A templom kapuja kitárul; Oresztész a Föld Köldökén ül;
Apollón mellette áll; Apollón oldalán Hermész;
az Erínüszek körben, a székeken alusznak
APOLLÓN
Nem árulód, örökkön őriződ leszek,
ha oldaladnál állok, és ha távol is,
az ellenségeidhez nem leszek kegyes.
A tombolókat itt lefogtam, láthatod:
álombahullt az undorító lánycsapat,
ős, agg leányok, kikkel nem közösködik
egyetlen isten, ember, állat sem soha;
gonosz dologra lettek ők, hiszen gonosz
homályban élnek, Tartaroszban, föld alatt,
mint emberek meg églakók utálata.
De fuss előlük így is ernyedetlenül:
mert űznek ők majd, mindenütt a szárazon,
bolyongó lépted bármi tájon át halad,
s ha tengeren, ha víz-ölelte városon;
vigyázz, e kínodat terelve túl korán
ne lankadj, ám elérve Pallasz városát,
ott ülj le, ősi szobrát karral fonva át:
mert lesznek ott nekünk bíráink s bűvölő
beszédeink, s majd arra is módot lelünk,
hogy mind e kíntól teljesen szabad lehess:
hisz én beszéltelek rá, hogy megöld anyád.
ORESZTÉSZ
Nagy úr, Apollón! tudsz jogot nem véteni;
tanuld meg azt is, hogy ne véts gondoskodást,
s kezeskedik hatalmad arról, hogy segítsz.
APOLLÓN
Csak emlékezz, s ne győzzön félsz a szíveden!
(Hermészhez)
Te, egy-apától vérszerinti jó öcsém,
Hermész, te őrizd! Légy nagyon, neved szerint,
Úton-kísérő: légy vezérlő pásztora
e kérlelőmnek: tiszted Zeusz is tiszteli,
mivel halandókat jó sorssal ez kisér.
Apollón eltűnik, Hermész és Oresztész
balra eltávoznak. Klütaimésztra árnya
megjelenik a templom közepén
KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Aludjatok csak! Jaj! Mit érek véletek?
Míg engem, kit ti tiszteletlen hagytatok
a többi holt között, mivelhogy öltem én,
az árnyak közt sosem hagy el gyalázatom,
csúfságra bolygok - és kimondom nektek azt,
hogy ők, amott lent, ontják rám a vádjukat;
de lám, szerettemtől szenvedtem szörnyüt én,
s haragra értem egy isten se gyúl, noha
a kéz, amely levágott, anyja gyilkosa.
No nézd, sziveddel nézd meg itt e sok sebet:
az elme szemmel tündököl ha álmodik,
s halandók sorsa nappal meg nem látható.
Az én javamból már be sokszor nyaltatok
italt bor nélkül, józan édességeket;
s áldoztam éjszentelte étket a tűzhelyen,
oly órán, melyben más istenség részt se kér;
s mindezt ma lábbal megtaposva láthatom:
s ez itt, kisiklott s mint az őz tünik tova,
hálóitokból így kiszökkent könnyedén,
s orrfintorítva néz reátok vissza már.
Hallgassatok rám, lelkemért beszéltem én,
ti földalatti istennők, figyeljetek:
Klütaimésztra, az álomkép, szólítalak.
A kar felnyög
KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Csak nyögjetek, s majd addig ő továbbszökik:
enyéimet megóvják, s engem senkisem.
A kar felnyög
KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Be mélyen alszol! meg nem indulsz kínomon:
s Oresztész elfut, az anyagyilkos, gyilkosom.
A kar feljajdul
KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Jajgatsz, de szunnyadsz; hát miért nem kelsz hamar?
Mi más a dolgod, mint hogy oszd a kínokat?
A kar feljajdul
KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Álom s fáradság, izmos összeesküvők,
kiszáritották, bősz sárkánynő, mérgedet.
KAR
(kétszeres erővel élesen nyög)
Fogd meg, fogd meg, fogd meg, fogd meg, figyelj!
KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Álmodban űzöl gyors vadat, s csaholsz reá,
miként az eb, mely dolgát nem feledheti:
mit téssz? riadj föl! bágyadás ne nyomjon el,
s álom ha lágyit, úgy se nézd el kínomat:
jogos szidalmam tépje-marja májadat:
a józanok számára nincs jobb ösztöke:
fuvalld utána vérhabos lehelleted,
aszald meg őt, beledből fújj reá tüzet,
a második futáson űzd, emésszed el.
(Eltűnik)
Az Erínüszek sorban felriadnak,
és egyenként megszólalnak
KARVEZETŐ
No, föl! no verd föl ezt, miként én tégedet;
alszol? no szökkenj! messze rúgd el álmodat!
Lássuk csak, nem hiúság-é ez az intelem.
KAR
Jaj, kedvesek! lever a gyötrelem -
kínlódtam, és hiába, jaj, milyen sokat -
iszonyu kín gyötört, szomoru szenvedés,
nem is tűrhető: -
vadászhálómból elfutott-szökött a vad. -
Levert az álom, s a zsákmány oda!
Jaj, Zeusz fia! be csalafinta vagy! -
ifjan legázolsz ily öreg hatalmakat -
a kegyetlen és anya-ölő gonosz
fiút pártolod -
kiloptad őt - isten! -, ki anyját ölte meg: -
ki mondaná még, hogy így volt helyes?
Álmomban énhozzám gyalázat érkezett,
ütött, mint ahogy kocsis ragad
kezeibe ösztökét,
szivem alá, májam alá:
ím itt a korbácsoló,
kínozó, kínhozó,
az az iszonyu fagyos, az a nehéz.
Ilyet mívelnek hát az ifju istenek,
igazságtalan parancsolók:
csöpög a trón: csurog,
fölül-alul esik a vér,
ím itt, a Föld Köldökén
véresen, rémesen
feketedik a nyomoru iszonyat.
Itt ő a jós, itt önmagát mocskolta be,
a maga jós-zugát;
senki se - ő akarta;
ki rövidéletűt, noha tilos, kegyel,
s az ősi sorsokat nyűvi szét.
Rám kínt hozott, de ezt itt mégsem oldja föl;
noha a föld alá
fut, szabadulni nem fog,
mehet akárhová ez a gonosztevő,
fejére sújt az új bosszuló.
