Sötétedéskor indultak, de nem a belső udvar kövezetéről, ahol a magas falaktól visszhangzott volna a paták, kerekek csattogása, nyikorgása és a hajtók kiabálásai. A lovagiskolába vonuló karaván a kastély keleti szárnya mögött cihelődött abban az esti órában, mikor még mindenkit lefoglal vacsorázása és munkája, nem ér rá, eszébe se jut hallgatózni a csöndben. Mint már tudhatjuk, jövendő Felekirályunkat eltitkolták, csak a királyi család ismerte kilétét, s az inas volt egyedül beavatva. A mesterek, a tálaló, az étekfogók különös vendégnek hihették, s nem ő volt egyedül különös vendég a király uralkodása idejében. Jártak az udvarban furcsa küllemű követek, de még a Háromkirályok is, s gyakori volt a kísértetjárás. Leginkább férfimaneken látszatát keltette ifjú hősünk, aki pompás alakjával a közeledő farsang maskaráját s az alkalmi öltözetek egész évre szóló stílusát fölvonultatja.
Akik látták, titoktartók és csökkent képzeletűek voltak beosztásuknál fogva, de a nők találgatásait, szátyár szájukat csak a királyi hóhér tudta volna megállítani.
A titok pediglen muszáj volt amiatt, hogy az ország ne egy sült parasztot lásson a trónon, hanem pallérozott felekirályt, s hihesse valami hercegnek, távoli országból való sarjnak.
Tehát sötétedéskor keltek útra. Ellentétben az uralkodó országjárásaival, mikor a birtokok terményét, az erdők vadjait, a vizek halait helyben szokták fölélni, a borokat, sereket azonmód elmulatni, a mi karavánunk az udvarból szállította az útra való abrakot és élelmet. Ráadásul a diák holmiját vaspántos tölgyfaládákban; több szekérre való járandóságot: lisztet, sót, cukrot, mézet, bort, diót, aszalt szilvát, téli körtét és almát; zsírt, szalonnát, oldalast, kolbászt, préshurkát, annyit, amennyi három hízott disznóból, vagyis a tizenkét füstölt sonkából elképzelhető. Úgy indultak, mintha közönséges diákot kísértek volna, aki nem hintószekéren ül, hanem piros fűzfavesszőből fonott kasban.
A várat hátulról megkerülték, és kijutottak a csöndes éjszakába. Elöl és hátul fegyveres lovasok a portékák védelmezésére. A hajtók nyeregben ültek, nem bakon. A hepehupáktól csupán a diák és inasa zötykölődött. Viharlámpa ebben a fénylő télben, a ragyogó hold és csillagok alatt fölöslegesnek látszott, de jólesett a bunda, fülvédő, birkaprém kesztyű, a pálinkás butykos és a talp alá melegített tégla. Szekereztek a hóban.
– Jobb lenne szánon – mondta az inas.
– Miért is nem megyünk szánon? – válaszolta a diák, és hozzáfűzte: – Végre emberi hangokat hallok tőled. Végre nem karattyolsz versezetekben.
– Nem zötykölődnénk ilyen bitangul – mondta az inas rímtelen egyszerűséggel.
– Aztán a szánokat ki cipelné a sárban? – mordult vissza a hajtó. Ekkor az inas úgy érezte, magyarázatra szorul verses beszédét illetően.
– Tudja, diák úr, én egy vérbeli költő volnék. Valaha Itáliában dalokat szerzettem a holdvilágról, a lebukó napról. A hajnalról sosem, mert akkor mindig aludtam. Mért is ne aludtam volna, ha fél éjszakán át a legszebb hölgy erkélye alatt pengettem a lantot. Óhajtana róla meggyőződni?
Választ se várva, dalát a kocsikas fűzfavesszőin elpengette:
|
– Gyönyörű! – álmélkodott a diák. – Ha én ilyent írhatnék! Ha én a királylány erkélye alatt szerzeményeimet énekelhettem volna!
Nagyon megörült az inas a dicséretnek.
