A Sárkány tüzet és füstöt fújtatva repült a királyi vár fölött. Az udvari látogatók nem tudták mire vélni a szörnyű robajt, nem láttak mást, csak tüzet és füstöt, szúrós, pörkölt vasszagot éreztek.
– Fölrobbant a kovácsműhely? – kérdezte valaki.
– Égbe repült az alkimisták háza – felelte rá a másik.
Körözött néhányat a Sárkány, s lecsapott a királylány társaságára, mikor éppen a kápolna felé kényeskedtek át a téren. A látogatók nem láthatták, ahogy a Sárkány első, hosszúkörmű, pikkelyes ujjaival gyöngéden fölcsippenti a királylány blúzát, s fölemeli, mint egy selyemzsákot, az aléló testet. Abból a félbeszakadt sikolyból sem hallottak semmit, de azután, mert a Sárkány tűzokádó indulata alábbhagyott, megláthatták, mintha tizenkétfejű sas röptetné a bárányt, királylányt a Sárkány, a magas égben. Míg odalent a csodálatos, ijesztő valóságra ráeszméltek, és az őröket riasztották csatazajjá lármázva a várat, a magas égben a királylány fölocsúdott, és ész nélkül beleszeretett a repülésbe: csiklandott a gerince, bozsgott a hasa tája, bizsergett a szíve, s arra gondolt, ha a Sárkány elvarázsolt királyfi, miért ne mehetne hozzá feleségül, mert a szerelmi csoda folytán úgyis visszavarázsolódik. Ebből is kitetszik, nem volt ő valami hűséges ifjú hősünk irányában. Otthon a Sárkány kiengedte a karmai közül.
– Szeretlek – mondta a királylány.
– Zavarban vagyok, drága kincsem! Hogy is szerethetnél egy sárkányt? Én csak elraboltalak, mert az a dolgom.
– Ne legyél olyan szemérmes, te elvarázsolt királyfi! Szeretlek. Megismertettél a repülés gyönyörével.
– Majd jön érted a királyfi, és cudarul legyőz engem.
– Nem hagyod, picikém. Hisz tizenkétszer erősebb vagy, tizenkétszer okosabb vagy mindenkinél.
Elkezdte a redves pikkelyeket simogatni, melyeket olyannak érzett, mintha röptében csillagokat babusgatna. A Sárkány dadogott, hogy ő zavarban van, ő rettenetes szörny, és bezárja a várbörtönbe, kenyéren, vízen tartja, míg nem jön egy királyfi, aki megvívjon érte.
Otthon a király a lányára sem gondolhatott a királyné hisztériája miatt. A királyné nem ájulós természetű, de az ijedelem vaddá, kiszámíthatatlanná torzította, mint az anyatigrist. A királynak inkább a feléje röpködő díszpárnák kapkodása, a levert korona, az ablakon kizuhanó országalmája meg a jogar lett a dolga, utánuk nyúlkált, s közben hátra-hátralesett, az ajtónálló mit szól ehhez a skandallumhoz.
– Vén hülye! – rikoltozott a királyné. – Aki a lányát másodszor is hagyja elrabolni, az egy vén hülye! Felesárkány lesz az unokája! Az enyém nem. Nem is a lányom apja! Koronáztassa meg a Sárkányt! Egy benősült Sárkány! Tizenkétfejű címer… Koronás sárkánycímer…
– Na jól van… Jól van… – nyugtatta a király, miközben kapkodta a tolladzó díszpárnákat, s maga is olyan lett, akár a koronátlan díszpárna, tele százéves lúdtollpihékkel.
– Nincs jól! – rikoltozott a királyné. Urának ugrott, a király félrelépett, felesége meg nekiesett a forró cserépkályhának.
– Megütöttél! Meg mertél ütni?! – A királyt jobbról-balról pofon vágta, férje meg üres trónszékébe taszította véletlenül. Ott is maradt, míg urát végighallgatta. Talán csak azért hallgatta végig, mert nem maradt ereje a trónusból fölvisítani.
– Láthatja, nem adtam addig lányunkat a szegény fiúhoz, míg a lovagiskolát el nem végzi. Azt mondta, ha felekirállyá tettem volna, most boldogan élnek.
Persze tudjuk, nem szólt ilyet a királyné, nem jutott eszébe a dühtől.
