AZ ÖREG ÁRVASÁG |
![]() |
![]() |
Fiatalon indult s féktelenül Milyen furcsa az ifju Árvaság Néha-néha ok nélkül fölrian, II. Azután a múlások jöttek, S hogy kerestem az asszonyt, aki fájva És mégis-mégis, öreg Árvaságom, S akik egy csöppet hittek III. S megint jön a fájdalom és a sok. |
LÁTTAM REJTETT TÖRVÉNYED |
![]() |
![]() |
Rejtett törvényed, Uram, akkor láttam,
Mikor megint vígan szedtem a lábam
S megint nevetett a szemem
S az Élet teljes kórusa
Megint csak énbennem dalolt
S úgy buktam föl, mint buta holt,
Megfagyottan a teljességes nyárban
S fölöttem minden kórusok kórusa:
A Tied, a kegyetlen, zúgva zengett.
Kis Földeden, Uram, úgy dermedett meg
A Nyár s kivált az én nyaram,
Miként Könyvedben írva van,
Szíve te sok nazareus szentednek.
Engem rohanó gőz-szekér
Vitt halottan holt reményhez Keletnek:
Megfagytam s lángolt a világ,
Megfagyott az én új ajándék-nyaram
S egy vad zápor a gőzösünkre paskolt.
Szép volt, Uram, szörnyű és tán igaz volt,
Dörögtek a fellegeid
S menny-köved százszor is üzent
Útszéli, tünő fáknak a magasból.
Egy-egy köved nagyon talált
És sohasem válogatott,
Melyik fa pusztul, melyik marad épnek.
Láttam, Uram, akkor rejtett törvényed:
Hogy mit csinálsz: azt Te tudod.
HIMNUSZ A TAVASZNAK |
![]() |
![]() |
Hiszen harsogás a dolga,
Éhes, ékes nagy legény,
De sohse volt ilyen torka,
Ilyen harsány sohasem.
Óh, Tavasz, én úgy szeretlek,
Te nagy, zengő rosszaság,
Zsarolója pajzán kedvnek
S kongó jóság sohasem.
Himnuszod ritkán daloltam,
Mert hogy nagyon te vagyok,
Életem eltavaszoltam
S nem leszek más sohasem.
Óh, életeket fogyasztó,
(Most jobban, mint máskoron)
Életeket lelohasztó
Nem tudsz lenni sohasem.
A MEGNŐTT ÉLET |
![]() |
![]() |
Hatalmas, hős, sudaras Multnak
Ágai, gyönyörű éveim,
E véres idő-mosolyok,
Igazi lombba most borulnak.
Méltó, nagy tavasza most ért meg
(Túl rémületeken s vágyakon,
Tavalyi kisértéseken)
Az én istenemnek: a Vérnek.
Az Élet szörnyüséges, gazdag
S az én kicsufolt, szent sebeim,
Mint rózsák piros májuson,
Egy világ testén fölszakadnak.
Most, íme, itt az életemnek
Átkos és bús magyarázata,
Sejtő kínja, szédülete,
Dölyfe, - íme, honnan erednek.
De e tavaszt lombosan állom
S megért mindent e megért tavasz.
S olyan nagy most az életem,
Mint óriás grimászu álom.
1915
A SZÉP HÚSVÉT |
![]() |
![]() |
Odukat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Husvét szent tavasza
S ilyen marad.
Miért tudjon Ő az embervérről,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?
Óh, Tavasz, óh, Husvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.
Krisztus támad és eszmél,
Odukat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?
A RABBISÁG SORSA |
![]() |
![]() |
Pétere is ennen-magamnak,
Kakas-szó szólhat már ezerszer,
Dédelgetett énem, vén Mester,
Zsidótalan és szegény rabbi,
Soha-soha meg nem tagadlak.
Soha-soha nem állok rabnak
Őrjöngő népek közepébe.
Nem állhat az, kinek a vágya
A népek és az Isten népe
S a minden vágyak legszebb vágya:
Ez a világ legyen világja,
Ékes, vidám, aki, jaj, ésszel
Embernek mert jönni s meréssel
Szántja, gondolja el e Bolygót.
Nem mondom én, hogy tegnap jól vót
S mindig úgy lesz, hogy egy-két ember
Érdemlődik, kit szerelemmel
Vesz körül a krisztusi dőre.
De már ezért az egy párért is
És magunkért, rabbiságunkért,
Előre az igazságunkért:
Csalatni, csalódni, előre.
1915 június
A HOLD MEGBOCSÁJT |
![]() |
![]() |
Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött,
Talán tizedszer ílyképp, megrabolt,
Balog utasként ballag át a Hold.
