Szívverések az éjszakában
 |
Amennyiben megragadnád Norvégiát, jól megráznád,
és több ezer kilométeres körzetben kiszórnád
belõle a jávor- és rénszarvasokat, majd teletömnéd
az egészet madarakkal, csak az idõd vesztegetnéd,
mert ezt már valaki elõtted megtette.
Fjordföld a Déli Sziget délnyugati részén
található, a maga sok hegyével egyike az isten-féle
föld legmeglepõbb részleteinek, sisakjainak egyikérõl
szemlélõdve az ember szeretne spontán vastapsban kitörni.
Varázslatosan félelmetes. A talaj úgy van
fokozatosan meghajtogatva, megtördelve, hogy az agyad a látványtól
reszketõ éneklésbe kezd koponyád belfalán,
amennyiben megpróbálod felfogni azt. A hegyek és a
felhõk egymáson tobzódnak, a temérdek jégfolyam
milliméterekre szaggatott, vízesések robajlanak az
alul elterülõ nyílegyenes, zöld völgybe, és
minden mágikusan csillog Új-Zéland tiszta fényeiben,
ami a piszkosabb levegõhöz szokott szemek számára
túl szép, hogy igaz legyen. |
Amikor Cook kapitány 1773-ban megpillantotta a tengerrõl,
így jellemezte: „Sziget, ahol, ameddig a szem ellát, hegycsúcs
csoportok sorakoznak, amelyek közt nehezen elképzelhetõ
völgyek megléte". A feltûzdelt völgyeket gleccserek
vájták ki évmilliók alatt, s közülük
sok a tenger sok mérföldnyi benyúlása a szigetre.
Némely szikladarab több száz lábat zuhanva a
vízbe pottyan, ahol további sok száz lábnyi
út várja még. Mûködõ gépezet
benyomását kelti a táj. A nyugtalan szélcsapkodások
és esõ ellenére a hegyek büszkén, boldogan
hirdetik monumentalitásukat.
A vidék nagy része még ma is feltáratlan.
A kevés meglévõ út Fjordföldön hirtelen
megszakad egy-egy hegy lábánál, ezért a turisták
nagy része sosem látja a peremvidéket. Néhány
hátizsákos tovább jut, és csak nagyon-nagyon
kevés hétpróbás hegymászó próbál
meg a föld szívébe hatolni. |
 |
A fûrészfogas zavar, a lehetetlenül mély
szakadékok, amelyeken a lábbal való átkelés
gondolata is lidérces, felfedezett részei javarészt
helikoptereknek köszönhetõk.
Bill Blackrõl azt tartják, hogy egyike a világ
leggyakorlottabb helikopter-pilótáinak, és ez igen
valószínû. Úgy ül, akár egy zsugori,
roppantón kapaszkodva joystickjába, és rágózik
lassú folyamatossággal röpködés közben
az éles csúcsok közt, láthatólag azt akarva,
hogy sikonyálj. Amint a gép majdnem szétkenõdik
a sziklafalon, váratlanul felkapja, és átemeli a hegy
fölött, majd leejti lebegve a semmiben, s ez felér egy
hittérítéssel. A völgy émelyítõn
kavarog alattunk, miközben folyamatosan irányt váltunk,
mintha egy óriás kezében lévõ kötél
végén ingáznánk.
A helikopter leejti az orrát, és dübörögni
kezd az egyenes fal mellett. Riogatjuk az elõttünk feltûnõ
madarakat, amelyek lélekszakadva csapkodnak ennek következtében.
Mark gyorsan a széke alá bukik látcsövéért.
„Keák!" - mondja. Bólintok, de csak bizonytalanul.
A fejem már éppen elég kontrakciós mozdulattal
kell, hogy megküzdjön.
 |
„Hegyi papagájok - tudatja Mark. - Igen intelligensek,
hosszú, karvalyos a csõrük. Le tudják tépni
vele az ablaktörlõ lapátokat, és ezt gyakorta
meg is teszik."
Mindig megfélemlített a sebesség, amivel
Mark általam sosem látott madarakat felismer, még
ha azok csak pöttyök is a horizonton.
„A szárnycsapásuk igen egyedi - magyarázza.
- De az igazi összetéveszthetetlenségüket akkor
vehetnénk észre, ha a helikopter megszûnne zajongani.
Egyike azon fajoknak, amely segítségért tüntetve
a saját nevét kiáltozza. Kea! Kea! Kea! A madárszeretõk
imádják ezért. Nagyszerû lenne, ha Pallas szöcskéje
hasonló trükkre volna képes. Könnyebb lenne azonosítani". |
Még pár másodpercig követi õket,
majd eltûnésük után leteszi a látcsövét.
Nem miattuk jöttünk.
„Érdekes madarak, bár van néhány
különös szokásuk. Nagyon sokat adnak a fészkük
külalakjára. Egy kea fészket találtak, amelyet
1958-ban kezdtek építeni a madarak. 1965-ben még mindig
rendezgették, kivéve, betéve részeket, de még
mindig nem költöztek be. Ilyen szemszögbõl kicsit
olyanok, mint te."
Amint elérjük a szakadék szélét,
röviden megállunk pár yardnyira a vízeséstõl,
amely a két szélen tölti fel az alattunk több száz
lábnyira lévõ folyót. Repülõ üveggömbünkbõl
bámulunk, és hirtelen úgy érzek, mint egy másik
bolygóról érkezett látogató, aki az
égen át aláereszkedve tanulmányozza az idegen
világot. Kicsit émelygek is, de ez csak rám tartozik.
Kis rázkódással Bill felemeli a helikoptert
a szakadékból a tiszta ég felé. A kövek
puszta mennyiségének látványa és az
ûr, amely könnyeden vesz körül, az agy érzékelõit
újra és újra elborítják. Aztán,
amikor úgy hiszed, megtapasztaltál minden csodát,
amit ez a föld felvonultathat, ha körbejársz egy csúcsot,
kezdõdik minden elõlrõl, de már fokozott intenzitással.
A gleccserek felszínét követjük. A fény
hirtelen felbukva mögöttünk pislog, de amint formákat
kezd mutogatni, úgy véled, álmodsz. Hatalmas, rekord
súlyú tornyok emlékeztetnek óriások
torzóira, elrettentõ méretû barlangokkal és
ívekkel, töredezve és gyûrögetve, mint számos
gótikus székesegyház, melyeket jelentõs magasságból
pottyantottak le, de mindez jégbõl és hóból.
Mintha Salvador Dalí és Henry Moore kísértetei
érkeznének éjszakánként az elemekkel
játszani.
Ösztönös, nyugati reakcióm tör elõ,
amikor egy semmihez sem hasonlíthatóval szembesülök:
megragadom a fényképezõgépem, és filmezni
kezdek. Úgy érzem, könnyebben meg tudok majd birkózni
vele, amikor az csak egy incsnyi színtömeg egy papíron,
és a székem nem próbál ide-oda dobálni
a szobában.
Gaynor, a rádióproducerünk felém szegezi
mikrofonját, és megkér, hogy írjam le, amit
látok.
„Mit?" - kérdezem makogva.
„Ez az! - válaszolja - így tovább!"
Makogok még egy keveset. A helikopter-rotor lapátjai
néhány incsnyire forognak a jégtorony csúcsától.
Sóhajt. „Nos, ennek a helyére valószínûleg
mást veszek majd" - mondja, és leállítja a
kazettát.
Még egy agypaszírozó fordulatot teszünk
az óriási jégszobrok körül, aztán
megindulunk lefelé a szakadékba, amely szinte otthonosnak
hat az elõzményekkel összevetve.
Van még egy utas velünk a levegõben: Don Merton,
egy kellemes ember, olyasfajta légkörrel, amilyen egy bocsánatkérõ
lelkészé. Csendben ül, alkalmanként visszatolja
szemüvegét orrhídján, és „Igen, ó
igen!" dörmögi magában, mintha valami olyat észlelne,
amit mindig is szeretett volna. Igen jól ismeri a környéket.
Az Új-Zélandi Fajfenntartóknál dolgozik, és
talán többet tett bármely élõ embernél
Új-Zéland megrémült madarainak megmentéséért.
Ismételten közel kerülünk a szakadék
falához, több száz láb magasságban, és
észreveszem, hogy a következõ, hosszú, egyenes
ösvény alattunk lehetetlen hirtelenséggel türemkedik
felfelé a völgy sarkantyújaként. Szenvedek borzalmasan
szédülve. Néha képtelennek érzem magam
felállni, s az ösvény puszta látványa
a legrosszabb rémálmaim idézi.
„Valaha gyakran feljöttünk" - dörmögi Don
elõrenyújtott ujjával mutatva.
Ránézek bámulattal, majd vissza az ijesztõ
ösvényre. Pár lábnyira vagyunk csak tõle,
és a rotorlapátok tompa huppogásának visszhangjait
hallani hátulról. A csapás egy-két láb
széles lehet, füves és nyirkos.
„Igen, úgy vélem, kissé meredek - mondja
Don elegáns kacajjal, mintha ez lenne az egyetlen ok, amiért
nem kerékpározik rajta. - Elõttünk, a csúcson
van egy csapásos mederrendszer. Akarjátok látni?"
Idegesen bólintunk, és Bill felrepít.
Hallottam ezt a kifejezést - „csapásos mederrendszer"
- korábban új-zélandi zoológustól, méghozzá
olyan határozottsággal, hogy hirtelen nem volt merszem azt
mondani, hogy fogalmam sincs, mirõl beszél. Úgy határoztam,
a megfejtéshez abból indulok ki, hogy csatolt, különálló,
vízzel telt mélyedés-rendszerre kell számítanom.
Ennek kapcsán egy két nappal korábbi élményem
bukkant elõ, mielõtt elegendõ bátorságom
lett volna elismernem, mekkorát tévedtem.
