Pontosan éjféli tizenkettőt mutatott a halott zsebórája, tovább járván a szívnél, mikor a fenséges család s az egész meghökkent lakodalom fölocsúdott valamennyire. Egyedül ifjú hősünk maradt ura a szerencsétlenségnek, maga is meglepődött határozottságán. Az öreget fölravataloztatta a templom egyik pókhálós zugából előkerített Szent Mihály lovára a palota folyosóján, ahova az urak a főlépcsőn, a szegények a cselédlépcsőn juthattak föl kegyeletüket leróni. Sokan már pityókásak, de annál érzelmesebben vonultak a nyitott koporsó előtt, míg odakint az elfelejtett Rafaelt belepte az éji hó.
Tróntermébe terelte családját az ifjú király a további teendők megbeszélése végett. Velük tartott az inas, akit ezután bolondnak hívunk, amíg e tisztet tölti be történetünkben. Az ifjú királynét ura támogatta, az anyakirálynét a bolond. Székében is tovább alélt a fiatalasszony, de az anyakirályné fölrikoltott:
– Mit keres itt ez a bolond vagy kicsoda?
– Bolondom s kancellárom – mondta az ifjú, s azonnal parancsot osztott a bolondnak. – Hirdesd ki az országos gyászt meg a negyvennapos böjtöt!
– Édes uram! – kezdett volna hosszú siratóba az özvegy. – A legjobb férj, a legjobb apa! Mért hagytál el minket? Mi lesz velünk nélküled? – Nem folytatta, mert fejébe tolult a vér a negyvennapos böjt hallatára. – Negyvennapos böjt?… Ki bírja azt ki? Az nem szokás! Lesoványodik az egész ország. Én nem felelek érte. Megromlanak a húsok…
– Üres az éléskamra, királyanyám! Abba halt bele királyapám is…
– Jesszus-mária!
– Beleszakadt a szíve, hogy még a lakodalomra sem volt elég étek.
– Sohase mondta az az élveteg, falánk, böthös…
– Országos gyász. Negyvennapos böjt – szaladt a bolond kihirdetni a parancsot.
– Voltam én a maguk konyhájában, láttam, mekkorát főztek egyszerű hétköznapra. A konyhában legalább kétszázan sürgölődtek. Megették, elitták az egész országot. Ez lett a vége.
– Hisz ez az ország kifogyhatatlan. Elégedettség, jólét és béke mindenütt, a műveltség virágzik. Mikor jártál a konyhán? Nem is jutott rá időd.
– Mikor először megszabadítottam a Sárkánytól a lányát, amikor felekirályságot ígértek, s elküldtek lovagjelöltnek.
– Hisz akkor lakodalomra főztek, de szegény halottunknak eszébe jutott az a lovagiskola, hogy ne lássák a vejét parasztnak. Máskor ötven a konyhaszemélyzet. Jesszusom! Férjuram! A mi vejünk paraszt… maga paraszt! Férjuram! Megyek utánad.
De a Sárgalábú nem azért tűnt el olyan észrevétlen, hogy ilyen komolytalan szavakra visszajöjjön, hagyta, hadd szaggassa blúzát, hadd ájuldozzon az anyakirályné. A bolond lépett be helyette, földúltan lihegett:
– Uram királyom! Nem teljesítik a parancsot, nem hiszik el egy bolondnak. Azt mondják, bolond beszéd a negyvennapos böjt.
– Majd adok én nekik! Gyerünk a temetésre!
Alig hajnalodott, éppen napkeltekor fejezték be a gyászszertartást. A ministránsok két tucat tömjénfüstölővel hessegették a pálinkaszagot. Ám a szomorú eseményt tovább nem mesélem, csak azt jegyzem meg, ifjú hősünk nem beszélt semmit a kialvatlan tömeghez. A nőket ágyba küldte, miután feleségét lekvárral kínálta a nászéjszakát felejtendő. Fáradtan hátradőlt trónszékében, és így szólt lábánál ücsörgő bolondjához:
– Azt mondtad, parancsomat nem teljesítik. Azt mondják, a negyvennapos böjt bolond beszéd.
– A főmarsallnak kellene kihirdetni. Őrajta mégiscsak érdemrendek zörögnek, nem ez a csörgősipka.
– Te is bolondságnak tartod a negyvennapos böjtöt?
– Nem, ha a főmarsall mondja, ha végrehajtja.
