Az inas belekortyintott a borba, elámulva ízlelgette a tokaji aszút, s valamelyest megnyugodott. Gazdája vigasztalására átvitte a lakosztályba a maradékot. Térdére könyökölve, tenyerébe rejtett arccal ült ágya szélén ifjú hősünk, akár ítélet után a bűnösökről képzelhető. Az inas ettől a szomorú látványtól albolondi viselkedésbe kezdett, sohasem érezte ennyire régi posztja fontosságát, de amilyen rosszul kezdte; azonnal abba is hagyta, mert albolond mégiscsak az lehet, aki távol áll ura bánatától. Ő pedig nagyon együtt érzett, sőt a Lovagjelöltek Diáktanácsa az ő ártatlanságát mocskolta inkább. Hogyan lett volna kedve magával bolondozni?
|
– csak efféle bárgyúság jött ki a száján, hiszen a jó rímpár szomorú-ború, melynek semmi értelme sincsen vigasztalásra:
|
– Ne szomorkodjál, édes jó barátom!
– Ha tudnád, miket vágtak a fejünkhöz? Ekkora aljasságban hogyan is lehet élni? Börtönbe zártak. Jól kifundálta a vén király… Így akar trónfosztani, így akarja a lányát valami jöttment királyfihoz adni. Most aztán elmondhatja, nem érdemlek meg semmit. Én, aki legyőztem a sárkányt, kiszabadítottam a királykisasszonyt. Én… én részeges, tolvaj, botrányhős! Nem tudsz te semmit.
– Mindent hallottam. Nem olyan vastag az ajtó. Nem párnás a te ajtód, kedves barátom, csupán egyszerű deszka.
– Hallottál az üres butéliákról? Mi zártuk be a tánctanárt, elloptuk annak az átkozott Rafaelnek az ingét. És lejársz a városba dorbézolni valami titkos alagúton.
– Ez az! Jön még borúra derű! A titkos alagút szabadulásunk nyitja. Fölfedezem, és megszökünk.
– Megszökünk? Hisz akkor oda a fele királyság, oda a királykisasszony.
– Megszökünk. Kezdhetünk újabb furfangban gondolkodni.
– Kezdjük! – kiáltott ifjú hősünk. Csatabeli királynak hitte magát ebben a pillanatban, fölugrott ágyáról, s csak akkor lepődött meg, mikor nem húzhatta ki balján nem függő kardját. – Előre!!! – rántotta magasba jobb kezét.
– Aludjunk rája – csöndesítette inasa. – Tudnál aludni?
– Nagy tettek előtt sohasem tudok aludni.
– Hát akkor gondolkodni térjünk! Jóccakát!
Aludtak, nem aludtak, nincs köze históriánkhoz.
Reggeli után jött a pedellus. Tapintatosan kopogott, ifjú hősünket újabb tanórára szólította:
– Na, kedves lovagjelölt úr, most méltóztatunk indulni kedvenc tantárgya irányába. Ki állíthatná, hogy a lovaglás nem a legkedvesebb egy lovagjelöltnek. Nem is tanulás, csupán gyakorlat, hiszen valamennyien nyeregbe születtünk. Gyülekeznek az udvari szökőkútnál, reggeli álmosságukat trécselgetéssel űzik. A lovagiskola kapui kitárulnak, megnyílik környékünk pompás láthatára, melyet az ablaktalan várfalak eltakarnak. Színes meg fekete madarakat láthatnak röpdösni ágról ágra. Élvezhetik a polgárházak és a szegény kalibák szelíden szálló füstjét, amint a tekervényes úton bandukolnak, vagyis menetelnek a hegy alá a mének dobogástól hangos istállókba. Kedveli a száraz széna illatát a lovagjelölt úr? Megjegyzem, a múltkoriban tanult nálunk valaki, s szénanáthás lett. Eddig még nem fordult elő iskolánkban. A lovaglástanórát csak az illető személy nem kedvelte. Mikor a paripája prüszkölt, jó nagyot rátüsszentett. Nem is lett lovag belőle.
– Bemutatom az új lovagjelöltet – mondta a pedellus a lovaglás tanárának, aki ifjú hősünket a hátsó csoportba osztotta négy kedves fiú mellé. Persze csak annyira voltak kedvesek, hogy nem gúnyolták. Amint oly hamar megtudhatjuk, az iskola legrosszabb tanulói, s legfőbb tennivalójuk nem a lovaglás, hanem az etetés, almolás, csutakolás, a farok és sörény mosdatása, fésülése szokott lenni, hogy az istállószolgai teendőkből léphessenek a kengyelbe később.
– Szénanátha? – húzta el a száját lovagjelöltünk, akit utoljára illettek evvel a névvel, mikor leérkeztek az istállókhoz. Betöltötte lélegzetét a száraz széna kakukkfűvel, pipitérrel dúsult aromája.
