AISZKHÜLOSZ (I. e. 525-455)
Oreszteia
Fordította: Devecseri Gábor
Trencsényi-Waldapfel Imre
SZEMÉLYEK:
ORESZTÉSZ
PÜLADÉSZ
ÉLEKTRA
DAJKA
KLÜTAIMÉSZTRA
AIGISZTHOSZ
SZOLGA
ARGOSZI RABNŐK KARA
Szín: az orkhésztra mögött az Átreidák palotája,
három kapunyílással; egyik oldalkapu az asszonyi termeké.
Az orkhésztrában: Agamemnón sírhalma
ORESZTÉSZ
(Püladésszel jobbról jön)
Földmélyi Hermész, holt apámnak hírnöke,
légy megváltóm és harcitársam, halld imám:
e földre most érkeztem én, a számüzött -
apámat itt, e házban ölték meg, tudom,
s a sírja partján száll felé e szózatom,
hallgassa meg, hallgasson énrám: itt vagyok
s a holtnak íme hajfürtömmel áldozok.
(Egy hajfürtjét a sírra teszi)
Egy fürtöt adtam Ínakhosznak, mely nevelt,
a másikat mint gyász-ajándékot neked
adom, sírodra, hős apám, lásd, így teszem,
hiszen nem voltam itthon, hogy sirassalak,
mikor kivittek, s nem tártam feléd kezem,
fogadd e fürtöt most, mikor megérkezem.
De mit látok? Míly nő-csapat jön lengeteg
sötét leplekbe burkolózva, lassudan?
Miféle újabb sorscsapást kell sejtenem?
Tán otthonunkat éri újabb gyötrelem?
Vagy tán apám sírjára hoznak, higgyem azt,
a lentieknek mindig édes gyász-italt?
Nincs máskép, hisz még Élektrát is, úgy hiszem,
látom, hogy ott lép, oly búsan, mint senkisem,
nővéremet, Zeusz, add, hogy megbosszuljam itt
apám halálát, légy kegyelmes pártfogóm.
Püladész, csak álljunk félre, hogy világosan
megtudjam, mit jelent e női gyászmenet.
(Baloldalt elrejtőznek)
KAR
(Élektrával bevonul)
A házból küldtek engemet,
mint áldozat-kisérőt, keblem-verdesőt:
föltéptem arcom, véres is,
körmöm, ahogy az eke, hasogatott
- a szívem mindörök-
ké emészti jajkeserv -,
ruhám merő ronggyá repedt
a kebelemen, oly iszonytató
kínok marnak,
s mely megfoszt a derűtől,
sok csapás keserve tép.
A hajmeresztő jós nagyon
világosan szólt, álomból dühöt lehelt,
éjféli rémes harsanás
a palota zugaiból iszonyún
a nő-termekre mind
súlyosan zuhant alá:
s az álomfejtő mindahány
kiteregeti, amit isten ad:
ontják ott lent
föld mélyén a halottak
gyilkosaikra vádjukat.
Engem e hazug hódolatot hinteni küld ide
- jaj, ó, Föld-anyám! -, elűznöm átkait,
a szörnyű nő; de rettegek
ezt a szót kiejteni;
ha földre folyt a vér, van-é váltsága még?
Jaj, házi tűzhely, jajszavas,
jaj, összeomló ősi ház!
Sugártalan s iszonytató
homály borul rád: hisz urad
mind a sírba került már.
A nem-törő, nem-omlasztható, nem-romló tisztelet,
mely szívét, fülét a népnek teljesen
megtöltve élt, ma már kimúlt;
s van, kitől csak rettegünk:
bár isten így s még több az emberek között;
s Dikének oly gyors mérlege,
ha fényben éri még a bűnt;
s ha ez homályban rejtezik,
csak késve csap rá az iszony;
éj borítja be mégis.
A tápláló talaj hol egyszer vért ivott,
a bosszuhívó vérfolt már szét nem folyik:
a bűnhődés, a keserü kín
az egyszer vétkezőre új s új kórt fakaszt.
Ki már erővel szűzi lányszobába tört,
tettére orvosság sosincs - s ha összefut
a sok folyó mind s rohan együtt,
ölő kezének mocskát ez se mossa le.
Nekem - hiszen városom már oda,
s az istenek kényszerrel kihoztak
belőle, s szolgasor, ami a részem -
igazt s igazságtalant kell
magasztalnom, ha úgy
kívánja, aki úr itt, s szivem keservein
erőt kell vennem: s mégis lepleim mögött,
királyunk balvégzetén
sírok, s a titkolt gyásztól lelkem dermedez.
ÉLEKTRA
(a sír mellé lép)
Rabnők, e ház igaz jó gondozói, ti,
ha gyászmenetben vagytok hű kiséretem,
hát adjatok most jótanácsot is nekem:
mit mondjak, a sírra öntve ezt a gyászitalt,
mi illőt? És apámhoz mint esengjek én?
Mondjam talán: a kedves és hű férjnek ezt
a kedves és hű asszony küldi most - anyám?
Bizony nincs merszem erre, és nem is tudom,
mit mondhatok, midőn a sírra öntözöm.
Vagy szóljak úgy, amint halandók közt szokás,
a küldőknek hogy jót adjon cserébe ő,
igaz viszonzást - mit gaztettük érdemel?
Vagy tisztelő szó nélkül - mert hisz így veszett
apám is - öntsem, a föld fölissza, s távozom,
mint az, ki ezt csak tisztitásul áldozom,
s a korsót, hátra nem tekintve, eldobom?
Tanácsot ebben adjatok, ti kedvesek:
hisz egyként sújt e házban minket gyűlölet;
ne rejtsen titkot szívetekbe rettegés:
mert éppenúgy vár itt a szabadra végzete,
mint arra, kit szolgául tart a más keze;
ezért, ha jobb tanácsot adhatsz, hát beszélj.
KARVEZETŐ
Apád sírhalmát, mint az oltárt, tisztelem,
s ezért, ahogy kivánod, szívből szólalok.
ÉLEKTRA
Beszélj tehát, miként e halmot tiszteled.
KARVEZETŐ
Míg öntöd ezt imáddal áldd meg híveit.
ÉLEKTRA
S övéi sorából annak kit nevezhetek?
KARVEZETŐ
Előbb magad - s ki még Aigiszthoszt gyűlöli.
ÉLEKTRA
Az áldást hát magamra mondjam és terád?
KARVEZETŐ
Csak gondold végig - s máris eltalálhatod.
ÉLEKTRA
Közénk sorolni mégis kit lehetne még?
KARVEZETŐ
Oresztészedre gondolj, bárha messze van.
ÉLEKTRA
Jól mondtad ezt, nem megvetendő intelem.
KARVEZETŐ
Emlékezz, s kívánd, hogy kapják a gyilkosok...
ÉLEKTRA
Mit is? taníts, hiszen még járatlan vagyok.
KARVEZETŐ
...hogy egy istenség, vagy halandó jöjjön el...
ÉLEKTRA
Mit mondasz? Mint bíró jöjjön, vagy mint bosszuló?
KARVEZETŐ
Csak mondd ki nyíltan: gyilkolásért gyilkoló.
ÉLEKTRA
S az istenektől istenes lesz kérnem ezt?
KARVEZETŐ
Miért ne? Rosszért rosszal megfizetni jó.
ÉLEKTRA
(átveszi az edényt, és áldozatot önt a sírra)
Te fönt is és alant is legfőbb hirdető,
Földmélyi Hermész, halld a szómat, s vidd a hírt
a lenti isteneknek, hogy figyeljenek
ők is reám, apám vérének őrei,
s a föld maga is, ki mindent szülve fölnevel,
s a felnövőktől újra megtermékenyül:
az elveszetteknek míg öntök gyász-italt,
apámhoz esdek: "Szánj meg engem és a jó
Oresztészt, hogy már birtokoljuk otthonunk:
mert mint kit eladtak, mindkettőnk úgy bolyong,
anyánk adott el, vett magához új urat:
Aigiszthosz az, legyilkolásod cinkosa;
én szolgaleányként tengek itt, fiad pedig
örökségéből számkivetve él, s azok
szerzett javadban dúslakodnak dölyfösen.
