© Kemény, Dezsõ, 1990
Hungarian translation

Madárfejűek társasága, 2002

1959-ben Steve Stanley tizenhat éves volt. Gyermekéveit Párizsban és Rómában töltötte, apja ugyanis egy amerikai gyógyszerkonszern képviselõje volt e városokban. Visszatérve az Államokba, beiratkozott az ohiói Springfield egyetemére; repülõgép-építést akart tanulni, és pilótává válni. Záróvizsgája után jelentkezett a légierõnél.

1968-ban Steve Stanley huszonöt éves volt, s az amerikai légierõ legjobb pilótáinak egyike.

1977-ben Steve Stanley harmincnégy éves volt, s Rockwellben dolgozott mint berepülõpilóta. Amikor Carter elnök elhatározta, hogy a B-1-es gépet nem fogják szériában gyártani, elveszítette állását. Ezért hát Steve Stanley jelentkezett a NASA-nál, ahol éppen gyakorlott pilótákat kerestek a Shuttle-repülésekhez.

1977-ben a titkos NASA (haditengerészet)-terv megvalósítása már teljes lendülettel folyt, bár a rajta dolgozó tudósok egy része jó ideje aggódva figyelmeztetett a máris jelentkezõ következményekre. Ugyanis valamennyi beavatott számára már ebben az idõpontban világos volt, hogy nem minden úgy történik, mint ahogyan eltervezték. Ám a katonai személyiségek eleresztették a fülük mellett a figyelmeztetéseket, s minden eszközzel tovább erõszakolták a tervet, holott közben már a laikusoknak is feltûnt, hogy a Bermudáktól nyugatra esõ vizeken különös dolgok történnek. A CIA-nak nemigen jöttek kapóra az úgynevezett Bermuda-háromszög körüli vad elképzelések, minden erõvel azon volt tehát, hogy még jobban aláfûtsön ennek az obskúrus boszorkánykonyhának: egyetlen komoly tudósnak se jusson eszébe foglalkozni e rejtélyes jelenségekkel.

Röviddel ezután Steve Stanley neve megjelent egy számítógépprinteren ama kiválasztott kevesek neve között, akiket kiszemeltek a titkos tervben való részvételre. A névsorban a technika, a tudomány és a logisztika különféle területeinek speciális mûvelõi szerepeltek, továbbá különleges feladatokat már sikerrel véghezvitt kommandóegységek egykori tagjai.

Steve Stanley egy napon nyomtalanul eltûnt, s vele együtt nyomtalanul eltûnt csaknem mindenki, aki szerepelt a komputer listáján.

Amikor a Glomar Challenger 1970. augusztus 13-án elhagyta Lisszabon kikötõjét, hogy a Baleár-árokban tengerfenék-kutatófúrásokat végezzen, nem csupán a tudósok remélték, hogy a hatvanas-hetvenes évek talányos jelenségeire fény derül. A biológusok és oceanográfusok azt várták, hogy tisztázódjék az a mélyreható változás, amelynek körülbelül öt és fél millió évvel ezelõtt kellett történnie, s amely a miocén és a pliocén között átmenetet jelenti. A Földközi-tenger térségében biológiai forradalmat jelentett ez az átmenet, s Európa éghajlatának drasztikus változásával járt együtt.

A Glomar Challenger expedícióját a Nemzeti Tudományos Alap finanszírozta, és a Scripps Oceanográfiai Intézet felügyelete alatt hajtották végre. A kutatóhajót augusztus 23-ának délutánján Barcelonától délre, százmérföldes távolságban elektronikusan lehorgonyozták, s a tenger fenekén kétezer méteres mélységbe lefúrták az elsõ aknát. Ezt további fúrások követték.

Az eredmények igazolták William E. B. Benson (Nemzeti Tudományos Alap) és Orville L. Bandy (Dél-kaliforniai Egyetem) feltevéseit. A Pentagon néhány magas rangú katonai személyiségének egynémely kalandos feltevését is megerõsítették – e feltevések egy, katonai tervre vonatkoztak, amelynek körvonalai a hatvanas évek végén, az Apollo-program csúcspontján rajzolódtak ki. A párizsi és New York-i sajtókonferencián, ahol ismertették az expedíció eredményeit, néhány információt persze gondosan visszatartottak. Ezek egy, a kutatófúrásoknál napfényre került anyagra vonatkoztak, amely egyelõre még azonosíthatatlan volt, de amely olyan súlyos bizonyítékokkal szolgált, hogy a terv támogatói elsõbbséget adtak neki. Ez az érv arra késztette Nixon elnököt 1971 februárjának közepén, amikor az Apollo-program éppen befejezõdött, hogy csökkentsék a NASA ûrkutatási költségvetését, s a pénzt fordítsák a haditengerészet és a NASA által elõkészített tervre, amelyet egyelõre Sealab fedõnévvel álcáztak.

Az eredmények igazoltak néhány olyan rejtélyes részletet, amelyeket a titkosszolgálat gyûjtött össze. Az elsõ adat 1959-bõl datálódott. A francia hadügyminisztériumból származott, s nagyon riasztó volt, mivel semmiféle magyarázatot nem lehetett találni rá. Az "Elsõ lelet" címszóval látták el. A felderítõ kutatásokkal Francis fregattkapitányt bízták meg, aki az USA haditengerészete fegyvertechnikai fejlesztési részlegének. tapasztalt munkatársa volt. Ám csak 1968-ban találkozott egy biztosnak látszó másik részlettel, amely beleillett ebbe a speciális összefüggésbe: rábukkantak a "Második lelet"-re. Lelõhelye Svájc volt. 1969-ben azután napfényre került még egy információ, amely a titkosszolgálatot a Vatikánba szólította. "Harmadik lelet" névvel vették szigorú vigyázat alá. A mozaik darabról darabra kezdett összeállni. A kép kikerekedett, s a vállalkozás tudományos alapja is kezdést fokozatosan olyan formát ölteni, mint aminõt Francis és munkatársai már régóta reméltek. E cél érdekében már több mint egy évtized óta világszerte kiválogatták és áttanulmányozták az elméleti fizika terén közzétett publikációkat.

Az anakronizmusokat roppant nehéz felismerni. Az embernek vagy kortársnak kell lennie ahhoz, hogy a tárgyakat formájuk és rendeltetésük alapján a helyükre legye, vagy egy késõbbi korban születnie, hogy tudomása legyen a tárgyra vonatkozó hagyományokról. A korábban született ember számára minden esetben kuriózumokként jelennek meg, vagy pedig mágikus-vallásos tárgyakként szerepelnek – aszerint, hogy a szív együgyûsége, a hit vagy a tudományos meggyõzõdés irányítja a szemlélõket.

Tény: már évszázadok óta voltak bizonyítékok arra, hogy a Földközi-tenger nyugati térségében, valamikor a történelem elõtti idõkben, olyasmi történt, amit "idõtörés"-nek lehetne nevezni. Figyelemre méltó – Dél-Spanyolország, Dél-Itália partjain, Máltán, Korzikán, Szardínián, a Baleár-szigeteken, mindenekelõtt azonban Szicíliában készült – leletek kerültek elõ, s mert elpusztíthatatlanul sértetlen állagúak s teljesen megmagyarázhatatlanok voltak, mindenütt ereklyéknek nyilvánították õket. Rendszerint valami piszkosfehér-sárgásbarna színû, könnyû anyag szilánkjairól volt szó, amelyeket nagyon régi elefántcsontnak lehetett vélni, vagy pedig emberi koponya- és csontmaradványoknak, a tenger által évszázadok alatt fényesre csiszolva és a felismerhetetlenségig eltorzítva. A fantázia ösztönzést kapott arra, hogy ezekre a csontmaradványokra személyiséget, történetiséget, sõt: szentséget is ruházzon, s úgy állítsa be ezeket, mint a valaha e Földön járt összes elképzelhetõ szenteknek csodálatos módon fennmaradt testrészeit.

Így tisztelték a calabriai Reggio közelében lévõ San Lorenzóban már ötszáz év óta ennek az anyagnak egy mintegy húsz centiméteres darabját, mint Jeremiás próféta mutatóujját. A Gibraltár melletti Algecirasban õriztek egy négyszögletes, körülbelül húsz centiméter élhosszúságú töredéket, amely Keresztelõ János állítólagos koponyateteje – ugyanis az õ levágott feje csodálatos módon spanyol partra úszott volt. És Szicíliának legalább harminchét templomában legalább huszonhét szentnek, prófétának és tiszteletre méltó férfiúnak ujj- és lábujjpercei, felsõ és alsó állkapcsai, bordái és sípcsontjai nyugodtak.

A legfigyelemreméltóbb lelet azonban ezalatt hosszú idõn át a palermói Sta Felicitá-templomban, egy ezüst ereklyetartóban pihent. Szent Veitnek, vagy ahogyan ott nevezték: Szent Vitusnak a legszentebb része. Vitusnak mint szentnek az illetékessége egyebek között ma is kiterjed a sörfõzõkre és bányászokra nyomorékokra és kazánkovácsokra, színészekre, gyógyszerészekre, vincellérekre; könyörögnek hozzá ágyba vizelésnél és égési sebeknél, kígyómarásnál és veszettségnél, vitustáncnál és eskórosságnál, továbbá felgerjedés és a szüzesség fenyegetettsége ellen. Vitus Szicília déli partjáról, Mazara del Vallóból származott, s mint ismeretes, 304-305-ben, Diocletianus bakóinak kezében borzalmas kínokat szenvedett el. Egy Hylas nevû; tehetõs pogány fia volt, s apja nagy bosszúságára már zsenge hétéves korában csatlakozott a keresztények szektájához. Hogy megmeneküljön a felbõszült atya üldözésétõl, dajkájával, Crescentiával s nevelõjével, Modestusszal Lukaniába, szökött. Ámde felismerték, elfogták és Rómába hurcolták, ahol azután különös kegyetlenséggel próbálták átsegíteni az életbõl a halálba: beledugták egy forró olajjal telt katlanba. A ropogósra sülés elõl angyalok mentették meg a szerencsétlen kölyköt az utolsó pillanatban, s visszavitték távoli hazájába, ahol azonban röviddel ezután meghalt.

583-ban megkezdõdött a mártír testi maradványainak darabokra szedése. Míg a testet Dél-Itáliába vitték, a leválasztott hímtag Szicíliában maradt. St. Denis érzékeny lelkû apátja, Fulrad 756-ban a maga kolostorába vitette a megcsonkított porhüvelyt, de úgy látszik, hogy utódai nem mind adóztak ilyen tisztelettel az olajban sült Vicusnak, mért Hilduin apát 836-ban a weseri Corvey kolostornak ajándékozta a holttestet. Itt azután a mártírt, aki közben országos védõszentté lépett elõ, továbbdarabolták: Venzel herceg 922-ben megkapta egyik karját, amikor Vitus tiszteletére Prágában templomot építtetett, éppen ott, ahol ma a Hradzsin nevezetes Vitus-dómja áll. IV. Károly császár 1355-ben megkísérelte a halandó porhüvelynek hiányzó s a szélrózsa minden irányában szétszóródott darabkáit összeszedni, de csak egypár ujjpercet talált Paviában, amelynek hitelessége felõl azonban a hittudorok nem voltak tökéletesen meggyõzõdve. Manapság több mint százötven olyan helység van Közép- és Dél-Európában, ahol úgy hiszik, hogy e szent testi maradványait õrzik.

Egy helyi hagyomány tudni véli a legenda eredetét, s a lehetõ legközelebb jut az igazsághoz: egy Rosso nevû derék halászembert egy éjjel meglepte a vihar, s messze kisodorta a tengerre. Két napon és két éjen át kimondhatatlan szenvedéseken ment keresztül, míg elcsitult a vihar, s a harmadik nap reggelén újra hazai partot látott. Amikor behúzta hálóját, tizenkét hal között egy különös tárgyat talált-(a számot természetesen nem kell komolyan venni, mert nyilvánvalóan a tizenkét apostolra utal): egy meggörbült, csõszerû, recés felületû, másfél láb hosszú és fél arasz átmérõjû, ismeretlen anyagból való idomot, amely egy idõben elasztikus és törékeny volt, s sápadtszürke színt mutatott.

A halász, hálából a csodálatos megmenekülésért, átadta a leletet a Sta Felicita priorjának, aki a figyelemre méltó tárgyat gondosan elrekkentette: mindenekelõtt az asszonyszemélyek szeme elõl, hogy, amennyire lehetséges, ne adjon alkalmat buja gondolatokra. Mindez pedig a IX. század közepe táján történt.

A tárgy csodaként vészelte át azt a tûzvészt, amely 892-ben a régi Sta Felicitát porig égette. 932-ben megkezdõdött felépítése az új istenházának, amely nagyobbrészt ma is ebben a formájában áll.

Ambrosius, a Sta Felicitá ifjú és becsvágyó priorja 1277-ben kieszközölte Palermo érsekének engedélyét, hogy az ereklye hitelesítése érdekében felkereshesse a Szentatyát. III. Miklós pápa nem tudott dönteni, de azért sürgõsen két szakértõ bizottságot küldött Palermóba, hogy a tárgyat ott helyben megvizsgálják. A kérelem azután elaludt, mígnem VIII. Bonifác egy harmadik szakértõ bizottságot küldött ki; ám csak 1303-ban, röviddel halála elõtt tudott a Szentatya pozitív döntésre jutni, s ekkor apostoli áldását küldte.

A XIII. századtól kezdve e különös csõdarab nyugton pihent egy mesterien cizellált és selyemmel kibélelt ezüst ereklyetartóban. A katolikus egyház a legmélyebb tisztelettel övezte, mint a keresztény szemérem szimbólumát s a szicíliai férfiasság meghökkentõ bizonyítékát. Az ereklyetartót csak százévenkint, a Sta Felicitá centenáriumain nyitották ki és tették közszemlére, hogy a szentnek a feloszlás alól csodálatosan mentesült tagját mindenki megnézhesse.