Apollón, felajzott íjjal, hirtelen megjelenik
APOLLÓN
Ki innen, házamból hamar, parancsolom,
hagyjátok el sietve jóshelyem zugát,
nehogy megérezzétek a szárnyrakélt fehér
kígyót, arany húromról mely rohamra száll,
mert éjszinű tajtékot hány majd kínotok,
vért, mit legyilkolt emberekből szíttatok.
E házhoz itt közel sem illik jönnötök:
hol főt levág a törvény, hol szemet kiváj
és torkokat hasít, hol magvat vesztenek,
fiúk heréjét rontják, hol csonkítanak
s köveznek, s hol karóbahúzottak jajuk
ontják, csak arra menjetek! Halljátok-e,
míly ünnepeknek kedvelése az, miért
az istenek megvetnek? Hisz mutatja már
külsőtök: íly rút fajzatoknak vérivó
oroszlán barlangjában kéne lakniok,
s nem jósdám szent helyére kenni szennyüket.
Pásztortalan csavargó csorda, fuss odébb!
Íly nyájra egy isten se vetne jó szemet.
KARVEZETŐ
Hallgass meg, úr Apollón, most enyém a szó:
a vétkekben te néki nem bűntársa vagy,
de mindenestül legfőbb vétkes vagy magad.
APOLLÓN
Mikép? Beszéded még idáig nyújthatod.
KARVEZETŐ
A jós-szavad küldötte anyját ölni meg.
APOLLÓN
A jós-szavam "Bosszuld apádat!" volt; igen.
KARVEZETŐ
S védője lettél, vétek-vért fogadva el.
APOLLÓN
És mondtam is, hogy házamat keresse fel.
KARVEZETŐ
S akik kisérjük, minket csak gyalázol-e?
APOLLÓN
Mivel lakomba nem való belépnetek.
KARVEZETŐ
De tisztünkül jutott mégis, hogy ezt tegyük.
APOLLÓN
Miféle tisztség? Szép lehet! Kérkedj vele.
KARVEZETŐ
Mi űzzük házról-házra anyja gyilkosát.
APOLLÓN
Hát azt a nőt, ki hitvesét gyilkolta le?
KARVEZETŐ
Nem vérrokonnak pusztult tőle élete.
APOLLÓN
Nagyon kevésre tartod így, vagy semmire
a Héra és Zeusz végbevitte szent frigyet;
szerinted Aphrodité senki, semmi se,
kinek leginkább örvendeznek az emberek;
a férfi és nő sorsjelölte fekhelye
az eskünél is több, mert jog védelmezi.
Ha hitvest gyilkolók iránt íly lanyha vagy,
s bosszus szemedből nem süt ellenük harag,
kimondom én: Oresztészt űzni sincs jogod.
Az ő bűnét lelkedre vetted módfelett,
a másikat, látom, lassabban bosszulod.
De törvénylátónk Pallasz istennő legyen.
KARVEZETŐ
De őt ugyan többé már el nem engedem.
APOLLÓN
Csak űzd, s növeld a munkád még tovább vele.
KARVEZETŐ
Ne szóld le szúró szókkal tisztes tisztemet.
APOLLÓN
Ajándékul se venném át e tisztedet.
KARVEZETŐ
Zeusz trónja mellett téged nagynak mondanak;
de én, mivelhogy engem anyja vére hív,
e férfiút büntetni, ebként hajszolom.
APOLLÓN
De én - mert hozzám esdekelt - oltalmazom:
a kérlelő haragja szörnyü az emberek
s az istenek közt, hogyha önként elhagyom.
A kar balra eltávozik. A templom bezárul
A szín változik: Athén, Akropolisz.
Az orkhésztrában egy templom előtt Athéna szobra
ORESZTÉSZ
(balról berohan, és a szobor lábához borul)
Úrnő Athéna, Loxiász parancsszava
küldött, fogadd a vétkest itt kegyelmesen.
Nem is vagyok már szennyes, tisztátlan-kezű:
megsápadott s le is törlődött már a szenny,
sokak lakában és sokakkal egy uton,
míg szárazon bolyongtam s tengert szeltem át,
hiven követve Loxiásznak jós-szavát,
s házadhoz érve, istennő, a szobrodat
vigyázva, várom végső tárgyalásomat.
A kar balról belép
KARVEZETŐ
No lám, hisz itt a férfiú biztos nyoma:
e néma följelentő intelmét kövesd:
mert mint ha sebzett szarvasborjat űz az eb,
követjük cseppről cseppre vére nyomdokát.
E fáradalmas férfiűzéstől zihál
bensőm: bebolygtam már a föld minden zugát,
s szárnyatlan szárnyalással át a tengeren
űztem, hajóknál nem lomhábban, szűntelen,
s most végre itt van, egy zugolyban itt lapul:
nevet felém az embervér friss illata.
KAR
Figyelj, figyelj nagyon! Mindenüvé tekints:
ne szökhessen el tőled az anya-ölő.
(Egy csoportjuk észreveszi Oresztészt)
Megint talált oltalmazót:
az örök istennő szobrát fogja át,
hogy az ítéletét eképp nyerje el.
De biz nem így lesz: anyja vére földre folyt,
nem éled ismét, iszony!
örök időkre már a homok itta föl.
De bosszuból élő testedből szürcsölöm
ki a vörösszínü vért, nekem adod, iszom én,
táplál belőled inni-rossz gyász-ital;
megaszallak élve, és leviszlek majd a föld
alá: anyádért fizess
kínokat, gyilkosa!
S majd sok halandót látsz, ki éppígy vétkezett,
sértve egy ég-lakót, vagy aki nála járt;
vagy szeretett szülőt,
s megkapja mind ott lent, amit megérdemel.
A nagy Hádész az emberek bírája ott
a föld mély ölén,
lát s figyelő szivébe mindent fölír.
Oresztész anélkül, hogy az Erínüszekhez fordulna,
tovább könyörög Athénához
ORESZTÉSZ
Én megtanultam szenvedéseim között
számos tisztító szertartást, s hogy szólani
s hallgatni hol kell: most azonban hangomat
emelni bölcs tanítómester sürgetett:
mert szunnyad és fakul kezemnek vérjegye,
szülőm vérének foltja el van mosva már;
mikor még új volt - Phoibosz isten tűzhelyén
a tisztitó sertésvér űzte messzire.
Ha fölsorolnám, hosszu lenne, míly sokan
érintkeztek már vélem eddig bajtalan:
a vélünk-vénülő idő mindent lemos.