Arcán vén kópék fáradt mosolya
S alant szörnyedt, bús sóhajba vesző
Kínjaival mered föl a mező.
Forradásos mező, fukar, kopár,
Rothasztó testét gúnyos, halk, hideg
Fényével a Hold öntözgeti meg.
S fagyos fényben e nagy hulla terül,
De messze szélén félénk vándorul
Egy lyány csókos férfiára borul.
Mintha sohse járt volna itt Halál,
Az Élet, ez az eltörött derék,
Kígyós örömmel üti föl fejét.
S mert Földre nézni csókért küldetett,
A Hold ujjongva, bízón kiragyog
S száz halál-bűnért küld bocsánatot.
DAL A BOLDOGTALANSÁGRÓL |
![]() |
![]() |
Minden, amiben hittünk,
Oda-van, oda-van, oda-van
És szerencsés
És boldog, ki csak önmagáért
Boldogtalan.
Mert minden oda-van,
Minden, amiben hittünk,
Zászlók, kiket ormokra vittünk,
Ma minden oda-van
S boldog, aki boldogtalan.
Boldog, aki boldogtalan,
Mert minden oda-van,
Oda-van, oda-van, oda-van.
AZ ŐSZ DICSÉRETE |
![]() |
![]() |
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, II. Ma belül és hősön élnek a hősök, III. Támadjatok föl, jólfigyelő ősök: 1914 szeptember 11 |
A KRASZNA VÖLGYÉN |
![]() |
![]() |
A Kraszna völgyén, hol a faluk
Így tavasszal bokréták,
Csináltunk rövid sétát
Boszorkányos, bolond kocsival:
Szép és különös volt az ut.
Varsolcot, e vidám falut
Átgázoltuk vidáman
S hozzám illően bátran:
Be szép az Élet és a vidék
Szívnek és szemnek hogyha fut.
KÉSZÜLÉS TAVASZI UTAZÁSRA |
![]() |
![]() |
(Élek-e én? - éltem-e én?)
Tavasz jön, nagy útra kelek,
Most minden ár elsöpri gátját,
Készítsétek az úti ládát.
Szabad vagyok, szomjas vagyok
S most indultok ti is ragyogva,
Az Élet füttyét túl-zajongva,
Gyors, finom, szobás vonatok,
Télből Tavaszba ébresztők, tik.
Rómába is most készülődik,
Yachtját fűtteti a nagyúr
S Cook-nál jegyeztet a szegény.
(Élek-e én? - éltem-e én?)
A Halleluják már előre
»Föltámadt Jézus«-t berzenkednek,
Drága nedvek és drága kedvek
Kapnak csiráztató erőre
S a tenger álmos, szép, nyugodt.
Az Élet indul mindenütt
És titkos, bűvös hegedük
Mindenféle nótákat pengnek
S a szonáták tréfásan lengnek
Hopszaszák és nóták között.
Bécsi valcer, gondola-dal,
Nigger tánc és francia dalka,
Kóló, csárdás ölelkezik
S minden más ének szent zsivajba
A Tél megmaradott telén.
(Élek-e én? - éltem-e én?)
Egy japán kert költözött hozzánk
S az illatot illatok hozzák.
Tavaszi széltől megzavarva
Ibolyás, nótás Nizza is,
De ibolyás s nótás nagyon
Magyar síkok sok fehér falva,
Népük künn sürög a mezőn.
S az Élet édes szomjusága
Tikkaszt, kerget dalokba vágyva
És mindenki újakra készül
Mámoros, megváltó vitézül.
S ha van baj is, segít a Nap,
Jó szó, szép hit, szánt akarat
S régi bajtársunk, a Remény.
Csatangolnak gyönyörű dámák,
Készítsétek az úti ládát,
Tavasz jön, nagy útra kelek.
(Élek-e én? - éltem-e én?)
1917
ÉSAIÁS KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA |
![]() |
![]() |
1. Seirből kiált énhozzám is az Úr: »Vigyázó,
mit mondasz az
éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?«
Ilyen hiábavalóság
hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom
által
éjszaka lesz?
2. Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló
vigasságának
szünésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a
Föld népe
nagyjainak?
3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig
visszarántja Valaki,
kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak
is? Az
Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de
Perazim hegyén
fölkél az Úr.
4. Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az
Embernek
nagyszerű célját, az Élet egyenlő kibékülését
mindnyájunkkal s a
békének szivárvány-hídját? Miért keresi meg bennünk, mint
a Gibeon
völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy
gonoszságainkat
egymásra tüzelje?