Angelo Buenocavallo professzor, aki orvostudományt oktatott Palermóban, 1439-ben tudós értekezést szerkesztett errõl az ereklyérõl – amelyet a népnyelv így nevezett: "Szent Vitus Kimondhatatlanja", vagy néha, ordenáré módon így; "Il gazzo di Santa Felicitá"^* –, nos: emez értekezésben határozottan tagadja, hogy a szóban forgó tárgynál, általában vagy különösen, emberi tagról lehetne szó, bármiféle csodálatos módon változott légyen is meg az olajban való megsüttetéstõl, mert a legcsekélyebb anatómiai hasonlóságot sem mutat egy olyannal – a hosszúságáról nem is beszélve. Ámbár ismételt, kísérleteket lehet végezni disznófarkakkal; amelyek forró olajban idõvel megduzzadnak, és felhólyagosodva kérgessé válnak, ennek következtében nagyobbaknak és keményebbeknek látszanak. De az említett tárgynál nem lehet szó pecsenyére sült húsról, hanem minden valószínûség szerint elefántcsontról. Inkább arra mutat mindez, hogy ama pogány, elefántcsontból készült zeneszerszámok egyikérõl van szó, amelyekbõl a muzulmán zenészek olyan borzalmas hangokat csalnak ki, aminõket állítólag a Hohenstaufen király is szeretett hallani udvarában.

Buenocavallo semmiféle közzétételi engedélyt nem kapott egyetemi fakultásától. Irigyei bevádolták az egyházi hatóságoknál, hogy Szent Vitus tagját eretnek módom pecsenyévé sült disznófarokként azonosította. Az iratot elkobozták és nyilvánosan elégették. A bátor professzorocska csak üggyel-bajjal tudott megmenekülni az eretnekség vádjától, s két évre eltiltották elõadások tartásától. Paduába ment, s még három gyümölcsözõ évtizeden át mûködött ott mint anatómus. Híre, választott hazája határán túl, messzi földre eljutott.

Amikor 1938-ban, a Sta Felicitá ezeréves ünnepén újra felnyitották az ereklyetartót, s a szent tagot közszemlére bocsátották, egy bizonyos Luigi Risotto tarantói gimnáziumi tanár, aki az elsõ világháborúban pontosan ugyanazon, a helyen sérült meg, mint a hajdani, párizsi Abélard, lelkiismeretesen szemügyre vette a relikviát. S a tarautói pedagógusok lapocskájában, 1939-ben, megjelent egy cikk, amelyben Luigi Risotto az ereklye hitelességét határozottan kétségbe vonta. Hallatlan botránynak minõsítette, hogy a katolikus egyház még a XX. században is arra vetemedik, hogy egy csõdarabot, méghozzá ilyen hosszúságút és jellegül; egy szent hímtagjának állít, s ekként tiszteltet. A legsötétebb középkor továbbéltetése ez, s az egyszerû hívõ emberek szégyentelen butítása. És méghozzá olyan idõszakban, amikor a nagy itáliai kultúrnemzet éppen arra készülõdik, hogy politikailag is a világ legjelentékenyebb nemzeteinek egyikévé váljék. Szégyen-gyalázat – jelentette ki felbõszülten.

Ami magát a tárgyat illeti – így érvelt tovább Risotto – nem egyébrõl van szó, mint egy berovátkolt csõdarabról, amely kemény és törékeny gumimézgából készült, s valószínûleg egy mór származású vízipipa összekötõ darabja. Lelkesült felvilágosodottságában és egyoldalú mûveltségében elkerülte figyelmét az a tény, hogy ezt a gumidarabot mára X. században okirat említi, s 1303-ben hivatalosan ereklyévé nyilvánították – a mórok azonban csak a XVI. század közepén ismerkedtek meg a füstölni való dohánnyal, méghozzá egy jó üzleti érzékkel bíró kávéház-tulajdonos, bizonyos damaszkuszi Ziad Kawadri jóvoltából. Õ azután hosszas, alapos töprengés után, kávéháza vendégeinek nagyobb élvezetére; kiagyalta a narghilét. E keleti eredetû kellemetesség Damaszkuszban kezdte meg gurgulázó-bugyborékoló diadalútját a muzulmán országokon át Budapestig és Casablancáig, Dar es Salaamig és Hyderabadig.

XXIII. János pápa utasítására 1961-tõl egy vatikáni szakértõ bizottság azon tevékenykedett, hogy az ereklyedzsungelt szép csendben, alaposan megritkítsa. Elsõsorban minden olyan esetet ki kellett vizsgálniuk, amely ízléstelen, kínos vagy éppen nevetséges volta miatt nem méltó a tiszteletre. Több mint öt év folyamán 3786 ilyen ügyet hordott össze a bizottság, amelyek közül 1284-et mindenképpen a feledésnek kellett átadni, s 1544 továbbit hosszú idõre hivatalosan nemkívánatosnak minõsítettek. Végül 958-at, bár hallgatólagosan eltûrhetõek lettek volna, csak kivételes esetben tekintettek kívánatosnak.

Ennek a vizsgálódásnak váratlan eseménye is akadt: több mint ezer esetben piszkosfehértõl sárgásbarnáig terjedõ színû anyagból voltak az ereklyék, amely anyag – amint azt a leírás rendszerint megjelölte – "olyan, mint a nagyon régi, repedezett elefántcsont''.

Ennek során elképesztõ megállapításra jutottak. Valamennyi radiokarbon-vizsgálat negatív eredményt mutatott, ez pedig csak egyet jelenthetett: ha organikus anyagról, tehát csontokról, elefántcsontról, gumiról vagy akár borostyánról van szó, akkor a leleteknek öregebbeknek kell lenniük 30.000 évnél, ugyanis ez a fajta próba korábbi idõpontig nem hatolhat a múltba. A leletek tehát valószínûleg öregebbek 100.000 évnél is. Nem lehet szó tehát sem Jeremiás próféta mutatóujjáról, sem Keresztelõ Szent János koponyatetõcsontjáról, Szent Genovéva lábujjáról, de még Szent Pál mellcsontjáról sem.

Szent Vitus pikulája – amelyet, mint az várható volt, a kínos és lehetõleg azonnal a feledésnek átadandó ereklyék közé soroltak – ámbár színében és állagában eltért sok más anyagtól, mégis, mint azt késõbb alaposan megvizsgálták, pontosan ugyanazt a régi, bibliai, sõt Biblia elõtti kort mutatta. Szent Vitus valódi tagját elveszettnek kellett tekinteni. Ami Rossinak, a halásznak szerencsétlen hajótörése után a tenger mélyébõl hálójába akadt, egyedileg is jelentékenyen érdekes volt-még a pápai fizikai kabinet szakértõi számára is. Ami viszont a láthatáron mint jelentékeny homály jelentkezett, könnyen viharrá terebélyesedhetett, s ez alapjaiban rázhatta meg a szentek történetét. Amikor a feltevések igazaknak bizonyultak, ez a felfedezés hihetetlen horderejûvé vált.

VI. Pál pápa 1969. március másodikán bizottságot küldött Palermóba. Átadták Palermo érsekének a Szentatya személyes levelét, amely Õeminenciájának ama kérését tartalmazta, hogy – sürgetõen szükséges titoktartási okokból – haladéktalanul szállítsák a Szent Péter-templomba a Sta Felicitában õrzött Szent Vitus-ereklyét. Aggódással eltelve kell tudomásul vennie ama jeleket, amelyek szerint az Antikrisztus a szentek történetének évezredeit egyetlen tollvonással semmivé teheti, a világot megrabolja a hõn óhajtott és megszenvedett üdvösségtõl, s visszamenõlegesen a maga hatalmába kerítheti.

Õeminenciája homlokráncolva, s a Szentatya nyilvánvaló, személy szerinti bizalomhiánya miatt haragvón – mert az bizony nem világosította fel õt a különös ereklyének és az Antikrisztus fenyegetõ uralmának összefüggésérõl –, de végülis belátta a kérés sürgõs voltát, és utasítást adott, hogy a Sta Felicitában õrzött ereklyetartót felnyissák, s az óhajtott tárgyat gondosan becsomagolva a küldöttségnek átadják.

Több mint ezerévi nyugalom után Szent Vitus pikulája (egy vízipipa csõdarabja vagy egy sivatagi zeneszerszám) útra kelt. Egy ezredéven át fel nem ismert anakronizmus most fizikusoknak, erkölcsbíráknak és politikusoknak egyaránt zaklató gondot okozott.

Az ereklye március 5-én érkezén meg Rómába; s késedelem nélkül a Szentatya elé vitték, aki növekvõ ellenszenvvel vette szemügyre. Legrettenetesebb gyanúit látta igazolva, s visszavonult, hogy imádkozzék.

Eközben a fizikai kabinetben további vizsgálatokat végeztek, s végül odáig jutottak, hogy sem szerves, sem szervetlen anyagról nem lehet szó, hanem csakis mûanyagról. Ugyanezt megerõsítette egy, a palermói ereklyétõl némiképp eltérõ anyaggal végzett vizsgálat is. Eszerint az "Il gazzo di Santa Felicitá" elképesztõen hasonlított egy olyan légzõmaszk leszakított tömlõjére, aminõt a sugárhajtású gépek pilótái szoktak használni.

Ám elsõsorban az a kérdés maradt tisztázatlanul, hogy sok évszázaddal a mûanyagok felfedezése elõtt hogyan kerülhetett elõ ugyanilyen anyag, amely ezenfelül már fellépése idõpontjában is rendkívül régi voltának nyomait viselte. Rejtély elõtt álltak a Vatikán tudósai. Nem találtak olyan tudományos elméletet s nem tudtak olyan technikai berendezést sem elõállítani, amellyel a tényállás tisztázható lett volna. Ennek a teljességgel hihetetlen lehetõségnek következményei nagymértékben nyugtalanítóak voltak:

VI. Pál pápa kimerítõ tárgyalásokba merült szakértõivel és tanácsadóival. Hosszas habozás után üggyel-bajjal a következõ elhatározásra szánta el magát: a rejtélyes anyagokon végzett kísérleteknek minden rendelkezésre álló és elõteremthetõ eredményeit in aeternitatem zár alá kell tenni a vatikáni archívumban, s létezésüket a legszigorúbb titoknak kell fednie.

Amire azonban a bölcs elhatározású VI. Pál pápa nem gondolt, az az a tény volt, hogy a CIA alapvetõen minden iránt érdeklõdik, s szaglászni mindenütt jelen vannak. Így hát az amerikai titkosszolgálatnak úgynevezett állandó szimatolója volt a Szentszék alatt is, hogy minden pápai szellõt regisztráljon, amely belefújhatott a Pentagon képébe. A washingtoniak tehát hamarosan megorrontották a rejtélyes leletet és a Vatikán aggályait, majd röviddel késõbb birtokukba került egy, e ritka anyagból vett próbákkal és fényképekkel teli csomag.

Francis fregattkapitány harcra készen lökte elõre állát, s nagyítóval vizsgálta az íróasztalán szétrakott fényképeket. Az, amit most váratlanul kaptak a Vatikánból, pontosan beleillett a kijelölt körvonalakba, s illett ama két másik mozaikkõ közé is, amelyek 1959-bõl és 1968-ból származtak, Algériából és Gibraltárból: A Glomar Challenger feladatává vált, hogy a beleárt horpadásban végzett próbafúrások felszínre hozzák az utolsó, még hiányzó kövecskéket. A Nemzeti Tudományõs Alapítvány mélytengeri fúrásterveinek elõkészületei hamarosan megkezdõdhetnek, a kutatásokra szánt pénzösszegek kéznél vannak.

Fogta plasztikvonalzóját, és agyoncsapta vele az ereklye kemény vonalú fényképére szemtelenkedõ legyet. Vérfoltszennyezte be Szent Vitus Kimondhatatlanját, de az nem zavarta Francis kapitányt. Megvakarta orra tövét a vonalzó élével, és mosolygott: felhúzta a felsõ ajkán lévõ vékony bajuszt, s nagy sárga metszõfogai között, lebiggyesztett alsó ajka felett kidugta a nyelve hegyét. Elégedetten kuncogott.

Miközben Ausztria és Franciaország a trónért tülekedett a spanyol örökösödési háborúban, a briték biztos szemmel választották ki a lényegeset, s jutottak a Földközi-tenger nyugati medencéje legfontosabb támaszpontjának birtokába; 1704. augusztus 4-ének reggelén német zsoldosok megrohamozták Gibraltárt, kézitusában bevették, s kitûzték Nagy-Britannia lobogóját.

A Dzsebel al-Terik (Terik sziklája – így nevezik a híres arab hadvezérrõl, aki csapataival 711-ben megvetette itt a lábát, hogy azután innét lerohanja a Pireneusi-félszigetet) egy jurakori mészkõszikla, amely az afrikai oldalon Ceutától nyugatra fekvõ Dzsebel Musával szûk szorost alkot, amely utóbbi valaha a Földközi-tengert elválasztotta az Atlanti-óceántól. Mivel a Földközi-tenger medencéjébõl több víz párolog el, mint amennyit a folyók beléhordanak, állandó vízáramlás van az Atlanti-óceánból a Földközi-tengerbe. E víztömegek az évmilliók alatt több mint háromszáz méter mély és huszonnégy kilométer széles vágatot vájtak a tengerfenékbe: a gibraltári utat. A gibraltári mészkõszirt déli szárnyán két teraszt vájtak ki, a Windmill Hillt és a Europe Faltset; alattuk meredeken zuhan a szikla a Punta de Europáig, tehát erõdítmény számára ideálisnak bizonyulnak. Az angolok, miután az 1714-es utrechti béke megerõsítette õket birtokukban, hozzáláttak, hogy flottatámaszponttá képezzék ki.

