Madárfejűek Társasága
NNCL258-2B6v1.1












Esther Albaryu
Sárkányháborúk



Prológus
1.
Ugyanolyan nap volt, mint a többi. A Nap melegen sütött, a forróság szinte elviselhetetlenné vált. Igaz, ez teljesen szokványos a legkisebb lakott égitesten, a Trianon. A bolygó Napja most mégis csak egy házra figyelt. Tüzes tekintetét a kicsiny épületre szegezte, s várt.
A lány éppen a konyhában volt. A vacsorával foglalatoskodott, mikor szólítást hallott:
– Neila! Gyere ide azonnal! – szólt az ura. Remegve tette le a kést, amivel a paprikát vágta, és elindult a konyhából. Mikor beért a szobába, lesütötte szemét, mint mindig, mikor munkaadójával akadt dolga. A rosszképű, borostás férfi így szólt:
– No te fattyú! Mi lesz a vacsora?
– Leves, majd nedrahús sütve. Pont úgy, ahogy uraságod szereti – felelte a kérdezett halkan, miközben felnézett. Tekintete találkozott a gazdáéval, kinek megvillant a szeme. Ilyen esetekben mindig ez történt, ugyanis a lánynak nem szokványos szeme volt. A koromfekete szembogarakat aranyszínű gyűrű vette körül, ami rejtélyes tekintetet kölcsönzött a rabszolgának. A feszült légkört a testes úrnő törte meg, aki férje mellett ült, s eddig hallgatott. 
– Nos, te ribanc! Akkor menj vissza és fejezd be a főzést! – csattant fel, miközben felállt. Megragadta Neila hosszú, barna haját, s visszacipelte a konyhába. A koszos helységbe érve durván belökte. Ezután szó nélkül megfordult, majd visszament a nappaliba. Zöld szoknyája csakúgy csattogott körülötte.
A szerencsétlen lánynak nem volt más választása, folytatta a vacsora elkészítését. A fülledt levegő már fojtogatta. Ruhája ujjával megtörölte izzadt, poros homlokát. Miközben könnyeit nyelte, visszagondolt azokra az időkre, mikor még élt az úr és az úrnő lánya, Sarah. Ugyanis Sarah volt a legjobb barátnője. Ha megalázták, vagy megverték Neilat, Sarah mindig kiállt mellette, mégha ezzel szülei ellen kellett is szólnia. Még akkor sem csökkent a kettőjük közti szeretet, mikor kiderült a most alig tíz éves szolgalány különleges tulajdonsága. 
A jelenbe az úrnő hívása térítette vissza. 
– Neila! Szolgáld fel a vacsorát!
Miután eleget tett a kérésnek, megállt az asztal mellett, mert tudta, valami készül. Ez persze egyáltalán nem volt ínyére. Mikor az úr és az űrnő megették az ételt, így szólt a zöldruhás nő:
– Menj el kenyérért! Pénzt kapsz, de pont annyit, ami elég – mondta, s odadobott egy érmét. A mozdulat látni engedte kezeit. Húsos karján több aranyékszert is hordott, melyek rászorultak a háziasszony kezére. Úgy nézett ki, mint egy kötözött sonka. A lány, miközben elhessegette gondolatait, elkapta az érmét, majd szürke övébe csúsztatta. Ezután szó nélkül elment. A házból kiérve elindult a száraz, poros úton a neki derékig érő fal mellett. Miközben sétált, elnézett a tőle balra húzódó fal felett. 
A falu egy kisebb dombra épült, így messzire elláthatott. Látta a sárga horizontot, mely felett fényesen világított a tüzes Nap. A fullasztó hőségben szinte remegett a levegő. A pusztaságot semmi sem törte meg. Mikor a rab végére ért az útnak, lement a lépcsőn, majd tovább sétált az utcákon, egészen egy kisebb házig. Az épület felett egy tábla lógott, melyre különböző árucikkeket festettek fel. A bolt előtt gyümölcsök voltak kirakva. A kirekesztett jól ismerte a fiút, aki az árura vigyázott, mégsem szólt hozzá. Tudta, felesleges lenne. 
Egyik gyereket sem mondhatta barátjának, aki a Trianon élt. Kiközösítették arany szemei, illetve különleges képességei miatt. Mivel a bolygó rabszolgabolygó volt, senkit sem néztek jó szemmel, aki esetleg nem volt közönséges. Ellenségesek viselkedtek a mágiával szemben, ezért vagy megölték, vagy (a rosszabbik esetben) halálra dolgoztatták a különleges képességű embereket. A hylarok, akik uralták a bolygót, féltek a varázslóktól, akik esetleg megdönthették a hatalmukat. Ám a kegyetlen bánásmód, illetve az állandó háborúskodás a riválisokkal elűzte a mágusokat. Ezt mindenki tudta, s el is fogadta.
Neila, éppen ezért szó nélkül lépett be a kicsiny boltba, ahol viszont szívesen látták. Kela asszony (a bolt vezetője) szerette a lányt, és sajnálta is sanyarú élete miatt. Kedves szavakkal köszöntötte vásárlóját.
– Szervusz Neila! Mit adhatok?
– Egy kenyeret kérek – felelte a lány, s letette a pénzt a pultra. Mikor megkapta a kért árut, menni akart, ám visszatartották. 
– Várj egy kicsit kedvesem! Tessék. Egy kis sajt és egy pár alma. Fogadd el! – kérte Kela asszony a szolgát, aki éppen tiltakozni akart. Végül csak elfogadta a felkínált ételt. 
A sajtot még a hazavezető úton megette, az almákat meg eldugta szürke ruhája redői közé. Komoran lépdelt a zsúfolt úton. Már az sem érdekelte, a tömeg egy emberként nyitott utat neki. Akadálytalanul haladhatott, bár ezt észre sem vette. Már régen megszokta, ezért inkább gondolataival próbálta elterelni figyelmét erről. Mint eddig annyiszor. 
A levegő fullasztó volt. A könnyű, sárga porral elkeveredve pedig már–már fojtogatta az embereket, illetve más lényeket. A rabszolga kedvtelenül rugdosta az egész bolygót beborító homokot. A lányt rengeteg hang vette körül, amiről megpróbált nem tudomást venni. De a gyerekek víg kacagását mégsem tudta kizárni tudatából. Mereven a talajt bámulta, miközben elhaladt egy vígan játszó és nevetgélő gyerekcsoport mellett. Egy halk, sóvárgó sóhajjal elindult a házához vezető lépcsőn. 
Hazaértekkor az úrnő már az ajtóban várta. Elvette tőle a kenyeret, majd szó nélkül átkutatta szolgájának a ruháit. Minden redőt megnézett Neila szürke tunikájában.
– Honnan vetted ezeket az almákat? – kérdezte durván. A nő szeme veszélyesen villant, így a lány félve, de okosan felelt. 
– A a az úton találtam őket. 
– Akkor megtarthatod. Úgysem való neked más étel – közölte, s hozzávágta az almákat a kövér asszony. Mivel verést nem kapott (ami elég kivételes eset volt), elment a konyha mellett lévő, csaknem teljesen üres szobájába. Lefeküdt szakadt pokrócaira, melyek az ágyát szolgálták. “Ma hamar elalszom” – gondolta, mégsem hagyták az emlékei. Mint már annyiszor, aznap este is Sarahra gondolt. Ismét eszébe jutott az a nap, mikor megtudta, hogy meghalt a barátnője. 

Szép csillagos este volt és az úr, meg az úrnő éppen hazaértek. Mindketten nagyon levertek voltak. Az akkor hat éves Neila vidáman köszöntötte őket, bár csak egy óriási pofont kapott válaszul. Nem értve a dolgot, megkérdezte, miért ütötték meg. 
– Mert Sarah meghalt te fattyú! És ez a te hibád te, te… – de befejezés helyett csak verte a lányt a férfi. 
– Nem én tehetek róla! Nem én… – védekezett a szolga, ám egy hatalmas ütés a nappali padlójára kényszerítette. Meglepődve nézett fel. Az asszony ütötte meg. Nem volt ideje gondolkodni, mert sorozatba kapta az ütéseket. Mikor már–már az eszméletét is elvesztette, érezte, hogy felemelik, majd kicsit sem finoman leteszik a pokrócokra. 
Ennek már négy éve. A lány ezekkel a gondolatokkal merült álomba. 

Másnap Neila, mint minden reggel, elsőként kelt fel nemsokkal napfelkelte előtt. Ekkor még nem sejtette, ez a nap gyökeresen megváltoztatja az életét. Megette az egyik aszott almát, majd hozzálátott a reggeli elkészítéséhez.
A rab csupán magában füstölgött, mikor a konyhába érve meglátta, hogy az egész helységet beborította a könnyű, ám fullasztó homok. Hiába takarított ki minden nap legalább kétszer, másnapra ismét mindent ellepett a por. Egy sóhajjal nekilátott a seprésnek, miközben a tojás főtt. Ezután felszolgálta a reggelit. 
Miután az úr és az úrnő megették az ételt, elküldték Neilat a vaskereskedőhöz alkatrészeket venni. Flatóhoz, a lila, repkedő, s nem mindig kedves boltvezetőhöz igyekezett. Mivel gondolataiba merült, nem igazán figyelt oda lépteire, így az egyik sarkon véletlenül nekiment egy férfinek. 
– Bocsánat uram! – mondta, s csak egy pillantást vetve az idegenre, már ment is tovább. Nem vette észre, hogy felkeltette az ember figyelmét. 
– Jó reggelt Flato! – köszöntötte a tulajdonost a szolga, mikor beért a boltba. 
– Reggelt kislány! Mivel szolgálhatok? – érdeklődött a boltvezető rekedt hangján, miközben odarepült vásárlójához. Sárga szemei szinte világítottak a pénz szagától. A lény aránytalannak tűnt vevője szemében. Túl nagy volt a feje a testéhez képest, a szárnyai pedig túl kicsik. Neila elgondolkodott, hogyan képes egyáltalán repülni.
– A szokásos alkatrészeket. Itt a pénz is – válaszolta a kérdezett elengedve füle mellett a “kislány” sértést. Tudta, Flato szándékosan nevezi így, mert utálja, ha így szólítják. Némán ácsorgott a tágas teremben, ami tele volt mindenféle tárggyal. A legtöbb fémből készült, bár akadtak fából faragottak is. A lány érdeklődve nézett körbe a zsúfolt boltban, míg Flato összekészítette az árut. Miután megkapta a kért alkatrészeket, haza indult. Alig, hogy kiért az ajtón, csúfolódás ütötte meg a fülét.
– Nézzétek! Itt van Olvadtarany! – hallotta, amiből rögtön tudta, kik ezek. “Más sem hiányzott nekem, mint Belgar és csapata” – gondolta, s ügyet sem vetve rájuk ment tovább. Gúnyolódó fiúk körében kellett tovább haladnia, így ismét elkerülte figyelmét az idegen, aki még mindig követte. Mikor Neila felért a lépcsőn, valaki elgáncsolta, ezért a kosár tartalma szétszóródott a földön. Nemtörődve a harsány nevetéssel, elkezdte összeszedni a kellékeket, miközben a banda teljesen körbevette. 
Éppen egy távolabbi darabért nyúlt, mikor Belgar rálépett a kezére. Fájdalmasan szisszenve rántotta vissza kezét. Szemeiben harag villant. Kezeire különösen nagy szüksége volt, mivel ujjaival irányította a varázslatait, rajzolta a levegőbe a megfelelő rúnákat. Felállt, hogy felmérje helyzetét és esélyeit, ha esetleg verekedésre kerülne sor. Teljesen bekerítették. A jelenet már odavonzott pár embert is (legtöbbjük nem kedvelte a lányt). 
– Hova–hova Olvadtarany? Csak nem szerel már megint valamit az apád? – kérdezte gúnyosan Belgar. 
– Ő nem az apám és fogalmam sincs, mit csinál. Jobb lenne, ha utamra engednél! – felelte Neila, s szembenézett a körülbelül vele egymagas, ám nála jóval izmosabb, szőke ifjúval. Az arany szempár veszélyesen villant, melynek hatására pár fiú hátrébb húzódott. Még Belgar is elbizonytalanodott, de nem hátrálhatott meg. Elvégre bandavezér volt.
– Tényleg? Miért, mit teszel, ha nem? Felrepítesz a nem létező holdra? – kérdezte cinikusan, mire kitört a nevetés. “Ha ezt akarod, megkapod” – gondolta a kirekesztett, de megfékezte magát. Lenyelte ajkára tóduló durva szavait. Végül csak ennyit mondott. 
– Engedjetek utamra! – és ismét az alkatrész után nyúlt, ám ezúttal fellökték, mire megint felborult a kosár. Tartalma szétszóródott a sárga földön, mikor estében felborította. A szolga felállt. Látta, az egyik darab veszélyesen közel került a kékszemű bandavezér lábához. Lehunyta a szemét, bár a fiú így is elkapta pillantását. Gúnyos vigyor jelent meg arcán. 
Ugrott egyet. Ekkor Neila minden gondolatát az alkatrész megszerzésére irányította, így az “odarepült” hozzá. Belgar a porban ért földet, egy kisebb felhőt kavarva. Mivel tudta, mi történ azonnal nekirontott a lánynak, aki szintén támadott, de az akaratával. Egy tűzgolyót dobott Belgar felé, bár még a becsapódás előtt felrobbantotta. 
Az eredmény így is megdöbbentő volt. A robbanás erejétől a vezér egy jókora utat tett meg, a szolgától távolodva. Egy háznak háttal nekicsapódva, zihálva ért földet. Miután a banda menekülésre fogta a dolgot (és a tömeg is feloszlott), Neila ismét nekilátott összeszedni a darabokat. Éppen a nehéz kosarat akarta felemelni, mikor valaki megszólította:
– Segíthetek?
Mikor hátrafordult, meglepetésében majdnem elejtette a kosarat. Az a férfi állt mögötte, akinek véletlenül nekiment. Csak bólintani tudott. Az ismeretlen megfogta a kosár egyik fülét, Neila pedig a másikat tartotta. Így mentek tovább. A férfi kezdte a beszélgetést.
– Miért bántottak azok a fiúk?
Neila a kezdeti meglepődöttség után megnyugvást és különös módon azt érezte, megbízhat ebben az emberben. 
– Nem tudom biztosan. Már nagyon régóta ellenségek vagyunk.
– Mi a neved?
– Neila. És a tied?
– Engem O’Briannak hívnak. Mindenki így bánik veled?
– A legtöbben igen. Igaz, van egy–két ember, aki nem – válaszolta a kérdezett. 
O’Brian sokmindent kérdezett, Neila pedig gondtalanul válaszolt neki, maga sem tudta, miért. De lassan elértek a szolga házáig. 
– Itt lakom. Be kell vinnem az alkatrészeket. Várj meg kérlek itt kint! Szeretnék beszélgetni egy kicsit – kérte a lány O’Briant, aki beleegyezett. Az viszont feltűnt neki, mielőtt lány belépett volna, vett egy mély lélegzetet, mintha veszélyben lenne.
A kirekesztett bement és felkereste urát.
– Na végre. Azt hittem elfelejtetted, hol lakunk – köszöntötte az ember szolgáját.
– Bocsásson meg uram! Belgarék feltartóztattak és…
– Ne mentegetőzz nekem itt te hazug! – kiáltotta, s ütésre emelte a kezét, ám az úrnő megállította. 
– Hagyd még! Menj el a boltba! A kenyér megpenészedett, úgyhogy most jobbat hozz! – utasította Neilat, aki szinte már örült, hogy ismét házon kívül lehet. 
O’Brian a falnak támaszkodva várt rá.
– Most miért küldtek el? – kérdezte észrevéve a pénzt a kirekesztett kezében.
– Kenyérért – érkezett a válasz, majd elindultak.
– Mióta vagy a rabszolgájuk?
– Szinte mióta az eszemet tudom. Úgy három–négy éves koromtól kezdve, bár eleinte nem volt ennyire rossz dolgom. Sarah mindig megvédett. Ő az úr és az úrnő lánya volt. Amíg ő élt, csak a gazdám vert, a felesége csupán szitkokat vágott a fejemhez. Ám mióta a lányuk meghalt, már ő is mindennap bánt.
– Hogy kerültél hozzájuk?
– Nem tudom pontosan. A barátnőm elmondása szerint a szülei legjobb barátja hozott hozzájuk, hogy ők legyenek a családom, amíg ő vissza nem tér. Nos, azóta sem bukkant fel az apám. Még a nevét sem árulták el – mesélte szomorúan Neila. Nem vette észre, O’Brian arca elkomorult, miközben ezt mondta. 
– Nincs semmi emléktárgy, amit apád hagyott rád?
– Nos, adott egy fejpántot, amit azóta is őrzök. Illetve hagyott némi pénzt, ami már biztos nincs meg. Valószínűleg az apám el is felejtett már.
– Ugyan! Ne is gondolj ilyenekre – vigasztalta a lányt O’Brian. Közben megérkeztek a bolthoz, így bementek. Kela asszony kedves szavakkal köszöntötte őket. 
– Jó napot Neila és önnek is Uram! Miben segíthetek?
– Egy kenyér lenne megint – válaszolta Neila, bár tekintete a kirakott friss almákon csüngött. Hirtelen megkordult a gyomra, hiszen alig evett valamit aznap. Elpirulva sütötte le szemeit, majd szó nélkül elvette az árut. Az ajtó felé indult. De észrevette, társa nem követi, ezért visszament hozzá.
– Kérek három darab almát és két narancsot – mondta éppen O’Brian. Miközben félrehúzta szürke köpenyét, hogy fizessen, Neila észrevette, teljesen fegyvertelen. Egyetlen tőr, vagy kés sincs a szintén szürke tunika övén. Ez elég furcsa látvány volt a Trianon. Mindenki (még Belgarék is) hordott fegyvert magánál, feltéve, ha megtehette. Ugyanis a Trian rabszolgabolygó volt. A lovaglás más okokból ugyan, de szintén hozzátartozott a kicsiny bolygón való közlekedéshez. Egyedül a lovak bírták valamennyire a klímát.
Neilanak viszont még ételre sem telt, nemhogy fegyverre. Igaz, mivel mindenki elkerülte, nem is volt rá szüksége. Egyedül lovagolni tudott, mert barátnője megtanította rá. De a fegyverekhez nem igazán értett. Ám egy idegen férfi fegyver nélkül felettébb érdekes. Erre csak egy válasz lehet. A lány fürkésző tekintettel nézett fel társára, aki éppen indulni akart, bár előbb odaadta neki az almákat.
– Jó étvágyat! – mondta közben, mire Neila ismét fülig pirult. 
– Köszönöm – motyogta, majd csatlakozott a férfihez. Mire a lépcsőhöz értek, két alma már nem volt meg. O’Brian mosolyogva nézte barátja étvágyát. 
– Hát, elég rosszul bánhatnak veled, ha még enni sem adnak – kezdte a beszélgetést.
– Szinte Kela asszony tart el. Ételt ritkán kapok otthon. Ha netán mégis, azt inkább nem eszem meg.
– Ha ennyire rosszul bánnak veled, miért nem szöksz el?
– Elszökni? – kerekedett el a szolga szeme. – Nem ide valósi vagy, ugye?
– Nem, miért?
– Mert akkor tudnád, hogy egy elszökött gyereket, ha megtalálják, rosszabb körülmények közé viszik vissza a rabszolgasorba, mint amilyenben én élek. A hylarok keményen bánnak a lázadókkal, vagy az elszököttekkel. Most ők uralják a bolygót, habár ez bármikor változhat. Ha esetleg nem kapnak el, a különböző gödrökben élő lények ölnek meg. Ha van akkora szerencséd, hogy őket is elkerüld, vagy a hideg, vagy a szárazság fog megölni. Nos, te melyiket választanád?
A férfit megdöbbentette a lány közönyössége, amivel válaszolt. 
– Nem ezért kérdeztem és kérlek, bocsáss meg! Nem akartalak megbántani. De még mindig nem árultad el, miért bánnak így veled.
A kirekesztett nem akart válaszolni. Csak érthetetlenül mormogott valamit. Végül csak kinyögte a választ.
– Mert nem egészen vagyok olyan, mint a többi ember – motyogta alig hallhatóan.
– Ezt hogy érted? – kérdezte társa. Ekkor érkeztek meg Neila házához. A férfi már az ajtóban állt. O’Brian azonnal felismerte, bár a borostás képű, vékony alak nem vett róla tudomást. Mikor meglátta őket, odakiáltott:
– Neila! Told haza a képed most azonnal és kezd el a vacsora elkészítését!
A Nap éppen lemenőben volt, s aranyra festette a búcsúzás pillanatát. 
– Remélem, még találkozunk – mondta Neila és hazaszaladt.
– Még biztosan – suttogta O’Brian maga elé, majd nyugtalanul továbbindult. Gondolatai a férfi körül jártak. “Hihetetlen, hogy ennyire megváltozott volna” – gondolta magában. Végigsimította rövid, barna szakállát. Remélte, még viszont látja a szerencsétlen rabszolgát. Ezután azon kezdett el gondolkodni, vajon mit érthetett a rabszolga azon, nem egészen olyan, mint a többi ember. “Talán megvan a mágiához a képessége” – vonta le magában a következtetést. Ez a durva bánásmódot is megmagyarázná. A férfi elkomorult. Gondolataival visszanézett ahhoz a házhoz, ahol réges-régen ismert egy házaspárt.
Mikor a lány odaért urához, csak egy pofont kapott üdvözlés helyett. 
– Indulj a konyhába! – parancsolta neki a férfi, s belökte a helységbe, majd otthagyta.
– Fél órád van – szólt vissza a válla felett, mielőtt még végleg magára hagyta volna rabszolgáját. 
Neila sietve látott neki az étel elkészítéséhez. Kapkodásában többször is megvágta magát az éles késsel. A vérzést egyetlen gondolatával elállította. Mivel tudta, ha nem talál ki valamit, kifut az időből, abbahagyta a vagdalást. Lehunyta szemeit, majd erősen koncentrált. Nem sokkal később az étel készen állt előtte az asztalon. Kimerülten felsóhajtott. 
Miután felszolgálta a vacsorát, az úr és az úrnő hivatta magához. Közben a Nap már átadta helyét a csillagoknak, akik fényesen világítottak a sötét égbolton. A feketeség gyengéden takarta be a kihalt tájat. Csupán a csillagok vigyázták a sanyarú bolygó sorsát. Csak ők láthatták, hogy Neila reszketve tesz eleget a hívásnak. 
Miután beért a nappaliba, megállt és várt. A vékony alak lassan felállt, odalépett hozzá, majd egy akkora ütést mért a szerencsétlen lányra, hogy az beleesett a mögötte lévő üvegasztalba. Mivel a hátára esett, eleinte ki–kihagyott a lélegzete, de csak összeszedte magát.
– A drága üvegasztalom! Összetörted! Szedd össze a darabokat te mihaszna! – sikoltotta az úrnő kezét húsos arcához kapva. Barna szemeiben gyűlölet villant, sötét hajának minden szála égnek állt dühében.
A még mindig kába szolga gépiesen kezdett hozzá a takarításhoz, miközben a karján lévő mély sebből folyó vér elfojtására összpontosított. 
– Ezt egyébként azért kaptad, mert túl forró volt a leves – közölte a gazda. Miután Neila kiszédült a konyhába, keresett egy mély tálat, amit teletöltött vízzel a konyhában lévő hatalmas hordóból. Kiment az ajtón és letette a faház melletti ládára, az ajtóhoz közel. 
A csillagok fényesen világítottak az égbolton, ezért láthatta magát a víztükörben. Jobb arca teljesen bedagadt, szája felrepedt. Nemtörődve a fájdalommal és a zsibbadással, elkezdte kimosni egy ronggyal az alkarján lévő sebet. A fájdalom azonnal belehasított a karjába, amitől piros csillagokat látott. A ház oldala ekkor elindult a szeme előtt, mire inkább abbahagyta a seb tisztítását. Belenyomta karját a hűs vízbe. A víz rögtön piros lett, ezért kicserélte, majd folytatta sérülései ellátását. Egyszer csak valaki megszólította.
– Jó estét Neila! Mit keresel idekint? – érdeklődött O’Brian, mire a lány riadtan belejtette a rongyot a vízbe. Haját gyorsan arca elé igazította. A férfi odalépett hozzá. A kezében tartott olajlámpás fénye megvilágította a rózsaszín vizet.
– Megint megvertek, igaz? Had segítsek – kérte barátja kedvesen, miközben elvitte a tálat a falhoz, majd rátette. Mellé állította a lámpát. Neila szótlanul követte, ügyelve arra, hogy feldagadt arca rejtve maradjon. Felült a falra, majd odanyújtotta karját O’Briannek, aki rögtön bekötötte. 
– Miért vertek meg?
– Mert forró volt a leves – vont vállat a kérdezett. Elfordította a fejét. O’Brian észrevette a mozdulatot, s gyengéd, mégis határozott mozdulattal maga felé fordította a szolga arcát. Már éppen nekiállt lelohasztani a feldagadt részt, mikor barátja félresöpörte kezét.
– Hagyd! Holnapra úgyis elmúlik.
– Hogy–hogy? – kérdezte meglepődve a férfi. 
– Mint már említettem, nem vagyok átlagos gyerek – felelte Neila halkan. – Van néhány különleges tulajdonságom. Gyorsabban gyógyulok fel, mint bárki más. Vagy ha akarok, bele tudok olvadni a környezetembe, igaz csak a sötét helyeken. Illetve…
– Hallgatlak.
– Te varázsló vagy, ugye?
– Miből gondolod? – kérdezte meglepődve, mégis egyre kíváncsibban O’Brian. A meleg levegő puhán ölelte körbe a lányt és a férfit, bár ölelése már-már fojtogató volt. Az idegen érdeklődve figyelte a rabszolga közönyös arcát. Semmit sem tudott leolvasni az arckifejezésből, ami fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Elhessegette gondolatait, miközben megpróbált a kirekesztett válaszára figyelni.
– Nincs fegyvered, pedig ez szinte létszükséglet ezen a bolygón.
– És ha csak elhagytam?
– Nem hagyhattad el, mert nem is volt valódi fegyvered. Tudom, a varázslóknak tilos evilági fegyvert hordaniuk. Meg… Megéreztem, hogy te varázsló vagy. Érzem az erődet.
– De honnan tudod ezeket a dolgokat? – érdeklődött csodálkozva a mágus. 
– Fogalmam sincs. Soha nem tanultam ezeket. Egyszerűen csak tudom őket.
Hosszú hallgatás következett, melyet végül a mester tört meg.
– Nem lenne kedved velem jönni?
– Hogy? – kapta fel a fejét Neila. 
– Nem akarsz–e velem jönni? Mivel a Trian rabszolgabolygó, nem nagyon törődnek vele. Ezért nem vettük észre eddig a különleges erődet. De nem maradhatsz itt. Én tanítanálak téged, ha akarod.
– Ez… ez hihetetlen! Persze, hogy elmegyek veled. Csak összepakolok – kiáltotta Neila boldogan, s már rohant is be. Nem volt sok ruhája, így hamar végzett. Ezután elindultak.
O’Brian odavezette a fogadóhoz, ahol megszállt. Ott két ló várt rájuk. Velük mentek tovább. A sötétben senkinek sem tűnt fel a távozásuk. A homok elnyelte a lovak patáinak dobogását, így némán hagyták el a várost. Neila úgy érezte, mintha álmodna. “Ez biztos csak álom. Túl szép ahhoz, hogy valóság legyen!” – gondolta. Mégis valóság volt. 
Gondolatai észbontó sebességgel száguldottak fejében. Ám egy gondolat többször is visszatért. Egy kérdés, ami nem hagyta nyugodni a lányt. Mikor megálltak a várostól körülbelül egy mérföldnyire éjszakára, már nem bírta tovább, s kitört belőle a kérdés.
– O’Brian! Nem lennél az apám?
Ezt meghallva meglepődve nézet vissza a férfi. Abbahagyta lova lenyergelését. Teljesen váratlanul érte a kérdés.
– Hogyan?
Neila remegve, alig hallhatóan ismételte meg a kérdését. Hirtelen fellobbant érzelmei kezdtek lecsillapodni, agya ismét képes volt a gondolkodásra. Tudta, mit fog válaszolni a mágus. Ezért csak halkan, közömbösen magyarázta el merész kérésének okát, melyet valószínűleg azonnal el fog utasítani a társa.
– Nekem, mint tudod, nincs apám. De bevallom, szeretném, ha lenne. Azt szeretném, ha te fogadnál örökbe. Gondolom, vissza fogsz utasítani, amit teljes mértékben megértek. Csak arra kérnélek, ne haragudj rám ezért. Túlságosan is elragadtattam magam. Ne is törődj vele! – vont vállat a lány. 
O’Brian mosolyogva lépett oda hozzá, s térdelt le. Így feje egy szintbe került a volt rabéval.
– Szívesen lennék az apád, ha te is úgy akarod – jelentette ki őszintén, miközben a lány vállára tette a kezét. 
– Kérhetek még valamit? – kérdezte Neila, aki szinte már úszott a boldogságban. Nem gondolta volna, hogy egyszer még ő is lehet boldog. 
– Mi lenne az?
– Szólíthatnálak apámnak?
– Persze. Miért, hogy akartad nevezni az apádat? – kérdezte ravaszkás mosoly kíséretében a mágus.
– Köszönöm! – felelte Neila, s átölelte apját. Határtalanul boldog volt. Elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt vissza tudja majd adni. Ezek után folytatták lovaik lenyergelését. Neila meggyújtotta a tüzet, majd nekidőlt a mögötte lévő nyeregnek. Az ég tiszta volt, a csillagok fényesen világította. A fülledt meleg és a sötétség puha takarója álomvarázsként hatott.
– Kérsz egy kis narancsot? – kérdezte egyszer a mágus.
– Igen, köszönöm.
Ám mire O’Brian odaadta volna neki a gyümölcsöt, Neila már a nyeregre borulva aludt. Aznap éjjel nyugodt volt az álma. Ettől a naptól kezdve egy új életet kezdett.


2.
Neilat másnap gyengéd érintés ébresztette. Szinte már reflexszerűen a feje fölé emelte karját, hogy védje magát az ütésektől. Most viszont csak kedves szavakat hallott. 
– Ébresztő Neila! Tovább kell indulnunk – keltegette a mágus lányát. Miután Neila megnyugodott, megkérdezte, mennyi az idő.
– Lassan delel a Nap – válaszolta O’Brian, mire a lány elpirult. Látta, apja már mindent összecsomagolt. 
– Igazán felébreszthettél volna előbb is! – motyogta, majd elkezdte összepakolni cuccait. Mikor elkészült, figyelte a varázslót. Érezte, valami különös dolog készül. Még a táj is elnémult, mintha minden apró állat a mágusra figyelt volna. Ez enyhén idegesítette a lányt. Vadul dobogó szíve majd’ kiugrott a helyéből. Fogalma sem volt, pontosan mi fog történni. Csupán annyi volt bizonyos, hatalmas erőket hívott segítségül a mester. Nem tévedett. Ugyanis O’Brian egy Rést nyitott meg. Ezeken keresztül közlekedtek a mágusok a bolygók között. Miután átmentek a Résen, egy város közelében találták magukat. 
Neila apja mögött lovagolt. Csak bámészkodni tudott a gyönyörű városban. Saját magát kicsinek, piszkosnak és jelentéktelennek érezte a hatalmas épületek között. Minden márványból épült. Az utak, a házak, de még a szökőkutak is. Az utcákon sehol sem lehetett látni egyetlen koszfoltot, vagy szemetet. Némely házat díszesebbre faragtak a többinél. Ezek általában a fontosabb hivatalok voltak. Akadtak olyan épületek is, melyeket akár egy király is megirigyelhetett volna. Az emberek és más lények drága selyemruhákat hordtak. Gondtalanul cseverésztek egymással, miközben sétáltak a makulátlanul tiszta utakon. A nők kacagása mellett a férfiak vitázó hangja is elkeveredett a gyerekek játékos kiáltozásával. 
– Ez a Caraken nevű bolygó, s ez a Főváros. Tulajdonképpen ez az egy városa van, bár ez hatalmas. Mi a központi házhoz megyünk, ahol már várnak minket – mutatott O’Brian egy távoli, hófehér toronyra. Ám társa eleinte hiába nézett a mutatott irányba, semmit sem látott. Miután már fájtak a szemei az erőlködéstől, látta csak meg úti céljukat. Szinte érezni lehetett a levegőben az erők vibrálását, ahogy a torony fokozatosan láthatóvá vált. 
Neilaban azt az érzést keltette, mintha e gyönyörű város szívét egy acéllándzsa szúrta volna keresztül. Megborzongott. A torony fehér színe ellenére félelmetesen tornyosult föléjük. Mikor egészen közel értek az utazók, a lány elámult. Most vette csak észre, amit korábban toronynak nézett, az valójában nem is az. Ugyanis a mesterek lakhelye tiszta energia volt. A nem mágus szemet könnyű becsapni, ezért látszott minden szilárdnak.
Egyedül a bejárati kapu volt igazi, illetve a kerítés. A kétszárnyú, gazdagon díszített ajtóban egy ifjú szolga várta őket, aki elvezette lovaikat. 
Egy teleportáló varázslat után Neila és O’Brian egy kerek előtérbe értek, ahonnan több folyosó is nyílt. A mester kiválasztott egyet, s azon vezette tovább lányát egy duplaszárnyú ajtóig. Eleinte vártak. Mikor hivatták őket, beléptek a hatalmas, kör alakú terembe, majd a terem közepén megálltak. A székek körben voltak elhelyezve. Minden széken egy–egy mágus ült. Szembefordultak mesterek fejével, Dargorral, majd mindketten meghajoltak. 
– Nos, O’Brian mester, miért jöttél ide? – kérdezte érdes hangján az öreg Dargor mester, miközben jól megnézte Neilat. A lány érezte a varázsló átható pillantását és a hatalmát is. Bár nem volt öt lábnál magasabb, mégis óriási erő lakozott a mágusban. Hosszú, hegyes füle minden szót hallott, szürkés bőre minden rezdülést megérzett. Zöld ruhája egészen különös szabású volt. A lány nem ismerte a mester fajtáját. Még soha nem látott hozzá hasonló lényt.
– Azért jöttem mester, mert engedélyt szeretnék kérni a mellettem álló lány kitanítására – válaszolta O’Brian. Dargor elgondolkodott.
– Megnézzük, mire képes. Hagyd itt velünk egy kis időre! 
Neilat ezután sorozatban érték a kérdések. Nem tudta, mennyi ideig vizsgázott. A percek jelentéktelennek tűntek számára. Azon sem csodálkozott volna, ha valamilyen eszközzel megállították volna az időt. Rengeteg érzés kavargott benne, amiket nem tudott leírni. A mesterek még a legféltettebb titkaira is rákérdeztek, s ő képtelen volt hazudni. Mikor végre elbocsátották, helyette O’Briant hívatták.
Nem tudta, mennyi idő telt el, mióta az ajtóval szemben üldögélt és várta apját. Csak annyit tudott, éhes volt és fáradt. Már nem is vette észre, mikor jött ki az apja. A sok kérdéstől kimerülve aludt el. 
Neila egy ismeretlen szobában ébredt fel. Mivel nem tudta, hol van, azonnal elindult, hogy megkeresse apját. Nem kellett sokáig kutatnia, ugyanis az ajtón kilépve O’Briannal találta szemben magát. 
– Hol voltál, és mi történt tegnap? – kérdezte azonnal a lány.
– Mindent a maga idejében. Előbb reggelizz meg! Biztosan éhes vagy. Hoztam neked gyümölcsöket – felelte megnyugtatóan az apja miközben visszatessékelte lányát a szobába, majd leültette az ágyra. 
– Tegnap sok mindent megbeszéltem a mesterekkel veled kapcsolatban Neila – kezdett hozzá O’Brian. – Rengeteg mindenről meg kellett győznöm őket. De végül megengedték a tanításodat. A Nimronra fogunk menni, ahol sok az erdő. Kiváló terep a gyakorláshoz.
Neila szóhoz sem jutott, annyira megörült. Gyorsan megette a kapott gyümölcsöket, majd követte apját.
Azonnal elindultak a Nimronra. A városból kiérve O’Brian ismét megnyitott egy Rést, melyen átlépve egy őserdő közepére érkeztek. Az erdő madarai víg énekbe kezdtek, mikor a mester megérkezett. A fák ágai megnyugtatóan susogtak körülöttük. Neilanak meglepő volt ez a hirtelen változás a zsongó város után. Miután jobban is szemügyre vette a tájat, észrevette, egy kis tisztásra érkeztek, ahol egy faház is állt. O’Brian megmutatta a kicsinek látszó, de valójában nagy házat a lánynak. Azonnal elkezdték a tanulást.
– Nos, tudnom kell, mire vagy képes. Biztos nem vagy kezdő. Ám képes vagy–e egy ilyen fegyver létrehozására? – kérdezte tanítványát a mágus, aki látszólag a semmiből vont ki egy kardot. Ám korántsem közönséges kardot. Ugyanis a fegyver villámokból keletkezett és állt, bár ez egy idegen számára nem volt érzékelhető. Neila teljesen elámult a remek fegyver láttán. 
– Meg kell próbálnod egy ilyen, vagy ehhez hasonló kardot létrehozni. Az enyém villámokból született, de hogy a tiéd miből fog keletkezni, azt senki sem tudja előre megmondani. Koncentrálj nagyon erősen, majd gondolj a kardra!
Neila egy sóhaj kíséretében belekezdett. Erősen összpontosított. Elképelte a számára megfelelő kardformát, majd hívta a természet erőit, hogy segítsenek a megalkotásában. Hirtelen beborult az ég, mire mindenfelé villámok csapkodtak. A lány felemelte kezeit, s fogvatartott egy villámot anélkül, hogy hozzáért volna. A többi villám ekkor egybeolvadt a “fogoly” villámmal, majd lassan elkezdett egy kard körvonala kirajzolódni. Ezután a villámok egybeolvadtak egy vakító fehér fény kíséretében. 
Mikor Neila ismét látott a fény után, megdöbbenve észlelte, azt a kardot tartja a kezében, melyet elképzelt magának. O’Brian is csodálkozott, bár ő nem mutatta ki. “Szinte biztos voltam benne, hogy elsőre nem fog neki sikerülni. Ez eddig senkinek sem sikerült!” – gondolta, miközben odament a lányhoz, aki már alig állt a lábán. 
– Fogalmam sem volt, hogy ilyen nagy erőt birtokolsz. De most már menj el pihenni! Rengeteg erőt öltél bele a fegyverbe – mondta tanítványának, aki szó nélkül engedelmeskedett. 
Ám Neila akármilyen fáradt volt is, nem tudott elaludni. Dargor mester szavain gondolkodott. 
“A kavargó, vagy bizonytalan érzések bárkit könnyen a sötét oldalra sodorhatnak, ahonnan pedig nincs visszaút” – jutottak eszébe a mester szavai. Megpróbálta rendezni érzéseit, bár egyelőre kevés sikerrel. “Csak idővel fog menni” – gondolta, majd nyugtalan álomba merült. Álmában apját látta, amint kezét nyújtja felé, amit ő nem tudott elérni. Ekkor egy sötét árny elszakította őket egymástól, majd elborította mesterét.
Kiáltva ült fel a lány. Még mindig tágra nyílt szemekkel nézet maga elé. Egésze testében remegett. Szaporán lélegzett, fülében hallotta zakatoló szívét. Végül fokozatosan nyugalmat erőltetett magára. Megdörgölte szemeit, s kinézett az ágya felett lévő ablakon. Kora reggel volt, a Nap még nem kelt fel. Az erdő halkan zengte altató dalát a félhomályban. Neila felöltözött, majd reggelit készített apjának és magának. 
– Jó reggelt leányom! Ilyen korán ébren vagy már? – köszöntötte O’Brian, mikor odaért hozzá. 
– Jó reggelt apám! Készítettem reggelit – viszonozta Neila. 
– Reggeli után gyakorlás – jelentette ki a mester. 
Mikor végeztek, elmentek a gyakorlószobába, ami csaknem teljesen üres volt. O’Brian elkezdte beavatni lányát a kardforgatás rejtelmeibe. Eleinte nem igazán ment a tanulónak, de hamar belejött. Meglepően hamar. A mester teljesen elámult a tíz éves tanítvány tűrőképességén és ügyességén. Még soha nem látott senkit, aki oly könnyedén vette volna az akadályokat. Délutánonként kimentek az őserdővel borított bolygóra, ahol nehezen járható terepen gyakoroltak. 
Hegyet másztak, indákon kúsztak fel a fák koronájába. A mágus megtanította tanítványának, hogyan tud vadászni, még akkor is, ha nincs semmilyen eszköze a kardján kívül. Elmondta, hogyan tud csapdát állítani ellenfelének. Kemény iramot diktált, bár a lány soha nem tiltakozott. Pedig eleinte nem egyszer fordult elő, hogy szinte holttá váltan esett be az ágyába.
A tanítvány lassanként hozzászokott a nehéz fizikai tanulmányokhoz. Egy idő után szinte minden erőlködés nélkül csinált végig mindent. 
Ezzel párhuzamosan O’Brian a mágia használatát is elkezdte oktatni. Néha a mester lepődött meg a legjobban. Neila ugyanis még a nehezebb feladatokat is többé–kevésbé minden gond nélkül végrehajtotta. Mintha a mágia a vérében lett volna, ahogy egyszer a mágus megjegyezte magában. A kezdő gyakorlatokat így csaknem teljesen kihagyták. 
Az idő múlásával minden helyreállt Neila életében. 


3.
Tanulás folytatódott, csakúgy, mint a terepen való gyakorlatok. Az idő jelentéktelenné vált mind a mester, mind a tanuló számára. Csakhamar eltelt egy év, mikor egy telepatikus hívás újabb változásokat nem hozott. Dargor mester hivatta őket a Carakenre, mert az egyik tanítvány mestere meghalt, s helyette keresnek újat. Ismét útnak indultak.
– Légy kedves a tanítvánnyal Neila! Lehet, hogy társad lesz a tanulásban – mondta O’Brian lányának, miután megérkeztek. Mikor odaértek a gyűlésterem ajtaja elé, egy fiúval találkoztak, aki unottan támaszkodott a falnak.
– Jó napot O’Brian mester! – köszönt a fiú, mikor észrevette őket és meghajolt. Neila jól megnézte. Nem volt sokkal magasabb nála, talán egy évvel lehetett idősebb. Barna haját rövidre vágva hordta. Szintén barna ruhája ugyanolyan szabású, mint az övé. “Tehát ő lesz a társam” – gondolta. Mivel gondolatai elkalandoztak, megpróbált a beszélgetésre koncentrálni. 
– Neked is jó napot ifjú tanítvány! Te csak Martin lehetsz. Szörnyen sajnálom, ami a mestereddel történt. 
Martin eleinte csak lehajtott fejjel hallgatott. Miután úrrá lett érzésein, felnézett, s végignézett Neilan. 
– Szeretném bemutatni a mostohalányomat, Neilat – folytatta a mester. 
– Örvendek! – köszöntötte Neila a fiút. – Remélem jól kijövünk majd egymással, ha együtt tanulunk tovább.
– Mester! Nekem senki sem mondta, hogy lesz egy társam is! Ráadásul a mostohalánya! – kiáltott fel erre a fiú. 
– Nos, ez még nem biztos, de nagy a valószínűsége – felelte egy kicsit megdöbbenve O’Brian. 
– Mindenesetre most kiderül, mert hivatnak. Itt hagylak titeket, de nem összeveszni! – mondta, majd elment. 
– Hát ezt jól megkaptam! Egy mester mostohalányával kell együtt tanulnom! – dohogott Martin, s elkezdett fel–alá járkálni a folyosón. 
– Miért mindig csak magadra gondolsz? Nekem sem jobb, hogy egy idegent is kell tanítania az apámnak – szólt neki Neila.
– Tényleg! Hogyhogy a mester a mostohaapád?
– Semmi közöd hozzá Martin!
– Hát, ha jól megnézlek, nem csoda, hogy kidobtak otthonról. Örülhetsz, hogy a mester befogadott. 
– Nincs jogod ócsárolni sem a szüleimet, sem pedig engem – felelte Neila, s kihívóan állt meg a fiúval szemben.
– Jól kezdődik! Egy aranyszemű lánnyal beszélgetek, aki a mesterem mostohalánya és még a tanulótársam is! És még ő akar mindenáron beszólni nekem! Ezt nem hagyhatom annyiban! – mormolta Martin fennhangon. Zöld szemei megvillantak. Közben O’Brian éppen odaért, így ezt a megjegyzést már hallotta. 
– Úgy emlékszem, mintha azt mondtam volna, nincs veszekedés – mondta nekik. 
– Hagyd apám! Elfogadom a kihívást! Ez háborút jelent! – szólt Neila, s mélyen Martin szemébe nézett.
– Na, ebből elég! Megkaptam az engedélyt mindkettőtök tanítására. Innentől kezdve nem akarok több marakodást! – felelte szigorúan a mester és mindkettőjükre ránézett.
– Igen mester – mondták egyszerre, de mikor elindultak, Martin halkan odasúgta Neilanak.
– Ez háborút jelent!
“Mennyi gondom lesz velük!” – gondolta O’Brian, mert meghallotta a megjegyzést. Egy halk sóhajjal ment tovább. A városból kiérve a mester megnyitotta a Rést a Nimronra. Hazaérve a mágus megmutatta Martinnak a szobáját, Neila pedig a vacsorát kezdte el készíteni. Ekkor még egyikőjük sem tudta, mennyire meg fog változni az életük. 

Minden ugyanúgy folytatódott, mikor elkezdték a tanulást. Annyi volt a különbség, Neila sehogy sem tudott megbékélni Martinnal. Így O’Briannek igen csak meggyűlt velük a baja. De még ezek mellett sem mondhatta tanítványaira, hogy rossz tanulók volnának. Éppen ellenkezőleg. Már Martinnak is volt fegyvere. Egy reflexíj, mely tűzből épült fel. O’Brian csak dicsérni tudta őket, kibékíteni viszont soha.
Egyik nap minden ugyanúgy kezdődött. Neila reggelit készített. Miután megették, elmentek a dzsungelbe edzeni. A fiúnak ugyanis mindent végig kellett csinálnia, amihez társa már hozzászokott. A mester úgy gondolta, azért lányának sem árt, ha velük tart.
Délután a gyakorlóteremben folytatták a tanulást. O’Briannek Martin erejét is meg kellett ismernie, így a helységben leginkább csak a mágia tanulására került sor. Természetesen azért a kard és az íj használatát sem hanyagolták. Míg az egyik tanítvány a varázslattal foglalkozott, társa fegyverével gyakorolt. 
Este Neila mit sem sejtve lépett be a szobájába, hogy lepihenjen. Éppen a takaróját húzta félre, de egy nagyot sikoltva ugrott hátra. Erre Martin és O’Brian egyszerre rontottak be hozzá. Miután kiderült, miről van szó, Martin óriási hahotázásba kezdett. Neila erre még jobban a sarokba húzódott. 
A lány ágyán ugyanis két parol mászkált. Az egyenként egy láb hosszú pókszerű ízeltlábúak nem bántanak, csak ha ingerlik őket. Összetett, hatalmas fekete szemükkel félelmetesnek tűnnek, pedig ezek a növényevő lények teljesen ártalmatlanok, ráadásul még hasznosak is. Ám akadnak olyanok, akik félnek tőlük. Neila is ezek közé tartozott, s a fiú tudta ezt. Ezért rakott kettőt is tanulótársa ágyába. 
Miközben Martin majd’ megszakadt a nevetéstől, O’Brian kirakta a parolokat a ház elé, akik komótosan elmásztak. A mester ezután visszament a közben lecsillapodott fiúhoz.
– Ez most mire volt jó? – kérdezte tőle.
– Sajnálom mester, de a múltkor Neila nem adott vacsorát.
– Igen, bár az szerintem is jogos volt. Ez pedig csak bosszú. Mikor tanuljátok már meg, hogy a bosszú az, amit a gonosz legjobban megragad és kihasznál. De most már menjetek aludni! – sóhajtotta, majd ő is lepihent. 
Ezek után Neila gondosan végignézte szobája minden szegletét, csak azután ment aludni. “Milyen gyerekes egy tizenhárom éves fiútól. De ez vért kíván…!” – gondolta, majd ő is elaludt.
Másnap Neila szokása szerint elsőként kelt, és elkészítette a reggelit. Ám Martinéba a legerősebb csípős paprikákat rakta, méghozzá nem is keveset. A pohara szélét is bekente az erős nedűvel, illetve a vízbe is tett. Mikor végzett, gondosan teleengedte a mosogatódézsát vízzel. Ezután várt, míg mestere és “társa” felkelnek. Nem kellett sokáig unatkoznia.
– Jó reggelt! Épp kész a reggeli – köszöntötte apját és társát a tanuló.
Nem sokkal azután, hogy Martin lenyelte az első falatokat, hirtelen leejtette a villáját. Elkerekedett szemekkel nézte ételét, miközben fulladozva megpróbált levegőt venni. Gyorsan poharához nyúlt, hogy leöblítse az égető falatokat. Ám csak rosszabbat tett, mivel a vize is csípős volt. Lihegve próbálta enyhíteni az égető fájdalmat. 
O’Brian nem értette a dolgot, de lánya csak mosolyogva figyelte az eseményeket. Mikor úgy gondolta, eleget szenvedett a fiú, nyugodtan felállt, majd belenyomta társa fejét a vízzel telt dézsába. Miután enyhítette Martin égető érzését, elégedetten kezdett neki egy új fogáshoz. 
– Kapsz rendes reggelit – nézett rá cinikus mosoly kíséretében.
– Abból inkább nem kérek – mentegetőzött az ázott fiú. 
– Martin, menj és öltözz át, utána pedig egyél, különben nem tudsz rendesen gyakorolni! Neila, veled pedig beszédem van! – szólt O’Brian, s miután Martin elment, ismét lányához fordult.
– Ez most mire volt jó?
– Tudod jól. A tegnapi parolok miatt.
– Mondtam már, hogy a bosszú…
– Tudom apám! Megígérem, hogy ez volt az utolsó. De ezt nem hagyhattam válasz nélkül – szakította félbe lánya.
– Nos, rendben van. De tényleg ez volt az utolsó!
– Igen apám! – felelte mosolyogva Neila, mert közben Martin is visszajött. Némán leült. Csak egy gyilkos pillantást küldött társa fel. Reggeli után a lány szó nélkül ment gyakorolni. 
Természetesen Martin ezt sem hagyta válasz nélkül. Türelmesen várta a megfelelő pillanatot. Mikor társa éppen egy varázslatot akart gyakorolni, a fiú egy intésével megváltoztatta az igét. Az eredmény nem kevés meglepetést okozott mind a mesternek, mind a társának. Ugyanis mikor befejezte a kántálást, a várt eredmény helyett valami ragacsos massza borította be a tanítványt. O’Briannek nem kevés idejébe és erejébe telt kiszabadítani lányát, miközben Martin csak magában mosolygott.
Utána egy ideig minden rendben ment. Csak kisebb összeütközések voltak. Egyik nap viszont Martin még a szokásosnál is ellenségesebben viselkedett.
– Túl sós az étel – panaszkodott a reggelinél a fiú. O’Brian csendben várt.
– Nos, vagy megeszed, vagy éhen maradsz. Mást nem kapsz – felelte Neila.
– De az ebéd ne legyen ilyen sós. No, meg a vacsora sem. És sótlan sem. Pont jó legyen – mondta tovább a fiú.
– Nos, uraság! Ha nem tetszik, megcsinálhatod saját magadnak az ételed!
– Dehogy csinálom meg! Mégis miért vagy te itt?
– Biztos nem azért, hogy téged kiszolgáljalak! – felelte élesen Neila, majd elment. 
Persze a mester ezek után hiába próbálta meg enyhíteni a feszültséget két tanítványa között. Martin mindenbe belekötött, amit csak társa csinált. Természetesen ez néha már komolyabb összetűzésekhez vezetett volna, ha O’Brian nem szól közbe. Ilyenkor általában valamelyikőjüket elküldte sétálni a dzsungelbe. Mikor a tanuló úgy gondolta, képes egy ideig békében élni társával, visszajöhetett.
Így ment több napig, míg lassan el nem telt egy évszak, majd egy év. Ám az egyik nap olyasmi történt, ami ismét fordulópont volt mindannyiuk életében. Már O’Brian sem volt képes tovább fékezni az indulatokat, melyek mint egy kitörni készülő vulkán, egy ideig csak forrtak, s a kitöréssel fenyegettek. Ám ahogy a vulkán is kitör egyszer, úgy robbant ki a végső háború a két tanuló között.
Egy ebéd után történt. Neila éppen az edények elmosásával foglalkozott, Martin pedig az asztalnál ült. O’Brian nem volt ott, aznapra szabadidőt adott nekik. 
– Mond csak Neila! Te melyik bolygón születtél? – kérdezte váratlanul Martin. 
– Ugyan, minek rám fecsérelni a szót. Mesélj inkább te magadról – kérte őt Neila. Remélte, beválik terve. 
– Hát jó. Én egy viszonylag jómódú családból származom. A Nimronon születtem, bár elég hamar el kellett hagynom, mivel felfedezték az erőmet. Elvittek a Carakenre, ott tanított a mesterem, amíg meg nem halt. Aztán ide kerültem.
– Mennyivel jobb, vagy rosszabb mester az apám, mint a te volt tanítód?
– Máshogy tanít, de ugyanolyan jó. És téged hogy fogadott örökbe a mester?
Mivel nem kapott választ, ismét megkérdezte.
– Hol születtél? Mi lett a szüleiddel? És hogy fogadott örökbe a mester?
– Inkább hagyj Martin!
– Oh, értem… A szüleid biztos olyan rondának találtak, hogy kitagadtak – kezdte belelendülve a fiú.
– Fejezd be! – felelte egyre ingerültebben Neila. Már abbahagyta a tányérok törölgetését. Lehunyt szemmel próbálta fékezni indulatait.
– Vagy a mester úgy talált meg, mikor kerested a pénzt? – nevetett a tanuló.
– Hagyd abba! – mondta a lány ingerülten, s ökölbe szorította a kezét.
– Nem is! Az anyád biztos egy üregi lénnyel állt össze a Trianon – hahotázott az ifjú, ám ekkor egy kardcsapás torkára forrasztotta a nevetést. Gyors reflexeinek hála ki tudott térni a csapás elől, s felajzotta íját. Ekkor viszont közbelépett O’Brian.
– Mi folyik itt?! – kiáltotta. – Azonnal tegyétek el a fegyvereket! Egymásra soha nem emelünk fegyvert! Ezt már számtalanszor megmondtam!
– De mester, Neila…
– Nem érdekel, ki kezdte!  – folytatta a mester ingerült nyugalommal. Látszott rajta, nagy erőfeszítésébe kerül fenntartania ezt. Barna szemei szinte villámokat szórtak. 
– Nem veszitek észre, hogy ezzel nekem tesztek rosszat?! Dargor figyel minket. Bármilyen kisebb hibáért már elvesznek téged Martin! Csak úgy engedték meg a tanításodat, hogy Neila úgymond “megfigyelő” személy.
– Sajnálom mester, de…
– Csönd! Ha még egy veszekedést, ha még egy rossz szót meghallok, én tagadlak ki mindkettőtöket! Megértettétek? Most menjetek a szobátokba, és addig nem jöttök ki, amíg nem mondom!
– Igen mester – felelték egyszerre és néma csöndben elmentek. 
Ám Neila nem bírt nyugodtan ülni. Eleinte fel–alá járkált a kicsiny szobában. Mikor elfáradt, leült az ágyára, s csupán bámult maga elé. Egyszer csak kinyílt az ajtó. Apja lépett be, majd leült lánya elé egy székre.
– Apám, én… – kezdte Neila remegő hangon. Még soha nem szidta le a mágus.
– Nyugodj meg kedvesem, aztán meséld el, mi történt! – kérte O’Brian. 
– Én az edényekkel voltam elfoglalva, mikor Martin elkezdett sértegetni. Olyanokat mondott hogy, hogy… – itt elcsuklott a hangja. – Képtelen vagyok elmondani. Mindenesetre én nem bírtam magammal és rátámadtam. Én…
– Semmi baj. Martin is ugyanígy mondta el. Ő még a sértegetéseit is megismételte. Nem csodálom, hogy megtámadtad.
– Te beszéltél már vele? – kerekedett el a tanítvány szeme.
– Igen. Kíváncsi voltam, mennyire akarja kihúzni magát. De pontosan ugyanígy mondta el. 
– És most mit fogsz csinálni velünk? – kérdezte Neila remegő hangon.
– Én? Semmit. De amit a kitagadással kapcsolatban mondtam, azt komolyan is gondoltam. Ezért megígértettem Martinnal, és most veled is, nincs több veszekedés!
– Igen apám. Megígérem – sóhajtott fel a lány.
– Most aludj! Jó éjt!
– Jó éjt!
De Neila még sokáig nem tudott elaludni. Bár apja megbocsátott neki, ő soha nem fog magának. 
Ezután pár hónapig minden rendben ment. A két tanuló mindent megtett a látszólagos béke érdekében, bár ez eleinte nem kis erőfeszítésükbe került. A társak néha kénytelenek voltak egymással lenni, így lassan megismerték egymást. Martin és Neila egyre többet beszélgettek, nevettek együtt. Szinte már–már jóbarátok lettek. Megtanultak együttműködni. Úgy tűnt, sikerült visszaállítani az egyensúlyt a tanulók és mesterük között. Ám néha a varázslók is követnek el hibákat. Olyanokat, melyek ismét felboríthatják a törékeny egyensúlyt.


4.
Egy nap minden úgy kezdődött, mint szokott. Annyi volt a különbség, az éjszakát a tanítványok és mesterük a szabad ég alatt töltötték a ház mellett. Mivel az idő enyhe volt a bolygón, a mágus úgy gondolta, hozzá kell edződniük a kinti alváshoz. A két tanuló nem is tiltakozott ez ellen. Élvezték a szabad ég alatti életet. Az erdő békés susogását, a madarak dalolását. Úgy tűnt, minden helyreállt a három társ életében. Ám ez csak a látszat volt. Már délután volt, mikor O’Brian félrehívta az akkor tizenöt éves Neilat. 
– Szeretnék beszélni veled – mondta neki apja és hallótávolságon kívülre mentek Martintól. 
– Mivel ezen a napon fogadtalak örökbe, úgy gondolom, jobb, ha ezen a napon tudod meg az igazságot is – kezdte a varázsló baljós hangon. Vett egy mély levegőt, majd folytatta. Neilat viszont egy nagyon különös érzés kerítette hatalmába. Apja még soha nem beszélt így vele. Félve várta a mágus szavait.
– Azt szeretném mondani, hogy… hogy tényleg én vagyok az apád – bökte ki végül halkan a mester.
Mikor Neila ezt meghallotta, kiment minden szín az arcából. Földbegyökerezett lábakkal állt apja előtt. Ismét felkavarodtak érzelmei. Egyszerre lett dühös és boldog. Nem tudta, mit mondjon, csak állt némán. Halványan látta, a varázsló még mondott valamit, bár tudata már nem fogta fel a szavak jelentését. Nem hallott mást, csupán a fülében száguldó vért. Mikor valamennyire ismét sikerült uralkodnia magán, megpróbált megszólalni, ám hangja cserbenhagyta. Képtelen volt bármit is mondani. 
– Ez… ez csak egy rossz vicc, ugye? – nyögte ki végül elfúló hangon.
– Nem, nem az. Tudom, hibát követtem el, mikor nem mondtam meg a Trianon. Elmondtam volna hamarabb is, de valahogy soha nem voltam rá képes. Én igazán sajnálom! – felelte a varázsló. 
– És ezért vártál öt éven keresztül?! – kiáltotta Neila, majd szó nélkül megfordult és berohant az erdőbe. 
Martin utána ment volna, de O’Brian visszatartotta, mikor visszament hozzá a tűzhöz. 
– Hagyd most magára. Ezt neki kell elintéznie – mondta, miközben leült.
Hosszas kérdezősködés után végül elmondta tanítványának, miért viselkedett így lánya.
Neila csak rohant az erdőbe, könnyeitől vakon, nemtudva, hová. Mikor már teljesen kimerült, egy fának dőlve zokogott. Dühös volt apjára, bár örült is, mert egy titkos álma vált valóra. Addig sírt, míg a lábai felmondták a szolgálatot, s a földre csúszva végül elaludt. Nem vette észre, mikor eleredt az eső, így teljesen átázva ébredt fel hajnalban. Mivel a hőmérséklet eléggé leesett, s mert tiszta víz volt, vacogva indult vissza. 
Nem tudta, pontosan milyen messze, vagy milyen irányba van a házhoz képest, ezért csak érzékeire hagyatkozhatott. Neila egy fél napot bolyongott az őserdőben, mire végre megpillantotta a házat. Végignézett magán, mielőtt kilépett volna a tisztásra. Ruhái súlyosak voltak a víztől és teljesen hozzátapadtak testéhez jól kihangsúlyozva karcsú, mégis erős alakját. 
Az ajtóban apja és társa már várták, így elindult. Szó nélkül ment be a szobájába. Egyáltalán nem figyelt környezetére, ezért azt sem vette észre, hogy Martin végig követte őt tekintetével. Neila száraz ruhát vette fel, s éppen haját szárította, mikor apja lépett be hozzá. 
– Most gondolom nagyon haragszol rám. Meg is értelek, hidd el – kezdte O’Brian, ám lánya félbeszakította. 
– Mesélj az anyámról! – kérte halk, de határozott hangon. Nem fordult meg. Nem tudott apjára nézni harag nélkül.
– A Trianon ismertem meg őt. Karina volt a neve. Nem volt átlagos nő. Ő volt a legszebb a bolygón, s nagyon sokan áhítoztak a kezére. Akkoriban én is ott éltem. Eleinte csak barátok voltunk, de aztán több is kialakult köztünk. Nagyon szerettük egymást. Én a legjobban a tekintetét szerettem benne. Neki is arany szemei voltak. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint te. Ezért is figyeltem fel rád rögtön – mesélte a mester olyan halkan, hogy a lány alig értette.
– Miért adtál nevelőszülőkhöz? – kérdezte Neila, s megfordult. Apja szemébe nézett, melyben csak szomorúságot látott. De O’Brian a régi idők fájdalmait, haragjait és szenvedéseit látta az arany szempárban. Lehunyt szemmel folytatta a mesélést. Képtelen volt lánya szemébe nézni. Hangja remegett, mikor folytatta a történetet.
– Karina meghalt a születésedkor. Tudtam, egyedül nem tudlak felnevelni. Aztán a kedvesem elvesztése miatt érzett fájdalmamban nem akartam, hogy esetleg hiányt szenvedj valamiben. Ezért kerestem fel a barátomat és bíztalak rá. Akkor úgy gondoltam, ez a legjobb megoldás. De ma már tudom, nagy hibát követtem el. Fogalmam sem volt, hogy ennyire meg fog változni. Nem tudom, miért kezelt rabszolgaként. Mikor megismertem, tökéletesen megbízható volt. Szinte rá sem ismertem, mikor újból megláttam – fejezte be. 
– És utána pedig elhagytad a Triant és elfelejtettél! – fakadt ki Neila. 
– Nem! Ez nem igaz. Rengeteget gondoltam rád, de Karina miatt soha nem voltam képes visszamenni. Tíz év után viszont ismét oda vitt a sors, bár ezúttal nem bántam meg.
Némaság telepedett a kicsiny helységre. A csend szinte kézzel foghatóvá vált a szobában. Hosszú hallgatás után ismét O’Brian szólalt meg.
– Most próbálj meg aludni! Holnap kemény napunk lesz – közölte és elindult.
– Csak annyit mondj még el, Martin tudja–e – kérte a tanítvány.
– Igen, de nem mindent. Csak annyit, hogy a lányom vagy. A többit neked kell elmondanod, ha akarod. Jó éjt! – felelte a mágus, majd kiment a szobából. 
Neila aznap egyáltalán nem aludt. A hallottakon gondolkodott. Próbálta rendezni érzéseit, amit részben sikerült is. Ám apját sehogy sem tudta megérteni. Fogalma sem volt, vajon ő mit tett volna a helyében. Csak annyit tudott, semmiképpen sem azt, amit vele tett. 

Reggel szokása szerint Neila kelt elsőnek, majd elkészítette a reggelit. Minden úgy folytatódott, mint előtte. Egészen addig, míg O’Briant nem hivatták a Nimron királynőjéhez. 
– Muszáj elmennem. Csak két napig leszek távol, de addig se vesszetek össze – búcsúzott a mester. Miután elment, a két tanuló azután sem csukta be az ajtót. Akkor még nem tudták, ez nagy hiba volt. A tanítványok a gyakorlóterembe mentek, hogy fejlesszék tudásukat. 
Mikor Neila a szobájába indult, furcsa, morgásszerű hang szűrődött ki onnan. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. A helységben egy óriási tyrol volt. Mikor vörös szemeivel meglátta Neilat, a lény azonnal nekirontott a lánynak. A zöldpáncélos hüllő hanyatt döntötte áldozatát, mire az elejtette kardját. Alig kapott levegőt a súlyos állattól, aki éles és hosszú karmaival mély sebet ejtett a védekezni próbáló lány karján. Szerencséje volt, mert Martin azonnal a segítségére sietett, s megölte a tyrolt. 
– Köszönöm – lehelte Neila, miután nagynehezen sikerült felállnia. 
– Nem sok esélyem lett volna ellene – sóhajtotta, majd megnézte karját. Még mindig folyt a vér a mély sebből az alkarján. Az erős fájdalom miatt szédelegve ment a szobájába. Keresett egy rongyot, amivel megtörölte a kezét, majd leült. Nemsokkal később Martin jelent meg egy nagyobb tál vízzel.
– Had lássam el a sebedet – kérte a lányt, aki belegyezett. Neila ekkor vette észre, mennyire más lett Martin. Nemcsak azért, mert megnövesztette haját, ami most a válláig ért a zöldszemű fiúnak. Gyengéden bánt vele a társa és kedves is volt. Egy különös érzés kezdett fellángolni a benne, amit szinte azonnal meg is próbált elnyomni. El akarta vonni figyelmét az ifjúról, ezért inkább körülnézett a szobában. Minden szét volt szórva.
A ruhásszekrényét feldöntötték, tartalma körülötte hevert szerte szét. Az ágyát szétszaggatta a támadó, ami miatt rengeteg tollpihe lebegett a levegőben. A fehér tollak mindent beterítettek. Egy szék széttört darabjai is a földön hevertek a többi bútorral együtt.
– Hát, alapos munkát végzett a tyrol – jegyezte meg Martin, mikor befejezte a seb ellátását és körülnézett.
– Igen, de vajon miért jött be? – tűnődött társa.
– Valószínűleg nem talált prédát. 
– Lehet, bár a házat mágia védi.
– Az is előfordulhat, hogy valaki felbérelte. Igen intelligens lények, értik a nyelvünket, és elég erős a mágiájuk is. Nem okozhatott gondot bejutnia a gyenge igéken, ami csak a kisebb állatokra hatott. 
– De ki küldhette? Nekem itt nincsenek ellenségeim. Azt pedig nem hiszem, hogy a mesterek találták volna ki – gondolkodott hangosan a lány. 
– Náluk ezt soha nem lehet tudni, bár én sem hiszem. De szerintem ezzel most nem kellene foglakoznunk. A mester majd megmondja. Segítek rendet rakni – mondta Martin, s már éppen elindult az egyik eldőlt szekrény felé, mikor Neila megállította. 
– Ne! – kiáltotta, mire a fiú csodálkozva nézett vissza rá. Barátja is felállt, s odament. 
– Izé, menni fog egyedül is – motyogta, de látta, hogy elkésett. Társa észrevette azt, ami jobb lett volna, ha rejtve marad. 
– Ez mi? – kérdezte a fiú egy tárgyat felemelve, ami azonnal sok kisebb darabra esett szét. 
– Képek? Méghozzá rólam? Miért csináltad ezeket Neila? – kérdezte az ifjú meglepődve. Barátja kikapta a képeket társa kezéből, majd elrakta őket. 
– Igen, képek. Minden évben készítettem rólad egyet – felelte a lány elpirulva. 
– De miért?
– Nem tudom, csak úgy.
De hamar másra terelődött a szó. A tyrolról beszélgettek, miközben pakoltak. A délutánt a szoba rendberakásával töltötték. A ház ajtaját természetesen becsukták, miután kirakták a szörny tetemét az erdőbe. A következő nap eseménytelenül telt, egészen O’Brian hívásáig.
– Miért csuktátok be a ház ajtaját? – kérdezte a mester, mikor megérkezett. 
– Mert egy tyrol jött be az egyik szobába, s rátámadt Neilara – adta meg a választ Martin. A fiú elmesélte, mi történ, mire a mágus elgondolkodott. Mivel semmilyen magyarázatot nem tudtak adni a támadásra, nyugtalanul ugyan, de folytatták a tanulást.
Minden ugyanúgy ment tovább. Múltak az évszakok, míg el nem repült két év. Ebben az időszakban mindegyik tanítvány létrehozott magának egy új fegyvert. Neila egy ugyanolyan reflexíjat, mint amilyen társának van, csak villámokból. Martin pedig egy tűzkardot hozott létre. Miután kipihenték magukat, a két tanítvány szorgalmasan gyakorolt, még akkor is, ha mesterüknek el kellet mennie. Bár ez nem sokszor történt meg. Neila és Martin végleg megbékélt egymással.
Az egyik napot szinte csak beszélgetéssel töltötték. Tanítójuk nem volt ott. Ismét el kellett hagynia a házat. A két tanuló ezt az időt használta fel a pihenésre. Neila egyszer csak elmosolyodott, miközben néhány szárított gyümölcsöt rágcsált a mellette lévő tálból.
– Min gondolkodsz? – kérdezte társa. Érdeklődve tette le poharát. Fürkészően nézte a lányt. Jól tudta, mit jelent a csillogó arany szempár, illetve a csábító, mégis megtévesztő mosoly.
– Csak eszembe jutott, mikor még utáltuk egymást. 
Martin szintén mosolyogva emlékezett vissza azokra az időkre.
– Igen. Az volt a legjobb, mikor egy egeret hoztál létre a vérszomjas árnylény helyett!
– Persze az is a te műved volt. Abban viszont én nem vettem részt, mikor még gondolkodni sem tudtál, annyira máshol voltál – kacagott fel a lány. Társa elépirulva sütötte le a szemét. Nem szeretett arra a napra emlékezni. 
Mindketten nevetve idézték fel a régi időket. Nem veszekedtek, sőt, valami különös dolog kezdett kialakulni közöttük. Ez persze nem kerülte el O’Brian figyelmét sem. Ezért figyelt és várt. Türelme meghozta a választ az egyik reggel. Neilat már a konyhában találta belemerülve a reggeli elkészítésében. 
– Jó reggelt leányom! – köszöntötte, majd leült. 
– Jó reggelt apám! – viszonozta tanítványa, majd folytatta munkáját. 
Martin jött legkésőbb, s ült le az asztalhoz. Ő nem vette észre, de mestere igen, hogy Neila egész végig követte őt tekintetével. A reggeli végeztével a lány azonnal ment gyakorolni, s most társa figyelte minden mozdulatát. 
– Látom, már egyáltalán nem veszekedtek. Sőt, szerintem más is történik köztetek – törte meg a csendet O’Brian. 
– Úgy látszik, előled nem lehet semmit eltakarni mester – sütötte le szemét a fiú. – De neked bevallom, tényleg megváltoztak az érzéseim Neila iránt.
– Hogyan, ha megkérdezhetem?
– Én úgy érzem, szeretem őt. 
– Nos, nézzük meg, hogy gyakorol. Neked is itt az ideje – mondta a mester, s elindultak az edzőterem felé. O’Brian eközben csak magában mosolygott. Erre a válaszra várt már évek óta. Már csak Neilat kellene kikérdeznie, bár őt sokkal nehezebb lesz. Ezekre gondolt, miközben bementek a tanítványhoz. 
A lány nem vette észre őket. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy kardjával átismételte a begyakorolt mozdulatsort. Halkan mozgott puha bőrcsizmájában, szarvasbőr nadrágja szorosan simult combjaira. Szintén szarvasbőrből készült felsője is hozzásimult testéhez. Miután befejezte a gyakorlást, Martin következett. Ő is hangtalanul mozgott zöld tunikájában, bár még ejtett egy–két hibát a karddal. 
A nap további része eseménytelenül telt el, csak a mester figyelt jobban, mint máskor. Figyelte lánya minden mozdulatát, minden szavát, hátha megtud valamit. Sokmindenre rájött, de valósi érzelmeit csak vacsora után tudta meg, miután Martin már visszavonult. 
– Mond csak lányom, milyen érzéseid vannak a társad iránt? – kérdezte O’Brian váratlanul. 
– Miért kérded? – kérdezett vissza tanítványa gyanakvóan.
– Semmi különös. Csak azt gondoltam, jó csapatot alkotnátok, ahhoz pedig elengedhetetlen a béke. 
– Nos, nem is tudom, pontosan mit érzek iránta. Olyan érzés, amit még soha nem éreztem. Azt hiszem, szeretem őt. De nem hiszem, hogy ő is így érez irántam – bizonytalanodott el a tanuló. 
– Ugyan, miből gondolod? Csak figyelj egy kicsit jobban oda, s észreveszel sokmindent – nyugtatta meg apja, s kiment a helységből. 
Aznap este Neila nem tudott elaludni. Sokmindenen gondolkodott, bár gondolatai leginkább Martin körül jártak. Nem tudta mire vélni apja szavait. Mivel ki akarta tisztítani a fejét, elment gyakorolni. Maga sem tudta miért, de ez mindig segített neki. A már annyiszor végigcsinált mozdulatsor megnyugtatta, s pihentetően hatott rá.
Könnyen és halkan mozgott, illetve gyakorolt. Nem vett fel semmilyen ruhát. Csupán egy barna kendő fedte kebleit, és egy testhezálló, szintén barna rövidnadrág védte a kíváncsi szemek elől.  De senki sem zavarta aznap éjjel. Mielőtt reggelit készített volna, kiment a közeli forráshoz, hogy lefürödjön. Majd felöltözött, ami csak abból állt, hogy gondolataival magára “varázsolta” ruháit egy pillanat alatt. 
Neila nem tudta miért, de az elkövetkező napokban egyáltalán nem aludt. 
– Mióta nem alszol? – kérdezte apja, mikor az egyik reggel fáradtabbnak látta a lányt. 
– Nem is tudom – felelte a kérdezett szórakozottan. – Nem volt szükségem rá. 
– Ez nem tesz jót sem a gyakorlásnak, sem a közérzetednek. Miért nem pihensz?
– Fogalmam sincs. Nem hagynak a gondolataim – válaszolta Neila fáradtan. 
Martin közben megérkezett, s leült enni. O’Brian otthagyta őket, mert szüksége volt egy kis friss levegőre. Neila gépiesen végezte dolgát, bár már nem bírta sokáig. 
Miközben kifelé indult a konyhából, lábai felmondták a szolgálatot, s ájultan esett a földre. Szerencséjére barátja közvetlenül mögötte ment, így el tudta kapni a lányt. Ölbe vette, majd elindult társa szobája felé. Útközben összetalálkozott mesterével, aki egyáltalán nem lepődött meg a jeleneten.  
– Mióta nem aludt ez a lány? – kérdezte a fiú, miközben lefektette társát az ágyra. 
– Jópár napja, az egyszer biztos. Mindenesetre most hagyjuk pihenni, ha már eddig nem tudott – felelte O’Brian, majd kimentek a szobából. 
Miután Neila kipihente magát, folytatta a tanulást. Minden úgy ment, mint előtte. Ám valami mégis más volt. Nagyon más. O’Brian tovább figyelt, mert tudta, valaminek történnie kell. De nem tudta, minek és mikor, így csendben figyelte tanítványait az elkövetkező három évben. 
Látszott rajtuk, hogy szenvednek, még ha nem is mutatják ki. Mindketten szerették egymást, de egyikük sem merte megtenni az első lépést. Mesterük pedig nem akart beavatkozni ebbe. Csak annyit tehetett, hogy a lehető legtöbbet hagyta őket kettesben. Már úgy tűnt, hiába, mikor Martin kíváncsisága le nem győzte félelmét.


5.
Szép nap virradt a Nimron lakóira. Az idő enyhe volt, a levegő meleg. Éppen a tavasz uralkodott a bolygón. Bár az időjárás enyhébb volt, mint az elmúlt években, ez még így is megszokottnak mondható a Nimronon. Az évszakok gyakran egybeolvadtak a bolygón, ezért előfordult már olyan is, hogy az emberek nem tudták eldönteni, pontosan milyen évszak is volt. 
A tavasz most melegebb volt, ami rövid, de forró nyarat ígért. A fák zöldelltek, a madarak és egyéb állatok zizegése töltötte be a tájat. A levegőben édes illat terjengett. Egy vadászó róka suhant fürgén a fák között. Miközben prédáját próbálta kiszimatolni, elhaladt egy faház mellett, ami egy kisebb tisztáson épült. Egy pillanatra megállt, ugyanis különös szagot érzett. Fémet. 
Az akkor tizennyolc éves Neila éppen kardjával gyakorolt. Teljesen belemerült, így nem vette észre, hogy közönsége is volt. Csak miután befejezte, vette észre barátját.
– Már megint gyakorolsz? Nem tesz jót, ha túldolgozod magad. Pihenj egy kicsit – kérte őt Martin, de a lány szokása szerint nem hallgatott rá. 
– Ugyan! Csak lefáraszt, s én éppen ezt akarom. Miért jöttél? – váltott témát.
– Csak meg akartam nézni, hogy gyakorolsz. Tudod, a szüleim nem nagyon örültek, mikor kiderült a különleges képességem – mesélte a fiú. “Mennyire megváltozott!” – gondolta közben. És valóban. Neila soha nem volt ronda, de ahogy múltak az évek, egyre nőiesebb lett. Elég magas is volt, bár ő volt a legalacsonyabb a csapatban. Alakját pedig sok nő megirigyelhette volna. Éppen ezekre gondolt Martin, mikor Neila ránézett, mert feltűnt neki a csend. 
– Mi a baj? – kérdezte.
– Semmi, csak eszembe jutott a múltam. Te nem szoktál a múltadon gondolkodni?
Mivel nem kapott választ, megpróbált rátérni arra a témára, ami már oly sok év óta nem hagyta nyugodni. Maga sem tudta miért, de hevesebben kezdett verni a szíve. Agya lázasan dolgozott, hogyan tudná kijátszani társát. Tudta, nem lesz könnyű dolga. Ez a gondolat felpezsdítette a vérét. Mindig is szerette a kihívásokat, bár ez egészen más volt, mint a többi kalandja. Végül belefogott.
– Mond csak, te örülsz, hogy O’Brian mester az apád?
– Természetesen. Miért kérded? – kérdezett vissza meghökkenten tanulótársa. 
– Csak mert úgy meglepődtél, mikor ez kiderült. Azt hiszem, még mindig nem bocsátottál meg neki, igaz?
– Nem és nem is fogok soha – felelte Neila, s egyre kíváncsibb lett. Nem tudta, hova akar kilyukadni barátja. Várakozóan nekitámaszkodott a faház oldalának. 
– De miért nem? Már nem szereted? Mi történt, mielőtt találkoztatok? Mesélj egy kicsit magadról! Kérlek! – kérte a fiú, de nem kapta meg a választ. Kezdte elveszíteni türelmét. 
– Miért nem mondasz semmit magadról? – kérdezte egyre ingerültebben.
– Mert úgy gondoltam, nem tartozik rád.
– Miért nem? Társak vagyunk, mégsem ismerem a társamat. Te mindent tudsz rólam, de én semmit nem tudok rólad. Miért nem felelsz?
– Miért akarod mindenáron tudni a választ? Miért nem fogadsz el úgy, ahogy megismertél? – vágott vissza barátja. Már ő is kezdte elveszíteni önuralmát. Nem sokáig fogja bírni, s tudta ezt. 
– Tudni akarom, miért nem mondasz semmit. Miért nem bocsátasz meg az apádnak? Milyen életed volt? Nos? Gyerünk Neila, milyen volt a gyerekkorod? Mesélj! – támadta társát Martin.
– Nekem nem volt gyerekkorom! Rabszolgaként éltem, állatként tartottak a nevelőcsaládomnál. Minden nap megvertek és éheztem is – kiáltotta a lány. Már könnyeivel küszködött. 
– Nos, ez az a nagy titok, amit nem akartam elmondani. Most boldog vagy? Tudsz mindent – folytatta Neila háttal nekidőlve a falnak. Már könnyeit sem tudta visszafojtani. 
– Azt hittem, itt elfelejthetem a múltamat, de már megint tévedtem! – zokogta a tanuló. Martin csak állt némán, majd odament társához, aki közben megnyugodott. Eléállt, s megpróbálta megnyugtatni. 
– Én, sajnálom. Nem tudtam, hogy ilyen mély sebeket szakítok fel – magyarázta Martin, s felemelte a lány fejét. Társa szemébe nézve ő is átérezte fájdalmát. Nem igazán tudta, hogyan tudná enyhíteni a helyzeten. Erre ösztönei adták meg a választ. Akaratán kívül csókolta meg a lányt, aki viszonozta azt. 
O’Brian érkezése rebbentette szét őket. Neila elpirulva sütötte le szemét, Martin pedig teljesen tanácstalan volt. Nem tudta, mit fog szólni mesterük. O’Brian csak mosolyogva odament hozzájuk, s rátette mindkettőjük vállára a kezét. 
– Nem is tudjátok, mennyire boldog vagyok. Öröm azt látni, hogy már nem veszekedtek. De most már gyakorlás! – mondta ravaszkás mosollyal. A két fiatal pedig boldogan folytatta a tanulást.
Az elkövetkező évek nemcsak a boldogság évei voltak számukra. A tanulásban is sokkal jobban haladtak. Neila az íj mestere lett, Martin pedig a kard használatában jeleskedett. De árnyak kezdtek gyülekezni mindenhol. O’Briannak egyre többször kellett elmennie, így a tanítványok gyakran maradtak kettesben. Ám néha mesterük baljós hírekkel tért haza. 
Az egyik alkalommal, mikor a mágus távol volt, Martin szokatlanul nyugtalanul viselkedett. A huszonegy éves fiú sok hibát ejtett gyakorlás közben, így Neila könnyedén verte meg kedvesét.
– Mi nyugtalanít Martin? – kérdezte a lány egy újabb győzelem után.
– A mester egyre rosszabb hírekkel tér haza. Ez nem jó így! Van valami kellemetlen a levegőben, de nem tudok rájönni, mi az – panaszolta társa kedvesének.
– Ugyan drágám! Engem is nyugtalanítanak a hírek és apám miatt is aggódom, de bízom benne. És mivel nem mond el mindent, segíteni sem tudunk neki. Így egyelőre nem kell ezzel foglalkoznunk – csillapítgatta az aggódó ifjút Neila, s odament hozzá. 
– Úgy látszik, megint igazad van, bár megnyugtatni nem tudtál. Mindenesetre csendben maradok egy ideig – felelte Martin, s végigsimította Neila hosszú haját, majd megcsókolta. 
Ezúttal már nem tudta visszafogni magát. Gyorsan telt az idő. Az éjszakát is a gyakorlóteremben töltötték, de reggelre már vissza kellett térniük a valóságba. Neila szokása szerint elsőnek ébredt, s néma csendben kiment, hogy elkészítse a reggelit. Martin nemsokkal utána ment segíteni neki. Odaállt a lány háta mögé, s átölelte. 
– Kiraknád a tányérokat az asztalra? – kérte a fiút társa.
– O’Brian vajon mikor jön meg? – tűnődött az ifjú, miközben eleget tett a kérésnek.
– Azt nála soha nem lehet megjósolni. Remélem nem lesz olyan rosszkedvű, mint a múltkor.
O’Brian azonban nem volt jó kedvében, mikor hazaért. Rossz híreket hozott, s tudta, nem lesznek túl kellemesek az elkövetkező évek. Sokminden megváltozott, amit tanítványai csak mesterükön vettek észre. A mágus hajában ezüst szálak futottak, homlokára egyre mélyebb ráncokat vésett a gond. Mindannyian sejtették, a háború egyre közeledett. 



I. Fejezet
1.
A tavasz fokozatosan átadta helyét a nyárnak. Bár a meleg évszak nem nyúlt hosszúra, annál melegebb volt. A hőség általában elviselhetetlenné vált a nyár derekára, amire már most megkezdték a felkészülést a bolygó lakói. 
Az állatok is kihasználták a még kellemes időt, hogy feltöltsék tartalékaikat a nyárra. A Nimron bolygó élőlényeinek ugyanis évente kétszer kellett tartalékot gyűjteni. Egyszer télen, mikor a fagy miatt nem találtak élelmet. A második alkalom a nyár volt, mikor az elviselhetetlen forróság minden növényt kiégetett. A tavak vize sem adott felfrissülést, ha valamelyik lakó belemerészkedett. 
A forróságot néha a fehér felhők okozták, melyek esőt nem, csak meleget árasztottak magukból. Még az erdőben álló faház is elnémult a meleg megérkezésével. Már nem szűrődtek ki furcsa fények a ház ablakán, nem hallatszottak a pengék csengése. A mester és tanítványai egyre többet voltak házon kívül. 
Egy újabb borús reggelen O’Brian így szólt tanítványaihoz:
– Csomagoljatok, ugyanis kaptam egy üzenetet Nimron királynő mágusától. A úrnő hivatott minket.
Így lóhátra ültek és elindultak a Nimron bolygó Nar nevű városába. Mikor odaértek a márványból készült, többemeletes palota kapujához, egy szolga azonnal bevezette őket. Kísérőjük egy óriási terembe kalauzolta a három varázslót, melynek végében volt a trónszék. A királynő egyszínű kék ruhát viselt, s mikor meglátta a három utazót, eléjük ment. A mágusok meghajoltak királynőjük előtt.
– Legyetek üdvözölve! Sajnálom, amiért ilyen hirtelen hivattalak titeket, de egy fontos megbízást szeretnék adni nektek – kezdte az úrnő mély, bársonyos hangján. Egy szellő tévedt be a terembe, enyhítve a nyári meleg levegőt. Meglebbentette Calen úrnő hosszú, arany haját.
– Szeretném, ha elmennétek a Carakenre, mint követ – folytatta. – Aggasztó híreket hallottam és nem tudom, mi az, ami igaz és mi az, ami nem. Kérésem az, derítsétek ki, mi folyik pontosan a kereskedőbolygón!
– Kívánsága megtisztel minket fenség. Természetesen megtesszük, amit kér – válaszolta O’Brian, majd meghajoltak és elmentek.
Az út előtt hazamentek, hogy összeszedjék a szükséges dolgokat. Csak a legszükségesebbeket vitték magukkal. Miután ezzel végeztek, a mester megnyitotta a Rést a Carakenre. De nem a város közelében érkeztek meg a bolygóra, amit furcsállt is O’Brian. 
Egy hatalmas erdőben találták magukat. A fák zöldelltek, mivel a levegő már a Carakenen is meleg volt. A bolygón szinte ugyanakkor kezdődtek az évszakok, mint a Nimronon. A különbség csupán annyiban mutatkozott meg, hogy a Carakenen a nyár nyúlt a leghosszabbra. Bár a forrósága néha már elviselhetetlennek tűnt, mégis ez a legnagyobb lakott égitest. Mivel az évszakok néha egybeolvadtak, előfordult már, a lakók nem tudták megmondani, pontosan melyik évszak uralkodott is a bolygón. 
Mégis majdnem egész évben zöldelltek a fák, énekeltek a madarak. A bolygó csupán a rövid, ám kemény tél erejéig hallgatott el. Ám mikor beköszöntött az enyhe idő, az erdő és lakói ismét felébredtek. A fák virágokat hoztak, a különféle énekes madarak az új év dalait zengték. Az erdő megtelt zajjal. A levelek békés susogása, a bogarak zizegése különös énekké keveredett a madarak dalaival és az állatok mocorgásával. A furcsa, mégis megnyugtató muzsika még akkor sem szakadt meg, mikor szokatlan vendégek érkeztek a teljes díszükben pompázó fák közé.
A három mágus tanácstalanul nézett körbe a melegben. Az erdő halk éneke megnyugtatta őket, ám egyben ki is élezte az érzékeit. Mikor jobban odafigyeltek az énekre, tudták, valami nincs rendben. A dal panaszosan zengett a megszokott helyett. Egy idő után elhalkult, majd teljesen meg is szűnt. Némaság telepedett a fákra, ami nyugtalanító lepellel burkolta be a varázslókat. Megpróbáltak valami utat keresni, mert nem tudták, pontosan hol is vannak. Elindultak az erdőben.
– Milyen csöndes itt minden. Ez nem tetszik nekem. Sehol egy madár, de még egy nyomot sem láttam – törte meg a csendet Neila.
– Ez tényleg gyanús, de pont azért vagyunk itt, hogy ennek az okát kiderítsük – válaszolta apja.
Mikor megtalálták az utat, feltűnt nekik annak a kihaltsága. A széles úton egyetlen keréknyom sem látszott a barna porban. Csupán néhány lábnyomot lehetett felfedezni, melyek éppúgy származhattak egy tündétől, mint egy embertől. A társak megvizsgálták a nyomokat.
– Furcsa ez egy kereskedőbolygótól. Főleg, hogy közel vagyunk a Rések megnyitási helyéhez – vélte Martin.
– Menj előre az úton és nézd meg, mi a helyzet a város közelében! De légy óvatos! Valami nincs rendben – utasította a fiút mestere. Nem sokáig kellett várniuk társukra, aki hamar visszaért. Futva közeledett, s még oda sem ért, úgy kiáltotta társainak:
– Gyorsan, be a bokorba!
– Mit láttál? – kérdezte tőle Neila, mikor mindenki elbújt az útmenti bozótosban.
– Nem tudom pontosan. Olyan lények, amiket még soha sem láttam. A tündékhez hasonlítanak, bár valahogy mégis mások. A városból jöttek ki… – de itt beléfojtották a szót az arra haladó ismeretlen lények. Mindhárman jól megnézték őket. Körülbelül egymagasak voltak velük, de finomabb csontozatúak. Mindannyian kardot hordtak maguknál. Nagy, fekete szemeikkel végigpásztázták a terepet, bár rajtuk átsiklott a tekintetük. Arcuk kísértetiesen hasonlított a tündékéhez, de egyáltalán nem barátságot sugárzott. Miután elhaladtak, a mester és tanítványai előjöttek.
– Kíváncsi vagyok, ezek milyen lények. Még soha nem láttam hozzájuk hasonlót. Valami azt súgja, ők állnak ennek a csöndnek a hátterében – mormolta O’Brian. Óvatosan indultak el a város felé, ám mégsem elég figyelmesen. Hirtelen furcsa hang ütötte meg a fülüket, aztán öt ismeretlen alak lépett ki a bokorból. Körülvették őket, majd az egyik megszólalt:
– Mik keresi valótok van a Carakenen? – kérdezte furcsa akcentussal.
– Mi csak az egyik kalmárhoz jöttünk, mert árut kell beszereznünk – felelte a mester. A tanítványok hallgattak. 
– Van belépési engedélyetek?
– Nekünk nem adtak. Nem értesültünk arról, hogy kell ilyen ezen a bolygón.
– Akkor velünk kell jönnötök kihallgatásra – közölte az idegen és elindultak a város felé.
A lények körbefogták a kémeket, úgy indultak el a város felé. 
“Martin, Neila, készüljetek a támadásra. Ki kell szabadulnunk. Ezek a lények biztos nem a jó oldalon állnak” – üzente O’Brian társainak telepatikus úton. Mindhárman egyszerre rántottak kardot. A lények is fegyvert fogtak és azonnal támadtak, ám a mágikus kardokkal nem vehették fel a harcot. A mágusok gyorsan és kíméletlenül végeztek velük.
– Azért én kíváncsi lettem volna, hova visznek minket – szólalt meg Neila, miután vége volt a harcnak. Köpenye szélével letörölte véres kardját, majd eltette.
– Szerintem ezt anélkül is megtudjuk, csak érjünk be a városba – felelte Martin.
– Mindenesetre nem mehetünk nyíltan. El kell rejtőznünk. Vissza a bozótba! – szakította félbe őket mesterük, ugyanis egy újabb járőr közeledett az úton. Mikor meglátták társaik holttestét, valamit megbeszéltek a saját nyelvükön, majd sietős léptekkel indultak vissza a városba. A társaknak a bozótban kellett tovább menniük. De csak a város határáig tudtak eljutni. A városkaput ugyanis négy őr őrizte. Még látták, hogy a járőrök beszéltek velük valamit, mire kivont karddal őrködtek tovább.
– Nem hiszem, hogy be tudnánk jutni harc nélkül – jegyezte meg Martin.
– Alakot kéne váltanunk – vetette fel a lány.
– Azonnal lebuknánk, ha megszólítanának minket. Más úton kell bemennünk. 
– Az egész várost megszállták ezek az izék. Csak úgy jutunk be, ha láthatatlanná válunk – gondolkozott hangosan Martin. Úgy látszott, nem volt más megoldás, ezért rá kellett áldozni az erejüket. Az őrök mellett simán elmentek.
 A korábban zsúfolt városban most alig volt ember, és azok is sietve végezték dolgukat. A márvány épületek között csupán néhány lakó járt-kelt. A gyenge szél csaknem visszhangot vert az üres utcákon. Csak néhány bolt, illetve egy-két kocsma nyitotta ki ajtaját. Az egész város kísértetiesen üres volt. Annál többet lehetett viszont látni az idegen járőrcsoportokat.  
A betolakodó varázslók értetlenül lopakodtak a fehér házak között. Elmentek a mesterek tornyának helyére, ám azt most nem tudták megtalálni. Ez már több volt, mint gyanús. Nem tehettek mást, elindultak a város urának palotájához. Azt is őrizték, de sikerült bejutniuk. A második emeleten találták meg a keresett személyt, aki éppen vitatkozott egy idegennel. A három behatoló az egyik sarokba húzódva figyelte az eseményeket.
– Nem arról volt szó, hogy elfoglalják a városomat! Azonnal vonuljanak ki! – kiáltotta Xeron, a város ura. Az ember szinte már ordított a vele szemben álló alakkal. Hangerejét egyedül jólneveltsége és az illem tudta csak valamennyire visszafogni. Xeron idegesen járkált fel-alá a teremben. Zöld tunikát vett fel, melyhez mélykék nadrágot választott. Gesztenyebarna haját rövidre vágva hordta, ami most követte feje minden mozdulatát. Kék szemei szikráztak. 
– Ha nem válogatja meg szavait, könnyen elvesztheti a fejét. A Nagy Úr így látta jónak. Ne szóljon bele a háborúba! – válaszolta az idegen hűvös nyugalommal. Rezzenéstelen arccal nézte a dühöngő embert. 
– De nem ebben állapodtunk meg a Nagy Úrral! Én betartottam a szavamat. A mágusok nincsenek a városban. Azonnal szüntessék meg a kereskedelmi blokádot, és menjenek innen!
– Nem tehetjük meg, de nem is akarjuk. Ez kulcsfontosságú város a háború megnyeréséhez. És most, ha megengedi, a szobájába kisérem – mondta az idegen, és kivont karddal vitte Xeront a szobájába. 
– Nem hagyom, hogy bántsák a város lakóit az alakváltók! – hallották a követek az úr utolsó kiáltását.
– Nos, most mit fogunk csinálni, mester? – kérdezte fennhangon Martin. A néma csendben a férfi suttogása szinte kiáltásnak hallatszott.
– Valahogy vissza kell jutnunk a Nimronra. Induljunk! – válaszolta O’Brian, de az ajtón már nem jutotta ki, ugyanis az alakváltó visszatért. Kénytelenek voltak visszahúzódni a sarokba. Az idegen csengetett, mire egy valószínűleg alacsonyabb rangú lény érkezett meg, ugyanis meghajolt.
– Az embereid készen állnak az invázióra? – kérdezte a katonát dübörgő hangon.
– Természetesen uram. Csak a parancsára várunk – felelte a kérdezett szintén a közös nyelven.
– Remek. Van valami új hír?
– Nos, uram, van. Öt felderítőnket megölték. Egyelőre nem tudjuk, kik voltak. Mindent átkutattunk a város körül, mégsem találtunk semmilyen nyomot.
– Előfordulhat, hogy mágusok voltak?
– Igen uram. A sebek ugyanis, vágott sebek, ám a páncélon égésnyomok is vannak.
– Akkor meg mit állsz itt?! Azonnal szólj a varázslóinknak, hogyha észlelnek egy Rést, állítsák meg az áthaladókat. De élve akarom őket! Elmehetsz!
– Igen uram. Azonnal intézkedem – szólt a lény, majd távozott. 
– De nem szeretem ezt az alakot – motyogta az alakváltó magának. Kiejtett egy szót, mire alakja megnőtt, alkata izmosabb lett és “bőre” feketén csillogott. Miután befejezte az átváltozást, megfordult és kiment. Szemei karmazsinvörösen világítottak. Mikor az ajtóhoz ért, megérzett valamit és pont abba az irányba nézett, amerre a követek rejtőztek. Már–már elindult, hogy jobban megnézze a sarkot, mikor hívást hallott, így nem foglalkozott többet vele. Mikor kiment, a mágusok megkönnyebbülésének sóhaját lehetett csak hallani.
– Ez aztán meleg helyzet volt. Most aztán menjünk innen, mielőtt még észrevennének – mondta Martin, s elindultak. Minden baj nélkül kiértek a városból. Miután elérték a bozótost, ismét láthatóvá váltak.
– Nos, rengeteg mindent megtudtunk. Most már csak valahogy vissza kell jutnunk a Nimronra – állapította meg Neila.
– Észrevettétek, mennyire kifinomultak az érzékei ezeknek a lényeknek? Majdnem minket is észrevett. Valószínűleg amennyire jók az érzékszerveik, annyira jól tudnak harcolni is – folytatta O’Brian.
– Már csak egyetlen kérdés van, miért akarnak megtámadni minket? – kérdezte a lány. 
– Erre rengeteg válasz lehet. Az egyszerű területszerzéstől elkezdve az ölés vágyáig bármi előfordulhat – gondolkodott hangosan a mester.
– Hát, ha ezek tényleg inváziót akarnak ellenünk indítani, nehéz dolgunk lesz velük. Mindenesetre meg kell találni a mágusokat – szögezte le Martin.
– Egyelőre ki kell jutnunk erről a bolygóról. Gyerünk! – mondta a varázsló, majd elindultak.



2.
Agony éppen a lovát nyergelte le egy kis tisztáson, az erdő közepén. Miután ezzel végzett, megtöltötte kulacsát a közeli forrásból, majd elkezdte kimosni alkarján a sebet. Nem volt mély, hamar végzett azzal is.
– Átkozott alakváltók! Kíváncsi vagyok, ki hozta létre őket – morogta fennhangon magának. Majd fát gyűjtött és tüzet rakott. Megnyúzta a nyulat, amit fogott, s felrakta a lángok fölé sülni. Ezután nekilátott fegyvereinek a tisztításához. Íját gondosan elcsomagolta, majd feltette a nyeregre. Kardját viszont mindig kéznél tartotta. Büszke volt rá. Még az apjától kapta. Gondolatai elkalandoztak a régi időkbe, de hamar vissza kellett térnie, mert a nyúl közben elkészült. Miután megvacsorázott, hamar elaludt.
Reggel még napfelkelte előtt felébredt. Felnyergelte lovát, majd tovább indult. Feladata az volt, hogy kiderítse, hol vannak a mágusok. Először a Carakent kellett átfésülnie, aminek még a felét sem teljesítette. Már többször is összeakadt az alakváltókkal, és nem túlzottan kedvelte őket. 
Az erdő némává vált, mióta az idegenek megérkeztek. Egyetlen madárdal sem csendült fel a zöldellő fák között. A bogarak vagy más állatok sem zizegtek a sűrűben. Vad is alig akadt, ezért a harcosnak igen meg kellett küzdenie az ételéért. Mindegyik napja ugyanolyan volt. A délelőttöt az elrabolt mágusok, míg a délutánt a vacsora megkeresésével töltötte.
A férfi tovább kutatott a néma fák között. Egyszer csak furcsa hangot hallott. Közel volt az úthoz, ezért némán közeledett a hang irányába. Az út melletti bozótból óvatosan nézett ki. Beigazolódtak sejtései. Négy alakváltó beszélgetett, bár Agony inkább csak ugatásnak hallotta. Hangtalanul felajzotta íját, s egy nyilat illesztett az idegre. Megfeszítette, célzott és lőtt. Az egyik idegen holtan zuhant a porba. Ám ennyi elég volt a többinek az azonnali támadáshoz. A harcos berohant a sűrűbe. Így tudta a legkönnyebben legyőzni őket, ugyanis ezek a lények nehezen mozogtak a bozótban. 
Bár nagyon kifinomultak voltak az ellenségének érzékei, mégsem vették észre. Hangtalanul tudott mozogni puha bőrcsizmájában. Mikor Agony az egyik alakváltó mögé került, ismét megfeszítette íját. Pontosan lőtt. Már csak kettő volt hátra. Azokat is sikerült egyenként lenyilaznia. A kilőtt nyílvesszőket azután összeszedte. “Kár lenne ilyenekre pazarolni” – gondolta, majd megkereste lovát és továbbment. Aznap sem talált újabb nyomokat, amik segíthették volna a feladata elvégzésében.
Másnap éppen vadászott, mikor csatazaj ütötte meg a fülét. Óvatosan közelítette meg a harc helyszínét. Egy kis tisztáshoz ért, ahol három ember küzdött legalább húsz alakváltóval. Az egyik éppen egy nőt akart hátulról megtámadni. Ezt nem hagyhatta, ezért kivonta karddal a lány segítségére sietett.