Ifjú hősünk gyerekkorának egyetlen barátja a Mici, a jámbor anyakecske, nem kívánt ekkora hatalmas termet, elég volt neki az alacsony ól, amit valóságos szénakazallal födtek, abból szálazott egész télen, s ahogy javult az idő, úgy fogyott fölüle, s mire kitavaszodott, fedélnek megtette az enyhe ég vagy a bodzasátor. Nemcsak a hatalmas istállón csodálkozott el, ami olyan tiszta volt, mint egy templom, még inkább a lovak pompáján. Sorban harákoltak jászlukhoz kötve, jól megnézték a látogatókat mélykék, bogárfekete, pirosan szivárványzó szemükkel. Legjobban az a fehér mén tetszett neki a sarokban, őt akarta volna maga alá felekirállyá koronázása alkalmából.
– Felekirályság? – húzta el száját.
A lovaglás tanára pálcájával leválasztotta az utolsó öt jelöltet.
– Holnap reggeli váltásig itt maradnak. Hol az istállómester?
– Tanár úr szolgálatára.
– Ezek öten a munkaszolgálatosok, kérem. A szokásosat végzik. Többiek fölnyergelni!
A többiek fölnyergeltek, elvágtattak a havas mezőre. Megkönnyebbült ifjú hősünk, hisz nyugta lehet ezen a napon végre. Ismeri minden változatát a szolgamunkának, s ha nem ismerte volna, potomság megtanulni még a legkényesebb sörényegyengetést is.
– Mielőtt munkához látnánk, bár úgyis tudják a tisztelt uraságok, nem árt néhány szóban megismételnem, hogy még álomból ugrasztva is tudják uraságtok, s ha most elfelejtették volna, baj ne legyen belőle. Tudják a tisztelt uraságok ugye, a lovat megközelítése előtt mindig megszólítják. Amelyik ló itt maradt, irigykedik a többiekre. Melyik ne szeretne vágtatni a megeresztett fékszáron, ugye? Mindig megszólítják. Ahogy most ideállok, így, azt mondom: Pirinyó?! Hátranézett. Megismert. Megveregetem a farát, megsimogatom a hátát, csak a hasát ne tapogassuk, megveregetem a lapockáját, a nyakát. Na jól van, Pirinyó! Jól van! Fejét esetleg megöleljük. Egy cuppantás se árt. Pirinyócskám?! Látják, milyen szelíd? Semmiség uraságtoknak. Meghatódik neve hallatára. Íme a névtáblák. Olvassák le szépen. Ez a Ráró, ez a Fecske, ez a Drágám és a többi. Tudják a tisztelt uraságok. Tessék! – szólította föl ifjú hősünket az istállómester. – Próbálja uraságod!
– Drágám?! – választotta ki barátunk a hófehér mént a sarokban, és elképzelte, ha nem szökne meg, koronázásra lovának választhatná. Olyan gyöngédség vett erőt rajta, szökése tervét is elfelejtette, mikor egy nagyot cuppantott az orrán.
– Jól van. Így úszta meg a rúgást uraságod. Fájdalmas rúgás lehetett volna. Megszólítás nélkül csak térdig, ha jó a ló hangulata, ha nem, akkor följebb és egyre följebb… Isten őrizz, hogy oda rúgjon. Térjünk az ápolásra! A ló egészsége nagyrészt ápolójától és ápoltságától függ. Tudják az uraságok, a lovat télen sohasem mossuk, nyáron is csak melegben. A felhevült lovat isten őrizz! Hát még a hasát hideg vízzel… borzasztó! Térjünk át némi tornácskára. Amit megadtunk a fejnek, adják meg a testnek is uraságtok.
Kiganyéztak a szabadban vágtázó lovak helyéről, kitalicskázták a trágyát az udvaron gőzölgő dombra, az állásokba szalmát teregettek, szénát raktak a saroglyába.
– De jól fogja a villát uraságod! De sok ügyetlen lovagjelölt jár hozzám! De uraságod?! Nagyon szereti a lovakat, ugye? Igazi lovász. Bocsánat! Igazi lovag, aki ismeri hivatása legapróbb csínját-bínját. Nem, mint ez a négy itt – súgta, hogy az a négy esetleg meg ne hallja.
– Fölmentem a vakarás alól. Mégse mentem föl. Sajnos nem tehetek kivételt.
Gyerekkora jutott eszébe ekkora kedvességtől, apja dicséretei, mikor a favágítón ágat aprított, s olyan jól csinálta, hogy egyetlen gezemice sem röppent széjjel, mindegyik nyugodtan hullott a tuskó mellé. És elfogta a honvágy.