S most tiszta szájjal, szent szavakkal szólitom
Athénaiát, e föld úrnőjét, jőjjön el
védelmezőmül! s dárda nélkül megnyeri
Oresztészt s véle Argosz földjét s népeit
örökre hű és hálás fegyertársakul.
Most hát, akár ha Libüának térein,
szülőhelyén, ahol Tritónnak árja foly,
jár nyíltan ő, vagy ködfedetten óvja és
segíti híveit; s ha Phlegra sík terét
tekinti végig mint a bátor hadvezér,
jöjjön - hisz isten s messziről is hallja szóm -
legyen már szenvedéseimtől oldozóm.
KARVEZETŐ
Apollón és Athéna sem tud, bármilyen
erős, megóvni téged - eltűnsz védtelen,
és nem tanulhatod meg, hogy van szívöröm,
te vérveszett árny, démonok falatja te!
Nem is felelsz nekem, szavamra köpsz, te, kit
nekem neveltek és nekem szenteltek itt?
Nem is levágva - élve táplálsz engemet:
s most halld, mi megbilincsel, ezt az éneket.
(A kar közeledik Oresztészhez)
Nosza, körben föl a táncra, iszonyú
gyűlölt dalaink
bemutatjuk, mert ez a vágyunk;
s elmondjuk: az emberi sorsot mint
osztja ki mindig a mi rajunk.
Hisszük: igaz, mit dönt a mi szívünk:
ki tiszta kezet terjeszthet elénk,
azt haragunk meg nem közelíti
sose sújtjuk, bútalan élhet;
de tőle, ki mint e férfiu itt,
vértől csöpögő kezeket rejt,
mint a leöltek tanui, hívek,
követeljük a vér díja gyanánt, elé
állván, örökös lakolását.
(Az Erínüszek kört formálnak Oresztész körül)
Éj-anyám, szülőm, te hallgass rám,
ki az immár kihunyt-szeműt s ki még
lát, sújtom: a Létó fia
engem itt meggyalázna:
elragadván vadam,
mely pedig már enyém,
anyja vére szennyezi.
De kire így mi lecsapunk,
ime, e dal veri agyát,
e dühitő, esze-rontó,
Bosszu-rémek éneke,
ész bilincse, lanttalan,
lelkeket kiszárító.
Részem ez, s a Moira így szőtte
- hajlani nem tudó - örökre már:
az embert, ki íly bűnbe hull
vakmerő balga fővel,
üldözöm szűntelen,
míg nem ér föld alá,
s még ha holt, se lesz szabad.
De kire így mi lecsapunk,
ime, e dal veri agyát,
e dühitő, esze-rontó,
Bosszu-rémek éneke,
ész bilincse, lanttalan,
lelkeket-kiszáritó.
Már születéskor e sors kerekült örökünkül:
isteneket sosem ér a kezünk, soha egy sem
lesz társunk lakománkon;
nincs sorsunk s részünk soha tiszta fehér
viseletben
..............................................................................
Házakat verünk mi le,
mikor Arész letelepül,
s keze kiont rokoni vért:
ilyen után szaladozunk,
noha erős, leverjük őt,
hol kiomolt a vér, a friss.
Fönt a nagy isteneket ne gyötörje az íly gond,
mentesitem sietősen e fáradozással
őket, távol a pertől:
csakhogy minket, e gyűlöletes, csupa-vér
sereget Zeusz
asztalához nem bocsát.
[Házakat verünk mi le,
mikor Arész letelepül,
s keze kiont rokoni vért:
ilyen után szaladozunk,
noha erős, leverjük őt,
hol kiomolt a vér, a friss.]
Érjen bár égig magas emberi nagy gőg:
olvad, igen, lekerül megalázva a földbe,
hogyha sötétköpenyű seregünk közeleg már,
s szörnyü táncra dobbanunk.
Iszonyuan belekapok,
iszonyu súly, nekiesem,
belecsapok, letaposom,
ki se kerül, noha szalad,
elcsúszik gonosz útján.
Elhull s mitsem tud dühös őrületében
úgy gomolyog körülötte a bűne homálya;
és ködöt önt a lakára, sötétet a rémes
soknyögésü kósza hír.
[Iszonyuan belekapok,
iszonyu súly, nekiesem,
belecsapok, letaposom,
ki se kerül, noha szalad,
elcsúszik gonosz útján.]
S ez így marad: jól tudunk
megállni bosszút, sosem
feledni, Tiszteltek
s Kérlelhetetlenek vagyunk;
miénk ez az iszonyu feladat,
az istenektől távoli,
a naptalan lápban,
úttalan és gonoszul-rögös, élő
s holt szemeknek egyaránt.
Van-é halandó, ki nem
remeg, ki nem tisztel így,
ha hallja törvényem,
a Moira-adta, istenek
szerint is örököset? Ez az én
ajándék-részem, ősi, és
a tisztelet tőlem
nem marad el, noha földnek alatta
van, vak éjben, otthonom.
Athéna megjelenik
ATHÉNA
Nagymessziről hallottam esdő szózatot,
Szkamandrosz mellől; épp a földet vettem át,
mit nékem ott az akháj vezérek és nagyok,
a lándzsa-megszerezte zsákmány részeként
szenteltenek volt, mindörökre, teljesen,
hogy birtokolják Thészeusz sarjadékai:
onnan-jövök, nemlankadó lábbal, hamar,
szárnyak helyett zúgatva öblös pajzsomat,
erős csikókat fogva e szekér elé.
S új társaságot látva itt, a földemen,
zavarba nem jövök, csupán csodálkozom.
Kik vagytok itt ti? Mindetektől kérdezem,
a szobrom alján itt ülő vándortól is,
s titőletek, ti másra nem hasonlitók,
ilyent az istennők között az istenek
nem látnak, és halandó ember sincs ilyen.
De ócsárolni azt, ki nem vétett nekünk,
igazság és a törvény meg nem engedi.
KARVEZETŐ
Zeusz lánya, kurtán megtudod, hogy kik
vagyunk:
az Éjszakának rémes sarjadékai,
Átok-leányok: ez nevünk a föld alatt.
ATHÉNA
Nemed tudom már, s hogy miként szólítanak.
KARVEZETŐ
S hogy a tisztségem mi, azt is tüstént megtudod.
ATHÉNA
Meghallgatom, ha fölvilágosít szavad.
KARVEZETŐ
Ki embert öl, mi űzzük el hazulról azt.
ATHÉNA
S a gyilkoló futása végét hol leli?
KARVEZETŐ
Hol már örömnek semmiképpen nincs helye.
