Az elképzelt Nagy Nap másként folytatódott, miként azt hősünk hitte.
Bekopogott egy hamuszürke alantas szolga.
|
– köszönt félszájjal mosolygó fogsora mögül, talán azért, hogy jobb oldali foghíja ne látszódjon. A gazda szóhoz sem tudott jutni, mert belépett a szabó, nyakában sárga mérőzsinórral, kezében papír és írószerszám. Az inas kibukfencezett az ajtó elé a sámlira. Se szó, se beszéd, a szabó hősünket vigyázzba állította, hátára ütött, némi görnyedtségét egyenesítendő, állát rátartira támasztotta, karjait lerántotta egyszerre a combja mellé. Fölülről vette a mértéket a bokájáig.
– Kérném a lábat fölemelni! Jé, rövidebb az egyik lába!
– Fölemelem, rövidebb. Leengedem, egyforma.
– Persze, persze! – motyogta a szabó. – Látszik, hogy a ruháját készen vette. Úgy áll magán, mint tehénen a gatya. Magának csapott a jobb válla, kérem.
– Kardforgatástól.
– Kardforgatástól csapott a válla. Persze! Persze!
– Kaszától kapától, pásztorbottól, karikásostortól.
– Na ne mondja! Parasztruhát mi nem csinálunk.
– Esküvői ruhát csinálnak-e?
– Esküvőre.
– Királyit?
– Királyra. Készítünk a fiatalúrnak egy váltás diákruhát, aztán haditornára-, vadászatra-, bálra-, farsangravalót.
– Jövő farsangra? – kérdezte keserűen az ifjú. – Kimenőre nem csinálnak?
– Kimenőre nem parancsolták. Köszönöm szíves türelmességét.
Jövendő lovagunk még arra sem gondolhatott, milyen fessen néz majd ki azokban az úri öltözetekben, belépett a varga, s már el is kapta a lábát, rányomta egy papundeklire, a talpát körülrajzolta, megtapogatta tyúkszemét jobb kisujján, a bőrkeményedést a másik sarkon, s avval köszönt el:
– Ejnye-bejnye!
Jött az udvari fodrász, betódult vele mindenféle pipereillat. A sima hajat tincsbe bodorította, akár egy lánynak. A tükörben nézte magát, le sem pislantott hősünk fejére, mintha ujjai láttak volna. Az sem érdekelte, hogy tüsszögésbe tört ki az a szegény fiatalember a csiklandós illatoktól, pedig ha süket lett volna, akkor is láthatta volna, mennyire csavarodik az orra és a szája, orralyuka miként szűkül és tágul, hirtelen sápad, hirtelen vörösödik. Jártak az ujjai, csettegett az olló, az ollón koccant a fésű.
– Udvarias udvari fodrász vagyok, kérem. Na, ne nevessen! Igaz, mert rátüsszentett. Úgy bizony. Tincses Bertalan udvarias fodrász. Az udvarit átírtam udvariasra. Akkoriban nagy baj volt, ha valaki udvari. Látta a mesterek utcáját? Nem látta. Udvari pintér, udvari kádár, udvari takács, udvari serfőző, udvari varga; Szalai Mi. udvr. csizmadia me., nem fért ki a cégtáblájára; udvari pék, szóval udvari satöbbi.
Az egész várostrom történetét én is elmesélném, ha a páciens megjegyezte volna. Nem érdekelte efféle szófecsérlés, mikor lovagi frizuráját alakítják.
– Most egy kis hajlakk. Se több, se kevesebb! – mondta az udvarias fodrász. Az egész üstök olyan kemény lett, akár a sisak, amelyik félrecsúszik.