Hogy jöjjön már Oresztész, jósors hozza meg,
apám, hozzád esengek, halld meg hő szavam;
add meg nekem, hogy bölcsebb, józanabb legyek
anyámnál, és tisztább lehessen jobbkezem.
Magunknak ezt, s az ellenségeinknek azt
könyörgöm, hogy tűnjék fel bosszulód, apám,
s a gyilkolókat jog szerint gyilkolja le.
Kimondom ezt: a jókivánságok között
az ő fejükre ezt a szörnyü átkomat;
nekünk azonban küldd a mélyből mind, mi jó,
te és a Föld s Diké, a győzelemhozó."
Én gyász-italt csak íly imákkal önthetek;
ti meg virágozzátok föl jajokkal, és
mint kell, a holtnak paiánt énekeljetek.
KAR
Ontsátok könnyeteket, a tovatünőt,a tovatűnt úr felett,
hol e halom öröm és bú gátja,
hogy a gonosz-italu áldozás
iszonyatát elűzze! Te dicső király,
te hallgass meg, oly keserves szivem.
Jajajajajajajaj.
Jaj, ki lesz a dárda-hős férfiú,
aki e ház igaz szabaditójaként
a harcba a szkütha nyilat rázva ront,
és vért, markolat-közel vágva, ont?
ÉLEKTRA
Apámé már a föld-beitta gyász ital;de most ez új szavamban részesüljetek.
KARVEZETŐ
Szólj, föl-le szökken rettegésemben szivem.
ÉLEKTRA
A síron egy levágott fürtre lát szemem.
KARVEZETŐ
S míly férfiú vagy mélyövű leány haja?
ÉLEKTRA
Oly könnyü eltalálni, bárki sejtheti.
KARVEZETŐ
Az ifjabbtól én, agg mikép tanulhatok?
ÉLEKTRA
Más nem vághatta volna még le kívülem?
KARVEZETŐ
Kiktől ez illő volna - ellenségei.
ÉLEKTRA
Valóban úgy leng, hogy nagyon hasonlatos...
KARVEZETŐ
Kinek hajához? Ezt megtudni óhajom.
ÉLEKTRA
Az én saját hajfürtjeimhez, s oly nagyon.
KARVEZETŐ
Titokban véle tán Oresztész áldozott?
ÉLEKTRA
Az ő hajára emlékeztet legkivált.
KARVEZETŐ
Argoszba jönni, mondd, mikép merészkedett?
ÉLEKTRA
Nyesett ajándékát apjának küldte tán.
KARVEZETŐ
Azon, mit mondasz, nem kevésbé könnyezem,ha földünket nem éri lába már sosem.
ÉLEKTRA
Epének árja szállt szivemre nékem is,s miként a nyíl, hasítja át a mellemet:
s viharzó áradatnak szomjú cseppjei
omolnak két szememből, hogyha nézem ezt
a fürtöt; mert hogy is hihetném, hogy talán
polgáraink közt más gazdája is lehet?
A gyilkos asszony éppen nem nyírhatta le,
az én anyám, ki jogtalan hord íly nevet,
hisz mindenegy szülöttét rútul gyűlöli;
de hogy kimondjam nyílt örömmel, biztosan:
e díszt az emberek között legkedvesebb
Oresztész adta - már reménytől reszketek.
Jaj!
Bár tudna szólni híradóként édesen:
nem hánykolódnám kettőstervüként sosem,
tudnám, hogy ezt a fürtöt elhajítsam-é,
ha ellenséges főről nyesték, hogyha meg
testvér velem, megoszthatná a gyászomat,
s apám halmán lehetne díszes áldozat.
Az istenekhez esdek, ők tudják, milyen
vihar keringet minket mint hajósokat;
de hogyha jutnunk sors szerint még üdvre kell,
magasba csöppnyi magból szép sudár szökell.
(A fürtöt a magáéval együtt a sírra teszi)
De íme, második bizonyság: lábnyomok;
a lábaméhoz oly hasonlatos nyomok;
sőt két embernek lába hagyta itt nyomát,
övé ez itt, a másik egy társé lehet;
sarkát s az izmok körvonalát is mérhetem;
az én lábam nyomába illik teljesen.
Jaj, kín szorongat, elmém ájulásba hull.
ORESZTÉSZ
(megjelenik, Püladész kissé hátrább marad)
A teljesítő istenektől kérd tehát,
hogy adják meg tovább is szíved óhaját.
ÉLEKTRA
Az istenektől most mi jót is kaptam én?
ORESZTÉSZ
Azt látod itt, kiért már régen esdekelsz.
ÉLEKTRA
Mit tudsz, milyen halandót hívott hő imám?
ORESZTÉSZ
Oresztészt mindig vágyva vártad, jól tudom.
ÉLEKTRA
S hogyan jutott sikerre esdő óhajom?
ORESZTÉSZ
Ím, én vagyok az; hívebb barát után ne nézz.
ÉLEKTRA
Cselt szősz, te vándor, ellenemre, gondolom.
ORESZTÉSZ
Akkor tehát magamnak ellenére is.
ÉLEKTRA
Nevetni kívánsz tán az én rossz sorsomon?
ORESZTÉSZ
Ha a tiéden, éppúgy az enyémen is.
ÉLEKTRA
Elhiggyem-é, hogy mint Oresztész mondod ezt?
ORESZTÉSZ
Nem ismersz hát föl, bárha szemtől szembe látszs mikor lenyírt hajam megláttad, búm jelét,
már szárnyra kaptál s látni véltél engemet,
s mikor lábam nyomát vizsgáltad, akkor is.
No, nézd helyét, és illeszd hozzá fürtömet,
a testvér-főhöz, mely hozzád hasonlatos.
S tekintsd e leplet, mit nem más szőtt -
tenkezed:
a vadűzés rajzát, mit beszőttél, felleled.
Élektra a karjába omlik, s fölsikoltana
Vigyázz, az öröm eszedet ne űzze el:
a legdrágábbak gyűlölnek minket, tudom.
ÉLEKTRA
Apánk lakának legdrágábbik gondja, te,megváltó sarjért támadt megsiratott remény,
erődben bízz, s tiéd lesz ősi otthonod.
Te drága szem, te nékem négyszeres gyönyör:
hisz mint apámhoz kell tehozzád szólanom,
s anyám mi illetné, a gyöngéd érzelem,
az is terád száll - mert őt méltán gyűlölöm -
s vadul föláldozott nővérem része is;
s mint hű fivérem, meghozod becsűletem.
Csak álljon oldalomra most az Erő s a Jog,
és harmadikként Zeusz, a leghatalmasabb.
ORESZTÉSZ
Zeusz, Zeusz, ügyünkre nézz le már kegyelmesen:
tekintsd az árva sasfiókokat: halott
az apjuk, elhullt megtekert csomói közt
a szörny kigyónak; s most az árvákat gonosz
éhség szorítja: mert nincs bennük még erő,
fészkükbe apjuk zsákmányát hogy fölvigyék;
így látsz ma engem s Élektrát is így velem,
az apjuktól megfosztott árva sarjakat,
az otthonukból egyaránt kimartakat.
Az áldozó, a néked hódoló apa
fiókáit ha így emészted el, vajon
találsz-e más, íly dúsan áldozó kezet?
A sas faját ha szerterontod, nincs kivel
az embereknek tiszta jósjelt küldened,
s ez ősi törzs ha majd kiszárad teljesen,
oltárod sem lesz dús az áldó ünnepen.
Hát gonddal őrizz, és kicsinyből tedd megint
naggyá e házat, mely már szinte elbukott.
KARVEZETŐ
Jaj, ősi tűzhely megváltói, gyermekek,
hallgassatok, nehogy még más is hallja ezt,
s csak mert beszélni óhajt, megjelenti mind
a gazdáknak, kiket bárcsak már én magam
láthatnék holtan, máglya szurkos lángjain.