– Mit sutyorogtak a nagynénjével? Királyi herceg. Haj! Tagadta, hogy jövendő veje egy kiskondás volt. Én is az voltam. Szégyellt is huszonöt éves házasságunk alatt a nejem, feleségem. Én ezt már nem akartam. Érti? Az első nemzedék paraszt koronásan is, azt harsogta. Hát a vejemnek ne harsogják. Műveltté teszem, hazajön lovagként királynak. Hazarendelem a lovagiskolából. Kiszabadítja a lányomat. Nem érdekel, tudja-e az illemet és minden flancot.
Ekkor az ajtónálló hármat koppantott, és jelentette:
– Egy királyfiforma kér bebocsáttatást, felség.
– Várjon! – ordított vissza a király.
Ifjú hősünk Árgirus ruhájában arra gondolt, de furcsa ez az élet. Itt áll a trónterem előtt, meg akarja szabadítani a királylányt, minden perc drága, és megvárakoztatják. Az nem juthatott eszébe, micsoda csatatér fogadná odabent. Miközben a királyné annyira elnehezült a gyöngeségtől, hogy a trón roskadozott alatta, férjeura, akár egy beijedt közlegény, mikor a nagy rendetlenségben a tábornok meglepő látogatását fogadná, futkosott összevissza, a szétdobált díszpárnákat szedegette jobb kezével, mert a ballal koronáját kellett tartania. Takarítót nem hívhatott ekkora szégyenre, hát szedegette a bársonyra tapadó tollakat, a fölborított székeket helyükre rakta.
– Üsse kő az ország almáját! – s a kitört ablakra húzta a függönyt. A királynét kiborította a trónból, földön rángatva kirakta, az ajtót kulcsra zárta. Fölült illő helyére keresztbe rakott lábbal, hagyott még negyedórát, hogy valamennyire lecsillapodjon, és ifjú hősünk odakint annyira türelmét veszítse, hogy az ajtónállóval összevesszen.
– Ez nem éjszakai mulató, én meg nem vagyok kidobólegény, kérem! – méltatlankodott az ajtónálló. – Nyugalom!
– Jöhet! – repesztette hangját az uralkodó, de ifjú hősünk valamivel előbb lépett be a kelleténél, hiszen nem a várócsarnok túlsó végében kuporgott, hanem olyan közel, akár a kulcslyukon is benézhetett volna. A király még zsebtükrében próbálta méltóságos tekintetét, szakállát lesimította, bajuszát megpödörte. Elröstellte magát királyfiruhás hősünk, a király is, de azért fejét szigorúan hátravetette a trónszék támlájához.
– Felséges királyom! Hallottam, elrabolta a királykisasszonyt a Sárkány.
– Ha nem tudnád, kedves fiam, most éppen imádkozik a kápolnában.
Ifjú hősünk zavarát jelezvén, kibírhatatlan viszketésbe kezdett a sárkányvér a füle mögött, de nem merte megvakarni. – Elrabolta!… Elrabolta!… – hallatszott a királyné kiáltozása. – Elrepült vele a Sárkány. Segítség!
– Asszonybeszéd – nézett zavartan hátra az öreg.
– Attól lármás az egész udvar, felséges királyom. Míg éppen útban voltam lánykérőbe felséges királyomhoz, azt beszélte az egész udvar: a királylányt a kápolnába menet elrabolta a repülő sárkány. Ne bánkódjon, majd én kiszabadítom.
– Segítsen! – jajongott az ajtó mögül a királyné.
– Ha elrabolta, elrabolta – egyezett bele gyorsan a király. – Van jegyese, aki megszabadítsa. Majd visszahívom az iskolából.
– Addigra meghal! – dörömbölt a királyné. – Gyermekgyilkos! Hát apa az ilyen?!
– Mintha a királyi hitvest hallanám, királyom – mondta ifjú hősünk nyugodtan és győzelmesen. – Csupán egy kardot kérek. Leánykérőben nem tartottam szükségesnek, meg azt hallottam, birodalmában kifogástalan a közbiztonság.
A király lecsatolta kardját övestül, szótlan átnyújtotta, olyan megkönnyebbülten indult a hátsó ajtó felé, mint aki nemcsak a fele, de az egész királyságról is lemondott. Az üres trónterembe behallatszott néhány perlő mondat, de nem hallotta már senki.
– Ezt nem bocsátom meg magának.
– Én sem bocsátom meg magának.
– Lemondok. Elválok.
– Menjen a koszos falujába!
Ifjú hősünk elindult a sárkányvár felé. Az inas csepűrágóskodott a nagykapunál, a győzelmes visszatérésig az udvari népséget, főként a strázsákat nevettette, bár nem voltak olyan meglepően szomorúak, mint ahogy a lányrabláshoz illett volna.
