ÉS LAKODALMAT CSAPTAK

– Ugye megmondtam! – ujjongott föl az inas bolondozásából a várkapunál. – Kicsit hosszúra nyúlt az előadásom, azért megérte, ugyebár. Íme, a boldog befejezés! A királykisasszonyt kiszabadította, megkapja a fele királyságot és a lányt.

Hatalmas öröm áradt szét, tapsolt, hurrázott a publikum, melynek most már résztvevője lett a királyi pár is, csak más-más ablakból integetve.

– Nagy lakodalmat csapnak nemsokára – folytatta az inas. Lehet, a lagzi azonnal elkezdődik.

A királyi pár otthagyta ablakait, és rohant le a lépcsőn. A tömeg üdvrivalgott. Valaki megjegyezte:

– A múltkor elmaradt a lagzi, a lagzi most is elmaradhat. – De az asszonyok leteperték azt a gyanakvó szakácsot, és a fejére ültek. – Nem főzök még egyszer a kutyáknak.

A jövendő Felekirály nyergéből leemelte párját. A királyné elragadta lakosztálya felé, szinte repült a lépcsőn, lánya gyermeki ragaszkodással ölelte, gyermeki szeretete szaporázta szívverését. A király kardjánál fogva húzta ifjú hősünket a trónterembe, az ablakból visszakiáltott:

– Készüljetek az ünnepélyre!

Az inas elvezette a lovat, de várt még az itatással, mert a fehér mén szürkére habosodott; etette, csutakolta, csak a koronázás előtt engedte inni.

– Uram királyom! Kívánságát teljesítettem. Köszönöm a kardját. – Átnyújtotta volna, de az öreg elhárította.

– Tiéd a kardom. Ne késlekedjünk! Mindjárt kezdjük a koronázást, a lakodalmat. Ügyes voltál… mit ügyes… hős vagy! Nincs idő még mosakodásra sem, szabóra annál kevésbé. Vedd föl a régi ruhámat! – s a ruhásszekrényhez totyorgott sietve. – Hol van? De rég volt rajtam! Ez nem az… ez sem… bizony régen használtam… Úgy föstöttem benne!… ragyogtam. Testemre szabták… Megvan! Vedd föl!

A jövendő Felekirály bokájáig sem ért a nadrág, csuklójáig sem az ingujj, a cipő kisujját szorította.

– A palást eltakar mindent. Nyom a cipő? Hagyd magadon a csizmát! – az úti port palástja aljával törölgette. – Úgyse a földre néznek, mindenki koronádra bámul. Tessék a koronám! Ajtónálló! Fölöltöztették a mennyasszonyt? Jogarom sincsen. Ellopták az ország almáját. Micsoda közbiztonság?! Úgyse avval törődnek… országalmája volt, nincs. Úgyis avval törődnek, mikor lehet már lakmározni. Ajtónálló! Ügyeltesd a konyhát! Na, jól van. Ez a korona valamivel kisebb. Majd egy madzaggal biztosítjuk.

– S mit hord fején, királyatyám? – szakította meg ifjú hősünk a szavak folyását. – Jó lesz nekem egy szerényebb kard is.

– Pszt! Tudod, mi illene az én fejemre? Rossz fazék… oldalamra meg hurkatöltő.

– Azt azért mégsem.

– Persze hogy mégsem. Csinos vagy, mint mikor engemet koronáztak. Most add vissza szépen a kardot, a koronát! Mit értesz te a ceremóniához?

– Valóban nem értek hozzá, de mért adja nekem kardját és koronáját, ha visszakéri?

– Nincs hátul semmi gyűrődés, netán valami pihe, pihécske?

– Egyetlen pihe, uram, királyom!

Míg az öreg a földig érő tükörben vizsgálta magát, míg ifjú hősünk a király hátán, palástján a kifogásolnivalót kereste, s maga is tükörbe nézett, nem tudta, sírjon vagy nevessen, pojáca külseje láttán megrendült önbizalma.