– De mért ne hirdessem ki én? Kiállok az ablakba, és elrendelem.
– Ne felejtsd, hogy király vagy! A király rejtőzködik. Szavai annál jelentősebbek, minél ritkábban látják. Nem kell annyira népszerűsködnöd. Nem unod még? Egy színjátékosnál többet léptél fel mostanában. És ilyen parancsot kiadni nagyon népszerűtlen.
– Végére jár a farsang, közeledik a nagyböjt.
– Csinálja csak a marsall! Itt ülsz a trónteremben, ha megfájdul a feneked, kicsit mászkálsz, kinézel az ablakon, tájékozódsz. Az ablakból mindent megtudsz, ha az emberek bámuldoznak, ácsorognak, nyugodtan visszaülhetsz, de ha nagyon sietnek, csoportosulnak, hívd azonnal a marsallt, mert akkor baj van.
– Ítéljem magam önkéntes szobafogságra?
– Rám számíthatsz, igazi főbolond leszek, szórakoztatlak.
– Negyven nap böjt… aztán tavasz, és rendben minden. Oka van… gyász. Senki sem zúgolódhat. Mi is kenyéren, vízen élünk. Pogácsán… korpakenyéren…
– Meg a maradék szilvalekváron – mosolyodott el a bolond.
– Én szeretem a szilvalekvárt. Főmarsall! – kiáltott az ajtónállónak. – A főmarsallt kérem!
Ettől a perctől kezdve úgy csapkolódott a trónterem bejárata, akár egy lengőajtó.
A főmarsall ágyból riasztva futtában öltözködött, álmatagon jelent meg. Nehezen gombolkozott, alig ért össze jól táplált testén a zubbony és a nadrág.
– Elrendelem az országos gyászt és a negyvennapos böjtöt. Hirdesse ki!
– Parancsára, felség!
Kirohant, s visszajött nemsokára.
– Kihirdettem, felség!
– Üres az éléskamra. A lakodalomban mindent megettek. Nem maradt ebédrevaló sem. Öltöztessen tíz zsoldost koldusruhába! Hozzanak valami alamizsnát!
– Parancsára, felség! – Kirohant s visszajött nemsokára. – Tíz zsoldost koldulni küldtem, felség!
– Ossza a sereget négyfelé! Induljanak északra, délre, keletre, nyugatra! Zsákmányoljanak, hadd működjön a konyha legalább böjti módon.
Kirohant a főmarsall, és helyébe jött a sáfár.
– Tudom, mit akar – állította meg a király a sáfárt. – Várjon a koldusokra! Kotyvasztasson valamit adományaikból! Ne szóljunk semmmit!
A sáfár kirohant, és helyébe jött a főszakács.
– Tíz koldus sír a konyhaajtóban. Azt mondják, életüket ugyan föláldozzák a hazáért, ha száraz kenyeret nem adhatnak.
– Szomorú ország, hol éhezik a koldus. Itt már a király is éhen halhat. Hol a főmarsall?
– Parancsára, felség!
– Maradt még katonám székesfővárosunkban?
– Csupán a strázsák.
– Ide már nem kell őrség. Számolja föl az őrség a feketepiacot, az áruhalmozókat, a fekete disznóvágást! Le a feketézőkkel! Rekvirálni!
Az almarsall jött a helyébe.
– Uram, királyom! Én a déli hadsereg parancsnoka, jelentem, gyönyörű ország a miénk… Felség!
– Legfőképp nagyböjtben, tél végén, amikor olvadni kezd a szűzi hó, megrevesedik a fehérség a prédáló hadak nyomában. Na, menjen! Ha még a gazdag délen sem találnak semmit, akkor mindennek vége – tűnődött el a király a távozó almarsall hátát nézvést. – Az északi hadsereg parancsnoka már be se jöjjön, főként a keleti, ahol csak a fekete hegyek vannak. De a nyugati? Én bolond – ütött a homlokára –, nyugaton emelkedik a Sárkány vára, barátomé… barátom ásványgyűjteménye nem is jutott eszembe!
– Ki van itt? – fogta le férjeura szemét a felesége, aki a hátsó ajtón settenkedett be. – Ki van itt? – kacagta elmásított hangján.
– Nincsen időm cicázni. Inkább a szobájában kötögessen. – Anyám részt vett az uralkodásban, azt mondja, mindennél mámorítóbb. Mintha a Sárkányról hallottam volna…
– Kizárnak az uralkodásból? Hogy merészel fölösleges vénasszonynak nevezni? – került a trónszék elé az anyakirályné.
