PUSKALÖVÉS A LEVEGŐBE

Az erdészház csak kívülről volt szalonnából, ahogy később megtudhatjuk. Az erdő madarai csipegették, cinegék lakmároztak belőle, s meghízva boldogan kiteleltek. A szekérzörgéstől szétrebbentek, és visszaszálltak, mikorra némi csönd lett. A zsiványok a lovakat kifogták, a hajtókat, fegyvereseket is az istállóba tuszkolták, gondolván, ők ugyan nem mesehősök.

De vajon mesehős-e a diák és szolgálója?

A zsiványok vezére előrement a szénapajtába. Martalócainak megparancsolta:

– Elővezetni őket, majd ha szólok! Addig levetkőztetni!

Ott állt a két szegény a hóban anyaszült meztelenül, s olyan lassan múlt az idő, már majdnem jegecessé váltak. Lábuk, ujjuk hegyétől zsibbadtak szívükig, befelé hűltek, a levegő meg egyre forróbb lett körülöttük.

– Hozzám! – kiáltotta végre a főzsivány hatalmas medvebundájában, melyet a Zsírosbundás Ember nyúzhatott volna, ha a szigorú vallató hisz a mesében. Hatalmas bundájában ült a szénahordó szekér bakján.

– Elnézést kérek, ha megvárakoztattam volna magukat, de most már úgysem tart soká ez a cécó. Legtovább tart mindig a készülődés. Higgyék el, én sem szeretem. Például: le kellett hányni a szénát erről a szekérről, hogy leülhessek. Az a lusta erdész az utolsó fordulót rajta hagyta. Igazi lustaság, kérem! Azért van benne valami ráció, ugyebár? Minek a túlmunka? Inkább végezzen hasznosabbat. Mondjuk… Nem is tudom… Mondjuk, csiklandozza az asszonyt, hahaha! Azzal nem alázhattam meg ezt a két kedves embert, hogy a széna tetejéről érdeklődjek, mi járatban ezen a tájon? – Vége a mesének! Értettem?! – ordított föl a zsiványok vezére. – A mese métely! Értettem? Mindenkit megbolondít! Mindenkit ellustít! Ebben az országban nem dolgozik senki, mióta mindenféle legkisebb fiúk, Fábólfaragott Antalok, Fehérlófiák, óriások, sárkányok, aranyhalak elszaporodtak. A Hamupipőkének a gabonaszemet a galambok válogatják. Mindenféle almából, körtéből, vagy mit tudom én miből aranyruhába lehet öltözködni. Aranyalmát teremnek a fák. Miféle képzelgés, kérem? Persze! Méghogy a királyfi a szegény félárva után koslat? És nemcsak a jó győz, vegyék tudomásul! És nem olyan egyszerű, hogy a Sárgalábú Halált zsákba kötjük, fölakasztjuk egy szegre, és mindenki halhatatlan! Itt mindenki őrült? Mindenki felekirály akar lenni? Melyikőtök az az álruhás Felekirály? – Az utolsó mondatot lehalkította, s az egész dührohamot úgy csapta, mint egy mérges kígyót a két félig megfagyott ember felé.

A jövendő Felekirály azonban kevésbé didergett, mert a fölizzó sárkányvér a füle mögött picinykét melegítette.

– Meztelenek vagyunk – mondta az inas.

– Diák vagyok. Megyünk a lovagiskolába.

– Hah! – jutott eszébe valami a vallatónak, de csak azt felelte mézesmázasan: – Meztelenül ebben a szörnyű hidegben… Éppen előttem… Jó vicc! Na, azért megbocsátok. Rakjatok egy kis szénát magatokra! Pardon, egy pillanat… Hová is mentek?

– Lovaglóiskolába!

– Az már más – kajánkodott a vallatójuk –, mert ugyebár lovagiskola nincsen széles e világon. Csutakolják le azt a lila testüket az urak! Ne fázzanak már annyira, mert én is elkezdek vacogni. Jó testalkatúak, Istenemre, bevenném magukat csapatomba. Bár te, aki diákruhában voltál, mért mondtál lovagiskolát? Vélhessem szóbotlásnak?