Még jobban, mikor a koronázó templomba elindultak. Őt mustrálta az egész királyi udvar. Főként mert egyedül ment. Elöl a királyné férje urába akart karolni, de az öreg nem hagyta, minden próbálkozásnál félreugrott. Annál feltűnőbb a menyasszony méltósága egy idegen, valami unokafivér karján. Hegyesen járt, talán mert a huszonnégy fátyolfogó kislány hátrahúzta. A vőlegény egyedüllétében azt hitte, támolyog a tömegiszonytól és a harsonáktól. A harsonások kielégülő művészhajlamukban éppen az ő dobhártyáját repesztették. Mögötte zsákutcahossznyira vezette a királyi módra fölnyergelt Drágámat az inas, aki ezt a nem egészen sikerült ünnepélyességet albolondozással szerette volna mérsékelni. Megtette később, csak más okból, ahogy majd megtudhatjuk. Legnyugodtabban a Drágám viselkedett, nem véletlenül volt a lovagiskola istállójának fő példánya.

A királyi pár megállt a koronázó templom legfelső lépcsőfokán. Most már mindenki láthatta, hogy a királyné karolásából félreugrik, és úgy vélték, hogy a király szólni készül.

– Karok és rendek! Alattvalóink! Ti, akik tanúi vagytok életünknek, láttátok lányunkat cseperedni, serdülni, eladósorba érni, itt az ideje, ami a szülőnek a legnagyobb ünnep, feleségül adhatjuk a legérdemesebb királyfihoz, ki nemes, művelt és bátor…

– Ki megszabadította a Sárkány fogságából – mondotta ifjú hősünk, s azt hitte, halkan mondja.

– Tudom, azt gondoljátok sokan, azért adjuk lányunkat hozzá, mert megszabadította holmi óriáshüllő fogságából. Tévednek ők, és hiszékenyek, felülnek a képzelődő vénasszonyok pletykájának. Sárkány nincs, ez olyan gyermeteg vágyálom, melyben király lehet egy jöttment, mi pedig hálásak lehetünk neki. A világ valódi rendje szerint következett be ez az ünnep, most feleségül adjuk a legérdemesebb királyfihoz, ki itt áll közelünkben, egyedül még. Gyere közelebb, fiam! Íme, az ifjú, aki most még oly egyedül áll hű népem karéjában, de megleli párját nemsokára. Gyere, fiam, közelebb! S megleli népét is, mert királlyá koronázzuk. Majd a templomhajóban megláthatják közületek a szerencsések, akik beférnek, miként mondanak igent egymásnak, miként váltanak gyűrűt.

Ifjú hősünk nem mert még egyszer megmukkanni, hogy nincs is gyűrű.

Lesz, ami lesz – gondolta magában. Még az is eszébe jutott, hátha csupán hazudja ezt az esküvőt, koronát, s holnap éppúgy tagadja, akár a Sárkányt. Vagy így kell királyként viselkedni? Fölment a lépcső legfelső fokára, és az öreg a fülébe súgta:

– Te érdekedben mondom. S hogy elejét vegyük a szóbeszédnek, itt jelentem ki, lemondok. Józan megfontolásból, nem gyávaságból, nem trónfosztástól félve – szónokolt újra –, hanem, hogy ne feleztessék el az ország. Két felekirályság nem királyság! Evvel is bizonyítjuk hatalmunk szilárd alapokon való szilárdságát. Bátrak vagyunk átengedni a fiatalabbnak. Ne kérdezzétek, mit csinálok. Bízzatok bölcsességünkben! Ó, jöjj, egyetlen lányom, gyere, fiam, menjetek isten oltárához!

Az öreg előreszaladt, mert meg akarta mondani a bíboros hercegprímásnak, húzza a ceremóniát, ameddig csak tudja. Nem az ételek főlése, sülése miatt, ahogy a főpap hitte. Nyúlott a ceremónia, mintha egyszerre tartanának vízkeresztet, gyertyaszentelőt, hamvazószerdát, nagyböjti kálváriázást, szentségimádást. A bentiek is unatkoztak, hát még akik kint rekedtek. Hogy az inas mentse a menthetőt, próbára tette fakírtudományát, amit Afrikában tanult valamikor. Próbára tette, mondom, mert nagyon régen gyakorolta, évek óta nem is jutott eszébe.

– Pardon! A tőröcskédet – mire a közeli apród észbe kapott volna, az inas a tőrt átszúrta saját nyakabőrén. – Pompás!