ORESZTÉSZ
Nem csal meg Loxiász erős nagy jóslata,mert az vezérelt vállra vennem íly veszélyt;
fennen kiálltva, sokszor szólt, és álnokul
viharzó kínnal rémítette májamat,
ha üldözőbe apám ölőit nem veszem,
s iker-halállal őket meg nem büntetem
azért, amit meg nem válthatni kincseken.
Kimondta: máskép ennen édes életem
veszítem el, sok jajkeserves kín után.
A föld alól neheztelőknek bosszuja,
azt mondta, bennünk szörnyü kórokat fakaszt,
melyek husunkra hágnak, és dühös foguk
fekélyessé harapja minden izmaink,
s a sebhelyen fehérlő szőrzetet fakaszt;
az üldöző Erínüszekről is beszélt:
megölt apánk véréből kél ki mindegyik...
.....................................................................
szemét mozgatja jól a vaksötétben is.
A lentieknek éjsötét nyílvesszeje,
a bosszuért esengő holtak fegyvere,
az őrület s az éji balga félelem,
kavar, zavar, s a városból kikergeti
érc-ostorával mind e kórral-verteket.
S kit ez gyötör meg, már italban nem vehet
s italáldozat javában többé részt soha,
oltártól apja láthatatlan bosszuja
űzi, s be nem fogadja senki, nyugta nincs:
nem tisztelik, nem kedvelik, s így pusztul el,
gonosz csúf kórban elsorvadva teljesen.
Íly jóslatoknak hinnünk tán nem kellene?
S ha nem hinnék is - meg kell tennem dolgomat:
mert oly sokféle vágy kerűl így együvé:
az isten rendelése, apám gyász-sorsa, és
szorongató inségem egyként sürgeti,
hogy polgártársaim, a legdicsőbbeket
az emberek közt, Trója-dúló hősöket,
ne hagyjam két asszonynak így szolgálniok:
mert asszony az is: s ha nem, kitűnik majd hamar.
Mind a sír felé fordulnak
KARVEZETŐ
Moirák, ti nagyok, Zeusszal ma akéntérjetek itt célt,
mint ahogyan jár az igazság:
"Gyűlölet oszt szót: éppoly szózat
légyen a válasz" - így várja is el
Diké az adót rivalogva.
"Véres ölésért csak a véres ölés
adhasson adót: hulljon le, ki öl" -
háromszoros-agg ez a szózat.
ORESZTÉSZ
Jaj, apa, gyász-apa, én apám!mi a szavam s a tettem,
mely immár ideidézni tud
sírbeli fekhelyedről?
Homályhoz a fény nem ér:
ám a magasztaló jaj
kedves az ősi ház előtt
álló Átreidáknak.
KAR
Fiam, a holtnak elméjét le nem verisíri tűz harapó foga,
fölkél még a haragja:
kesereg fölötte gyász-szó,
de belép a bosszuálló:
az apát ha végzet éri,
a jogos panasz kiséri
s mindent beborít, elér, megindít.
ÉLEKTRA
Halld nekem is szavam, ó, apám,
zokog a gyász e szóban:
sírodnál, ime, két nyögő
gyermeked ontja gyászát;
s e sír csak aként fogad,
mint menekült könyörgőt;
ugyan hol nem igáz keserv?
Győzhet e jó az átkon?
KARVEZETŐ
S így is egy isten, ha csak óhajtja,
szebbhangzatuvá teszi gyászdalaink:
és a kesergő sirató-dal után
az ős palotán csendül a paián,
keverőbe kerül be az új bor.
ORESZTÉSZ
Ílon ostrománvesztél volna egy ottani
gerelytől, harcban átdöfetve:
e házra szállt volna büszke híred,
s örökké becsülnék
sarjaidnak útját;
sírhalmod amott magasulna
az égre, a tengeren túl,
s nem keseregne házad.
KAR
Bajtársak közt, bajtárs, feküdnél, köztük, a
széphalálu dicsők között,
tisztelt hősi királyként,
az alant-uralkodóknak
követője bölcs-nagyoknak;
hisz e földön is király volt,
örökölt jogarral ékes,
vezérelte a bölcs tanácsot.
ÉLEKTRA
Trója bástyás tövén,nem, te ott se feküdj, apám,
a sok más lándzsa-ölte hős közt,
kiknek Szkamandrosz partján a sírja:
de inkább ölőid
terülnének ott el,
s bár jönne a hír, hogy a sorsuk
halálukat adta végre,
s kíntalan élne szívünk.
KARVEZETŐ
Azt akarod hát, lányom, aranynál
ami több, s a mesékbeli Északi Föld
kincseinél is: teheted, jó.
Kétszeres ostor durva csapása
mégis e szó, mert megsegitőtök
fekszik a földben, s kik ma királyok,
a kezük csupa szenny - keserű sors ez,
sarjainak még keserűbb is.
ORESZTÉSZ
Át fülemen, valamintnyíl suhogott a szavad:
Zeusz, Zeusz! te küldöd fel lentről
kései bosszu-átkod
a bősz gaz-kezü földiekre -
álld te a bosszut az én apámért.
KAR
Bár zenghetném rivallva már az
áldozva-vidám kiáltást,
mert ama férfi hull és
vele a nő! Miért is
rejtsem el azt, mi szállna
szívemből? Hisz orcám előtt száll
szívbeli csípős haragom,
mélyen-élő gyűlölet.
ÉLEKTRA
Hát a kezét az erős
Zeusz mikor is veti már
reájuk? Jaj, fejük sújtsa
szerte, e föld javára;
igazság, te a gazt igázd le:
Föld, s ti Alanti Hatalmak, esdek.
KARVEZETŐ
Tudd: az a törvény, hogy a földre alá-
csepegő vér megint vért követel csak,
újat: a vész elhívja Erinüszt,
ama kezdeti áldozatok nyomain
követőül az átkot, az újat.
ORESZTÉSZ
Nézzétek, jaj, ti lent-uralkodók,
s ti is, a holtak erős nagy Átkai, ti is:
az Átreidáknak utódait, milyen
tanácstalan két szegény
otthontalan. Zeusz! mit is tehetne?
KAR
Remeg kedves szívem megint, mikor
hallom e bús kesergést;
s már odavan reményem,
elfeketűl a bensőm,
hogyha a szód megértem;
de aztán, ha ismét erős vagy,
visszakerül mind a remény,
gondom ismét eltünik.
ÉLEKTRA
S míly szóra lelhet ajkunk? Mondjam el,
mi az, amit anyánk reánk zudit, a kín?
Tán hízelegjünk? Nem, nem szelídülünk:
dühét a nyershúsfaló
farkasnak - ezt kaptuk épp anyánktól.
KAR
Vertem már mellemet, miként ázsiai nő,
süvöltött síró gyászdalom,
és láthattátok kezem, a vér mint lepte el,
amint ide csapkodott, meg oda a két kezem,
lesújtva le-lecsapott, s dübörgött is belé
megütlegelt bús, átkozott szegény fejem.
ÉLEKTRA
Jaj, kegyetlen, bősz anyánk
mindent-merő te, mint temettél bőszen el
város-gyász nélkül királyt,
a gyászos ének nélkül a
férjed mikép is merted temetni!
ORESZTÉSZ
Gyalázatunkat beszélted el, jaj:
gyalázatért, mit apámra ontott,
bűnhődik ő: istenek,
s az én kezem büntetik;
öljem meg őt, és úgy vesszek én is.
KAR
Megcsonkította, hogy tudd meg ezt is,
és csonka testtel vetette földbe,
nem-tűrhető vészt hozott
terád is így, míg csak élsz:
most hát tudod, mint gyalázta őt meg.
ÉLEKTRA
Apám felől szólsz; de becsüléstelen
és félrevetve értem én:
zugolyba zártak, ahogy a kártevő kutyát;
mosolyra sohase vontam ajakam, elvonul-
va könnyü nekem a könny kiontása volt.