– Uram fantáziája csapongó, mint egy színésznek. Mint egy vándorszínésznek.

– Dörzsöljétek már magatokat, az ég szerelmére! Még csak az kell, hogy előttem fagyjatok meg! Dörzsöljétek… azután elmehettek.

Tépkedték a szénát, dörzsölték, csutakolták szívük táját, a hasukat, a hátukat, a karjukat, a lábukat, lassacskán fölengedtek volna, ha ifjú hősünk zsibbadó tarkójához nem nyúl, s a füle mögötti sárkányvértől a szénacsutak lobbot nem vet.

– Tűz van! – ijedt föl a zsiványok vezére, éppen dolga végeztével.

Leugrott a szénásszekérről, és csizmájával taposta a lángot. Ahogy tapodta, tapodtából a diák füle mögé nézvést vérző parazsat látott. Annyira fölbőszült, kéjes táncba kezdett.

– Tudtam én, átkozottak! Tudtam én, disznók! Kutyák! Tudtam én, sárkányvetemények! Bort ide! Zenét! Csaplárosné! – ujjongott, mint a csárdában szokta volt. Brummogott medvebundájában. S lihegve kiabálta: – Őrség! A Tüzesfülűt a Sárkány mellé! Inast az istállóba!

Most az inastól mi is búcsúzzunk kis időre. Olyan lesz néhány órája, mint a nagygazdák szolgáinak. S mert tél van, odakint semmi dolga, hát kártyázik, dominózik, akár sakkozik a többiekkel.

A szalonnából épült erdészház olyan, mint egy kaptár. Valakik dönögtek benne, álmosítóan zsongtak. De a ház belül sziklakő volt. Csupán a veranda hasonlított még igazi erdészlakra. Mondanom sem kell, tele rengeteg trófeával. Elámulhatna, aki nem olyan helyzetbe kerül, hogy úgy érzi, a földdel összeér az égbolt, és majdnem agyonlapítja. Pedig voltak ott kitömött paradicsommadarak, papagájok, sirályok, gémek, pintyek, mátyásmadarak, gyöngy– és fülesbaglyok, még az a méltóságteljes hóbagoly is. Meg az erdő régi urának mogorva tigrisbőre.

– Most találkozhatsz a jövőddel – mordult az őr, akire inkább rabruha illett. – Csak semmi pánik! Ámbátor nyugodtan elábrándozhatsz, ha kedved tartja.

Kinyitotta a konyhát, ahol nem az erdészné főzött.

– Meglepődtünk? – vigyorgott az őr. – Ha kíváncsi természetű vagy, megmondom, az egész erdészcsaládot kitelepítettük a disznóólba. Az erdész is velük röfögne, ha nem vadászna.

Lehet-e erre válaszolni? Ki tud megszólalni, ha egy kupacban lát Vasorrú Bábát, Gonosz Mostohát, Hamupipőkét, a Boszorkányt és három lányát, a Nyomorék Leányt hervadhatatlan virággal kezében, Iluskát, akiből valaha rózsaszál lett. Olyanok voltak minden, mint színésznők előadás után. A Vasorrú Bába kedvesen cseverészett. A Nyomorék Leány pléhfedőkkel zörömbölve táncolt. A Gonosz Mostoha Hamupipőkét vigasztalta.

– Nagyon bájosan csináltad, édes.

– Más királyfit szeretnék! – csicsergett Hamupipőke.

A tisztaszobából dörgött a Minden Mesék Királya:

– Csináltassanak könnyebb palástot, a kutyafáját!

Ki vonná kétségbe, hogy a tisztaszobába zsúfolódott minden előkelőség: királyok, királynék, királykisasszonyok, királyfiak, megkoronázott felekirályok. Tündérek röpdöstek körülöttük kék köddé válva, sugarakban gomolyogva, akár a muszlinsálak.