Azt hiszem, a bohóc még vehemensebben bohóckodik, ha megtudja, micsoda levelet visz a futár Ungria felé.
Ungriai Lovagiskola
Rektori Hivatala
Ungria
Tisztelt Rektorátus!
Mi, a király, akik egy pallérozatlan ifjút tanintézetükbe lelki és testi okításra küldtünk, sötét múltját kideríttetvén, mely szerint rablólovag fattya valami szurtos perszónától, ezért birodalmunk biztonságára olyannyira veszélyesnek tartván, hogy életét még száműzetéssel sem kímélhetjük, megparancsoljuk, levelünk kézhezvétele után azonnal díszes akasztófát ácsoltassanak, mert ereiben félig mégis nemesi vér folyt; arra az egész ifjúság szeme láttára felköttessék, okulásul hét álló napig ott lógattassék, mellén a figyelmeztetéssel: RABLÓLOVAG LETT VOLNA!
A Király
Utóirat: A végrehajtásról futárom által értesítést kérek!
A végrehajtást, amint tudhatjuk, a futár nem jelenthette, hiszen találkozhatott az iskola küldöncével valami útmenti csárdában, aki éppen a lovagjelölt szökéséről vitte a hírt a királyhoz. Mért ne találkozhattak volna, ha egyetlen út vezetett a két város között? Egymás küldetéséről nem tudtak semmit, még a magukéról sem.
A sárkányvár közelebb emelkedett a lovagiskolánál, útravaló sem kellett odáig, nem kellett semmi útbaigazítás, hiszen nem is volt útja. Ahonnan múltkori párviadala után gyalog indult el ifjú hősünk, most árkon-bokron vágtatott föl a hegynek a szűk Sárkányvölgybe. Völgyből emelkedett a vár, nem hegytetőn. Olyannak látszott, mint egy fekete csűr, se tornya, se kacsalába, nem építettek köréje bástyát, kapuja magasabb a falaknál, félig a tetőzetben, hogy gazdája kényelmesen átférhessen rajta. Az első bajvívás a vár előtti réten esett meg, most a félig nyitott kapu azt jelentette, várja már a Sárkány, és minden úgy történik, ahogy megbeszélték. Az előrelátó Tizenkétfejű tudta, nyeregben állva sem érné föl barátja a kilincset, aki most olyan picinek érezte magát, mint az óriások országában. Lovát kibéklyózta a rétre, és besétált. Parázslott a sárkányvér, haját megpörkölte, és ettől még köszönni is elfelejtett.
– Leégeti a hajamat a véred.
– Jó napot adjon isten! – fordult meg komótos mosogatásából, pohártörölgető nyugalmából a vendéglátó.
– Rossz napom lesz, ha leégeti hajamat a véred.
– Jaj, drága vérem! – szaporázta behemót lustaságát a Sárkány. Ifjú hősünket megölelte, a parázsló vért lenyalta, kerrentett egyik torkából, mint a kupica pálinkától. – Gyere, gyere csak, foglalj helyet! Mivel kínálhatlak meg? Azért ne siess! A királylány jól érzi magát a várbörtönben.
– Jól érzi magát a várbörtönben?
– Szerelmes. A szerelmesek mindenütt boldogok. Nem?… Na, mit parancsolsz? Én szilvóriumot iszom, ha nincs ellene kifogásod. Valódi szatmári.
– Vigyem haza a királylányt büdös szájjal?
– Majd valamit harapsz rá. – Mellső lábával tizenhárom poharat rakott malomkőasztalára, ahol semmi harapnivaló nem volt. Leült a medvebőrrel terített hatalmas fatuskóra, melyet hét medve bőrével lehetett betakarni. És klottgatya volt rajta.
– Jé! Nem láttalak még klottgatyában – álmélkodott az ifjú.
– Mindjárt megmagyarázom, de igyunk előbb. Egyedül nem szeretek… Igyunk a győzelmedre! Igyunk a királylányra! A szerelemre! – Fölhajtott tizenkét pohárral egymás után, míg ifjú hősünk csupán egy kortyot, mert egyetlen torka volt, meg hát nem akart beszeszelni ezen a nagy napon, és legalább fél liter fért a kupicába.