A csapásos mederrendszernek semmi köze ahhoz, amire
számítottam. Magas, nyitott helyen alakulhat ki. Egy különös
jelenség fura megnevezése ez. Hatásában nem
túl drámai, talán észrevétel nélkül
hagyod el, ha nem vagy új-zélandi zoológus, és
egyike azoknak a különleges helyeknek a földön, amelyeket
állatok hoztak létre.
A helikopter most a csúcs fölött söpör
a nyitott völgy felé, elfordul, átemelkedik egy másik
csúcson, ismét elfordul és megnyugszik. Leszálltunk.
Megkövült csendben ülünk, nehezen elhíve,
hogy talajt értünk. A csúcs mindössze néhány
yard széles. Minden oldalán több száz lábnyi
mély, így elõttünk is.
Bill megfordul, és ránk mosolyog. „Semmi aggodalmat"
- mondja, amirõl eddig azt hittem, csak az ausztrálok csinálnak
ilyet. A efféle pillanatokban ez a fajta kizökkentés
az, amire szükséged van. |
 |
Idegesen kimászunk, lehajtva fejeinket a forgó lapátok
miatt, elsétálunk a szakadék széléig.
Hegyfokunk körül mély, szaggatott völgy indul tõlünk
három irányba alacsonyabb szinteken lágyuló
körvonalakkal. Éppen alattunk fordul éles ívben
balra, hogy aztán hirtelen rángásokkal és törésekkel
eljusson a Tazmán tengerhez, amely egy homályos csillanás
a végtelen irányából. A kevés felhõ
nem sokkal fölöttünk van, és követi a völgy
hullámait friss árnyékával, erõsbítve
ezáltal a perspektíva nagyságát.
Mikor a huppogó pengék a helikopteren végre
megnyugszanak, a völgy levegõs mormogása felerõsödik,
hogy feltöltse a csendet: a vízesés mély morajlása,
a tenger távoli szusszanása, a bozótos fû rekedt
remegése, és a keák, akik egymásnak mutatkoznak
be. Ugyanakkor van egy hang, amit nem hallunk meg - nem csak azért,
mert a nap rossz szakában érkeztünk, de ráadásul
rossz évben is. Többé nem érkezhetünk jó
évben. 1987-ig Fjordföld a legkülönösebb, legkevésbé
földies hangok tulajdonosa lehetett. Évezredekig a megfelelõ
évszakban az éjszaka leszálltát követõen
lehetett ezeken a vad sziklacsúcsokon és völgyekben
hallani.
Mint egy szívverés, olyan volt: mély, erõs
lüktetés, amely végig visszhangzott a sötét
szakadékon. Olyan mély volt, hogy az emberek úgy mesélték,
elõbb kaptak gutaütést, mint ahogy meghallották,
és olyan volt, mintha a nehéz levegõ csapódott
volna nagy erõvel valaminek. Sokan sosem hallották, és
már nem is fogják. A kakapo hangja volt az. Az öreg,
új-zélandi, éjjeli papagájé, amely magasan
ült egy szikla tetején, és hívta társát.
Minden teremtménybõl, amelyet ebben az évben
felkerestünk, talán a legfurcsább és legérdekesebb
faj ez, és egyben a legritkább, a legnehezebben fellelhetõ.
Valamikor, mielõtt az emberek benépesítették
Új-Zélandot, több száz ezer kakapo létezett.
Aztán több ezer, majd több száz lett a számuk.
Ma csak negyven él, és a számsornak nincs vége.
Itt Fjordföldön, ahol sok ezer évig volt a madár
fõ lakhelye, ma már egy sincsen.
Don Merton többet tud ezekrõl a madarakról,
mint bárki más a világon, és velünk jött
részben idegenvezetõként, részben pedig a repüléssel
lehetõsége nyílott ellenõrizni, hogy tényleg
az utolsó kakapo is eltûnt volna?
Helikopterünk szédítõ szögben ült
a csúcs tetején, láthatólag a leggyengébb
széllökés is könnyedén a messzi mélybe
segítette volna. Mark és én lassan elõgyelgünk
makacs, nehézkes tartással, mintha mindenünk fájna.
Minden mozdulatot, amit teszünk, a fejünkkel indítunk
el, mielõtt maradék testrészeink felzárkóznának.
Bill Black boszorkányosan vigyorog szárazföldi városlakó
mivoltunkon.
„Semmi aggodalmat! - fújja vidáman. - Bárhol
le tudunk szállni. Don akart idejönni, ezért ide jöttünk.
Persze nem lehetnénk itt, ha fúj a szél, de nem fúj.
- Leül egy kisebb kõre, és rágyújt. -
Most valahogy nem" - teszi hozzá, és a távolba veszik
tekintete, szemléletesen mutatva be azt az ovációs
lelkesedést, amiben kitörnénk, ha egy erõs szellõ
áthelyezne minket a völgybe. Gaynor egy darabig tüntet
a mozgás ellen, nehogy túl messzire kerüljön a
helikoptertõl, de végül úrrá lesz rajta
a Billel készíthetõ riport gondolata. Elõhúzza
a rikító színû kábeleket, a felvevõ
magnót a háti táskából, rákattintja
kicsi fejhallgatóit a haja széleire anélkül,
hogy egyszer is le merne pillantani balra vagy jobbra. Odatuszkolja mikrofonját
Bill orrához, szabad kezével pedig megkapaszkodik a talajban.
„Tizenöt éve röpködöm Fjordföld
fölött - meséli Bill, amikor a lány bebiztosította
magát - fõleg telekommunikációs megbízatásból
kifolyólag, néha fejlesztéseknek köszönhetõen.
Általában nem utaztatok turistákat. Nincs erre idõm.
Különben sokat dolgoztam a kakapo szállítási
programban, gondnokokat röptettem Új-Zéland legmegközelíthetetlenebb
részeire. Egy helikopter erre igen alkalmas, mivel bárhol
le lehet tenni. Látod azt a sziklacsúcsot ott?"
„Nem! - kiáltja Gaynor mereven a földre nézve.
- Még nem akarok odanézni. Csak mondj el egy történetet…
Valami vicceset, ha lehet… kérlek."
„Vicceset? - kérdi Bill, és egy hosszú,
gondolattelit szippant cigarettájából, amint végignéz
a völgyön. - Nos, egyszer megégettem a kezem a helikopterben,
mivel nem vettem észre, hogy a kesztyûm olajban úszik.
Ilyesmire gondoltál?"
Don Merton ezalatt pár yardnyira került, és a bozótosban
egy ösvényt nézeget. Leguggol, és igen óvatosan
arrébb söpri a földet. Talál valamit, és
felemeli. Kicsi, erõsen ovális, fakó színû
formát tart kezében. Egy darabig óvatosan vizsgálja,
majd leejti vállait lehangoltan. Int nekünk, hogy menjünk
oda. Idegesen követjük, és az ujjai között tartott
dologra meredünk szomorúsággal telve el. A tárgy
egy egyszerû, érintetlen, édes paradicsom. Nem tudom,
mit szóljak.
Sóhajt, és visszateszi a paradicsomot.
„Ezt a helyet Kakapo Kastélynak hívjuk - meséli
felnézve, majd ránk bandzsítva a csillogó napfényben:
- Ez az utolsó ismert kakapo lakhely egész Új-Zélandon."
Ez a hely egy csapásos medencerendszer része. Rögtön
leírom, mit is takar ez a megnevezés. Mindössze egy
felületesen ásott mélyedés látható.
Mélyítetlen és egy kicsit terebélyes. Újra
körülnézve a tájképen szinte megvadulok.
Olyan messzire repültünk az érintetlenség belsejébe,
de nem találtunk egyebet, mint karcolatokat és tojás
helyett egy paradicsomot.
Néhány ügyetlen megjegyzést teszek,
Mark rosszallóan néz rám, és Don tekintete
is felhõsödni kezd.
„Ó nem - szól Don -, nem számítottam
tojásra. Tojásra nem. Nem itt, ó nem, egyáltalán."
„Ó - mondom -, azt hittem, amikor felvetted a paradicsomot…"
Mark a szája sarkából veti oda: „Don elmagyarázta
az egészet a helikopterben."
„Nem hallottam semmit."
„Tudod, nem találhatsz tojást egy csapásos
medencerendszerben - tudatja türelmesen Don. - Ez csak az udvarlás
és a párzás színtere. Én tettem ide
a paradicsomot, amikor a múlt évben itt jártam. Ha
lenne kakapo a környéken, megette volna." Újra felemeli,
és átnyújtja nekem.
„Látod, egy karcolás sincs rajta. Egyetlen harapásnyom
sincs. Pedig kikezdte volna. Nagyon aprólékos madárfaj.
Nem tudni, mi történt az itt élõ utolsóval.
Talán megölte valami, például egy macska. Úgy
véljük, néha fel tudnak jönni ebbe a magasságba.
Fjordföld tele van macskákkal, és ez nem jó hír
a kakaponak. Bár talán nem minden macska kezdene ki vele.
Némelyik megpróbálná - sikertelenül -
meghámozni, mint egy kiwit, és tovább állna.
Másoknak már sikerült, és ezért álltak
tovább. A kakapók nincsenek hozzászokva a védekezéshez.
Megkövülnek, ha színre lép egy macska. Bár
erõs szárnyaik és karmaik vannak, nem használják
azokat védekezésre. Egy kiwi egyébként kiütné
a macskát. Õk edzésben vannak, mert egymással
is küzdenek. Ha kettõt beteszel egy barlangba, reggelre az
egyiket holtan találod."
„Vagy a kakapo elpusztulhatott öregségében.
Nem tudjuk, meddig élnek, bár valószínûleg
sokáig. Talán egy emberöltõnyiig. Bármi
is az ok, a kakapo már nincs itt, és azt hiszem, ebben egész
biztosak lehetünk. Most már nincs belõlük Fjordföldön."
Visszaveszi tõlem a paradicsomot, egy utolsó, reménytelen
gesztus kísérletében visszateszi az akvárium-rendszer
csúcspontjára.