– Menjenek kötni! Örüljenek, ha enni kapnak – csapkodta térdét ifjú hősünk.
A bolond legyezett, mint a madárijesztő, s a pingvintipegésű nőket kihessegette.
– Úgyis hiábavaló a Sárkány ásványgyűjteménye. Kérjük, ajánlja föl, majd megháláljuk. S mert én királyként nem mehetek a Sárkányvárba, sereget sem küldhetek barátom ellen, te indulj, kedves bolondom! Jól ismeritek egymást!
– Csak a járást nem tudom oda, felség!
– A Drágám ismeri. Nyergeld, és indulj!
A bolond kirohant, s visszajött jó sokára.
– Felséges barátom! A Sárkányvárt nem találtam. Békés egyszerűségben él a nyugati országrész, halásznak, vadásznak, madarásznak, erdei bogyót gyűjtögetnek. Várják a tavaszt, hogy kidugja fejét a szentgyörgygomba. A Sárkányról nem is hallottak.
– Én bolond! – csapott a homlokára ismét keserű hősünk.
Kezdődjön az országos körvadászat!
Hívta volna a fővadászt, de a főmarsall izgatottan közberontott.
– Itt az ellenség! Oda a fele ország!
– Visszaverni!
– Nincs kivel, felség! Zsoldosaink bandákban fosztogatnak. Ám van egy tervem. Csöppöt se bánkódjon. Hallgassa stratégiámat, mely szerint kiéheztetjük az ellenséget. Mennél beljebb hatol, annál inkább elveszti kedvét, mert nem talál semmit a császár.
– Mégiscsak felekirállyá fokoztattam – s akkorát kiáltott, hogy a főmarsall a hadijelentés után úgy megijedt, majdnem fölbukott az ücsörgő ajtónálló keresztbe támasztott botjában:
– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!
HAZA AKAROK MENNI!
– A vadászatot jó ötletnek tartom – jegyezte meg a bolond.
– Méltatlan lenne megszökni ilyen hirtelen s gyáván. Elmegyünk vadászni, aztán lassacskán hazavadászgatjuk magunkat.
Nem gondolhatták a polgárok, jobbágyok, szolgák, hogy az ellenség elől menekül az udvar férfinépe. Eltitkolták előlük a fele ország vesztét, éppen csak megrökönyödtek a vadászkürtök, és a vadászebek hallatán s a cicomás vadászöltözeteket látva. Az a kivonulás cifrább volt még a koronázási pompánál is, a lakodalmi összevisszaságnál nemkülönben.
– Elrendelte a negyvennapos böjtöt, aztán vadászni megy – csóválták a fejüket, de nem hallhatták a méla gyomorkorgást a cicoma alatt. Azt meg végképp nem láthatták, miként esnek neki az erdészház szalonnafalának még a főrendek is, hogy kardjukkal szeletelik, egészen a kőfalig, eszik kenyér nélkül. Közben egymásra röffennek, taszigálódnak, mint a vályúnál szokásos.
Az erdész, kinek a mesehősök annyi bajt okoztak, bár nagyon kedvelte őket, s magát félig mesehősnek képzelgette, hiába mérgeskedett háza rombolásán, hiába kiabálta:
– Megfagyunk télen, ha leeszik a szalonnát a házról! Adok én maguknak! Szalonnasütést rendezhetnek, kenyeret kapnak hozzá! Vöröshagymát!
Hiába durrantott a levegőbe, nem hallgatott rá senki a Felekirályon kívül.
– Megismersz, erdész? – kérdezte ifjú hősünk.
– Nem ismerem, királyom! Csak az elődjét. Ő nem engedte volna. Könyörögve kérem, a házevést méltóztassanak abbahagyni!
Jobb is, ha nem ismer – gondolta magában a Felekirály –, csalódna bennem. Hiába tanácsolta, nagyon vigyázzak magamra. Rosszabb vagyok a zsiványok vezérénél. A mesehősök közgyűlésükön legalább nem romboltak. S ez a falánkság! Micsoda szégyen!
– És mért kellene megismernem, felség?
– Ó, semmi, semmi… Ide figyeljen, erdész! Gyújtsunk tüzet, süssük azt a szalonnát ketten!
