Még a tél sem múlt el addig, amikor ifjú hősünk fölkiáltott:
– ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL!
Éppen a főmarsall távozott a hadijelentés után, s annyira megijedt, majdnem fölbukott az ücsörgő ajtónálló keresztbe támasztott botjában.
Most még nem szólok arról a ribillióról s a rákövetkező országos változásokról, Felekirály bujdoklásáról, melyek e kiáltás idején és utána kerekedtek. Ne siessünk a dolgok elébe!
Ahogy a mese mondja, a legkisebb fiú elindult szerencsét próbálni, túljutott a vas-, réz- és aranyerdőn, talán a gyémánton is, a vasorrú bába és mindenféle gonoszok ármánykodásain, kiszabadította a királylányt a sárkány fogságából. Sokféleképpen szól a mese, elégedjünk meg avval, hogy a kisebbik fiú jótettéért elnyerte a királylány kezét és a fele királyságot.
Ott állt az öreg király trónusa előtt, soványan, akár egy erdei vad tél végén, nagy, fénylő szemmel, gyorsan lélegzett az utolsó tusától, de szíve még szaporábban vert az örömtől.
– Tiéd a lányom és a fele királyságom – mondta az agg uralkodó, pedig az ifjú hősnél csak kétszer volt idősebb. Keze csak akkor nem reszketett, ha jogarát markolgatta. – Most nem mondok ünnepi beszédet. Most nem rendezek nagy dínomdánomot. Vonuljál el szobádba. Pihend ki magadat szépen.
– Ezen ifjúnak szobája a várkastély keleti szárnyában leszen – rendelkezett a király.
A várkastély keleti szárnyában olyan szoba fogadta az ifjú hőst, amilyent életében még nem látott, amilyenben soha nem aludt. Nyers, széthúzott lenvászon függöny a széles, zöldrácsos ablakon. Az első emeletről havas fák között hitte magát, fenyők, alul a hóból kiálló zöld bokrok, mindenütt nádfedeles madáretetők, belepve mohával. Lefelé a hegyoldalon egyre kisebbedő házak.
Még délután volt, de már csillogtak a csillagok, az égbolt, mintha ki lett volna takarítva, nem látszott egyetlen felhő, fényes volt a hold, mint élesre köszörült balta.
És hol a nap? – kérdezte magában.
Kétszemélyes ágya zöld bársonnyal terítve, a kis mahagóni asztal körül zöld bársony székek. Ahova állt, mindenütt fölkapcsolhatta a lámpát. Lógtak a mennyezetről, kikampósodtak a fehér falból, jobb és bal kéz felől kigyulladtak kívánság szerint, gyullatlanul is aranylottak. Eddig csak mindenféle vackon aludt, ahogy adódott, úgy hajtotta alvásra fejét.
Most meg olyan fáradt lett, álom sem jött a szemére. Csak nézdelődött és csodálkozott. Feketerigó szállt a hóba, aztán föl a fára. Vörös mókus mászott a vékony ágon, bozontos farka egyensúlyozta, s mintha külön kúszott volna utána. És nem hallatszott egyetlen emberi hang. Valami reccsent a várkastély keleti szárnyában, nagy csönd következett utána.
Belenézett az aranykeretes tükörbe. Nemcsak deréktól fölfelé, egészen sáros-poros csizmájáig látszott benne. Mikor elkezdett tűnődni, milyen cudarul sovány, milyen rongyos és sárkányvéres, beszélni kezdett a tükörnek:
– Itt vagyok ebben a gyönyörű szobában, ideraktak. Senki sem törődik velem. Amit tettem, megtettem. Elnyertem a királylány kezét, megkaptam a fele királyságot. De hol a királylány? Kiszabadítottam a sárkány fogságából, meg sem csókolhattam. Csak bámultam szivárványos arcát, köszöntem neki: „Kezit csókolom!” Ő meg azt mondta: „Köszönöm.” Aztán az udvarban a királyné a királylányt sírva elvezette. A király meg ideküldött, a várkastély keleti szárnyába, pihenjem ki magamat. Ilyen piszkosan nem lehet zöld paplanos ágyba feküdni.
Fiatal barátunk megsimogatta borostás arcát, s mikor szeméhez ért ujjai kérges felével, hogy szemhéját széthúzza, nem látszik-e valami betegség, az aranykeretes, ajtó-nagy tükör megnyílott befelé egy csempézett fürdőszobába. Előkészített, kék habú vízzel volt tele a kád. Levendulaszínű csempék, levendulaszappan, levendulaszínű törlőlepedő meg egy pirossal hímzett, arcnak való kendervászon. A kád peremén kefék. Köztük a legnagyobbra, amelyik akkora volt, mint amivel a lovakat szokták csutakolni, azt írták: SÁRKÁNYVÉRNEK. Vitte is a gőzölgő arcról, a kézfejről, ahogy a kard markolatáról odacsorgott, de nem fért a fültő alá, a sárkányvér ott maradt jelnek. Szennyesét beledobta a vesszőkosárba, bár arra nem írták, mire szolgál.
