Útjukban tavaszi növények nyíltak. Fölül hóvirág, lejjebb ibolya, boglárka, gólyahír, hérics, legalul üdített a sós levegőben szivárgó gyöngyvirágillat, melyet csak az inas élvezett szülőföldjére emlékezve. Ifjú hősünket a tenger kápráztatta, ekkora vizet most látott először életében. Most hallott először ekkora zúgást, morgást, érthetetlen távoli üzenetét a mindenségnek. Meghatódott, de félt is valamiképpen.
– Merre a hazafelé, ha nem láttam soha tengert?
– Nem tudom – felelte a barátja. – Majd csak hazaérünk.
– Se pénzünk, se útravalónk – folytatta kételkedve az ifjú, mikor a matrózcsárdának nevezett, partra vetett bárkához értek. A bárka oldalán valaha ajtót lukasztottak, ne bocsáthassák vízre, hogy mindig ott maradjon, ahol van; a matrózok s egyebek szolgálatára.
A roston és nyárson sült halak s vadak illata nagy étvágyra gerjesztette korgó gyomrukat, pénztelenségükre figyelmeztetett ugyanakkor. Az ország szegénységéhez mesebeli volt a piruló őzgerinc, a nyárson forgatott fácán. S mint nemrégiben a sárkányvér szokott fölparázslani ifjú hősünk füle mögött, most a kétség csípett és égetett, talán nem kellett volna lemondani a királyságról, talán itt megvethetné a lábát. Nem tudta még, hogy az ellenség az erdő túlsó végén már űzi udvari vadászait a rengetegben, s tengerbe szorítja őket nemsokára.
– Visszafordulnék, innen az országot visszafoglalnám.
– Rossz álmodból ébredezz! Elölről kezdenéd kálváriádat?
– Tudom. Tudom.
– Ne mondd, hogy király voltál. Inkább egy koldus – súgta az inas a sarki asztal mellől, mert átellenben ott ücsörgött a tizenkét mogorva matróz.
– Reggelizni vagy csak inni? – szólt hozzájuk a kocsmáros a söntéspult túloldaláról, s vitte a kökénypálinkát, amit biztosan az erdész főztéből szerzett, akár a sokféle vadhúst.
Az inas őzgerincet kért, nem érdekelte az asztal alatti rúgás, miszerint nincsen pénzük.
– A matrózok kifizetik majd – mondta halkan az inas, mégis feszengett, mert a tizenkét matróz ügyet sem vetett rájuk. Ittak és szórakoztak egy alacsony fekete emberen, de mintha őt sem vették volna észre, csak oldalról figyelgették.
Piros rózsával jött be a fekete ember.
– Hamupipőke rózsája méltatlan kézben hervad. – Álomi beszédnek hihette, aki hallotta ifjú hősünk szomorú sóhajtását. A fekete ember falnak fordulva rakta rendbe rendetlen öltözetét, bár úgy tűnt, mint aki illetlen dolgot művel. Megrántotta vállát. Leült a matrózok mellé, s csak beszélt a levegőbe.
– Majd megtudhatja, ha belebetegszem, nem olyan könnyű hajladozni. Vegyenek gombát! Úgyse vesznek. Na, nem veszünk? Kint egy egész kosárral. Nem hiszik el? Kocsmáros úr! Szíverősítőt vargányámért! Egy gombaszakértőt nem lehet úgy… Hát senki vagyok én annak a nőnek? Fenyőpereszke… keserűgomba… lékhátú galambgomba… laskagomba. Maradt két kiló laskagombám. Ingyen adom, matróz urak. Fedélzetre! Ugye, megijednek, ha azt mondom, fedélzetre. Mi?
Senki sem ügyelt rá, pedig rózsájával ütögette az asztalt, hullottak a szirmok, és rángatta a vállát, beleszagolt a rózsába, legyezte magát vele, s megint lecsapta.
– Mért sírsz? – kérdezte az inas a barátját.
– Sajnálom szegény Hamupipőkét – felelte ifjú hősünk.
A tizenkét matróz egyszerre fordult feléjük, mint az ikrek, tekintetükben semmi részvét. A gombászt is hagyták volna beszélni, ha belépő felesége tovább engedte volna.
– Megvan az én madaram! – csapott le rá az asszony. – Lehetett volna matróz az én uracskám, de nagyon fél a víztől. Legalább tizenkét percig tartott, míg végigkacsingatta a társaságot.
– Mars az erdőbe! – kiáltott férje ölében, s a köhögéstől összegörnyedt.
– Beteg vagy – mondta a fekete ember.
– Beteg az öreganyád! Mit szólnak a matróz urak? Beteg egy ilyen vidám teremtés?
– Gyere már! A múltkor sem szolgáltak ki miattad. Majd megint ki leszek tiltva. – Felesége orrát megpöccintette a rózsacsonkkal, fenekére ütött, és kituszkolta.
