GYÖNYÖRÖK KERTJE

Másnap az udvari szerelmi költészettanórát a jövendő Felekirály nem kerülhette el. Reggeli előtt jött érte a pedellus, olyan korán, hogy az inas még horkolt szűkös cellájában.

– Udvari szerelmi költészettanóra éhgyomorra? – kérdezte lovagjelöltünk, de nem a reggelit bánta olyan nagyon, hanem mert éppen most nincs módja cserélni inasával, a régi trubadúrral, a kiégett költővel, aki albolondsága idején kellő tapasztalatra tett szert a lélek nélküli rímelés minden formájában.

Újra megaláznak. Most aztán igazán megaláznak – gondolta ifjú hősünk.

– Nem lehetne reggeli után kezdeni azt az órát? – kérdezte a pedellust.

– Bevált tapasztalat, lovagjelölt úr. Mikor az ifjak elméjében halványan dereng a valóság, s az épeszűeknél csupán ébredés után szokott előfordulni, akkor a legalkalmasabb az udvari szerelmi költészet tanulása. Elkísérem a tanterembe. Lassan megismerkedik iskolánkkal.

Némi lépcsőzés után rámutatott a szemközti ajtóra.

– Társait megismerhette, hiszen együtt táncoltak, bár nem kívánatos körülmények szegték a kedvét, végül is együtt táncoltak. Annál inkább kitett magáért az illemtanórán. Őszintén csodálom, milyen hirtelen fölülkerekedett szomorúságán, csupán ebédelnie kellett, s azonnal beilleszkedett az illemtanba. Úgy mozgott, úgy felelt, mint az igazi lovagok szoktak. Szóval társait megismerhette. Mai tanára pedig úgysem vesz észre senkit. Neki a szerelmi költészet a fontos.

Lovagjelöltünk ilyen tantermet sohasem látott, és mi sem fogunk látni. Szagolhattunk illatokkal andalító szellőket, de nem tudom, ült-e már valaki olyan díványon, mely egy hatalmas piros ajak volt. Sétált-e viaszrózsákból épített kertben, melynek lila, kék, piros, zöld ablakai voltak? És nem szokásos tanterem közepén sziklákon csörgedező forrás, éppúgy számos rejtekhely, ahol elkerülhetjük a tanár figyelmét. A mennyezetről selyemzsinegen babakisasszonyok függtek, de nem ám úgy, mint az akasztottak, inkább mintha lábujjhegyen ácsorognának, s egy zsinegre ható mozdulattal lecsücsülhetnek a bársony karosszékbe.

Ifjú hősünket megcsiklandozta a viaszból készült ciprus, és olyan szerelmi zsongást érzett, eszébe sem jutott a ciprusfánál oldalt meghúzódni. A királylányra gondolt.

A Gyönyörök Kertje láttán emlékezzünk, mikor a jövendő Felekirály alsóneműben pironkodott a királyi család előtt, a királylány fölsóhajtott illatos zsebkendője mögül, s hirtelen megszerette. Ifjú hősünk is úgy érzett, látta maga előtt kósza álmai személyét. Mily szép és lelkiekben mily törékeny, aki feleségének rendeltetett. Ne gyanakodjunk, mért nem gondolt jegyesére azóta, mikor az úton fölkiáltott: „Hány postagalambot hoztunk a szállítmányban?” Szóba jöhetett volna, de ennél sokkal fontosabb történetek tolultak az eseménytelen ábrándozás elébe. Vagy talán mégis gyanakodjunk?

Most is csak addig vágyakozott, míg a tanár mellé nem ért, akár az alvajáró. Túloldalt Rafael lovagjelölt szemlesütve, szívre szorított kézzel. Ha előbb fölismeri, a ciprusfa tövén biztosan meghúzódik. Ám hogy fordulhatna vissza, mikor az udvari szerelmi költészet mestere balját vállára rakja, s Rafaelhez szól női hangon:

– Gyöngyvirág, jó lovag. – Aztán férfiként folytatja: – Az udvarhölgy megnevezte a költői hasonlatot. A tisztaság fehér virágát. Mit tehet a gyöngyvirággal a lovag? Szeretné leszakítani, szeretné megszagolni, ugyebár? Leszakíthatja a lovag?

– Nem.

– Megszagolhatja?

– Igen.