– Emlékeznek uraságtok a ló megközelítésére… Most kicsinosítjuk a hercegeket és a hercegnőket. Akárha bálba indulnának. A tajtékvakaró nem szükséges, nincs verejték, nem kell lehúzni. Csutakolással kezdjük, hogy a száraz piszokréteg föllazuljon. Így… Bal kézben vakaró, jobb kézben lókefe. Vakaróval a lóhoz nem érnek uraságtok. Úristen! Fölsérteni a bőrét? A piszkot húzzuk ki vele a keféből. A szőrkeféből. A szép ló mégiscsak herceg, hercegnő, mint ahogy uraságtok között is lehet herceg.
– Én vagyok – dicsekedett az egyik esetlen ifjú.
– A sörényt és az üstököt gyökérkefével végigkeféljük. Kefélés után puha ruhával letöröljük.
Az istállómester úgy hadarta utolsó mondatait, mintha kikéredzkedne. Ifjú hősünket meg a négy lovagjelöltet magára hagyta a vakaróval, lókefével, szalmacsutakkal, sörényfésűvel, szivaccsal, törlőruhával. Néhány perc múlva bekiáltott:
– Ünnepi alkalmakra a sörényt befonhatják!
Mikor egy szusszanásra abbahagyták a lóápolást, hallhatták a csöndben, nem tétlenkedik az istállómester odakint, csattogtatja a fejszét.
– Csak nem bolondult meg? – motyogta ifjú hősünk. – Csak nem fát vág a tűzre, mikor olyan jó meleg ez az istálló?
Nem tűzre hasogatta a fát az istállómester, gerendákat faragott, és nagyokat nyögött hozzá.
– Minek faragja azokat a gerendákat, mester úr?
– Akasztófának. Bizony, akasztófának. Hadd lássák a rakoncátlan lovagjelöltek, mi várna rájuk, ha kirúgnak a hámból.
– Szűzanyám! Akasztófáravaló is akad közöttük?
– Akad, nem akad, jó, ha akasztófa is áll az udvaron. Főleg, ha díszkapunak is használhatjuk.
Szép négyszögletesre tisztázta a fenyőfát, és alulról fölfelé kúszó szőlőindát faragott olyan elégedett ábrázattal, akár egy szobrász: nyelve hegyét szájából picit kitolva jártatta jobbra-balra, ahogy a véső erre-arra metszette a forgácsot.
– Ne bámulj! Örülj, hogy ennyit mondtam! – figyelmeztette az ácsművésszé rukkolt istállómester.
Lassan visszaérkezhetne már a gyakorló lovagjelöltcsapat! Meg is érkeztek nemsokára. S mit ad isten! Rafaelt lova farkára kötve hozták. Persze, nem kínozták meg annyira, mint ahogy a bűnösöket szokás, gyöngéden léptettek be az udvarra. De azért Rafael ebből a gyengéd büntetésből megtudhatta, járhatna rosszabbul is.
– A pimasz Rafaelje! Elhagyta csapatunkat, s lóháton viháncolva adta a nagyot a városi leánykáknak – panaszkodott a lovaglás tanára.
– Az akasztófáravaló! – helyeselt az istállómester.
– Lovak közé, istállómester! Ott legyen egész éjszaka, hadd tanuljon a lovaktól tisztességet! – parancsolta a lovaglás tanára.
Az istállómester már húzta is Rafael fejére a kötőféket. A többi lovagjelölt harsányan fújolt. Természetesen nem az ítélet ellen.
– A lovagjelölt nem hűtlen otthoni kedveséhez! – kiáltotta valami talpnyaló, de a vezetők nem rá figyeltek.
– Az akasztófáravaló! – folytatta az istállómester. – Van egy embernyi hely a jászolnál. Lovagjelölt úr! – szólt ifjú hősünkhöz. – Úgy tudom, a ló bekötését még nem gyakorolta. Vezesse Rafaelt a Szépremény üres állásába.
Még csak ez kellett! Éppen én kötöm be ezt a disznót – dünnyögte magának.
– Leszúrlak, mint egy disznót! – sziszegte Rafael. Úgy bokán rúgta barátunkat, akár egy rosszindulatú, alattomos állat.
Rafael meglepődött, hogy nem kapott választ. Ifjú hősünk eléje öntött egy zsombor zabot, a hátát megpaskolta.
A lovagjelöltek sokáig gúnyolódtak volna, különösen, ha Rafaelt mezítelen és négykézláb látják. Szólította őket a kötelesség, éppen a gyalogos bajvívásra, amelyből megint kimaradt ifjú hősünk, hiszen az istállószolgálat másnap reggelig tart majd.
Nem tartott másnap reggelig. Talán még éjfélig sem.