3.
A mester és tanítványai aznap sem tudták elhagyni a bolygót. Az úton tömérdek alakváltó őrjárattal találkoztak, bár ha lehetett, elkerülték a harcot. Az útmenti bozótosban haladtak, ahol napnyugtáig rengeteg karcolás, illetve más seb borította testüket. Estére egy kis tisztáson ütöttek tábort, viszonylag közel az úthoz. Tüzet gyújtani nem mertek, s erejüket sem akarták ételre pocsékolni, a sajátjuk pedig elfogyott. Kénytelenek voltak vadászni.
– Légy nagyon óvatos! Ha nem muszáj, ne bocsátkozz harcba – intette Martint mestere.
– Vigyázz, magadra! – mondta nem Neila és búcsúzóul megcsókolta. Amíg az ifjú vadászott, O’Brian megpróbált kapcsolatba lépni a mágusok fejével, Dargorral. Sikertelenül.
– Nem tudom elérni Dargort. Ez nagyon aggaszt.
– Lehet, hogy már nem is él – vetette fel lánya.
– Nem. Dargort nagyon nehéz lenne megölni, nem beszélve a többi mágusról. Biztos valami olyan helyre vitték őket, ahol nem lehet mágia alapján megtalálni.
– Akkor hogyan fogunk rájuk találni?
– Nekünk most nem az a feladatunk. Egyelőre vissza kéne jutnunk a Nimronra. Remélem az invázió nem ellene indul.
– Akkor sem tudunk semmit tenni, ha igen. Nem tudunk odamenni észrevétlenül. 
– Egy olyan helyet kellene találni, ahol nem lehet érzékelni a varázslatokat. De ilyet sajnos nagyon nehéz – gondolkodott hangosan a mester.
– Annyira talán nem. Csak azt kell megéreznünk, hol találkoznak az erők egymással. A semlegesítési helyet ezután már könnyű meglelni – mondta lánya.
A mester mérlegelte az ötletet. Tudta, ha sikerül találniuk egy erővonalat, az előbb-utóbb elvezeti őket a semlegesítési helyre. Az energiák ugyanis egy pontban találkoznak. Ott minden erő elnyelődik, ezért lehetetlen varázsolni. Nem messze ettől pedig, bár lehet mágiát használni, már nem lehet megérezni azt. Ezt a lehetőséget vetette fel a mágusnő, mikor Martin lépett ki a bokrok közül, préda nélkül.
– Egyszerűen nem lehet semmilyen állatot sem találni. Ez nekem nagyon gyanús. Valami készül.
Alighogy ezt kimondta, vagy húsz idegen lépett ki a fák közül. Mindegyiknek kivont kard a kezében. Teljesen körbevették őket. 
– Készüljetek a halálra! – mondta egyikük, s intett a többieknek. Egyszerre támadtak, elszakítva ezzel a meglepett társakat egymástól. 
Martin próbálta odaküzdeni magát mesteréhez, de öt idegen állta el az útját. Kettőt levágott, ám a másik hárommal már nem bírt. Az egyiket még sikerült megölnie, a maradék kettőt viszont nem tudta megállítani. Fokozatosan hátrálásra kényszerült, távolodva társaitól. 
O’Brian sem volt sokkal jobb helyzetben. Ő is egyszerre három ellenséggel küzdött a legjobb esetben is. Hiába vágott le egy–egy idegent, rögtön pótolták az üres helyet. 
Neila volt talán a legrosszabb helyzetben. Teljesen körülvették és védekezésre kényszerítették. Nem tudott így sokat megölni. Ám egyszer nem vette észre a mögötte lévő alakváltót, csak amikor már késő volt. Csapás mégsem érkezett. A démon mögött egy idegen férfi állt. A varázslónő nem ért rá csodálkozni ezen, védekeznie kellett. Az ismeretlen alakkal együtt támadta az ellenséget. 
Lassan felülkerekedett a kis csapat az alakváltókon. Nemsokkal az ismeretlen felbukkanását követően az idegeneket mind megölték. Miután befejeződött a harc, a három mágus a férfi felé fordult. 
– Köszönöm, hogy megmentetted az életem – hajtott enyhén fejet Neila.
– Ugyan, szóra sem érdemes. Utálom ezeket az idegeneket. Nem evilági lények. De előre mondom nektek, estére nem maradhattok itt. Vissza fognak jönni. Gyertek utánam! – mondta, és már indult is. A három utazó alig bírta követni. Mikor odaértek a segítő táborhelyére, félig csodálkozva, félig gyanakodva néztek felé. 
Igaz, a magas, erőteljes férfi cseppet sem törődött velük. A társak jól szemügyre vették a titokzatos idegent. Vállig érő barna haját hátul összefogva hordta. Sötétbarna tunikája fölé mélyzöld köpenyt kötött, dacára a meleg időnek. Barna szemei visszatükrözték a parázs fényét. A harcos a lángok felélesztésével foglalkozott.
– Nem fogják meglátni a tüzet? – kérdezte Martin, miközben félve nézett körbe a csendes erdőben. Egy kisebb tisztáson álltak. Nem messze onnan víz csobogását hallotta.
– Nem. Ez biztonságos hely. Mindjárt kész lesz a vacsora is. Gondolom éhesek vagytok. Szívesen megosztom veletek az ételem – nézett fel a harcos a nyúzott csapatra.
– Köszönjük. De miért segítesz nekünk? Nem is ismersz minket – mondta O’Brian gyanakodva.
– A nevem Agony. Azért segítettem, mert ezeknek az idegeneknek is az ellenségei vagytok. Miért ne tettem volna?
– Mindenesetre köszönjük. Az én nevem O’Brian. Ő Martin, ő pedig Neila.
Agony fürkészően nézte a társakat, miközben a vacsorát készítette el. A három mágus hálásan nyúlt a gőzölgő ételekért. A vacsora után a mester és tanítványai elkezdtek beszélgetni, de Agony nem csatlakozott. Viszont mindannyian jól tudták, minden szavukat figyeli. Mikor az eltűnt varázslók is szóba kerültek, már a férfi is jobban figyelt.
– Ezek szerint ti is mágusok vagytok – jegyezte meg hirtelen. – Mester és tanítványai. Mit kerestek ti itt tulajdonképpen?
– Valóban mágusok vagyunk, de hogy miért jöttünk ide, az egyelőre maradjon rejtve. Először te mond meg, mit keresel itt – felelte Neila élesen. Arany szemeiben gyanakvás csillogott.
– Az egyelőre nem tartozik rátok.
Aznap többet nem szóltak egymáshoz. Az éjszakát nem zavarta meg semmi. Leszámítva a halálos csendet, ami már önmagában is zavaró volt. A fák leveleinek halk suttogása jelentette az egyetlen zajforrást, amit hallani lehetett. A kis csapat tagjai felváltva őrködtek az este.
A másnap reggel eseménytelenül telt addig a percig, amíg el nem jött az indulás ideje.
– Nos, ti merre mentek? – tette fel a kérdést Agony.
– Szeretnénk eljutni a Nimronra. A Réseket viszont figyelik és üldöznek is. Reménytelen a helyzetünk – válaszolta O’Brian.
– Nem egészen. Tudok egy helyet, ahol nem tudják megfigyelni sem a Réseket, sem pedig más mágiát. Az odavezető út veszélyes, de ha akarjátok, elvezetlek titeket – felelte mély hangján a férfi.
– Ezért hálásak lennénk.
– Hát akkor szedjétek össze az erőtöket. Szükség lesz rá! – mondta, és elindult a lovával. 
– Érdekes ez a férfi. Nem is ismer minket, mégis segít. Jobb lesz figyelni rá – jegyezte meg Neila, mielőtt elindultak volna ők is. Barátai csak bólogattak.
A főutakat kerülték, miközben haladtak előre. Útközben nem sokat beszéltek. Mindannyiukat nyugtalanította a fák némasága, mely a legjobb előjele a veszélynek. Ha valami mégis szóbajött, Neila mindig vitába került Agonyval. Nem jöttek ki egymással. 
Bár egyik varázsló sem mondta ki hangosan, mindhárman csodálkoztak vezetőjük képességein. Szinte egyszer sem kérte ki az ő véleményüket az útiránnyal kapcsolatban. Még csak meg sem említette az irányt, így előfordult, hogy igen meglepődtek a mágusok. Olyan lényekkel találkoztak, melyeket eddig nem ismertek. Bár a harcos megnyugtatta őket, teljesen ártalmatlanok, nem voltak biztosak ebben. 
Már négy napja voltak úton. A kedélyek nem sokat változtak, de a vidék annál többet. Az eddig erdős terepet sziklás, meredek táj váltotta fel. Bár Agonyval egyik társa sem tudott kibékülni, mindig számíthattak rá. A legnagyobb lakott bolygó felfedezett területeit csaknem teljesen egészében ismerte. Egyszer sem tévedtek el, s hála neki, idegenekkel sem kellett harcolniuk.
Útjuk egyszer hegynek vezetett felfelé. A baloldalon sziklafal volt, a jobboldalon több száz láb mély szakadék húzódott. Az út nehezen járható volt, és csúszós. A teherhordó lovat éppen ezért kantárszáron vezették. Egymás mögött haladtak a keskeny ösvényen. Agony ment elöl, utána Neila, Martin és O’Brian, aki a lovat vezette. 
A mágusnő leginkább a tájat nézte, mert nem bízott meg vezetőjükben. Árulástól tartott. Furcsállta a harcos váratlan felbukkanását és a segítségét is. Tapasztalatai ellentmondtak az ilyen váratlan és jól végződő segítségnek.  Nem igazán figyelt oda lépteire. Egyszer túl szélre lépett egy keskeny részen és a sziklaszél leszakadt a lába alatt. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a sziklaperem szélében. Ám a perem nem bírta sokáig és letört. Neila már azt hitte, lezuhan, amikor egy erős kéz kulcsolódott a csuklójára. Agonynak sikerült még idejében elkapnia a lány kezét, és felhúzta. 
– Köszönöm – sóhajtotta a varázslónő, mikor ismét szilárd talaj volt a lába alatt. 
– Legközelebb jobban vigyázz. Még idehívod az összes ellenséget a lármáddal.
– Akkor inkább hagyj leesni! Végül is mágus vagyok, ha elfelejtetted volna.
– Ahogy akarod.
Ettől fogva óvatosabban mentek tovább. Az egész napos menetelés után barlangban húzták meg magukat éjszakára. 
Éjjel Martin arra ébredt, hogy valaki kutat a táskájukban. Szótlanul kivonta a kardját és odalépett társához. Agony nem vett észre semmit. Tovább keresett volna, ám ekkor egy kardél feszült a nyakához.
– Megtudhatnám, mit keresel oly lelkesen Neila dolgai között? – kapta a kérdést.
– Már semmit – mondta a harcos és felállt, bár a kard továbbra is a nyakához feszült. Megpróbálta eltolni, de Martin nem engedte. 
– Martin! Tedd el a kardod! – utasította mestere. Az ifjú végül engedelmeskedett, de pillantásával meg tudta volna ölni vezetőjüket.
Reggel szó nélkül folytatták útjukat. Végül leértek a hegyről. A sziklás terepet itt mocsaras táj váltotta fel. A környék barátságtalan volt. A fák szinte teljesen kifacsarodtak, mintha egy óriási kéz tekerte volna ki őket. A cserjék szürkék voltak a megszokott zöld helyett. A levegőben különös szag terjengett. A dohszag rothadással keveredett. A terep úgy nézett ki, mintha ez lenne az élet temetője. “Az erők igen megváltoztatták a vidéket” – gondolta Neila, mikor körbenézett. Szemben velük egy fekete tó húzódott egészen a völgyet határoló sziklafalig. 
– Ezen a helyen már nem tudják megérezni még egy Résnek az erejét sem. Itt nyugodtan megnyithatjátok – fordult szembe társaival Agony. 
– Honnan tudjuk, hogy igazat mond? Ha harcra kerülne sor, biztos elvesztenénk – súgta a lány apjának. 
– Nem tehetünk mást, minthogy megbízzunk benne – felelte mestere. – Muszáj megpróbálnunk.
Ezzel elkezdett összpontosítani. Kizárta tudatából a külvilágot, csak a varázslatra koncentrált.
Már éppen elkezdte volna a szavakat mondani, amikor egy kiáltás miatt félbe kellett hagynia. Mikor körülnézett, azt látta, hogy társai kétségbeesetten harcolnak egy óriási lénnyel. Odarohant lányához, akit éppen el akart kapni a hüllő. A szürkepáncélos szörny szemei sárgán világítottak. Feje hosszúkás volt, s szinte nyak nélkül kapcsolódott széles vállához. Kezei aránytalanul hosszúnak tűntek.  Nem lépett ki a szárazföldre, derékig merült a mély mocsárban.
O’Brian rávágott kardjával a karmos mancsra, ám még csak egy karcolást sem ejtett rajta. Neila megpróbálta lenyilazni ellenfelét, bár a nyilak lepattantak róla. A mocsári szörny vérfagyasztóan felüvöltött, majd támadásba lendült a varázslónő felé, aki egy védőpajzsot vont maga köré. A szörny nem tudta áttörni, ezért más préda után nézett. 
Agony közben megpróbált felmászni a lény fejéhez. Ám mikor a vállára állt, a szörny megfogta és eldobta mocsár belsejébe. Kétségbeesetten próbált kiúszni, de nem sikerült. Köpenye azonnal megszívta magát vízzel, ami süllyedéssel fenyegette. A harcosnak minden erejére szükség volt a fennmaradáshoz. Csak evickélni tudott a mocsárban, miközben társait is megpróbálta szemmel tartani. Eközben Martinék megpróbáltak valahogy sebet ütni a támadón, igaz, nem sok sikerrel.
– Vonjátok el a figyelmét! – kiáltotta O’Brian, aki a szárazföldön küzdött ellenfelével. Neilaék azonnal engedelmeskedtek. Megrohamozták a lényt, de félő volt, hogy Agony sorsára jutnak. Mégis megpróbáltak felmászni a hüllő kezein a nyakához. A szörny megpróbálta lerázni hosszú karjáról őket. Ezzel egy rövid időre sikerült lefoglalni. 
O’Brian eközben egy varázslatra koncentrált. Kimondta a megfelelő szavakat, mire egy tűzgolyót engedett útjára. Pontosan mellkason találta az ellenfelet, ám az alig perzselte meg. Éppen egy másik varázson gondolkodott, amikor a szörny váratlanul megragadta. Szorosan fogta miközben elkezdett a mocsár belseje felé menni. 
– Meneküljetek! Ugorjatok ki a szárazföldre! – kiáltotta O’Brian. Neila hiába próbált meg lemászni a szörny kezére, Martin megragadta és lelökte a földre. Ezután ő is utána ugrott. Agonynak közben sikerült a lényhez úsznia és újból felkapaszkodnia a vállára. Megpróbálta levágni a szörny fejét, bár a hatalmas csapás szinte csak megkarcolta. Az óriáshüllő erre egy hanyag mozdulattal lesöpörte a vízbe. Martinék kihúzták a partra, majd figyelték, ahogy a hüllő lassan elmerül.
– Apám! – kiáltott utána Neila. Eszét veszte próbált a vízbe menni, hogy megkeresse, de Agony visszafogta. 
– Engedj el! Segítenem kell neki! Engedj el! – utasította a lány, ám a férfi vasmarokkal fogta.
– Már nem tehetsz érte semmit. Örülj, hogy te életben maradtál. Mindannyiunkat megmentett – mondta halkan. Mindhárman a fekete vízbe bámultak. Egy vakító fényt láttak a mocsár mélyén, majd egy óriási robbanás beterítette őket vízzel. 
– Nem! – kiáltotta a lány. Még egyszer utoljára megpróbált kiszabadulni fogvatartója kezéből, de nem tudott. Zokogva borult a földre. Martin megpróbálta vigasztalni, bár nem sok sikerrel. Ő sem tudta visszafojtani könnyeit. Agony megértette őket, mégsem próbált enyhíteni fájdalmaikon. Tudta, milyen érzés, ha valaki elveszti a mesterét. Némán kezdett hozzá a táborveréshez. 
Lenyergelte lovát, majd tüzet gyújtott. A Nap már átadta helyét a csillagoknak és a teliholdnak. Bár már régen besötétedett, a levegő mégsem hűlt le. A harcos kedveszegetten ette vacsoráját, miközben a parton gubbasztó két alakot figyelte. Sajnálta is őket, de nem tudott nekik mit mondani, ezért nem szólt hozzájuk.
Egy jó óra múlva már Martin is odament a tűzhöz. Neilat is odavitte, igaz, egy élőholt is jobban nézet ki, mint ő. Teljesen magán kívül volt. Nem evett és nem aludt semmit aznap éjjel. Másnap reggel még mindig nem vett tudomást a külvilágról, bár már elfogadta a felkínált ételt. 
– Nos, most hová mentek? – kérdezte Agony Martint. 
– Nem tudom. Vissza kellene mennünk a Nimronra jelentést tenni a királynőnek. Neila erősebb nálam egy kicsit, neki kéne megnyitni a Rést, de ilyen állapotban…
– Akkor egyelőre maradjatok velem. Nekem az a küldetésem, hogy megtaláljam a mágusokat. Segítenetek kéne. Én nem vagyok varázsló, és nem érzem meg a jelenlétüket sem. 
– Abban talán segíthetek. Végignézem a bolygót, hogy itt vannak–e. Az erejüket meg kell éreznem – válaszolta Martin és bele is kezdett. 
– Nincsenek a bolygón, ahogy az várható volt – közölte Martin egy kis idő múlva.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte váratlanul Neila, miközben odament hozzájuk. 
– Jobb lenne együtt maradni – jegyezte meg Agony. 
– Akkor irány a Nimron – döntötte el Martin. Megnyitotta a Rést, majd átmentek rajta.


4.
Már mindenki összepakolt. Készen álltak az útra. Az úrnő kiadta a parancsot az indulásra, így a menetoszlop elindult. A lovasok fedezték a gyerekeket és nőket. Az út az erdőn át vezetett a biztonságosabbnak vélt helyre.
A tündék mind elindultak. Nem tehettek mást. A hazájukat fenyegették az alakváltók. Nem tudták felvenni a harcot velük. Már így is túl sokan áldozták életüket erdeikért. Csupán egyvalaki nem tartott velük. Ő külön utakat járt. Külön feladatot kapott. “Bárcsak sikerülne neki kideríteni, mivel lehet ezeket megölni!” – imádkozott a tündék úrnője. Mindenki csak benne bízhatott. Halgor kezében volt az életük. “Vajon hol jár? Mit csinál? Gondol–e népére?” – kérdezték nagyon sokan magukban.
Halgor érezte a rengeteg gondolatot, melyek neki szóltak. De nem ért rá ezzel foglalkozni, tovább kellett rohannia. A bozót nagyon sűrű volt, de üldözték az alakváltók. Mióta a Nimront is elfoglalták, mindenhol ott voltak. A népét is elüldözték hazájukból. 
Az idegenek gondolkodás nélkül mészároltak le mindenkit. Legyen szó harcosról, nőről, vagy gyermekről. A korábban békés erdő temetővé változott. A fák korábban egészséges törzsei vértől voltak mocskosak. Az alakváltók mindenkit elpusztítottak, aki csak az útjukat állta. Végül sikerült kiverni őket a tündéknek. Ám az ár túl magas volt a számukra. Ezért döntöttek úgy, hogy elhagyják olyannyira szeretett erdőiket. 
Amikor Halgor erre gondolt, bosszú lángolt fel benne. Irányt váltott és üldözői mögé került. Szerencsére ezek a lények lassan mozognak a sűrűben. Megvártam, míg elég közel értek, majd kilőtt egy nyilat, és gyorsan megkerülte ellenfeleit. Már csak négy volt hátra, de mind tudták, hogy a közelükben van a tünde. Halgor egy újabb nyilat engedett útjára, majd még kettőt egymás után. Mind talált. Az utolsó démon alakváltó megpróbálta megtalálni az erdőtündét, de sikertelenül. Halgor mögé került, majd hangtalanul elvágta a lény torkát. Elégedetten törölte meg kését, majd keresett egy táborhelyet. Gondolatai népe körül jártak. Csak remélni tudta, hogy épségben eljutnak a rejtekhelyre. Nyugtalan álma volt aznap este. 
Reggel folytatta útját Nar városában. Remélte, tud majd beszélni a királynővel. Ám a várost rengeteg idegen őrizte. A legtöbben átváltoztak, de sok volt a démon is. A várost erős kőfallal vették körül. Úgy tűnt, lehetetlen észrevétlenül bejutni a rengeteg őrjárat között. Meg kellett várnia az estét. Talán akkor több szerencséje lesz. 


5.
– Szerintem nem jó helyre nyílt a Rés – jegyezte meg Neila, amikor az őserdő közepén találták magukat. 
– Nos, arról nem én tehetek. Meg kell találnunk valahogy a városba vezető utat – felelte Martin enyhe sértődöttséggel a hangjában. Egy pár szívdobbanással később sikerült megtalálniuk a házukhoz vezető utat. Nem volt messze. Hamar odaértek, de amit találtak, az mindhármukat megdöbbentette. Az épületből csak romok maradtak. Valaki felégette az otthonukat. Martin közelebbről is megvizsgálta a még enyhén füstölgő romokat. 
– Bárki tette is, alapos munkát végzett – vonta le a következtetést.
– És csak mágus lehetett. A házat mágia védte – tette hozzá Neila szomorúan. Csatlakoztak társukhoz.
– Igen különös nyomokat találtam. Bár már több naposak, és az eső is elmosta majdnem mindet, ezek nem hasonlítanak egyik általam ismert élőlényére sem – jegyezte meg halkan Agony, aki a környéket vette szemügyre. Elgondolkozva nézett körbe a kiégett tisztáson. 
– Ez kezd egyre különösebb lenni. 
– Nem tetszik ez nekem. Az, hogy megtalálták a házunkat, az azt jeleni, hogy sötét mágusok is vannak itt. Ami meg azt jelenti, hogy a Nimron is megszállás alatt van – vélte Neila.
– Remélem a királynő még életben van – mondta ki Martin mindhármuk gondolatát. 
– De az nem fog segíteni, ha itt állunk és következtetéseket vonunk le. Menjünk a fővárosba. Ott majd meglátjuk, mi lesz – közölte Agony, majd elindult. Társai is követték. Bár nem voltak messze a várostól, a bozótban haladtak tovább az utakon hemzsegő alakváltók miatt. Az erdő viszont sűrű volt, ami eléggé lelassította őket. Egy egész napos menetelés után estére egy biztonságosnak vélt tisztáson pihentek le. 
Másnap reggel melegen sütött a Nap. Már mindenki talpon volt és az útra készülődött. Ekkor egy magas sivítást hallottak. Egyszerre ugrottak az erdőbe fedezéket keresve. Mindhárman az eget fürkészték. Nem sokkal később egy hatalmas lény repült el felettük. Szívükbe félelem kúszott, ahogy a lény elhaladt feledtük. Tagjaik ledermedtek a félelemtől. Képtelenek voltak megmozdulni. Még a tekintetüket sem tudták elfordítani a gigászi lényről. Minden állat elhallgatott, ahogy a hatalmas, fekete árnyék elhúzott felettük.
– Egy sárkány… – suttogta Neila.
– Tehát ez a válasz a rejtélyes nyomokra és a ház felégetésére – vonta le a következtetést Agony. Ahogy a fekete árny eltűnt a láthatáron, a félelem vékony, ám annál erősebb fátyola is fokozatosan felszállt. A három mágus viszont még mindig tanácstalanul állt a fák között.
– Ezt a háborút lehetetlen megnyerni! – fakadt ki Martin. Gondolataikba merülve folytatták útjukat. A várost leghamarabb csak holnap érhetik el. Sietniük kellett, ezért megkockáztatták, hogy az úton haladnak tovább. Ám nem mentek messzire, mikor hirtelen minden elhallgatott. Agony lova teljesen megbokrosodott, s a sűrűbe vágtatott. Egy pisszenést sem lehetett hallani. A társak ledermedtek, szívük a torkukban dobogott. Egyszer csak megrezzent a mellettük lévő bokor.
– Alakváltók! – kiáltotta a harcos. Kivont karddal vártak, a támadás mégis váratlanul érte őket. Az idegenek egyszerre rontottak ki a bozótból. Többszörös túlerőben voltak. A három barátot elválasztották egymástól. Neilanak azért sikerült utat vágnia Martinhoz. 
– Gyertek körém! Azonnal! – utasította barátait, akik engedelmeskedtek. A mágusnő összpontosított egy rövid ideig, majd az ég felé emelte karjait. Egy vakító fehér pajzsot vont maguk köré, majd az ellenségek felé “tolta” azt. A fehér bura mindent elpusztított, amint hozzáért. Mindegyik idegent sikerült megölni. A lány alig állt a lábán, annyira kimerült. Agony kapta el, majd vitte be a biztonságot jelentő sűrűbe.
– Nos, most mi lesz? A lovad ki tudja, hol van – jegyezte meg Martin.
– Ahhoz nincs időnk, hogy megkeressük. Gyalog kell tovább mennünk – válaszolt Neila, aki kábán ült egy bokor alatt. Miután elég erősnek érezte magát, tovább mentek. Estére sem érték el a várost. Az úthoz közel voltak kénytelenek tábort verni. Neila hamar elaludt. Társai viszont felváltva őrködtek. 


6.
Az őrjárat elhaladt a fal mellett. Nem vették észre, hogy egy alak átmászik mögöttük a falon. Halgor egy virágágyás közepén ért földet. Gyorsan elrejtőzött az egyik bokorban. Óvatosan lesett ki a rózsabokor mögül. Nem igazán ismerte a várost. Szerencséjére a palotát látni lehetett a helyéről, így könnyen eligazodott. A palota ajtajában két őr állt, ezért megkerülte az épületet. A kertben nem látott őröket, de az ablak elég magasan volt. Látta, hogy a legfelső ablak nyitva van.
“Talán ott van a királynő” – gondolta. Kockáztatnia kellett. Az egyik nyílvesszőre rákötötte kötelét, majd fellőtte a felette lévő ablak párkányába. Elég stabilnak tűnt, ezért elkezdett felmászni. Az ablakhoz érve benézett. Nem volt bent senki. Tovább lőtte a kötelet a következő ablakhoz, majd felmászott. A nyitott ablak alatt állt. Ha szerencséje van, tényleg a királynő ablaka az. Meg kellett próbálnia. Fellőtte a nyilat, majd felmászott. A kését azért kéznél tartotta. Mikor felért, óvatosan benézett a szobába. Egy ideges nőt látott fel–alá járkálni. Halkan bemászott, majd a nő felé fordult.
– Sajnálom, hogy bejelentés nélkül jöttem be az ablakon keresztül, de nem volt más választásom – kezdte a tünde. – A nevem Halgor. Az úrnőm küldött, de úgy látom, már elkéstem.
– Üdvözlöm börtönömben Halgor. Mit kíván? – érdeklődött enyhén meglepődve az úrnő.
– Tulajdonképpen azt szeretném megtudni, hogy hogyan lehet ezeket a lényeket megölni. De ez most mindegy. Hogyan jutott erre a sorsa királynőm? 
– Oly hirtelen történt minden, nem is tudom, hol kezdjem. Senki nem jelentette, teljesen felkészületlenül ért minket a támadás. Egyszer csak lerohanták a várost ezek a lények. Szinte teljesen megsemmisítették a katonaságunkat. A túlélőket megadásra kényszerítették, majd lefegyverezve börtönbe vetették. Aztán, mintha ez nem lenne elég, jöttek a sárkányok. Halálosan szép lények, melyek rettegésben tartják a városomat. Engem pedig erőszakkal zártak be a szobámba. Szörnyű érzés, hogy nem tudok segíteni a népemen – mesélte Calen úrnő, s a székébe rogyott. 
– Ne hibáztassa magát úrnőm. Nem Ön tehet róla. Még az én népemet is elűzték. Nem tudtunk a sárkányok ellen védekezni. 
Ekkor kinyílt az ajtó és egy alakváltó lépett be rajta. Mikor meglátta a tündét, azonnal kivonta hatalmas szablyáját. Nem volt elég gyors. Egy nyílvesszővel a mellében bukott előre.
– Gyorsan el kell mennie innen! Nemsokára riadóztatják az egész őrséget – mondta a királynő. Amint ezt kimondta, megszólaltak a kürtök.
– Ég áldja meg királynőm! – búcsúzott a tünde, majd kiugrott az ablakon. 
Szinte özönlöttek az idegenek felé. Harcolni nem lett volna értelme. A fal felé vette az irányt. Futásban nem vehették fel a versenyt egy tündével szemben, így hamar nagy előnyre tett szert. Mikor elérte a falat, azonnal átugrott. Egy őrjárat közepén ért földet. Szerencséjére a meglepetés ereje eléggé lelassította a háromtagú őrjáratot. Hamar végzett velük, s már rohant is be az erdőbe. Sikerült elmenekülnie. 
Kimerülten rogyott egy fa tövébe. Miután pihent egy kicsit, elindult az erdő szívébe, hogy megkeresse népe többi tagját. Éjszakára egy kis tisztáson pihent meg. De nem figyelt eléggé, mert hirtelen egy tőr feszült a nyakának.


7.
Másnap reggel a kis csapat tovább indult a város felé. Neila kipihente magát és az ereje is visszatért már. Óvatosan mentek, mert több őrjárat is elhaladt mellettük az úton. Egyszer majdnem felfedezték őket, ezért úgy döntöttek, beljebb mennek az őserdőben. A Nap közben már lenyugodni készült.
– Feltűnt már nektek, hogy a megszállt bolygók mennyire kihaltak? Úgy értem, nincsenek állatok – jegyezte meg Neila. Idegesen fürkészte a néma fákat. Kezét kardja markolatán tartotta.
– Ne csodálkozz ezen. A baj legjobb előjele az, hogy az állatok elbújnak – felelte Agony.
Többet nem szóltak, mert Martin csöndre intette őket. Előttük egy tisztás terült el. Az esti félhomályba nem lehetett kivenni a tisztáson lévő lény alakját. Agony halkan előhúzta tőrét, majd néma csendben az alak mögé osont. Hirtelen mozdulattal a lény nyakának szorította a tőrt. Neila megkerülte őket, s megszemlélte foglyukat. 
– Tedd el a kést! Ez egy tünde – mondta Neila.
– Honnan tudod, hogy nem egy alakváltó? – kérdezett vissza Agony. A tőrt továbbra sem tette el.
– Hogy hívnak, és mit keresel itt? – kérdezte foglyukat a lány figyelmen kívül hagyva társa kérdését.
– A nevem Halgor és a királynőtől jövök – felelte a tünde.
– Akkor biztos idegen. A városba senki sem tud bemenni észrevétlenül – ellenkezett Agony.
– Alábecsülöd a tündék képességeit uram. Én bementem, és ki is jöttem onnan. Beszéltem a királynővel is.
– Engedd el! Had beszéljen. Ha gyanús, megölheted – utasította a férfit a mágusnő. Agony eltette a tőrt, a tünde pedig szembefordult velük. 
– Mint már mondtam, beszéltem Calen királynővel. Fogva tartják a palotában. Nekem sikerült bejutnom az ablakon keresztül és elmondta, hogyan foglalták el a várost. Nem sokáig maradhattam, mert egy alakváltó bejött. Riadót fújtak, mikor én elmentem. Az erdőben viszont könnyű volt eltűnni a szemük elől. És most ti mondjátok el, mit kerestek itt?
– Az ügyünk nem rád tartozik – válaszolta Agony, de Neila leintette. 
– Az én nevem Neila, ő pedig Martin. Mi ketten mágusok vagyunk. Aki elfogott, az Agony – kezdte a lány.
– A királynő megbízott minket a mesterünkkel, hogy mennyünk el a Carakenre. A bolygót viszont már megszállva találtuk. Nem tudtunk beszélni a város urával, ugyanúgy elfogták – folytatta Martin fejcsóválva. 
– Aztán találkoztunk Agonyval, aki elvezetett minket egy mocsaras tájra. Csak ott tudtuk megnyitni a Rést. De megtámadott minket egy mocsári szörny… – itt elakadt a lány hangja. Agony folytatta.
– A harcot tulajdonképpen megnyertük. A szörny visszatért a mocsárba, de a mesterükkel fizettünk érte. Utána átjöttünk erre a bolygóra, hogy jelentést tegyünk a királynőnek. Ám csak idáig jutottunk. 
– Szomorú történet. Az én népemet is elüldözték a sárkányok. Csak reménykedhetem, hogy élve viszontlátom őket. 
Csöndben álltak tovább, amíg Agony meg nem törte.
– És most hogyan tovább?
– Jó kérdés. Nem tudom, hogy nektek van–e uticélotok – mormolta a tünde.
– Ha belegondolunk, nincs. Nem tudjuk, mihez kezdjünk. A sárkányokkal nem tudjuk felvenni a harcot még mi sem – felelte Martin egy sóhaj kíséretében.
– Nekünk is kellenének sárkányszövetségesek – vetette fel a tünde.
– Az általam ismert bolygókon nem laknak sárkányok – ellenkezett Agony.
– És hány bolygót ismer uraságod, ha meg szabad kérdeznem? Szerinted honnan jöttek a gonosz feketék? – kérdezte gúnyosan Halgor.
– Minden bizonnyal többet, mint egy tünde úr, aki csak a pompával van elfoglalva – válaszolta a férfi és veszélyesen villant a szeme. 
– Azonnal hagyjátok abba! Nem elég bajunk van így is? – szakította félbe őket Martin.
– Kérek engedélyt a tünde megölésére. 
Halgor szembefordult a férfivel. Keze kése nyelén pihent.
– Elég legyen! Nem hagyjátok gondolkodni az embert! – vetett véget a vitának Neila. Arany szeme villámokat szórt. Agony elfordította a fejét, Halgor pedig enyhén meghajolt bocsánatkérésképpen.
– Sajnálom Vezérhölgy!
– Méghogy Vezérhölgy – morogta Agony, de Martin érintése elhallgattatta. 
– A Trianon élnek sárkányok. Nem hiszem, hogy egy rabszolgabolygót is elfoglalnának ezek az idegenek. A hylarok keményen megvédik a tulajdonukat, ha még ők uralják a bolygót.
– Mennyi az esélye annak, hogy a mi oldalunkra állnak? – kérdezte Martin.
– Nem tudom. Nem ismerem őket – válaszolta a lány, de egy tűzgömb becsapódása elhallgatatta. Egy sárkány jelent meg a fejük felett, hátán egy idegennel. Az utazók azonnal a sűrűbe vetették magukat. Felajzották íjaikat, és célba vették a lényt. A fekete füstöt okádó fák viszont eléggé megnehezítették az íjászok dolgát. A nyilak eltalálták a hüllőt, mire a sárkány felüvöltött. Újra céloztak, s ezúttal az egyik nyíl átütötte a szárnyán lévő sérülékeny hártyát. A hüllő fájdalmasan ordított, majd tüzet fújt támadóikra, akiknek még idejében sikerült elmenekülniük. A idegen követésükre utasította hátasát, de az ellenkezett a nyilak miatt. Végül visszatértek a városba. A társak megálltak, s utánanéztek a sárkánynak. Az erdő még mindig égett, sötét füsttel homályosítva el a csillagokat.
– Halálosan szép lények – mormolta Neila.
– Szó szerint – értett egyet Martin. 
– Hogy jutunk a Trianra? – váltott témát Halgor.
– Nem tudom. A Rést biztosan megérzik ezek a hüllők.
– Akkor is meg kell próbálnunk. Nincs más lehetőség – ellenkezett Agony. 
– Uraságodnak az ellenkezés a kedvenc időtöltése?
– Főleg, ha utána tündén élezhetem a kardom – vágott vissza a férfi.
– Hagyjátok már abba! Ha nem, mindkettőtök mehet a saját útján – mondta ingerülten Martin. 
– Nos, rajtam nem múlik.
– Akkor miért maradtál még mindig velünk? – kérdezte Neila.
– Mert nem volt jobb dolgom. Jobb lenne indulni – felelte a férfi. Társai alig bírták elrejteni mosolyukat. 
– Ebben viszont igaza van. Hova? – váltott témát a mágusnő.
– El kellene jutnunk a Trianra. De oda is csak leghamarabb reggel indulhatunk. Azt ajánlom, pihenjünk egy kicsit – javasolta Martin. Végül letáboroztak, bár tüzet nem mertek gyújtani. Igaz, nem is volt rá szükség az enyhe idő miatt. Felváltva őrködtek. Az éjszaka további részét nem zavarta meg semmi. 
Másnap elindultak. Neila megnyitotta a Rést a Trianra. Mikor átértek, egy puszta közepén találták magukat. Amint átértek, azonnal megcsapta őket a forró levegő. Egy pár pillanatig egyikük sem kapott levegőt a fülledt melegben. Miután valamennyire megszokták a levegő tüzességét, körbenéztek. Tőlük délre egy város körvonala látszott a remegő levegőben. Elindultak Neila szülővárosa felé. A lány elég kedvtelenül menetelt.
– Mi a baj? – kérdezte tőle Martin.
– Te hogy éreznél, ha több mint tíz év után hazatérnél?
Martin megértette, s szó nélkül mentek tovább. A forróság szinte elviselhetetlen volt a számukra. Nehéz köpenyüket régen eltették, ennek ellenére már-már az ájulás kerülgette mindannyiukat. A büszkeségük tartotta csak bennük a lelket. Lassan elérték a remegni látszó várost.  A város határában megálltak.
– Először lovakat kellene vennünk – jegyezte meg nyúzott hangon Agony, majd előhúzott egy bőrzacskót, s odadobta Neilanak.
– Nincs szükség a pénzedre. Nem kell pazarolnunk – mondta a varázslónő, s visszadobta az erszényt. Elindult a zsúfolt város egyik boltja felé. Társai közvetlenül mögötte haladtak. Bementek a boltba, amihez egy istálló is kapcsolódott tele lovakkal.
– Van itt valaki? – kiáltotta Neila.
– Miben állhatok szolgálatodra ifjú hölgy? – kérdezett vissza egy rosszképű férfi. Lassan ment oda hozzájuk. Nem volt túl barátságos.  Mohó tekintete csak a mágusnőn csüngött.
– A négy leggyorsabb és legjobb lovadat akarjuk megvenni. Mutasd is meg őket!
– Azonnal. Csak kövessenek!
Kimentek az istállóba a sánta férfi után, aki megmutatta lovait. 
– Hamarabb eljutunk gyalog, mint ezekkel – dünnyögte Agony, miután felmérte a hátasokat. Neila kiválasztotta a négy legjobb állatot, majd fel is szerszámoztatta őket. 
– Mennyivel tartozom? – kérdezte végül a mágusnő.
– Mit szólna egy éjszakához? – vetette fel a férfi, mire a nő társai azonnal kardot rántottak, így meggondolta magát. 
– Mivel ma jó napom volt, legyen csak ötven arany.
Martin felhorkant a “szerény” ár hallatán, de nem szólt semmit. Társa látszólag a semmiből dobta oda az érméket, majd a lovakkal együtt elindultak.
– Minél gyorsabban el kellene hagynunk ezt a várost. Nincsenek jó előérzeteim – jegyezte meg Halgor, mikor már jócskán maguk mögött hagyták a boltot. Ezzel az érzéssel nem volt egyedül. Elég volt csak körbenézni a városban, hogy azonnal elmenjen az utazó kedve a maradáshoz.
Az emberek, illetve más lények tekintete azonnal megakadt a kis csapaton. Némelyikük talán beléjük is kötött volna, ám mikor a szeme az élen haladó nőre vándorolt, inkább meggondolta magát. Az utcák zsúfolásig megteltek a lakókkal, akik ordibáltak, fenyegetőztek egymással. Néhol kisebb verekedő csoportot is látni lehetett. Az utakon hemzsegtek a patkányokhoz hasonló dögevőktől, akik villámgyorsan cikáztak a lakók lábai között. A társak elfintorodtak a hely láttán. A legjobban mégis azon csodálkoztak, szinte akadálytalanul haladhattak uticéljuk felé. 
A tömeg ugyanis egy emberként nyitott utat a négytagú csapatnak. Kérdezni mégsem kérdeztek semmit vezetőjüktől. Elég volt csak a szemeibe nézni, hogy lenyeljék a kérdéseiket. Bár a lány arca kifürkészhetetlen maszk volt, annál többet mondott a szeme. Az arany szempár a régi emlékek fájdalmát tükrözték vissza. 
A mágusnő egy rozoga fogadó előtt megállt. Barátai kételkedve néztek fel a jobb napokat is megélt épültre.
– Ma éjszakára kénytelenek vagyunk itt megszállni. Be kell szereznünk pár szükséges dolgot – közölte Neila. 
– Nem éppen a legelőkelőbb hely – motyogta Agony. 
– A városban ez az egyetlen fogadó. Béreljetek ki egy szobát, amíg én bevásárolok. Este itt találkozunk. Ne keltsetek feltűnést! – figyelmeztette őket Neila, majd otthagyta társait. Tudta, hova kell mennie. 
Martinék beléptek a fogadóba. A levegő dohszaga azonnal megcsapta őket. Mindent kosz fedett és a szűk helység tele volt vendégekkel. Sokféle lény gyűlt össze. Átverekedték magukat a tömegen a pulthoz, ahol a kövér fogadós éppen egy korsót törölgetett tisztának nem mondható rongyával. Mikor meglátta vendégeit, szélesen elmosolyodott.
– Mivel szolgálhatok?
– Egy szobát vennénk ki éjszakára az első emeleten. Meleg vacsorát is kérünk négy személyre – válaszolt Martin. A fogadós felhúzta egyik szemöldökét, de nem szólt semmit. Kitöltötte a jegyzőkönyvet, majd odaszólt az egyik pincérlánynak. 
– Ez összesen három arany lesz. No meg a borravalót se hagyják ki – vigyorodott el mohón a férfi ismét vendégei felé fordulva. Agony kifizette a szállást, majd követte társait az egyik sarokban lévő asztalhoz. 
– És most? – kérdezte, mikor leült barátaihoz.
– Gondolom, megvárjuk Neilat. Másnap meg továbbindulunk megkeresni a sárkányokat – vont vállat a tünde. 
Nem sokkal érkezésük után ismét kivágódott az ajtó, majd három csuklyás alak lépett be. 
Leültek a legsötétebb asztalhoz és vártak. Közben halkan beszélgettek. A kis társaság némán nézte őket, amikor az egyikük feléjük nézett. Tekintetük egy időre összefonódott, de az ismeretlen fordította el a fejét hamarabb. 
– Kíváncsi vagyok, kik ezek – szólalt meg halkan Halgor.
– Alakváltók. Ezek szerint követtek minket. Ennek nem lesz jó vége – állapította meg Martin. Egy telepatikus gondolatban figyelmeztette kedvesét a veszélyre, aki már nem járt messze a fogadótól. Mikor Neila az ajtóhoz ért, felvette csuklyáját, úgy lépett be. A három alak azonnal felfigyelt rá, de mivel nem látták, kicsoda, tovább beszélgettek. A lány felment a lépcsőn, miközben intett társainak. Halgor követte egyedül. 
– Örülök, hogy gond nélkül visszaértél Vezérhölgy. 
– Melyik a szobátok? Le kell tennem a cuccokat.
Halgor bevezette az egyik szobába. Miután letette terhét, Neila kinézett az ablakon. 
– Jó helyet választottatok. Innen könnyű megszökni, ha gond lenne – állapította meg, majd lementek társaikhoz. A vacsorát közben felszolgálták. Az ételt mindennek el lehetett mondani, csak annak nem, hogy ehető. Csupán pár falatot tudtak letuszkolni a torkukon a zsíros ételből. Miután végeztek a vacsorával, felmentek a szobájukba. A három idegen minden mozdulatukat figyelte. 
– Nos, mi a terv? Hogy jutunk ki harc nélkül? – érdeklődött Agony, miután meggyőződött arról, senki sem követte őket. Mindhárman Neilara néztek a válaszra várva. 
– Mért néztek rám? Nem tudom, mit kellene tennünk. 
– Te vezettél eddig minket. Meg, csak te ismered a Triant – jegyezte meg halkan Agony. A csend szinte fojtogató volt körülöttük. 
– Mindannyian fáradtak vagyunk. Pihenjünk le a döntés előtt – javasolta Martin. Mindenki hamar elaludt, kivéve Neilat. Nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy ő legyen társai vezére. Soha nem vágyott erre, most mégis el kell vállalnia. Mivel nem tudott elaludni, a másnapon gondolkodott. Fogalma sem volt, hogy hol élhetnek a sárkányok, ezért megpróbálta mágikus úton megtalálni őket. Valamennyire sikerült is, de csak a környéket tudta meg. Aznap egyáltalán nem aludt.
Másnap már hajnalban felkeltette barátait. Éppen végeztek a csomagolással, mikor az ajtó hirtelen bevágódott, s a három idegen lépett be kivont szablyával a kezében. A társaság tagjai azonnal fegyvert rántottak. A démoni alakok félelmetes lendülettel támadták őket. Minden bizonnyal mágia védte őket, mert a fegyverek nem tettek kárt bennük. A kis csapat egyre hátrébb szorult. Martin kimászott az ablakpárkányra.
– Gyertek utánam! – kiáltotta, majd leugrott. Egy szénásszekér tetején landolt. Őt Halgor követte, utána Neila, majd utolsóként Agony ért földet. Azonnal hátramentek a lovakhoz, majd kivágtattak a városból. Mikor elég távolt jártak, lelassították lovaikat, s már csak lépésben haladtak. 
– Jó irányba lovagolunk egyáltalán? – kérdezte Agony.
– Azt hiszem, igen – felelte bizonytalanul a mágusnő.
– Hogyhogy csak hiszed? – faggatta a férfi.
– Tulajdonképpen egyáltalán nem tudom, hol élnek a sárkányok, de… 
– Ez remek. A nyomunkban van három alakváltó, ez meg nem tudja, hova kell mennünk – szakította félbe társa. 
– Talán, ha uraságod engedné, hogy befejezze, többet is megtudhatnánk – kelt a lány védelmére Halgor. Agony sértődötten elhallgatott.
– Szóval. Az este megpróbáltam megtalálni a sárkányokat, bár csak a helyet tudtam meg. De azt sem valami pontosan.
– Nos, akkor mutasd az irányt – sóhajtotta Martin.
A társaság tagjai nehezen bírták a hőséget. Ám attól féltek leginkább, nem bírják ki a lovaik.
A távoli hegyek csak lassan kezdtek kirajzolódni. A csapat kénytelen volt megállni estére. A lovakat betakarták, majd ők is lepihentek. 
Este felváltva őrködtek. Neila viszont képtelen volt elaludni. Felváltotta Martint, majd elnézte a csillagos eget. Egyszer csak Halgor csatlakozott hozzá.
– Most én jövök. Pihenj egy kicsit – kérte a tünde.
– Képtelen vagyok. Inkább aludj. Majd én őrködöm.
A tünde leült barátja mellé. Sok mindenről beszélgettek. Mindketten élvezték egymás társaságát. Neila végül Halgornak dőlve aludt el a kimerültségtől.
Nem sokkal napkelte előtt ismét útra keltek. A hőség elviselhetetlen volt mind ló, mind lovasa számára. Az este sem hozott enyhülést. Éjjelre gyakran fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. 
Bár senkinek nem szóltak erről, Halgor és Neila minden este együtt beszélgettek a tűz mellett. A mágusnő egyszer észrevette, hogy Martin féltékenyen figyeli társát, bár alvást színlelt. Kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, mégsem tudta lemondani a kellemes beszélgetéseket.
A varázslónő azt is megfigyelte, hogy Halgor élvezte ezt a játékot, amit társával űzött. Ezt már nem is hagyta szó nélkül. Mikor Martin már aludt, felhozta a témát.
– Mond csak, mi a bajod Martinnal? Úgy vettem észre, nem igazán jöttök ki egymással – kezdte Neila. 
– Igen.
– De mi ennek az oka?
– Van valami nála, ami engem illetne meg – felelte Halgor elmerengve. Bár a lány nem értette, mégsem akart tovább kérdezősködni. Kimerülten hunyta le szemeit.
Utazásuk harmadik napja sem kezdődött máshogy, mint az előzőek. A társaság tagjai fáradtan kezdték meg a megszokott mozdulatsort. Miután ezzel végeztek, elkezdődött az aznapi menet.
A déli csendet egyszer egy rikoltás törte meg. A négy barát félve nézett az égre. Nem messze mögöttük egy hatalmas fekete sárkány repült egyenesen feléjük. Vágtára kellett kényszeríteniük a már amúgy is kimerült állatokat. Mikor a sárkány már közvetlenül felettük volt, hirtelen zuhanórepülésbe kezdett. Egy lángoszlopot fújt a kis csapat felé, majd ismét a nyilak hatókörén kívülre repült. 
A támadásban az egyik ló teljesen megégett, egy másiknak kitört a lába. Nem volt idejük megkönnyíteni az állat halálát, mert az óriáshüllő ismét támadott. Ezúttal már nyílzáporral fogadták. A hüllőt több is eltalálta, ami még jobban felbőszítette. A hátán ülő démon támadásra utasította hátasát, aki ismét egy lángoszlopot okádott a négy barátra. Az utolsó két ló is elpusztult. Nem volt más választásuk, az előttük lévő gödrök felé vették az irányt. 
– Ha sikerül elérnünk az egyik barlangot, megmenekülhetünk – lihegte Neila futás közben. Alighogy ezt kimondta, ismét fel kellett készülniük az újabb támadásra. Martin védőpajzsot varázsolt társai köré, de a sárkánylehelet ereje ellen már nem bírta sokáig. Ráadásul a védekezésben sem tudott segíteni. 
A hegyek már nem voltak messze. A társak minden erejüket a futásba ölték bele. Már látótávolságba kerültek a gödrök is. Neila az egyik legközelebbi felé vette az irányt, társai nem sokkal lemaradva követték. A sárkány érezte, hogy elvesztette prédáját, ezért felüvöltött. A négy barát végül elérte a mély gödröt, s belevetették magukat a lángoszlop elől. Mikor hallották, hogy a sárkány elrepül, mindannyian a fal mellé rogytak. A csöndet csak szapora lélegzetük zavarta meg. A tágas mélyedésben pihentek egy ideig, míg Halgor meg nem szólalt.
– Nem kellene tovább mennünk?
– Először pihennünk kell. Mindenkit kimerített a futás, nem beszélve Martinról – ellenkezett Neila. Ám nem sokáig élvezhették a hely nyújtotta védelmet, ugyanis három idegen jelent meg a bejáratnál. A sárkány mögöttük figyelte az eseményeket. Az alakváltók tudták, most végleg leszámolhatnak ezekkel a betolakodókkal. A társaság tagjai felajzott íjakkal várták őket. A mágusok érezték, a démonokat már nem védi mágia. Agony lelőtte az egyiket, mire a sárkány egy tűzoszloppal válaszolt. A négy társ kénytelen volt beljebb húzódni.
– Hogy fogjuk ezeket legyőzni? – kérdezte Agony fáradtan, miközben kivont karddal figyelte az alakváltók közeledését. Az íjnak itt nem sok szerep jutott, így Halgor kivételével mind követték a harcos példáját. A sárkány ugyan nem ment be az üregbe, de hátulról tudta fedezni szövetségeseit. 
– Nincs más választásunk, tovább kell mennünk a járatban. Csak abban reménykedhetünk, a lakója el tud bánni ezekkel a lényekkel – válaszolta a mágusnő.
– Azt nem említetted, hogy ebben laknak is – méltatlankodott a férfi. 
– Hidd el, neked jobb. 
Ekkor az egyik idegen támadásba lendült. Őt sikerült megölni, de még mindig hátra volt egy. A csapat tagjai szinte már alig álltak a lábukon. A démon látta ezt, s gonosz vigyorra húzta száját. Ám mikor támadott volna, nagy meglepetésére egy óriási szörny jelent meg ellenségei háta mögött. A furcsa hangot hallva Agony is hátranézett, s elakadt a szava a meglepetéstől. Riadt tekintetét látva társai is hátranéztek. 
– Ez nem lehet igaz! Két tűz között vagyunk – suttogta Agony elgyötörten. Az óriási lény eközben csak közeledett. Hatalmas karjai majdnem a földig értek, s hosszú farkát is a földön vonszolta maga után. Valószínűleg vak volt, mert fejét jobbra–balra ingatta, mintha hallgatózni akarna. Üvöltése vérfagyasztó volt. Hosszú karját előrenyújtva megpróbálta elkapni Halgort, mire a tünde gyors mozdulattal felfutott a lény karján. 
A kezdeti megdöbbenést látva az alakváltó azonnal támadásba lendült. Agony viszont gyorsabb volt nála, s Neila segítségével vele is végeztek. Megpróbáltak a kijárat felé menekülni, de a sárkány azonnal tüzet okádott rájuk.  A lény eközben vállán a tündével szintén a bejárat felé közeledett. Mikor a sárkány meglátta, azonnal lángoszlopot fújt rá, mire a hatalmas szörny fájdalmasan felordított. 
– Hol van Halgor? – kérdezte Martin, mikor meglátta a lángokat.
– Remélem tündepecsenye lett belőle – morogta Agony, de társai rosszalló pillantására elhallgatott. 
– Nem kell félteni egy tündét – jegezte meg Halgor, mikor kilépett egy sötétebb zugból. 
De a megégett szörnynek kivételesen jó érzékei voltak. Pontosan bemérte a sárkány hollétét, majd támadásba lendült. A csapdába esett társakon átlépve megragadta a fekete hüllőt, s többé nem engedte el. A sárkány hiába vergődött, ellensége nem engedett. 
– Jobb lenne addig elmennünk, amíg ezek egymással vannak elfoglalva – jegyezte meg Agony.
– Mi van, ha nincs kijárata a barlangnak? – tűnődött Halgor.
– De van. Ez csak részben mesterséges járat. Egy barlangrendszerhez van kötve. Nem tudom hová, de van kijárata – mondta Martin. Egy újabb üvöltés kíséretében indultak tovább. 
– Azért kíváncsi lettem volna, ki nyeri meg a szörnycsatát – dünnyögte tünde.
– Még nem maradtál le a végéről. Ha szerencsénk van, valamelyik téged is megevett volna – mordult fel Agony. 


8.
Lassan elhalkultak a harc zajai, ahogy egyre beljebb jutottak a barlangban. A járatban nem láttak semmit, ezért Martin egy világító gömböt hozott létre. Elég nagy fényt adott ahhoz, hogy lássák útjukat.
Már leszállt az est, amikor egy kereszteződéshez értek. Mivel nem tudták eldönteni, merre menjenek, lepihentek. Neila viszont egyre rosszabbul lett, ahogy haladtak. Hálás volt, amikor végre megálltak. Lerogyott a fal tövébe, s nem vet tudomást a külvilágról. Martin odament hozzá, de tudta, hogy nem tehet semmit. Benedvesített egy rongyot, majd megtörölte kedvese homlokát. Neila hálásan nézett vissza rá.
– Mi baja? – kérdezte Agony, mikor Halgorral csatlakoztak hozzájuk. 
– Nem bírja a bezártságot – adta meg a választ Martin. Aznap este egyikük sem aludt jól. A csöndet csak a varázslónő akadozó és szapora lélegzete törte meg. Martinnak sikerült elaludnia, bár csak a kimerültsége miatt. Agony folyamatosan őrködött. Még akkor sem volt hajlandó lepihenni, amikor Halgor fel akarta váltani. A tünde egy vállrándítás kíséretében ment oda a mágusnőhöz. A lány maga sem tudta miért, de egyre jobban vágyott a tünde társaságára. Barátjának dőlve aludt el.
Másnap folytatták útjukat. De ahogy haladtak előre, Neila állapota úgy romlott. Mikor egy szűk átjáróhoz értek, már nem bírta tovább. Térdre esett, megállítva ezzel társait.
– Hagyjatok itt! Csak hátráltatlak titeket. Menjetek nélkülem és találjátok meg a sárkányokat – kérte barátait. 
– Nem foglak csak azért itt hagyni, mert nem tudsz tovább menni – jelentette ki Martin, majd ölbe vette a lányt, úgy vitte tovább. Mikor egy tágasabb részbe érkeztek, ismét megálltak pihenni. Már mindenkin látszott, hogy nem bírják sokáig. A fáradság lassan felemészti minden erejüket, és akkor mi lesz? – tették fel a kérdést magukban egyre gyakrabban. 
Már majdnem elaludtak, amikor furcsa, kaparászó hang ütötte meg fülüket. Azonnal kardot rántottak, majd körbevették vezérüket. A hang egyre erősödött, de egyszer csak megszűnt. Nem hallották többször aznap. 
Útjuk negyedik napján ismét hallani vélték a furcsa hangot. Éppen egy kisebb, kerek alakú helységbe ért a csapat, mikor meghallották a kaparászást. Ezúttal már meg is láthatták a hang forrását. Egy alacsony, vékony alak mászott elő egy tőlük nem messze lévő lyukból. Igaz, a mászás inkább hasonlított vergődésre. Végül egy hatalmasat puffanva ért földet. Mikor feltápászkodott, nekiállt leporolni nadrágját. Miután befejezte a műveletet, elindult a társak felé. Egy fáklya is volt a kezében, amit csodával határos módon nem aludt el. 
– Üdvözletem! Ti mit kerestek itt? – kérdezte, mikor odaért. Mivel nem kapott választ, folytatta mondandóját.
– Az én nevem Silumar, de a barátaim csak Silnek szólítanak. Ti s hívhattok nyugodtan így. No, de még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.
Martin egy kicsit értetlenül állt, ezért Halgor válaszolt helyette.
– Az én nevem Halgor, ők pedig a barátaim – kezdte. A hirtelen meglepődöttségében még Agony is elfejtett csípős megjegyzést tenni. Mindannyian értetlenül bámultak az előttük álló alakra.
– De mielőtt válaszolnánk, kérlek, mondd meg nekünk, hogy te kinek az oldalán állsz?
– Hogy–hogy oldalon? Én nem tudok arról, hogy háború lenne. De tudjátok erre nehezen jutnak el a hírek – csacsogott Sil magas hangján. 
– Nos, a lényeg az, hogy még nincs háború, de közeleg. De ez most lényegtelen. Elmondanád nekünk, hogy te ki, vagy mi vagy? – érdeklődött Martin.
– Nem, amíg nem válaszoltok a kérdésemre – makacskodott négy láb magas alak. – De talán be is mutatkozhatnátok. Elvégre is, én vagyok itt a házigazda. Bár, nem valami szép a házam, ha egyáltalán lehet így nevezni ezt a helyet – gondolkodott el, s közben elkezdte copfja végét rágcsálni. 
– Az én nevem Neila, őt Martinnak hívják, ő pedig Agony. Halgort már ismered – válaszolta kimerülten a mágusnő. Az apró alak azonnal odarohant hozzá.
– Észre sem vettelek. Ezek az emberek eléd álltak – nézett szigorúan a többiekre. Kék mellényéből elő vett valamit, majd odanyújtotta a lánynak. 
– Tessék! Nem nézel ki valami jól. Ez segíteni fog – mosolygott az idegen. Bár látszott rajta, hogy már nem gyerek, arcáról csak ritkán tűnt el a huncut mosoly. Barna szemei is pajkosan csillogtak, mint aki mindig valami csínytalanságon töri a fejét. Hosszú, barna haját lófarokba kötve viselte. A fáklya fénye megvilágította barna mokaszinját. Zöld nadrágja fölé sárga tunikát vett fel, melyre még egy kék, prémes mellényt is vett. A barlangban ugyanis egyáltalán nem volt olyan meleg, mint a felszínen.
– Köszönöm, de ez nekem nem segít. Ez nem betegség – viszonozta a mágusnő Sil kedvességét. 
– Hát, akkor elteszem, de ha mégis kellene, csak szólj! – mondta Sil. – És most elmondanátok végre, mit kerestek itt?
– Ha nagyon tudni akarod, éppen a kijáratot keressük. Meg kell találnunk a sárkányokat, hogy legyen esélyünk a háború megnyerésére – válaszolta ingerülten Agony. Kezdett elege lenni az apró alak szűnni nem akaró locsogásából.
– Milyen morcos ember vagy. Bezzeg mi, surranók mindig vidámak vagyunk!
– Surranók? – kérdezték egyszerre.
– Ti még nem is hallottatok rólunk? No nem baj! Akkor majd mesélek én. Szóval, mi itt élünk ezen a bolygón. De nem ezekben a barlangokban. Tudjátok ezekben a járatokban sok félelmetes lény él. Ne találkozzatok egyel sem! Én is véletlenül vagyok itt. Tudjátok, én nagyon szeretek kalandozni, s betévedtem ide. Szóval, mi itt élünk ezeknek a közelében. Vidám nép vagyunk. Mi mindent megosztunk egymással. Szívesen segítünk mindenkinek, de nem sok emberrel, vagy más lénnyel találkozunk. Nem tudjuk miért kerülnek minket.
– Valahogy meg tudom érteni őket – mormolta Agony, miközben eltette kardját. Halgor is leült Martin mellé, aki kedvesével volt elfoglalva. Sil nem vette észre, hogy senkit nem érdekel a meséje. Neilanak viszont egyre jobban fájt a feje az éles hang hallatán.
– Abbahagynád? Szerencsétlen lány már nem bírja sokáig – mordult Agony Silre. 
– Oh! Igazán sajnálom! Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte ártatlan képpel Silumar. 
– Talán ha egy percig csöndbe maradnál… – mondta neki Martin. Már ő is kezdte elveszteni önuralmát.
– De mit is mondtatok, miért vagytok itt? Valami sárkányok miatt. Oh, tényleg! Én ismerem a helyet, ahol a sárkányok laknak – jelentette ki Sil elégedett képpel.
– Micsoda? – fordult felé mindenki. Még Neila is megpróbált felülni, ami Martin segítségével sikerült is. 
– Miért nem mondtad már az elején is? Nem kellett volna végighallgatnunk az unalmas meséidet – támadt neki idegesen Agony. Felemelte a kis alakot a gallérjánál fogva. A szerencsétlen megpróbált kiszabadulni a szorításból, miközben össze–vissza rugdalózott. 
– Engedd el Agony! Ha megölöd, soha nem fogunk eljutni a sárkányokhoz – figyelmeztette Neila, mire az izmos férfi elengedte Silt, aki egy nagy puffanással ért földet.
– Hát ez igazán nem volt szép tőled – mondta szigorúan a magas férfinek. 
– Különben meg nem kell az erszényed?
– Micsoda? – fordult ismét felé Agony. Övéhez kapott, de nem találta sehol a szóban forgó erszényt. Idegesen ment vissza a nála jóval alacsonyabb surranóhoz, aki teljesen ártatlan arccal nézett vissza rá. 
– Igazán megköszönhetnéd! – mondta sértődötten Sil. Agony csak morgott valamit, majd leült az egyik távoli sarokba. 
 – Azt mondtad, hogy ismered a sárkányok lakhelyét – váltott témát Neila. 
– Hát persze! – derült fel ismét a surranó arca. Copfja repkedve követte feje minden mozdulatát. 
– Akkor el tudnál vezetni oda? – kérdezte Halgor.
– Persze! Én mindenhová el tudlak vezetni titeket. Csak vissza kell mennem az erszényeimért. Tudjátok, amikor meghallottalak titeket, otthagytam mindent. Egy perc és jövök! – csacsogta, s már rohant is. 
– Hát, ezt jól megkaptuk! Egy két lábon járó csacsogógép! – dörmögte Agony.
– Tudsz jobbat? Ha megtaláltuk a sárkányokat, majd biztos elszakad tőlünk – legyintett Halgor.
– Jó kis párocska lesztek majd!
– Hagyjátok abba, de azonnal! Majd’ széthasad a fejem és még titeket is hallgatnom kell! – utasította őket Neila. Nemsokkal később vissza is tért Silumar.
– Nos, mikor indulunk? – kérdezte, mikor visszaért. 
– Egyelőre megpróbálnánk pihenni, ha nem haragszol – mondta neki Agony. 
– Nem, hát persze, hogy nem. Pihenésre mindenkinek szüksége van. Még nekem is, bár most egyáltalán nem vagyok fáradt – jelentette ki a surranó, mire mindenki riadtan nézett rá.
– Akkor jobb lesz, ha pihensz, mert akár fáradt vagy, akár nem, hosszú és nehéz út áll előttünk – közölte Martin, majd pár szót mondott egy másik nyelven, s közben rámutatott a surranóra.
– Talán igazad van – mondta Sil egy hatalmasat ásítás kíséretében, majd eldőlt, s már aludt is. Ezt látva mindenki megkönnyebbülten dőlt neki a falnak. Nem sokkal később már aludtak is. Még Neilanak is sikerült pihennie, bár zavaros álmai voltak. 
Egyszer csak valaki megrázta a vállát. Mikor felnézett, Silumart látta.
– Ébresztő! Indulnunk kell! – mondta neki Sil, majd odament társaihoz. A lány úgy érezte, mintha csak pár pillanattal ezelőtt aludt volna el, de valójában már reggel volt. Bár ebben többen kételkedett, a surranó szilárdan állította, hogy már felkelt a Nap. Végül ráhagyták. A mágusnő is felállt, s csatlakozott barátaihoz.
– Merre kell mennünk? – kérdezte.
– Amerre a surranó vezet – dörmögte Agony. – Nem tudnátok valamilyen varázslattal némává változtatni? Már elegem van a meséiből, meg abból, hogy mindent meg akar nézni. 
– Ti téényleg varázslók vagytok? – kerekedett el Sil szeme. – Varázsoljatok nekem valamit! Kérlek!
– Ha nem maradsz nyugton, gombóccá változtatlak, és egészben lenyellek – figyelmeztette Martin. 
– Nem tudnánk már indulni? Szeretnék minél hamarabb kijutni innen – kérte Neila, aki alig állt a lábán. 
Végül csak elindultak. Silumar ment elöl, utána Martin (védelmi okokból), majd Neila, akit Halgor támogatott. Agony zárta a sort. Sok járaton végigmentek már, mikor vízcsobogás ütötte meg fülüket. Az egyik alagútból kiérve, egy kerek medencéhez értek. Velük szemben egy több száz láb magas vízesés volt. Ahogy a fáklya fénye ráesett a vízre, a kerek helységet rengeteg apró, színes fény töltötte be. Úgy táncoltak a falon, ahogy mozogott a fáklya lángja. Lenyűgöző látványt nyújtott. 
– Szép, nem? – jegyezte meg Sil, mikor látta társai arcát. – A víz nagyon tiszta, nyugodtan ihattok belőle.
Ezúttal hallgattak rá és megtöltötték kulacsaikat. Nem sokáig pihentek itt. Éppen egy újabb járatba vezette őket vezetőjük, mikor egy jeges érzés vonta uralma alá a társakat. Nem tudták, mi lehet ez az érzés. Körbevették Neilat, úgy várták az újabb veszélyt. Egy jó órányi várakozás után enyhült ugyan az érzés, mégsem múlt el teljesen. Egyre nyugtalanabbul haladtak tovább. Egyedül Silumar nem érezte a félelmet, így ugyanolyan vidáman ugrált tovább, mint eddig. Ám társai kivont karddal és felajzott íjjal követték. 
A folyosóban viszont egyre jobban emelkedett a hőmérséklet. Mindannyian nyugtalanok voltak a szokatlan jelenség miatt. A társak jól tudták, a barlangokban mindenhol ugyanolyan a hőmérséklet. A járat fokozatosan vöröses színt vett fel, ahogy haladtak a vége felé.
Nem sokkal később egy kapuhoz értek. Ám a kapu után óriási szakadék nyílt, melynek az alján forró magma bugyogott. Csak egy keskeny híd ívelt át rajta, de az is omladozott már. Ráadásul egy–egy nagyobb láva buborék egészen a hídig fellőtt, amikor kipukkadt.
– Ugye nem ezen kell tovább mennünk? – kérdezte a tünde. Senki sem válaszolt. Egyértelmű volt. 
Sil ment elöl. Vígan átugrált a hídon, mintha egyáltalán nem félne. Ez is volt az igazság. A kis alak egyáltalán nem tudta, mi az a félelem. Társai most irigyelték ezért a tulajdonságáért. A surranó után Agony ment, majd Neila. Utánuk Halgor vágott neki a veszélyes útnak, majd utolsóként Martin kelt át. Igaz, ő már nem érte el a túlsó véget. Ismét rájuk tört a csontig hatoló hideg, mely még a vérüket is majdnem megfagyasztotta.
Martin nem mert tovább menni, hiába bíztatták barátai. Egyszer úgy érezte, mintha figyelnék. Remegve fordult meg. Egy vörös szempárral találta szembe magát. A szempár egyre közeledett, s már majdnem elérte a kaput is. Ahogy a járat vége felé úszott, úgy fokozatosan elsötétült a folyosó. Mintha maga a lény árasztaná a feketeséget. 
A boltozat alatt megállt, mintha félne a fénytől. Alakját nem lehetette kivenni. Egyszer csak leszakadt a híd két vége. Martin egy levegőben lógó részen állt, melyet nem tartott semmi. Agony megpróbálta lenyilazni az ismeretlen lényt, de csak annyit ért el, hogy a szempár felé fordult. Ugyanazt érezte, mint Martin. Nem tudott megmozdulni, tekintetét sem tudta elfordítani, mintha megbabonázták volna. Ekkor egy óriási erejű lökéstől nekirepült a falnak. Zihálva esett a földre.
A lény ekkor ismét Martin felé fordította tekintetét. Neila egy tűzgolyóval támadta az idegent, aki viszont nem reagált. A vörös szempár csak az ifjúra nézett. A mágusnő mindent megpróbált, hogy kedvesét megmentse, ám egyik varázslat sem bizonyult hatásosnak.
A hídrész egyszer csak elkezdett a vörös szempár felé haladni. Ekkor, mintha Martint már nem tartaná bűvölet alatt a lény, a fiú megpróbált védekezni. De nem ért el vele semmit. Már majdnem minden ereje elveszett, mikor egy láthatatlan kéz kezdte el fojtogatni. Nem tudott védekezni az egész testét fogva tartó kéz ellen. Már nem bírta tovább, s egy fájdalmas ordítással eltűnt barátai szeme elől.
Neila nem hitt a szemének. Oda akart menni. Még az alatta bugyogó lávatengert sem vette figyelembe. Halgor rántotta vissza, nehogy lezuhanjon. Agonyval együtt vonszolták tovább a holtnak látszó lányt. A jeges érzés úgy múlt el, ahogy távolodtak a szakadéktól. Mikor egy tágasabb barlangrészhez értek, megálltak pihenni. Halgor megpróbált életet lehelni az ájult mágusnőbe, bár nem sok sikerrel. Mikor Neila valamennyire magához tért, már nem tudott uralkodni magán. Kitört belőle a zokogás. Oly fájdalmasan, hogy még társait is megindította. Még a surranó sem csacsogott. Neila addig sírt, míg álomba nem merült. Halgor őrizte álmát egészen az indulásukig. Meg tudta érteni a lányt. 
Másnap viszont tovább kellett menniük, még akkor is, ha barátainak kellett vinni a varázslónőt. Az első szakaszokon így is tettek. Neila ugyanis még annyira sem tért magához, hogy járni tudjon. Nem tudta elfelejteni társát. Barátjuk elvesztése senkit sem hagyott érintetlenül. Kivéve talán Silumart, bár vele nem sokat törődtek. Még Agony sem tett megjegyzéseket, ami elég szokatlan volt tőle. 
Halgor a történtek után minden idejét a mágusnővel töltötte. De nemcsak azért, mert segíteni akart neki. Szeretett vele lenni, ám míg Martin velük volt, nem tudott a lány közelében lenni. A tünde gyorsan kiverte ezeket a gondolatokat a fejéből. Neki is hiányzott a fiú, bár ezt nem mutatta ki. Gondolatait Sil szakította meg. 
– Nemsokára elérjük a kijáratot – jegyezte meg szinte csak önmagának. Társai, ha reagáltak is, nem feleltek. Már nem álltak meg többször. Elegük volt ebből a barlangból. Már nem volt sok hátra. 
Este volt, mikor kijutottak a szabadba. Hálásan szívták be a friss levegőt. Kerestek egy nyugodt helyet, ahol lepihenhetnek. Agony és Halgor a biztonság kedvéért felváltva őrködtek az éjszaka további részében. 
Reggel már Neila is csatlakozott hozzájuk, bár egy szót sem szólt. 
– Mos, merre tovább? – kérdezte a tünde Siltől.
– Mivel már a hegyekben vagyunk, azt hiszem délnek kell mennünk.
– Csak hiszed, vagy tudod is – kérdezte Agony baljós hangon.
– Már elég régen voltam ott. Nem nagyon emlékszem az útra – védekezett Sil. – De azért ne féljetek! Megtalálom az utat!
Halgor látta, hogy társa szeme megvillan. 
– Sil! Menj és fogj valami reggelit! – szólalt meg váratlanul Neila. Minden szem felé fordult. A surranó ezúttal szó nélkül engedelmeskedett.
– Azt hiszem, jobb, ha én is utánanézek valami harapnivalónak. Ez a surranó még képes és bogyókkal jön vissza – dünnyögte Agony, s felajzotta íját. 
– Ha bármit teszel Sil ellen, inkább ne is gyere vissza! – figyelmeztette Neila, s kihívóan állt meg a férfivel szemben. Halgornak úgy tűnt, mintha a lány sokkal nagyobb, erősebb és méltóságteljesebb lenne Agonynál. A férfi enyhén meghajtotta fejét, majd elment. 
– Hogy segíthetnék Vezérhölgy?
– Sehogy. Nem bírom ki, hogy az apám után a szerelmemet is elveszítsem!
– Tudom, milyen érzés ez. Én lehet, hogy soha többet nem látok viszont senkit a népemből – vigasztalta Halgor barátját. Majd odament hozzá, s átölelte a lány vállát. Neila megpróbált elhúzódni tőle, de teste nem engedelmeskedett akaratának. Mikor felnézett a tündére, ő végigsimította a lány állát, majd merészen megcsókolta. Neila azonnal elhúzódott tőle. Szeme szikrázott, ahogy ránézett társára. Már éppen mondott volna valamit, mikor Agony jött vissza két fácánnal és egy surranóval a kezében. Majd kicsit sem finoman letette a földre.
– Tudtátok, hogy milyen könnyű surranót fogni? – köszöntötte társait.
– Neila segíts! Egyszerűen csak megfogott a hajamnál fogva és visszacibált ide – panaszkodott Sil.
– Mit csináltál már megint? – sóhajtotta a lány.
– Én igazán nem csináltam semmit! Csak meg akartam nézni, hogyan vadászik Agony – kezdte a surranó, ám a mágus elhallgattatta. 
– Legközelebb ne légy ennyire kíváncsi, különben könnyen megérezheted Agony nyilainak a hatásait is.
– Máskor legalább ne a hajamnál fogva hozz vissza! Összekoszolod a nadrágomat, mikor elengedsz – panaszolta Silumar, s nekiállt letisztítani zöld nadrágját. Agony eközben elkészítette a fácánokat, Halgor pedig meggyújtotta a tüzet. Aznap nem mentek tovább. Vissza akarták szerezni erejüket, mert fogalmuk sem volt, mi várja őket a sárkányok földjén. 


9.
Másnap viszont tovább kellett menniük. Már a hegyek lábánál jártak. Sil kanyargós utakon vezette őket egyre magasabbra. A korábban bokros tájat kopár terep váltotta fel. Néhol már hófoltok is tarkították az utat. Az aznap estét egy barlangban töltötték. 
Reggel korán útnak indultak. Silumar szerint már nem jártak messze. A hegyen egyre magasabbra jutottak, ahol már havazott is. Ám a korábban gyenge hóesés egyre erősebb lett. Egy vadabb hóvihar igen megnehezítette útjukat. A korábban tiszta ösvényt egy éjszaka alatt három láb magas hó fedte be. A havazás pedig nem akart elállni.
Már Agony ment elöl, hogy törje az utat társainak. Őt Neila követte, majd Sil és Halgor. Már jócskán benne voltak a délutánban, mikor felvetődött az esti szállás helyének kérdése. 
– A szabadban semmiképpen sem tölthetjük az estét. Keresnünk kell egy barlangot! – ordította túl a hófúvást Agony. 
– De már majdnem lement a Nap, s ha éjszaka kutatunk tovább, az egyenlő a halállal – mondta Neila. 
A közelben nem találtak egyetlen bemélyedést sem, így kénytelenek voltak mégis kint éjszakázni. Neila csak annyit tehetett, hogy egy védőpajzsot vont maguk köré. Igaz, ez a hideg ellen nem védett. Nem tehettek mást, szorosan összebújva próbálták melegíteni egymást. Az erős szél pillanatok alatt óriási hótorlaszt épített köréjük. Halgor szorosan magához húzta Neilat, aki ezúttal egyáltalán nem ellenkezett. Agonyhoz Sil húzódott.
Az éjszaka nagyon lassan telt el számukra. A hideg szinte elviselhetetlen volt, a sötétben pedig még egymást sem látták. Lassan múlt el az éjjel. A Nap vörösre festette a hajnalt, mikor a négy utazó kiásta magát a hóból. Mindannyian kihűltek, alig bírtak megmozdulni.  Tagjaik szinte teljesen elgémberedtek, de szerencséjükre senki sem szenvedett fagyási sérülést.
Miután valamennyire felmelegedtek a gyenge napfénytől, ismét elindultak. Nehezen haladtak a magas hóban, Silt pedig nemegyszer Halgor mentette ki, mikor elmerült. Szerencséjükre a havazás elállt, bár az erős szél továbbra is megmaradt. De ahogy haladtak tovább, az is fokozatosan elcsitult. Lassan lejteni kezdett a terep. Aznap ugyan még nem érték el a hegylábat, sikerült egy barlangot találniuk, ahol meghúzhatták magukat éjszakára. 
Másnap ismét korán indultak el. Már gyorsabban haladtak. Estére le is értek a hegyről. Egy tóhoz érkeztek, amely mellett rengeteg repedés, barlang nyílt a hegyoldalba. Kiválasztottak egy tágasabb bemélyedést, ahol meghúzódtak estére.
– Legjobb lenne, ha a másnapot is itt töltenénk, hogy mindenki visszaszerezze a hegyen elvesztett erejét – vetette fel Neila. Társai beleegyeztek.
Halgor a mágusnő mellett aludt, Agony tőlük egy kicsit távolabb terítette le pokrócát. Mivel nem számítottak támadásra, Silumar őrködött elsőnek. 
Ez leginkább abból állt, hogy a tűzre vigyázott. Miután elaludtak társai, Sil még eljátszott a lángokkal, de hamar megunta. Nem tudta, mit kellene csinálnia. Kiment a barlang szájához, ahol elnézegette a csillagokat. Egy félóra után viszont az is kezdett unalmassá válni számára. Úgy gondolta, mivel társai nem figyelnek rá, elindul felderíteni a terepet. Ekkor még nem gondolta, mekkora felfordulást fog okozni ez a döntése. 
Silumar halkan indult útnak. Először csak a közelben lévő tóhoz ment le. Megállt a tó partján, s belenézett a víztükörbe. Számtalan apró halacska úszkált a sekélynek látszó vízben. El akart fogni egyet, de mindig kicsúsztak a kezei közül. Egyre közelebb merészkedett a vízhez. Türelmesen várta a halakat. Mikor az egyik egészen közel úszott, Sil utánakapott, ám a hal sokkal gyorsabb volt.
– De gyorsak vagytok! Nem baj, én ráérek – motyogta Sil magának. Nem vette észre az idő múlását. Elég sokáig kellett várnia egy újabb prédára. Ezúttal egy kicsit nagyobb lendülettel kapott az egyik halacska után, s beleesett a vízbe. A korábban sekélynek tűnő víz viszont korántsem volt az. Csak a kristálytiszta víz mutatta annak. Sil kétségbeesve próbált fennmaradni a jéghideg vízben. Mivel nem tudott úszni, ez nem igazán sikerült neki. Miközben kapálózott, rengeteg vizet nyelt, ami miatt elkezdett fulladozni. Nem kapott elég levegőt, s a ruhája is megszívta magát vízzel. A nehéz ruha lassan elkezdte lefelé húzni. Már a feje is víz alá került, mikor egy erős kéz ragadta meg a gallérjánál, s emelte ki a vízből. 

Neilának zavaros álmai voltak. Egyszer fel is ébredt emiatt. Álmosan körülnézett. Először nem tűnt fel neki Sil hiánya. Mikor jobban megnézte a helységet, vette csak észre a surranó hűlt helyét. Azonnal felébresztette Halgort. A tünde álmosan fordult felé. 
– Sil eltűnt! – mondta neki a lány. Halgor eleinte nem reagált. Mikor végre felfogta, mit mondott neki a társa, ő is végignézett a barlangba. 
– Hová tűnhetett el? – kérdezte. – Agony!
Halgor rögtön felkeltette a férfit.
– Mit csináltál Silumarral? Hol van? – támadta a tünde társát, aki csak álmosan megtörölte a szemét.
– Mér, eltűnt? – kérdezett vissza. Még nem fogta fel szavai súlyát.
– Hova mehetett el? – kérdezte magától Neila hangosan. 
– Tényleg eltűnt, vagy csak engem nem akartok aludni hagyni? – kérdezte morcosan Agony.
– Ne csak magaddal törődj! Egyébként meg tényleg eltűnt a surranó – szólt rá a tünde.
– Valahogy annyira nem hiányzik a locsogógép – jegyezte meg álmosan a férfi. 
– Most nincs idő arra, hogy egymással marakodjatok! Meg kell keresünk Silumart! És mindenkinek segítenie kell! – utasította őket Neila.
– Nem úgy értettem – motyogta a harcos, miközben felcsatolta kardját. Halgor is felkészült a keresésre. Mikor kimentek a barlangból, Neila egy védővarázslatot mondott a bejáratra, nehogy valaki, vagy valami bejuthasson. 
– Agony, te menj a tó partja felé, Halgor, te pedig az erdőben keresd! – adta ki a parancsot a mágusnő, majd ő is elindult a hegyek felé. 
Minden sziklajáratot megnézett, de nem találta sehol társát. Egy szűkebb bejáratot is talált, ahova ő nem fért be, ám egy négy láb magas surranó minden gond nélkül bejuthatott. Gondolataival végigpásztázta az üreget. Nem jutott semmire. Kezdett aggódni barátja miatt. Tovább folytatta a kutatást a repedésekben, bár nem talált semmit. Egy kisebb szikla volt mellette, amire felkapaszkodott. Körülnézett, habár a sötétben nem látott túl messzire. A telihold fénye jól megvilágította a tópartot. Mikor jobban megnézte a homokos partot, egy alakot látott, aki éppen kihúz valamit a vízből. 
– Agony – suttogta, majd amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a tóhoz, ahol társait látta. 
Miután elvált barátaitól, Halgor elindult az erdő felé. Halkan mozogott. Több odvas fát is talált, igaz, egyikben sem lelt rá a surranóra. De még csak a nyomát sem találta meg. Egy órányi eredménytelen kutatás után lement a vízpartra. A tó másik oldalán meglátta Agonyt, amint belegázol a vízbe, s keres valamit. Futva indult el társa felé. 
Agony kedveszegetten kezdett hozzá a kereséshez, de nem akart Neila parancsának ellenszegülni. Elfogadta vezérének, bár maga sem tudta, miért. Nem bízott a mágusokban, a lányt mégis másnak tekintette. Bebizonyította társainak, hogy nemcsak a varázslatokhoz ért. Mindig számíthattak rá és eddig nem hozott hibás döntéseket sem. Ez elég volt a harcosnak, hogy elfogadja parancsnokának. 
Miközben kereste a surranót, gondolatai a tünde körül jártak. Bár soha nem értettek egyet, barátjának vallotta. Mikor Silre gondolt, maga sem tudta miért, de felvidult a szíve. Bármikor szívesen megfojtotta volna a surranót, most mégis aggódott érte. Már hozzászokott a folytonos locsogásához. Nehezen tudta volna elviseli a csendet nélküle. Gondolataitól egy hangos csobbanás vonta el. Azonnal elindult a hang irányába, de a sűrű bozótban lassabban haladt, mint ahogy akart. 
Mikor kiért a tó partjához, csak egy kontyot látott elmerülni. Azonnal belegázolt a vízbe, hogy segítsen. Kezével addig tapogatózott a vízben, amíg meg nem érezte Sil ruháját. Megfogta, majd a szárazföld felé húzta. Mikor kiértek a partra, óvatosan letette Silumart a homokba. Sil fuldokolva ült fel. Sok vizet nyelt, s ezért még mindig nem kapott rendesen levegőt. A harcos óvatosan hátbaveregette párszor az apró alakot. Ekkor ért oda Halgor, majd nemsokkal később Neila. 
Mikor visszaértek a barlangba, Silt óvatosan letették a tűz közelébe, ami már kialudt. A mágusnő egyetlen szavára viszont ismét vígan ropogott. Halgor eközben elment tűzifáért. Agony és Sil vacogva húzódtak közelebb a lángokhoz. Neila mindkettőjüknek adott egy pokrócot. Már hajnalodott, mikor Halgor visszatért a fával. Miután ezzel végeztek, Neila elment vadászni.
– Elmondanád Silumar, hogy mit kerestél a vízparton? – érdeklődött a tünde. 
– É é n cs cs csak a ha ha halakat akartam meg megnézni – válaszolta vacogva Sil. 
– Egyáltalán miért mentél el?
– M m mert má már na nagyon unatkoztam.
– Még egy ilyen húzás és surranópörköltet fogunk vacsorázni, ha egyáltalán ehető – dörmögte Agony, s még jobban magára húzta a takarót. 
Mikor Neila visszatért, egy kisebb őzet is hozott magával. Halgor megnyúzta, majd a tűz fölé tette sülni. A barlangot megtöltötte a sülő hús illata. A mágusnő ismét elaludt, s csak akkor ébresztették fel, mikor készen volt az étel. Aznap nem sokat beszéltek. Mindenki megpróbált a lehető legtöbbet pihenni. A szerencsétlen Sil alaposan megfázott, Neila pedig büntetésből nem gyógyította meg. A surranó ezért mindenki nagy örömére csönden maradt. Csak a tüsszögése és a szipogása törte meg a csendet. 


10. 
Már mindenki fent volt, mikor Neila felébredt.
– Éppen időben! Már majdnem átaludtad a délutánt is – szólt hozzá Agony, majd egy adag sült húst adott neki. A lány elpirulva vette át az ételt. Valamit motyogott is, de azt a harcos nem értette. Odament társaihoz a tűzhöz, ahol felmelegítette elgémberedett tagjait. 
Már jócskán benne voltak a délelőttben, mikor elindultak. Sil szipogva ment társai után. Egy kis ösvényt követtek, mely a hegylánc mellett haladt. A táj lenyűgöző volt. Mindenhonnan állatok motozása hallatszott a teljes díszükben pompázó fák közül. Nyoma sem volt a két megszállt bolygó némaságának. Az erdő állatok neszezésétől volt hangos, nemegyszer akadtak össze szarvasokkal is. Fejük felett boldogan szálltak a különböző énekesmadarak, dalukkal édesítve meg az utazók küldetését. Az négy barát vígan beszélgetett. Szinte el is felejtették, miért is jöttek ide.
Bár nem beszéltek róla, mindannyiukban ott lappangtak sötét gondolataik, melyeket most gondosan kiszorítottak tudatukból. Vajon mit találnak, mikor hazamennek? – tették fel magukban egyre gyakrabban a kérdést. Ám most nem foglalkoztak ezzel. Örültek annak, hogy itt nem találták meg a háború és a megszállás nyomait. A szó hamar ráterelődött a sárkányokra. 
– Ez már az ő birodalmuk – mondta éppen Neila.
– Hoddad tudod? – kérdezte kíváncsian Sil, aki még mindig nem tudott rendesen beszélni. 
– Mert érzem az erejüket. Meg, nézz csak körül! Mindenhol életet találsz. A sárkányok ezek szerint gondosan ügyelnek a területükre – felelte mosolyogva a mágus. 
– Rebélem láthatok egyet! Aggyira jó lenne beszélgetdi egy sár… – de egy hatalmas tüsszentés beléfojtotta a szót. Társai nehezen tudták elrejteni mosolyukat. 
– A te erődet is érzik a sárkányok? – tette fel a kérdést Agony.
– Lehet, bár megteszek mindent, hogy ne.
Útjuk nemsokára egy hegygyűrűben ért véget. A tágas tisztást minden oldalról hegyek vették körül, s csak az egy bejárata volt, ahol most ők álltak. Nem akartak kilépni a védett helyükről, mégsem tehettek mást. Ha megtámadnák őket, semmi esélyük sem lenne. Ám ez volt az egyetlen esélyük, így meg kellett próbálniuk.
– Reménykedjünk! – suttogta Neila, majd kilépett a tisztásra. Társai azonnal követték. Mikor odaértek a tisztás közepére, megálltak és vártak. Fogalmuk sem volt, mi fog következni. Halgor egyszer felnézett az égre, s még a szava is elakadt a látványtól. Társai követték pillantását. A fejük felett öt aranysárkány körözött. Lenyűgöző látványt nyújtottak, ahogy hatalmas testükön megcsillant a napfény. Erőteljes, mégis karcsú testüket kecses szárnyak tartották a levegőben. Egyre lejjebb ereszkedtek. Mikor leszálltak, az utazókat teljesen körülvették, akik azonnal fegyvert rántottak. 
– Tegyétek el a fegyvert! – utasította őket Neila. Barátai vonakodva engedelmeskedtek. Az egyik sárkány jóval nagyobb volt a többinél. Tüzetesen végignézte mindannyijukat, majd három társának bólintott, akik elrepültek. 
– Mit kerestek itt? – kérdezte mély hangján. Szinte megremegett a föld is alattuk. 
– Szeretnénk a segítségeteket kérni – felelte a mágusnő.
– Ugyan minek?
– Háború készül, vagy már ki is tört. Két bolygót megszálltak az idegenek.
– Minket ez nem érint. Nagyon kevesen tudják, hogy hol élünk, s azok is elkerülnek bennünket. Mégis mi dolga egy tündének, egy surranónak, egy embernek és egy mágusnak itt?
– Szeretnénk megmenteni a bolygókat, amiket elfoglaltak.
– Ez nem érdekel minket! Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek! Mi nem avatkozunk bele a halandók dolgaiba – válaszolta a vezérsárkány, majd megfordult és a felszálláshoz készülődött. 
– De a háború előbb utóbb titeket is elér majd! Ezt a bolygót is elfoglalják az idegenek, és a fekete sárkányok! Nem tudtok kimaradni belőle! Harcolnotok kell! – kiáltotta Agony a sárkány után, aki visszafordult a merész szavak hallatán. Lassan visszament a társakhoz, akik mind fegyvert fogtak. 
– Igen bátor lehetsz, ha így beszélsz. Egy szavamra azonnal meghalnátok, mégis itt maradtok. Ez tiszteletet kíván. De említetted a fekete sárkányokat is. Mit tudtok róluk?
– Ez attól függ, hajlandóak vagytok–e segíteni, vagy nem – mondta Neila, s megállt a sárkánnyal szemben. A hüllő egy ideig fogva tartotta a lány tekintetét. Barátainak úgy tűnt, mintha gondolataikban mérkőznének meg egymással. Végül Neila fordította el tekintetét.
– El kell ismernem, nagyon erős vagy. Régen találkoztam már hozzám méltó ellenféllel, de téged annak tartalak – jegyezte meg a sárkány. Hangja mintha fáradtabbnak tűnt volna. 
– Köszönöm, de nem ezért jöttünk. Segítenetek kell! – szögezte le a mágusnő ellentmondást nem tűrő hangon, minek hallatán a fiatalabb sárkány meglebbentette szárnyát. Az idősebb mondott valamit neki, amit nem értettek, majd ismét a mágus felé fordult.
– Te vagy a vezérük is, igaz? – kérdezte fejével a társaság felé intve. Neila egy kicsit elbizonytalanodott. Hátranézett barátaira, akik csak egy bólintással válaszoltak.
– Igen, én vagyok. Mit kívánsz?
– Kövess! Meg kell beszélnünk pár dolgot – utasította az óriáshüllő a lányt, aki követte őt a tisztás másik végébe.
– Kíváncsi vagyok, miért nem hallhatjuk mi is – tűnődött Halgor.
– Nos, erre én is – értett egyet Agony, majd ránézett a mellettük lévő fiatal példányra. 
– Üljetek le, egyetek. Ez a beszélgetés még eltart egy ideig – mondta nekik az ifjú sárkány, majd egyetlen szavára megjelent egy étellel megrakott terítő. Egy újabb szóra felemelkedett, majd megállt egy bizonyos magasságban. Látszólag semmi sem tartotta. Ezután székeket varázsolt a lény. Agony gyanakodva figyelte a varázslatot. Ám Sil betegségéről teljesen elfeledkezve már az egyik széken ült, s az ételeket bámulta. 
– Ez hihetetled! Meggyi étel! Varázsolj bég valabit! – kérte Sil a sárkányt, aki csak mosolyogva megrázta a fejét. 
– Ti nem csatlakoztok a barátotokhoz? – kérdezte Agonyt és Halgort. A tünde leült az egyik székbe. A harcos viszont még mindig kételkedett.
– Nem kell tartanod semmitől – felelt a hüllő a ki nem mondott kérdésére. Agony végül csatlakozott társaihoz az “asztalhoz”. Eközben Neila és a sárkány már sok mindent megbeszéltek.
– Szóval felkeltették a gonosz sárkányokat – tűnődött a vezér hangosan.
– Igen és százával, vagy akár ezrével is lehetnek. Mi csak egyet láttunk, de nyílván többen vannak.
– Ez bizony gond. Ebben érintettek vagyunk mi is. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Meg kellett volna akadályoznunk!
– Hogy–hogy? – kérdezte a lány meglepődve.
– Régen háborúban álltunk egymással. Ez még jóval az ember megjelenése előtt volt. A tündékkel harcoltunk a gonosz sárkányok és az orkok ellen. A háborút végül mi nyertük meg, s büntetésből elaltattuk a fekete sárkányokat, az orkokat pedig elűztük egy másik bolygóra. Ezután érkeztek meg az emberek egy Résen keresztül. Nem voltak hajlandók velünk békében élni, s ezért menekültünk a hegyekbe. Nem akartunk egy újabb háborút. Nem szeretjük a harcot, az öldöklést. Az emberek féltek tőlünk, ezért nem merészkedtek a hegyeink közelébe. 
– És mi történt?
– Nem figyeltünk a külvilágra. Nem igazán tudtuk, mi történik benne, de nem is érdekelt minket. Ezért nem vettük észre a fekete sárkányok felébresztését sem. Nagy hatalma lehet annak, aki ezt véghez tudta vinni.
– És mi van az alakváltókkal? Róluk nem tudsz valamit?
– Valószínűleg a feketék műve, de nem vagyok teljesen biztos benne. Keverhették a mágiát a gonosz mágusokkal is. A lényeg az, hogy egy igen veszélyes ellenfelet teremtettek. Ezt nem hagyhatjuk!
– Szóval segítetek? – kérdezte reménykedve Neila.
– Igen, segítünk. De van–e elég ember, aki hajlandó lenne velünk együtt harcolni? Egyedül még mi sem vagyunk képesek felvenni a harcot.
– A tündék még talán, de az emberekben nem vagyok biztos. Hányan tudnátok segíteni?
– Ahányan csak vagyunk. A feketéket ezúttal el kell pusztítani!
– Köszönjük! Vissza kellene mennem a barátaimhoz, hogy elmondjam nekik. 
– Menj, de előbb hadd tudjam meg a nevedet!
– Neilanak hívnak. És téged?
– Nevezzetek csak Fehéragyarnak – felelte mosolyogva a sárkány. Azt nem mondta meg, hogy nem ez az igazi neve, de azt halandó füle nem hallhatja. Követte a lányt vissza a társaihoz. De ő a fiatal sárkánytársához szólt egy olyan nyelven, amit halandó soha meg nem értett.
– Menj vissza a többiekhez, és mondd meg nekik, készüljenek a harcra!
– Igenis Szalvaren! – hajtott fejet a sárkány, majd elrepült. Fehéragyar közben hallotta, hogy Neila elmondja társainak, miben állapodtak meg. Mindenki lelkesen fogadta a hírt. Odament hozzájuk.
– Viszont korántsem biztos, hogy a mi erőnk elég ennek a háborúnak a megnyeréséhez – hűtötte le őket.
– Volt egy legenda… – szólalt meg Halgor, mire minden szem rá szegeződött. 
– Nem tudom biztosan. Arról szólt, hogy sok–sok évezreddel ezelőtt a tündék együtt harcoltak az arany sárkányokkal az igazság oldalán szemben a gonosz feketékkel és orkokkal. 
– Ez nemcsak legenda. Én is rész vettem abban a háborúban, bár elég ifjú voltam akkor – felelte Fehéragyar. 
– De volt még egy legenda, mely arról szólt, hogy léteztek fehér sárkányok is. Állítólag ezen a bolygón van egy olyan hely, ahol a jég uralkodik nappalon és éjszakán egyaránt. Talán őket is meg lehetne kérni, hogy segítsenek – vetette fel a tünde. Szalvaren elgondolkodott a hallottakon. 
– Igen, ez a hely tényleg létezik, de nem hiszem, hogy a terved sikerülne.
– Miért ne válna be? Ők nem harcoltak a feketék ellen? – szólt közbe Agony.
– De igen, de mindig is kevesen voltak. Nem érték el az ezer létszámot sem. Nem hiszem, hogy kockáztatnák a fajuk fennmaradását. Igen makacs fajták. Maguknak valók.
– Akkor is meg kell próbálnunk! Minden segítség jól jön – ellenkezett a mágusnő.
– Bölcs vagy Neila, ám őket szerintem nem tudnád meggyőzni. Talán még én sem lennék képes rá.
– Márpedig én nem adom fel ilyen könnyen! Túl sok mindent veszítettem el, ami fontos volt nekem. Meg fogom próbálni! Csak mondd meg, merre kel mennem!
Szalvaren igen meglepődött ezen a kijelentésen, mégha nem is mutatta ki. Nem gondolta volna, hogy léteznek még ilyen emberek.
– Ha Neila megy, mi is vele tartunk! – szögezte le Halgor. 
– Rendben. Holnap elmegyünk a fehér sárkányok földjére, de csak ti jöhettek velem. A surranó nem jöhet. Így is elég sok bajunk van.
– Ez deb igazság! Beddi akarok! Bég soha deb repülteb sárkágyon – tiltakozott Sil.
– Előbb meg kellene gyógyulnod, mert még jobban megfázol – ellenkezett a varázsló.
– De éd beddi akarok! Kérlek! Kérlek! – miután látta, hogy társára nem hat a könyörgése, a sárkányhoz fordult. Eleinte nem akart beleegyezni, ám addig könyörgött neki, míg megengedték, hogy velük tartson.
– Holnap indulunk! Addig is pihenjetek nyugodtan! Itt nem érhet titeket semmi baj – mondta nekik Fehéragyar, mielőtt elment volna. Mikor tüzet raktak, s a lefekvéshez készülődtek, a fiatal sárkány visszatért. 
– A nevem Aranyeső. Fehéragyar azt mondta, őrizzem álmotokat reggelig. Aludjatok!  – mondta, majd mint egy macska, lefeküdt a tűz fénykörén kívülre. 


11.
Másnap reggel Aranyeső ébresztette az utazókat. Mikor felébredtek, már Fehéragyar is ott volt. Ugyannál az asztalnál fogyasztották el a reggelit, mint amelynél a tegnapi vacsorát. Miután végeztek az evéssel, a terítő egy szóra eltűnt. 
– Felkészültetek az útra? – kérdezte őket Fehéragyar.
– Indulhatunk – jelentette ki Neila határozottan.
– Akkor te, és egy társad üljön az én hátamra, a többiek Aranyesőn utaznak.
Neila végül Halgorral utazott, Agony előtt pedig Sil foglalt helyet. A két arany sárkány elrugaszkodott a földtől, s hatalmas szárnyaikat kitárva befogták a meleg áramlatokat. Miután felszálltak, elindultak észak felé. 
– Meddig tart az út? – kérdezte Neila a vezérsárkányt.
– Két napba biztos bele fog telni, de ezt az időjárás is befolyásolja.
Neila érezte az arcába csapó szelet. Még soha nem repült, de élvezte. A szabadság érzését keltette benne. Élvezte a kilátást is. Fentről mindent sokkal jobban meg lehetett figyelni. A mágusnő szinte megbabonázva nézte az alattuk elsuhanó tájat. Az egész egy hatalmas kockás kendőre emlékeztette. Gondolatait Halgor szakította meg, mikor átölelte a lányt.
– Nagyon veszélyesen előrehajoltál. Nem akarom, hogy véletlenül leess – magyarázta a tünde. Neila ezt hallva felkacagott. Igazi, szívből jövő nevetéssel. 
– Mindig jó válaszokat tudsz adni. Felvidítod a szívem – mondta, s engedett a tünde ölelésének. A szélben az arany és barna hajuk teljesen egybeolvadt. Mindketten boldogok voltak. Egy pillanatra elfelejtették a háborút, szenvedést, fájdalmat. Élvezték egymás társaságát.
Agonynak viszont már nem tetszett annyira a repülést, mint társainak. Márcsak azért sem, mert Sil folyamatosan mesélt neki mindenfélét. Már azt is kezdte unni, hogy folyton el kellett kapnia társát, mert néha túlságosan is élvezte a repülést. Nem egyszer annyira előre hajolt, hogy majdnem leesett a sárkány hátáról. Már a hátasuk is megunta Sil nyughatatlanságát.
– Silumar! Ha nem maradsz nyugton, most azonnal leteszlek, és nem jöhetsz velünk – figyelmeztette Aranyeső, de ez is csak pár percig hatott. Végül Agony magához húzta Silumart, s nem engedte el. Innentől fogva a szerencsétlen surranónak meg kellett elégednie azzal, hogy a harcos hajlandó volt meghallgatni a meséit. 
Már lemenőben volt a Nap, mikor a sárkányok leszálltak egy erdő közepén lévő tisztásra. 
– Itt megpihenünk. Sok a vad, nyugodtan vadászhattok. Tüzet viszont csak módjával gyújtsatok, mert ez már nem a mi területünk – figyelmeztette a társakat Szalvaren. Amíg Agony vadászott, Neila elküldte Silt is tűzifáért. A két sárkány sem volt a közelben, mert ők is elmentek vadászni. Halgor és Neila egy kicsit kettesben maradhatott. 
A mágusnő leterítette mindannyiuk pokrócát. Halgor egyszer odament hozzá, s átölelte a derekát. A lány ki akart szabadulni, de nem tudott, ezért szembefordult a tündével. Éppen mondott volna valamit, de Halgor egy csókkal elhallgatatta. Neila maga sem tudta miért, de meg sem próbált kiszabadulni. Viszonozta a csókot. Ám nem maradhattak sokáig egyedül, mert Sil éneklése előre figyelmeztette őket. A vidám surranó vígan szökdécselve bukkant elő a fák közül. Lerakta a fát, majd leült. Neila egyetlen szavával meggyújtotta a tüzet. 
Nem sokkal később Agony is visszatért egy szarvassal a hátán. A levegőt sülő hús illata töltötte be. A Hold fényét egyszer csak két óriási árnyék homályosította el. Az utazók félve néztek fel, de csupán a két aranysárkány jött vissza. 
– Próbáljatok meg aludni, mert már holnap napfelkelte előtt indulnunk kell – mondta nekik Fehéragyar, mikor leszálltak.
– A környéken semmilyen ellenséget nem láttunk, úgyhogy nyugodtan pihenhettek – folytatta Aranyeső. A társak ezúttal megfogadták a tanácsot, s megpróbáltak elaludni. A csendet csak a tűz ropogása és a két sárkány lassú lélegzése törte meg. Mindannyian hamar elaludtak.
Reggel mindenki kipihenten ébredt. A Nap még nem kelt fel, mikor a két sárkány felszállt. Utasaik szinte elvarázsolva nézték végig a napfelkeltét. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a Nap vörösre festette az eget és a földet egyaránt. Ám meleget nem hozott. Ahogy haladtak észak felé, úgy hűlt le a levegő is. Neila már nem élvezte az arcába vágó hideg levegőt. Szorosan magára húzta a köpenyét, de még így is fázott. Mikor hátranézett, látta, hogy Sil is teljesen Agonyhoz simul. Szinte ki sem látszott a harcos öleléséből. 
Aznap már hófoltokkal tarkított helyen aludtak. A két sárkány nem tartotta helyesnek, hogy tüzet gyújtsanak, így vacogva bújtak egymáshoz. 
– Látom, hogy nagyon fáztok. Gyertek a szárnyaim alá, az majd megvéd titeket a széltől – szólt kedvesen Szalvaren. Az utazók hálásan elfogadták. Az este elég lassan telt, de végül eljött a hajnal. Halgor a napfelkeltét nézte, s szép tünde arcán gond tükröződött. 
– Mi a baj? – kérdezte tőle Neila.
– Nálunk van egy olyan hit, mely szerint a vörös napfelkelte nem hoz szerencsét. Ma a Nap mintha vérrel festette volna be az eget. 
– Ne aggódj! Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg a lány, majd odament a sárkányokhoz.
– Jó lenne indulni Neila. Már nincs messze a fehér sárkányok birodalma, s nem ártana már ma beszélni velük – mondta Fehéragyar, mire a mágus szólt társainak. 
Felszállásuk után nemsokkal elkezdett szálingózni a hó. Az alattuk elterülő zöld táj lassan átadta a helyét az örök jég birodalmának. Az utazók egyre jobban fáztak, ahogy a szél is erősödött. Jegesen vágott az arcukba és még a legvastagabb köpenyen is áthatolt. Nehezen tudták elképzelni, hogy élhetnek itt sárkányok.
A hóvihar egyre erősödött, s a két sárkány kénytelen volt egy kicsit feljebb szállni. Nehezen tudtak egymás közelében repülni, mert a viharos szél igen megnehezítette a dolgukat. Egyszer egy légörvény el is szakította egymástól a két hüllőt, s a nehéz látási viszonyok között időbe telt, míg ismét megtalálták egymást. 
“Ha ez így megy tovább, kénytelenek leszünk leszállni” – üzente Fehéragyar Neilanak gondolatban. Alighogy ezt elmondta, egy nagy erejű széllökés csaknem felborította a vezérsárkányt. Halgor majdnem leesett, de még időben sikerült elkapnia hátasa egyik hátsólábát. Neilanak viszont már nem volt ilyen szerencséje, s lezuhant. Fehéragyarnak végül sikerült kirepülnie a légörvényből. Halgor is vissza tudott ülni a sárkány hátára, bár az erős szélnek majdnem sikerült őt is lesöpörnie.
– Neila lezuhant! Fordulj meg! – ordította túl a szelet a tünde. Mikor ezt meghallotta Szalvaren, azonnal megkezdte a leszállást. Aranyesőnek is sikerült nem messze tőlük földet érnie.
– Mi baj Fehéragyar? – kérdezte fiatal társa.
– Neila lezuhant, mikor egy légörvénybe kerültünk. Meg kell keresnünk! 
– Ekkora hóviharban még az orrunkig sem látunk. Nem vennénk észre – ellenkezett Agony.
– Ebben igaza van. Csak akkor indulhatunk a keresésére, ha elállt a vihar – értett egyet a tünde. Szalvaren minden lehetőséget mérlegelt, s végül döntött.
– Igazatok van. Bíznunk kell a lányban – mondta.
A két sárkány szárnyaival védte társaikat a hidegtől és a széltől. A lehető legközelebb húzódtak egymáshoz. Csak remélni tudták, hogy a varázslót élve találják meg. Feltéve, ha egyáltalán megtalálják.
A hóvihar pár óra múlva gyengülni kezdett, majd végleg elállt. A két arany sárkány nehézkesen ásta ki magát a hótorlaszból, amit a szél épített köréjük. Miután valamennyire bejáratták elgémberedett tagjaikat, megkezdték a mágusnő keresésének szervezését.
– Nem lenne tanácsos elválnunk egymástól – javasolta a tünde.
– Ebben igazad van. Aranyeső és én viszont különválunk. Ti induljatok a hegyek felé, mi pedig visszarepülünk a baleset helyére. Napnyugatakor itt találkozunk. Induljunk! – adta ki a parancsot Szalvaren. 
Alacsonyan repültek, hogy bármilyen nyomot megláthassanak. Jópárszor átfésültek minden szóba jöhető környéket, de semmit nem találtak, mely segítette volna őket. Mikor már a Nap is lemenőben volt, visszaindultak a találkozás helyszínére. Halgor nem hitte, hogy bármelyikük is szerencsével járt volna. De a szíve mélyén tudta, még viszont látja a lányt. 
Aranyeső és utasai sem jártak sikerrel. A hegyek mélyére nem mehettek be engedély nélkül. Az ugyanis már a fehér sárkányok területe volt. Miután ők sem találtak semmilyen nyomot, visszaindultak a megbeszélt helyre. Halgor és Fehéragyar már várta őket.
– Nem találtatok semmilyen nyomot? – kérdezte Agony, mikor leszállt hátasáról.
– Sajnos nem jártunk szerencsével – felelte a vezérsárkány.
– És most mit fogunk tenni? – kérdezte Sil.
– Tovább kell mennünk – válaszolt Agony.
– De mi van, ha segítségre van szüksége? Vagy ha valami történt vele? – ellenkezett Sil, s belecsimpaszkodott a harcos karjába. A férfi megpróbálta lerázni magáról, ami nagy nehezen sikerült is neki. 
– Sajnálom Silumar, de nem kereshetjük tovább. Elhiszem, hogy aggódsz, de ő is ezt tenné a helyünkben – nyugtatta meg a surranót Fehéragyar. Halgor némán hallgatta a beszélgetést. Egyszer csak egy érintést érzett a vállán. Mikor megfordult, Agonyt látta maga mellett. 
– Meg fogjuk találni! – mondta a harcos halkan, hogy csak a tünde értse. Halgor csupán egy mosollyal válaszolt barátjának. 
Az éjszaka hamar elrepült még a vacogó társak számára is. A legtöbbjük gondolataikba merült, így észre sem vették az idő múlását.
Hajnalban mindannyian nehéz szívvel indultak ismét útnak. Már nem voltak messze a fehérek otthonául szolgáló hegyektől. Délre oda is értek, s berepültek a láthatatlan határon, ami elválasztotta a külvilágtól. Nem sokkal később egy fehér sárkány is csatlakozott hozzájuk.
– Felszólítalak titeket, hogy kövessetek a vezérünk színe elé! – utasította őket, akik szó nélkül engedelmeskedtek. 
Nem kellett sokáig repülniük. Egy tágas barlangnál szálltak le, s a fehér bekísérte őket. A járat végében egy óriási sárkány pihent. Mikor meglátta vendégeit, kihúzta magát hatalma jelképéül. Fehéragyar és társai meghajoltak.
– Üdvözlégy fehérek vezére! Békével jöttünk és egy kéréssel – kezdte Szalvaren. 
– Legyetek üdvözölve Birodalmamban. Kiket hoztál magaddal Fehéragyar? Egy surranó, egy ember és egy tünde. Miféle különös dolgok történnek? – kérdezte Hurrikán. 
– Hosszú történet ez Hurrikán barátom és számos helyen hihetetlen is. De jobb lenne ezt talán négyszemközt megbeszélni.
– Had csatlakozzam én is! – szólt egy idegen, mégis ismerős hang egy sötét zugból. Hurrikán mosolyogva, az utazók csodálkozva néztek a hang irányába. Nem hittek a szemüknek. 


