Furcsa egy rakoncátlan lovagjelöltet hallani, ahogy álmában beszél kötőféken a lovak között, mégis valódibbnak tűnt a tücsökcirpelésnél. Hosszan, elnyújtva húzta a tücsök a havas téli istállóablakban, mint a nyári réten. Míg aludtak, a lovak néha suhintottak álomi farkcsapással, az istállómester horkolt, a lovagjelöltek nyögtek és sóhajtoztak, a tücsök nem hallgatott, pedig ha igazi, már odafagyott volna a jégvirágra. Meg kellett nézni annak, aki ébren van, és ismeri a tücsökvilágot.
Ifjú hősünk lerúgta magáról a száraz lucernát, óvatosan az ablakhoz lépett. Kénsárga szem alól szólt az a cirpelés, az inas szájából; jelezvén, itt a szökés órája. Mire a többiek fölébredtek, a két ló hátulját láthatták, ahogy a küszöbtől a szökevényekkel elrugaszkodnak.
– Rablók! – visongott Rafael vékony hangon.
– Rablók? – riadt föl az istállómester. – Rablók! – verte föl álmukból a lovagjelölteket. – Rablók! Lóra! – kiabálta eszeveszetten. – Utánuk!
– Nem tudunk lovagolni! – nyavalyogtak, akik azért töltötték ott az éjszakát, mert nem tudtak lovagolni.
– Engedjen! Én tudok lovagolni! – ugrált Rafael a kötőféken.
– Ön reggelig lett idekötve.
Elgondolhatjuk, ennyi tehetetlenkedés után milyen messzire nyargalhattak a szökevények. Sok időbe tellett a káromkodást is abbahagyni, mikor az istállómester észrevette, nemcsak a két gyönyörű ló hiányzik, a Pirinyó meg a Drágám, de a legkiválóbb tanulatlan lovagjelölt az egyik rabló. És ki a másik, ha az akasztófáravaló Rafael itt van?
Az inas; szeretném fülébe súgni, és mondanám, ahogy az inas elmesélte:
– Egész nap azt az átkozott alagutat kerestem. Nappal megtaláltam, végigmentem rajta, kinéztem a végén, és visszafordultam. Alkonyat után átlopakodtam a városon.
– Hála a Diáktanács butaságának. Hála a te fürge eszednek.
Így beszélgettek, mikor a nagy vágtát abbahagyhatták. Minket meg ne érdekeljen, az istállómester egyedül elindult-e utánuk. Lehet, hogy az akasztófát magának eszkábálta? Ifjú hősünk úgy ült a lován, mint egy igazi király, aki koronázásra indul. Minden lovaglásbeli tudatlanságát kiigazította boldogsága. Füle mögött a sárkányvér fölcsiklandott. Az inasba is visszatért a régen elvesztett költői szellem. Szavalni kezdett azon nyomban.
– Sajnos zenét még nem tudtam szerezni hozzá:
|
Mire végére ért, a vers megzenésedett. Az utolsó két sornál fölrikoltottak.
– De hogyan? – kérdezte a jövendő Felekirály.
– Még nem tudom. Elhoztam a felekirályi ruhádat. Ahol a ruha, ott a felekirályság.
– Idő előtt érkezünk, semmi végbizonyítvány. Megelőz bennünket a hírünk – szorongott ifjú hősünk.
– Felséges Királyom! Védence, Főszeghy György lovagjelölt, két legszebb lovunkkal és inasával megszökött. Tudjuk, királyi felséged semmirekellőkre nem pazarolja bizalmát, ezúttal küldjük diplomáját, mely mindenből dicséretes. Szökését betudhatjuk élénk szellemének, tüzes vérének, tettre vágyó türelmetlenségének, ugyanakkor iskolánk korszerűtlenségének is, minek következtében újabb oktatási reformért esedezünk. S mert jelenlegi nehéz gazdasági körülményeink között két legszebb lovunkat nem tudjuk nélkülözni, az új lovagi generáció fölnevelése érdekében kérjük Őfelségét, nagy királyunkat, arab és szteppei méneinket visszaküldeni szíveskedjék, ha netán másik lovagjelöltet ajánlana iskolánkba.