Nagyjából mostanáig - a dolgok evolúciós
skálája szerint - Új-Zéland vadélete
megközelítõleg madarakat jelentett. Csak madarak tudtak
a környéken közlekedni. Sok madárfaj - amely ma
megtalálható itt - õse bevándorló volt.
Néhány denevérfaj, emlõsök igen, de -
és ez itt a lényeg - ragadozók nem lakták.
Sem kutyák, sem macskák, sem menyétek, sem görények,
semmi olyan, amitõl a madaraknak menekülniük kellett volna.
És persze maga a repülés egy menekülési
forma. Túléli mechanizmus, és Új-Zéland
egy madárfaja ezt nem ismerte fel. A repülés kemény
munka, sok energiát igényel.
De nem csak errõl van szó. Összefüggés
van ugyanis a táplálkozás és a repülés
között is. Minél többet eszel, annál nehezebben
repülsz. Így történhetett meg, hogy egy rövid
étkezés utáni levegõbe emelkedést a
madarak elintéztek egy nagyobb menüvel és utána
tipegéssel.
Amikor az európai betelepülõk megérkeztek
ragadozó falkáikkal, sok Új-Zélandon élõ
repülésképtelen faj tipegése bizonyult lassúnak.
A kiwiké, a takahéké és az éjszakai
papagájoké, a kakapóké is.
Közülük a kakapo a legfurább. Feltehetõleg
a pingvin igen különös lény, ha belegondolsz, de
robosztus különlegesség, és maga a madár
tökéletesen alkalmazkodott a világhoz, amit magáénak
talált, ahogyan a kakapo ezt nem tette. A kakapo kifutott az idõbõl.
Ha ránézel egyre, nagy, kerek, szürkésbarna arcot
látsz, békésen ártatlan zavarodottságot
kifejezõ tekintettel, amely ölelésre késztet,
és optimista dalok zengésére a jövõt illetõen,
bár tudod, optimizmusra nincs sok ok.
Rettentõen kövér madárfaj. Egy jól
megtermett példány hat-hét fontot nyom, és
a szárnyai egy kis csapkodáshoz elegek, ha úgy vélné,
ideje kicsit utazgatni - de a repülés ki van zárva.
Szomorúan, de nemcsak repülni felejtett el, hanem azt is elfelejtette,
hogy elfelejtett repülni. Nyilván egy igazán megrémült
kakapo néha felszalad egy fára, és leugrik róla,
ahonnan úgy esik le, mint egy tégla, és könyörtelenül
seggre esik.
Nagysága felõl a kakapo sosem tanult meg aggódni.
Nem volt semmi, ami erre késztette volna.
A legtöbb madár, ha egy ragadozóval szembesül,
legalább felismeri, hogy helyzet van, és fedezékbe
vonul, még ha ez kicsinyeinek vagy tojásainak magukra hagyásával
jár is, de nem így a kakapo. Az õ reakciója,
ha szembesül egy potenciális ellenféllel, az, hogy nem
tudja mitévõ legyen. Nincs koncepciója, sem elképzelése
arról, hogy az a valami esetleg bántani fogja, ezért
tovább ücsörög tökéletes káosszal
fejében, ráhagyva az állatra a következõ
lépés lehetõségét - amely általában
igen gyors és egyben az utolsó.
Frusztráló az ellentmondásra gondolni, amit
a nyelv hoz magával. Az évezredek alatt végbemenõ
evolúció igen-igen lassú, míg a „természetes"
kiválasztódás generációról generációra
tör elõre a különös, aberrált kakapók
rovására, amelyek kicsit lelassultak a dolgok megfelelõ
felfogásához. Az egész rövidre lesz zárva
abban a pillanatban, amikor valamelyikük ezt mondja: „Ha bajszos,
tûfogú lényt látsz, rohanj, ahogy bírsz".
Másrészt az emberi teremtmények, amelyek majdhogynem
kivételek a mások kárán való tanulásukkal,
okozói is jelen körülményeiknek.
A gond az, hogy ez a ragadozó-ügy túl hirtelen
történt Új-Zélandon, és mire a természet
elkezdené kiválasztani a beidegesedett és abroncsvastag
lábú kakapókat, már egy sincs, ha megfontolt
emberi beavatkozás nem történik a számukra ismeretlen
ellen való védekezésükbe. Segítene, ha
több születne belõlük, de ez több problémát
is hozna magával. A kakapo egy magának való teremtmény,
nem szeret másokat. Még a többi kakapót sem.
Egy fajfenntartási dolgozó, akivel találkoztunk, azt
mondta, hogy néha csodálta, ha a hím hívó
hangja nem riasztotta el a nõstényt, ami egy biológiai
abszurdum, és csak a diszkókban jellemzõ. A párzás
módszere csodálatosan bizarr, kivételesen sokáig
tart, és majdnem teljességgel eredménytelen.
Kb. így történik:
A hím kakapo épít magának egy csapásos
medencerendszert, amely egyszerûen csak durván ásott,
sekélyes bemélyedésekbõl áll a talajban,
egy vagy két ösvénnyel az aljnövényzet felé.
Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti az ösvényt
a más állatok által készítettektõl,
hogy a vegetáció mindkét oldalon igen precízen
ki van csipkedve.
A kakapo jó akusztikára törekszik a csapásos
medencerendszer helyének kiválasztásakor, gyakran
egy völgy fölé tornyosuló sziklát választva
ki, és mikor a párzási idõszak eljön,
beleül medencéibe, és mennydörögni kezd.
Ez valami különleges koncert. Kidülleszti két
hatalmas légzsákját a mellkasa két oldalán,
lehajtja fejét, majd olyan hangok hallatásába kezd,
amelyeket szexisnek talál. Ezek a hangok elmélyülve
rezegtetik az éjszakai levegõt, megtöltve a völgyet
a hátborzongató szívveréssel.
Az ütések igen mélyek, és még
mélyebbnek találod õket köszönhetõen
annak, hogy az érzet és a hangok egymást erõsítik.
Képtelen vagy megállapítani a hangok forrását,
mindenhonnan hallod õket. Ha tájékozott vagy a különféle
hi-fikben, tudod, hogy beszerezhetõek úgynevezett mély-nyomók
(sub-woofer), amelyek azon mély frekvenciák átvitelére
képesek, amelyek mindenhol kitöltik a szobát, még
a kanapé mögött is. Az elv hasonló, nem tudod megmondani
a hang forrásának helyét.
A nõstény kakapo sem képes a hangszóró
betájolására, amelynek jelentése ilyesmi: „Gyere,
a tiéd leszek", „Hol jársz?", „Gyere, a tiéd leszek",
„Hol a pokolban vagy?", „Gyere, a tiéd leszek", „Most jössz
vagy mi a szösz?", „Gyere, a tiéd leszek", „Az isten szerelmére!",
„Gyere, a tiéd leszek", „Játsszál egyedül!" -
és ez igen hasonlóvá teszi õt az emberekhez.
A hím sok egyéb hang kiadására is
képes, amelyek rendeltetésével nem vagyunk tisztában.
Én persze csak azt tudom, amit elmondtak, de a zoológusok,
akik évek óta tanulmányozzák, nem jöttek
rá. A zajok tartalmaznak magas frekvenciákat, fémes,
orrszerû „csing" hangokat, hümmögést, pénztárgép-hangot,
„szkarkolást" (ezt hallatja: szkark), rikácsolást,
disznószerû röfögést, sikítást,
kacsaszerû varkogást, és majomszerû visítást.
Vannak segélykérõ hangjaik is, amit a fiatalok hallatnak,
amikor megbotlanak vagy leesnek egy fáról, és ezek
skálája is az alacsony hullámoktól a vibráló,
magas krákogásokig tart.
Hallottam egy kazettát, amelyre kakapo keltette zajok
rögzültek, és szinte lehetetlen volt elhinni, hogy mindezt
egyetlen madár hallatta, vagy hogy egyáltalán állat.
Inkább Pink Floyd stúdiófelvételeknek tûntek.
A zajok némelyike a párzás késõbbi
szakaszaiban hallatszik. A csilingelés például, amely
nem hallható messzirõl, nagyon határozott irányú,
és segítheti az elõkeveredett nõstényt,
akit éjszakáról éjszakára ostromolt
a hím (néha három hónapon át, hét
órás esti mûszakban), hogy rátaláljon.
Persze ez nem mindig sikerül. A nõstények nemzõképesen
csak alkalomszerûen tûnnek fel, várnak kicsit, majd
tovább állnak.
Nem ezt akarják. Ha nemzõképesek, a szexuális
vezéreltetésük igen erõs. Egy nõstény
kakapo húsz mérföldet gyalogolt egy éjszaka,
hogy meglátogasson egy hímet, majd reggel visszasétált.
Ugyanakkor sajnálatos módon, az idõtartam, amíg
a nõstény képes így viselkedni, igen rövid.
Mintha a dolgok még mindig nem lennének eléggé
bonyolultak, a nõstény csak akkor párzóképes,
ha egy különleges növényfajta, például
a podokrap gyümölcsözik. Ez csak kétévenként
esedékes. Amíg nem teszi, a hím kedvére mennydöröghet,
de ettõl kötve lesz neki jobb. A kakapo válogatós
diétája egy csomó új elkeserítõ
dologgal jár. Épp csak megpróbáltam belegondolni…
Képzeld el, hogy egy utaskísérõ vagy a levegõben,
és mohamedánokat, zsidókat, vegetáriánusokat,
vegánusokat és diétázókat kell kiszolgálnod,
amikor csak pulykád van, mert karácsony van, és így
talán megérted, mirõl van szó.
 |
A hímek igencsak elfáradnak a hónapokig
tartó, medencékben való ücsörgésben
és hangok hallatásában, várakozva társaikra,
amelyek egy speciális gyümölcsfa után vágyakoznak.
Amikor egy mezõõr, aki a kakapók párzási
területén kóborolva elhagyta kalapját, annak
megtalálásakor egy kakapo éppen azt erõszakolta.