ATHÉNA
Ilyen futásra hajtod ezt a férfit is?
KARVEZETŐ
Igen, mert készakarva anyját ölte meg.
ATHÉNA
Tán kényszerűen s más haragját rettegőn.
KARVEZETŐ
Van oly sarkantyu, mely szülő-ölésre hajt?
ATHÉNA
Kettő perel, s csak egyik félnek volt szava.
KARVEZETŐ
Ő nem vesz esküvést, és adni sem kiván.
ATHÉNA
Jogosnak lenni nem kivánsz, csak hírleni.
KARVEZETŐ
Hogyan? Taníts meg: bölcsességed nem szegény.
ATHÉNA
Kimondom: esküvel se győz, ki jogtalan.
KARVEZETŐ
Kérdezd ki hát, s hozz jog szerint itéletet.
ATHÉNA
Ti rám bízzátok így a döntés végszavát?
KARVEZETŐ
Miért ne? Hisz, miként megillet, tisztelünk.
ATHÉNA
A sor terajtad; mit felelsz hát, idegen?
nevezd meg földed, nemzetséged és bajod,
s utána védd e vádbeszéd ellen magad.
Igazságodban hogyha bízol, s szobromat
vigyázva, tűzhelyemnél, úgy, mint Ixión,
szentelt könyörgő módra kérsz tőlem segélyt,
világos szókkal mindezekre válaszolj.
ORESZTÉSZ
Úrnőm, Athéna, én először elveszem
végső szavadba rejtett roppant gondodat:
tisztátalan már nem vagyok, s kezemre sem
tapad vér szennye, míg szobrodnál itt ülök.
Minderre nagy bizonyságot mondok neked:
véreskezűre törvény: hangtalan legyen,
amíg egy embertársa, kinek a tiszte ez,
szopósmalac vérével meg nem hinti őt.
E tisztulás rég részemül jutott nekem
a más lakában: vér s folyóvíz cseppjei;
vesd el tehát e gondot, arra kér szavam.
A nemzetségemet meg tüstént megtudod;
Argosz hazám, s nemzőapám jól ismered,
Agamemnón ő, a hős hajóhad-rendező
kivel romvárrá tetted Trója városát.
S ki csúfosan pusztult, mikor megérkezett
az otthonába: mert sötétszivű anyám
megölte, míg csalárd hálóval fedte el,
mi a fürdőben történt ölés tanúja volt.
És én megérkezvén, odáig számüzött,
megöltem azt, aki szült, tagadni nem fogom,
mert jó apám véréért ontottam ki vért.
De vélem együtt vétkes ebben Loxiász,
mert szívem űzve kínokat jósolt nekem,
ha ezt a gaztevőkkel én meg nem teszem.
S te most, jogos volt, vagy nem, ítéld meg magad:
jelölj akármíly sorsra, dícsérem szavad.
ATHÉNA
E súlyos ügyben földi bíró nem tehet
ítéletet, hiszem; de én se dönthetek
az ádáz-bosszu-szülte gyilkolás felett;
mert megtisztulva, illőn s ártalmatlanul
jöttél lakomba s kérted itt oltalmamat,
ki sem gyalázhat, városomba veszlek én.
De itt az ő joguk se félrevethető.
S a győzelem ha nem nekik jut részükül,
a mérges tajték, mely elméjükből zuhog,
mezőnkre tűrhetetlen dögvészt hoz hamar.
Így áll az ügy: ha tűröm, hogy maradjanak,
s ha messzeküldöm őket, egyként bajt szerez.
De hogyha már idáig érkezett a vád,
a gyilkosságnak esküdt-bíráit fogom
kiválogatni, s mindörökre szóljon ez.
Ti meg bizonyságot-tevőket hívjatok,
tanúkat, kiknek esküjétől nő a jog.
Én városom legjobbjait szemelve ki,
velük jövök meg, hogy lehessen dönteni,
mert mind igaz lesz s esküjét meg nem szegi.
(Jobbra eltávozik)
KAR
Új a törvény, s összedől
mindenünk, hogyha most
anya gyilkosának itt
érve győz, vétke győz:
akkor ez minden embert föruház
könnyű kedvvel ölni már;
sok gyereke-ütötte seb, s nagy
keserü kín, mi sok szülőt
vár ezentúl biztosan.
Már haragra nem gyulunk,
leskelő mainaszok,
látva íly vad tetteket:
rajta hát, öljenek;
míg panaszt mond ez, annak nagy baját
hallja meg, mit szenvedett,
s végre, szünete már a bajnak
sose leszen, s bizonytalan
írt hiába mond szegény.
Már ne zúgja senkise,
míg csapás teríti le,
jajgatón e szózatot:
"Ó, te Jog,
s trónoló Erínüszek!"
Így zokog nem egy apa
s friss-sebű szülőanya,
sírva sorsán, hogyha majd
összedől a Jog laka.
Van, hogy jó a félelem,
hogy ne légyen féktelen
az ember-elme, üljön ott:
csak haszon,
s józanít a fájdalom:
van, ki hogyha nem hatol
félelem szivébe, bár
földi férfiú, akár
város, hogy becsül Jogot?
Rendezetlen életet,
zsarnok-adta kínt se vedd
példaként:
isten erőt a középnek ad
mindig: a két szélsőt tovavonja.
Illik erre szózatom:
bűnnek a gyermeke, tudd, a dölyf,
így igaz ez, míg a szivek
tisztaságának fia
várt s kegyes-arcu áldás.
Ezt fogadd meg legkivált:
féld a Diké zsámolyát;
meg ne tedd,
hogy haszonért gonoszul tipord
lábbal: a bűnhődés követ akkor,
vár a vég, mit érdemelsz;
tiszteletet szüleidnek adj
mindig is, és azt, ki betér
otthonodba, megbecsüld,
tisztelet annak is jár.
Kit kénytelenség nem űz reá, s igaz,
nem szalaszt el áldást,
a pusztulás őt le nem tapossa;
a vakmerőről kimondom: ő, aki
visz jogtiporva összerablott holmikat,
idővel majd behúzza vásznát,
hogyha vitorlarúdjait
tördeli szörnyü szélvész.
Kiált, de hangját se hallja senki, míg
küzd a forgatagban;
a fölhevültet kacagja isten,
a kérkedőt, mert hiába küzd most,
felszínre nem kerül, befonja nagy baja:
a boldogsága addig ér csak,
szirtjein ott a Jognak ím
megsiratatlan elvész.