Míg az inas fogalmazta a levelet, barátja nem fogalmazott, csak kérdezett:
– Mit csináljunk?
Az inast hatalmas erőfeszítése annyira kimerítette, e bizakodó levélnél tovább elméje nem juthatott. A lovak szép ringatózással vitték őket a virradatban.
– Király atyám, bocsáss meg! Hát nem én szabadítottam ki lányodat a sárkány fogságából?
Az egyik törpefenyőről eléjük bukott a piros rózsa, s gyalogolt olyan ütemben, ahogy mögötte a lovak: egyszer szaporázott, máskor elmélázott, ha sietett, kigyulladt, lobogott, ha lassított, lángja alábbhagyott.
– Mintha ismerős helyen járnánk. Közel az erdész háza. Mesebeli! – ébredt föl az inas szendergéséből. – Ha ott kipihenjük magunkat, még a jövőnket is kitaláljuk.
– A fele királyságot – ragyogta ifjú hősünk.
Nemsokára fölvehette felekirályi maskaráját, mert az erdész háza kívül szalonnából épült, és odavezette őket a piros rózsa.
A mostanában sokat háborgatott mesehősök éppen közgyűlésüket ülték. A kapunál két kőevő óriás őrködött, mert őrnek is kellett lenni, és úgysem férhettek be az erdészházba. Jobb kezükben kőbalta, baljukból kőzúzalékot falatoztak.
– Az erdészt keressük – mondták a szökevények.
– Vadászik.
– Akkor a feleségét és három lányát. Szeretnénk megpihenni.
– Nem engedem, hogy az ólban zaklassák őket – szólt az egyik sziklaevő. – Ide csak mesehősök tehetik be a lábukat. Ők is csak meghívóval.
Ifjú hősünk megmutatta füle mögött a sárkányvért. Az inas pedig a felekirályi ruhát húzta elő, az óriások meg kőbaltájukkal legyezgettek, hogy nem lehet, nincs meghívó, különben is most tartja Árgirus királyfi beszédét, amit nem szabad megzavarni.
– Árgirus királyfit nem ismerem, de ismerem a Sárgalábú Halált és a Tizenkétfejű Sárkányt, mindkettő jó barátom – magyarázkodott ifjú hősünk.
– Az már más! – Mert a Sárgalábút és a Tizenkétfejűt még a Kőevők is tisztelik, mi több, félnek is tőlük.
Az egyik bement az udvarba, a másik akkor sem szűnt meg kőbaltájával hadonászni, de aztán a ház végéről előbújt a tizenkét fej. Tizenkét torkából ujjongott volna, de csak hatból lehetett, mert a másik hat szája tele volt hatalmas teleírt papírlapokkal. De még eggyel sem tudta kedves barátait üdvözölni, úgy megijesztette a lovakat, annyira megbokrosította, visszaszaladt, csak akkor bújt elő, mikor a méneket a kapufához megkötötték.
– Drága barátaim! Mi szél hozott benneteket erre? – kérdezte hat szájával, míg a másik hattal a papírokat ropogtatta. Fölszólalok. Nagyon izgatott vagyok. Most tanulom a beszédemet hat változatban. Azt se tudom, hol állnak a fejeim. Akarjátok hallani? Hat változatban mondom el a sárkányok panaszát. A sárkányok elnyomatását, népirtását, kigúnyolását, eredetének meghamisítását, valótlan ábrázolását, csontjai meggyalázását. Hallgassátok!
Egyik fejével a papirost a másik feje szeme elé emelte.
– Inkább engedj bennünket. Majd a házban meghallgatjuk. – Ekkor jutott az inas eszébe a felekirályság visszahódításának ötlete, miszerint a sárkány lenne a főszereplő, de barátjának még nem akart szólni, inkább arra biztatta, beszéljen ő is: – Neked is volna mit mondanod.
– Gyertek, barátaim! Ami a szíven, az a szájon! Jaj, de izgulok!
– Én nem tudok szónokolni – mondta a Felekirály.
– Emlékezz! Amit nagyon akarsz, sikerül, amit nem szeretsz, abba bele se kezdjél… Mit tettek veled a lovagiskolában? Az egész mesehős-közgyűlés elnémul, ha meghallja.