Egy másik alkalommal néhány opusszum bunda szolgáltatta
alapját hasonló félreértésnek, egy olyan
élménynek, amely nagy valószínûséggel
nem hozott kielégülést egyik félnek sem.
Mindezen hónapok ásásának, tipegésének,
rikácsolásának, mennydörgésének
és szkarkolásának, valamint a gyümölccsel
való kicsinyeskedésnek összegzett eredménye,
hogy három-négy évenként egyszer a nõstény
kakapo lerak egy tojást, amelyet azonnal meg is eszik egy ragadozó.
Így a nagy kérdés ez: hogyan húzta
a kakapo ilyen soká?
Nem zoológusként el kell tûnõdnöm,
hogy mi van, ha a természet mentesít valakit valami produkálásának
kényszerétõl, ami a verseny jó részében
a túlélést biztosíthatja. |
„Mi lenne, ha leragadnánk ennél a pontnál? Nem
fog fájni, de legalább elgondolkoztat."
Valójában a kakapo az a madárfaj, amely
engem valamiképpen emlékeztet a brit motorkerékpár-iparra.
Olyan régóta vannak meg saját szokásai, hogy
szükségképpen lett excentrikussá. A motorkerékpár-gyár
nem reagál a piaci nyomásokra, mert az tudomást sem
vesz róla. Számos motorbiciklit készítettek
számos embernek, és ennyi. Nem számított, hogy
mennyire voltak hangosak, nehezen javíthatóak, olajfröcskölõk
a maguk sajátságos módján, amint azt T. E.
Lawrence élete végén felismerte, mikor kiment az utcára.
A készítmények ezt tudták, és ha szükséged
volt egyre, ezt kaphattad. Ezzel vége is a történetnek.
És persze majdnem ez volt a brit motorgyártás történelmének
is a vége, amikor a japánok hirtelen úgy képzelték,
hogy a motorok másmilyenek is lehetnek: fényesek, tiszták,
megbízhatók és kezesek. Akkor aztán egy egész
új világra való ember vehet belõlük, nem
csak azok, akik agyában az képviseli az örömet,
ha a vasárnap délutánt a fészerben tölthetik
egy olajos ronggyal.
Ezek az igen versenyképes masinák megérkeztek
a Brit szigetekre (itt is egy olyan elszigetelt faj élt, amely nem
tanult meg versengeni. Tudom, hogy a japánok is szigetlakók,
de analógiám szándékának megfelelõen
mellõzöm ezt a tényt), és a brit motorbiciklik
ezt követõen szinte kihaltak.
Majdnem, de nem egészen. Életben voltak tartva
egy köteg rajongó által, akik érezték,
hogy bár a Nortonok és a Triumphok bonyolultak lehetnek és
fenevadak, de nekik volt hozzá merszük, kellõképpen
erõs személyiségük; a világ pedig sokkal
szegényebb hely lett volna nélkülük. Sok nehéz
változáson estek át az elmúlt évtizedben,
de mostanra újra elõbukkantak, újra üzemelnek,
mint az ismét jól fizetett motor-szerelmes motorja. Azt hiszem,
ez az analógia most komolyan veszélyeztetetté lett,
így talán jobb, ha kihagyom.
Pár nappal korábban volt egy álmom. Azt álmodtam,
hogy felébredve egy távoli tengerparton találtam magam
széttárt lábakkal egy nagy rakás rózsaszín
és fakó kék kõrengetegen, mozdulni képtelenül,
fejemet pedig a tenger morajlása töltötte be. Felébredtem
ebbõl az álomból, és széttárt
lábakkal heverve találtam magam egy nagy rakás rózsaszín
és fakó kék kõrengetegen, egy tengerparton,
szédülve zavaromban. |
 |
Nem tudtam mozdulni, mivel a fényképezõgép
tartójának szíja a nyakamat egy kõhöz
kötözte. Valahogy feltápászkodtam, és
a tengerre meredtem, megpróbálva kitalálni, hogy hol
is lehettem, és mintha még mindig álmodtam volna.
Talán ha felébrednék, egy repülõn találnám
magam, mert elaludtam filmnézés közben - gondoltam.
Körülkémleltem utaskísérõ reményében,
de a parton nem közelített senki italos tállal. Csizmáimra
néztem, és ez megmozgatott valamit a fejemben. Az utolsó
tiszta, felötlõ emlékem csizmáimról egy
zairei sártömegbõl való kikecmergést mutatott.
Idegesen fordultam körbe. Nem voltak sehol rinocéroszok, és
a part sem idézhette Zairét, mivel az szárazföldekkel
határolt. Ismét a csizmáimra pillantottam. Csúfosan
tiszták voltak. Hogy lehet ez? - tûnõdtem. Valami rémleni
kezdett a levételükkel és a tisztításukkal
kapcsolatban. De ki csinál ilyet, és miért? Egy reptér
emléke költözött vissza belém, valami olyan
kérdéssel egyszerre, hogy „honnan vannak?". „Zairébõl"
- volt a válasz. Elvették a csizmáim, és percekkel
késõbb tisztán, csillogóan fertõtlenítve
visszatérítették. Már rémlett az a korábbi
gondolatom is, hogy a csizmákra tényleg ráférne
egy tisztítás, méghozzá valamiféle új-zélandi
út kapcsán. Új-Zéland. Egész jó
kis paranoia tört rám az idegen baktériumok átszállításának
gondolatától az egyik legelszigeteltebb és legérintetlenebb
országba a világon. Az Új-Zélandról
való elrepülésre próbáltam visszaemlékezni,
de nem tudtam. Ebbõl arra a következtetésre jutottam,
hogy még mindig Új-Zélandon vagyok. Jó. Valahogy
tehát ide kerültem. De hová?
Ügyetlenül elbotorkáltam a tengerpartig átkapaszkodva
a hallucinogén színû köveken, és új,
elõnyös pozíciómból észrevettem
Markot, aki a távolban könyökölve nézegetett
egy régi fatörzset.
„Kicsi, vedlõ, kék pingvin" - mondta, amikor végül
odaértem hozzá.
„Mi? - kérdeztem. - Hol?"
„A fatörzsben - válaszolta -, nézd!"
Néztem. Egy kis pár fekete szem viszonozta kíváncsiságom
egy kék palástú sötét golyóból.
Ledobtam magam egy nagyobb kõre.
„Szép - mondtam. - Hol vagyunk?"
Mark elvigyorodott. „Azt hittem, gyorsabb leszel - válaszolta.
- Húsz percig aludtál."
„Oké! - dühödtem fel -, de hol vagyunk? Azt
hiszem, Új-Zélandra indultunk."
„A Kis Zátony Szigeten - tudatta. - Emlékszel?
Helikopterrel érkeztünk reggel."
„Á! - mondtam ekkor -, ez egyben meg is válaszolja
a következõ kérdésem. Elmúlott dél,
ugye?"
„Igen - egyezett bele Mark. - Kb. 4 óra, és várnak
minket teára."
Végigmértem a partot lesújtva a gondolattól.
„Tea?" - kérdeztem.
„Mike-kal és Dobbyval."
„Kikkel?"
„Csak csinálj úgy, mintha ismernéd õket,
mivel vagy egy órát trécseltél velük ma
reggel."
„Tényleg?"
„Dobby a sziget felügyelõje."
„És Mike?"
„A felesége."
„Értem. - Kicsit elgondolkoztam. - Tudom - vágtam
rá hirtelen. - Kakapót keresni jöttünk, ugye?"
„Igen."
„Találni fogunk?"
„Kétlem."
„Akkor emlékeztess, miért vagyunk itt?"
„Mert ez az egyike annak a két helynek, ahol kakapo található."
„De valószínûleg nem találunk..."
„Nem."
„Legalább teázunk egyet."
„Igen."
„Menjünk. És mondj el mindent újra. Lassan."
„Rendben" - szólt Mark. Készített néhány
utolsó képet a kis kék pingvinrõl, a madárról,
amelyrõl nem kívántam egyebet megtudni, elpakolta
a Nikonokat, és megindultunk a felügyelõ rezidenciájához.
„Most, hogy Új-Zéland megtelt mindenféle
ragadozóval - magyarázta Mark -, az egyetlen lehetséges
menedék a kakapók számára a védett szigetek.
Stewart szigete délen, ahol egy-két kakapo még fellelhetõ,
már benépesült, és távolról sem
biztonságos. Az ott talált példányok csapdába
lettek ejtve, hogy átszállíthassák õket
Codfish közeli szigetére. Ott oktatják és védelmezik
õket. Olyannyira védettek, hogy az sem biztos, hogy minket
odaengednek. A DOC-nál jelenleg vitatott..."
„DOC?"
„Ez az új-zélandi fajfenntartók megnevezése.
Vita tárgya, hogy odaengedjenek-e látogatókat. Egyrészt
segíthetünk a publicitás révén a projecten,
másrészt úgy vélik, nem szabad zavarni a madarakat.
Csak egyetlen élõlény segíthet találni
egy példányt, de õ valószínûleg
nem foglalkozik velünk."
„Ki õ?"
„Egy szabadúszó kakapo nyomolvasó. A neve
Arab."
„Értem."
„Van neki egy kakapo kutató kutyája."
„Hmm. Ilyesmire lenne szükségünk. Sok munkája
van a szabadúszó kakapo nyomolvasónak? Úgy
értem, nincs túl sok kakapo, amelynek a nyomát lehetne
olvasni, nemde?"
„Negyven. Tulajdonképpen három vagy négy
kakapo nyomolvasó létezik."
„Három vagy négy kakapo kutató kutya?"
„Pontosan. A kutyák speciálisan képzettek
kakapók nyomolvasására. Szájkosarat viselnek,
így nem bánthatják a madarakat. Valaha a kakapók
befogására használták õket a Stewart
szigeten, ahonnan ide szállították a madarakat helikopterrel.