Amikor Napóleon lelépett a történelem színpadáról, az országban újra megsokasodtak azok a hangok, amelyek a sziklák "felszabadítására" unszoltak. E hangok azonban nem nyomtak a latban, a politikai forrófejûeket meg teljesen lefoglalta a liberális forradalom, a francia intervenció, végül a karlisták és a régensnõ hívei közötti véres polgárháború. S mivel Spanyolországban minden, ami csak távolról is így cseng: reconquista, alkalmas a nacionalista lelkesedés lángra lobbantására, az angolok óvatosan és feltûnés nélkül taktikáztak Gibraltárral. Minden a spanyolokkal való összetûzés elkerülhetetlenül az európai nagyhatalmak közötti sérelmek ügyébe torkollott, amelyek irigyelték a britektõl e stratégiai pozíciót, és a Királyi Hajóhad matrózai s a spanyol halászok közötti verekedéseket hajlamosak voltak "szabadságharc"-nak dicsõíteni. A támaszpont parancsnoka ezért határozta el 1843-ban, hogy az erõdítményeket a homokturzáson át a Moorish Castle-tól északkelet felé megerõsítteti. Az elsõ sáncmunkák 1843 õszén meg is kezdõdtek.

A területet lehetõleg feltûnés nélkül kellett átalakítani, hogy leplezzék a nacionalisták elõtt, s Madrid ne tegyen fel kellemetlen kérdéseket. A munkálatokat Frank Gilmore ezredes irányította. Gyakorlott erõdítményépítõ tiszt volt, s Egyiptomban Mohammad Ali tanácsadójaként mûködött mindaddig, amíg az össze nem tûzött Nagy-Britanniával, s azután a Londoni Konvenció szakított a Porta valahai vazallusával. Gilmore lelkes mûkedvelõ régész volt, részt vett a núbiai ásatásokban is. A többi tiszt tréfálkozva csak Gilmore pasának hívta.

Elõször is kiirtották a ritkás bozótot, s árkokat húztak – azzal az ürüggyel, hogy a délnyugati víztartályt ellátó vezetéket meg kell hosszabbítani. Hogy az elõvéd-kazamaták alapjait megbízható sziklatalajra helyezhessék, Gilmore pasa kiásatta a fatönköket, s a laza talajt – elsõsorban márgát és agyagpalát – elhordatta. Körülbelül nyolc láb mélységben kemény agyagrétegre bukkantak. Gilmore aknát nyittatott a rétegben, hogy szilárdságát megvizsgálhassa. Ám a munkások alig három láb mélységbe hatoltak csákányaikkal, amikor olyan agyag került napvilágra, amelyet mintha rozsda szennyezett volna be.

Gilmore ezredes mérethû rajzot készített a keresztmetszetrõl, s rétegrõl rétegre továbbkutattatta a területet. Mintegy öthüvelyknyi mélységben megint átvágták a keresztmetszetet, s újabb méretarányos rajz készült, hogy a teljesen szétrozsdásodott tárgyat vertikálisan is rekonstruálhassák. Egy újabb lábnyi mélységben Gilmore már sziklaszilárdan meg volt gyõzõdve arról, hogy itt egyetlenegyfajta leletrõl lehet csak szó. Amikor két és fél láb mélységben a derékszögû keresztmetszet az egyik oldalon, s másfél lábmélységben az egész felületén rozsdanyomokat mutatott, Gilmore már tudta, hogy egy doboz idomú maradványt lát, feltételezhetõen egy kocsiét, valószínûleg egy régi harci kocsiét, amely belesüllyedt volt az iszapba. Az iszap bizonyára belefolyt a jármû belsejébe, teljesen kitöltötte a belsõ teret, mint az öntõforma magja. A jármû így úgyszólván egyenesen állva konzerválódott.

Régészlapátkával és ecsettel felfegyverkezve vizsgálta át Gilmore pasa a "doboz" oldalait, hogy rábukkanjon a kerekek maradványaira, de végül is eredménytelenül. Már éppen abba akarta hagyni, mert feltételezte, hogy a vasból való jármûnek valószínûleg fakerekei voltak, azokból pedig ugyan semmi sem maradhatott fenn, amikor elöl és hátul, a "doboz" oldalán kitüremléseket fedezett fel, amelyek fémes anyagúak voltak, s bátran lehettek volna kerekek vagy hengerek. A jármûnek tehát eredetileg négy kereke volt, ami pedig egy antik harci kocsinál teljesen szokatlan konstrukciónak számított.

Amikor Gilmore ezredes nekiállt, hogy a "harci kocsi" horizontális vázlatának birtokában elkészítse a vertikális rajzot is, figyelemre méltó alakzat bontakozott ki, amely inkább egy könnyû, alacsony kocsira emlékeztetett, mint egy páncélozott harci kocsira – ahogyan azt az antik képekrõl ismerjük.

Az egyik végén, amelyet Gilmore ösztönösen a kocsi elejeként jelölt meg, mintha egy nagyobb fémblokk lett volna, amely körülbelül az oldalak félmagasságáig emelkedett az alváz fölé: Hogy szilárd rakfelület lett volna-e rajta, amelyen a kocsihajtó vagy az íjászok helyet találtak, esetleg egyfajta fegyver, mondjuk: faltörõ kos – ezt nem tudta eldönteni. A jármû mindenesetre túlságosan zömöknek látszott és vélhetõen célszerûtlennek; az alváz szükségtelenül masszív volt, s még inkább a "rakfelület", az oldalai meg óvatlanul gyengén voltak páncélozva. Ott talán fa- vagy bõrpajzsok voltak, amelyekbõl semmi sem maradt meg, vélte az ezredes. Mindamellett elégedetlen volt az eredménnyel, mert leletét sehová nem tudta pontosan besorolni.

Gilmore természetesen tájékoztatta Sir Waltert a dologról, az pedig – befelé derülve; kifelé azonban, mint mindig, teljesen hivatalosan – hozzájárult, hogy a kérdéses helyen, bizonyos idõre félbeszakítsák a sáncmunkálatokat, hogy a sáncépítõmester az õ – úgymond – "egyiptomi" vesszõparipáját meglovagolhassa. Sir Walternak egyébként az volt a véleménye, hogy ez az ominózus "rozsdafolt" talán egy mór jármûtõl származik, amely az iszapba süllyedt, amikor Dzsebel al-Tarikot elfoglalták, s innét ellenõrizték utánpótlásukat.

Az ezredes nem szállt vitába parancsnokával, de éppen eléggé régész volt ahhoz, hogy tudja: tekintetbe véve az altalaj állapotát és a lelõhely mélységét, Krisztus elõtti, legkésõbb karthágói korszakból származó leletrõl lehet szó, de valószínû, hogy még sokkal régebbi.

Ami az ezredest a legjobban izgatta, az az a tény volt, hogy a csontmaradványok állapota sokkal régebbi korra utalt, mint három- vagy négyezer év. Gilmore látott már Egyiptomban csontvázleleteket, amelyek az itteni körülményeknél sokkal kedvezõtlenebbek között is legalább ötezer éven át jól megtartottak maradtak. Az agyagtalaj, amelybe a jármû besüllyedt, tízszer vagy hússzor ilyen hosszú idõtartamra is épen õrizte volna meg a tetemeket.

Gilmore ezredes tanácstalan volt, s engedélyt kért Sir Waltertól, hogy a legközelebbi hajóval tudósítást küldhessen a Royal Societynek Londonba, hogy szakértõk foglalkozhassanak ezzel a lelettel.

– Hát persze, De meg kell értenie, ezredes, nem engedhetem meg magamnak, hogy vitát provokáljanak a sajtóban arról, hogy a gibraltári partokon folyó erõdítési munkálatok folyamán régészeti leletek kerültek napvilágra.

– Õfelsége egyik katonai territóriumában, amelynek biztonságáért én vagyok a felelõs, Gilmore ezredes!

– Ezzel természetesen tisztában vagyok, Sir. De kérem, értse meg az én helyzetemet is. Én nem vagyok képzett régész, eszközeim is, lehetõségeim is hiányzanak ahhoz, hogy mélyreható vizsgálatokat légezzek. Mindenekelõtt a pontos idõbesorolásra gondolok. Pótolhatatlan veszteség érné a tudományt. A felelõsséget nem viselhetem tovább egymagam...

– A felelõsséget nyugodtan rám bízhatja, ezredes. Ezenkívül az a benyomásom, hogy ön kissé túlbecsüli a leletét. Pontosan úgy tesz, mint hogyha Hannibal serege egyik elefántjának csontvázára bukkant volna. Valószínûleg az történt, hogy egy pityókás kis spanyol paraszt éjjeli sötétben letért az útról, és kordéjával együtt belefulladt az ingoványba. Nem kell ekkora hûhót csinálni ebbõl a rozsdafoltból. Bizonyára szükségtelen érthetõbben beszélnem, ezredes. Remélem, megértett.

Sir Walter megmaradt elhatározásánál. Annyit mindenesetre megengedett Gilmore pasának, hogy értesítse egy londoni fényképész barátját, aki egy idõn át Talbotnak segédkezett Readingben, s otthonos volt az ilyesfajta új kísérletekben, nos: kérje meg, hogy Gibraltárba jöjjön, s készítsen néhány fényképfelvételt a lelõhelyrõl.

Amikor, 1846-ban, Gilmore pasa nyugállományba vonult, már senki sem akadályozhatta meg õt abban, hogy nyilvánosságra hozza felfedezését, ám õ, figyelemre méltó módon, elállt ettõl. Talán a kutatóérdek küzdött benne a katonai lojalitással, s végül ez utóbbi gyõzedelmeskedett. Valószínûbb volt azonban az, hogy végül is belátta: õ mint amatõr, a maga skicceivel és technikailag még gyenge fotográfiáival nem tudja meggyõzni a tudományos világot, sõt éppen ellenkezõleg: heves kritikáknak teszi ki magát, mert nem sikerült meggyõznie Sir Waltert a lelet fontosságáról és a tudósok által végzett alapos tudományos vizsgálat szükségességérõl. Különös módon sosem jutott tudomására, hogy két évvel visszavonulása után újabb lelet került napfényre Gibraltárban. A lelet tudományos körökben ismertté vált, de csak száz évvel késõbb – Leakey kutatásai után – keltette fel a szakértõk figyelmét.

Amikor Gilmore pasa, hajlott korában, 1874. december 25-én, a London közelében lévõ chatami udvarházában elhunyt, a gibraltári harci kocsira vonatkozó dokumentumai feledésbe merültek. Unokája, ifjabb Edward George Gilmore, aki sikeres építész és lelkes automobilista volt, úgy határozott, hogy lemond a chatami udvarházról, rendbe hozatja, és eladja egy gazdag manchesteri textilgyárosnak. Mielõtt Londonba, a West Endre költözött volna, ahol házat építtetett magának, vette a fáradságot, hogy az udvarház téres fészerében lévõ, nagyobbrészt õsrégi iratokat és leveleket átnézze, mielõtt elégeti õket. S rábukkant egy meglehetõsen megsárgult fényképcsomagra; a harminckét kép mindegyikének hátoldala nagyapja gondos kézírásával volt teli, de sajnos csak a jobb alsó sarokban álló lendületes cégjelzést tudta elolvasni: "Archibald Wesley, Calotype Atelier, Chiswick." Volt mellettük egy gondosan körülzsinegelt papírcsomag is, amelyben már csak szürkésbarna, kemény morzsalékkal teli por volt-nyilván valami csontpor, gondolta ifj. Mr. Gilmore, mielõtt figyelmetlenül eldobta volna. S volt ott még két kötegre való vázlat, nagyapja kezétõl, s alatta egy rajz, amelyen könnyen ráismert egy automobilra.

Mr. Gilmore gyakorlott szeme minden oldalról megvizsgálta a vázlatot. A többi vázlat körvonalrajzokból állt, amelyek a jármû különféle metszeteit ábrázolták. Kocsi semmiképpen sem lehetett, sokkal inkább automobil, még akkor is, ha formája igen figyelemreméltó volt: például az, hogy elöl volt a motorblokk. Gondosan átvizsgálta nagyapja teljes hagyatékát, hogy további utalásokat találjon feltalálói tevékenységére, de mindhiába. Minden valószínûség szerint egy földmozgató berendezésrõl vagy katonai jármûrõl lehetett szó, amelyet valami speciális célra, esetleg az erõdítési munkálatokhoz akartak felhasználni.

Ifjabb Mr. Gilmore elveszítette érdeklõdését. Ám ennek ellenére, ahhoz eléggé jelentõsnek találta a leletet, hogy naplójában megemlítse, s a skicceket és fényképeket megmentve, magával vigye Londonba, amikor, néhány héttel késõbb, beköltözött új West End-i házába.

Ott nyugodott Gilmore pasa hagyatéka mindaddig, amíg egy esõs szombat délután, 1968 szeptemberében Patrick Gastont – aki 1966 óta Catherine Gilmore-t, ifjabb Edward Gilmore építész unokáját s Arthur Edward Gilmore építési vállalkozó leányát nõül bírta – nosztalgia fogta el, hogy felesége nagyapjának naplóját kézbe vegye, és mazsolázzon benne. S rábukkant amaz automobilszerû jármûre utaló bejegyzésre, amelyet feleségének ükapja állítólag 1844-ben készített. Közöttük ez volt olvasható a sikeres szecessziós építész gondos kézírásával: "Vannak itt még további körvonalrajzok (metszet, konstrukciós tervek?) és harminckét fénykép, amelyeket sajnos rosszul fixáltak. Csak foltok fedezhetõk fel rajtuk."

