FÜZÉRTÁNC BOTOLÓVAL

Haladt a karaván három nap, három éjjel. Reggel, délben, este megálltak egy-egy útkanyarban, a fenyves szélárnyékos szélén tüzet gyújtottak, melegedtek, ettek, a lovakat abrakolták. Kimerülve hágtak a hágókra, könnyedebben, elernyedve gurultak a szorosokban, ahol még az eget is alig látták, mert a sziklák a fejük fölött majdnem összeértek. Egyszer csak letekintettek a nagy síkságra. Közepén meredek tűzhányó, kialudt vulkán, csupán a fellegvár kéményei füstölögtek.

– A lovagiskola! – kiáltotta az inas, mintha Amerikát fedezte volna föl.

– Az ungriai lovagiskola – ismételte a lovagjelölt csöndesebben.

– És alatta a büszke város!

– Mennyi templomtorony, tűztorony, őrtorony!…

– Ne feledkezzünk meg az inkognitóról. Nem szabad több bonyodalomba keveredni. Mondogasd magadban, lovagjelölt vagy, talántán Itáliából. Semmi sárkány, semmi királylány keze, semmi fele királyság! Miként azt királyunk megparancsolta – figyelmeztette az inas gazdáját. – Ha álmodból ébresztenek, akkor is azt fújd! De hogy is hívnak téged?

– A sárkányéknak azt hazudtam, Gyuri a Főszegről.

– Ha egyszer hazudtál, még egyszer könnyebb. Legyen a neved Főszeghy György, a vitézt úgy is hozzáragasztják.

– S mit csináljak a fülem mögött a sárkányvérrel?

– Ráfésülöd a hajadat, kedves barátom. Ráhúzod a sapkát, rányomod a sisakot.

– Bajban mindig fölizzik, még hajamat is fölgyújthatja. Az erdész szénapajtája majdnem leégett tőle.

– Tudd meg, uram, itt lovagiskolában leszel, nem mesében. Meglátod, nem mesében… – mondta az inas, mikor már a büszke városba értek, éppen déli harangszóra.

Szóltak a nagyharangok. A karaván látványára kiálltak műhelyük elé a mesterek, boltjaik elé a kereskedők, a kofák összehajolva találgattak, erkélyükre hajoltak a lányok, és rózsaszín kendőkkel integettek.

– Most kellene Hamupipőke ballagó rózsácskája! – sóhajtott mesebeli hősünk.

– Sebaj!

 

Virág leszek, tiéd leszek
virágok vitéze virág

 

– kezdte megunhatatlan énekét az inas, ujjaival megpengette a kocsikas szélét.

Örömüknek a fellegvár reteszének fűrészhangja s a mogorva kapunyikorgás vetett véget odafönt a szerpentin tetején. A lovak rendre összeestek a fáradtságtól, fejüket belelógatták a befagyott szökőkút medencéjébe.

Persze, előbb a király ajánlólevelét föl kellett mutatni a kapuőrnek, azután a hatalmas, taláros rektornál jelentkezni, aki ülve is nagyobb, mint széke magas támlája, ülve sem mutatott semmi könnyedséget, csak ennyit mondott közönyösen:

– Jócskán a tanév közepén járunk. Állok a király szolgálatára. Sok pótolnivalója lesz a lovagjelöltnek. Hogy hívják a lovagjelöltet?

– Főszeghy György – szólt Gyuri akadozva.

– Sokat kell bepótolnia. Most kezdődött a táncóra. Ne késlekedjünk! Pedellus, kísérje el a lovagjelöltet!

Az inas megmutatta a rektornak a sok szekérre tehető járandóságot: lisztet, sót, cukrot, mézet, bort, diót, aszalt szilvát, téli körtét és almát; zsírt, szalonnát, oldalast, kolbászt, tizenkét füstölt sonkát a három hízott disznóból. A szolgák álmatagon cipekedtek az éléstárba. A diák vaspántos tölgyládáit már az inas is emelgette a lakosztály felé. A megfáradt lovak, hajtók, a fegyveres csatlósok pihenni tértek abrakolás és ebéd után, hogy másnap reggel frissen indulhassanak vissza a hosszú úton.