A matrózok vigyorogtak amúgy maguk elé, kortyoltak a kökénypálinkából, és hallgattak tovább. Hozta a kocsmáros az őzgerincet, s az inas, aki illetlennek tartotta a matrózokat megzavarni, megüzente a kocsmárostól, mi járatban vannak. Jó félóra eltelt, amíg a királyi erdész ajánlására magukhoz hívták őket.
– A királyi erdész küldött benneteket. Jól értettem? – kérdezte egyszerre a tizenkét matróz. – Mi járatban vagytok?
– Haza akarunk menni – mondotta mindkét vándor.
– Haza?
– Azt mondta a királyi erdész, ti segíthettek nékünk.
– Hát nem jó minálunk? Ehettek és ihattok. Mért akarnátok innen hazamenni? És nem is lehet hazamenni – vette át a szót a legöregebb matróz. – S hol a hazátok?
– Otthon – felelte ifjú hősünk.
– Sose hallottam róla. De nem is fontos. Innen nem lehet hazamenni. Innen csak arra visz az út, ahonnan jöttetek, mert végtelen a tenger. Part mentén hajókázunk, ha hajókázunk.
A vándorok keserűen nézték a két plakátot, melyek már rásárgultak a falra, a sokéves füsttől a betűk kifakultak. „Ne káromkodj! Az ital öl, pusztít, nyomorba dönt!” S közben kiszaladt néhány káromkodás a matrózok száján, vedeltek éhgyomorra, mintha gúnyt űznének a jó tanácsból.
– Vendégünk vagytok. Ebből az aranyos kis csárdából hazamenni? A mi hazánkból? Igyatok!
– Igyuk az asztal alá őket – súgta az inas.
– Valami baj van? – harsant az egyik matróz. – Fenékig, a kutyafáját!
Barátaink jól megreggeliztek, de mintha a tizenkét mohó száj sohasem evett volna, csak inna örökké. Olyan hangosan szabadult el a pokol, semmit sem értettek egymás szavából. Ifjú hősünk tizenkét fejű sárkánynak hitte vendéglátóit, akiket üres pohárral győz le. Ha sárkánynak képzelte őket, láthatta, amint az egyik fej asztal alá bukik, asztalra a másik, a harmadik fölnyújtózik a mennyezetre, a negyedik az ötödiknek támaszkodik és énekel:
|
a hatodik homlokráncolással tolta hátrébb fején a sipkát. Nem sorolom tovább, csak megjegyzem, a Sárkány szelídebben viselkedett náluk, ő legalább elaludt, s hagyta ifjú hősünket a királykisasszonnyal hazamenni.
A kocsmáros unottan törölgette poharait. A legöregebb matróz galacsinná gyűrte ezerforintosát, beledobta a mosogatólébe, pénze röptét figyelve fölkiáltott:
– Megint egy rundót, Józsi Hadd érezzék ezek a szegény hontalanok jól magukat.
Azt azonban nem figyelte már, hogy ifjú hősünk úgy tesz, mintha inna. Az inas pedig reménytelenül szomorkodott mindegyik korty között.
– Hát van nekem hazám? Maradjunk ezekkel a kedves gyerekekkel!
– Ki van itt? – fogta be ifjú hősünk szemét a fekete ember felesége. – Ki van itt? – kérdezte elmásított hangon, s a rózsa csonkjával barátunk arcát cirógatta, aki elhagyott asszonyára gondolt, de csak a rongyos nőt látta hátrafordultában.
ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!
A matrózok hirtelen olyan közönyösek lettek ettől a ronda boszorkánytól, semmi sem érdekelte őket.
– Gyertek az én házamba, gyönyörű lányaimhoz! Ott lesztek otthon.
– Gyerünk a lányokhoz! – rúgta hátra az inas a székét.
– Gyere már! Ne legyél olyan mamlasz! – húzta ifjú hősünket az asszony.
Fölálltak, de félve indultak, hátha üveg repül feléjük, még inkább bicska.
Óriás csiperkegomba felé vezette őket az asszony. Közelebbről már nem is gombának látták, mert esőverte, napszítta fabódé volt. Udvarán gyönyörű leányka mosdott, vászoningét föltűrte barna karján, válláról leeresztette, haja sátra alatt szappanozta hosszú nyakát, picinykét félrehajtva. Meglátta a jövevényeket, fölkacagott kiscsikócsengő-hangon, és szaladt a házba. A csengő kacagástól ifjú hősünk szíve akkorát dobbant, majd kiugrott. Józan eszét veszítve letépte a legelső gyöngyvirágot, s futott a lány után, letérdelt előtte, kezet csókolt, és átnyújtotta a tavaszi kacagásban.