Csak halld meg ezt, és írd az emlékedbe jól.
KAR
Füledbe fúrd ezt a szót,
s az elméd csöndes mélye légyen otthona:
mivelhogy épp így esett,
a többit magad kutasd,
s a tettre, illik, haraggal indulj.
Oresztész és Élektra a földre hajol, és kezével
a földet megkopogtatja
ORESZTÉSZ
Apám, tehozzád eseng szavam: segíts!
ÉLEKTRA
Zokogva én is veled fohászkodom.
KAR
S mi íme mind újrazengjük ezt a szót:
hallgass meg, jőjj a fényre föl,
ellenük itt velünk szállj.
ORESZTÉSZ
Árész, Árészt hív ki most, Diké Dikét.
ÉLEKTRA
Ti istenek! jog szerint itéljetek!
KAR
Fohászotok hallva, reszketés fog el:
a végzet lomhán elmaradt,
tán ez imára megjön.
Kínja e tőrzsnek, ó,
jaj, keserű nagy átok
vérbevegyült csapása!
Nyögő, el se viselhető gond!
Verő, el nem emésztő kín!
Máshol ezekre nincs
ír sehol, csak e házban,
máshol vérbevegyült viszályban.
A lenti isteneké e himnusz.
Boldogok ott lenn, az imám fületek
érje el, és már küldjetek üdvöt,
győzelmet a sarjaitoknak.
ORESZTÉSZ
Ki nem királyi módon haltál, én apám!
házad hatalmát, kérlek ím, ruházd reám.
ÉLEKTRA
Apám, esengve kérem tőled én is: add,
hogy Aigiszthoszt lesújtsam, s úgy legyek szabad.
ORESZTÉSZ
Így, mint az emberek szokása, részesülsz
sok áldozatban; míg amúgy, ha füstölög
sok áldozat, te léssz csupán, ki nem becsült.
ÉLEKTRA
Örökségemből én is öntök áldozást
neked, ha búcsuzom majd, nászom ünnepén:
sírhalmodat becsülve mindenekfölött.
ORESZTÉSZ
Te Föld, ereszd apám föl, óvja harcomat.
ÉLEKTRA
Ó, Perszephóné, te, győzelemre adj erőt.
ORESZTÉSZ
Gondolj a fürdővízre, én megölt apám.
ÉLEKTRA
Gondolj rá, mint vágtak le, hálót dobva rád.
ORESZTÉSZ
Nem érc vadászbilincsbe vertek ők, apám.
ÉLEKTRA
De csapdájuk cseles leplébe, csúfosan.
ORESZTÉSZ
Ébredsz-e már e gazságokra, szólj, apám.
ÉLEKTRA
Veted-e föl már drága fejed a föld alól?
ORESZTÉSZ
Vagy küldd Dikét, hogy ő segítse híveid,
vagy add, hogy azok is éppoly cselbe hulljanak,
ha, kit legyőztek, végre győzni vágysz magad.
ÉLEKTRA
E végső nagy fohászra hallgass még, apám:
itt látod ülni sírod mellett sarjaid,
szánd hát meg női magzatod s a férfit is,
s Pelopsz magvát kiveszni végkép így ne hagyd:
hallgass miránk, s még holtodban se léssz halott.
ORESZTÉSZ
Holt férfinak fönntartják hírét sarjai,
mint fakorong a halászhálót a víz szinén,
a len szálát a víz mélyéből mentve föl.
Hallgasd meg, ez volt érted jajjal-telt szavunk,
s magad mented, ha szózatunkat tiszteled.
KARVEZETŐ
Nem gáncsolom, hogy hosszu volt beszédetek,
e síron úgyse sírt sokáig senkisem;
de most, hogy elméd már a tettre készen áll,
az isten mint segít meg, tégy kisérletet.
ORESZTÉSZ
Meglesz; de nem kitérő mégsem kérdeni:
e gyászitalt ő mért kivánta küldeni,
kiűzhetetlen kínra késő kérlelést;
az érzéketlen holtnak hitvány hódolat,
mit ő küld; és hogy mit jelent e küldemény,
nem sejthetem; tudom, vétkével föl nem ér:
ki vért ontott ki, ontsa bár a kincseit,
magán - azt mondják - minden kinccsel sem segít;
ha tudsz felelni, vágyva várom válaszod.
KARVEZETŐ
Tudok, fiam, hisz ottbenn voltam: álmai
s éjben-bolyongó szörnyü látomása miatt
küldötte az álnok asszony ezt a gyászitalt.
ORESZTÉSZ
S ez álmot, hogy jól elbeszélhesd, ismered?
KARVEZETŐ
Ugy tűnt, hogy sárkánykígyót szült, ő mondta el.
ORESZTÉSZ
S e történetnek vége hol van, célja hol?
KARVEZETŐ
Pólyákba göngyölgette, mint a csecsszopót.
ORESZTÉSZ
És enni mit kivánt a rémes újszülött?
KARVEZETŐ
Álmában emlőt nyujtott néki ő maga.
ORESZTÉSZ
S a szörnyetegtől melle sértetlen maradt?
KARVEZETŐ
Nem, mert a tejjel együtt az sok vért kiszítt.
ORESZTÉSZ
Az íly álomkép hasztalan nem érkezik!
KARVEZETŐ
Ő fölriadva álmából, sikoltozott:
s melyek szemét lezárta már az éjhomály,
az úrnőért a sok szövétnek mind kigyúlt;
s ő nyomban áldozó-italt küldött velem,
remélve, hogy bajára biztos ír leszen.
ORESZTÉSZ
E földhöz és apám sírjához száll imám,
hogy ezt az álmot tudjam teljesíteni;
mert úgy itélem, tudd meg, minden egybevág;
ha éppen onnan jött elő, ahonnan én,
a kígyó, s pólya fedte, mint a gyermeket
s az engem emtető emlőre tátogott,
s az édes tejjel együtt vért is szítt sokat,
s a nő zavart kínjában úgy sikoltozott,
hát kell, hogy ő, ki táplálta e szörny csodát,
erőszakos halállal haljon, s én legyek
ölő sárkánya, mint az álom hirdeti.
KARVEZETŐ
Az álom fejtőjéül megválasztalak,
így is legyen. De szólj: barátaid közül
társul kit óhajtsz, és ki várjon tétlenül?
ORESZTÉSZ
Ez egyszerű: Élektra menjen a házba most,
s ti tartsátok titokban, kérlek, tervemet,
hogy kik megöltek csellel egy hős férfiút,
hasonaltos csel hálójába hulljanak,
és vesszenek, mint Loxiász kimondta már,
az úr Apollón, nemhazug jövendölő.
Mert máshonosként, vándor-öltönyben jövök,
a házkapun kint így kopogtatok magam,
s Püladész - a régi jó barát és harcitárs;
és Parnasszosz-vidéki nyelven szólalunk,
mert Phókisz-béli szó-ejtést utánozunk.
Őr egy se lesz, ki nyájas orcával fogad,
hiszen nyomasztó szellemekkel telt a ház;
várunk tehát, míg arra jár a ház előtt
olyan, ki minket észrevéve kérdezi:
"Miért is zár a kérlelő előtt kaput
Aigiszthosz, hogyha róla tudva, bent pihen?"
S ha már az udvar-ajtótól beljebb jutok,
és Aigiszthoszt tán épp apám trónján lelem,
vagy éppen szemtől szembe lépdel énvelem,
és rámtekint magasról, tudd meg jól, előbb
semmint csak ennyit szólna: "Vándor, honnan is?"
teszem tetemmé fürge fegyveremmel én;
s Erínüszünk ölésben nem szűkölködik,
s mint harmadik bosszúpohárt, színvért iszik.
Te most tehát ott bent a házban jól ügyelj,
hogy, mint kivánjuk, minden essék terv szerint;
ti meg, tanácslom, fékezzétek nyelvetek,
ahol kell, csöndet! és ahol kell, szóljatok;
a többit őrá bízom, s kérem, hogy nekem
kerüljön tőle kardkivívta győzelem.