A lovagjelölt a pedellussal belépett a táncterembe. Elképzelhetjük, milyen elfogódottan, s nemcsak az idegen környezettől, hanem a mosdatlanságtól, fenyőfüstszagú göncétől, nehézkes fáradtságtól is szégyenkezve. Esetlenül állt az ajtóban, s mert a táncot, melyet a lovagjelöltek lejtettek, sohasem látta, de ha még ismerte volna, akkor is meglepődhetett, hiszen lánynak öltözött lovagjelöltek kulcsolták kisujjukat a lovagruhás ifjak kezéhez. Őt meg észre sem vették. A sánta tánctanár sem, aki bicegve csettegetett valami faherkentyűvel, s ugrabugrálva kiabálta:

– Kettőt balra, egyet jobbra! Kettőt balra, egyet jobbra! Csak ahogy a nap jár, egyet jobbra! Kettőt balra, egyet jobbra! Zene gyorsabban! Ugrós! Harmadik is ugrik! Szaporázni, szaporázni! Elég! Még egyszer! Rajta!

A félkörben járó tanulók ifjú hősünk felé oldalaztak, de mintha rá sem néztek volna, meredt szemükkel figyelmüket lábukra erőltették. A sánta tánctanár észre sem vehette a munkaláztól, miszerint az ajtónak háttal szökdel és topog, a parancsot ütemre osztogatja.

Elköhintette magát az unatkozó pedellus.

– Hogy meri az idegen óránkat megzavarni? Kettőt balra, egyet jobbra! Csak ahogy a nap jár, egyet jobbra!

Köröztek láncban az ifjak. A legelső férfi párosba fordult bajuszos hölgytársával, a többiek füzére köréjük fonódott.

– Tudhatják a jelöltek, az ugrós csak farsangi maskarádéban szokásos. Úri körökben. – A sánta tánctanár hátranézett, mint aki e jelenetből a végső következtetést levonta, s kifújhatja magát egy szusszanással. – Ó, brandl davinyon! Ismerik ezt a táncot? Jé, a pedellus úr! Tán üzenet a rektor úrtól?

– Új fiút hoztam.

– Új fiú a tanév kellős közepén – fordult a tánctanár hősünkhöz. – Ismeri ön a brandlot?

– Új fiú! – törtek ki örömmel és megvetően a lovagjelöltek.

– Nem ismerem, kérem.

– Nagy baj. Nem baj! Szerencséje, hogy nem voltunk páros számban. Öltözzön lányruhába! Megjegyezheti a tánc alaptörvényét: első mindig a férfi, mindig a hölgy az utolsó. Pedellus úr, öltöztesse a lovagjelöltet, vagyis először vetkőztesse le a lovagjelöltet!

Azt hihetnénk, mint ahogy Főszeghy György vitéz is attól rémült, e képtelenség röhejt gerjeszt, de olyan természetesnek vették, ahogy hosszú copfos parókát rak fejére a pedellus, nehéz úti lábbelije helyett könnyű, bár elég nagy lábra való cipellőt, fölülről belebújtatja zöld selyembe, szemeit eltakarván. Éppen akkor tartott legjobban a röhögéstől, mikor nem látta őket.

A sarokban fölpendültek a lantok, sípok visongtak, a dudák magas hangjukból mélyre kezdtek apadni. A tánc utolsó legénye könnyed szálfatartással megindult hozzá, meghajolt, kézen fogta, s karját válláig emelve vitte a táncba. Ő meg csak cammogott, majdnem elbotlott hosszú selymén. A tanár nem ügyelt rá, folytatta tovább az órát, miként az imént tapasztalhattuk. Csak hősünk párja duzzogott kizökkentve elegáns üteméből.