5. Bizony a »kegyetlen, hosszu Léviátán kígyót és
a tekergő Léviátán
kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem
látogatja meg senki És
a »veres boru szőlőt« vérrel öntözi most
megint az Úr. Óh, miért
olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a
szeretetet
és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj,
vigyázók, hiába
vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek
arca.
HOZSÁNNA BÍZÓ SÍRÓKNAK |
![]() |
![]() |
Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi Jónak,
Honnan elindult könnyesen,
Dagadón, szánva bús milliókat
És soha nem ölt meg iszap
Bátor, nagy vizü s tiszta folyókat.
Folyók, szivek, ne féljetek
S bénult szivem se, te, ki eddig
Nem merted elég könnyesen
Mélyítni szent folyóknak a medrit.
Az emberek a siratást
A Jó álmáért is megérdemlik.
Dagadjatok meg, szent folyók,
Szívek, kik még hajléki a Jónak,
Sírjátok ki könnyeitek,
Hozsánna ma a bízó síróknak,
Hozsánna, bízó Tegnapunk
S hozsánna neked, szent árú Holnap.
MENEKÜLÉS AZ ÚRHOZ |
![]() |
![]() |
Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.
Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha.
Be szépeket elhittünk akkor
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.
Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.
Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.
Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higyjünk hát a van-vagy-nincs Urnak.
Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.
ADJA AZ ISTEN |
![]() |
![]() |
Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten
Sírásaink végét,
Lelkünknek teljességes
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játsszak ölő, gyilkos,
Cudar komédiát,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
»TE ELŐTTED VOLT« |
![]() |
![]() |
"Jaj a pásztoroknak, kik
elvesztik és elszaggatják az én
|
»Te előtted volt« mindig szálló,
Sokszor síró s néha riszáló
Szegény szava az embereknek:
Ha sohse szerettél: szeress meg.
Tudod, Uram, hogy mostanában
Ólom-tüzek égtek a számban,
Kiálthatnék, hallgattam mégis,
Tudok mindent, hallgattam mégis.
Hatalmat, Te, másoknak mértél,
Túl az aranynál s túl a vérnél.
Egekig a fák sohse nőnek:
Viszed már számadásra őket.
Nekem, együgyübb pásztorodnak,
Azt add csak, hogy ne legyek rosszabb.
Ne hazudjak s az igazról is,
Óh, kevés szót az igazról is.
Tréfál a kezed? Játszik? Büntet?
Nem utáltalak meg - bennünket:
»Te előtted volt«, Te csináltad
S én úgy teszek, ahogy kívántad.
Nem untam meg pásztorod lenni,
Nézni, hallgatni vagy szeretni
S éltem csak akkor csapnám hozzád,
Ha nem orcám volna az orcád.
A NAGY HITETŐ |
![]() |
![]() |
Költők költője, gyermek halálig,
Ha körülfogtak bitóbánatok,
Drága, isteni Együgyüséged
Csak ennyit szólalt fojtott sírással:
Harmadnap föltámadok.
Néped nem volt s papi-fejedelmek
Mégis aggódtak, hogy majd mit mivel
Egy zavaros beszéded visszhangja
Már gyülő-seregével Igédnek
S nagyra-nőtt sziveivel.
Megint a jó Pilátust keresték
Sápadtan minden farizeusok:
Adjon a sírhoz több katonát még,
Mert bolondok, csalók és varázslók
Az eféle krisztusok.
És pénzt vevének a katonák föl,
Koporsód száját akik őrizék,
Mert hátha mégiscsak föltámadnál
S amit vértajtékos, szép szád mondott:
Égi s ezernyi igék.
Minden költők közül te kaptad
Keresztek és bitók legjobbikát,
Mert minden költők költője voltál,
Kiben istenien oldódtak meg
Legemberibb, legalázóbb igák.
Óh, be szép a te neved, szép Krisztus
S így árulkodtak: »a nagy Hitető«,
Így árulkodták Pilátusnak
Ma is nagyszerű példaságod:
Isten, Torony és Tető.
Nagy Hitető, sokan veled tartunk,
Nagy Elárult, úgy fáj, hogy itt vagyunk,
Úgy vágyjuk jég-ajkunkra az ajkad
S mondani te Együgyűségeddel:
Harmadnap föltámadunk.
KICSODA BÜNTET BENNÜNKET? |
![]() |
![]() |
Halottak-e már a halottak
Bennem és künn-künn, szerte-széjjel
S volt-e Élet, vagy csak megloptak
Bennünket
S a Sors csak meglopottat büntet?