Patrick Gaston, a német-angol nyelvtanár, alkalmi fordító, sci-fi-rajongó s rajongója minden olyan irodalomnak, amely a tudomány határán, sõt határán túl lévõ dolgokkal foglalkozik, meghökkent. Kiitta sörét, felmászott a padlásra, áttúrta a ládákat, papírdobozokat, kofferokat és kosarakat. Végül is sikeresen.

Egy barna, vastag borítékban megtalálta, amit keresett: a borítékon a már ismert szép, nagybetûs, építésznagybetûs tintaírással ez állt: "Gilmore pasa nagypapának automobilja". A borítékban, legfelül az "automobil" rajza lapult.

Hogy az ördögbe találkozhatott az öreg Gilmore ezredes 1844-ben egy dzsippel? Abban az idõben, amikor még a benzinmotort sem találták fel!

Gaston mély lélegzetet vett, és olyan elõvigyázattal fogta a lapokat, mintha attól tartott volna, hogy porrá válnak a keze között. Eszelõs gondolatok villantak át rajta idõugrásokról, idõutazásokról – Dean McLaughlin Sólyom a verebek között, ami két hónappal régebben az Analogban jelent meg, azután egy német szerzõ idõutazás-története, amelyet egy sci-fi magazinban olvasott, de annak a neve már nem jutott az eszébe.

Akkor a huszonnyolc vázlatot, a hátukon lévõ dátumok sorrendjében egymás után rakta. Azonnal világosan látta, hogy a "dzsip" keresztmetszeteirõl van szó, felülrõl lefelé. Végül hasonlóságokat fedezett fel némely fénykép foltstruktúrája és a vázlatok között, amelyek az alsóbb keresztmetszeteket ábrázolták. Az egész úgy festett, mint egy ásatási jegyzõkönyv!

Mrs. Gaston meghökkenten pillantott fel könyvébõl. Az ablaktáblákat végigverte az esõ.

– Mit értesz azon, hogy mi volt a mestersége? Katonatiszt volt. Azt hiszem, erõdítményépítész, vagy valami ilyesmi. Mire kell ez most neked ilyen hirtelen?

Egyiptom! Ez a szó úgy hatott Gastonra, mint egy mágikus jelzés. Kisietett a konyhába, kivett egy dobozos sört a hûtõszekrénybõl, és reszketõ ujjakkal kinyitotta, hogy lemossa az egész Kelet minden porát, amely mintha hirtelen belepte volna nyálkahártyáját.

Megállapítható volt. Frank Gilmore ezredes a kérdéses idõpontban nem Egyiptomban volt. 1840-ben Londonba vezényelték Egyiptomból, azután egy évvel késõbb Gibraltárba, ahol nyugállománya idõpontjáig, 1846-ig erõdítési munkálatokkal foglalkozott.

Gaston csalódott volt, de nem adta fel. Írt a Royal Societynek, a National Geographic Societynek, kérdezve, hogy a XIX. század negyvenes éveinek közepén. voltak-e archeológiai kutatások Gibraltárban. Mindkét intézmény úgy válaszolt, hogy Gibraltárban vagy Gibraltár közelében végzett régészeti kutatásokról nem tudnak semmit, sem a kérdéses idõpontban, sem késõbb. Mindenesetre 1848-ban, az erõdítési munkálatok során találtak egy majomember-csontmaradványt, amelyet ma már inkább elõembercsontváznak tartanak.

Gaston lelkesedése lecsitult egy kissé. Az öreg Frank 1848-ban már. nem volt Gibraltárban, hanem Chathamben, nyugállományú pihenõhelyén. Gastonnak fogalma sem volt arról, hogy hogyan haladjon tovább. De ismert egy német nyelvû szerzõt, aki nagyon sikeres könyvet írt a rejtélyes kora történeti és történelem elõtti leletekrõl. A könyvet Gaston fordította angolra, s ez alkalomból többször is levelet váltott a szerzõvel. Most tehát felajánlotta neki ezt az anyagot, s jelezte, hogy valószínûleg nagy horderejû dolog nyomában van, de sem lehetõsége; sem eszközei nincsenek a folytatáshoz.

Az író,^* aki Gilmore pasához hasonlóan amatõr régész volt, lelkes érdeklõdést mutatott a lelet iránt, s beleegyezést kért ahhoz, hogy legközelebbi könyvében publikálhassa a vázlatokat és fotókat. Így talán további következtetésekre juthatnak.

Gaston nem akarta az értékes anyagot a postára bízni, biztonságosabbnak látszó utat választott a továbbításra. A londoni Deutsches Klubban voltak ismerõsei a német követségrõl, köztük dr. Werner Reichert követségi titkár, aki hetenkint kétszer-háromszor utazott Bad Godesberg és London között fontos és titkos diplomáciai anyaggal. Dr. Reichert megígérte, hogy az anyagot magával viszi Németországba.

A német követségnek egy másik tisztviselõje, akinek össze kellett állítania a küldött csomagját, rutinszerûen lefényképezte a Bad Godesbergbe szánt csomagot, s átadta a másolatokat az amerikai titkosszolgálatnak.

A Pentagon három nappal késõbb tudomást szerzett a figyelemre méltó gibraltári leletrõl; pontosan illeszkedett ez a másik rejtélyes dalrabhoz, amely Algériából származott, s amelyet a francia külügyminisztérium továbbított volt hozzájuk 1959-ben.

Míves a fényképek átvilágításából semmi sem derült ki, Francis kapitány elhatározta, hogy elõveszik az eredeti anyagot, utókezelésnek vetik alá a kalotypiákat, s kontraszterõsítéseket végezhetnek a komputerrel. S minden körülmények között le kell tiltatni az anyagra vonatkozó publikációkat. Talán még azt is el kell érni, hogy az illetõ szerzõt egy idõre minden publikálásban megakadályozzák. A tervnek ebben az állapotában végzetes lenne, ha a másik oldalon csak jelzéseket is kapnának ama tevékenységekrõl, amelyeket az amerikai haditengerészet folytat.

1968. október 16-án megérkezett Bad Godesbergbe a fényképeket és vázlatokat tartalmazó boríték. A címzettnek nem volt módja személyesen átvenni a küldeményt, mert éppen elõadó körúton járt, s megbízta kiadóját, hogy küldjön el valakit a boríték átvételére.

Négy órával késõbb, Karlsruhe és Basel között az író mintegy tízpercre elhagyta elsõ osztályú fülkéjét, ahol ez idõben egyedül tartózkodott. Amikorra a toalettbõl visszatért, táskája eltûnt a csomaghálóból. Szólt a vonatvezetõnek, s az riadóztatta a vasúti rendõrséget. A határállomáson, Lürrachban foganatosított csomagvizsgálat eredménytelennek bizonyult, s ugyanilyen eredményû volt a baseli fõpályaudvaron végzett vizsgálat is.

Francis fregattkapitány kinézett a hóhullásba, amely olykor-olykor a heves szélrohamoktól ûzetve, egyenesen az ablakba csapott, de észre sem vette. Szeme mintha egy végtelenben lévõ pontot fixírozott volna.

Miért éppen Gibraltár? – mormogta, – A leggyengébb pont – folytatta; megnyálazta mutató- és hüvelykujját, s gondosan pödörgetni kezdte vékony bajuszkáját; lassít mozdulatokkal, kifelé, befelé. – A lehetõ leggyengébb pont.

Persze, kivételek is akadhatnak – gondolta Francis kapitány. – Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács: Itt pedig, Isten a tanúja, gyalulni fogunk. Úgy állunk, hogy a világtörténelem legnagyobb ütõkártyáját játszhatjuk ki – betû szerint.

Axel Tiefenbacher – aki 1934-ben a Frankfurt melletti Hamuban született – kora ifjúságától fogva fegyverbolond volt. Lopta és vásárolta a lõfegyvereket, ott és akkor, ahol és amikor hozzájuk juthatott. Szenvedélye végül is végzetévé vált.

1949-ben mint ifjúsági bûnözõnek kétévi börtönt kellett letöltenie, mert Frankfurt bockheimi városrészében, egy kocsmai verekedés alkalmával rálõtt az amerikai megszálló hadsereg egyik õrmesterére, és súlyosan megsebesítette. A rendõrség a szülõi házban foganatosított házkutatásnál a bombakáros hátsó ház használaton kívüli mosókonyhájában olyan fegyverarzenállal találkozott, aminõt addig még sohasem fedeztek fel. Negyvenkét, különféle országokból származó pisztoly – ezek fõleg a valahai Wehrmachtból és az amerikai hadseregbõl származtak, de volt ott egy orosz eredetû géppisztoly is; hozzá persze lõszer, minden kaliberben-egy páncélökölcsöve hajtóanyaggal és rengeteg amerikai eredetû kézigránát.

Amikor arról kérdezték, hogy mindez honnét van, Tiefenbacher konokul hallgatott. Amikor 1951-ben kieresztették, helyzete egyre rosszabbá vált. Szerencséje elhagyta, a rendõrség rajta tartotta a szemét, és egyre kevesebb humorérzéket mutatott, ha valami gyanús dolgon rajtakapta.

1952-ben újra nyolc hónapot kellett ülnie, mert szembeszegült az állami hatósággal. A rendõrség alapos nyomozást végzett, és a következõket találta: két, angol származású gyorstüzelõ fegyvert, tizennégy, az amerikai megszálló csapatoktól származó pisztolyt, a német véderõ MG-34-es géppisztolyáriak alkatrészeit és egy francia páncéloselhárító fegyvert – amelyet két hónappal elõbb Rastattban loptak el.

Miután 1953-ban Frankfurt belvárosában autólopási kísérleten kapták rajta, amikor is rálõtt egy járókelõre meg egy rendõrjárõrre, világossá vált elõtte, hogy a bíró most nem lesz szégyenlõs. Legalább öt évre számíthatott.

Még ugyanaznap éjjel dél felé menekült. Kehitõl északra átúszta a Rajnát, s mielõtt a körözési parancs utolérte volna, már Strassburgban volt. Amikor elfogyott a pénze – és ez nem tartott sokáig –, jelentkezett az Idegenlégió strassburgi toborzóirodájában.

Perpignan közelében és Oran mellett rövid kiképzés várt rá, azután behajózták Vietnam felé. Még alig töltött három hónapot a fronton, amikor egy gránátszilánk letépte jobb kezérõl a-gyûrûs- és kisujját. Ennek köszönhetõen megúszta Dien Bien Phut. Lábadozásának két remek és kicsapongó hónapját Marseille-ben töltötte, míg azután ismét szolgálatképessé võit. Már Vietnamban kiképezték mesterlövésszé, s most, az ellenség elõtt tanúsított bátorságáért tizedessé léptették elõ.

A vietnami csapatmaradványokat Algériába dobták át, ahol abban az idõben a Grande Nation (mert gloire-jának egy részét elveszítette, s egyik vereséget a másik után kellett elszenvednie) eltûrte, hogy frusztrált légionáriusai a civil lakosságon hûtsék le a maguk apró bátorságszikráit. Tiefenbacher itt is az élen járt, vezetett néhány kényes "felszabadító akciót" az Atlasz hegységbe, és 1956-ban szakaszvezetõvé léptették elõ.

Egységét Quargliába vezényelték át, s ott azt a feladatot kapta, hogy biztosítsa a Hassi Messaoud ásványolajmezejét, s kísérje el a szállítmányokat keletrõl a Grand Erg Orientalon át a bourarhet-i fúróállomásokhoz, a líbiai határ közelébe:

1957. január 18-án két felderítõ páncélgépkocsival és tizennyolc emberrel visszaúton volt Quargliába. Embereivel egy teherautókonvojt kísért Fort Flatters felé, egészen Hi Bel Guebbourig, hogy ott átadják egy másik biztosító csapatnak. Röviddel alkonyat elõtt, Cassi Touiltól délre kelepcébe estek. Az elsõ kocsi aknára futott. A robbanás olyan erõs volt, hogy a kocsi elsõ tengelye kiszakadt, s a vezetõ szörnyethalt. Amikor a katonák leugráltak a kocsi platójáról, az egyik dûne mögül tüzet nyitottak rájuk. Tiefenbacher még egy emberét elveszítette, s három másik megsebesült. Aki a vezetõ mellett ült, annak térde alatt mindkét lábát leszakította a robbanás, s rövidesen meg is halt.

A felkelõk tevehátra kapva elmenekültek, és kilátástalan volt üldözõbe venni õket az alkonyati homályban, az úttalan sivatagban. Lehetetlen kísérlet lett volna az egyetlen ép kocsival, megmaradt embereivel, három sebesülttel és a fegyverekkel visszatérni Quargliába. És Tiefenbacher rájött, hogy ezt maguk a felkelõk is tudják, nem mulasztják el a konvoj kirablásának lehetõségét. Mivel pedig Quargliából nyolc-tíz óránál hamarabb nem volt várható felmentés, keresett egy horpadást, és megparancsolta embereinek, hogy egy dûne taraja mögött sáncolják el magukat. Rádión értesítette Quarglia parancsnokát a rajtaütésrõl, és segítséget kért.

A nagy, valószínûleg házilag barkácsolt akna robbanása hatalmas krátert szakított a laza homoktalajban. Tiefenbacher emberei segítségével félrevonszolta a tönkretett jármûvet, és megvizsgálta a gödröt. S eközben rábukkant egy nehéz, alaposan elrozsdálódott fémtárgyra, amelyet a robbanás félig kiemelt a talajból. Tiefenbacher teljesen kiásta, s kíváncsian végigvizsgálta. Körülbelül negyven centiméter hosszú volt; teljesen világossá vált, hogy ennek a különös csõnek semmi köze sincsen az aknához, s hogy merõ véletlenségbõl került napvilágra a robbanástól. De Tiefenbalcher elsõ pillantásra azt is látta, hogy itt egy nehézpáncéltörõ fegyver maradványairól van szó. A valahai német Afrika-Korps elhagyott fegyvermaradványának nézte, de meghökkentette a lelet idõmarta volta, amely észrevehetõ volt a fémen. A sivatag különlegesen alacsony légnedvesség-tartalma következtében a homokba temetõdött fémtárgyak a kísérletek szerint évtizedeken át teljesen épen maradnak, egyetlen rozsdafoltot sem lehet felfedezni rajtuk. Ez a csõ ennek ellenére úgy festett, mintha évtizedeken át sós vízben feküdt volna.