– Te dicsérsz először életemben. – Olyan boldog volt, nem vette észre, hogy urát letegezte. A diák sem figyelt rá. – Engem sohasem méltányolt senki. Habókosnak tartottak. Szívem hölgye kinevetett. Egyszer még porcelánserblijét is a fejemre borította, s olyan szégyenbe hozott, ott kellett hagynom a várost. „Léhűtő, csendháborító!” – visongott azon a felejthetetlen éjszakán. Apja szolgáival kitoloncoltatott, s bezárták a kaput mögöttem. Világgá mentem, és ide jutottam.
– Szóval te is a másik világból jöttél? – fogadta földijének inasát a diák.
– Onnan, abból a tetves, nyomorult világból, akárcsak te magad.
– Áttörtél hősiesen mindenféle erdőn. Miket győztél le? Kinek jártál túl az eszén, hogy albolond lehessél?
– Á, nem kellett nekem semmiféle erdőn átkászálódnom, senkinek sem kellett az eszén túljárnom. Csak azt akartam, megértsenek, és hasznát vegyék költői tehetségemnek. Végre igazi költő szerettem volna lenni.
– Szerinted van ide egyenes út is – mondta a diák meglepődve.
– Persze. Mindig az erdők mellett kell járni. Aki nem nagyravágyó, az jól tudhatja. Te a szívedben király vagy, én pedig kiégett költő.
– Költő. És albolond lettél. Most meg az inasom vagy.
– Bevallom, először végtelen boldogított. Végre figyeltek rímeimre. De aztán mindig versben kellett beszélni. El sem képzeled, milyen unalmas, milyen nehéz szolgálat összecsengetni a sorok végét fejen állva. Csak mondanád:
|
– fejen állva!
A diák kihúzta a pálinkásbutykos dugóját.
– Igyunk rája!
– Csak teutánad – mondta a szolga.
– Én még a királynál is többre tartalak – lelkesedett a diák, s tisztelettel átnyújtotta a butykost. – Lehettél volna udvari költő, aki a király tetteit zengi.
– Először úgy akarták, de belebolondultam. Nincsen a királynak semmi tette, kedves barátom. Még a lányát sem szabadíttatta ki a sárkány fogságából. Egy jöttment pórlegénynek kellett erre vetődni, már megbocsáss! Leraktak albolondnak.
– Legyél hát udvari költőm. Rólam igazán van mit elregélni. A szerelmi lírát is művelhetnéd – derült a büszkeségtől és a vágyakozástól a diák amúgy is télpiros arca.
– Kiégtem, elapadtam. Ó, ha még egyszer fölgyulladnék egy lánytól!
– Majd írsz a nevemben. Hány postagalambot hoztunk a szállítmányban?! – kiáltotta olyan hangosan, még az összes kísérő, fegyveres, hajtó is meghallhatta, ha nem alusznak olyan régóta, hogy a legelső hajtó elvesztett ostorát, fél éjszakai járásra lehetett volna visszafelé megtalálni. Aludt az inas, és maga is álomba zötykölődött.
– Állj, vagy döfök! – riadt föl a karaván a félelmes harmadik kiáltásra. Az igáslovak és a harcimének fölhorkantak valami zsiványcsapat mennydörgős robajától. Valóban égiháborúnak képzelhették a fekete paripák nyerítését, a kardok villámlását, a vászongatyák suhogását.
– Félre! – parancsolta a vezér. – A forgalmat ne zavarjuk!
Leszorították őket a szakadék szélére, ahol már csak megadni lehetett magukat vagy lezuhanni. Persze, forgalom nem volt azon a havas éjszakai úton, de ha lett volna, a prédáló zsiványok őket is félreállították volna. Így csak amolyan szokásnak tetszett, mintha szabálysértéstől tartanának. Hogy ki a parancsnok, nem tűnt szükségesnek, hiszen mire való ezek után egy parancsnok?
– Legyőzöm őket – morogta ifjú hősünk, miközben a sárkányvér fölizzott füle tövén, de inasa leintette.
– Várjuk meg, mi lesz a vége. Innen csak fortéllyal, uram, fortéllyal…
A zsiványok vezére odaléptetett melléjük.