Mentek a sárkány után a ház végébe.
– Még az a szerencsém, nem férek be az ülésterembe. Csak a fejeimet dugom be az ablakon, és nem látják, hogyan remeg a lábam.
A sárkány mögött ifjú hősünk átöltözött a felekirályi ruhába. Inasával beállt a konyhaajtó mellé, ahol a Sárgalábú Halál éppúgy függött a mestergerendáról a csalánzsákban, mint a zsiványok idejében. De úgy látszik, annyira elmélyült Árgirus királyfi szónoklatában, mely szerint újabban a királyfiakat mindenféle kiskondásokkal helyettesítik, hogy a jövendő Felekirályt észre sem vette. Talán mindenki azért viselkedett úgy, mint egy halhatatlan, még akkor is, ha az egyik boszorkány fájós torkából sipákolt:
– Miért nincs a közgyűlésen mentőorvos?
– Gargalizáljon, kedvesem, hársfateával.
– Ah! Az a népies gyógymód nem az én torkomnak való. Inkább legyek beteg, de ez mégiscsak botrány!
Ha ifjú hősünk nem éppen oda gyökerezi le a lábát, máshol is efféle beszélgetést hallhatott volna.
– A királyfiakat mindenféle kiskondásokkal helyettesítik? – vágott a királyfi szavába felekirályi biztonsággal. Hangja káromkodásnak hatott, miként ruhája is zajra fakasztotta a közönséget. Mert akik baloldalt kiskondásnak látták, azt hitték, azonnal megtorolja, akik jobboldalt királynak vélték, a nemes vér elfajzott részegét hihették benne. Árgirus a teljes felekirályi külsőt foghatta föl, s pimaszul visszafelelt:
– No lám, a nagyravágyó!
A közgyűlés elnöke, a Minden Mesék Királya jogarát az asztalra csapta: – Csendet kérek!
– No lám, a nagyravágyó! Íme a példa!
– A kiskondások megharcoltak a trónért, nem lustán örököltek. Én vagyok az élő példa.
– Élő példa a farsangi maskarádéból.
A Minden Mesék Királya jogarát ismét az asztalra csapta.
– Akinek szót adtam, az beszéljen. Tessék leülni!
– Nem ülök le. Ne tessék közbekiabálni, még ha elnök is, király is! – Nagy lármás csodálkozásból merült föl ifjú hősünk hangja, annyira fölerősödött, hogy mindenki elnémult körülötte. Se Árgirus, sem az öreg király nem jutott szóhoz.
– Ha Árgirus azt mondja, a királyfiakat újabban mindenféle kiskondásokkal helyettesítik, elmondom, hogyan helyettesítik. Legyőztem a sárkányt, kiszabadítottam a királylányt. A királylány kezét meg a felekirályságot elnyertem volna, de nem! De nem, Tisztelt Közgyűlés! Elküldtek lovagiskolába. Mindenféle majomkodásra akartak nevelni; illemre, táncra, költészetre. Kócbabának kellett szerelmet vallanom. Van-e itt királyfi, aki lovat csutakolt életében? Na jó. Én a munkát nem vetem meg. De büszkeségem nem tűri, értik?… királyként. Én vagyok az egyetlen, akivel a mese tovább folytatódik. (A konyhában és a kamurában éljenzés, hatalmas taps, a tisztaszobában kiabálás: Hazugság!)
– Méghogy a mese vele folytatódik? – kelt ki magából Árgirus királyfi.
– Hozzámennék feleségül! – rikoltotta az ötvenéves királykisasszony.
– Aggszűz! – biggyesztette száját a zsenge királylány, és körülnézett győzelmesen, de fölhevülve és pirulva attól a nagy erőfeszítéstől, ami egyetlen szavától szívét annyira igénybe vette. Várta a hatást.
– Nem akarom idejüket rabolni, türelmüket próbára tenni. Mégis kijelentem – fűzte szavait ifjú hősünk –, a mese velem folytatódik. A megalázás meséje. Kiskondás voltam. Elindultam szerencsét próbálni. Szerencsém lett volna, mert legyőztem a sárkányt, elnyertem a királylány kezét és a fele királyságot. A rusnya boszorkák után legyőztem…
– Rusnya boszorkák? Kikérem magunknak! Le vele! – Ki fújhatta volna ezt a rekedtes hangot, ha nem a torokfájós boszorkány?