A parancsnokság utasítása szerint minden fegyvert és fegyveralkatrészt, amelyeket a felkelõk területein találtak, be kellett szolgáltatni az algériai fõparancsnokságnak, hogy eredetüket felderítsék. Éspedig azért, mert az arabok maguk is javítgatták kovás puskáikat, hogy használhassák a gyûlölt kolonialisták ellen, másrészt pedig meg kellett tudni, hogy a sivatag felkelõ fiai miféle homályos forrásból testnek-szert modern fegyvereikre.

Tiefenbacher a maga esze szerint értelmezte ezt a parancsot. A kivételesen ritka leletet a saját magángyûjteményébe sorolta, kendõbe bugyolálta és kocsijának vezetõülése alá rejtette. Azután felkaptatott a dûnére, ahol emberei elsáncolták magukat. Éppen tüzelõállásba helyezték géppuskáikat. Keleten feltûnt az elsõ hajdali fénysugár, felette még ragyogtak a csillagok. Hideg volt az éjszaka, különösen a sebesültek szenvedték meg. Itt-ott sóhajtozást és elfojtott káromkodást lehetett hallani. Még a szolgálaton kívüli emberek sem aludtak, a fedezékben újra meg újra lekuporodott egy-egy alak, hogy rágyújtson egy cigarettára.

Tiefenbacher ült, és megdermedt ujjakkal markolta az egyik MG-t. Helyesen ítélte meg a helyzetet. Röviddel pirkadat elõtt meghallotta a vágtatva közeledõ tevék jellegzetes csak-csak-csak-csak zaját. MG-jét abba az irányba fordította, és fülelt. Néhány másodperccel késõbb gyakorlott füle felfogta a homokon surranó lábak neszét.

Az ellenség egyetlen lövést sem adott le. Nem lett volna már alkalmuk rá? Tiefenbacher visszafojtott lélegzettel figyelt a sötétségbe, de csak a csillagos ég alatt fagyoskodó emberei fogvacogását, a kényelmetlen helyükön forgolódó sebesültek nyöszörgését hallotta. S az érzékelhetõség határán finom, szorgos sustorgás is hallható volt: az éjszakai szél, amely belemart a dûnébe, s homokszemet homokszem után hordott szélirányból szél alá az idõ nagy homokórájában.

Mintha nem akart volna megvirradni. Végül a nyugati láthatáron feltûnt egy világos sáv. Tiefenbacher feszülten pislogott a derengésbe. Lassacskán körvonalak rajzolódtak ki, de csak a dûnék lankáit tudta felismerni. Mind a tevék, mind az éjszakai alakok úgy tûntek, mint a kísértetek. Felmarkolt egy géppisztolyt, kikecmergett a fedezékbõl, s elõvigyázatosan megközelítette a területet, amelyet tûz alatt tartottak. Láthatóak voltak a lövedékek becsapódási kráterei, de sehol halottak, sehol egy vérnyom, csak az emberek és a tevék nyomai.

"Merde",^* mondta Tiefenbacher. Négy emberét talpra állította, felült velük az épen maradt jármûm, s körülbelül hat kilométeres távolságig követte a nyomokat. Ott azután, a sziklás talajon eltûnt minden nyom. Csinált egy kanyart dél felé, s körülbelül három kilométer után rábukkant két Fekete sátorra. Nomádok. Egy tövises bozótból készített karámban vagy egy tucat kecske, birka tépdeste a kövek között tengõdõ, hitvány, száraz füvet.

– Kifelé! Mindenki! De valamivel fürgébben! – ordította; felemelte géppisztolyát, és parancsának nagyobb nyomatékául beleeresztett egy sorozatot a levegõbe.

Tipikus, mondta magában. Férfiak sehol. Valószínûleg annál a csapatnál vannak, amely rajtuk ütött. Na, majd csodálkozni fognak, mikor hazajönnek.

Tiefenbacher összetereltette a nõket meg a gyerekeket, s óvatosan közelebb ment a sátrakhoz, hogy felderítse: nem rejtegetnék-e bennük fegyvereket. Az elsõ sátor üres volt, csak egypár konyhaeszköz meg agyagtál volt a földön. Tiefenbacher egy mozdulattal odébb rúgta õket. Amikor belépett a második sátorba, szeme sarkából valami mozgást vett észre a félhomályban. Reflexszerûen odalõtt. Amikor szeme egy pillanattal késõbb hozzászokott a félhomályhoz, egy öregembert látott a sátor hátsó részében, a földön gubbasztva; szemmel láthatólag jártányi ereje sem volt.

Az öreg felemelte barna, sovány karját, és széttárta két kezét, mintha kérni akarna valamit tõle; fél kezével összefogta mellén a piszkosfehér burnuszt, amely rövidesen elázott a vértõl. Vizeskék szeme rémült volt, vékony, száraz ajka meghallhatatlan szavakat formázott. Habos, világos színû vér buggyant ki a száján, lecsurgott állára, megfestette gyér szakállát, azután lefolyt a mellére, miközben még mindig tovább beszélt, s másik kezét kérlelõen kinyújtva tartotta.

– Megmondtam, hogy mindenki jöjjön ki! – förmedt rá az asszonyokra, akik az öreg szörnyû látványára hangosan jajveszékelni kezdtek, s a gyerekek is rákezdték a sivalkodást.

A birkák közül kettõt felrakatott a jármûre, a többit lelövette, a sátrakat leöntette benzinnel, és felgyújtatta.

– Emberek volnának ezek? – mondta Tiefenbacher. – Szarban élnek, mint a cigányok és üvöltöznek, mint a kojotok. – Nevetni akart, de összeszorult a torka, mert még mindig maga elõtt látta az öregember arcát, ahogyan döbbenten rámered, és nem akar felhagyni nem hallható kérdéseivel. – A keservit! – mondogatta.

– Mit találtak? – kérdezte az õrnagy.

Mielõtt visszaült volna a volán mögé, ellenõrizte, hogy a homokban talált, özönvíz elölti mordály az ülés alatt van-e.

A következõ év márciusában Oranba vezényelték Tiefenbacher egységét, hogy kipihenjék magukat a városban, és helyreálljon a fegyelem. Tiefenbacher a poloskás sivatagi kvártélyokban töltött hónapok után teljes mértékben kiélvezte a nem remélt nagyvárosi életet. Egy este jót evett, bepezsgõzött, azután felment egy jó húsú arab kurvához, és hatalmasan beakasztott neki; utána ivott még egyet, hogy lehûljön. Testben-lélekben elernyedt, s kibékült saját nyomorúságával is, a világéval is; és amikor kilépett a bordélyból, lesben várta egy orvlövész. Az elsõ lövés a vállát érte, a második az alsótestén találta el – ez azután leterítette. De még esés közben elõrántotta pisztolyát. Megpróbált hasra fordulni, hogy biztosabban célozhasson, de nem sikerült neki. Háton fekve lõtt rá két alakra, akik az utcahosszában futottak. Két arab fiú volt; a lövésektõl megrémülve elhagyták a közeli kapualjban lévõ menedéküket, s megpróbáltak eljutni az utca túlsó oldalára. De Tiefenbacher még ebben az állapotában is túlságosan jó lövõ volt, amíg végül egy harmadik lövés kegyesen a sötétségbe taszította.

Amikor a laktanyában kinyitották az elesett szekrényét, olyan tömegû zsákmányolt fegyvert találtak, ami bõven elég lett volna ahhoz, hogy haditörvényszék elé juttassa a szakaszvezetõt. Köztük volt az a rozsdás fegyveralkatrész is, amelyet Cassi Touiltól délre, a sivatagban talált. Tiefenbacher, amennyire lehetett; egy drótkefével megtisztogatta a rozsdától, bedörzsölte olajjal, és becsomagolta egy gyapjúkendõbe. Most fénytelen fekete volt, és nagyjából úgy festett, mint egy darab faszén.

Tiefenbacher arzenálját átadták a prefektúra egyik fegyverszakértõjének, aki azonnal azonosította, és besorolta a pisztolyokat és automata fegyvereket. Utolsóként megvizsgálta a rozsdás zsákmányt is, amelyre eleinte nem is igen figyelt fel. Szemmel láthatólag egy fegyvernek, egy gránátvetõnek vagy valami ilyesminek az alkatrésze lehetett. Áttanulmányozott néhány kézikönyvet-második világháborús német fegyverrõl nyilvánvalóan nem lehetett szó. Ettõl meghökkent. De a legnagyobb gondossággal sem sikerült azonosítania a leletet. Így azután egypár héttél késõbb elküldte Párizsba, a Hadügyminisztérium fegyvertechnikai osztályára.

Ott éppolyan tanácstalanok voltak, különösen akkor, amikor megállapították, hogy olyan ötvözetrõl van szó, amely vanádiumon és volfrámon kívül szokatlanul sok titánt tartalmaz; ami drága nyersanyag, eddig még kevés kísérletet végeztek vele, s elsõsorban korrózióállósága miatt használták ötvözõanyagnak.

A minisztérium hosszas habozás után elhatározta, hogy meghívja a NATO egyik amerikai fegyverspecialistáját, aki ez idõben még a Palais Chaillot-ban székelt. Ez, amint megkapta az anyaganalíziseket, tüstént kíváncsi lett, mert tudomása volt arról, hogy ilyesfajta ötvözetekkel kísérleteznek a rakétatechnikával kapcsolatban. Elintézte, hogy Tiefenbacher mordálya átrepülhesse az Atlanti-óceánt. S a lelet.1959 szeptemberében meg is érkezett a kaliforniai Oaklandbe a haditengerészet fejlesztési részlegéhez, ahol a csendes-óceáni háború óta-a legmodernebb szerkezeti anyagokat fejlesztették ki, hogy kipróbálják katonai célokra való használhatóságukat.

A jelentéktelen fémdarab óriási megrökönyödést keltett itt, mert – legfõképpen az, ami épen maradt belõle – hajszálpontosan hasonlított a haditengerészet egyik fegyverére, amely még csak a kifejlesztés stádiumában volt, s amelybõl még csak négy, éppen most kipróbált prototípus létezett. Egy hordozható gránátvetõrõl volt szó, amely taktikai atomgránátok célba juttatására lett volna alkalmas.

Francis fregattkapitánynak most eljött az ideje. A csendes-óceáni flottánál szolgált; s már a koreai háború idején az orosz és a kínai eredetû fegyverek legkitûnõbb szakértõjének számított. Azt mesélték róla, hogy még egy levegõben repülõ lövedékrõl is meg tudja mondani, milyen fegyverbõl lõtték ki. Közmondásosan hûvös értelemmel bírt, s ehhez társult az átható erõnek, vaskalaposságnak, könyöklési technikának és érzelemmentességnek egy olyan keveréke, amelyet általában érvényesülési képességnek neveznek és tisztelnek. Ami karrierjét illeti, Francis mindig optimista volt, s persze ama tervekkel kapcsolatban is, amelyeket rátermetten és furfangosan tartott szem elõtt. Francis 1954 és 1958 között azokkal az anyagvizsgálatokkal foglalkozott volt, amelyeket a haditengerészet végeztetett el az Eniwetok- és a Bikini-atollon végrehajtott hidrogénbomba-kísérletekkel kapcsolatosan: roncshajókat helyeztek el a robbanás középpontjának közelében, s ezeken különféle anyagokat kemény sugárzásnak tettek ki.

– Semmi kétség? – kérdezte Francis fregattkapitány, orra tövét vakargatva nagyítójának sárgaréz keretével. Homlokát olyan komor ráncokba vonta, hogy szürkés kefehaja szinte égnek állt. Ujjhegye vizsgálódva futott végig az erõsen korrodált felületen, mintha ki akarná tapogatni a fegyver eredeti formáját.

Francis undorodva nézte a társa nyitott ingnyakából kikandikáló hosszú, fehér szõrszálakat, a foltos laborköpenyt, amely úgy feszült a terjedelmes hason, hogy gombjai lepattanással fenyegettek. Pillantása végül a két vörös, hihetetlenül széles kézen állapodott meg, és a túlságosan rövid köpenyujj kézelõin, amelyeknek szélén úgy kunkorodott a szürkésfehér szõrzet, mint a csipkezsabó. Fehér majom, gondolta magában Francis, egy méltóságteljes, szürkésfehér bundájú, jól táplált állat. Az ilyen típusok számára különleges borotválkozási elõírásokat kellene kiadni. Egy kép merült fel elõtte, kora ifjúságából: két parasztkölyök egy saroglyára fektetett, frissen leült disznót forró vízzel locsol, mielõtt késsel lekaparnák róla a bõre sörtéit.

– A gránátvetõk prototípust négy hónapja teszteljük. – Bizonyos gyenge pontok azt javallják, hogy más szerkezeti anyagokat használjunk. Heteken át oda-vissza számolgattuk, hogy melyik ötvözet felelne meg az összes követelményeknek, és találtunk egy, egyetlen ideális megoldást. És pontosan ebben a pillanatban... – Mr. Manley az asztalra ejtette széles; fehér szõrû mancsát – és pontosan ebben a pillanatban az asztalunkra teszik ezt a tárgyat. Ez ugyanabból az ötvözetbõl készült, amelyet mi ideálisnak ítéltünk, de amelybõl eddig még egyetlenegy gramm sem készült el.