Ez az elsõ ismert eset, hogy egy madárfaj a szárnyai
igénybevétele nélkül költözött." |
 |
„Mit csinál egy kakapo kutató, ha nincs mi után
kutatnia?"
„Macskákat öl."
„Puszta frusztráltságból?"
„Nem. A Codfish szigetet elárasztották a házi
macskák, amelyek visszatértek a vadonba."
„Mindig azt hittem, ez a megkülönböztetés
mondvacsinált. Szerintem minden macska vad. Vadak, ha úgy
hiszik, vadságuk egy csésze tejhez juttatja õket.
Tehát macskákat gyilkolnak a Codfish szigeten?"
„Már ki is irtották õket. Az utolsó
szálig. És a menyéteket, valamint az opusszumokat
is. Tulajdonképpen mindent, ami mozgott, és nem volt madár.
Nem hangzik szépen, de ilyen volt a sziget eredetileg, és
a kakapók csak így maradhatnak életben az ember megérkezése
elõtti állapotokban. Ragadozók nélkül.
A Kis Zátony Szigeten ugyanez történt."
Ebben a pillanatban valami furcsa érzetem támadt.
Elõször riasztónak hatott, de felismertem, hogy esett
már meg velem hasonló, kerültem már ilyesféle
rozoga állapotba, csak már majdnem megfeledkeztem a dologról.
A tengerpartról jõve átverekedtük magunkat
a vaskos aljnövényzeten és a ragacsos talajon, majd
pár, birkákkal telt mezõn, aztán egy kerthez
érkeztünk. Nem egyszerû kerthez, de egy olyanhoz, amelyet
mértani pontossággal nyírtak és manikûröztek,
makulátlan virágágyásai, jól tartott
fái, cserjéi és sziklakertje volt és egy köddel
körülvett kicsi híd. A hatás olyan volt, mintha
az édenbe tartanál, mintha isten a nyolcadik napon ismét
üzemelni kezdett volna, hogy kerti ollókat, flimókat
és olyan dolgokat gyártson, amelyeknek sosem jut eszembe
a nevük, de elektromos meghajtásúak, és van bennük
madzag.
Odabent, a füvön Mike állt, a felügyelõ
neje egy teával teli tálcával, aminek nekiestem érdes
üdvözleteimmel.
Ezalatt sikerült elveszíteni Markot. Egy lábnyira
lehetett tõlem, de csodálattal meredt valamire, ami nekem
még ráért, mivel minden figyelmem a tea allokálta
le. Talán madarakat nézhetett, mert azokból jócskán
volt a kertben. Mosolyogva diskuráltam Mike-kal, ismételten
bemutatkoztam, akár egy elbizonytalanodott neandervölgyi, s
ebbõl valószínûleg rájött, hogy
velem valami nincs rendben; érdeklõdtem az életvitelérõl,
meg amit az elmúlt tizenegy és fél évben õ
és Dobby csináltak tökéletes elszigeteltségben
a szigeten, távol a természetkedvelõ turistáktól.
Elmagyarázta, hogy volt arra jó néhány
természetkedvelõ turista, sõt, számuk ijesztõ
volt. Rémisztõen könnyen fertõzhették
meg a szigetet ragadozókkal, komoly károkat okozva. A szervezett
utazásokkal érkezõket kordában lehetett tartani,
nem úgy azokat, akik hajókkal érkeztek csajozni a
tengerpartra. Elég volt pár patkány és terhes
macska, hogy az évek munkája befejezetlen maradjon.
Meglepett a gondolat, hogy ha valaki grillsütõt hoz
egy sziget partjára, annak a terhes macskája sem maradhat
el, de a nõ biztosított róla, hogy ez könnyen
megeshet. És tulajdonképpen minden hajó fedélzetén
van patkány.
Vidám, élénk és robosztus nõ
volt, és igen-igen gyanítottam, hogy a vasakarat, amely a
sziget azon négyezer négyzetméterének gyûröttségéért,
kíméletlenül szabdaltságáért felelõs,
tõle származik.
Gaynor jelent meg ekkor Dobbyval a csinos-fehér ház
elõtt, és úgy tûnt, interjút készítenek.
Dobby eredetileg tizenegy és fél évvel korábban
érkezett a szigetre a macskaölõ program részeként,
és itt is maradt felügyelõként; már csak
tizennyolc hónapja maradt a nyugdíjig. Nem igazán
várja a visszavonulást. Ahol álltak, a maguk kis miniatûr
paradicsomukban, egy unalmas, megviselt, kis ház látszott.
Beszélgettünk egy ideig, majd Gaynor megközelítette
Markot, hogy felvegye a kert látványának leírását,
de õ egy egyszerû gesztussal leszerelte, majd visszatért
transzába, amelyben már percek óta tartózkodott.
Ez igen furcsának hatott Marktól, akit általában
szelíd, könnyed dolgok jellemeznek, és meg is kérdeztem
tõle, hogy mi van. Motyogott valamit röviden a madarakról,
és tovább mellõzött minket.
Ismételten körülnéztem. Tényleg
sok madár volt a kertben.
Itt vallomást kell tennem valamirõl, ami igen furcsán
fog hangzani annak, aki több ezer mérföldet utazott oda-vissza,
hogy meglátogasson egy papagájt, de nem túlzottan
érdekelnek a madarak. Feltehetõleg sok érdekeset vélek
felfedezni bennük, de maguk az alanyok nem bájolnak el túlzottan.
Vízilovak, azok igen! Szívesen nézegetek egy vízilovat,
mígnem az meg nem un engem, és odébb nem áll
közönyösen. Gorillák, lemurok, delfinek órákig
lekötnek, hipnotizálnak szemeikkel. De mutass nekem egy kertet
tele egzotikus madarakkal, és én boldogan beszélgetek
majd más emberekkel, és teázom. Ez a gondolat kicsit
le is sújtott.
„Ez - szólalt meg Mark végül mély,
öblös hangján -, ez…"
Türelmesen kivártam.
„Csodálatos!" - fejezte be mondandóját.
Gaynor éppen rástartolt, hogy visszaterelje transzából,
s ennek köszönhetõen izgatottan beszélni kezdett
a tuikról, Új-Zéland galambjairól, a harangmadarakról,
az északi vörösbegyekrõl, az új-zélandi
királyhalászról, a vörös koronás
törpepapagájokról, a foltos kacsák és
az egyéb, nagyra nõtt papagájok, amelyek végigsöpörték
a kertet egymást lökdösve az itató körül.
Határtalanul deprimált voltam és kicsit
talán fondorlatos is, hogy nem osztottam kezdetben izgalmát,
és aminek következtében este ámulatba ejtett,
hogy miért kerestem olyan intenzíven a kakapót, és
már egy kicsit sajnáltam az elmulasztott madarakat.
Azt hiszem, azzal az egy fajjal a tehetetlensége miatt
szimpatizáltam.
Van valami rabul ejtõ a gondolatban, hogy ez a faj feladott
valamit, amiért minden emberi lény epedezik, amióta
elõször felnézett az égre. Azt hiszem, más
madarakban irigylem a magabiztos könnyedséget, amivel a levegõbe
emelkednek.
Emlékszem, amikor elõször szembesültem
egy szabadon kószáló emuval évekkel ezelõtt
a sydney-i állatkertben. Erõsen ajánlják neked,
hogy ne kerülj hozzájuk túl közel, mert igen veszélyessé
válhatnak, de egyszer elkaptam a tekintetét, és dühös,
merev szúrásával leszögecselt. Mivel ha pont
a szemeibe nézel, érzed, milyen hátránnyal
jár madárnak lenni - abszurd helyzetben, reménytelenül
ápolatlan fedõszárny, két haszontalan végtag
között - anélkül, hogy képes lennél
arra, amire madár létedre illene: repülni. Hirtelen
világossá válik, hogy a madár kutyául
érzi magát.
Itt, eltérve kicsit a tárgytól, egy apró
ismert tény: egyike a legveszélyesebb állatoknak Afrikában,
igen meglepõ módon a strucc. Az általuk okozott halálesetek
nem ingerlik a közvéleményt, mert lényegében
feltáratlanok. A struccok nem harapnak, mivel nincsenek fogaik.
Nem tépnek drabokra, mert nincsenek mellsõ végtagjaik
nagy karmokkal. Inkább halálra rugdosnak. És ki okolhatná
õket ezért?
Ámbátor a kakapo nem egy dühödt vagy
erõszakos madár. Különlegességét
inkább szorgosságában és szerénységében
mutatja meg. Ha megkérdezel bárkit, aki már dolgozott
kakapókkal, hogy írja le õket, hajlanak az „ártatlan"
és „ünnepélyes" jelzõk használatára,
még akkor is, ha azt próbálják elmesélni,
hogyan ugranak elõ a bokorból. Ezt õszintén
vonzónak találom. Megkérdeztem Dobbyt, hogy adtak-e
neveket a szigeti kakapóknak, és õ azonnal elsorolt
négyet: Matthew, Luke, John és Snark. Ezek jónak tûntek
az ünnepélyesen esetlen madarakhoz.
És van még valami: nem csupán annak a tényét
élvezzük nagyon, hogy feladta a harcot, de elkövetett
egy borzasztó hibát, és ettõl válik
a dolog érdekessé. Ehhez a madárhoz hozzábújhatsz.
Mindenáron találni akartam magamnak egyet.
Egyre jobban elkomorított az elkövetkezõ két-három
nap, mivel tisztává vált számunkra, amint jöttünk-mentünk
a végtelen hegyeken az esõben, hogy nem fogunk kakapót
találni a Kis Zátony szigeten. Megálltunk, és
megcsodáltuk a papagájokat, a hosszú farkú
kakukkokat és a sárga szemû pingvineket.
Végtelen sok fényképet készítettünk
a tarka kacsákról. Egy éjjelen láttunk többdisznóhúst,
ami egy bagolyféle, és arról kapta a nevét,
hogy folyamatosan azt követel. De tudtuk, hogyha kakapót akarunk,
a Codfishre kell utaznunk. Szükségünk lesz Arabra, a szabadúszó,
kakapo nyomolvasóra.