– Nagyon szemérmes vagyok, azért járok itthon klottgatyában. Odakint más. Ott ilyen öltözetben szörnyen nevetséges lennék. Egészségünkre! Hoppá! Nem töltöttem. De jó ez a valódi szatmári szilva! – nyúlt a csapravert eperfahordóhoz. – Úgy örülök minden vendégnek, de senkinek sincs kedve hozzám. Talán a Sárgalábúval tudnék barátkozni, ha nem lenne annyi dolga. Egy királyra nem számíthatok, sajnos. Mit szólnának alattvalóid? Azért nem panaszkodom, behajtom az adót, néha botrányt csinálok… eljárok a gyűlésekre… lelkigyakorlatokra… Ezt teszem ötven esztendeje, sírnom kell, ha elgondolom, legalább száz van még hátra. – Sírását hamar elállította, nehogy a pálinkát fölvizezze. – Legalább egyedül tudnék inni! Micsoda jókedv lenne itt, micsoda ének, mámor! Ölj meg! Ne ölj! A múltkor sem tudtál. Neked bevallom…
– Hol a várbörtön kulcsa?
– Neked bevallom, engemet lehetetlen megölni. Becsapom az egész világot, hadd legyenek büszkék magukra. Te is. Ne mondd, hogy nem vagy magadra büszke! Ne mondd!
– Hol a várbörtön kulcsa? – ismételte meg ifjú hősünk.
– Szeretni sem tudok. Itt ez a királylány… – a mondat másik felét titokzatosan visszanyelte, és eltűnődött, mit kezdene a lánnyal, ha ő nem elvarázsolt királyfi? – Lenne kedved ásványaimban gyönyörködni?
– Nagyon szívesen, de kérlek, add át előbb a királykisasszonyt!
– Ő nem nézheti meg ásványgyűjteményemet. Ő nem láthat nálam semmit. Szoknyába kötött fejjel vittem át a váron, le a sötét tömlöcbe. Még csak az ásványaimat lássa! Belém szeretne attól a nagy ragyogástól, és vége a királyságnak.
– A pálinka beszél belőled, Sárkány!
– Igazad van. A királyék tűkön ülnek, te meg itt ásványgyűjteményt néznél. Fogd a kulcsot, és menjetek! Minek gyűjtöttem végig az egész világot? Minek fáradtam annyit topázért, smaragdért, tűz- és májopálért, csillagzafírért, rózsakvarcért, jáspisért, achátért, azúrért, akvamarinért, ha senki sem látja? Múzeumot nyitok jobbágyaimnak, úgyis azt hiszik, békasó minden ásvány. Smaragd… gyémánt… topáz… ezüst… arany… – borult szörnyünk pálinkaszagú asztalára, s menten horkolni kezdett.
A királykisasszony pedig a pincedohból kilépve azt nyögdöste:
– Elvarázsolt királyfim, még egyszer röptessél meg! – És Árgirus elrabolt ruháját csókolgatta.
Ült a királylány ifjú hősünk előtt a nyeregben. Ügettek, nem repültek, mert a Drágám nevű fehér mén a lovagiskola istállójából jól illhetett a király alá a koronázási ünnepélyen, de szállni nem tudott.
– De jó lenne, ha lovunknak szárnya volna! Még jobban szeretnélek.
– Csukd be a szemedet! Lovam csak akkor repül, ha szemünket becsukjuk.
Valóban, a királylány égben hihette magát, pedig csak a hóból kiálló fűszálak hegyén vágtatott a Drágám.
– Drágám?! – biztatta gyorsabb vágtatásra, s mintha a királykisasszonyt becézte volna.
– Ó, drágám! – simulkodott mátkája. – Milyen magasan szállunk?
– Közelgünk a Tejúthoz.
A királyi várhoz közeledtek, ahol lakodalom és koronázás várt rájuk. Ha jobban figyel az ifjú, házassága balsorsát megérzi, megérti a félszavakból, a kisasszony röpke örömökért rajong, a repülést összekeveri a szerelmi lángolással, annyira, hogy mindegy, sárkány vagy ember, ha sárkány, akkor biztosan elvarázsolt királyfi, mint íme, most is. Ha jobban figyel az ifjú, eszébe jut, föl sem ismerte a lány múltkori szabadítóját, a jövendő Felekirályt, akivel a lovagiskolába való induláskor hajtincset cseréltek, összeölelkeztek, s azt hitték, örökké egymás szívében élnek. Hova lett az a hajtincs? A királylány pedig nem sejtette, ugyanaz a verőér lüktet kényes keze fogásában most, mint akkor a búcsúzáskor. Egyiket a közeli hatalmi pompa, másikat a behunyt szemű repülés tette vakká.
– Szeretném a Tejutat látni! – fölnézett, és éppen a komor várfalakra.