– Legnagyobb büntetés, vagyis majdnem a legnagyobb büntetés ide kerülni – fogta az őr a kilincset. Ifjú hősünket menten megcsapta a parfümös izzadságszag. Hiába volt ott az a sok arany, ezüst, gyémánt, rengeteg hamis ékszer, ha a királyi családok éktelenül veszekedtek.

– Már le sem lehet ülni. Már a székemre is rárakja a lábát.

– Magtalan! Utál minden gyereket! És az a rühes beszélő macskája! Aludni sem lehet tőle.

– Arra a tizenkét csúf lányára vág föl? Arra a tizenkét ledérre, akiknek minden éjjel hacacáré?

– Ne mondja! Na látják?! S te meg sem védesz, trotty királyom?

– Csináltasson könnyebb palástot! Leszakad a vállam – fejezte be a vitát a trottynak nevezett Minden Mesék Királya, miközben Tündér Erzsébet migréntől jajveszékelt.

– Úristen! Micsoda népség! – sóhajtott ifjú hősünk.

– Ezek még itt sem hagyják abba – méltatlankodott az őr, akár a házmesterek szoktak mostanában. – Mert csak újabb vallatás után derül ki, melyik zárkába illesz, foglalj helyet a kamurában.

A kamura a hátsó szobából nyílott. A hátsó szobában voltak a népi hősök. Édesded nyugalommal horkoltak, álmukban pipáltak, pöfögettek. Erős János, a Fehérlófia, Sandri bojtár, a Kilenc, akit azért neveztek Kilencnek, mert a kilencedik gyerek volt, kilencerejű, még a medvét is megborotválta, Ravasz Jancsi, Fábólfaragott Antal. Mindannyian, akik győztek valamiképpen.

Itt lenne a helyem, ha már rabbá tettek – gondolta ifjú hősünk, midőn bejutottak a karmurába, ami inkább füstöskonyhának tetszett, hiszen a húsfüstölő kémény aljáról látszott a Sárkány két hátsó lába.

Megint elkezdett viszketni, tüzesedni barátunk füle töve. Viszketett, tüzesedett. A Sárkány toporzékolt örömében, mert közel érezte magához elhullott vérét. Nem lehetett biztosan tudni, hét, netán tizenkét fején sánta ördögök visongattak-e, vagy csak a szél huhogott.

– Helyben vagyunk a kínzókamurában – mondta az őr, és bezárta az ajtót.

– Barátunk be sem mutatkozik – mennydörgött a kémény.

– Rabtárszunk be szem mutatkozik? – pöszéskedett a szegre akasztott csalánzsák.

Ifjú hősünknek ekkor jutott eszébe, hogy még egy rövidke neve sincsen, talán meg sem keresztelték. Ő mindig csak ifjú hősünk meg jövendő felekirály meg diák, s most azt sem tudja megmondani, hogyan hívják.

– Gyuri, a Főszegről – hazudta öntudattal, bár a Főszegben azért igazat mondott.

– Gyurikám, lelkem! – ujjongott a Sárkány –, hányszor gyűlöltelek, hányszor megöltél, és most mindketten ide jutottunk.

– Ide jutottunk – pityergett a Sárgalábú Halál is.

– Megöltelek, és elnyertem a királylány kezét és a fele királyságot.

– Bárcsak még egyszer megölhetnél, édes barátom! Csókolom a füled mögött azt a pici kis foltot.

– Itt büdösödni ebben a bökős zsákban. Elviselni, hogy más halál jár helyettem. Talán már nem is sárgalábú, talán fehérlábú, talán lába sincsen, talán keze sincsen, talán már csontváza sincsen.

– Kiszabadítalak és legyőzlek – fordult a mennyezet felé ifjú hősünk, akit már Szent György vitéznek is nevezhetnénk.

– Ne vitézkedj, arany komám! – dörömbölte a Sárkány. – Nekünk már beföllegzett, de ha mégsem föllegzett volna be, akkor visszük a balhét.