12. 
Mikor Neila lezuhant, megpróbált egy védőpajzsot vonni maga köré, hogy tompítsa a becsapódást. Ám az erős szél, mintha csak egy falevelet kapott volna fel, oly könnyedén repítette a lányt. A közeli hegyek felé vitte, melyeket már a repülés közben is látott. Nem tudta, hol fogja letenni a szél, s csak remélhette, hogy élve megússza az utazást. Egy hátborzongató repülés után a viharos szél kicsit sem finoman egy sziklának vágta utasát. A mágus azonnal elvesztette az eszméletét.  
Mikor Neila magához tért egy barlangban találta magát. Megpróbált felülni, de fejébe hirtelen belenyilallt a fájdalom, ezért inkább visszafeküdt. Minden tagja sajgott. Ekkor szárnysuhogást hallott, s még egyszer megpróbálkozott a felüléssel. Félig sikerült is neki. Egy fehér sárkány érkezett meg a barlangba. Mikor észrevette, hogy a lány ébren van, odament hozzá. Átnyújtott neki egy tálat, melyben valamilyen folyadék volt. A mágus gyanakodva szemlélte a lét.
– Idd meg! Jobban leszel tőle – szólt ekkor a sárkány. Neila megitta az italt, melynek kellemes íze volt. Érezte, hogy tagjaiból távozik a zsibbadás és a feje sem fájt már. 
– Köszönöm – sóhajtotta a varázsló, majd megpróbált felállni. Egy kicsit bizonytalanul ugyan, de megállt a lábán. A sárkány eközben csak figyelte.
– Szerencsés ember vagy. Nem sok kellett volna, hogy halálra fagyj – jegyezte meg mély hangján a lény.
– Köszönöm, hogy megmentettél, de miért tetted?
– Segítségre volt szükséged. Miért ne tettem volna? 
Neila nem válaszolt, csak gyanakodva figyelte e hüllőt.
– Nem kell félned tőlem. A nevem Cameron, s szeretném megtudni a tiedet is úrnőm.
– A nevem Neila. De miért nevezel úrnőmnek? – kérdezte meglepődve a varázslónő.
– Nem szokásom a hazudás, ezért elmondom, miért. Amikor megláttalak, eleinte nem ismertem fel, hogy ember vagy. Több ezer évvel ezelőtt éltek olyan lények, melyekhez fogható nincs a mai világban. Gyönyörűek voltak, s varázserővel is rendelkeztek. Magas, karcsú lények voltak, szép szárnyakkal a hátukon, melyeket vissza tudtak húzni, ha akarták. Lyánoknak hívták őket, s ők voltak valaha az uraink, úrnőink. De mikor kitört a háború, megvetettek minket, amiért harcolunk, s elhagytak bennünket. 
– És mi közöm nekem ehhez?
– Első látásra azt hittem, hogy te egy lyán vagy. Szépséged ugyanis kitűnik az emberek közül. 
– Köszönöm a bókot, de én még nem is hallottam ezekről a lényekről. 
– Nem csodálom – sóhajtott a sárkány. 
– Mond csak Cameron, nem láttál két aranysárkány itt?
– Miért érdekel?
– Mert ők a barátaim. Volt velük egy tünde, egy surranó és még egy ember. Szeretném őket viszont látni.
– De tudom, hol vannak. Nemsokára elérik országunk határát. Ám előbb oda kell vigyelek a vezéremhez. Ülj fel a hátamra!
Neila engedelmeskedett, majd elrepültek egy óriási barlanghoz. A járat végében egy másik sárkány pihent, ám jóval nagyobb Cameronnál. Mikor odaértek, a vezér megszólalt. 
– Szóval ő az az ember, akit találtál. Egy mágus. Mi keresni valód van itt? – szólt mennydörgő hangján a fehérek vezére.
– A barátaimmal tartottam erre, mikor egy légörvénybe kerültünk, s én lezuhantam. 
– Miért jöttök ide? És kik a barátaid?
– Két aranysárkány, egy tünde, egy surranó és még egy ember. A segítségeteket szeretnénk kérni a kitörni készülő háborúhoz.
– Ez érdekes. Majd meglátjuk, mit mondanak a barátaid. Cameron, te vagy a felelős érte és a társaiért. Menj ki, és kísérd ide őket! – utasította a fiatal sárkányt, aki azonnal engedelmeskedett.
– Te addig itt maradsz. Mi a neved?
– Neila. De miért tartasz fogva?
– A varázslókkal nem vagyunk valami jó viszonyba, mióta páran ellenünk fordultak. Persze vannak köztük jó barátaink is. Majd eldől, te kihez tartozol. Ki volt a mestered?
– O’Brian mester. Ő volt az apám is – mondta elkomorulva a mágus. A vezér meglepődött ugyan a választ hallva, mégsem mutatta ki.
– Látom, elszomorodtál. Mi történt?
– Az apám meghalt – felelte a lány, s egy könnycsepp gördült végig az arcán. A vezérsárkány ezt látva gondosan megválogatta szavait.
– Őszinte részvétem. Nem akartam fájdalmat okozni neked. És kérlek bocsásd meg az udvariatlanságomat. A nevem Hurrikán.
Beszélgetésüket két aranysárkány érkezése szakította félbe. Neila behúzódott az egyik sötét sarokba és várt. Figyelte a beszélgetést, s a megfelelő pillanatban közbeszólt.
– Had csatlakozzam én is! – mondta, s előlépett rejtekhelyéről. Társai nagyon meglepődtek, mikor meglátták. Sil nem törődve az illedelmességgel, odarohant, s szinte a varázslónő nyakába ugrott.
– Úgy örülök, hogy ismét látlak Neila! Te aztán jól ránk ijesztettél – csacsogta a surranó, majd átadta helyét társainak. Még Agony is megölelte. A két aranysárkány pedig szavakkal köszöntötték elveszett társukat. Egyszer viszont Hurrikán közbeszólt.
– Sajnálom, hogy meg kell zavarjalak titeket, de a háború nem várhat.
– Igazad van. Bocsáss meg nekünk! – mondta Fehéragyar, s intett Neilanak, hogy kövessék a vezért. 
– Szeretném, ha velem tartanátok a tárgyalás idejére – szólt az ottmaradt társaknak Cameron. A többiek beleegyeztek, s Aranyesővel együtt elmentek a fehér rokon barlangjába. 
Hamar elkezdtek beszélgetni. Jókedvükben nem is vették észre az idő múlását. Nem sokkal napnyugta után az arany vezérsárkány érkezése szakította félbe a beszélgetésüket. 
– Hurrikán nem hajlandó segíteni nekünk! – közölte ingerülten Fehéragyar, mikor megérkezett.
– Miért nem? – kérdezte Agony.
– A túl kevés létszámukkal magyarázza, meg azzal, hogy nem lennének szövetségesei. Mindennel megpróbálkoztunk, de nem változtak az álláspontján. 
– Az sem érdekli, hogyha őket is megtámadják? – kérdezte Halgor.
– Nem. Azt mondja, akkor majd védekeznek itt. A terep nekik segít. El kell ismerni, ebben igaza van – folytatta Neila egy sóhaj kíséretében. 
– Ráadásul holnap el kell hagynunk a birodalmát – tette hozzá Fehéragyar.
– Talán én meg tudom győzni, ha elmondjátok a részleteket – vetette fel Cameron.
A többiek csodálkozva néztek rá. Részletesen elmesélték, mi történt. Mikor végeztek, Cameron elgondolkodott.
– Kívánjatok sok sikert – szólt végül, s elrepült az éjszaka sötétjébe. Társai egy ideig türelmetlenül várták. Végül legyűrte őket a fáradság, s elaludtak. 
Cameron lassan közelített a vezérsárkányhoz. 
– Mit akarsz Cameron? Meggyőzni arról, hogy jobb lenne harcolni? – kérdezte Hurrikán, majd megfordult. 
– Talán mégsem kéne hátat fordítani ennek a háborúnak. Nem tudhatjuk, melyik oldal győz – kezdte Cameron. 
– Ugyan! Ne gyere nekem ezzel a mesével! Nem kellett volna megmentened a lányt. Megfertőzte gondolataidat.
– Nem. Ezek az én gondolataim. És én azt gondolom…
– Te csak ne gondolj semmit! Senki nem gondolja úgy, mint te. Mindig lázadoztál ellenem fiam. Nem is vagy méltó arra, hogy utódomnak nevezzelek!
– Ezt nem vártam volna tőled! És nincs igazad abban, hogy egyedül vagyok ezzel. Sokan vagyunk, akik máshogy gondoljuk a dolgot. Gondolj csak az esősárkányokra! Soha nem voltak sokan, mégis életüket adták a Háborúban.
– Nyíltan lázadni mersz?
– Nem. Csak nem értem meg, miért jobb az, hogy elbújunk, mint a patkányok, ha háború készül. 
– Ezt ne merészeld mégegyszer mondani!
– Pedig mondom. Hogy akarod, hogy emlékezzenek ránk? Azok a sárkányok, akik mindig kibújtak a háború alól? Hol van hős Hurrikán, aki oly sok háborút vezetett?
– Elmúltak azok az idők. Nem kellene beleavatkoznod a dolgaimba!
– Helytelenül cselekszel apám!
– Hogy mondtad?
– Rossz döntéseket hozol! Elbújsz az igazság elől! Egy olyan burkot vonsz magad köré, amiből nem látsz ki! Ha nem harcolsz, a háború jön el érted, és akkor mit csinálsz? Akkor már nem lesz elég erőd, hogy megvédd a népedet! 
– Elég! Száműzlek a Birodalomból Cameron! Ha mégis belépnél, azonnal megölnek! Most menj, és soha nem gyere vissza! – ordította a vezér. 
– Rendben. Elmegyek és harcolok. Azt kívánom, nyíljon ki a szemed, csakhogy végre meglásd az igazságot! – szólt Cameron, s elrepült. Már nem láthatta, a vezér egy pillanatra megtört. Hurrikán nem hitte, hogy ez bekövetkezik ellene. De nem változtathatja meg döntését. “És mivan, ha…” – kérdezte magától a vezér, bár nem folytatta a gondolatot.

Cameron nem ment vissza azonnal barátaihoz. Gondolkodnia kellett. Ismerte apját. Tudta, hogy elérte célját, de mi van, ha túl későn cselekszik a vezér? Sikerült meggyőznie Hurrikánt, de milyen áron? “Száműzetés” – gondolta Cameron. Soha többet nem láthatja fajtársait. Ez szomorúsággal töltötte el a sárkányt. Mégsem lesz egyedül, hiába akarta azt Hurrikán. Nem lesz egyedül! Megmutatja, hogy az emberek, tündék és más fajok is lehetnek egy sárkány barátai. Vajon akkor is elment volna, ha nem küldik el? – kérdezte magától. Igen. Elment volna. Bár leginkább csak Neila miatt. Maga sem tudta miért, de már az első pillanatban megkedvelte a mágust. Ezekkel a gondolatokkal tért vissza barátaihoz.
Reggeledett, mikor visszatért a barlangba. Társai már mind ébren voltak.
– Nos? – kérdezte Agony.
– Nem tudtam meggyőzni – felelte Cameron szomorúan.
– De szeretnék kérni tőletek valamit! – folytatta.
– És mi lenne az? – kérdezte Fehéragyar.
– Szeretnék elmenni veletek. Ezt nem gátolhatják meg. Én szeretnék segíteni nektek – válaszolt, bár nem mondta el, valójában miért akart velük tartani. Neila viszont észrevette ezt, de inkább nem szólt.
Mikor az eljött indulás ideje, Cameron odament Neilahoz.
– Szeretném megkérdezni, nem akarsz–e az én hátamon utazni?
– Szívesen Cameron.
– Megtisztelsz vele Úrnőm.
– Csak akkor, ha nem nevezel úrnőmnek. Én a barátod szeretnék lenni, nem a vezéred.
Cameron meglepődött a válsz hallatán, igaz, nem mutatta ki. 
Már jócskán elmúlt dél, mikor elindultak. Az ég tiszta volt és ragyogóan sütött a Nap. Fehéragyar vezette őket. Mindannyian a gondolataikkal voltak elfoglalva az út során. Senki sem tudta, most mi lesz. 
Neila is a gondolataiba merülve ült hátasán, mikor megszólították.
“Min gondolkozol Úrnőm?” – kérdezte hátasa telepatikus úton.
“Például azon, miért nevezel úrnőmnek.”
“Mert úgy érzem, ez a megfelelő megszólítás neked.”
A sárkány érezte, hogy a lány nevet. De azt is tudta, nem gúnyos nevetés ez.
“Igazi lovag lennél. Egyébként miért jöttél velünk?”
“Mert szerettem volna segíteni. Nem nagy segítség, de talán mégis jobb, mint a semmi.”
“Ez nem a teljes igazság Cameron. Kérlek, mondd el, mi nyomja a szíved!”
A mágus érezte, Cameron habozik. Végül elmondta.
“Száműztek.”
“Miért?”
“Mert nyíltan felléptem a vezérrel szemben. De elértem a célom.”
“Ezt hogy érted?”
“Tudom, hogy Hurrikán hitt nekem, s megfontolja a szavaimat. Cselekedni fog.”
“Csak az a kérdés, mikor?”
Többet nem beszéltek. Tudták, mi következik, ha későn jönnek a fehér sárkányok. Halgor látta, hogy a lányt gondok mésztik, ezért magához húzta. A mágus most hálás volt a tünde jelenlétének. Végül elaludt útjuk közben. 


13.
Az útjuk első éjszakáját még havas tájon töltötték. A szél metszően fújt, s ezért a három sárkány teljesen körbevette társaikat. Saját testükkel védelmezték barátaikat a hidegtől. 
Másnap hamar útra keltek. Aznap ugyanazon a tisztáson pihentek le, ahol az oda vezető úton álltak meg. Az erdő mit sem változott azalatt a rövid idő alatt. Ugyanolyan békésen fogadta az utazókat, mint az első alkalommal. Volt a közelben egy patak, aminek az egyik részén kis vízesés esett egy kisebb medencébe. A medencét szinte teljesen körbevették a fák, így kiváló hely volt Neila számára, hogy lefürödhessen. Egy védőpajzsot is vont maga köré, mely egyrészt megvédte a hideg víztől, másrészt elrejtette a kíváncsi szemek elől. A lány belegázolt a medencébe, majd a vízeséshez úszott. Élvezte a vizet. A társai már aludtak, így attól sem kellett tartania, hogy valaki esetleg meglátja. De nem is félt ettől, mert csak a Hold világított felette. 
Nem figyelt a környezetére, így azt sem vette észre, valaki mégis figyeli. Az alak óvatosan mozgott az erdőben. Olyan helyen volt, ahol ő könnyen megfigyelhetett, de őt nehezen lehet észrevenni. Persze ez nem akadály egy varázslónak, s ezt tudta jól. Lenyűgözte a lány alakja, kecses mozdulatai, melyek egyszerre lehettek halálosak és gyengédek. Halgor teljesen elkalandozott a valóságból, így véletlenül rálépett egy száraz levélre. 
Neila azonnal megfordult, amint meghallotta a zajt. Lassan kiment a partra, ahol ruháit hagyta, s figyelt. A pajzsot már nem használta, így megremegett egy hidegebb szellőtől. Nem volt rajta más, csak egy rövidnadrág és egy kendő. Mikor észrevette a tündét, óvatosan odalopakodott társa háta mögé, aki azzal volt elfoglalva, hogy egy csendesebb helyet találjon magának. Némán kivonta kardját, majd odalépett Halgorhoz.
Mikor a tünde rálépett a levélre, azonnal megszakadtak a gondolatai. Látta, a mágus a bokrokat pásztázta, így csendben egy másik helyet keresett. Éppen az árulkodó leveleket akarta arrébb söpörni, mikor egy kardél feszült nyakának. 
– Veszélyes dologba fogtál Halgor! – szólalt meg halkan a varázslónő.
– Igazad van. És most mit fogsz tenni? – kérdezett vissza a tünde. Neila eltette kardját, majd visszament a ruháihoz, melyeket egy nagy kőnél hagyott. Halgor odalépett hozzá, s figyelte. Nem tudta levenni a szemét róla. Mikor Neila ezt észrevette, visszament hozzá. A tünde nem tudta fékezni magát, szenvedélyesen megcsókolta a lányt, aki viszonozta. Az aznap estét együtt töltötték a folyóparton. 
Másnap együtt tértek vissza társaikhoz, akik még nem keltek fel. Halgor elment vadászni, miközben a lány a tűzzel foglalkozott.
– Jó reggelt Úrnőm! – köszöntötte Cameron. 
– Halkabban, mert felébrednek a többiek – dorgálta meg Neila. 
Nem sokkal később már mindenki ébren volt, kivéve Silt. Halgor is visszatért már két szép fácánnal. A sülő hús illatára már a surranó is felébredt.
– Éppen idejében álomszuszék. Már azt hittem, fel sem ébredsz – viccelődött vele Agony. 
Miután kényelmesen megették a reggelit, ismét útra keltek. A korábban fehér tájat fokozatosan erdők váltották fel. Már elérték az arany sárkányok birodalmát, így teljes biztonságban repültek tovább. 
Délutánra meg is érkeztek. Most viszont nem arra a tisztásra mentek, ahol összetalálkoztak. Mindenki csodálkozva nézte a gyönyörű völgyet, ahol a sárkányok éltek. A hegyekben rengeteg barlang nyílt, s mindegyikben sárkányok laktak. A völgyben virágzott az élet. Mindenfelé különösebbnél különösebb virágok nyíltak, finom illatot árasztva. 
Fehéragyar egészen alacsonyan repült. Hatalmas szárnyainak a vége néha-néha leszakított egy-egy virágot a magasabb ágakról. Több száz barlangot elhagyott már, mikor egy minden eddiginél nagyobbhoz érkeztek. A vezér otthonának bejáratát a legszebb virágok díszítették. A bejárat felett madarak fészkeltek, s mikor meglátták a sárkányt, édes dallal köszöntötték. 
Az utasok még nem láttak ehhez fogható földi paradicsomot. A völgyet betöltő finom illatok csaknem megbabonázták a kis csapatot. A különböző énekesmadarak dalai pedig furcsa bódulatba ejtették a társakat. Mintha hirtelen beléphettek volna az istenek paradicsomába.
– Nos, megérkeztünk. Remélem tetszeni fog nektek a völgy, amíg ismét útra nem kelünk – mondta Fehéragyar. Barátai szóhoz sem jutottak a látványtól. 
– Aranyeső majd elvezet titeket az ideiglenes helyetekre. Remélem, meg lesztek elégedve – folytatta a vezér, s intett fiatal társának, aki fejet hajtott, majd elkísérte őket egy közeli helyre. Egy tisztáson értek földet, ahol több fa is állt. Mindegyik hatalmas volt, s üreges a belseje. 
– Itt lesz a szállásotok. Remélem semmivel nem lesz gondotok. A völgyben bárhová szabadon elmehettek – mondta Aranyeső. 
– És az étellel mi lesz? Már nagyon éhes vagyok – nyafogott a surranó.
– Bármilyen gyümölcsöt meg lehet enni, s bármelyik vadat lelőhetitek, ha húsra vágytok. Most viszont mennem kell – válaszolta a sárkány, majd izmos hátsó lábával elrúgta magát a földtől, hatalmas szárnyaival pedig befogta az áramlatokat. 
– Nos, hallottad. Bármit megehetsz – mondta a surranónak Neila mosolyogva. 
– Hát akkor, majd jövök – kiáltotta vígan Sil, majd el akart menni, de valaki visszatartotta.
– Egyedül nem mész sehova! A végén egy sárkány torkából kell majd kihalásznunk – jegyezte meg Agony továbbra is fogva tartva Silumart. 
– Ebben igazad van. Jobb lesz, ha valaki vele megy – tűnődött Neila, s ravaszkás mosoly kíséretében nézett a harcosra.
– Én ugyan nem! Nem leszek bolond, hogy vigyázzak rá! Elég volt nekem, mikor vele kellett utaznom – tiltakozott a férfi. 
– Miért nem küldöd a tündét? Úgyis olyan jóban vannak – méltatlankodott Agony. 
– Na, nem! Én inkább egyedül leszek, mint egy ilyen… de hol van? – kérdezte Halgor.
Sil megunta, hogy megint miatta vitáznak. Mivel éppen nem törődött vele senki, elindult, hogy valami harapnivalót keressen magának. Nem kellett sokat bolyongania, ugyanis egy kicsit távolabb egy hatalmas gyümölcsösre lelt. Rögtön elindult az egyik fa felé, bár az jóval magasabb volt nála. Akárhogy rázta a fát, nem jutott a csábító gyümölcshöz. Már éppen tovább indult volna, mikor nevetés ütötte meg fülét. Elindult a hang irányába. Pár lépéssel arrébb két sárkánykölyköt látott, amint vígan játszottak egymással. 
– Beszállhatok én is? – lépett elő a fa mögül, mire mindketten ijedten néztek rá. 
– Ugyan, ne féljetek tőlem. A nevem Silumar, de nyugodtan szólíthattok Silnek is. Titeket hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva a surranó. Mivel nem kapott választ, tovább csacsogott. 
– Tudjátok, nagyon szép ez a völgy! Igazán sok csodálatos dolog van benne, csak egy baj van, nem érem el a gyümölcsöket. Túl magasak a fák! – panaszolta gyászosan, mire az egyik kölyök nem bírta tovább, s kitört belőle a nevetés.
– Nem tudom, mi olyan vicces ebben – mondta sértődötten Sil.
– Semmi. Csak olyan nevetségesen tudod előadni – válaszolt a kölyök békítően.
– Az én nevem Napsugár, ő pedig a legjobb barátom, Tűzvirág – szólalt meg a másik sárkánykölyök.
– Tudjátok, nagyon örülök, hogy összefutottunk, de már kezdek igazán éhes lenni – nyöszörögte a surranó, mire a két kölyök ismét elkezdett nevetni. 
– Majd mi segítünk! – kiáltották egyszerre, s felröppentek. Mindketten más fára repültek, s összeszedtek jópár gyümölcsöt.
– Köszönöm! Igazán kedves! – mondta Sil, mikor meglátta a sok ételt. A surranó hamar összebarátkozott a két kölyökkel. Vígan nevetgéltek, s ették a gyümölcsöt. Silt ekkor egy erős kéz ragadta meg a gallérjánál fogva, s felemelte. A kölykök ijedten bújtak egymáshoz, mikor ezt látták. A surranó eközben hiába próbált meg kiszabadulni fogvatartója kezéből. Folyamatosan nyöszörgött, rugdalózott, mindhiába.
– Szóval itt vagy! – szólalt meg egy ideges hang a háta mögött.
– Már mindenhol kerestünk Sil! Még egy ilyen húzás, és pörkölt lesz belőled! – mondta neki idegesen Neila, s szembefordult a surranóval. Arany szeme villámokat szórt. Sil nyelt egyet, majd megpróbált elmosolyodni, ami nem igazán sikerült. 
– Igazán sajnálom Neila, de már untam, hogy folyamatosan vitatkoztok. Mivel nem figyeltetek rám, gondoltam elmegyek, s magamnak keresek valami ennivalót – vékonyodott el Sil hangja. Úgy hangzott, mintha egy kisegér cincogott volna.
– Engedd el! Nem érdemes vesződni vele – sóhajtott a mágus. Sil egy hatalmas puffanással ért földet. Az egyik kölyök erre már nem bírta magát megfékezni, s kitört belőle a nevetés. Minden szem rá irányult. 
– Hagyd már abba! Tudod, kivel van dolgunk? – súgta oda Napsugár, mire társa lecsillapodott.
– Ez Neila! A hatalmas mágus! Ha felbosszantod, bármivé átváltoztathat! – folytatta Sugi, mire Tűzvirágnak elkerekedett a szeme. 
– Ki mondta nektek ezeket? – kérdezte nevetve Neila. A két kölyök ijedten bújt össze.
– Ugyan már! Nem akarlak bántani titeket. Csak azt szeretném megtudni, ki mondott ilyesmit rólam?
– Hát, ez a hír járja. De megkérdeztem az apámat is, aki szintén azt mondta rólad, hogy egy hatalmas mágus vagy – felelte reszketve Napsugár. Ekkor váratlanul sok kicsi halacska, meg madár kezdett el Sugi feje körül lebegni, illetve úszkálni. Az egyiknek nagy, kerek szemi voltak, s mikor odaúszott a sárkány orrához, nyugodtan ráült. 
A kölyök érdeklődve figyelte a halakat és a madarakat. Különösen azt, amelyik az orrán csücsült. Egy kis idő múlva a kék halacska megfordult, majd lebukfencezett a kölyök orráról. Erre a többi repülő lény is elkezdett mindenféle furcsa bukfenceket, csavarokat, perdüléseket művelni. Mikor a kölyök kíváncsiságból megérintette az egyiket, az sok kicsi, ugyanolyan halacskára esett szét, melyek össze–vissza kavarogtak. 
A repkedő lények némelyike olyan mulatságos arcot vágott, hogy Sugi minden meglepődöttségéről elfelejtkezve felkacagott. Tűzvirág is csatlakozott hozzá, majd elkezdték elkapkodni a lényeket. A két kölyök vígan játszott a repkedő halakkal. Mikor az összes eltűnt, ismét a mágusnő felé fordultak.
– Te tényleg varázsló vagy! Csinálj még ilyet! – kérték a sárkányok.
– Csak annyit mondjatok még meg, hogy tényleg azt hiszitek, hogy én bárkit csak úgy átváltoztatok akármivé?
– Hát, nem – felelte lassan Sugi.
– Elmondod, ki az apád Napsugár? – kérdezte kedvesen Neila.
– Az én apám a Vezér! – mondta büszkén a kölyök. Teljes magasságában kihúzta magát, bár még így sem volt sokkal magasabb a surranónál.
– Varázsolj még ilyet Neila! Légyszi! – kérte váratlanul Sil is. A mágusnő ezt hallva felkacagott, majd mielőtt elment, egy kézmozdulatára ismét megjelentek a mulatságos lények. Ezúttal már Sil is csatlakozott a kölykökhöz a játékban. Agony, Halgor és Neila mosolyogva nézték őket egy ideig, majd visszamentek a szállásukhoz.
– Azt hiszem, megoldódott a surranó felügyeletének a gondja – jegyezte mag Halgor kuncogva. 
Az elkövetkező napok mindannyiuk számára csodálatosan teltek. Agony leginkább csak pihent. Néha–néha elment felderíteni a terepet. A kedvenc időtöltése mégis az volt, hogy a két sárkánykölyköt és a surranót figyelte. Bár igyekezett elrejteni, gyakran beszélgetett velük. Sugi és Tűzvirág ámuldozva hallgatta a meséket, amiket a harcos mondott. Még Sil is csöndben maradt arra az időre. Mikor aztán vége lett egy–egy történetnek, a három barát vígan játszott tovább, Agony pedig mosolyogva nézte őket.
Halgor és Neila a lehető legtöbb időt töltötték együtt. Bejárták az egész völgyet. Igaz, a mágusnak gyakran kellett magára hagyni Halgort, mert megbeszélésre kellett mennie. Ilyenkor a tünde magányosan folytatta útját. Ennek ellenére élvezte a szabadságot. 
Neila szívesen volt Halgorral, de néha Fehéragyar hívatta magához. Az ilyen megbeszéléseken leginkább Nar városának visszafoglalásáról esett szó. Az időpontban viszont még nem sikerült megegyezniük, így a támadás kezdete is elhúzódott. A levegőben valamiféle idegességgel vegyes félelem szállingózott, mely lassan teljesen betakarta a völgyet.
– Úgy néz ki, még egy pár napot mindenképpen itt fogunk tölteni – mondta Neila társainak egy este. A mágusnő kedveszegetten nézte a lángokat. Hátát az egyik hatalmas, üreges fának vetette. Mivel az idő meleg volt, s nem esett az eső sem, a társak a szabadban töltötték az éjjeleket. 
– Ennek van előnye is, meg hátránya is – jegyezte meg kedvetlenül Agony. A férfi, mint egy jóllakott macska, nyújtózott egyet, majd egy kényelmes testhelyzetbe helyezkedve lehunyta szemeit.
– Több a hátránya – ellenkezett Halgor. 
– Mégis mikor indulhatnánk? – érdeklődött a harcos félálomban.
– Nem tudom. Több sárkány azt mondja, még ráérünk, s nehéz lesz meggyőzni őket, hogy nem – válaszolta a mágus egy sóhaj kíséretében. Ránézett Silumarra, aki már békésem aludt a két sárkánykölyökkel együtt, nem sokkal távolabb. 
– Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni, ha el kell válniuk egymástól – mondta ki mindannyiuk gondolatát a harcos, miközben a három jóbarátot nézték. 
– Valószínűleg mindhármuknak nagyon nehéz lesz – gondolkodott hangosan a tünde.
– Miért nem hagyjuk itt Silt? – kérdezte Agony.
– Tudod, hogy lehetetlen lenne. Silumar mindenre képes lenne, csakhogy velünk jöhessen. Túl nagy a kíváncsisága – ellenkezett Neila. “No, meg a ragaszkodása”- tette hozzá gondolatban.
Csöndben ültek tovább. Halgor a csillagokra meredt, Neila a tűzbe révedt. Agony már–már elaludt, mikor Cameron is csatlakozott hozzájuk. Ám megérkezésére mindenki felébredt. Szárnyaival hatalmas porfelhőt kavart, s majdnem a tüzet is elfújta. A kölykök álmosan nézték a jövevényt. Cameron fejet hajtott bocsánatkérésképpen, mikor leszállt. 
– Hogy ne csapj ekkora zajt, kénytelen leszek lekicsinyíteni téged – jegyezte meg Neila. A mágus rámutatott a fehér sárkányra, akit erre sárga fény világított meg. Úgy látszott, mintha a fény nyomná össze Cameront, aki fokozatosan összezsugorodott. Mikor már csak macska nagyságú volt, Neila abbahagyta a varázslatot. 
A sárkány csodálkozva nézett magára, s társai is igencsak meglepődtek. 
– Így már nem tudsz felébreszteni senkit – mormolta a lány elégedetten, majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik odvas fának dőlve. Cameron pedig felrepült, majd ráült a mágusnő vállára. Nemsokkal később már aludt is.
Ilyen módon Neila bárhová magával tudta vinni Cameront, aki boldogan vele is tartott. De előfordult, hogy nem tarthatott a lánnyal, s ilyenkor valamelyik társának a vállán töltötte a nap hátralévő részét.
Ám az egyik este a mágus jóval később érkezett meg, mint szokott. Társai már nagyon kíváncsian várták. Mikor megérkezett, arcáról a megkönnyebbülést és a félelmet egyaránt le lehetett olvasni.
– Nos, mik az új hírek? – kérdezte Agony, miközben beleharapott egy ízletes gyümölcsbe.
– Két nap múlva elindulunk – jelentette ki a varázsló.
– Ez jó hír! Hányan jönnek velünk? – kérdezte a tünde.
– Még nem tudom pontosan. A sárkányokat nem lehet parancsra harcba küldeni. Maguknak kell dönteni. Mindenki egy napot kapott a döntés meghozatalára. 
– Akkor nem leszünk valami sokan – jegyezte meg a harcos.
– Nehogy ezt hidd. Valószínűleg csak annyian maradnak itt, akiknek vigyázni kell a kölykökre, illetve akik már nem képesek harcolni. 
– De én is hadd menjek! – kérte Sil. Mindenki ránézett. Azt hitték, már rég alszik. 
– Jobb lenne, ha nem hallgatóznál – morogta Agony két harapás között.
– Jól van na! De engem is vinnetek kell! 
– Nem tudom Sil. Egy háború nagyon veszélyes. Előfordulhat, hogy vissza sem térsz többet – vonakodott a mágus. 
– Nem érdekel! Én akkor is menni akarok! 
– Gondolj a barátaidra! – emlékeztette a két kölyökre a tünde. Sil erre elkomorult. Nagyon megszerette a két sárkányt. Szeretetteljesen simogatta meg az egyik sárkány nyakát, aki erre elmosolyodott álmában.
– Meg fogják érteni. Hadd harcoljak valakivel! – könyörgött tovább a surranó. Társai egymásra néztek, majd ismét felé fordultak.
– Nincs az az őrült sárkány, aki felvenne a hátára. Meg különben is, csak akadályoznád a társadat a harcban – dünnyögte Agony.
– De nem hagyhattok itt! Mit kezdek én nélkületek? – érvelt tovább Sil. 
– Majd még meggondolom. Most pedig pihenj! – ígérte a lány, majd ő is lefeküdt. 
A másnap eseménytelenül telt mindenki számára. Csupán a levegőben volt érezhető a feszültség, illetve a várakozás. Sárkányok cirkáltak a levegőben. A kölykök értetlenül nézték a völgyet, mely mintha teljesen felbolydult volna. Az öregek próbálták megértetni velük, miért kell elmenniük a többieknek, s ők miért nem mehettek velük. Néhány ifjú is harcolni akart, de természetesen nem engedélyezték nekik. A völgy már nem a béke székhelye volt. A levegőben érezhetővé vált a harci láz. Ez a társak figyelmét sem kerülte el. 
Ottlétük utolsó napján már Fehéragyar ébresztette őket.
– Jó reggelt! Sajnálom, hogy ilyen korán fel kell, hogy keltselek titeket, de minél hamarabb el kellene indulnunk – mondta. Miután megették a reggelit, már el is indultak. Elrepültek a birodalom határán fekvő hatalmas réthez. A réten már több mint kétszáz aranysárkány gyűlt össze. Néhányan a vezérrel együtt érkeztek meg, bár a legtöbbjük már ott volt, mikor ők leszálltak. Sil alig hitt a szemének. A korábban zöld rét most aranytengerré változott. 
Fehéragyar leszállt, társai is követték. 
– Kedves barátaim! Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek a gyülekezőre! – kezdte a vezér csengő hangon. Szavaira mindenki azonnal elnémult. Még a madarak sem daloltak.
– Gondolom tudjátok, hogy egy veszélyes háborúba indulunk. Sokunknak talán nem sikerül viszontlátnia a hazáját.  Ezért kérem azt, mindenki még egyszer gondolja át a dolgot. Aki nem akar részt venni a harcban, szabadon elmehet. 
Egyetlen sárkány sem repült el, s ez csodálattal töltötte el Neilat. 
– Nos, akkor azt hiszem, itt az ideje az indulásnak! Neila!
A lány megnyitotta a Rést. Az arany sárkányok szabályos rendben repültek át rajta. Utolsóként kelt át Szalvaren és Cameron hátán Neila. Mikor átértek, egy őserdő közepén találták magukat. A közelben egy kisebb tisztás terült el. A sárkányok megpróbáltak minél közelebb elhelyezkedni a kis réthez. Szalvaren a tisztás közepére ment Cameronnal együtt. Aranyeső már várt rájuk Agony, Halgor és Silumar társaságában. 
– Nos, mikor támadjunk Neila? – kérdezte a lányt Fehéragyar.
– Ma semmiképpen sem. Cameronnal elmegyek felderíteni a város védelmén, illetve a gyenge pontokat. Addig ti maradjatok itt, s ha lehet, rejtve. A feketék itt vannak a közelben.
– Ne aggódj! Ezt bízd csak ránk – felelte a vezér.
Neila elindult Cameron felé, de Halgor megállította, majd búcsúzóul megcsókolta. A tünde addig kísérte a tekintetével a fehér sárkányt, amíg már végleg eltűnt a szeme elől.


14.
Cameron nem messze a város mellett leszállt, s a mágus lekicsinyítette annyira, hogy elférjen a zsebében. Ám a sárkány nem volt hajlandó meghúzni magát, így végül társa nyakába kapaszkodott. A lány ezután láthatatlanná változtatta mindkettőjüket.
A Nap éppen delelt, s a levegő így szinte az elviselhetetlenségig felforrósodott. Mivel nem volt légmozgás, a hőség igen megnehezítette a kémek dolgát. Óvatosan lopakodtak az erdőben.
A várost erős és magas kőfal vette körbe, s az őrjáratok is sűrűn jártak. A fekete sárkányok kettes, vagy hármas kötelékekben járőröztek a levegőben. Neilanak feltűnt, hogy csak a vezetők hátán ült démonlovas. Egyre közelebb lopakodott a városhoz. Miután elhaladt előtte egy járőr, gyorsan átmászott a falon. 
Egy kertben találta magát. 
“Tulajdon képpen hová megyünk?” – kérdezte telepatikus úton Cameron. 
“Először a királynővel kellene beszélnünk. Aztán meg kell találnunk a katonaság székhelyét.”
Elhagyva a kertet, óvatosan indultak tovább a palota felé. Nem kellett sokat menniük, mégis több időbe telt, mint ahogy gondolták. Útközben több alakváltó járőrrel is találkoztak. Volt egy csoport, mely láncravert katonákat vitt a börtön felé. A mágus hirtelen irányt váltott, s követte a démonokat. Egy díszes épülethez értek, ahol egy feltehetően magasabb rangú lény vette át a foglyokat. Lekísérte a ház melletti pincébe a rabokat. 
“Ez eddig nem volt itt” – gondolta Neila. Szívesen megölte volna az alakváltót, mégis megfékezte magát. Inkább követte a pincébe, mely a börtönként szolgált. Az üregben legalább száz katonát tartottak bebörtönözve. A foglyokat az egyik cellába kísérték, majd a démon távozott. Mikor látótávolságon kívülre ment, Neila megszólította az egyik rabot a gondolataival. 
“Ne ijedj meg!”- mondta, s megérintette a katona karját a rácson keresztül. A rab ijedten nézett a semmibe. 
“Segíteni akarok nektek! A nevem Neila.”
Mikor ezt mondta, a fogoly láthatóan megkönnyebbült.
“Állok szolgálatára úrnőm” – érkezett a válasz.
“Hol van a katonaság vezetője?”
“A börtön melletti épület a székhelye.”
“Mit tudsz ezekről a lényekről?”
“Félelmetes harcosok úrnőm. És a vezérük nélkül még vadabbul harcolnak.”
“Hány fekete sárkány van a városban?”
“Nem tudjuk pontosan úrnőm. A félelemben minden ellenséget kétszer számolunk, mint mondják. De így is lehetnek vagy százan.”
“Hol van a feketék lakhelye?”
“A városon kívül helyezték el őket, de hamar megérkeznek, ha szükség van rájuk.”
“Hol tartják a fegyvereiteket?”
“A börtönőr mellett egy kabinban, de szinte lehetetlen kinyitni, olyan erős a lakat rajta.”
“Holnap reggel a várost megtámadjuk! Készüljetek fel arra, hogy a fegyvereitekért menjetek! A többieket is figyelmeztesd, de nehogy valamelyik idegen meghallja! Ég áldjon!”
“Ég áldja úrnőm!”
Neila ezután kiment a börtönből, s a palota felé vette az irányt. Az úton több járőr is feléjük nézett, bár tovább haladtak mellettük. A mágusnőt megdöbbentette a város kihaltsága. Szinte egyetlen embert sem lehetett látni. Csupán néhány bolt, illetve kocsma volt nyitva. Az idegen katonák teljesen ellepték a várost. A palotát őrizték, s a kém biztosan nem juthatott volna be harc nélkül. Hátrament a kertbe, ahol szerencséjére nem voltak alakváltók. A legfelső ablak nyitva volt. 
A lány egy varázsszóval felrepítette magát, majd belépett az ablakon. Ott egy szavával láthatóvá vált. A királynő igen meglepődött, mikor meglátta, de hamar megnyugodott.
– Az ég áldja meg Neila mester! Hol voltak eddig? – kérdezte fáradtan az úrnő.
– Sajnos a Carakent már megszállva találtuk királynőm. Annyit sikerült, megtudnunk, hogy a város ura szövetséget akart kötni a Nagy Úrral, de a városával fizetett. A mágusokat elvitték a bolygóról, s eddig semmilyen nyomot nem találtunk, mely elvezetne hozzájuk. 
– Miért csak egyedül jött?
– O’Brian mester és Martin meghaltak utunk során. 
– Ez igazán rossz hír – komorodott el az úrnő, s a közeli székbe omlott. 
– Viszont sikerült új szövetségeseket találnunk. Az arany sárkányok hajlandóak segíteni a harcban. Holnap támadjuk meg a várost.
– Ez igazán nagyszerű! Köszönöm, hogy eljött, ám most már menjen! Az őrjárat bármelyik percben itt lehet! Sok sikert!
– Köszönöm királynőm! Még találkozunk! – búcsúzott Neila, majd ismét láthatatlan lett. Kiugrott az ablakon, majd elindult a fal felé. Útközben senkivel sem találkoztak. A lány jól megfigyelte a katonaság elhelyezkedését. 
A falhoz minden gond nélkül elért. Mielőtt átugrott volna, Cameront megkérte, nézzen körül, nem jön–e őrjárat. Egy kis ideig várnia kellett, de végül simán kijutott. 
Mikor elérte a bozótost, egy kicsit beljebb ment, majd láthatóvá vált. Egy közeli tisztáson felnagyította hátasát, majd visszaindult társaihoz. 
Barátai már izgatottan várták vissza.
– Mit tudtál meg? – kérdezte Agony.
– A várost erős kőfal veszi körül, de tulajdonképpen könnyen be lehet venni.
– Mennyire erős a város védelme? – tette fel a kérdést Fehéragyar.
– Sok a démon. A várost ugyan nagyon jól őrzik, mégis elég sok esélyünk van. 
– Mennyien vannak a feketék, és hol van a lakóhelyük?
– Körülbelül százan lehetnek, s a városon kívül szállásolták el őket.
– Mi a terved Neila? – kérdezte Agony.
– Nos, úgy gondolom, hogy a várost hátulról kellene megtámadni, két csoportban. Az egyik magasabban repül, mint a többi, s a feketéket tartóztatja fel. A többieknek elsősorban a foglyok kiszabadításával kell foglalkozniuk. 
A haditerv kidolgozása hosszan belenyúlt az éjszakába. A feszültségtől alig tudtak aludni pár órát. 
Másnap reggel korán kell indulniuk. 


15. 
Még a Nap felkelte előtt felébredt a hadsereget. Neila az összes sárkányt felnagyította, majd lassan elindultak. A várost egyelőre a földön közelítették meg amennyire csak lehetett. Miután megkerülték, megvárták, míg elmegy az őrség. Ezután Neila intésére az első csoport felrepült. Csak százötven sárkányt tudtak nélkülözni a város megtámadásában, de így is száz lény segítette a város visszafoglalását. Az égi csatát Fehéragyar vezette, a földi támadást Neila irányította. 
Mikor a lány már nem látta a sárkányokat, Cameron hátán megindította a támadást.
A fehér sárkány vezetésével a támadó arany hadsereg lenyűgöző látványt nyújtott a felkelő Nap fényében. Arany pikkelyeiken megcsillant a napfény. Mikor a démonok észrevették őket, azonnal riadót kürtöltek. 
Neila azonnal a foglyok börtönének megtámadását kezdte meg, míg a többiek fedezték. Az arany sárkányok ötös kötelékekben ostromolták meg a várost. Mindannyian pontosan tudták, mikor és hol kell támadniuk. A démonok felvették ugyan a harcot, ám ezek ellen a lények ellen nem volt esélyük. A sárkányok kedvük szerint ölték őket. A város fekete vértől volt mocskos. A házak visszaverték a nem evilági sikolyokat, melynek hatására a legtöbb ember ereiben megdermedt a vér. Egyetlen lakó sem merészkedett ki az immár fekete utcákra. Csupán az ablakokon kinézve figyelték a harcot.
A mágusnő a barlangot vette célba. Mikor leszállt hátasáról, azonnal végzett a cellák őrzőjével. Cameron eközben a bejáratban fedezte társát. Volt is dolga, ugyanis a démonok azonnal támadásba lendültek. A hörgésekből, illetve a kiáltásokból társa tudta, hátasa még bírja. A varázslónő eközben egy szóval kinyitotta a rácsokat, csakhogy utána egy pillanatra elszédült. Sok erejét ölte bele ebbe a varázslatba. 
Mikor már ismét biztos lábakon állt, elindult a fegyverek ajtajához. Félrelökte a halott démon testét, ami a rácsoknak dőlt. Mágikus kardjával hatalmas csapást mért a lakatra, mire a fegyver csendülve esett a földre. Neila kétségbeesve fogta kardforgató kezét. Alig tudta használni jobb karját. A lakat mágikus volt. Gondolhatott volna erre. 
– Cameron! – szólította barátját, aki azonnal meg is érkezett. Mivel nem fért be a járatba, a lány kénytelen volt lekicsinyíteni. Meglepődve vette észre, a fehér sárkány fekete vértől mocskos. Karmait és fogait vastagon borította a démonok sötét vére. Fehér pikkelyei szinte ki sem látszottak a fekete nedű alól.
– Mi a probléma? – kérdezte a sárkány, mikor bejutott társához. 
– A lakatot mágia védi. Valahogy le kell törni!
Cameron egy jéglehelettel lefagyasztotta a zárat. Neila eközben összeszedte kardját, majd egy újabb csapást mért a lakatra. A zár ezúttal megadta magát, s csendülve esett a földre. 
– Fogjátok a fegyvereiteket! A városnak szüksége van rátok! – utasította a katonákat a varázsló, akik azonnal engedelmeskedtek. A mágusnő ismét felnagyította hátasát, miután kimentek. A katonák is csatlakoztak hozzá. Várták az utasítását.
– Öljetek meg minden ellenséget! Hadifogoly nincs! – adta ki a parancsot a mágusnő, majd támadásra ösztökélte sárkányát. Mielőtt ismét csatába indult volna, felnézett az égre, vajon ott hogy áll a háború. A levegőben már érezhető volt az égett hús szaga. Az eget tűz és villám leheletek tarkították. Fekete füstfelhők gomolyogtak a levegőben, sötétséggel árasztva el a város. Ám a feketék láthatóan nem bírtak ellenségeikkel.

Mikor Fehéragyar elvált Neilatól, társaival megkezdték az emelkedést. A felhők fölé repültek, majd várták fekete rokonaikat. Sil csak ámuldozni tudott. A surranó Szalvaren hátán ült. Sikerült egy olyan nyerget is készíteniük, melynek segítségével a surranó nem tudott leesni. 
Fehéragyar mellett körözött Aranyeső is, Halgorral a hátán. Már nehezen viselték a feszültséget.
Türelmük végül meghozta gyümölcsét. A feketék azonnal megjelentek, amint megtámadták a várost. Mivel jóval alattuk repültek, így nagyobb az esélyük rokonaiknak a győzelemhez. A meglepetés ereje volt a céljuk az aranyoknak.
Fehéragyar egyetlen intésével megindította a támadást. A feketéket teljesen felkészületlenül érte az aranyok rajtaütése.  
Aranyeső egyik rokona hátába mélyesztette karmait, majd egy villámmal meg is ölte a szerencsétlent. Ellensége tehetetlenül zuhant a földre. Ekkor a sárkányt hátulról érte váratlan támadás. A két hüllő összeakaszkodott. A fekete hátán egy alakváltó ült. Halgor egyetlen nyilával megölte a démont, aki leesett hátasáról. A két sárkány még mindig egymást marták, de a tünde látta, hogy társa már fárad. 
Halgor elővette kését, majd a másik hátára kúszott. Majdnem leesett, mikor átért a feketére. Ezután a kést kegyetlenül belevágta a fekete hátába, pont a két szárnya közé. Ezzel átvágta a lény idegpályáját, s már nem tudta használni a szárnyait. Aranyeső ezt látva elengedte halálos öleléséből ellenségét, majd utána repült. Miután a fekete magatehetetlenül elkezdett zuhanni, a tünde leugrott a hátáról. Arany társának még idejében sikerült alá repülnie, így az ő hátán landolt. Bár az ütközéstől alig kapott levegőt, s csillagok táncoltak a szeme előtt, biztosította társát, hogy képes tovább harcolni. Ezután újabb ellenség után néztek. 
Fehéragyar sem volt sokkal jobb helyzetben, mint barátai. Őt két sárkány is üldözte. Mivel nem akart közelharcba bocsátkozni, elkezdett egyre magasabbra szállni. Tudta, ha így nem sikerül lerázni üldözőit, biztosan veszít.
– Nem tudnál visszafordulni, mindjárt elájulok – könyörgött a hátán Sil, de a vezér nem hallgatott rá. Mikor már neki sem volt elég levegője, szembefordult üldözőivel, s egy hatalmas villámot okádott rájuk. Az egyik égett pofával zuhant a föld felé, ám a másik sértetlen maradt. A feketének az ölés vágya villogott vörös szemeiben. 
Fehéragyar éppen az egyik sötét felhőben próbált menedéket lelni, mikor hirtelen egy óriási lökés felborította. A fekete az oldalába mart éles karmaival, s éppen egy mély lélegzetet vett egy tűzoszlop útjára engedéséhez. Szalvaren félve várta a gyilkos támadást, de az nem érkezett meg. 
Sil, mikor látta, hogy társa bajban van, kis tőrével elvágta a biztonságát jelentő szíjait. Megpróbált felállni, de az nem igazán ment neki. Kétségbeesve kapaszkodott a sárkány nyakába, miközben megpróbált elég lendületet gyűjteni. Végül nagy nehezen sikerült átugornia támadójuk fejére. Kését a sárkány szemébe mélyesztette, aki emiatt felordított, s elengedte foglyát. Éles karmaival a surranó felé kapott, akinek eközben sikerült a nyakára mászni. A surranó szinte eszét veszte vagdosta az ellenfelét. Miután felmérte a helyzetet, Fehéragyar is azonnal a segítségére sietett. Egy villámmal a halálba küldte ellenfelét. Még sikerült elkapnia Silumart, mielőtt ő is leesett volna.  
– Huhh! Láttad? Megöltem egy sárkányt! – lelkendezett a surranó. 
– Igen. Igazi hős lettél – mondta neki a vezér, s sikerült egy mosoly erőltetni magára. A fájdalomtól már alig látott, de visszatért a csatatérre. A feketéket szinte teljesen elpusztították. 
Miközben a harcteret szemlélte, nem vette észre a mögötte lévő sárkányt, csak mikor már késő volt. Már nem maradt ideje teljesen szembefordulni ellenfelével. A fekete kitátott pofával közeledett felé, ám egy aranysárkány eltérítette. Aranyeső teljes erejéből belerepült rokona oldalába, kibillente ezzel mindkettőjüket. Halgor nyilaival próbált segíteni hátasának, de félő volt, hogy társát is eltalálja. 
Szalvaren ezt látva azonnal barátja segítségére sietett. Ketten már könnyedén elbántak a fekete sárkánnyal. 
Mikor utolsó ellenséget is megölték, az életben maradt arany sárkányok a város felé vették az irányt. Mikor odaértek, a csatának már vége volt. A város főterén gyűltek össze a sárkányok, és a kiszabadult katonák. 
– Örülök, hogy épségben láthatlak viszont Neila! – köszöntötte barátját Fehéragyar. Megpróbált mosolyt erőltetni magára, de csak egy fájdalmas fintorra futotta erejéből. Mikor Neila ezt meglátta, megnézte barátja sebét. A sárkány bal oldala teljesen fel volt hasítva. Az arany pikkelyeket elcsúfította a rászáradt vér. A mágus összpontosított, majd megérintette a vezért. A lény sebei azonnal begyógyultak. 
A Nap már lemenőben volt, mikor a lány mindenkit végignézett. A legsúlyosabbakat azonnal meggyógyította, de a könnyebb sérültekre nem pazarolta erejét. Ő maga is holtfáradt volt már, ráadásul a sok apró sebei már elviselhetetlenül fájtak. Halgor kapta el, mikor már nem bírta tovább. A tünde Agony segítségével egy nyugodt helyre vitték. 
A sárkányok fáradtan pihentek le, mikor leszállt az este. A katonák is kivették részüket a harcból. Ők is szinte azonnal álomba merültek. Mindenki csupán leült egy fal mellé, majd elaludt.
Agony és Halgor Neila közelében pihentek le Cameronnak dőlve. Még a surranó is békésen aludt. Az este rövidnek bizonyult a harc kipihenésére.


16.
Másnap reggel mindenki kábultan ébredt. Mikor Neila felkelt, társai már mind ébren voltak. Sebei még mindig fájtak, de megpróbált nem tudomást venni róla. Fáradtan odament barátaihoz. Halgor egy darab húst és egy szelet kenyeret adott neki. A lány kábán elvette, majd lassan megette. Mikor végzett, odament Szalvarenhez.
– Remélem már jól vagy. A többiek hogy érzik magukat? – kérdezte, mikor odaért a vezérhez. 
– Ahogy én láttam, mindenki csak kisebb sérüléseket szenvedett. Azokat saját maguk gyógyítják. Te hogy érzed magad?
– Majd’ széthasad a fejem, de más bajom nincsen. Hány társunkat vesztettük el?
– Ötven sárkány vesztette életét. Mindannyian nagyon sajnáljuk őket. 
– Még mindig jobban jártunk, mint az ellenségeink – jegyezte meg cinikusan Agony, mikor csatlakozott hozzájuk. 
– Ebből én nem csinálnék humort – szólt közbe Halgor. 
– A királynő hol van? – váltott témát Neila.
– Tegnap itt volt, de visszament a palotába. Azt üzeni, hogy keresd fel – válaszolta Aranyeső, aki szintén a közelben pihent. 
A mágusnő elindult a palota felé. Mikor az ajtóhoz ért, elmosolyodott. Eszébe jutott, mikor az ablakon keresztül kellett meglátogatnia a királynőt. A kapuban ezúttal ember őrök álltak, akik fejet hajtottak, mikor a mágus elhaladt előttük. Miután beért az úrnő szobájába, enyhén meghajolt.
– Örülök, hogy épségben viszont láthatom Neila mester! – kezdte Calen úrnő bársonyos hangján. 
– Én is örülök, hogy nem esett baja úrnőm – viszonozta Neila.
– Nem is tudja, mennyire hálás vagyok önnek és az arany sárkányoknak. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy visszaadtátok a városon szabadságát. Ha bármiben segítségre van szükségük, mindent elkövetek, csakhogy segíthessek.
– Köszönjük a nagylelkűségét, de most nincs szükségünk semmire. 
– Soha nem szokott hazudni Neila mester. Kérem most se tegye! – mondta Calen úrnő, s mélyen a lány szemébe nézett.
– Sajnálom. Szeretném, ha a városban maradhatnának az arany sárkányok. Szükségük van a pihenésre. A harc még csak most kezdődött. 
– Természetesen mindent megkapnak, amire csak szükségük van. Ez a legkevesebb, amit tehetünk.
– Köszönöm úrnőm! Most viszont mennem kell – mondta a mágus, s indulni készült. 
– Kérhetnék még valamit? 
– Természetesen – válaszolta Neila, s visszafordult.
– Szeretném, ha beszélhetnék a Vezérrel. Meg szeretném köszönni neki is a segítségét, illetve segíteni is szeretnék.
– Természetesen. Kövessen!  – mosolyodott el a lány. 
Mikor kiértek az utcára, a város lakói üdvrivalgással köszöntötte őket. A nép egyként vált szét, ahogy haladtak előre. Mindenki az úrnő és a mágusnő nevét kiáltozta. A tegnap még feketében fürdő várost azóta megtisztították, s virágokkal szórtak tele mindent. A megszállásnak már semmi nyoma nem volt. Az ellenségek tetemeit a sárkányok segítségével vitték ki a városból, majd egy óriási máglyát raktak. 
Mikor Calen és Neila Fehéragyar elé ért, az emberek lassan elcsitultak. Az úrnő a sárkány felé fordult, aki meghajolt tisztelete jeléül. Neila eközben észrevétlenül társaihoz ment, nem maradt ott.
– Fehéragyar! Szeretném a népen nevében is megköszönni, hogy segítettetek a város felszabadításában. Mostantól kezdve bármikor szívesen látunk a városunkban téged, vagy bármelyik társadat. 
Az emberek üdvrivalgása itt félbeszakította a királynőt. Mikor a lakók elcsitultak, folytatta.
– Ha bármiben hiányt szenvednétek, mi azonnal készek vagyunk segíteni nektek hálánk jeléül. Ezen kívül szeretnénk megkérni titeket, maradjatok a városban addig, míg kedvetek van.
Fehéragyar épp válaszolt volna, de a nép egyetértő tapsvihara beléfojtotta a szót. 
– Igazán köszönjük ezt a megtiszteltetést Calen úrnő. Mi is készek vagyunk bármikor a város segítségére sietni, ha szükség van rá – felelte, mikor végre szóhoz jutott.
Az emberek ismét felkiáltottak örömükben. Mikor ismét csönd lett, Szalvaren folytatta.
– Azt viszont szeretném elmondani, az igazi dicsőség nem minket illet meg! – jelentette ki csengő hangon a vezér, mire halálos csönd következett. Az emberek és katonák értetlen pillantásokat váltottak egymással.
– Az igazi dicsőséget Neila érdemli meg! Ő volt az, aki felnyitotta valamennyiünk szemét az igazi veszélyre. Nélküle most nem itt lennénk, hanem az otthonunkat kellene védenünk. Ő az, akinek a mai győzelmet köszönhetjük!
Mikor Neila ezt meghallotta, teljesen földbegyökerezett a lába. Nem hitt a fülének. Halgornak kellett visszatérítenie a valóságba. Az emberek a mágusnő nevét éltették, s őt kívánták látni. A lány remegő lábakkal ment oda Calen úrnő mellé. Nem igazán tudta, mit is kellene mondania, ám egyelőre nem is tudott volna mit szólni. Mire elcsitult a nép, már összeszedte magát. 
– Köszönöm a megtiszteltetést, de én úgy érzem, nem érdemlem meg. A győzelem nem egyedül az én érdemem és nem is Fehéragyaré! – kezdett hozzá csengő hangon, minek hallatán mindenki elnémult. Nem tudták mire vélni a varázsló szavait.
– A dicsőség mindenkit megillet, aki harcolt! Nemcsak a sárkányokat, hanem azokat a katonákat is, akik később csatlakoztak hozzánk. Együtt győztük le az ellenséget, s együtt is ünnepeljük meg a győzelmünket!
Itt félbe kellett hagynia, mert mindenki szabadjára engedte örömét. Ám a mágusnő hiába mondta el, hogy nem az ő érdeme a dicsőség, az emberek csak őt akarták látni. Csak őt éltették, s Neila nem tudta megmagyarázni nekik, hogy nem egyedül harcolt, nem egyedül győzött. 
– Kell nekik egy hős. Engedd meg nekik, hogy téged ünnepeljenek! – súgta neki halkan Szalvaren. 
– De én…
– Engedj nekik! Nem tudhatod, miket kellett kiállniuk. Most pedig jött egy ember, aki megszabadította őket. Te vagy a hősük! Te vagy a Napvezér, hogy a nép szavaival éljek – szakította félbe a sárkány. Neila nem hitt a fülének. Napvezér… Nem akart senkinek sem a vezére lenni. Kábán ment vissza társaihoz. 
– Nos, milyen érzés Napvezérnek lenni? – kérdezte ravasz mosoly kíséretében Agony. Neila nem is hallotta a kérdést. Csak leült egy fa alá, s szinte észre sem ette a külvilágot. 
– Miért lett Napvezér? Nem értem! – nyafogott Sil. Végül Halgor elmagyarázta neki.
– Azért lett Napvezér, mert a megszállás alatt úgy érezték az emberek, mintha a Napot is eltakarták volna. Ő pedig megszabadította az ellenségtől a várost. Szerintük még a Napnak is képes parancsolni, mert ugyanolyan fényesen világít, mint előtte. 
– Jó, jó. De mikor kapunk már enni? Olyan éhes lettem ebben a nagy ünneplésben – panaszkodott a surranó.
– A díszteremben már felszolgálták az ebédet. Csak rátok várunk – szólt közbe váratlanul Calen úrnő. Senki nem vette észre, hogy ott van. 
– Akkor mire várunk még? Induljunk! – kiáltotta Sil, s el is indult volna, ha Agony vissza nem fogja.
– Neilaé a dicsőség, ő megy előre – dörmögte a harcos. A mágus már félig magához tért, de még mindig nem hitte el a valóságot. Halgorral együtt követték a királynőt a terembe. A nép még mindig ünnepelt az utcán. 
Aznap mindeni csak az ünnepléssel törődött. Az utcákat illatos virágokkal szórták tele, mindenhonnan vidám zene hallatszott. Az emberek kivonultak az utcákra, hogy táncoljanak, énekeljenek. A sárkányokat is bevonták a táncokba, illetve a gyerekek a játékba. Neilat sem hagyták pihenni. Mindenki mindent megtett volna érte, csak azt nem, hogy egy percre magára hagyják. Szinte holtan ment be a szobájába, mikor leszállt az este. Becsukta az ajtót, majd fáradtan nekitámaszkodott. Éppen elindult volna az ágyához, mikor valaki kopogott. Azonnal felismerte Halgor kopogását. Fáradtan kinyitotta az ajtót, majd odament az ágyához, s leült. Arcát kezébe temette.
– Mi a baj? – kérdezte kedvesen a tünde.
– Nem akartam ezt! Nem karok semmilyen vezér lenni! Legszívesebben most elmennék egy olyan helyre, melyet senki sem ismer.
Halgor odament hozzá, s leült mellé. Gyengéden megcirógatta a lány arcát, majd átölelte. Így ültet egy darabig, míg a mágusnő teljesen meg nem nyugodott. 
– Hozzak neked valamit? – tette fel a kérdést Halgor.
– Egy kis víz jól jönne. Köszönöm! – válaszolta Neila, majd hanyatt dőlt az ágyon. Mire a tünde az ajtóhoz ért, már mélyen aludt. Halgor mosolyogva lépett ki. 


17.
Neila másnap gyengéd érintésre ébredt. Mikor felnézett, Halgort látta. 
– Ideje felkelni. A királynő és Fehéragyar hívattak magukhoz – mondta társa. A mágusnő álmosan kelt fel. Semmi kedve nem volt most a megbeszéléshez. Útközben megevett egy almát. 
Mikor beért a tanácsterembe, a királynő és Szalvaren felálltak. A lánynak feltűnt, hogy a sárkány emberi alakban van. Csupán vörös szemei árulkodott valódi kilétéről.
– Sajnálom, hogy fel kellett ébresztenünk, de meg kell beszélnünk a további katonai terveket – kezdte Calen úrnő. 
– Nos, akkor mire várunk még? – motyogta álmosan a varázslónő, majd leült. Nem volt valami jó kedve. 
– Kíváncsiak vagyunk a te véleményedre is – puhatolódzott finoman Fehéragyar.
– Nincs semmi véleményem! Nem tudom, mit kellene tennünk! De ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, hát legszívesebben hagynám az egészet a francba! – csattant fel ingerülten Neila, s az ablakhoz ment. Háttal állt meg társainak. Nem láthatta, mikor a királynő és a sárkány egymásra néztek. 
– Nézd, megértünk téged, de szükségünk van a tanácsodra – szólalt meg Szalvaren halkan. Calen úrnő egyetlen intésére az egyik szolga behozott egy üveg bort. Töltött az egyik pohárba, majd távozott. Az aranyvezér megfogta a poharat, s odavitte a harcosnőnek. 
– Elhiszem, hogy eleged van ebből. Most viszont ülj vissza és segíts döntést hozni! – mondta neki halk, ellentmondást nem tűrő hangon. Neila átvette a poharat, kortyolt egyet, majd visszament a helyére. Miután leült, egyhúzásra kiitta a bort a pohárból, amit utána letett a tálcára.  
– Nos, tehát én azt javaslom, keressük meg a mágusokat, s csak utána támadjunk tovább – folytatta Fehéragyar. 
– Ebben én is egyetértek. A mágusokat minél előbb meg kell találnunk – bólintott Calen. A sárkány és az úrnő a varázslóra néztek, hogy egyetértését, vagy ellenzését adja a témával kapcsolatban. Ám Neila csak kibámult az egyik hatalmas ablakon. 
– A sárkányok többségének még pihenniük kell legalább egy napot. Tehát addig tulajdon képpen nem tehetünk semmit ez ügyben – gondolkozott hangosan a vezér.
– Addig talán meg lehetne tudni, hogy a mágusok egyáltalán ezen a bolygón vannak–e – vetette fel az úrnő.
– Egyik megoldás sem teljesen jó – szólt közbe váratlanul Neila.
– Nos, mit javasolsz? – érdeklődött Fehéragyar. Szeme sarkából a királynőre nézett, aki egy mosollyal nyugtázta, bevált a tervük. 
– A támadást nem szabad abbahagyni. Az összes települést vissza kell szereznünk. A mágusokat csak utána kezdhetjük el keresni, miközben erős védelmet hagyunk a városban – folytatta a lány. 
– Mikor folytatnád a támadást? – kérdezte Calen. 
– Minél előbb. Pontosan három nap múlva.
– Nos, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Talán jobb lenne ebédelni – vetette fel Fehéragyar.
– Ebédelni? – lepődött meg a mágus. 
– Igen. Már jócskán benne voltunk a délelőttben, mikor te megérkeztél. A tárgyalás alatt már meg is tálaltak – helyeselt a királynő.
A lány először elvörösödött, majd elindult az ebédlő felé. Calen és Fehéragyar nem sokkal mögötte haladtak. Nem tudták elrejteni mosolyukat. Természetesen a taktikát már társuk megérkezése előtt megbeszélték, csakhogy a mágusnő döntése elengedhetetlen volt. 
Az ebédlőteremben már fel volt szolgálva az étel. Calen úrnő az asztalfőn foglalt helyet. Jobb oldalán Fehéragyar, bal oldalán Neila ült. 
Miután végeztek az evéssel, mindenki ment a maga dolgára. Az arany sárkányok vezére még az úrnővel beszélgetett, mikor Neila elhagyta a termet. Keresett egy nyugodt helyet a palota kertjében, ahol magára maradhatott gondolataival. Egy kisebb tavacska partján talált egy padot, ahova leült. Eleinte az eget nézte. Elgondolkodott a háborúról. Ám gondolatai hamar elkalandoztak a csatákról. 
Eszébe jutott apja, majd Martin. Végiggondolta eddigi életét. Lehunyt szemmel nézte végig emlékképeit. Néhol fájdalmas volt az emlék, ezért egy könnycsepp gördült végig a lány arcán. Ekkor egy gyengéd érintés eltörölte a könnycseppet. A lány csodálkozva nyitotta ki a szemét. Silumar ült mellette.
– Sajnálom, ha megzavartalak – dünnyögte a surranó ártatlan arccal.
– Ugyan, semmiség. De mit keresel te itt? Nem Agonyval kellene lenned?
– Háát, de. Csak tudod kezdett unalmas lenni. Olyan morcos az az ember. Én még egyszer sem láttam például mosolyogni. Nem tudom, mi van vele – csacsogott Sil. Neila most kivételesen örült a surranónak.
– Biztos unta a meséidet. Elvégre már nem egyszer halotta őket.
– Ugyan! Azokat nem lehet megunni! Tényleg! Te még nem is hallottad a legújabbat. Tudod ez akkor volt, mikor Fehéragyar hátán repültem…
Neila szinte nem is figyelt a surranó meséjére. Viszont örült, hogy nincs egyedül. Az ő szíve is felvidult, ha a vidám kis alakra nézett. Bár legtöbbször ő is szívesen megfojtotta volna barátját, az apró alak mindig tudta, kit hogyan tudna felvidítani. Silnek mindig helyén volt a szíve. A harcos azt is tudta, egyedül a surranó nem fogja elveszteni jókedvét a háború folytatásakor sem.


18.
Mikor Neila visszakísérte Silumart társaihoz, már sötétedett. A lány ezután elment a szobájába. Szüksége volt a pihenésre. Mikor belépett, Halgort találta a helységben. A tünde az ágyon ült, s az íjával foglalatoskodott. A varázslónő bement, majd ő is leült társa mellé. De a tünde továbbra sem volt hajlandó tudomást venni róla.
– Jól van, mit követtem el már megint? – sóhajtotta a mágus. 
– Semmit. 
– Akkor mi a baj? – kérdezte meglepődve a lány.
– Semmi. 
Neila nem értette a dolgot. Odament az ágytól balra elhelyezett tükörhöz, s leült elé. A tükör egy kisebb szekrény része volt. A szekrényen volt egy fésű. Neila elkezdte kifésülni haját. Halgor odament mögé, s megcsókolta a lány nyakát. Elvette a fésűt, majd letette a szekrényre. A mágusnő szembefordult kedvesével. Nem tudta, miért viselkedik így a tünde. 
– Miért csinálod ezt?
– Hallottam, hogy három nap múlva indulunk tovább. Csak szeretnék egy kicsit veled lenni, mielőtt ismét elválunk – felelte Halgor, s megcsókolta a varázslónőt.
Neila nem igazán értette a dolgot, de engedett a tündének. Úgy látszott, aznap mindenki máshogy viselkedik, mint szokott. Vagy ő változott meg? 
Mikor elaludtak, Neilanak furcsa álmai voltak. Dargorral, illetve a többi mágussal álmodott. Látta őket egy szürke bura alatt.  Olyan helyen voltak, ami ismerősnek tűnt a varázslónőnek. Látott még pár gonosz mágust is, akik a bura körül tevékenykedtek. Az égen három fekete sárkány körözött. Dargor ekkor megpróbált kiszabadulni börtönéből, de egy villámlás kíséretében hátravágódott. Társai támogatásával tudott csak ismét felállni. Aztán a mester a mágus felé nézett, s felé nyújtotta kezét. Neila is felé nyúlt. Egyre közeledett a bura felé, de mikor hozzáért, úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. 
Riadtan ült fel ágyában. A hirtelen mozdulatra Halgor is felébredt. Már reggel volt. Álmosan nézett körül a tünde. 
– Mi a baj?
– Semmi… Semmi – felelte még mindig remegve a lány. Gyorsan felöltözött, majd az ajtó felé indult.
– Hová mész? – kérdezte tőle csodálkozva Halgor.
– Beszélnem kell Fehéragyarral – felelte a Napvezér mintegy mellékesen, majd kiviharzott a szobából. 
Kiment a város főterére. Ott elszállásolták el ugyanis a sárkányokat. A többség még aludt, de a vezért már ébren találta. Odament hozzá. Szalvaren fejet hajtott üdvözlésképpen. 
– Fehéragyar! Beszélnem kell veled és a királynővel most azonnal! – közölte a lány. A sárkány meglepődött a mágus izgatottságán, ám nem szólt. Emberi alakot vett fel, majd sietős léptekkel elindultak a palotába. A királynő már fenn volt, s éppen a reggelijével foglalatoskodott, mikor megérkeztek. 
– Jó reggelt! Kértek reggelit? – kérdezte kedvesen az úrnő.
– Erre most nincs időnk királynőm! Tudom, hol vannak a mágusok! – jelentette ki Neila, mire mindannyian csodálkozva néztek rá.
– Honnan? – tette fel a kérdést Fehéragyar.
– Dargor mester üzent nekem egy álmon keresztül. Ezen a bolygón vannak. A helyet is megmutatta, bár még soha nem láttam. 
– El tudsz vezetni minket oda?
– Igen. Dargor egy légi köteléket is kialakított köztünk, melynek segítségével megtalálom őket. Mégsem olyan egyszerű a helyzet.
– Hogy–hogy? – kérdezte Calen. Kortyolt egyet a teájából.
Neila erre elmondta az álmát. Mikor végzett, mély hallgatás következett.
– Ez nehéz helyzet – motyogta Szalvaren. 
– Meg lehet csinálni, habár meglepetésből kell támadnunk – mormolta Neila. Szemében ott égett a bosszúvágy, amit Fehéragyar még soha nem látott. Tudta, hogy a lány mindenképpen kiszabadítja a mágusokat. Bármi áron. Figyelmesen hallgatta végig társa tervét. 
– Holnap indulnunk kell! – közölte a mágusnő. 
– Rendben. Nem lesz egyszerű – mondta a vezér, majd kiment a teremből. 
Mikor Neila visszament a szobájába, már Agony és Sil is ott voltak.
– Holnap indulunk a mágusok kiszabadítására – jelentette ki a varázsló, mire mindenki megdöbbenve nézett rá. A Napvezér elmondta, mit beszéltek meg Fehéragyarral. 
Aznap este nem tudtak sokat aludni. Már alig várták az indulás pillanatát.


19.
Hamar elrepült a három nap a győzelmük óta. A sárkányok is annyira várták az indulás pillanatát, mint az emberek. Ám a kétszáz sárkányból csak száz indult útnak. A többiek a városra vigyáztak, de akadt köztük olyan is, aki még nem gyógyult fel. A sárkányok hátára hosszúlándzsával felszerelt katonák ültek. 
– Elindulunk a mágusok börtöne felé. Útközben minden megszállás alatt álló falut, vagy kisebb várost felszabadítunk – kiáltotta csengő hangján Neila a felsorakozott katonáknak és sárkányoknak.
A Nap még csak nemrég kelt fel, de már mindenki ébren volt a városban. A nép kivonult az utcákra, hogy elbúcsúztassák társaikat. Néhol előfordult egy–egy síró asszony, ki féltette férjét. 
Neila felült Cameron hátára, aki az élen állt. Mögöttük Fehéragyar várakozott Halgorral és Agonyval a hátán. Silumar Aranyesőn utazott a vele tartó katona szerencsétlenségére. 
A mágusnő egyetlen intésével elindította a halálosan szép menetet. A sárkányok egyenként rugaszkodtak el a földről. A levegőben tízes kötelékekre bomlottak, s úgy haladtak tovább. Az emberek számára az élen haladó fehér sárkány vezérével együtt szinte jelképpé vált a szemükben. Remélték, hogy még élve viszontlátják őket.

A mágusnő minden falut, melyet csak találtak átfésültetett hadseregével. Nem egy helyen idegeneket is találtak, akiket kíméletlenül kivégeztek. A települések lakói hálásan fogadták a segítséget. Viszonzásul pedig mindennel ellátták a sereget, amire csak szüksége volt. A Napvezér híre gyorsan terjedt. Néha megelőzte a győzteseket, s már a fogadásukra felkészült falvakat is találtak. 
Az ellenség már a hírük hallatán is elmenekült. Ám a csapat tagjai jól tudták, egy bizonyos helyen még találkoznak velük. Mikor már közel voltak a mágusokhoz, a levegőben is érezni lehetett a feszültséget. A katonák idegesen fészkelődtek hátasaikon, akiket szintén megviselt a várakozás.
– Mikor szándékozol megtámadni őket? – tette fel a kérdést az egyik éjjel Fehéragyar.
– Este lenne jó, de még meg kell gondolni – felelte a Napvezér. 
– Úrnőm! Egy alakváltó csapatot fedeztünk fel! A mágusok felé tartanak – jelentette egy őr. A mágusnő azonnal felállt.
– Milyen messze láttátok őket? Hányan vannak?
– Talán fél mérföldnyire, de gyorsan haladnak. Ilyen tempót még soha nem láttunk. Lehetnek vagy húszan.
– Azonnal jöjjön ide az ötven legjobb íjász! – adta ki a parancsot a vezér, mire azonnal előálltak a kért emberek. 
– Szolgálatára úrnőm! – jelentkezett egy tünde. A lány elmosolyodott.
– Tíz sárkányra is szükségem lenne – nézett Szalvarenre a mágus. Az aranysárkány bólintott, majd kiadta az utasítást. 
– Ti a levegőből támadtok, ti pedig a földön, ha megkapjátok a jelet. Cameron és én majd a légi támadást irányítjuk. Halgor, tied a földi csata. A sárkányokkal lecsapunk az idegenekre, ezután jöttök ti. Az ellenséget egyenként kell leszedni. Közelharcot, ha lehet ne vállaljatok! Indulás! – adta ki a parancsot Neila, mire mindenki elfoglalta helyét. 
A sárkányok magasan a levegőbe emelkedtek, s az ellenség feje felett kezdtek el körözni. Neila folyamatosan figyelte a többiek elhelyezkedését a földön. Nem akarta, hogy előbb támadjanak. Egy varázslat segítségével még a sötétben is tökéletesen láthatta a földön vonuló íjászokat. Kivételesen most hálát adott azért, hogy csak a csillagok világítottak az égen. 
Halgor kialakította a számukra legelőnyösebb elhelyezkedést, majd vártak. Nem kellett sokáig.
Mikor a Napvezér látta, hogy mindenki a helyén van, megkezdte a támadást. Zuhanórepülésbe ment át, majd sárkánya egy jégoszloppal lefagyasztott pár démont. Társai azonnal követték példáját. Miután a támadás első rohama befejeződött, a nyilak hatósugarán kívülről figyelték az eseményeket. 
Halgor azonnal támadott, mihelyst megkapta a jelet. Társai sem voltak tétlenek. Az idegenek még a támadás helyét sem tudták megállapítani, olyan gyorsan történt minden. A csata nagyon rövid volt. Alig pár perc leforgása alatt végeztek az alakváltókkal. 
A harc után visszatértek társaikhoz. 
– Gondolom felesleges megkérdeznem az eredményt – mondta Fehéragyar, mikor Neila visszament hozzá. 
– Igen. Senki sem maradt élve. A hullákkal pedig törődjenek a fajtabelijük – morogta kedvtelenül a harcosnő. Ha nincsenek az idegenek, már rég Halgorral lehetne. De erről le kell mondania ma este. Kiterítette pokrócát, majd lefeküdt aludni. Már nem tudta, kedvese mikor csatlakozott hozzá. 
Reggel egy kisebb vitára ébredt. Álmosan kinyitotta fél szemét. Halgor beszélt egy katonával. 
– Majd én átadom neki az üzenetet. Mondjad nyugodtan! – hallotta a lány. “Kíváncsi vagyok, ki az és mit akar” – gondolta a mágus. Remélte, a tünde elintézi. 
– Nos, ahogy kívánja. Egy óriási villámot láttunk nemrég. Nem lehetett túl messze, talán ha két mérföldnyire volt – felelte a katona enyhén vontatottan.
– Nos, azt hiszem, nem olyan fontos, hogy felébresszük a Napvezért – jegyezte meg a tünde. A katona vállat vont, s indulni akart. 
– Várj! Milyen irányba láttad a villámot? – kiáltott neki Neila, s odament hozzá. Csak most fogta fel, mit is mondott az őr.
– Észak felé – mutatott a megfelelő irányba a katona. 
– Köszönöm, elmehetsz. Várj! Milyen színű volt?
– Hát, olyan kékes árnyalata volt. De nehéz megmondani. Túlságosan vakító volt – válaszolta meglepődve az ember. Miután nem kérdeztek többet, vállat vont, majd nyugodtan elballagott. Halgor viszont már korántsem volt ilyen nyugodt. Neila elkezdett fel–alá járkálni, mikor megkapta a választ. 
– Mi olyan rettenetes egy villámban? – kérdezte a tünde, mikor megunta, hogy a lány nem mond semmit. 
– Azonnal hívd ide Fehéragyart!
Halgor sietős léptekkel indult el. Nem tetszett neki a mágus viselkedése. Társa hangjából a félelem volt kivehető. Nagyon nem tetszettek neki az események. A sárkány is érdeklődve ment oda, mikor társa elmondta neki a varázsló reakcióit. 
– Mi a baj? – kérdezte a vezér, mikor odaért.
– Azonnal meg kell kezdenünk a támadást! Nincs vesztegetni való időnk!
– Elmondanád, mégis mi történt?
– Az őrszemek egy vakító, kékes villámot láttak, körülbelül két mérföldnyire innen. Nem várhatunk tovább! – kiáltotta a mágusnő egyre izgatottabban. Halgor észrevette, mikor szóba került a villám, Fehéragyar is megdöbbent. A sárkány szemében a félelem és az aggodalom egyaránt látszott. 
– Talán még megvárhatjuk az est leszállását – vetette fel egy rövid szünet után.
– Én nem tenném.
– De nappal kevesebb esélyünk van, mint este.
– Mi van, ha már nem élnek? Cselekedünk kell!
– Elmondaná valaki végre, miről van szó? – szólt közbe idegesen Halgor. Agony is odament a vita hallatán. 
– Lehet, hogy a mesterek már nem élnek – jelentette ki aggódva a lány. Ám hangjából a félelem hallatszott ki. 
– A villámlást egyelőre nem tudjuk hova besorolni. Lehet, hogy a mágusok műve, de lehet, hogy a feketéké, vagy a gonosz varázslóké. Ha ez utóbbi… – Fehéragyar nem fejezte be. Látta társai riadt arcát. 
– Én azt mondom, jobb lenne mégis este menni – mormolta halkan Agony. Minden szem felé irányult.
– Akkor több esélyünk van mágusok kiszabadítására, vagy a megbosszulásukra. Addig pedig imádkozzunk. 
– Hiába vannak a félelmeim, én is az este mellett szavazok – jegyezte meg halkan Halgor.
– Rendben. Napszállta után indulunk. Álljon mindenki készen! – döntötte el végül Neila. A levegő megtelt a várakozással és a feszültséggel. Senki nem tudta, mit találnak, ha odaérnek. Csak reménykedni tudtak, hogy a mágusok még élnek. 


20.
Az este nagyon lassan jött el, de végül megérkezett. Sötét árnyaival betakarta a mezőket, a fákat és a rejtőzködő sereget. Még az állatok is csendesen végezték esti teendőiket, mintha nem akarnák leleplezni a közeledő hadat. Mivel újhold volt, ezért csupán a csillagok fénye tört utat a sötétség puha árnyai közt. Ám ezek a vékony sarlók is inkább csak elmélyítették a feketeség árnyait. Nem sokkal később fekete felhők kúsztak alattomosan a csillagok elé, s takarták el azoknak a csekélyke fényét is. Neila Cameron hátán várta a megfelelő pillanatot. Mikor elérkezett, egy intésével a levegőbe parancsolta seregét. 
A sárkányokat a felhők teljesen eltakarták. Észrevétlenül repülhettek egyre közelebb a mágusok börtönéül szolgáló szürke burához. 
Mikor elértek a burához, Neila megállította társait. Egy kicsit lejjebb szállt, hogy felmérhesse a terepet. A sárkányok a pajzs mellett pihentek. De nem hárman voltak, mint ahogy a lány álmában látta. Valószínűleg az összes iderepült a sereg hallatán. Húszan feküdtek különböző helyeken, s a mágusokat még meg sem számolták. Cameron visszatért társaihoz. 
– Húsz feketét láttam, de a mágusokat nem tudtam megszámolni. Kéne valaki, akinek élesebb a szeme. Sil! – szólt a Napvezér a surranónak. Mindenki meglepődött, mikor ezt hallották. 
– Silumar! Szükségem van rád! Aranyesővel kirepültök a felhők közül, neked pedig meg kellene számolni a gonosz mágusokat. Ha tudod, jegyezd meg a helyüket, s hogy mit csinálnak! – utasította a surranót a mágusnő. A sárkány elrepült. Társai lélegzetvisszafojtva várták őket. Csak pár percig voltak távol, de számukra azok is végtelennek tűntek. Most kivételesen mindenki értékelni tudta a surranó jelenlétét. Ugyanis Silumarnak, mint ahogy fajtájából mindenkinek, nagyon éles volt a szeme. Senki sem érhetett fel egy surranóval, ha az éppen hallgatózott, vagy megfigyelt valamit.
– Tíz mágus van, ám annak is a fele alszik. A többiek őrködnek. Mindenfelé néznek, csak az égre nem! Ez igazán… – mesélte Sil, mikor visszatértek, de a mágus elhallgattatta.
– Nem azért vagyunk itt, hogy nevetgéljünk. Ha nem tudsz rendesen viselkedni, lehajítalak! – fenyegette meg a surranót a lány. Sil elhallgatott, bár valószínűleg nem a fenyegetés hallatán.
– Figyeljetek! Húszan a sárkányokat támadjátok meg! Minél halkabban, ugyanis ha felébrednek, vége a harcnak, s vesztettünk! A mágusokat bízzátok rám. A többiek ott segítenek, ahol szükség van rájuk. Indulás! – utasította a sereget Neila, majd megadta a jelet. Az arany sárkányok elkezdtek zuhanni. 
Aranyeső is rokonait támadta meg. A föld gyorsan közeledett felé. Az alvó sárkány még nem sejtett semmit, de nem tudta, ez meddig marad így. Az utolsó pillanatban kitárta szárnyait, s éles karmait előre nyújtotta. A fekete felüvöltött fájdalmában, mikor Aranyeső az oldalába csapódott. Ezután egy villámmal végleg elhallgattatta. 
Az arany látta, hogy társai is megérkeztek már. A feketéknek esélyük sem volt velük szemben. Szinte az összes elpusztult, mire a sereg többi tagja is megérkezett. Aranyesőnek viszont rögtön feltűnt egy villanás, melyet nem sokkal később dörej is követett. Azonnal barátja segítségére sietett.

Neila, miután megadta a jelet társainak, Cameront is támadásra ösztökélte. A sárkány észbontó sebességgel száguldott a föld felé. A harcos már azt hitte, becsapódnak, mikor hátasa kitárta szárnyait, s az egyik mágusba mélyesztette karmait. Az ember egy sikoltással zuhant a földre. Csakhogy társai rögtön felébredtek a zajra. Éppen kántálni kezdtek egy varázslatot, mikor Cameron egy fújással megfagyasztotta őket. 
Ám az egyik mágus életben maradt, s végigmondta a varázslatot. Neila is reagált, s egy védőpajzsot vont maguk köré. A villám hatalmas robajjal csapódott a pajzsnak. A támadás ereje meglepte a mágusnőt, de nem maradt tétlen. Egy tűzgolyóval vetett véget ellensége életének. Mivel éppen nem érte őket támadás, a Napvezér leszállt hátasáról. Elindult a pajzs felé. Ekkor egy feketeruhás mágus megállította. Gonosz vigyor jelent meg képén, majd egy villámot engedett útjára. A varázslónő későn védekezett, s a támadást már nem tudta kivédeni. 
Mikor Cameron ezt látta, hatalmas üvöltéssel esett neki az embernek. Állkapcsa egyetlen harapása végzett a szerencsétlennel. Szinte eszét vesztve ölte a gonosz mágusokat. A fekete varázslóknak esélye sem volt a feldühödött hátassal szemben. Némelyik egy jégtömbben végezte, mások kegyetlen sikollyal a gigászi álkapcsok között lelték halálukat. Néhányukat a hatalmas karmos mancs szaggatta ketté. Cameron mindent megölte, bár eközben szerzett néhány karcolást is. Ám ezt fel sem vette.
Aranyeső térítette vissza a valóságba. A fehér sárkány teljesen magán kívül volt. Odament társa testéhez, mely a földön feküdt. 
Halgor mikor meglátta a lányba becsapódó villámot, azonnal leszállt hátasáról. Odarohant a mágushoz. Még az sem térítette el, hogy Cameron majdnem rálépett. Nem sokkal később Agony és Silumar, majd a fehér sárkány és arany rokonai is csatlakoztak hozzájuk. A tünde könnyes szemmel fordította meg Neilat, aki erre fájdalmasan felnyögött. 
– Él! – jelentette ki egy sóhaj kíséretében Halgor. Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott.
– A mágusok! Ki kell szabadítani őket – nyögte a lány, majd megpróbált felállni. Bizonytalanul ugyan, de sikerült neki. Halgorra támaszkodva lépett oda a szürke burához. A fogolymágusok azonnal a lehető legközelebb mentek börtönük falához. 
– Hogyan tudjuk megsemmisíteni? – kérdezte Agony. Óvatosan kinyúlt a pajzs felé.
– Nee! – kiáltotta a mágusnő, de elkésett. A harcost egy villámcsapás repítette el a burától. Neila azonnal a segítségére sietett. Szerencsére Agonynak nem esett nagyobb baja. Egy katonára támaszkodva vissza tudott menni a pajzshoz. 
– Kíváncsi vagyok, ez kinek a műve – jegyezte meg Halgor.
– A feketéké. Valószínűleg sikerül megszüntetnem, bár nem biztos – nézte elgondolkozva a börtönt Fehéragyar. 
Odament a pajzshoz, majd óvatosan hozzányúlt. Közben folyamatosan kántált valamit. A mancsa fokozatosan belenyomódott a pajzsba, majd át is tört rajta. Ekkor az egész burán egy repedés futott végig. A törés egyre szélesedett, s az egész pajzsot befutotta. Aztán a bura elkezdett fehéren világítani, majd egy hatalmas robbanással darabokra tört. 
Mikor a sárkányok és a katonák ismét láttak a vakító fény után, a pajzsot már sehol sem találták. Fehéragyar kimerülten állt a helyén, de nem sokáig bírta. Aranyesőre támaszkodva tudott csak megállni. 
A mágusok végre kijutottal börtönükből. Dargor odament Fehéragyarhoz, majd megérintette a sárkányt. Lehunyta szemeit, miközben néhány szót mondott. Az aranyok vezére fokozatosan visszanyerte erejét. Már nem látszottak az előbbi kimerültség jelei.
– Köszönjük, hogy kimentettél minket Fehéragyar! – szólalt meg Dargor érdes hangján. 
– Örülünk, hogy semmi bajotok sincsen mesterek. Nagy szükség van most rátok – válaszolta a vezér. Dargor ezután Neilahoz fordult. 
– Látom, sikeres volt az álomüzenetem. Sokat köszönhetünk neked Neila – mondta Dargor, s a lánynak is visszaadta elvesztett energiáját. 
– Öröm ismét látni titeket mesterek! Sajnos szomorú hírekkel szolgálhatok – komorodott el a Napvezér. 
– Azt majd egy kicsit később. Most pihenjünk. Mindenki megérdemli – szólt közbe a barnaruhás férfi. Neila felismerte benne egykori vizsgáztatóját. A férfi észrevette pillantását, s elmosolyodott.
– Igen Neila. Én voltam az egyik vizsgáztatód. A nevem Ramor.
Az este eseménytelenül telt. Neila Dargorral beszélgetett egy csöndes helyen. A többiek pihentek, de azért őröket is állítottak. 
– Szomorúan hallom Martin halálát, bár nem új ez nekünk – mondta halkan Dargor. 
– Hogyan? – kapta fel a fejét meglepődve Neila.
– A fekete mágusok gondoskodtak arról, hogy minden külső történést megtudjunk. Természetesen, mi nem tudtunk üzenni. Igen elszomorodtunk, mikor megéreztük Martin halálát. 
– O’Brian is meghalt. Róla nem tudtak?
– Dehogynem. De ő mindig a maga útját járta. Még a halált is képes kijátszani – motyogta a mester. Nem nézett a lányra. Mintha ott sem lenne. Csak bámult maga elé.
– Hogy érti ezt? – kérdezte elkerekedett szemmel a lány. A mester nem válaszolt. 
– Pihenj le lányom! Rád fér – mondta Dargor kedvesen, majd otthagyta a mágust. 
Neila aznap nem tudott elaludni. Csak feküdt a füves földön, s a felhős eget fürkészte. Az öreg varázsló szavain gondolkodott. Mint már annyiszor, a mesterek fejének most is sikerült teljesen összezavarnia. Nem hitte volna, hogy apja túlélheti a robbanást. Valószínűleg nem is. Lehet, hogy Dargor csak vizsgáztatta. De akkor sem tudott lenyugodni. Mindig ott volt a “mi van, ha mégsem?” kérdés, mely minden egyértelműnek látszó megállapítást megkérdőjelezett. 
A lány végül megpróbálta visszaszorítani ezeket a gondolatait. A seregen kellett gondolkodnia. A további támadásokon elmélkedett. Így köszönt rájuk a hajnal.


21.
Másnap reggel ismét útra kelt a sereg. A katonák, illetve a mesterek álmosan nézelődtek hátasaikról. Némelyek el is aludtak ültükben. Mivel a sereg lassan haladt, az arcukba vágó szél kellemesnek volt mondható. Nem csoda hát, ha pár katona is elaludt. Minden sárkányon négy ember ült a legjobb esetben is. A hüllőknek ezért többször kellet megállniuk pihenni. Az út emiatt elhúzódott, s a tervezett egy hét helyett majdnem kettőbe telt a hazatérés. Ám útközben több dolog is történ. 
A katonák ugyanis nem igazán tudtak kibékülni a mágusokkal. Nem bíztak a mágiában, s inkább a saját kardjukban hittek, mint holmi varázslatokban. Egyedül Silumar volt olyan, mint régen, sok mester bánatára. Az utazás alatt nemegyszer kellett átkutatni a surranót néhány eltűnt erszény miatt.
– Jobb lenne, ha nem lennél ennyire kíváncsi Sil! A végén még egérré változol – szidta meg a surranót Neila. 
– Igazán? Ezt szívesen kipróbálnám! Naa, csak egy kicsit! – könyörgött a surranó, mikor meglátta a lány tiltakozását. 
– Na figyelj! Ha nem leszel képes megállítani a kezeidet, tőből levágom őket, megértetted? – vesztette el a türelmét a mágus. Sil már éppen ellenkezni akart, mikor egy katona félbeszakította őket.
– Úrnőm! A mágusok egy Rést észleltek nem messze innen – jelentette az őr. Még tisztelegni is elfelejtett. 
– Micsoda? Azonnal mond meg, hol van Dargor!
– A tábortűznél a többi mesterrel együtt.
– Szólj Fehéragyarnak és Halgornak egyaránt! – adta ki az utasítást a varázslónő, majd elrohant a mesterekhez.
– Hol észleltétek pontosan a Rést? – kérdezte a Napvezér, mikor odaért a többi mágushoz. 
– Északkeltre, innen körülbelül három mérföldnyire – felelte Ramor. 
– Cameron! Hol vagy? – kiáltotta Neila, mire azonnal megjelent a sárkány. 
– Gyere! Fel kell derítenünk egy–két dolgot – dünnyögte a mágusnő, miközben felszállt hátasára. Cameron elrugaszkodott a földtől, majd elindult a megfelelő irányba. A Nap már lement, így elég rosszak volta a látási viszonyok. Egy hatalmas erdő felett szálltak, melyet félelmetesen kiemelt a szürkület. A fák ijesztően meredtek az ég felé. Alacsonyan repültek az erdő felett, így hallhatták a fák ágainak susogását is. Bár a dal eléggé egybeolvadt a számukra, még így sem a megszokott nyugalmat sugallták az utazóknak. Nem csoda hát, hogy egyszer Neilat egy kellemetlen érzés fogta el. 
– Itt szállj le! – utasította barátját, aki engedelmeskedett. 
Mikor földet értek, a lány gyalog indult tovább. Cameront hátrahagyta, hogy fedezze. Neila óvatosan mozgott a fák között. Nem sokkal később egy tisztáshoz ért. Óvatosan kikémlelt a bokrok közül. A tisztáson három fekete sárkány beszélgetett éppen.
– A Nagy Úr nem örül, hogy elvesztettük a bolygót – morogta egyikük. 
– Ja, s természetesen minket okolnak ezért is. A mágusokat soha nem szólják meg! Kezd elegem lenni a háborúból! – szólt egy másik. Egyetértően bólogatott. Egy sebhelyes öreg volt az, akin már látszott, jópár harcot megélt már. Egyértelműen kifejezte azt is, a legtöbb csata ennél sokkal jobban alakult a számára.
– Minek kellett belemennünk ebbe? De legjobban ez a Napvezér idegesít – dörmögött a harmadik, gúnyosan ejtve ki a Napvezér nevét. 
– A francba az egésszel! Ha nem állunk a Nagy Úr oldalára, még mindig aludnánk. De már biztos, hogy elvesztettük a háborút! – csattant fel az első, mire egy kisebb füstpamacs kígyózott elő hatalmas állkapcsai közül.
– De mit tehetnénk? Egyelőre csak várunk az erősítésre. Azt mondták, hogy a Rés itt fog megnyílni hajnalban. Addig meg mit csinálunk? Nézzük az aranyok diadalát?
– Mi mást tehetnénk?
– Tépjünk szét egy–két mágusfejet – javasolta a harmadik, miközben villás nyelvével megnyalta tűhegyes fogait. Ekkor a legnagyobb fekete leintette őket. Végigpásztázta a bokrokat, majd elindult az egyik felé.
Mikor Neila látta, hogy elhallgatnak, tudta, hogy felfedezték. Azonnal elrohant Cameron felé, ám a fekete gyorsabb volt. A levegőből lecsapva megragadta a harcost, majd visszavitte társaihoz. 
– Nézzétek, mit találtam! – kiáltotta diadalittasan. Vörös szeme villogott a könnyű ölés lehetőségétől. 
– No, mit keresel itt kislány? – kérdezte a sebhelyes vicsorítva. Neila nem tudta, mit mondjon. Szinte megfagyott ereiben a vér, mikor ránézett ezekre a lényekre. Az öreg sárkány állkapcsa vészesen közel került az arcához. Érezte a sárkány természetellenesen forró leheletét, látta hatalmas agyarait. Remegve fordította el a fejét.
– Csak éppen erre jártam. Inkább azt mondjátok meg, ti mit kerestek itt! – kiáltotta dühösen.
– Milyen bátor a kicsike! Vacsorára éppen jó lesz.
– Megőrültél? Szembeszegülnél a Nagy Úr parancsával? – torkolta le a vezérük. 
Neila remélte, hogy valahogy elhúzhatja az időt. “Cameron! Segíts!” – kérte barátját gondolatban. A három sárkány egy újabb vitába kezdett a vacsora kérdésében. A lánnyal pillanatnyilag senki sem törődött, így megkockáztatott egy pillantást az égre. Bár ez nehezebbnek bizonyult, mint hitte. A fekete ugyanis még mindig karmos mancsaiba fogta, s miközben magyarázott, ide-oda lóbálta foglyát. A Napvezér teljesen beleszédült a heves mozdulatokba. Amennyire képes volt, mégis a sötét eget fürkészte.
Cameron váratlanul csapott le a feketékre. A vezérbe belemélyesztette a karmait, mire az elejtette foglyát. A fehér ezután egy leheletével megölte. A másik kettő erre azonnal támadott. Neila egy védőpajzsot vont maguk köré, így a feketék nem tudtak kárt tenni bennük. Cameron az egyiknek esett neki, míg társa a sebhelyest támadta. Kivonta kardját, majd egy csapással felmetszette a fekete nyakát. A fekete vér mindent beborított. 
– Legközelebb én is veled jövök – jelentette ki Cameron, mikor vége lett a harcnak. 
– Rendben – mosolyodott el barátja, aki éppen a sötét vért törölgette kardjáról. Ezután visszaindultak a többiekhez. Társaik már aludtak. Csak az őrök voltak éberek. Halkan szálltak le a tábortól nem messze. A Napvezér Fehéragyarhoz ment, hogy felébressze. 
– Sajnálom, hogy fel kell ébresztenelek, de fontos híreim vannak. Dargort is fel kell keltenünk – suttogta a lány a vezérnek. Miután a mestert is felkeltették, egy csendesebb helyre mentek a fák közé. Nem akarták a többieket zavarni. 
– Nos, mit tudtál meg Neila? – kérdezte Szalvaren.
– A Résen három fekete jött át, akikkel sikerült végeznünk. Ki tudtam hallgatni a beszélgetésüket. Holnap hajnalban egy újabb sereg kel át ugyanazon a helyen. 
– Gondolom meg akarod semmisíteni őket – jegyezte meg Dargor.
– Igen. Előttük kellene odaérni, majd lesből lecsapni rájuk. Mivel nem tudjuk, hányan vannak, mindenkire szükség lesz. 
Miután megbeszélték a tervet, Neila odament Halgorhoz. Szinte azonnal elaludt. Mégsem pihenhetett sokáig, ugyanis néhány óra múlva újra talpon kellett lennie. 
Már jóval napfelkelte előtt felkeltették a sereget Szalvarennel. A katonák és sárkányok egyaránt kíváncsian fordultak a Napvezér felé. Nem értették, miért nem pihenhetnek még. 
– Sajnálom, hogy meg kellett szakítanunk álmotokat, de ismét harcolnunk kell – kezdte Neila. Néhány katona erre felmordult, igaz, hamar leintették őket. 
– Innen három mérföldnyire északkeletre egy sereg idegen fog átkelni a Résen. Őszinte leszek veletek. Nem tudom, hogy lesznek–e fekete sárkányok, vagy mágusok. Azt sem tudom, hányan lesznek. De meg kell őket semmisíteni! 
Bár mindenki fáradt volt, akár a Halál birodalmába is követték volna a Napvezért. A táborban már híre ment annak, hogy a mágusnő három sárkánnyal is megküzdött, mielőtt visszatért volna. Természetesen kihagyták Cameron szerepét, bár a hüllő ezen nem sértődött meg.
Miután Neila mindenkivel ismertette a tervet, útra keltek. Természetesen Neila vezette a sárkányokat. Földi támadást Halgor irányította. A hüllők hátán most csak mágusok voltak. A katonák a közelharcban kaptak jelentős szerepet. Gyorsan haladtak a tisztás felé. Mikor odaértek, mindenki elfoglalta a helyét, majd várt. A három fekete sárkány tetemét természetesen elvitték a Rés közeléből. 
Mikor a Nap első sugarai végigfutottak az erdő koronáján, a Rés is megnyílt. Mindenki feszülten várt. Az átjáróból özönlöttek az alakváltók, de embereket is fel lehetett fedezni soraikban. Mikor átért a gyalogság, megérkeztek a sárkányok is. Neilat meglepte a feketék száma. Csak tíz jött át, és még varázslók sem voltak köztük. 
A mágusnő azonnal megindította a támadást, amint a Rés bezárult. Az aranyok a levegőből támadtak. A hátukon ülő mágusok tűzgolyókkal és egyéb varázslatokkal segítették az íjászok dolgát. Halgor még nem adott parancsot a kirohanásra, csak az íjászok dolgoztak. Nem akarta az emberek életét kockáztatni, ha esetleg így is győzhetnek. 
A tisztást betöltötték a halálsikolyok. A fekete sárkányok hiába támadták arany rokonaikat. A tízből öt hamarosan szétmarcangolt testtel hullt a porba. Társaik inkább menekülőre fogták a dolgot. Nem repültek messzire, mikor őket is utolérte a végzet. 
A Nap már delelt, mikor az utolsó démon is elesett. A sereg fáradtan gyülekezett egy nagyobb réten, nem messze a harctértől. Neila is holt fáradt volt, de végignézte a sebesülteket. Szerencséjükre senkit sem esett el, s a sérült is kevés volt. A mágusnő egy fa alá roskadt, távol a tábortűztől. Alig pihent egy órát, mikor egy őr kereste. Fáradtan felállt, majd odament a katonához.
– Úrnőm! Az egyik katona fegyvert rántott egy mesterre – jelentette a fiatal őr. A Napvezér nem volt jó kedvében. Sikerült megfékeznie magát, hogy elküldje a katonát néhány keresetlen szóval. Valamit morgott az orra alatt. 
– Mit mondott úrnőm? Nem értettem tisztán – mondta az ember ártatlan képpel. Neilanak szinte szikrázott a szeme, mikor ránézett, így inkább előre ment az őr. Mikor a lány odaért a vita helyszínére, Szalvaren már elintézte a dolgot. A mágusnő éppen mondott volna valamit a katonának, de Fehéragyar ezt látva közbeszólt.
– Igazán köszönjük, hogy rögtön a Napvezérre gondolt, de az ilyen kicsi ügyekkel legközelebb ne őt zavarja – mosolygott Szalvaren, ám hangjából enyhe fenyegetés hangzott. A katona meghajolt, majd elment. 
– Kezd elegem lenni ezekből az idiótákból! – morogta Neila, majd leült a sárkány mellé. 
– Ugyan, nézd el neki. Még fiatal, s bármit megtenne érted. Valószínűleg azt gondolta, hogy csak te vagy képes megoldani a problémát – próbálta vigasztalni a vezér, de elhallgatott, mikor barátja ránézett. Nem akart ellenkezni vele. Megértette a társát. Azt viszont el kellett ismernie, a mágusnő tényleg kiérdemelte a Napvezér címet. 
Az útjuk további része eseménytelenül telt. Mire beértek a városba, a lakók már teljesen feldíszítették a várost. A kapuban a királynő várta őket. Az arany sárkányok bevonultak a városba, ahol mindenki éltette őket. 
A királynő a mágusokat saját palotájában szállásolta el. Calen úrnő mindent megadott nekik, amire csak szükségük volt. Aznap végre nyugodttan aludhatott a sereg. 


22.
Nar városa teljesen újjáépült a megszállás óta. Bár alig múlt el néhány hét a démonok kiverése óta, a város már a régi szépségében tündökölt. A lakók minden eltűntettek, ami az alakváltók ottlétére emlékeztette őket. A házak ablakaiba teljes díszükben pompázó virágokat akasztottak, melyek édes illatukkal próbálták feledtetni az átélt borzalmakat. Ám a mesébe illő városban korántsem ment minden olyan simán, mint ahogy azt egyes emberek elképzelték. A katonák továbbra sem voltak hajlandóak megtűrni a mágusokat hosszabb ideig a környezetükben. Arról pedig, hogy együtt harcoljanak velük, szó sem eshetett. 
– De miért nem? – kérdezte Neila a katonák parancsnokát az egyik megbeszélésen.
– Őszinte leszek veled Neila. Nem bízunk a mágusokban. Néhány veterán katona csak kuruzslóknak tartja őket. Én sem hiszek a mágiában – felelte Michael, majd kortyolt egyet borából, miközben a harcosnőt nézte. A katonák parancsnoka negyvenes éveiben járhatott. Barna hajába mégsem vegyült ősz szál, tartása ugyanolyan feszes, mint fiatal korában. Kék tunikájára láncinget vett, dacára az enyhe időnek. Fekete bőrövén állandóan készenlétben tartotta kardját. 
– Az eddig eszedbe sem jutott, hogy én is varázsló vagyok?
– Nos, te más vagy – felelte vontatottan a katona. Tekintetét elfordította.
– Ugyan miben? Én is ugyanúgy varázsolok, mint a többiek. És a sárkányok? Ők is mágikus lények. Sőt, nekik a hatalmuk ősibb és nagyobb is – érvelt tovább a mágusnő. Felállt a helyéről, s odament az ablakhoz. Kibámult az utcákra, ahol most nyüzsögtek az emberek. 
– Igazad van, de ezzel sem tudod a katonákat meggyőzni. Te bebizonyítottad, hogy ha nem lenne mágikus erőd, akkor is jó hadvezér lennél. Ezt a többiekről nem lehet elmondani. Ami a sárkányokat illeti, ők megint más lapra tartoznak.
Neila furcsállta ezt a felfogást. Nem értette a dolgot. Csak annyit tudott, a katonákat nem tudja meggyőzni, hogy a mágusokkal együtt induljanak a harcba. “Pedig tökéletes párosítás lenne…” – gondolta éppen a lány, mikor a parancsnok mondata kizökkentette.
– No meg ez a tünde… – kezdte Michael elnézegetve pohara mintázatát. 
– Vele mi a baj? – kérdezte Neila fáradtan.
– Hogy is mondjam csak. Vele tulajdonképpen nincs semmi bajunk. Az embereim bárhová követnék.  Jó hadvezér, bizonyított. Ezzel elérte az embereim bizalmát. 
– Nem értem, mi akkor a probléma.
– Néhány katona nem nézi jó szemmel a hm… kapcsolatotokat. Hozzá kell tennem, hogy a fiatalokról van szó. 
– Mi közük van ehhez a katonáknak? – csattant fel ingerülten a Napvezér. Már kezdett elege lenni ezekből a kicsinyes kifogásokból. 
– Csak pletyka az egész. Ezt egyelőre még nem tudom bizonyítékokkal alátámasztani. De ezt hagyjuk. Mi a további taktikád?
Neila kezébe temette arcát. Reménytelennek tűnt neki, hogy megnyerjék a háborút. 
– Ha parancsba adnám, hajlandóak lennének a katonák a mesterekkel együtt harcolni?
– Igen, de nem lenne jó vége. Öldöklésbe torkollna az egész az ellenségeink örömére – válaszolt a parancsnok komoran, s újratöltötte poharát. Neila már az idegösszeomlás határát súrolta. Mióta visszatértek a mesterekkel, csak az ellenségeskedéseket hallotta mindenhonnan. Képtelenségnek tűnt, hogy ebből egy szervezett hadsereg álljon fel. Külön–külön még talán, de együtt… 
Ekkor kopogtak. Egy őr lépett be, majd tisztelgett. 
– Elnézést a zavarásért, de megérkeztek felderítők.
– Akkor mire vár még? Küldje be őket! – mondta Michael. Pár perc múlva négy ember érkezett meg. Mindegyikük meghajolt. 
– Úrnőm, Uram! Az ellenségnek nyoma sincs! Sehol nem lehet látni őket, de még a nyomaikat sem – jelentette az egyik.
– Északon is ugyanez a helyzet. Az általunk ismert területek idegenmentesek – jegyezte meg egy másik. Neila némán hallgatta a híreket. Nem tudott örülni a győzelmüknek. Miután a felderítők elmentek, Michael elégedetten fordult a mágusnő felé. 
– Na, mit szólsz? Ezt neked köszönhetjük. Na, ezért vagy te más, mint a többi mester. Erre inni kell! – jelentette ki a parancsnok, s egy borral teli poharat nyújtott át a varázslónak. Neila eleinte csak bámulta a poharat, majd egy váratlan mozdulattal a falhoz vágta. A Napvezér ezután az egyik székbe rogyott. Arcát kezébe temette. A parancsnok nem értette viselkedését. 
– Nem is örülsz a győzelmünknek?
– Győzelem? Ezt nevezed te győzelemnek? – kiáltotta a lány. Már nem bírta visszafogni magát.
– Gondolj már a jövőre is Michael! A háború még szinte el sem kezdődött, de a mi seregünk már az összeomlás határát súrolja. A katonák megtámadják a mágusokat, pedig nélkülük nem győzhetünk! Fogjátok már fel, hogy mi történik körülöttetek! Ezzel a sereggel te meg tudnál nyerni egy döntő csatát? Nos? – követelte ordítva Neila, s elkezdett fel–alá járkálni. 
– Nem tudom – felelte halkan Michael.
– Ez a baj! Ha nem tesszük félre a kicsinyes ellentéteinket, reménytelen a győzelmünk. Nem érted meg? – folytatta a mágusnő már higgadtabban. A parancsnok némán ült a helyén. Ekkor Fehéragyar lépett be az ajtón, mire mindketten felé fordultak. Ismét emberi alakban volt, bár rögtön felismerték, mikor megérkezett. Felmérte a helyzetet, majd gondosan megválogatta szavait.
– Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a beszélgetést, de szükségünk van rád Neila. A mestereket megtámadták a katonák. 
– Erről beszéltem – mondta a lány Michaelnek, aki teljesen elfehéredett. Miután összeszedte magát, követte társait a palota előtti főterére. 
A mágusok körben helyezkedtek el, felkészülve a védekezésre. Körülöttük katonák álltak, kivont kardokkal, illetve felajzott íjakkal. Miután Neila felmérte a helyzetet, cselekedett. Már döntött, ezért nem volt mit vesztenie. Lehunyta szemét, s koncentrált. Kinyújtotta karját, majd lassan felemelte. Erre az összes katona felemelkedett a földről. 
Az emberek rémületükben elejtették fegyvereiket. Ám a fegyverek nem estek le. Körbevették a katonákat. A kardok az emberek felé fordultak, mintha láthatatlan kezek tartanák őket. A nyilak szintén a katonák felé mutatta, s az íjakat egy láthatatlan erő feszítette meg. Az emberek nem értették a helyzetet. Ekkor Neila letette a kezét, de az emberek a levegőben maradtak saját fegyverük gyűrűjében.
– Egyetlen intésemre az összes katona meghal a saját fegyvere által. Ezt akarod? – kérdezte halkan a mágusnő. A parancsnok földbegyökerezett lábakkal állt. Torka kiszáradt, ezért nyelt egyet. 
– Nnem gondolod komolyan, ugye? – nyögte remegő hangon Michael. 
– Még meggondolom. Eddig őszinte voltál velem, én is az leszek veled – válaszolta a varázslónő. Majd ismét felemelte hangját, hogy mindenki hallja, aki a téren van. 
– A mágusoknak és nekem tulajdonképpen egyáltalán nincs szükségünk ezekre a nyomorult emberekre, akik csak magukkal törődnek. A te katonáid azzal vannak elfoglalva, hogyan tudnának a meseterektől megszabadulni. De nem gondolnak bele abba, hogy éppen azok a mágusok fáradoznak a nyomorult életük megmentéséért, akiket meg akarnak ölni! Ettől a perctől kezdve a mesterek nem fognak segíteni a háborúban, csak akkor, ha a katonáid hajlandóak lesznek békében együtt harcolni velük – fejezte be Neila, s elindult sárkánya felé. 
– És a katonák? – érdeklődött elcsukló hangon a parancsnok. A Napvezér visszanézett a válla felett, majd egy hanyag intésére az összes ember a földre zuhant. A fegyverek csörömpölve követték gazdáik példáját. Az arany sárkányok közben odamentek, mert Neila hívta őket. A mágusok felszálltak a sárkányok hátára. 
– Nem akartok elmenni, ugye? – kérdezte Michael.
– Miért ne akarnánk? – válaszolt Dargor mester. Szeme villogott a dühtől és a megvetéstől. Michael végignézett a mágusokon. Mindegyikőjüknek csak a megvetés tükröződött a tekintetében. Neila egyetlen intésére elrugaszkodtak a sárkányok. 
– Neila, legalább te ne hagyj el miket! – kiáltotta Cameron után a parancsnok. A fehér sárkány visszakanyarodott, majd ismét leszállt. 
– Ha a mágusokat nem tűritek meg a városban, engem se tűrjetek meg! – felelte a mágusnő.
– És mi lesz a háborúval? Hogyan nyerjük meg? Legalább a sárkányokat hagyjátok itt! – könyörgött Michael.
– Ha nincs szükségetek a mágiára, akkor a sárkányokra sincs szükségetek. Ami pedig a háborút illeti, hibáztasd az embereidet. Én nem akartam elmenni. Segíteni akartam nektek. Ti viszont elutasítottátok saját kicsinyes ügyeitek miatt. Ettől fogva oldjátok meg magatok! – mondta Neila lenézően. Látta, hogy Halgor, Agony és Sil is ott álltak a parancsnok mellett. Őket viszont megsajnálta.
– Ti nem jöttök velünk? 
– Én veled tartok Neila. Eddig mindenhová követtelek, hát most is foglak – jelentette ki Agony, s felszállt Cameron hátára. Halgor is némán követte Sillel a nyomában. A tünde megvetéssel nézett az emberek felé. Ezt nem gondolta volna róluk. Cameron elrugaszkodott a földtől, s arany rokonai után indult. 
– Helyesen döntöttél Neila? – kérdezte Halgor a harcosnőt.
– Nem tudom. Őszintén, nem is érdekel. Mi megvédjük magunkat, illetve a hazánkat. Nar pedig elpusztul, ha nem jut jobb belátásra.
A társak nem szóltak többet. Egyet értettek vezérükkel, de szívük mélyén remélték, még épségben viszontlátják a várost. 
A parancsnok addig követte szemével a fehér sárkányt, míg az végleg eltűnt a láthatáron. Ezután katonái felé fordult. Az emberei tanácstalanul álltak felettesükkel szemben. Egyikük sem nézett a parancsnok szemébe. 
– Ezt soha nem fogom elfelejteni nektek! – mondta Michael visszafojtott dühhel, majd elindult a királynő lakosztálya felé.
Calen úrnő az ablakából figyelte az eseményeket. Miután elmentek a sárkányok, a székébe rogyott, s arcát kezébe temette. Mikor Michael belépett hozzá, könnycseppeket látott legördülni a királynő arcán. 