– Kit hoztam neked, Sztojna? – vigyorgott az asszony.
Sztojna? Akkor a Balkánon járunk – gondolta az inas, és egy másik szépségben reménykedett, aki a szobában fésülködik éppen. De nem talált mást, csak a sublót tetején a hét törpe szobrát a Hófehérkével, amint a bányából megtérve énekelnek. Dehogyis énekeltek, csak szájukat tátva felejtette a szobrász.
– Elvennél feleségül? – kérdezte a lány, s a kezére hajló fejet baljával megsimogatta. Ifjú hősünk gyöngyvirágillattal keveredett kiscsikószagot érzett.
– Azért jött – szólott közbe az asszony –, mért jöttek volna másért?
Ifjú hősünk már nem mondott semmit, mert ő is így gondolta.
– Ó, akkor induljunk hozzád! Merre laksz, kedves férjem?
– Messze, de majd csak hazaérünk.
Az öregasszony lánya szavától annyira megdühödött, mert itt akarják hagyni idétlen férje társaságában, belülről rázárta az ajtót, s keblébe rejtette a kulcsot.
– Nem szökhettek meg innen. Kell a munkás kéz. Elegem van gombászkodó apádból, a gombalevesből, a gombapörköltből. Három férfival gazdaggá tesszük a házat. Az egyik vadászik, a másik halászik, a harmadik gombáért hajladozik.
Az inas lába reszketett a kíváncsiságtól.
– Azt mondtad, jöjjünk a lányaidhoz. Hol rejtőzik a másik?
– Hát nem vagyok én jó neked, szívecském? – borult a rút perszóna az inasra, mint egy madárijesztő. – Te éjjel halászol, a tatus nappal szedi a gombát, egymásé lehetünk hajnaltól estig. – Csimpaszkodott és vigyorgott a gyönyörű lány kitört szemfogú anyja. Magához ölelte az inast, annyira megszorította, hogy a köhögési rohamtól az ajtó kulcsa kipottyant kebeléből. Fölkapta az inas a földről a kulcsot, kinyitotta az ajtót, menekült, ifjú hősünk meg utána, el is érte az erdő alján, úgy visszarántotta, hogy belehuppantak egy tuskógödörbe.
– Nem leszek a boszorkányba szerelmes – lihegte az inas.
– Most vagyok szerelmes igazán életemben – lihegte ifjú hősünk.
– Nézd meg az anyját, vedd el a lányát! Csak néhány év, és rút boszorkány lesz a feleséged, szemfoga kitörik, köhög, harákol. Megfeketedsz, mint az a szerencsétlen gombász.
– Azt mondod, boszorkányok?
– Sublótjukon a hét törpe szobra.
De ifjú hősünk nemcsak azért hagyta el a gyönyörű Sztojnát, mert félt az ármánykodástól. Agárcsaholásra riadtak, a királyi vadászok lélekszakadva menekültek, elhánytak puskát, zsákmányt meg mindenféle fölösleges ruhaterhet, melyekből a gödörbe is lehullott néhány. Űzte őket az ellenség, élükön az erdész és a gombász, a környék ismerői. Nyomukban a Sárgalábú Halál kullogott, csalánzsákja holtak lelkétől duzzadt, akár a dunyha.
– Hé, Sárgalábú! Sok a munkád? – szólt rá az inas a gödörből.
– Hallgass! Csak annyit mondok. Még viccelődsz a sírgödörben? – Továbbment volna, ha meg nem állítja ifjú hősünk.
– Hát meg sem ismersz?
– Barátaim! De kár, hogy nincs időm megpihenni. Majd egyszer elbeszélgetünk, hosszasan eltársalgunk. Kitört a háború. Üzenek. Nem szeretnék meglepetést okozni – hadarta sietősen.
Virágzott, énekelt az erdő, mikor eltűnt.
A vándorok fölkerekedtek ellenkező irányba.
Heteken, hónapokon, éveken át bandukoltak. Avarban, kunyhóban aludtak.
Egyszer még az összeesküvők kastélyában is töltöttek egy éjszakát, ahol ifjú hősünket akarták új királynak, de ő azt mondta rá:
– Bolondság.
És bolondoknak nézték és elkergették őket, tovább a nagyerdőbe, ahol madártojáson, tőrbe csalt vadakon éltek, kovakőszikrával, taplóval gyújtott gallyakkal melegedtek. Mígnem pelyhes legénykét találtak szembejönni, vállán furkós bot, úgy fütyörészett, mintha ő lenne az egyetlen madár a rengetegben.
– Hová, fiam, ilyen vidáman? – kérdezte Felekirály.
– Szerencsét próbálni, öreg – felelte a gyerkőc. – Hát maguk merre?
Nem szóltak semmit. Elindultak a fiú nyomában, vissza, valahová hazáig.