Szegény feje nagyon elfáradt a tortúrában. Szegény inas a kukucskálástól meggörbült volna, ha nem unatkozik annyira ezektől a tökkelütött mesterektől. Ám a kulcslyukon át mégis szert tett annyi tapasztalatra, hogy jelenthesse a királynak:
|
– Beszélgetett a mesterekkel? – kérdezte a király.
|
– Meg kell szenvednie a lányom kezéért és a fele királyságért – mondta a király, mintha a legény még semmit sem tett volna érte.
|
– Csak három mester járt a legénynél? – vágta ketté a verset a király.
|
– Hah! És az orvos? Nem mehet vizitálás nélkül a lovagiskolába. Ki tudja, milyen betegséget hozott abból a tetves világból. Rühöt, miegymást? Nem viszkettél a közelében?
|
– Hagyd el a kántálást! Ki vagy te? Bolond, hogy mindent versbe zagyválj? Na, jó! Megírom én az egészségi bizonyítványt, hisz olyannak látszik, mint a bikkmakk. Helyén az esze, a szíve. Mért ne lenne?! Egy sárkányölő vitéz! Lovag! Felekirály! Én vagyok a király!
A király megparancsolta, az étekfogók szolgálják föl az éhes, fáradt legény ebédjét, de a tálalómester ne tudjon róla, mert nagyon szereti a harsonákat megfúvatni étvágygerjesztésül és az étekfogók jelentőségének kikürtölésére.
– Ebédje pedig királyi légyen, te is azt edd, kedves albolondom! Úgysem laksz jól sokáig az ungriai lovagiskolában. A menü pediglen: leves, melyben úszik a hattyú; szarvasmáj dióban sütve, rizzsel; őzgerinc vadasan, zsemlegombóccal; minderre könnyítésül mandulatöltetű süllő, majd szőlő. Az itallal tessék csínján bánni, megengedhető egy kupica körtepálinka, korsó mézser vagy fél liter újbor.
Nem kellett titkolózni az étekfogóknak, hiszen a várkastély keleti szárnyában senki sem járt, ahol gőzölt a konyha, s ahol ifjú hősünk gyomra úgy álmodozott valami hazai krumplilevesről, mint összegömbölyödött pulikutya a megperzselt disznó körméről. Nem sokáig kellett várakoznia, mert jött az inas. Bejelentette a tálalót, aki guruló ebédlőasztalt tolt maga előtt, de nem köszönt, s nem szólt egy szót sem. Az asztalt ifjú hősünk székéhez gurította, a legénynek hozzá sem kellett igazodni, rézsút ült az ablak előtt, rézsút majdnem az ölébe tolta. Csak az inas falovazott a székével, ülepét kissé fölemelve.
Megterítve a mélytányér alatt három sikértányérral, előbbre közepes lapostányérral, balra a legkisebbel. Egymás után nagyságrendben kupica, pohár, korsó. Süvegcukorhoz hasonló fehér szalvéta. Jobboldalt kanalak, kések, középen elöl kiskanál, kisvilla, kiskés, halvágókés, balról többféle. Egész bűvésztáskára való volt valamennyi.
A tálaló vigyázzba állt, és fölkiáltott:
– Az első fogás: hattyúleves!
Hozta az étekfogó kínai porcelántálban, melyen kék madarak repültek körbe. Meghajolt az étekfogó, és távozott rögvest.
Az inas a meregetőkanalat a legényhez fordította.
|
– szólt a legénynek.
A legény kimert egy hattyúszárnyat, az inas meg egy combot. A tálaló imára kulcsolta kezét.
|
A legény azt még tudta, hogy melyik kanál való a leveshez, de amikor az inas a meregetőkanálból kezdett lefetyelni, teljesen megzavarodott.
– Bocsánat.
– Mindenki hibázhat. – S a kiskanállal szürcsölt tovább. Így csapta be igazán a vitézt, aki még a ravasz vasorrú bába eszén is túljárt. Ekként folyt a renitenskedés mind az öt fogáson keresztül. A vadasmártást is kenyérre kenték.
Könnyű volt a tálalónak, őt már rászoktatták, csak ahhoz lehet köze, amit szolgálata előír. Ő a fogásokat bekiabálja, s vár, hogy a kívánságokat teljesíthesse. A legénynek egyetlen kívánsága lett volna, az étkészlet alkalmas kiválasztása, de erről érdeklődni rangján alulinak tartotta. Jól érezte magát az inas, hiszen albolondi tisztét gyakorolta, királyi engedély nélkül. Ám elképzelhetjük, a sárkányölő vitéznek micsoda kínos-keserves robotba fajult az az ebédi óra, abban a keleti kastélyszárnyban. És még semmit sem ittak. Az inas nagy hoppát csettintett a nyelvével. A körtepálinkát beleöntötte a söröskorsóba, rádöntötte az újbort, arra a mézsert, s az egészet még habosabbra keverte.