23.
A sárkányok a távoli hegyek felé vették az irányt. Halgor felvetette, hogy esetleg az erdőtündék hajlandóak lennének segíteni. A részleteket a tábortűznél beszélték meg. 
– Ez biztos? – kérdezte Neila, mikor meghallgatta a javaslatot. Felnézett a csillagos égre, majd végignézett társain. A sárkányok többsége már aludt. A tűznél csak Fehéragyar, Cameron, Agony, Halgor, Dargor és Neila beszélgetett. Silumar Cameronnak dőlve békésen aludt. 
– Több a valószínűsége, mint az embereknek – felelte Halgor. Barátai hallgattak.
– Még egyszer nem követhetjük el ezt a hibát. Ha ez a háborúban derült volna ki, akkor most nem lennénk itt – mormolta Fehéragyar. 
– Hol vannak most a tündék? – érdeklődött Neila. Mindenki látta rajta, az emberek elvesztették a bizalmát. 
– Egy titkos helyen. Mi Valengasnak, azaz Titkos Völgynek nevezzük. Elég messze van. Ott talán még biztonságos az élet. 
– Mit tegyünk? – kérdezte halkan Neila. 
– Mi bárhová követünk téged Neila, tudod jól – jegyezte meg Fehéragyar. 
– Mi is – jelentette ki váratlanul Dargor. Neila csodálkozva nézett rá. A mester elmosolyodott.
– Megmutattad nekünk, hogy a mágia önmagában nem elég. A mágusok közül bárki gondolkodás nélkül követi bármilyen parancsodat. Még én is – folytatta Dargor. Mikor ezt Neila meghallotta, eleinte nem hitt a fülének. Aztán belegondolt, mekkora felelősséget akasztanak rá. Kezébe temette arcát. Társai látták, egy könnycsepp gördült végig az arcán, melye megcsillant a holdsarló fehér fénye. 
– Mivel bántottunk meg? – kérdezte Cameron kedvesen. 
– Ezek az öröm könnyei, nem a szomorúságé. Örülök, hogy megbíztok bennem. De ekkora felelősséget nem vállalhatok fel – mondta Neila, mikor felnézett. 
– Pedig kénytelen leszel – suttogta ravaszkás mosollyal Halgor, s átölelte a lányt. A mágusnő örült, hogy kedvese is mellette van. A beszélgetés ettől fogva már nem a háborúról folyt. Kedves történeteket meséltek egymásnak, hogy legalább az az este vidáman teljen el. 
Másnap kényelmesen folytatták útjukat. Most Halgor irányította a sárkányokat Valengas felé. A kétszáz aranysárkány mindegyikének hátán csak egy mágus ült, így elég gyorsan haladtak. Útjuk még így sokáig fog tartani, s ezt mindenki tudta. 
A hatalmas sereg szinte úszott a levegőben. Ha valaki a földről figyelte volna őket, csak egy arany szivárványt látott volna az égen repülni. Miután elhagyták a várost, mindenki egy különös változáson ment keresztül. Elfogadták a sorsukat, nem úgy, mint az emberek. Szinte élvezték a szabadságot, amit az utazás adott nekik. 
Halgor sokat volt együtt Neilaval, miközben utaztak. Meg szerette volna tanítani neki a tündék nyelvét. Ezt a mágusnő viszont egy kicsit máshogy oldotta meg, mint ahogy azt társa elképzelte. Ugyanis a lány “kiolvasta” Halgor fejéből a tudást. Ennek segítségével külön is beszélgethettek, ugyanis senki más nem értette a beszédüket. 
Neila ennek ellenére nem sokszor beszélhetett Halgorral, ugyanis minden döntést megbeszélt barátaival. Mikor megálltak estére pihenni, a tábortűznél ismét felvetődött a háború kérdése. 
– Ha a tündék csatlakoznak hozzánk, elegen leszünk. Megtámadjuk a Carakent – mondta Neila. 
– Talán egy kicsit elhamarkodod a támadást Neila – jegyezte meg Fehéragyar. 
– Talán igazad van. De akkor mit kellene tennünk?
– Valahogy kikémlelni a város felkészültségét, úgy, ahogy Na… – itt elhallgatott a sárkány. Miután elhagyták a várost, egyikük sem tudott gyűlölet nélkül rágondolni. 
– Igen. De a Carakennél sokkal nehezebb dolgunk lesz. Nem lesz elég egy kém. A tündéknek is segíteniük kellene – gondolkodott hangosan a mágusnő. 
– Szerintem fognak. Milyen messze vagyunk még Halgor? – kérdezte Dargor.
– Gyalog még két nap lenne a megérkezésig – felelte a tünde. 
A megbeszélést itt félbehagyták. Mindannyian fáradtak voltak. A legtöbben már aludtak a táborban. Neila hanyatt feküdt a pokrócán, s a csillagos eget nézte. 
– Min gondolkodsz? – érdeklődött Halgor tünde nyelven.
– Talán kár volt felszabadítani a várost. Csak a bolygót kellett volna – felelt a mágus elgondolkozva.
– Lehet, hogy igazad van. Csakhogy az ellenséget akkor is meg kellett volna ölni, az pedig nem megy a város felszabadítása nélkül – vélte a tünde. Neila ránézett.
– Most elrontottad a jókedvemet. 
– Sajnálom, de nem szokásod az álmodozás.
– Ebben igazad van. Mégsem álmodozás–e az, hogy megnyerjük a háborút?
– Attól függ, honnan nézed. 
Neila megadta magát a tündének. Nem volt kedve ezen vitázni. 
Másnap ismét tovább repültek a sárkányok. Aznap estére már elérték a völgy határát. Cameron egyedül repült be Halgorral és Neilaval a hátán. Mikor leszálltak egy kisebb tisztáson, felfegyverzett tündék léptek elő rejtekhelyükről.
– Mit kerestek itt? – kérdezte az egyik őr. Az utasok felemelt kézzel jelezték, hogy békével jöttek. Az őr továbbra is kivont karddal állt velük szemben. Mikor meglátta Halgort, eltette kardját, s megölelte barátját.
– Rég nem láttalak Halgor! Hol jártál ennyi ideig? 
– Ezt majd később elmondom. Beszélnem kell az úrnővel.
– És ő? – intett fejével Neila felé az őr. 
– Kezeskedem érte.
– Nem engedhetem, tudod jól. Sajnálom, de rá addig itt kell vigyáznom.  
– Eljutottak ide a hírek? – kérdezte ravaszkás mosoly kíséretében Halgor.
– Igen, miért?
– Hallottatok már a Napvezérről?
– Igen. 
– Nos, ő az, személyesen.
Az őr elkerekedett szemmel bámulta a mágust. Nem tudta, mit mondjon.
– Igazán sajnálom Hölgyem! Azonnal elkísérem az úrnőhöz – hajolt meg az őr, majd bevezette őket a völgybe, bár Cameronnak vissza kellett térnie a többiekhez. 
Neila csak ámuldozni tudott a hely láttán. Úgy tűnt számára, mintha az egész völgyet színes fények járnák át. Minden fa virágzott, minden állat békében élt a tündékkel. Mintha egymást szolgálnák. Az állatok élelmet adnak a völgy lakóinak, míg a tündék rendben tartják az erdőt. Tökéletes volt az egyensúly. A fák teljes díszükben pompáztak, otthont adva az erdő őreinek, illetve a boldogan daloló énekesmadaraknak. A virágok édes illattal árasztották el a völgyet. A varázslónő teljesen elámult a csodálatos völgy láttán.
Az úrnő palotája egy hatalmas fába épült. Ám a fa mintha meg sem érezte volna a benne lévő épületet, ugyanúgy zöldellt. Minden ágán virág nyílt, mindenhol énekesmadarak repkedtek. 
Mikor a vendégek beléptek az ajtón, az őr kint maradt. Csak ketten mentek tovább. A hatalmas fában egy tágas teremet alakította ki. A szobát oly finoman faragták az élő falakba, hogy nem lehetett megállapítani, hol kezdődik az épület, s hol folytatódik a fa. Mintha a természet maga hozta volna létre a lakosztályt.
A terem végében foglalt helyet az úrnő. Neila elámult szépsége láttán. Az úrnő egyszínű fehér ruhát viselt, derekán gyönggyel kirakott övvel. Platinaszőke haját egy ezüstpánt fogta le. Mikor meglátta Halgort, azonnal eléjük ment. 
– Hát visszatértél közénk Halgor. Annyira vártunk már! – köszöntötte a tündét az úrnő csilingelő hangján. 
– Kit hoztál magaddal Nemes Szív?
– Ő Neila, a Napvezér. 
– Igazán örülök, hogy találkoztunk! Ezekben a sötét időkben már mindenkinek örülünk, aki nem ellenség. De minek köszönhetjük látogatását? – kérdezte boldogan az úrnő. 
– Én is örülök, hogy találkoztunk úrnőm. Sajnos nem sok jó hírrel jöttem. Sajnálom, hogy nem a várt boldogságot hoztam – hajolt meg Neila. 
– Ugyan. Mondd el nekünk, mi nyomja lelked Neila! Sok a megbeszélnivalónk! – mondta az úrnő, majd karonfogta a Napvezért, s elvezette egy kisebb szobába. Leültette az asztalhoz, majd töltött egy kis bort maguknak. Az ajtót ezután bezárta, de nem a hallgatózó fülek miatt. Ettől nem kellett tartaniuk. A mágusnő meglepődött ezen a viselkedésen. Nem ezt várta. 
– És most kérlek, meséld el híreidet! – mondta az úrnő, majd ő is leült a lánnyal szembe. 


24.
Calen úrnő némán hallgatta végig Michaelt. A Nap már lemenőben volt, s vörösre festette az eget. A királynő az ablakából figyelte a naplementét. Máskor talán gyönyörködve figyelte volna a lélegzetelállító jelenséget. Most viszont képtelen volt megcsodálni, ahogy a napsugarak lágyan végigsimították az erdő koronáját. A fel-felreppenő madarak is mintha borban fürödnének. A gyengéd sugarak a márványból épült falat is megcirógatták, pirosas árnyalattal festve be a köveket. A kilátást egy festőmester sem tudta volna szebben elképzelni, vagy lefesteni. Calen ezúttal mégis képtelen volt gyönyörködni a mesés látványban.
– Olyan, mintha vérrel festették volna be az eget – jegyezte meg halkan a királynő.
– A saját katonáink vérével – felelte a parancsnok mogorván. Az úrnő ránézett. Szemében könnycseppek csillogtak.
– Mihez kezdünk most? Neila és a sárkányok nélkül nem leszünk képesek felvenni a harcot az ellenséggel – suttogta az úrnő. Egy katona érkezése szakította félbe.
– Úrnőm! Az egyik felderítő visszatért – jelentette, majd bekísérte a hírszerzőt. A kiküldött ember szakadt ruhákban, kimerülten lépett be. Elgyötört és piszkos arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, semmi jóval nem szolgálhat.
– Mi történt? – kérdezte Michael.
– Uram, egy sereg idegen tart egyenesen a város felé!  Nem tudom, hányan vannak, mert így is alig tudtam elmenekülni előlük. A társamat megölték. Legkésőbb egy hét múlva ideérnek! – lihegte a felderítő, majd a földre rogyott. Calen azonnal a segítségére sietett. 
– Vigyétek az egyik szobába és lássátok el a sebét! – utasította az egyik őrt, aki elvitte az embert. 
– Nos, beteljesedett a sorsunk. Már csak idő kérdése – dünnyögte a királynő, majd visszament az ablakhoz. 
– A nép tudja?
– Nem. 
Mindketten abba az irányba néztek, amerről a sereg támadni fog. Miután a sötétség beborította a bolygót, Calen és Michael némán várták a hajnalt. Egyikük sem aludt. Nem tudtak belenyugodni reménytelen helyzetükbe. 
Másnap reggel a királynőt egy érintés ébresztette. Ültében aludt el az egyik székben, ezért teljesen elgémberedtek a tagjai. 
– Sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem, de valaki látni kívánja – mondta Michael. 
– Ki az? – kérdezte álmosan az úrnő. 
– Egy mágus, ha jól láttam.
Calen úrnő erre azonnal felállt. Nemsokkal később egy csuklyás alak lépett be a terembe. Meghajolt a királynő felé, majd levette csuklyáját. Calen elkerekedett szemmel nézte a mágust. 
– Üdvözlöm úrnőm! A nevem Ramor. Hallottam, hogy egy sereg közelít a város felé. Mit szándékoznak tenni? – érdeklődött csaknem gúnyosan a varázsló.
– Fogalmunk sincs Ramor mester. Szükségünk lenne a mágusokra és a sárkányokra. De ha ők nem hajlandók segíteni, legalább Neila jöjjön vissza. Kérem, segítsen! – könyörgött az úrnő. Ekkor kiabálások hangjai szűrődtek be az ablakon keresztül. Az úrnő és a mágus együtt mentek az ablakhoz. 
Az utcákon emberek kiáltoztak, a királynő erkélye előtt is. Ekkor lépett be Michael.
– Mi történik odalent Michael?
– A néped megtudta a támadást úrnőm. Neilat akarják látni. Még a katonáim is csatlakoztak hozzájuk. Mindent hajlandóak megtenni, csakhogy visszajöjjenek a mágusok. Ha nem teszünk valahogy eleget a nép kérésének, véres felkelésbe is torkolhat az ügy. Valamit tennünk kell!
– Talán én tudnék segíteni – szólt közbe Ramor.
– Segítsen nekünk! Kérem! – könyörgött a királynő.
– Bár, lehet, hogy az életemmel játszom. Ha Neila rájön, hogy elmentem, azonnal megöl. Miért kockáztatnám hát az életem? Milyen okból segítenék annak a városnak, aki elüldözte a segítőit? – kérdezte lenézően a mágus. 
– A katonáim megváltoztak. Bármit megtennének, csakhogy ismét veletek együtt harcolhassanak! – bizonygatta Michael. Ekkor egy felhajított kő törte be az üveget. A nép egyre hangosabban kiabált, s már–már megrohamozta a palotát. 
– Ez még nem indok arra, hogy segítsünk. Az emberek elvesztették a Napvezér bizalmát, s talán soha nem fogják visszaszerezni. Bevallom, mindannyian szívesen látnánk Nar városát romokban! – búcsúzott a mester, majd kimondott egy szót, s eltűnt. 
– Most mihez kezdjünk? – kérdezte Calen. 
– Nem tudom – sóhajtotta a parancsnok. 
– Azt viszont el kell ismernünk, hogy a mestereknek, és Neilanak igaza van. Elüldöztük őket, s most, amikor baj van, térden állva könyörgünk a segítségükért. A helyükben én sem segítenék – jegyezte meg halkan a királynő. 
Egy őr rontott be a terembe, fejéből vér csorgott. 
– Betörtek a palotába! Meneküljenek! – kiáltotta, majd a földre rogyott. Calen és Michael nem mentek el. Megvárták, míg az emberek és a katonák a terembe érnek. 
– Hazudtak nekünk! Azt mondták, hogy a bolygó idegenmentes! Hol van most a segítség? – követelte az egyik katona, s kivont karddal közeledett a királynő felé. Calen hűvös nyugalommal fogadta a támadást. 
– Mégis hogy gondolja, hogy segítséget kapunk a mágusoktól? – kérdezte nyugodt hangon, mire mindenki elhallgatott. A katona egy pillanatra megtört. 
– Hívják vissza őket! Csak tudják, hol lehetnek!
– Úgy látszik teljesen igaza volt Neilanak. Nem érdemlitek meg, hogy megmentsenek minket a sárkányok – jegyezte meg megvetéssel a hangjában a parancsnok, majd az ablakhoz sétált. 
– Ezt hogy érti? Hogy mondhat ilyet parancsnok?! – követelte egy másik katona. Hangjából ítélve egy ifjú lehetett. 
– Még mindig nem értitek? Elüldöztétek a mestereket saját kicsinyes dolgaitok miatt, most pedig teljes nyugalommal elvárjátok, hogy segítsenek nektek! Hogy gondoltátok ezt? – kiáltotta Michael. Mindenki megdöbbenten hallgatta. Erre nem számítottak. Lassan leengedték a kardokat.
– Ráadásul még azt sem tudjuk, hol vannak. Nos, várom a javaslatokat, hogyan kérjük meg őket, hogy segítsenek – mondta már higgadtabban felettesük. Az emberek most egymásra néztek. Halk morgolódást lehetett csak hallani a tömeg soraiban. 
– Neila és a mesterek gyűlölik a városunkat és okkal. Szerintem már csak akkor jönnek vissza, ha csupán romok maradnak a városból. Ha egyáltalán visszajönnek – folytatta Calen úrnő. Ez megtette hatását. A tömeg lassan felfogta, mit is tett, mikor elüldözte a mestereket. 
– Most mit fogunk tenni? – kérdezte halkan az egyik katona társaitól. 
– Várjuk a halált. Mégis mit gondoltál? – vetette oda mogorván Michael. Továbbra is háttal állt a lázadóknak. 
– Sehogy sem tudunk üzenni nekik? – tette fel a kérdést a másik fiatal harcos.
– Nem. De nem is akarunk. Ha tudnánk, akkor sem – válaszolta királynő, mire minden ember megdöbbenten nézett rá. 
– Hogy mondhat ilyet királynőnk? – kérdezték egyszerre többen is.
– Tökéletesen egyet értek a Napvezér döntéséve. Az ilyen méltatlan emberek, mint amilyenek ti vagytok, nem érdemlik meg a segítséget! – csattant fel ingerülten Calen, majd ő is hátat fordított népének. Csak a parancsnok látta, mikor az úrnő arcán könnyek folytak végig. Biztatóan megérintette a királynő vállát, aki hálásan nézett vissza rá. 
Az emberek zúgolódni kezdtek, majd az egyik katona megszólalt. 
– Uram, Úrnőm! Szeretnénk, ha megbocsátanának nekünk. Hibát követtünk el, s ezt belátjuk. Kérem, segítsenek nekünk! Mindent megteszünk, csakhogy még egyszer viszontláthassuk a Napvezért! – mondta a katona, s letérdelt. Hangjából őszinteség csengett. A többi ember is követte példáját. Calen és Michael meglepődve fordult feléjük. Mindenki, még az utcákon is, fejet hajtottak a királynő előtt. Az úrnő szívébe öröm lángolt fel ezt látva.
– Nos, akkor Michael irányítja a védekezést. Mindent meg kell tennünk a város védelme érdekében! Hogy hősként haljunk meg! Most pedig, mindenki a helyére! – utasította az embereket a királynő, akik örömmel teljesítették. 
– Imádkozzon királynőm, hogy hirtelen haljunk meg! – mormolta Michael, mielőtt magára hagyta volna Calen úrnőt. 


25.
A tündék úrnője némán hallgatta végig Neila beszámolóját. Mikor a lány befejezte, elkezdett fel–alá járkálni a kicsiny szobában. 
– Elhiszem, hogy nem akarsz segíteni Nar városának – szólalt meg végül az úrnő. 
– Abban reménykedünk, a tündék segítenek nekünk visszafoglalni a Carakent. Ők hajlandóak a mágusokkal harcolni, ugye? – kérdezte reménykedve Neila.
– Igen, mi hajlandóak vagyunk. Segíteni is fogunk annyi harcossal, amennyit csak nélkülözni tudunk. Sok az íjász, illetve van egy kisebb csapat lovasságunk is. Akik a mágusokkal harcolnának a sárkányokon, ők is vannak kétszázan. Van megfelelő lándzsátok? 
– Még nincs, de azt bármikor tudunk létrehozni. Ez a mi gondunk Calessina úrnő. 
– Rendben. Akkor segítünk. Ezt a háborút meg kell nyernünk! – jelentette ki az úrnő, majd ismét leült. 
– Köszönjük a segítséget! Megteszünk mindent, hogy minél kevesebben haljanak meg – ígérte Neila. 
– Nos, akkor gyere! Most ünnepelünk – mondta Calessina, majd kivezette Neilat a szobából. Kimentek a hatalmas teremből, majd elindultak a völgy egyik közeli részébe. Egy rétre értek, melyet már feldíszítettek a tündék. Neila elámult a csodálatos tisztást látva. 
Mindenhol énekesmadarak szálltak, illetve daloltak. A levegőben édes illat áradt szét, szinte megbabonázva az embert. A tisztás egyik végében egy asztal állt, megrakva különösebbnél különösebb étellel és itallal. Neila odament az asztalhoz, majd töltött magának egy kis bort. Miközben kortyolgatta a finom italt, elgondolkozva nézett körbe a réten. A tündék többsége mind ott volt. Csupán az őrök nem jelentek meg, akik sóvárgóan hallgatták a víg kacagásokat. A tisztás egyik végében valaki rázendített egy dalra. Nem sokkal később már az egész völgy dalolt. Még az énekesmadarak is ugyanazt az éneket zengték. Többen táncoltak a réten. A mágusnő csaknem megbabonázva állt az asztal mellett.
– A társaim nem csatlakozhatnának? – kérdezte az úrnőtől, aki erre elmosolyodott. 
– Már küldtem értük. Mindjárt megérkeznek – mutatott az égre az úrnő. A Napvezér követte pillantását. Az égen egy arany felhő jelent meg, ami lassan leszállt. A sereg megérkezett a völgybe. Mindenki örömmel fogadta őket. Az aznap este a mulatozással telt. Senki nem gondolt harcra. 
Másnap viszont már nem hagyhatták figyelmen kívül a háborút. Neilat ugyanis egyszer hívatta Calessina úrnő. 
– Az úrnő kívánja látni Fehéragyar és Dargor társaságában. Sürgős! – mondta egy tünde, majd elvezette őket az úrnő tróntermébe. Mikor odaértek, egy másik tündét is láttak. 
– Sajnálom, hogy idehívattalak titeket, de úgy gondolom, ezek a hírek titeket is érdekelni fognak – kezdte a királynő. A felderítő ismét elmondta híreit. 
– Egy hatalmas sereggel találkoztunk nem mesze a völgy határától. Idegenekből áll, de van néhány ember is köztük. A sereg egyenesen Nar városa felé tart. 
A vendégek némán hallgatták végig a hírt. Mikor a felderítő elment, Calessina érdeklődve fordult feléjük.
– Még mindig nem akarod megmenteni a várost Neila? – kérdezte csilingelő hangján, amibe most valami furcsa hangsúly is vegyült.
– A várost romokban akarom látni! Utána majd elpusztítjuk az ellenséges sereget – felelte makacsul a lány.
– Talán mégis segítenünk kellene – szólt közbe egy idegen hang. Mindenki érdeklődve nézett a hang irányába. Egy barnaruhás férfi állt a terem bejáratánál.
– Nálunk nem szokás hallgatózni – jegyezte meg az úrnő bosszúsan.
– Elnézést kérek. Beszélhetnék veled négyszemközt Neila? – kérdezte a férfi. A mágusnő kiment a mesterrel egy csendesebb helyre.
– Tulajdonképpen miért nem akarsz segíteni a városnak Neila? – érdeklődött a mágus.
– Tudod te azt jól Ramor. 
– Még Calen királynőt is feláldoznád a bosszúvágyad miatt?
– Tudom, hogy jártál náluk Ramor mester. Azt is tudom, hogy te meg akarod menteni a várost, mert ott van a lányod – fordult szembe a Napvezér a mágussal, aki megdöbbenve nézett vissza rá. 
– Honnan tudod ezeket? – kérdezte remegő hangon.
– Sok mindent tudok. Olyanokat is, amikről még csak álmodni sem mernél. Mondhatnálak árulónak is. Az életeddel játszol mester! – felelte a mágusnő. Ramor gondolkodott egy kis ideig, majd ismét megszólalt. 
– Te döntesz a város sorsáról. De mit tennél, ha Halgor a városban maradt volna? Akkor sem segítenél?
Neila elgondolkozott. Igaza volt Ramornak. Eddig csak a bosszúvágy vezérelte. Pedig akadtak barátai is szép számmal Nar városában. Őket is cserbenhagyná? Képes lenne megölni őket néhány idióta miatt? A katonákat megölhetné, ha akarná. “Nem!” – gondolta a lány. 
– Rendben van Ramor. Segíteni fogunk a városnak – döntött végül a varázsló.
– Köszönöm! – hajolt meg enyhén a mester, majd távozott. 
Neila ezután visszatért az úrnőhöz. Társai már izgatottan várták.
– A sereg álljon készenlétben! Legkésőbb holnap délután elindulunk Nar városába! – kiáltotta határozott hangon a Napvezér. Mindenki hálásan fogadta a hírt. 
A nap további része a sereg felfegyverzésével, illetve a lándzsák elkészítésével telt. A tündék előkészítették a lovaikat, felöltötték páncéljukat, majd estére a völgy határához mentek. Neila oda rendelte a sereget, mert csak ott volt elég hely a seregszemléhez. 
Mikor a Nap lenyugodni készült, a Valengas melletti üres tér megtelt fegyveres katonákkal. A sárkányok a tér egyik oldalán helyezkedtek el, mellettük a mágusok gyülekeztek. A völgyből folyamatosan masíroztak ki a tünde csapatok. A lovasok álltak legelőre, utánuk az íjászok, majd a gyalogosok sorakoztak fel. A hatalmas tisztás megtelt a fegyverek csörgésével, a katonák izgatott sugdolózásával.
Neila Cameron hátáról figyelte a felsorakozó hadsereget. Mikorra mindenki elfoglalta a helyét, már a csillagok uralták az eget. A rengeteg tábortűz és fáklya elég fényt adott ahhoz, hogy a Napvezér mindenkit láthasson. 
– Köszönöm, hogy ennyien segítetek a bolygó teljes visszafoglalásában! – kezdte Neila csengő hangján. Mindenki néma csöndben várt. 
– Első feladatunk Nar városának megmentése. Mivel a fekete sereg jóval előttünk jár, gyorsan kell haladnunk. Mindenki készüljön fel a hosszú és megerőltető menetre! Megkérem a sárkányokat, hogy annyi katonát vigyenek a hátukon, amennyit csak elbírnak – folytatta Neila, s ránézett az aranyok vezérére. Fehéragyar egy bólintással válaszolt. 
– Most próbáljatok meg pihenni. Pirkadatkor indulunk! – fejezte be a mágusnő. A sereg egyként éltette a Napvezért. 
Az éjszaka további része eseménytelenül telt el. Csupán az őrök voltak ébren. A csendet semmi sem törte meg, csak az alvók lélegzete. Neila, maga sem tudta miért, de nem tudott elaludni. A csillagokra meredt, s azon gondolkodott, miért menti meg a hálátlan várost.
“Vajon megint ugyanúgy végződik majd minden?” – kérdezte magától. Eszébe jutottak a barátai, akiket viszont szeretett a városban. Túl sokan voltak ahhoz, hogy a várost veszni hagyja. De azt megfogadta magában, aki nem tűri meg a mágusokat, vagy a tündéket, azt azonnal megöli. “Kegyetlen módszer, de szükséges az egységes sereg megteremtéséhez” – gondolta a lány, mielőtt ő is elaludt volna. 

A pirkadat hamar eljött. A sereg már jóval napfelkelte előtt ébren volt. Neila Cameron hátán ült, s végignézett a katonákon. Az arany sárkányok ötösével vitték az embereket. A lovasság a földön haladt. Összesen ötszáz tünde indult harcba aznap. A sárkányokat és a mágusokat pedig még nem is számolták. “Nem biztos, hogy ennyi elég lesz” – gondolta Neila. 
Egy intésével a levegőbe parancsolta a sárkányokat. De nem repülhettek se túl magasra, se túl gyorsan. Ez pedig nem kevés bonyodalmat okozott. A lovasságot Agony vezette, de hallótávolságon belül kellett maradniuk a sárkányokkal. Ezért a lovakat gyors ügetésre késztették, az aranyokat pedig lassú repülésre. Ez megoldás mindenkit hamar kifárasztott, mégsem állhattak meg.
A sereg csak délben állt meg egy rövid pihenőre. A hőség elviselhetetlen volt, habár a mágusok megtettek mindent, csakhogy elviselhetőbbé tegyék az utat. A mesterek energiát adtak a sárkányoknak, hogy azok bírják a hatalmas megterhelést. Ám a lovasságot nem tudták ilyen módon segíteni. 
– Nem bírják sokáig a lovak Neila. Többet kell pihenniük – mondta Agony a harmadik napon. A harcos alig állt a lábán a nehéz páncél alatt, mégsem adta még csak jelét sem a rosszullétnek, vagy a fáradságnak.
– Tudom barátom, de nem tehetjük. Oda kell érnünk időben, s még így is lehet, hogy későn érkezünk – ellenkezett a Napvezér.
– Milyen fontos lett hirtelen a város számodra – morogta a harcos. Neila már éppen válaszolt volna valamit, mikor egy őr félbeszakította. 
– Úrnőm! Egy csapat idegen hátvédet észleltünk nem messze innen. Mit tegyünk velük?
A mágusnő egy ideig gondolkodott, végül döntött.
– Hagyjátok őket! Ha megölnétek a hátvédeket, a sereg megtudná, hogy a nyomában vagyunk. Rejtve kell maradnunk az utolsó pillanatig.
– Igenis Hölgyem! – tisztelgett a tünde, majd elment. Neila fáradtan dőlt neki egy fának.  Már éppen elaludt volna, mikor szólítást hallott. 
– Neila! Neila!
– Itt vagyok. Mi a gond Cameron?
– Dargor hívatott. 
– Megyek – felelte fáradtan a mágus, s odament a mesterhez.
– Gondolom jó, ha tudod, Ramornak látomása volt. Egy újabb sereget látott átkelni egy Résen, pontosan ezen a helyen – fogadta a mester.
– Hány nap múlva? Érdemes várnunk? – dörzsölte meg a harcosnő a szemét.
– Két nap múlva. Szerintem érdemes várnunk.
Neila ezután tanácskozásra hívta a főbb parancsnokokat. Jelen volt Dargor, Agony, Halgor és természetesen Fehéragyar, illetve Cameron.
– Mint tudjátok, két nap múlva egy újabb ellenséges sereg fog itt átjönni. Érdemes–e várnunk, vagy nem? – nyitotta meg a tárgyalást Neila, majd leült hátasa mellé. 
Egy rövid szünet után Fehéragyar szólalt meg.
– Szerintem inkább várjunk. Ha a város kitart addig, mindenképpen érdemes.
– Én viszont azt mondom, haladjunk tovább. A városnak nincs annyi katonája, amennyivel megvédheti magát – ellenkezett Halgor. Agony is egyetértett vele. 
– Én azt javasolnám, várjunk. A városnak erős védelme van. A katonák pedig mindent el fognak követni, csakhogy megtartsák. A nemes szív ilyenkor mindennél többet ér – szólalt meg Dargor. 
– Neila, te mit gondolsz? – kérdezte váratlanul Halgor.
A kérdezett egy rövid ideig nem szólt. 
– Nem tudom. Mindegyik állításban van igazság. Kell egy kis idő, amíg döntök. 
– Abból van a legkevesebb – jegyezte meg Agony. 
Neila elment társaitól. Ki kellett szellőztetni a fejét, mielőtt döntene. Elnézte a csillagokat. Egy órát volt csak távol barátaitól. Mikor visszament, mindenki ránézett válaszra várva.
– Úgy döntöttem, maradunk. A sereg szempontjából ez mindenképpen jó megoldás. A csatára fel tudunk készülni. A városnak van száz jó katonája. Ha a népből is beállnak néhányan, az csak javít az esélyeiken. Ki fognak tartani! – jelentette ki Neila határozottan. Társai most látták csak meg benne az igazi hadvezért. Már nem azt a Neilat látták maguk előtt, akit megismertek. Egy bátor és könyörtelen hadvezér állt előttük. Tudták, ezt a csatát megnyerik, ha továbbra is a Napvezért követik. 
A sereg örömmel fogadta a várakozás hírét. Tudták, az ellenségnek így esélyük sem lesz velük szemben. A nap mégis lassan és feszültséggel telve múlt el
Végül eljött a harc napja is. A sereg elfoglalta megbeszélt helyét, majd várt. A Rés megnyílt, s özönlöttek rajta az idegenek. Ezúttal jópár fekete sárkány és gonosz mágus is érkezett. A csapat kivárta a megfelelő pillanatot, majd támadott. 


26.
– Szúr és védekezik! Szúr és védekezik! – kiáltotta Michael a gyakorló katonáknak. Aki harcképes volt, az mind itt gyakorolt. A lakók közül sokan még életükben nem fogtak fegyvert, most mégis harcolniuk kellett. A parancsnok tanította őket, de az idejük fogytán volt. Már csak három nap, s megérkezik a végzetük. A felderítők közül többet megöltek, így nem jutottak újabb hírekhez.
– Hogy haladnak? – kérdezte Calen úrnő, mikor odaért barátjához.
– Sokan úgy fogják a kardot, mint a kapát. Ettől eltekintve egész jól. Az asszonyok, gyerekek?
– Mindannyian segítenek. A nők kardot fényeznek, ruhákat varnak, kötszereket készítenek. A gyerekek meg leginkább a futárok szerepét töltik be. Nehéz lesz ez számunkra.
– De ki kell tartanunk! Azt mondták, még sárkányok sincsenek. De azért kíváncsi lennék, ez a támadás kapcsolódik–e ahhoz, hogy a mágusok elmentek.
– Csak nem árulással vádolja Neilat? – kerekedett el az úrnő szeme.
– Dehogy. Csak lehet, hogy ezek az izék tudnak valamit. Mindenesetre, ha most megbocsát, mennem kell.
– Igen, persze – felelte a királynő, majd ő is ment segíteni az asszonyoknak. Az úrnő elgondolkodott, vajon nincs–e mégis igaza a parancsnoknak. “Talán mégis áruló?” – gondolta. Megrázta a fejét. “Nem! Ez nem lehet! Annyit segített” – érvelt magában, majd tovább ment. 
A városban mindenhol siető embereket lehetett csak látni. A gyerekek mind csöndben tűrték a halál közeledtét. Tudták, nagy csoda kell ahhoz, hogy megnyerjék a csatát. Vagy legalább is, élve megússzák. Néhol egy–egy idősebb testvér csitítgatta kishúgát, vagy kisöccsét. A kisebb gyerekek nem tudták, mi folyik körülöttük, ezért meg voltak rémülve. Őket pincékbe, vagy más, viszonylag jól védhető helyre vitték.
Egy kisfiú rohant sírva a királynő felé. Calen megállította, majd megkérdezte, mi a baja.
– Az anyukám! Nem tudom, hol van az anyukám! Nem törődik velem senki! – sírta a gyerek. Calen felvette, majd elindult az asszonyok felé. Nem sokkal később egy nagyobbacska lány sietett az úrnő felé. 
– Darel! Hál’ istennek, hogy megvagy! – mondta, majd elvette a gyereket a királynőtől. Calen visszament a palotájába. Ott látták el a sebesülteket. Volt néhány felderítő, akik ápolásra szorultak. Az udvarhölgyek velük foglalkoztak. Az egyik éppen egy mély sebet akart ellátni. Látszott rajta, hogy már régóta nem aludt.
– Hagyd csak! Majd én ellátom – mondta neki Calen, majd folytatta a seb bekötését. 
Ahogy múltak a napok, úgy nőtt a városban a feszültség. Mindenki egyre többször nézett a támadás irányába. “Vajon mikor érnek ide?” – kérdezték egyre többen. 
Az egyik hajnal a vörös horizonton egy fekete sereg bontakozott ki. Az emberek azonnal riadót fújtak. Mindenkit a várfalra parancsoltak. A gyerekeket a pincékbe vitték. Az asszonyok vizet hoztak a közeli forrásból az esetleges tüzek eloltásához. Ezután néhányan szintén fegyvert fogtak, s úgy mentek a gyerekekhez. Eközben a fekete sereg egyre csak közeledett. 
Calen a palotája ablakából figyelte a közeledő halált. 
– Reménykedjünk, hogy nincsenek sokan – lépett mellé Michael. Az úrnő nem szólt semmit. 
Estére már megérkezett a démoni ellenség a város kapujához. Hihetetlen erővel támadták a várost. A katonák alig bírták ellökni a rengeteg létrát, amiken az ellenség megpróbált felkapaszkodni. A démonoknak néhol sikerült feljutniuk a falra. A katonák hősiesen védték otthonukat, s így az alakváltókat sikerült visszaszorítani. Aznap este az ellenségnek nem sikerült bevenni a várost. Ám a házak már nem a víg kacagásokat verték vissza. 
Nyöszörgéseket, könyörgéseket, segítségkiáltásokat lehetett mindenhol hallani. A fal, illetve a palota között elterülő főtér megtelt katonákkal. Akadtak közöttük olyanok is, akik bajtársaik arcát látták utoljára életükben. A nők most előmerészkedtek, s miközben egyik kezükkel a sebesülteket látták el, másik kezükben fegyverüket tartották készenlétben bosszúra éhesen. Nem tudhatták, mikor kezdődik újra a borzalom.
A hajnal sem kecsegtetett túl sok jóval a főváros számára. A Nap még forróbban tűzött, mint eddig. Mintha szándékosan akarta volna megnehezíteni a védők munkáját. Az este sem hozott enyhülést. Mikor a hőmérséklet elviselhetővé vált, az ellenség ismét újult erővel kezdte meg a támadást. A forró levegő megtelt halálsikolyokkal, illetve nem evilági kiáltásokkal. Néhol egy-egy gyereksírás is felcsendült az ostromlott falak között. A városban egyre nőtt a sebesültek száma. A démonsereg viszont úgy tűnt, sosem csökkent.
– Mennyi a veszteség? – kérdezte fáradtan Michael az egyik katonát, mikor vége lett egy újabb hátborzongató éjszakának.
– A kétszázból sok a sérült, de egyelőre csak hatvan emberünket vesztettük el. Többnyire azok sem katonák voltak – jelentette az őr. 
A parancsnok figyelte, ahogy a démonok lassan a nyilak hatósugarán kívülre mennek, majd tábort vernek. 
– Kettőzzétek meg az őrséget! Kétóránként váltsák le őket! – adta ki a parancsot, majd bement a palotába. Égő sérüléseivel mit sem törődve rótta a folyosókat.
Az épületben mindenhol sebesültek feküdtek. Némelyeknek könnyebb volt a sérülésük, így azok estére ismét harcba tudtak szállni. A parancsnok végigment a folyosón a királynőt keresve. Meg is találta, amint éppen egy katonát látott el. 
– Eddig hatvanan vesztették életüket – jelentette Michael. 
– Annál több a sérült – mormolta Calen, majd megtörölte homlokát. Ruháját néhol vérfoltok piszkították, haja kócosan omlott vállára. Fáradt szemei arról tanúskodtak, hogy az előző éjjelt is végigdolgozta.
– Jobb lenne, ha pihenne egy keveset. A démonok most visszavonultak. Csak este fognak ismét támadni.
Calen mosolyogva nézett barátjára, majd elment a szobájába. 
Ahogy lenyugodott a Nap, az ellenség ismét támadott. A várfal tövében egyre nőtt a halottak száma. A démonok szinte már elesett társaikon másztak fel a falra. Az éjjel hihetetlen hosszúnak tűnt a katonák számára. Az átélt borzalmak még a legedzettebb katonákat is meggyötörték. Az alakváltók ugyanis addig harcoltak, míg végleg ki nem lehelték lelküket. Némely esetben az emberek megcsonkított, vérrel borított idegenekkel álltak szemben. Mikor eljött a hajnal, az ellenség ismét visszavonult. Bár az ő soraik is erősen megtizedelődtek, ezt szinte fel sem vették. 
Az emberek viszont már a végkimerülés határát súrolták. Szinte csak leültek a harc után az egyik fal tövébe, s már aludtak is. Még sebeikkel sem törődtek. Az őrök is alig bírtak talpon maradni. 
Ez így folytatódott még két napig. A démonok már majdnem bevették a várost. Ám az egyik hajnalban egy újabb félelmetes sereg tűnt fel a horizonton. Gyorsan közeledett a város felé. A falakon lévő emberek teljesen megtörtek. Az idegenek ezt látva felkiáltottak. Biztosak voltak a győzelmükben. Tisztában voltak azzal, miután megérkezik az erősítés, már semmi sem állhat az útjukba.
Calen úrnő is a falról figyelte a közeledő sereget. Szinte alig volt szín az arcában. Csupán a büszkesége tartotta talpon.
– Úrnőm! Ezek arany sárkányok! – kiáltotta váratlanul az egyik őr. A királynő hitetlenkedve nézett a katonára. 
– Nézze meg maga, ha nem hiszi el!
Calen jól megnézte a közeledő sereget. Több ember is csatlakozott hozzá. Az egyik napsugár megcsillantotta az élen haladó sárkány pikkelyét, majd végigfutott társain is. Fokozatosan kibontakozott a sárkányok mögött nem sokkal lemaradva vágtázó lovasság is. Az arany sugarak megvilágították a katonák páncélját.
– Igaza van! Ezek tényleg arany sárkányok! A lovasok pedig tündék! – kiáltotta boldogan a királynő. Ekkor kitört az üdvrivalgás. Az egész város hálát adott az égnek megmentőikért. 
Mikor az alakváltók ezt meglátták, zavarodottan néztek a hátuk mögé. Valami nem volt rendjén. Miért örülnének az emberek az ő csapataik láttán? – tűnődtek a lények. Ekkor csaptak le a sárkányok, majd őket követték a lovasok is. 
– Lóra! Mindenki lóra! Kirohanunk! – adta ki a parancsot Michael, majd ő is elindult hátasához. 
Városkapu kinyílt, s kirohantak a lovasok. Bosszút álltak társaikért. Kedvükre vágták a démonokat, akiknek esélyük sem volt a menekülésre. 


27.
Mikor a Rés megnyílt, az arany sereg még megvárta, míg az ellenségből mindenki át nem ér. Neila csak utána adta meg a parancsot a támadásra. Egy intésére felrepültek az arany sárkányok. A feketék eleinte meglepődve nézték őket. Ám mikor az egyik társuk holtan bukott alá, már nem tétováztak a támadással. A feketéknek viszont esélyük sem volt a többszörös túlerővel szemben. 
A tündelovasok szintén kitörtek a bokrokból a gyalogság kíséretében. Az íjászok a fák közül fedezték őket. De az egyik gonosz varázslónak még idejében sikerült ledermesztenie a gyalogság egy részét. A tündék képtelenek voltak megmozdulni. 
Mikor Neila ezt meglátta, Cameront a mágus megölésére utasította. A varázsló viszont fel volt készülve a támadásra. Egy tűzgolyóval eltalálta a hüllő fejét, aki szinte vakon zuhant a földre. A mágusnő a sárkány alá esett, így beszorult. Alig kapott levegőt súlyos barátjától. Az egyik alakváltó ezt meglátva gonosz vigyorral a képén közeledett a lányhoz. Már éppen lecsapni készült, mikor egy hirtelen mozdulattal valaki elvágta a lény torkát. Halgor ezután megpróbált segíteni a társának, bár nem sikerült. 
– Mögötted! – kiáltotta Neila, mire Halgor azonnal megfordult. Három idegennel találta szemben magát. Az alakváltók támadtak, de túl lassan. Nem vehették fel a versenyt egy tünde gyorsaságával és pontosságával. 
Az arany sárkányok a tündékkel közösen legyőzték a feketék seregét. Mikor véget ért a harc, Aranyeső kiszabadította Neilat Cameron alól. 
– Az istenekre! Még él! – suttogta a varázslónő. Megpróbálta meggyógyítani barátját, ám az erős fájdalmaitól képtelen volt rá. Mikor a sárkány ráesett, eltörte a lábát. Dargornak kellett segítenie neki. Miután meggyógyította Cameront, a harcosnőt vette kezelésbe. Mikor a mester ellátta a mágustársát, pihentető álmot bocsátott a lányra. 
– Hogy van? – kérdezte aggódva Halgor.
– Most alszik. Még kell neki egy kis idő, míg kipiheni magát – felelte Dargor, majd ő is lepihent. 
A tünde odament a Napvezérhez, s őrizte álmát. Nem tudott addig elaludni, amíg ismét meg nem pillanthatta az arany szempárt.
Másnap Neila már hajnalban felébredt.
– Mi van a többiekkel? – kérdezte azonnal.
– Mindenki megvan, senkit sem vesztettünk el. Még pihenned kell!
– Nem lehet! Tovább kell mennünk! – ellenkezett a Napvezér, s megpróbált felállni. Halgor viszont nem engedte.
– Még nem vagy teljesen felépülve – kezdte, ám a mágus közbevágott.
– A fenébe, hogy nem vagyok felépülve! A háborút nem veszthetjük el! Most pedig, vagy kiengedsz, vagy keresheted a fejed! – csattant fel Neila szikrázó szemekkel. A tünde ezúttal elengedte. Fejcsóválva követte társát. 
A Napvezért Fehéragyar köszöntötte elsőnek.
– Még nem lenne szabad felkelned…
– Ugyan, ne gyere te is ezzel s szöveggel! Mindenki készen áll? – szakította félbe nyersen a lány a vezért. Szalvaren csodálkozva nézet vissza rá. 
– Igen, de még pihenniük kellene. A harc mindenkit kimerített – felelte még mindig megdöbbenve a sárkány. 
– Délben indulunk! Mondjátok meg a többieknek is! – utasította a mágusnő ellentmondást nem tűrő hangon a vezért. Szalvaren azonnal engedelmeskedett. A sereg nem fogadta jó néven, hogy pár óra múlva ismét útra kell kelniük. Ám a Napvezér ellen senki sem mert fellépni, s nem a félelmeik miatt. Tökéletesen megbíztak a lányban, így inkább csöndben maradtak, s megpróbálták kipihenni magukat. 
A sereg délben ismét útra kelt. Vezetőjük estig nem engedélyezett pihenőt. Már csak egy napnyira voltak a várostól. A következő nap a mágusnő még a végkimerülésig hajszolta csapatát, de utána viszont kellő pihenő időt adott a felkészülésre. 
Már látni lehetett a várost a levegőből, mikor megálltak pihenni éjszakára. Neila egy varázslat segítségével szemmel kísérte az aznapi csatát a fővárosban. Mikor visszament társaihoz, magához hívatta a parancsnokokat. 
– Holnap hajnalban amilyen gyorsan csak lehet, olyan gyorsan kell mennünk. Már mindenki a harcban elfoglalt helyén indul útnak. A lovasoknak vágtázniuk kell, a sárkányoknak viszont csak nemsokkal előttük kell repülniük – adta ki az utasításokat a Napvezér. 
– És a gyalogsággal mi lesz? – kérdezte egy tünde parancsnok. 
– Rájuk talán nem lesz szükség, de nekik is sietniük kell. Ám most azt kérem, az íjászok üljenek a lovakon – mondta Neila, mire a parancsnok bólintott. 
A hajnal hamar eljött, s a sereg indulásra készen várta a napfelkeltét. Mikor a vezetőjük megadta a jelet, mindenki elindult. Az íjászok vágtára késztették lovaikat, a sárkányok közvetlenül előttük repültek. 
Az ellenséges erők gyorsan közeledtek feléjük, ahogy haladtak. A támadásuk előtt még látták, hogy a város kapuja kinyílt, s egy csapat lovas vágtatott ki. A démonok fejvesztve menekültek, de semmi esélyük sem volt. 
Délre az ellenséges csapatokat teljesen megsemmisítették. Az arany sereg a városkapu előtt gyülekezett. Mind a sárkányok, mind a tündék kíváncsian várták, mi fogadja majd őket. 
A királynő és a parancsnok a katonák kíséretében mentek eléjük. A katonák letérdeltek a hatalmas sereg előtt. Az egyik fiatal harcos felnézett, majd csengő hangon megszólalt.
– Szeretnénk elnézést kérni a korábbi viselkedésünkért. Megbántuk hibánkat, s szeretnénk, ha a mesterek elfogadnák szolgálatainkat. Reméljük, a Napvezér is megbocsát nekünk. Természetesen bármilyen büntetést hajlandóak vagyunk elfogadni – fejezte be a katona. 
Neila hátranézett barátaira, akik csak egy bólintással válaszoltak. Leszállt hátasáról, majd a katonák elé lépett. 
– Elfogadjuk a bocsánatkéréseteket. A büntetéseket pedig már megkaptátok – felelte a mágus, mire a katonák csodálkozva néztek fel. A harcosok szemében könny csillogott. 
– A büntetésetek az volt, rá kellet jönnötök a hibátokra. Ezt pedig az ellenséges sereg segítette elő. Meg, nem volt elég, hogy annyi társatokat elvesztettétek? – kérdezte kedvesen Neila. A katona lassan kivonta kardját, s a markolatát nyújtotta a mágusnő felé. 
– Felajánljuk a szolgálatainkat a Napvezérnek! – mondta közben. Neila elvette a kardot, majd ugyanúgy visszaadta. 
– Elfogadom a szolgálataidat katona! – szólt a Napvezér, majd visszaült Cameron hátára. 
A nép éltetése közben vonult be az arany sereg a városba. A tündéket szívesen látták. A mesterek a biztonság kedvéért inkább a palotában szálltak meg, nehogy még egyszer összetűzésbe keveredjenek az emberekkel. 
Aznap este mindenki ünnepelt. A királynő meghívta tündéket is az ünneplésre. Még néhány sárkány is megjelent, természetesen emberi alakban. A város ismét kezdte visszanyerni régi énjét. Miután eltemették társaikat, az emberek megpróbálták elfelejteni bánatukat. Néhányan az italban, mások a kacagásban. A tündék ismét valamilyen harci dalt zengtek. A város megtelt élettel. A parancsnokok közül is mindenki részt vett a mulatozásban. A legtöbben egészen hajnalig ünnepeltek. Neila távozott talán a leghamarabb a mulatságból. Fáradt volt, s szerette volna kipihenni magát. 
Mikor belépett a szobájába, meglepődve észlelte, hogy nincs egyedül. Halgor is ott volt. Örült a tünde társaságának. 


28. 
A város továbbra sem pihent, hiába győzték le az ellenségieket. Bár a felderítők mind azt jelentették, hogy az általuk ismert területek idegenmentesek, a kiképzés mégis folytatódott. A fiatal katonákat Agony tanította a hosszúlándzsa használatára. A kezdő kardforgatókat Michael oktatta tovább. Az íjászokkal Neila foglalkozott. 
Mikor Calen kinézett az ablakából, mindenhol csak gyakorló embereket látott. A szíve megtelt boldogsággal, mikor a tanuló emberekre nézett. De nemcsak az emberek gyakoroltak. A város egy másik pontján a tündék gyakorlatoztak. Szinte az egész város fegyverek csörgésétől volt hangos. 
Nem maradt túl sok idejük. A Carakent addig kell visszafoglalni, amíg az ellenség a serege felállításával van elfoglalva. Ám a Napvezér most nem ezzel foglalkozott, hiába volt tisztában a tényekkel. Az embereit kellett tanítania. 
– A könyöködet tartsd feljebb! Így. Most célozz és lőj! – mondta az egyik ifjúnak. A nyíl nem talált a céltábla közepébe, igaz, már az is haladás volt, hogy egyáltalán eltalálta. A felsorakozott emberek tulajdonképpen most kezdték el az íjjal való foglalkozást. A lánynak nehéz dolga volt, de ettől függetlenül jól haladtak. 
Alkonyatkor Neilat megbeszélésre hívták a palotába. Mikor odaért, már mindenkit ott talált. 
– Hogy haladtok a tanulással? – kérdezte Michael, s egy borral teli poharat nyújtott át a mágusnőnek. A Napvezér leült az egyik székbe, majd kortyolt egyet a borából. 
– Egész jól, ahhoz képest, hogy kezdők. Nem lesz velük gond. És a többiek? – nézett a parancsnokra a varázslónő. 
– Végső soron meg vagyok elégedve az emberekkel. Rendesen tanulnak, s már egészen jól forgatják a kardot. És a lándzsahasználattal hogy haladtok?
– Van még mit javítani, de egész jól megy – felelte Agony, majd ő is töltött magának a borból.
– Szóval, akkor mikor támadunk tovább? – kérdezte Szalvaren. Mindenki Neilara nézett. 
– Várom a javaslatokat – felelte erre a mágus.
– Nos, szerintem nem kéne az egész seregnek egyszerre átmenni. Csak egy kisebb csapatot kéne átküldeni, akik előkészítik a terepet – szólt az egyik tünde parancsnok. 
– Kéne egy–két felderítő is, akik kikémlelik a város gyenge pontját, ha van ilyen egyáltalán – jegyezte meg Agony. Kortyolt egyet a borából, majd letette a poharat. 
– Szerintem néhány sárkányt is át kellene küldenünk, hogyha esetleg támadás érné őket – szólt közbe Fehéragyar. 
Egy hosszabb hallgatás után Neila szólalt meg.
– Nos, akkor egy kisebb csapat megy át a Résen először. Legyen köztük tíz íjász, két mágus, egy sárkány és tíz gyalogos. Ők felderítik a terepet, majd az egyik mágus üzenetet küld nekünk. Ha minden rendben menne, a sereg apránként kelne át. 
Neila mindenkin végignézett, de senki sem szólt. Társai gondolataikba merülve ültek. Végül Fehéragyar törte meg a csendet.
– Szerintem megfelelő az átkelés. Már csak az időpontot kellene megbeszélni. 
– No meg azt, hogy kik maradnak a város védelmére – mormolta Agony. 
– Szerintem a katonáknak mind harcolniuk kellene. Akiket most képeztünk ki, azokat kellene csak hátrahagyni. Tudtommal nem várunk újabb támadást a város ellen – vélte Michael. 
– És mi van, ha mégis támadnának, míg mi nem vagyunk itt? – kérdezte a tündeparancsnok. 
– Erre kevés az esély – válaszolt Calen úrnő. Minden szem felé fordult.
– Valószínűleg most azzal vannak elfoglalva, hogy a Carakent megtartsák. Ha a város népe megtudta a fekete sereg kudarcát, nem riadnak vissza egy lázadástól sem. De ha nem ez az igazság, akkor elég nagy bajban vagyunk. 
– Az is elehet, hogy most egy még nagyobb inváziót küldenek ide – gondolkozott hangosan Fehéragyar. 
– Nincs más választásunk, minthogy támadunk. Ha a várost megtámadjuk, nem lesz elég idejük ahhoz, hogy a Nimronnal foglalkozzanak. Meg kell előznünk őket – mondta Neila. Ezzel mindenki egyet értett. 
– Az időpontot úgysem fogjuk egyhamar kitűzni. Ez sok mindentől függ. A katonák kiképzésétől, az élelem ellátmánytól és még sorolhatnám. Egyelőre várjunk még pár napot, aztán majd meglátjuk – javasolta Agony. 
– Egyetértek ezzel. Függesszük fel a tárgyalást, s pihenjünk le – zárta le a megbeszélést Calen úrnő. 
Lassan kiszállingóztak a teremből. Mindenki gondolataiba merülve hagyta el a termet. 
Neila egyenesen a szobája felé vette az irányt, ám egy érintés visszatartotta. 
– Nem akarok ebbe beleszólni, de Halgort egyre többet látom egy tünde nővel beszélgetni – mondta halkan Agony. Neila csodálkozva nézett rá. Csak egyetlen tünde nő jött velük, s az is egy mágus volt. Mivel nem felelt, a harcos folytatta.
– Ne vedd tolakodásnak, de szerintem itt valami készül. Túl sokat vannak együtt ahhoz, hogy csak barátok legyenek – fejezte be a férfi.
– Köszönöm Agony, de én megbízom Halgorban. Valószínűleg jó oka van rá, hogy együtt vannak – felelte Neila, majd indulni készült. Meglepődve észlelte, barátja is csatlakozott hozzá. 
– Tudom, s én sem azért említettem ezt neked. Csak gondoltam, jó, ha tudsz róla. Nos, akkor jó éjszakát! – köszönt el a harcos, majd elment. Neila egyedül folytatta útját a szobájába. 
Mikor belépett a helységbe, egyedül találta magát. Ez egy kicsit gyanús volt, mert Halgor ilyenkor már rég ott szokott lenni. Nem vett tudomást erről, s az ágyhoz ment. Lefeküdt, bár még sokáig nem tudott elaludni. Megbízott a tündében, ám valahogy mégis furcsa volt ez számára. Agony nem szokott efféle megjegyzéseket tenni. Csak akkor, ha jó oka van rá. Ilyen gondolatokkal aludt el a lány.
Reggel Neila egyedül ébredt. Ez már viszont több volt, mint gyanús. Felöltözött, majd elindult megkeresni Halgort. Egy parkban talált rá. Még aludt az egyik padon. Mikor odaért hozzá, már a tünde is felébredt. 
– Jó reggelt Neila! Sajnálom, hogy nem töltöttem veled az éjszakát, de a csillagok elaltattak. 
– Neked is jó reggelt! Semmi baj, én is jártam már így – felelte a lány. Halgorral együtt ment reggelizni. Aznap a mágusnő végig a tündével volt. Nem vett észre semmi különösen rajta, így nem törődött Agony figyelmeztetésével. 
Az elkövetkező napokban Neila a lehető legtöbb időt töltötte Halgorral. Minden úgy folytatódott, mint előtte. A varázslónő ezután már nem törődött ezzel az üggyel. Egészen addig, míg egyszer meg nem látta Halgort a mágusnővel beszélgetni. 
– Talán zavarok? – kérdezte őket, mire mindketten meglepődve fordultak felé. 
– Nem, dehogyis! Neila, ő Aivina – felelte a tünde.
– Örülök, hogy megismerhettem immár személyesen is a híres Napvezért! – mondta Aivina lelkesen. 
A délutánt teljes egészében együtt töltötték. Neila élvezte a mágus társaságát. Több napot is elbeszélgettek, de Halgor nem mindig tudott csatlakozni hozzájuk. Most rajta volt a sor, hogy az íjászokat tanítsa. A két varázsló sok mindent megbeszélt, ám a háborúról esett a legtöbb szó. 
– És hogyan akarod folytatni a háborút Neila? – kérdezte a tündemágus. Szemében mohóság csillant, amit Neila igen furcsállt.
– Még nem döntöttük el, hogy hogyan tovább. Sajnos még az időpontot sem sikerült megbeszélni – felelte óvatosan a Napvezér. Volt valami nyugtalanító a tündében, amit eddig nem vett észre. Aivina sokat kérdezett a haditaktikával kapcsolatban. Addig nem nyugodott egy adott kérdésben, amíg valamilyen választ nem kapott. Néha igen akaratosan próbálta kicsikarni a választ a lányból.
A mágusnő megpróbálta mágikus úton megtudni, vajon ki is ő valójában. Mikor rájött a válaszra, igen megdöbbent. Még a csodálkozását is elfelejtette elrejteni. Aivina ezt látva szintén meglepődött egy kicsit.
– Mi döbbentett meg ennyire mágustársam? – kérdezte a tünde, de a harcosnak feltűnt, hogy különös hangsúllyal ejtette ki a mágustársam szót. 
– Semmi, csak eszembe jutott, hogy egy tárgyalásra vagyok most hivatalos. Sajnálom, de már így is késésben vagyok – védekezett Neila, majd sietős léptekkel elhagyta a kertet. De nem a tárgyalóterem felé vette az irányt. Agony szobájába ment. Mikor benyitott, a harcos csodálkozva nézett felé. Barátja arcára nézve rögtön tudta, valami baj van.
– Agony, szükségem van rád! – mondta a Napvezér, miközben leült a harcos mellé az ágyra. 


29.
A várost betakarta a sötétség. Csupán az erdő zajai szűrődtek be a városba az éjszaka puha árnyain keresztül. Mindenki aludni tért már, csak az őrök járőröztek a falakon. A csillagok fényesen világítottak, mégsem vehették fel a versenyt a teliholddal. A Hold álmosan figyelte a várost, de valami mégis felkeltett a figyelmét. 
Az egyik folyosón két árny mozgott némán. Az egyik egy izmos férfit takart, társa pedig egy karcsú nő volt. Az egyik ajtóban megálltak. 
– Biztos, hogy ez az? – kérdezte Agony suttogva barátjától.
– Igen. Érzem az energiáját – felelte Neila. A harcos lassan kinyitotta az ajtót. Neila beosont, majd körülnézett a félhomályban. A tágas szobába csak egy keskeny fénycsík szűrődött be az egyik elfüggönyzött ablakon keresztül. Az ablak előtti ágyon egy alak mélyen aludt. Neila figyelte egy ideig a karcsú személyt. Az alak mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. 
– Fejezzük be, ha már itt vagyunk, aztán menjünk innen – suttogta halkan Agony társa mellett. Barátja egy bólintással válaszolt. Mindketten óvatosan közelítették meg az ágyat. Agony lassan kihúzta a tőrét. A holdfény hidegen csillant az acélpengén. Ekkor az alak felébredt. 
– Mit kerestek itt? Kik vagytok? – sikkantotta rémülten Aivina. Éppen egy varázslatot akart elkezdeni, mikor Neila egy szavával “lefagyasztotta” a tündét. 
– Mit akartok tő… – kérdezte volna a mágusnő, de Agony egy hirtelen mozdulattal elvágta a torkát. Az áldozat holtan bukott az ágyra. Ám pár perc múlva valamilyen változáson ment keresztül. Alakja megnőtt, s sokkal izmosabb is lett. Szeme karmazsinvörössé vált. Egy pillanatig még világított, majd végleg kihunyt. 
– Tehát igazad volt – jegyezte meg Agony. 
– Igen. Egy alakváltó. Vajon hányan lehetnek? 
– Valószínűleg nem sokan, de társa biztos volt. Csak azt kellene kideríteni, hogy kicsoda. 
– Azt hiszem, én tudom – dünnyögte Neila. A harcos csodálkozva nézett rá, majd egy kis idő múlva ő is rájött, kire gondolt barátja. 
– Mindenesetre mit csináljunk a hullával? – érdeklődött Agony. Neila erre egy intésével eltüntette az árulkodó tetemet. 
– Jobb lenne, ha ma este velem maradnál. Valószínűleg a másik démon nem fog habozni, hogy megöljön téged – jegyezte meg a harcos. A lány egy bólintással válaszolt, majd mindketten elindultak a férfi szobája felé. Mikor odaértek, a mágusnő csak leült az ágyra, s kibámult az ablakon. 
– Megértem, mit érzel. Ha valamiben segíteni tudok, csak szólj – mondta halkan a harcos, majd ő is leült az ágy másik végére. Agony figyelmesen fürkészte a lány arcát. Meglepődve vette észre, nem a fájdalom tükröződött társa arcán. Gondokat látott.
– Mi a gond? 
– Halgor nem halt meg, ugyanúgy, ahogy a valódi Aivina sem – válaszolta a Napvezér. Barátja érdeklődve hallgatta.
– Szerinted akkor hol vannak?
A lány lehunyta szemeit, majd egy pár perc múlva ismét felnézett.
– Az őserdőben vannak egy barlangban. Nincsenek messze innen. 
– Most mit kellene tennünk? Kiszabadítjuk őket?
– Most semmiképp sem. Valahogy le kell lepleznünk a másik kémet – gondolkodott hangosan a mágusnő. Agony a felcsillanó arany szempárból már tudta, a lány kitalált valamit. Egy sóhajjal hanyattdőlt az ágyon, majd érdeklődve hallgatta az ötletet. 
Másnap Neila megbeszélésre hívta a parancsnokokat. Ezúttal Halgort is. Mikor mindenki megérkezett, a Napvezér belekezdett terve megvalósításába. 
– Egy új terv szerint megyünk a Carakenre. Arra gondoltam, hogy mégis az egész sereget kellene átküldeni, s rögtön lerohanni a várost. Az ellenség erre a húzásra biztos nem gondol – kezdte a harcosnő. Mindenki megdöbbenve hallgatta. Csak egyvalaki tudott megszólalni a kezdeti ledöbbenés után.
– Miért változtattad meg a tervet Neila? Sokkal több esélyünk van, ha az előző stratégia szerint támadunk – ellenkezett Halgor. Mindenki rá nézett. 
– És mit tudhat egy tünde ezekről a dolgokról? Itt sem voltál – szólt ekkor Agony. 
– Én beszélek a barátaimmal, nem úgy, mint egyesek – jegyezte meg Halgor lenézően. 
– Én csak Aivina mágusnővel láttalak. De nekem akkor sem úgy tűnt, mintha a beszélgetéssel lennétek elfoglalva – vágott vissza a harcos, mire a tünde elvörösödött. Mindenki visszafojtott lélegzettel várt. 
– Elég! Nem ez a megfelelő pillanat, hogy ismét egymást marjátok! – utasította rendre őket Fehéragyar. 
– Annyiban tényleg igaza van Agonynak, hogy nem voltál itt, s velem sem beszéltél ezekről a dolgokról Halgor. Jobb lenne, ha ebbe nem szólnál bele! – értett egyet Neila.
– Még őt véded? Nálunk nem szokás meglesni mások magánéletét! – kiáltotta Halgor. 
– Magánélet? Nem tudtam, hogy ilyen közel kerültetek egymáshoz – jegyezte meg Agony cinikus mosoly kíséretében.
– Nem erről van szó. 
– Akkor miről Halgor? – kérdezte Neila elkeseredetten. 
– Ez nem a megfelelő pillanat, hogy ezt megtárgyaljuk Neila – védekezett a tünde.
– Dehogynem! Mesélj csak tünde úr! – mosolygott tovább Agony.
– Nos, tényleg nem ez a megfelelő idő, de ha már felvetődött, jobb lenne megbeszélni – szólt közbe Fehéragyar. Mindenki Halgort nézte.
– Agony hazudott, mikor azt mondta, hogy “nem a beszélgetéssel törődtünk”! Én soha nem tennék ilyet Neila. Tudod jól, hogy szeretlek! – védekezett tovább a tünde.
– Szép kis szerelem mondhatom! – morogta Agony.
– Halgor! Agony eddig még soha nem hazudott. Miért tetted ezt? – érdeklődött a Napvezér halkan.
– De én nem tettem meg! Ez az ember nem mond igazat!
– Miért hazudna? – kérdezte élesen a mágusnő. A tünde itt megakadt.
– Mert… mert féltékeny! 
– Ugyan, nevetséges! – szólalt meg Agony.
– Túl átlátszó érveid vannak Halgor! Mi történt, amit nem akarsz elmondani nekünk? – szólt közbe Fehéragyar.
– Semmi! Miért nem hisz nekem senki? Neila! Te ismersz! Higgy nekem! – kérte a tünde Neilat, aki csak lehajtott fejjel ült.
– Nem hiszem el, hogy megtetted! Hogy tehetted ezt velem? Én számítottam rád! – kiáltotta a mágusnő, majd szikrázó szemekkel felállt. Halgor is követte példáját.
– Túlságosan is feltűnően védekezel. Ez pedig a bűnösség jele – mondta Dargor.
– Rendben! Ha nem hisztek nekem, akkor higgyetek, amit akartok! De hibát követtek el, hogy nem hallgattok rám!
– Ugyan miben? – csattant fel Agony.
– Nem bíztok bennem, hát én sem bízok bennetek. A háborút pedig biztosan elvesztitek! – jelentette ki Halgor határozottan.
Ekkor Neila hirtelen felajzotta íját, majd lőtt. Halgor egy nyílvesszővel a mellkasában esett térdre. Megdöbbenve nézett a lányra, majd előrebukott. 
A teremben lévők mind meghökkenve néztek a mágusnőre, aki eltette íját. Csak Agony mosolygott. Társai szóhoz sem jutottak. A mágus odament a tünde holttestéhez, s megfordította. Kihúzta a nyílvesszőt, majd eltette. 
– Miért tetted ezt? – kérdezte Szalvaren, mikor végre szóhoz jutott. Neila megrázta a fejét, s válasz helyett a hullára mutatott. Mindenki Halgorra nézett. Ekkor a tünde megváltozott. Alakja megnőtt, majd fokozatosan átváltozott egy démonná.
– Ezért tettem. Aivina és Halgor is kémek voltak. Pontosabban, őket elrabolták, s a démonok felvették az ő alakjukat. 
– Ez azt jelenti, hogy többen is lehetnek – motyogta Dargor.
– Nincsenek. Ha szerencsénk van, még nem sikerült üzenniük a főnöküknek – folytatta Agony, mire minden szem felé fordult. 
– Neilaval tegnap este megöltük a társát is.
– Utána végignéztem a várost, de nem találtam hasonló energiájú embereket, vagy tündéket. Csak ketten voltak – fejezte be a lány.
– És a valódi Halgorral illetve Aivinaval mi van? – kérdezte Fehéragyar.
– A közeli hegyben vannak egy barlangban. Valahogy ki kellene szabadítanunk őket – tűnődött Neila. S elkezdett fel-alá járkálni.
– Ha még élnek egyáltalán – jegyezte meg Agony cinikusan.
Mindenki gondolataikba merülve ült a helyén. Senki sem tudta, most pontosan mit kellene tenniük. 
– Vajon hányan őrzik őket? – tette fel a kérdést halkan Szalvaren.
– Szerintem nem sokan. Nem lenne ésszerű két fogoly őrzésére egy egész hadsereget áthozni – gondolkodott hangosan Dargor. 
– Meg azt megéreztük volna – értett egyet az aranyok vezére. 
– Mi van, ha kiszedték belőlük a haditervünket? – kérdezte Agony.
– Nem hiszem. Halgor előbb halna meg, mégha rengeteget kell is szenvedne emiatt. Aivina pedig mágus. Tud vigyázni magára – rázta meg a fejét a Napvezér. 
– Mindenesetre valakinek ki kellene kémlelnie a barlang védelmét – mondta a sárkány. 
– Cameronnal odamegyek, s ha tudjuk, kiszabadjuk a foglyokat – döntötte el Neila. 
– Nélkülem nem mész sehova! Szükséged lesz egy gondolkodó emberre is – jelentette ki Agony, mire a mágusnő elmosolyodott.
– Rendben. Holnap indulunk.


30.
A hajnal hamar eljött. A város még aludt, mikor Cameron elhagyta a palotát. Agony és Neila utazott a hátán. Nem kellett sokáig repülniük. A barátaik börtönéül szolgáló hegy nem volt messze a várostól. 
Cameron mégis jóval a hegy előtt leszállt. Mivel nem tudták, mi fogadja majd őket, inkább gyalog közeledtek a börtön felé. Neila lekicsinyítette hátasát, aki utána a vállán utazott tovább. Az erdő sűrű volt, így a Nap már delelt, mire elértek a hegy lábához. 
– Jobb lenne, ha megvárnánk az estét – vetette fel Agony. Társa beleegyezett.
Egy nagyobb fa mellett ütöttek tábort. Cameron őrködött, míg barátai aludtak. A hőség szinte elviselhetetlen volt. Az este sem hozott enyhülést. A fehér sárkány ébresztette társait, mikor a Nap lemenőben volt. Ettek egy keveset, majd elindultak. 
Agony haladt elöl. Egy kidőlt fa keresztezte útjukat. A harcos átlépte, de egy kiáltással eltűnt. Neila azonnal odament, hogy segítsen társának. Barátja egy mély gödörbe esett bele. Az üreg oldalát tüskék borították, így a férfi több helyen is felsértette magát. 
Neila keresett egy erős indát, majd leengedte társának. Agony nehezen mászott ki. Néhány sebe mély volt, ezért a mágusnő meggyógyította.
– Átkozott alakváltók! Tudták, hogy jövünk! Ez csak az ő művűk lehet – mutatott Agony a csapdára. 
– Remélem még élnek a barátaink – jegyezte meg erre a lány.
Az éjszaka viszont hamar elmúlt. Nappalra kénytelenek voltak letáborozni. A fehér sárkány őrizte nyugtalan álmukat. A levegő forrósága miatt nehezen tudtak pihenni. Mikor a Nap lenyugodott, ismét útra keltek. Az égen csak a csillagok és a Hold világított. A barátok a sötétben nehezen haladtak a hegynek fölfelé. Cameron a fák felett repült, s a hegyoldalt kémlelte. Nem volt semmi gyanús mozgás, valami mégsem volt rendben.
– Túl nagy a csend! Egy őserdőnek nem ilyennek kellene lennie, még éjjel sem – jegyezte meg halkan Neila. 
– Alakváltók! – figyelmeztette halkan társait a sárkány. Neila erre elkezdett kántálni valamit. Nem sokkal később köd kezdett megjelenni a hegyoldalon. A sűrű felhő lassan beborította az egész hegyet. Pár lépésnél tovább nem lehetett ellátni. Agony elismerően bólintott társa felé. 
Mindketten kivont karddal vártak. A sötét és a köd elrejtette őket, de erre sem számíthatnak mindig. Agony mozgást vett észre a szeme sarkából. Intett társának, aki halkan követte. Pár lépéssel mellettük két alakváltó állt. Neila meggondolta magát, s eltette kardját. Helyette felajzotta íját, majd intett társának, aki elindult az egyik felé. A lány pontosan lőtt, mire az egyik idegen holtan esett össze. Agony eközben a másikat fogta le hátulról. Egy gyors mozdulattal az alakváltó elvágott torokkal rogyott a földre. 
A két barát folytatta útját a hegynek felfelé. Útjuk egyre meredekebb lett. Már a Hold delelése is elmúlt, mikor elértek egy barlanghoz. Óvatosan osontak a bejárathoz. A köd eközben már elkezdett felszállni, így jobban láthattak a tágas üregben. 
Neila és Agony egyszerre léptek be a járatba. A barlang falába egyenlő távolságban fáklyák voltak elhelyezve. Egyszer csak egy nyílvessző zúgott el Agony feje mellett, ami megkarcolta az arcát. A harcos azonnal kardot rántott. Neila felajzott íjjal várt. A járat végében két sötét alak várakozott.
– Tegyétek el a fegyvereiteket! Nem érnek semmit. Itt nem nyerhettek – mondta egy ismerős hang. A társak azonnal felismerték.
– Halgor! – sóhajtotta Neila.
– Igen, én vagyok. Most pedig, tegyétek el a fegyveretek! – lépett ki a fényre a tünde.
– Ne tedd Neila! Ez csapda! – suttogta Agony, mire a tünde felnevetett. Intésére társa is megmutatta magát.
– Aivina! – kiáltotta a Napvezér.
– Igen. Ezt a háborút nem nyeritek meg! – mosolygott a tündemágus, s egy tűzgolyót engedett útjára. Neila egy védőpajzsot vont maguk köré. 
– Innen nem juttok ki élve! – közölte Halgor. 
– Mi ütött belétek? – kérdezte hangosan Agony.
– Semmi. Csak megismertük a valódi hatalmat! Ez ellen az erő ellen senki sem tud nyerni! Mi pedig szeretünk a győztes oldalon állni – felelte Halgor, majd késével a kezében elindult feléjük.
Agony megfeszítette íját, s célzott. 
– Ne! – kiáltotta Neila, s lefogta a nyilat.
– Meg kell ölnünk őket! Ezek nem a barátaink!
– De igen! Csak kicserélték a tudatukat a gonosz mágusok. Azt akarták, hogy bedőljünk nekik. Ezek nem ők, csak a kinézetük ugyanaz. Higgy nekem! De nem ölhetjük meg őket, különben a barátaink is meghalnak! – érvelt Neila. Halgor egyre csak közeledett Aivinaval az oldalán. 
– Mégis hogyan tudnád észhez téríteni őket? 
– Még nem tudom. De nem támadhatjuk meg őket!
– Ha mi nem támadunk, ők ölnek meg minket! Nincs más választásunk! – ellenkezett Agony. A lány viszont továbbra sem volt hajlandó elengedni a nyilat. 
– Ha nem hagysz, téged is megöllek! – morogta a harcos. 
Halgor és Aivina eközben elérték a pajzsot. A tündemágus hozzáért a burához, majd kántált valamit. A keze fokozatosan áttörte a pajzsot. Addig csinálta ezt, míg az meg nem szűnt. Mikor a társak védelme elmúlt, Agony félrelökte a mágusnőt, majd lőtt. A nyila vállon találta a tündemágust, aki térdre esett. A harcos ezután kivont karddal támadta a nőt, aki egy villámmal megállította. 
Halgor eközben Neilat támadta. Késével rontott a lánynak, aki megpróbált védekezni. Nem akart kárt tenni a tündében. Kardjával fogta fel ellenfele csapásait. Mikor látta, hogy társát eltalálta a villám, megpróbált barátja közelébe menni. Ám Aivina útját állta. 
– A barátod már halott. És te is követed majd! – mondta, majd egy újabb tűzgömböt bocsátott útjára. Neila hárította a támadást. Egyre kijjebb szorult a barlang bejárata felé. Mikor hátrapillantott, mögötte már csak a meredek hegyoldalt látta. A bejárat peremén állt. Halgor mosolyogva lépett közelebb.
– Ne tedd ezt Halgor! Gondolj arra, hogy mennyit segítettél s városnak! Gondolj a királynőre! Gondolj az éjszakáinkra! – kérte egyre halkabban a lány. Halgor az utolsó megjegyzésnél mintha megingott volna. Neila ezt azonnal megragadta.
– Gondolj a szép pillanatokra, amiket együtt töltöttünk! 
– Ne törődj vele! A gonosz oldaltól több boldogságot kapsz! – szólt közbe Aivina. Halgor teljesen összezavarodott. 
– Ne hallgass rá! Emlékezz! Mennyire szerettük egymást! A gonosztól nem kapsz szerelmet! Halgor! Könyörgök, emlékezz! 
A tünde most úgy tűnt, hajlik a varázslónő szavára. 
– Ugyan! Annyi gyönyörű lányt kapsz, amennyit csak megkívánsz! A Nagy Úr mindent megad, amit csak akarsz! – érvelt tovább Aivina. Ez megtette a hatását. Halgor ismét a lánynak rontott. Ekkor nyílvessző csapódott a tünde hátába. Agony állt mögötte szaporán lélegezve. Ruhája kormos volt, s enyhén füstölgött a villámtól. Kezében felajzott íj. Aivina egy újabb tűzgömböt bocsátott útjára, ám az nem a harcosba csapódott be. 
Agony előtt Neila állt, akit pontosan mellkason talált a gömb. A Napvezér saját testével védte barátját. A harcos sem volt tétlen. Egy újabb nyilat engedett útjára, mely szíven találta a tündét. Aivina térdre esett, majd eszméletlenül dőlt előre. 
A harcos ezután Halgor felé fordult, aki a bejáratnál volt. Háttal térdelt a férfinek. Agony éppen támadott volna, mikor egy kés repült egyenesen felé. Halgor dobta el, mikor megfordult. A kés viszont célt tévesztett. Neila ismét kettőjük közé állt, s emiatt őt találta el a fegyver. A lány ájultan esett össze. 
Mikor ezt Halgor meglátta, valami fellángolt benne. Eszébe jutottak a csodálatos percek, melyeket a társával töltött. Eszébe jutott az is, mikor egy fekete mágus meggyőzte őt a sötét oldal erejéről. Megrázta a fejét. Egyre több emlék tört utat a kényszerű felejtésen keresztül. Lassan teljesen kitisztult a tudata. Látta, amint Agony felé tartja felajzott íját.
– Ne lőj! Kérlek! Ismét önmagam vagyok – kiáltotta a tünde. Nem tudta, barátja hisz–e neki, de már úgyis mindegy. Megölte azt, aki igazán fontos volt számára. 
– Miért higgyek neked? Megtámadtál minket!
– Már nem hat rám a fekete mágia – felelte Halgor, ekkor belenyilallt hátába a fájdalom. Térdre esett. 
– Ha nem hiszel nekem, ölj meg nyugodtan. Hisz megöltem Neilat. Nélküle úgysem érdemes élnem – mondta fájdalommal telt hangon, s lassan felnézett. Agony eltette íját, majd odament barátjához. Egy hirtelen rántással kitépte a nyilat, mire Halgor felordított. A harcos levette köpenyét, majd bekötötte vele a tünde sebét. 
Ezután Neilat vette szemügyre. A kés a jobb vállát találta el. Óvatosan hanyatt fordította a lányt, majd lassan kihúzta a fegyvert. Halgor is odament hozzá. Megnézte a mágus pulzusát a nyakán. 
– Még él! De nem sokáig, ha nem tudjuk meggyógyítani. Mi történt vele? – kérdezte a tünde, mire Agony elkerekedett szemmel nézett rá.
– Nem emlékszel semmire?
– Nem. Csak arra, hogy a fekete mágus elvitt minket, majd meggyőzött a sötét oldal erejéről. Annyira fáj a fejem. Úgy érzem, mintha egy másik tudattal éltem volna az elmúlt három napban. Aztán, érzem hogy történt valami, de képtelen vagyok felidézni, mi. Csak azt tudom, hogy ismét önmagam vagyok. 
– Azt sem tudod, hogyan sérültél meg? – kérdezte a harcos, mire társa megrázta a fejét. Agony nem értette a dolgot. Lehetetlenek tűnt, hogy ezt a harcot bárki is elfelejtse. Visszaadta a kését a tündének, majd odament Aivina testéhez. Felemelte a fejét, aki erre felnyögött, majd kinyitotta a szemét. 
– Agony! Mi történt? – kérdezte a nő kábultan, majd felült. Érdeklődve nézte a mellkasából kimeredő nyilat. Szisszenve kirántotta, majd egy rövid koncentrálás után beforrasztotta a sebet.
– Majd elmesélem. Most segítened kell Neilanak. Halgor őt találta el, mikor eldobta a kését – mondta a férfi, majd odakísérte a tündemágust társához. 
Mikor Halgor meghallotta, hogy ő találta el a mágust, holtsápadt lett.
– Meg tudod menteni, ugye? – kérdezte Aivinat rekedten, aki bólintott. A tündemágus begyógyította barátja sebeit, majd társai sérüléseit is ellátta.
Már felkelt a Nap, mikor a varázsló végzett barátai gyógyításával. 
– Ma itt maradunk – jelentette ki Agony, majd körülnézett. Halgor Neilat ápolta, Aivina pedig már aludt. De valami mégsem volt rendjén.
– Hol van Cameron? – kérdezte hirtelen Agony, mire Halgor ránézett. 
– Ő is veletek volt?


31.
– Alakváltók! – figyelmeztette Cameron barátait. De mikor visszaindult volna feléjük, váratlanul mindent sűrű köd borított el. Nem látta társait. Megpróbált gondolatban kapcsolatba lépni Neilaval, de nem sikerült. Ez aggasztotta a sárkányt. Elindult arra, amerre utoljára látta a két embert. 
Nem tudta merre jár, vagy hogy milyen messze van társaitól. Órákig bolyongott az erdőben. A köd eközben lassan felszállt. Mikor kitisztult az idő, a hüllő tisztán látott mindent a sötétség ellenére is. Észrevett egy közeli barlangot. Felrepült a bejárathoz. Óvatosan benézett, de nem látott el messzire. 
Mivel nem érezte Neila erejét, elhagyta a barlangot. Éppen két fa között akart volna keresztülrepülni, mikor egy ragadós háló megfogta. Ijedten próbált meg kiszabadulni, mire csak még jobban belegabalyodott. Egy kis idő múlva erőltetett nyugalommal nézett körül. Egy pókhálóba ragadt bele, csakhogy ez sokkal nagyobb volt és erősebb. Cameron biztos volt benne, hogy számára rakták ki. A sötétben nem vette észre a szinte láthatatlan fonalat, ezért repült bele. 
Nem tudta, hogyan tudna kiszabadulni. Szárnyait teljesen lefogta a háló. Az egyik mancsa viszont még szabad volt. Megpróbálta elszakítani a fonalat, ám az nem engedett. 
“Tökéletesen sárkánybiztos” – gondolta Cameron keserűen. Ekkor léptek zaja törte meg az erdő csendjét. 
Nem sokkal később egy fekete mágus lépett elő a sűrűből. Gúnyosan vigyorgott.
– Nocsak, nocsak. Egy fehér sárkány. Méghozzá milyen kicsi. Nem mindennapi fogás egy ilyen lény – szólalt meg a mágus, majd egy szavára a háló elengedte a tartófákat. Ám Cameront egy gubó továbbra is fogva tartotta. A mágus felemelte a fogolysárkányt, mire az egy jéglehelettel lefagyasztotta az ember kezét. A varázsló káromkodva ejtette el a lényt. 
– Szóval nem adod meg magad. Te akartad! – sziszegte a fekete mágus. Egyetlen szóval elkábította áldozatát. 
Cameron egy barlangban tért magához. Megrázta fejét, hogy teljesen felébredjen a bódulatból. Lábai megbilincselve, szárnyai pedig szorosan testéhez voltak kötözve. Megpróbálta elszakítani köteleit, bár azok nem engedtek. Elharapni sem ment neki. A sárkánynak ezekkel a próbálkozásokkal csak azt sikerült elérnie, hogy teljesen kimerült. Ekkor lépteket hallott. A fekete mágus tért vissza. 
– Nocsak, felébredtél? Remélem sikerült kipihenned magad – köszöntötte gúnyos vigyorral az ember.
– Csak engedj el, s majd meglátod, mire vagyok képes! – felelte Cameron. Szemeiben harag villogott.
– Sajnálom, de nem áll szándékomban szabadon engedni téged. A barátaid már úgyis halottak.
– Mit tettél velük?
– Én, semmit. A saját társaik ölték meg őket. A két tünde.
– Halgor és Aivina – suttogta a fehér sárkány.
– Igen. Ők immár a gonoszt szolgálják. Mi mindenre képes az agymosás, igaz? A többieknek nincs esélyük ellene. A vajszívű Napvezér pedig úgysem ölné meg őket – válaszolta gúnyosan a mágus, majd felkacagott.
Cameron nem hitt a fülének. Kinézett a barlangból. Már hajnalodott, amin eléggé meglepődött. 
“Ezek szerint túl sokáig voltam eszméletlen” – vonta le a következtetést magában. Utálta használni a mágiát, de most kénytelen volt. Mikor a mágus nem figyelt, halkan elkezdett kántálni. A kötelei pár szívdobbanásnyival később ernyedten hulltak a földre. Ekkor Cameron eredeti nagyságúra nagyította fel magát. Mire a mágus észre vette, már késő volt. A fehér egyetlen csapással megölte ellenfelét. 
Ezután elindult, hogy megkeresse barátait. Ám a hegyoldalban rengeteg barlang nyílt. Mire mindegyiket megvizsgálta, már régen fenn volt a Nap. Fáradtan repült a következő járathoz. Ott sem talált rá a keresett személyekre. Teljesen kimerült. Nem tehetett mást, minthogy később folytatja a keresést. 

Már jóval elmúlt dél, mikor Cameron felébredt. Nyújtózkodott egyet, majd kirepült. Akadt még néhány barlang, amit nem nézett meg. A következőt üresen találta, így tovább repült. Ahogy közeledett a következő barlanghoz, úgy érezte egyre erősebben a mágusnő erejét. Biztos volt benne, hogy járatban megleli barátait. 
Óvatosan repült az üreg felé, mert érzett egy idegen erőt is. Mikor odaért a barlanghoz, minden aggodalma egy csapásra elszállt. Agonyval találkozott a bejáratnál. 
– Örülök, hogy ismét velünk vagy Cameron – köszöntötte a férfi barátját. 
– Én is örülök, hogy épségben viszontláthatlak. Neila hol van? – kérdezte a fehér sárkány, mire a harcos a barlang belseje felé mutatott. Cameron elindult a mutatott irányba. Amikor viszont meglátta a lányt, elkomorodott.
– Mi történt vele? – kérdezte Halgortól.
– Nem tudom pontosan. Valahogy leszúrtam.
– Hogy–hogy nem tudod? Te szúrtad le? – kérdezett vissza a sárkány döbbenten. 
– Majd mindent elmesélek – szólt közbe Agony, mikor ő is odament. 
Aznap a barlangban pihent a csapat. Cameron átvette a virrasztást Halgortól, így már ő is pihenhetett. Egyedül a sárkány maradt ébren. Aivina is mélyen aludt. Estére viszont már mindenki felébredt. Még Neila is magához tért. A társai kérésére Agony és Neila felváltva mesélték el a harcot a tűznél. Miután végeztek a történettel, ismét lepihent a kis csapat. Az éjszaka további része eseménytelenül telt el. 
Másnap reggel Agony ébredt elsőnek. Nem akarta felébreszteni barátait, ezért néma csendben ment el vadászni. Mire visszatért, már mindenkit ébren talált. Megsütötték a prédát, majd kényelmesen megreggeliztek. Már majdnem delelt a Nap, mikor visszaindultak Nar városába.
A városban mindenki örült a visszatérésüknek. Ám mikor megkérték őket, meséljék el a történetüket, finoman elutasították. Semmi kedvük nem volt elmondani a harcot. Megtartották maguknak. 


32.
A kiképzés folytatódott tovább. Mindenkinek volt dolga, csak Silumarnak nem. Mivel a mágusok lakosztályából kitiltották, nem tudott mit csinálni. Az egyik nap már nem bírta visszafogni kíváncsiságát. A palota minden szegletét felkutatta. Lement a pincébe, ahol csak egerekkel találkozott. Aztán tovább nézelődött. A vendégszobától elkezdve a tanácsteremig keresztül-kasul bejárta a házat. Talán jobban ismerte már az épületet, mint maga a királynő. Mivel nem talált semmi érdekeset, visszament a lakosztályokhoz. Elérkezett ahhoz a kapuhoz is, ami a mágusok birodalmának kezdete volt. 
– Van itt valaki? Nincs. Milyen kár – motyogta magának a surranó, majd odament az ajtóhoz. Ám a bejárat zárva volt. 
– Nahát! Ilyet még nem láttam. Biztos sok érdekes dolog van ott, ha bezárták az ajtót – mondta magának fennhangon Sil, s már elő is vette a szerszámkulcs-készletét. A surranók kitűnő zárfeltörők. Emiatt tudott Sil is könnyedén bejutni a zárt ajtón.
- Nahát, milyen rossz zárja van ennek a kapunak. Bárki simán bejuthat. Majd el ne felejtsek szólni a királynőnek, hogy cseréltesse ki – dünnyögött magában az apró alak, miközben benézett.
A kapu túloldalán egy újabb folyosó nyílt. Sil elindult. Rengeteg szobaajtó nyílt az előszobába A surranó kiválasztott egyet, majd lenyomta a kilincset. Sajnálatos módon az ajtót nyitva hagyták. Bement. A szoba közepes nagyságú volt. Az egyik szekrényen pár erszény hagytak, hanyagul lerakva. Silumar megszemlélte az egyiket. 
– Hm. Nicsak, egy gyűrű! Milyen rendetlen a gazdája, hogy csak így itt hagyja. Bárki elviheti. Majd én elteszem, s ha találkozom vele, visszaadom neki – motyogott Sil, s elrakta a gyűrűt az egyik erszényébe. Miután nem talált semmi más különös dolgot, tovább indult. 
Egy újabb szobát szemelt ki magának, majd benyitott. Ezúttal már bezárták az ajtót. A behatoló csillogó szemekkel szedte elő ismét a szerszámkulcs-készletét. Silnek egy jó tízpercet kellett a zárral foglalkoznia, míg bejuthatott. Kíváncsian nyitotta ki az ajtót, de nem talált semmi különöset. A szoba nem különbözött az előző mágus lakosztályától. A szobába beszűrődő napfény hívogatóan csillant meg az ágyon lévő üvegcséken. A surranó kíváncsian szemlélte meg őket. Egy kék üveg már el is tűnt az egyik erszényben. Egy zöldet jobban is megvizsgált. Sil kihúzta a dugót, majd beleszimatolt az üvegbe. Csípős szag áradt szét a szobába, mire a kis alak fintorogva visszadugta a dugót.
– Hogy lehet ilyen dolgokat itt hagyni? – kérdezte magától, majd azzal a szándékkal, hogy visszarakja az ágyra, keze egyik erszényébe süllyesztette az üvegcsét. 
Ezután egy harmadik szobát is kiszemelt magának a surranó. Az a szoba sem különbözött a többitől. Kivéve azt, hogy egy halom mindenféle volt a helység közepén lévő asztalon. Silumar megnézte a csillogó tárgyakat. Az egyik gyűrű nagyon megtetszett neki, s elrakta. Aztán talált még egy karkötőt. Csodálatosan volt megmunkálva. Az ezüst karikán falevélminta futott végig. Olyan élethűnek tűnt, hogy a surranó egy pár pillanatig azon gondolkozott, talán ezüst levelű fák is léteznek a világon. Sil elnézte egy kis ideig, majd felhúzta. 
Hirtelen forogni kezdett vele a világ. Mintha egy légörvénybe került volna. Össze–vissza repkedett a szobában, míg teljesen el nem szédült. Végül sikerült levennie a karkötőt, mire egy nagy puffanással földet ért a díszes szőnyegen. Sil megrázta a fejét, majd visszasétált az asztalhoz. Talált egy másik gyűrűt is. Furcsa mód ez sokkal jobban vonzotta, mint az előzőek. Felhúzta az ujjára. Ekkor minden elsötétült.
Mikor végre magához tért, valahogy mindent máshogy látott és hallott. Nagyon furcsán érezte magát. A közelben volt egy földig érő tükör. Odament elé, de úgy érezte, mintha most máshogy járna. Mikor meglátta magát a tükörben, igen meglepődött. Még lélegezni is elfelejtett pár pillanatig. Ugyanis nem egy surranó nézett vissza rá, hanem egy zöldszemű fekete macska. 
– Huhh, ez aztán a varázsgyűrű – motyogta a surranó. Ekkor lépteket hallott. Egy varázsló lépett be a szobába.
– Ajaj! – dünnyögte a macska-surranó, mire a mágus felé nézett. Sil észrevette, hogy a mester egy tünde nő. Ám csodálkozni nem volt ideje, mert a tünde odament hozzá.
– Hát te hogy kerültél ide? Kinek a macskája vagy? – kérdezte a mester.
– Hát, én csak… – kezdte volna Sil, de csak nyávogni tudott. 
– Na, gyere, kiviszlek innen – mondta a mágus, majd felemelte a macskát. Miközben mentek, a tünde folyamatosan simogatta az állat fülét. Sil azt vette észre, hogy elégedetten dorombol. Lehunyta szemeit. Már majdnem elaludt, mikor a mester megállt. Kinyitotta zöld szemét, s a királynővel találta szembe magát. 
– Úrnőm! Találtam egy macskát a szobámban. Nem tudom, kié lehet, ezért ha nem haragszik, magára bíznám.
– Milyen szép macska. Rendben Aivina mester. Ha jelentkezne a gazdája, majd visszaadom – felelte az úrnő, mire a varázsló meghajolt, majd kiment. A surranó azonnal elkezdte felderíteni a szobát. A királynő mosolyogva figyelte. Mikor Sil elfáradt, odament az úrnőhöz, s felugrott az ölébe.
– Aranyos macska vagy. Vajon mi a neved? – tűnődött az úrnő. 
– Silumar – nyávogta az állat. 
– Majd Aivina elnevez, ha akar. De biztos keres már a gazdád. Egyáltalán hogy jutottál be a mágusok lakosztályába? Mindegy – legyintett a királynő, majd elkezdte a macska füle tövét vakargatni. Sil elégedetten hunyta le a szemét, miközben folyamatosan dorombolt. 
Ám egyszer felébredt. Ránézett az úrnőre, aki már aludt. Kinézett a hatalmas ablakokon. Már éjszaka volt. Óvatosan leugrott róla, majd elindult a tündemágus szobája felé. “Egész jó ez a macska dolog!” – gondolta magában Silumar. Nesztelenül suhant végig a kihalt folyosókon, akár egy árnyék. Mikor odaért a kétszárnyú ajtóhoz, lökött rajta egyet. Az ajtó engedett a nyomásnak, s kitárult. Sil megkereste a tünde szobáját, aminek nyitva volt az ajtaja. Bement, majd felugrott a mester ágyára, aki már aludt.
Mikor Aivina álmában arrébb rakta a kezét, valami puhát tapintott. Csodálkozva nézett fel a mágus. Silumar is felébredt, s zöld szemeivel a tündére nézett. 
– Hát te hogy kerülsz ide? Na, mindegy. 
Másnap reggel Sil ébredt fel elsőnek. 
– Éhes vagyok – nyávogta, mire a tünde is felkelt. Megvakarta a macska füle tövét, majd felöltözött. Sil elfordult, mikor öltözött a nő. 
– Éhes vagyok – panaszkodott megint a surranó, mire a mágus egy tál tejet varázsolt neki. Mikor megitta, a surranó elindult Aivina után. A mester a kertbe tartott, ahol Neila már várta. 
– Jó reggelt Neila!
– Jó reggelt Aivina! Új testőröd van? – mutatott a macskára a lány.
– Nem. Egyszer csak a szobámban termett. Nem tudom, hogy került oda. 
– Nekem van egy ötletem – mondta Neila, majd felvette az állatot. Egy párszor megsimogatta, majd ismét lerakta. Ezután megnézett valamit az egyik mellső lábán, majd lehúzta a gyűrűt a surranó kezéről. Amint lekerült a gyűrű az állat mancsáról, a fekete macska helyett egy surranó ült a kert földjén.
– Ahogy gondoltam. Bejutott a lakosztályotokba – csóválta meg a fejét a mágusnő. Aivina elkerekedett szemekkel nézett a surranóra, aki teljesen ártatlan képpel nézett vissza rá. 
– Sajnálom, de annyira szép volt ez a gyűrű, hogy nem tudtam ellenállni – mentegetőzött Sil. 
– Mi mindennek nem tudtál még ellenállni? – csattant fel Aivina, s kipakoltatta Silumarral az erszényeit. Több varázsgyűrű, karkötő, illetve üvegcse is előkerült. Csilingelve hulltak a faragott kőpadra.
– Szóval? – nézett szigorúan a surranóra Neila.
– Én csak unatkoztam. De nem akartam ellopni semmit! Tudod, hogy nem vagyok tolvaj! Csak a mágusok annyira rendetlenek, hogy mindent szanaszét hagynak. Én csak összeszedtem, mert vissza akartam adni a gazdájuknak – védekezett Sil ártatlan arccal. Neila sóhajtott egyet, majd odaadta a kellékeket Aivinanak.
– Visszaadod a mestereknek? Köszönöm! – kérte a tündemágust a Napvezér. 
– Legközelebb ne csavarogj el sehova, megértetted? – kérdezte Siltől a lány. A surranó bólintott, bár a mágusnő sejtette, ezt úgysem fogja betartani. Igaz, aznap nem is tudott többet foglakozni a surranóval. Fontosabb volt számára a háború megbeszélése.


33.
Ám Silumar továbbra sem tudott nyugton maradni. A mágusok lakosztályát már többször is meglátogatta, mióta macskává változott. Ugyanis tudta, az ajtókat nem lehet elvarázsolni a különleges fém összetételek miatt. Nem értett hozzá, de ez neki éppen elég volt, hogy máskor is bemenjen. De egyszer olyat tett, ami majdnem végzetessé vált a számára.
Silumar szokása szerint az egyik mester szobájában nézelődött. Talált egy különös üvegcsét. Eleinte nem tudta, mit kezdjen vele. Neila ugyanis mesélt neki egy–két dolgot, amit azért nem akart kipróbálni. Végül kinyitotta az üveget. Kellemes illat áradt belőle. Silumar többször is mélyet lélegzett a kellemes szagból. Ekkor hirtelen elejtette az üveget. Nagyon furcsán érezte magát. A folyadék beivódott a szőnyegbe, az illata pedig teljesen betöltötte a szobát. A surranó minél többet lélegzett be a furcsa füstből, annál különösebben érezte magát. Egyszer csak elkezdett növekedni. Eleinte még Silnek is tetszett a dolog, de mikor már a plafont is elérte, egyáltalán nem élvezte annyira. Már-már majdnem ledöntötte a tetőt, mikor abbamaradt a növekedés. Szerencsétlen Sil beragadt a szobába. 
– Segítség! – kiáltotta Silumar visító hangján. Nem sokkal később az egyik mester jött be a szobába. Mikor meglátta asz óriás–surranót, majdnem kitépte az összes haját. 
– Mit csináltál, te szerencsétlen? Mit bontottál ki? – kiáltotta a mágus. Mikor valamennyire megnyugodott, már ő is érezte a folyadék illatát. Orra elé tartotta köpenyét, majd elkezdett kántálni valamit. A surranó lassan összezsugorodott, majd mikor elérte az eredeti méretét, a mágus abbahagyta a varázslatot.
– Huhh! Ez tök jó volt! Csináljuk meg mégegyszer! – kérte az apró alak ártatlan képpel. A mágus majd’ felrobbant a dühtől. Megfogta a surranót a grabancánál fogva, majd kidobta a palotából. Sil Szalvaren előtt ért földet. 
– Mit követtél el? – kérdezte mérgesen a sárkány. Szeme veszélyesen villant, így Silumar jobbnak látta elmondani, mi történt. 
– Háát, tudod az úgy volt, hogy én valahogy bejutottam az egyik mester szobájába, és ott volt egy különös üvegcse. Kihúztam a dugót és elkezdtem növekedni. Huhh! Az volt ám a jó móka! Annyira jó volt, hogy…
– Idefigyelj Silumar! Ha még egyszer a mágusok szobájába tévedsz véletlenül, akkor én véletlenül keresztbe lenyellek! – fenyegette meg a surranót Fehéragyar jól kihangsúlyozva a véletlenül szavakat. Sil behúzott nyakkal somfordált el. 
Egy fél napig nem is volt több gond a surranóval. Sil viszont továbbra sem tudta megfékezni magát, s másnap ismét meglátogatta a tiltott szobákat. 
Neila éppen az íjászokat tanította, mikor egy hatalmas sikolyt hallott. Annyira éles volt a hang, hogy az embereknek be kellett fogniuk a fülüket. Mikor elhallgatott a sikoly, Neila azonnal a mesterek szobái felé vette az irányt. Még éppen idejében sikerült elkapnia a menekülni próbáló alakot.
– Mit mondott neked Fehéragyar? – kérdezte a lány szikrázó szemekkel, s felemelte a surranót a gallérjánál fogva. 
– Valami olyasmit, hogy ha még egyszer… lennél olyan szíves és elengednéd a gallérom? Nem kapok levegőt, úgy pedig elég nehéz válaszolni – nyöszörögte Sil cincogó hangon. Neila egy sóhaj kíséretében letette az apró alakot, aki megigazította ruháit. 
– Figyelj Sil! Nem véletlenül tiltjuk meg neked, hogy ide gyere! Látod, mi történt. A saját érdekedbe, ne gyere ide többet! – mondta szigorúan a lány barátjának, aki meg is fogadta surranó becsületére. 
– Akkor ez nem tart sokáig – morogta a Napvezér, miközben kidobta a surranót a palotából. Ezek után visszament a tanulókhoz. Nem telt el egy óra, s az egyik katona hozta a hajánál fogva a kapálódzó Silumart Neila felé. A mágusnő érdeklődve figyelte az eseményeket.
– Úrnőm! Ez a kis enyveskezű megpróbálta felnyársalni magát a tőrömmel – jelentette a katona villámló szemekkel. 
– Méghogy enyveskezű! Na idefigyelj te melák! Jobb lenne, ha arra a vacakra nem használnád a tőr szót! Az még körömpiszkálónak se menne el! Ja, ha már itt tartunk, jobb lenne, ha néha mosakodnál is, mert… – de itt egy kéz tapadta a surranó szájára. A katona már dühöngött, Neila pedig inkább befogta az alak száját. 
– Igazán sajnálom! Kérlek, nézd el neki! Tudod beverte a fejét, mikor leesett egy alacsonyabb házról, s egy kicsit begolyózott – mondta Neila, mire Sil feje teljesen ellilult. Hegyes füleinek a vége remegett dühében. Úgy nézett ki, mint aki megvadult. A katona morgott magában valamit, majd elment. A mágusnő csak azután engedte el a surranót, mikor az őr már hallótávolságon kívül volt. 
– Na majd én megmutatom annak a… huhh csak engedj el! – tajtékzott Silumar lila fejjel. Barna szemei csaknem szikráztak.
– Higgadj le, vagy a katona kezére adlak! – csattant fel a Napvezér, mire a surranó fokozatosan lenyugodott. A tanuló íjászok mosolyogva figyelték a jelenetet. Bár ők is az őrrel értettek egyet, a harcosnővel senki sem mert ellenkezni, még az apró alak ügyében sem.
– Lekötözlek, ha nem bírsz nyugton maradni! Miért kell neked folyton bajba keveredned? – kérdezte a mágusnő.
– Én csak unatkoztam. A katona meg amúgy is aludt, gondoltam megnézem a tőrét – kezdte Sil. 
– Nem igaz, hogy nem tudsz nyugton maradni egyhelyben! Mit csináljak veled, hogy ne keveredj valamilyen újabb zűrbe?
Sil nem tudta megadni a választ, mert Fehéragyar közbeszólt. 
– Már megint baj van a kis lurkóval? Le kéne vágni a kezét – jegyezte meg a sárkány.
– Méghogy lurkó! – kiáltott fel a surranót, mire Neila ismét befogta a száját. Szalvarennek megvillant a szeme, de inkább a mágusnő felé fordult. 
– Calen úrnő látni kíván. Addig én vigyázok a surranóra – morogta a vezér.
– Rendben, de kérlek hagyd épségben, míg visszajövök – kérte a lány, mire a vezér mereven bólintott. 
Neila elindult a palota felé. Mikor belépett a királynő termébe, az úrnő felé fordult.
– Neila, kérem, tegyen valamit azzal a surranóval! Már az én szobámba is betört. Mit lehetne tenni, hogy lefáradjon?
– Attól tartok nem sok mindent úrnőm. Talán kéne adni neki egy–két emeletet, ahol szabadon mászkálhat. Be kellene rendezni mindenféle ártalmatlan tárggyal.
– Futárnak nem lehetne beállítani? Úgyis kevés a gyerek.
– Nem ajánlatos. Még elkódorogna valamerre – vélte a mágusnő.
– Akkor is ki kellene találni neki valamilyen munkát. Már elegem van, hogy a mágusoknál kóborol folyton. 
– Vagy a katonáknál – dörmögte a Napvezér. 
Egy rövid csönd után ismét Calen szólalt meg.
– Talán ki lehetne küldeni felderítőnek.
– Nincs az az őrült sárkány, aki hajlandó lenne megtűrni a hátán. A katonákat pedig nem akarom vele kínozni. 
– Talán igaza van. Mindenesetre nem akarom feltartani a tanításban. Ha van valami ötlete, kérem, értesítsen.
– Természetesen úrnőm – felelte Neila, majd elment. 
A katonák örömmel fogadták a mágusnőt. Nem bírták tovább a surranót fecsegését. A varázsló végül megengedte, hogy Sil ott maradjon a gyakorló emberekkel. Igaz, mikor kezdtek eltűnni az erszények, vagy a nyilak, Neila már nem bírta tovább. Elaltatta a surranót, majd a szobájába zárta. Miután becsukta az ajtót, megkönnyebbülten ment a királynőhöz. 