Minden jel arra utalt, hogy semmi esélyünk. Wellingtonba
repültünk.
Megértettük a dilemmát, mikor a fajfenntartókkal
találkoztunk. Mivel a kakapók védelmezését
tartják a legfontosabbnak, ezért mindenkit, aki nem volt
része a projectnek, távol tartottak a szigettõl.
Ugyanakkor minél többen tudnak ezekrõl az állatokról,
annál jobbak az esélyek további támogatások
elnyerésére. |
 |
Amíg ezen rágódtunk, felkértek egy sajtókonferenciára
azzal kapcsolatban, amivel éppen foglalkoztunk, és ennek
boldogan tettünk eleget. Határozottan, vidáman adtuk
elõ munkánkat. Itt van ez a madár, magyaráztuk,
amely jó eséllyel pályázhat a világ
legkülönösebb kihalt fajának címére
- akárcsak valamikor a dodo -, és mindent meg is tesz ennek
érdekében. Sokkalta jobb lenne, ha híressé
válna túlélése kapcsán, nem úgy,
mint a sajnálkozástól naggyá lett dodo.
Ez egy kis mozgolódást látszott kiváltani
a fajfenntartók közt, és kitudódott, hogy megnyertük
a bizalmukat. Egy vagy két nappal késõbb a déli
sziget déli részén találtuk magunkat helikopterre
várva. És Arabra. Nem voltunk biztosak abban, hogy helyesen
cselekedtünk-e?
Volt velünk egy skót is a DOC-tól, név
szerint Ron Tindal. Egész nyersen bánt velünk. Elmondta,
hogy egy sor hozzánk hasonló foglalkozásút
toloncoltak vissza Codfishrõl, de a parancs az parancs. Az ember,
folytatta, aki ellenezte az egészet, maga Arab volt, és jól
tesszük, ha tudomásul vesszük, hogy õ tiltakozása
ellenére jön el.
Pár perccel késõbb Arab maga is megérkezett.
Nem nagyon tudtam elképzelni egy kakapo nyomolvasó sziluettjét,
de amikor megjelent, rájöttem, hogy ha ezer ember között
rejtõzne, akkor is kiválasztható lenne az egyetlen
szabadúszó kakapo nyomolvasó. Magas volt, idõjárás-megviselt,
és a szakálla leért a kutyájáig, amelyet
Bossnak hívott.
Röviden biccentett nekünk, majd leguggolt a kutyájához
egy pillanatra. Aztán láthatólag úgy találta,
hogy egy kicsit keveset foglalkozott velünk, és elõrenyújtotta
Bosst, hogy fogjon kezet helyette. Aztán úgy vélve,
hogy egy kicsit eltúlozta a dolgokat, zsémbesen felnézett
az idõjárásra. Ezzel a rövid szociális,
konfúziós képpel elárulta, hogy undorítóan
sármos, szeretetreméltó ember.
Mindamellett a félórás helikopterút
a Codfish szigetre egy kicsit feszülten telt. Megpróbáltunk
belekezdeni egy kis, vidám csevegésbe, de ez majdnem lehetetlen
volt a fülsüketítõ rotorlapátok és
mennydörgések közt. A helikopter kabinjában csak
ahhoz tudsz szólni, aki lelkesen hallgat, de a jég megtörésére
semmiképpen sem alkalmas hely.
„Mit mondtál?"
„Csak azt, hogy ‘Mit mondtál?’ "
„Ó. Mit mondtál azelõtt, mielõtt
azt mondtad, hogy ‘Mit mondtál?’ "
„Azt mondtam: ‘Mit mondtál?’ "
„Csak azt mondtam, ‘Gyakran jársz ide?’, de nem fontos."
Végül ügyetlen, süket csendben maradtunk,
amely még nyomasztóbbá tette a felhõköteget,
ami mogorván lógott a tenger fölött.
Hamarosan Új-Zéland legjobban õrzött,
komor bárkája úszott felénk a ragyogó
sötétben: a Codfish sziget, egyike a legnagyobb madáróvhelyeknek,
amelynek õrizetesei sehol máshol nem fordulnak elõ.
Mint a Kis Zátony sziget, könyörtelenül meg lett
tisztítva mindentõl, ami eredetileg nem találtathatott
ott. Még a vad és rendetlen kacsaméretû wekáktól
is, amely Új-Zéland más részein õslakos.
Codfishnek ugyanis nem bennszülöttje, és megtámadta
Cook viharmadarait. A sziget faragatlan tengerekkel és széles
folyókkal övezett, így ragadozó patkányok
nem tudnak beúszni a három kilométerre lévõ
Sterwart szigetrõl. A sziget dolgozóinak élelmiszer-ellátmánya
patkánymentes szobákban található, patkánymentes
csomagolásban, és szigorúan átvizsgálják
szállítás után. Méregcsalik vannak a
környék összes hajóin. Vannak emberek, akik készek
azonnali gyorsszolgálatra, ha valaki hajótörést
szenved.
A helikopter dübörögve landolt, mi könnyedén
kimásztunk, meghajolva a rotáló lapátok alatt.
Gyorsan elõkaptuk csomagjaink, majd lecsúszdáztunk
a nedves dombról, amelyen landoltunk, egyenesen a felügyelõ
kunyhója felé. Mark és én elkaptuk egymás
tekintetét egy pillanatra, és felismertük, hogy mindketten
még mindig máshol jártunk gondolatban. Nem voltunk
ugyan patkányok, de éppen annyira éreztük magunkat
szívesen látottnak, és imádkoztunk, hogy az
expedíciónk ne süljön el rosszul. Arab csendben
követett minket Bossal, aki szélesre tárta orrlyukait.
Bár a nyomolvasó kutyák szigorúan arra vannak
tanítva, hogy ne bántsák a kakapókat, amiket
találnak, néha egy kicsit túlzott érdeklõdést
mutatnak irányukba. Még egy szájkosarat viselõ
kutya is képes bántani egy madarat.
A felügyelõ háza egy teljesen alap faépület
egy nagy szobával, amely konyhaként, étkezõként,
nappaliként és munkaszobaként funkcionál, és
néhány kisebb hálóval. Két másik
tag már ott tartózkodott, a különc nevû és
még nehezebben kiejthetõ Phed, aki mint kiderült, Dobby
és Mike fia, valamint Trevor. Csendben, kitörõ lelkesedés
nélkül üdvözöltek, és hagyták,
hogy kicsomagoljunk.
Hamarosan értesítettek, hogy az étel elkészült,
és felismertük, hogy ideje komolyan megpróbálnunk
ismertetni a helyzetet. A vendéglátóink nem vágyták
a média divatos garázdálkodóit, hogy a szigetükön
riogassák a madarakat kameráikkal és fényképezõgépeikkel,
és örömmel vették észre, hogy csak egy walkmant
hoztunk, és igen jámbor, jó magaviseletû egyének
vagyunk, akik nem akarnak mindenáron egyfolytában gin-tonikot
rendelni. Igazából hoztunk söröket és whiskyt,
és ez segített egy kicsit.
Hamarosan különösen vidámmá lettem.
Valójában vidámabb, mint egész új-zélandi
(tor)túrám alatt. Az ott élõ emberek általában
igen kedvesek. Mindenki, akivel csak találkoztunk, ekképpen
viselkedett velünk. Borzasztóan kedvesen, és buzgón
szolgált ki. Most felismertem, hogy ez a kíméletlen
kedvesség egy félreértésen alapult. Az új-zélandi
kedvesség, nem csupán lefegyverzõ, de háborúmegszûntetõ
is, és kezdtem úgy érezni, ha még valaki tovább
kedveskedik velem, istenemre, megütöm. Most a dolgok hirtelen
megváltoztak, és kemény munkára volt kilátás.
Az életem árán is meg kellett kedveltetnem magam velük.
Az étkezés után, ami konzerv sonkából,
forralt tojásokból és sörbõl állt,
útjára bocsátottuk fõ beszélgetési
adunkat, elõadtuk a projectünket, meg hogy miért is
csináljuk az egészet, hogy hol jártunk, milyen állatok
láttunk, és melyek látványát hiányoltuk,
kikkel találkoztunk, miért akarunk annyira kakapót
látni, mennyire köszönjük ezirányú
segítségüket, és mennyire megértjük
vonakodásukat ottlevetelünket illetõen, aztán
további intelligens kérdéseket intéztünk
hozzájuk a munkájukról, a szigetrõl, a madarakról,
Bossról, majd végezetül megkérdeztük, hogy
miért van a ház elõtti fán az a döglött
pingvin.
Ez egy kicsit megtisztította a légkört. A
vendéglátók gyorsan felismerték, hogy csak
azzal fékezhetik meg idejük rablását, ha maguk
is beszélni kezdenek. A pingvin, magyarázta Phred, hagyomány.
Minden február 28-án felakasztanak egy döglött
pingvint egy fára. Ez ráadásul olyan hagyomány,
amit az adott napon vezettek be elõször, és nem valószínû,
ha folytatni akarják, de így legalább távol
tartják a tetemtõl a legyeket.
Ez átütõen hatásos magyarázatnak
hatott. Meg is ünnepeltük a dolgot egy újabb pohár
sörrel, és a dolgok végül kicsit gödülékenyebben
kezdtek menni. Egy - mindent összevetve - könnyebb légkörben
kimentünk az erdõbe Arabbal és Bossal, hogy meglássuk:
tudunk-e legalább egy olyan madarat találni, amiért
több ezer mérföldet utaztunk.
 |
Az erdõ korhadt volt. Azért kell ezt írnom,
mert minden fadarab, amin átmásztunk, szétroppant
lábaink alatt, az ágak pedig, amikbe belekapaszkodtunk, kiszakadtak.