– Lesz még párviadal – sziszeregte –, majd széthasítlak! Ő meg, ha nem izzad annyira, a sárkányvér kigyulladt volna. Már ott mocorgott a száján:

 

ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!

 

Mikor a legelső férfi párosba fordult bajuszos hölgytársával, s a többiek füzére köréjük kezdett alakulni, barátunk nem türtőztette magát vak dühében, fölkapta az illemtanórán használatos nádpálcákat a sarokból, ujjain pörgette mind a kettőt, így pörgetve a terem közepére szökkent, keresztbe rakta, s először előttük, körülöttük, azután fölöttük ugrott, leguggolt, térdelt, szétvetett lábakkal szállt a magasba, tapsolta cipellője orrát, sarkát, női öltözetét vad terpeszeivel szétszakogatta. Majdnem úgy tombolt, mint a zsiványok vezére ott az erdész pajtájában, de ő énekelt is:

Csóri kanász, mit főztél?
Tüdőt káposztával.
Mivel rántottad te be?
Hasaszalonnával.
Süttem, süttem tel-le-le,
itt a disznó eleje.
Ustor is van, bot is van,
majd meghízik a siska.

 

– Hah! Méghogy siska! Megállni! Megállni! Ez nem disznópáskom! Nem Bakony! Nem Somogyország! Ez lovagiskola! Hogy merészel?! Hogy merészel?!

A zenészek régen elhallgattak. Az egyik lovagjelölt annyira átélte nőiességét, partnere karján alélt el. Ifjú hősünk bedobálta nádpálcáit a sarokba, és az ajtónak indult.

– Vissza! – rohant utána a sánta tánctanár szerkezetét csettegtetve. – Vissza! Amíg én leszek itt a tánctanár, ilyen szentségtörést nem tűrök. Megértettük?!

Ekkora dühkitöréstől muszáj lehiggadni. Hősünk eszébe villant inasa figyelmeztetése rangrejtő kötelességéről. A tánctanár pedig elgondolkodhatott, mégis lehet valaki ez az ifjú, ha a tanév kellős közepén a rektor fölveszi az iskolába.

– Bocsásson meg! Ön ugye kastélyában tanulta ezt a táncot atyjura főkondásától? Bocsásson meg! Hiszen nem kell mindenkinek ismernie a brandlot. Ó, milyen férfias fegyvertánc a moreszka! S a többi. A jövő órán bemutatja, közben a brandlt is megtanuljuk. És férfi lehet, kérem. Akár az első táncos.

Szolgálatkészen várta meg a pedellus a nyájaskodás végét. Eszébe jutott szerencsére, női ruhában a diák nagyon botrányos lenne a tánctantermen kívül.

– Hóha! – állította meg. – Ne siessen a lovagjelölt úr, mint valami nebuló, aki csöngetés után fejvesztetten rohan a játszótérre! Női ruhában?

– Az ám! – szeppent meg a diák, s pirulva kezdett vetkőzni, öltözködni.

– Nincs egyetlen nőnemű lény az egész iskolában. Kantinos kisasszonnyal csak egyszer próbálkoztunk. Mi lett belőle? Oktalan párbaj, vér, eltanácsolás, az otthoni úrhölgyek hisztériái, levéláradat rektorunkhoz, mert elhanyagolják őket. Innen egyetlen levél sem, onnan meg akárcsak lombhulláskor. Ne zavarjuk a házirendet – mosolygott a pedellus. – Elkísérem a lakosztályába.

A lakosztály valamivel nagyobb a börtöncellánál. Berendezése csupán a kőpadlattól a boltívig érő tükör miatt szelídebb és világosabb, mert szétszórja az ablakrés fényét.