34.
Neilanak viszont gondolnia kellett volna arra, ez sem fogja visszatartatni sokáig Silumart. Mikor a surranó felébredt, először álmosan körülnézett. Egy hatalmas ásítás után jobban is szemügyre vette a szobát.
– Nahát! Vajon hogy kerültem ide? Na, mindegy – motyogta, s már ment is, hogy kijusson. Ám az ajtó zárva volt.
– Na, majd váltok pár szót Neilaval – mormolta, majd ügyesen kinyitotta az ajtó zárját. Miután kiment, a mágusok szobája felé vette az irányt. Óvatosan haladt. Mikor belépett az egyik szobába, nekilátott annak az alapos felderítésére. Több üvegcse, illetve gyűrű is a surranó zsákjában kötött ki. De Sil egyszer nem volt elég óvatos. Az egyik palackot véletlenül elejtette. 
Az üveg tartalma szétfolyt a szoba padlóján. Aztán elkezdett füstölni, mintha égne, pedig lángokat sehol sem lehetett látni. Sil érdeklődve figyelte a jelenetet. A füst fokozatosan egy alakot kezdett kirajzolni, majd a lény életre kelt. Silumar ámuldozva figyelte a szörnyet. Az árny egyszerre volt ezerszínű, illetve semleges. A surranó nem tudta volna pontosan megmondani, milyen színe, vagy alakja van a szörnynek. 
Az árnyszörny lassan, megfontoltan nézett körbe a helységben. Észrevette a surranót. Elkezdett Sil felé menni lassú, mégis nagy léptekkel. Silumar egyre hátrébb szorult. Még idejében sikerült kijutnia az ajtón, mielőtt a szörny elkaphatta volna. Elrohant. Futtában megkockáztatott egy pillantást a válla fölött. A lény hatalmas erővel kitörte az ajtót, majd utánaeredt a surranónak. Nem futott, mégis iszonyúan gyorsan haladt. Silumarnak éppen csak sikerült elbújnia üldözője elől.
– Hoppá – dünnyögte, miután a szörny eldübörgött mellette. Előbújt a virág mögül, majd elfutott a tanácsterem felé.
– Úgy tudom, most éppen értekezlet van. De mit fogok én ezért kapni? – motyogta a surranó futtában.

Miután Neila bezárta a surranót, megkönnyebbülten ment a királynőhöz, majd vissza tanítványaihoz. A katonák egészen jól haladtak a tanulásban. A lány elégedett volt az embereivel. 
– Rendben emberek, mára befejeztük a gyakorlást. Majd holnap folytatjuk – mondta a mágusnő, majd a tanácsterem felé vette az irányt. Mire beért a terembe, már majdnem mindenki ott volt. 
Töltött magának egy kis bort, s leült az egyik székbe. Nem sokkal később Michael is megérkezett.
– Sajnálom a késést! – kért elnézést, majd leült. Mindenki megérkezett, így Neila felvázolta a tárgyalás témáját.
– Meg kellene beszélnünk az utánpótlás problémáját. A Réseken nem biztos, hogy mindig sikerül az áthaladás. Az ellenség mindent megtesz, hogy megzavarja a Rések erejét. Ez pedig komoly problémákkal járhat. 
– Adott esetben azonban nem tudjuk máshogy ellátni élelmiszerrel a sereget a Carakenen. Ki kellene nevezni pár mágust, akik csak a Résekkel foglalkoznak – vetette fel Fehéragyar. 
– De a mágusokra mind szükség van a csatában, a sárkányokról nem is beszélve – ellenkezett Agony. 
– Mindenesetre el kell kezdenünk felszerelni a sereget. Az élelmiszert szállító szekereket pedig eleinte egy–egy mágus fogja kísérni. Mikor átért a sereg, onnantól sajnos csak a szerencsénkben bízhatunk. Ha nem sikerül ellátmányt szerezni, akkor nem tehetünk mást, minthogy addig támadjuk a várost, míg vissza nem szerezzük – mondta Neila.
– Vagy míg mindannyian meg nem halunk – dörmögte Agony, majd kortyolt egyet a borából. 
Ekkor üvöltés zavarta meg a megbeszélést. Nem sokkal később pedig hatalmas robajjal egy árnyszörny tört be a terem be. A lény szinte őrjöngött. Megfogta az egyik tünde parancsnokot, majd a falhoz vágta.
Akik a teremben tartózkodtak, most mind a kijáratot keresték. Csak Neila, Dargor és Fehéragyar maradt a helységben. Társaik a sérült tündét is kivitték. A lény fekete szemeivel felmérte a terepet, majd támadott. Mikor a mágusokhoz ért volna, váratlanul egy pajzsnak ütközött. Az árny dühödten felüvöltött. 
Eközben Szalvaren ismét eredeti alakját vette fel, majd támadott. Éles kamraival felsértette a lény testét, aki ekkor valami különös változáson ment keresztül. Mikor a sárkány halálos ölelésébe zárta, egyszerűen több darabra hullott. Mind a három darab ember nagyságú volt, s ugyanolyan erővel támadott, mint az eredeti lény. A szörnyek elszakították egymástól a mestereket. 
Neila kardjával próbálta megölni az árnyalakot, de a mágikus fegyver hatástalannak bizonyult ellene. Egy tűzgömböt engedett útjára, ám a szörny megfogta, majd visszadobta. A gömb eltalálta a lányt, aki a falhoz vágódott. 
– Ne támadjátok őket, mert visszaküldik! – kiáltotta a Napvezér, bár nem tudta, társai meghallották–e. A szörny egyre közeledett a varázslóhoz, aki még mindig kábult volt a gömbtől. Az árny felemelte a mágusnőt, majd óriási erővel a szemközti falhoz vágta áldozatát. Neila alig kapott levegőt. Fél szemével látta, hogy az alak ismét felé közeledik. Már várta a támadást, ám az nem érkezett meg. Mikor felnézett, látta, az árny egy apró alakkal küzd, aki a hátán kapaszkodott.
– Silumar – suttogta a lány, majd megpróbált felállni. Körülnézett, de barátai sem voltak jobb helyzetben. 
Fehéragyar már több sebből is vérzett. Nem tudta, hogyan kellene megölni ezeket a lényeket. Megpróbálta szétégetni egy villámmal, de a szörny el tudta vezetni a támadást. A sárkány már mindent bevetett ellenfele ellen. Semmi sem segített. 
Dargor sem tudott dűlőre jutni saját árnyalakjával. Már a mester is elfáradt, de a lény ugyanúgy támadott, mint eleinte. Mintha fáradhatatlan lett volna. Ekkor a harmadik szörny, hátán a surranóval véletlenül nekiütközött a mester ellenfelének. A két lény erre fájdalmasan felüvöltött, bár utána ugyanúgy folytatták a támadást. 
Silt össze–vissza rángatta a lény. Mikor “hátasa” nekiütközött egy másik lénynek, mindkettő felordított. A surranónak sikerült megfigyelnie, hogy a szörnyek fémes csendüléssel ütköztek össze. Ez adott egy jó ötletet neki. Elengedte az árnyalakot, ami egy lendülettel a falhoz vágta az apró alakot.
Miután elmúlt a szédülése, Silumar elkezdett az egyik erszényében kutatni. Rengeteg üvegcsét talált, de egyik sem volt a megfelelő. Egy kékre elégedetten rábólintott. Mikor felnézett, látta, hogy a szörny már nincs messze tőle. Megvárta az utolsó pillanatot, majd ellenfeléhez vágta az üveget. A palack azonnal széttört, mikor a lényhez ért. Erre hatalmas üvöltés hangzott fel. A hang egyre magasabb lett, s egyre hangosabb. 
Sil befogta a fülét. Fél szemmel látta, barátai is követik példáját. A szörnyek viszont teljesen megbolondultak, mikor a sikoly felcsendült. Fájdalmas üvöltéssel fogták a fejüket. Mikor a kiáltás már elviselhetetlenné vált mindenki számára, az árnyalakok egy hatalmas robbanással eltűntek. 
A robbanás mindenkit a falhoz vágott. Mikor minden elcsitult, szinte már a csend volt hangos számukra. 
Neila nagynehezen felállt, s odatámolygott Dargorhoz segíteni neki. Nem sokkal később Szalvaren is csatlakozott hozzájuk ismét emberi alakban. Mindannyian a kába surranó felé indultak. Silumar csodálkozva nézett rájuk.
– Hát nem csodálatos? Megöltem ezeket a lényeket. Igazán… izé – halkult el a surranó hangja, ahogy barátai szikrázó szemébe nézett.
– Idefigyelj te surranó! Most már tényleg elegem van belőled! – bődült el Fehéragyar, s nyakánál fogva felemelte a kis alakot. Silumar hiába kapálózott, nem engedték el. A sárkány vasmarokkal fogta.
– Silumar, ha van még egy kis eszed, most azonnal megfojtod magad! – sziszegte Neila visszafojtott dühhel. Sil már lassan érdekes színekben kezdett játszani. Először lila, majd zöld lett a surranó feje, de Szalvaren még mindig nem engedte el.
– Tudod, mit tettél te hibbant surranó? Egy tündét lehet, hogy megöltél a hülyeséged miatt! Ráadásul még nekünk is majdnem befellegzett – folytatta a sárkány. 
– Van egy ötletem, hogyan lehetne megbüntetni a kis kíváncsit – jegyezte meg Dargor. Silumar különös fényt látott a mester szemében, ami egyáltalán nem tetszett neki. Csupán szánalmas nyöszörgésre futotta erejéből válasz képpen.
Fehéragyar egy teljesen üres cellába vitte a surranót, majd bezárta. Neila egy olyan varázslatot mondott a zárra, amit csak egy másik mágus képes feloldani. Előtte természetesen elvették Sil zsákjait. 
– Ez feltartja egy darabig – dörmögte a Napvezér, s elmentek a cellából. 
Ezután meglátogatták a tünde parancsnokot. Calen ápolta az egyik távoli szobában.
– Hogy van? – kérdezte Neila a királynőt.
– Túl fogja élni, de súlyosak a sérülései. Több csontja is eltört – válaszolta Calen. Dargor odalépett a tündéhez, s rátette karmos kezét a sérült homlokára. Lehunyta szemeit, majd a sebek begyógyulására összpontosított. Pár pillanat múlva a parancsnok kinyitotta a szemét. 
– Mi történt? – kérdezte kábán, majd felült. 
– Majd később elmondjuk – felelte kedvesen Szalvaren, majd társaival együtt kimentek a szobából.
A parancsnokok ezután elkezdték felkészíteni a seregüket a támadásra. Az egész város felbolydult. A lakosok az utánpótlást szolgáló szekereket készítették elő. A katonák kifényesítették pajzsaikat, kardjukat, s elbúcsúztak családjuktól. 
Neila egy hajnalban seregszemlét tartott. Kétszáz sárkány, s ugyanannyi mágus. Ők foglalkoztak a fekete sárkányokkal. A varázslók mögött hosszúlándzsával felszerelt katonák foglaltak helyet. Ezen kívül kétszáz tünde íjász, illetve ugyanannyi gyalogos is segítette a harcot. Őket a háromszáz főt számláló lovasság egészítette ki. 
A sereg a város melletti hatalmas, a mágusok által létrehozott réten gyülekezett. Már mindenki felkészült az indulásra. Neila kijelölte a felderítőket.
– Dargor, szeretném, ha te is velük tartanál. Melletted lesz Aranyeső, illetve egy te általad kiválasztott mágus. Veletek megy még tíz katona, s tíz tünde íjász. Készülődjetek! Egy óra múlva indulás! – mondta Neila, mire a kiválasztottak a Rés közelében gyülekeztek. 
Mikor a Nap delelt, Neila megnyitotta a Rést. A felderítők átmentek. A sereg ezután várt. Mindenki feszült volt. Még nem tudták, mi vár rájuk. 


35.
– Mindenki felkészült? – kérdezte a démon parancsnok.
– Igen uram. Csak a parancsát várjuk – felelte egy tiszt. 
– Remek. Két nap múlva hajnalban indulunk. Szerencsére a kémek jelentették az ellenség stratégiáját. Könnyen meglepjük majd őket – mosolyodott el a vezér, majd töltött magának egy italt. Ekkor megzavarták.
– Ki az?
– U u uram, a a a N n na – jelentette az egyik őr dadogva.
– Mit dadog itt? Szedje össze magát, s bökje már ki, hogy ki az! – csattant fel ingerülten a parancsnok, de neki is torkára forrt a szó. Az őr lassan összegörnyedt, mintha fájdalmai lennének, majd holtan bukott a földre. 
– Nincs szükségünk ilyen gyáva katonákra – szólalt meg egy síri hang. A parancsnokot kirázta a hideg a hang hallatán. Úgy hangzott, mintha valaki a föld alól beszélt volna. Az ajtó kivágódott, majd egy hatalmas alak lépett be. Sisakjának teteje a plafont súrolta. Az alak tetőtől talpig vörös páncélt viselt, csak a sisakrostélyon keresztül látszottak éjfekete szemei. A lény forróságot árasztott magából, mintha magmából lenne. Sötét szemei minden fényt elnyeltek. A démon térdre borult az alak előtt.
– Hogy áll a támadás? – kérdezte a jövevény földöntúli hangján.
– Minden készen Nagy Úr. Két nap múlva támadunk. 
– Mi hír a kémekről? Megtudtak még valami fontosat?
– A a kémeinket megölték Nagy Úr. A Napvezér megérezte az erejüket. A foglyokat is kiszabadították – felelte a démon remegve. 
– Micsoda? – ordította a jövevény, s hatalmas öklével rávágott a mellette lévő asztalra. A bútor szilánkokra tört. Égett szag terjengett a levegőben. 
– Sajnálom Nagy Úr, de a Napvezér különösen erős. Az összes mágus közül csak ő volt képes átlátni a kémeinken.
– Akkor tényleg veszélyes lehet. A támadás során hozzátok elém ezt a Napvezért! De élve! – adta ki a parancsot az alak, mire a démon tisztelgett.
– Úgy lesz, ahogy parancsolja.
– De előre mondom, ha a város nem áll romokba a következő látogatásomig, kínok kínjával fogsz szenvedni az idők végezetéig! – közölte a Nagy Úr, majd elment. A szoba ismét lehűlt. A démonvezér felállt, majd egyhúzásra kiitta pohara tartalmát. 
A vezér ezután kiment az erkélyre, s végignézett a seregen. Mindenhol katonák nyüzsögtek, az eget fekete sárkányok szelték át. A parancsnok elégedetten mosolygott. 
Két nap múlva az egész sereg készen állt a támadásra. Megnyitották a Rést, majd átkeltek. Nar városától nem messze értek át. A nappali hőmérséklet elviselhetetlen volt még számukra is, így napközben nem tudtak támadni. Mikor leszállt az est, a vezérdémon felült az egyik fekete hátára, majd jelt adott a támadásra. 
A fekete sereg szinte úszott a földön. Mindent letarolt, ami esetleg az útjába került. A vezér már alig várta, hogy harcolhasson. Ő akarta elvinni a Nagy Úrnak a Napvezér nevű szemtelen nőt.
A város lakói dermedten álltak, mikor meglátták az ellenséges csapatokat. A katonák felmentek a falakra, de tudták, ezek ellen nincs esélyük. Calen falfehéren nézte a közeledő sereget. 
– Hát itt a vég – mondta, s lecsaptak a fekete sárkányok. 
A feketék mindenkit kedvükre mészároltak. Az emberek fejvesztve menekültek, de a rémálom még nem ért véget. A démonok még csak most értek ide. Betörtek a városba. A katonákat már mind megölték. A lakosság sem tudott elmenekülni az idegenek elől. 
A város megtelt sikolyokkal, kiáltásokkal. Néhol egy-egy síró asszony is feltűnt, akit hamarosan levágtak. Egy ház sarkánál ötéves forma fiú nézte ledermedve a mészárlást. Mellette két holttest. Az apja próbálta védeni családját, ám elbukott. Az anyját a szeme láttára szelte ketté egy szabja. Az egyik démon most a riadt gyermek felé lépett. A fiú felsírt. Nem sokkal később könnyei helyett vérével áztatta a valaha ragyogóan fehér köveket.
A vezérdémon sárkányát a palota megrohamozására ösztökélte. A sárkány egyetlen tűzoszloppal megolvasztotta az épület falát. A fekete ezután betörte a falat. Az alakváltó leugrott hátasáról a romok közé. A teremben csak egyetlen nőt látott. Odament hozzá, majd kivonta kardját.
– Hol van a Napvezér? – kérdezte a kába nőtől.
– Soha nem fogjátok megtudni! – felelte Calen királynő. A démon elvigyorodott, majd megfogta a nőt. Odavitte a sárkányhoz, aki rávillantotta agyarait. Az úrnő falfehérré vált a lény láttán. Majdnem elájult, de az idegen erősen tartotta. A fal helyett most csak egy óriási lyuk tátongott az erkély helyén. 
– Nézd királynő! Ezek felett uralkodsz! Gyáva néped már a legkisebb támadástól is megijed – gúnyolódott a démon. Élvezettel nézte az utcán folyó mészárlást. A sikolyoktól és halálhörgésektől felpezsdült a vére. A kövek a démonok által oly annyira kedvelt színt vették fel. A vér vörösét. Calen viszont alig állt a lábán a látványtól. 
A város lángokban állt. Az égen fekete sárkányok cirkáltak, s mindent lángba borítottak, vagy megolvasztottak. A még megmaradt embereket démon körgyűrű vette körül. Az idegenek csak vigyorogtak a könnyű ölés lehetőségétől. Szinte pezsgett a vérük. Szemük villogott. Felnéztek a parancsnokukra, aki a királynővel állt az erkély helyén egy hatalmas lyuk szélén. 
– Ha nem mondod el, hogy hol van a Napvezér és serege, mindenkit megölünk! 
Calen alig állt a lábán. De nem árulhatta el a barátait. Döntött.
– Nem mondom meg – suttogta elgyötörten.
A démon intett egy társának, aki odament az egyik gyerekhez. Elszakította anyjától, majd felemelte az úrnő felé. Az anya sikoltott, de egy másik alakváltó gyomrába mélyesztette vérre éhes szablyáját. Nemsokkal később a gyermek feje követte a porba anyja testét. Pár pillanattal később pedig a véres test. A királynő nem hitt a szemének. Lehunyta szemeit. 
– Nos? – érdeklődött a démon. Az úrnő csak megrázta a fejét. Képtelen volt beszélni. 
– Öljétek meg mindet! – adta ki a parancsot a vezér. Az idegenek azonnal támadtak. A királynő nem bírta végignézni az emberek halálát. Lehunyt szemmel állt a démon mellett. Csak a sikolyokból és nyögésekből tudta, népe mennyit szenved. Homlokát enyhe, halált hozó szellő simogatta. A levegőben az égett hús mellett a vér szaga terjengett. A vezér a mészárlás után ismét feltette a kérdést. Calen még mindig nem válaszolt. A parancsnok már megunta a nő makacsságát, s tövig mártotta tőrét a nő mellkasában. A királynő némán csuklott a földre. A vezér bosszúsan törölte meg csöpögő kardját a halott királynő ruhájában.
– Így aztán soha nem fogjuk megtudni, hol van a Napvezér – jegyezte meg a sárkány unottan, s egy füstpamacs gomolygott elő roppant állkapcsai közül. A vezér egy ingerült intésével elhallgatatta, majd végignézte a város végső pusztulását. 
Nar azon a napon teljesen megsemmisült. A démonok végigjárták az utcákat, hátha találnak még áldozatokat maguknak. Aztán minden elcsendesült. Néha még hallani lehetett egy–egy halálsikolyt, de estére azok is elhallgattak. Minden elnémult. Még a tűztenger is lassan eltűnt, amint már nem talált táplálékot magának. A romok vastag füstfelhőt okádtak magukból.
A vezérdémon végigkutatta a palota romjait, hátha talál valamilyen nyomot. Bosszúsan ment vissza a sárkányához.
– Nos? – kérdezte elcsigázottan a lény.
– Semmi! Semmi! Ez lehetetlen. Senki sem hagy itt mindent nyom nélkül – bosszankodott a démon.  
– Hát, ez a lány mégis túljárt az eszeden.
– Te csak hallgass! Inkább segíts gondolkodni!
– Vicces vagy – jegyezte meg a sárkány egy újabb füstpamacs kíséretében. A démon elkezdett fel–alá járkálni a romos teremben. 
Ekkor egy fekete mágus lépett be egy kapálózó surranóval a kezében. A vezér csodálkozva nézte az apró alakot.
– Hát ez meg micsoda?
– Azt mondja egy surranó. De hogy milyen lények ezek, fogalmam sincs – felelte a mágus leplezetlen gyűlölettel.
– Méghogy fogalmad sincs! Még ilyet! Kíváncsi lennék, hogy ti kik vagytok! Ilyen ocsmány lényeket még soha nem láttam, mint amilyenek ti vagytok. Honnan jöttetek? Talán a föld alól? – felelte sértődötten Silumar.
– Hol találtad ezt az izét? – kérdezte a vezér undorodva.
– Az egyik cellába volt bezárva. Mágikus volt az ajtó, gondoltam, fontos személy lehet.
– Egy gyerek?
– Én nem vagyok gyerek! Igaz, még csak huszonkilenc éves vagyok, de akkor sem gyerek! Ezt ki kérem magamnak!
– Idefigyelj te surranó, vagy mi a fene vagy! Ha nem maradsz csöndben, te is a barátaid sorsára jutsz!
– Miért, mi történt a barátaimmal? – kérdezte Sil kíváncsian. A démon megfogta a surranót a gallárjánál fogva, s odavitte a falba tátongó lyukhoz. Megmutatta neki a várost. Silumar teljesen elfehéredett. Először történt meg vele, hogy nem jutott szóhoz.
– Ez maradt a városból. S belőled is ez fog maradni, ha nem mondod meg, hogy hol van a Napvezér!
– Miért, nincs a városban? – kérdezett vissza Sil megkönnyebbülve.
– Aludtál az elmúlt két nap alatt? Hogy–hogy nem tudod, mi történt a városban? – követelte ordítva a démon, s megrázta a surranót.
– Í így n n neh ez en t u dom e el mon d dani – dadogta a kis alak. Mikor az alakváltó már nem rázta, folytatta.
– Szóval, az úgy volt, hogy bementem az egyik tiltott szobába, s eltörtem egy üveget. Akkor egy hatalmas szörny bukkant elő az üvegből. Huhh! Látnod kellett volna! Olyat még nem láttál! Egyszerre volt ezerszínű, meg színtelen. Szóval…
– Hallgattasd már el ezt a dumálógépet! – utasította a mágust a vezér, aki egy szavával némává változtatta a surranót. Sil nem hallotta a saját hangját, s ezen igen meglepődött. Ezután a fekete mágus megfogta a tátogó surranót, majd visszavitte a cellájába. Sil ismét egyedül volt. 


36.
Mikor Silumar felébredt, egy hatalmasat ásított. 
– Jé, újra van hangom. Na, akkor nézzük meg a zárat – mondta, s már ment is az ajtóhoz. Elővette zoknija szárából a pótszerszámkulcs-készletét, amit mindig magánál tartott az olyan esetekre, mint amilyenben most volt. Egy pillanat alatt kijutott. Óvatosan körbekémlelt a folyosón. Nem volt ott senki, így elindult. A romokon beszűrődő napfény is hangosabban kúszott a padlón, mint ahogy Sil lopakodott.
Hamarosan egy jobb napokat is megélt lépcsőhöz ért. A tetején egy újabb romos folyosón találta magát. Elindult. “Valamerre erre kell lennie a kijáratnak” – gondolta. Eljutott ahhoz az ajtóhoz is, mely a mágusok lakosztályához vezetett. A bejárat most össze volt törve. Sil átkutatta a szobákat. Talált is egy pár erszényt, amiket aztán különböző ottfelejtett, s még épnek látszó dolgokkal tömte meg.  
Mikor visszament az összetört ajtóhoz, a tanácsterem felé vette az irányt. A helységben éppen nem volt senki. Óvatosan bement, de amit látott, az teljesen összetörte a surranót. Mindent por fedett, vagy meg volt olvadva. Az ablakok és az erkély helyén egy hatalmas lyuk ásított. Sil észrevett egy fekvő alakot a romoknál. Odament, bár jobb lett volna, ha nem teszi. Sírva borult a királynő mellé. 
Mikor valamennyire megnyugodott, búcsút vett az úrnőtől s elindult a kijárat felé. Az udvar tele volt halott emberekkel. Silumar alig bírta visszafojtani könnyeit. Észrevétlenül osont végig az utcákon, ahol mindenfelé mulatozó démonok voltak. A legtöbbjük már holt részegen horkolt a romok között. “Talán még egy sereget sem vennének észre”- futott át az apró alak agyán, ahogy körülnézett.
Mikor Silumar kiért a városból, keresett egy helyet, ahol egyedül maradhatott. Egy kis tisztáson leült, majd tüzet rakott. Ahogy nézte a lángokat, úgy eszébe jutottak barátai, akik mind meghaltak. Már nem tudta visszafojtani könnyeit. Addig sírt, míg el nem aludt.
Sil hajnalban ébredt fel. Álmosan körülnézett, majd fokozatosan eszébe jutottak a lerombolt város szörnyű emlékei. Elhatározta, hogy visszamegy a városba, s valahogy megbosszulja barátait. 
Néma csendben lopakodott a romos kőfalhoz. Mikor bejutott, egy nagy kő mögött húzta meg magát egy kis ideig. Óvatosan kikémlelt fedezéke mögül. A városban mindenhol részeg, vagy alvó démonokat látott.
“Remek! Na ezt védjétek ki!” – gondolta Sil, s elkezdett az erszényeiben kutatni. Meg is találta, amit keresett. Egy kék palackot, illetve két pirosat. Mindegyiken volt egy címke. Sil elolvasta őket, majd elindult. Az egyik üvegcsét egy alvó démon mellé tette le. Kihúzta a dugót, majd elrohant. Mikor az idegen megfordult, fellökte az üveget, melynek tartalma közvetlenül mellé folyt. Édes illat áradt szét. 
Az alakváltó fel is ébredt a különös szagra. Megnézte az üveget, majd egy vállrándítás kíséretében eldobta. A kék palack egy hatalmas robbanással ért földet. Az egész város felbolydult. Azt hitték, támadás alatt vannak. 
Silumar mosolyogva figyelte az eseményeket. Elővette a következő üveget, majd eldobta. Az üvegből egy hatalmas árnyalak jött elő. Az idegenek csodálkozva nézték a különös jövevényt, aki azonnal támadott. A surranó arrébb ment, majd a következő üveget is elhelyezte. Egy újabb árnyalak lépett elő a ház mögül. 
Silumar szívesen megnézte volna a játék kimenetelét, de mégis jobbnak látta elmenni. Mikor kiosont a városból, szomorúan folytatta útját. Fogalma sem volt, hogyan juthatna a barátaihoz. 
“Biztosan szükségük van rám” – gondolta szomorúan, majd tovább ballagott. Gondolataiba merülve lépdelt a kihalt úton. Éppen egy kavicsot rúgott el, mikor egy fájdalmas jajgatást hallott. Sil azonnal előhúzta tőrét. Az egyik bokor ekkor elkezdett mozogni. Egyszer csak egy furcsa lény lépett elő a bokrokból. A surranó tátott szájjal nézte az alakot. 
– Muszáj dobálóznod? Pontosan fejen találtál! – méltatlankodott a kis alak. Elég magas hangja volt, s ahogy Sil jobban megnézte, látta, hogy nő. 
– Most meg mit tátod a szád? Legalább elnézést kérhetnél! – csattant fel sértődötten a lény, majd felrepült. A surranó erre még jobban elámult. A kis alak csupán akkora volt, mint az ő alkarja. Fátyolszerű szárnyai halványzölden csillogtak a napfényben. A ruhája szintén zöld volt. Hátközépig érő, befont haja aranyosan csillant. Mélyzöld szemei akár az első levelek tavasszal. Arca finoman metszett, mintha csak egy mester szobrász faragta volna ki márványból. A lény csodálatosan nézett ki. Ám finom vonalait most düh torzította el. 
– Ő, izé, sajnálom. Igazán. Csak tudod, nem vettelek észre, s gondolataimba voltam merülve, és – dadogta Sil össze–vissza, mire a nő odarepült pontosan a feje elé csillogó, zöld csíkot húzva maga után.
– Ez még nem mentség arra, hogy kővel dobálózol – felelte még mindig sértődötten a lény, s karcsú ujjaival megbökdöste a surranó orrát.
– Kérlek, ne haragudj! Nem akartalak bántani. Csak most nagyon szomorú vagyok, azért rugdostam a követ – vallotta be Sil. Mikor ezt meghallotta a repülő lény, jól megnézte a surranó arcát. Miután meggyőződött arról, hogy nem hazudik, ismét elmosolyodott.
– Jól van, hiszek neked. Mi a neved ifjú surranó? – kérdezte kedvesen az alak.
– Silumar. De honnan tudod, hogy én surranó vagyok? Ha már itt tartunk, megmondanád, hogy te ki, vagy mi vagy? – érdeklődött Sil. Erre a nő felkacagott. Silumarnak úgy tűnt, mintha egy patak csobogását hallaná. 
– Én egy kobold vagyok, a tündék jó barátja. A nevem Alvaden. 
– Kobold? Tündéket ismerek, de koboldokról még nem is hallottam. 
– Igen, a tündék. Ők nagyon jó barátaink. Már évezredek óta együtt élünk. De gyere, elvezetlek a hazámba. Ott nincs gonosz – mondta Alvaden, s előrerepült. Silumar csodálkozva nézett rá, de követte. 
Alvaden az erdő szívébe vezette barátját. Biztosan kalauzolta társát, egyszer sem látszott tétovának. A surranó, miután megunta a kobold fürkészését, a tájat vette szemügyre. A fák levelei halkan susogtak, bár a levegő mozdulatlan maradt. Az ágak között énekesmadarak szálltak, dalukkal feledtetve az utazókkal az időt. Sil szájtátva bámulta a fákat. Észre sem vette, hogy közben a Nap már lenyugodni készült. Alvaden egyszer csak megállt, mire ámuldozó társa egyenesen nekiment. A kobold halkan sikkantva terült el egy fa törzsén. 
Már-már kimondta ajkaira tóduló keresetlen szitkait. Ám amikor a surranóra nézett, meglágyult a szíve. Sil piszkosan, szakadt ruhában állt a kobold előtt. Hosszú barna haja kócosan fogta össze a feje tetején. Elgyötört, beesett arcán most a szánakozás volt leolvasható. Szánalmasan nézett ki, ahogy hátra kulcsolt kézzel egyik lábával a földet rugdosta. A kobold, bár nem tudta átérezni barátja fájdalmát, megpróbálta beleképzelni magát a helyzetébe. Végül csak ennyit mondott.
– Itt lepihenhetünk. 
– Kéne valami ennivaló – jegyezte meg Sil, mire a kobold ismét felkacagott. A karcsú lény egyetlen mozdulatára egy halom gyümölcs jelent meg. A surranó csodálkozva nézett.
– Te tudsz varázsolni is?
– Természetesen. Már nagyon régóta. Mi voltunk a sárkányokkal és a tündékkel együtt az első lények ezen a bolygón. Mi irányítjuk a természetet. Bár mi leginkább a virágokat figyeljük, és neveljük. Ha kedvünk tartja, új virágokat hozunk létre – mesélte Alvaden, s közben vidáman repkedett. Mikor a virágokról esett szó, szinte úszott a levegőben csillogó vonalat húzva maga után. 
– És te tulajdonképpen hogy kerültél ide? – kérdezte váratlanul a kobold. 
– Nos, én a Trianról jöttem a barátaimmal, még a háború előtt. Aztán a társaim megharagudtak rám, mert csináltam egy–két dolgot, s bezártak egy cellába. Aztán jöttek az idegenek, s teljesen lerombolták a várost – komorodott el a surranó. Alvaden odarepült a surranóhoz, s megpróbálta megvigasztalni.
– Hol vannak most a társaid?
– Valahol a Carakenen harcolnak. Talán soha nem látom majd viszont őket. 
– Ugyan, ne gondolj ilyenekre! Majd nálunk laksz addig, amíg vissza nem jönnek – vigasztalta Alvaden kedvesen, majd leült a surranó mellé. Ő vigyázta társa álmát.
Másnap a kobold ébresztette Silumart.
– Kelj fel álomszuszék! Indulnunk kell! – kiáltotta vidáman Alvaden, majd megcsiklandozta barátja orrát. Sil egy hatalmasat tüsszentve ült fel. A kis alak erre elnevette magát.
– Ez igazán nem volt szép tőled – jegyezte meg sértődöttséget színlelve a surranó. Mikor a lény nem figyelt, Sil egy gyümölcsöt dobott felé. Alvaden elkapta az ételt, majd visszadobta, úgy, hogy a surranót beterítette. Sil végignézett magán, miközben a kobold kacagott.
– Na, látod, hogy engem nem tudsz meglepni Silumar – nevette a lény, majd egy intésével megtisztította társa ruháit. 
– Ez tényleg nem volt szép tőled! – morogta Sil.
– Az talán rendes dolog volt, hogy felém dobtad a gyümölcsöt? – kérdezett vissza mosolyogva Alvaden. 
Mikor Sil összecsomagolt, a kobold tovább vezette a hazája felé. Útközben összebarátkozott a két útitárs. Igaz, valamivel mindig piszkálták egymást, soha nem vesztek össze komolyan. 
Sil viszont egy idő után ráunt, hogy nem tudja, mennyit kell még menniük. Már kezdte azt is unni, hogy Alv nem válaszolt semmilyen kérdésre az útjukkal kapcsolatban.
– Mennyit kell még mennünk? – tudakolta egyszer Silumar.
– Csak légy türelemmel. Már nem sokáig.
A koboldnak igaza volt. Aznap estére egy csodálatos, tágas völgyhöz értek. Alvaden aznap már nem állt meg pihenni. Bevezette Silumart a völgybe. Egy kis tisztásra értek, ahol fegyveres tündék léptek elő a bokorból. 
– Engedjétek be velem az úrnőhöz! Ő a Napvezér barátja, csak lemaradt a háborúról – magyarázta Alv, mire az egyik őr eltette kardját. 
– Rendben, de tied a felelősség, hogy egy surranót hozol be a völgybe!
– Tudom, tudom – legyintett a lény majd tovább vezette az ámuldozó surranót.
– Csodálatos ez a völgy! Ilyet még életemben nem láttam – lelkendezett Sil. 
– Pedig már jártál itt – jegyezte meg mosolyogva Alvaden. A surranó csodálkozott ezen. Biztos volt benne, mindenképpen emlékezett volna, ha már járt volna itt. Ám akárhogy erőltette is az agyát, nem jutott eszébe semmi. A szíve mélyén mégis tudta, a koboldnak igaza van. Már járt itt egyszer.
Amikor elértek Calessina úrnő lakosztályához, Alvaden előrerepült. Mikor az úrnő meglátta, elmosolyodott. 
– Isten hozott Valengasban! Már jártál nálunk Silumar. Tehát visszatértél – köszöntötte őket az úrnő. 
A surranó ettől kezdve a tündék völgyében lakott.  Silumar a legtöbb időt Alvaden társaságában töltötte. A kobold bemutatta a surranót barátainak is, akik azonnal megszerették. 
De Silnek kezdtek egyre jobban hiányozni a társai. Mikor az egyik nap szokatlanul komor volt, Alvaden abbahagyta a piszkálását, s megkérdezte, mi a baja.
– Rettenetesen hiányoznak a barátaim! Úgy szeretném viszontlátni őket! – sóhajtotta Sil. 
– Sajnálom, de mi nem vagyunk képesek megnyitni egy Rést. Meg, nem hiszem, hogy az úrnő elengedne. De ne félj! A barátaid visszatérnek!
– Hogyan? – kapta fel a fejét Silumar.
– Ha nem is mind, de valaki vissza fog jönni a bolygóra. Az úrnő majd szólni fog – nyugtatta meg Alvaden, majd megpöckölte a surranó hegyes fülét. Ám Sil továbbra sem vett tudomást a kobold piszkálásáról. Alvaden csípőre tette a kezét, végül elrepült barátaihoz. Valamit megbeszélt velük, majd vártak az alkalmas pillanatra. 
Mikor Sil elindult, a koboldok megrohamozták, s feldöntötték a zöld fűtengerbe. Addig csiklandozták áldozatukat, míg az el nem felejtette bánatát. Ezután tovább játszottak, míg a napnak vége nem lett. 



II. Fejezet
1.
Mikor az aranysereg utolsó csapata is átért a Résen, a parancsnokok ismét összeültek.
– Nos, hogyan tovább? Eddig minden terv szerint ment – kezdte Fehéragyar.
– Egy csapat felderítőt kell küldenünk a városba, hogy kikémleljék a gyenge pontokat – mondta Dargor. Mindenki bólogatással értett egyet a javaslattal. 
– Olyan katonák kellenek, akik gyorsak és halkan mozognak. Sajnálom Michael, de erre a feladatra a tündéket küldeném – kért elnézést Neila a parancsnoktól, aki csak bólintott. 
– Tíz tündét küldünk a városba. Mindegyik nappal megy, s láthatatlanná varázsoltan. Így talán nem veszik észre őket. Holnap hajnalban indulnak – fejezte be a lány. Lassan mindenki elszállingózott. Az este eseménytelenül telt. Csak a levegőben lehetett érezni a háború előtti feszültséget. 
Mikor a Nap felkelt, a Napvezér magához hívatta a tíz önkéntes tündét. Meglepődve vette észre, hogy Halgor is köztük volt.
– Mindannyian tisztában vagytok a veszéllyel, így erre nem pazarlok időt. Mielőtt elindulnátok, láthatatlanná változtatlak titeket, de tudnotok kell, az csak napszálltáig tart. Egymást látni fogjátok, de más nem lát titeket. Ám a hangotokat bárki meghallhatja. Még a varázslat elmúlása előtt jöjjetek ki a városból! Tudjatok meg mindent, amit csak lehet! Ha az egyik társatokat felfedezik, ott kell hagynotok! A küldetés sikere a fontos, különben minden elveszett! – figyelmeztette a kémeket Neila, majd belefogott a varázslatba. 
A tíz tünde ezután elindult a város felé. A lány a varázslat végeztével visszament a parancsnokokhoz. Elég komor volt a hangulata, s ez azonnal feltűnt a barátainak. Mégsem vigasztalta senki. 
A sereg számára lassan telt el a nap. Mindenki feszült volt, beleértve a mágusokat és a sárkányokat is. Csak remélni tudták, hogy valamelyik kémük sikerrel visszatér.

Mikor a tündék elváltak a Napvezértől, azonnal a város felé vették az irányt. Hangtalanul mozogtak a néma erdőben. Az útra nem léptek ki, bár olyan helyen mentek, ahol jól láthatták azt. Vezetőjük Halgor volt, habár ezt senki nem kötötte ki. Mikor a városkapuhoz értek, megálltak tanácskozni. 
– Szét kell válnunk, s külön utakon bejutni – vetette fel Eran. 
– Rendben. Itt találkozunk napszálltakor – egyezett bele Halgor, majd szétváltak. A tünde még figyelte egy darabig társait, majd ő is útnak indult. A főkapu felé vette az irányt. A kapuban két őr állt, bár egyik sem figyelt igazán. A baloldali idegen a lándzsájára támaszkodva aludt, a másik az eget fürkészte. Halgor mosolyogva ment el előttük. 
A város most néma volt és kihalt. Alig lehetett embert látni az utcán. A márvány falak csupán az alakváltó őrjáratok lépteit verték vissza. A katonák sűrűn járőröztek, s éberen figyeltek. Minden neszre szablyával válaszoltak, így a kémnek igen nehezen sikerül csak kikerülni a démonokat. A tünde azt is megfigyelte, csupán a legfontosabb boltok vannak nyitva, illetve a kocsmák. Halgor kíváncsiságból benézett az egyik fogadó ablakán. A helységben szinte csak démonok látott, s annak is a fele már részegen aludt, vagy dalolt. A pincérlányok sietve szolgálták ki az asztalokat, hogy minél előbb szabaduljanak az idegenek tekintetétől. A tünde fejcsóválva ment tovább.
Az egyik sarkon meglátta egy társát, de nem akart odamenni hozzá. Eran éppen a város urának házába akart bejutni, ám a kapuban őrök álltak. Megpróbált elmenni mellettük, de az egyik katona felfigyelt a jelenlétére. Eran még éppen be tudott jutni az épületbe. 
A tünde elindult a felső emeletek felé, hátha megtalálja a város urát. Minden szobát megnézett, ám csak démonok nyomát látta. A legfelső emeleten talált egy zárt szobát. Rövid ideig tétovázott, vajon bemenjen–e. Végül úgy döntött, megér egy próbát. Kése hegyével feltörte a zárat, majd óvatosan benyitott. 
A szobában egy csodálkozó férfi nézett felé. Eran becsukta az ajtót, mire az ember mégjobban eltátotta a száját. 
– Tudom, hogy nem lát. A nevem Eran. Szeretném megtudni, hogy jutott erre a sorsra, s hogy hogyan szeretne segíteni a városának? – kérdezte a tünde. A férfi a meglepetéstől eleinte szóhoz sem jutott. Végül összeszedte magát, s válaszolt.
– Nem tudom, ki maga, de őszinte leszek. Én előbb tudtam a támadásról, mint bárki más. Szövetségre akartam lépni a gonosszal a város érdekében, de nem tudtam, hogy ez lesz belőle – kezdte Xeron, s arcát kezébe temette. Nyúzott arcát rövid, gesztenyebarna haj keretezte. A férfi mélyzöld tunikát vett, melyhez sötétszürke nadrágot húzott. Ám az ember megjelenése korántsem volt egy úrhoz méltó. Látszott rajta az elgyötörtség, illetve a tehetetlenség, mely úgy tűnt, lassan az őrületbe kergette.
– Miért akart a gonosz mellé állni?
– Én találkoztam a Nagy Úrral – felelte alig hallhatóan a város ura. Arca teljesen elfehéredett az emléktől. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg, bár nem a melegtől.
– Akkor jöttem rá, ezzel az erővel szemben nem lehet győzni. Ezért léptem szövetségre vele. Nekem csak a mágusokat kellett eltávolítani, akiket kiutasítottam a városból. Ez nem volt túl feltűnő lépés, mert sokan nem szerették a mestereket. Akkor még nem tudtam, hogy ez végzetes lépés volt. Nem sokkal a megállapodás után ugyanis megszállták a városomat – mesélte csaknem holttá váltan Xeron. 
– Tudja, hogy van egy sereg, mely elég erős a város visszafoglalásához?
– Nem. Semmilyen hírt nem kapok a démonoktól. Oh, bárcsak üzenhetnék a sereg vezetőjének!
– Talán tud. Hajlandó elárulni a Nagy Urat a város felszabadítása érdekében?
– Természetesen igen. 
– Nos, akkor mondjon el mindent, amit tud az ellenségről! – mondta Eran, s leült az egyik székbe. Xeron pedig mindent elmondott, amit csak hallott, vagy tudott. Mikor már jócskán benne voltak a délutánban, a tünde induláshoz készülődött.
– Most mennem kell. Még találkozunk, de akkor már meg is láthat – búcsúzott a kém, majd kiment az ajtón. A városból simán kijutott. Ő volt az első a felderítők közül, aki megérkezett a megbeszélt helyre. Leült, majd várt. 
Lassan mindenki visszatért a találkozóhelyre. Megvárták, míg elmúlik a varázslat hatása, majd elindultak a tábor felé. 
Ám a felderítők útja korántsem volt zökkenőmentes visszafelé. Közel haladtak a főúthoz. Túlságosan is. A kémek egyszer nem voltak elég óvatosak, s felfedezték őket. 
– Észrevettétek, milyen csendes itt minden? Ez eddig nem volt így – jegyezte meg az egyik tünde. Nem sokkal ezután egy idegen csapat támadt rájuk. Szerencséjükre nem voltak sokan, így a kémek gyorsan végeztek velük. 
– Követnek minket! Nem szabad visszamennünk a táborhoz – jegyezte meg Halgor tünde nyelven. Csak reménykedni tudtak abban, hogy az alakváltók nem értik meg. Estére egy kis tisztáson pihentek le. 
– Jobb lenne vadászatot indítani ezekre a lényekre – vetette fel Eran. Társai helyeslően bólintottak. 
– De nem mehetünk mindannyian. Csak páran – jegyezte meg egyik társa. 
– Rendben. Hárman menjetek el. Ne maradjatok túl sokáig. Egy óra múlva feltétlen gyertek vissza! – mondta Halgor. 
Eran is csatlakozott a “vadászokhoz”. Két társával együtt átfésülte a környéket. Nem találtak semmilyen nyomot. 
– Nincsenek itt – jelentette, mikor visszatért.
– Semmilyen nyomot nem találtunk – folytatta egy társa. 
– Nos, akkor sem kellene ma este tovább mennünk. Hátha csak valamilyen varázslatot használnak – döntött Halgor rövid gondolkodás után. Felváltva őrködtek az est további részén. Mikor Erant Halgor váltotta fel, a tünde azonnal lefeküdt. Egyszer viszont felébredt. Körülnézett, s egy penge élével találta szemben magát. Csodálkozva nézett társára, aki gúnyosan mosolygott. 
– Mi ütött beléd? – kérdezte megdöbbenve Eran.
– Semmi. Csak már elegem van a képedből! – felelte a tünde, s rátámadott társára. A dulakodás hangjaira mindenki felébredt. Senki sem értette a jelenetet. Mikor a megőrült tünde már majdnem végzett Erannal, az egyik társa lenyilazta a támadót. Mindenki csodálkozva nézett halott barátjukra. 
Ám a tünde teste kis idő múlva egy démonná változott át. 
– Tehát mégis megölték az egyik társunkat – vonta le a következtetést Eran. 
A társaság szótlanul vágott neki ismét az útnak, mikor eljött a hajnal. A táborban már mindenki izgatottan várta őket. A kémek egyenesen a Napvezérhez mentek jelentést tenni.
– Egyik társunkat elkapták, s helyette egy démont küldtek. Az idegen szerencsére leleplezte magát, így sikerült megölnünk – kezdte az egyik tünde.
– A város szinte teljesen kihalt. Mindenhol démonok vannak, s elég éberek. Csak a fontosabb boltok vannak nyitva, illetve a kocsmák – folytatta Halgor.
Neila figyelmesen végighallgatta mindannyijukat. Mikor a kémek végeztek a jelentéssel, elmentek, hogy kipihenjék magukat. Csak Halgor maradt.
– Nos, mi a terved? – kérdezte Szalvaren. 
– Egyenlőre nem tudom. 
– Nekem lenne egy ötletem – szólalt meg Dargor. Mindenki felé fordult.
– Lassan körül kellene venni a várost, majd minden oldalról egyszerre megindítani a támadást. Nem hiszem, hogy fel tudnák venni a harcot több oldalról.
Neila mérlegelte az ötletet, de nem szólt. 
– Sajnos mi sem vagyunk annyian, hogy ennyire széthúzhassuk a sereget – ellenkezett Fehéragyar. 
– Egyenlőre talán jobb lenne, ha mi is lepihennénk – vetette fel Neila egy rövid szünet után. Mindenki beleegyezett. A sereg már két napja táborozott a Carakenen, s még mindig nem támadtak. A katonák nem értették a helyzetet. Már több pletyka is szárnyrakelt. 
– Miért halasztjuk még mindig a támadást? – kérdezte Agony a lánytól, mikor már csak ketten maradtak. 
– Nem szabad elhamarkodottan támadni. Lehet, hogy így is csak a vesztünket halasztgatjuk – felelte fáradtan a mágusnő, majd leült az egyik fa mellé.
– A katonák azt mondják, nem mered megtámadni a várost.
– Ki mondta ezt?
– Én is mástól hallottam. Nem akartalak megbántani, de ez a helyzet – vont vállat a harcos. 
– Magamra hagynál egy kicsit? Gondolkodnom kell – kérte a mágus, mire Agony elment. 
Neila nem tudta, mit kellene tennie. A katonák gyávának fogják tartani, ha nem indítja meg hamarosan a támadást. A harcosnő gúnyosan elmosolyodott. “Lehet, hogy tényleg gyáva vagyok” – gondolta, majd hanyatdőlt. Elgondolkozva nézte a csillagos eget. Végül a fáradtság őt is legyűrte.
Reggel valaki finoman megérintette a vállát. Neila álmosan nyitotta ki a szemét. Egy katona állt fölötte. 
– Igazán sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem, de fontos híreim vannak – mondta az őr. 
– Mondja csak nyugodtan – felelte egy intés kíséretében a lány.
– Egy kisebb őrjáratot észleltünk nem messze a tábortól. Ha továbbra is ugyanebbe az irányba haladnak, felfedezik a táborunkat. 
– Szólt már Fehéragyarnak? 
– Igen. Ő mondta, hogy ébresszem fel – pirult el az ember. Neila elbocsátotta, majd odament a sárkányhoz.
– Várjuk az utasításaidat – köszöntötte a vezér.
– Ennyi önállóságot feltételeztem rólad, hogy ezt elintézed – felelte ingerülten a mágusnő, mire barátja elkomorult. 
– Sajnálom! Nem akartalak megbántani. Hányan vannak az alakváltók? 
– Csak húsz főt számoltunk össze. 
– Rendben. Kellene négy sárkány, s négy íjász. Most azonnal gyülekezzenek! – adta ki az utasítást a Napvezér, majd szólította hátasát.
Már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor a kis csapat felszállt. A sárkányok hamar ráakadtak a démonokra. Az idegenek éppen egymással veszekedtek, mikor a hüllők rájuk támadtak. Az aranyok hamar végeztek ellenségeikkel, akiknek esélyük sem volt. Mikor vége volt a harcnak, a sárkányok visszatértek a sereghez. A parancsnokok ismét összeültek. 
– Már nem halogathatjuk tovább a támadást – közölte Dargor.
– A démonok tudják, hogy itt vagyunk – folytatta Fehéragyar.
– Rendben. Holnap támadunk – döntötte el Neila. 


2.
Mikor a Nap kibukkant a látóhatár mögül. Arany sugarai végigsimították az erdő koronáját. A levelek között viszont ezüstösen csillant egy lándzsahegy. Ahogy a napsugarak tovább kúsztak a lombkoronákon, egyre több acélhegyet világítottak meg. Az arany sereg már indulásra készen állt. A sárkányok hátán egy mágus és egy hosszúlándzsával felszerelt katona ült. A lovasok is felkészültek a csatára, akik a gyalogság előtt fognak harcolni. 
Neila végignézett a seregen, majd elindította a menetet. Az aranyok magasra szálltak, hogy ne lehessen észrevenni őket a városból. Őket Neila irányította. A földön a lovasságot Agony, a gyalogságot pedig Michael vezette. 
A város falain a démonok éberen őrködtek, mégis váratlanul érte őket a támadás. A lovasok a főkaput támadták meg, ahol minden gond nélkül bejutottak. A városban kürtök harsogtak. 
Agony tovább vezérelte csapatát, míg el nem ért a börtönhöz. A katonák betörték az ajtót, majd kiszabadították a fogva tartott embereket. Mikor mindenki megkapta fegyverét, azonnal harcba szálltak a démonok ellen. 
Agony ezután berontott lovával az egyik zsúfolt kocsmába, ahol a részeg démonok csodálkozva néztek rá. Az alakváltókat teljesen felkészületlenül érte a támadása. A harcos kedvére ölte az idegeneket. Ám az egyik még elég józan volt ahhoz, hogy lerántsa a férfit hátasáról. Agony háttal esett neki az egyik asztalnak, ami összetört alatta. Kábán megrázta a fejét, majd felnézett. A démon vigyorogva közeledett felé. Már éppen csapásra emelte volna szablyáját, mikor valaki leütötte hátulról. Az idegen mögött egy pincérlány mosolygott Agonyra, majd felsegítette a férfit. Miután a harcos ismét lóraszállt, további ellenségek után nézett. 
Az utcákon mindenfelé csak eszét vesztett démonokat lehetett látni. Már a gyalogság is csatlakozott a lovasokhoz. Az emberek és tündék kedvükre mészárolták az idegeneket. A házak fekete vértől voltak mocskosak. A falak visszaverték a számtalan démon halálsikolyát. A levegőben a vér szaga terjengett. 
Ekkor elkezdett zuhogni az eső. A harcosok meglepődve vették észre, hogy vér hullt az égből. Mindenki felnézett. Magasan felettük a sárkányok vívták harcukat egymással. Nem egy fekete, vagy arany a városban landolt, összezúzva az alatta lévő épületet, illetve katonákat. 

Mikor Neila felrepült a sárkányokkal, jóval a látóhatáron túlra mentek. Igaz, a hátasoknak így sem esett nehezére meglátni fekete rokonaikat. Mikor azok feltűntek, az aranyok azonnal támadtak.
Cameron zuhanórepülésbe ment át, s pontosan az egyik rokona hátában érkezett meg. A hüllő fájdalmasan felüvöltött, mire egyik társa azonnal segítségére sietett. Neila ezt meglátva egy tűzgolyóval megvakította, majd a lány mögött ülő katona könyörtelenül leszúrta lándzsájával. 
Mikor a fehér sárkány elengedte áldozatát, az holtan bukott alá. Ekkor egy fekete mart oldalról Cameronba. A katona megpróbálta leszúrni, ám a sárkány egy leheletével megölte. A lángoszlop Neilat is majdnem lesöpörte. Csak hátasa sörényébe kapaszkodva tudott fennmaradni. Kivonta kardját, majd egy hatalmas csapással levágta ellenfele fejét. 
– Mennyire súlyos a sebed? – kérdezte barátját, aki alig jutott szóhoz a fájdalomtól. A mágusnő nem tétovázott, azonnal meggyógyította. Nem messze tőlük Aranyeső harcolt egyik rokonával. Rögtön a segítségére siettek. 
Fehéragyar is a közelben volt. Vele Dargor harcolt egy katonával. Habár a szerencsétlen embert az első támadás alkalmával elvesztették. A vezért teljesen körbevették gonosz rokonai. Csak egy esélye volt. Elindult felfelé. A levegő ritkulásával üldözői is fokozatosan lemaradoztak. Ám az egyik sehogy sem akarta elveszteni prédáját. Szalvaren megfordult, s halálos ölelésébe zárta a feketét, aki hiába vergődött. Dargor egyetlen szavával megölte a lényt, aki egy társára esett, mikor lezuhant. 
Aranyesőnek viszont már nem volt ilyen szerencséje. Őt egyszerre kettő fekete is támadta. Az egyik megölte a lándzsás katonát, aki ernyedten hullt alá. Szerencsére az embernek előtte sikerült még átszúrni a hüllő vállát, aki emiatt nem tudta használni többet az egyik szárnyát. A fekete zuhanni kezdett, de magával együtt húzta a lándzsát is, ami lesöpörte Halgort hátasáról. 
A tünde kétségbeesve próbált megkapaszkodni az arany lábába, de elvétette a mozdulatot. Nem zuhant sokat. Egy sárkány hátán landolt. Mikor Halgor kábán körülnézett, meglepődve vette észre, hogy egy feketén utazik. A sárkány is észrevette, s azonnal megpróbálta lerázni. 
A gonosz hüllő zuhanni kezdett. Halgor ekkor előhúzta tőrét, s belevágta hátasa vállába. A fekete felüvöltött, majd lassan megállt a levegőben. Nem messze tőlük, egy újabb gonosz hüllő lebegett, aki most társa segítségére sietett. Kitátotta pofával és előrenyújtott karmaival támadott. Halgor az utolsó pillanatig várt. 
A várakozó sárkány gonosz vigyorra húzta száját, mert tudta, bosszantó utasának nemsokára vége. Ám elszámította magát. Társa nem a tündébe, hanem az ő hátába mélyesztette karmait. Halgor ugyanis közvetlenül a fekete megérkezése előtt leugrott hátasáról, s a támadó lábát kapta el. A sárkány meglepődve nézte halott társát, aki az egyik házban landolt. 
Halgor eközben felmászott a ledöbbent fekete hasához, ahol kegyetlenül belevágta kését a hüllőbe. A sárkány felordított, majd megpróbálta elkapni támadóját, aki tovább kaszabolta. A fekete sárkány nem sokkal később zuhanni kezdett az egyik épület felé. Halgor megpróbált a hüllő hátára mászni. A következő pillanatban a becsapódás ereje egy falhoz vágta. A tünde azonnal elvesztette az eszméletét.
Agony nem messze harcolt a becsapódó sárkánytól. Látta, a lénynek volt egy utasa, így megszemlélte a romokat. Óvatosan közeledett a fekete testéhez. Félelme nem volt megalapozatlan. A hüllő hirtelen mozdulattal megfordult, s egy tűzoszlopot fújt a harcos felé. Agonynak az utolsó pillanatban sikerült kitérnie a lángok elől. Kivonta kardját, s a füstöt kihasználva odakúszott a feketéhez. Odament a lény fejéhez, s egy csapással elvágta ellensége nyakát. A fekete vér mindent beborított.
Agony fuldokolva támolygott el a romoktól. A lángoszlop felgyújtotta a szomszédos házat, ahonnan ekkor egy nyögést hallott. A harcos kíváncsian ment a hang irányába. Köpenyét arca elé tartva próbálta kideríteni a hang forrását. A fájdalmas nyögés ismét felhangzott, ezúttal sűrű köhögés kíséretében. 
Halgor egy égő ház közepén találta magát. Mikor megpróbált felnézni, minden tagjába belenyilallt a fájdalom. A füst már fojtogatta, ezért köhögni kezdett. Ekkor lépteket hallott. Megpróbálta elfojtani árulkodó köhögését, ami nem igazán sikerült. Kinyújtott keze valamilyen fémet tapintott maga mellett. Halgor megfogta a tárgyat, úgy várta az idegent. A füst eközben egyre sűrűsödött, s a tünde már alig kapott levegőt. Nem sokkal később ismét elvesztette az eszméletét. 
Agony elkezdte a romok eltakarítását. A lángok egyre közeledtek, így már nem volt sok ideje. Sikerült egy kisebb lyukat kiásnia, amin benézett. A lyukból csak fekete füst tört elő, elvakítva egy pillanatra a férfit. 
– Lehetetlen, hogy ezt bárki is túlélje – morogta a harcos, de azon kapta magát, hogy tovább tágítja a lyukat. Mikor már ő is befért, belépett a romos helyre. Csak lehajolva tudott közlekedni a szűk átjáróban. Egy kisebb kavicsdombon meglátta a beragadt alak kezét. Agony rögtön ráismert barátjára. Azonnal megfogta társa csuklóját, hogy megnézze pulzusát. A tünde szíve lassan, de egyenletesen vert. A harcos egyre közelebb küzdötte magát barátjához. Ám mikor mellé ért, a bejárat hatalmas robajjal beomlott. Az óriási porfelhőtől, illetve törmeléktől a férfi alig kapott levegőt. Fuldokolni kezdett. Már-már hatalmába kerítette a pánik. Végül erőltetett nyugalmat kényszerített magára. 
A tűz egyre terjedt, s már majdnem teljesen körbevette a társakat. Agony körülnézet az épület maradványaiban. A ház valaha egy kocsma lehetett. Közvetlenül mellettük volt a feljáró a szobákhoz. Nem tehetett mást, megfogta Halgort, s felment az emeletre. A szobák nagy része még nem gyulladt meg, de a tűz gyorsan terjedt. Agony bement az egyik helységbe, majd letette barátját a padlóra. Kinézett az ablakon. Mögötte már lángra gyúlt a szoba ajtaja is. A folyosón óriási robajjal ledőlt egy gerenda.
Agony lehúzta a lepedőt az ágyról, majd jó erősen Halgor derekára kötötte. Ezután óvatosan leengedte barátját az utcára az ablakon keresztül. A lángok már majdnem őt is elérték. A férfi megfogta a másik takarót, majd az ablakra kötötte. Ezután ő is leereszkedett. Még nem érte el a földet, mikor az ablak kiszakadt a falból, s vele együtt lezuhant. Hatalmas csattanással értek földet.
Agony kábán megrázta a fejét. Kiszabadította magát az ablak alól, majd ismét Halgor felé fordult. Megnézte a tünde pulzusát, amit viszont már alig lehetett érezni. Ölbe vette társát, majd a főtér felé vette az irányt. A harcos egyszer csak valami meleget érzett a kezén folyni. Letette a tündét, s megnézte a kezét. Vér folyt végig a karján. Gyorsan megvizsgálta barátját. Meg is találta a sebet, melyből még mindig folyt a piros nedű. Kardjával levágott egy darabot a köpenyéből, s megpróbálta ellátni a sérülést. Ekkor jött oda hozzá egy lovas. Érdeklődve nézte a kormos férfit, illetve a tündét. 
– Azonnal szólj Neilanak, vagy akármelyik mágusnak! – utasította a férfi, mire a lovas elvágtatott. Nem sokkal később egy fehér sárkány szállt le Agony mellé. Neila azonnal megnézte a sebesültet. Lehunyta szemeit, s nem törődve saját fájdalmaival, meggyógyította Halgort. Mikor társa kinyitotta a szemét, Agonyt látta, amint az ájult mágusnőt támogatja. 
– Vele mi történt? – kérdezte a tünde. Tagjaiba belehasított a fájdalom.
– Valószínűleg a te meggyógyításod minden maradék erejét kiszívta – válaszolta érzelemmentes hangon Agony. Cameron segített elvinni a mágusnőt. Társa a kimerült tündét támogatta, aki nem sokkal később ismét a földre rogyott. 
A Nap eközben már lenyugodott. Vége volt a harcnak. Cameron Dargorhoz vitte társait, aki pihentető álmot bocsátott rájuk. Az arany sereg a város vértől mocskos főterén gyülekezett. Soraik erősen megtizedelődtek. 
– Nyolcvan sárkányt, száz íjászt, s ugyanannyi gyalogost vesztettünk el a harc során. A sebesülteteket pedig még nem is számoltuk – jelentette Michael, mikor ismét összeültek a parancsnokok. Mindenki fáradtan hallgatta a híreket. Legtöbbjük még nem kereste fel a gyógyítókat. Félig irigykedve nézték az eszméletlen, vagy halott katonákat. Ők ugyanis nem láthatták már a rengeteg hullát. Démonét, sárkányét és katonáét egyaránt. A fehér köveken már feketére száradt a vér. A házak többsége romokban állt. Néhol még a felelős sárkány is látható volt. A házak a sebesültek, vagy haldoklók kiáltásait, nyöszörgéseit verték vissza mocskos falaikról. A város, bár ismét felszabadult, egy temetővárossá változott. Ahol nincs élőnek keresni valója.
A sereg nagy része mégis nyugodtan aludt. Igaz, nem a győzelem mámorító tudata bocsátott álmot a harcosokra. Legtöbbjüket a kimerültség gyűrte maga alá. Ám akadtak olyanok is, akiket a Halál altatott el. A sebesülteket a város ura szállásolta el a palotájában. Az aznap este igen rövidnek tűnt a katonák számára. 


3.
Másnap reggel Neila egy idegen szobában ébredt fel. Egy fiatal lány is volt a helységben. Mikor meglátta, hogy felébredt, azonnal odament hozzá. 
– Hol vagyok? Hol vannak a többiek? – kérdezte azonnal a mágusnő. 
– Minden rendben van. Most még pihennie kell – mondta az ápoló, s egy kis tálat nyújtott át a Napvezérnek.
– Ezt igya meg! Jobban lesz tőle.
Neila megitta a tál tartalmát. A folyadék hűs volt, s elűzte a mágus tagjaiból a zsibbadást. Miután a lé elfogyott, a segítő elvette a tálat, s menni készült. 
– Várj! Vezess ki légy szíves! Látni akarom a társaimat! – kiáltotta Neila, s megpróbált felülni. A lány azonnal visszanyomta az ágyba.
– Még nem kelhet fel! Inkább idehívom a kívánt személyeket, de csak akkor, ha itt marad – közölte szigorúan. Szemeinek acélos villanása engedelmességre kényszerítette a harcosnőt.
– Rendben. 
Az ápoló kiment. Neila körülnézett a kicsiny szobában. Az ágyon kívül csak egy asztal, mellette pedig egy szék volt az ablak mellett. Az ablakon ragyogóan sütött be a Nap. A mágusnő arra gondolt, hogy talán mégis kimegy. Megpróbált felülni, de teste nem engedelmeskedett akaratának. “Ezek szerint nem is tudnék kimenni, ha akarnék, akkor sem” – gondolta. Ekkor hangokat hallott az ajtaja előtt.
– Ne feledjék, még nagyon gyenge. Nem szabad, hogy rögtön a háborúval foglalkozzon. Most kénytelenek lesznek nélkülözni egy ideig a Napvezért. Nem szabad leterhelniük!
Kinyílt az ajtó, s Fehéragyar lépett be rajta Agony és ápolója társaságában. Neila felült ágyában a harcos segítségével. 
– Jó reggelt Neila! Örülök, hogy már ébren vagy – köszöntötte Fehéragyar a mágust. Agony leült társa ágyára, a sárkány pedig a széken foglalt helyet. Az ápolónő az ajtóban állt meg.
– Remélem már jó vagy – folytatta a sárkány, de Neila félbeszakította.
– Hagyjuk ezt! Hány emberünket vesztettük el? 
Szalvaren ezt hallva kérdőn a segítő felé nézett, aki tagadóan megrázta a fejét.
– Ugyan! Tökéletesen jól vagyok! Akkor leszek igazán rosszul, ha nem mondtok semmit – csattant fel a varázsló.
– Nyolcvan sárkány, száz tünde íjász, s ugyanannyi gyalogost vesztettünk el. Ez volt a város szabadságának az ára. Xeron szállásolt el téged, miután meggyógyítottad Hal… – de itt elakadt a harcos hangja.
– Mi van Halgorral? Hol van? Mi történt vele? 
Mindenki hallgatott. Végül Szalvaren törte meg a csendet.
– Nem emlékszel a tegnapi csata végére? – kérdezte halkan, mire társa megrázta a fejét. Agony egy sóhaj kíséretében elmesélte a történetet.
– Hol van most?
– Azt hiszem, eleget hallott már. Kérem, most hagyják pihenni a beteget! – szólt közbe az ápolólány hidegen. Hangja nem tűrt ellentmondást. Szalvaren és Agony indulni készültek.
– Ha nem válaszoltok, én fogom megkeresni.
– Ezen az emeleten van. Ő még nem tért magához. Nem sok hiányzott hozzá, hogy meghaljon – mormolta Fehéragyar, s kiment a szobából. 
Mikor Neila egyedül maradt, nem tudott másra gondolni, csak a háborúra. “Valahogy ki kell törnöm ebből a kalitkából!” – gondolta. Megpróbált felállni. Kicsit bizonytalanul ugyan, de sikerült megállnia. Odalépett az ablakhoz. Az utcákon mindenhol emberek nyüzsögtek. Mindenkinek akadt valamilyen dolga. Néhol feltűnt egy–egy tünde, vagy sárkány is. 
Neila elfordult az ablaktól, s az ajtóhoz lépett. Egy rövid ideig hallgatózott, majd mikor meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, kilépett. Egy hosszú folyosón találta magát. Végigment, s minden szobát megvizsgált. Mikor megtalálta a keresett helységet, belépett. 
A szoba nem különbözött az övétől. Az ágyon Halgor feküdt, még mindig eszméletlenül. Leült az ágy szélére, s társa homlokára tette a kezét. Lehunyt szemmel koncentrált egy rövid ideig, majd ismét felnézett. Enyhe szédülés fogta el, de nem törődött vele, mert Halgor kinyitotta a szemét. 
– Hol vagyok? – kérdezte suttogva.
– Xeron palotájában. A harcnak már vége. A város felszabadult – felelte mosolyogva a mágusnő. Ekkor kinyílt az ajtó.
– Tudtam, hogy nem maradsz nyugton – csóválta meg a fejét Fehéragyar, s odament hozzájuk. 
– Ismersz, nem? – kérdezte a lány ravasz mosollyal. 
– Sajnos igen. De legalább tudtam, hol keresselek. Hogy vagy tünde úr?
– Fáradtan. Mi történt, miután lezuhant a fekete?
– Ezt majd később. Most aludj! – mondta kedvesen Neila. Mire kimentek a szobából, Halgor már mélyen aludt. 
– Nos, hol van a sereg?
– A főtéren. De még pihen…
– Ugyan! Vannak sokkal fontosabb dolgok is. Valami nincs rendben ezzel a harccal – tűnődött a mágusnő. Eközben kiértek a térre, ahol a legtöbb sárkány még aludt. A falakon már ember őrök figyelték éberen a terepet. A tündék sem pihentek. Mindenki ott segített, ahol tudott. A kovácsoknak talán még soha nem akadt ennyi dolga, mint a mostani háború alkalmával. Késő estig kellett dolgozniuk, s még így sem teljesítették a megfelelő mennyiségű javításokat. Nem egyszer segédkeztek a tündék az embereknek. Csupán pár gyermek lézengett ámuldozva az alvó sárkányok körül. Mindenki másnak akadt valamilyen dolga. Neila elégedetten nézte az embereket, illetve a katonákat. 
A Napvezér odament Dargorhoz és Ramorhoz. 
– Van valami hír? – kérdezte a lány.
– Örülök, hogy már jól vagy. Van pár érdekes dolog. Az utánpótlás nem érkezik meg. Ebben az az érdekes, hogy a felderítőink nem találtak idegenek nyomait a környéken. Lehetetlen, hogy elvágták volna a vonalainkat – mondta Dargor. 
– Engem ez a háború elgondolkodtat. Túl könnyen foglaltuk vissza a várost. Ez nem lehetett az ellenség főereje – gondolkodott hangosan Ramor. 
– Igazad van. Valami nincs rendjén. De mit kellene tennünk? – tűnődött Szalvaren. 
– Valakit vissza kellene küldenünk a Nimronra. Van egy olyan érzésem, ott van a gond – dünnyögte Neila. Mindenki érdeklődve hallgatta.
– Én elvállalom az utat. De nem szabad túl sokan mennünk – értett egyet Ramor. 
– Rendben. Te visszamész a Nimronra egy sárkánnyal. Derítsétek ki, mi a helyzet! – döntötte el a mágusnő. 
A Nap már delelt, mikor Aranyeső és Ramor átkeltek a Résen a Nimronra. Mikor átértek, egy őserdő közepén találták magukat. A levegőből egy távoli város körvonala is kivehető volt. De valami nem volt rendben a várossal. Füst szállt fel belőle. Aranyeső azonnal elindult Nar városába. 
Ramor megdöbbenve nézte az egyre közeledő várost. A főtéren szálltak le, ahol most csak romok és halott emberek voltak. A mester szóhoz sem jutott. Aranyeső szintén csodálkozással vegyes döbbenettel nézett körül. A mágus elindult a palota felé. Könnyes szemmel közeledett a romos épülethez. Felment a tanácsterembe. A romok között egyszer csak egy fekvő alakot vett észre. Mikor jobban megnézte az alakot, azonnal felismerte Calen úrnőt. Térdre borult az úrnő mellett. Aranyeső is felrepült a lyukon keresztül. Őt is megindította a királynő látványa. 
Egy kis idő múlva végig járták a várost. Mindenhol halott embereket lehetett csak látni, de néhol démonokat is lehetett látni. Ramor szinte teljesen magán kívül volt. Ekkor eszébe jutott lánya. Eszét vesztve kezdett el rohangálni a romok között lánya nevét kiáltozva. Mikor megtalálta a keresett személyt, zokogva borult le mellé. 
Aranyeső megértette, de nem tudott enyhíteni társa fájdalmán. Inkább megszemlélte a romokat. Semmilyen nyomot nem talált, ami esetleg segítette volna őket.
Mikor a Nap már lemenőben volt, elhagyták a romos várost. Az erdőben egy kisebb tisztáson ütöttek tábort. Ramor teljesen összetört. Aranyeső már–már azt hitte, hogy többé fel sem fog ébredni ebből az állapotból.
Mikor már csak a csillagok és a Hold világított, az egyik bokor elkezdtek mozogni mellettük. A sárkány azonnal felébredt. A bokorból Silumar lépett elő, széles mosollyal az arcán.
– Jó estét mindenkinek! – mondta boldogan, s az aranyhoz ment. 
– Te hogy kerülsz ide? Egyáltalán hogy menekültél meg? – kérdezte megdöbbenten a sárkány. 
– Ez hosszú történet, de ha akarod, majd elmondom. Vele mi történt? – intett a mágus felé Sil.
– Ezt te nem értheted. Megtalálta a lányát a romok között.
– Oh. Ez igazán szomorú. Én is igen elszomorodtam, mikor a szemem előtt rombolták le a várost – komorodott el a surranó.  
– Te a városban voltál a támadás alatt? – kerekedett el az arany szeme.
– Igen. Nem volt valami szép látvány. 
– Mesélj el mindent Silumar! – kérte váratlanul Ramor fakó hangon, majd beletúrt rövidre vágott hajába. 
Az est további részén Silumar elmesélte a város támadását. Barátai érdeklődve hallgatták a surranó beszámolóját. Mikor végzett, Sil szinte azonnal elaludt. Társai egész éjjel fennmaradtak. Reggel ők ébresztették barátjukat.
– Kész a reggeli? – kérdezte álmosan Sil, majd egy hatalmasat ásított. 
– Nincs. De nemsokára ehetsz. Visszamegyünk a Carakenre – mondta Ramor, majd megnyitotta a Rést. 
Mikor átértek, egy ismeretlen helyen kötöttek ki. 
– Van egy olyan érzésem, hogy nem jó helyen vagyunk – jegyezte meg Aranyeső.
Egy erdő közepén álltak. Fogalmuk sem volt, hogy hol lehetnek. Ramor megpróbálta megkeresni a várost a gondolataival, de nem sikerült. Valami másik erőt viszont oly tisztán megérzett, hogy belesápadt.
– Mi történt? – kérdezte a sárkány. A mágus felelet helyett csak elindult az egyik irányba. 
Nem mentek még két mérföldet sem, mikor egy kisebb hegyre értek. A dombtetőről kitűnő kilátás nyílt az alatta elterülő völgyre. A mágus kinézett az egyik bokor mögül. Társai is követték példáját. Ám amit láttak, attól mindannyian ledermedtek. 
– Igazam volt hát – suttogta Ramor csaknem holttá váltan. 
A völgyben mindenhol nyüzsögtek a démonok. Több ezren is lehettek. A fekete mágusok és a sárkányok egy másik helyen pihentek. Ők is rengetegen voltak. A völgy szinte feketévé változott a sereg miatt. A társak beleremegtek a látványba. 
– Most mit fogunk tenni? – kérdezte Aranyeső, s lejjebb mászott a tetőről. Ember arcán most reménytelenség tükröződött. 
– Valahogy el kell jutnunk Neilahoz. Változz vissza! Azonnal el kell indulnunk! – döntött Ramor. Mire az arany ismét eredeti alakját vette fel. 
Felszálltak. Ám nem voltak elég óvatosak. Az egyik fekete a nyomukba szegődött, hátán egy démonlovas ült. 
– Őőő, nem akarok zavarni, de azt hiszem, társaságunk érkezett – jegyezte meg Silumar, mire társai is hátranéztek. 
– Le kell ráznunk őket! – utasította hátasát a mágus. Aranyeső egyre gyorsabban kezdett repülni. Barátai erősen kapaszkodtak sörényébe, nehogy leessenek. De a fekete csak egyre közeledett. Hátán a démon vigyorgott, s felajzotta íját. Célzott, majd lőtt. A nyíl nem talált célba.
– Valamilyen mágiát használ! Siess Aranyeső! – mondta Sil. Ramor egy védőpajzsot vont maguk köré, amiről éppen egy nyíl pattant le. 
A fekete egyre csak közeledett. Semelyikük sem tudta, sikerül–e elmenekülniük. A gonosz sárkány már elérte utált rokonát, s belemélyesztette karmait. Az arany fájdalmasan felüvöltött. Ramor felajzotta íját, majd lelőtte a démont. Ismét célzott, de meglepődve vette észre, hogy a surranó a feketét kaszabolja. 
Mikor Sil észrevette, hogy az ellensége megtámadta barátját, előhúzta tőrét, s átugrott a fekete fejére. Nem törődve azzal a ténnyel, hogy majdnem elvétette az ugrást, kis kését belevágta a lény fejébe. A hüllő megpróbálta ledobni az idegesítő utast, de nem tudta elérni. Silumar ugyanis eközben lejjebb csúszott a lény nyakán, s egészen a szárnyaihoz küzdötte magát. Mikor elérte a sárkány vállát, belevágta a tőrét hátasa két szárnya közé. A fekete felordított. 
Ennyi idő elég is volt Aranyesőnek, hogy megtámadja rokonát. Egy villámmal a halálba küldte ellenfelét, majd a zuhanó sárkány utána repült. Elkapta Silumart, majd folytatta útját. 
Estére visszatértek a városba. Egyenesen a Napvezérhez mentek jelentést tenni. Neila idegesen járkált fel–alá a szobájában. Mikor beléptek a felderítők, megállt.
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte őket, mikor meglátta komor kifejezésüket.
– A lehető legrosszabb – felelte Ramor, majd elmesélte a látottakat. 
Neila teljesen összetört, mikor meghallotta a híreket. Arcából minden szín kiment, s úgy tűnt, közel állt az ájuláshoz is. Aranyeső lépett oda hozzá, ha esetleg elvesztené az eszméletét.
– Hogy valami jó hírt is mondjak, Silumar is velünk van – fejezte be a mágus, mire a lány felkapta a fejét. Ekkor rohant oda Silumar, s szinte a nyakába ugrott barátjának. 
– Jó újra látni téged Neila! – csacsogta Sil. 
Mindenki szívesen látta viszont a surranót. Még Agony sem méltatlankodott. Bár nem sokkal később már szívesen megfojtotta volna Silt. Igaz, így volt ezzel mindenki.
Az aznap eseménytelenül telt el. Mindenki felkészült a közelgő háborúra. A feszültség egyre nőtt. 


4.
Az egész város felbolydult a közeledő fekete sereg hallatára. Az emberek megerősítették a városfalat. Az öregek, nők és a gyerekek mélyen behúzódtak a Fővárosba, s ott próbáltak meg segíteni. Az őrséget megkétszerezték. A levegőben folyamatosan cirkáltak az arany sárkányok.
– Valahogy meg kell tudnunk a sereg pontos helyét. Kellene egy pár emberből álló felderítő csapat – gondolkodott hangosan Neila az egyik megbeszélésen. 
– Talán nem is egyet kellene küldenünk – vetette fel Michael, s kortyolt a borából. 
Egy rövid szünet után Agony szólalt meg.
– Én vállalkozom a feladatra. 
– Természetesen én is – csatlakozott hozzá Halgor. 
– Rendben Agony, te mehetsz. Halgor, te viszont még nem épültél fel teljesen. Még egy ember kellene – tűnődött tovább a mágusnő. 
– Én szívesen elmegyek – szólt közbe Cameron, aki most szintén emberi alakot öltött. A varázsló bólintott beleegyezése jeléül. Ekkor egy őr lépett be. Tisztelgett, majd belefogott mondandójába.
– Igazán sajnálom, hogy meg kell zavarnom a megbeszélést, de egy személy kíván beszélni a Napvezérrel. 
Mindenki csodálkozva nézett rá.
– Nos, akkor küld be!
– Nem hajlandó bejönni. Azt mondja fontos és sürgős. Csak négyszemközt hajlandó beszélni. 
Neila csodálkozva, s egy kicsit gyanakodva követte a katonát. Az őr elvezette a folyosó végére, ahol egy csuklyás alak álldogált. Mikor meglátta a Napvezért, azonnal odalépett hozzá. 
– Talán menjünk egy kellemesebb helyre – javasolta az alak, s szó nélkül karonfogta a döbbent mágusnőt. A furcsa párost sokan megnézték, ám senki sem szólt egy szót sem. Csupán néhány halkan elsuttogott szót hallottak a hátuk mögött.
– Ki vagy te és mit akarsz? – kérdezte a lány. Az idegen nem válaszolt. Mikor kiértek egy kisebb kertbe, a feketeköpenyes alak megállt. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem követte őket, belekezdett mondandójába. 
– Sajnos semmit nem mondhatok a kilétemmel kapcsolatosan. De segíteni szeretnék – kezdte az idegen. Neila képtelen volt a fekete csuklya alá nézni. Embernek nézte, mégsem volt meggyőződve erről. Mágiával is megpróbálkozott, de az idegen alaposan felkészült. 
– Ne pazarold az erődet arra, hogy engem próbálsz leleplezni – szólalt meg az alak kellemes hangján. A lány érezte, hogy mosolyog a csuklya alatt. Megborzongott.
– Miért akarsz segíteni?
– Az egyelőre nem tartozik rád. A lényeg az, hogy a város felé közeledő sereg hatalmas és erős. De én segíthetek. 
– Miből gondolod, hogy hiszek neked? – érdeklődött Neila egyre gyanakvóbban. Idegesítette, hogy nem tudja, kivel áll szemben. Az idegen hangjától a hideg futkározott a hátán, s a hirtelen felbukkanása is hagyott némi kívánni valót maga után.
– Hinni fogsz nekem, mégha későn is. Ám ha tényleg győzni akarsz, megteszed, amit mondok neked. Küld el az útra Halgort és Agonyt Cameron hátán.
– Nem! Nem. Mégis, miért karod, hogy pont ők menjenek? – tudakolta a mágusnő, mire az alak megrázta a fejét. Nem volt elég óvatos, s egy arany tincs előbukkant a csuklya alól. Az idegen azonnal megigazította az árulkodó tincset, de tudta, már elkésett. Neila alig jutott szóhoz.  Döbbenten hátrált egy lépést. Kapkodva vette a levegőt. 
– Egy egy… egy …
– Ki ne mond! – sziszegte az alak. Mikor a lány már megnyugodott, düh villant a szemében.
– Mit keresel itt? Menj vissza a seregedhez! Nem hiszek neked! 
Az alak sóhajtott, majd előhúzott egy gyűrűt fekete ruhája számtalan titkos zsebe egyikéből. 
– Tudom, hogy érdekes a kilétem, de manapság sok minden különös dolog fog történni. Ha netán mégis meggondolnád magad, csak szólíts a gyűrűn keresztül – mondta az idegen, majd egy szóval eltűnt. Neila egyedül állt a kertben. Mégis hallotta az alak hangját a fejében.
– Ne feledd, valaki el fog árulni!
A Napvezér kábán állt. Megnézte az aprólékosan kidolgozott gyűrűt. Szinte önkívületben intésére egy ezüstlánc jelent meg a mágusnő kezében. Felfűzte rá a gyűrűt, majd a nyakába akasztotta. Ezután elrejtette a ruhájában. Maga sem tudta, miért tette ezt. Egy vállrándítás kíséretében indult ismét a tanácsterem felé. 
Gondolataiba merülve lépett be a helységbe, ahol mindenki kíváncsian nézett rá. 
– Ki volt az Neila? – kérdezte Szalvaren. 
– Csak egy tünde felderítő. Semmi különöset nem mondott, úgyhogy ezentúl remélem, nem fog többször kihívni – felelte a mágusnő, majd leült. Szinte egyáltalán nem vett tudomást a megbeszélés további részéről. Csak a különös mágus szavain tudott gondolkodni. 
“Nem hiszek neki! Ki árulna el?” – kérdezte magában, de tudta, mégis hitt a fekete varázslónak. Körülnézet a teremben. Mindenkit alaposan megnézett. Senkiről sem tudta elképzelni, hogy áruló lenne. “Különben is! Ez egy gonosz mágus! Miért segítene nekünk?” – gondolta. 
– Nem – mondta fennhangon. Mindenki ránézett. Nem vette észre, hogy hangosan mondta ki a szót.
– Elhiszem, hogy nem értesz egyet Neila. Én sem gondolom, hogy jó megoldás lenne kimozdulni a városból. De akkor mit tegyünk az ellenséggel szemben?
– Ööö. Egyelőre én sem tudom. De még nagyon messze van a sereg. Még van egy kis időnk gondolkodni ezen – felelte a lány. Kivételesen most hálás volt azért a város urának, hogy kétszer mond el mindent. 
– Szerintem most függesszük fel a megbeszélést. Pihenjünk egy kicsit – vetette fel Fehéragyar. Mindenki kiszállingózott a teremből. Egyedül Neila maradt. Halgor szakította félbe gondolatát. 
– Mi a baj? – kérdezte. Hangja fáradtan csengett, bár ezt társa nem vette észre.
– Semmi. Csak elgondolkodtam.
– Had menjek én is Agonyval! Kérlek! 
– Nem. Nem engedhetlek el! Még nem épült…
– Igen! Bezzeg te már rögtön fölkelhetsz a betegágyból! 
– Igen, de én folyamatosan gyógyítom magam az erőmmel. 
– Ugyan Neila! Ha nem engedsz el, magam megyek velük, s ezt te is jól tudod! 
– Rendben! Készülj az útra! Veszélyes lesz! – intett Neila, s elindult a teremből. Halgor csodálkozva nézett utána. Nem értette a helyzetet. Ilyen könnyen még soha nem nyert csatát a mágusnővel szemben. Utána sietett. 
– Mit mondott az a felderítő?
– Semmit. Mond csak! Léteznek nálatok fekete mágusok? – váltott témát a lány, mire Halgor teljesen elfehéredett. 
– Soha! A népem közül eddig soha senki nem szolgálta a gonoszt, semmilyen formában! 
– Nem is hordanak nálatok a mágusok fekete köpenyeget? – faggatta tovább a tündét Neila.
– Soha! A fekete a romlás és az elmúlás jelképe nálunk. De miért kérdezel ilyeneket? 
– Nem tudom. Csak eszembe jutott, hogy az embereknél létezik gonosz és jó mágus is. Az igazat megvallva nem hittem, hogy a tündéknél nincsenek sötét varázslók. 
Halgor még jobban megdöbbent erre a kijelentésre. “Valami nincs rendben!” – gondolta. 
– Most, ha nem haragszol, lepihennék. Nem sokat aludtam az elmúlt napokban – mondta Neila, s bement a szobájába. 
Miután felgyógyult, máshol kapott szállást. A helység gazdagon díszített volt. Leült az ágyára, de persze egyáltalán nem akart aludni. Előhúzta a láncra fűzött gyűrűt. Megnézte mind mágikus, mind fizikai tulajdonságait. A mágusnő ujjára húzta a gyűrűt, majd koncentrált. Küldött egy üzenetet a mágusnak, habár nem tudta, megkapta–e. 
Neila csak akkor ébredt fel, mikor a nyitott ablakon egy hűs szellő tévedt be, s megcirógatta. Álmosan körülnézett. Nem akart elaludni. A Nap már lenyugodott, bár még nem volt egészen sötét. Azonnal elindult a palota mögötti kertbe. Odament egy kisebb tavacskához, majd várt. Eközben teljesen besötétedett, s felkelt a Hold is. A sarló keskeny fénycsíkot húzott maga után. Fehér fénye visszatükröződött a víz felszínéről, olyan hatást keltve, mintha a kis kert egy fehér lepelbe burkolózott volna.
Egyszer csak egy sötét alak lépett ki az egyik fa mögül. Neila felé fordult. 
– Reméltem, hogy hívni fogsz. Mégis hiszel nekem? – kérdezte a feketeköpenyes alak kellemes hangján. 
– Neked is jó estét Fekete Tünde! – válaszolt hidegen a mágusnő, mire az alak elmosolyodott. 
– Igen. Nos, hajlandó vagy meghallgatni? 
– Először hadd lássam az arcodat. Szeretem megfigyelni, akikkel beszélek.
– Azt egyelőre nem tehetem. Majd idővel, talán. Ha felkészültél erre. 
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte gyanakodva a mágusnő. A tünde felkacagott. 
– Nem lényeges. De térjünk a tárgyra. Az egyik parancsnokod most indult el a démonvezérhez, hogy jelentést tegyen. Meg akarod fékezni? – tudakolta a fekete mágus. Bár Neila nem látta, tudta, hogy mosolyog. Elgondolkodott a dolgon. 
– Merre ment? 
– Nem is az érdekel, ki az? Lehet, hogy Halgor.
– Nem vagyok játékszer, úgyhogy ne is próbálkozz meg játszani velem! Mutasd az irányt! – csattant fel a lány kihívóan. A fekete tünde felemelte a kezét, annak jeleként, hogy nem akar harcolni. 
– Nincs értelme harcolnunk egymással. Kövess! – mondta, majd elindultak a kertből. 



5.
A tünde kivezette Neilat a városból, bár a lány elgondolkozott, erre hogyan volt képes. Senki sem figyelt fel rájuk. Az őrök szinte keresztülnéztek rajtuk, bár a mágusnő nem érzett mágiát. A városkapu előtt két fekete ló várt rájuk. 
– Velük megyünk tovább – jelentette ki a tünde. Társa még mindig gyanakodott. Ismét elmosolyodott. 
– Nincs rajtuk átok, ha erre gondolsz. Nyugodtan felülhetsz rájuk. 
A Napvezér kicsit lemaradva követte a gonosz mágust. Fürkésző tekintettel figyelte a fekete köpenyes alakot. Megpróbált megtudni róla valamit, habár minden próbálkozása sikertelennek bizonyult. Kezdte elveszíteni türelmét. Ám a harcos csak magában füstölgött. Nem adott még hangot gondolatainak. Egyszer a tünde megállt. Megvizsgálta a földet, majd intett. 
– Nem jár messze előttünk. 
Tovább mentek. A sötétség eltakarta őket bármilyen figyelő szem elől. A lány egyre bizonytalanabb lett. “Nem kellett volna megbíznom benne!” – gondolta, de már késő volt. A fekete tünde egy kisebb tisztás előtt megállította a lovát. Társa is követte példáját. Lassan leszálltak a lóról, majd a tisztáshoz lopakodtak. Neila óvatosan kinézett a bokrokból. 
– Ez nem lehet igaz! Miféle bűbáj ez? – kérdezte dühösen a lány.
– Nincs semmiféle bűbáj, s ezt te is tudod jól. Az ott tényleg Michael – mosolygott a gonosz varázsló. Neila megremegett a gondolattól. “Hát ezért pusztul el Nar! Ezért halt meg annyi ember!” – gondolta a mágusnő elkeseredetten. Aztán erőt vett rajta a düh. Lassan előhúzta kardját, majd a fekvő alak elé osont. Nekifeszítette az élét a parancsnok nyakának, aki erre azonnal felébredt. Kardjáért nyúlt, ám a tünde rálépett a kezére. 
– Miért árultál el minket Michael? – kérdezte a Napvezér vádlón.
– Én, én csak – nyöszörögte az ember, majd nyelt egyet. 
– Nos? – szólt közbe a fekete tünde. 
– Én csak a győztes oldalon akartam állni. Én láttam a sereget. És találkoztam a Nagy Úrral is. Ezt a háborút nem tudjátok megnyerni! – kiáltotta a parancsnok. Őrület csillant a szemében. Hirtelen mozdulattal nekirontott a varázslónak. Michael feldöntötte a mágusnőt, s saját tőrével támadt neki. Már éppen lesújtott volna a fegyver, mikor csodálkozó arckifejezést öltött, majd kidülledt szemekkel oldalra dőlt. Neila meglepődve nézett fel. A tünde húzta ki kardját az ember hátából, majd kesztyűs kezét nyújtotta a megdöbbent lánynak. Neila elfogadta a felkínált segítséget. 
– Miért ölted meg? 
– Valakinek meg kellett tennie. Egyikünknek sem jó, ha jelentést tesz – vonta meg vállait a fekete mágus. 
– Neked miért lett volna rossz? 
– Ez most lényegtelen. Menjünk! 
Neila viszont visszatartotta az alakot. 
– Semmi sem lényegtelen! Miért segítesz? Elvégre elárulod az urad! Mi jó származik neked ebből?
A tünde szembenézett a lánnyal. Ismét indulni akart, de társa megállította.
– Nem megyünk el addig, míg valamilyen választ nem adsz! Elmenni nem tudsz.
– Elárulom az uramat, de megvan rá a jó okom. A maga módján ő is elárult engem. Most csak visszafizetek. És hogy mi jó származik nekem ebből? Amennyivel csökken a Nagy Úr hatalma, annyival nő az én erőm. Meg vagy elégedve?
– Nem. Mutasd meg, ki rejtőzik a csuklya alatt! Ha jó barát vagy, akkor miért nem tetted meg eddig? 
– Jó barát? – kacagott a varázsló. – Jó barát? Én nem vagyok jó barát. Csakis a saját céljaim érdekében járok el ilyen módon. 
– Akkor mondj egy jó okot, miért nem láthatom az arcodat? 
– Mert én így akarom. Most pedig ideje lenne indulnunk! A parancsnoknak most kellett volna elérnie a találkozóhelyet. Nem fogják keresni, de jobb nem itt maradni. 
A Napvezér megelégelte a fekete tünde kifogásait, s kivont karddal nekirontott. A mágus hárította a csapást saját pengéjével. Az ütközet nem tartott sokáig.  Neila kiütötte ellenfele kezéből a fegyvert. A tünde azonban még így sem volt védtelen. Kántálni kezdett, mire a lány is belekezdett egy varázslatba. A két erő egy hangtalan robbanással semlegesítette egymást. A robbanás ereje mindkettőjüket egy fához vágta. 
Neila volt a gyorsabb kettőjük közül, s odament a még mindig fekvő tündéhez. A csuklya már nem volt a fején. A holdsarló fehér fénye megvilágította az alakot. A Napvezér megláthatta a gonosz varázsló arcát. Ám a felismerés villámként csapott belé. Lába földbegyökerezett, arcából kiment minden szín. Neila szeme előtt lassan minden elmosódott, s ájultan esett a földre. A fekete tünde elégedetten nézte az eredményt. Mikor felkelt, megkereste kardját. 
A Napvezér saját szobájában ébredt fel. Mellette Halgor ült az ágyon, s éppen íjával foglalatoskodott. Mikor a lány felült, a tünde is érdeklődve fordult felé. 
– Ezt nem tudom elhinni! Hogy–hogy ezt eddig nem vettem észre? – nyögte megtörve Neila. 
– Vannak még olyan trükkök, amit még te sem vagy képes felfedezni. 
– Mióta járod ebben az alakban a tündék földjét?
– Mivel kitagadott vagyok, nem mehetek be fekete köpönyegben a völgybe. Kénytelen voltam hát valamit kitalálni. Ez tűnt a legjobb megoldásnak – vont vállat a tünde. Óvatosan megcirógatta a lány arcát, de az fintorogva elhúzódott az érintéstől. Halgor szomorúan elmosolyodott. 
– Miért árultad el a népedet? Miért választottad a gonosz oldalt? – fakadt ki a mágusnő. Arcán könnycseppek gördültek végig. 
– Hosszú történet ez. Rájöttem, hogy a fény oldalán nem tudok akkora erőre szert tenni, mint amekkorát én akartam. A mágiához való tehetségem már hamar megmutatkozott. Eleinte természetesen én is a jóság varázslatait tanultam meg. Ám a mestereim a túlzott hatalomvágyam miatt egy idő után már nem tanítottak tovább. Elmentem hát a népemtől, hogy egy mestert találjak. Persze, ez nem volt nehéz feladat számomra.
– Gondolom egy ember tanított – mormolta a varázslónő.
– Igen. Hamar nagy hatalomra tettem szert. Aztán megöltem a mesterem, hogy elvegyem az összes erejét. Ekkor öltöttem fel a fekete ruhát. Ez sokkal jobban illett a természetemhez. Egy idő után viszont hiányzott a népem. Meguntam az emberek egyhangúságát, s visszatértem. Bár eleinte nem ment minden simán. Maga az úrnő tiltott ki. Így nem juthattam be. Volt viszont egy ikertestvérem – mosolyodott el cinikusan a fekete tünde.
– Megölted és az ő nevét vetted fel – folytatta Neila. Álla térdén pihent, s könnyes szemmel nézett maga elé. 
– Igen. Így a népemmel lehettem. Természetesen a varázslataimra nagyon kellett ügyelnem – fejezte be a gonosz varázsló. 
A csend szinte magába szívta a szobában tartózkodókat. 
– Mi volt az eredeti neved? – kérdezte halkan Neila. 
– Azt már én is elfelejtettem. De nem akarom a múltat bolygatni. Amit tettem, soha nem bántam meg. 
– Te árultad el a népedet? – tette fel a kérdést a lány, s ránézett társára. 
– Nem. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet az a hatalmas erő, mely felébresztette a sárkányokat. Mikor az úrnőm elküldött a királynőhöz, először persze nem oda mentem. Csakhogy a Nagy Úrban csalódtam valamilyen szinten. De ez most nem lényeges. 
– Engem is csak kihasználtál? Kíváncsi vagyok, mire akartál felhasználni.
Halgor válasz helyett csak megcsókolta a mágusnőt, aki viszonozta azt, bár eleinte megpróbált elhúzódni. 
– Most már hiszel nekem? – kérdezte suttogva a fekete tünde.
– Nem. És talán soha nem is fogok.
– Megértelek. De hidd el nekem, sokkal szabadabb lehetnél a sötét oldalon.
– Nem! Soha! Inkább meghalok, minthogy elkötelezzem magam a gonosznak! – kiáltotta a Napvezér, s felállt az ágyról. Halgor csak megvonta a vállát, s hanyatdőlt. 
– Velünk akarsz maradni? Miből gondolod, hogy nem fogok szólni a mestereknek?
– Nem fogsz. Nem is akartál. De most ha nem haragszol, aludnék egy kicsit. Neked sem ártana pihenned. 
Neila, először életében teljesen tanácstalan volt. Nem tudta, mit kellene tennie. Még soha sem fordult vele elő, hogy valaki más irányította volna. Hogy nem volt alkalma valamilyen módon megváltoztatni a tényeket. Mindenesetre tényleg fáradt volt. Lefeküdt az ágyra, s pár pillanattal később már el is nyomta az álom. 
Nem sokkal később a Nap is felkelt. Agony kopogtatott be a szobába. Mivel nem kapott választ, benyitott. Enyhén csodálkozott, hogy Halgor és Neila még aludtak. Megvonta a vállát, majd felkeltette társait. 
– Sajnálom, de ideje elindulni a felderítőknek. Bár nem hiszem, hogy egy ilyen lusta tünde képes lenne fennmaradni – morogta a harcos. Halgor éppen mondani akart valamit, de a Napvezér megelőzte. 
– Mindjárt megyünk Agony. Még van egy kis megbeszélni valóm Halgorral – mondta a lány, mire a harcos kiment. 
– Megengedted, hogy elmenjek? – szólalt meg ravasz mosoly kíséretében a tünde. 
– Akkor más volt a helyzet. Így nem mehetsz! 
– Ugyan, miért ne mennék? Elvégre bizonyítottam, hogy a ti oldatokon állok. 
– Ne nézz ennyire hülyének! Szerintem egy percig sem haboznál, hogy valamelyikünk torkát el ne vágd, ha az ügyedet keresztezzük. Nem mehetsz és kész!
– Rengeteg démont megöltem, a sárkányokról nem is beszélve. Ha már itt tartunk, köszönöm, hogy megmentetted az életem. 
– Bár ne tettem volna!
Halgor odament hozzá, megcsókolta, majd kiment az ajtón.
– Akkor majd találkozunk. 
Neila utánament, de nem tehetett semmit. A tünde már csatlakozott a harcoshoz. Nem sokkal később Cameron hátán repültek a fekete sereg felé. 


6. 
Cameron elindult a fekete had felé. Nem tudták pontosan, hova kellene menniük, ezért csak az ellenség által kisugárzott erő által tájékozódtak. Aznap nem találkoztak semmilyen ellenséggel. Estére egy viszonylag védett helyen pihentek meg a fák sűrűjében. Az erdő megnyugtatóan suhogott felettük.
– Szerinted meddig kell repülnünk? – kérdezte Halgor.
– Fogalmam sincs. De ne fárassz ilyen kérdésekkel. Inkább aludj egyet – válaszolt a harcos félálomban. Ám Halgor nem aludt. A csillagokat nézte, s összpontosított. Mikor végzett ezzel, fáradtan hunyta le szemeit. 
A reggel hamar eljött. Mikor a Nap felkelt, a felderítők tovább utaztak. Alattuk a táj lenyűgöző volt. A zöld erdő szinte teljesen egybeolvadt, ahogy elrepültek felettük. Ameddig a szem ellátott, mindenhol csak sűrű és sötét erdőt talált. A táj nem volt kihalt. Mikor a kis csapat megállt pihenni, mindenhonnan állatok neszezése hallatszott. Vadat is találtak, így vadászhattak is. 
– Szívesen élnék ebben az erdőben – jegyezte meg fennhangon a tünde, mikor a tűz fölé helyezte a szarvashúst. 
– Majd nem lesz ilyen békés, ha a sereg megérkezik. Akkor már nem hiszem, hogy oly szívesen laknál itt – morogta Agony. 
– Te csak a pusztulásra tudsz gondolni. 
– Mivel most nem álmodozhatom, mint egy lusta tünde.
– Nem is tudom, ki szokott később kelni. Mire uraságod felébred, már kész az elejtett vad is – vágott vissza a tünde. Agony már éppen válaszolt volna valamit, mikor a fehér sárkány megérkezése félbeszakította. 
– Nem éppen ez a megfelelő idő arra, hogy egymással civakodjatok – jegyezte meg Cameron. Társai elhallgattak, majd lepihentek. Másnap már kora hajnalban ismét a levegőben voltak. 
A Nap éppen delelt, mikor Cameron szokatlanul nyugtalanul viselkedett. 
– Valami nincs rendjén – dünnyögte. Amint ezt kimondta, egy láthatatlan erő megállította.
– Miért nem haladunk? – kérdezte Agony, miközben felajzotta íját.
– Nem tudok. Valami… – de a sárkány nem tudta befejezni, ugyanis egy lökés teljesen felborította. Utasai lezuhantak, ő pedig hiába próbálta megtartani egyensúlyát, nem sikerült. Az ismeretlen erő elsodorta a szerencsétlen sárkányt, majd a földhöz vágta. 
Cameron kábán nézett körül. Fogalma sem volt, hol lehet. Ekkor eszébe jutottak barátai. Azonnal felszállt, s elindult visszafelé. Ám az idegen erő ismét megállásra kényszerítette. A fehér sárkány hiába dacolt “fogvatartója” ellen, az ugyanolyan könnyedén ismét egy ismeretlen helyre repítette utasát. A szerencsétlen hüllő többször is megpróbálkozott társa megkeresésével, de mindig ugyanarra a sorsra jutott. Az utolsó landolásánál már fájdalmasan fel is nyögött. “Ha ez így megy tovább, a végén még megölöm magam” – gondolta fáradtan. Éppen a hátán feküdt egy saját maga által létrehozott tisztáson. 
Cameron végignézte mindkét szárnyát. Nem törtek el, s a sérülékeny hártya sem lyukadt ki. Semmilye sem törött el, habár kisebb karcolásai már voltak. Óvatosan megfordult, majd megrázta magát, hogy megszabadítsa testét a szilánkoktól. 
Végiggondolta a helyzetét. A sereget egyedül nem lenne értelme megközelíteni. Nem tehetett mást, elindult vissza a városba. Mikor felszállt, már várta az idegen erőt, ami eddig mindig eltérítette, ám az most nem állította meg. “Szóval valaki szándékosan nem akarja, hogy megtaláljam a társaimat” – vonta le a következtetést a hüllő. 
Cameront nem érte több különös támadás, így simán haladt. Igaz, képtelen volt kiverni fejéből lezuhant barátait. Aznap este egy folyó közelében pihent le. Egy kicsit hűsölt a vízben, majd fogott magának pár halat. “Nem mintha éhes lennék” – jegyezte meg magában. Kedvtelenül ette a halakat. 
Ekkor megrezdült mellette az egyik bokor. A sárkány azonnal abbahagyta az evést, s a zajra összpontosított. Most egy másik bokor rezzent meg, de épp csak annyira, mintha egy szellő rázta volna meg. Ám a fehér jól tudta, ez nem a szél. Tovább fülelt, de a különös nesz nem ismétlődött meg. A levegő megtelt feszültséggel, habár a zaj végleg abbamaradt. 
Másnap reggel Cameron folytatta útját. Semmi sem zavarta, vagy tartotta fel a haladásba, így aznap estére már elérte a várost. Mindenki kíváncsian figyelte a sárkányt. 
– Hol van Halgor és Agony? – kérdezte félve Neila, mikor meglátta, hogy barátja egyedül tért vissza. 
– Ezt egy nyugodtabb helyen kellene megbeszélnünk – mondta Cameron. Elindultak a tanácsterem felé, ahol már összegyűltek a parancsnokok. Michael árulása után mindenki sokkal jobban figyelt. Cameron emberi alakot vette fel, majd ő is csatlakozott. 
– Mikor elindultunk, még nem volt semmi gond. Egy hatalmas erdő felett repültünk már napok óta. Egyszer azonban egy különös erő megállított, s fogvatartott. Aztán az erő felborított, mire társaim leestek a hátamról. Nem tudtam követni őket, mert az idegen erő elrepített. Valahányszor megpróbáltam visszamenni a barátaimért, ez a különös erő mindig megállított. Nem tehettem mást, vissza kellett fordulnom – fejezte be a sárkány. 
– Egy különös erő? Ki tehette? – kérdezte csodálkozva Fehéragyar. 
– A sereg még nagyon messze volt tőleletek. Nem hiszem, hogy egy gonosz mágus, vagy egy fekete sárkány lett volna – gondolkozott hangosan Dargor. 
– Megfeledkeztek a Nagy Úrról. Gondoljatok Michaelre. Miután találkozott vele, csak azután lett áruló – szólt közbe a Napvezér. Igaz, azt már nem említette, ő tudta, ki áll ennek a különös erőnek a hátterében. Megérintette a láncon függő gyűrűt. 
Mikor vége lett a tanácskozásnak, Neila azonnal a szobájába ment. Cameron viszont megállította az ajtóban. 
– Én igazán sajnálom, ami Halgorral és Agonyval történt – mondta a sárkány.
– Úgy beszélsz róluk, mintha meghaltak volna. Én nem hiszem, hogy már nem élnek. Ne aggódj! Meg fogjuk találni őket! – felelte a mágusnő határozott hangon, mire barátja egy kicsit meglepődött.
– Honnan tudod, hogy élnek? Nagyon magasan voltunk, amikor lezuhantak. Nem akarom a halálukat, de ezt ember nem élhette túl.
– De az egyikük nem ember – mosolyodott el a Napvezér. Cameron erre megrázta a fejét.
– Tudom, mire gondolsz, de higgy nekem! Még élnek! – válaszolta a harcosnő, majd belépett a szobájába. A helységben meleg volt. Neila megtörölte a homlokát, s közben átkozta a nyarat. 
Elővette a gyűrűt, majd felhúzta az ujjára. Megpróbált kapcsolatba lépni Halgorral, de nem tudott. Ez aggasztotta a lányt. “Ez csak két dolgot jelenthet. Vagy elvesztette az eszméletét, vagy…” – nem folytatta a gondolatot. Megrázta a fejét. “Az nem lehet, hogy meghalt volna. Legalább is, ő nem” – gondolta keserűen a mágusnő. Hanyatdőlt az ágyon, s a folytatáson tűnődött. Nem hagyhatta ott barátait. Meg kell keresniük őket, bármi áron. A Nap melegen sütött be a szobába. A forróság szinte bódító volt.
Neila arra ébredt, hogy valaki kopogtat az ajtaján. Már délután volt. 
– Gyere be – motyogta álmosan, mire kinyíltaz ajtó. Fehéragyar lépett be rajta.
– Zavarok? – kérdezte. 
– Nem. Nem akartam elaludni. Ez a meleg! – törölte meg homlokát a lány.
– Gondold el, milyen rossz lehet Cameronnak. De térjünk a tárgyra. Mit szeretnél tenni?
– Tudod, jól. Meg akarom találni a barátainkat. Bár még nem tudom, pontosan hogyan. Utána kellene mennünk. 
– Te nem mehetsz el. 
– Pedig most el fogok. Cameronnal felderítjük a terepet. A város irányítása addig a te feladatod lesz. Holnap indulunk.
– De Neila…
– Nem tűrök ellentmondást! – csattant fel a varázslónő szikrázó szemekkel. Fehéragyar fejet hajtott, majd kiment. 
Aznap este Neila még egyszer megpróbálta elérni a fekete tündét. Ismét sikertelenül. “Vajon miért nem karja, hogy beszéljek vele?” – tűnődött magában a mágusnő. Azt a gondolatot viszont rögtön elvetette, hogy esetleg már nem él. Bár gondolatai nem igazán hagyták, mégis sikerült elaludnia. 
Nyugtalan álmai voltak. Fel–felvillanó képek a barátairól és a háborúról. Repkedő árnyak, melyek mindenkit megölnek, akihez csak hozzáérnek. Furcsa teremtmények, akik segítenek nekik. Egy hatalmas vörös alak, aki felé fordult. Fekete szemei még a legsötétebb éjszakánál is feketébb volt. Mindent elnyelt, ami csak létezett. Felé nyújtotta hatalmas kezét, melyből forróság áradt. 
Neila kiáltva ült fel. A Nap még nem kelt fel, de már derengett. A mágusnő hanyatdőlt az ágyon, s álmain gondolkodott. “Vajon mit jelenthetnek?” – morfondírozott magában. Nem volt lényeges. Megint megpróbált kapcsolatba lépni a tündével, megint csak sikertelenül. Ám ez már nagyon aggasztotta. 
Mikor felkelt a Nap, kiment, hogy megkeresse hátasát. Útközben összeakadt Silumarral. 
– Ugye veled mehetek? – kérdezte reménykedve a surranó.
– Nem Sil. Most nem.
– De a háborúból is kihagytatok, pedig biztos, hogy szükségetek lett volna rám. 
– Nem és ez a végleges válaszom! – jelentette ki a lány, s szembefordult a surranóval. Sil könyörgő arca csak még jobban felbosszantotta a mágusnőt. 
– De Neila! Gondolj csak bele, mennyi hasznomat tudnátok venni!
– És mennyi gondunk lenne veled. 
– De sokkal kevesebb gond van velem, mint amennyi előnyöm van.
– Figyelj Silumar! Emlékezz csak vissza az árnyékszörnyre! Ezt még egyszer nem engedhetjük meg magunknak. Majdnem megöltél egy tündét! 
Ez hatott. A surranó abbahagyta a könyörgést. A Napvezér végre folytathatta útját. A téren már várt rá a társa. Neila szó nélkül felült Cameron hátára, majd elindultak. 
Ám a Napvezérnek gondolnia kellett volna arra, hogy egy surranót nem lehet ilyen könnyen lerázni. Különösen nem Silumart. Az apró alak elővett egy üvegcsét, s megitta a tartalmát. Mindenki csodálkozva nézte, ahogy a surranó lassan felemelkedik, majd a sárkány után repül. 