– De csak azután, ha…

– …költ róla egy verset.

– Nagyszerű! Tehát verset költ a lovag a gyöngyvirághoz.

– Elmondja, milyen jó lenne megszagolni.

– Azt nem mondja ki a lovag. Szerelmet vall, és biztosítja hűségéről.

– Gyöngyvirág, jó lovag! – mondta a tanár női hangon. – Rajta! Gondoljon a babakisasszonyra! Erősebben! Egy udvarhölgyre! Van magának szerelme? Mintha csak ő maga volna. Látja, milyen kecsesen csücsül? Milyen kecsesen nyújtja gyöngyvirágos kacsóját? Örömkönnyek! Ah! Gyöngyvirágillat! Mámor!

A mester reszkető kézzel kapott a baba karja után, és verselés közben engedte vissza:

 

Csókkal illettem gyöngyvirágot,
éreztem lelkedet,
hűs illatárban mennyországod
lakója lehetek,
ha nem szeretsz, raboddá válok,
fölajánlom hűségemet,
szeretsz-e szerfelett?

 

– Gyönyörű volt, lovagjelölt úr! – rajongott Rafaelnek, csak vak révületében nem vehette észre, hogy ez az álnok ifjú egyetlen sort sem költött, s még ki sem nyitotta a száját. Elragadtatásából hősünk józanította ki.

– Rafael lovagjelölt meg sem szólalt.

– Hazudik! – rontott Rafael a tanár mögül barátunkra, meghúzta haját, barátunk pedig pofon vágta.

– Lesz még párviadal! Majd akkor széthasítlak!

– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL! – a jövendő Felekirály végső keserűségét most hallhatták legelőször.

– Nemes dolog. Ám folytassuk az órát! Elegem van az egészből? Nagyszerű refrén. Ezt kapja a lovagjelölt úr házi feladatra. Tessék balladát írni, s minden versszak utolsó sora: Elegem van az egészből.

Rafael elsomfordált a tantermi rózsakertbe. Ifjú hősünket ölelésével marasztalta a tanár.

– Istenem! Mért kellett hazugsággal vádolnia költőtársát? Ó, mily gyarló az élet!

– Ő hazudtolt meg engem.

– Mennyi gyöngédség, becsületesség, szolgálatkészség, magasabbnál magasabb eszmény lakik az emberi szívben! A gyöngébb nem iránt mennyi hűség, mekkora tapintat, finomság! Szerelem! Kiolthatatlan vágyakozások! S a lovagok udvariassága, előzékenysége, ám határozott hangja, mikor párbajra hívják egymást. Milyen tiszteletteljesek a kihívó levélkék. Nem a düh és gőg látszik belőlük. A megbecsülés… igen… a megbecsülés jele, ha a levelekhez még daru- vagy kócsagtollat is mellékelnek, sőt tarka kendőt, lóra való karmazsinbőrt, lószerszámot, vitézi csizmát, fegyvert, mintha győzelemre biztatnának. Egymás bajnoki erényeit magasztalják nagy tisztességnek tartva erejük összevetését.

Lovagjelöltünk az áradozás közben inkább a bajvívók vérző fejére, sebes karjára, netán halálára gondolt, s nem Rafael nemesi viselkedésére, akit majd három kopjatörés után kifordít a nyeregből, kardjával megbosszulja szemtelenségét. Egyik lábáról a másikra állt, türelmetlenül mocorgott, viszketett, míg az udvari szerelmi költészet tanára simogatta vállát, és a csillagos mennyezetre nézett.

– Azt mondta a lovagjelölt úr, társa az imént nem költött verset? – szállt le a tanár a földre. – Pedig mindenki költő valamiképpen. A szerelem mindenkit költővé tehet, ha akarják. Önt is, kedves barátom. S mennyivel hódítóbb saját tollakkal ékeskedni? A drága hölgy a legbárgyúbbat is repesve fogadja, csak róla szóljon, és maga írja. Próbáljuk meg, kérem! Minden szerelmes igazi költő. Van magának szerelme? Igen? Milyen a haja, termete, milyen színű ruhában látta utoljára, s miféle rangú?

Legjobb lenne a királylányt letagadni – gondolta ifjú hősünk. – Akkor most megmenekülnék. Nem vétkezhetek jegyesem ellen – fordította szíve az igazságra.