– …az US-haditengerészet egy fegyverérõl van szó, amely must és itt éppen kifejlesztés alatt áll, s amely a becslések szerint tízezer éven át ki volt téve a szél és az idõjárás viszontagságainak, de amelybõl; az anyag összetételére vonatkozó fejtegetés szerint, eddig még egyetlen példány sem készült el. Így van, Mr. Manley?

– Kötelességeim közé tartozik, hogy néha olyan dolgokkal foglalkozzam, amelyek nem nyilvánvalóan kézenfekvõek.

Körülbelül tíz hónappal késõbb, 1960 õszén vetítették az amerikai mozikban Az idõgépet, amelyet H. G. Wells regényébõl G. Pal készített. Francis fregattkapitány megnézte Washingtonban. Szerzett a filmbõl egy állóképet, és kiszögezte pentagonbeli irodája falára.

Egy két oldalán benyomott, szivarforma tárgy feküdt egy kis idõgépmodellben, s mögötte egy mûvészi kivitelû fémkorong forgott; ez olyan mágikus erõvel vonta magára a figyelmet, mintha valami bûvészmutatványt akarna elleplezni.

Az amerikaiak még csontjukban érezték az 1957-es Szputnyik-sokkot, amikor Gagarin õrnagy, 1961. április 12-én, közép-európai idõ szerint 7 óra 07 perckor, a Vosztok-1 fedélzetén 108 perc alatt megtett egy Föld körüli fordulatot, és a Szaratov körzetében lévõ Szmelovka falu mellett épségben földet ért. A nyugati sajtó, amelyet a hidegháború még sikerjelentésekre programozott, felhördült, a Pentagon katonai személyiségei a fogukat csikorgatták. John F. Kennedy elvük indíttatva érezte magát, hogy az ûrkutatási versenyben alulmaradt nemzetét maga mögé állítsa, s hat héttel késõbb, 1961. május 2S-én így nyilatkozott: "Nemzetünknek célként kell kitûznie maga elé, hogy még ennek az évtizednek a végén embert küldjön a Holdra, s onnét épségben vissza is hozza."

1962. november közepén Detroitban ülést tartottak, amelyen a NASA tudósai, a légi és ûrközlekedési vállalatok technikusai, a hadsereg, a légierõ és a haditengerészet specialistái a legnagyobb teljesítményû üzemanyagok természetérõl tanácskoztak, és kicserélték tapasztalataikat. Francis fregattkapitánynak is ott kellett lennie, s elõadást tartott azokról az eredményekrõl, amelyeket a haditengerészet a csendes-óceáni hidrogénbomba-kísérleteknél elért. A címe lapidáris volt: A rendkívüli sugárzásoknak kitett felületek viselkedése.

Az értekezlet légköre igen visszafogott volt. Kennedy programkövetelése után l8 hónappal az USA semmi eredményt sem tudott felmutatni, hanem éppen ellenkezõleg, az egyik kudarc után a másikat kellett elszenvednie. A Ranger-2-nek 1961 novemberében még a Hold felé vezetõ útirányt sem sikerült elérnie; a Ranger-3 január végén 36.000 kilométerrel a Hold mellett száguldott el; április végén a Ranger-4 végre megérkezett a Holdra, és programszerûen szétzúzódott a felszínén – de a kamerák csütörtököt mondtak. A Ranger-5 megint csak eltévesztette a célt; bár ezúttal csak 720 kilométerrel. A NASA emberei nyomott hangulatban dolgoztak. A katonai személyiségek nem titkolták elégedetlenségüket, és olykor dühös szavak is elhangzottak. Az ipar képviselõi rámutattak, hogy a programok túlságosan elhamarkodottan készültek, de a jövedelmezõséggel kecsegtetõ megbízások optimizmussal töltötték el õket. Estére, a speciális összefoglalók után, a vitaszerencsére általánosabb pályákra tért. Újra és újra "a tér leküzdésének kérdésére" kanyarodtak.

– Tehát, ha jól értem önt, doktor, nem lehetetlen, de valószínûtlen.

– I...igen, de szeretném folytatni. – Dr. Winter elgondolkozott, száját összecsücsörítette, és szájába vette kólájának kék plasztik szívószálát. Azután jelentõségteljes mozdulattal levette szemüvegét. – Én egyszerûen elképzelhetetlennek tartom.

– Ez tehát azt jelenti, hogy ön az idõutazást valószínûtlennek, elképzelhetetlennek és logikaellenesnek tartja. Ennek ellenére, mondjuk; az a véleménye, hogy nem lehetetlen.

– Bocsássa meg a kérdésemet, doktor – folytatta Francis –, de ezt nem azért mondja ön, ugye, mintha szertelen respektusa volna ön elõtt a tudománytörténet jövõbeni megítélésértek.

– Nézze, fregattkapitány – mondta leereszkedõen –, a valószínûségek és az elképzelhetetlenségek alapjában semmit sem jelentenek a természettudományi elméletek gyártásánál. Ez a két dolog nem más, mint empirikus kísérletek és gondolkozási szokások kifejezései. És ami a logikát illeti, nos: az mindig az emberi megismerési lehetõségek törvényszerûségeit tükrözi, és nem az univerzum törvényszerûségeit.

– Éppen ezek a lehetetlenségek, az úgynevezett tiltott játékszabályok azok, amelyek az emberi lélek számára elbûvölõ gondolkodójátékká változtatják a teret.

Francis elgondolkozva bólintott. Elhatározta, hogy amint visszaérkezik Washingtonba, azonnal ráállít egy csoportot az ilyen megigézõ gondolatok nyomait tükrözõ bármiféle irodalom alapos átvizsgálására! Teljesen gépiesen bólintott, és már nem is figyelt oda, amikor a NASA-ember fontoskodó mozdulattal felemelte az ujját.

Zivatar vonult át az Alabama állambeli Huntsville felett. Villámok cikáztak, mennydörgés rázta a vízáradatban fürdõ ablaktáblákat. Odakint sötét volt, mintha már leszállt volna az este, pedig az ajtó felett álló villanyóra világító számai még csak, 14.47-et mutattak.

A "szûkebb kör" tanácskozótermét fénycsövek világították meg, de elhalványodtak, amikor kisütött a nap. Az állandó, halk zizegéssel mûködõ klímaberendezés a délidei nyomottságot éppolyan monotonná tette, mint a felfrissülést hozó esõfutást: fád, gondosan párásított ridegség uralkodott, s telepedett rá a nyálkahártyákra és az agyvelõkre.

– Uraim, én megértem... – kezdte. Hirtelen villámfény világította meg a jelenlévõk arcát, s a rákövetkezõ mennydörgés megrázta az ablaktáblákat. A tengernagy lehajtotta a fejét, várt néhány másodpercig, hogy elüljön a dörgés, azután Folytatta: – Megértem ellenvetéseiket. Elõbb vagy utóbb más tudósok majd kiderítik, hogy milyen összefüggés van a gravitáció és az idõdimenzió között. Kézenfekvõ feltételezés, hogy egy egészen más gravitációs tulajdonságokkal bíró négydimenziós tér és az idõdimenzió között kölcsönös összefüggés van. Rendben van, megakadályozhatjuk, hogy mások-is ugyanilyen intenzíven foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, de miért ne használnók fel azt az elõnyt, amely birtokunkban van. Uraim, nemzetünk létérõl van szó...– De mit is mondok... A nyugati civilizáció létérõl! Minálunk van a labda, és lehetõségünket ki kell használnunk! A mi kezünkben van az az eszköz, amellyel a nyugati világ boldogulásának meghatározó váltóátállítását elvégezhetjük, telisít ezt meg is fogjuk tenni, még mielõtt mások ráteszik kezüket a startgombra. Ez az egyetlen érv, uraim, amely számít!

Samuel Fleissiger professzor – hórihorgas, kissé félszeg benyomást keltõ férfi volt; sötét, göndör haja már kopaszodni kezdett homlokánál; most nem egészen tiszta, fehér, visszahajtott nyakú pulóvert, elnyûtt, barna, kiöblösödött zsebû korddzsekit, világos színû, ugyancsak kitérdesedett gabardinnadrágot viselt – felnézett az asztalon fekvõ papírjaiból, s nikkel pápaszeme felett úgy pillantott világosszürke szemével a tengernagyra, mintha egy nehézfejû, bárgyú vizsgázót venne szemügyre.

– Éppen erre vonatkozik az ellenvetésem, tengernagy – mondta hangsúlyozott csodálkozással s hangjában egy kis csípõs gúnnyal. – Éppen mert a nyugati civilizáció jövõjérõl van szó, és a nyugati világ jólétérõl, mindenekelõtt az a fontos, hogy ez irányú terveinket gondosan kidolgozzuk. Teljesen felesleges bármit is elhamarkodni, mert minden "elõny", ahogyan ön nevezte, illuzórikus. Fantomot kergetnénk, s úgy járnánk, mint a nyúl, amely versenyt fut a sündisznóval. Teljesen mindegy, hogy önök milyen gyorsan futnak, mert ha célba érnek, a sün már ott lesz.

– Akkor nekünk kell lennünk a sündisznónak – mondta a tengernagy, aki nem értette meg a példázatot. Hátradõlt; és segélykérõ pillantást küldött a NASA két technikai igazgatója felé.

– Ha ez ilyen egyszerû volna – vetette ellen Fleissiger rezignáltan sóhajtva s csaknem visszataszítóan vékony ujjhegyeit egymáshoz illesztve. – Te mit gondolsz, Nobuyuki?

Kafu Nobuyuki professzort egy japán származású, zömök emberke, akinek kerek koponyáját itt-ott õszülõ, fényes fekete haj borította, nagyjából egykorú volt Samuel Fleissigerrel. Habfehér ing s elegáns, sötétkék, halszálkás, méretre készített öltöny volt rajta, amely némiképpen enyhítette bikanyakú, rövid lábú tenyeres-talpasságát. Ennek ellenére úgy festett, mint egy középsúlyú bokszoló, akit meghívtak egy bankettre, s ezért számára szokatlan öltözékbe kényszerítették, semmint egy munkaülésen lévõ fizikaprofesszor. Fleissigerrel együtt dolgozott Caltechben egy nehézkedési mezõkkel és gravitációs hullámokkal foglalkozó terven. S együtt végeztek számításokat extrém nehézkedési viszonyok között lévõ modelleken, aminõk pulzárokban és fekete lyukakban lépnek fel. S kísérleteztek az ilyen mezõk és a ritka, a pultárok frekvenciája felé eltolt kronometrikus jelenségek közötti összefüggéseken. Mindez pedig figyelemre méltó végkövetkeztetésre adott módot: különlegesen erõs nehézkedési viszonyok között lehetséges anyagrészecskéket visszajuttatni a múltba.

– Ezzel a véleménnyel egyáltalában nem értek egyet – mondta Fleissiger. – Minden jelenlévõnek tökéletesen tisztában kell lennie a terv következményeivel, mielõtt ragaszkodnánk technikai kipróbálásához, s még több milliárdot pumpálnánk bele a chronotron-tervbe.

– Ó, én tudom, hogy önök, katonák, sosem fukarkodnak, ha arról van szó, hogy a hadfelszerelési kiadásokat még egy fordulattal feljebb srófolják, hogy jogosítványaik még szélesebb alapot kapjanak, csak azért, hogy az énáltalam befizetett adókat is eltékozolják, tengernagy úr! – mondta Fleissiger indulatosan.

– Tény – folytatta Francis –, hogy már évek óta más tervek költségvetéseit nyirbáljuk, hogy elegendõ pénz jusson a chronotron-tervre. Amellett vagyunk, hogy a NASA leple alatt egy egészen nagy dolgot indítsunk útjára. Már tíz év óta takaréklángon tartjuk a legénységgel bíró ûrhajók útjainak fejlesztését, fiókba dugtuk a Mars-tervet, pedig a szovjetek minden kémholdtól, amelyet felbocsátunk, ellophatják, amit az lát. Önök pedig azért szállnak síkra, hogy a tervet hosszú idõre tegyük sutba; és vesztegessük el az idõt.

– Talán a szovjetek is éppen ez elõtt a probléma elõtt állnak, és éppen azon töprengenek, hogy kiutat találjanak –·vette Berger a bátorságot a közbeszólásra. A tengernagynak láthatólag szüksége volt egy pillanatra, hogy eljusson hozzá a szó, azután határozottan megrázta a fejét.

– Arra, hogy ez idõ szerint bárki is kutatásokat folytatna ezen a területen, a legcsekélyebb adat sincsen.

A tengernagy megfontolt mosollyal hátradõlt. Keskeny fehér bajsza korrekt módon vízszintesen állt. Professzor úr, ezt önnek tulajdonképpen tudnia kellene. Több mint tizenöt év óta pontosan tudom, hogy ki foglalkozik ilyesfajta dolgokkal, ki jut hozzá az anyagokhoz, amelyek lehetõvé tették azt az eredményt, amelyet ön és Kafu professzor elértek.

– Ugyan miért nem, professzor úr? – A tengernagy diadalmaskodva mosolygott, s amikor látta Fleissiger meghökkent arckifejezését, gyorsan folytatta: – Ezért még nem kell a legrosszabbtól tartania. Csak folyamatos utánpótlásra van szükségünk. Ha a megfelelõ ember a miénk, és isten a tanúnk rá, mindent megteszünk, hogy könnyen rászánja magát az az ember, vagy pedig... – Francis pattintott az ujjával – vagy pedig nem a mi emberünk. Ilyen egyszerû ez.