ATHÉNA
(jobbról visszatér. Mögötte hírnök vezeti be
a bírákat. Leülnek. A kar körébük csoportosul.
Oresztész elébük áll)
Zengj hírt, te hírnök, és a népet csöndesítsd.
Süvöltsön égig itt a türrhén trombita,
melyet feszít az emberek lehellete,
hogy átható zenéjét hallják mindenek.
Amíg e bíráknak tanács egybegyűl,
hallgatni kell s megtudni, mit rendeltem el,
hát városom ma mindörökre tudja meg,
mint kell az emberek pörében dönteni.
Apollón megjelenik
KARVEZETŐ
Nagyúr, Apollón, légy saját körödben úr;
de itt, e pörrel hogy mi dolgod, válaszolj.
APOLLÓN
Tanúnak jöttem - mert szentelt szokás szerint
ez a férfi itt az én lakomban kérte volt
oltalmamat, s megtisztítója én vagyok -
és vádlott-társnak is, mert én okoztam azt,
hogy ő megölte anyját. Kezdd a tárgyalást,
s mint bölcsességed adja, döntsed el ezt a pört.
ATHÉNA
(az Erínüszekhez fordulva)
A szó tiétek, ím a pört meginditom:
a vádoló legyen, ki kezdi és kifejt
mindent előről, s híven fölvilágosít.
KARVEZETŐ
Sokan vagyunk bár, vádbeszédünk kurta lesz.
S te sorra, mindenegy szavunkra válaszolj.
Először is felelj: megölted-é anyád.
ORESZTÉSZ
Megöltem: így van, ezt tagadni nem fogom.
KARVEZETŐ
Hármas-birokban egyszer, ím, levertelek.
ORESZTÉSZ
Még földre sem terültem, és te kérkedel.
KARVEZETŐ
S mi módon ölted őt meg, el kell mondanod.
ORESZTÉSZ
Halld hát: nyakára sújtott kardvonó kezem.
KARVEZETŐ
S ki bíztatott, kinek tanácsa vett reá?
ORESZTÉSZ
Ez isten jós-szavára tettem; ő tanúm.
KARVEZETŐ
A jós beszélt rá, hogy megöld szülőanyád?
ORESZTÉSZ
S e sorsomért még máig sem panaszkodom.
KARVEZETŐ
Ha most a döntés megragad, másképp beszélsz.
ORESZTÉSZ
Apám a sírból, bízom benne, megsegít.
KARVEZETŐ
Csak bízz a holtakban, szülődnek gyilkosa.
ORESZTÉSZ
Mert kétszeres bűn szennyét hordta bélyegül.
KARVEZETŐ
Hogyan? Világosítsd föl itt bíráidat.
ORESZTÉSZ
Megölte férjét, és apámat ölte meg.
KARVEZETŐ
Te élsz, de ő legyilkoltatva tiszta lett.
ORESZTÉSZ
Futásra, míg élt, mért nem űzted őt is így?
KARVEZETŐ
A férfival, ki ölt, nem volt a vére egy.
ORESZTÉSZ
És én viszont anyámmal vérrokon vagyok?
KARVEZETŐ
Nem táplált-é, te gyilkos, ő az öve alatt?
Anyádnak drága vérét megtagadni vágysz?
ORESZTÉSZ
Tanúskodj már, Apollón; és te fejtsd ki most:
hogy őt megöljem volt-e énnekem jogom?
Mert nem fogom tagadni, hogy megtettem ezt:
de, hogy te mit tartsz, vajjon joggal öltem-e,
vagy jogtalan, döntsd el, hadd adjam tudtukul.
APOLLÓN
Nyíltan kimondom: Pallasz nagy tanácsa, halld,
hogy joggal ölt; jós lévén, nem vagyok hazug:
jós-székemen nem mondtam én olyat soha,
se férfiú, sem asszony, sem város felől,
mit nem parancsolt isteneknek apja, Zeusz.
Igazságomról tudjátok meg, míly erős,
kövessétek tehát apámnak óhaját,
mert esküszó nincs, mely Zeusznál
hatalmasabb.
KARVEZETŐ
Zeusz adta hát, szerinted, ezt a jóslatot,
hogy küldd Oresztészt: álljon apjáért bosszút,
s szülőanyját ne is tisztelje semmiképp?
APOLLÓN
Igen, mert más, ha férfiú hal, oly nemes,
kit tiszteltté Zeusz-adta kormánypálca tesz,
s hozzá - asszony kezétől s nem is Amazón
gyors, messzeszálló vesszejétől hullva el...
Nem, halld meg ezt, Athéna, és ti itt-ülők,
kik majd szavaztok és ez ügyben döntötök.
A háborúból visszatérő hőst, aki
csaknem mindenbe győzött, jól fogadta ő
[minthogyha csak szeretné; fürdőt készitett],
s midőn a kádból épp kilépett férje, egy
köpenyt borított rá, mint sátrat, és a dús
redők közé befonva mészárolta le.
Most hallottátok, hogy veszett a férfiú,
a mindenütt-magasztalt gályahad-vezér;
s a nő milyen volt - elmondtam, hogy ellene
gyúljon haragra mind, ki itt itélkezik.
KARVEZETŐ
Az apja vesztét, mondod, többre tartja Zeusz;
de éltes apját ő kötözte meg, Kronoszt.
Nem szól ez ellen az, mit itt beszélsz nekünk?
(A bírákhoz)
Kérlek, hogy erre mint tanúk, figyeljetek.
APOLLÓN
Ti isten-útált szörnyek gyűlölt fajzata!
bilincseket föloldhat ő, van gyógyszere
elég reá és sok megoldó eszköze:
de férfi vérét hogyha issza már a por,
ki egyszer elhullt, föl nem támad semmikor;
nem is teremtett erre még varázsigét
apám, pedig különben más mindent emel
s ledönt s kiforgat nem-lihegve, oly erős.
KARVEZETŐ
Most csak vigyázz, hogy fölmentetni mint tudod:
ki anyjának rokon vérét ontotta ki,
Argosz terén szülői házát lakja majd?
Miképen áldoz ott a nép oltárain?
A törzsi kézmosó-víz mint fogadja őt?
APOLLÓN
Megmondom ezt is, csak figyelj, s lásd, hogy helyes:
akit szülöttnek hívnak, annak anyja nem
szülője, csak dajkálja ő az új magot:
az adja, ki nemzi, s barátnő barátnak, ő
a sarjat őrzi, hogyha isten engedi.