Oresztész és Püladész balra távozik
KAR
Ó be sok rémeset,szörny csodát táplál a föld,
és a tengerben is hány nyüzsög,
embert támadó vad;
szökkennek ég s a föld között
szikraszétvető tüzek;
szárnyasok és a mezőn szaladók a szeleknek
vad dühéről szólanak.
S hát az ember milyen
vakmerő, erről ki szól?
És a bősz asszonyok míly merész
vágyódásra gyúlnak,
mely földiekre vészt borít?
Egybefűzött régi nászt
nőben-erős zabolátlan Erósz letipor, s győz
emberen meg állaton.
Mint tudják meg, kiknek lelke nem
állhatatlan, hogy
mit mívelt a bús
Thesztiosz leány: fiát ölte meg,
mert a tűzbe dobta be
azt az üszköt, vörös lángba dobta,
mely fiának az életét
mérte már születéskor,
első hangot-adásakor,
s végnapig vala társa.
Gyűlölséggel szól a monda még
Szkülla tettéről:
kedves férfit ölt
ő az ellenség miatt, krétai
színarany nyaklánc aján-
dékkal ezt érte el nála Mínosz:
Níszosznak örökéletü
hajszálát lerabolta,
eblelkű, mialatt aludt:
s Hermész messzeragadta.
S ha már e sok rút csapásról szólalok,
miért ne modjam, mi ezt a házat így
elcsúfítja, a csúnya nászt,
s a nő-kitervelte csalfaságokat
a bajnok ellen, kit az
ellenség is tisztel, ugyan talán
a tűzhelyünk hunyt tüzét tekintsem-é,
s a gyávának e nőuralmát?
A legnagyobb rossz a Lémnosz-béli volt,
beszélik: ezt mind a nép lenézi, és
jó megsejtő volt, aki
a szörnyüséget mind így hívta: "lémnoszi";
az istenektől-gyűlölt,
az emberektől is megvetett, kihal:
nem tisztelik, mert az isten gyűlöli.
Vajon nem joggal mondom ezt mind?
A mellen át beront a kard,
a kétélü, megsebezni éles:
Diké parancsa küldi az ellen,
aki eltiporja mind,
mit Zeusz akar,
és jogtalan, mind mi szent, lenézi.
Diké üllője áll s szilárd,
és kardot ver rajta kardkovács sors:
a házba új szülöttet is hoz,
régi vérbűn gyermekét,
hogy mossa le
a mocskot, a bosszuló Erínüsz.
ORESZTÉSZ
(Püladésszel balról jön a palotakapuhoz;
két szolga követi őket)
Fiú, fiú, halld meg, hogy zörgök a kapun;
fiú, fiú, ki van bent, újra kérdelek.
Harmadszor is kiáltok íme, jer ki már,
ha Aigiszthosznak vendéglátó háza ez.
SZOLGA
(kaput nyit)
Jó, hallom már; hát honnan jössz, vándor,
s ki vagy?
ORESZTÉSZ
Jelentsd a ház parancsoló gazdáinak,
akikhez én most új hírekkel érkezem -
de gyorsan, mert vágtatva jő az éj sötét
fogatja, és a vándornak már vetnie
vendéglátók lakába kéne horgonyát -,
hogy jőjjön már elénk, kinek van bent szava,
a ház úrnője, vagy még jobb, ha férje jön:
mivel beszédünk, hogyha tartózkodni kell,
nem oly világos; férfiú a férfival
bátran beszélhet s mindent jól nevén nevez.
KLÜTAIMÉSZTRA
(kilép a palotából)
Csak mondjátok meg, vándorok, mi kell; hiszen
van minden, mit házunknak illik adnia,
meleg fürdő, s mitől a fáradtság kiszáll,
jó ágy, s baráti jó szemek tekintete;
de hogyha szükség tán komoly beszédre van,
az férfiaknak dolga, megmondjuk nekik.
ORESZTÉSZ
Phókiszból jöttem, Dauliszból való vagyok;
batyum hordozva Argoszt vettem célomul,
s midőn a lábam erre forditottam épp,
egy ember jött - egymásnak ismeretlenek
voltunk -, beszélt útjáról s engem kérdezett,
Sztrophiosz, Phókiszból (mert azt mondta, ez neve)
és így szólt: "Vándor, hogyha már Argoszba mégy,
szülőivel csak emlékezz rá, hogy közöld:
meghalt Oresztész, emlitetlenül ne hagyd;
s övéi mit kivánnak inkább: elviszik,
vagy végkép vendéggé vált vándornak, legyen
nálunk a sírja - hozz majd erről hírt nekünk;
mert most egy érc-korsónak öble rejti el
az illő-könny-kisérte férfi hamvait."
Amit hallottam, hírüladtam; s hogy szavam
szülőinek - kiket megillet - mondom-e,
azt nem tudom, de nékik illik tudniok.
KLÜTAIMÉSZTRA
Ó jaj nekem, szavad sorsom mint dönti le;
ó jaj, lakunk legyűrhetetlen átka, te,
míly messze látsz, s azt is, ki messze rejtezik,
biztos nyilakkal célbavéve átlövöd,
s enyéimtől kopárrá téssz engem, szegényt.
Oresztésznek most - bármi bölcsen tette volt,
hogy e vészterhes mocsártól messze vándorolt -,
most néki is, ki víg ünnep reménye volt,
s hogy orvosolja házunk, eltörlöd nevét.
ORESZTÉSZ
Én bíz ilyen dús és nemes gazdák előtt
szerettem volna kedves újsággal magam
megismertetni s vendégükké válni, mert
mi jobb, mint vendég s gazda közt a jóviszony?
Dehát nagyon terhelte volna lelkemet,
ha most a barátnak nem váltom be azt, amit
megígértem, midőn e ház íly jól fogad.
KLÜTAIMÉSZTRA
Kevésbé méltón nem fogadlak így sem én,
s kevésbé kedvelt otthonunkban így se léssz:
hisz ezt a hírt éppígy meghozta volna más.
De úgy való már, hogy ki egésznap vándorolt,
nagy út után a vendég fölfrissüljön itt.
Vendéglő férfi-termeinkbe vidd tehát,
s akik követték, útitársait vele;
legyen lakunkban részük minden kényelem;
úgy tedd a dolgod, hogy felőle számot adsz.
Oresztészt és Püladészt egy szolga a palotába vezeti
Mi meg közöljük ezt a ház gazdáival,
s mert jóbarátban éppen nem szűkölködünk,
tanácskozunk e hír fölött, hogy mit tegyünk.
(Visszamegy a palotába)
KARVEZETŐ
Rabnői e háznak, ti derék nők,a mi szánk ereje
ád-e Oresztésznek erőt már?
Ó, Föld, nagy úrnő, és Domb, nagy úrnő,
ki a hajók nagy fejedelmének
eltakarod testét, a királynak,
most a figyelmed, s add segedelmed:
itt az idő, hogy a cseles Hitetés
szálljon alá, s Lent-lakozó Hermész,
meg az Éji és útjukra vezesse
a csatázó karddal-ölőket.
A dajka kilép a palotából
Úgy sejtem én, e vándor férfi bajt hozott:
Oresztészünk dajkája, látom, sírva jön.
Hová, Kilissza? Mért sietsz a ház elé?
Bért nem kapó bánat kisér mint útitárs.
DAJKA
Aigiszthoszt - mondta úrnőm - itt a vándorok
hívják, sietve jöjjön, hogy világosan,
az új hírt - férfi férfiútól - hallja meg,
mihelyt megjön. Lám, míly keserves képe volt
szolgák előtt, de biz befelé nevet szeme
azon, titokban, ami oly jól esett neki,
de otthonunkra szörnyü bánatot hozott:
a biztos hír, mit elbeszéltek a vándorok.