Cuppogtunk és ropogtunk hangosan a sáron át, mialatt
Arab könnyedén lépdelt elõttünk a maga kék
esõkabátjában. Boss össze-vissza helyezkedett
el körülötte, ritkán tûnve fel, csak néha
villantva fel húsát az aljnövényzetben.
Hallani viszont mindig lehetett. Arab az örvén egy
kis csengõt viselt, amely tisztán hallható volt a
tiszta, nyirkos levegõn át, mintha egy láthatatlan
és betájolhatatlan kórustag szökdécselne
át az erdõn. A csengõ rendeltetése, hogy Arab
tudja, merre jár Boss, és hogy mit csinál. A szapora,
zaklatott csengõhangot követõ csend jelzi, hogy talált
egy kakapót, és õrzi. Minden alkalommal, amikor elhallgatott
a csengõ, visszatartottuk a lélegzetünket, de a csengetés
folyton újra kezdõdött, amint Boss ismét utat
talált magának. Idõrõl idõre a csengõ
még hangosabban és kivehetõbben szólt, és
Arab ilyenkor visszahívta a kutyáját. |
Mikor kicsit megálltak, Marknak, Gaynornak és nekem
lehetõségünk adódott felzárkózni
hozzájuk.
Lélegzetvisszafojtva törtünk elõre az
erdõbõl a kis tisztásra, ahol Arab guggolt Boss mellett
egy adag sarat tanulmányozva. Ránk bandzsított a maga
szerény mosolyával, és elmagyarázta, hogy a
csengõ nem lehet túl hangos, mert az elijeszti a kakapót
- ha van a közelben.
Mark megkérdezte, szerinte van-e?
„Ó, minden bizonnyal - mondta Arab végighúzva
ujjait elázott szakállán, hogy megtisztítsa
azt a sártól -, vagy legalábbis jártak ma erre.
Sok jel utal erre. Boss fogja a szagukat, de már nem túl
friss. Egész sok kakapó tevékenység volt erre,
de ennek már egy ideje. Boss persze nagyon izgatott. Tudja, hogy
itt vannak."
Pár percig csinált némi felhajtást
Bossal, aztán elmagyarázta, hogy a kutyák tréningezésével
a legnagyobb baj, hogy kevés kutatandó kakapo maradt. Valójában
sokkal egyszerûbb - tudatta végül - a kutyákat
arra edzeni, hogy ne kutassanak semmi más után. A kiképzés
hosszú, egyhangú megvonásokkal jár, ami igen
frusztráló a kutyának.
Egy utolsó veregetéssel ismét elengedte
Bosst, hogy az visszamehessen a bokrokba szimatolni és turkálni
a madár nyomai után, amely nem tanult meg nyomtalanul közlekedni.
Pár perc alatt eltûnt a színrõl, és halk
csengettyûje megszólalt.
Egy darabig követtük az ösvényt, amely
lehetõvé tette számunkra a felzárkózást
Arabhoz, miközben õ mesélt egy kicsit más kutyákról,
amelyeket õ képzett vadászokká, hogy megtisztítsa
a szigetet a ragadozóktól. Volt egy kutya, amelyre nagyon
büszke: kegyetlen csúcsvadásszá nõtte
ki magát. A Round szigeten vetették be pár évvel
ezelõtt, közel Mauritiushoz, hogy segítsen a nagy nyúltisztogatási
programban. Sajnos, mikor odakerült, kiderült, hogy fél
a nyulaktól, és haza kellett hozni.
Úgy tûnt, Arab életének jó
részét szigetén töltötte, ami nem csupán
a véletlen mûve: a szigetek élõvilága
annyira törékeny, hogy sok ott élõ faj veszélyeztetett,
gyakran ráadásul a sziget az adott faj szárazföldrõl
való visszahúzódásának helye. Maga Arab
a huszonöt Stewart szigeti kakapók közül sokat befogott,
melyeket aztán hangszigetelt dobozokban átrepítettek
Codfishre. Megpróbálták elengedni õket több,
az eredeti lakhelyükhöz hasonló területen, remélve,
hogy magukra éreznek és könnyebben regenerálódnak,
de nehéz volt megmondani, hány maradt még életben,
és hány képes újrakezdeni az életét.
A nap telt, a fény nyúlott. Érdekes módon
találtunk egy kevés kakapo ürüléket, amit
felvettünk, és morzsolgatva ujjaink közt szagoltunk, akár
egy borszakértõ Az új-zélandi Északi
Szigeti Chardonnay-t. Mindkettõnek tiszta, herbális, zamatos
illata van. Majdnem annyira izgatottak voltunk, amikor találtunk
néhány páfrányt, amelyet egy kakapo megrágcsált.
Megcsípik, majd végighúzzák rajtuk vaskos csõreiket,
így egy köteg levélmorzsát hagynak hátra.
Sokkal kevésbé izgalmas módon világossá
vált, hogy aznap nem fogunk kakapót találni. Amint
az este ránk tört, és a könnyû esõ
ismét megeredt, megfordultunk, és mérföldeket
tettünk meg visszafelé. Az estét a kunyhóban
múlattuk el egy üveg whiskyvel és a Nikonjaink mutogatásával.
Az este vége felé Arab megemlítette, hogy
õ nem is számított arra, hogy aznap kakapót
talál, mert éjjeli madarak, és így nappal nehéz
rájuk lelni. Hogy esélyed legyen látni egyet, meg
kell várnod, amíg éppen csak annyi fény marad,
hogy észrevehessed, de a szaga még friss a talajon. Reggel
öt vagy hat órakor akarunk utánuk nézni. Részetekrõl
rendben? Felállt, majd becsomagolta szakállát az ágyba.
Reggel öt óra a lehetõ legborzasztóbb
idõpont, ha a tested még nem fejezte be egy fél üveg
whisky lebontását. Elõvakartuk magunkat a hideg, durva
hálózsákjainkból. A nappali felõl érkezõ
ismétlõ-gépfegyver hangról kiderült, hogy
szalonna, mi pedig megpróbáltuk frissnek érezni magunkat,
miközben a szürke, reggeli fény rejtélyes játékokba
kezdett a felhõkkel. Sosem értettem, minek ez a felhajtás
a hajnallal. Nem sokat láttam életemben, és akkor
sem tetszettek annyira, mint a róluk készült fényképek,
amelyeknek az az elõnyük is megvan, hogy tiszta aggyal is vizsgálhatod
õket, különösen délben.
Sok mogorva szöszmötölés után a
csizmákkal és a fényképezõgépekkel
kicsaptuk az ajtót úgy hat harminc felé, és
visszabicegtünk az erdõbe. Mark izgalmas, ritka madarakat kezdett
mutogatni, amire én jól elküldtem. Nagyszerûen
kezdõdik egy nap lankadatlan ornitológiával. Gaynor
megkért, hogy írjam le a helyet, ahol jártunk, erre
azt válaszoltam, hogyha még egyszer a mikrofonra kell néznem,
megbetegszem. Hamarosan egyedül találtam magam.
Egy idõ után észre kellett vennem, hogy
az erdõ már nem volt olyan rossz. Hideg, nedves és
síkos volt, és az ágak folyamatosan megpróbálták
lecsavarozni a lábaim térdbõl, de olyan friss hatást
keltett, hogy ott akartam maradni, bármennyire haragszom is rá.
Ron Tindal ez alkalommal csatlakozott hozzánk, és velünk
gyalázta az aljnövényzetet a maga robosztus, skót
felfogásában, de még ez sem enyhítette fejfájásomat.
Mintha rontás ült volna rajtam. Elõttünk félig
kivehetõen a nyirkos fák között kék esõvédõ
kabát mozgott csendben, követve Boss szorgos csengõjét.
Hosszas bandukolás után utolértük Arabot,
aki egy egyenes ösvénynél megállt, és
leguggolt az átitatott növényzetben.
„Igen friss ürülék - mondta feltartva egy sötét,
tarka füzért szemléltetésképp. - Fehéres
a savtól, és nem mosta el az elsõ, nem szárította
ki a nap. Ez egy nap múlva már nem lesz ilyen, így
bizonyosan az elmúlt éjjelrõl maradt. Éppen
itt jártunk, így valószínûleg elkerültük
egymást."
Nagyszerû - gondoltam. Kicsit tovább maradhattunk
volna, utána pedig tovább ejtõzhettünk volna
az ágyban. De a korai nap kezdett átvigyorogni a fákon,
és sok törékeny szépség látszott
kis harmatcseppek formájában a leveleken, így az összhatás
nem volt valami rossz. Valójában annyi csillanás és
csillogás és csillámlás volt körülöttem,
hogy elkezdtem eltûnõdni azon, mennyi „csill" kezdetû
dolgot okoz a nap reggelente, és ezt meg is említettem Marknak,
aki erre jól elküldött.
Ettõl a kis változástól megvidámodva
keltünk ismét útra. Még öt yardot sem tettünk
meg, amikor Arab, aki már tizenötnyire volt, ismét megállt.
Ismét leguggolt, és néhány földtúrási
maradványt mutatott.
„Ez igen friss ásás - tudatta. - Talán a
múlt éjjelen készült. Az orchideája gyökerét
kereste. Itt, a növény száránál láthatjátok
a kaparás nyomait."
Azon tûnõdtem, hogy ez megfelelõ alkalom-e
egy kicsit izgatottabbnak és optimistábbnak lenni az expedíció
kijövetelét illetõen, de ettõl elkezdett fájni
a fejem, és abbahagytam. Az istenverte madár csak húzott
minket, és egy újabb éjszaka kezdett körvonalazódni
lencsetisztítással és erõltetett vidámsággal.
Legalább ez alkalommal nem lesz whisky, mert már megittuk
az egészet, így másnap tiszta fejjel hagyhatjuk el
Codfisht, hogy emlékezzünk rá: tizenkét ezer
mérföldet repültünk, hogy lássunk egy madarat,
amely nem volt kíváncsi ránk, és így
csak az maradt hátra, hogy újabb tizenkét ezer mérföldet
repüljünk, és kitaláljak valamit, amirõl
írni lehet. Biztos csináltam már életemben
butább dolgokat, de hirtelen egy sem ugrik be.