Nézem most már förtelmes kéjjel:
Mik az élők, mik a halottak,
Mit hoz a nappal és az éjjel
S bennünket
Milyen ellógott Isten büntet?
Mik a jelenek s mik a voltak,
Mik jönnek az északi széllel,
Mit üt ránk ma és mi lesz holnap
S bennünket
Szülőnk gerjedelme mért büntet?
Bennem és künn-künn, szerte-széjjel
Halottak-e már a halottak
S alusznak-e nagy gödrű méllyel
S bennünket,
Igazakat, ki a Gaz büntet?
A TITOK ARAT |
![]() |
![]() |
"Láték egy asszonyt ülni
egy veres fenevadon, ...
|
Aratja a Földet a Végzet:
Nagy aratás van, sokasodik
Kereszt és tarló
S aki eddig az égre nézett,
Hűlt orcával ma sárba hajló.
S ki a szentek véréből ivott,
Szilajul, veres fenevadján
Nyargal részegen
A szörnyű asszony, a Titok
S minden ugrásra száz tetem.
Vörös bársonyban és skárlátban
Nyargal és dermesztően kacag
S meghal a lélek
S így rosszabb, mint holtan a sárban
S ez rosszabb halál, mint az élet.
Mind őrülünk, arat a Titok,
Halott lélekkel botorkálunk
S az asszony kacag,
Ki a szentek véréből ivott:
Fúl az ember s ő arat, arat.
VIRÁGOS KARÁCSONYI ÉNEK |
![]() |
![]() |
Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
Két szívet adnék oda,
Hogyha megint vissza-jönne
A Léleknek mosolya
S szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kivánata, Megtartóé,
Lázong át a szívemen,
Mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
Valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így igértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csúfság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazitását
Kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony
És száz jézusi seben
Nyiladozzék ékes bokréta.
A CSODÁK FÖNTJÉN |
![]() |
![]() |
"...Mikor a harmadik angyal
trombitált volna, leesék az égről
|
Csillag-zuhító angyal-trombiták
Piros hangjára addig-addig lestem,
Míg megérkeztek a káprázatok
S csodáit küldi, pirítva a testem,
A nyolcadik angyal: a Láz.
Minden rendestől eltéptem magam,
Szemem prédáit mind összezilálom,
Életem száz mással elegyítem,
Csapdoshasson vitézül föl az álom
S száz szinű álom-rettenet.
Csodálatos, képes rettenetek
Szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
Ülnek bennem viziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván,
Hogy minden: ugyanegy legyen.
Igy, az üröm és halál-vágy után,
Teljességessé, fantomossá válok,
Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
Már minden mindent vállalok.
A Láz és én vagyunk ma a világ,
Nem sietek, mert már el ugyse kések,
Csillag-zuhító angyal-trombiták,
Száz élettel fölérő jelenések
Visznek csodák föntjére föl.
1914 május
VOLT EGY JÉZUS |
![]() |
![]() |
Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.
Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.
Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.
Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.
Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.
Ugy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.
NEM CSINÁLSZ HÁZAT |
![]() |
![]() |
"...Fölálla azért Dávid
király az ő lábaira, és monda: |
Szabadulás fény-sáva olyan vékony
S a Halálig sem jutottam el,
Azután meg nincsen hajlékom
S hajlékot az Urnak sem épitettem
És itt állok hitetlen.
Harcaimnak emléke sem remegtet,
Tán helyettem járt itt valaki,
Aki bűnös csodákat kezdett:
Nézem és nem ismerem meg az arcom:
Ez az én hires harcom.
Csetepatáztam örökkön az Úrral
S pár zsoltárát megírtam talán,
S beszélik, hogy jöttem sok újjal,
Beszélik, hogy megbántottam sok régit,
Beszélik, így beszélik.
Nem férfi az Élet, de léha asszony
S még hogyha az Úr is int felé,
Nincs, amit lelkére aggasson
Az Úrnak s az urának sohse épít
S nem csinál semmit végig.
Óh, Élet, Asszony s előtte Halálnak,
Te rangos, ősi, nagy Félelem,
Hol van jó küszöbe a háznak,
Melyet az én Uramnak építettem,
Magamnak építettem?
Ha harcért jár ez, hajh, miért harcoltam
S miért volt a kiontotta vér?
Vagy átkozott vagy bolond voltam:
Házam nincs és idegen az én arcom:
Ez az én hires harcom.