A legény már most is fölkiáltott volna:
ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!
de olyan jókedvre kerekedett ettől a barbár koktéltól, a befejező imát majdnem úgy énekelte, mint egy mulatónótát:
|
Enyhe mámorából világosodva jutott eszébe parasztgúnyája. A tálalóval nem törődött, ő úgyse várhatott el illő étkezést egy pórtól, királya bolondériájának gondolhatta ezt a nagy kiszolgálást. Az inasra annál inkább haragudott, mert gúnyt űzött belőle, ráadásul versben fecsegte körül az asztalt. Haragos ellenszenve megenyhült azonban, miként majd látni fogjuk.
A mesterek önteltségére vallott, hogy nem tartottak egyetlen próbát sem. Nem jött a szabó a félig kész öltözettel, megjelölni férccel, színes krétával az igazítanivalót. Nem jött a varga a felsőrésszel, hogy rüsztjére, főként tyúkszemére és sarki bőrkeményedésére igazítsa a munkát. Éppúgy a fodrász sem sietett megkérdezni parókaviselési szándékáról.
De visszajött az eltűnt szolga.
|
Míg barátaink ebédeltek, s míg a királyi előkelőség ebédjét fogyasztotta tanítani való eleganciával, az öreg király megsúgta családjának az étekfogók bóklászásai közben; megszegve azt a szabályt, miszerint evés közben nem beszélünk, mert félrenyelhetjük, különösen a halszálkákat:
– Ebéd után divatbemutató leszen.
Meglepte a királynőt és a királylányt ez a hirtelen bejelentés, hisz a divatbemutatók olyan nagy előkészülettel és olyan nagy udvari várakozással szoktak megtörténni. Örömmel hallották, mint valami titkos ajándékot egy eltitkolt ünnep alkalmából. Az is meglepte a hölgyeket, hogy a király jánosáldással a lakomát hirtelen berekesztette, s a divatbemutatóra csupán maguk, hárman maradtak asztaluknál. Kezdődhetett a divatbemutató az ételmaradékok, csonthalmazok, almacsutkák, lecsupált szőlőfürtök, dinnyehéjak s rendjükből ugyancsak kiforgatott evőeszközök koszorújában. De hogyan lehet divatbemutatónak nevezni azt a bebotorkálást, melyet az albolond, Búfaló, vagyis az inas az alsóneműben pironkodó ifjúval kezdett meg?
A király komolysága fegyelemre és figyelemre intett. Különben a királyné fölkiáltott volna ekkora szemérmetlenség láttán. A királylány ellenben nem rejtette volna vágyait könnyei mögé, így csupán illatos zsebkendője mögül sóhajtott föl. Eszébe jutott magányos leánysága, melyet a társalkodónő és az udvarhölgyek sem csappantottak. Eszébe jutott az a redves sárkány, aki szerelmes volt belé, s azt hazudta tüzes szájával: ő egy elvarázsolt királyfi, s még hüllő alakban is férfiasabb minden emberi teremtménynél. A királylány oly hamar szerelmes lett ebbe az izmos, inaktól feszülő, alsógatyában tébláboló legénybe, mint ahogy mondták: meglátni s megszeretni. Ifjú hősünk is úgy érzett, látta maga előtt kósza álmai személyét. Mily szép és lelkiekben mily törékeny, aki feleségének rendeltetett. A királyné pedig megenyhült az albolond konferálásától.
|
Már nem olyan csetlő-botlós, megszeppenve és fázósan vonult ki a legény, mint ahogy bejött ezelőtt. Az sem érdekelte az öltözőben, milyen furcsa ruhába bújtatja a szabó, micsoda lábbelit húz rá a varga, miből való parókát nyom fejére a fodrász. Nem bántotta, hogy evvel a külsővel farsangi bálba lenne illő.