S tekintsd e szómnak itt tanúságtételét:
apává lenni még anya nélkül is lehet:
itt áll a példa, Pallasz, nagy Zeusz magzata,
kit női méh sötétje nem táplált-nevelt,
de íly szép sarjat istennő se szül soha.
És én, Athéna, úgy, miként tőlem telik,
a néped és a városod naggyá teszem,
s azért is küldöm házad tűzhelyéhez ezt,
hogy majd tehozzád mindörökre hű legyen,
s hogy őt magát nyerd, úrnő, harci-társadul,
s az ő utódait, s hogy híven tartsa meg
e szent kötést ő s minden késő sarja is.
ATHÉNA
(az Erínüszekhez fordulva)
Rendeljem immár el, hogy ezek szavazzanak
igaz szivükből, mert elég volt már a szó?
KARVEZETŐ
Mi ellőttük minden nyilunkat; és csupán
azt várjuk itt, a versenyünk mint döntik el.
ATHÉNA
(Apollón és Oresztész felé fordulva)
Mit is tegyek hát, hogy ti meg ne szidjatok?
APOLLÓN
Mi elhangzott, mind hallottátok, most tehát
az esküt félve, szavazzatok, barátaim.
ATHÉNA
Halld, Attikának népe, hogy mit rendelek,
midőn először ítélsz vérontás felett.
Ezentúl is legyen meg Aigeusz népe közt
az ítélő bírák tanácsa mindig is
ez Arész Dombon, hol az Amazón-sereg
tábort ütött, mikor Thészeuszra bosszusan
kiszállt s a várral szembe várat épített,
ez új magastornyút tornyozta szembe föl,
s Arésznak áldozott, s e sziklát épp ezért
Arész Dombjának hívják - itt a tisztelet
s a véle testvér félelem megóvja majd
a vétkezéstől éj s nap a polgárokat,
ha ők maguk nem másítják törvényeim;
ha rút vizekkel és iszappal szennyezed
a tiszta forrást, nem lelsz benne már italt.
Fejetlenség ne légyen és ne szolgaság
tisztelt népem szemében, én így rendelem,
s a félelmet se vessétek ki teljesen:
ki jámbor ember, hogyha semmitől se fél?
A törvényt félve tiszteljétek, jámborul,
s e város üdve és e föld bástyája lesz
a számotokra, mint amilyen nincs senkinek,
szküthák között sem, sem Pelopsz vidékein.
E meg nem vesztegethető tanácsot itt,
e hajthatatlan tiszteset, mely szunnyadók
fölött örökkön éber őr, fölállitom.
Idáig terjesztettem én intelmemet
polgáraimnak mindörökre: keljetek,
bírák, föl immár, mind kövecskét fogjatok,
s az esküt félve, döntsetek. Ennyi volt szavam.
A bírák fölemelkednek, s az urnához járulnak
KARVEZETŐ
Súlyos jelenlétünket itt a földeden
ne vesd meg semmiképen, ezt tanácsolom.
APOLLÓN
És én is intlek: jós-szavam, Zeusz óhaját,
tisztelve féld s vigyázz, hogy meddővé ne tedd.
KARVEZETŐ
Nem tiszted az, hogy tisztelj véres vétkeket,
bizony nem oszthatsz többé tiszta jóslatot.
APOLLÓN
Ezek szerint tehát apám is tévedett,
midőn az első gyilkost védte, Ixiónt?
KARVEZETŐ
Te mondod; én, igazságot ha nem kapok,
e földet látogatni súlyosan fogom.
APOLLÓN
De nincs az új s a régi istenek között
egyetlen tisztelőd se; győzni én fogok.
KARVEZETŐ
A Moirákat Pherésznél így vetted reá,
hogy múlókat nemhervadókká váltsanak.
APOLLÓN
Jót tenni tán a tisztelővel nem jogos,
kivált olyankor, hogyha éppen ránk szorul?
KARVEZETŐ
Te ott a régi rendre törtél pusztitón,
az ősi istennőket borral szedve rá.
APOLLÓN
Te meg, mivelhogy nem lesz részed győzelem,
epét okádsz, de senkinek sem ártsz vele.
KARVEZETŐ
Ifju lovasként tiprasz rajtunk, véneken,
s így várom én a döntést, majd mikép esik,
s e várost hogy gyűlöljem-é, még nem tudom.
ATHÉNA
Enyém a tisztség legvégsőként döntenem,
s Oresztészért teszem le én is sors-kövem:
mert engem asszony nem szült, nékem nincs
anyám;
férfit dicsérek - bárha férjhez nem megyek -
egész szivemmel, mert csak apámé vagyok.
S bizony nem gondom így oly asszony végzete,
ki férjét, háza gazdáját gyilkolta le.
(Szavazatát az urnába veti)
Oresztész győz, legyen bár egyenlő a kő.
Az urnákból a köveket döntsétek ki már
hamar, ti, birák, kikre íly tiszt gondja vár.
ORESZTÉSZ
Fénylő Apollón! Merre dől el itt a harc?
KARVEZETŐ
Szülőanyám, sötét Éj! látod ezt a pert?
ORESZTÉSZ
Hurok szorít, vagy láthatom, Nap, fényedet?
KARVEZETŐ
Bukás a részünk, vagy tovább is tisztelet?
APOLLÓN
A sors köveit csak számláljátok pontosan,
s különhelyezve, csöpp hibát se ejtsetek:
ha egy hiányzik, szörnyü bajt szül, szörnyü kínt,
s ha megvan egy, az összedőlt ház áll megint.
A bírák átadják Athénának táblácskáikat
ATHÉNA
A férfiú a vér vétkétől mentesült:
a sors-kövecskék itt meg ott egy-számuak.
ORESZTÉSZ
Ó, Pallasz, úrnő, házam megmentője, te!
Hazám földjétől is meg voltam fosztva én,
s te visszavittél; s majd egy hellén hirdeti:
"E férfi újra argoszi lett, és apja dús
kincsei közt lakik, mert Pallasz s Loxiász
kegyelte őt" - s a teljesítő harmadik,
Megváltó Zeusz, ki szánta meggyilkolt apám,
s megvált, mert látja jól anyám ügyészeit.
És én e földnek és népednek, íme, most
minden korokra szóló esküvést teszek,
midőn az otthonomba visszaindulok:
hogy férfiú, ki kormányozza földemet,
egyszer se hozzon harci-lándzsát ellened:
különben én, ki akkor már sírban leszek,
rájuk, kik általhágják ezt az eskümet,
kivédhetetlen szörnyeteg csapást hozok,
s riadt utat s baljósjelű ösvényeket
adok nekik, hogy megbánják a tettüket.