Úgy ám, az is be örvend majd, ha ezt a hírt
meghallja, rögtön. Jaj nekem, jaj, én szegény:
míly áradattal omlott rám a régi kín
Átreusz lakában eddig is már, és miképp
szaggatta szörnyen keblem mélyén szívemet;
de íly keservet nem hordoztam még soha.
A többi bajt türelmesen viseltem el:
de hogy Oresztész, lelkem drága gondja, kit
anyjától kapva én neveltem, én magam -
és éji síró, éles hangja verte föl
nyugalmam újra és újra, mennyit s hasztalan
bajlódtam: mert úgy kell táplálni oktalan
kicsit, mint kis kutyust, elmésen, hogyne, úgy:
pólyába göngyölt kisgyerek nem mondja meg,
hogy éhes, vagy hogy szomjas, vagy pipilnie
kell tán: úgy tesz, mint vágy, a gyermek csöpp hasa:
látnoknak kellett ám lennem, sokszor pedig
tévedtem, aztán pólyát moshattam, bizony,
dajkának és mosóasszonynak dolga egy;
s végeztem én e kétszeres szolgálatot,
mert apjának neveltem így a gyermeket;
s most én szegény! hogy meghalt, azt kell hallanom.
Megyek hát házunk dúlójához már, aki
örömmel fogja ezt az új hírt hallani.
KARVEZETŐ
És mit parancsolt: fölszerelve hívd-e ki?
DAJKA
Hogyan? Nem értem; pontosan fejtsd újra ki.
KARVEZETŐ
Dárdás csapattal jöjjön, vagy csak egymaga?
DAJKA
Dzsidás kisérőkkel siessen, így üzent.
KARVEZETŐ
Utált uradnak most ilyet ne is jelents:
jöjjön magában, hogy ne félve szóljanak;
tedd: vígszivűen jöjjön és minél előbb;
a titkos terv jó hírnök által teljesül.
DAJKA
De mondd, reményed még e hír után lehet?
KARVEZETŐ
A sok csapást Zeusz jóra tudja váltani.
DAJKA
S miképp? Oresztész, jóreményünk elveszett.
KARVEZETŐ
Még nem; be rossz jós lenne az, ki ezt hiszi.
DAJKA
Mit mondsz? E hírtől tudsz talán különbözőt?
KARVEZETŐ
Indulj s jelentsd, amit rádbíztak, vidd a hírt:
kiről kell, gondoskodnak majd az istenek.
DAJKA
Megyek, s amint te megkivántad, úgy teszek:
sorsunk bár jóra váltanák az istenek.
(Jobbra bemegy a palotába)
KAR
Most segíts meg, könyörgök, magas
égieknek apja, Zeusz,
add, hogy jószerencsém legyen,
vágyom reá, hogy lássam a jót, s a jog
szerint mondottam szózatom;
a jónak útját, nagy Zeusz, te őrizd.
A rosszakarókon
neki adj bent diadalt, Zeusz,
s miután nagyra emelted,
kétszer- és háromszorosan
kél kegyedért fizetség.
Nézd, a jó férfiú kiscsikó-
ját befogták a bajok
szekerébe: te adj már határt
ebben a futásban neki;
ennek a rohanásnak
legyen már jóhoz-érő vége.
[A rosszakarókon
neki adj bent diadalt, Zeusz,
s miután nagyra emelted,
kétszer- és háromszorosan
kél kegyedért fizetség.]
S kincsnek-örvendező
háza-mélyét kik őrzitek, ti is
halljátok kegyes istenek;
tegyétek...
már a régi vétkeket
oldjátok föl, bosszu mossa le:
s az ősi bűn már ne szüljön újra bűnt.
S te, ki a föld ajaka közt gyönyörűen
lakozol, add, hogy ez a ház, a deréké,
lássa igaz szemével
már a szabad nap sugarát
és ne borítsa az éji fátyol.
És segítsen meg a
Maia-sarj: senki sincs, ki jobban ad
kedvező kegyes szelet:
sok minden rejtettet jósol ő:
és szavát elrejti jól,
éjhomályt borít szemünkre így,
s ha már a nap kél, se lesz világosabb.
[S te, ki a föld ajaka közt gyönyörűen
lakozol, add, hogy ez a ház, a deréké,
lássa igaz szemével
már a szabad nap sugarát
és ne borítsa az éji fátyol.]
Akkor végre dús és
bú-föloldó énekünk
zengi ajkunk: mind a nők
köszöntik a kedvező szelet,
a bú dalának vége lesz:
hisz a javam nő, ha barátaim-
tól a bánat búcsuzik.
S te merész légy, ha a tettnek sora eljön;
s az apád hangja feleljen,
hogyha "Fiam!" kiáltja,
s célba vezéreld a keserves átkot.
Hordd a Perszeusz kemény
szívét kebled rejtekén;
és a sok holt kedvesért,
és kik itt fönn élnek, értük
bent a házban azt a bősz
átkos bűnt boszuld meg, és
öld meg a tettesét.
[S te merész légy, ha a tettnek sora eljön;
s az apád hangja feleljen,
hogyha "Fiam!" kiáltja,
s célba vezéreld a keserves átkot.]
AIGISZTHOSZ
(jobbról jön)
Nem szólitatlan - hírnökszóra érkezem:
azt hallom, új hírt hoztak erre, messziről
jött emberek, mely semmiképen nem derűs,
Oresztész vesztét: elviselni ezt nehéz,
és félelmes teher e háznak, melyet a
régebben ontott vér amúgyis mar s gyötör;
de hogy higgyem valónak és igaznak ezt?
Vagy félelem szülötte pusztán, női szó,
mely égre szökken, s elhal aztán hasztalan?
Mit tudsz, hogy elmém megvilágítsd, mondani?
KARVEZETŐ
Hallottuk ezt, de menj be és kérdd meg magad
a vándoroktól: gyönge ott a híradó,
hol szemtől szembe férfi kérdhet férfiút.
AIGISZTHOSZ
Kivánom is, hogy lássam, s kérdjem a híradót:
vajon, mikor meghalt Oresztész, véle volt,
vagy mástól hallott csak homályos kósza szót;
de jószemű elmémet el nem csenheti.
(Bemegy a palotába)
KARVEZETŐ
Zeusz, Zeusz, mi legyen szavam? Esdésem
mi legyen legelőbb isteneinkhez,
s amikép érzek
mint mondjam illőn az imámat?
Mert most mocskolja a vér élét
az emberölő penge vasának
s most vagy a vészbe veri végleg a vész
már Agamemnón palotáját,
vagy tűzfénnyel szabadítani jön
hősünk, és vissza az ősi lakot
..................................................
így szerzi, ősei kincsét.
Kettővel ilyen küzdést egyedül
vív isteni hős bajnok Oresztész:
győzelmes légyen a harca.
AIGISZTHOSZ
(a palotából)
Ó jaj, jajajajaj!
KAR
Figyelj, figyeld nagyon,mint esett, s most a ház sorsa mi.
KARVEZETŐ
Vonuljunk félre, mert a tett már célhoz ért;
lássák, e rosszban hogy mi itt ártatlanok
vagyunk: a harcnak teljességgel vége már.
A kar visszahúzódik. Egy szolga rohan ki a középső
kapun a női termek bejárata felé
SZOLGA
Jaj, jaj, lesújtották a gazdát, jaj nekem,
jaj nékem újra, jaj, harmadszor is megint:
Aigiszthosz nincs már. Nyissatok kaput hamar,
s a női termek ajtaján lazítsatok
reteszt doronggal! Ifjú jó erőt ide! -
Nem, hogy segítsen rajta; ő már nincs; minek?
Hahó, hahó!
Süket füleknek, szunditóknak s hasztalan
kiáltok, hol van Klütaimésztra? mit csinál?
Úgy sejtem én, a kard élére most neki
kerül már torka: ő fog - joggal - hullani.
KLÜTAIMÉSZTRA
(kilép a palotából)
Mi baj? Házunkat mért vered föl, mit kiáltsz?