Ha szemétkosár, hát szemét már az én gúnyám is. Ezután igazán fölösleges lesz – gondolta a győzödelmes ifjú. – De erre a fehérneműre mért kellett ráírni: HÁLÓING ÉDES ÁLOMRA.
Fölvette a hálóinget, és olyan álmosság jött rá, csak úgy tántorgott az ágyig.
Mikor fölébredt, picikét meglepődött, mint a korhelyek szoktak idegen ágy tetején vagy az árokparton. De aztán körülnézett, és tudta, megkezdődött a Nagy Nap.
Fölkorrant a gyomra. A korrogás vándorolni indult, szinte már a mája, veséje, lépe, szíve is korrogott. Belenézett az aranykeretes türörbe.
– Jaj, de éhes vagyok! Hiszen én tegnap nem is ettem. Elfelejtettem kérni megilletődésemben. Felséges királyom! Nagy utat tettem meg, nagyokat csatáztam, nagyon elfáradtam, igen megehültem. Van-e valami étel a háznál?
Ifjú hősünk a hasát megtapogatta, s mikor ujja hegyével érezte, milyen horpadt, rányílott a tükör egy kicsi ebédlőre. Középen a kerek asztalon két szelet kenyér, s akkorka vaj, hogy csak vékonyan lehetett megkenni a karéjokat. Csésze tea párolgott, mellette stampedli rum. Olyan kevés volt, hozzányúlt, és már el is fogyott. De az evőeszközök koronás ezüstből, a fal helyett ablakok csüngőbojtos, nehéz, félrehúzott, zöld függönyökkel. És látta, úgy süt a Hold, olyan fényesen, mint alvás előtt, a Nap nincs az égen, pedig már reggelnek kellett volna lenni.
– Na – mondta –, furcsa világban lesz az én országlásom. Van-e itt nappal egyáltalán? Van-e itt valaki ebben a keleti várkastélyszárnyban? – Inas! Komornyik! Királyi udvar! – kiáltotta, miután száját megtörölte a koronás damasztkendővel.
– Inas! Komornyik! Királyi udvar! – visszhangzott a kastély keleti szárnya.
Kinézett az ablakon, a szemközti borostyános fenyőtörzsön látott egy harkályt, a hófolt szélénél négy feketerigó veregette fejét a földhöz. De favágó nem baktatott arra, ahogy a téli világhoz illett volna.
– Be vagyok ide zárva? Én, aki annyit harcoltam? Én, aki végső győzelmet arattam?
A kastély keleti szárnya ezt is hűséggel visszhangozta. Azt meg a tükör felelte, mikor már otthagyta az ebédlőasztalt, s visszalépett a hálószobába térde alá libegő ingben:
– Még egy rendes ruhám sincs. Nem öltözhetek szennyeskosárból.
Jövendő Felekirályunk lenézett pucér lábára, elcsodálkozott, mert ilyen nevetségesnek magát még sose látta. Az aranykeretes tükör egy tátongó szekrényre nyílott. Nem volt abban más, mint lakkos fekete csizma, fekete csizmanadrág, fehér ing, fehér gatyácska, kék mellény, fekete, csapott karimájú kalap. Felöltözött, és úgy érezte magát, mint vasárnap délelőtt otthon, mikor épp elkészült a tisztaszobában, és még nem lépett ki az ajtón, még senki nem látta, elégedetten végignézett magán, aztán a tükörbe mosolygott, onnan hátrafordult.
Ám, itt csak pillanat volt egész otthoni boldogsága.
– Királlyá lettem, parasztgúnyába öltözködtem. Éhes voltam, jót nem ehettem. Mintha be lennék zárva. Talán, ha fölkel a nap, elhívnak innen. És ha sohasem hívnak el innen?
Kiment a folyosóra. Nem látta végét, sorban mindenütt ajtók, fenyőtobozhoz hasonló vörösréz kilincsek, a falon muflonfejek, agyaras vaddisznópofák, még egy förtelmes, kitömött gorilla is volt ott. A piros szőnyeg alatt léptenként reccsent a padló. Ment, mintha végtelen erdőben járna, és sohasem jutna ki belőle.
Az első emeleten gyalogolt, és nem vitt lefelé lépcső.
– Én bolond, mért nem jegyeztem meg, merre jöttem – s megállapította, a lépcsők mind a fölső emeletre csavarodnak. Fölmászott az egyiken a végtelen hosszú folyosóra, onnan meg a pincébe tudott csak lemenni, a pincéből újra a második emeletre.