– Így van – bólintott Francis megkönnyebbülten. – Egyik rossz aratásukat követi a másik. De ha a feltételezésekbõl az várható, hogy van bennük valami, annál tanácsosabb a sietség. Ezért nem értem az önök habozását, uraim. Aki elsõnek érkezik, elsõnek eszik.

Fleissiger segítségkérõ pillantást vetett a japánra, és mielõtt megszólalt, észrevehetetlenül megrázta a fejét.

– De, sir, hiszen erre megy ki a játék! Ez nem úgy megy, mint a "Ne nevess korán" játékban, ahol, ha valaki elsõként dobott, és szabad utat kapott, hát elõrerohanhat; inkább olyan ez, mint az azonos képességû játékosok közötti sakkparti: mindig reagálni kell az ellenfél húzásaira. De az ön tervében egyvalami mégis másképp van, mint a sakkban, Francis tengernagy: itt a legelsõ lépés is végzetes lehet.

– Hogy értsem ezt? – kérdezte a tengernagy türelmetlenül. Dübörgõ villámcsapás erõsítette meg a kérdést, verte az esõ az ablakokat. Fleissiger, mielõtt válaszolt volna, rágyújtott egy cigarettára.

– Nézze, sir, a dolog így áll: tételezzük fel, hogy ön a XVI: században kommandóvállalkozást kezdeményez Alaszkában. A cél: átjutni Kamcsatkába, és az ásványi kincsekben gazdag Kelet-Szibériának egy részét biztosítani az USA-nak, mielõtt a cári tisztek eljutnak odáig, és birtokba veszik.

– Akkor a világtörténelem egészen másképpen változott volna. És hogyan állnánk akkor ma stratégiai szempontból a szovjetekkel szemben? – rikoltott gyõzedelmeskedve a tengernagy. – Ez az, professzor, pontosan ez az!

– No de engedje meg, sir, ez tökéletes képtelenség – mondta Berger nyugtalanul. – A XVI. században egy maroknyi angol, francia, holland telepes élt a keleti parton, akik majd éhen pusztultak, és alig tudták kivédeni a vörösbõrûeket. Hogyan akarnak önök az USA nevében, amely csak kétszáz év múlva fog létezni, érvényesíteni egy területi igényt Szibériában? Agyrém!

– Egy pillanat, dr. Berger. Területi igényt mindenki jogosan támaszthat, ha meg is tudja védeni azt a területet – vetette ellen Fleissiger. – És ha egy jövõbeli USA a XVI. században már ebben a helyzetben lett volna...

A japán kíváncsian mustrálgatta a tengernagyot vastag szemhéja alól, azután megvetõ szusszantással visszasüllyedt karosszékébe. Arcáról a legjobb akarattal sem lehetett semmit sem leolvasni, bár amit mondott, szarkasztikusan gondolta:

– Csak az a bökkenõ, hogy azok, akik a szembenállók érdekeit képviselik, gyakorlatilag ötszáz évnyi várakozási idõt adnak maguknak, azután egészen nyugodtan visszaküldenek a múltba egy zászlóaljnyi tüzérséget, és lõállásba telepítik, hogy azon a napon, pontosan azon, amelyen az önök emberei semmit sem sejtve megérkeznek, õk már ott legyenek, és-forró fogadtatásban részesítsék õket. És ez a fogadtatás, körülbelül olyanforró lenne, mint amilyenben egy zászlóalj bõrnyakú részesítene egy kis lovascsapatnyi keresztes lovagot. Mondhatni: ötszáz évnyi fegyvertechnikai fejlõdéskülönbségi elõny lenne a részükön. Az ön rohamcsapata, Francis tengernagy, martalékká válnak. Érti már, mire gondolt Mr. Fleissiger?

– Az Aloysius-effektust – ismételte Fleissiger, szemüvegének kerete felett szemrehányó pillantást vetve Francisre: – Így nevezik Raphael Aloysius Laffertyrõl, aki feltalálta a fenomenális Ktistec-gépet.

– A hatvanas-hetvenes évek egyik sci-fi írója volt – fûzte hozzá Kafu felvilágosítás céljából, amikor észrevette, milyen ideges pillantást vet a tengernagy a két NASA-tudósra. – Lafferty egyebek között behatóan foglalkozott az idõutazás jelenségeivel és az idõtörések következményeivel.

– Semmiképpen sem, dr. Berger – válaszolt Fleissiger. – Ez nem képtelenség. Lafferty, s érvelése teljesen logikus, ugyanis úgy véli, hogy az ember azt kezdhet a múlttal, amit éppen akar. A jelenben élõ emberek, akik valakit vagy valamit a múltba küldenek, hogy ott változást idézzenek elõ, soha nem tudják megállapítani, hogy ez a változás megtörtént vagy sem; mert a voltozás pillanatában megvalósuló alternatíva történelmi realitássá válik. De ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy minden kortárs tudja: ez mindig is így volt, és nem másképpen. Ha önök visszaküldenének valakit 1775-be; hogy George Washingtont lepuffantsa, mielõtt a kontinentális kongresszus a harcoló csapatok legfõbb parancsnokává választaná, akkor az állana minden történelemkönyvben, hogy George Washingtont, aki bizonnyal kitûnõ hadvezér volt, s bizonnyal sikereket ért volna el a britekkel szemben, 1775-ben lelõtték. Így van ez! És önök, uraim, önök sem tudnák másképpen, mert így és nem másképpen tanulták volna az iskolában.

– A chronotron-tervrõl, sir – válaszolt Fleissiger zavartalanul.

– Nézze, Francis tengernagy – folytatta Fleissiger –, önök a chronotron segítségével elõnyöket akarnak szerezni nemzetük számára. A bosszantó csak az, . hogy ezt senki sem fogja megköszönni önöknek. Egyetlen kortársunk sem; önöket is beleértve, nem fogja észlelni, hogy bármi is elõnyére változott volna. És még ha önök csakugyan eredményt érnének is el, és az USA-nak és szövetségeseinek helyzete stratégiailag, gazdaságilag, politikailag stb. stb. megjavulna, akkor mindenki ezt mondaná: "A kutyafáját, de jól megy a sorunk; ám mi az ördögöt akar tulajdonképpen ez a Francis? Dollármilliókat pazarol erre a bûnösen drága tervre, amely semmit sem produkál, egyetlen eredményt sem tud felmutatni. És minek dobja ki az összes pénzt az ablakon? Hogy még jobb dolgunk legyen. Hát mégiscsak szégyen, hogy a mi sorunk ilyen jól megy, a másoké meg milyen rosszul! Nem lenne jobb, ha ezzel a pénzzel a cári kancsuka alatt nyögõ nyomorult muzsikokat segítenénk? Vagy azt a milliónyi kínait; akik jobbágysorban élnek, és akik közül minden évben százezrek halnak éhen?" Közben meg Pétervár és Peking urai kitûnõen élnek, feltételezve, hogy sikereit gáncsot vetniök Leninnek és Maónak. És, ahogyan én a mi boszorkányüldözõinket ismerem, ez egybe is esnék a nyugati. világ legfõbb létérdekeivel is.

– Így nem mehet tovább a dolog, különben elõbb-utóbb az olajsejkek cipõit fogjuk pucolni, vagy pedig a kommunisták veszik át az egész boltot, mert mi az egyik gazdasági válságból a másikba tántorgunk. Minálunk itt vannak az atomerõmûvek ellenzõi és a természetvédõk, akik minden fúrótorony és tengeri fúrósziget ellen tüntetnek, azok meg odaát röhögnek a markukba, és aranyból építtetnek maguknak árnyékszéket a sivatagban. Ennek véget kell vetnünk, egyszer s mindenkorra!

Holtisler helybenhagyóan bólintott. Fleissiger izgatottan nézett egyikrõl a másikra. Még sohasem látta ezt a mélyhûtött Francist ilyen heveskedõnek. Vajon a tengernagy valami régi sebét érintette-e, vagy pedig az ügy feletti õszinte felháborodás hozta ki ennyire a sodrából? Úgy hangzott az egész, mint a rókakölyök sivalkodása a zsákban.

– Tehát innét fúj a szél – mondta bizonytalanul. – Amibe mi most itt belemélyedünk, uraim – vetette – közbe Kafu –, egy végtelen csavarmenet, és egy ilyen vállalkozás költségei minden elképzelhetõt felül fognak múlni.

– És a haszonnak is figyelemre méltónak kell lennie – vélte Holtisler, de megjegyzésével senki sem törõdött.

– Ez ugyanis nem jelent egyebet – szusszantott Kafu –, mint azt, hogy minden konfliktust hosszabbítsunk meg, vissza a múltba, és redukáljunk minden döntést ideiglenesre. Minden gyõzelem abban a veszélyben forog, hogy utóbb majd vereséggé változik. Olyan egyenlet ez, s majdnem azt mondtam: "olyan játék ez", amelynek végtelen sok változója van. Gazdaságilag ezt egyetlen nemzet sem tudja kiállni. A mi civilizációnk s talán az egész világ, amilyennek ma ismerjük, tönkremegy.

– Akkor mi még egy nappal hamarabb ott leszünk – ordított fel Francis, és tenyerével rácsapott az asztalán fekvõ papírlapokra. – Még akkor is, ha egy flottányi repülõgép-anyahajót és atom-tengeralattjárót kell az algonkiumba küldenünk, hogy cirkáljanak az õsóceánban!

– De megcáfolhatatlan bizonyítékaink vannak arra, hogy a terv sikeres lesz – nézett rá Francis szikrázó szemmel. A NASA-ember összerezzent, és kötelességtudóan, bólintott. – Mi – folytatta a tengernagy, s ujjain számlálta zsákmányait –, birtokában vagyunk az algériai rakétakilövõnek, ennek a gibraltári dzsipnek és a pápa által begyûjtött plasztikdaraboknak:

– Meg a Glomar Challenger fúrási eredményeinek – sietett Hollister hozzáfûzni.

– Rejtélyes számomra, hogyan következtetnek önök ebbõl a vállalkozás sikerére – mondta. – De hát tessék...

Berger úgy vélte, hogy eljött számára a pillanat, és nekidurálta magát, ám e pillanatban Kafu professzor felállt, vizet töltött magának egy mûanyag pohárba az ivóvíztartályból, és élvezettel kiszürcsölte. Amikor újra leült, Fleissiger így szólt:

– Igen, tehát... – kezdte Berger idegesen, mert a japán úgy nyomkodta a plasztikpoharat erõs ujjai között, hogy az hangosan pattogott. – Legjobb lesz, ha az egészet összefoglalom. Eddig harmincnyolc kísérletet folytattunk le az "elsõ ketreccel", és ezek mind sikeresek voltak. Ebben a ketrecben plasztikgömbökbe forrasztott atomórákat küldtünk vissza az 500 és 5000 év közötti idõtartományokba. Ezek mind az intézet közelében landoltak, és csekély mélységben helyezkedtek el. A nagyobb "második ketrec" révén Arizonában 1000 és egymillió év közötti idõtávolsággal birkóztunk meg. Tizennégy szonda közül eddig tizenkettõt sikerült lokalizálnunk. Az ennél még nagyobb "harmadik ketrec", amely Arizonában a "második" nevet viseli, és amelyet hat hónappal ezelõtt helyeztünk üzembe, szokatlanul széles szóródási sávot mutatott.

– Tartományszélesség? – morogta Kafu; és közönyösen gyûrögette poharát. Holtisler rámeredt a plasztikcsomóra, mintha pillantásával megolvaszthatta volna, csak hogy végül békén hagyja a japán, ám a professzor zavartalanul folytatta a maga lármás pusztító munkáját.

– A legnagyobb távolság eleddig – mondta Berger – 60 millió év. Két szonda, amelyeknek felépítése, alakja és anyaga bár teljesen azonos, s a gravitációs anomália mezõerõssége is azonos volt a start pillanatában, egymástól körülbelül hétmillió évtávolságában helyezkedett el.

– 11,6666 százalék – morgott Kafu. – Mit ért ön, doktor, "egzakt módon azonos mezõerõsségen"?

– Ezt a két szondát csak hetekig tartó keresgélés után tudtuk elõkaparni – magyarázott tovább a mérnök. – E célból az összes orogenetikus faktort figyelembe kellett vennünk, és át kellett számolnunk a kontinensek sodródásának szimulációját. Ez a sodródás nem minden idõszakban azonos, és a hegységgyûrõdés torlódása lelassítja a kísérleti tartományban. Az elsõ szondát 158 mérföld távolságban ástuk ki, a másodikat 182 mérfölddel távolabbra csúszott állapotban, s mindkettõ körülbelül nyolcvan méter mélységben feküdt.

– Igen, nagyszerû – erõsítette meg Francis tengernagy, és állát kíváncsian Fleissiger felé fordította.

– Mondja csak, dr. Berger – mondta Fleissiger vontatottan –, megpróbálták-e már egyáltalában azt, hogy az önök atomóra-tojásainak egyikét idõben azelõtt ássák ki, mielõtt a ketrecbe rakták és kitojták?

Berger kérdõ pillantást vetett a tengernagyra, azután duzzogva megvonta a vállát.

– Engedelmével, sir... – belelapozott jegyzeteibe, hogy rátaláljon a fonalra, s folytatta: – A legszorítóbb problémánk az, hogy az öt- és hatmillió év közötti tartományban drasztikusan száz év alá szorítsuk a szórást: lehetõleg öt, de legfeljebb tíz év alá.

– Én ebben, a tekintetben nagyon bizakodó vagyok – vetette közbe a tengernagy elõrehajolva, s ceruzája végével jelentõségteljesen papírjaira koppantva, mintha ezzel nagyobb nyomatékot adna bizakodásának.

– Kétségkívül, uraim. Az önök segítségével ténylegesen olyan fázisát vezethetjük be a tervnek, amely... eh.., amely minden kilátás szerint sikeres lesz – nyilvánította ki mosolyogva a tengernagy. – A "negyedik ketrec" jelenleg építés alatt áll, és Kafu-mezeje éppen elég erõs lesz ahhoz, hogy embereket és anyagot szállítson a múlt megjelölt idõtartományába.