7.
Halgor tért magához elsőnek. Mikor megpróbált felkelni, tagjaiba azonnal belenyilallt a fájdalom. Zihálva nekidőlt a mellette lévő fának, majd egy rövid ideig koncentrált. Miután elmúltak a fájdalmai, körülnézett. Nem messze tőle feküdt Agony, még mindig eszméletlenül. Odament hozzá, s megnézte a pulzusát. A harcos még élt, de nem sokáig, ha nem tesz valamit. 
A fekete tünde eljátszott a gondolattal. Mi lenne, ha hagyná meghalni társát? Megrázta a fejét. “Neila miatt nem tehetem” – mondta magában, s összpontosított. A férfi nem sokkal később kinyitotta a szemét. Fel akart ülni, ám a tagjaiba belenyilalló fájdalom más belátásra késztette. 
– Hol vagyunk? – kérdezte alig hallhatóan.
– Gondolom valahol a Végtelen Erdőben, ami felett repültünk.
– Hogy–hogy te nem sérültél meg? – kérdezte a férfi, majd fájdalmai ellenére felült. 
– Meg vannak a magam rejtelmei – felelte a tünde. Szemében valami idegen fény gyúlt ki, de azonnal tova is szállt. Agony nem vett róla tudomást, bár nem került el figyelmét. Eltört karját masszírozta.
Ekkor valami megrezdült a bokorban. Halgor felajzotta íját, Agony épp baljában kardot fogott, s felállt. Több bokor is mozgott már. A két társ egymásnak háttal állt. A rezgések teljesen körbevették őket. Az egyik bokorból egyszer csak furcsa lény lépett elő, akit aztán társai is követtek. 
Halgor leginkább egy nagyobb nyúlhoz hasonlította magában. Igaz, ez csak részben illett az alakra. A körülbelül négy láb magas lény két erőteljes hátsólábára ült. Mellső mancsával megvakarta egyik hosszú, lógó fülét, majd végigsimította hosszú farkát.  Nagy macskaszemei feketén csillogtak. Kíváncsian szaglászta az idegeneket. 
Lassan odakúszott a tünde lábához, aki továbbra sem engedte le íját a lényről. A vezérnek tűnő lény miután végzett a művelettel, hátrébb ugrált. Úgy mozgott, mint egy nyúl. Szürke bundája teljesen beleolvadt környezetébe. Megvakarta az oldalát, majd makogott valamit társainak, akik erre eltűntek a bozótban. 
A két barát csodálkozva nézte a jelenetet. Halgor már leeresztette íját, s Agony is eltette kardját.
– Szerinted mik ezek a lények? – kérdezte a harcos. 
– Régen olvastam hasonló állatokról, de nem hiszem, hogy ezek azok lennének. Mindenesetre nem akarnak bántani minket. 
– Remélem is – motyogta a férfi. Arcára kiült a fájdalom. A különös állat még mindig kíváncsian szemlélte az idegeneket. Agony egy idő után megunta, hogy farkasszemet nézzen vele, s leült a földre. Társa is követte példáját, bár kezét továbbra is kése nyelén pihentette. Barátja eközben már nem tudta elrejteni fájdalmát. Letépett egy darabot a köpenyéből, s megpróbált rögzíteni fájó kezét. Társa segített neki. 
Ekkor ismét megmozdultak a bokrok, jelezve, a furcsa lények visszatértek. Mindegyikük hozott egy–egy különös tálat. Az eddig figyelő állat intett nekik, mire letették a tálakat a társak elé. Közben kíváncsi pillantásokat váltottak egymással. 
– Szerinted mik ezek? – kérdezte Agony a tál tartalmát nézve.
– Valószínűleg ételek. 
Halgor megfogta az egyik csábító gyümölcsöt, majd a szürke lényre nézett. Az csak bólintott egyet. A tünde beleharapott az édes ételbe. Társa kíváncsian figyelte. Miután barátja végzett a gyümölccsel, egy újabbért nyúlt. 
– Honnan tudod, hogy nem mérgezőek?
– Nem mindegy? Ha nem eszünk, éhen halunk. Ha most mérgezett ételt eszünk, akkor is meghalunk. Nem mindegy, melyiktől mész a másik világba? – vont vállat a fekete tünde, s folytatta az evést. Agonyt látszólag nem győzte meg, de azért elvett egy csábító gyümölcsöt. Az első harapás után nem érzett semmi változást, így egy vállrándítás kíséretében evett tovább társával. 
Mikor a tálakról elfogytak az ételek, a két barát kérdően nézett a lényekre. A legtöbb már egy macskához hasonlóan összegömbölyödve aludt. Ám a szürke továbbra is figyelte őket. Mintha magában mérlegelné az idegeneket. Bár nem tett semmilyen mozdulatot, szemeiből mégis ki lehetett olvasni, sokat megtudott a hívatlan vendégekről.
– És most mi lesz? – tette fel a kérdést félálomban a tünde. 
– Várunk. De jó lenne, ha elmennénk innen valami forráshoz. Kegyetlenül fáj a karom.
Amint meglátta a keserű arckifejezését a férfinek, a szürke lény odaugrált hozzá. Agony kíváncsian nézett vissza rá. Halgor is újból éberen figyelt. A többi állat eközben fokozatosan visszaszállingózott az erdőbe. A szürke megérintette a harcos karját, majd megvizsgálta. Agony fájdalmasan felnyögött, mikor a lény egyszer jobban megnyomta a kezét. 
– Szerinted mit akar ez a …? – kezdte a harcos, de káromkodásba torkollt a mondata. A nyúl erre sértődötten ránézett. Szeméből egyértelműn ki lehetett olvasni, mire gondol. 
– Sajnálom, de rettenetesen fáj a karom – mentegetőzött a férfi, mire a nyúl bólintott. Intett a két társnak, majd elindult az erdőben. 
– Ezek értik, amit mondunk – csodálkozott Halgor.
Mikor az állat észrevette, hogy nem követik, ismét intett, majd folytatta útját. A két barát egymásra nézett, majd elindultak a nyúl után. 
Majdnem szem elől tévesztették a lényt a sűrűben. Bundája teljesen elveszett az erdő fényeiben, s elég gyorsan is haladt. Egy idő után a barátok kezdtek lemaradni vezetőjüktől. Csupán a rezgő bokrokból tudtak következtetni, merre mehetett a lény. A különös állat többször is bevárta őket. Mikor a két társ utolérte, tovább folytatták útjukat. 
– Kíváncsi vagyok, hova vezet minket – tűnődött a harcos, mikor már a végkimerülés határát súrolta. Karja, illetve a többi kisebb horzsolása, zúzódása kezdtek már elviselhetetlenül fájni. Szemei előtt csillagok táncoltak. Ránézett társára, aki nem sokkal nézett ki jobban, mint ő. Halgor, bár egyetlen karcolás, vagy más sérülés sem látszott rajta, ruháját eléggé megtépázta a zuhanás. Barna szarvasbőr tunikáját, illetve nadrágját kisebb-nagyobb szakadások borították. Elgyötört arcán kimerültség látszott.
– Azt hiszem, megérkeztünk – szólalt meg a tünde egy kis idő múlva, mire mindketten felnéztek. Észre sem vették, hogy az erdő fái megváltoztak. Sokkal nagyobbak és erősebb fák váltották fel az eddig közömböseket. Óriási leveleik megnyugtatóan, még inkább hívogatóan susogtak az utazók számára. Az ágak között furcsa madarak szálltak, s ember, illetve tünde füle számára ismeretlen dalt zengtek. Ám ahogy jobban is körbenéztek a vendégek, mindkettőjüknek leesett az álla. A hatalmas törzsek között ugyanis egy város húzódott. Minden ház a fák törzsére épült, amiket függőhidak kötötték őket össze. Az erdő ennek a részét mindenhol ezek a hidak hálózták be. Mint egy pókháló a fű között, jutott eszébe Agonynak. 
A házak korántsem nem voltak üresek. Mindenhol vezetőjükhöz hasonló lények mászkáltak, ugráltak, vagy éppen játszottak. Az egész várost betöltötték a lakók morgásai, motoszkálásai. A két barát teljesen elámult a látványtól. Nem hittek a szemüknek. Érkezésük híre úgy látszott hamarabb elért ide, ugyanis több száz különös állat bámulta őket. 
A szürke nyúl megrángatta Agony nadrágszárát, mire az lenézett rá. Vezetőjük felmutatott a legközelebbi fára, melynek törzsén egy hatalmas ház állt. Ám lépcső nem vezetett fel. A társak értetlenül néztek rá, mire a szürke felpattant a hatalmas fa törzsére. Szinte törpének látszott a fához képest. 
A két barát elcsodálkozott a lény ügyességén. Csak most vették észre, milyen erős karmai vannak, melyeket vissza tudott húzni. Ügyesen és gyorsan haladt felfelé. Pár pillanattal később már az épület tornácáról nézett vissza rájuk. Leintett vendégeinek. 
– Azt hiszem, azt akarja, hogy kövessük a fakúszót – jegyezte meg Halgor.
– Erre én is rájöttem. Nem vagyok annyira ütődött. De jó a név – morogta Agony. 
Mikor a szürke fakúszó látta, még mindig nem követik, valamit kérdezett a saját nyelvén. Bár nem értették, a hanglejtése elárulta, mit akart.
– Nem tudunk felmenni. Kérlek, eresszetek le valamilyen létrát, vagy kötelet – kiáltotta fel a tünde. A szürke lény eltűnt, majd kis idő múlva egy kötéllel tért vissza, amit leeresztett. A vékony kötelet érdeklődve szemlélte a két barát, különösen Agony.
– Nem hiszem, hogy ez elbírna engem.
– Akkor lent maradsz – mondta a társa, majd felkapaszkodott. Nem sokkal később már a negyven láb magasságban álló házat szemlélte. Agony még mindig kételkedett a kötél teherbírásában, de nem tehetett mást. Egy sóhajjal nekiveselkedett. Bár csak az egyik kezét használta a mászáshoz, nem jutott fel lassabban, mint a fekete mágus. Felérve enyhén fújtatva pillantott körbe.
Az építmény tornácáról lenyűgöző rálátás nyílt a városra. A különböző magasságokba épített házakat kecses, mégis erős kötélhidak kötötték össze. Bár először zavarosnak és áttekinthetetlennek tűnt a férfi számára a város “úthálózata”, mikor jobban körülnézett, rájött, egyáltalán nem ez a helyzet. A kötélhidak legtöbbje párhuzamosan futott egymással. A többi is hozzájuk igazodott. Így egy sűrű, mégis áttekinthető és egyszerű hídrendszer jött létre. A kisebb, valószínűleg raktárházak a lakóépületek fölé épültek, s csupán egy vékony kötél lógott le róla. A harcos azt is megfigyelte, a földre nem vezetett semmilyen létra, vagy kötél. Ez csaknem tökéletes megoldásnak tűnt a ragadozókkal szemben. Agonyt Halgor érintése térítette vissza a valóságba. Együtt léptek be vezetőjük otthonába.
A ház meglepően nagy volt. A barátoknak le kellett hajolniuk, nehogy beverjék a fejüket az alacsony mennyezetbe. A házat a legfurcsább illatok járták át. Mégis a kör alakú épület szerkezete döbbentette meg leginkább a vándorokat. A ház közepén húzódott ugyanis a gigászi fa törzse. Bár elég sokat lefaragta belőle a belső tér növelése érdekében, még így is egy jó tíz láb átmérőjű oszlopot meghagytak. Valószínűleg hogy a fa elbírja a házakat, amiket egymás fölé építettek. Ám az oszlopot még így is teljes mértékben kihasználták. Különféle nagyságú polcokat faragtak bele, melyeken különös fadobozkák sorakoztak. 
A központi szoba volt a legnagyobb. A félkör alakú helység közepén vígan ropogott a tűz, ami felett éppen főtt valami étel. Kellemes illata betöltötte a szobát. A szürke lény elment a szomszédos szobába. Nem sokkal később még két fakúszóval tért vissza. A szürke büszkén kihúzta magát, majd mondott valamit. Közben rámutatott a társaira. 
– Ez a családja – jegyezte meg Agony, aki eltört karját fogta. 
– Igen. A barna a párja, a szürkés a lánya. Ő pedig a faluvezér. De a többit nem értem. 
– Valahogy annyira nem is érdekel – nyögte a harcos. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg, arcát eltorzította a fájdalom. Mikor a vezér ezt meglátta, mondott valamit a párjának, aki elment a másik szobába. Nem sokkal később különös kötszerekkel tért vissza. Odament a harcoshoz, s megvizsgálta a karját. Kibontotta a kezdetleges kötésből, majd ellátta. Egy különös kenőcsöt kent az eltört részre, majd levelekből, illetve bőrből készült kötéssel bekötötte. Mikor végzett, megnézte az ételt. 
A szürke vezér eközben Halgorral “beszélgetett”. Magára mutatott, s mondott valamit. Aztán a tündére mutatott, s kérdezett valamit. Mivel nem kapott választ, a fakúszó megismételte a műveletet. 
– Kara – makogta, s magára mutatott. Majd kérdezett valamit, s a tünde felé nyújtotta mancsát. 
– Ez hihetetlen! A nevünket akarja megtudni! – lelkendezett a tündemágus társának. 
– Mi olyan különleges ebben? – dünnyögte a harcos.
– Ő Agony, én pedig Halgor vagyok – válaszolta a kitaszított. A fakúszó elgondolkozva bólintott, majd elismételte a neveket. Rá is mutatott a személyekre. 
Eközben úgy látszott, elkészült az étel, ugyanis a barna lény levette a tűz fölött lévő lábast. Ezután lánya segítségével felszolgálta azt. 
– Egészen finom. Csak arra lennék kíváncsi, miből készült – dünnyögte Agony két nyelés között.
– Szerintem, jobb, ha nem tudod meg – válaszolta barátja. 
Miután végeztek az étellel, Kara bemutatta vendégeinek a családját is. 
– Simu – mondta, s rámutatott párjára.
– Lena – folytatta a bemutatást lányával. Ezután családjának mutatta be a társakat. 
A fakúszók ezután kimentek a helységből. Halgor követte őket, bár mikor látta, hogy egy másik családhoz mennek át, meggondolta magát. Elnézte a várost. 
– Hogyan tovább? – kérdezte Agony, mikor társa visszaült mellé.
– Elindulhatnánk, bár nem lenne sok értelme. Szerintem maradjunk itt, amíg értünk nem jönnek. Csak idő kérdése az egész – dőlt a ház falának Halgor. 
– Honnan tudod, hogy értünk jönnek? – kérdezte gyanakodva barátja. 
– Az maradjon azén titkom – válaszolt a tünde különös hangon. Szemében megint feltűnt az a furcsa fény, amit Agony már látott egyszer. Nem tetszett neki a tünde viselkedése, de nem szólt. 
– Hogyan fognak megtalálni? Ki tudja, hol vagyunk – morogta a harcos magának, de társa meghallotta, s ránézett. A férfi most nem ugyanazt a tündét látta, mint aki pár perce még vele volt. 
– Ezzel ne törődj! – sziszegte a sötét varázsló, mire Agony meghökkent. A következő pillanatban viszont már a régi Halgor nézett vissza rá. 
– Talán jobb lenne pihennünk – folytatta megszokott hangján a tünde, majd hanyatdőlt. Nem sokkal később már aludt is. Csakhogy Agony még sokáig nem tudott elaludni. Még soha nem látta barátját így viselkedni, vagy beszélni. “És az a különös fény…” – tűnődött a harcos. Ezekkel a gondolatokkal aludt el. 


8.
Neila közömbösen ette a vacsoráját. Néha–néha gyilkos pillantást küldött Silumar felé. Csakhogy Sil nem igazán értette, mi rosszat tett, így vidáman rágcsálta a szárított húst és a kenyeret. Miután a mágusnő befejezte a vacsoráját, hátradőlt, s a csillagokat nézte. Cameron már aludt. Az este meleg volt, s az ég tiszta. A társak egy kisebb tisztáson pihentek le. A fák levelei kellemes dalt zengtek, ami szinte megbabonázta az utazókat.
– Hát nem gyönyörűek a csillagok? – jegyezte meg Silumar. A mágusnő csak ránézett, de nem válaszolt. A surranó kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát emiatt. Társa azóta nem szólt hozzá, mióta úgy kellett elkapniuk a levegőben, mikor a repülővarázslata elmúlt. 
– Neila! Ne haragudj! Csak tudod…
– Tudom Sil, tudom. De még egyszer ne csináld ezt, mert nem kapunk el. Megértetted? – kérdezte a lány szigorúan. Sil csak bólintani tudott. Majd, megfeledkezve a történtekről elkezdte kipakolni erszényei tartalmát. A harcosnő is érdeklődve szemlélte az előkerült különösebbnél különösebb tárgyakat. Aztán végül kimerülten elaludt. 
Az este további része eseménytelenül telt el számukra. Mikor felkelt a Nap, ismét útra keltek. Cameron magasan szállt. Már két napja repültek a Végtelen Erdő felett, ahol Halgor és Agony leestek. Ahogy haladtak a baleset színhelye felé, Cameron úgy lett egyre nyugtalanabb.
– Már nemsokára elérjük azt a helyet – jegyezte meg idegesen. Ám ekkor ismét valami különös erő lett úrrá a sárkányon. Hirtelen élesen elkanyarodott a menetiránytól. Társai majdnem lezuhantak a hirtelen irányváltástól. 
– Mi az ördögöt csinálsz Cameron? – kiáltotta hátasának a Napvezér, de az mintha meg se hallotta volna. Csak repült az általa kiválasztott irányban. Egy kis idő múlva a fehér sárkányt ismét valami furcsa gondolat arra késztette, hogy szálljon le. Eleget tett a “parancsnak”, s egy kisebb tisztáson ért földet. Társai kíváncsian szálltak le róla.
– Hova hoztál minket? Mi van veled? – fordult szembe Cameronnal a mágusnő. A sárkány megrázta a fejét, mintha valamilyen rossz gondolatot akarna kiverni a fejéből. 
– Hol vagyunk? – kérdezte, miután ismét önmaga volt. Neila hitetlenkedve nézett vissza rá.
– Azt sem tudod, hogyan kerültünk ide? – tette fel a kérdést, mire társa megrázta a fejét. A mágusnő idegesen szemlélte a környező fákat. 
– Ez furcsa. Pedig határozottan te voltál, mikor hirtelen irányt változtattál. Majdnem leestünk rólad, aztán meg itt szálltál le – kottyantotta közbe Silumar. A fehér ránézett. 
– Nem emlékszem semmire. Valami ezek szerint megint megakadályozott, hogy megtaláljuk a társainkat. 
– Jó lenne tudni, mi az – gondolkodott hangosan Neila, majd ismét körülnézett. Valami nem volt rendben ezzel az erdővel. Kivonta kardját, mire a többiek is feszülten figyeltek. 
– Tegyétek el a fegyvereitek! Semmi szükség rájuk – szólalt meg egy dallamos hang valahonnan a fák árnyékából. A társak körben álltak, s vártak. A fák közül hirtelen rengeteg nyílhegy irányult feléjük. Gazdáikat ugyan nem lehetett kivenni, de elég meggyőzőek voltak. 
– Tedd el a kardot ember! – adta ki az utasítást még egyszer a hang. Neila felé fordult. Egy különös alak lépett elő a fák közül. A mágusnő elámult az ismeretlen láttán. A lény magasabb volt nála, bár nem sokkal. Erős, mégis karcsú alakja volt. Arca szinte kortalannak tetszett, s sötét haj keretezte, amit ezüst pánt fogott le. Ferde szemei sötétek voltak, mint az éjszaka. Elegánsan és halkan mozgott. 
– Ha nem ereszted le a fegyvert, parancsot adok a megölésetekre – figyelmeztette a társakat a nyílhegyekre. 
– Tedd el a fegyvered Neila! Akkor nem fognak bántani. Ez egy kobold – suttogta Cameron barátja fülébe. Ám a kobold még ezt is meghallotta hegyes füleivel, s bólintott.
– A fehérnek igaza van. Nem akarunk bántani titeket, csak ha okot adtok rá.
Neila vonakodva bár, de eltette kardját. A lény is leengedte íját, s intett társainak is. A nyilak eltűntek a fák árnyékában. 
– Mit kerestek a mi területünkön? – tette fel a kérdést a kobold. 
– Nem tudtuk, hogy ez a ti területetek. Elveszett barátainkat akartuk megkeresni. Ebben az erdőben zuhantak le – felelte óvatosan a Napvezér. 
– Érdekes kirándulás háború idején. Ráadásul egy fehér sárkány hátán. Azt hittük, már rég kihaltatok – jegyezte meg hidegen a lény. Cameron erre halkan felmordult. Neila nyugtatóan végigsimította nyakát, mire elhallgatott. 
– Elengedtek minket, hogy folytathassuk a keresést?
– Nem. Nem vállalhatunk ekkora felelősséget. Velünk kell jönnötök! – közölte a kobold ellentmondást nem tűrő hangon. 
– És ha nem tesszük? – kérdezte a mágusnő. A lény intett egyet, mire több hozzá hasonló alak lépett elő a fák közül. Némelyik a magasabb ágakról ereszkedett le színes, áttetsző szárnyaival. A koboldok azonnal felajzották íjaikat, s célba vették a társakat. Silumar érdeklődve figyelte az eseményeket. Az egyik kobold nem húzta vissza szárnyait. Oda akart menni hozzá, ám egy nyílhegy megállította. 
– Nem akartuk ezt, de ti kezdtétek – mondta a vezér, s újból intett. Három lény előlépett, s hátul megkötötték a surranó és a Napvezér kezét. A sárkánynál viszont elbizonytalanodtak. 
– Változz át fehér, vagy a barátaid meghalnak! – sziszegte a kobold. Ám Cameron megmakacsolta magát. Erre a koboldok ismét megfeszítették íjaikat. Némelyik nyílhegy egyenesen a lány szívére mutatott. A fehér sárkány lemondóan sóhajtott, s egy szavával emberi alakot vett fel. Miután megkötötték a kezét, a menet elindult. A társak a különös lények körében mentek tovább. Egy hosszú séta után megálltak pihenni. A barátok kimerülve rogytak a földre. Útjuk nehezen járható volt, habár a fülledt meleg fárasztotta ki őket igazán. Ám a koboldokon nem látszottak a kimerülés jelei. Mintha csupán egy délutáni sétán vennének részt. Ugyanolyan éberen figyeltek, s minden ismeretlen neszre fegyvert rántottak.
Neila éppen a kiszabadulásokon gondolkodott, mikor egyik fogvatartója egy vizestömlőt tartott a szájához. Felnézett a lényre, mire az mereven bólintott. A mágus ivott pár kortyot, majd elfordította fejét. A lény otthagyta. 
Nem sokkal később ismét útra keltek. A társak már-már a végkimerülés határát súrolták. Már az élettel telt erdőt sem voltak képesek megcsodálni. Csupán annyit tudtak tenni, hogy egyik lábukat a másik elé rakják. Ha valamelyikük esetleg megbotlott, vagy elesett, fogvatartóik mereven felrángatták, majd ugyanúgy folytatták útjukat. Estig meneteltek. Napnyugtakor végre megálltak pihenni. A Napvezér kimerülten nekidőlt egy fának, a lehető legközelebb társaihoz. Fáradtnak, piszkosnak és tehetetlennek érezte magát. Ahogy végignézett nyúzott társain, rájött, ők sem érezhetik magukat sokkal jobban. Egyedül Silumar mosolygott még mindig, miközben úgy lihegett, akár egy kiskutya. A koboldokat nem lehetett kivenni az esti árnyak között. Egyedül a vezérük állt látótávolságban, de ő sem volt közel. A többiek különböző helyeken őrködtek. A harcosnő megkockáztatott egy kérdést barátaihoz.
– Mit akarnak tenni velünk? – suttogta a lány halkan, de úgy, hogy Silumar is hallhassa éles füleivel. 
– Valószínűleg a vezetőjük elé vezetnek minket, ahol döntenek sorsunk felett – válaszolta ugyanolyan halkan Cameron. 
– Gonosz lények ezek? 
– Nem. Általában barátságosak. Nem tudom, mi történt velük. 
Egy nyílvessző becsapódása figyelmeztette őket, hogy őreiknek kifinomult hallása van. Ez persze nem akadályozta meg a mágusnőt a beszélgetés folytatásában. 
“Mit fognak csinálni velünk?”
“A legrosszabb esetben megölnek, a legjobb esetben szabadon engednek” – válaszolt a sárkány gondolatban.
“Ki tudnánk szabadulni?”
“Igen, bár csak kemény harc árán. Kitűnően látnak a sötétben és a hallásuk is tökéletes. Szinte íjjal a kezükben születnek. Ez a fegyver az életük. Nem hiszem, hogy a kedvünkért elhibáznák a lövéseket. A mágiáról meg ne is beszéljünk.”
“Honnan tudsz róluk ennyi mindent?”
“A koboldok velünk és a tündékkel együtt voltak az első élőlények ezen a bolygón. Mágiájuk ugyanolyan ősi, mint az enyém. Két fajtájuk létezik. Vannak egészen kis méretűek, akik az időjárásért felelősek. A mi fogvatartóink képezik a másik alfajt. Ők vannak többen. Magányosan élnek a Végtelen Erdőben, ellentétben kisebb társaikkal, akik a tündékkel laknak együtt. Lehetetlen megtalálni őket, ha nem akarják. Városukat pedig erős mágia védi.”
Neila elgondolkodott a hallottakon. Remélte, megússzák a halálbüntetést. Nem is magát, vagy Cameront féltette ettől, hanem Silumart. Ezekkel a gondolatokkal aludt el. 
Másnap reggel a vezetőjük ébresztette foglyaikat. 
– Ideje indulnunk. 
A menet ismét elindult. A társak kimerültek a megerőltető iram miatt. Napnyugtáig csak egyszer álltak meg pihenni, s akkor is csupán rövid időre. A csapat éppen akkor érte el a város határát, mikor a Nap lenyugodni készült. Egy kisebb dombon álltak meg, ahonnan gyönyörű rálátás nyílt a városra.
Mindhárman tátott szájjal bámulták a vörösben fürdő várost. A házakat mintha maga a természet hozta volna létre. Mindegyik épület másmilyen színű kőből épült, de tökéletesen beleillettek az erdőbe. A város közepén egy hatalmas torony állt. A több száz láb magas építmény karcsúnak, s törékenynek tűnt. Tetejét több kisebb minaret díszítette. A naplementében a vörös fény aranycsillogással keveredve világította meg az épületet. Szinte az egész város csillogott. Még a dombon állókhoz is elhallatszottak a víg kacajok, énekek, melyek szinte megigézték a látogatókat. A koboldok elégedetten nézték foglyaik ámuldozását. 
Elindultak a városba. Az épületek között mindenhol koboldok voltak. Némelyek pillangószerű szárnyával repkedtek, néhányan gyalog indultak rejtélyes dolgaik után. Egyesek kíváncsian megnézték őket, másokat egyáltalán nem érdekelt a jelenlétük. Néhol egy-egy gondtalanul játszadozó gyermekcsoportot is fel lehetett fedezni a fák árnyai között. A kristálytiszta levegőben halk, tiszta hangú ének tette teljessé a mesebeli város szépségét.
Mikor a csoport elért a toronyhoz, vezetőjük megszólalt. 
– Ez az Arany Torony. Itt lakik a királyunk és a királynőnk. Hozzájuk megyünk. Már várnak titeket – mondta, majd belépett a több száz láb magas építménybe. A foglyok követték. Észrevették, hogy a többi őr kint maradt. 
A torony belseje még lélegzetelállítóbb volt, mint a kinézete. Egy hatalmas teremben álltak, melynek végében két trónt helyeztek el. A székekben ült a királyi pár. A három barát viszont csak a terem szépségében tudott gyönyörködni. 
A tornyot hűs szellő járta át, enyhítve a fullasztó meleget. Úgy tűnt, mintha a falakból jött volna. A hatalmas ablakokon beszűrődtek a lemenő Nap utolsó fényei. A falakat úgy faragták, hogy azt az érzést keltse, mintha egy hatalmas fában lennének. Egy arany fában. A plafon legalább húsz láb magasan húzódott. A gazdagon díszített gyertyatartókban lévő számtalan gyertyával világítottak sötétedés után. 
– Üdvözöllek titeket! Remélem elnyerte tetszéseteket a palota – szólalt meg a királynő. Hangja mintha a legédesebb madárdal lenne, amit a társak valaha is hallottak. A királynő magas volt és karcsú. Halványzöld ruhája tökéletes összhangban volt hangjával és a palotával. Kecses mozgása lenyűgözte a foglyokat. 
– Remélem az utatok zavartalan volt – folytatta, mikor leért az emelvényről. Nem sokkal később a király is csatlakozott hozzá. Mozgása neki is kecses volt, mégis erőt sugárzott magából. Mélykék ruhája vetekedett sötétlila szemeivel. 
– Miért tartotok fogva minket? Nem ártottunk nektek semmit – szólalt meg Neila, miután lerázta magáról a város keltette bűvöletet. A királynő kérdőn nézett a parancsnokára.
– Nem engedelmeskedtek, mikor találkoztunk. Ellenségesen viselkedtek velünk.
– Nem tudom, te mit tettél volna a helyünkben – csattant fel élesen a lány. Semmi kedve nem volt ehhez az egészhez. Kimerült és fáradt volt a nehéz úttól. Ráadásul nehezen tűrte, hogy fogoly lett barátaival együtt.
– Úrnőm! Kérem higgyen nekem! Nem tettünk semmilyen ellenséges mozdulatot, a nő mégis kardot fogott ránk. Többszöri felszólításra sem volt hajlandó eltenni a fegyvert. 
– Hiszen legalább húsz nyílhegy irányult felénk! Azt sem tudtuk volna, honnan érne minket a támadás!  Ezt nevezed te nem ellenséges mozdulatnak? – vitatkozott a mágusnő. Kezdte elveszteni önuralmát. Társai kényelmetlenül fészkelődtek mellette. Mindketten tudták, milyen, ha társuk elveszti hidegvérét. 
– Ez csak a szokásos óvintézkedés volt úrnőm! Nem tettünk semmilyen más támadó lépést.
– Igen. Ez hihető. Szóval, akkor mi a vád ellenük?
– Fegyvert fogtak ellenünk, pedig nem tettünk semmilyen támadó mozdulatot – mondta a kobold. Neila szemét elborította a vörös köd. Elszakította köteleit. Társainak úgy tűnt mintha lángra lobbant volna, bár csak a körvonala. A koboldok meghökkenve hátráltak egy lépést. 
A mágusnő felajzott íja a királynő szívére irányult. 
– Eddig nem hallgattak, meg, de most ajánlom, hogy maradjanak csendben! – kiáltotta dühösen a Napvezér. Társai meglepődve néztek hol rá, hol a közben megjelent őrökre. A koboldok szintén felajzották íjaikat, s körbevették a mágusnőt.
– Lezuhant társainkat kerestünk, mikor leszálltunk azon a kis tisztáson, de nem önszántunkból. Egy különös erő térített el bennünket úti célunktól. A tisztáson fegyveres koboldok vettek körbe minket. Mi védekezés céljából fogtunk fegyvert. Önök mit tettek volna a helyünkben? – kérdezte Neila élesen. Még az sem zavarta, hogy több nyíl is felé mutatott.
A királyi pár megdöbbenve figyelte az eseményeket. Mikor meghallgatták az ember beszámolóját, az úrnő elgondolkodott.
– Tedd el a fegyvert ember! – sziszegte fenyegető hangon a kobold őr. Neila ránézett. Szemei szikráztak. 
– Ha valamelyik társam is megölöd, vége mindannyiótoknak! Felrobbantom az egész várost! 
A kobold hitetlenkedve nézett rá. Nem hitt a lánynak. Senkinek sem volt akkora hatalma, ami akár csak megközelíthette volna a királyi pár erejét. Fegyverét továbbra sem eresztette le. 
– Úrnőm! Hagyják el a termet! Mi majd elintézzük ezt az arcátlan embert! – mondta az őr, s kilőtt egy nyilat. Ám az lepattant a Neila által létrehozott védőpajzsról. Hitetlenkedve nézett a törött nyílvesszőre. Az őr intésére mindegyik kobold kilőtte nyilait. Egyik sem tett kárt a foglyokban. 
– Még mindig nem hisznek nekem? – kérdezte a Napvezér szikrázó szemekkel. A koboldok egy újabb nyilat illesztettek az idegre.
– Tegyétek el a fegyvereket! – szólt közbe váratlanul a királynő. Minden szem felé fordult.
– Tegyétek el a fegyvereket! – ismételte meg az úrnő. 
– De királynőm… – kezdte a vezető, bár úrnőjére nézve inkább elhallgatott. Intésére a koboldok leengedték íjaikat. Csodálkozva néztek parancsolójukra. 
A király eközben halkan kántált valamit, amit nem sokan értettek. Még Neila is erősen fülelt. Ám mikor megtudta, miről is van szó, elkerekedtek szemei.
– Ne! – kiáltotta, de már elkésett. Egy pillanatra elsötétült minden a három barát körül. Úgy érezték, mintha lebegnének. Nem sokkal később ismét szilárd talajt éreztek a lábuk alatt. Pár pillanattal később Neila már megláthatta, hová került. Egy szobában állt. Egyedül. 
Körülnézett a helységben. Ajtó nem volt, így a lány rögtön tudta, mágikus szobába került. Az ablakhoz lépett. Látta, az Arany Torony legtetején van. Elmosolyodott. Kilépett a párkányra, ám egy villámlás hanyatt lökte. Átkozódva kelt fel. “Tehát nem tudok kijutni” – vonta le mérgesen a következtetést. Leült az ágyra, majd arcát kezébe temette. 
Átkozta magát. “Most nem lennénk ilyen helyzetben, ha nem vesztettem volna el az önuralmam!” – mondta magában keserűen. Barátaira gondolt. “Valószínűleg ugyanilyen szobában vannak, mint én” – gondolta. 
Nem sokkal később egy kobold lépett be. Neila azonnal felállt. Kardjáért nyúlt, de észrevette, hogy fegyvertelen. Elkerekedett szemmel nézett a lényre. A kobold egyszerű fehér köpenyt viselt. Haja is megőszült már, arcára számtalan ráncot vésett az idő. Ám acélszürke szemei ugyanolyan élesen és tisztán csillogtak, akár egy fiatalé. Tekintete tiszta volt, s bölcsességet sugárzott.
– Hol vannak a barátaim? – kérdezte azonnal a mágusnő. 
– Egy hasonló börtönben, mint te. Őket együtt tartjuk fogva. Te vagy a legveszélyesebb, ezért raktunk külön cellába – válaszolta dallamos, bár egy kicsit rekedt hangján a lény. Neila tudta, öreg, mégis erős mágussal áll szemben. 
– Hogyan tudtátok elvenni a fegyvereimet?
– A király és a királynő sokkal ősibb hatalommal bír, mint bármelyikünk. Kivéve természetesen a fehéret. 
– Mit fogtok tenni velünk?
– A társaiddal semmit. A te életed a viselkedésedtől függ. Ha megpróbálsz kiszabadulni – kuncogott a kobold – rögtön meghalsz.
– Nem tudom, mi olyan vicces ezen!
– Semmi. Csak ebből a börtönből még senki sem tudott élve kijutni. Senkinek sem volt akkora hatalma hozzá – vont vállat a lény. 
– Milyen messze van a fekete sereg? – kérdezte váratlanul a Napvezér. 
– Nem adhatok ilyen információt. 
– Túl kevés a katona a városotokban. Ez még nekem is feltűnt. Szinte csak az a csapat létezik, amely minket idehozott. Hol vannak a többiek?
Az öreg mágus elgondolkodott. Pár percig csöndben maradt. A lány tudta, a királynővel beszél. 
– A seregünk nagy része a fővárosba ment, hogy felajánlja szolgálatait a Napvezérnek. De nehogy azt hidd, hogy kevesen vagyunk!
– Azt hittem, sokkal elszigeteltebben éltek, minthogy egy emberhez forduljatok segítségül – válaszolta megvetéssel a hangjában a mágusnő. 
– Ne merj így beszélni a Napvezérről! Tudod, te egyáltalán, kiről beszélsz ember? – sziszegte mérgesen a kobold. Neila majdnem elmosolyodott, de visszafogta magát. Élvezte a játékot. 
– Hallottam már róla néhány dolgot. Úgy tudom a sötét oldallal cimborál.
– Aludtál az elmúlt hónapokban? Ha az a lány nem lenne, már minden romokban heverne az alakváltók miatt. De minek fecsérelem az időmet rád? – kérdezte legyintve a kobold. Szeméből sugárzott a megvetés. 
– Senki sem lenne képes kijutni innen? – váltott megint témát a fogoly.
– Csak maga a Napvezér, de talán még ő sem – válaszolt a mágus, majd eltűnt. A lány csak erre a válaszra várt. Odament az ablakhoz, s kibámult rajta. Gondolatai elkalandoztak. Megpróbált először kapcsolatba lépni Cameronnal, ami nem sikerült. Teljesen egyedül volt börtönében.


9.
Reggel Halgor kelt fel elsőnek. Vendéglátóik már régen ébren voltak. A tünde nyújtózott egyet, majd elvette a Simu által felkínált ételt. Miután elfogyasztotta a reggelijét, kiment a ház elé. A napfelkelte csodálatos volt a ház előteréből. Halgor a korlátra támaszkodva nézte végig a jelenséget. Nem sokkal később Agony is csatlakozott hozzá.
– Jó reggelt! Jól aludtál? – köszöntötte a tünde a társát, aki csak morgott valamit válaszul. A kitaszított nem is várt mást. Leereszkedet a számukra fenntartott kötélen a földre, majd elindult. Szeretett az erdőben sétálni. Általában minden reggelét így kezdte. Legalább is mióta itt voltak. 
Egy órányi séta után visszatért a házba. A fakúszókat már nem találta otthon. Elmentek a szokásos élelemszerző körútjukra. Néha a két társ is velük tartott, hogy megismerjék az erdőt. Ma mégsem csatlakoztak hozzájuk. Halgor leült barátja mellé a tűzhöz.
– Mi nyomja a lelkedet? – kérdezte.
– Már hiányoznak a társaim. Bosszant, hogy nem tudok velük harcolni – mérgelődött a harcos.
– Még nem maradtál le semmiről. A csata még nem kezdődött el.
– Honnan tudod?
– Egyszerű gondolkodás barátom. De neked látom nehezedre esik használni az agyadat – mondta cinikusan a tündemágus. Agonynak veszélyesen villant a szeme, így a tünde jobbnak látta inkább folytatni. A férfi láthatóan nem volt valami jó kedvében.
– Mikor elindultunk, a sereg még legalább egy hétre volt a várostól, ha nem kettőre. Lehetetlen, hogy ilyen gyorsan odaérjenek, még az ő tempójukban is. Mi csak négy napja vagyunk itt, nem kell izgulnod.
A harcos elgondolkodott, s csak morgott valamit magának. Kiment a házból, majd leereszkedet a földre. Halgor kíváncsian nézett utána, de nem követte. Inkább gondolataival megkereste a sereget, vajon igaza volt–e. Ám mikor megtudta az igazat, szemei hirtelen felpattantak, s azonnal Agony után sietett. Közben felvette saját és társa íját is az ajtó mellől. 
Halgor úgy rohant, ahogy csak tudott, mégsem találta meg barátját. Megállt egy tisztáson, majd koncentrált. Elkezdett valamit kántálni, mire sűrű köd kezdett gomolyogni körülötte. A fekete mágus szétküldte a felhőt az egész völgyben, nehogy az ellenség megtalálja a fakúszók városát. Miután eléggé elködösítette az erdő azon részét, megkereste társát a gondolataival. Mikor megtalálta, sietős léptekkel elindult a megfelelő irányba. 
Agony szinte nem is nézte, merre megy. Gondolatai elkalandoztak. Nem tudta kiverni fejéből társait. Egy óriási sóhajjal felnézett. Csak ekkor tűnt fel neki a sűrű köd. “Ez nem normális a nyár közepén” – gondolta, majd megtörölte homlokát. Ekkor valami árnyékot vett észre a szeme sarkából. Nem sokkal később újra látta a sötét alakot. Nem tudta kivenni, vajon csak a tünde az, vagy más. “Mindenesetre fakúszó biztos nem lehet” – vonta le a következtetést magában. 
Odament az egyik hatalmas fa törzséhez, s meghúzódott. Hátranyúlt válla felett az íjáért, de nem találta. Káromkodva átkozta magát, amiért a házban hagyta. Így csak reménykedhetett, hogy az a valami nem veszi észre. Éppen visszafelé indult volna, mikor szembetalálta magát egy démonnal. Eleinte csak mindketten döbbenten néztek egymásra. Az idegen tért magához elsőnek. Gonosz vigyorral a képén indult el a harcos felé, miközben kivonta szablyáját. Élvezte a könnyű ölés lehetőségét. Már majdnem elérte a férfit, mikor egy nyílvesszővel a mellkasában holtan bukott előre. 
Agony csodálkozva fordult meg. Halgorral találta szemben magát. 
– Fogd! Szükségünk lesz rá. A sereg még sincs olyan messze. Pont ezen a területen járnak a felderítők – dobta oda társának íját a tünde. A harcos csodálkozva nézett rá, miközben felajzotta fegyverét. 
– Honnan tudod?
A fekete tünde nem felelt, csak csendre intette barátját. Valami megmozdult a közelükben. Mindketten támadásra készen várták az újabb ellenséget. A ködben nem messze tőlük két alakváltó beszélgettek. Hallhatóan éppen vitáztak valami miatt. 
Agony az egyiket vette célba, Halgor a másikat ölte meg. 
– Vajon hányan vannak? – suttogta a férfi társának egy fa mögött.
– Ez volt a harmadik. Már csak kettő van hátra.
– Honnan tudod ilyen pontosan?
– Mikor a Nimronon voltam, megfigyeltem, ha csak tehetik, ötösével indulnak portyázni. Bármiről legyen is szó. 
Agony gyanakodva fogadta a választ, bár nem mutatta ki. Nem felejtette el a tünde furcsa viselkedését, mikor idekerültek. Azóta folyamatosan figyelte társát, de nem tapasztal több különös dolgot. Gondolatait még kettő beszélgető démon szakította meg. 
Megfeszítette íját, ám fájdalmasan felszisszent. Halgor azonnal ránézett. Agony az eltört karját fogta, ami bár felépült, még mindig nem volt a régi. Megértette, ezért cselekedett. Az idegenek szinte fel sem fogták, honnan érte őket a támadás. Mikor végzett az utolsó alakváltóval is, a tünde összeszedte nyilaikat, majd visszament barátjához. 
– Hogy van a karod?
– Volt már jobban is – felelte a harcos fehér arccal. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg. A fájdalomtól szédelegve ment vissza a házhoz. A köd eközben már kezdett lassan felszállni, habár még mindig sűrű volt. 
Mikor felértek a házba, Kara már várta őket. Meglátva a harcos fájdalmát, azonnal elment titokzatos kötéseiért. Agony nyögve dőlt neki a házfalnak. Csodálkozva vette észre, hogy dél volt. A fehér felhő már felszállt, s a Nap ismét besütött a nyitott ajtón keresztül. 
A szürke fakúszó ellátta a férfi karját, majd egy adag különös kotyvalékot itatott meg vele. Halgor minden mozdulatát figyelte. Szemeiben mohóság csillogott, bár ez senkinek sem tűnt fel. Miután vendéglátójuk befejezte a gyógyítást, ismét eltűnt a másik szobában. 
– És most mi lesz? A démonok felfedezik a fakúszók városát, s porig rombolják. Annyival tartozunk nekik, hogy ezt valahogy megakadályozzuk – törte meg a csendet Agony. Már elmúlt a fájdalma, amin csodálkozott is. 
– Igen. Annyival tartozunk. De mégis hogy akadályozhatnánk meg az elkerülhetetlent? – morfondírozott a kitaszított. “Talán még én meg tudnám valahogy…” – gondolkodott, ám a harcos válasza elvágta a mondat befejezését. Bosszúsan figyelt ismét rá.
– Talán kérhetnénk segítséget a fakúszóktól. Egy kis erdő ismeretet.
– És mire mennénk vele? – csattant fel élesen a tünde. 
Mindketten elhallgattak. Halgornak támadt egy ötlete. Megvárta az estét, s csak utána kezdett hozzá a megvalósításának. Miután Agony elaludt, néma csendben leereszkedett a földre, majd elindult. 
Mikor már biztos volt benne, hogy senki nem láthatja, egy szavával felöltötte kedvelt fekete köpönyegét. Elégedetten húzta fejére a fekete csuklyát. Egy sóhaj kíséretében indult tovább. Gondolataival megkereste a sereget. Miután meggyőződött a távolságról is, kimondott egy szót, majd eltűnt a fák árnyékából. 
Egy hatalmas sátor mellett találta magát, melyből enyhe fény szűrődött ki. Szó nélkül bement, igaz, vigyázott arra, hogy a csuklyája elrejtse kilétét. A sátorban lévő alakváltó azonnal felé fordult, mikor belépett. Karmazsinvörös szemei megvillantak, de nem szólt semmit.
– Szóval visszatértél Rejtély. Mi híreket hoztál? – kérdezte a démon parancsnok.
– Felderítettem a tőlünk keletre fekvő területeket. Semmilyen ellenséges, vagy egyéb életjelet nem találtam. Tiszta mocsár minden. 
– Szóval azt mondod, ne menjünk arra. Pedig utunk pontosan keletre vezet – mormolta a démon, s töltött magának valamilyen italt. 
– Én nem mondtam semmit. Csak amit láttam. Talán, mégis kerülőt kellene tennetek. Az idő csak nektek dolgozik – felelte a mágus lágy hangján. A vezér gondolkodott egy ideig, majd egy újabb pohár italt töltött magának. Megkínálta a varázslót, aki csak megrázta a fejét. Nem kedvelte az embervért. 
– Miből gondolod, hogy az idő nekünk dolgozik? – érdeklődött a parancsnok elnézegetve a piros nedű színét.
– Nemrég jártam a városban is. Az emberek rettegnek. Ha, mondjuk, nem támadnátok a nyáron, biztosan azt hinnék, nem is fogtok. Mikor már elringatta őket a béke gondolata, akkor kell lecsapni rájuk.
– Mondasz valamit mágus. De a Nagy Úr minél hamarabb ismét a kezében akarja a várost. 
– Akkor viszont koránt sem biztos, hogy győzni fog. A Napvezér felkészülten, ereje teljében fogja várni a sereget. Ugye nem kell részleteznem, mit is jelent ez? – kérdezte cinikusan a kitaszított. A démon elfintorodott. Szemei szinte világítottak.
– Tudod, hogy a fejeddel játszol Rejtély?
– Nem szokásom – felelte a fekete tünde. Szinte mosolygott. A vezér alig bírta visszafogni dühét. Már csak idő kérdése.
– Kapnál még egy feladatot. Hozd el nekem a Napvezért! De élve!
Halgor elkerekedett szemekkel bámult rá, bár tudta, az nem láthatja arcát. Kezei ökölbe szorultak köpenye alatt.
– Tudod te, mit kívánsz? 
– Tudom – válaszolta a parancsnok gonosz mosollyal. Kortyolt egyet italából. Majd ismét a térképet kezdte el tanulmányozni.
– Nem fog menni – rázta meg a fejét végül a tünde. Az idegen villogó szemekkel nézett rá. 
– Ellenszegülsz a parancsomnak? 
– Nekem te nem parancsolsz! – sziszegte a mágus. Ez feldühítette a vezért, de tudta, a varázslónak igaza van. Visszanyelte durva szavait. Nem lett volna értelme elveszíteni a legjobb felderítőjüket, aki az egyik legerősebb mágusukat is egyben. Mégha nem is tudták, ki is ő valójában. Annyi elég volt számukra, hogy hűséget fogadott a Nagy Úrnak. Az alakváltó szinte remegett a dühtől. 
– Rendben. Akkor csak folytasd a kémkedést. De használható információkat hozz vissza! – közölte végül a parancsnok, mire a fekete mágus enyhén, szinte már gúnyosan meghajolt, majd kiment. 
Mikor már elég távol volt a seregtől, levetette fekete köpönyegét, majd egy szavával eltűnt. Halgor visszamászott a házba, ahol mindenki békésen aludt. Lefeküdt a helyére, bár még sokáig nem tudott elaludni. 


10.
Neila ismét egyedül volt börtönében. Nem sokkal ezelőtt hagyta magára az öreg mágus, mikor bevitte neki az ételt. A lány elgondolkodva ette az ebédét. Szinte egyáltalán nem érezte az ízeket. Már két napja volt fogoly. Barátait azóta nem látta, mióta elfogták. Semmiféle hírt nem kapott felőlük, s ez igen bosszantotta a mágusnőt. “Valahogy ki kell törnöm!” – gondolta. Ekkor kinyílt a váratlanul megjelent ajtó. Az a kobold őr lépett be, aki elfogta az erdőben. 
– Ha végeztél az ebédeddel, kiviszem a tányérokat – mondta, habár teljesen feleslegesen. A Napvezér csak egy hanyag intéssel jelezte, nem érdekli a dolog. Ekkor valami eszébe jutott, amit meg kellett próbálnia. Felállt, s a kobold mellé lépett. Érdeklődve megnézett egy tárgyat.
– Mit gondolsz a Napvezérről? Szerintem egyáltalán nem olyan jó hadvezér, mint amilyennek mondják. Biztos csak valamilyen mágiát használ – kezdte a lány nem nézve a lényre. Az őr felé fordult. 
– Te csak ne ítélkezz felette! – szólalt meg a kobold hidegen.
– Tudod, azt hallottam róla, van valamilyen barátja is.
– Nem tartozik senkire. Különösen nem rád.
– De nem akármilyen ágyasa van. Egy fekete tünde! – fordult szembe Neila fogvatartójával. A kobold erre egy hirtelen, erős mozdulattal állon vágta a lányt. Szemei villogtak a dühtől és a megvetéstől. Neila állát masszírozva állt fel az ablak mellől, ahova esett. 
– Ne merj még egyszer ilyen kijelentés tenni a Napvezérre!
– Én csak az igazat mondtam. De látom, titeket nem érdekel, hogy egyenesen az ellenség karjaiba mentek – vont állat a mágusnő. A kobold ezt a kijelentését is egy hatalmas ütéssel jutalmazta, amitől a lány ismét az ablakhoz zuhant. Az őr ezúttal szó nélkül kiment a falon keresztül a szobából. 
Neila mosolygott, miközben felállt. “Azért meg kell hagyni, erősek ezek a koboldok” – jegyezte meg magában sajgó állkapcsát vizsgálgatva. Megvonta vállát, majd megnézte a helyet, ahol a kobold távozott. Tömör fal. A mágus végigjárta a szobát. Többször is körbejárta a kerek alakú börtön, míg végül egy helyen meg nem állt. Ott nem találta annyira erősnek a mágiát. “Valószínűleg ez a kijárat” – vonta le a következtetést. 
Vett egy mély levegőt, majd belekezdett a varázslatba. Mindkét tenyerét a falra helyezte, s elkezdett kántálni. Meglepődött, mert úgy érezte, mintha beszippantanák. Ijedten nyitotta ki a szemét. A karját már a könyökéig elnyelte a fal és az csak húzta egyre beljebb. “Tehát ezért nem jutottak ki!” – futott át a mágus agyán. 
Kétségbeesve próbálta visszaszerezni hatalmát a fal felett. Minden erejét beleadta. Akarata lassan ismét felülkerekedett a falon. A szürke kövek azonban nem adták fel könnyen. Egyre beljebb húzták áldozatukat. A Napvezér szinte minden energiáját felhasználta, csakhogy a falat ismét akarata alá rendelte. 
Úgy érezte, évek teltek el. Már fáradt, mind fizikailag, mind lelkileg. Akarata kezdett gyengülni. Egy utolsó kétségbeesett kiáltással viszont mintha meggyengült volna a húzás ereje. A mágusnő azonnal kihasználta a lehetőséget. Gondolataival engedelmességre utasította a köveket, melyek szinte felsikítottak agyában tiltakozásul. A húzás hirtelen abbamaradt, s a fal “akarata” végső küzdelmét vívta áldozatáéval. Régen nem találkoztak már ilyen erős ellenféllel.
Neila már félig beleolvadt a falban. Agyában egyre hangosabb lett a kövek sikolya. Mikor már csaknem az ájulás kerülgette, s a sikoly is a legerősebb volt, ujjaival váratlanul levegőt érzett. Megkapaszkodott a kijutása gyenge szálában, s minden maradék erejét összeszedve, keresztülment a falon. Kimerülten rogyott le a túloldalon. 
A küzdelemben teljesen kimerült lány szinte már a csöndtől süketült meg. Kábultan nézett fel. Egy nyílhegy irányult pontosan a szíve felé. Már védekezni sem volt ereje. Kimerülten hunyta le szemeit. Tudta, itt a vég. A kobold már–már útjára engedte a nyilat, mikor egy hang megállította.
– Engedd el! – utasította dallamos hangján a királynő. Mind a kobold, mind a mágusnő kíváncsian fordult felé. Az úrnő odament a lányhoz, s egy szavával visszaadta elvesztett erejét. Az őr hitetlenkedve nézte a jelenetet.
– De, úrnőm! Ez a fogoly…
– Tudod, ki ez a fogoly valójában? – szakította félbe a királynő, s ránézett. A kobold láthatóan kényelmetlenül érezte magát a szempár kereszttüzében. Válasz híján csak megrázta a fejét. Neila eközben már felállt, s érdeklődve figyelte a királynőt. 
– Nos, a mi “foglyunk”, ahogy te nevezted, nem más, mint a Napvezér – folytatta az úrnő, mire az őr elkerekedett szemekkel nézett vissza rá. Felválta nézett a harcosra, illetve a királynőre. Mikor teljesen felfogta, mit is mondtak neki, belesápadt. 
– Én… én… én… – dadogta. – De honnan tudja ilyen biztosan?
- Már amikor idekerült, sejtettem, ugyanis előlem nem igazán tudta elrejteni az erejét. Ekkora erőt semelyik ember nem birtokolt még. De csak most lettem egészen biztos benne – felelte a kobold királynő. 
– Igazán sajnálom Hölgyem! Bármilyen büntetést elfogadok! – térdelt le Neila elé az őr. A lány viszont csak felkacagott, mire csodálkozva fordultak felé. 
– Ugyan! Kelj fel, nemes kobold! Csak a dolgodat tetted – felelte mosolyogva a mágusnő, s végigsimította állát. A lény erre fülig pirult. A mágus még egyszer felkacagott, mire a kobold arca vörösbe csapott át. Valamit motyogott magának.
– Tulajdonképpen, megérdemeltem az ütéseket. Királynőm, ha szabad megjegyeznem, igen erős katonái vannak – jegyezte meg a varázsló, mire az úrnő is felkacagott. 
– De kérem Napvezér, nevezzen csak Valessanak. 
Neila bólintott.
– A társaim…– kezdte tétován, mire Valessa királynő intett az őrnek. 
– Addig is, menjünk valamilyen kellemesebb helyre – mosolygott az úrnő, s egy intésére egy másik szobában találták magukat. Neila elámult a helység láttán. A hatalmas szoba szinte úszott a különböző színekben. Mindegyik bútort gondos kezek munkálták meg. A helység közepén lévő asztalt is kitűnő érzékű mester faraghatta. Rajta egy ezüsttálcán kristálypoharak voltak, egy szintén kristályüvegben lévő bor társaságában. Az úrnő töltött négy személynek, miközben vendége a varázskönyveket vette szemügyre a földig érő polcon.
– Remek gyűjtemény – jegyezte meg a mágus, s végigfutatta ujját a könyvek gerincén. Megállt az egyiken, majd levette, s elkezdett keresni benne valamit. Egy rövid idő múlva elégedett mosollyal nézett vendéglátójára.
– Ez az az ige, ami a szobát védi – mondta, mire a királynő bólintott. A varázsló elégedetten tette vissza a könyvet, majd leült az egyik párnás székbe. Elvett egy borral telt poharat, s kényelembe helyezte magát. Valessa követte példáját. 
Nem sokkal később kinyílt az ajtó, s három alak lépett be. 
– Örülök, hogy láthatlak Neila! – köszöntötte Cameron barátját, majd Silumar társaságában odamentek a mágushoz. Az őr kiment volna, de Valessa intésére bent maradt. 
– Végre láthatlak titeket! Hogy vagytok? – kérdezte a Napvezér. 
– A surranó folytonos locsogását leszámítva egészen jól – válaszolta a fehér sárkány egy fintor kíséretében. Sil eközben a szobát vette szemügyre. Jó pár tárgy erszényei valamelyikében kötött ki. 
– Kérlek titeket, foglaljatok helyet! – szólt közbe az úrnő. A társak leültek a székekben. 
– És veled mi történt? – váltott témát a sárkány.
– Volt némi összetűzésem az őrömmel, de más nem volt – mosolygott a lány a koboldra, aki most ismét lángvörös lett. 
A társak aznap vígan beszélgettek, nevettek együtt. A királynő leginkább csak hallgatta őket. Megfigyelőként volt jelen, s ezt szinte senki sem vette észre. Végre nem a háborúról folyt a szó. 


11.
Szalvaren elnézett a fal felett. Mögötte tovább folytatódott a második védelmi vonal építése. A sárkány érezte a mágiát, amivel a hatalmas köveket felhúzták, majd összeillesztették. A mágusok és a sárkányok felválta építették a falat. 
Szalvaren felmérte a távolságot. Pontosan négy ember fért el egymás ellett. “Ha áttörik a főkaput, talán itt feltartóztathatjuk őket” – gondolta az arany vezér, majd a távolba révedt. 
A város körül minden csendes volt. Túl csendes. A főúton most alig járt ember. A zöld mezőn semmilyen mozgást nem lehetett látni. A távoli Végtelen Erdő is nyugodtnak tűnt. Semmi sem mozdult. Mintha valaki mindent ledermesztett volna. 
“Csak a déli hőség” – nyugtatta meg magát Fehéragyar. Természetesen tudta, az állatok egyáltalán nem a forróság miatt nem mutatkoztak. A sárkány gondolatait egy katona érkezése szakította félbe.
– Sajnálom uram, de a felderítők nyomokat találtak körülbelül három napi járásra innen. Ám az erdő jól elrejti őket, bárkik is azok – jelentette az őr. A vezér érdeklődve nézett rá.
– Tündéket küldtek ki, igaz? – kérdezte.
– Igen uram. De azok a lények tökéletesen beleolvadnak a fák árnyékaiba. 
– Rendben. Köszönöm, elmehet – intett a sárkány, mire a katona meghajolt, majd távozott. 
Fehéragyar elgondolkodva ment le a falról. A lépcsőn leérve beért a négy ember széles járatba. A falat néhol lyukak tarkították, pont akkorák, hogy egy lándzsa hegye átférjen rajtuk. Nem messze a főkaputól építettek egy rejtett ajtót. A sárkányok tehetségének köszönhetően az átjáró észrevehetetlen volt. Csupán a védők tudták, hol lehet a főfal mögé jutni.
Szalvaren egy nyomására hangtalanul kitárult a kapu. Két őr azonnal kivont karddal fordult felé. A vezér megmondta a jelszót, mire tovább engedték. A városban mindenhol dolgozó embert lehetett csak látni. A mágusok minden hatalmukat a félkész fal befejezésére fordították. Az arany sárkányok a hatalmas köveket illesztették a helyükre. 
Fehéragyar elégedetten nézte a munkát, de folytatnia kellett útját. A tanácsteremben már összegyűltek a parancsnokok. Néhány tünde felderítő is megjelent a teremben. Mindenki felállt, mikor a sárkány belépett. Intésére mindannyian helyet foglaltak, csak a felderítők nem. 
– Mi hír a titokzatos seregről? – kérdezte a város vezetője. 
– Fogalmunk sincs, kik ezek. Olyan nyomokat hagynak, amiket még nekünk is nehezünkre esik megtalálni – kezdte az egyik tünde. Szeméből hitetlenkedés sugárzott.
– Feltehetően hasonlóan élhetnek, mint mi. Azzal a különbséggel, hogy talán az egész életüket az erdőben töltik – folytatta egy másik fejcsóválva.
– De a talált nyomok egyáltalán nem hasonlítanak a tündékéhez – ellenkezett a harmadik. Fehéragyar elgondolkodott a hallottakon. 
– Tudjatok meg minél többet róluk! – adta ki az utasítást, mire a felderítők meghajoltak, majd elhagyták a termet. 
– Nos, mit gondolnak erről? – szólalt meg a tünde parancsnok.
Mindenki hallgatott. A csend szinte fojtogatóvá vált a kegyetlen forrósággal elkeveredve.
– Mindenesetre démonok biztos nem lehetnek – szólalt meg halkan Dargor. Minden szem felé fordult. 
– Lehet benne valami. Az alakváltók nem képesek egy tünde szeme elől elrejtőzni – gondolkodott hangosan Ramor.
– A fallal hogy haladnak? – váltott témát Fehéragyar.
– Talán három nap múlva készen lesz – válaszolta Dargor.
– Nem lehetne előbb befejezni? Ha ez a sereg ellenség… – vetette fel a tünde parancsnok. Ramor megrázta a fejét. 
– A mágusok így is kimerültek. A hőség pedig csak ellenünk dolgozik – ellenkezett a mester. 
– A sárkányok is nehezen bírják a tűző napot. Sajnos nem tudjuk hamarabb befejezni – értett egyet Szalvaren. 
– Hát, nincs más hátra, minthogy várunk – jegyezte meg Gerald. 
Ő volt a legfiatalabb a vezetők között. Zöld szemei harci lázban égtek. Sötétszőke haját hátul összefogva hordta. Páncélján még egyetlen karcolás, vagy horpadás sem volt. Fehéragyar elnézte egy ideig a fiatal parancsnokot. 
– Szeretném, ha mindenki elmondaná a véleményét ezzel kapcsolatban – mondta a vezér. Elsőként Gerald szólalt meg.
– Szerintem támadnunk kellene. Ha nem ellenséges csapat közeledik felénk, akkor miért bujkál? Én azt mondom, harcoljunk – javasolta az ember katonák vezére. Az arany sárkány végignézett a jelen lévőkön. Mindenkiről le lehetett olvasni, mit gondol. “Kár volt Michael posztját rá osztani. Egyértelműen csak a harci láz fűti” – gondolta a vezér. 
– Én nem állítanám egyértelműen, hogy ellenséggel állunk szemben – vélte a tünde vezető. Mindenki felé fordult. 
– Lehet, hogy csak elővigyázatosságból rejtőznek el. Bevallom, nem hiszem, hogy a gonoszt szolgálnák – fejezte be a parancsnok. 
Mindannyian elhallgattak. Ekkor bevágódott az ajtó, s egy őr rohant be falfehér arccal. 
– Uraim! Idegen lények közelednek felénk! – kiáltotta az ember. 
– Alakváltók? – kérdezte Fehéragyar.
– Nem uram. Fogalmunk sincs, mik ezek. Sokan vannak, s egyenesen a fal felé tartanak.
Mindenki követte a katonát a főfalra. Az őrök felajzott íjakkal várták a közeledő sereget, de egyelőre egyikük sem támadott. A parancsnokok érdeklődve figyelték az eseményeket. Szalvaren eredeti alakját vette fel, úgy figyelt a falról. Hatalmas teste épp hogy elfért. 
Mikor a különös, zöldben fürdő sereg a főkapuhoz ért, megállt. Vezetőjük felnézett. Sisakja szintén zöldesen csillant. Arcát nem lehetett kivenni a rostély alatt. Csupán az arany szemeket lehetett látni, melyek végigpásztázták a falon állókat. Láthatóan keresett valakit. Mikor nem talált meg a kívánt személyt, megbeszélt valamit a mellette álló, szintén zöldes pácélt viselő alakkal. 
Mikor a védők meglátták az arany szempárt, izgatottan összesúgtak. Ám a parancsnokok közül páran gyanakodva figyelték a lényt. 
– Vajon mit akarnak? – kérdezte szinte csak magától Gerald. Kardját meglazította hüvelyében, s egy percre sem engedte el a markolatát. A vezető ekkor ismét a védők felé fordította különös tekintetét. 
– A Napvezérhez jöttünk. Szeretnék beszélni vele – kezdte dallamos hangján a lény. Szalvaren azonnal felismerte, s leszállt elé. 
– Üdvözöllek Kobold Parancsnok! Mi okból akartok a Vezérrel beszélni? – érdeklődött az arany. Az alak ismét a mellette állóra nézett, aki megrázta a fejét. Sötétkék szemével a sárkány felé intett, majd ismét társa felé fordult.
Az arany szempár megadóan csukódott le. Ezután ismét a hüllő tekintetét tartotta fogva.
– Sajnos csak magával a Napvezérrel beszélhetünk érkezésünk okairól – felelte a lény. Fehéragyar mélyen belenézett a szemekbe. Valahol mélyen meglátott valamit, amit már olyan jól ismert. Elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Gondosan megválogatta szavait. 
– Most én vagyok a város vezére. Ha kívántok valamit, velem kell megbeszélnetek.
A sorok között sugdolózás támadt. A két alak is megbeszélt valamit, majd egyikük csendre intette a sereget. 
– Hol van a Napvezér? Mond meg a neved arany, s majd utána tárgyalhatunk – felelte mélyebb hangján a sötétkék szempár tulajdonosa. Szalvaren szeme megvillant a nyers szavak hallatán, mire az összes kobold felajzott íjjal válaszolt. A védők is cselekedtek. Mindkét fél parancsnoka leintette katonáit, akik vonakodva engedelmeskedtek. 
– Nem áll módomban információt adni a Vezér távollétéről. Ami a nevemet illeti, Fehéragyar vagyok – válaszolta kimérten a kérdezett. Ismét zúgolódás támadt. Szalvaren lopva végignézett a seregen. Meglátott még egy különös tekintetet. Kíváncsian nézte a tulajdonost.
Ugyanolyan zöldes páncélt viselt, bár kevésbé díszeset, mint felettesei. A sisakrostély eltakarta arcát, de a sárkány gyanította, korántsem az izgalom tükröződik rajta. Társaitól eltérően nem beszélt, egyedül állt. Hűvös tekintettel fogadta a híreket. Az arany szempárból semmit sem lehetett kiolvasni, ami oly ismerős volt a sárkány számára. 
Fehéragyar gondolatait a kobold parancsnok válasza szakította félbe. 
– Úgy tudjuk, barátja vagy a Napvezérnek, igaz ez? – kérdezte a kékszemű idegen.
– Igen.
– Elmondjuk neked, miért jöttünk. A szolgálatainkat szeretnénk felajánlani. Csak kétszáz kitűnő íjászt tudunk nélkülözni. Sajnáljuk a kevés létszámot, de reméljük, ezzel is segíthetünk a démonok elleni harcban.
Szalvaren érdeklődve hallgatta a vezért. Kíváncsi volt, vajon köze lehet–e valamilyen formában Neilanak a sereg felbukkanásához.
– Köszönjük a segítségeteket. Remélem meg lesztek elégedve a várossal. Sajnos ennél jobb szálláshelyet nem tudunk biztosítani – hajtotta meg enyhén a fejét a sárkány. 
A kobold sereg így bevonult a fővárosba. Minden ember kíváncsian figyelte őket. A tündék viszont örültek a különös lények megjelenésének. Csak velük beszéltek az egész seregből a mesterlövészek. 
Az emberek így hamar megfeledkeztek a lényekről. Mindenki folytatta a felkészülést.
A koboldok csaknem eltűntek a házak között. Senki sem vette észre őket, ha ők nem akarták. Egyáltalán nem tűntek fel. Mintha ott sem lennének. Csak azt a párat lehetett látni közülük, akik éppen a tündékkel beszélgettek. 
Még a parancsnokok is csupán a zöld sereg vezérével találkoztak. 
– A fekete had már nem jár messze. Talán még van négy napunk, hogy befejezzük a felkészülést – mondta Cavel, a kobold parancsnok a tanácskozáson. A sisakot már levette. Mélykék szemeivel végignézett az egybegyűlteken. Fehéragyar kivételével senki sem tudott hosszabb ideig a szempárba nézni. 
A lény végül halványan elmosolyodott, majd beletúrt hosszú, fekete hajába. Ujjai közül fokozatosan szabadultak ki a tincsek, melyek közül az egyik be volt fonva. A fonat végét egy zöld és egy piros toll díszítette. Keze ezután szintén piros köpenyét kezdte el babrálni. 
Ez utóbbi mozdulata elárulta Szalvarennek, hogy ideges. “De vajon miért?” – tűnődött magában a sárkány. Elhatározta, ha vége a megbeszélésnek, kérdez pár dolgot tőle. Ám erre csak este került sor.


12.
Agony egy újabb nyilat engedett útjára, mely majdnem beletalált a céltábla közepébe. A fakúszók megtapsolták, de Halgor csak mosolygott.
– Nem vagy ma formában – jegyezte meg. Kilőtt egy nyilat, ami pontosan a piros–fehér tábla közepébe állt bele. 
– Ez nem az én hibám. A karom még mindig nem gyógyult fel teljesen – védekezett komoran a férfi, s megfogta még mindig sajgó karját. 
– Persze. De akkor is megvertelek volna, ha nincs semmi bajod – jegyezte meg vigyorogva a tünde. Agony csak morgott valamit, majd odament a céltáblához. Kiszedte a piros, illetve zöldtollas nyilakat, majd visszaballagott. 
– Csak nem akarsz még egy visszavágót? – kérdezte társa.
– Jobb lenne, ha inkább felkészülnél – morogta a harcos, majd kilőtt egy piros tollas nyilat, mely remegve állt bele a tábla közepébe. Agony ránézett társára, aki már egyáltalán nem mosolygott.
Mint az eddigi összeset, a mostani játékot is nagyon élvezte a fakúszó közönség. Ugyanis ezek a lények éltek–haltak a játékokért. Imádták nézni, ahogy vendégeik versengtek. Néha jót derültek rajtuk, mikor valamilyen apróságon összevesztek. A fakúszók megtapsolták a verseny nyertesét, majd elszállingóztak. 
– Nos, mikor vernél te meg engem? – kérdezte cinikusan Agony. Halgor csak sértődötten hallgatott. Csupán ők ketten maradtak a tisztáson. 
– Vissza kellene mennünk a városba. Már egy hete itt vagyunk – jegyezte meg váratlanul a harcos, miközben íját csomagolta el. 
– Talán igazad van. De mi van, ha már keresnek minket? Tökéletesen elkerülnénk őket – ellenkezett a tünde. 
– Nem hiszem, hogy velünk foglalkoznak. Emlékezz csak vissza. Mi sem kerestük Neilat túl sokáig, mikor lezuhant. Van jobb dolga is, minthogy velünk foglalkozzon – vont vállat a férfi. 
Halgor hallgatott egy rövid ideig. Mikor megszólalt, gondosan megválogatta szavait.
– Lehet, hogy tényleg el kellene indulnunk. Ámde mi van akkor, ha egyenesen a fekete seregbe botlunk bele?
– Legalább megtizedeljük őket. Én azt mondom, menjünk.
– Rendben. De beszéljünk Karaval is. Talán útba igazít minket – egyezett bele a tünde.
Együtt mentek vissza a házhoz. A szobában már ott voltak a vendéglátók, s éppen az ebédet szolgálták fel. Ám a két társnak valamilyen fűszert is raktak bele. Miután megették, Agony rátért a tárgyra.
– Kara! Köszönjük a vendéglátást, de azt hiszem, itt az ideje, hogy elinduljunk – kezdte a harcos, mire a család megdöbbenve nézett rájuk. 
– Holnap szeretnénk elindulni. Csak egy dolgot kérnénk tőletek: mutassátok meg, merre van a város – folytatta Halgor. 
Kara elgondolkodott. A szürke fakúszó megbeszélt valamit a családjával. A két társ nem értette a társalgást. Csupán néhány szót tudtak elkapni, amit az ott töltött idő alatt megtanultak. 
Miután a fakúszók befejezték a megbeszélést, Simu és Lena elmentek. A vezér ezután végignézett vendégein, majd ő is távozott. 
– Ez vajon mit jelentett? – tűnődött Agony.
– Nem tudom. Mindenesetre készüljünk fel a holnapi indulásra. Nem tudjuk, mi vár ránk az úton – mormolta Halgor, majd gondosan elcsomagolta íját. 
– Élelmet honnan szerzünk? – tette fel a kérdést a férfi, majd szedett még egy tál levest.
– Úgy tudom, tudsz vadászni. De ha ilyen kérdést teszel fel, kénytelen leszek ezzel is én foglalkozni – válaszolta társa, majd hanyatdőlt. Furcsa módon, hirtelen álmosság tört rá. 
– Nem erre gondoltam, te ütődött! – morogta a férfi két nyelés között. Barátja sértődött pillantást küldött felé, de nem zavartatta magát. Miután befejezte az evést, folytatta csak mondandóját. 
– Úgy látszik, megint nem gondolkodsz. Én arra az esetre gondoltam, ha belebotlanánk a seregbe. Ilyenkor ugyanis nincs az az ember, de még tünde sem, aki prédát találna. Na, most légy okos!
Halgor csak hallgatott. Nem akarta bevallani, de erre az esetre tényleg nem gondolt. Elnézte a plafont, s közben azon törte a fejét, mit válaszolhatna. Társa csak magában mosolygott. “Ezzel el lesz egy darabig” – gondolta Agony, majd ő is hátradőlt. Rá is rátört az a különös álmosság. Mindketten elaludtak.
Agony kelt fel elsőnek. Kábán megrázta a fejét, majd kinézett az ablakon. A Nap még nem kelt fel, de már derengett. A harcos csodálkozva nézett körül a szobában. A fakúszók sehol sem voltak. A társak maguk mellett összecsomagolt ételeket találtak. Vendéglátóik mindent összepakoltak. A férfi felkeltette társát.
– Ébredj lustaság! Ezt nézd meg!
Halgor álmosan nézett körül a helységben.
– Ez aztán a vendéglátás! Ezzel legalább egy hétig megleszünk. Azt hiszem, indulhatunk is – mondta, s felállt. Felvette íját, övébe tűzte kését. Ezután eltette az összepakolt ételek felét. Agony is felkészült, majd lemászott a kötélen. Éppen indulni akart, mikor észrevette, hogy barátja nem követi. 
A tünde körbenézett még egyszer a különös városban, majd követte társát. 
– Ne maradj le! Még meg kell találunk Karat. Még mindig nem tudjuk, merre kellene mennünk.
– Úgy látszik, vak vagy. Az ételek mellé térképet is mellékeltek. De azért nem lenne rossz elbúcsúzni. Megkedveltem ezeket a lényeket.
– Nincs időnk érzelegni. Lehet, hogy a város már támadás alatt áll – tiltakozott a férfi, majd elindult. Halgor felzárkózott hozzá, s a térképet nézve kimentek a városból.
– Azért gyanús, hogy egy fakúszót sem láttunk – kezdte a beszélgetést a harcos.
– Talán elmentek élelmet gyűjteni.
– Mindenki?
Amint ezt kimondta, váratlanul az összes lény megjelent előttük. A két társ meglepődve nézett rájuk. Kara odament hozzájuk, majd mindkettőjüket megölelte búcsúzásként. Ezután mondott valamit, majd a többiek is követték példáját.
– Érdekes módja a búcsúzásnak, bár meg kell hagyni, hatásos – jegyezte meg Agony, s észrevétlenül elmorzsolt egy könnycseppet.
– Igen, de most már tényleg mennünk kell – mosolygott a tünde. A barátok végleg maguk mögött hagyták a várost. Lelküket nehéz súly nyomta. Nemcsak azért, mert mindketten megkedvelték ezeket a különleges lényeket. Féltették őket a fekete seregtől. Ezután arra gondoltak, talán soha többet nem fogják látni a fakúszókat. Úgy érezték, mintha arra a pár napra kiléptek volna az idő folyásából. Az erdő azon részét még nem fertőzte meg a háború félelme. Elhagyták a Végtelen Erdő talán egyetlen békés helyét.


13.
Neila kinézett az ablakon. Bár a látvány lenyűgöző volt, most egyáltalán nem tudott gyönyörködni benne. Az igazat megvallva, nem is igazán látta. Gondolata teljesen lekötötték. Ideges volt és aggódott is barátai miatt. Már három napja vendégeskedtek a koboldok varázslatos városában. 
– A serege mikor éri el A Fővárost? – kérdezte a Napvezér a királynőt.
– Talán holnap. Folyamatosan küldik a jelentéseket. A város még nem áll támadás alatt, de csak idő kérdése.
Neila elgondolkodott.
– Mégis, mennyi időnk maradt még?
– Talán egy hét.
A mágus belemélyesztette körmeit az ablakpárkányba. Mindenképpen meg akarta találni társait, de egy hét nem elég idő. Valamilyen okból nem képes meglelni őket gondolataival. Ez pedig nagyon nyugtalanította.
– Miért olyan ideges? – kérdezte kellemes hangján Valessa.
– Aggódom a társaim miatt. Mágia által nem tudom megérezni a jelenlétüket. Az erdő pedig túl nagy, s nekünk pedig kevés az időnk, hogy átfésüljük az egészet.
– Talán én segíthetek. Talek képes rá, hogy megtalálja őket. Neki meg vannak a képességei hozzá.
A mágusnő elfintorodott, bár mérlegelte a helyzetet. Habár egyáltalán nem kedvelte elfogóját, nem volt más választása. A kobolddal hamar megromlott a kapcsolatuk a vendégeknek. Talek egyáltalán nem rejtette el, mennyire gyűlöli az embereket, vagy a más fajhoz tartozókat. Ám mint kiderült, a városban csupán kevés olyan kobold akadt, aki barátjának vallotta volna. Ha egyáltalán akadt ilyen. 
– Ha ő is beleegyezik, elfogadom a segítséget.
– Rendben. Mikor indulnának?
– Amilyen hamar csak lehet. Ha Taleknek is megfelelne, holnap – válaszolta a varázsló. Az úrnő bólintott, majd kiment. Nem sokkal később Talek lépett be a szobába.
– Úgy hallom, szükséged van rám, hogy megtaláld a barátaidat – mondta a kékszemű kobold mosolyogva. 
– Igen. De természetesen nem vagy köteles segíteni.
Talek mérlegelte a helyzetet. Igaz, látszott rajta, csak megjátssza magát. 
– Rendben. Holnap indulhatunk, de az én vezetésem alatt. Én ismerem az erdőt, ezért nem tűrök ellentmondást – közölte. Neila számított erre a válaszra, így felkészült, hogy hidegen fogadja. Ám szemei elárulták, egyáltalán nem tetszik neki a dolog. Udvariasan megköszönte. A kobold nem titkolta, mennyire élvezi a játékot.
– Azt hiszem, most fordult a kocka Napvezér – vigyorgott Talek. A mágusnő ökölbe szorította párkányon nyugvó kezét, de nem szólt.
– Nem félsz attól, hogy esetleg az ellenség kezére adlak? – gúnyolódott tovább a lény. Köztudott volt, hogy a koboldok nem vetették meg a fekete mágiát. Nem nézték ki, vagy küldték száműzetésbe azokat, akik nem a jó oldalt választották. A koboldok úgy tartották, mindenkinek megvan a választáshoz való joga, s a döntéséért nem lehet elítélni. Igaz, Talek nem jelentette ki egyértelműen, milyen mágiát is használt, elég indokot adott arra, hogy a legtöbben a feketékhez sorolják be. Neila tudta ezt, bár nem tehetett mást, minthogy követi.
– És mit teszel, ha nem vezetlek el a tárasaidhoz? A város romba dől, a barátaid meghalnak – folytatta cinikusan a kobold.
“Remek. Kifogtunk egy embergyűlölőt” – gondolta idegesen a lány.
– Mindent megtehetsz, csak azt nem, hogy nem vezetsz el a barátaimhoz – szólt közbe hidegen a mágus. Taleknek torkára forrt a szó. Erre nem számított, s ezt ki is használta a Napvezér.
– Mindenki tudja, hogy a koboldok szeretnek a gonosszal szövetkezni. A parancsnokaikhoz viszont hűségesek. Valessa királynőnek pedig nem fogsz ellenszegülni – folytatta a varázslónő. A lény feje vörös lett a dühtől, de nem szólt. Kiviharzott a szobából. Neila elégedetten töltött magának még egy pohár bort. Pár perccel később Cameron lépett be Silumar társaságában.
– Nem tudom, mit csináltál Talekkel, de szinte az eszét vesztette tőle – jegyezte meg a sárkány.
– Látnod kellett volna! Majdnem elgázolt minket, úgy rohant! – nevetett a surranó.
– További fejlemények? – váltott témát a fehér.
– Talek lesz a vezetőnk, hogy megtaláljuk Agonyt és Halgort – jelentette ki közömbösen a harcosnő. Társai megdöbbenve fogadták a hírt.
– Hogy vetted rá? Hisz gyűlöl minket – kérdezte Cameron.
– A királynő parancsának engedelmeskednie kell. Lehet, későn, de viszontlátjuk barátainkat.
“Legalább is, egyiküket mindenképp” – tette hozzá keserűen magában.
Mindhárman gondolataikba merültek. Legalább is Neila és Cameron. Silumar inkább a szobát vette közelebbről is szemügyre. Már nem először járt a helységben, de mindig talált valami új dolgot, mellyel gazdagította egyébként is nagy gyűjteményét. Ezért aztán jóval nehezebb erszényekkel indult másnap útnak. A koboldok nem kutatták át a zsákjait, így észrevétlenül jutott ki jópár tárgy a városból.
Talek nagy iramot diktált, amit a társak nem értettek. De mikor rákérdeztek, csupán elutasítást kaptak válaszul. Egyikük sem tudott kibékülni egykori elfogójukkal. Nehezen viselték el egymás társaságát. 
– Nem tudom, meddig bírom ki ezt az alakot! – dünnyögte egyszer Cameron, mikor Talek távol volt. Nem szívesen engedték el vadászni, de Neila neki nem parancsolhatott.
– Igazad van. Ráadásul csak reménykedhetünk, hogy nem egy óriási kerülővel vezet el minket a többiekhez – helyeselt Neila.
– Azt sem tudjuk, egyáltalán tudja–e, hol vannak Agonyék – folytatta ismét a sárkány. 
– De sok minden érdekes dolog van nála – kottyantotta köbe Silumar, mire társai ránéztek.
– Őőő, nem úgy értettem, csak, izé – mentegetőzött, de tudta, már felesleges. A mágusnő kiborította a surranó erszényeit a földre. Előkerült jópár varázskönyv, pár üvegcse, illetve gyűrű, egy kisebb tőr és egy ismeretlen eredetű madártoll. 
Csilingelve esett a földre egy talizmán is, mely mindhármuk figyelmét lekötötte. A jelvényt egy igen finoman megmunkált láncra fűzték fel. A medál nem volt túl nagy, elfért egy tenyérben. A fémbe furcsa alakokat véstek bele, melyeket a mágusnő nem ismert fel, mit jelenthetnek. Ám Cameron azonnal felismerte. Megdöbbenve hátrált egy lépést.
– Mi a baj? – kérdezte Neila.
– Ez… ez… ez…– dadogott a sárkány. Társai ijedten néztek rá. Még soha nem látták így viselkedni barátjukat.
– Ez a Feketék jelvénye – bökte ki végül a hüllő. 
– Hogy? Ezek szerint Talek egy…
– Nem – szakította félbe a lányt Cameron. Bár folytatni nem tudta, mert Talek tért vissza két nyúllal és két fácánnal. Neila azonnal övébe csúsztatta a jelvényt. A kobold érdeklődve fordult feléjük. Végignézett a földön heverő tárgyakon, majd odament.
– Ez az én könyvem. Jó lenne, ha legközelebb nem tűnne el semmi a dolgaim közül! – sziszegte gyűlölködve a lény, majd folytatta a tűz felélesztését. 
– Legalább megköszönhetnéd, hogy megtaláltam, miután leejtetted – kiáltott utána Sil sértődötten. Vezetőjük csak ránézett, de nem szólt semmit. 
- Igazán nem tehetek róla, hogy folyton elveszti a tárgyait. Még szerencse, hogy én megtaláltam. Véletlenül még illetéktelen kezek közé került volna – motyogta magában még mindig megbántva a surranó, mire Neila békítően megveregette a vállát.
– Azt hiszem, én elmegyek vadászni. Nem hiszem, hogy ez a préda elég lenne – szólalt meg Cameron, mire Talek egy bólintással válaszolt. A sárkány éppen a felszálláshoz készülődött, mikor Neila is csatlakozott hozzá.
– Nem gondolod, hogy vele tartasz, ugye? – kérdezte a kobold, bár inkább hangzott kijelentésnek. 
– Miért ne? Ezt nem tilthatod meg – válaszolt a varázslónő. Vezetőjük szembefordult a lánnyal.
– Most én parancsolok Napvezér – közölte gúnyosan ejtve ki a Napvezér nevet. 
– Nekem te nem parancsolsz. Követlek, bár korántsem azért, mert megbízom benned. Az útirányt magad választod ki, s ebbe nincs beleszólásunk. De a barátaimnak és nekem te nem parancsolhatsz – vágott vissza csípősen a lány. Talek majd’ felrobbant a dühtől, ám végül visszanyelte durva szavait. Neila felült barátja hátára, majd elrepültek. 
Egy kisebb tisztáson értek földet.
– Nos, most elmondanád, mi ez a jelvény? – kérdezte a mágusnő, s előhúzta övéből a medált.
– Nagyon régen volt egy olyan szervezet, melyet a fekete sárkányok hoztak létre. Igaz, ez még jóval az Elveszett Háború kitörése előtt volt. Ők magukat Feketéknek hívták, s mindenkit rettegéssel töltött el, ha meghallották e nevet. Ez a szervezet fogta össze ugyanis a legerősebb gonosz varázslókat. Természetesen nem mindenki léphetett be ebbe. Nem is volt nagy a létszámuk. A sárkányok voltak a vezetők, s mikor kitört a háború, ezt a szervezetet használták fel ellenünk. 
Cameron szinte csak magának mesélt. Teljesen elveszett a múlt emlékei között. Társa minden szavát figyelmesen hallgatta.
– A háborút elvesztették a sárkányok, s a Feketéket pedig feloszlattuk. Azt hittük eddig, sikerült végleg megsemmisíteni őket. Ezek szerint mégsem – tért vissza a jelenbe a sárkány. Neila jól megnézte az aprólékosan kidolgozott jelvényt. A szögletes medál egy tökéletes fekete sárkányt ábrázolt, mely éppen tüzet okádott. A lángokból pedig megszülettek a mágusok.
– Érdekes. De miért pont ezt ábrázolja a jelvény? – kérdezte a lány.
– Mert a mágusok úgy hitték, a fekete lángok táplálják az erejüket. Ezért aztán bármit megtettek volna a zsarnok feketéknek, csakhogy tovább kapják az erőt. Természetesen ez nem volt igaz, de a gonosz rokonaink sajnos egyáltalán nem buták. 
Mindketten elhallgattak. 
– Talek ezek szerint ezek közé a varázslók közé tartozik. Ez sok mindent megmagyaráz – gondolkodott hangosan Neila. Társa érdeklődve hallgatta.
– Mond csak. A gonosz varázslók között van valamilyen kötelék, mely összeköti őket? – kérdezte váratlanul a Napvezér.
– Én nem tudok róla, de előfordulhat. Csupán annyi biztos, a Feketék mindig tudták, hol vannak a társaik. 
Némán mentek vissza a táborba. A kobold érdeklődve figyelte őket.
– Hol jártatok ilyen sokáig? – kérdezte.
– Nem tartozik rád. Nem tartozunk neked jelentéssel – felelte Neila csípősen. Talek sértődötten elhallgatott, majd odament takarójához. Az egyik táskájában kezdett el kutatni, de nem találta meg a keresett tárgyat. Vádlón fordult utált társai felé. 
– Hol a medálom? 
– Milyen medálod? Nem tudunk semmilyen talizmánról – felelte Neila, aki már leült takarójára.
– Nem tetessétek itt magatokat! Elvettétek a jelvényemet! – vádolta őket tovább vezetőjük.
– Írd le, milyen volt, s mi segítünk megkeresni – kérte a mágusnő.
– Pont így néz ki – mondta a kobold, s előhúzta társa övéből a láncot. 
– Hát ennyire vagy megbízható Napvezér! – jegyezte meg a lény ingerülten, majd visszament a helyére.
– Még hogy én nem vagyok megbízható? Vajon tudja–e a királynőd, hogy a Feketékhez tartozol? – kiáltott utána a varázsló. A kobold erre elképedve fordult meg.
– Miről beszélsz itt?
– Ne tetesd itt magad Fekete! Inkább meséld el, mikor és ki szervezett újjá titeket! – szólt közbe Cameron, s veszélyesen villantak meg szemei. Talek értetlenül állt társai előtt.
– Milyen Feketékről beszéltek itt? Magyarázzátok el! Nem értek semmit.
Neila egy percre elbizonytalanodott. “Lehet, hogy tévedtünk?” – tette fel magában a kérdést. Látta, Cameron is értetlenül állt a dolgok előtt. A Feketék soha nem titkolták mivoltukat, sőt, igyekeztek felhívni rá a figyelmet.
– Jó lenne, ha tisztáznánk a dolgokat! Semmi kedvem, hogy hallgassam a vádjaitokat! – morogta a kobold, s leült.
– Előbb te mondd meg, hol találtad ezt a medált! – makacskodott a fehér sárkány. 
– Semmi közöd hozzá fehér!
– Jobb, ha elmondasz mindent. Tudom, hogy nem akarsz segíteni nekünk, de ezzel sok mindent tisztázhatnánk – szólt közbe Neila. A vezető elgondolkozott. 
– Utána elmondjátok, miről beszéltetek itt? – kérdezte. A Napvezér kelletlenül bár, de bólintott.
– Rendben. Az igazat mondom, bár nem hiszem, hogy elhinnétek. Egyszer portyázni voltunk az erdőben, mert különös nyomokat találtunk. Akkor láttuk meg először a fekete sereget. Miután láthatatlanná váltunk, bementünk a táborba. Az egyik démon sátrában találtam rá erre a jelvényre. Mivel nem ismertem, elvittem magammal. Gondoltam, majd megkérdezem a királynőtől, mi ez. Csakhogy erre soha nem adódott alkalom – vont vállat a lény. Cameron elgondolkozott a hallottakon. Neila fürkészően nézte vezetőjét. Látszott rajta, hogy az igazat mondta, így ő is elmondott mindent, amit a medálról megtudott. 
Talek érdeklődve hallgatta. Egyszer sem szólt közbe. Őt is elgondolkodtatta a Feketék esetleges visszatérése. Aznap volt az első olyan éjszaka, mikor együtt beszélgettek, s nem volt semmilyen ellenségeskedés.


14.
A két társ tovább ment az erdőben. A térkép segítségével ugyan könnyen eligazodtak, mégsem ment minden simán. Az erdő fokozatosan elcsitult, ahogy haladt előre a barátok.
– Nem tetszik ez nekem. Már megint az a csend – jegyezte meg Agony az egyik éjjel. 
– Ezek szerint a fekete sereg már nincs messze – értett egyet Halgor, s elnézte a csillagokat. 
Aznap nem beszéltek többet. Másnap folytatták útjukat a város felé. Csak remélni tudták, hogy a sereg még nem lendült támadásba. Éppen ezért gyorsan haladtak. Egyre nyugtalanabbak lettek, ahogy közeledtek a város felé. Már nem álltak meg pihenni, csak este, s akkor is rövid időre. 
Ám az erdő fokozatosan megváltozott. Mocsaras táj felé haladtak, amit leginkább a szagból állapíthattak meg a társak.
– Ez aztán a bűz! Hogy képesek a démonok elviselni ezt? – fintorodott el Agony. Nem vigyázott eléggé lépteire, s egyszer térdig süppedt a földbe. Megpróbált kimászni, ám csak még jobban beleragadt a mocsárba. Halgor igyekezett a közelébe menni, de félt, hogy ő is barátja sorsára jut. Agony eközben kétségbeesetten próbált egy ágba megkapaszkodni. Ám azok mintha elhúzódtak volna. A harcos meglepődve nézte az ágakat.
– Ne mozogj! Különben elsüllyedsz! – figyelmeztette Halgor, aki egy hosszú ágat keresett. A fák viszont nem engedték, hogy segítsen társának. A tünde igen furcsállta ezt, de nem szólt. Félt, hogy kifut az időből. Barátja már vállig belemerült a mocsárba, így nem késlekedhetett. Elkezdett kántálni. Nem törődve a férfi meglepődött pillantásával, egy erős kötelet varázsolt, majd bedobta a harcosnak. 
Agony elkapta, s elkezdett kifelé kúszni. A jelenet inkább emlékeztetett egy vízbe esett madár evickélésére, mint kúszásra, futott át a tünde agyán. Mikor a férfi már majdnem kiért a partra, érezte, amint valami megfogta a lábát. Már kijutott a szárazföldre, bár az egyik lábát továbbra sem tudta kihúzni. Rúgott egyet, ám fogvatartója nem engedett. 
– Mi a gond? – kérdezte Halgor, aki társa mellett áll. 
– Nem tudom kihúzni a… – de befejezni nem tudta, mert valami kiemelkedett a mocsárból, s a férfit is a levegőbe emelte. A vízből egy hatalmas lény bukkant elő, bár az alakját nem lehetett kivenni a rengeteg rátapadt sártól. A szörny megrázta magát, így fokozatosan felismerhetővé vált. A sár alól előbukkantak fekete pikkelyei, illetve két szárny is előtűnt. A fején kinyitotta sárga szemit. 
Halgor felajzotta íját, s célba vette a fekete sárkányt, aki ekkor kirepült a mocsárból. Egy szavával teljes sötétségbe borította a mocsarat. A tünde nem látta ellenfelét, csak a szárnysuhogást hallotta. A sötét mágus nem merte felfedni magát a lény előtt, nehogy az jelentést tegyen a vezérdémonnak. 
Egyszer csak elhallgatott minden. Már nem lehetett hallani a szárnyak suhogását, ahogy a hatalmas testet a levegőben tartják. A tünde fülelt, de csupán a némaságot hallotta. Egyszer csak egy ordítás ütötte meg a fülét, majd egy puffanás nem messze tőle. 
– Agony! – suttogta a tündemágus, bár még ez is szinte kiáltásnak hallatszott. Megpróbált odamenni társához. Pár lépés botorkálás után meg is találta barátját. A sötétben csak tapogatni tudott. Nagy nehezen megtalálta a férfi csuklóját. A harcos szíve már alig vert. Halgor érezte, hogy valami végigfolyik a homokban, s földön pihenő kezét is elérte. 
A kitaszítottban bosszú lángolt fel. Egy szavával felöltötte a kedvelt fekete köpenyét, s támadásba lendült a sárkány ellen. Már az sem érdekelte, ellenfele tudta, ki is ő valójában. Elkezdett kántálni. Valamit kivett egyik rejtett zsebéből, majd a levegőbe szórta. A por meggyulladt, majd fokozatosan fénnyel árasztotta el a mocsaras tájat. 
A fekete csak erre várt. Azonnal támadott. Kitátott pofájában villogtak véres fogai. Egy tűzoszlopot fújt a mágus felé, akin az keresztülment. A lény nem értette a dolgot. Bár pár pillanat múlva megkapta a választ. Halgor a hüllő hátán állt, s kivont kardját a levegőbe emelte. A sápadt napfény megcsillant a penge élén, mikor a fegyver a sárkány hátába mart. 
A gonosz hüllő felordított fájdalmában, s leszállt. Egyik szárnyát képtelen volt használni, így a landolás is a vízben történt. A mocsarat fekete vér szennyezte be. A sötét mágus addig kaszabolta ellenfelét, míg az ki nem múlt. Mikor a fekete már nem élt, Halgor a part felé ment a víz tetején. A sötétség már teljesen eloszlott, így a Nap fénye valamennyire megvilágította a mocsarat. Ámbár a zöld köd keveset engedett át a napfényből.
A sötét varázsló letérdelt Agony teste mellé. Bár rengeteg halált, illetve kínzást látott már, ami a társával történt, az mégis elborzasztotta. A férfi testéből ugyanis csupán egy véres húscafat maradt. A harcos arcát eltorzította a kín. Mellkasát hatalmas agyarak szaggatták szét, látni engedve a már alig verő szívet, illetve a fehér csontokat. Miután a tünde leküzdte a rátörő rosszullétet, azonnal cselekedett. Egyik rejtett zsebéből elővett egy kis zsákot. A zacskó tartalmát szétszórta társa összeroncsolódott testén úgy hogy mindenhol egyenletesen legyen. Ezután mondott néhány szót egy másik nyelven, majd Agony homlokára tette a kezét.
Halgor érezte, hogy testéből elszívják az energiát. Mikor már majdnem elvesztette az eszméletét, befejezte a varázslatot. Kinyitotta a szemét, majd figyelte barátját. “Lehet, hogy már ez sem segít rajta” – futott át a fekete tünde agyán. Bár a férfi mellkasa összezáródott, arca is kisimult, továbbra sem mozdult. Elvetette ezt a gondolatot, ugyanis a harcos ekkor fájdalmasan felnyögött. Halgor egy szavával levetette fekete köpenyét, így a férfi már nem ismerhette fel, mikor rá nézett.
– Mi történt? Hol van a sárkány? – suttogta halkan Agony. 
– Nem lényeges. Sikerült megölni. Hogy érzed magad? – váltott témát tünde. A harcos megpróbált felülni, ami csak társa segítségével sikerült. Egy kidőlt fának támaszkodva nézett körbe. Ruhái még mindig véresek voltak. Végignézett magán, s elkerekedett a szeme.
– Hogy lehet, hogy még mindig élek? A sárkány…– kezdte a férfi. Halgor eközben tüzet rakott a faszilánkokból. Agony kérdőn nézett barátjára, aki viszont nem foglalkozott vele. 
– Hogy mentettél meg? Ha már itt tartunk, hogyan szerezted a kötelet, amivel kihúztál a mocsárból? – érdeklődött a harcos. A fekete tünde rá nézett.
– Ne akarj túl sokat megtudni, mert könnyen a vesztedet okozhatja! – felelte, miközben ismét kigyúlt az a különös fény a szemében. Ám ezúttal nem múlt el. Agony csodálkozva nézett rá.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Nem érdekes. Halgor vagyok – felelte az alak, bár társa kétkedve fogadta a hírt.
– Hogyan tudsz varázsolni? Tudtommal te nem vagy mágus.
– Nem is. Képzelted az egészet. A félelem sok mindent tesz, amit nem is gondolnánk – felelte az alak, ám tovaszállt a különös fény, s ismét a már ismert tünde nézett szembe a harcossal. Agony lehunyta a szemét. Semmit sem értett, ami aznap történt. Ezekkel a gondolatokkal merült álomba.
Másnap Halgor ébresztette. 
– Elég erős vagy hozzá, hogy folytassuk utunkat? – kérdezte a tünde. Agony fáradt volt ugyan, de mindenképpen tovább akart menni. 
– Mehetünk.
A két társ összepakolt, majd ismét útnak indult. A mocsaras táj nehezen járhatóvá vált. A szürkészöld köd pedig alig engedett át valami kis napfényt. A levegő dohos volt, s fullasztóan forró. Súlyosan telepedett a barátokra, akik úgy érezték, mintha nem lenne elé levegőjük. A fák kicsavart törzse pedig csak tovább rontották a tájképet. De ha ez még nem lett volna elég, a társaknak nem egyszer kerülnie kellett, mert egy újabb vizes részhez értek. 
A terep teljesen kihalt volt, vagy legalább is, annak látszott. Bár egyetlen állatot, vagy rovart sem lehetett látni, mégis úgy érezték, mintha gyűlölködő szempárak figyelnék őket. Néhol a szemük sarkából különös, de minden bizonnyal gonosz lényekhez tartozó testrészeket láttak eltűnni a ködben. Egy-egy tüskés hátat, vagy farkat. Bár a gyűlöletük csaknem kézzel foghatóvá vált az utazók számára, valamilyen oknál fogva mégsem támadták meg őket. Agony elgondolkodott ennek az okán, miközben menetelt. Kezét kardja markolatán tartotta. A levegőben egyre nőtt a feszültség, mely szinte már megfojtotta őket. Mindketten tudták, ez az egyik legjobb előjele annak, hogy a fekete sereg már nincs messze előttük. 
– Kíváncsi vagyok, miért jöttek erre, a miért nem mentek egyenesen az erdőn keresztül – tűnődött Agony hangosan, mikor megálltak pihenni. Társa is kimerült volt, bár ő egyáltalán nem az út miatt. Ám ezt nem tette szóvá. 
– Talán valamelyik kémük eltérítette őket – vetette fel cinikusan mosolyogva Halgor. 
– Nem tudom, mi olyan vicces ezen. Honnan tudod?
– Nem lényeges. Csak találgatok – vont vállat a fekete mágus. Barátja nem hitt neki, s ezt tudta jól. “Van valami, amit nem akar elmondani. De vajon mi?” – tette fel a kérdést magában a harcos. Sok megoldás eszébe jutott, ám egyik sem volt ínyére. 
Már leszállt az est, mire a homály még sötétebb lett. Szinte semmit sem lehetet látni. A két társ nem gyújtott tüzet, mert nem tudták, milyen messze van a fekete had. Nem is gondolták, mennyire közel jártak már hozzá.
Az éjszakában csaknem minden mozdulatlan volt. Csupán öt alak menetelt némán a sötétben. Egy idő után megálltak, majd elhelyezkedtek a megbeszélt pozícióban. Egyikük ekkor halkan kántálni kezdett valamit. 
A furcsa hangra Halgor azonnal felébredt, de már nem tehetett semmit. Három villámokból álló gyűrű tekeredett a testére, s tartotta fogva. Agonyt is elfogták a gyűrűk. Mikor már képtelenek voltak megmozdulni, előlépett az öt alak a bokorból.
– Nézd csak, ezért nagy jutalmat kapunk majd a főnöktől – jegyezte meg egyikük. 
– Ne is gondolj rá, hogy a ti kezetekbe adom őket. Nagyon veszélyesek! Nem tudjátok, hogy megölték az egyik feketét? – emlékeztette társait egy sötét mágus. A démonok sértődötten elhallgattak. Valamit még motyogtak egymás között a nyelvükön, de aztán csöndben maradtak.
– Kik vagytok, s mit kerestek itt? – fordult a mágus foglyaihoz.
– Nem tartozik rátok – morogta Agony, mire az egyik démon állon vágta. A férfi ájultam bukott oldalra. Ezután az alakváltók a táborba cipelték a két társat, majd egy ketrecbe zárták őket. Miután a börtön ajtaja bezárult, a villámgyűrűk is eltűntek róluk. 
Mikor Agony ismét magához tért, körülnézett. 
– Hol vagyunk? – kérdezte, miközben sajgó állkapcsát masszírozta.
– A fekete sereg közepén – felelte Halgor unottan, aki a vasaknak dőlve pihent. 
– Simán kijutunk. Ezek a rácsok még egy surranót sem tartanak fogva – jegyezte meg harcos, mikor megvizsgálta a ketrec vasait.
– Nehogy ezt hidd. A rácsok mágikusak. Jobb, ha nem érsz hozzájuk azzal a céllal, hogy kitöröd – közölte társa, mire a férfi gyanakodva nézett felé. 
– Honnan tudod?
– Amíg te eszméletlen voltál, volt időm beszélgetni egy kicsit a mágussal – válaszolta a sötét tünde, majd lehunyta szemeit.
Agony tudta, hogy nem mondott igazat, de nem szólt. Ki akarta deríteni, mit rejteget előle társa. 
Az aznap éjszakát a táborban töltötték. Csak reménykedni tudtak, hogy valahogy ki tudnak szabadulni.


15.
Fehéragyar követte a kobold vezért a szobájáig. Mikor Cavel éppen belépett volna, megállította.
– Nem akarom zavarni, de lenne egy pár kérdésem – kezdte a sárkány. A vezető eleinte csodálkozva nézett rá, aztán behívta a szobájába. Bent helyet foglaltak.
– Nos, mit kíván tőlem? – kérdezte a sötétkék szempár tulajdonosa, s töltött mindkettőjüknek egy pohár jeges bort. 
– Ne vegye tolakodásnak, de nem tudom elhinni, hogy segítenek nekünk. A koboldok mindig elszigetelve éltek. Most pedig itt vannak. Mi az oka ennek?
A lény elgondolkodva kortyolt egyet poharából, majd válaszolt.
– Őszinte leszek. A királynőnk óhaja, hogy itt legyünk, s segítsünk. Önszántunkból most sem jöttünk volna. De, igaza van az úrnőnknek. Ezt a háborút meg kell nyernünk.
– Észrevettem, hogy van a seregben egy aranyszemű katona… – puhatolódzott óvatosan az arany vezér, ám a parancsnok egy intésével félbeszakította.
– Igen. Az egyik helyettesem is arany szemű. Tudom, mit akar megtudni. A Napvezérnek is ugyanilyen szeme van. S nem véletlen – kortyolt még egyet a kobold. Szalvaren elképedve hallgatta, bár igyekezett nem kimutatni. 
– Hogy érti ezt? – kérdezte.
– A koboldok között megesik ez a fajta mutáció, bár elég ritkán. Az okát még nem tudtuk kideríteni. Az arany szeműek valahogy mások, mint a többiek. Kevésbé elzártak, kevésbé illenek közénk, hogy úgy mondjam. Sokkal többet vannak a külvilággal, s így nem egyszer előfordult már, hogy emberekkel, vagy tündékkel keveredjenek. 
– És az a katona? Ő mégis a népével maradt?
– Elnor is ilyen, bár benne valamivel erősebb a népéhez fűzött kapcsolata. Ettől függetlenül rengeteget kalandozik. Jobban ismeri a Carakent, mint bármelyikünk. Rengeteg ember, illetve más lény barátja van. Ám különös módon mindig visszatért népéhez. Lehet, hogy évek múltán, de visszajött.
– Hogy érti ezt, hogy különös módon? – szólt közbe Fehéragyar. Egyre jobban érdekelte az ügy.
– Akik ilyen különcök, ahogy mi nevezzük őket, általában nem térnek vissza, ha megízlelik a külvilágot. Így történt Karinával is – mesélte Cavel. Szinte újra élte azokat az időket, amikről mesélt. Egyáltalán nem vette észre Szalvaren társaságát.
– Ő volt a Napvezér anyja – nézett a sárkányra a vezér. Az arany teljesen elképedt. 
– Egy kobold volt Neila anyja? – kérdezte megdöbbenve, mire a parancsnok bólintott.
– Igen. Bár fogalmunk sem volt, hogy és miért ment a Trianra. Ott találkozott az apjával, O’Briannal. Egy mágusmesterrel. Bár mi elítéljük, hogy népünk tagjai más fajokkal is keveredjenek, a különcöket nem lehetett ebbe meggátolni. 
– És mi történt Karinával?
– Szegény meghalt, mikor Neila megszületett. Mi természetesen tudomást szereztünk róla. Mindannyian nagyon sajnáltuk. Különösen én. A testvérem volt – fejezte be halkan a történetet a kobold. Szalvaren alig hitte el. “Ez rengeteg mindent megmagyaráz” – gondolta magában. 
– És Elnor? Illetve az a másik parancsnok? – kérdezett tovább a sárkány. 
– A helyettesem maga választotta ezt az életmódot. A különcök életébe senki nem szólhat bele. Tudjuk, milyen lehet nekik. Egyszerre vágyni a külvilágba, de elhagyni szeretett hazájukat. Általában ezért nem térnek vissza soha. Ami Elnort illeti, ő…
Ám befejezni már nem tudta, ugyanis kopogtattak az ajtón. 
– Szabad!
Elnor lépett be az ajtón, majd hajolt meg felettese és a sárkány felé.
– Elnézést uraim, de ellenséges előőrsöket találtunk háromnapi járásra innen. Mit tegyünk velük?
Mindkét parancsnok gondolataiba mélyedt. Végül Fehéragyar szólalt meg. 
– Hány főről lenne szó?
– Körülbelül harmincról.
– Rendben. Szóljon kérem tíz sárkánynak illetve, tíz íjász is kellene – nézett a parancsnokra a sárkány. A koboldok vezetője csak bólintott, majd kiadta a parancsot. 
Nem sokkal később a főtéren gyülekezett a kis csapat.
– Semmisítsétek meg az előőrsöt! Hadifogoly nincs! – adta ki az utasítást a város vezére, mire a tíz sárkány felszállt.