A következõ dolog, aminél Arab megállt,
egy toll volt.
„Ez egy elhullott kakapo toll - mondta felemelve egy bokor sarkából.
- Talán a mellkas tájékáról való,
mivel elég sárga."
„Ez igen pelyhes madár, nem? - kérdezte Mark, és
elvéve a tollat nézegette azt a párás fényben.
- Gondolod, hogy mostanában hullatta el?" - tette hozzá reménykedõn.
„Ó igen, ez nagyon friss" - mondta Arab.
„Tehát most jutottunk a legközelebb?"
Arab vállat vont.
„Igen, feltehetõleg. Bár ez nem jelenti, hogy bizonyosan
találunk. Akár a nyakán is állhatsz egynek,
anélkül, hogy látnád. A jelek szerint járt
itt a kakapo a látogatásunk után. Ami rossz hír,
hogy a szagok jó részét elmosta a tegnapi esõ.
Bõséggel van a szagokból, de ezzel nem sokra mehetünk.
És mindig ott van a szerencse lehetõsége."
Tovább ballagtunk. Talán nem is ballagtunk, sõt,
akár egy kis sietség is lehetett lépteinkben, de elmúlt
elõbb egy fél óra, majd egy óra, a nap feljebb
mászott, Arab még egyszer beleveszett elõttünk
az erdõbe, és mindent egybevetve nyomát vesztettük.
A sebességünk érezhetõen csökkent. Egy darabig
még botladoztunk Boss csengõjének vélt forrása
után eredve, lélegzetvisszafojtva botladozva a fákban,
de egy idõ után ezt is feladtuk. Elvesztünk. Ron egy
kicsivel elõttünk járt skótos lendülettel
szökellve, de már különösebb cél nélkül.
Belekeveredtünk egy víznyelõbe, amely vastagon
volt borítva rohadt fák maradványaival és sárral,
és aminek közepében Ron állt zavartan nézve
maga köré. Gaynor elvesztette a nyomát, amikor belépett
a víznyelõbe, és elegánsan leült a fenekére.
A fényképezõgépem szíja beleakadt egy
ágba, amely nem akart eltörni rántásomra. Mark
megállt, hogy segítsen kiszabadítani magam. Ron rettenetesbe
kapcsolt megint, és Arab után kiáltozva kipattogott
a mélyedésbõl.
„Látod õket?" - kérdezte Mark.
Lesújtott egy gondolat. Elveszítettük õket,
mert Boss csengõjét nem hallottuk. Markot ugyanez a kérdés
foglalkoztatta. „Csak nem találtak egy kakapót?"
Gaynor felénk fordulva kiáltotta: „Kakapót
találtak!"
Azonnal átváltunk gyors üzemmódra.
Sok kiáltozással és hallózással átverekedtük
magunkat a víznyelõ talapzatán, kivonszoltuk magunkat
belõle a következõ víznyelõhöz közelítve,
ahol a mohos, meredek szélen egy különös csoportkép
állt.
Pár percig tartott, amíg rájöttem,
mit szemlél a tömeg, és mikor felismertem, megálltam
egy pillanatra, majd fokozott óvatossággal közelítettem.
Olyan volt, mint Madonna és a gyermek.
Arab ült keresztbe tett lábakkal a meredek szélen,
hosszú, nedves szakálla a tenyerébe lógott.
Bölcsõt képezett tenyereivel, becsomagolva egy nagy,
kövér, zöld papagájt. Csendben felsorakozva mellettük,
fejét nyújtogatva állt Boss, még mindig szimatolva.
Doly hangtalanul odament hozzájuk. Mark halk, torokcsiszoló
hangokat hallatott.
A madár rezzenéstelenül, nyugodtan ült.
Nem látszott rajta, hogy félne, és nem is tiltakozott
az események ellen. Nagy, fekete, kifejezéstelen szemeit
a távolba fúrta. Csõrében tartotta Arab jobb
kezének mutatóujját, amely enyhén vérzett,
és ettõl a madár láthatólag megnyugodott.
Arab óvatosan megpróbálta elvenni az ujját,
de a kakapo ragaszkodott hozzá, és ezért az ott maradt,
de 1már erõsebben vérezve, és átitatva
a bõven hulló vízzel. |
 |
Jobbom felõl Mark morgolódott arról, hogy milyen
kegy lehet, ha valakit megcsíp egy kakapo, ami egy olyan nézõpontot
feltételez, amit nem nagyon tudtam megérteni, így
nem is törõdtem vele. Megkérdeztük Arabot, hol
talált rá.
 |
„A kutya találta meg - magyarázta. - Talán
tíz yarddal följebb ezen a hegyen, az alatt a fa alatt. És
mikor a kutya közel került, kitört, és lerohant ide,
ahol elkaptam."
„Ennek ellenére jó kondícióban van.
Meg lehet állapítani a szivacsos mellkasáról,
hogy közeleg az udvarlás ideje. Ez jó hír. Jól
érzi magát az áttelepítés után."
A kakapo kicsit odébb helyezte magát Arab tenyerein,
és közelebb került a szakállához. Arab óvatosan
megcsapkodta a vizes, kusza tollakat.
„Kicsit ideges - mondta. - Különösképp
a zajoktól. Amikor Boss elõször közelítette
meg, ha teljesen száraz volt, és a csengõ vagy a kutya
hangja arra késztette, hogy kitörjön, és a hegyekbe
rohanjon. Még akkor is kapálózott, mikor elfogtam.
Ha erõlködött volna…" Vállat vont. A kakapo csõre
láthatólag igen erõs. Olyan, mintha egy nagy konzervnyitó
lenne a szájára erõsítve. |
„Minden bizonnyal kevésbé pihent, mint a legtöbb
madár - morgott Arab. - Sok faj valóban elengedi magát,
ha kézbe veszed. Nem kívánom túl soká
tartogatni, mivel elázott, és meghûl a bõre
viaszrétegének ellenére. Azt hiszem, jobb, ha most
elengedem."
Hátraléptünk. Arab óvatosan átnyújtotta
a madarat, amelynek nagy, erõs körmei kinyíltak és
talaj után kaptak. Arab elengedte, õ megtámasztotta
súlyát a talajon, leejtette fejét, és elszaladt. |
 |
Azon az éjszakán a felügyelõ kunyhójában
ujjongva ürítettük ki a maradék söröket,
áthajolva mindazon kakapók feljegyzésein, amelyeket
Codfishre szállítottak. Arab adott neki egy azonosító
számot, és a lábára csatolta: a 8-44263-mat.
A madár neve Ralph volt. A Pegazus öbölbõl, a Stewart
szigetérõl a Codfish szigetre vitték, majdnem pontosan
egy éve.
„Kiváló hírek - kiáltott fel Ron.
- Valóban egészen kiváló hírek. Ha ez
a kakapo megfelelõ kondícióba kerül egy évvel
az áthelyezése után, az a legjobb mutatója
a programunk mûködõképességének.
Tudjátok, nem akartunk ide jönni, és nem akartunk kakapók
után kutatni, kockáztatva megzavarásukat, de mint
látható… Nos, ez igen hasznos információ, és
valóban bíztató."
Pár nappal késõbb a Kakapo Kastély tetején
állva Fjordföldön azt mondtuk Don Mertonnak, hogy szerintünk
nekünk megbocsáttatott.
„Ó, igen, én is így vélem - helyeselt.
- Kicsit meg is kavartátok a dolgokat. A sajtókonferencia
hatásos volt, és úgy hallom, határozott döntés
érkezik föntrõl a kakapo fajfenntartási programjának
a prioritási listán való elõreemelésérõl,
ami azt jelentheti, hogy további támogatásokat kapunk.
Remélem, mindez nem túl kései."
„Most huszonöt kakapo van Codfishen, de csak öt nõstény,
és ettõl veszélyeztetettek. Csak egy kakapóról
tudunk a Stewart szigeten, egy hímrõl. Tovább kutatunk
nõstények után, de nem valószínûsítjük,
hogy vannak még. A Kis Zátonyon van további tizennégy
darab, és így jön ki a negyvenes létszám."
„Nehezen szaporodnak. A múltban nyugalmuk háborítatlan
volt. Amennyiben egy állatfaj túl gyorsan szaporodik, kinövi
a rendelkezésére álló táplálékmennyiséget,
és ismét megcsappan az állomány, majd számossága
ismét emelkedni kezd, és így tovább. Ha egy
populáció nagysága túl vadul ingadozik, nemigen
veszélyezteti a kihalás. Minden kakapo párzási
szokásai részei a túlélési technikának.
Most nincs versengés. Amíg ragadozókkal voltak körülvéve,
nem volt más esélyük, csak a mi beavatkozásunk,
amennyiben segítõkészek vagyunk."
Ez a motorbiciklis analógiámra emlékeztet,
miszerint egy szerelõnek vannak megfelelõ eszközei a
javításhoz, de a zoológusnak nincsenek. Amint végigtaposunk
a hegygerincen a helikopter felé, megkérdem Dont, milyen
hosszú távú kilátásai vannak a kakapóknak,
és a válasza meglepõen találó.
„Nos - mondja csendes, udvarias hangján -, még
minden lehetséges genetikai manipulációk révén.
Amennyiben lehetséges, át kell menteni õket a következõ
generációnak, amely talán már megfelelõ
eszközökkel fog rendelkezni. Mindössze jó kondícióban
tudjuk õket tartani egy életen át, és pokolian
bízunk benne, hogy az utódainkban is lesz empátia
irántuk."
Pár perccel késõbb a helikopterünk
a Kakapo Kastély fölé emelkedik, leejti orrát,
meglódul a Milford Sound völgy felé, egy kevéske
depressziós zavart okozva a földben és egy érintetlen,
múltat idézõ paradicsomban.
link:
The Fabulous Kakapo http://www.resort.com/~ruhue/kakapo.html