De hogyha, eskütartva, Pallasz városát
szövetséges gerellyel egyre tisztelik,
irántuk akkor méginkább kegyes leszek.
Élj boldogul, Pallasz, s e város népe is,
teperje földre minden ellenségeit,
s dárdája nyerjen mindig üdvöt és sikert.
(Eltávozik. Apollón már előbb eltűnt)
KAR
Ó, jaj, ti ifju istenek,
az ős rendet így
tiprók, kezemből birtokom kitépitek:
de én szegény és megvetett, ma haragosan
cseppentem szívem
csupa, csupa mérgeit
itt e földre gyászomért;
mitől puszta lesz
ez a vidék - sömör
jő, lombletarló; gyereke sem lehet - Diké! -
mezeiteken ugyan
kinek sem, emberpusztitó métely tenyész.
Jaj, szégyen! mi légyen?
E város csak érezze szörnyen:
iszonyatosan gyötör e csapás,
ti búsak, ti Éj
lányai, megvetettek.
ATHÉNA
Hallgassatok rám, és tovább ne nyögjetek:
nem győztek itt le benneteket, de így igaz:
egyenlő-számu volt a szó, szégyen nem ért:
de Zeusztól tündöklő tanú-szó ért ide,
mert az, ki jós-tanácsot osztott, mondta ki,
hogy tettéért Oresztészt kár nem érheti.
S földemre hányjátok ti súlyos mérgetek?
Szánjátok, és ne szórja meddővé tevő
vad mérgetek cseppjét reá az indulat,
mely magvainkat marva szétrágná vadul.
Mert szentül ígérek tinektek székhelyet
s e föld ölében jogszerinti szent lakot,
s ti fényestrónu tűzhelyek mellett ülők
lesztek, s a város népe tisztel szerfölött.
KAR
Ó, jaj, ti ifju istenek,
az ős rendet így
tiprók, kezemből birtokom kitépitek:
de én szegény és megvetett, ma haragosan
cseppentem szivem
csupa, csupa mérgeit
itt e földre gyászomért;
mitől puszta lesz
ez a vidék - sömör
jő, lombletarló; gyereke sem lehet - Diké! -
mezeiteken ugyan
kinek sem, emberpusztitó métely tenyész.
Jaj, szégyen! mi légyen?
E város csak érezze szörnyen:
iszonyatosan gyötör e csapás,
ti búsak, ti Éj
lányai, megvetettek.
ATHÉNA
Nem vet meg senki - túl nagy dühvel az emberek
földjét, ti istennők, ne rontsátok meg így.
Én is bízom Zeuszban, mást kell-e mondanom?
s az istenek közül pusztán csak én tudom
kulcsát a háznak, melyben őrzi mennykövét.
De arra semmi szükség: hallgass rám, s badar
nyelv szózatát ne ejtsd ki, mely a földemen
csak oly gyümölcsöt hoz, mi bajra bajt fakaszt.
Altasd el éjhullámu vad keservedet,
mint tiszteletben-élő s vélem egy-lakú:
és mind a zsenge, tágterű vidékemen,
s a gyermekért s a nászért minden áldozat,
tiéd örökkön, s áldod immár szózatom.
KAR
Hogy e csapás, iszony ért!
hogy odalent legyen a lakom, ős-bölcsnek!
s ki se becsül; mocskot, ó!
de mérget lehel
szivem, s csupa dühöt;
jaj, jaj, szörnyű!
Míly keserü a kín, szívemben a harag
míly mély? Halld meg anyám, Éj:
tiszteletem, mely ősrégi, lásd, álnokul
dúlta ma szét az istenek csúf csele.
ATHÉNA
Idősebb vagy, hát megbocsátom mérgedet;
de bárha nálam sokkal bölcsebb is lehetsz,
Zeusz énnekem sem osztott satnya szellemet;
s ti hogyha innen más vidékre mentek el,
még visszavágytok erre, megjövendölöm.
Időnk folyása nagy dicsőséget szerez
polgáraimnak; és te szentelt székedet
Erekhtheusz háza mellett hogyha megkapod,
áldoz neked majd férfiak meg nők kara,
amíly sokat más néptől úgyse nyersz soha.
S az én szentelt vidékeimre csak ne vess
véres fenőkövet, mely ifjaink szivét
megrontva, őrülésre visz bor nélkül is,
és föl ne forrald, mint kakas-szivek dühét,
Arészt az én polgáraim lelkében is,
hogy törzs a törzset ölje s így legyen merész.
A háború, mely eljöhet, külső legyen,
és benne akkor nagy dicsőségvágy leszen.
Kakas-csatát az udvaromban tiltok én.
Ilyesmit kaphatsz tőlem, hogyha óhajod;
s jótettedért jót nyerve, tiszteletben élsz
ez istenek-szerette földön, földemen.
KAR
Hogy e csapás, iszony ért!
hogy odalent legyen a lakom, ős-bölcsnek!
s ki se becsül; mocskot, ó!
de mérget lehel
szivem, s csupa dühöt;
jaj, jaj, szörnyű!
Míly keserü a kín, szívemben a harag
míly mély? Halld meg anyám, Éj:
tiszteletem, mely ősrégi, lásd, álnokul
dúlta ma szét az istenek csúf csele.
ATHÉNA
Nem lankadok, ha néked jót javallhatok;
még azt se mondd, hogy én az ifjabb és az én
várbéli népem, ősi istent, nem becsült,
s e földről tiszteletlen űzött messzire.
De hogyha Peithó szép hatalma szent neked,
nyelvemnek édes bája és varázsszava,
akkor maradsz; de hogyha ez nem óhajod,
nem volna jogszerinti, hogy haragra gyúlj
a város ellen és a népre bajt zudíts;
hisz rajtad áll, hogy földem társ-úrnője légy
szent jog szerint és mindörökre tisztesen.
KARVEZETŐ
Úrnő, Athéna, székhelyül mit adsz nekem?
ATHÉNA
Ahol se kín, se baj nem ér; fogadd csak el.
KARVEZETŐ
S ha elfogadtam, mondd, mi lesz a tisztelet?
ATHÉNA
Hogy egyetlen ház sem virulhat nélküled.
KARVEZETŐ
Ilyen hatalmat adsz tehát önként nekem?