– Ez aztán a kelepce! Ha kigyulladna a kastély, benn égne az egész népség. Micsoda bolondság! Csak nem valamelyik ajtó nyílik a lépcsőházra?
Benyitotta az egyiket, benyitotta a másikat, a harmadikat, a tizediket. Minden szoba üres, bevetett ágyak, porosak, pókhálósak, mintha sohasem aludtak volna bennük. Már nem hitt az ajtó mögötti lépcsőben, már csak azért nyitogatott, hogy megtalálja saját szobáját.
– Járkálok körbe-körbe, előre-hátra, míg össze nem esem az éhségtől, a fáradtságtól. Inas! Komornyik! Királyi udvar! Eddig kisegítette mindig leleménye, bátorsága, sohasem érezte magát ilyen tehetetlennek. És arra gondolt, ha nem kel föl a Nap ebben az országban, csak a Hold süt és a csillagok ragyognak, nem is találja meg hálószobáját, ahol az inas jelentkezését nyugodtan kivárhatná, lefekhetne hanyatt az ágyra, nézné a mennyezetet, míg el nem jönnek érte. Szoba szobát követett, egyszer csak ráakadt a sajátjára. Éppen a tükörrel találta magát szemben, amitől elfordult, mikor azt mondta:
– Királlyá lettem, parasztgúnyába öltözködtem. Éhes voltam, jót nem ettem. Mintha be lennék zárva.
Most a tükörbe nézve megismételte:
– Mintha be lennék zárva.
Az ajtó-nagy tükrön kopogtatott illedelmesen kettőt, s a tükör kinyílott egy cselédlépcsőre. A cselédlépcső keskeny volt és nagyon-nagyon csiga, de nem annyira, hogy elszédült volna lefelé mentében.
Aljában hatalmas konyha.
Sűrű gőz csapta meg. Nem olyan, amilyent gyerekkorában látott és szagolt. Ekkora gőz nem is kavargott, csak a fazékfödők alól nyomakodott ki sűrűn, aztán szép egyenletesen eloszlott. Itt az egész konyhát betöltötte, még a szakácsok, szakácslegények, kukták, mosogatók arcát sem lehetett látni, csak azokat a sürgő mozdulatokat. Az illatok sem olyanok voltak, mint otthon régen; krumplivirág-illatú nyári konyhában várta az ebédet, szerette az őszi kukoricagombóc édes gőzét, a majorannáét a sülő hurka fölött.
A király konyhájában lakodalomra készülődnek – gondolta.
– Minek kellett volna kétszáz embernek sürgölődni?
Senki nem szólt senkihez, vagyis senki nem beszélgetett, csak parancsolt somogyi tájszólásban:
– Zsírt!
– Vöröshagymát!
– Krumplit!
– Babot!
– Káposztát!
– Paprikát!
– Sót!
– Ecetet!
– Tikmonyt!
– Kappant!
– Tárkonyt!
– Gyömbért!
– Babért!
– Felsált!
– Karmonádlit!
– Nyulat!
– Rucát!
– Fácánt!
– Fogolyt!
– Szarvasérméket!
– Őzgerincet!
– Süllőt!
– Fogast!
Összekeveredett gőzük kavargott a levegőben, ahogy a zsírban pirultak, rotyogtak, fortyogtak, pöfögtek, habzottak, ahogy a fakanalak keveregtek, ahogy forogtak a nyársak, és a rostélyok izzón sisteregtek. Mindenki hajladozott, szeletelt, adagolt. Huppogtak a kondérok.
Ifjú hősünk olyan éhes lett, belesajdult a gyomra, de úgy érezte magát, mint a koldus, aki várhatja a maradékot.
A főszakács mozdulatlan, szemét jártatva meredt egy pulpituson a konyha végében. Térült-fordult hozzá, és megkérdezte tőle:
– Talán csak nem az én lakodalmamra készülnek?
A főszakács válaszra sem méltatta, csak állt fehérrel szegett ujjú és nyakú selyembrokát, térdig érő felsőkabátjában, melynek díszes övéről kétélű kard csüngött alá. Kemény inggallérja, lehajtott fülű, prémes süvege alatt izzadt, verejték csöpögött kajla bajuszáról, jobb kezében a nyárs meg sem mozdult.
Az udvari főszakács udvariatlanságától a Feletrónörökös annyira fölbosszankodott, hogy kikapta a fakanalat az egyik szakács kezéből, s megkóstolta a ragulevest.
– Finom lesz! – próbálta dicsérni a szakácsot.
A szakács válaszra nem méltatta, visszarántotta a fakanalat, a maradék levest a földre löttyintette, és rákiáltott az egyik kuktára:
– Maroknyi borsot!