Elájult az apród, ő meg fölült a nyeregbe. Nem szólt, mert nem tudott, amint a tőrt átszúrta alsó és felső ajkán. Már nem a koronázó templom kapuját bámulta a népség, nem is találgatták csevegve, mért ilyen hirtelen ez az esküvő, talán viselős a királylány? Vagy talán beteg a király? De hisz fölléptethetné hasonmását, vagy inkább megbuktatták, s megjátsszák a bölcsességet? Sokkal érdekesebb a fakír. Most éppen átszúrja a torkát, a fülét, beledöf a hasába. Tűt kért; azonnal kapott a varrólánytól, s ruháját bőrével összevarrta, aztán a száját, csak hasbeszélésre hagyott némi rést a szögletében. Mindenki elfelejtkezett a bentiekről, még azt sem vették észre, mikor az ifjú pár megáll a templom kapujában.

Meglátta inasát a koronázási lovon bolondozni. A méltóságosan kivonuló urak régen rökönyödtek meg ennyire, s az új király szavaitól nemkülönben.

– Hűséges alattvalóim! Bemutatom főbolondomat. – Úgy mondta, mint előbb a bíboros hercegprímás: Királlyá koronázlak!

Elmaradt ifjú hősünk szózata, a tömeg vidámságát komollyá fordítani nem lehetett a fakírámulásból, hagynia kellett, hogy a jókedv lakodalmi dáridóba csapjon át. S hogy ülhetne abba a nyeregbe, melyet az attrakció annyira megbecstelenített a méltóságok gondolkodása szerint?

– Gyalog megyünk, hiszen közel a trónus.

Mit szóltak volna a császárok, királyok, cárok, szultánok, elnökök, nem tudhatjuk, hiszen az elsietett ünnepség miatt még a szomszéd városok polgármestereit sem értesítették. Csak az udvari uraságok meglepetéséből hallhattak némi foszlányt, azt is addig, míg le nem csillapította őket a mohó lakmározás.

Az inas, mostantól főbolond, elvezette a lovakat, s leült a trónus elé a napra. Nem múlt még el a tél, forró téglákat raktak a lábak alá, az uraknak természetesen. A nép tánccal melegítette magát, a szokásrendet összezavarta, s olyanná változott az egész, mint egy falusi búcsú. S mert a bolond legalul helyezkedett el, az ő feladata lett a kihűlő téglák cserélgetése. Középen ült az új király, jobbján az új királyné, oldalukon a koronátlan szülők. Mindőjükön kárpáti medvebunda.

– Egyetlen vigaszom, hogy a te fejedre került a koronám, édes lányom – szólott az öregasszony. Elégedettséget tettetett. – Mért rángatja olyan gyakran elő a zsebóráját az apád?

Az öreg egy kisebbfajta csikóbőrös kulacshoz hasonló zsebórával foglalatoskodott, de csak a környezete vehette észre, amint ölében rá-rápislogott a kigombolt bunda résén keresztül.

– Mért sürgeti az időt annyira, királyapám? – kérdezte ifjú hősünk.

– Majd megtudod, fiam. Előbb szeretnék valamit mondani. Azt tanácsolom, rengeteg lekvárt főzess be minden évben. Nagyon szereti a lányom. Mióta menni tud, az éléskamrát dézsmálgatja. – Halkabbra fogta hangját az öreg király, mert lánya odafigyelt. – Először csak az alsó polcokat, aztán fölért a tetejéig. Azt sem tudom, hány raktárost kellett kirúgnom. Mindegyiket megvesztegette valamivel. Te szereted a lekvárt?

– Hát a szilvalekvárt csuporból szoktam enni.

– Csuporból. Mindegy neki csupor, dunsztos üveg vagy kondér. Két marokkal tömi magába, még az ujjait is lenyalja. Legyen az szilva, málna, eper, meggy, som, áfonya, barack. Ha nagyon szegények lesztek, mert szegények is lehettek, fiam, marad még bogyó az erdőn. Főzess be minden évben!

– Hm… szereti a lekvárt… S mért olyan nagy baj az?

– Nem tudod, mire vezet a torkosság? Halálos bűnbe visz. Kívánósságból lesznek a tragédiák. Nem tapasztaltál semmit rajta?