SZOLGA
Azt állitom, hogy holtak élőt ölnek itt.
KLÜTAIMÉSZTRA
Ó jaj, megértem rejtvényből is ezt a szót:
cseltől veszünk el, mint mi öltünk egykoron;
de férfisújtó bárdot adjatok hamar:
lássuk, mi győzünk, vagy mirajtunk győznek ők;
a vész során idáig értünk végülis.
A szolga elfut. A palota kapuja hirtelen föltárul; Aigiszthosz holtteste látszik. Oresztész kivont karddal kilép, Püladész követi.
ORESZTÉSZ
Téged kereslek; ez megkapta már, mi kell.
KLÜTAIMÉSZTRA
Ó jaj, halott vagy, én erős Aigiszthoszom!
ORESZTÉSZ
E férfit; látom, kedveled. Feküdj tehátsírjába: és holtában el nem árulod.
(Magasba emeli kardját)
KLÜTAIMÉSZTRA
(tédre hull, kitárja mellét)
Állj meg, fiam, tiszteld ez emlőt, gyermekem,
amelyen annyit szunnyadoztál édesen,
s szívtál belőle lágy ajakkal jó tejet.
ORESZTÉSZ
(leereszti kardját)
Püladész, anyámat megkíméljem? Mit tegyek?
PÜLADÉSZ
Hát Loxiásznak jóslatát így elveted,a püthóit, s hű esküszód is? Ellened
mindenki légyen inkább, mint az istenek.
ORESZTÉSZ
Győzött tanácsod; intelmed, tudom, helyes.
(Klütaimésztrához)
Kövess, mellette vágylak földresújtani:
apámnál őt te többnek vélted élve is:
aludj mellette holtan is, hisz kedveled,
s akit szeretned kellett volna, gyűlölöd.
KLÜTAIMÉSZTRA
Táplátalak; melletted éljem vénkorom.
ORESZTÉSZ
Apám megölted, s együtt laknál énvelem?
KLÜTAIMÉSZTRA
A Végzet tette mindezt akkor, gyermekem.
ORESZTÉSZ
A Végzet adja most tehát halálodat.
KLÜTAIMÉSZTRA
Anyád átokszavától nem félsz, gyermekem?
ORESZTÉSZ
Attól, ki szült, majd átoksorsba ellökött?
KLÜTAIMÉSZTRA
Fegyverbaráti házba s el nem löktelek.
ORESZTÉSZ
Eladtál kétszer, szabad férfi gyermekét.
KLÜTAIMÉSZTRA
Mit kaptam érted, mondd meg, hol van hát a bér.
ORESZTÉSZ
Nyíltan szemedre vetni én ezt szégyelem.
KLÜTAIMÉSZTRA
Mondd csak, de aztán szólj apád vétkéről is.
ORESZTÉSZ
Tűzhely mellett ülő, ne vádolj hadvezért.
KLÜTAIMÉSZTRA
A nő szenved, ha férje messze van, fiam.
ORESZTÉSZ
A férfi küzd, s táplálja azt, ki otthon ül.
KLÜTAIMÉSZTRA
Megölnéd hát szülőanyádat, gyermekem?
ORESZTÉSZ
Nem én, magad vagy tenmagadnak gyilkosa.
KLÜTAIMÉSZTRA
Anyád dühös kutyáit elkerüld, vigyázz.
ORESZTÉSZ
Apáméitól hogy futok, ha nem teszem?
KLÜTAIMÉSZTRA
Így hát még élve sírhoz esdek hasztalan.
ORESZTÉSZ
Apám balsorsa küldi rád a pusztulást.
KLÜTAIMÉSZTRA
Jaj, ezt a kígyót szültem, ezt neveltem én.
ORESZTÉSZ
Igaz jós volt az álomadta félelem:
kit nem szabad, megölted - tűrd, mit nem lehet.
(Bevezeti Klütaimésztrát a palotába)
KARVEZETŐ
Hull bár a könnyem kettős sorscsapásukon,
de annyi vérontásnak ért ormára most
a balsorsú Oresztész, hogy csak rettegek:
e ház szemfényét is ne sújtsa pusztulás.
KAR
A Piramosz fiakra lecsapott a vész,iszonyu megtorlás:
s e palotába is bizony elért a vad
oroszlánpár, kettős Arész;
s ide a számüzött,
pűthói jós-szó nyomán,
mivel az isteni tanács hozta jól.
Nosza, rivalljatok, mert e királyi ház
szabad: a vész letűnt; s kincseit elnyelő
nyomoru két gonosz
a csúf-utú sorshoz ért.
Idekerült, kinek gondja sötét csaták
csele s a megtorlás:
bizony, a jobb kezét a viadal során
Zeusz lánya (kit mi, földiek,
így nevezünk: Diké,
igaz nevén) fogta, ő,
ki a gazokra vészt haraggal lehellt.
[Nosza, rivalljatok, mert e királyi ház
szabad: a vész letűnt; s kincseit elnyelő
nyomoru két gonosz
a csúf-utú sorshoz ért.]
Ahogy Loxiász a Parnasszoszon,
zuga nagy öblein
szavai nemcsalárd cseleit osztva szólt:
az oly régi vétekre a bosszu csap:
mit isten parancsol, soha nem lehet
gonosztett a tett;
az ég nagy hatalma tisztelt legyen.
Ragyog a fény megint:
lerázta már e ház nehéz igáját;
palota, kelj tehát: be nagyon is soká
voltál alantfekvő, ledőlt.
Jön az idő, a végbe-vezető, belép
hamar e házkapun,
mikor a tűzhelyen szenny nyoma nem marad
az átkot kiűző cselekedet során;
s a nyájas szerencse mindent megmutat,
s kiálthatjuk is:
"A jött zsarnokok lehullnak megint."
[Ragyog a fény megint:
lerázta már e ház nehéz igáját;
palota, kelj tehát: be nagyon is soká
voltál alantfekvő, ledőlt.]
A kapu föltárul. Oresztész Aigiszthosz
és Klütaimésztra holtteste mellett áll
ORESZTÉSZ
Nézzétek itt e földnek kettős zsarnokát,
apám megölték, feldúlták a házamat;
olyan fennkölten ültek együtt trónjukon,
és most is egyek, mint sorsukból sejthető,
az esküjéhez mind a kettő hű maradt:
megesküdtek, hogy elvesztik szegény apám
s hogy együtt halnak - és igaz lett esküjük.
(A körülállókhoz)
S nézzétek ezt, kik hallottátok vétküket,
e szőttest, mely szegény apám kötözte meg,
bilincsbe fűzve mindkét lábát és kezét.
Terítsétek ki, álljátok csak itt körül
a férfiú leplét, az apa hadd lássa meg,
nem az enyém, de az, ki mindent lát, a Nap,
anyám szentségtelen gaztettét lássa meg,
s legyen tanum törvény előtt majd egykoron,
hogy jog szerint jöttem meg és hoztam halált
anyámra: Aigiszthoszt még meg sem emlitem
e hitveságy-gyalázó mint kell, úgy lakolt;
de ő, ki íly bűnt férje ellen tervezett,
kitől testében hordozott több gyermeket,
rég édeset, de most, mint látszik, rémeset,
ő, mit hiszel, mi? Tengeri szörny, vagy vipera,
mely hogyha még csak hozzád ér, nem is harap,
már vakmerő gonosz dühével szétrohaszt?
.....................................................................
És ezt minek nevezzem, bárha nyájasan?
vadászhálónak, holttetem láb-elfedő
koporsó-kendőjének? Mert háló bizony,
azt mondanád, lábát keményen nyűgöző;
az útonálló készíthetne tán ilyen
holmit, ki vendéget csal és rablásból él,
ilyen csalárd szőttessel az bizony sokat
ölhetne meg, s örömtől gyúlva föl szive.
Semhogy lakomban íly lakótársnő legyen,
az ég veszítsen inkább el gyerektelen!