– Benne vagyok – mondta Gyuri a Főszegről.

– Mert nem lehet nélkülem élni – folytatta volna a beszélgetést a Sárgalábú, ha nem zúgott volna föl az erdő, ha a kéményből az ördögök ki nem repültek volna.

– Megjött az erdész! – hallatszott a zsiványok riadalma.

– Ha egyszer kiteszem a lábam, már vége a házirendnek. Asszony?!

Dühében meg sem hallotta az asszony hangját, aki a disznóólból sápítozta:

– Férjem uram! Férjem uram, ments meg minket!

– Erdei lak vagy betyárcsárda? Ki az úr a háznál? Mindenféle jöttment?

Ledobta fácánokkal, vadkacsákkal teleaggatott hevederét. Duplacsövű puskájával nagyot durrantott a levegőbe.

– Menekülés! – adta ki a parancsot a zsiványok vezére. Csak a diák szekerei maradtak a kaputól a pajtáig hosszú sorban. Az istállóból a lovak nyerítve kívánkoztak eléjük. A ház most már nem úgy zsongott, mint egy méhkas, inkább zörömbölt, mint a fellázadt börtön.

Körülnézett az erdész, s mert legközelebb a disznóól esett hozzá, ahogy a sűrűből előjött, fölnyitotta az etetővályú fölötti csapóajtót, meglátta a feleségét és három lányát hálóingben, méghozzá négykézlábból éppen fölugorva. Négykézlábra álltak, hogy közelebb legyenek a hízók melegéhez.

– Férjem uram! Férjem uram! De jó, hogy hazajöttél! Be sem merünk menni a házba, míg el nem zavarod azt a sok népet.

– Miféle népet? A szakramentumát! – indult a házba, és megnyitotta az összes ajtót.

– Megmenekültünk! – lelkendeztek a mesehősök. Kitódultak a verandára, lesodorták a trófeákat, a kitömött madarakat, az erdészt majdnem letaposták.

– Madárkáim! Drága barátaim! Honfitársak! Ide csuktak benneteket ezek a haramiák, még jó, hogy nem a szamosújvári tömlöcbe, ott aztán elpusztultatok volna. Ezért volt olyan csöndes az erdő. Ezért volt olyan unalmas az élet. Most értem, miért hiányoztatok, drága madárkáim! – kapott fejéhez az erdész. – Menjetek szépen a helyetekre! Folytassátok a dolgot!

Így szokott repesni a szíve, ha kimentette a verembe esett őzet.

Úgy csengett-bongott-zengett az erdő, mert nemcsak téli, de ezüsterdő lett újra, ahová a rabok szétszéledtek, s benépesítették az egész kerek világot.

Az inas befogatott a hajtókkal, az őrzőket páncélba öltöztette.

Utoljára a diák bújt ki a kamurából.

– Én öltem meg a sárkányt, elnyertem a királylány kezét meg a fele királyságot.

– Jól van, fiam – mondta az erdész. – Téged szeretlek legjobban, de nagyon vigyázz magadra!

– Erdész úr, lenne egy nagy kérésem. A kamurából két barátom nem tud kiszabadulni. Kéménybe rekedt a Sárkány, a Sárgalábú Halál meg ott lóg a mestergerendán.

– Az bizony nagy baj. Sárkány és halál nélkül a többiek akár ki se szabadultak volna.

Lebontották a kéményt, a fél kamurát, lemetszették a zsákot. Fölkészültek az útra, és elindultak. A karaván haladt még három nap, három éjjel. A Sárkány elkísérte őket az első elágazásig, s mind a tizenkét fejével búcsút intett. A második elágazásnál a Sárgalábú Halál kikéredzkedett a zsákból, melyet a diák és az inas hátuk mögé dobtak. Olyan szomorúan ölelte meg a diákot, olyan melegen szorította meg az inas kezét, mintha már nem is találkoznának többet.