– Szerelmes volt a repülésbe. A lovaglást repülésének hitte a Tejút közelében.

– Ugye-ugye?… – s újra megnézte az órát.

Jöttek-mentek az étekfogók. Ifjú hősünk a körtepálinkát beletöltötte a söröskorsóba, rádöntötte az újbort. A sáfár egyre kétségbeesettebb ábrázattal járkált az éléskamra és a konyha között.

Valaki a táncolókon át, akár az erdő rengetegéből, mintha ágak közt hajladozna, bukdosna, ugrálna, megtépázottan törte át magát a királyi család elé. Föl se nézett, csak mondta:

– Felséges királyom! Levelet hoztam az ungriai lovagiskolából.

– Rafael! – sápadt el az új király.

– Főszeghy lovagjelölt úr! – sápadt el Rafael is. Levelét viszszadugta mellényzsebébe. Összeszedte magát, s nyakába borult a tehetetlen osztálytársnak. – Drága jó osztálytársam!

Az öreg annyira megkönnyebbült, órájára nézni is elfelejtett: elmaradt az az átkozott akasztás, nincs oka semmi lelkiismeret-furdalásra, hogy másnak adta a lányát. Azé lett a királyság, aki megérdemli, a kétszeres hősé. Közéjük tolakodott, és mindkettőt megölelte.

– Nincs szebb a diákkori barátságnál.

– Az új királyné! – hallhatta Rafael, de ez a bemutatás nem olyan lelkesen hangzott, miként egy osztálytárstól megszokhattuk. – Rafael lovagjelölt úr!

– Ah, lovagjelölt úr! Örömmel látom lakodalmunkban. Épp ön hiányzott. Még nem felejtette el az illemet, tele a füzértánc friss élményével, szívéből fakad a szerelmi líra. Mi legkedvesebb költeménye?

– Talán a legutolsó:

 

Csókkal illettem gyöngyvirágot,
éreztem lelkedet,
hűs illatárban mennyországod
lakója lehetek,
ha nem szeretsz, raboddá válok,
fölajánlom hűségemet,
szeretsz-e szerfelett?

 

– Szeretsz-é szörp fölött. Hihihi – vihogott a bolond, vagyis az inas az asztal alól.

– Gyönyörű! Szeretlek… ó, poézis. Lennél-e udvari költőm?

– Lekvárt! Egész kondérral! – parancsolta ifjú hősünk az étekfogóknak. – Lekvárt óhajt a feleségem – és közben kardját markolászta.

– Lekvárt eszik az új királyné – terjedt a hír vihorászva és hüledezve.

Az anyakirályné dühösen csapott lánya ragacsos kezére. Rafael kiábrándultan hátrahőkölt.

– Pfuj! Micsoda parasztok! Minek ezeknek udvari költő? – s hátráltában beleütközött a Sárgalábú Halálba, lerogyott, s csak addig élt, míg a táncosok a lelkét ki nem taposták.

– Ez lenne a lakodalom utolsó órája, Sárgalábú? Hiszen még el sem kezdtük? – haragudott a vadonatúj király.

– Az öregért jöttem. Már egy órája üres az éléskamra. Már a végső fogást kihozták – súgta. – Hát eljöttem a lagzi utolsó órájában az öreg királyért. Jobb neki meghalni, kedves barátom, mint a szégyen.

– Inkább a gyász, mint a szégyen. – Párát sóhajtott az öreg órája üvegére. Most megtudhattuk, azért nézdelte olyan gyakran, olyan türelmetlenül, szinte szórakozottan, mert félt a botrányba fulladó mulatság szégyenétől, midőn kiderül országa csődje, és a vendégség már eleget eszik, iszik ahhoz, hogy még többet akarna. Óhaját teljesíteni lehetetlen, föllázad, s elsöpör mindent. Így gondolkodott, lecsúszott az asztal alá, mintha részeg volna, de a Sárgalábú visszahúzta a karosszékbe, holtan. Nem késlekedett tovább, még barátjától sem köszönt el. Mit is szólhatott volna? Talán csak, hogy: „Nagyon sajnálom.” – vagy hogy –: „Ennek így kellett lenni a jövő érdekében.”