– Hárman – szólalt meg a bolond korgó hasát tapogatva, mert rangján alulinak vélte a nagy zabálást a többiekkel.
– Csaljuk át őket a sültre!
Késő volt már.
Annyira degeszre tömték magukat a félfagyos zsiradékkal, az egész vadásztársaság eldűlt a tisztaszobában, a konyhában, a kamrában, a szénapajtában és a csűrben, még a disznóólat sem szégyellték, ahova már-már megszokásból az erdész felesége és három lánya próbált menekülni. De aztán visszafutottak, és reszketve szeletelték a kenyeret, a szalonnát és a hagymát.
Ám ha a vadászok magukkal hozzák a királyi asszonyokat és az udvarhölgyeket, ezek az erdészlányok öreganyjukhoz menekülnek a mamával együtt. Mi már tudhatjuk, az ifjú királyné lett volna a legmohóbb falevő, hisz úgy szerette a lekvárt.
– Mikor az öreg király megtisztelt vadászataival, ha meghalt, isten nyugosztalja, minden másképpen történt – kezdte az erdész a lángokon és a kenyérre csöpögő zsíron tűnődve –, rend volt itt, kérem, már megbocsásson. Még a vadak is örömmel menekültek. Micsoda szarvasbikát hajtottam föl az öreg királynak! Ő meg csak ült a lesen… és durr! S nem ilyen éhes sereggel jött, már megbocsásson! Jó, elhiszem… a vadak eléggé megritkultak… azért valami élelmet hozhattak volna magukkal, hogy ne az erdészlakot egyék meg… kenyér nélkül. Nem akarok dicsekedni. Nem hiszek a szememnek. Talán csak bolondoznak. Jó. De maguk csapják el a hasukat, nem én, felség!
– Higgy a szemednek, erdész! Csak annyit mondok. – Nem fenyegetően szólt a Felekirály, inkább tűnődve, sült szalonnáját kóstolgatva. – Három napja nem ettem. Egyetlen vadat sem láttam az erdőn.
– Akad még néhány fácán a csalitos út mentén.
– Nagy zajjal jöttünk. Az átkozott kürtösöknek nem bírtam parancsolni. Egyetlen szarvas, vaddisznó sincsen?
– Valami italt kérek! – mondta a bolond. Ennyire futotta hivatásából, meg annyira, hogy zsíros kezét díszzsebkendőjébe törölje.
– Kökénypálinkát, asszony! Akad még néhány vadacska. Csak a rengeteg mocsaras belsejében, ahova nem járnak orvvadászok.
Hozta az erdész felesége a kökénypálinkát.
Egy kupica elegendő volt, hogy a Felekirály az igazat mondja.
– A te öreg királyod alatt fölették az egész országot. Még az erdőt is fölvadászták.
– Nem az öreg király, inkább a szegények, felség! Annyi az orvvadász, mint a nyű. Én pedig sajnálom őket. Már bocsánatot kérek! Hagytam, hadd cserkésszenek, különben éhen pusztulnának. Ismerem őket. Jó barátaim. Kegyelmezz, felség!
– Cserében meghagyták házadon szalonnádat. Három hízót vágtál a télen. Hármat.
– Mi nem halhattunk éhen. Most ki adna királyának szalonnát, ki hívná vacsorára?
– Voltál koronázáson?
– Nem voltam, felség!
– Mondott már le király az udvarodban?
– Még nem mondott le, felség!
– Hát megkegyelmezek, ha átvezetsz az erdőn.
– Nem hagyhat minket cserben ilyen nehéz időben. Maga elmegy, mi maradunk. Itt hagyja nyakunkon egész pereputtyát.
– Vadászni jöttek, és eltévednek a rengetegben.
– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!
HAZA AKAROK MENNI!
Viseltes ruhákba öltözködtek, s ment ifjú hősünk szívbeli barátjával a holdvilágban az erdő végére, hol kezdődik a tenger. Nem olyan messze, hogy az erdész ne térhessen vissza, mire a degeszre lakott vadászok fölébrednek.
– Már langyos a szellő, és pálmák illatoznak a hegy túloldaláról. Érzitek? – mondta az erdész tegeződve. Aztán a tenger hajnali verőfényében búcsúzkodott a csúcson. – Látjátok azt a füstölgő matrózcsárdát? Ott iszik tizenkét tengerész. Mondjátok, én küldtelek, én a királyi erdész. Na, isten áldjon!