– Szerelmes vagyok egy barna, középtermetű, magas rangú udvarhölgybe. Ruhájára már nem emlékszem, csak zöld selyem búcsúkendőjére.

– Oly régen látta magas rangú udvarhölgyét? Értem… Tanév közepe… Ilyenkor csap égig a szerelmi líra. Már számoljuk a viszontlátás napját, és királylánynak képzelgetjük a szegényt is. – Meghúzta azt a zsineget, melyen a zöld ruhás, barna, középtermetű babakisasszony függött. Lecsüccsentette a bársonyszékbe. – Ilyenkor csap égig a féltékenység – jegyezte meg a szerelmi költészet tanára, mikor a babakisasszonyt kevély tartásra rendezgette.

Most kellene az inas helyettem – gondolta a lovagjelölt. – A tanárt lepipálná. Nem ékeskedek idegen tollakkal! – villant eszébe.

– Képzelje szerelmét ennek a babakisasszonynak. Ő ül itt! Higgye el, ő az! A zöld ruha az új szerelmet jelzi. A kék szín hűség. Az új szerelem lángoló versekre gerjeszt, a hűség csöndesebbre. Ő az, érti?! Járuljon elébe, simogassa!

A jövendő Felekirály kényszeredetten megsimogatta a királykisasszonynak mondott bábu haját, és észrevette, minden szálat kívülről tüztek a fejébe, akár egy hatalmas tűpárna volna, melyen lógnak a cérnaszálak, az arca meg poros volt.

– Higgye el, ő az! Simogassa!

– Nem ő az! Poros! A feje tűpárna!

– Nagyszerű! Nincs itt magas rangú udvarhölgye. Féltékenyek lehetünk. A hölgy utolsó szava nefelejcs. És mégis zöld ruhában jelent meg a babakisasszony képében. Akarom mondani, zöld búcsúkendővel intett. Új szerelem, új lovag, vizsgázott lovag. Mondjuk együtt: féltékenyen, csatatéren.

 

Óh, nefelejcs, miért felejtettél?
Ígérgettél, soha nem szerettél?

 

– Szemébe a babakisasszonynak! Számonkérően, a kutyafáját!

Kellemedből mások dorbézolnak.

 

– Ez a mások nem jó. Udvarhölgy, aki mást szeret, nem hetéra.

Kellemeid más lovagra szórtad,
én meg csatatéren kaszaboljak?
Óh, felejtesz, midőn árkon-bokron
szerelmetes szívemtől megbotlom.

 

– Fokozzuk a szemrehányást! Oda neki! Legyünk szerencsétlenebbek! Hadd furdaljon a lelke!

 

Jobban ölsz, mint ellenségim szúrnak

 

– Nagyszerű! Tovább!

 

Testem-lelkem napra nap csak sorvad.
Legyek hű! Épp te mondtad?
Mit tegyek kegyetlen szíved ellen?
Viselhetem hívséges gyötrelmem.

 

– Állj! Sértjük a hölgy becsületét. Kegyetlen szív? Mit tehetnék kegyetlen szíved ellen? Semmit! A megcsalatottság mámorát kell kifejezni! És nem kérdezni: Épp te mondtad?

 

Legyek hű! Épp te mondtad.

 

– Na, hogy tesz hűségről bizonyságot a lovag? Kihívja azt a másikat párbajra.

 

Fogadd el hűségemről bizonyságom,
Lovagoddal párbajra kiállnom,
lábad elé rakom minden kincsem,
ha elveszítem.

 

– Elég! Befejeztük. Reszkessen a hűtlen perszóna! Várja csak, hogy a lovag visszatér a csatából, és fejét veszi a lézengő udvaroncnak!

Rafael nem az ajtó mögött várta ifjú hősünket, s nem rózsafüzéres lanttal kólintotta fejbe, hanem ciroksöprűnyéllel, amit a Gyönyörök Kertje sarkában egy szemetes talicskából rántott elő. Csak lakosztályában tért magához inasa hideg vizes borogatására.

– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL… – nyöszörögte apró hangokkal.

Az inas válaszolni sem tudott, pedig erősen vigasztalni akarta, mikor belépett az öttagú Lovagjelöltek Diáktanácsa.

– Küldd ki az inast! – mondták egyszerre.