ATHÉNA
Ki téged tisztel, azt segítjük majd mi is.
KARVEZETŐ
S hogy mindörökre így leszen, kezeskedel?
ATHÉNA
Amit nem teljesítek, ígérnem se kell.
KARVEZETŐ
Varázsszavadra, érzem, csillapul dühöm.
ATHÉNA
E föld ölében élve, így nyersz híveket.
KARVEZETŐ
E földre míly áldást daloljak, mondd ki hát.
ATHÉNA
Mely mocskos győzelemre nem tekint soha,
s a földről minden és a tenger harmata
s az égbolt és a szél fuvalma jót tegyen
és enyhe napsugárral járja földemet;
a föld termése, barmok dús ellései
mind lankadatlan gazdagítsák népemet,
s az emberi magzatokra üdvöt hozzatok;
de űzd csak el, ki áhitatlan gonosz:
én, mint az ültető kertész, azt kedvelem,
ha itt igaz sarj gaztól sértetlen virul.
Ez lesz a tiszted. Én pedig, ha nagyszerű
csatákra jön sor, el nem tűröm, hogy ne ezt
a várost ékesítse mindig győzelem.
KAR
Átveszem, Pallasz oldalán, lakom;
nem vetem meg városát,
mely mindenható Zeusznak s Arésznak
szinte vára, lakhelye,
s védi minden isten
hellénföldi zsámolyát;
s én is érte esdem itt
jóslat-adva jámborul:
szerencse érje, jó haszon, s e földre már
sarjasszon dús áldást
fénysugárzó tiszta nap.
ATHÉNA
Kegyesen teszem én városomért ezt,
hogy most e hatalmas s haragos nagy
szellemeket jól telepítem ide:
mert hisz a részük, hogy az embernek
utait kijelölje rajuk. S ki nem
nyeri el jószándékuk, sohasem
tudhatja, csapás hogyan éri: mivel
mit az ősei vétettek, viszi őt
hozzájuk: a vész, néma dühével,
a dicsekvőt porba alázza.
KAR
Fákat itt szél ne verjen, vészhozó;
ezt kivánom, ez kegyem;
hőség, mely rügyet s csirákat öl, ne
hágjon át határain,
és gyümölcstelen kór
gyászosan ne lepje meg;
és a föld a nyájakat
s csöpp iker-bárányokat
nevelje föl s időre: és a gazdagon
kincses föld a szellemek
víg kegyét becsülje meg.
ATHÉNA
Városom őrei, halljátok-e, míly
szépeket ád most? Dehiszen teheti
büszke Erínüsz, ki a földbelakók
s elnemenyészők közepett tisztelt;
bizony ők teszik azt, hogy az embernek
sorsa milyen lesz, hogy dalt kap-e, vagy
csak a könnyektől vakon élhet.
KAR
Ifjakat pusztitó
sorsot messzeűz szavam;
s a gyönyörü leányokat
jőjjetek áldani násszal, erős hatalomban
uralgó Moirák,
mert az anyánk egy, ti
tiszta-itéletüek,
mind a lakok lakozói,
minden időben igaz s jó
társaságul eljövők,
fennkölt istenek ti mind fölött.
ATHÉNA
Örülök, mert íly jót s szépeket adsz
mezeimnek. Ezért Peithó szemeit
áldom, amért ő ajakam s nyelvem
jól segitette, s meggyőztem e vad
tagadókat is így; és diadalt nyert
Szózaton-őr Zeusz, s él sikerünk
vetekedve ha jóra törekszünk.
KAR
És a jólnemlakó
csúnya vész, a pártviszály
itt ne zúgjon, esdem én;
itthoni vért, feketét, ne igyon föl a por, hogy
ne kérjen majdan
megtorolón polgár-
vért: s le ne dőljön a vár;
kapjanak, adjanak is jót
kölcsönösen szeretetben,
s egyet is gyűlöljenek:
mert ez annyi földi bajra ír.
ATHÉNA
Lám, ugye leltünk, mert jót akarunk,
szelid ösvényt itt? E rémületes
arculatokból igaz üdv kerül e
városi népnek; jóakaróitok
jóakarattal ha ti tisztelitek
mindig erősen, áll ez a város,
és ez a föld, s jó s igaz is lesz.
KAR
Éljetek, éljetek
gazdagon és örömben,
üdv, athéni nép, neked,
Zeuszhoz íly közel ki élsz,
s szűzi lánya így szeret,
és időben bölcs lehetsz;
Pallasz szárnya kit megóv,
Pallasz apja tiszteli.
ATHÉNA
Nektek is üdv. Én legelől megyek és
- így kell - mutatom lakotok, nektek,
szép fáklyavilágnál, követők közt:
nosza jöjjetek és áldozatok szent
sokasága között, ide a földnek
mélyébe hatolva, a városomat
áldjátok igaz diadallal;
s városvédők, ti vezessétek,
ti, ős Kranaosz sarjai, őket:
és jóakarók
akaratja vezesse a várost.
KAR
Éljetek, éljetek,
újra meg újra mondom,
mind e város népei,
istenségek s emberek,
Pallasz városát lakók,
és az itt-lakásomat
tisztelők, ti: sorscsapás
már panaszra nem fakaszt.
ATHÉNA
Dícsérem ezt az áldást, mit szád énekel,
s most fáklyafénynél én magam kisérlek el
a földalatti mély üregbe, és velem
vonulnak szolgálóim is, kik szobromat
itt híven őrzik. Szemefénye az egész
thészeuszi földnek is jön, hírneves hada
fiúknak, és az ifju és agg nők raja
..........................................................
bíborbamártott szép ruhákban jőve hát,
s tisztelve őket, gyúljon már a fáklyafény,
hogy jót akarjon társaságuk mindig is,
bátor fiakkal boldogítsa ezt a hont.
KÍSÉRŐK KARA
Térjetek itt ez uton, ti nagyok, dics-
vágyók. Éjszaka sarjtalan
sarjai vélünk
s néma légyen a tisztelet -
mélyen a föld zugolyába alá, hogy
ott ősrégi nagy áldozat
dísze fogadjon:
s néma légyen a tisztelet.
Tiszteltek. Kegyesek, mi vidékünk
jóakarói, fáklyavilágnak
örvendően, előre tehát!
S rivalogjon a tánc meg az ének!
Nektek szent lakotokban örökké
áldoz a Pallasz népe; s a Látó
Zeusz meg a Moira is egyet akar.
S rivalogjon a tánc meg az ének!