Aranyeső vezette a csapatot, hátán Elnorral. Az égen csak a csillagok, illetve a telihold fénylett. A kötelék a sötétség ellenére is hamar ráakadt a démonokra. Aranyeső azonnal megindította a támadást. Az idegeneket teljesen felkészületlenül érte. Csakhogy a démonokkal tartott két mágus is, akik azonnal viszonozták az ostromot. 
A két fekete mágus tűzgolyókkal, illetve villámokkal próbáltak védekezni. Ám a csapások elkerülték az ügyesen szalonozó aranyokat. A koboldok pedig kiválóan látták ellenségeiket, még a sötétség ellenére is. Könnyedén lenyilazták a gonosz varázslókat, majd az alakváltókkal is végeztek. 
Mikor végetért a harc, a csapat visszatért a városba. Legalább is, kilencen közülük. Aranyeső ugyanis nem tért vissza a többiekkel. 
Mikor a csata befejeződött, Elnor megszólította az aranyat gondolataival.
“Kérlek, menjünk a fekete sereghez!” – kérte, mire hátasa igen meglepődött.
“Miért akarsz mindenáron oda menni?” – kérdezte megdöbbenve a sárkány.
“A Napvezért elfogták. A sereg már nincs messze a várostól, s nekünk most lenne a legnagyobb szükségünk a hatalmára.”
Aranyesőt igen meglepte a válasz. Azon gondolkodott, vajon higgyen–e utasának, vagy ne. Nem akart csapdába esni, ha esetleg a kobold szövetkezett volna a gonosszal. 
“Honnan tudod ezt?” – érdeklődött a sárkány.
“Ha leszállunk egy kisebb tisztáson, mindent elmondok. Csak szakadj el a többiektől. Majd én segítek” – válaszolta a lény, s közben halkan kántált valamit. Egy kis idő múlva az arany hüllő fokozatosan lemaradt társaitól, majd az ellenkező irányba kezdett el repülni. Mikor talált egy alkalmas helyet a leszálláshoz, megkezdte az ereszkedést.
– Mikor fogják észrevenni, hogy nem vagyunk velük? – tette fel a kérdést, miután leszálltak.
– Csak a városban. De még akkor sem biztos, hogy rögtön feltűnik majd valakinek. 
– Nos, akkor térjünk a tárgyra. Honnan tudod, hogy Neilat elfogták?
– Mert az unokatestvérem – felelte a kobold, mire a sárkány teljesen ledermedt. Elnor elmagyarázta neki a dolgokat. Mikor végzett a történettel, Aranyeső még mindig zavartan nézett. Még nem tudta elhinni, amit társa mondott neki. Viszont rengeteg mindent meg tudott magyarázni, amire eddig nem jött rá magától.
Az este egyáltalán nem aludt a hüllő. A hallottakon gondolkodott. 

Mikor a kis csapat visszatért a városba, Fehéragyar magához hivatta Aranyesőt. Ám a sárkány nem érkezett meg, így a vezér kiment a főtérre, hogy megkeresse. Szalvaren sehol sem találta társát, ami igencsak nyugtalanította. 
– Nem láttátok Aranyesőt? – kérdezte egyik rokonát, aki szintén részt vett a rajtaütésen. A hüllő csak tagadóan megrázta a fejét, mire a vezér már komolyan aggódott barátja miatt. “Nem szokott csak úgy szó nélkül eltűnni” – gondolta magában az arany. 
Tovább kereste hát társát, mindhiába. Sehol sem találta. Már hajnalodott, mikor szembetalálkozott a kobold parancsnokkal.
– Az egyik emberem jelentette, hogy a csata után nem sokkal lemaradt tőlük, majd végleg eltűnt a szemük elől – mondta Cavel. Szalvaren elgondolkodott. Megpróbálta gondolataival is elérni társát. A sárkány nem válaszolt. A vezér már komolyan aggódott. 
– Ki utazott Aranyeső hátán? – kérdezte Fehéragyar.
– Elnor – felelte a lény. 
– Kérlek, ne vedd sértésnek, de nem lehet, hogy Elnor is a gonosszal szövetkezett volna?
A kobold elgondolkodott, végül megrázta a fejét.
– Nem hinném. Azt egyikünk sem titkolja, ha nem a fényt választja.
– Nincs valami oka arra, hogy mégse mondja el? – erősködött sárkány.
– Nem tudok róla. 
– Köszönöm – dünnyögte Fehéragyar, majd visszament társaihoz. Komolyan aggasztotta, hogy az egyik legmegbízhatóbb barátja eltűnt. “És még nem is üzent. Ez tényleg nem vall rá” – gondolkodott a város vezére.
A Nap már majdnem delelt, mikor Fehéragyar felhagyott a rejtély megoldásával. A második falhoz ment, ami már majdnem készen volt. Ő is segített az építésében, így viszonylag gyorsan haladtak. Még nem volt egészen sötét, mikor már a kész falon járőröztek a katonák.


16.
Másnap reggel Talek tovább vezette a csapatot. Állítása szerint már nem jártak messze. Ám azt nem mondta, valami igen nyugtalanította. Tudta, nincs minden rendben a keresett személyekkel, bár ezt nem tette szóvá. “Úgysem hinnének nekem” – gondolta keserűen.
Ahogy haladtak előre, az erdőket fokozatosan felváltotta a mocsaras táj, ami a társaknak már kezdett gyanús lenni.
– Hová vezetsz minket, ha szabad kérdeznem? – tette fel egyszer a kérdést Neila. Nem tetszett neki a táj változása.
– Tulajdonképpen magam sem tudom. Most arra megyünk, amerre ők mentek – vont vállat a kobold. A barátoknak nem tetszett a válasz, de nem szóltak.
– Szerinted meg lehet bízni benne? – kérdezte halkan Cameron.
– Fogalmam sincs. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy ártani akarna nekünk. Emlékezz csak vissza, megmentett téged az egyik rokonoddal szemben – felelte erre a mágusnő. A sárkány elhallgatott. Igaza volt társának. Egy sóhaj kíséretében ment tovább.
Az utat egyedül Silumar élvezte, társai nagy bánatára. A surranót nem egyszer kellett már kihúzni valamilyen pocsolyából, vagy üregből. Ám a vidám alak soha nem tanult a hibáiból. Most is nagyon szemezett egy különös fával. A hatalmas fa valahogy nem illett bele a mocsaras tájba, s ez nem kerülte el a surranó figyelmét. 
Mikor társai éppen nem figyeltek rá, fokozatosan lemaradt, majd visszatért az odvas fához. Lassan közeledett felé. Ahogy egyre közelebb ért hozzá, valami különös csillogást vett észre. Sil szemei elkerekedtek, mikor odaért a hatalmas odúhoz. A belseje világított a fának. Az üregbe minden gond nélkül befért, így lassan bemászott, hogy közelebbről is szemügyre vegye a csillogást. 
A surranó egésze is úszott a smaragd csillogásban. Sil lassan, áhítattal nyújtotta ki a kezét, hogy megfogja a kérget, ami mintha belülről világított volna. Amint közeledett a keze, a fény pulzálni kezdett. Silumar még a száját is elfelejtette becsukni, annyira elámult. Ám amikor a keze hozzáért a meglepően hideg részhez, a surranó egy sikoltással eltűnt a fában. 

A társaknak eleinte nem tűnt fel a surranó eltűnése. Még az sem keltett gyanút, hogy nem locsogott folyton a surranó. Bár ez nem is volt meglepő, ugyanis Taleknek sikerült annyira megsértenie, amennyire csak lehet. Erre Silumar “büntetésből” nem szólt társaihoz. Csupán komoran rugdosta a mocsár lágy talaját. A társak így tovább mentek, s közben azon vitáztak, vajon mit kereshettek itt elveszett barátaik. 
– Szerintem elindultak a fekete sereg nyomába. Ismeritek Agonyt, ha a fejébe vesz valamit, azt véghez is viszi – vetette fel Cameron fejcsóválva. 
– Igen. De Halgor csak nem ment bele ebbe az őrültségbe – ellenkezett Neila.
– Ugyan! Ahogy megismertelek titeket, ha az egyikőtök kitalál valamit, azt a többi is követi, ha elég logikus érvet tud felhozni mellette – szólt közbe Talek. 
– Én ezt azért nem állítanám. Mi sem mondtunk semmit a koboldokról, pedig… – vágott vissza a sárkány. A két társ utálta egymást a legjobban. Most is elkezdtek ezen az apróságon vitázni. Neila már nem is törődött velük. Csak akkor figyelt ismét, mikor társai elhallgattak.
– Hol van az az eszeveszett surranó?! – dühöngött Talek. 
– Jó kérdés – motyogta a fehér sárkány, miközben körbenézett. 
– Vissza kell mennünk érte. Lehet, hogy valami bajba került – jegyezte meg a mágusnő, s el is indult visszafele. 
– De azt sem tudjuk, hol és mikor maradhatott le. Lehet, hogy már csak a maradványait találjuk meg egy sárkány barlangjában – morogta kedvetlenül a kobold, de azért ő is követte a többieket. 
Egy jó órát gyalogoltak visszafele. Mindent megnéztek, hátha találnak valamilyen nyomot, amit Sil hagyhatott, ám semmit sem találtak. Már esteledett, mikor visszaértek a világító fához. Éppen lepihentek, mikor Talek egyszer csak a fát kezdte el figyelni.
– Ott – mutatott az odú irányába. 
– Ez aztán felkelthette egy surranó figyelmét – motyogta Cameron, majd közelebbről is megszemlélte a járatot. Egy ember csak szűkösen fért be az üregbe, de azért a sárkány csak bepréselte magát. Amióta a mocsárba értek, azóta emberi alakban követte társait. Ahogy bemászott, őt is elragadta az a vágy, hogy hozzáérjen a falhoz. Már nyúlt a fa oldala felé, mikor még hallotta vezetőjük hangját.
– Ne! – kiáltotta a kobold, de elkésett.  A sárkány is eltűnt, ugyanúgy, ahogy Silumar. Neila elkerekedett szemekkel nézett barátja hűlt helyére.
– Mi a fene ez? – kérdezte, mikor valamennyire magához tért a kezdeti megdöbbenés után.
– Ez egy kaber–gar, lefordítva bizonytalan lyuk. Olyan kapu, ami egy másik helyre teleportál át. Nagyon nehéz irányítani. Ezek voltak a Rések elődjei. 
– És hova tűntek el?
– Ezt nehéz megmondani. Ahova éppen gondoltak abban a pillanatban, amikor megérintették a fényt. 
Neila elkezdett fel–alá járkálni. A kobold csak állt, s nézte a pulzáló, zöld fényt. 
– Meg lehet találni őket? – kérdezte végül a mágusnő. 
– Ha szerencsénk van, igen. 
– Hogy érted ezt?
Talek válasz helyett csak odavitte a varázslót a fényhez, majd erősen megfogta a kezét. Ezután kántált valamit, s közben hozzáért a fényhez. A két társ eltűnt.
Neila szédült. Úgy érezte, mintha egy orkánba került volna. Érezte, hogy a vezető még mindig erősen szorítja a karját, bár látni nem látta. Mikor kinyitotta a szemét, csak rengeteg csillogó fényt látott. Úgy érezte, mintha száguldanának. A különböző színű és méretű pontok elzúgtak mellettük a vakító fehér háttérben. Aztán hirtelen abbamaradt a száguldás, s egy váratlanul megnyílt kapun keresztül egy tengerpartra jutottak. 
A Napvezér a hirtelen sebességváltozástól elvesztette egyensúlyát. Egy homokos parton landolt. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Talek is nem messze térdelt tőle. Ő sem bírt talpon maradni. Mikor felállt, leporolta magát, majd felsegítette társát.
– Nos, itt vagyunk.
– De hol az az itt? – kérdezte a lány, miközben körbenézett.
Egy sárga homokkal borított partszakaszon álltak. Az egyik oldalt sziklafal húzódott, melynek zúgva csapódtak neki a zöld tenger hullámai. Távolban egy erdő körvonala volt kivehető. Mögöttük ugyanaz a fa állt, amelyet a mocsárban is láttak. A homokban két nyomot vette észre, melyeket a tenger már majdnem elmosott. 
– Ezek az ő nyomaik – mondta Talek, s elindult a nyomok irányába.
– Hol vagyunk?
– A Carakenen. Szerencsénk van. Úgy néz ki, ez a kaber–gar ugyanazon a bolygón teleportál. Ezek szerint valahol a Carakenen van egy tenger is. Ez nem rossz felfedezés – mosolygott a kobold. Neila viszont már nem találta ezt olyan viccesnek. 
Elindultak a megfelelő irányba az ismeretlen területen. Ám a Nap már lemenőben volt, így nem juthattak messzire. Fogalmuk sem volt, milyen veszélyek leselkednek rájuk, ezért nem gyújtottak tüzet. Idegesen próbáltak meg pihenni egy keveset. 
A Napvezérnek nyugtalan álma volt. Egyszer fel is ébredt az éjszaka közepén. Álmosan körülnézett. Meglepődve vette észre, hogy Talek nincs mellette. “Vajon hová mehetett?” – kérdezte magától. A lány tétovázott. Nem tudta, utána menjen–e, vagy ne. Egy órányi várakozás után lépteket hallott. Halk, puha lépteket, mintha a gazdája nem akarná, hogy bárki is meghallja. Neila alvást színlelve várta az eseményeket.
Talek tért vissza. Eltett valamit az egyik csomagjába, majd lefeküdt. A mágusnő elgondolkodott. “Vajon mi lehetett az a dolog?” – kérdezte magától. Ám egy vállrándítás kíséretében ismét elaludt. Nem tartotta olyan fontosnak, hogy vitát kezdeményezzen emiatt.
Még nem kelt fel a Nap, mikor egy ismeretlen visítás törte meg a csendet. Mindkét társ azonnal felült. A hajnali derengésben csak két elmosódott lényt lehetett látni nem messze tőlük. A szörnyek lassan közeledtek a táborhoz. Csak ketten voltak.
– Mik ezek? – kérdezte halkan Neila.
– Nem tudom – felelte társa, miközben felajzotta íját. A Napvezér is követte példáját, s úgy várta az ismeretlen lényeket. A két alak már egészen közel járt. Alakjukat továbbra sem lehetett kivenni. Az árnyékok egyre csak közeledtek. Ám egyszer megálltak. Mikor a Nap első sugarai rájuk estek, az árnyékok szertefoszlottak. Két ló állt a társakkal szemben. 
Csakhogy a lovak nem közönséges lények voltak. Mindketten tűzből álltak. Neila és Talek szinte megbabonázva nézte a csodálatos állatokat. A paripák hatalmasak voltak. Lángoló testükből néha–néha egy–egy füstpamacs szállt fel. Égő patájuk fekete nyomokat hagyott a sárga homokban. Az erőteljesebb ló ekkor megszólalt:
– Legyetek üdvözölve! Gondolom a két barátotokat keresitek. Nálunk vannak. Gyertek, üljetek fel a hátunkra, majd mi elvezetünk titeket hozzájuk – mondta, bár szája meg se mozdult. 
– Mik vagytok ti tulajdonképpen? – tette fel a kérdést Talek. 
– Nem lényeges – rázta meg a fejét a lény. Tüzes sörénye követte feje mozdulatát. A zöld szempár ismét rájuk szegeződött. 
– Én nem bízom bennük. Nem megyek sehová – jelentette ki a kobold, mire a lények összenéztek. 
– Igazad van, de nincs más választásunk. Meg kell találnunk Cameronékat, majd folytatnunk utunkat – szólt közbe halkan Neila. A koboldon látszott, hogy nem győzték meg a lány szavai. 
– Én elmegyek veletek. Kérlek vezessetek el a társaimhoz – szólt hangosan a mágusnő. A zöldszemű paripa erre ismét megrázta a fejét. 
– Csak ketten jöhettek. Rengeteg igen veszélyes lény él ezen a környéken. Nem tanácsos senkinek sem egyedül maradni.
Talek végül hosszas győzködés után hajlandó volt felülni a ló hátára. A két állat elszáguldott. Utasaikat meglepte a sebesség, amivel haladtak. A két társat csaknem azonnal el is nyomta az álom, bár mindketten harcoltak ellene. Érezték, mikor a forró paripára borultak. A kellemes meleg szinte elbódította őket. 
Talek és Neila a fa mellett ébredtek fel. Mellettük volt még Silumar és Cameron is, akik még nem keltek fel. A dohos szagból megállapították, hogy ismét a mocsaras tájon vannak. Bár éppen éjszaka volt, s szinte alig lehetett látni, az üreges fából áradó fény eléggé megvilágította környezetét. 
– Hogy kerültünk vissza ide? Semmire sem emlékszem azután, hogy elaludtunk a lovak hátán – törte meg a csendet a kobold. Hangjára eddig alvó társai is felébredtek. 
– Fogalmam sincs. Remélem nem vesztetünk el sok napot. Jó lenne, ha hajnalban ismét elindulnánk – jegyezte meg a Napvezér. 
– Elmagyarázná valaki, hogy hol vagyunk – kérdezte álmosan Cameron.
– Én tudom! Ott, ahonnan elindultunk arra a fantasztikus kalandra. Állatira jó volt a tengerparton lenni! Meg azok a tűzlovak! Huhh! Ha ezt meghallják a többiek! – ámuldozott Sil. 
Az éjszaka további része az események megbeszélésével telt el. Még nem kelt fel a Nap, mikor a kis csapat valami furcsa hangot hallott. Ekkor mindannyijukat három villámgyűrű támadta meg, majd tartotta fogva. A társak hiába próbáltak kiszabadulni, csak azt érték el, hogy megégették magukat. 
Nem sokkal később tíz alak lépett elő a fák közül. 
– Remek fogásunk van! Három napon belül ez a második ellenséges csapat! – szólalt meg az egyikük. A két mágus egy szavával felemelte a foglyaikat, majd maguk után repítették őket.
– Ezt jól megkaptuk! – dörmögte Talek, miután a társakat egy ketrecbe bezárták. Ám börtönükben nem voltak egyedül. Halgor csodálkozva nézett barátaira, aki szintén döbbentek álltak. 
– Mit kerestek itt? – kérdezte a tünde. 


17.
Mindannyian csendben ültek tovább. Neila Agony mellett térdelt.
– Szóval, akkor mi is történt vele egészen pontosan? – kérdezte. 
– A vasak, mint tudod, mágikusak. Ő meg nem hallgatott rám, s megpróbált kitörni. Nem csoda, hogy kiütötték – vont vállat a tünde. A mágusnő társa homlokára tette a kezét, majd összpontosított. A harcos pár perccel később kinyitotta a szemét. 
Ám a művelet felkeltette az egyik démon őr figyelmét. Odament egy mágushoz, aki utána követte az őrt a börtönhöz. A társak azonnal felfigyeltek rá. A fekete varázsló körbenézett a foglyokon, majd a lányra mutatott.
– Te! Gyere ide! – utasította. Neila vonakodva engedelmeskedett.
– Mit akarsz? – kérdezte. A varázsló válasz helyett csak nyitott tenyérrel mutatott a Napvezér mellkasa felé. Mondott néhány szót, mire egy fénygömb jelent meg a kezénél. A gömb hanyatt vágta a mágusnőt. Neila kitörte a rudakat, mikor becsapódott. Egy hatalmas fa állította meg, ami közvetlenül a ketrec mögött volt.
A lány társai azonnal a kába varázslónő segítségére siettek. 
– Mit tettél vele? – követelte Halgor a fekete mágus felé fordulva.
– Sajnos meggyógyította a barátját, amivel elárulta nekünk, hogy mágus. És egy varázsló nem maradhat életben a mi táborunkban. Túl veszélyes – felelte a varázsló gúnyosan mosolyogva. Mikor elment, még mondott valamit az őröknek, mire azok elkezdtek röhögni. 
A tündének egyáltalán nem tetszett a válasz. Odament a lányhoz, aki már felállt, bár még mindig kábultan.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte a harcosnő, s megrázta a fejét. 
– Van egy olyan érzésem, hogy semmi jó – válaszolta a kitaszított. 
Mivel Neila nem érzett semmilyen változást, így nem foglalkozott többet az üggyel. Agonyt kellett ápolnia, mert a ketrec rácsait elég erős mágiával védték. Az este leszálltával mindenki elhelyezkedett, majd elaludt. Neila is fáradt volt, bár nem vett róla tudomást. Úgy gondolta, csak az úttól, meg a gyógyítástól.
Ám Halgor még sokáig nem aludt. Nem is akart. Erősen koncentrált, bár úgy, nehogy társai észrevegyék. Érezte, amint kilép a testéből, majd az erdőben ismét alakot ölt. Csakhogy most fekete köpenyét viselte. Felvette csuklyáját, majd elindult a vezérdémon sátra felé. Érezte, hogy minden testen kívül töltött perccel csökken az ereje. Tudta, nem maradhat sokáig a démonnál. 
A sátor előtt az őrök simán beengedték. Az alakváltó fel–alá járkált a sátrában. Mikor a mágus belépett, megállt, s dühtől villogó szemeit rá emelte. 
– Remélem jó híreket hozol – közölte dühösen.
– Attól függ, mit akarsz tudni.
– Te mondtad, hogy térjünk el a menetiránytól. S most láthatod, hova jutottunk!  Ez a te hibád! Már alig várom, hogy beszélhessek a Nagy Úrral – sziszegte a démon ökölbe szorított kézzel. 
– Nem az én hibám, hogy belekerültek a mocsárba. Én csak azt mondtam, keletre minden vizes. Ezen a helyen nem jártam. Ha talán vártál volna, megmondhattam volna, hogy ez lesz a vége. De nem hallgattál rám – vont vállat a fekete tünde. A démon majd’ felrobbant dühében. 
– Nos, akkor talán elmondhatnád, hogy mit tervezel a foglyokkal. Egyáltalán mit tett a varázsló azzal a nővel?
– Miért érdekel ez annyira téged? – kérdezte az idegen. Töltött magának egy pohár vért, majd egyhúzásra kiitta. 
– Mert én ismerem azt a mágusnőt. Nagyon erős, s tudni akarom, elég–e, amit az a gyenge ember tett. Ha nem, intézkedem.
– Nos, a foglyokkal végignézetjük, ahogy elpusztul a város, majd a katonáim kezére adom őket. A varázsló nem tudom, milyen mágiát használt. Csak az eredményt részletezte – vigyorgott a démon. A fekete tünde összefonta karjait a mellkasa előtt. Nem szerette, ha megvárakoztatják. Különösen nem most. 
– És pedig? – kérdezte bosszúsan.
– Kegyetlen fájdalom fogja gyötörni egy ideig. Aztán fokozatos rosszullétek, meg ilyenek – vont vállat az alakváltó, majd ismét teletöltötte poharát. Halgor ökölbe szorította a kezét köpenye alatt. 
– Nos, jó lenne, ha a városban kémkednél egy kicsit. A támadás már nincs messze. Csak jutnánk ki ebből az átkozott mocsárból – morogta a démonvezér, mikor a gonosz mágus elhagyta a sátrat. Ereje már fogytán volt. Sietett, ahogy csak feltűnés nélkül mert, de még így sem jutott ki a táborból. A démon őrök nagyot néztek, mikor egyszer csak eltűnt egy fekete füst kíséretében. Ám egy vállrándítással elintézték a dolgot. 
Halgor kinyitotta a szemét. Ismét a rácsok között találta magát. Egy sóhaj kíséretében körülnézett. Már mindenki aludt. Bár nagyon fáradt volt, mégis végignézett a táboron. Nem messze tőlük egy másik ketrec állt, ami szintén nem volt üres. Ám a tünde már nem tudta jobban megnézni a foglyot, ugyanis elnyomta az álom. 
Másnap reggel arra ébredtek, hogy az őrök vitáznak egy mágussal. A foglyok érdeklődve mentek a rácsokhoz.
– Nem a mi hibánk, hogy a nő kitörte a rácsot. Hagyjon minket békén, s oldja meg maga a dolgot! – közölte az egyik démon s megállt a tőle jóval alacsonyabb varázsló előtt. 
– De nem akarom az erőmet pazarolni arra, hogy megjavítsam a ketrecet, vagy hogy átrakjam őket egy másikba. Tudjátok ti egyáltalán, mekkora energiát igényel ez? – ordította az ember, aki a démonnak csak a válláig ért. 
– Nos, ez már nem az én problémám. Már pedig én nem fogok ezekkel bajlódni. Főleg nem a sárkánnyal – jelentette ki az alakváltó, mire az embernek vörös lett a feje. 
A társak szinte már mosolyogva figyelték a jelenetet. Erre viszont már a vitázó felek is felfigyeltek. Mindketten odaléptek a foglyokhoz.
– Megtudhatnám, mi olyan vicces? – kérdezte a démon. Szemei megvillantak.
– Csak annyi, hogy mennyire jól tudtok vitázni. Ha így folytatjátok, még a háborúról is lemaradtok, mert folyton csak egymással vagytok elfoglalva – felelte egyszerűen Cameron. 
– Vigyázz a szádra fehér! – fenyegetőzött a démon, s kivonta szablyáját. Cameronnak ekkorra már elege lett belőle, s egy jéglehelettel lefagyasztotta az idegent. Ez elég furcsán nézett ki emberi alakban. A mágus szinte őrjöngött dühében. Ekkor érkezett meg a vezérdémon. Mindenki meghajolt, amikor elhaladt előtte. 
– Mi a probléma? – kérdezte a mágust.
– A fehér igen nyugtalan. Megölte az egyik őrt. A ketreccel pedig nem tudunk mit csinálni. Nem akarom az erőmet erre fecsérelni – mondta a varázsló visszafogott dühhel.
– A rácsokat csináljátok meg, s nem érdekel, mennyi energiádba kerül! Ha pedig bármelyikük engedetlenkedik, fogjátok be a száját! Engem pedig nem zavarjatok ilyen kicsinyes ügyekkel! – adta ki az utasítást a parancsnok, majd elment. A fekete mágus ezután nekilátott feladatai elvégzéséhez. Megjavította a mágikus rácsokat. 
Halgor eközben elnézett abba az irányba, ahol előző nap a másik börtönt látta. Most jobban megfigyelhette a fogvatartott személyt. Egy nő volt az. A tünde jól megnézte az alakot. Karcsú volt és magas. Arcát dús, hullámos fekete haj keretezte. Ám a kitaszítottnak azonnal feltűnt a különös hajkorona. Valahogy nem tűnt közönséges feketének. Mintha mindennél sötétebb lenne. Még a démonok gonoszságánál is. 
A lány arcán szomorúság tükröződött. Kedvtelenül tűrte, ahogy az alakváltók befogják a mágia által levegőben tartott ketreceket a sorba. Halgor intett Neilanak, aki odalépett hozzá.
– Oda nézz! Láttál már hozzá hasonló lányt? – mutatott a ketrecre a tünde. A mágusnő félreértette a kérdést. Sértődötten nézett társára, aki erre megrázta a fejét. 
– Úgy értem, nem közönséges lány. Nézd meg egy kicsit jobban, s rájössz, mire gondolok – kérte a fekete mágus, mire a Napvezér megnézte az alakot. De nem volt elég ideje, hogy tüzetesebben is megszemlélje a másik foglyot, mert a ketrec hirtelen felemelkedett. A démonok ezután betolták a sorba, közvetlenül a másik börtön mögé. Mikor a két rács már majdnem összeért, egy szikrázó kötelék jött létre köztük. Ezek tartották együtt őket.
Az ismeretlen lány rögtön ahhoz a sarokba húzódott, ahol könnyen tud beszélgetni a társakkal. Már majdnem megszólalt, mikor az egyik démon odaállt. Ezért aztán inkább hallgatott. 
A társak nem foglalkoztak vele. Neila Agonyt ápolta, a többiek meg a földön ültek. Talek aludt, vagy legalább is azt tettette. Cameron a tájat nézte, s valószínűleg a szökésen gondolkodott. Halgor leginkább csak a másik fogoly lányt nézte Neila bosszúságára. 
Az út talán Silumart viselte meg a legjobban. A surranó folyton fecsegett. Mikor a démonok már megunták, s a kibelezésével fenyegetőztek, barátaihoz fordult. Társai természetesen egyáltalán nem örültek ennek. Mikor már mindenki kellőképpen ideges volt, Neila megnémította a szerencsétlen alakot. Ekkor mind az alakváltók, mind a társak megkönnyebbülve sóhajtottak fel. 
Ám Sil egyáltalán nem örült ennek a megoldásnak. Csak leült az egyik legtávolabbi sarokba, s bánatosan lógázta lábait a rácsokon keresztül. Neila is leült Talek mellé, aki úgy tűnt, tényleg elaludt. De a mágusnőt fokozatosan valami furcsa érzés vonta hatalmába. Fájt a mellkasa, s úgy érezte, mindjárt kiszakad a tüdeje. Megpróbált nem tudomást venni róla, de egy idő után már sokkal erősebb volt a fájdalom. Végül nyugtalan álomba merült. 
A táj nem sokat változott, mióta úton voltak. Mindent elborított a sárgászöld köd, ami csak alig engedett át némi fényt. A talaj is elég bizonytalan volt, így a sereg nem egyszer kerülésre kényszerült. A démon őrök ennek ellenére elég éberen őrködtek a börtön körül. A mágusok a had haladásáért voltak felelősek. A sárkányok leginkább az égen köröztek, s mindent jelentettek, amit csak megláttak. 
Az idő eközben mit sem változott. Ugyanolyan meleg volt minden nap. A foglyok már nem bírták sokáig. A három napi út alatt mindenki vitába keveredett társaival, aminek csak a démonok örültek. Az őrök gyakran mulattak azon, hogy rabjaik min veszekednek. Nem egyszer ők is ingerelték őket, bár annak mindig az lett a vége, hogy Cameron megölt egyet. Ez természetesen nem nyerte el a démonvezér tetszését. Ezért a sárkányt egy külön ketrecbe rakták. Igaz, ez sem ment egykönnyen. Bár a hüllő képtelen volt átváltozni, jéglehelete nem egy katonával végzett. 
– Szegény Cameron – jegyezte meg egyszer Neila, amikor viszonylag jobban érezte magát. A ketrecben ugyanis egyre erősödött a fájdalma. Ráadásul az ereje is bizonytalanná vált. Ez persze nem kerülte el barátai figyelmét sem. 
– Ugyan, ne sajnáld! Magának kereste a bajt – mormolta Talek. Mindenki felé fordult. 
– Te csak maradj ki ebből! – szólt neki Agony, mire a kobold szemei szinte villogtak. Senki sem jött ki az egykori vezetővel. A lény leginkább csak behúzódott a legtávolabbi sarokba, s bámulta a tájat. 
– Nem lesz ennek jó vége – jegyezte meg Halgor. Barátai egyet értettek vele. 
A végtelenségnek tűnő két nap után a táj hirtelen megváltozott. A mocsaras tájat sziklás terep váltotta fel. A látótávolságban megjelent egy hegylánc is. A társak egyre nyugtalanabbak lettek. A város egyre csak közeledett. 
– Ki kell valahogy törnünk – jegyezte meg az egyik éjjel Agony. Az őreik elaludtak, s ezért most kimondottan hálásak voltak. 
– Igen, de hogy? Egy bonyolultabb varázslatot nem merek megkockáztatni. Alig látok így is valamit – suttogta Neila, aki a rácsoknak dőlt. Nem tudta, mit tett vele a gonosz mágus. Csupán annyit érzett, mennyire szenvedett. A fájdalom mellett már szédült is, s nem egyszer kapták el társai, mikor elájult. 
– Talán a kobold tudna valamit mondani – nézett Halgor társára.
– Nincs semmi ötletem. Csak annyi, ha sürgősen nem találunk ki valamit, már csak a város romjait láthatjuk. Alig vagyunk háromnapnyira – felelt hidegen Talek. 
– Valahogy beszélnünk kellene Cameronnal – vetette fel a mágusnő. 
– És hogyan szándékoztál? Minden mágia ellen védve van, s csak úgy hall meg minket, ha a démonok is – vágta rá élesen a kobold.
– Ha csak kifogásokat tudsz mondani, akkor inkább maradj csöndben! – szólt rá a fekete tünde. 
– Lehetne nekem is egy ötletem? – kérdezte ekkor egy idegen hang. Mindannyian érdeklődve fordultak a szomszédos ketrec felé. 
– Azokat a hegyláncokat ismerem. Ha sikerülne megszüntetni a rácsokat védő mágiát, el tudlak kalauzolni titeket a városba. Ismerek minden ösvényt – mondta az ismeretlen lány.
– Köszönjük. Megmondanád a nevedet? – kérdezte Halgor, mire Neila sértődötten nézett rá. 
– A nevem Kira – felelte a lány. A Napvezér jól megnézte, bár az esti sötétség miatt nem sokat látott. Annyit megállapított, valamivel fiatalabb lehetett, mint ő. 
– Nos, egy gonddal kevesebb. Hogy jutunk ki? – kérdezte Agony félálomban. 
Ám erre nem ők adták meg a választ. A társak éppen elaludtak, mikor a tábort megtámadták. 


18.
Aranyeső és Elnor már két napja követte a sereget. Szerencséjükre még nem vették észre őket. Természetesen azzal mindketten tisztában voltak, sietniük kellett. A város már nem volt messze. A kobold az egyik este bement a táborba, bár nem maradt sokáig. Csak a ketreceket nézte meg, hol vannak.
– Nagyon jól őrzik őket. Van viszont egy ötletem. De sietnünk kell! – mondta este. 
– Tudom, de jó lenne, ha beavatnál. Nem szeretnék úgy járni, mint tegnap – felelte Aranyeső, mire társa elpirult. 
– Sajnálom. De a lényeg az, hogy nem kaptak el. 
– Persze – hagyta rá a sárkány közönyösen, s behunyta szemeit. 
– Jó lenne, ha nem aludnál! Nemsokára támadnunk kell! Már mindent előkészítettem – jegyezte meg az ifjú sértődötten.
– Mindent, csak arról nem tettél említést, hogy nekem miért nem szóltál. Az életeddel játszasz kölyök! – válaszolta az arany.
– Nem vagyok gyerek!
– Még Neilanal is fiatalabb vagy. 
– Attól még nem vagyok kölyök. 
– Jó, rendben. Inkább mond el, mi jár a fejedben – váltott témát Aranyeső. Elnor elmesélte tervét társának, aki elgondolkodva hallgatta. 
– Lehet benne valami, de nagyon merész. Ha nem sikerül, mindannyian ott pusztulunk – jegyezte meg a sárkány. 
– Tudom, de te tudsz jobbat? – kérdezte a lény, mire az arany megrázta a fejét. 
– Hát, nem bánom. Vágjuk bele! – sóhajtotta Aranyeső, s felszálltak.
Elrepültek a fekete sereg fölé, ahol viszont megálltak. Elnor ledobott egy palackot, ami egy hatalmas robbanással ért földet. Hallották, ahogy az egész sereg felbolydul. A sárkány ekkor leszállt a had mellett. A kobold kántált valamit, majd a földre öntötte egy zöld palack tartalmát. Miután ezzel végzett, azonnal elrepültek onnan. Ugyanezt megismételték még két különböző helyen.
Mikor a fekete sereg már kellőképpen le volt kötve, óvatosan közelítették meg a ketreceket. A földön haladtak, nehogy szem elé kerüljenek a levegőben cirkáló feketék számára. Szerencséjükre nem kellett sokat kutakodniuk, ugyanis a börtönöket a bozót szélén helyezték el. Elnor tisztán érezte az erős mágiát, amivel védték őket.
– És most? Az őrök nem mentek el – suttogta Aranyeső. 
– Te támadd meg őket. Én a ketreccel foglalkozom. Ha kijutottak, már úgyis mindegy – mondta a kobold, s bele is kezdett egy varázslatba, míg az arany felreppent e levegőbe. Már éppen lecsapott volna, mikor valami keresztül húzta a számításait.
A táborból odaszűrődtek a halálsikolyok a ketrecekhez. A társak megdöbbenve figyelték az eseményeket. Legalább is, amit láttak. Bár a tábort egyértelműen megtámadták, Az őrök mégsem mentek segíteni a harcban. 
– Vajon mi történt? – tűnődött Halgor hangosan.
– Valószínűleg megtámadták a sereget – jegyezte meg Talek.
– Ennyire mi is rájöttünk. Inkább azt mond meg, kik – morogta Agony. 
Amint ezt kimondta, egy hatalmas árnyalak csörtetett egyenesen a ketrecek felé. A foglyoknak még a szája is tátva maradt. A szörny óriási lendülettel rontott a démonoknak. Azok hiába próbálták felvenni a harcot, a lény szinte azonnal széttépte őket. A gonosz mágusok sem tudtak védekezni ellene. 
– Elnor! Elszámítottad magad! – kiáltotta az arany, megtörve ezzel a kobold koncentrálását. Az ifjú azonnal kinyitotta a szemét. Még időben sikerült félregurulnia a felboruló ketrecek elől. Az árnyalak hatalmas farkával az összes börtönt fellökte, melyek oldalukra borultak. Akadt olyan is, mely teljesen a feje tetejére állt.
A kobold és a sárkány azon nyomban megkereste azt a ketrecet, amelyben barátaikat tartották fogva. Csakhogy a démonok rögtön megtámadták őket, amint meglátták a két társat. Aranyeső válaszul megölte az alakváltókat, így Elnor a ketreccel törődött. Mikor odaért a társak eldőlt börtönéhez, Talek azonnal felismerte.
– Elnor! Mit keresel te itt? – követelte.
– Ez ráér később is. Húzódjatok egészen a rácsokhoz! – utasította őket. A kis csapat rögtön engedelmeskedett. A kobold ezután elkezdett kántálni. Ám alig mondta ki az első varázsszavakat, mikor ismét kizökkentették.
– Vigyázz! – bődült el az arany sárkány. Mikor megfordult, az aranyszemű ifjú az egyik árnyszörnnyel találta szemben magát. Menekülnie kellett. 
– Csinálj valamit Napvezér! – kiáltotta Talek. Neila elkezdett koncentrálni. A rácshoz ért, de az azonnal visszalökte. Nem tudta megtartani egyensúlyát, így társaira esett. 
Elnor eközben az árnyalakkal küzdött. Átkozta magát amiért erre a lehetőségre nem gondolt. 
Irányt váltott, s visszarohant a ketrechez. A szörnyet akarta kihasználni, ha már nincs ideje varázslatra. A lény félelmetes gyorsasággal dübörgött a nyomában, habár látszólag csupán komótosan lépkedett. A kobold csak az utolsó pillanatban ugrott félre, majd egy tűzgolyóval lökött egyet ellenfelén. Az árny beleesett a ketrecbe a foglyok nagy megdöbbenésére. Mikor a lény a vashoz ért, fájdalmasan felkiáltott. Súlyánál fogva betörte a rácsokat. 
A lény viszont azonnal folytatta a támadást a kobold ellen. Elnor ismét védekezésre kényszerült. Igaz, ekkor már Aranyeső is közbelépett.
A társak eközben, miután kiszabadultak, Cameron ketrecéhez siettek. A sárkány börtöne teljesen felborult. Neila először feloldotta barátját a mágia alól, így már át tudott alakulni. Egy jéglehelettel lefagyasztotta a rácsokat, a Napvezér pedig kardjával rávágott. A vasrudak eleinte nem engedtek, habár a második csapásra ketté törtek. Amint kijutott, Cameron azonnal felvette eredeti alakját.
– Meneküljetek! – kiáltotta Elnor, aki feléjük rohant. Sikerült elterelniük az árnyszörny figyelmét, így Aranyeső is csatlakozott hozzá. Ám mikor a fák közé értek, Neila megszólalt.
– Hol van Halgor?
A mágusnő visszarohant a felbolydult táborba. Társát a harmadik ketrecnél találta meg. A varázslónőnek nem volt ideje gondolkodni, azonnal segített a tündének. Miután kiszabadították Kirat, csak utána csatlakoztak barátaikhoz. 
A két sárkány végül a levegőbe emelkedett. A hegyek felé vették az irányt. Már delelt a Nap, mikor megálltak pihenni.
– Nos, most pedig elmondanátok, mi a fenét kerestek itt? – tette fel a kérdést a Napvezér. Egy kisebb tisztáson álltak meg, bár tüzet nem mertek gyújtani Kira figyelmeztetése miatt.
– Nos, az úgy volt, hogy amikor egy kisebb előőrsöt támadtunk meg, Elnor ült a hátamon. Mikor vége lett, szólt nekem, hogy menjünk a fekete sereghez, mert titeket elfogtak. Bevallom, eleinte nem igazán hittem neki. 
– Egyáltalán hogyan jutott eszedbe, hogy ellenszegülj a királynő parancsának? – támadta Talek a koboldot. Ám Elnor nem foglalkozott vele.
– Hogy találtatok meg? – kérdezte Halgor. 
– Meg vannak a magam módszerei, de ezt nem mondanám el. 
– Mindenesetre jobb lenne, ha minél előbb visszamennétek a városba. Fehéragyar már biztosan aggódik értetek. Nem hiszem, hogy küldtetek neki üzenetet – vélte ravasz mosoly kíséretében a mágusnő, mire a sárkány pironkodva lehunyta szemeit. 
– És most hogyan tovább? – váltott témát Agony. Minden szem Neilara szegeződött. 
– Ne nézzetek rám! Én egyáltalán nem ismerem ezt a helyet. Kira viszont annál inkább. El tudnál vezetni minket?
– Igen. De előre mondom, nem lesz könnyű. Nem tudom, ki vezette erre a sereget, de szerzett nekünk egy pár napot. A terep nagyon nehezen járható, s rengeteg veszélyes állat él itt. Jó lesz, ha mindannyian felkészültök – válaszolta a lány.
– Honnan ismered ennyire ezt a helyet? Én már nem egyszer jártam itt. Ezekben a hegyekben nem élnek emberek – jegyezte meg Agony. Mindenki kérdőn nézett a lányra. 
– Hát, az én családom ide költözött. Nagyon elszigetelve élünk, nem csoda, ha nem találkoztál velünk – védekezett akadozva Kira. “Elég átlátszó” – gondolta Neila, de nem szólt. Ismét rátört a rosszullét. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Meglepődve vette észre, hogy Elnor áll mellette.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan a kobold. A mágusnő csak bólintani tudott. Hallótávolságon kívülre mentek.
– Szeretném, ha tudnál valamit – kezdte az ifjú. A Napvezér igyekezett nem a fájdalmára és a szédülésére figyelni. 
– Neked elmondom, hogyan találtunk meg. Köztünk van egy láthatatlan kötelék, melyet én fel tudtam használni. Ám ez csak a testvéreknél lehetséges.
– Ez azt jelenti, hogy…
– Nem. Mi csak unokatestvérek vagyunk. A te anyád volt ugye Karina. Ő az én apám nővére volt. Azért van nekem is arany szemem.
Neila alig hitt a fülének. “Mi minden fog még kiderülni?” – kérdezte még magától, mielőtt összeesett volna. 
Halgor az egész beszélgetést figyelte. Mikor látta, hogy a társa összeseik, azonnal odarohant. 
– Mit csináltál vele? – követelte rögtön a koboldtól, aki szintén a lány mellett térdelt.
– Semmit. Csak beszélgettünk. 
– Nem szokott emiatt összeesni. 
– Lehet, hogy a fekete mágus varázslata ez – szólt közbe Agony, aki csak most ért oda. Halgor visszavitte a mágusnőt, majd letette a többiek mellé. Ettől kezdve nem vett részt a beszélgetésekben. Figyelni viszont odafigyelt. Különösen Elnorra. Tudta, valami köze kell legyen a dologhoz. Neki is feltűntek a lény arany szemei. 


19.
Másnap a mágusnő már lábra tudott állni, bár csak segítséggel. Már biztosan tudták, ez a gonosz varázsló műve. 
– Menjetek vissza a városba, s tegyetek jelentést! – mondta Agony Aranyesőnek, aki viszont tiltakozott. Nem akarta magára hagyni társait ilyen közel az ellenséghez.
– De nem biztos, hogy képesek lesztek elmenekülni előlük. Cameron egyedül nem tud elvinni mindannyiótokat – ellenkezett a sárkány.
– Akkor majd gyalog megyünk. Ti viszont jobb, ha visszamentek. Fehéragyar így sem lesz elragadtatva – szólt közbe a fehér sárkány. 
– És azt nem lehetne, hogy mindannyian visszamenjünk? Egyszerre? – kottyantotta közbe Silumar, akinek ismét volt hangja. Ettől aztán ismét kirobbant a vita. Talek csak megfigyelőként volt jelen, bár őt nem is érdekelte igazán a dolog. Kira nem mert közbeszólni, miután előző nap elszólta magát. Halgor csak fél füllel figyelt oda. Az ő figyelmét jobban lekötötte a Neila és Elnor között folyó párbeszéd. Két társa ugyanis ismét hallótávolságon kívülre ment a többiektől.
– Miért nézed őket annyira? – lépett oda a fekete tündéhez Kira. 
– Érdekelne, mit beszélnek. 
– Majd ki esik a szemed. Szerintem itt nemcsak erről van szó.
A tünde eleinte vonakodva válaszolt ismeretlen társának. Ám a lány könnyed modora hamarosan feloldotta a köztük lévő feszültséget. A két barát elmélyülten beszélgetett. Ám erre természetesen a Napvezér is felfigyelt. Fél szemmel ő is szemmel tartotta társait, miközben a kobolddal beszélgetett.
– És a te apád is a városban van, ugye? – tette fel a kérdést a lány.
– Igen. Illetve van még egy arany szemű kobold a seregben. Ő viszont szabad akaratából tartott velük. 
– Ha igaz, amit elmondtál, te miért vagy a kobold seregben?
– Mert az apám nem enged el. 
– Hogy–hogy? – kérdezte megdöbbenve a mágusnő.
– Nem mondott indokot. Bizonyos szemszögből igaza van. De én nem akarok visszamenni. Jobban szeretnék veletek maradni – nézett könyörgően a varázslónőre a kobold. Neila számított erre a válaszra, de tudta, Talekkel nem jönnének ki valami jól. Még egy ellenség pedig nem hiányzott nekik. 
– Sajnálom, de nem lehet. Túl fiatal vagy még ehhez.
– Persze. Mindenki ezzel jön – csattant fel sértődötten a lény. Meglebbentette halványpiros szárnyait. Így próbálta hűteni magát a forróságban, illetve leplezni idegességét.
– Nem azért mondtam. Tudod, Talekkel senki nem jön ki, s téged pedig csak ugráltatna…
– Akkor miért nem ő megy el?
– Szükségünk van az erejére. Sokkal erősebb nálad, s ezt nem is tagadhatod. 
Ám a beszélgetést egy fekete sárkány törte meg. Hátán egy mágus ült, aki villámmal támadta a kis csapatot. A fekete pedig tűzoszlopot fújt a társakra, akik korántsem voltak védtelenek. Nyilakkal fogadták a sárkányt, akit több is eltalált. Erre a támadó kívül repült a nyilak hatósugarán, miközben a mágus kántált. 
Neila és Elnor ezt kihasználva rohantak barátaik felé. Cameron és Aranyeső fel akart szállni, de ekkor erős villámgyűrűk tekeredtek köréjük. Tehetetlenül zuhantak vissza a földre. A fekete ezután ismét támadásba lendült. Pofájából egy tűzgömböt okádott, ami azonnal szétoszlott a Napvezér által létrehozott pajzson. 
Talek és Agony nyilaival próbálta távolt tartani a hüllőt, miközben Elnor kántált valamit. Csakhogy fekete mágus is támadott, mire a varázslatok egy hatalmas robbanással szűntek meg. A csapat erre teljesen felborult. Mindenkit egy fához vágott a robbanás ereje. Még a fekete is elvesztette egyensúlyát. 
Neila ekkor koncentrált. Ám az ismét rátörő fájdalom és a szédülés miatt majdnem társait ölte meg. Egy hurrikánt hozott létre, ami ellenük fordult, mivel a mágusnő nem tudta megtartani az irányítását. A gonosz mágus érdeklődve figyelte a jelenetet. Ezután támadott. 
A csapat védekezésre kényszerült. Körbevették a sárkányokat, úgy várták a feketét, aki nem messze tőlük ért földet. A sötét varázsló leszállt hátasáról, s gyalog közeledett ellenségei felé.
– Látom, cserbenhagyott az erőd! Mily szomorú! – gúnyolódott a fekete mágus. Neila már alig látott a szeme előtt táncoló csillagoktól és köröktől. Térdre esett. Csak Halgor próbált meg segíteni neki. 
A gonosz mágus egyre csak közeledett. Ám mindenki megfeledkezett Silumarról, aki Aranyeső mellett húzta meg magát. Mikor látta, hogy barátai nem boldogulnak, elkezdett kotorászni az erszényeiben.
– Mit csinálsz te eszeveszett surranó? – suttogta az arany, de Sil nem törődött vele. Mikor megtalálta amit akart, elégedett képpel eldobta. Miután a palack földet ért, óriási sikoly hangzott fel. A fájdalommal és gyötrődéssel vegyes kiáltás egyre hangosabbá vált, míg már belefájdult mindenkinek a füle. Hiába fogták be a fülüket, a borzalmas sikolyt képtelenek voltak kizárni a tudatukból. A sárkány sem bírta az éles hangot, ezért elrepült. A kiáltás fokozatosan halkulni kezdett, csupán tompa fájdalmat hagyva maga után. Miután végleg elhalt a sikoly, a felek megrázták a fejüket. Agyuk tompán zúgott, ami ellen hiába küzdöttek. Mindannyian jól tudták, aki hamarabb tudja legyőzni fájdalmát, az lesz a győztes. Úgy tűnt, a fekete mágus szedte össze magát elsőként, s azonnal támadott. De mégsem volt elég gyors. Egy kobold nyílvesszővel a mellkasában bukott előre. 
– Most, mi lesz? – kérdezte Elnor, aki még mindig sajgó halántékát masszírozta. Miután valamennyire sikerült elűzni fájdalmát, kiszabadította a sárkányokat.
– Minél előbb tovább kell mennünk. Mutatom az irányt – mondta Kira. 
– De valakinek vissza kell térnie a városba – szólt közbe Talek.
– Ha akarsz, mehetsz – dünnyögte Agony. 
– Nem. Aranyeső és Elnor megy vissza. És nem akarok vitázni! – döntött Neila. A fiatal kobold csalódottan ült fel hátasára, majd repült el. 
– Nos, akkor menni kellene – jegyezte meg Cameron. 
A kis csapat ismét útnak indult. A hegyláncok felé vették az irányt. Kira elmondása szerint ott tudnak a legkönnyebben átkelni. Ám csupán remélni tudták, hogy megnyerik a versenyt, mely köztük és a fekete sereg között zajlott. De a tét túl nagy volt számukra ahhoz, hogy tétovázzanak, vagy tétlenkedjenek.
A gyors iramnak hála, amit Kira diktált, hamar megtette több mérföldet is. Estére egy erdő közepén álltak meg pihenni. Mindenki kimerült volt a nyári hőségtől, de tudták, ez még eltart egy ideig. Most átkozták csak igazán, hogy a Carakenen a leghosszabb évszak a nyár. 
– És, hogyan tovább? – kérdezte Agony, miután leterítette pokrócát.
– Egyelőre tovább kell mennünk a hegylánchoz. Ha beértünk, ott találnunk kell egy ösvényt, ami elvezet a gyűrű közepére. Utána pedig ugyanúgy kell kimenni – felelte Kira. Csakhogy társait ezzel cseppet sem nyugtatta meg, amivel tisztában is volt. Többek között ezért nem is említette, hogy a hegygyűrű közepén lesz utuk legveszélyesebb szakasza. 
– Nem tudom. Én máshogy mennék – mormolta fennhangon a harcos. 
– Ne szólj közbe! Hisz alig jártál ott – torkollta le Talek a férfit.
– Azért mégis csak többször, mint te. Jobb lenne, ha csöndbe maradnál! – vágott vissza élesen Agony.
– Hol van Neila? – kérdezte váratlanul Halgor, félbeszakítva a veszekedő feleket. Mindenki elhallgatott. 
– Oszoljunk szét! Ha bárki bajba kerülne, kiabáljon – mondta a tünde, mire szétváltak. De gondolatai elkalandoztak, miközben a lányt kereste. Nem igazán figyelt oda a környezetére, habár azért mindent megvizsgált. Az esti félhomályban egyszer csak egy testet vett észre a földön. Azonnal odament, s megnézte társa pulzusát. Neila szíve egyenletesen, de lassan vert. A tünde ölbe vette az ájult mágusnőt, majd visszavitte. 
Nem sokkal később a többiek is visszatértek. Egyedül Talek nem. Igaz, ez nem tűnt föl senkinek. Jobban aggódtak a harcosnő miatt, mintsem hogy egykori vezetőjükkel törődjenek.
– Végre egy kis nyugalom. Egyszer megfojtom azt a koboldot – dörmögte Agony, aki most szintén a Napvezért ápolta. A lány még mindig nem tért magához, s ez igen aggasztotta barátait. Egyedül csak Halgor tudta, mi a baja, de nem merte leleplezni magát. “Meg nem is akarom” – vallotta be magának. 
Társaira már nem is figyelt, akik megint a közben visszatért kobolddal vitáztak valami apróságon. Talek viszont gyanús volt számára. “A gonosszal szövetkezett, ez egyértelmű. De akkor miért van velünk?” – tűnődött magában a tünde. Mindenesetre elhatározta, kideríti az igazságot.
Aznap este akarta megvalósítani tervét, amivel kis szerencsével leleplezheti a koboldot. Miután barátai elaludtak, elment. Mikor már nem vehették észre, ismét felöltötte oly kedvelt fekete köpenyét. Felvette csuklyát, majd elindult vissza a táborba. Mikor már majdnem elérte a pihenőhelyet, gondolataival megszólította Taleket.
A kobold azonnal felriadt, mikor meghallotta a tudatában megszólaló szavakat.
“Beszédem van veled. Gyere a fák közé!” – kapta az utasítást. Eleinte nem akart engedelmeskedni, de megérezte a gonosz mágus hatalmát. Elindult a fák között. Ám ez felkeltette Agony figyelmét, aki nem aludt. Kezét kardja markolatán tartva hangtalanul követte gyűlölt társát.
Talek nem sokáig ment az erdőben. Hamar ráakadt a fekete köpenyes alakra.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Miért csatlakozol ehhez a bandához? Te nem közéjük való vagy – fordult a kobold felé a tünde. Talek képtelen volt a csuklya alá nézni. Megfontolta a választ.
– Ez attól függ, miért kérdezed. Nekem is megvannak a magam céljai.
– Persze. De a Nagy Úr azt akarja, hogy kémkedj neki. Ha nem teszed, hiába használsz gonosz mágiát, árulónak fog tekinteni. 
– Nem érdekel a Nagy Úr! Nem fogok kémkedni neki, de másnak sem. Bár egyáltalán nem kedvelem az embereket, inkább segítek nekik, mint másnak – vont vállat a kobold. 
– Ahogy akarod. Én megpróbáltalak jobb belátásra bírni, de ezek szerint túlságosan kötődsz a Napvezérhez. Ezt nem is tagadhatod – közölte a kitaszított. Talek érezte, hogy a mágus egyenesen őt nézi. Kezdte kényelmetlenül érezni magát a szempár kereszttüzében. 
– Ez nem igaz. Egy ember…
– De nem közönséges ember. Egyedülálló hatalma van. 
– No és? A lényegen nem változtat. Most pedig, hagyj békén! 
– Ahogy akarod – vont vállat Halgor. Éppen indulni akart, mikor Agony közbelépett. Mindketten megdöbbenve néztek a harcosra. Egyikük sem észre a jelenlétét. 
– Szóval így állunk! Tudtam, hogy a gonosszal szövetkezel – kiáltotta a férfi, s kivont karddal közeledett a kobold felé. A gonosz mágus egy szavával eltűnt. 
– Félre érted a helyzetet – kezdte Talek, bár tudta, felesleges. Társa nekirontott, s ő csak mágikus kardjával tudta felvenni a harcot. A fémek csengése felébresztette barátaikat is, akik azonnal odamentek. Még Neila is magához tért, s tántorogva ugyan, de csatlakozott barátaihoz.
– Mi folyik itt? – kérdezte szikrázó szemekkel. 
– Árulóval van dolgunk. Láttam, amint egy fekete varázslóval beszélt – vádaskodott Agony.
– Attól még nem vagyok áruló! Nem mondtam nekik semmit! – védekezett a kobold, de nem hittek neki. 
– Mit tegyünk vele? – kérdezte Cameron, aki Neila vállán ült. 
– Szerintem jobb lenne minél hamarabb megválni tőle – lépett egyet előre Agony. Kardján veszélyesen megvillant a holdfény.
– Azt eddig is tudtam, hogy sötét erőket használ. De nem hiszem, hogy elárult volna minket. Azt már számtalanszor megtehette volna. Ha pedig kém, akkor meg úgyis mindegy – válaszolta a Napvezér fáradtan, mire mindannyian döbbenten néztek rá. Még Talek is. 
– Miért nem szóltál erről eddig? – kérdezte a harcos.
– Szerintem csak a ti javatokat akarta. Elvégre nem egy vitát megelőzött vele – szólt közbe Kira. Talek felválta nézett hol a lányra, hol a mágusnőre. 
– Nos, akkor most mi lesz? – kérdezte félálomban a fehér sárkány.
– Szerintem maradjon velünk. Még szükségünk lehet az erejére – lépett elő az egyik fa mögül Halgor. Minden szem rá szegeződött.
– És te hol jártál? – érdeklődött gyanakodva Agony. Kardját már eltette, bár a markolatot egy pillanatra sem engedte el.
– Az nem tartozik rád. 
Már–már ismét kirobbant volna egy vita, ha Kira meg nem előzi.
– Jobban tennénk, ha még pihennénk egy keveset. Holnap már nehéz lesz a terep – szólt közbe a lány ártatlanul. Társai megfogadták tanácsát. A levegőben egyre fokozódott a feszültség. 


20.
Másnap mindenki idegesen ébredt. A csapat tagjain érezni lehetett a feszültséget és a nyugtalanságot. Miután összepakoltak, elindultak. Kira vezette a társaságot a hegylánc felé. Ám útközben nem egy érdekes dologgal találkoztak. Silumarnak hála mindenféle különösebbnél-különösebb állattal összefutottak. A surranó kíváncsisága kielégíthetetlennek bizonyult, barátai nagy bánatára. 
Az apró alak ugyanis majdhogynem minden bogárral leállt társalogni. Ezek a “beszélgető partnerek” aztán általában számtalan erszényei egyikében végezték.  Nem egyszer előfordult már, hogy egy-egy kavicsnak tűnő tárgy egyszer csak meggondolta magát, s megszabadult alkalmi gazdájától. Ebből következően aztán barátai legtöbbje is “megismerkedett” a hívatlan vendéggel, aki, legnagyobb megdöbbenésükre szárnyakat, vagy éppen lábakat növesztett, majd elrepült, illetve elmászott. 
Egy másik “baleset” során, ahogy Sil nevezte az ilyen eseteket, Neila zsákjából mászott elő egy újabb váratlan csoport. A lány már kiskorától fogva félt, s utálta a parolokat. Nem kis meglepetést nyújtott hát, mikor csomagját kibontva egy halom kölyökparol özönlött ki. A mágusnő természetesen hatalmasat ugrott, meglátva a pókszerű ízeltlábúakat. 
Ám ami talán a legjobban bosszantotta a surranó csapattársait, hogy túlzottan is kíváncsi barátjuk mindezeket csupán egy ártatlan mosollyal, illetve pár vigasztaló szóval elintézte. Neila állapotán természetesen mindezek cseppet sem segítettek. Sőt. A surranó mentegetőző csiripelésétől csak megfájdult a feje, amitől a csillagok mellett már apró, táncoló surranókat látott a feje körül.
Egyszer Sil meglátott egy hatalmas madárfészket a magasban. Nem is gondolkodott, már is cselekedett. Elkezdett felmászni az ágakon. Kitűnő egyensúlyérzékének hála egyszer sem esett le, vagy csúszott meg. Ügyesen ugrált, vagy mászott egyik ágról a másikra. Mikor már majdnem elérte a fészket, egy rikoltás ütötte meg a fülét. 
Mikor a különös hangot meghallották, a csapat tagjai azonnal körbenéztek. Ekkor tűnt fel nekik a surranó hiánya. Feszülten indultak a megkeresésére. Agony társa megfojtásával fenyegetőzött, Cameron pedig azon gondolkodott, vajon ehető–e a surranó. Nem sokkal később meglátták, amint társuk a fészek felé közeledik a fán. 
– Azonnal szedjétek le onnan! – sikoltotta Kira. Mindannyian ijedten néztek rá. Sil viszont ekkora már elérte a fészket, s kíváncsian belenézett. Társai még láttál döbbent arcát, mikor hirtelen elengedte az ágakat, mire lezuhant. Ám a földet nem érte el. Egy hatalmas madár karmai között pillantották meg ismét. A lény egy újabb rikoltással felfelé repült a surranóval a karmai között. 
– Mi ez? – kérdezte Agony elcsukló hangon. A gigászi állat könnyedén emelte a magasba Silumart. Hatalmas szárnyai alig mozdultak, mégis emelkedett. A társak csodálattal vegyes félelemmel nézték a hatalmas madarat. 
Silumar minden aggodalmáról megfeledkezett, mikor az alatta elterülő tájat meglátta. Eleinte elbámészkodott, de aztán az arcába vágó széltől fázni kezdett. Felnézett elfogójára. A hatalmas madár a tájat nézte piros szemeivel. Sárga csőre a saséra emlékeztette a surranót, bár sokkal nagyobb méretben. Megpróbált kiszabadulni a hatalmas, horgas karmok közül, de a barnatollas lény nem engedte el. Az apró alak hiába próbálta szétfeszíteni elfogója karmait. “Ilyen erővel akár magam is megpróbálhatnék repülni. Ugyanannyira lenne sikeres”- gondolta a fogoly.
– Azonnal utána kell mennünk! – sikoltotta egyre izgatottabban Kira. A madár már alig látszott a fáktól. 
– Mégis, mi ez? Ilyen madarat még életemben nem láttam – jegyezte meg Halgor még mindig ámuldozva.
– Ez egy viharmadár. Igen intelligensek, és mint láttátok, hatalmasak. A legnagyobb madárfaj. Silumart valószínűleg a fészkéhez viszi, ahol… – de a vezető nem fejezte be. Mindenki tudta, mire gondol. 
– Tudod, hol van a lakóhelye? – kérdezte Talek. Kira bizonytalanul ugyan, de bólintott. 
– De…– kezdte, mire társai ismét ránéztek.
– Az út nagyon veszélyes és… Ööö… Nem kis kerülőt is tennénk ezzel. A barátotokról le kell mondanotok!
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Neila felháborodottan. Kira látszólag még jobban összezavarodott. Furcsa viselkedése azonnal felkeltette a fekete tünde figyelmét. Szólni mégsem szólt. Csak figyelt.
– Én nem akarok rosszat, higgyétek el! De Sil már lehet, hogy nem is él. A viharmadarak nem várnak a préda megölésével.
– Gyenge kifogás – dünnyögte Agony.
– Jobb lesz, ha elvezetsz hozzá – mondta a mágusnő ellentmondást nem tűrő hangon, mire Kira megadta magát. Bár még egyszer kinyitotta a száját, mintha még mondani akart volna valamit, de aztán be is csukta. Csupán lemondóan intett barátainak, kövessék.
Elindultak a hatalmas madár fészke felé. Mikor lement a Nap, egy viszonylag biztonságos helyen pihentek le. A táj lenyűgözte a társakat, bár nem igazán arra figyeltek. A hatalmas fák akár egy kisebb házat is megtarthatnának. Mindegyik növény teljes díszében pompázott. Mindenhol érdekes virágok nyíltak, kisebb énekes madarak szálltak. Valami mégsem volt rendben, s ezt mindenki megérezte. 
Neila elnézte a csillagos eget, mikor lefeküdt. Mellette Halgor már aludt. A forróság ellenére tüzet gyújtottak, de az már alig pislákolt. A mágusnő elgondolkodott. Most viszonylag jól érezte magát, bár ez bármikor változhat. 
Éppen ezekre gondolt, mikor végignézett társain. Talek mindenkitől távol aludt. A lánynak érdekes módon nem a gyűlölet jutott a koboldról az eszébe. Tulajdon képpen még barátjának is mondhatná. “Csak túl büszke” – mondta magában. Ám amikor Kira takarójára nézett, megdöbbenve vette észre, hogy az üres. 
A Napvezér felült pokrócán. A hirtelen mozdulatra Halgor is kinyitotta a szemét, aki a lány derekát ölelte egyik karjával. Neila végigsimította kedvese arcát, aki ettől ismét mély álomba zuhant. A mágusnő óvatosan felállt, majd elindult. Agony éppen háttal őrködött neki. “Valószínűleg alszik” – vonta le a következtetést, mikor elhaladt mögötte. Az ülő férfi ugyanis semmire sem reagált, ami körülötte zajlott. 
A varázsló elindult a fák közé. Ekkor valamilyen neszt hallott. Nagyon halk volt, mégis azonnal feltűnt neki, hogy ez nem az erdő zaja. Egy árnyat vett észre a szeme sarkából. Odanézett, de csak a fákat látta. Az árnyékot ismét megpillantotta. De mikor odafordította a fejét, csupán feketeséget látott. 
Neila megdöbbenve vette észre, hogy a feketeség megmozdult. Könnyedén elsuhant a fák között. A harcosnő követte, bár nehezen tudta a sötétben. Ahol az árnyék megállt, mindent eltakart. Csak a puszta feketeséget lehetett látni. A sötétségről a Napvezérnek eszébe jutott Kira hajszíne. Pontosan olyan megmagyarázhatatlanul fekete. Mintha maga az űr lenne. 
Neila követte az alaktalan lényt. Mindenképpen el akarta kapni. Megállt, s elkezdett kántálni. Észrevette, az árny közelebb merészkedett. Ekkor váratlanul felé fordult, majd egy tűzgyűrűvel megfogta a feketeséget. Az árny hiába harcolt, nem tudott kiszabadulni. A küzdelemben elvesztette egyensúlyát, s a földre esett egy fájdalmas nyögés kíséretében.
A Napvezér óvatosan közelítette meg foglyát. Mikor odaért, kivont karddal állt meg előtte. Az árny hiába vergődött, nem tudott kiszabadulni. Neila megdöbbenve vette észre, hogy a következő pillanatban már Kirat látja. A mágusnő elkerekedett szemekkel nézett társára.
– Kérlek Neila engedj el! Hidd el, nem akartam rosszat! Csak segíteni akartam! – könyörgött Kira. 
– Mi vagy te? – kérdezte a varázslónő.
– Engedj el, kérlek! Utána elmondok mindent, csak engedj el! A kötelek bántanak – kérte a lány fájdalommal telt hangon. A varázsló egy intésére eltűntek a tűzgyűrűk. Kira ezután felült, majd nekitámaszkodott egy fának.
– Ki vagy te? – ismételte meg a kérdést a mágus.
– Én egy árnyalak vagyok. Mint láthattad, tulajdonképpen egy árnyék vagyok – felelte halkan a kérdezett. Neila érdeklődve hallgatta. Hallott már ezekről a lényekről, de nem igazán hitte el a történeteket.
– Te és a néped éltek ezekben a hegyekben, igaz? – tette fel a kérdést, mire az árny csupán bólintott.
– Én ismerek minden ösvényt. Ki tudnálak vezetni titeket.
– De előbb meg kell találnunk Silumart.
– A viharmadár fészkéhez keresztül kellene mennünk a népem faluján. Ezért nem akartam, hogy arra menjünk. Ott nem tudtam volna letagadni a kilétem. De meg kell értened, nem fedezhetnek fel minket! – kiáltotta elkeseredetten a lány. 
– Megértelek, de akkor hogyan szabadítsuk ki Silt? – tűnődött Neila.
Kira egy pillanatig hallgatott. 
– Van egy megoldás, bár kötve hiszem, hogy tetszeni fog a barátaidnak – kezdte az árnylány. A mágus figyelmesen végighallgatta. Miután társa végzett, elgondolkodott. 
– Igen. Nem lesz kellemes, de úgy látszik, ez az egyetlen út. Rendben. Hajnalban mehetünk is – bólintott a varázslónő, majd felállt. Már éppen vissza akart menni a táborhoz, mikor egy érintés visszatartotta.
– Ígérd meg nekem, hogy nem mondod el a barátaidnak a kilétem, vagy hogy hogyan megyünk a madárhoz! – kérte Kira, s éjfekete szemeivel belenézett társa szemébe. Neila ismét bólintott, mire a lány elengedte. Egy pillanattal később már csak egy fekete árnyékot lehetett látni, ami némán elsiklott.
A harcosnő elgondolkodva ment vissza, majd feküdt le. Végül a kimerültség legyűrte.
Másnap reggel gyengéd érintés ébresztette. Mikor Neila kinyitotta a szemét, Kirat látta maga felett. 
– Itt az idő. Nemsokára megérkezik – suttogta az árnylány, mire barátja felült. A mágusnőre erre ismét rátört a rosszullét. Megmasszírozta sajgó halántékát.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva társa. 
– Igen. Csak elviselhetetlenül fáj a fejem – nyögte a varázsló elgyötörten. Kira segített Neilanak a csomagolásban. Nem messze tőlük Agony és Halgor beszélgetett. Talek pár lépésre tőlük várakozott.
– Milyen jóban lettek hirtelen – jegyezte meg a harcos.
– Igen. Kíváncsi vagyok, mi ennek az oka – értett egyet a fekete tünde.
Mikor társaik végeztek a csomagolással, csatlakoztak várakozó barátaikhoz. Egy ideig csupán álltak. Neila szokatlanul nyugtalanul viselkedett, habár leginkább a szédülését próbálta meg legyűrni. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg, s nem első sorban a melegtől. Kira is gyakran nézegetett a fák árnyéka felé. Ám Talek már nem bírta tovább, s kifakadt.
– Megmondaná valaki, hogy miért nem indulunk? – csattant fel a kobold. A két lány csak egymásra nézett. Egyikük sem válaszolt. Kira ekkor észrevett valamit a fák között. Megérintette barátnője karját, aki követte pillantását. 
A fák között egy alaktalan árny mozgott. Gyorsan és némán suhant végig a bokrok között. Ahol megállt, ott csak a végtelen sötétséget lehetett látni. Agony, Halgor és Talek egy emberként néztek a lényre. Mindhármuknak elkerekedek a szemei. 
– Már megint mivel állunk szemben? – nyögte a kobold halkan. Kivételesen még Silumar is csendben maradt. Csak úgy, mint barátai, ő is elképedve bámulta a jövevényt.
A lény ekkor kilépett a kis tisztásra. Egy ember nagyságú macska volt az. Kék szemeivel végignézett a csapaton. Szemei végül Kiran állapodtak meg. Az árnyállat fogva tartotta a lány tekintetét, aki végül egy bólintással ismét társai felé fordult. A nagymacska közelebb lépett, mire a társak felajzották íjaikat. 
– Ne! – kiáltotta az árnylány, s a két fél közé állt Neilaval az oldalán.
– Mit jelentsen ez Neila? Mi ez a szörny? – követelte Agony.
– Kérlek ne tegyetek semmilyen ellenséges mozdulatot. Akkor az utazás kevésbé lesz megrázó számotokra – felelte a mágus.
– Milyen utazás? Csak nem azt akarod, hogy ezzel menjünk tovább? – hitetlenkedett Talek fejével a nagymacska felé intve.
– Bízzatok bennem. 
– Először adj valami magyarázatot! – makacskodott Agony.
– Rendben. Vele megyünk tovább különböző okok miatt. Nem kell tartanotok tőle, nem esik semmilyen bántódásotok – folytatta a Napvezér. Barátai leengedték ugyan a nyilakat, de továbbra is kételkedve nézték a jelenséget. 
– Neila! – figyelmeztette Kira társát. 
– Rendben. Kérlek, bírjátok ki! – kérte a mágusnő, majd intett az árnymacskának. A lény ekkor egészen közel lépett a társakhoz, s szinte magába olvasztotta őket. Mikor Kira és Neila eltűnt, barátaik igen meglepődtek. De nem volt idejük fegyvert fogni, mert pár pillanattal később őket is elnyelte a macska.
Miután magába olvasztotta a csapatot, az árnyalak sebesen elindult a sziklák felé.


21.
A társak egy szikla mellett tértek magukhoz. Talek megrázta fejét, majd megpróbált felállni. Szédült ugyan, de megállt a lábán. Látta, társai sincsenek jobb állapotban. 
– Ez aztán megrázó utazás volt – jegyezte meg Agony. Neila szólni akart, de az utazástól mindeddiginél erősebben tört rá a rosszullét. Kira próbált enyhíteni valamelyest barátnője állapotán. 
– És most? – kérdezte Halgor a lányt.
– Ma nem kellene tovább mennünk. Ha Sil még él, akkor már nem is fog meghalni – felelte az árnyalak. Barátai kétkedve fogadták a hírt.
Aznap pihent a csapat. Megpróbálták elfelejteni a kellemesnek egyáltalán nem mondható utazást az árnymacskában. Csak Halgor nem pihent. Ő Neilat ápolta, aki egyre hosszabb időkre vesztette el az eszméletét. Mikor barátai nem figyeltek, gyógyította a mágusnőt, de a kobold jelenléte miatt nem kockáztatott meg erősebb mágiát.
Másnap legtöbbjük kipihenten ébredt. Miután összepakoltak, ismét Kira felé fordult a csapat. Még Neila is magához tért, bár elég bizonytalan volt az állapota.
– Nem lenne jobb, ha visszavinnélek a városba? – kérdezte Cameron, mire a mágusnő hevesen megrázta a fejét. A sárkány már éppen válaszolni akart volna, mikor Talek megelőzte.
– Nos, akkor merre indulunk? – kérdezte.
– Arra van egy ösvény, ami elvezet minket a hegygyűrű közepébe. Ott majd meglátjuk – felelte óvatosan a lány. 
– Hogy érted ezt? – érdeklődött Agony gyanakodva.
– Inkább induljunk – kelt az árny védelmére a Napvezér. Társai kelletlenül bár, de csöndben maradtak.
Kira ment elöl, aki egyben a mágusnőt is támogatta. Útközben belemerültek a beszélgetésbe. Ez viszont felkeltette barátaik figyelmét.
– Igen kíváncsi lennék, vajon min beszélgetnek – jegyezte meg Talek. Kivételesen most ő is társai mellett haladt.
– Nem tudom, de ez kezd egyre gyanúsabb lenni. Neila tud valamit, amit mi nem – értett egyet Halgor. 
– De akkor miért nem akarja elmondani nekünk? Lefogadom, hogy tudja, mi vár ránk – morogta a harcos. 
A nap nyugalmasan telt el. Ennek ellenére valami mégsem volt rendben a tájjal, s ezt mindannyian érezték. Mindenhol állatok neszezése hallatszott, de ez mégsem a békés erdei nyugalmat sugallta. Úgy érezték, mintha egy láthatatlan birodalom határát lépték volna át, ahol csak látszólagos a béke. Mintha az állatok és rovarok félnének valamitől, ami itt él. Csupán Silumar szökdécselt ugyanúgy, mint eddig, s a tájat csodálta.
Aznap este még nem érték el a hegylánc közepének a bejáratát, bár már nem voltak messze. A levegő súlyosan nehezedett a társakra. Úgy érezték, mintha nem lenne elég levegőjük. Szinte már fuldokoltak a kegyetlen hőségben. Az este ezt leszámítva viszonylagos nyugalomban telt el számukra.
Hajnalban tovább indult a kis csapat. Már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor elérték a gyűrű bejáratát. A társak itt megálltak. Nem tudták, mi vár majd rájuk. Végül elindultak az ismeretlenbe. 
A keskeny átjáróban csak egyesével tudtak haladni. Neilanak többször is meg kellett állnia. Már csaknem vakon botorkált barátai után. Szemei előtt csak a csillagokat látta. Csupán érzékeire hagyatkozhatott, ám ezek is kezdtek eltompulni. Halványan érzékelte, hogy a táj megváltozott körülötte. Mikor mindannyian kiértek a gyűrű elejére, mindannyian elcsodálkoztak.
A sziklákba lépcsőszerűen széles teraszokat faragtak. Minden szinten több barlang ásított a csapat felé. Középen egy kietlen tisztás húzódott, ami körülbelül két mérföld átmérőjű volt. A terület teljesen kihaltnak látszott, kivétel a kör közepén álló gigászi szobrot, mely furcsa összhangban volt a komor egyhangúsággal. A dísz a viharmadarat ábrázolta, amint leszáll a földre. Hatalmas szárnyait az ég felé tárta, karmait előre nyújtotta. Előtte két, a csapat tagjai számára ismeretlen lény volt, akik szinte meghajoltak. Fejük összeért, s gallérjukkal egy félkört alakítottak ki. A csodálatosan megmunkált szobor szinte megbabonázta a társakat. 
Ám valamitől mégis hiányérzetük támadt, mikor ránéztek a szoborra. A madár karmai mintha fogtak volna valamit, ami előtt a szörnyek meghajoltak. De egyikük sem tudott rájönni, mi lehetett az.
– Nos, itt vagyunk. Hol van a viharmadár fészke? – törte meg a csendet Agony.
– Ott – mutatott Kira egy szikla tetejére. Az egyik hegy magasabbra nyúlt a többinél. A tetején egy hatalmas fészek állt. Az építményt olyan helyre építették, hogy nem lehetett elsőre felfedezni. A csapat tagjai sem vették addig észre, amíg vezetőjük meg nem mutatta nekik. 
– Hogy megyünk fel? – érdeklődött Talek.
– Minden szintre vezet egy széles út. A viharmadárhoz is van ösvény, de ahhoz végig kell mennünk a szinteken. Ez, mondanom sem kell, nagyon veszélyes – felelte az árnylány. Amint ezt kimondta, egy kisebb porfelhő gomolygott ki az egyik alsóbb járatból. 
– Ebben laknak is? – kérdezte remegő hangon Neila. 
– Igen. Nagyon halkan kell haladnunk, de még így sem biztos, hogy észrevétlenek maradhatunk ezekkel szemben – fogta suttogóra a hangját a lány. Agony már szólásra nyitotta száját, ám egy halk morgás elhallgattatta. 
– Ezek sárkánygyíkok – suttogta Cameron, aki most Halgor vállán utazott. Minden szem rá szegeződött.
– A sárkányok távoli rokonai. Pontosabban, ősei. A kapcsolatot még nem sikerült kideríteni. Nagyon veszélyesek. Kifinomult érzékeik vannak, s igen ingerlékenyek. Félelmetesen tudnak harcolni – mesélte a fehér sárkány.
– Most miért nem lehet látni egyet sem? – tudakolta halkan Talek, miközben végignézett a több száz barlangon. 
– Nappal alszanak, de a hallásuk kitűnő. Bár nem okádnak sem tüzet, sem mást, harapásuk halálos. Éles fogaik vannak, s mindegyik méreggel teli – válaszolta Kira. Még sorolhatta volna a lények fegyvereit, de barátai falfehér arcát látva inkább csöndben maradt.
– Jobb lenne, ha felnagyítanál – jegyezte meg Cameron. Neila beleegyezett, s belekezdett. 
– Miért nem visz fel valakit a fehér és hozza le a surranót? – tette fel a kérdést Talek.
– A viharmadár a fészkében van, ha nem vetted volna észre – mormolta Agony. 
– Semmi értelme sem lenne. A madár nem véletlenül választotta ezt a helyet. A sárkánygyíkok megvédik fészkét, ugyanis mindent széttépnek, amit csak meglátnak. Ha valami mégis elkerülné a figyelmüket, akkor a madár szól nekik – magyarázta az árny.
– És mi lenne, ha csak egyvalaki menne? – vetette fel Neila.
– Nem. Vagy mindannyian, vagy senki sem – jelentette ki Talek, mire mindenki meglepődve fordult felé.
– Mindenesetre jobb lenne elindulni – szólalt meg Halgor, s előre ment. Barátai felzárkóztak hozzá. Néma csendben haladtak az első feljáró felé. Ám az a kör közepétől kezdődött. A kör másik oldalán egy ugyanolyan feljáró volt. A csapat néma csendben lopakodott a feljáró felé, miközben árgus szemekkel vizslatták a sötét járatokat. A némelyik barlangból néha–néha egy kisebb porpamacs bukkant elő. A kisebb felhők nem egyszer rémülettel töltötték el a csapat tagjait. 
Miközben haladtak az első szinten, igyekeztek minél kevesebb zajt csapni. A következő út a gyűrű bejáratához közelebbi oldalon volt. A társak nem értették az egymástól viszonylag távol lévő feljárók logikáját, de nem értek rá ezen gondolkodni. Ám a második útnál Talek szóvá tette ezt az értelmetlenséget, ahogy ő nevezte.
– Nem véletlen. Így ugyanis a betolakodókat mindenképpen elkapják. Lehet, hogy a legtetején, de elfogják – felelte Kira alig hallhatóan.
– Vagyis jobb lenne, ha csöndben maradnál – motyogta Agony. Ekkor a közvetlenül előttük lévő barlangból halk morgás szűrődött ki. Ez megismétlődött egy porfelhő kíséretében. Nem sokkal később egy hatalmas, tüskékben végződő farok kígyózott ki a járatból. A csapat tagjai teljesen ledermedtek. Földbegyökerezett lábakkal nézték, ahogy a barlangból előjött egy sárkánygyík. 
Nem sokkal kisebb volt, mint Cameron. Fején hegyes tüskék sorakoztak, melyek mint egy gallér vették körül a lény nyakát. Széles mellkasához két, a krokodiléhez hasonló láb csatlakozott. Ezután jött a hosszú, hajlékony test, mely a hatalmas tüskés farokban ért véget. Hátsó lábai szinte aránytalanul nagyok voltak a mellsőkhöz képest és jóval izmosabbak. 
A napfény megcsillant piros és zöld pikkelyein. A szörny kinyitotta egyszínű kék szemeit, amivel végigpásztázta a hegyeket. Mikor észrevette a ledermedt társakat, felüvöltött és tüskékből álló gallárját felállította. Széles pofájából előtűntek tűhegyes fogai, melyek sűrűn sorakoztak egymás mellett. Agyarai közül elővillant szintén kék, villás nyelve.
Cameron tért magához elsőnek révületéből, s támadt neki a lénynek. Egy jéglehelettel lefagyasztotta az állat fejét, majd átharapta a nyakát. Ám erre az összes barlangból előjöttek a sárkánygyíkok. 
– Futás! – kiáltotta Agony, mire mindenki rohant a feljáróhoz. Ám rengeteg gyíkkal találták szemben magukat, akik elállták útjukat. A társak támadtak. Agony kardjával rontott neki az első szörnynek, Halgor pedig nyilaival fedezte. Talek éppen kántált valamit, minek eredményeként az egyik lény társaira támadt rá. Neila is belefogott egy varázslatba, de végigmondani már nem tudta. 
A fájdalomtól szinte vakon esett térdre. Az egyik gyík ezt látva egyenesen felé vette az irányt. Kira, bár nem volt messze tőle, mégsem tudott segíteni barátnőjén. Két szörny is elállta útját. Nem törődve a kíváncsi pillantásokkal, felvette eredeti alakját. Az egyik sárkánygyíkot magába szívta, mire annak társai egy pillanatra meghátráltak. Dühösen sziszegtek ellenfelükre. Nem sokkal később ismét támadásba lendültek. Hátsó lábaikra emelkedve támadták ellenségeiket.
A mágusnő kétségbeesetten próbált védekezni, de képtelen volt megmozdulni. Csak térdelt, s próbálta elűzni fájdalmát, ami nem sikerült. A gyík már majdnem elérte. Lassan közeledett áldozta felé. Kék szemei világítottak a könnyű öléstől. 
Csakhogy a hüllő nem figyelt a lány társaira. Cameron ugyanis észrevette tehetetlen barátját, s azonnal a segítségére sietett. Karmaival egyenesen  a szörny hátába mart, mire az fájdalmasan felüvöltött. Nem sokkal később holtan rogyott össze. A fehér aggódva pillantott barátjára, miközben próbálta feltartóztatni a gyík társait. Ám a sárkány megdöbbenve vette észre, hogy a mágusnő már nincs ott. 
Neila szeme megakadt valami csillogáson, mikor felnézett a szörnyre. A sárkánygyík nyakában egy hatalmas zöld kristálygömb volt felfüggesztve. A mágusnő nem tudott ellenállni a gömb csábításának. Mikor a fehér sárkány megtámadta a lényt, Neila megérintette a kristályt. Az az érintéstől szinte felizzott. Már–már megégette a lányt, akit ekkor egy furcsa érzés kerített hatalmába. 
Szinte önkívületben leszakította a gömböt, majd hirtelen eltűnt. A következő pillanatban a szobornál találta magát. Megnézte a hatalmas művet. Csak most jött rá, mitől volt olyan hiányérzete. Az izzó zöld gömböt behelyezte a viharmadár karmai közé. A kristály erre még fényesebben kezdett világítani, ami fokozatosan átterjedt a szoborra is. A fény szinte magába olvasztotta az állványát, majd terjedni elkezdett. Lassan magába olvasztotta a tehetetlen varázslót is, aki egy halk kiáltással eltűnt.
A zöld ragyogás magára vonta a csapat többi tagjának a figyelmét is. A sárkánygyíkok is abbahagyták a támadást, s szintén a szobrot nézték. 
– Vajon mi lehet ez? – kérdezte fáradtan Agony. 
Mindannyian megbabonázva nézték a terjedő zöld fényt. A ragyogás végül egy hangtalan robbanással kihunyt. Miután kitisztult a látásuk, ismét körbenéztek. A társak meglepődve vették észre, hogy a lények nem támadnak tovább a fény után. Sőt, szinte meghajoltak előttük.
– Mi volt ez? – törte meg a csendet Talek. Csodálkozva nézett körbe. Arcára kiült a hitetlenkedés.
– Nem tudom, de a sárkánygyíkok nem harcolnak többet – jegyezte meg Cameron. 
– Azt hiszem, valaki kiegészítette a szobrot – találgatott Kira, aki még mindig eredeti alakját viselte. Barátai megdöbbenve néztek rá.
– Egy árnyalak! – mondta a fehér.
– Igen. Az vagyok. 
– Hol van Neila? – kérdezte ijedten Talek, elterelve a figyelmet az árnyékról.
A társak félve kezdték el a keresést. Bár mindenki fáradt volt, s alig állt a lábán, mégsem pihentek, amíg meg nem találták ismét elveszett vezérüket. A sárkánygyíkok egyáltalán nem hátráltatták őket. Csupán kíváncsian figyelték a csapatot. 
– Ott lent! – kiáltotta egyszer Halgor. Mindenki a mutatott irányba nézett. A szobron egy testet lehetett kivenni. Cameron leszállt, s közelebbről is megnézte társát. Neila a két lény feje által létrehozott félkörben feküdt. A fehér óvatosan emelte ki barátját, majd fektette le a földre. Arcára a szomorúság és a bánat keveréke ült ki.
Mikor mindenki leért, csodálkozva néztek az immár teljes szoborra. A zöld kristálygömb most fakón pihent a madár karmai között.
– Ez különös. Honnan vette Neila a gömböt? – kérdezte Cameron, aki a szobrot tanulmányozta.
– Nem tudom, de nem is érdekel. Ha nem teszünk valamit, meg fog halni – jelentette ki Halgor, mire minden szem rá szegeződött.
– Fogalmam sincs, mit csinált, de már alig él – folytatta a kitaszított. 
Ekkor egy rikoltás hasított a levegőbe. A társak félve néztek fel. Felettük a gigászi viharmadár körözött. A lény fokozatosan ereszkedett, majd leszállt nem messze tőlük. Cameron már felkészült a támadásra, ám egy vékony hang megállította.
– Sziasztok! – kiáltotta Silumar, majd leszállt a madár hátáról. Ezután a lény felszállt, majd fokozatosan eltűnt a láthatáron.
– Te hogy kerülsz ide? – érdeklődött megdöbbenve a sárkány.
– Hát, a barátom idehozott – felelte a surranó, majd odament ámuldozó társaihoz.
Az apró alak elmesélte, hogyan került oda. Elmondta, miután leesett a fáról, a viharmadár csak segíteni akart neki, s ezzel egyben a társaknak is.
– Ha ugyanis továbbra is ugyanabban az irányban folytattuk volna az utunkat, egyenesen belebotlunk egy démon őrjáratba, amit szándékosan nekünk szerveztek meg. Hát nem kedves egy madártól? – csipogta Silumar. Senki nem válaszolt neki. Halgor azzal volt elfoglalva, hogy Taleket rávegye, segítsen megmenteni Neilat. A kobold viszont megmakacsolta magát, s nem volt hajlandó segíteni.
– De miért? Ártott ő neked valaha? – csattant fel dühösen a tünde.
– Az nem tartozik rád!
Ezzel kirobbant egy újabb vita. Silumar eközben a sárkánygyíkokat vette szemügyre, akik még mindig nem húzódtak vissza a barlangjaikba. A többség ugyan ismét elaludt a napon, bár akadtak, akik kíváncsian figyelték az eseményeket.
Eközben Agony és Cameron mindent megtettek, csakhogy Neila állapota ne romoljon, de nem sok sikerrel. Talek és Halgor tovább veszekedtek. A vita addig tartott, míg a harcos közbe nem szólt.
– Már alig ver a szíve. Jobban tennétek, ha inkább megpróbálnátok valahogy segíteni! – közölte idegesen, mire társai rá néztek. 
A Nap éppen lenyugodni készült. Halgor megpróbált mindent elkövetni, amit feltűnés nélkül megtehetett. Ám azt még mindig nem tudta eldönteni magában, megéri–e leleplezni magát, vagy nem. De ezzel elhúzódott az idő. Taleknek hiába könyörögtek, nem volt hajlandó segíteni. Inkább a szobrot vette szemügyre, ami az éj leszálltával ismét halványan világított. Zöldes fénye megvilágította közvetlen környezetét.
Talek, hosszas könyörgés után is már csupán akkor volt hajlandó segíteni, mikor Neila már majdnem meghalt. Az utolsó pillanatban sikerült még megmenteni. A kobold elküldött mindenkit a környezetéből. Senkit nem engedett a mágusnő közelébe. Aki esetlen közelebb merészkedett a kobold által meghúzott láthatatlan vonalhoz, azt Talek dühöngve elhajtotta. Mindezt azzal agyarázta, barátai zavarnák a gyógyításban. Ezáltal egyúttal azt is elérte, barátainak fogalma sem volt arról, milyen varázslatokat használt. Még az éjjelt is végigvirrasztotta, míg társai nyugtalan, mégis pihentető álomba merültek. 
Másnap a Napvezér már magához tért. Ám mikor a lány meg akarta köszönni neki, amiért megmentette, Talek végig tagadott mindent. Ha valaki közelebb ment hozzá a kelleténél, már veszélyesen villantak szemei, így inkább mindenki elkerülte. 
Aznap nem mehettek tovább. Nem akarták a mágusnőt egyedül ott hagyni. Kira ápolta, míg a többiek felderítették a terepet. A sárkánygyíkok semmilyen ellenséges mozdulatot nem tettek, így velük nem is foglalkoztak többet. Csak Silumar barátkozott össze az egyikkel. 
– Jó lenne elindulni holnap – jegyezte meg Agony este a zöldben fürdő szobornak dőlve.
– Az ellenség kerülésre kényszerült. Nyertünk legalább négy napot – mondta Kira.
Az aznapot még a hegygyűrűben töltötték. De mindenki tudta, holnap el kell hagyniuk a biztonságos helyet. A város nemsokára támadás alatt lesz.


22.
Másnap már kora reggel ismét úton volt a kis csapat. Sikerült találniuk egy ösvényt, ami kivezette őket a hegygyűrűből. A táj nem változott, de a légkör viszont annál többet. Már nem érezték azt a fojtogató érzést, ami elfogta őket érkezésükkor. Már–már sikerült feledtetnie a csodálatos terepnek a barátokkal, hogy miért is jöttek ide. 
Mindannyian jókedvűek voltak. Még Talek sem ellenkezett, mikor kérdeztek tőle valamit. Útjuk során egész sokat beszélgettek. Már nem voltak messze a várostól. Háromnapi járásra jártak barátaiktól. Kira folyamatosan tájékoztatta őket a fekete had hollétéről, így ki tudták számítani, mikorra várható a támadás. 
– De hogy tudod ilyen gyorsan bejárni a távot? – kérdezte egyszer Agony. A csillagok vígan ragyogtak a fejük felett. Bár a levegő melegen ölelte körbe őket, mégis tüzet gyújtottak. Persze nem elsősorban a préda megsütése érdekében. 
– Árnyékként sokkal gyorsabban tudok mozogni, mint ebben az alakban. Nem akadályoznak olyan dolgok a haladásban, amik nektek nehézséget okoznak – felelte Kira. 
A társaság belemerült a beszélgetésbe. Nem igazán figyeltek a környezetükre sem, így azt sem vették észre, hogy nincsenek egyedül. Agony már–már elaludt, mikor egyik társa takarójára pillantott. Lecsukta a szemeit, de azonnal ki is nyitotta őket.
– Hol van Talek? – kérdezte. Mindenki felriadt a kérdésre. 
– Ugyan, biztos csak elment, hogy összeszedjen néhány dolgot a varázslataihoz – kezdte az árnylány.
– A kobold nagyon ritkán varázsolt. Csak akkor használta az erejét, mikor már nem volt más választása. Nem hiszem, hogy emiatt ment volna el – ellenkezett Cameron. 
– A fekete sereg sincs olyan messze. Egy kobold simán odaérhetett, ha akart – jegyezte meg halkan Halgor. Minden szem rá szegeződött.
– Honnan tudod? – kérdezte gyanakodva Agony, de úgy, hogy csak társa hallja. A tünde szemében ismét kigyúlt a különös fény, bár szinte azonnal tova is szállt. Ám barátjának még így sem kerülte el a figyelmét.
– Én használom az agyam. Folyamatosan nyomon követem a Kira által hozott információkat, s beleszámolom a sereg gyors mozgását is – felelte a tündemágus bosszúsan. A harcost nem nyugtatta meg a válasz, sőt még jobban zavarta. Ismét eszébe jutott a fakúszóknál tett látogatásuk. 
– Talán meg kellene keresnünk. Hátha bajba került – vetette fel az árnyék. 
– Ugyan! Talán még azért is haragudna, ha kimentenéd egy sárkány torkából – dörmögte a férfi.
A társak végül némán vártak. Cameron elaludt Neila vállán. Silumar is régen az igazak álmát álmodta. 
Ám Halgort nem hagyta nyugodni a kobold ismételt eltűnése. Hanyatt feküdt, majd koncentrált. Érezte, amint egyre könnyebb lesz, majd gondolatai a fák között ismét felöltik a fekete köpenyt. Megkereste Taleket, majd elindult a megfelelő irányba. Nem volt messze a kobold. 
De a kitaszított egyszer egy fekete árnyékot vett észre a szeme sarkából. Odanézett, s egy sötét farkat látott eltűnni az egyik bokorban. Azonnal visszaindult. Túl gyorsan is. Visszatérése a testébe feltűnt a mágusnőnek. Neila ránézett, mikor Halgor kinyitotta a szemét.
– Legközelebb jobban vigyázz. Hol jártál? – suttogta halkan a Napvezér. 
– Megnéztem, hol van Talek. Vigyáznunk kell! Van egy fekete sárkány is a közelben – felelte csendesen a tündemágus. Fáradtan hunyta le szemeit. A varázslónő elgondolkodott. Már csak ő maradt ébren. Társait legyűrte a kimerültség. De mikor megérezte, hogy a kobold visszatér, alvást színlelt. Ám gondolataival minden mozdulatát figyelte a lénynek.
Talek némán közeledett a tábor felé. Mikor odaért, elmosolyodott. “Milyen gyengék is az emberek. De még a tündék is” – gondolta magában, miközben odalépett táskájához. Eltett valamit, majd ő is lefeküdt. Bár elaludni még sokáig nem tudott. A csillagokat nézte. 
Másnap ébredés után mindenki összepakolt és felkészült az útra. Sietni akartak. Legkésőbb másnapra el akarták érni a várost. Éppen végeztek a csomagolással, mikor valami megmozdult a bokorban. Igaz, ezt csak Halgor vette észre. Megállt, s tüzetesebben is megszemlélte a bokrot. Azok némán álltak. A tündemágus nyugtalanul tért vissza barátaihoz. 
– Követ minket – súgta Neila fülébe, aki azonnal tudta, mire gondolt társa. 
– Előfordulhat, hogy Talek árult el minket? – kérdezte halkan a mágusnő. 
– Semmi sincs kizárva. Akár még én is lehettem volna – felelte cinikus mosoly kíséretében a gonosz mágus. Neila ránézett. Már nem ugyanaz a tünde ment mellette, aki pár pillanattal ezelőtt. Azt a fekete mágust látta, akivel leleplezte Michaelt. Különös érzés lángolt fel benne. Mintha jobban szerette volna ezt a tündét, mint akit először megismert. A lány azonnal elnyomta magában érzelmeit, s a sárkányon kezdett el gondolkodni.
A csapat nyugtalanul haladt tovább. Már mindenkinek feltűnt a táj kietlensége. Tudták, valami nincs rendben. Gyorsítottak lépteiken. Az ösvény szűk volt, s mindkét oldalát fák szegélyezték. De most mintha ezek a fák nem hívogatóak lettek volna, hanem inkább ijesztőek. Ez persze nem kerülte el egyikük figyelmét sem. 
– Valami történni fog. Jobb lenne, ha minél előbb kijutnánk ebből az erdőből – jegyezte meg szinte csak magának Agony, mégis mindenki meghallotta. Nem sokkal később egy kis tisztásra érkeztek. A csapat bizonytalanul lépett ki, bár a kicsiny rét hívogató volt a sziporkázó napsütésben. 
Mikor kiléptek a napsütötte tisztásra, valami különös érzés kerítette hatalmába a társakat. Félelem költözött szívükbe. A feszültség egyre csak fokozódott a levegőben. 
Pár pillanattal később valami megmozdult az egyik bokorban. A csapat tagjai azonnal kivont fegyverrel fordultak a hang irányába. A zaj egy másik bozótból hangzott fel újra. A barátok körben álltak, s felkészültek a támadásra. A zörej ismét megismétlődött, ezúttal hangosabban. Senki nem tudta volna megmondani, hol van az ellenség, mert az folyton változtatta a helyét. Szinte alig lehetett követni. 
Ekkor hirtelen némaság telepedett a tisztásra. Mindenki feszülten fülelt, vajon hol lehet a titokzatos lény. 
– Mi lehet ez? – kérdezte Kira. Tenyere izzadt tőre nyelén. Talek előrelépett egyet, mert meglátott valamit. Íját felajzva tartotta maga előtt, kilövésre készen. Elindult afelé a bokor felé, ahol elhalt a nesz. Mikor elérte a bokrot, a zörej ismét felhangzott. A kobold óvatosan lépett a bokrok közé. 
A csapat tagjai feszülten várták. Nem tudták, hova lett társuk. Egyszer csak Talek lépett ki elégedett mosollyal az arcán. Mindenki értetlenül nézett rá. Ezt látva a kobold felkacagott. 
– Nos, íme itt a félelmetes ellenségünk – mondta még mindig nevetve, s elővette háta mögül az “ellenséget”. Egy barna nyúl volt az, aki most ijedten nézett elfogójára. A barátok megkönnyebbülten sóhajtottak fel. A kobold már–már kedvesen bánt a nyúllal, ami nem egy társának feltűnt. Úgy döntöttek, megállnak pihenni.
Talek nem engedte el rögtön az állatot. Szinte mosolyogva simogatta. Ám egyszer a nyúl szokatlanul izgatott lett. Egy fürge mozdulattal a bokor felé ugrott, majd eltűnt. A különös zaj ismét felhangzott, de sokkal erősebben. A csapat tagjai már tudták, ez nem lehet egy erdőben élő állat sem. 
Pár pillanattal később mindent sötétség borított be. A társak szorosan egymás mellett álltak. Ekkor már a hatalmas szárnyak suhogását is meghallották. 
– Egy fekete sárkány – suttogta Kira, aki még a mesterséges sötétség ellenére is kitűnően látott. 
– Mondd meg, merre van! Akkor talán van esélyünk ellene – utasította Neila barátját.
– Éppen felettünk köröz. Most száll le – közvetített az árnyék. A társak is hallották a puffanást.
– Nem erre néz. Nem lát minket. Ugyanolyan szorult helyzetben van, mint mi – közölte az árnylány.
– Nem tudnád magadba szippantani, mint a sárkánygyíkot? – kérdezte Agony. 
– Túl nagy. Ezzel nem tudok elbánni.
Neila ekkor megérezte, hogy Halgor kántált valamit. Rájött, mit akar társa, s ő is belekezdett ugyanabba a varázslatba. Nem sokkal később már mindketten látták a fekete körvonalát. 
A lány megfeszítette íját, majd lőtt. Eltalálta a hüllő vállát, mire az felüvöltött. Egy tűzoszlopot fújt a társak felé, ami jócskán elhibázta ellenfeleit. Ám megvilágította egy pillanatra a lényt, ami elég volt Taleknek, hogy megcélozza. A fekete ismét felordított. A csapat előnybe került a feketével szemben, s ezt a sárkány is felismerte. Felrepült ellenségei feje fölé. 
Halgor és Neila látta a hüllő körvonalát. Ismét megtámadták. Hallották, hogy a fekete is elkezdett kántálni valamit. A Napvezér nem ismerte fel elsőre az igéket. Ez nagyon nyugtalanította. 
– Meneküljetek! – kiáltotta Talek és Cameron egyszerre. Barátaik azonnal szétszóródtak a tisztáson. Hallották, amint egy hatalmas erő kirobbantotta a földdarabot, ahol az előbb álltak. A fekete ezzel elérte célját, szétszórta ellenségeit. Leszállt a földre, majd ismét kántálni kezdett. Ezt viszont már felismerték. Neila és Halgor azonnal nyílzáport zúdítottak a feketére.
Ám a sárkány már látta ellenfeleit. Tudta, kiket kell elpusztítania. Tanult rokona halálából, akit a mocsárban öltek meg. Nekitámadt a mágusoknak. Egy tűzgömböt fújt feléjük, de az szertefoszlott a Napvezér által létrehozott pajzson. A hüllő dühösen felordított, mert jópár nyíl eltalálta válaszképp.
Halgor eltette íját, s kivonta mágikus kardját. Neila is követte példáját, bár ő már eléggé kimerült. A fekete ismét tüzet okádott, ami ismét szertefoszlott. De a lány már nem bírta okáig, s ezt a lény azonnal ki is használta. Talek eközben szintén kardjával rontott neki ellenfelének. A fekete tünde és a kobold egyszerre támadták a gonosz hüllőt. A sárkány hiába próbált védekezni, nem volt esélye. Nem sokkal később holtan rogyott össze. 
A sárkány halálával a sötétség is azonnal eloszlott. A társak egy pillanatra nem láttak semmit az éles fénytől. Ez elég volt a fekete tünde számára, hogy eltegye kilétéről árulkodó kardját.  Miután mindenki magához tért, összegyűltek a fekete teste mellett. 
– Vajon honnan tudta, hogy itt vagyunk? – kérdezte gúnyosan Agony miközben Talekre nézett. Szemei egyértelműen elárulták, mit gondol. 
– Ne nézz rám! Nem én árultalak el titeket! – védekezett idegesen a kobold. A harcos elfintorodott.
– Nem a legjobb védekezés. Tegnap este nem voltál velünk – folytatta a férfi.
– Dolgom volt az erdőben. 
– Igen. Biztos egy fekete sárkánnyal találkozgattál.
– Elég legyen! Ezen felesleges vitázni. Talek tényleg nem volt velünk, de én még mindig nem hiszem, hogy áruló lenne – szólt közbe Neila. 
– De egyértelműek a jelek – vitatkozott tovább a harcos.
– Ezt majd később megbeszéljük. Most pedig menjünk tovább! Túl sok időt vesztettünk a fekete miatt. Már délután van – zárta le a vitát a Napvezér. 
A csapat folytatta útját. Aznap ugyan már elérték az erdő szélét, mégis inkább a fák között töltötték az estét. A tábortűznél elég feszült volt a légkör. Agony meg volt győződve arról, hogy a sárkány azért talált rájuk, mert Talek elárulta őket. Neila viszont inkább védte a koboldot. “Nem mintha megkedveltem volna” – gondolta magában.
– Szerintem akkor is meg kellene válnunk tőle – makacsolta meg magát a férfi.
– Én azt mondom, te vagy az egyetlen, aki nem kellene – szólt közbe feszülten Talek. Mélykék szemei veszélyesen villantak. Agony nem hagyta magát, s keze kardja markolatán pihent. Társaik idegesen feszengtek. Még Silumar is csöndben maradt. Idegesen rágcsált egy kenyérszeletet, miközben érdeklődve figyelte a vita kimenetelét.
– Nem gondoljátok, hogy abba kellene már hagynotok? – kérdezte Cameron, aki most Halgor vállán pihent. 
– Nem vagyok hajlandó együtt lenni ezzel a kobolddal – jelentette ki Agony.
– Akkor már mehetsz is – sziszegte a lény. Idegesen félresöpört egy fekete tincset, ami kiszabadult fejpántja alól. 
– Már pedig én nem megyek el. Te csatlakoztál később – válaszolt a harcos. Talek már szóra nyitotta a száját, de inkább csöndben maradt, mikor meglátta Neilat. A mágusnő csak most érkezett meg a vadászatból. Szemei villámokat szórtak. Látszott rajta, hogy már elege van mind a veszekedésből, mind a vitázó felekből.
– Ha nem vagytok hajlandóak csöndben maradni, mindkettőtök mehet a maga útján! Csakhogy gondoskodom arról, hogy a fekete sereg közepén találja magát – csattant fel a lány. Társai elhallgattak. Kivételesen még a kobold sem szállt vitába a harcosnővel.
Az este további része eseménytelenül telt el. A levegőben még érezni lehetett ugyan a feszültséget, de a két társ inkább megtűrte egymást. Nem akartak szembeszegülni barátjukkal. Tudták, a lány beváltja a szavát. 
Másnap tovább indultak. Már elérték a főutat, ami egyenesen a városba vezet. A rét kietlen volt, ami közvetlenül az erdő után terült el. A város körvonala már kivehető volt a látóhatáron. A csapat sietős léptekkel folytatta útját. 
A városkapuba már várta őket Szalvaren. Mosolyogva fogadta barátait.  
– Örülök, hogy végre visszaértetek. A felderítőim jelezték, hogy ma már ideértek – köszöntötte társait a sárkány, majd bevezette őket a városba. 
– Hát, elég sok változtatást csináltatok. De azt el kell ismerni, hogy a fal tökéletes lett – jegyezte meg Neila barátjának. 
A csapat tagjai feloszlottak, mikor beértek. Mindenki bement a szobájába, hogy lepihenjen. Csak a mágusnő tartott az arany vezérrel. A parancsnokok már alig várták, hogy híreket kapjanak. 
– Szóval a kobold sereg megérkezett. A királynő pontosan tudta az időpontot – gondolkodott hangosan a Napvezér. Cavel hitetlenkedve nézett a lányra.
– Te tudtad, hogy mikor érkezünk a városba? – kérdezte.
– Igen. Talek fogott el minket az erdőben. Eleinte börtönben voltam az Arany Toronyban, de aztán kiengedtek – válaszolta Neila. A kobold szerette volna tudni a részleteket is, amit a mágusnő a tárgyalás után mesélt el neki. 
Az este nyugalmasan telt a város lakói számára. Ám azzal mindenki tisztában volt, ez nem lesz így sokáig. Az ellenség már nem járt messze. Megkezdődött a visszaszámlálás.