De ő nem szólt, hiszen csak az jutott eszébe, elege van az egészből, különben is, mért ne maradhatna velük legjobb barátja a világon, akinek most akarná elpanaszolni, micsoda rémes, milyen megalázó, milyen udorító, milyen öntelt, micsoda mesterkélt, hiú, gőgös ebben a fellegvárban mindenki és minden. És miféle jövő vár rá, ha ilyen szamárságokat kell tudni, ha nem az iskolának, az életnek tanulunk?

Az inas nem mozdult. Gazdája sem szólt.

– Küldd ki az inast! – mondták újra mind az öten. Nem sokat vártak, megragadták mind az öten, és kilökték. Az inas okosabb volt, mintsem tiltakozni akarna, és ravaszabb, hűségesebb, minthogy kuckójába térne.

S hallhatta az ajtó mögül a következőket:

– Megértjük, lovagjelölt úr, minő nehéz tanév közben közösségünkbe illeszkednie. Nagyon is megértjük… mi mindent megtennénk közösségünkbe való zökkenőmentes beilleszkedéséért, mert a mi közösségünk emberi közösség, a közösség alkalmat adna a közösségi életre, itt vannak közös helyiségek a közösségi szabadfoglalkozásra, ahol a tanórákon kívül, megfelelő környezetben, szórakozva tölthetné idejét, játszva tanulna mindenféle udvari társasjátékot, elbeszélgetne társaival életéről, vágyairól. Mi itt egy nagy család vagyunk, nem zárkózunk lakosztályunkba inasunkkal.

Az inas bármennyire legörnyedt, hogy a kulcslyukon át magasabbra lásson, csak az előadó válláig sikeredett. Az alacsonyabb köpcösnek szürke ökörszemei voltak, s ahogy pörgette nyelvét, úgy forogtak szemei, szinte könnyeztek az erőlködéstől.

– Nemcsak bezárkózik! Tanórák alatti viselkedéséről most nem beszélünk. Inkább az a sok üres butélia érdekel minket inasa cellájában. Meg az érdekel, ki zárta be a tánctanár urat egy álló napra, hogy szükségét odabent kellett elvégeznie, s szégyenétől már a másik lábára is hibás lett. Elképesztő! Közösségünk elleni vétek, a tanítás menetének akadályoztatása. Aztán a kulcsát a hóba dobták. A Lovagjelöltek Diáktanácsa maga kereste, hogy a közösség meg ne tudja, micsoda szégyen. Huszonnégy óra múltán megtaláltuk. És ki lophatta el Rafael lovagjelölt úr gyönggyel hímezett ingét? Micsoda szégyen?! Ekkora szégyen, ilyen még nem fordult elő közösségünkben. Kirúgatom!!! Kirúgatom, még ha az úristen is a pártfogója! Még ha a király is az ajánlója! Mi független lovagiskola vagyunk. Érti?!

Hallani szerette volna gazdáját az inas, vagy az arcát látni legalább, miként sápad, vörösödik ekkora hazugságtól, de a kulcslyuk résén csak az a két nagy, szürke szem gurgulázott.

– Visszaél avval a gárgyult királlyal, már bocsánatot kérek. Minket nem érdekel. Majd jelentünk őfelségének mindent. Részegeskednek. Honnan a bor? Míg a lovagjelölt a tanórákon botrányt botrányra halmoz, addig inasa fölfedezi a titkos alagutat, amiről még a Lovagjelöltek Diáktanácsa sem tudhat. Inasa lézeng, unja magát, bort vesz, berúg, alja nőkkel viháncol, trágár dalokat ordít. Mindent tudunk. Jelentették. Befejeztem. Lám, ön még most is részeg…

Ideje volt, hogy az inas cellájába takarodjon. Nem kellett az ágy alá nézni, tele a padlat üres butéliákkal, csak egyetlen félbehagyott mellett állt két üres serleg. Nemcsak a vastag faltól, fülrepesztő dühétől sem hallhatta annak a diáktanácstagnak nyájas búcsúzását, akit a kulcslyukon vállig látott.

– Ne keseredjen, lovagjelölt úr! Még semmi sem veszett el, még mindent helyrehozhat. Csupán figyelmeztetni akartuk, mint közösségünk megbecsült tagját.

Megvakarta füle tövét ifjú hősünk, de a sárkányvér meg se moccant. Még jobban megijedt, mintha életfogytiglan ítélték volna.