KARVEZETŐ
Ó jaj, ó jaj! Iszonyú dolgok:
iszonyú a halál, mibe hulltál;
ó jaj, ó jaj!
csak késik a kín, s kivirágzik.
ORESZTÉSZ
Megtette, vagy nem? Itt tanúskodik nekem
ez Aigiszthosz kardjától megfestett lepel,
a vérfolt szennye és az illanó idő
együtt fakították ki tarka színeit;
magam dicsérem egyszer, s másszor jajgatok,
apám kivégző-leplével beszélgetek,
s a kínt, a vétket, s teljes nemzetségemet
siratva, látom szörnyü győzelmemet.
KARVEZETŐ
Nincs ember, olyan, ki az életen át
sohasem keserű, sose szenved;
ó jaj! ó jaj!
van kín, ami ér, s ami eljő.
ORESZTÉSZ
Tudjátok meg - mi lesz a vége, nem tudom:
mint pályán kívül méneket ha hajtanék
száguldozásra, győz fölöttem s elragad
fék nélkül elmém: ám szivemben félelem
kész zengedezni, s szivem erre táncra kél -
s még ép az elmém, hirdetem, ti kedvesek,
hogy nem jog nélkül öltem meg szülőanyám,
apám ölője, isteneknek átka volt;
s e vakmerő tettemre legfőbb buzditóm
Pűthóban-jósló Loxiász volt, mert nekem
kizengte: vétkes nem leszek, ha megteszem,
s ha nem - nem is mondom ki azt a büntetést:
mert nyíl sem érhetné utól a kínjait.
S most nézzetek rám, útrakészen állok itt,
az olajfa-gallyal s gyapjufüzérrel már a föld-
köldökhöz, jósló székhelyéhez indulok,
s a tűzhöz, melyről mondják, mindig fennlobog,
futván e rokoni vér miatt, mert Loxiász
nem hagyta, hogy más tűzhelyéhez térjek én.
A teljes Argosz népét kérem, hogy legyen
tanum, mért tettem ezt a szörnyüséget itt,
ha Meneláosz majd e földre érkezik.
És most e földről számkiűzött bujdosó
................................................................
éltemben és holtomban erről hírhedem.
KARVEZETŐ
Tetted helyes volt; már ne fűzzed ajkadat
gonosz szavakhoz, és ne korhold tenmagad,
midőn egész Argosznak üdvét hoztad el,
levágva egy csapásra két sárkány fejét.
ORESZTÉSZ
(elindul, de visszahőköl)
Ó, ó!
Rabnők, nézzétek, mint a Gorgók itt ezek
az éj-ruhás nők, át s átfonva sűrüen
sárkánygyürűkkel - immár nem maradhatok.
KARVEZETŐ
Apának mindenek között legkedvesebb,
milyen rémkép zavar meg? Győztes vagy, ne félj.
ORESZTÉSZ
E szenvedések nem csak rémképek nekem:
anyám dühödt ebfalkáját fölismerem.
KARVEZETŐ
Mert, mit kezed kiontott, rajta friss a vér:
elmédbe most ezért zuhan csak íly zavar.
ORESZTÉSZ
Nagyúr, Apollón, egyre többen vannak itt,
szemükből átkos-undorító vér csepeg.
KARVEZETŐ
Csak egy gyógyír: Loxiászt érintve majd,
a gyötrelemtől ő szabaddá tesz hamar.
ORESZTÉSZ
Ti nem látjátok őket, csakhogy én igen:
tovább zavarnak, vissza nem tart semmi sem.
(Balra távozik)
KARVEZETŐ
Úgy hát szerencse óvjon, nézzen istened
kegyelmesen, s jobb sorsra őrizzen tovább.
Püladész követi Oresztészt
KAR
Ime itt a király háza ölébena vihar most már
harmadszor is átzuhogott-fútt:
gyermekevés volt egykor az első,
mely verte, gyötörte Thüesztészt;
másodikul már a vitézi király
hullt el a fürdőben leszuratva,
az akháji vezér;
s harmadszor elénk idejött - mentőnk
vagy veszedelmünk? Véghez jut-e már,
megpihen-é már,
elaludni tud-é dühöd, Áté?
SZEMÉLYEK:
ORESZTÉSZ
A PŰTHIA
APOLLÓN
KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
ATHÉNA
ERÍNÜSZEK KARA
Szín: Delphoi, Apollón temploma előtt, és Athén,
Akropolisz, Athéna temploma előtt
A PŰTHIA
(jobbról megjelenik, és a templom zárt kapuja
felé indul. De mielőtt belépne, megfordul)
Esdő szavammal minden istenek közül
Gaiát, az ős-jóst tisztelem meg; majd Themiszt,
ki, mint beszélik, másodikként ülte meg
az anyja jósló-székhelyét; s harmadsoron
erőszak nélkül, mint Themisz kivánta is,
a Földnek egy más títán-lánya nyerte el,
Phoibé: ki aztán, hogy Phoibosz világrajött,
neki adta át, s az isten tőle nyert nevet.
Phoibosz tehát Délosz tavát és szirtjeit
elhagyta, s átevezve Pallasz gálya-járt
partjára, eljött és a Parnasszoszra szállt.
Útján kisérték s hódoltak nagyon neki
Héphaisztosz ösvény-készitő magzatjai,
s szelíddé tették földünk vad vidékeit.
Megérkezett, fennen becsülte őt a nép
s Delphosz király, e föld kormányzó ura.
S az elméjét jósművészettel töltve meg,
negyedszer, jósul, őt ültette Zeusz ide,
s most apja, Zeusz, szóhirdetője Loxiász.
Ez istenekhez száll tehát első imám.
A Templomőrző Pallasz is legyen dicsért;
és mind a nimfát tisztelem, ki Kórükosz
isten- s madár-szerette barlangjában él:
Bromiosz az úr fölötte - nem felejtem el -,
mióta hadba-vitte bakkhánsnő-raját,
és Pentheusz végzetét mint nyúlét szőtte meg
Pleisztosz patakjait, Poszeidón erejét,
a Teljesítő Fönti nagy Zeuszt hívom én,
s elfoglalom, jósnő, jósnői székemet.
Adják meg, hogy beléptem minden eddigi
jöttömnél jobb legyen; s ha van hellén jelen,
sorsot kivetve sorra jöjjön, mint szokás:
mert jósolok, miként az isten rávezet.
(Belép a templomba, de visszahőköl,
s az oszlopnak dől)
Jaj, szörnyü szólni róla, szörnyü látni azt,
mi engem Loxiász lakából visszaűz,
hogy már erőm is elhagy, állni sem tudok,
s kezem segít előre fürge láb helyett:
agg nő ha fél, már semmi, nem több,
mint gyerek.
Midőn a sok-füzérü zúgba lépek én,
egy istnektől-útált férfit látok ott
mint kérlelőt megülni földünk köldökén,
kezéről vér csöpög, friss sebből most-kivont
kardot fog és magasranőtt olajgalyat,
körültekerve gondosan dús gyapjuval,
fehér pehellyel; eddig érthető szavam.
De a férfiú előtt egy furcsa nő-sereg
a székeken körül megülve szendereg:
nem asszonyoknak, ám Gorgóknak mondanám,
de mégse Gorgó-félékhez hasonlitom:
láttam lefestve, kik rég Phíneusz ételét
ragadták messze; s bár ezek szárnyatlanok,
éppoly sötétek és egészen undokok:
távoltart tőlük hortyogó lehelletük,
szemükből borzadalmas cseppek hullanak;
s a fejdiszük sem istenszobroknak tövén,
sem embereknek otthonában nincs helyén;
e társaságnak törzsét nem láttam soha,
földet se, mely kérkedne, hogy íly fajzatot
átokveretlen fölnevelt, s nem bánta meg.
S mi most jön, annak gondját már viselje ő,
e ház gazdája, nagyhatalmu Loxiász:
jós-orvos ő, csodák megoldó látnoka,
s más otthonokról is minden szennyet lemos.
(Jobbra eltávozik)