– Elegünk van a pimasz sárkányokból! – rikoltozták karban a királylányok, és valamennyien elpirultak. Sipákolásuk az udvarra hallatszott. A Sárkány dühében minden ablakot betört tizenkét fejével. Fölordított tizenkét torkából. S mert szájából a teleírt papírlapokat kiejtette, a sárkányság sérelmei a közgyűlésre hullottak, akár a röpcédulák.
– Térjünk a tárgyra! – csapkodta jogarát az elnöklő király.
– Ifjú hősünk mondta tovább a magáét:
– Minden mese vége: nagy lakodalmat csaptak, máig is élnek, ha meg nem haltak. De az enyém tovább tart. Új, igazabb, valóságosabb mesét fogok fölépíteni.
Senki sem hallgatott rá. A sárkányság sérelmeit olvasták egymás kezéből kapkodva, jót nevettek rajta, és papírrepülőt hajtogattak belőlük.
Meglátta ezt a Sárkány, és nekiállt lerombolni az erdészházat, már a szalonnát harapta és köpte, de a bazaltkő sem állt volna ellent nagy dühének, ha ifjú hősünk nem vonul ki a közgyűlésről, s a dúvadat ötletével le nem csillapítja. Mielőtt kivonult, a zsákba kötött Sárgalábú Halált leakasztotta a mestergerendáról, vállára vette. Szólt a Sárkánynak, az inasnak, fityiszt mutattak a sziklaevő óriások kapuőrségének, lovaikat kantárszáron vezetve elindultak a királyság fővárosa felé.
– Hoppá! – jutott ifjú hősünk eszébe, kiengedte a Sárgalábút. – Menj vissza! Vetkőztesd le Árgirus királyfit, és hozd el nekem a ruháját!
Képzelhetjük, mekkora riadalom támadt, mikor a Halál zsákjából kiszabadulva megjelent a közgyűlés szünetében, Árgirust meztelenre vetkőztette, s földre ájult szüzek rakásai, között hozta a királyfi öltözetét.
– Na jó – s ez már felekirályi hang volt –, Sárkány vitéz elrabolja mátkámat, a királykisasszonyt. Alig ocsúdik föl az udvar ijedelméből, én ott leszek, és fölajánlom, hogy megszabadítom. Királyfiként szabadítom ki. Nesze neked, gőgös udvari népség! Akkor majd nem küldenek lovagiskolába. Akkor majd nem kérik a végbizonyítványt.
A Sárkány tizenkétszer tizenkettőt hahotázott, s még a jövendő Felekirály füle mögött a fölizzó sárkányvért is megcsókolta volna, ha hozzáférhet. Az inas meglepődött, hiszen ő is valami effélét eszelt ki. Énekelni kezdte a bujdosódal utolsó részét, melyet oly bizakodóan és öntudatlanul megzenésített régebben:
|
– Hát én mit csinálok? – kérdezte a Sárgalábú.
– Megjelensz a hét országra szóló lakodalom utolsó órájában, és mindenkit figyelmeztetsz a halálra.
– Pedig szerettem volna én is mulatozni.
– Míg te ott mulatoznál, kedves Halálom, hóttra enné magát a szegénység. Nem akarok tragédiát az esküvőmön. Emlékezz Mátyás király lakodalmára, hányan ették agyon magukat, mikor sült kappanok repültek?
A Sárkányt hihetetlen erő szállta meg, talán attól, hogy először életében nem győzik le, csak eljátsszák vértelenül a királylány megszabadítását. Nagy robajjal égbe emelkedett, akár egy tizenkét motoros repülőgép. Miután a jövendő Felekirály, az inas és a Sárgalábú megebédelt abban az alföldi kocsmában, ahol csak másnapos fasírozott kapható meg savanyú pecsenyebor, útra keltek mind a hárman. A Halál gyalog ment a szomszédba az öregasszonyig, akinek már az utolsó kenetet föladták. Ifjú hősünk inasával a királyi udvarba indult, ahol a mesét befejezhették volna, ha nem a mi mesehőseink lennének.