– Vannak-e köztetek mesehősök?
Mesénk hőse már majdnem nyújtotta a kezét, akár az iskolában kellhetett volna régen, s ahogy majd a lovagdiáktól elvárhatják. Újra fölizzott füle mögött a sárkány vére.
– Mesehősök? – kérdezte az inas. – Attól függ, honnan nézzük.
– Innen nézzük – mondta a zsiványok vezére. – Innen, a tetves világból. Hát lehet máshonnan nézni?
– Nem lehet – felelte az inas –, hogy is lehetne máshonnan nézni – miközben hősünk jelentkező kezeit combjára szorította.
– Nahát! Majd a Gyűjtőben megvizsgáljuk. Mert tudhatnátok, mi nem vagyunk rablók, mi a mese elleni harc katonái vagyunk.
– A Gyűjtőbe! – parancsolta bandájának.
A karaván szamárnyugalmú lovai olyan közönyösen indultak neki a szakadék pereméről, hogy az inasnak milliomodik szőre is fölborzadt, a diák pedig szárnyat képzelt magának, nem feledkezve mesehősi mivoltáról. A hajtók meg mintha nem is lettek volna emberek, a kísérő harcosok lefegyverezve valósággal birkának mutatkoztak páncélzatukban. A zsiványbanda előre és hátra oszlott, csak a vezér lovagolt föl-alá, s csak a diákot és inasát érdemesítette némi beszélgetésre.
– Szóval diáknak látszunk. Szóval az iskolába mutatkozunk kocsikázni. Melyik iskolába, ha szabad érdeklődnöm?
– Az ungriaiba – mondta lelkesen az inas, mintha ártatlanságukat bizonyítaná a pontos válasz.
– A diák úr pediglen néma. Az ungriai iskola a süketnémák tanintézete netán? – Választ sem várva átugratott a karaván élére.
– Most mi lesz? – kérdezte a diák, mikor a vezér a hallótávolon túl diskurált az élcsapattal.
– Csöndben kell maradnunk, míg nem üt a tett órája.
– Éget a sárkányvér a fülem mögött – vakaródzott a diák, és nyállal hűtötte az égést. – Én, aki a sárkányt levágtam…
– Csak semmi mesehősség! Itt és most helybéli furfangban kell gondolkodnunk. Ne vágjunk a dolgok elébe.
A diák már ekkor mondhatta volna:
ELEGEM VAN AZ EGÉSZBŐL
– még inkább, mikor az erdő közepére egy sűrű lábnyomú, szekér-, batár- és hintónyomú mellékúton megérkeztek. Mentükben egyre fogyott a csillagok fénye, végül olyan hold- és csillagfogyatkozásba sötétült az erdő, még a hó sem világított, csak egy baktató piros rózsa pislákolt szekerük mellett.
– Az aranyruhás, aranycipellős, aranyhajú Hamupipőke rózsáját is begyűjtötték – sóhajtotta a diák féltudattal.
Ha azt a rózsát nem látja meg, minden olyan lett volna, mint abban a tetves világban. Aztán meg arra gondolt, olyan mesének nincs semmi értelme, hogy egy szegény legényt, jobbadán diákot vezet a rózsa a félárva Hamupipőke felé, szegényt a szegényhez, hiszen királyfit szokás.
|
– énekelt az inas szomorúan. A vezér megállította lovát, és odaszólt az inasnak.
– Folytasd csak, folytasd! Bennem is emberi szív dobog, barátom!
– Akkor tessék minket elengedni!
– Csak a vizsgálat következtében. Biz’ isten szeretném, ha nem lennétek mesehősök.
– Ni, elkezdett szaladni a rózsa! – kiáltott a diák. A pislákoló rózsa föllobbant, fölugrott a diák ölébe, aztán az inaséba lebbent, aztán a ló farára, aztán a hajtó vállára, aztán föl-le, előre, lassan már a karavánt is ő vezette.
– Miféle rózsa? – gyanakodott a vezér, mikor a szalonnából épült erdészházhoz megérkeztek.