Balfelől meghagyták pórlegénynek, jobbfelől díszítették királynak. Bal lábán lakkos fekete csizma, jobb lábán antilop száras cipő. Egyfelől fekete csizmanadrág, másfelől aranyfonalból szőtt harisnya. Szíve lenvászoning alatt dobogott, jobboldalt pompázott luccai selyemben. A kék mellény egyik feléhez hozzávarrták a nicei bársonyt. Mentéje vala darócból, de tatárbíbor ugyanakkor. Parókája kenderkóc és angyalhaj keveréke. A fekete, csapott karimájú kalaphoz pántolták aranykoronáját. Palástja félig malaclopó köpönyeg, de arannyal, ezüsttel hímzett, rubinokkal ékesített a másik része. Gallérja nyúlprém és hermelin. Kezében fanyelű jogart tartott.
Ekképpen gúny tárgya lehetett volna jövendő Felekirályunk, de az albolond a király haragját megelőzendő, nehogy kifigurázásának s az ifjú hős kigúnyolásának vélje a maskarát, már a függöny mögül kikiáltotta:
|
Ezután a király nem haragudhatott. Fölhahotázott mély, öreg torkából. A királyné asztal alá bújt, nagy nevettében roszszullét környékezte. A királylány jókedvében könnyezett most már, szemét nem törölgette zsebkendőjével, mámorosan integetett a legénynek, aki éppen ekkor érezte meg azt a színészi képességet, amelynek hasznát alig vehette később. Jobb oldalát méltóságteljesen tartotta, baljával izgett-mozgott. Jókedvében eszébe sem jutott helyzete visszássága.
Talpig páncél hadi viseletét sem tartotta nevetségesnek, bár olyan volt tollbokrétákkal ékesítve, mint egy csápos, ízelt, nagy rovar. Módis páncélzata a család előtt nem lehetett különös, főúri változatait megszokhatták. Nehéz, csikorgó, csörömpölő, zengő viseletét könnyedén riszálta.
S mennyire átkozta volna sorsát, ha nem szerelmes és jókedélyű! Befűzték, bekötözték, bevarrták a lovagruhába. Válltömésekkel emelték amúgy is egyenes vállát olyan hegyesre, hogy a rászálló cinege a csúcsáról fülébe énekelhetett volna. Teste némely részét gyapottal kitömték, hadd dudorodjon! A sok szíjtól, fűzőtől nem mert hajolni, szétszakadásukat nyársnyelő járással elkerülte, kék-piros csíkos harisnyanadrágján a szem nem futott föl. Olyan messzire hordta maga előtt lábbelije kecsegeorrát, mintha sítalpon siklott volna az illető műsorszámban.
A királylány kis keze gerleszárnya tapsra csattant, majdnem berepült a porondra.
Megkönnyebbülhetett a vadászöltözetben.
A nagy karimájú, pávatollas díszkalapot a huzat félrecsapta ugyan, s a legény azt gondolta, ki a fene tud az erdőben rőfszéles tökfedőben járni? A térdig érő laza mentében izmai kiengedtek. Kényelmes volt a csizma, megfeledkezhetett tyúkszeméről, s amúgy az egész színegyüttállás roppant mód tetszett.
Így vágyott járni hajdan a rengetegben, ahogy most a család elé pördült zöld mentében, veres nadrágban, midőn a mente alól zöld gallér s a vadászdolmány zöld ujja látszott.
Ám a diákruha már figyelmeztette az utazásra, azt a bokáig érő szürke köpenyt le sem vetette egészen a lovagiskoláig.
– Elláttunk minden kellő és illő öltözettel – mondta a király, és a diákot magához szólította. – Remélem, lányom szépsége beléd oltotta a szerelmi kívánságot. Csókoljátok meg egymást! Nemcsak a bölcsektől tudjuk: aki boldogsága zálogát adja a búcsúzáshoz, mindenkor visszavágyik.
A fiatalok hajtincset cseréltek, miután a királyné hajukból mintát metszett. Összeölelkeztek, s azt hitték, örökké egymás szívében élnek.