Az inas a pici asztalon tűnődött törökülésben, mely alkalmasabb rövid levelek írására, szellemidézésre, ha megtáncoltatják. Úgy látszik, inasunk még a szellemidézésnél is szokatlanabb használatba vette. De hirtelen leugrott, szapora panasszal fedezte túlzott otthonosságát.

– Jobb lakosztályt érdemelnénk. Ez nem is lakosztály, inkább valami tükrös börtöncella. Azért rakták ide, hogy tágasabbnak tűnjön? Tükörbe nem lehet befeküdni. Járkáljon benne a pedellus úr vagy a nagyságos rektor! Ez még csak hagyján! Az enyém, akár a búbos kemence. Se tükör, se szék, se asztal, csak a priccs, azon sem lehet kinyújtózkodni. Nyirok! Sötétség! Mikorra várhatjuk a csótányok támadását?

– Mindegyikben van falióra – említette a pedellus a legfontosabbat. – Önnek nincs joga panaszkodni. Protestáljon a lovagjelölt úr rektorunknak! Előrebocsátom azonban, minden lakosztály egyforma, hogy a jelöltek megtanulják, nemcsak udvari pompa az élet. Nemes egyszerűségben készülnek fényes jövőjükre.

– Mi már rég fölkészültünk. Ha tudná, mekkora kálváriát járt végig a gazdám? – Észbe kapott az inas, s a vitát abbahagyta, mert majdnem kiejtette a száján meggondolatlan dühében gazdája származását, a sárkányt, a királylány kezét, a fele királyságot.

– Megfelel – ernyedt ifjú hősünk a lópokrócos ágyra, mint kinek a szörnyű táncóra után minden mindegy.

– Na, megyek. Rögtön hozzák az ebédet, utána pihenni tessék. Háromkor kezdődik az illemtanóra, addigra lovagruhában legyünk készen. Ott is én mutatom be.

– Látom sivár jövőmet. Fáradtra unatkozom magam, édes gazdám.

– Milyen jó lenne veled cserélni! Ó, szörnyű tánctanóra! – kezdte mesélni lovagjelöltünk azt az idegen táncot, azt a valami brandlot, a sánta tánctanárt, kanásztáncát, a haragot és a megbékélést.

Miután a leveslöttyöt beadták, s elszomorodtak a második fogáson, a tejes köleskásán, mely böjti eledelnek szokásos, most pedig alig kezdődött el a farsang, nagyot gondolt az inas, de még csak ennyit mondott:

– Emlékszel a királyi búcsúebédre?

– Leves, melyben úszik a hattyú; szarvasmáj dióban sütve, rizzsel; őzgerinc vadasan, zsemlegombóccal; minderre könnyítésül mandulatöltetű süllő, majd szőlő.

– S az a jó felekirályi koktél. Kupica körtepálinka, korsó mézser fél liter újborral elkeverve.

Vizet töltöttek a bádogbögrébe. Ábrándoztak.

– Én itt unatkozom, te meg ott annyit szenvedsz. Elmennék helyetted illemtanra. Egyszer te, egyszer én, ahogy tetszik. Csak a lovagi tornaórán ne cseréljük föl egymást. Az illemet jobban tudom az egész tanári karnál. Neked meg nem kell illemtudónak lenned királyként.

– És az illemtanvizsga?

– Esténként megtanítlak.

– Alacsonyabb vagy.

– Magas sarokkal járok.

– A termetem erősebb.

– Jól kitömjük ruhámat.

– Szemed mandulabarna.

– Ügyelnek is a szemre?!

– Ha mégis szembenéznek?

– Akkor is csak merednek.

– A hangom sokkal mélyebb.

– Eléggé bárdolatlan. – Ki volt itt albolond, a kutyafáját?! Ki volt poéta Itáliában? Nem felejtettem semmit, most is versben feleltem. Menj át a cellámba, meg ne lásson a pedellus! Úgy bekenceficélem magam, úgy öltözöm, még ő sem veszi észre.