1914 február 16
A SZÉTSZÓRÓDÁS ELŐTT |
![]() |
![]() |
"És áll (az előbbieknek)
helyébe egy utálatos... és békességnek |
Hát népét Hadur is szétszórja:
Szigoruabb istenek ezt így szokták,
Miként egy régi, bánatos, erdélyi
Prédikátor írásba rótta
Keresvén zsidókkal atyafiságunk.
Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,
Volt utonállók új utbanállóknak
S míg úrfajtánk egymást s a népet falta;
Tunya álmainkat jég verte
S még a Templomot se épitettük föl.
Helyünkön meg nem tudtunk állni
S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk,
Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,
Jöhet a helyünkre akármi:
Megöltük és kibűnöztük magunkat.
És mi nem leszünk majd szétszórva
Árvult, de mégis győzedelmes fajta:
Minket korszakok tűz-dühe nem edzett
S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.
1914 január
ÉS MOST MÁR |
![]() |
![]() |
És most és most már
Nincs bennem avas ijjedelem,
Rosszabb már nem jöhet a rossznál:
Elfelejtem s tán kiheverem
Lódítván magam ölből ölbe.
Kik fajuk óvták,
Óh, mindig így cselekedtenek:
Csalódott s fáradt pátrióták,
Hajszolták maguk sok-sok beteg
Mámorba, feledésbe, csókba.
Törő, sok szirtnak
Nem kinálom immár a fejem,
Bús csodák és sorsok lebírtak,
Ilyenkor legszebb a szerelem
S igaza volt Antoniusznak.
Elvész az ország,
Ha elfogytak az aszkéta szivek
S fájdalmaim testem mért rontsák,
Mikor nincsen minek és kinek
S zsongító asszony-ölek várnak.
Biblia mondja:
Pusztuló nép vezérei
Mind-mind a bujaság bolondja,
Ha már nem tud szépen vérzeni
S pusztulás hív paráznaságot.
Hős fajom döglik,
Hiába harc, hiába fájdalom,
Hiába gőg, hagyjuk a többit:
Kötél szakadt és én vén hátamon
Bizsergő vágyak poklát érzem.
A NAGY HÍD |
![]() |
![]() |
Nagy Hídnak szép, támos hajói,
Ti, Életen ringva átvivők,
Ma nektek fogok gyónva gyónni,
Tegnapi és mai nők
És talán holnapiak.
Távozó léptű férfi-ember
Nem tud átalmenni a folyón,
Csak kapcsolódó szerelmekkel
S hazugul is ragyogón
S igazán is hazugul.
Vertem a nagy Hidat ragyogva
S mint a régi, ős szerelmesek,
Ugy gondolok az asszonyokra:
Egyik se volt kevesebb
És többet egyik sem ért.
Ring a nagy Híd s a másik partot
Mikor érem el már, nem tudom,
De hálásan emelek arcot
Itt is, ott is az uton,
Édes, ringó átvivők.
VÖRÖS TELE-HOLD EMLÉKE |
![]() |
![]() |
Hegy mögül mikor vörös tele-Hold
Ébredt,
Az alkonyon (már három éve lesz)
Elébed
Csöndesen beteg szivem lehullott.
Mennyi minden száguldozott közénk
S üzte
Vörös Holdkor, sok tévedt alkonyon
A tüzbe:
Hamvadunk még, vagy már elhamvadtunk?
CERUZA-SOROK PETRARCA KÖNYVÉN |
![]() |
![]() |
Itt az írás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Igy írtak a hajdani nem szeretettek,
Igy írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sirást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.
MÉG FÁJOBB KÖNNYEK |
![]() |
![]() |
Síró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.
Valahol meg kellett vón' állnom
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.
Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.
KI VÁRNI TUD |
![]() |
![]() |
(Küldöm, ki érti) |
Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.
Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.
Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.
UZSORÁS KÖLCSÖNÖK VÁLTÓJA |
![]() |
![]() |
Szerelem, óh, uzsorás kölcsön,
Föl-fölesdeklő napjaimnak
Rosszkor érkezett drága rossza,
Mégis - mégiscsak visszahozza
Nagy fizetségeit a kínnak
Egy-egy boldog, hitető napod.
Tudom, hogy vénülőn adózni
Kicsit szégyen a szerelemnek,
De a szégyen szerelmes lángja
Festi vénségem ifjuságra
S boldog napokon elpihennek
Boldogtalanok zavarai.
Engem megillet, mit küzdésben
Ifjúságom balgán mulasztott,
Parázsos, hívő, csókos órák,
Könyörületek, nagy adósság
S mámorok, melyekbe fulasztok
Üres, fekete emlékeket.
![]() |
![]() |