– Ezt érdemli hősiességem és közelgő rangom?! – kiáltotta most már a főszakácsnak. – Én nyertem el a királylány kezét meg a fele királyságot. Nézz ide, te süket főszakács, még itt a sárkányvér a fülem tövében!
– Balról a harmadik szaporábban dolgozik! – bökött a főszakács nyársával süvege mellé. – Jön a királyi sáfár! – bal kezében megsuhintotta a nyársat, s lelépett a pulpitusról. – Jön a kóstolómester!
A sáfár, aki az egész udvari evészet-ivászat főnöke, a kóstolómesterrel megindult ízlelgetni a kondérokból, lábasokból, nyársakról, rostélyokról, tepsikből. Olyan csönd lett, hogy még a sülő húsoknak, lobogó leveseknek is elállt a lélegzete. Mindenki az urakra nézett, és hallgatott.
Ekkora csönd igazán jó alkalom botrányokozó fölkiáltásra.
Ha botrány, hát legyen botrány – gondolta figyelemre nem méltatott hősünk. – Sárkányvérnek sem hisztek?!
Bal fülcimpáját előrehúzta, hadd lássák a sárkányvért füle tövében. A sáfár és a kóstolómester közé fordult háttal, lehajolt, hadd lássák mennél jobban. Annyira rángatta fülét, már egészen rángatózott.
– Én öltem meg a sárkányt!
Az urak elmélyülten kóstolgattak tovább, s elégedetten kivonultak a másik ajtón.
Amíg a szerencsétlent mosogatásra fogta egy mártásszagú konyhalegény, a sáfár elmondta a királynak, mi történt a konyhában, hogy ott valami idegen a munkát megzavarta, s azt kiabálta, sárkányvér van a füle mögött. Jövendő vejét magához hívatta a király a mosogatósajtár mellől, s azt mondta néki:
– Kedves barátom! Nem képzeltem, hogy ilyen hamar kipihened magad. Micsoda nyúzott voltál?! Még a Napot sem hagytam sütni, hogy megzavarjon. Ha fölkeltél, hát megismerhetted a konyhát, láthattad, micsoda bőségben lesz részed. Addig azonban meg kell tanulnod a királyi módot, az udvari rendet, a rangokat, szokásokat, az illő nyelvet, a hölgyekkel a finom beszédet, az urakkal a határozottságot és a virtust, a bajvívást, a táncot, az öltözködési ízlést, hogyan kell fogni a kést meg a villát, mihez milyen evőeszközt kell használni, mihez iszol vörös bort, mihez fehéret, hogy ne mondják: faragatlan paraszt vagy.
– Királyatyám szakácsai úgy viselkedtek velem, mintha ott se lettem volna, pedig rajtam a sárkánybélyeg, beállítottak mosogatni.
– Hja, fiam, ezek csak akkor hisznek neked, ha már királynak látnak – legyintett az öreg, s az ifjút elbocsátotta.
És behívatta az albolondot.
– Rád bízok egy titkot – mondta a király.
– Megőrzöm, az biztos – felelte az albolond.
– Erről a szégyenről senkinek tudni nem szabad. Van itt egy parasztlegény. Kiszabadította a lányomat a sárkány fogságából.
– Megszabadította a hisztériától?
– Kiszabadította, s jutalmul neki adom a lányomat és a fele királyságot.
– Szegény! De sajnálom azt a legényt! – felelte az albolond.
– Nem éppen könnyű feladat – mondta a király.
– Ha unja, elszalad – felelte az albolond.
– Azt nem szabad – mondta a király. – Most elkíséred Ungriába.
– Nem Itáliába? – virult rá az albolond. – Régen voltam szülőhazámban.
– Ungriába, a lovagiskolába. Vesd le a maskarádat! Öltözz inasruhába! A legény ösztöndíjas lovag lesz a többiek között. Semmi kivétel – mondta a király.
|
– válaszolt az albolond.
– Annyi baj legyen! Ellátja ő magát. Parasztlegény – mondta a király.
– Szegény! – sóhajtott az albolond.
– Te csak legyél mellette, barátkozz vele, hadd beszélje ki magát, szórakoztasd, hogy ne legyen kedve mással társalogni. Ha szomorú, vidítsd föl. Szóval és tettel, fogd be a szád, ha kiejtené, hogy ő a Felekirály, vágj a szavába. Indulás Ungriába! Hja, majd elfelejtettem, ezt a fölvételi ajánlatot add át a rektornak.
– Rektornak – ektornak – ktornak – tornak – ornak – cigánykerekezett az albolond a trónteremből kifelé. Kétágú sapkája úgy csöngölődzött, mint a főbolondon az a három.