Fölnevettek, s nyelvet öltöttek a tükörre.

Ifjú hősünk átlopakodott inasa nyomorúságos cellájába. Hamar elaludt a szűkös ágyon, mely nemcsak rövid, de keskeny volt, mint a lóca.

Faldöngetésre ébredt alkonyattájt. Eszébe jutott, inasa helyettesítette az illemtanórán, de álma sem lehetett kellemesebb, mint amit ebben a lidérces iskolában átélt volna, újabb megaláztatásnak kitéve. Álmában valami ismeretlen országban kóborolt kiszolgáltatottan mindenféle bennszülöttnek, akik nem az ő anyanyelvén beszéltek, csak azt értette szavaikból, ami rá olyan gúnyos volt.

Minek jött ide? Mikor megy már haza innen? S ha itt hívatlankodik, akkor inkább segítse a gazdátlan sírokat kiföldelni, mert a temető megtelt, és az új halottak nagyon elszaporodtak. Csontvázakat ásott, hozzáért a bordákra porosodott téglaszínű vérhez, s nem talált vizet, amellyel kezét lemoshatná. A sírkövek török és cirillbetűkkel teleírva, és nincs egyetlen szekér, postakocsi, hátasló, hogy onnan elmehessen.

Faldöngetéssel hívta inasa a lovagjelölti lakosztályba.

– Rafaelből rablólovag lesz! – fogadta, mikor a tükör ritkás verőfényéből kilépett. „Lesz még párviadal, sziszeregte ez a Rafael, majd akkor széthasítlak!” Mért mondta Rafael? Mert fülébe súgtam: „A hiú, kevély hátraveti a fejét, az embereket lenézi; a ravasz, kétszínű minden mozdulatával csúszik-mászik.” Éppen, mikor az illő testtartást és mozdulatokat tanultuk, mikor az üdvözlést gyakoroltuk a tanár körülményes hangja közben: „Üdvözléskor vagy ha valamit a földről fölveszünk, tegyük azt kerek gömbölyűséggel. A lovagot egész testének földre hajlása rossz fényben mutatná.” Ekkor fenyegetett meg Rafael, s kihívott párviadalra.

– Nekem is ezt mondta a táncban a párom. Csak nem a Rafael volt?

– Hát lehet valaki erőszakosabb Rafaelnél?

– Már tudod a nevét is.

– Aki párbajra hív, annak illik bemutatkozni.

– Bemutatkoztál.

– Főszeghy György vagyok, mert ugye én ott te voltam.

– Párbajozhatok Rafael lovagjelölttel? Életre-halálra?

– Életre-halálra. Legyőzöd, akár a Sárkányt. Csak nehezebb lesz.

Beadták vacsorára a déli köleskása-maradékot.

– Ne tessék az ajtót becsukni éjszakára. Minden órában számíthatnak a Lovagjelöltek Diáktanácsa ellenőrzésére – mondta a fölszolgáló.

– Rossz álmom következménye – sóhajtott ifjú hősünk, aztán a vacsora fölött elmesélte álmát, mely csöppöt sem hatott étvágygerjesztőnek, beleborzongtak, de az inas a félelmet vigasztalóra fordította.

– Nem szabad úgy megijedni.

– Még kopját sem fogtam. Lovat csak szőrén ültem. Olyan csodakardom volt, markolata gondolkodott a kezemben, tenyeremet arra csiklandozta, amerre forgatni kellett. Már azt is megtudtam, nincs semmi mesebeli ebben az iskolában.

– A lovagi tornavizsga után, messze még az a párbaj. Mindent megtanulsz addig, s a fejét kettévágod.

Azon az estén nem gyakorolták a tükör előtt se a táncot, se az illemet. Álmukat szerencsére a Lovagjelöltek Diáktanácsa is csak egyszer zavarta. Bekiáltottak a sírósan nyíló ajtón:

– Ugye jól alszunk, kérem?!