22.
– Már csak három napunk maradt – sóhajtotta Fehéragyar a tárgyaláson. A vezérek csöndben maradtak. Mindannyian gondolataikba merültek.
– Mit szándékozol tenni a sereg ellen? – kérdezte az arany a Napvezért.
– A falakon az íjászok lesznek. A lándzsások a nyílások mögött fognak helyet kapni. A többit még át kell gondolnom – válaszolta vontatottan a lány. 
– A katonák kiképzése hogy halad? – váltott témát váratlanul a fekete tünde. Őt is meghívták a gyűlésre. 
– Egyelőre minden rendben van. De kell még az a három nap, hogy nyugodt lelkiismerettel engedjem az embereket a falakra – adta meg a választ Gerald. Bár fiatal volt, idősebb társainak többször is bebizonyította, remek tanító. Már egyikük sem kételkedett, hogy továbbra is ő legyen az emberek parancsnoka. Neila elgondolkodott. A védekezési stratégiáról természetesen megvolt az elképzelése, de egy részét semmiképpen sem akarta megosztani barátaival. A sárkányok szerepét pedig nem szerette volna, ha mindenki hallja. “Még a végén örültnek tartanak” – mosolyodott el keserűen a varázslónő. 
A tárgyalást felfüggesztették egy időre. A Napvezér megállította Fehéragyart az ajtóban.
– Szeretnék beszélni veled – kezdte a mágus. A sárkány egy kicsit meglepődve követte társát a palota mögötti kis kertbe. 
– A sárkányokról lenne szó. Van egy ötletem, de nem akarom, hogy kiszivárogjon. Azt szeretném, ha nem mindegyik társad venne részt a levegőben folyó csatában – folytatta a mágusnő. Az arany vezér érdeklődve hallgatta a tervet. Mikor barátja befejezte, elgondolkodott. 
– Lehet benne valami. Rendben. De te hol leszel? – kérdezte a sárkány, mire a varázslónő elmosolyodott.
– Velem te ne törődj. A falakon leszek – válaszolta a kérdezett. Belemerültek a stratégia kidolgozásába, miközben visszamentek a főtérre. 
Az egyik sarkon Elnor várta őket. Mikor a két parancsnok odaért, közbeszólt.
– Sajnálom, hogy meg kell zavarjalak titeket, de szeretnék egy kicsit beszélni veled Neila – kezdte a kobold. A két vezér elvált egymástól, majd a Napvezér rokona társaságában sétált tovább lakosztálya felé. 
– Talekkel nincs miden rendben – kezdte az ifjú, mire társa kérdőn nézett rá.
– Nem először tűnt már el a városból, bár eleinte nem akartalak ezzel zavarni. Amióta kimegyeget a városból, érdekes dolgokat jelentenek a felderítők. Megérkeztek a démon előőrsök, bár a sereg még két napnyira van. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit gyanús? – kérdezte Elnor. Neila elgondolkodott. Végül megrázta a fejét.
– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de továbbra sem hiszem, hogy Talek áruló lenne. Valahogy, érzem, hogy nem az. Ha tényleg besúgó lenne, már rég nem élnénk, s a várost is megszálltál volna a démonok. Amikor ő vezetett minket, látszott rajta, hogy gyűlölte a társaságunkat, de néha viszont segített. Engem is megmentett, bár tagadja – felelte a mágusnő. A fiatal kobold nem igazán hitt a fülének. 
– Ezt nem néztem volna ki belőle. Még a saját hazájában sem kedvelték túlzottan. Csak a királynőnek engedelmeskedett, senki másnak. Szinte hihetetlen, amit mondasz.
A két barát eközben elért a mágus szobájához, ahol beléptek. Ám azt egyikük sem sejtette, valaki figyelte őket. A szobában folytatták a beszélgetést. Nem sokkal később Kira rontott be. Ki volt fulladva, s alig jutott szóhoz. A Napvezér csodálkozva nézett barátnőjére.
– Neila! A sereg egyik előőrse igen közel került a városhoz. Majdhogynem bekopognak – lihegte az árnylány. A varázsló elkezdett fel–alá járkálni a helységben. 
– Hányan vannak? – tudakolta a Vezér. 
– Úgy húszan. Elég erős.
A Napvezér elgondolkodott. Nem sokkal később ismét kopogtattak az ajtón, majd mindenki csodálkozására Talek lépett be a szobába. Ő is felvette a seregre jellemző zöldes páncélt. Rövid haját most mindkét oldalán egy piros és egy zöld tollal díszített ezüstpánt fogta le.
– Beszélhetnénk? Négyszemközt? – kérdezte különös hangon. A mágusnő kiment a szobából, majd egy csendesebb helyre mentek.
– Hallottam az ellenséges csapat közelségéről. Szeretném, ha én vezethetném a sárkányokat, akiket kiküldesz ellenük – kérte a kobold, mire a varázslónő megdöbbenve nézett rá. 
– De…
– Ezzel természetesen nem a kapcsolatunkat akarom javítani. Egyszerűen csak azt akarom, hogy ne mondjanak árulónak – vonta meg a vállát a lény, majd megtörölte homlokát.
– Nem tudom. Nem bízom benned annyira, hogy az irányítást a kezedbe adjam, de legyen. Ha viszont bárkinek is baja esik, csak a fekete sereg élén akarlak viszontlátni – villantak meg arany szemei a lánynak. A kobold mérlegelte a helyzetet, majd bólintott. 
– Kapsz tíz sárkányt, s veled együtt ugyanannyi íjászt. Azonban tünde katonákat – mondta a Napvezér, mire a lény ismét bólintott, majd elment. Neila elgondolkodva ment vissza a szobájába. 
– Mit akart? – érdeklődött enyhe idegességgel a hangjában Elnor. Ő sem kedvelte túlzottan kékszemű társát. 
– Ő vezeti a csapatot a démonokkal szemben – jelentette ki a mágusnő, miközben töltött magának egy pohár bort. Társai döbbent arcára nézve már–már elmosolyodott. Egyhúzásra kiitta pohara tartalmát, majd leült az ágyára. 
– Megőrültél? – kérdezte Kira, miután szóhoz jutott.
– A vesztüket akarod? – értett egyet az ifjú kobold. 
– Ebből ki fog derülni, tényleg áruló–e. Szerintem nem. Lehet, hogy nem kellene, de hiszek abban, hogy a mi oldalunkon áll, hiába használ gonosz mágiát – felelte lehunyt szemmel a Napvezér. Barátai még mindig nem hittek a fülüknek. 

A sárkányok felszálláshoz készülődtek. Talek Aranyeső hátán utazott, bár korántsem azért, mert kedvelte volna a sárkányt. A rajtaütésben részt vett Halgor is, habár a kobold eleinte ellenezte. A Nap már magasan járt, mikor a kötelék elindult a démonok után. 
A levegőben a sárkányok ötös csoportokra bomlottak. Mikor elérték az idegen előőrsöt, a kobold megindította a támadást. Sárkánya zuhanó repülésbe ment át, majd egy villámlehelettel megölt pár alakváltót. Társaik is követték volna példájukat, de ekkor mindenki óriási meglepetésére a többi idegen fekete sárkányokká változott át.
– Csapda! – morogta bosszúsan Talek, miközben hátasa elkezdett felfelé repülni. Az egyik azonnal fekete üldözőbe vette őket. A kobold felajzotta íját, majd lőtt. Pontosan vállon találta a hüllőt, mire annak düh villant a szemében. Gyorsabban kezdett szállni, s már majdnem elérte az aranyat, mikor Talek váratlanul leugrott hátasáról. Aranyeső megdöbbenve nézett utána.
A kobold pontosan ellensége fején landolt, amire az megállt a levegőben. A kékszemű katona eleinte nehezen kapott levegőt, ugyanis a sárkány feje egyenesen a gyomorszájában kötött ki. Miután összeszedte magát, kivonta kardját, majd ellenfele hátába döfte. A fekete felordított, de nem adta fel könnyen a harcot. Elkezdett zuhanni, mire Talek kénytelen volt erősen a fekete nyakába kapaszkodni. Fél kezével ismét beleszúrta pengéjét a hüllőbe, amitől az nem tudta többet használni szárnyait. 
Talek elengedte a sárkányt, majd halványkék szárnyaival próbálta lassítani a saját esését. Sajnálatos módon a szárnyak nem voltak alkalmasak hosszabb távú repülésre, így nem sokat segítettek. A kobold már azt hitte, lezuhan, mikor Aranyeső alábukott és felfogta társát. 
– Jól vagy? – tette fel a kérdést az arany.
– Igen. Hol vannak a többiek? – váltott témát a lény, mire a sárkány megfordult. 
A csapat tagjainak sikerült elbánni a feketékkel, bár nem egy hüllő megsérült. Ám a rajtaütés még így is sikeresnek volt mondható. A sárkányok visszatértek a városba, ahol Neila már várta őket. Mikor meglátta az aranyok sérüléseit, kérdően nézett a koboldra. Talek már éppen mondott volna valamit, mikor Aranyeső megelőzte.
– Beszélhetnék veled egy percre? – kérdezte, mire a mágusnő bólintott. Hallótávolságon kívülre mentek a várakozó koboldtól, majd az arany folytatta mondandóját.
– Talek nem tehet a sebesültekről. A démonok nem démonok voltak, hanem fekete rokonaink. Nem tudtuk előre, így meglepetésszerű volt a támadásuk. Taleket ne vond felelősségre, megmentette az életem – mesélte az arany. Barátja hitetlenkedve hallgatta. 
– Rendben. Készüljetek fel a csatára. Már csak kevesebb, mint egy napunk van hátra – felelte a lány, majd visszament társához.
– Szeretném megköszönni, amiért megmentetted Aranyesőt a feketétől – kezdte a Napvezér, de a kobold egy intésével félbeszakította.
– Nem mentettem meg senkit. A támadás váratlanul ért minket, s a saját hibámból estem a feketére – felelte hidegen a lény, majd elvonult. A mágusnő nem értette társát, bár nem is ért rá ezzel foglalkozni. Csak most jött rá, mennyire fáradt. Már két napja nem aludt. A háború alatt nem is fog, ezért szerette volna kipihenni magát.
Elindult a palota felé. Útközben összetalálkozott Fehéragyarral.
– Szeretném kipihenni magam még utoljára – kezdte a varázsló, mire az arany vezér csak bólintott. Neila megköszönte, majd elment a szobájába. Ám a helységben nem volt egyedül. 
– Én akkor sem bíztam volna Talekre a sárkányokat – szólalt meg Elnor. Unokatestvére csak elmosolyodott, majd ivott egy pohár bort.
– Nem áruló, s ezt bebizonyította.
– Nekem ennél több kell, hogy meggyőzzön.
– Ugyan! Inkább hagyj pihenni. Szeretnék még egyszer aludni – dörzsölte meg szemeit a Napvezér, mire az ifjú kiment. Mivel gondolataiba volt merülve, nem vette észre, hogy valaki figyelte.
A sereg egyre nyugtalanabb lett, ahogy közeledett az ellenség. Tudták, nemsokára megkezdődik a harc. Csak remélhették, hogy megnyerik a háborút a túlerővel szemben.


23.
Hajnalban Neila már talpon volt és éppen a főtérre igyekezett. A Nap még nem kelt fel, de már derengett. Útközben Elnor is csatlakozott hozzá. A stratégiáról beszélgettek, s eléggé belemerültek. Ezért nem vették észre, hogy egy társuk minden mozdulatukat figyelte. 
A főtéren már várta őket Szalvaren.
– Jó reggelt. Már mindenki talpon van, csak a sebesülteket hagyjuk pihenni – kezdte a sárkány, de egy halk kürtszó elhallgattatta. Ez volt az őrségváltásnak a jele. Mikor a katonákat leváltották, a vezér folytatta.
– Ma már jó lenne, ha valamennyit a többi parancsnokkal is megosztanál a tervedből. Ő mennyit tud? – intett fejével az ifjú kobold felé.
– Tulajdon képpen mindent, ami fontos.
– Őrült ez a nő, s erre a nyakamat teszem – szólt közbe Elnor fejcsóválva. A tervet csak nemrég tudta meg és eléggé kockázatosnak találta. Kezét összefonta mellkasa előtt. Fehéragyar elmosolyodott.
– Úgy emlékeztet valakire – súgta társa fülébe ravasz mosoly kíséretében, mire a mágusnő is elmosolyodott. 
– Nos, mikor kezdődik a megbeszélés? – váltott témát a lány. 
– Mikor felkel a Nap. 
– Rendben. Addig viszont még el kell intéznem valamit. Akkor majd találkozunk – mondta a Napvezér, s visszaindult a szobájába. De mikor belépett a helységbe, érezte, hogy nincs egyedül. Érdeklődve fordult a fekete tünde felé.
– Látom jól egymásra találtatok Elnorral – kezdte Halgor sértődötten. Neila értetlenül nézett vissza rá. 
– Csak nem féltékeny vagy? – kérdezte mosolyogva, mire társa karba tett kézzel állt meg előtte. A Napvezér felkacagott.
– Ugyan! Rá nem kell féltékenykedned. Nem azért vagyok vele olyan sokat. Különben is, még nálam is fiatalabb – lépett a tünde elé a varázsló. 
– Akkor mondd meg az okát!
– Rendben. Elnor az unokatestvérem, de ezt most nem fogom kifejteni. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg őt – mondta a lány, majd kiment. Halgor egy ideig döbbenten nézett maga elé, majd ő is távozott a szobából. 
Neila egyenesen a tanácsterem felé vette az irány. Ám az ajtóban beérte Halgor, aki elállta útját.
– Hogy–hogy rokonok vagytok? – érdeklődött a tünde.
– Figyelj! Most nincs időnk ezt megbeszélni. A háború után mindent elmondok, de most engedj be! – keményedett meg a mágusnő hangja, mire társa ellépett. 
– Ha egyáltalán még élünk – mormolta maga elé a tündemágus, majd követte a társát.
Mikor beléptek, mindenki felállt, majd a mágusnő intésére ismét helyet foglaltak.
– Nos, akkor döntöttél már a sereg további elhelyezéséről? – kérdezte Gerald.
– Úgy gondolom, nem kellene egyszerre az összes katonát a falra parancsolni. Mindenképpen kellenek pihent emberek, hogy az esetleges nappali csatákban legyen esélyünk – kezdte a Napvezér. Az egybegyűltek nagy része egyetértett.
– És ha nem támadnak nappal, akkor mi lesz? – tette fel a kérdést Agony, miközben megtörölte a homlokát.
– Akkor természetesen naponként váltjuk őket.
– És a sárkányokkal mi van? – váltott témát a tünde parancsnok. Neila Fehéragyarra nézett, aki elgondolkodott. 
– Azt még nem döntöttük el – felelte bizonytalanul a lány, bár ez csak Dargornak tűnt fel. Ő viszont nem szólt, mert ismerte a varázslót. 
– És a mágusokkal? – szólt közbe Cavel. Erre csönd volt a válasz. A némaság mindenkit zavarba hozott, csak a mesterek fejét nem. Ővele beszélt a mágusnő, ezért pontosan tudta, miért nem válaszol.
– Akkor itt az ideje, hogy ezt eldöntsük – kezdte Agony, ám ekkor egy őr rontott be a terembe.
– Egy kisebb ellenséges csapat közeledik a város felé! – jelentette falfehér arccal. 
– Hányan vannak? – állt fel Neila.
– Harminc főt számoltunk.
A lány azonnal kiadta az utasításokat. Nem sokkal később öt sárkány és ugyanannyi mágus készülődött a felszállásra. Miután mindenki elkészült, elhagyták a várost. Egyenesen az ellenség felé repültek. Kivételesen Neila vezette a csapatot. Mikor az idegenek fölé értek, azonnal megkezdték a támadást. 
Egyszerre rontottak a démonoknak, akiket teljesen felkészületlenül ért a rajtaütés. A sárkányok halálos leheleteikkel, a mágusok pedig különböző varázslatokkal támadtak. Az idegeneket nem sokkal később mind megölték. A kis csapat ezután visszatért a városba. 
A parancsnokok megint összeültek. Mégsem beszélhettek meg mindent, ugyanis egy újabb alakváltó előőrsöt jelentettek. Aznap alig tudtak egymással tanácskozni a vezérek. Szinte minden percben jelentettek valamit. 
Mindenki a háborúval volt elfoglalva, kivétel Silumart. A surranó megint nagyon unatkozott, amiért csaknem mindent megtiltottak neki. Már Agonyt sem tudta bosszantani. A sárkányokat inkább békén hagyta, miután egyszer majdnem lenyelték. A koboldokat képtelen volt megtalálni, a tündék pedig egyszerűen levegőnek nézték. 
A mágusok szintje még mindig vonzotta az apró alakot, ezért úgy döntött, hogy ismét látogatást tesz. El is indult a tiltott szint felé. Ám amikor odaért a kétszárnyú ajtó elé, megtorpant egy pillanatra. Éppen egy mester jött ki, ezért Sil elrejtőzött az egyik sötét sarokban. A mágus nem törődött vele, így miután elment, a surranó belépett a folyosóra. 
Tudta, melyik szobákban nem tett még látogatást, ezért elindult az egyikbe. Mikor belépett, feltűnt neki a félhomály. Az ablakok be voltak függönyözve. A vastag anyag pedig szinte minden fényt kizárt. Mivel így nem látott rendesen, Sil elhúzta a függönyt. Az eredmény igen megdöbbentette a betolakodót. 
A surranó nem nézett körül eléggé a szobában, így nem vette észre az asztalra kiömlött port sem. Mikor az apró alak elhúzta a sötétítőket, a por hirtelen elkezdett szikrázni. Sil eleinte igen meglepődött, de aztán érdeklődve figyelte a mutatvány. Mikor vége lett, egy újabb dologért nyúlt, mikor lépteket hallott. 
Neila még éppen idejében kapta el menekülő barátja grabancát. 
– Szia! Éppen téged akartalak megkeresni – védekezett a surranó ártatlan képpel. A mágusnő szó nélkül kidobta társát a palotából.
– Ha nem tudsz nyugton maradni, akkor harcolnod kell! – jelentette ki a Napvezér.
– Remek! Akkor felülhetek egy sárkányra és… – kezdte Sil belelendülve. Szinte már látta magát, amint az ellenség menekül előle. Ábrándját barátja oszlatta szét.
– Nem sárkányon, hanem a falon.
– Ööö, akkor inkább mondd, meg, mit csináljak. Unatkozom Neila! Nem tehetek róla, hogy unalmasak vagytok – jegyezte meg a surranó. 
– Ha nem bírsz magaddal, megetetlek egy fekete sárkánnyal! – dünnyögte a mágusnő, mire barátja arca felvidult. Neila türelme fogytán volt, ezért megfogta a surranót, majd levitte egy cellába, s rázárta az ajtót. Ezután egy olyan igét mondott a zárra, amit szerinte nem képes társa kijátszani. Miután ezzel végzett, visszament a falra. A Nap éppen lemenőben volt, s vörösre festette az ég alját. Neila elgondolkozott, de Szalvaren hívatta magához, így egy sóhaj kíséretében lement. 
– Mi a gond? – kérdezte a Napvezér.
– Nincs semmi. Csak mondani akartam, hogy a sárkányok felkészültek. Bármelyik percben képesek csatába indulni. A mágusok is a közelükben vannak. Mindenki elfoglalt a helyét – jelentette Szalvaren, mire a Napvezér elégedetten bólintott. 
Ekkor felharsantak a kürtök. A tiszta hang visszhangot vert a város falai között. A kürt mégis panaszosan szólalt meg, mintha már előre tudná, ezt a csatát képtelenség megnyerni. Neila azonnal felrohant a főfalra és elnézett a messzeségbe. A horizonton kirajzolódott egy fekete sereg körvonala. 


24.
Amint felharsantak a kürtök, a katonák azonnal elindultak a megbeszélt helyeikre. A város teljesen felbolydult, akár egy hangyaboly. A főfalra is lassan felértek a harcosok, illetve a második falra is, mely tíz lábbal volt magasabb az elsőnél. Szalvaren is felvette eredeti alakját, s most parancsokat osztogatott. Ám Neila megállította. Már Halgor is odaért, így ő is hallotta a mágusnő utasítását.
– Azonnal parancsoljátok le a katonákat a főfalról! – ordította túl a kavalkádot a lány. Társai megdöbbenve fordultak felé. 
– Gyerünk! Ne kelljen mindent nekem csinálni! – csattant fel a Napvezér.
– Megőrültél? Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva a fekete tünde.
– Most nincs időm elmagyarázni, de tegyétek, amit mondtam! – felelte a mágusnő ellentmondást nem tűrő hangon. Ezután szólt egy őrnek, hogy fújjon visszavonulót a főfalra igyekvőknek. Az ember meglepődött ugyan, de nem mert ellenszegülni a parancsnak. 
– Mit akarsz tenni? Miért vonuljanak vissza az íjászok? – érdeklődött Fehéragyar is. Látta, hogy a tündék és a koboldok megzavarodtak a visszavonuló hallatán. Vonakodva engedelmeskedtek csak. 
– Bízzatok bennem! Menjetek ti is! – kérte a lány.
– Én nem megyek – jelentette ki Halgor, miután Szalvaren kelletlenül bár, de elrepült. Igaz, ő leginkább társai miatt kellett, hogy elmenjen. 
– Figyelj rám! Állítsd fel az embereket a résben úgy, ahogy a falon lennének. Ha szólok, azonnal küld fel őket, ám akkor ne késlekedj, mert különben minden elveszik! – mondta komolyan a mágusnő. A tünde még mindig tétovázott.
– Menj már Halgor! Miattam ne aggódj! De figyelmeztesd a katonákat, ne érjenek a falhoz, sőt, a lehető legtávolabb húzódjanak tőle! – hadarta még a varázsló, majd a sötét sereget kezdte felmérni. A kitaszított is elnézett a fal felett.
A föld szinte fekete lett a hatalmas hadtól. Mindent elpusztított, ami csak az útjába került. A levegőben százával jöttek a fekete sárkányok, mindegyikük hátán egy–egy mágussal. Szinte elhomályosították a csillagokat is. Csak a közeledő halált lehetett látni. 
– Menj már! – lökött társán Neila. 
– Mit akarsz tenni? Itt maradok veled.
– Ha nem mész le, én magam foglak megölni, de akaratomon kívül. Menj amilyen gyorsan csak tudsz és ne feledd, a kövekhez ne érjetek! – hallotta a fekete mágus társa utolsó szavait, mielőtt ő is lement volna. A két fal között felállította a katonákat, majd felnézett a főfal tetejére. Remélte, a lány tudja mit akar tenni.
Neila felállt a kövekre. Előtte húsz láb mélyen húzódott a föld. Várt, míg az ellenség megfelelő közelségbe nem ért. Érezte, hogy mögötte az íjászok összesúgnak. Szíve a torkában dobogott, fülében hallotta dübörögve száguldó vérét. Felsóhajtott. Kizárta tudatából a külvilágot, s elkezdett koncentrálni. Előhívta tudatából a megfelelő szavakat, majd kimondta őket. Ezt ismételgette addig, míg lassan fel nem emelkedett. 
Mikor már négy láb magasan lebegett a fal felett, megállt, majd egy másik igébe kezdett. Hangja hol erősödött, hol halkult. Bár csaknem suttogva kántált, szavait mégis mindenhol hallani lehetett. Mindenki csodálkozással vegyes félelemmel tekintett fel a fal felett lebegő varázslóra. Bár a szavak mindenki számára érthetetlenek voltak, valami különös erő lappangott bennük, mely nem kecsegtetett semmi jóval. A védők tudták, valami hatalmas dolog készül. Érezték a levegőben vibráló erőket. Az igék szinte visszhangot vertek a katonák fülében. Nem hallottak mást, csak a halk, mégis parancsoló szavakat. A legtöbben rettegve néztek fel a harcosnőre. A mágusnő felett fokozatosan megjelentek a viharfelhők, melyek spirálszerűen forogtak. Egy villám hatalmasat dörrenve vágott fényes utat magának az égen, amit aztán több is követett.
Neila felemelte karjait, s megvárta, míg az egyik villám belecsap. A lány megremegett ugyan, de sikerült felül kerekednie a természeti elemen. Magába szívta a villámot, amiből egy burkot vont maga köré belőle. A mindenfelé villámok cikáztak. Némelyek a szikrázó, fényes pajzsba csaptak bele, erősítve azt, mások a főfalon futottak végig.
A katonák elámultak. Ők úgy látták, mintha a Napvezérből csapkodnának a villámok, amíg ő egyet fogva tart. A fényes gömbön belül feltámadt a szél, mire a lány haja szinte úszott a levegőben. A fekete sereg közben egyre csak közeledett. A sárkányok már majdnem elérték a főkaput. Az íjászok nehezen tudták megállni, hogy ne támadjanak. Csak figyelték a levegőben álló mágusnőt, aki még mindig a felhőből szívta magába a villámokat, és annak erejüket.
Mikor a fekete sárkányok elég közel értek, Neila elengedte a villámot, s karjait az ellenség felé nyújtotta. A felszabadult energia óriási erővel támadta az idegeneket. A sárkányok azonnal elpusztultak, amikor egy–egy villám beléjük vágott. Szinte feketék hulltak az égből. De a gyalogos idegeneket is igen megtizedelték a gigászi villámok. 
A védők alig hittek a szemüknek. Csaknem nappali világosság támadt és a vakító fény már-már bántotta a szemüket. Némelyek elfordították tekintetüket. A főfalon folyamatosan futottak a villámok, melyek a földet elérve az ellenség felé haladtak tovább. Mindenkit elpusztítottak, akihez csak hozzáértek. A levegőben égett hús szaga terjengett. 
A démonok teljesen összezavarodtak a villámok láttán. Soraik felbomlottak, s néhányan inkább menekülésre fogták a dolgot. De sokuk nem ért el messzire. Még a fekete mágusok is képtelenek voltak védekezni. A legtöbbjük már meghalt, mikor lezuhantak a feketékkel együtt. Hiába támadták a Napvezért, minden mágia hatástalannak bizonyult a villámokból álló pajzzsal szemben. 
Ám Neila tudta, már nem bírja sokáig. Még egyszer felemelte egyik karját, hogy egy újabb villámot szívjon magába. Mikor már alig bírta az irányítása alatt tartani az energiákat, kiengedte magából azokat. Az ereje rohamosan csökkent. Ismét kántált valamit, mire elkezdett hátrafele húzódni. Mikor már a két fal közötti rés fölött lebegett, a kövekre irányuló villámokat megpróbálta felfogni. 
A várakozó katonák tátott szájjal figyelték a jelenetet. Még a sárkányok is beleszédültek a hatalmas energiák láttán. A mágusok szintén csodálkoztak a lány erősségén. 
Halgor viszont egyre jobban aggódott. Tudta, társa már nem bírja sokáig. Észrevette, hogy a főfalon már nem futnak villámok. Ekkor megszólították gondolatban.
“– Induljatok a falra! Gyorsan!” – hallotta Neila hangját. Azonnal parancsot adott az indulásra. Az íjászok rögtön elindultak, bár az óriás robajtól nem hallottak jól. A tündék és koboldok azért tartottak a kövektől. Féltek a villámoktól, de mikor felértek, tudták, már nincs mitől. Neila már csakis az ellenség felé irányította a gyilkos erőket. 
Mikor a mágusnő látta, hogy mindenki felért, abbahagyta a varázslatot. Csakhogy arra már nem volt ereje, hogy fenn tartsa magát a levegőben, pedig a varázslat látszólag nem tartott sokáig. Mikor a villámok megszűntek és a dörgések is elhaltak, elvesztette az eszméletét. Szalvaren látta, hogy társa nem bírja tovább, s még idejében sikerült elkapnia a mágusnőt. Ezután letette az egyik nyugodt részre, majd visszarepült a falra. 
A viharfelhők feloszlottak, ismét helyet engedve a Holdnak és a csillagoknak. A katonák felkészültek a támadásra, ami nem érkezett meg. A fekete sereg fele nem élte túl a természet erőinek a támadását. A sárkányok nagy része is holtan feküdt a réten. A gonosz mágusok saját védelmükben merültek ki és még így is alig maradtak. 
Ám a nyugalom nem tartott sokáig. Az éjszaka még hosszú volt a védők számára. A katonák feszülten figyelték ellenségeik minden mozdulatát. 
– Nos, talán ez az éjszaka viszonylag nyugalmas lesz. Nincs az az erő, ami a sereget még napfelkelte előtt újraszervezné – jegyezte meg egy halk sóhaj kíséretében Szalvaren, aki most ismét emberi alakban állt a kitaszított mellett.
– A Nagy Úr igen erős. Én azért nem vagyok annyira biztos a dologban – jegyezte meg különös hangon Halgor. Fehéragyar rá nézett, s igen megdöbbent, mikor egy pillanatra mást látott maga mellett. Az ábránd ahogy jött, úgy el is szállt. Az arany vezér megrázta a fejét, majd ismét a sereget nézte.
– Reménykedjünk – suttogta halkan a sárkány. A katonák még mindig csodálkozva nézték a Napvezér művét. Alig hittek a szemüknek. 
– Így talán lesz valamennyi esélyünk – szólt közbe Elnor, aki szintén a főfalon volt. A két vezér ránézett.
– Még mindig többszörös túlerőben vannak hozzánk képest. Ne feledd, hogy alig vagyunk ezerötszázan – figyelmeztette az arany az ifjút.
– Azt hiszem, Neila felér egy kisebb sereggel. Ezt senki sem tudta volna utána csinálni – dünnyögte halkan Halgor. Elgondolkodott a lány családfáján. “Kétség kívül mindkét féltől a legjobbat örökölte” – vonta le magában a következtetést. Ám gondolatai máshol jártak. Lehunyta szemeit, s nem figyelt többé a környezetére.

A város előtti rét megtelt ellenséges tetemekkel. A fekete sárkányok sok alakváltót megöltek, mikor rájuk zuhantak. A démonok teljesen tanácstalanok voltak. A gonosz mágusok egymást hibáztatták, illetve a vezérüket. A parancsnok is idegesen nézte szétzüllött seregét. 
– Ez az átkozott Napvezér! Nem gondoltam volna, hogy ennyire erős – szitkozódott a vezérdémon, s elkezdett fel–alá járkálni. Mellette egy feketecsuklyás alak állt. Az alakváltó ugyan nem látta, de a mágus mosolygott. 
– Ez a te hibád! – ordította a démon és ökölbe szorította kezeit.
– Én figyelmeztettelek, hogy a Napvezér ereje teljében fogja várni a sereget. Most láthattad, mit jelent ez – vont vállat az alak.
– Idefigyelj Rejtély! Nem mondtad… – kezdte volna a vezér, de ekkor hirtelen felforrósodott a levegő. A fekete tünde dermedten állt az idegen mellett. Mindketten egy irányba néztek. A sötétségben egyszer csak egy forgó, vörös spirál jelent meg. Ezután fokozatosan megnövekedett, majd egy hatalmas alak körvonalát kezdte kirajzolni. 
Miután a gigászi harcos megjelent, mind a démon, mind a mágus fél térdre ereszkedett előtte. A Nagy Úr egy intésére a varázsló felállt. Halgor izzadt fekete köpenye alatt. Csak remélni tudta, hogy a Nagy Úr nem veszi észre, nincs teljes mivoltában ott. A harcos viszont nem vett róla tudomást.
– Kelj fel vezérdémon! – utasította egy síri hang a remegő alakváltót. 
– A várost megtámadtátok? – kérdezte a Nagy Úr. Az alakváltó minden tagjában remegett. Eleinte nem jött ki hang a torkán, végül dadogva kinyögte a választ.
– A… a… a… Na… Napvezér a f… fél sereget elpusztította – nyögte alig hallhatóan az idegen. Az Úrnak düh villant a szemében. A levegő szinte már égetett. Halgor is remegett, habár igyekezett úrrá lenni magán.
– Te figyelmeztetted? Felhívtad a figyelmét annak az embernek a hatalmára? – fordult a tünde felé a két sötét szempár. 
– Igen Nagy Úr. Ám a démon túlságosan elhamarkodta a támadást – hajolt meg a gonosz mágus. Az alak ismét az idegen felé fordult. Az alakváltó egyszer csak azt érezte, mintha fojtogatnák. Torkához kapott, majd térdre esett. Ezután alakja megremegett, majd egyre folyósabb lett. Miután már–már elfolyt az égető hőségben, a Nagy Úr szinte magába olvasztotta a volt parancsnokot.
– Legyen ez lecke mindannyiótoknak! Ezentúl a helyettese lesz a parancsnok – jelentette ki a gigászi harcos, majd fokozatosan eltűnt. A levegő ismét normális hőmérsékletű lett, ami egyáltalán nem volt hűvös. Az új démonparancsnok ezután a fekete kém elé állt. 
– Mit akar a Nagy Úr?
– A várost minél előbb foglaljátok vissza. A következő látogatásánál már a városban akar lenni. Illetve, a Napvezért akarja, de élve – válaszolta kimerülten a fekete tünde. 
– Tudd meg a város gyenge pontjait! – utasította az alakváltó, mire a mágus elment. 
A varázsló visszatért saját testébe. Halgor kinyitotta a szemét. Ekkor hihetetlen fáradság tört rá. Enyhén szédült is. Ez persze nem kerülte el Szalvaren figyelmét.
– Jól vagy? – kérdezte. 
– Igen. Hol van Neila?
– A téren tettem le. Mit akarsz vele? Még biztos nem tért magához – kezdte az arany csodálkozva. Halgor csak rá nézett, mire a sárkány ismét meglepődve vette észre a változást. A tünde szó nélkül levonult a falról. Fehéragyar elmerengve nézte a fekete sereget. Gondolatai mégis társa körül jártak. 
– A sereg pihenjen a helyén. Ne menjenek el, ha lehet. Úgy látszik, ma nem lesz több támadás – mondta a sárkány, mire felharsantak a kürtök. Az arany ezután lement a falról. Beszélni akart valakivel. A katonák egy része leült a helyén, a többiek az ellenséget figyelték.
Halgor könnyen megtalálta a Napvezért. A lány még eszméletlen volt. A fekete tünde adott neki valamennyi energiát a sajátjából, de félt, hogy ő sem marad talpon. A szédülése erősödött, bár még sikerült elűznie. Ám nem volt elég óvatos, s nem vette észre, hogy egy társa megfigyelte. 
Mikor Neila kinyitotta a szemét, a tündét látta maga előtt.
– Hogy áll a csata? – kérdezte azonnal a mágusnő.
– Sikeresen megölted a sereg felét, úgyhogy ma nem támadnak többet. De vannak híreim számodra – felelte Halgor. Segített felállni társának, majd elvezette egy viszonylag nyugodt helyre.
– Nemrég jártam a seregnél. Éppen akkor volt ott a Nagy Úr is – borzongott meg a tündemágus. 
– A vezérdémont leváltották. Az új parancsnok az egyik legerőszakosabb démon. A “megadás” szó hiányzik a szótárából. Nehéz dolgunk lesz. Szerencsémre nem vette észre, hogy nem vagyok ott teljes egészében. De téged akar, a várossal együtt – fejezte be Halgor baljós hangon. A Napvezér elgondolkodott. Bár alig állt a lábán, tudta, nincs ideje pihenni. 
– Rendben. Mindenki a helyén van? – kérdezte, mire a gonosz varázsló bólintott. Neila visszament a térre, ahol a sárkányok gyülekeztek. Itt Fehéragyarral találkoztak.
– Örülök, hogy ébren vagy. De legközelebb szólj, ha ilyen öngyilkos varázslatra készülsz – köszöntötte a sárkány, mire a lány elmosolyodott. 
– Tudtam, hogy nem engedtétek volna, de ez most mindegy. Senki sem sérült meg?
– Mindenki rendben van. Csak az ellenség fogyatkozott meg, hála neked – válaszolta a hüllő.
– A feketék és a mágusok közül hányan maradtak életben?
– A rokonaink majdnem mind elpusztultak. Mágusok is alig maradtak. Sajnos a démonok még így is legalább kétszeres túlerőben vannak. Nehéz csata lesz – jegyezte meg váratlanul Kira. Senki sem vette észre, hogy ott van. A Napvezér összehívta a parancsnokokat a térre. Most ott beszéltek meg jópár dolgot. 
Aznap este nem támadtak az idegenek, de mindenki tudta, ez nem tart sokáig. A levegőben egyre nőtt a feszültség. A katonák nagy része csak is Vezérükben bíztak. Akik eddig esetleg kételkedtek a mágusnő erejében, már azok is vakon hittek a róla szóló történeteknek. Az emberek csak remélni tudták, hogy ezt a háborút megnyerhetik.


25.
Másnap a katonák éberen figyelték ellenségeik minden mozdulatát. Igaz, a démonok csak tábort vertek a távoli erdő határán. A sereg láthatóan nehézkesen szedte össze magát. A védők ennek ellenére tudták, ne ítéljenek a látszat alapján. Estére biztosan támadni fognak. 
A parancsnokok ismét összeültek a tanácsteremben.
– Lenne egy ötletem, de nem hiszem, hogy elfogadjátok – kezdte Neila. Az egybegyűltek hallgattak, ezért a lány folytatta. Miután végzett, a vezérek elgondolkodva ültek a helyükön. A levegő forrósága is megnehezítette az egyébként sem könnyű döntéseket. Hiába nyitottak ki minden ablakot, a levegő meg se rezdült.
– Igen merész, de megér egy próbát – jegyezte meg végül Szalvaren. 
– De mi van, ha a démonok tudnak majd védekezni? – kérdezte Agony, s megtörölte homlokát. Senki nem válaszolt. A parancsnokok végül úgy döntöttek, megpróbálják a tervet. Miután feloszlottak, mindenki a főtérre indult. 
Neila Elnorral ment, mögöttük pedig Halgor ballagott. Ám a mágusnőnek feltűnt, amint Fehéragyar lemaradt, majd bevárva Agonyt, még megbeszélt vele valamit. De nem ért rá ezen gondolkodni. Ramor jött szembe, s megállította őket.
– Szeretném, ha én szolgáltathatnám a ködöt – kezdte. A Napvezér bólintott, majd tovább sétált. A főtéren voltak a sárkányok a mágusokkal. Neila parancsot adott egy kisebb lovas csapat felszerelésére. A hátasok nem sokkal később ott várták gazdáikat a téren.
– Ramor, kezdheted – mondta a mágusnő, mire a mester elkezdett kántálni. 
A varázsló körül köd kezdett gomolyogni, ami egyre csak sűrűsödött. Ramor szétküldte a felhőt, ami lassan kúszott a fekete sereg felé. Fokozatosan maga alá temette a rétet. Puhán betakart minden élőt és élettelent, akár egy anya lázas gyermekét. Miután elrejtette a támadókat a védők szeme előtt, a mester megállította a felhő terjedését. A köd mégsem állt meg teljesen. Folyamatosan gomolyogott és sűrűsödött, mintha életre kelt volna. 
Csupán a város maradt kívül a hatalmas felhőn. Ha valaki felülről figyelt volna, egy szigetnek is nézhette volna a várost a fehér tenger habjai között. A Napvezér elégedetten bólintott az eredményt személve, majd intett az íjászoknak. A koboldokból és a tündékből álló lovasság a főkapu előtt várakozott. Igaz, a vezetőt még nem választották meg. A Napvezér odament a katonákhoz.
– Ne feledjétek, csak az a dolgotok, hogy megzavarjátok őket. Komoly harcba semmiképpen se kerüljetek! Ne kerüljetek túl messzire egymástól! A vezetőtök Halgor lesz. Sok szerencsét! – fejezte be a lány. A kapu kinyílt, mire a lovak kivágtattak a fehérségbe. 
Az íjászok egyáltalán nem látták egymást, mégis tudták, ki hol van. Bár a köd nagyon sűrű volt, mégsem okozott gondot a katonáknak, hogy megöljenek egy–két démont. Mikor elérték a fekete sereg határát, megkezdődött a játék. 
Halgor két alakváltó őr közé vágtatott, s tőrével megölte mindkettőt. Ezután a tábor belseje felé vette az irányt. A néhol felhangzó sikolyokból tudta, társai is a közelben vannak. Még lenyilazott pár idegent, majd kifelé vágtatott a seregből. Ekkor egy másik ló is csatlakozott hozzá. 
Ám lovasa nem volt vele. Halgor megállította a paripát. Nem messze tőle csata zajai hangzottak fel. A fekete tünde azonnal segített társának. 
Talek küzdött négy idegennel. Bár a kitaszított nem szívlelte a koboldot, mégis segített neki. Lenyilazta a démonokat, majd kezet nyújtott a mesterlövésznek. Ketten vágtattak tovább. A kobold ekkor két ujját szájához emelve éles hangon füttyentett. Ezt még egyszer megismételte. Halgort kirázta a hideg a magas hangtól. 
Lovak patadobogása hallatszott. Pár pillanattal később megjelentek a kobold íjászok. A tündék sem sokkal lemaradva követték őket. A kis csapat ezután visszaindult a városba. A főkapu előtt nemsokkal hirtelen megszakad a köd. Tisztán lehetett látni a rácsokat, amik most kitárultak közeledtükre. A lovasok beügettek.
– Nos, hogy sikerült? – kérdezte a fekete tündét Neila. 
– Minden rendben ment. Pár démont megöltünk. Azt hiszem, igen meggondolják majd a támadásukat. Eddig mi irányítjuk a háborút.
– De ez bármikor változhat – jegyezte meg komoran a mágusnő. Aznap békén hagyták az ellenséget. A nap további része eseménytelenül telt a védők számára. Leszámítva természetesen a csaknem kézzel foghatóvá vált feszültséget, mely katonák a feje fölött csüngött, akár egy pók, mely áldozatát lesi.
Ám amint leszállt az est, a látóhatáron húzódó fekete csík is feléledt. Mozgást észleltek a felderítő kémek az ellenséges seregben. A köd még nem szállt fel, ugyanis a mesterek nem engedték. Ez viszont most lehet, hogy az ellenségnek kedvez. 
– A démonok rendezkednek. A parancsnokuk nem engedi, hogy katonái ellustuljanak. Van egy olyan érzésem, ma támadni fognak – jelentette Kira. Az árnylány most sokat segített barátainak a kémkedéseivel. Amint ezt kimondta, kivágódott a tanácsterem ajtaja, s egy vérző katona botorkált be.
– Jönnek! – nyögte elhaló hangon, majd a padlóra csúszott. A parancsnokok már nem tudtak segíteni a szerencsétlenen. A vezérek azonnal elfoglalták a helyüket. A fehér felhőből lassan kibontakozott egy fekete árny. Az alakváltók egyre csak közeledtek. Ekkor csaptak le a feketék is.
– Sárkányok felszállni! – kiáltotta Neila és repülésre ösztökélte Cameront. A kijelölt aranyok mind az égbe emelkedtek. Mindegyiknek ült egy mágus a hátán. Fekete rokonaik villogó szemekkel várták őket. Csakhogy a sűrű felhőben könnyen el tudtak veszni a védők szeme elől. Az aranyok néha csak az utolsó pillanatban vették észre rokonaikat.
Cameron elvesztette társait szem elől, ami igen nyugtalanította. A felhőből ekkor egy fekete rontott elő kitátott pofával, s egyenesen a fehér oldalába mart. Cameron nem tudott szabadulni a halálos ölelésből. Ekkor Neila kivonta kardját, majd egy csapással felmetszette ellensége nyakát. A hüllő fekete vércsíkot húzva maga után zuhant a föld felé. 
Aranyeső sem látta társait, habár őt egyelőre nem támadták. Ám mikor észrevette, hogy Szalvaren nem ilyen szerencsés, azonnal segített neki. Két arany állt szemben három feketével. A sárkányok hátán ülő mágusok együtt támadtak, de a feketék felvették a mágikus harcot. De a varázslatok nem semlegesítették egymást, hanem szinte egymásra halmozódtak. 
Ám a fogvatartott energia egyszer kiszabadult egy óriási robbanást okozva. A sárkányok elvesztették egyensúlyukat. Tehetetlenül vergődtek a levegőben. Az éles fény mind a hüllőket, mind pedig a mestereket megvakította. Aranyeső próbált megállni a levegőben, de nem sikerült. Nekirepült egy gonosz rokonának, aki szinte örült a könnyű ölés lehetőségétől. Ekkor Cameron repült neki a fehér semmiből, s nem sokkal később meg is ölte meglepett rokonát. A fehér segített társának fenn maradni. Az arany ugyanis továbbra sem látott.
– Mi történt? – kérdezte Neila a mestert. A mágus nem válaszolt. A harcosnő ekkor vette észre, hogy holtan fekszik hátasán. Egy hirtelenebb mozdulatra le is csúszott hátasáról.
– Nem látok Neila. Végleg megvakultam? – kérdezte ijedten Aranyeső. A Napvezér megvizsgálta, s megállapította, hogy a vakság csak ideiglenes. 
– Vissza kell mennünk a városba. Cameron, segíts Aranyesőnek. Én visszahívom a többieket – adta ki az utasítást a mágusnő, majd gondolatban megkereste életben maradt barátait. Az aranyok nem sokkal később vissza is tértek a főtérre. 
A város aznap nem esett el. Napkeltekor a démonok visszavonultak. A köd is felszállt már, mert az, mint kiderült, csak gátolta a védőket. Lassan mindenki pihenni tért, bár a fülledt levegőben alig tudtak valamicskét is aludni. A reggel sem hozott enyhülést a katonák számára. A sárkányok is nehezen tűrték a hőséget. A mágusok ugyan tudtak volna enyhíteni a forróságon, de nem merték erre pazarolni az erejüket. 
– Hányan estek el? – kérdezte Neila Agonyt, aki a falon harcolt, s a most a fal árnyékában keresett egy kevéske menedéket a tűző napsugarak elől. A férfi haja nedvesen tapadt arcához. Karját könyékig borította a fekete vér. Páncélját horpadások és karcolások borították. Mellette ült Elnor is, aki már elaludt ültében. Nem sokkal később Halgor is csatlakozott hozzájuk a fal tövéhez. 
– Az íjászok közül haltak meg a legtöbben. Pontos létszámot nem tudok. Sok a sérült is. De a város még a miénk – válaszolt a harcos egy fáradt mosoly kíséretében, majd ő is leült a fal mellé. Pár pillanattal később már aludt is. Neila ott hagyta társait. Bár ő is kimerült a feketékkel vívott harcban, megkereste Taleket a főfal tetején. 
– Hányan estek el körülbelül? – kérdezte tőle is a Napvezér. 
– A társaim közül ötvenen. A tündéket és az embereket nem tudom. És a sárkányokkal mi a helyzet? – váltott témát a kobold. Mélykék szemei most fáradságot tükröztek. 
– Tízen estek el a sárkányok és a mesterek közül. Négyen ideiglenesen megvakultak, bár már múlik a hatás – válaszolta a varázsló, majd elnézte az ellenséget. 
A démonok sorain szinte alig látszottak a veszteségek, pedig nem kevés katonát elvesztettek. Ezt a fal tövében álló hullatorony is mutatta. A réten rengeteg fekete teste is feküdt. Az alakváltók látszólag egyáltalán nem törődtek elesett társaikkal. Egyedül a sárkányokon lehetett látni valamilyen sajnálatfélét.
– Meddig bírjuk ki? – törte meg a csendet Talek. A Napvezér csodálkozva fordult felé.
– Meddig tudunk kitartani, ha továbbra is ennyi a veszteségünk? – ismételte meg a kérdést a kobold. Neila elgondolkodott.
– Talán egy hétig. Ha viszont nincs más kiút, megpróbálom megismételni a természeti támadást. De nem tudom, lesz–e elég erőm hozzá – felelte halkan a kérdezett.
– Mi történik, ha nem?
– Az erők elszabadulnak, s a városból nem marad semmi. Talán még az erdő is megsemmisül. 
A kobold elgondolkodott. A Nap forrón tűzött a falakra. A mágusnő leült a fal tövébe. Szinte azonnal elaludt, dacára a tűző napsugaraknak. Nem sokkal később Talek is csatlakozott hozzá. Fáradtan hunyta le szemeit.
Egyikük sem aludhatott sokáig. Fehéragyar ébresztette őket.
– Örülök, hogy ismét látsz – motyogta álmosan a varázslónő. 
– Igen, habár még nem tökéletes. Pár parancsnok kérdezte, hogy most mi lesz? Zaklassuk–e a sereget még egy párszor? – kérdezte a sárkány. A Napvezér elgondolkodott. 
– Tudna valaki ködöt csinálni?
– Nekem van egy jobb ötletem – vigyorodott el hirtelen az arany vezér. Neila figyelmesen hallgatta végig barátját. Még Talek sem szólt közbe. 
– Rendben. Ma este lesz egy kis meglepetés számukra.
– Nem lehetne most? – kérdezte a kobold. 
– Nézz végig a seregen. Szinte mindenki alszik. Még az őrök is – mutatott a lány egy kimerült emberre. 
– Gyengék az emberek – morogta a lény, s halványkék szárnyival próbálta hűsíteni magát.
– Ne kezd már megint! Egyébként az összes kobold íjász alszik – jegyezte meg a mágusnő, mire Talek sértődötten elhallgatott.
A varázslónő beszélt pár sárkánnyal, illetve mágussal még naplemente előtt. Sikerült összeszedni húsz pihent mestert és aranyat, aki vállalkozott a tervre. 
Miután lement a Nap, a kis csapat felszálláshoz készülődött. Neila éppen egy arany hátára akart felkapaszkodni. Mivel Cameron eléggé kimerült az előző napi csatában, s mivel nem egy sérülést is szerzett, nem akarta őt fárasztani. Már éppen lendületet vett, hogy felüljön az arany nyakába, mikor a fehér sárkány közbelépett.
– Őt csakis én repíthetem csatába, senki más – közölte a fehér, s veszélyesen villantak a szemei. Mind a hüllő, mind a lány meglepődtek a kijelentésen, de a vita elkerülése érdekében Neila végül Cameron hátán repült.
A sárkányok felszálltak. Dargor eközben folyamatosan kántált valamit. Az aranyok egyenesen a város felé közeledő démonok felé repültek. Alacsonyan szálltak, szárnyaik vége szinte a földet érintette. A holdsarló fehér sugarai megcsillantották aranyok pikkelyeit. Gyorsan közeledtek az alakváltók felé, akik mikor meglátták őket, azonnal menekülésre fogták a dolgot. 
A vezérdémon szintén figyelemmel kísérte az eseményeket. Bár messze volt, mégis tökéletesen kivehette, hogy katonái menekülnek legalább kétszáz sárkány elől. A démon vörös szemei elkerekedtek. A rengeteg arany szinte kedvükre mészárolta a démonait.
– Hogy a…? – kezdte az alakváltó elhűlten. Bár a csillagok fényénél szem elől tévesztett egy dolgot, ami viszont a mellette álló mágusnak feltűnt. 
– Uram, ezek csak illúziók. Csak húsz sárkány van valójában – mondta a mágus, ám ekkor egy villám csapott az egyik közelben lévő fában. Az idegen hanyatt vágódott a robbanás erejétől. Felette elrepült egy arany sárkány.
– Mit fecsegsz itt? – ordította az alakváltó dühösen. 
– Ez csak egy egyszerű trükk. Valójában alig vannak húszan – ismételte meg a gonosz varázsló, mire a démonnak megvillantak a szemei. Dühöngve figyelte a mezőn történteket. A seregét ismét szétszórták az illúziók. “Ma semmiképpen sem tud támadni. Hacsak…” – gondolkodott az idegen.
– Azonnal szólj az öt legerősebb mágusnak! Lesz egy kis meglepetésem a számukra – dörzsölte meg kezeit a démon. Szemeiben bosszú lángolt fel.
Az arany sárkányok visszatértek a városba. Mindenkiben fellángolt a remény. Aznap este nem kellett tartaniuk ellenséges támadástól, bár azért éberen őrködtek.
Neila is visszament a főfalra, majd leült. Nem sokkal később már aludt is. Ám nyugtalan álma volt. Azt látta, amint egy fekete felhő száll a város fölé, ami szinte megfojtja őket. A mágusokat és a sárkányokat megvakítja és teljesen harcképtelenné teszi. Ekkor jönnek a feketék. Bár nincsenek sokan, mégis kedvükre ölik a katonákat. A tűzgömbök becsapódását szinte hallotta a lány. Érezte a vér, illetve az égett hús szagát. Elborzadva nézte az álomharcot.
Ám amikor egy fekete felé okádott egy tűzoszlopot, kiáltva nyitotta ki a szemét. Már–már fellélegzett, hogy ez csak egy rossz álom volt, mikor észrevette a felé repülő sárkányt. Éppen el tudott ugrani a becsapódó tűz elől. Neila rettegve látta, hogy amit álmodott, az valóság. 
Felajzotta íját és célba vette a lényt, aki visszakanyarodott a levegőben. A nyíl éppen a nyakát találta el. A hüllő megelégelte, s leszállt a falra. Hatalmas teste épp hogy elfért. Neila kivont karddal lépett hátrébb. Egész testében remegett, alig bírt szembe nézni a borzalmas szörnnyel. “Fuss! Menekülj te őrült!” - kiáltotta az agya. Ám a teste nem engedelmeskedett a néma parancsnak. A lány földbegyökerezett lábakkal állt a hatalmas hüllő előtt. De még így sem tudta nem megcsodálni a sárkány halálos szépségét. 
A Hold fénye meg-megcsillant éjfekete pikkelyein. Vörös szemeiben a bosszú és az ölés vágya világított. Fehér agyarai vértől mocskosan bukkantak elő roppant állkapcsi közül. A fekete már beszívta a levegőt, hogy elpusztítsa ellenfelét, de csak ordítás jött ki a torkán. 
A Napvezér meglepődve vette észre, hogy a sárkány hátán Talek állt. A kobold kihúzta a pengéjét, majd kegyetlenül ismét a hüllőbe vágta. A fekete sárkány holtan rogyott össze.
– Honnan jöttek ezek? – kérdezte a mágusnő, miközben társával az oldalán végigfutott a lépcsőig. Ott megálltak, hogy felmérhessék a terepet. 
– Abból a felhőből. Valahogy meg kell szüntetni – válaszolta a lény. A varázsló végignézett s városon. Nem egy ház romokban állt, vagy lángolt. A katonák ugyan megöltek jópár ellenfelet, de a megvakított mágusok és a sárkányok nélkül nem sok esélyük van. A Napvezér ekkor elgondolkozott, vajon ő miért lát még mindig.
– A koboldok mind rendben vannak? – kérdezte váratlanul.
– Igen. Egyikük sem lett harcképtelen.
– Szükségem van rájuk. Van egy ötletem – hadarta a mágusnő, mire Talek ismét füttyentett egyet. Ezt megismételte, mire a közelben lévő kobold íjászok rögtön felmentek a falra. 
– Álljatok fel egymás mellé. Amikor jelt adok, mindenki lőjön egyenesen a felhő közepébe! – adta ki az utasítást a lány, mire az íjászok bólintottak. A Napvezér ezután kántált valamit, majd megadta a jelet. A mesterlövések nyilai mind célba találtak. Csodálkozva nézték, amint három gonosz mágus holtan zuhant a városba.
– Még egyszer! – kiáltotta Neila, majd ismét jelt adott. Újabb két mágus bukott alá. A fekete felhő azonnal feloszlott, helyet adva a csillagoknak.
Mikor a sárkányok és a mágusok felszabadultak a mágia alól, azonnal nekitámadtak ellenségeiknek, akiknek így nem sok esélyük volt. 
Mire felkelt a Nap, a város ismét idegenmentes volt. A Napvezér azonnal összehívta a parancsnokokat. A tünde vezért megölték, így ideiglenesen Halgor lett a vezető. Bár Neila ennek nem örült, mégsem szólt semmit.
– Sok az áldozat. A Tündék közül ismét megöltek tizet. A koboldoktól is tizen, a sárkányok közül pedig húszan estek el. Az embereknél a sérültek száma nagyon magas. Nem egy olyan katona van, aki többet nem tud harcolni. A mesterek közül is elestek öten – jelentette Fehéragyar. A mágusnő elkezdett fel–alá járkálni a tanácsteremben. 
Az volt az egyetlen épület, mely csodával határos módon teljesen épp maradt. Neila kinézett az ablakon. Az asszonyok most előjöttek rejtekhelyeikről, s a tüzeket oltották, vagy a sérülteket ápolták. A házak mocskos falai a sebesültek fájdalmas sikolyait, vagy a haldoklók nyögéseit verték vissza. Az emberek elborzadva nézték a vértől sötétlő köveket. Legtöbbjük, látva a pusztítást, végleg elvesztette a reményt a háború megnyerésére. A város már nem bírja sokáig, s ezt mindenki tudta. Már csupán elérhetetlen ábránddá vált, hogy megnyerik a háborút.


26.
A város már öt napja ostromolták szüntelenül. A védők nagy része elesett. Ám a démonok ugyanolyan erővel támadtak minden éjjel. 
– Azért már nem jönnek olyan sokan. Talán kibírjuk – mormolta Fehéragyar az egyik tanácskozáson. Neila körbenézett az egybegyűlteken. Már mindenkin látszott, hogy az összeomlás határát súrolja. A város azon része, ahol folyt a harc, teljesen romos volt. A főfal is omladozott. Egyedül a mágikus kövekben bíztak. A seregből alig maradt épp katona. Már a mágusnő is teljesen kimerült. 
– Lassan vége a nyárnak. A démonoknak pedig csak kedvez a hűvös – szólt közbe Agony. 
– Ismét meg kell zavarni őket. Nem szabad, hogy azt higgyék, már feladtuk. Agony, kérlek szedj össze tíz lovast. Ha lehet, kipihenteket. Most már én is kimegyek – jelentette ki a mágusnő. 
– Mire készülsz már megint? – kérdezte Halgor. Nem tetszett neki az arany szempár különös csillogása. 
– Ti csak védjétek a várost! Most ezzel kell foglalkoznotok! – adta ki az utasítást a lány, majd elindult a főkapu felé.
– Ne csinálj megint őrültséget! Szükségünk van rád! – győzködte Fehéragyar, miközben próbált lépést tartani a mágusnővel.
Ám a Napvezért nem lehetett eltéríteni. Már mind a tíz lovas készen állt a kirohanásra, mire odaért. A Nap éppen lenyugodni készült, mire a démon seregek ismét gyülekezni kezdtek. Neila felszállt egy éjfekete lóra, majd intésére kinyílt a mágikus kapu. A lovasok kivágtattak, bár ezt csak a védők látták. A alakváltók számára láthatatlanok voltak a katonák.
– A démonoknak nincs kegyelem! Már csak pár mágus maradt, akiket bízzátok rám! – kiáltotta a Napvezér a lovasoknak, akik bólintottak. Elnor ekkor odavágtatott rokona mellé.
– Mire készülsz? – kiáltotta.
– A vezérdémont akarom megölni, illetve a mágusokat. Ha velem vagy, maradj szorosan mellettem! – válaszolt a mágusnő. 
A menetelő démon sereg csak azt vette észre, hogy egy láthatatlan ék utat vág magának soraik között. Senki sem értett semmit, így nemsokára kitört a zűrzavar. Ám az éj sötétje sokmindent elrejtett a támadók szeme elől. 
Neila ugyan nem látta a mágusokat, de az erejük alapján könnyen megtalálta őket. Vágtató lova nem egy alakváltót agyon taposott, a többi pedig a mágikus kardnak esett áldozatul. Elnor és Neila már majdnem elérték a gonosz varázslókat, amikor azok elkezdtek kántálni valamit. A mágusnő tudta, nem maradt sok idejük, ezért még gyorsabb vágtára kényszerítette fujtató hátasát.
A fekete mágusoknak sikerült leleplezniük a lovasokat. Az immár látható ellenséget ezután könnyedén támadták a démon katonák. Egyenként szedték le a lovasokat, akiknek esélyük sem maradt a védekezésre. A Napvezér utat tudott vágni magának a mágusokhoz, akiknek nem volt idejük védekezni. A kobolddal az oldalán a mágusnő azonnal végzett a varázslókkal. 
Ám a két barát nem vigyázott eléggé. A vezérdémont még sikerült meglepniük, így meg is ölniük. A tábor közepére érkezett a két lovas. Itt viszont elválasztották egymástól a barátokat az özönlő alakváltók. Neila lovát megölték, így csak kardjában bízhatott. 
A harcosnőt teljesen körbevették az idegenek. Bár egy védőpajzs segítségével sokat megölt, az ereje már erősen megfogyatkozott. Egy erősebb idegen támadása megszüntette pajzsát. A mágusnő egyedül állt ellenségei körgyűrűjében. Több sebből vérzett, s teljesen kimerülten állt támadói előtt. A démonok vigyorogva közeledtek. A lány még levágott párat. Aztán arra lett figyelmes, ellenségei nem támadták tovább. Csapdától félve nézett körbe. Még idejében fordult meg ahhoz, hogy szembenézhessen egy démonnal, aki íjat tartott karmos mancsában. Az alakváltó megfeszítette az ideget, majd vicsorogva útjára engedte a nyílvesszőt. 
Neilat hátratántorította a becsapódó vessző ereje. Botladozva próbálta megtartani egyensúlyát. Szemei előtt lassan elmosódott minden, bár erősen küzdött ez ellen. Lába meg-megcsuklottak. Agya eltompult. Már csupán halványan észlelte, hogy a démon gyűrű egyre szorosabbra fonódik körülötte. Érezte, amint kardja kicsúszott a kezéből. Aztán minden elsötétült a szeme előtt.
Elnor látta, mikor rokonát eltalálta a nyíl. Bosszú lángolt fel benne. Egy védőpajzs segítségével utat vágott magának a démonok között. Mikor odaért a körgyűrű közepébe, még volt arra ideje, hogy felvegye társát is lovára, majd nekirontson az alakváltóknak. A ló még elgázolt pár ellenséget. 
A fiatal kobold egyenesen a város felé vágtatott. Szeme sarkából látta, akkorra már az összes többi lovassal végeztek az idegenek. Az ifjú tovább hajszolta kimerült hátasát a kapu felé. Csupán abban reménykedett, a kimerült ló még kibírja a városig.
A védők csak a közeledő koboldot látták. Szalvaren azonnal parancsot adott a kapu kinyitására, majd ő is lement a bejárathoz. Elnor lova fujtatva állt meg a kapunál. A kobold óvatosan levette társát a nyeregből, majd a földre fektette. 
– Meghalt? – kérdezte félve Fehéragyar.
– Nem. Még nem – felelte könnyeivel küszködve az ifjú.
– Jönnek! – hallották egy őr kiáltását, aki utána egy nyílvesszővel a mellkasában bukott alá. A sárkány elborzadva nézte a zuhanó katonát, de nem tehetett semmit.
– A falra! Mindenki a falra! – bődült el a sárkány, majd ő is felrepült.
– Maradj itt vele, s vigyázz rá! – kiáltotta még Elnornak, aki csak bólintani tudott.
Az összes harcolni képes katona felment a mágikus falra. A démonok mindeddiginél erősebben támadtak. Egyértelművé vált, aznap este meg akarták szerezni a várost. Ám az éjszaka már nem sokáig tartott. A védők szinte örömmel várták a reggelt. 
De az idegenek nem vonultak vissza, még a hőség ellenére sem. A katonák minden reményüket elvesztették. Egyre többször jutottak fel alakváltók a főfalra. A mágikus kaput már majdnem sikerült bevennie az ellenségnek. 
– Az az egy szerencsénk van, hogy már nincsenek mágusok – lihegte Agony egy rövid szünetben.
– De még ott vannak a sárkányok. Nemsokára ők is támadnak – felelete fáradtan Halgor. Már egyikük sem bírta sokáig, de így volt ezzel mindenki. Néhány katona egyszerűen összerogyott harc közben. A kövek szinte feketékké változtak a rengeteg démontól. Az alakváltók nehezen tudtak a hőségben harcolni. Ez adott valamennyi esélyt a védőknek. 
Már delelt a Nap, mikor az idegenek visszavonultak a táborukig.
– Mit akarnak ezek? – nyögte Agony.
– Van egy olyan érzésem, hogy semmi jót – jegyezte meg Halgor. Már ő is alig állt a lábán.
– Felkészülnek az utolsó rohamra. Összeszedik minden erejüket, majd támadnak – suttogta Talek. Arcán izzadságcseppek gördültek végig.
– Itt a vég. Ezt nem tudjuk kivédeni – mondta ki mindannyiuk gondolatát a harcos.
A démon sereg lassan gyülekezett a vonalaikon. Tudták, az idő csak nekik dolgozik. A fekete sárkányok is felkészültek a támadásra. Kényelmesen rendezték soraikat, amivel pattanásig feszítették a védők idegeit. Némely katonák nem bírták tovább a feszültséget és a hőséget, mire egyszerűen összerogytak. Akik viszont még talpon tudtak maradni, azok mind a mágikus falon gyülekeztek, s az ellenséges hadat kémlelte. Ekkor egy különös, sötét felhő jelent meg az égen. Gyorsan mozgott, amivel hamarosan magára vonta a katonák figyelmét. 
– Mi lehet az? – kérdezte Talek. 
A megmaradt védők rettegve figyelték a különös jelenséget. Ám a katonák tekintete hamarosan felvidult. Mindenki éljenzett. Ismét megszólaltak a harcba hívó kürtök, felpezsdítve az emberek vérét. Mikor a démonok meghallották az örömkiáltásokat, összezavarodtak. A feketék is felrepültek a levegőben. De attól, amit láttak, elborzadtak. Menekülésre fogták a dolgot, de már túl késő volt bármilyen védekezéshez. A fekete seregben hamarosan ismét kitört a pánik. Ekkor lecsaptak a fehér sárkányok. Az idegeneknek és feketéknek semmi esélyük sem volt.
– Megérkeztek a fehér sárkányok – sóhajtotta boldogan Fehéragyar. 
– Én nem kételkedtem a vezetőjük képességeiben. Még a halált is képes kijátszani – jegyezte meg erre a sárkány mellett Dargor mester. A társak értetlenül néztek rá, mire elmosolyodott. Még Szalvaren sem tudta, mire gondolt az öreg mágus. 
A szövetséges sárkányok pár pillanat alatt felőrölték az ellenség még megmaradt csapatait. Senkit sem hagytak futni. A katonák éljenzése közben érkeztek meg a fehérek a romos városba. Hurrikán méltóságteljesen szállt le a főtér közepére. Az arany vezér boldogan üdvözölte. Még Cameron is odament.
– Üdvözöllek fehérek vezére! Jobbkor nem is jöhettetek volna. Nem tudtuk volna megtartani a várost, ha ti nem érkeztek meg – köszöntötte barátját a sárkány. 
– Bevallom, hibát követtem el, mikor nem vettelek komolyan titeket. Ezt szerettük volna jóvátenni. De persze szerepet játszott más valaki is ittlétünk érdekében – válaszolta a fehér sárkány. A társak értetlenül néztek rá. Ekkor szállt le egy ember Hurrikán hátáról, akit eddig nem vettek észre. A barátok közül egyedül Agony ismerte fel a személyt, aki tátott szájjal nézett rá.
– De… de… de… – dadogta.
– Üdvözöllek O’Brian mester. Éppen időben érkeztél – köszöntötte mosolyogva barátját Dargor.
– Én is örülök, hogy viszont láthatlak titeket. Neila hol van? – kérdezte enyhén csodálkozva O’Brian. A társak komoly arckifejezését látva a mester jókedve azonnal elszállt.
– Eltalálta egy nyíl a vállát. Nem tudjuk, azóta mi lett vele, de akkor még élt – válaszolta komoran Agony. A harcos odavezette barátját a lányhoz, aki még mindig nem tért magához. Elnor aggódva nézett fel. Mikor meglátta a mágust, remény csillant a szemében.
– Csak annyira tudtam segíteni neki, hogy energiát adtam át neki. A nyílvesszőt ugyanis nem lehet mágia útján kivenni a vashegy miatt – mondta az ifjú kobold. O’Brian letérdelt lánya mellé, s a homlokára tette a kezét. Pár perc múlva Neila kinyitotta a szemét. Mikor meglátta apját, hitetlenkedve nézett rá.
– De, hiszen te…
– Most maradj nyugton. Tényleg én vagyok, de most ne beszélj! – suttogta kedvesen a mester.
– A nyilat! Vegyétek… ki… a nyilat! Akkor… még meg… tudom… gyógyítani magam – nyögte akadozva a lány. De a társak közül senki sem mert hozzányúlni. A Napvezér hiába könyörgött, barátai nem akartak esetleg még nagyobb bajt okozni. 
Talek egy idő után viszont megunta, hogy senki nem tett semmit. Odalépett a mágusnő mellé, majd hirtelen mozdulattal kitépte a nyilat társa vállából. Neila fájdalmasan felkiáltott, majd ismét öntudatlan állapotba zuhant. Mindenki döbbenten nézett a koboldra.
– Mi van, ha megölted? – csattant fel Agony. Szemei veszélyesen villantak.
– Nem fog meghalni, nem kell úgy aggódnotok érte. Akkor halt volna meg, ha nem vettétek volna ki a nyilat – felelte hidegen a lény, majd elment.
– Ki ez? – kérdezte csodálkozva O’Brian.
– Talek. Ő vezetett minket egy ideig, amikor kerestük a társainkat – válaszolt Kira, aki eddig nem szólt.
A Napvezért ezután felvitték a szobájába. O’Brian egyedül Elnornak engedte, hogy segítsen ápolni lányát. Közben sokat beszélgettek, ami nem kerülte el barátaik figyelmét.
– Kíváncsi vagyok, miért vannak olyan jóban – morogta Agony az egyik éjjel, s hanyatdőlt az ágyán.
– Biztos megvan rá az oka. Ha már itt tartunk, ki ez az ember? – kérdezte Halgor. 
– Nem tudod? Neila apja. 
A kitaszított elkerekedett szemekkel nézett a harcosra. Nem hitt a fülének. 
– De nem azt mondtad, hogy…– kezdte a tünde.
– Mindenki azt hitte, hogy meghalt. Ezek szerinte mégsem – vont vállat a férfi.
A két barát még sokáig beszélgetett. 
Ahogy teltek a napok, a várost úgy tisztították meg. Lemosták a démonok és a fekete sárkányok vérét a kövekről. A romos épületeket a fehérek segítségével elkezdték újjáépíteni. A sárkányok eltemették a csatában elesetteket, legalább is, akiket megtaláltak. Akik eddig bujdostak, most azok is segítettek.
A katonák is kipihenték magukat. Mindenki felsóhajtott. A háborúnak vége volt a lakók számára.



27.
Mikor Neila magához tért, csodálkozva vette észre, hogy apja ült mellette. Azt hitte, hogy csak ábránd. Akkor lépett be Elnor is a szobába egy tál valamivel. Az ifjú odaadta a mesternek a tálat, aki lassan megitatta tartalmát lányával. A mágusnő jobban érezte magát a hűsítő folyadéktól.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a harcosnő, miközben megpróbált felülni. Apja segített neki.
– Ez hosszú történet. Még nem hiszem, hogy jó lenne, ha hallanád – kezdte a mágus. 
Ekkor kopogtak. Halgor lépett be, majd ment kedvese ágyához. O’Brian gyanakodva figyelte a tündét. Érezte, valami nincs rendben vele, de nem tudott rájönni, mi az.
– Jól vagy? – kérdezte a kitaszított. A Napvezér éppen válaszolt volna, mikor apja megelőzte.
– Még nagyon kimerült. Jobb lenne, ha hagynád aludni – szólalt meg a varázsló. Halgornak különös fény gyúlt ki a szemében, ami nem kerülte el sem a beteg, sem a mágus figyelmét. Mintha a tünde megváltozott volna. Neila azonnal közbeszólt.
– Apám, kérlek hadd beszéljek Halgorra! Fontos dolgokat akarok megbeszélni vele – kérte kedves, mégis ellentmondást nem tűrő hangon. O’Brian végül vonakodva kiment Elnorral.
– Apám sejt valamit. Jobban vigyázz a kiléteddel! Ha megtudja, ki vagy, azonnal megöl – figyelmeztette enyhe bosszúsággal a hangjában a lány társát. A fekete mágus leült az ágy szélére.
– Igazad van. De úgy fel tudnak bosszantani. 
– Akkor is vigyázhatnál! Agony és Fehéragyar egyre többet beszélgetnek valamin. Nem tudom a pontos témát, de vannak feltételezéseim – nézett a tündére Neila.
– Lehet, hogy nem kellene megkérdeznem, de hogyan élte túl az apád a robbanást? Agony elmesélte a történetet – kérdezte rövid szünet után Halgor. A varázsló elgondolkodott.
– Fogalmam sincs. Még nem mondta el a történetét. 
– És Elnor?
– Mi van vele? – kérdezett vissza meglepődve a mágusnő.
– Azt ígérted, elmeséled a családi köteléket, ha vége a háborúnak.
A Napvezér végül elmondta társának a családfáját. A tünde ezután gondolataiba merült. Neila viszont kimerült a beszélgetésben, s ismét elaludt. Halgor kiment a szobából. Az ajtóban O’Briannel találta szemben magát. 
– Ki vagy te? – tette fel a kérdést a mágus különös hangsúllyal.
– A nevem Halgor – válaszolta hidegen a tünde. Ám látta a mesteren, hogy nem elégíti ki a válasz.
– Milyen kapcsolatban állsz a lányommal, ha szabad kérdeznem? – fonta össze karját mellkasa előtt a varázsló.
– Ha Neila akarja, majd elmondja, ha eddig nem jöttél rá – felelte hűvösen a kitaszított, majd elment. O’Briant nyugtalanította ugyan a válasz, mégsem szólt semmit. Szótlanul lépett be lánya szobájába.
A nap további része eseménytelenül telt el. A város lakói még mindig a házak felújításával foglalkoztak. A katonák végre kipihenhették magukat. A sárkányok is segítettek az embereknek, bár az aranyok még nem vettek részt semmiben. A háború utáni negyedik napon a parancsnokok ismét összeültek. Bár apja ellenezte, Neila is megjelent.
– Összesen hány katonát vesztettünk el? – kérdezte a Napvezér.
– Kétszáz tünde, száz kobold, kétszázötven ember és száz mágus vesztette életét. A sárkányok közül szintén százötvenen haltak meg – válaszolta komoran Szalvaren.
– De a háborút megnyertük – jelentette ki boldogan Xeron. Már ő is részt vett a tanácskozáson. A harcok alatt ő az ellátmánnyal, illetve a sebesültekkel foglalkozott. 
– Nem egészen – szólt közbe Neila, mire mindenki ránézett.
– Elfeledkeztetek a Nimronról. A várost porig rombolták. Ott még biztosan vannak démonok. Én még a sárkányokat és a mágusokat sem zárnám ki – gondolkozott hangosan a lány. Mindenki hallgatott.
– És mit szándékozol tenni? – kérdezte O’Brian. 
– Egyelőre semmit. Mindenki a város újjáépítésében fog segíteni. Mikor a sárkányok kipihenték magukat, hazamehetnek. Nem várhatjuk el tőlük, hogy még több társukat áldozzák a bolygóért – felelte a Napvezér. A parancsnok megdöbbenve néztek társukra. 
– De mi szívesen segítünk Neila – ellenkezett Fehéragyar és Hurrikán egyszerre. 
– Nem hagyjuk, hogy megint valami őrültséget tegyél. Elég volt a falon látni! – morogta a fehérek vezére.
– Hogyan? – kerekedett el a mágusnő szeme.
– Már a bolygón voltunk, mikor titeket megtámadtak. Ám sajnos feltartóztattak, ezért jöttünk ilyen későn. De láttuk a villámokat.
Mindegyik vezér némán ült a helyén. 
– Azt ajánlom, most felejtsük el a háborút. Az ebédlőben már felszolgálták az ételeket. Itt az ideje az ünneplésnek – jelentette ki Xeron, s felállt. A vezérek követték egy másik terembe. A helységet teljesen feldíszítették. Egy hatalmas asztalt rogyásig megrakodtak a finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal. 
A parancsnokok gondtalanul kezdtek hozzá az evéshez. Szinte mindenki elfelejtette a háborút, a szenvedést. Aznap ünnepléssel töltötték a napot. 
Miután vége lett a mulatságnak, Neila visszament a szobájába. A helységben nem volt egyedül. Aznap este sokmindent megbeszélt Halgorral. Mindketten örültek, hogy végre kettesben lehettek. 
Reggel O’Brian ébresztette őket. Bár igen meglepődött, mikor a tündét is lánya szobájában találta, nem szólt. 
– Jó reggelt mindkettőtöknek! Neila, szeretnék beszélni veled – kezdte a mester. A Napvezér álmosan követte apját a palota mögötti kertbe. A varázsló meglepődve vette észre, hogy Szalvaren és Agony várta őket egy padnál. Mikor meglátták társaikat, felálltak. A mágusnő nem értette a dolgot. Miután megálltak, a három társ szembefordult barátjukkal.
– Azt hiszem magyarázattal tartozol – kezdte Agony. Neila értetlenül nézett rájuk.
– Halgor – mondta egyszerűen Fehéragyar. 
– Nem értelek titeket. Mire gondoltok? – kérdezte a mágusnő, bár pontosan tudta, mit akarnak tudni barátai. Megérintette a nyakában függő gyűrűt. 
– Nincs minden rendben vele. Néha egészen megváltozik. Mintha csak megjátszaná magát másoknak. Tudni akarjuk ennek az okát – közölte a mester. Neila elgondolkodott, vajon hogyan tudná kedvesét kimenteni ebből.
– Én nem vettem észre semmi ilyesmit, pedig én vagyok vele a legtöbbet. Szerintem csak a fáradság teszi ezt veletek – válaszolta a lány. A társak egymásra néztek.
– Hárman egyszerre nem lehetünk ennyire fáradtak – dünnyögte Agony.
– Fogalmam sincs, mire gondoltok. Azt elismerem, hogy vannak olyan időszakai, mikor ingerlékenyebb. Talán csak ez tűnt fel nektek – vont vállat a mágusnő. Indulni készült, de Fehéragyar visszatartotta.
– Agony látta, hogy varázsolt – jegyezte meg halkan. 
– Igen. Megtanítottam pár egyszerűbb trükkre. Talán engedélyt kellett volna kérnem tőletek? – csattant fel a Napvezér. A társak tanácstalanok voltak. Barátjuk minden indokukat kijátszotta. A mágusnő magára hagyta három társát.
– Több bizonyíték kell – vonta le a következtetést Agony.
– Igen. Valamit tud, amit nem akar elmondani. Halgor jól elrejti a kilétét. Valahogy viszont le kéne leplezni – értett egyet az arany sárkány. 
– Nem is tudom – dünnyögte halkan a mester. Mindenki rá nézett. 
– Én ismerem Neilat. Lehet, hogy jobban tesszük, ha nem foglalkozunk ezzel többet. Szerintem jó oka van rá, hogy nem mond el mindent – állapította meg O’Brian. 
– Lehet benne valami – felelte Szalvaren. A három barát végül abban maradt, hogy mindannyian figyelni fogják a tündét. Ezután elmentek a kertből.

Miután Neila elhagyta a kertet, visszament a szobájában. Halgor még ott volt. A tünde visszaaludt a reggel napsütésben. A mágusnő nem tétovázott, felkeltette.
– Mi az? – érdeklődött álmosan a sötét mágus.
– Szalvaren, Agony és az apám gyanakodnak rád. Most is megjegyezték, hogy néha nem egészen vagy önmagad. Jó lenne, ha visszafognád magad fekete tünde! – szólt rá keményen a mágusnő társára. 
– És lelepleztél nekik legalább? – kérdezte a kitaszított közönyösen. Neila most megint azt a fekete köpenyes mágust látta, aki megölte Michaelt. 
– Erről beszéltem. Nem tudják a kiléted, de jobban vigyázz! Ismerem őket. Figyelni fognak. Különösen az apám – jegyezte meg a lány. A tündemágus elmosolyodott, amitől a varázslónőt kirázta a hideg. 
– Elintézhetem, hogy ne figyeljenek – mondta cinikusan.
– Meg ne próbáld! Ez még viccnek is rossz. Egyébként meg, jó lenne, ha felöltöznél végre. Nemsokára megbeszélés lesz – intett hanyagul a Napvezér. Halgor egy gondolatával magára “varázsolta” ruháit, majd követte társát. 
Mikor beértek a tanácsterembe, mindenki felállt. Ám Neilanak azonnal feltűnt, hogy három társa minden mozdulatukat, vagy szavukat figyeli.
– Ideje lenne a Nimronnal is foglalkozni – kezdte a Cavel. A kobold parancsnok töltött magának egy kis bort, majd hátradőlt székében. 
– Össze kellene szedni azokat a katonákat, akik Narból jöttek a Carakenre – vetette fel a Napvezér.
– Ha egyáltalán maradt ilyen – mormolta Agony. Páran rosszallóan néztek felé.
– A létszámtól függ, hogy esetleg mennyi sárkányt viszünk magunkkal. Természetesen nem kötelesek segíteni – ismételte meg a lány, de mikor látta, hogy a két vezér közbe akart szólni, gyorsan folytatta.
– Szóval, a városban szerintem nincsenek sokan. Támadásra nem kellett számítaniuk, ezért valószínűleg felkészületlenül fogja érni őket a seregünk. 
– Természetesen a tündéket is számítsd bele. Elvégre mi is ott élünk – szólt közbe Halgor. 
– Pár kobold is szívesen segít – jegyezte meg Cavel. 
– Rendben. A haditervet még ki kell dolgozni. De egyelőre a sereget kellene összeszedni – zárta le a tárgyalást a varázsló, majd elindultak a térre. Neila meglepetésére a szóban forgó had már indulásra készen gyülekezett a főtéren. Mikor a katonák meglátták Vezérüket, mindannyian fél térdre ereszkedtek. Még a sárkányok is meghajtották fejüket.
A Napvezér meglepődve nézett a parancsnokokra. 
– Már csak a parancsodat várjuk – mosolygott Szalvaren. A mágusnő meghatódottan állt, de elnyomta érzelmeit. 
– Mindenki készüljön fel! Holnap elindulunk a Nimronra! – jelentette ki csengő hangon Neila, mire a sereg felkiáltott. 


28.
A parancsnokok aznap még megbeszélték a haditaktikát.
– Szerintem, ugyanazt kellene csinálni, mint amikor a Carakent támadtuk. Részlegekben kellene átküldeni a sereget – találgatott Neila.
– De most meg tudjuk azt csinálni, hogy távolabb nyitjuk meg a Rést. Nem kell ezzel az időt húzni – ellenkezett O’Brian. 
– Én is ezzel értek egyet. Mikor aztán átértünk, nyugodtan megtámadhatjuk s várost – értett egyet Cavel.
– Csak ami maradt belőle – morogta Agony. Nem sok kedve volt egy újabb csatához.
– Rendben. Bár most szerintem ketté kellene osztani a sereget – vetette fel a Napvezér. A vezérek csendben hallgatták végig társukat. 
A haditerv kidolgozása egészen hajnalig tartott. Mikor a Nap felkelt, a vezérek ismét kimentek a főtérre. A sereg még aludt. Nem akarták ilyen korán felkelteni őket, ezért inkább ők is pihentek pár órát. 
Már délután volt, mikor Halgor felkeltette Neilat.
– Ideje lenne indulni. Este kellene megtámadni a várost. Az a legalkalmasabb időpont – mondta a tünde. A mágusnő követte társát a térre, ahol már mindenki felkészült. 
– Jobb lenne, ha a várostól tisztes távolba nyitnánk meg a Rést – jegyezte meg a Napvezér, mikor odaért Szalvarenhez. A sárkány egyet értett, ezért parancsot adott a kapuk kinyitására. A főfal még nem épült újjá, a mágikus bejáratot emiatt csak egy mágus tudta kinyitni. Ám a kapu mindig változtatta a helyét, ezért néha a fal egy másik pontján nyílt meg. Igaz, most a főkapunál nyílt meg a bejáratot.
A sereg kivonult a városból. Mikor elég közel jártak az erdőhöz, O’Brian megnyitotta a Rést. A sereg szabályos rendben haladt át. Utoljára kelt át Cameron, hátán Neilaval. Mikor átértek, egy őserdő közepén találták magukat. Egy kisebb tisztáson gyülekeztek a katonák. Cameron is csatlakozott társaihoz.
– Jobb lenne, ha óvatosak lennénk. Szinte csak feketéket éreztem eddig – jegyezte meg Szalvaren, mikor a fehér sárkány mellé ért. Neilanak gyanús volt a dolog.
– Este kellene támadni. Felállítsuk–e a sereget a megbeszélt helyekre, vagy várjunk vele napnyugtáig? – kérdezte a Napvezér. A sárkány elgondolkodott.
– Szerintem várjunk sötétedésig. Ha felfedeznek minket, legalább együtt legyünk – válaszolt végül az arany.
A katonák és a sárkányok feszülten várták az est leszálltát, habár csak pár óráról volt szó. A sereg nem volt nagy, csupán ötszáz főt számlált. Ebből kétszázat vegyesen adtak az arany és a fehér sárkányok. A többi katona szintén vegyes volt. Több kobold, illetve tünde is harcolt az emberek mellett. Mindenki megtűrte a másikat.
Neila éppen Agonyval beszélgetett, mikor Kira rohant oda hozzájuk.
– A városból kivonulnak a démonok! – lihegte kifulladva. 
– Micsoda? – állt fel a mágusnő.
– A város romjai közül most vonulnak ki a démon katonák. A többi sárkány, illetve mágus viszont ottmaradt.
A varázsló elgondolkodott. 
– Szerintem meg kellene lepnünk őket. De úgy, hogy ne tudjanak szólni a többieknek – vélte a harcos. Neila megfontolta. 
– Hányan vannak? – kérdezte végül.
– Körülbelül százan. Nem tudom pontosan – felelte az árnylány.
– Rendben. Fehéragyar! Cameron! Szükségem van rátok – kiáltotta a mágusnő, mire társai azonnal megjelentek.
– Kérem a sárkányokat, hogy csak ők jöjjenek a démonok ellen. Most ez tűnik a legbiztosabbnak – mondta Neila, mire barátai szóltak a többieknek. 
A varázslónő ezután felszállt Cameron hátára, majd intésére a többi sárkány is a levegőbe emelkedett. A hüllők ezután tízes kötelékekre bomlottak, s úgy repültek az idegenek felé. Magasan szálltak, nehogy az alakváltók idő előtt felfedezzék őket. 
Mikor a sereg fölé értek, a mágusnő megindította a támadást. A sárkányok egymás után buktak alá, majd támadták az idegeneket. A démonok felvették a harcot, bár semmi esélyük sem volt. A sárkányok pillanatok alatt végeztek ellenségeikkel.
Miután vége lett a harcnak, visszatértek a tisztásra. Eközben lenyugodott a Nap, ezért a had lassan elfoglalta a helyét. A fele sereg a város háta mögé került. Őket Halgor irányította Fehéragyar hátáról. A másik csoport szemből támadott. Az ő vezetőjük Neila volt, aki Cameronon ült. A két csoport telepatikus úton tartotta a kapcsolatot.
Mikor mindenki készen állt, a Napvezér megindította a támadást. Az első csoport sárkányai a levegőbe emelkedtek, majd lecsaptak a város romjai között lévő mágusokra. Ezután jöttek a lovas íjászok, akik szintén a még életben maradt ellenséget ölték. A fekete sárkányok, miután felfogták, mi is történik pontosan, rögtön viszonozták a támadásokat. A kis csapat meglepődve vette észre, hogy társaik sehol sincsenek. Lassan hátrálásra kényszerültek.
– Hol a fenében vannak Fehéragyarék? – kérdezte Neila, miközben egy feketébe mélyesztette kardját. Gondolataival megpróbálta elérni barátait, de ők nem válaszoltak. Ez aggasztotta a mágusnőt.
– Nem tudom, de jó lenne, ha minél előbb megjelennének, különben nincs semmi esélyünk – válaszolt lihegve a fehér sárkány. A két társ körbenézett. A többi katonán is látszott, hogy nem értik a dolgot. A lovasság fokozatosan hátrált, majd akik tudtak, a Napvezér köré gyűltek. 
Cameron szárnya megsérült, s társának nem volt ideje meggyógyítani. A szerencsétlen sárkány a romos főtéren szállt le, ahol viszont rengeteg mágus állt. A két barát sikeresen vette fel a harcot. Mikor a lovasság is csatlakozott, könnyen hátrálásra kényszerítették az ellenséget. A többi arany, illetve fehér az égen vívta halálos csatáját gonosz rokonaikkal. 
Neila még egyszer megpróbálta elérni barátait, akik továbbra sem válaszoltak. A mágusnő nem tehetett mást, visszavonulót fújt. A sárkányok nem értették ugyan, de csatlakoztak a hátráló katonákhoz. Egy kisebb tisztáson gyülekeztek a fél sereg.
– Miért vonultunk vissza? – kérdezte egy fiatal fehér sárkány.
– Mert a másik csapat nem támadott. Fogalmam sincs, miért. Nem tudom elérni őket – válaszolta idegesen a Napvezér. Hangjából kiérződött a barátai iránti aggodalom.
Neila végül döntött.
– Cameron! Megkeressük őket. Agony, addig te leszel a parancsnok – jelentette ki a lány, majd felült hátasára. A fehér sárkány óvatosan közeledett a megbeszélt hely felé. A sárkány nem sokkal a tisztás előtt leszállt. Onnan gyalog folytatták útjukat. A két barát óvatosan mozgott, mégis felfedezték őket. Ám nagy megdöbbenésükre egy arany támadta meg őket. 
A barátok nem értették a dolgot, s visszatámadni nem akartak. Aranyeső könnyedén elfogta, majd Fehéragyar elé vezette őket. 
– Mi a fene ütött beléd Aranyeső? – kérdezte Neila, de a sárkány nem válaszolt. Cameron is értetlenül állt a dolgok előtt. A katonák elképedve nézték őket. Mindannyiuknak harag villant a szemében, mikor rájuk néztek.
– Szerinted mi lehet a bajuk? – suttogta a fehér. Társa csak tagadóan megrázta a fejét.
Mikor az arany vezér elé értek, a sárkány végignézett a kémeken. Halgor is odament hozzá.
– Szóval kémkedtek utánunk. Kár, hogy nem ölted meg a feketét Aranyeső. Még bármit csinálhat – dörmögte a sárkány gyűlölettel telt hangon. 
– A mágusról nem is beszélve. De talán még hasznukat vehetjük – értett egyet a tünde.
A Napvezér és Cameron értetlenül néztek rájuk. Minden összezavarodott számukra.
– Fekete? – kérdezte a mágusnő. 
– Hát nem ismertek fel minket? Cameron vagyok, ő meg Neila – kiáltotta kétségbeesetten a sárkány. Fehéragyar közelebb lépett.
– Méghogy Cameron. Ennyire hülye én sem vagyok. Eléggé megváltoztál, ha fehér sárkánynak hiszed magad. A lány nevét pedig nehogy még egyszer a szádra merd venni fekete! – sziszegte az arany. A két fogoly egymásra nézett.
– Valamit csináltak a kinézetünkkel a gonosz mágusok. De nem éreztem semmit. Milyen bűbáj lehet ez? – morfondírozott a mágusnő.
– Nem tudom, de ennek nem lesz jó vége. Még a saját barátaink fognak megölni minket – válaszolta a fehér.
– Méghogy barátok! Hol éltetek ti eddig? Elég gyenge próbálkozás, nem gondoljátok? – gúnyolódott a fekete tünde. A Napvezérnek erre eszébe jutott valami.
– Mi lett a másik sereggel? – kérdezte váratlanul.
– Miért válaszolnánk? Azt akarod, hogy még rosszabb legyen meghalt társaink emléke? – mordult fel Szalvaren.
– Ennek nem lesz jó vége – jegyezte meg a lány. Fogalma sem volt, hogyan győzhetné meg társaikat valódi kilétükről. Varázslattal felesleges próbálkozni, ezt jól tudta. Már csak egy dologban bízhatott.
“Halgor! Hol vagytok?” – szólította meg gondolatban a kitaszítottat. A kérdezett megdöbbenve nézett maga elé.
“Ti még éltek? Hogyan?” – érdeklődött a tündemágus.
“Persze, hogy élünk! Nem támadtatok, ezért kénytelenek voltunk visszavonulni. Nem tudtuk, mi van veletek.”
“Itt vagyunk a helyünkön. De ti hol vagytok?” 
“Cameron és én pont előtted” – érkezett a válasz, mire Halgor hitetlenkedve nézte az előtte álló fekete sárkányt és mágust.
– Tényleg ti vagytok azok? De hogyan? – tűnődött hangosan a tünde. A katonák megdöbbenve néztek rá.
– Igen. Jó lenne, ha elengednétek – jelentette ki a mágusnő idegesen, mire fogvatartóik szabadon engedték a társakat.
A Napvezér ekkor visszanyerte eredeti alakját, mire barátja is fokozatosan kivilágosodott.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte megdöbbenve Szalvaren. A varázslónő csak megrázta a fejét, miközben megvonta vállait. Az éjjel eközben már majdnem véget ért. A sereg aznap nem szerezte vissza a várost. A két csapat végül egyesült a város előtt. Úgy gondolták, másnap inkább együtt maradnak, hogy elkerüljék a hasonló trükköket.
A katonák nem értették a dolgot. Csak azt tudták, még egy feszültséggel teli napot kellett kibírniuk, mire ismét harcba indulhattak volna. Mikor leszállt az est, a sereg újra megindult. 
Ezúttal már semmilyen védőmágia nem tévesztette meg a támadókat. A fekete sárkányok sem tudták felvenni a versenyt a túlerővel szemben. A gonosz mágusok is képtelenek voltak védekezni a nyilak ellen. A romokat védő mágia fenntartása legyengítette őket, ezért szinte semmit sem tudtak tenni a támadókkal szemben. 
Az arany sereg még jóval napfelkelte előtt megölte az utolsó ellenséget is. De mégsem ment minden simán. Neila szembekerült egy olyan mágussal, aki erősebb volt a többinél. Mégsem ez keltette fel a mágusnő figyelmét. Miután sikerült megölnie ellenfelét, jobban is szemügyre vette az embert. Nem tévedett. Egy különös medált vett észre a varázsló nyakában. Leszakította a jelvényt, majd az övébe tűzte.
Ezután Cameronnal egy feketével is végeztek, aki szintén hordott egy medált a nyakába. A Napvezér azt is eltette. Miután vége lett a harcnak, félrehívta Szalvarent a többiektől.
– Úgy gondolom, ez téged is érdekelni fog – kezdte a Napvezér, majd előhúzta a két medált, s megmutatta barátjának. Az arany azonnal felismerte őket. Megdöbbenve hátrált egy lépést.
– Honnan szerezted ezt? Tudod te, mik ezek? – nyögte mikor végre szóhoz jutott.
– Igen tudom. Egy mágus és egy sárkány nyakában találtam őket. De ez még nem minden – válaszolta a mágusnő. Ezután elmondta, mikor látta először a Feketék jelvényét.
A sárkány elgondolkodva hallgatta a történetet. Aznap megbeszélt mindent a két barát, amit az üggyel kapcsolatban tudtak. Másnap mégis kénytelenek voltak elfelejteni a témát. A város romjai mindenkit megdöbbentettek. 
Több csontváz még megmaradt a romok között. A palota erkélye helyén egy hatalmas lyuk tátongott. A társakat mélyen megrázta a látvány. Néhányan nem bírták, s kimentek a romok közül. Aznap a katonák inkább gyászoltak, minthogy a csata győzelmét ünnepelték volna.


29.
Másnap már mindenki hozzálátott a romok eltakarításához. A Résen keresztül folyamatosan érkeztek a lakók, akik ide akartak költözni. A Caraken Fővárosa ugyanis kezdett egy kicsit szűkös lenni a rengeteg embernek. Ettől függetlenül nem voltak sokan az új letelepedők.
Ám az emberek mellett néhány kobold és tünde is úgy gondolta, szerencsét próbál a városban. Megkezdődött hát Nar újjáépítése.
A sárkányok segítettek a romos kövek eltakarításában. Természetesen ez nem volt egyszerű munka. Nem egy baleset is történt. Egyszer maga alá temetett pár embert egy leomló fal. A mesterek már nem tudtak segíteni rajtuk. 
A koboldok bár leginkább nem törődtek a külvilággal, most mégis segítettek. Mindenki hálás volt nekik ezért. Természetesen akadtak összetűzések, különösen Talekkel. A kobold ugyanis jobban szeretett inkább dirigálni, mint dolgozni.
– Jobb lenne, ha segítenél, és nem a szádat jártatnád! – morogta neki egyszer Agony. A harcos éppen egy nehéz tömböt próbált meg arrébb tenni. Mivel a lény továbbra sem volt hajlandó semmit sem tenni, a társak kezdték komolyan megelégelni a viselkedését.
– Van egy ötletem – mondta Neila, mikor már neki is elege lett barátjából. Magához hívta Silumart. A surranót kiengedték börtönéből, mikor a csatának vége lett. Bár az apró alak egyáltalán nem örült annak, hogy lemaradt a harcról. Most viszont jól jött az ittléte.
– Sil! Taleknek kellene segíteni. Pontosabban, csak szemmel kéne tartani. Tudod, nem akarjuk, hogy valami baja essen. Megsérült a harcban – mesélte sajnálkozó hangon a mágusnő barátjának, kinek azonnal felderült az arca. 
– Remek! Na, mondtam, hogy még hasznomat veszitek – kiáltotta vidáman Silumar, majd elrohant a koboldhoz. A társak mosolyogva figyelték az eseményeket.
– Na, jobb lenne dolgozni – jegyezte meg O’Brian, mikor odaért barátaihoz. 
A város még mindig egy harctérnek látszott, pedig már rengeteg romot elvittek. A megtalált embereket eltemették egy közelben lévő tisztáson. Igaz, sokak felismerték összeégett, vagy megcsonkított barátjukat. Keserves munka volt ez mindenki számára.
Az est leszálltával a dolgozók is lepihentek. Szinte azonnal elaludtak az emberek, pedig a hőség még mindig fullasztó volt. 
– Nem haragudnék, ha már itt is vége lenne a nyárnak – motyogta Agony, s megtörölte homlokát. 
– Utána sem lesz sokkal jobb. Jönnek az esők, s nem lehet rendesen dolgozni – jegyezte meg cinikusan Halgor. Neila már aludt mellette. Társai akármennyire is fáradtak voltak, képtelenek voltak elaludni. Silumar is álomvilágban járt, Talek örömére. Társai mosolyogtak, mikor meglátták a kobold megkönnyebbült arcát. 
– Ez igazán nem volt szép tőletek! – jegyezte meg idegesen.
– Legközelebb kétszer is meggondolod majd, hogy mennyit akadékoskodsz – válaszolta O’Brian. Barátai egyet értettek vele.
Ám másnap folytatódott a munka a fullasztó melegben. A dolgozó emberek, koboldok és tündék nem adták föl egykönnyen. Sokat haladtak a nap folyamán. Már megkezdték a faanyag begyűjtését is a házakhoz. A mesterek segítettek a kövek mozgatásában és helyrerakásában. A sárkányok leginkább a fák kidöntésében, illetve feldarabolásában vettek részt. 
Nar kalapácsok és fűrészek zajától volt hangos. Aki esetleg odatévedt, az csak pár félkész házat, illetve rengeteg felhasználatlan anyagot látott. Első látásra inkább azt lehetett hinni, hogy most szedik szét a várost, s nem most építik. Balesetek viszont továbbra is történtek.
Agony, Neila és O’Brian egy viszonylag egyben lévő, de omladozó házat akartak szétszedni. A mester a ház tetején állt, s onnan adta le a köveket és más dolgokat. A harcos és a mágusnő összegyűjtötte őket egy kicsit távolabb, Halgor és Cameron pedig elszállították a törmeléket. 
Csakhogy a házfal korántsem volt annyira szilárd, mint azt elsőre hitték. A fal ugyanis váratlanul megmozdult a mester alatt. Pár kavics és fa lehullott. A ház alapja nem bírta a hatalmas súlyt, s összeroppant.
Neila és Agony már azt hitték, hogy a kövek maguk alá temetik őket. Ám óriási meglepetésükre egyetlen kő, vagy fa sem esett rájuk. Mikor felnéztek, a falat valami a levegőben tartotta. Még jobban megdöbbentette őket az a tény, hogy nem O’Brian mester, vagy a Napvezér tartotta meg a falat. De nem értek rá ezen csodálkozni, a kövek ugyanis már nem maradtak sokáig a levegőben. Alig, hogy eljöttek alóla, hatalmas robajjal dőlt össze a ház.
A társak megdöbbenve mentek barátjukhoz. Különösen a mester nézett farkasszemet Halgorral, akit most enyhe szédülés gyötört.
– Azt hiszem, tartozol némi magyarázattal – jegyezte meg Agony. Mivel a csapat körül túl sok volt a dolgozó, ezért Neila inkább közbeszólt.
– Nem lehetne ezt egy nyugodtabb helyen megbeszélni? – kérdezte ártatlanul. Társai már éppen ellenkeztek volna, mikor szólítást hallottak. Cameron szállt le melléjük.
– Mindenki jól van? – kérdezte aggódva.
– Igen, hála… – válaszolt volna Agony, de egy újabb robaj félbeszakította. A társak azonnal az összedőlt épület felé fordultak. Eleinte azt hitték, csupán egy újabb rom eltakarításáról van szó, de mikor már többen is arra felé rohantak, ők is elindultak. A helyszínen meglepődve látták, hogy a ház ismét maga alá temetett néhány dolgozót.
– Vannak esetleg túlélők? – kérdezte azonnal a Napvezér egy tündét.
– Egy társunk biztos meghalt, de a kobold és a surranó talán még élnek – felelte a kérdezett. A lány arca falfehér lett.
Cameron megpróbálta megmozdítani a volt épület felső emeletét, ami többé–kevésbé egyben maradt. Ám az az enyhe nyomásra veszélyesen megremegett, így inkább békén hagyta. 
– Mit tegyünk? – tette fel a kérdést a fehér. 
– Csak mágia alapján lehet kiszabadítani őket – jelentette ki O’Brian, s bele is kezdett a varázslatba. Karjait előre nyújtotta, majd lassan felemelte őket. A megmaradt emelet recsegve-ropogva emelkedett a magasba. Alatta volt Talek és Silumar. De a kobold úgy tűnt, eszméletlen. A surranó próbálta feléleszteni, de a falak emelkedése elterelte a figyelmét.
A társak azonnal kihozták eszméletlen barátjukat, s egy nyugodt helyre vitték. Sil elmondta, hogy mi történt. A szerencsétlen koboldot eltalálta egy lehulló kődarab, s a surranónak nem volt ideje kivinni. A mágusok ellátták társuk sebét, aki nem sokkal később már magához is tért. 
Az építkezések viszont elhúzódtak. A dolgozók viszonylag lassan haladtak a munkával. Lassan beköszöntött az esős évszak a bolygón, ami még jobban akadályozta a dolgokat. Ennek ellenére úgy tűnt, minden rendbe jött. A háború nyomait már csak az emlékeikben hordozták az emberek. A sárkányok is visszatértek már saját földjükre.  
Mindannyian, kivéve Cameront. Ő mindenáron barátaival akart maradni. Csakhogy a társak között is felmerült, hogy ki hova szeretne menni. Talek vissza az erdeibe, bár elismerte, hogy remek csapatot alkottak. Elnor inkább a barátaival akart maradni. Agony ismét egyedül szerette volna járni az erdőket. A többiek még nem döntöttek, ezért úgy gondolták, egyelőre Narban maradnak. Abban viszont megegyeztek, három év múlva ismét összejönnek a városban. Sajnos a részleteket nem tudták kidolgozni.
Egy dolog viszont még mindig nem tisztázódott. Talek már elment, s Silumar is visszaindult a hazájába. Agony is menni készült, bár még egy éjszakát a barátaival töltött. Azon az éjjelen ismét felvetődött Halgor varázslata.
A tünde és a mágusnő szemben ült megmaradt társaival. 
– Szóval, az idő tökéletes a dolgok végleges tisztázására – jelentette ki O’Brian. 
– Hogyan tudsz varázsolni? – kérdezte a tündét Agony.
– Már mondtam, hogy megtanítottam egy–két egyszerűbb trükkre – felelt Neila. Természetesen tudta, ezt már nem fogják elfogadni társai. Csak abban reménykedett, hogy apja el fogja engedni a fekete mágussal. Ők ugyanis már elterveztek pár dolgot.
– A ház fenntartása egyáltalán nem egyszerű feladat. Ehhez már komoly tanulás szükséges – ellenkezett a mester. Halgor mérlegelte a dolgot, majd döntött. Elvégre már nem volt veszteni valója. Egy szavával felöltötte fekete köpenyét, ami nem kis meglepetést okozott barátainak. 
– Egy fekete tünde! – suttogta maga elé döbbenten O’Brian. Neila érdeklődve, s egy kicsit félve figyelte az eseményeket.
– Ez sok mindent megmagyaráz – jelentette ki a harcos, mire minden szem rá szegeződött.
– Kimentett egyszer a mocsárból, amihez egy kötelet varázsolt. Aztán mindig tudta, hol van a fekete sereg. Ezek szerint te térítetted el az ellenséget akkor – gondolkodott hangosan a férfi. A kitaszított enyhén bólintott.
– Vagy te hoztad a nyakunkra. Folyamatos jelentéseket küldhettél a démonoknak – ellenkezett a mester. 
– De nem tettem – vont vállat Halgor.
– Ezek szerint a jó oldalt szolgálod? – kerekedett el Agony szeme. Erre a tündemágus felkacagott. Gúnyos nevetés volt ez, amitől társai kardjuk markolatára tették a kezüket.
– Ugyan! Soha! Nem azért tettem amiket tettem, mert jót akartam tenni. Engem egészen más célok vezéreltek – felelte hidegen a gonosz varázsló.
Pár pillanatig csönd telepedett a barátokra. 
– És te tudtál róla, ugye? – kérdezte lányát O’Brian, bár inkább hangzott kijelentésnek. Neila csak bólintott.
– Mióta? – érdeklődött Agony.
– Mielőtt ti elindultatok volna felderíteni az ellenséges sereget – válaszolta halkan a mágusnő.
Ismét csönd következett. Csak a mester fájdalmas sóhajtása törte meg a csendet.
– És te el akarsz menni vele. Ezt nem engedhetem – csóválta meg a fejét.
– Akár engeded, akár nem, vele maradok – vont vállat a varázslónő. A mágus felváltva nézett hol lányára, hol a cinikusan mosolygó kitaszítottra. Tudta, már nem nyerhet csatát a Napvezérrel szemben. Végül csak lemondóan sóhajtott egyet. Halgor és Neila nem sokkal később már aludt is. Ám Agony és a mester még tovább beszélgetett.
– Azért kíváncsi vagyok, miért nekünk segített – tűnődött a harcos, majd hanyatt feküdt.
– Nekem vannak ötleteim – felelte barátja, miközben jelentőségteljesen lányára nézett. Lehunyta szemeit.
– Az érdekelne még, hogy tudta eddig elrejteni magát előlünk.
Beszélgetésük még hosszan belenyúlt az éjszakába. De reggel eljött a búcsúzás pillanata.
– És hova fogtok menni? – kérdezte O’Brian. Neila csak megrázta a fejét. Apja félreértette a mozdulatot, de végül nem szólt. 
– És te? – kérdezett vissza a mágusnő.
– Én itt maradok a városban, Elnorral. Van még tennivaló bőven. Aztán, talán újraépítem a házunkat – felelte a mágus elgondolkozva. Ezután búcsúzóul megölelte a lányát, majd figyelte, ahogy Cameron a levegőbe emelkedett. A mester addig kísérte szemével barátait, amíg el nem tűntek a horizonton. Ezután egy sóhaj kíséretében visszament az épülő városba. 
Ám azt egyikük sem gyanította, a Nagy Úr seregét még nem sikerült teljesen legyőzniük. Neila elővette a Feketék jelvényét, majd gondosan megnézte. A medál elgondolkodtatta. Arra viszont mégsem mert még csak gondolni sem, hogy még viszont látja viselőit. Csak idő kérdése volt.



Folytatása következik

Sárkányháborúk		Prológus

Sárkányháborúk			Prológus

2

1

Sárkányháborúk		I. Fejezet

Sárkányháborúk			I. Fejezet

Sárkányháborúk		II. Fejezet

Sárkányháborúk			II. Fejezet