– Azt mondta, hogy embereket? – kérdezte Fleissiger felindultan. – De hiszen önnek pontosan tudnia kell, hogy ezeknek az embereknek semmi lehetõségük nem lesz arra, hogy visszatérjenek a jelenbe. Mi most egy elmélet kikísérletezésének stádiumában vagyunk, egy olyan elméletének, amelynek a következményeit még nem látjuk, ön pedig emberéleteket tesz kockára. Vagy nem jól hallottam volna?

– Már megbocsásson, sir! – csattant fel Fleissiger.

– ...az érvelésében lévõ ellentmondásokra figyelmeztessek. Ön maga mondta, Fleissiger professzor; hogy nem szabad elhamarkodnunk a dolgokat. És bárha most nem vagyunk abban, a helyzetben, hogy a múltból áthozzunk valakit a jelenbe, tíz, húsz vagy legkésõbb ötven év múlva már abban leszünk. És akkor az embereket már bárhonnét visszahozhatjuk, akárhol legyenek is a múltban.

– Hát persze, professzor! Az emberi szellem számára nincsen áthághatatlan akadály, ezt éppen önök; uraim, találóan bebizonyították nekem. Tíz évvel ezelõtt mindenki egyszerûen azt vélte, hogy az idõutazás agyrém. És ha én itt és most publikáltatom az eredményeiket, akkor önök közröhej tárgyává válnak. És önök csakis akkor képesek elméletüket bebizonyítani, ha találnak egy olyan bolondot, aki kifizeti a villanyszámlát.

– Ha a szükséges fejek és a szükséges tõke rendelkezésre állnak, akkor minden, mondom: minden probléma megoldható.

– Mr. Francis – szólt Fleissiger nagyon komolyan. A tengernagy homloka ráncokba szaladt. Nem volt hozzászokva, hogy "mister"-nek titulálják, inkább a halált választotta volna, semhogy ezt eltûrje. – Ön arra az optimistára emlékeztet engem, aki anélkül, hogy egy vörös peták volna a zsebében, beül egy luxusvendéglõbe, az egyik adagosztrigát rendeli a másik után, és közben hittel hiszi, hogy valahol, valamikor elõ kell kerülnie egy igazgyöngynek, amibõl azután az egész cechet kifizetheti. Ez az ember is nagyon-nagyon bizakodó, nem igaz; sir? Tisztában van-e azzal, hogy a jövõnek milyen jelzálogával kezd bele ön ebbe a dologba? Miféle elõlegre támaszt ön igényt?

– Sir, minket felettébb nagyvonalúan kárpótoltak, ha erre gondol – mondta Fleissiger szarkasztikusan, és meghajolt. – Én nyugállományban eláshatom magamat, és megírhatom memoárjaimat, csak éppen nem kapnék rá kiadási jogot. Biztos életalkonnyal számolhatok, a CIA védõszárnyai alatt.

– Még ebben a hónapban két, utánpótlás-szállítóvá átalakított reaktorhajót indítunk a sólyáról. Nyolc további hajó építés alatt áll; és a jövõ év közepén, legkésõbb végén, rendelkezésünkre fognak állni. Mindegyikük egy négyes típusú ketrecet fog hordozni

– Idejében megtudják, uraim – mondta a tengernagy. – Engedje meg, hogy az emberek és az anyag dolga az enyém legyen, professzor. Egyébként nem értem az önök kételyeit. Fáradságot és költséget nem kímélve azon igyekszünk, hogy a mi fiainkat, bárhol és bármikor legyenek is a múltban, visszahozzuk, mihelyt elvégezték munkájukat. S önök, uraim, segíteni fognak nekünk ebben. Erre kérem önöket. A haditengerészet azon dolgozik, hogy a terv keretein belül egy nagyszabású létesítményt hozzon létre. A Bermudáktól északkeletre lévõ támaszpontunk közelében, negyven méterrel a tenger felszíne alatt fog felépülni. Ott elég nagy távolságra lesz a szárazföldtõl, hogy még nagyobb gravitációs anomáliák se váltsanak ki földmozgást. A berendezés csakis azt a cél fogja szolgálni, hogy a Fleissiger-generátor hatását megfordítsa, hogy egy negatív Kafu-mezõt hozván létre, képesek legyünk anyagot visszahozni a múltból a jelenbe.

– Tudja ön egyáltalában, hogy mi az a Kafu-mezõ? – kérdezte Fleissiger izgatottan.

– A Kafu-mezõ egy mesterségesen létrehozott gravitációs anomália, amely, ha elérjük a kritikus mezõerõsséget, a középpontjában lévõ tömeget kilöki a mi világegyetemünkbõl, és az idõ mentén mozgatja. És az anomália által létrehozott gravitációsenergia-felesleg a téridõ-kontinuumban úgy egyenlítõdik ki a múlt irányában, mint egy longitudinális hullám. S minél nagyobb az adott tömeghez képest ez a felesleg, annál messzebbre fog vándorolni ez a tömeg az idõ mentén, s ott tér újra vissza a mi világmindenségünkbe, ahol a hordozó hullám elenyészik, mert többletenergiája felhasználódott. És ebben a kiegyenlítõdési folyamatban az a meghatározó, hogy ellentétes az idõ folyásával, ismétlem: ellenétes utat fut be. Világos ez önnek, sir?

– Na nézze, sir – mondta Kafu megfontoltan –, ez pontosan olyan volna, mint hogyha egy fazék vizet rátenne a forró fõzõlapra, és azt várná, hogy a víz jéggé fagyjon.

Fleissiger hátralökte székét, és felugrón. Az ivóvíztartályhoz lépett, reszketõ ujjakkal töltött magának egy teli papírpohárral, és olyan mohón itta fenékig; mint aki a szomjan halás küszöbén áll. Egy pillanatig úgy érezte, hogy hánynia kell.

Odakünn hirtelen kisütött a nap, és az ablaktáblákon megtapadó esõcsöppek száz, csillogó-ragyogó darabkára törték a fényt.

– Beszélnem kell önnel, õrnagy. Máris jöjjön át hozzám.

Steve belebújt zubbonyába, megfésülködött, s megindult a parancsnoki barakk felé. A nap már mélyen járt nyugaton, de még mindig könyörtelenül tûzött. Valahol, az álcázó színekkel befestett önhordó szerelõcsarnokokban egy vadászbombázó próbajáraton lévõ hajtómûvei dübörögtek. A kifutópálya felett forgószél söpört végig, porosszürkén görbülve meg a mélykék ég alatt, mint egy kísérteties tölcsér, majd hirtelen elveszítette formáját, újra visszanyerte, mintha új táplálékhoz jutott volna a rézsûn. A forró, száraz sivatagi levegõ bûzlött az elégett kerozintól és a megpörkölõdött gumitól. A pálya másik oldalán öt helikopter állt egymás mellett, keskeny rotorszárnyaikat szomorúan lecsüggesztve, mereven billegve a szélben, mint valami absztrakt acélmadarak.

– Halló, õrnagy – mondta Snydenham, szélesen vigyorogva túlságosan fehér protézisével, s parancsolóan intett az íróasztala elõtt álló, elnyûtt zöld bõrhuzatú fotelra. Nagyon hosszú, ösztövér ember volt a tábornok, ötvenes éveinek közepén járhatott, haja hófehér, és rangjabéli katonaemberhez képest feltûnõen hosszú volt; hasonlóan hófehér, ápolt kis bajszát mintha odaragasztották volna sovány, mélybarnára sült arca közepére. Szája szokatlanul széles volt. Húsos, majdhogynem duzzadt ajkai után ítélve ínyencnek látszott, de az erõteljes, kiugró orra cimpáinak tövébõl a szája szögletéig futó mélyre vésõdött árkok világossá tették, hogy gyomorbántalmai megkeserítik ilyesféle lucullusi élvezeteit.

– Köszönöm, sir – mondta Steve, s belesüppedt a hatalmas fotelba. Parányinak érezte magát, amint karját a terjedelmes, duzzadó kartámaszra lette. A félig levált zöld bõrrészek, amelyek valamikor a sima felsõ felület alját alkották, koromfoltoknak érzõdtek tenyere alatt.

– Nyilván megint önökre, asztronautákra van szükségük--mondta a tábornok, és jelentõségteljesen meglobogtatott egy borítékot. Ne csináld ilyen érdekfeszítõen, gondolta Stanley, és megpróbált futó pillantást vetni a boríték fejlécére, de sikerteledül. A barakk hangszigetelt ablaktábláin át zümmögéssé csitult a hajtómûvek dübörgése, de mint pilóta zavaróbbnak érezte a halk zörejt, mint amikor a szabadban hallotta. Távolabb, a repülõtér túloldalán békésen legelészett egy birkanyáj. Juhász nem volt a közelükben.

Azt jelentené-e ez, hogy végre mégiscsak embereket küldenek a Marsra? A rémhírek, amelyek szerint a szovjetek expedíciót készítenek elõ, még mindig nem ültek el teljesen – és a NASA tudtával terjesztették õket. De a kormányzat nem volt képes elhatározni. magát; tétováztak, s a tétovázóknak végül igazuk lett mert egyik kémhold a másik után röppent fel, de egyik sem jelzett olyasmit, hogy Bajkonurban legénységgel felszerelt ûrhajó startolt volna a Föld körüli pályán túlra. Mégis tévedtek volna a habozók?

Két gyakorlógép; "kilebegett", pontosan egyik a másik után ráállt a landolásra, árnyékokként suhantak el az ablak elõtt, és felvijjogó hajtómûvekkel újra felhúztak a magasba. A kifutó túloldalán álló helikopterek úgy festettek egy pillanatra, mintha a hajtómûvek sugaraitól megolvadnának, majd újra megdermednének.

Snydenham felállt, Stanley kikászálódott a fotelból, és tisztelgett. A tábornok nem viszonozta, hanem napsütötte jobbját barátságosan átnyújtotta az asztalon. Stanley elfogadta, és szívbõl megrázta.

Visszatérve szobájába a nagy, plasztikbevonatú íróasztalra tette a jegyet és az útipapírokat, és rájuk bámult. Az ágyra lökte zubbonyát, és leült a ventilátor jótevõ légáramlatába, amely a fehérre festett mennyezetrõl zümmögte feléje a meleg levegõt.

Steve sosem számolt azzal a lehetõséggel, hogy egyszer újra asztronautaként reaktiválják. Pontosan negyvenéves volt, testileg még csúcsformában, de legjobb évei már elillantak, s ebbe már régen beletörõdött, anélkül, hogy keserûség töltötte volna el. Isten a tudója, hogy mindig szerencséje volt, noha sosem volt különösen szerencsés fajta. Fiatalkorában kiképezték pilótává, végül Guam után, amikor Johnsonnak Észak-Vietnam elleni kétségbeesett érvei olyan súlyosakká váltak, hogy azok még a B-52-eseket is kibírták – áthelyezték. Mán éppen azt hitte, hogy megint útnak indítják, amikor a Trükkös Öreg Henry elõkotorta a csodakürtjét, a Trükkös Öreg Dicky meg rögtön hamisnak minõsítette a kürt hangját. S a nagy hûhóval beharangozott riadó macskajajba fulladt, a fiúk meg tíz, visszahozhatatlan évvel késõbb érkeztek haza. Mármint azok, akik abban az állapotban voltak, hogy hazaérjenek.

Steven B. Stanley (második keresztnevét, a Benediktet nem kedvelte) ebben az állapotban volt. A Rockwell B-1 prototípusán repült, de amikor az USA 1977 tavaszán, Carter elnöksége idején, a megfeneklett SALT-II. tárgyalások után kiélezett fegyverkezési hajszába fogott, s lemondott a drága B-1-rõl, önként jelentkezett a NASA-nál, ahol éppen akkor gyakorlott pilótákat kerestek, a negyedik asztronauta-nemzedék számára. Az "asztronauta" szó puszta eufemizmus volt, a NASA Shuttle-pilótákat képzett-ki; akik a Föld atmoszférájából alig száz kilométernyire dugták ki az orrukat. Ám készültségben tartották az embereket, mert állandóan egy közeli Mars-expedícióról volt szó; mivel a szovjetek ugyancsak azon dolgoztak, hogy emberi legénységû expedíciót küldjenek a Vörös Bolygóra.

Már 1977 óta jelezte az amerikai titkosszolgálat, hogy a szovjet kormányzat felhagyott minden olyan nagy volumenû nehéz- és elektronikus ipari vállalkozással, amelyek nincsenek közvetlen összefüggésben a fegyverkezéssel, és a nagyarányú "Backfire"-rel. Ettõl kezdve szabályos idõközökben megsokasodtak a szovjet, Mars-expedícióval kapcsolatos rémhírek aszerint, hogy egy "csillagablak" kinyílt vagy becsukódott. Mixel 1976-ban a két amerikai Viking-szondának egyike sem adott egyértelmû adatokat arra, hogy a Marson élet nyomai volnának, sõt: az exobiológusok, kémikusok és geológusok váratlanul több rejtvényt kaptak, mint amennyit megoldhattak, egész sor neves tudós követelte, hogy emberi személyzettel küldjenek expedíciót társbolygónkra. A NASA készségesen elfogadta érveiket, és megverte a reklámdobot. Mindig akadt egynéhány NASA-igazgató, akik az ipar valamelyik szögletében meg-meghúzták a madzagokat, pojácáik meg Washingtonban ugrabugráltak. Újra feltalálták a régi jelszavakat: "Az USA presztízse", "A nemzet becsülete" meg a többi ilyesmit. Elõásták a fiókból a már halott von Braun terveit, de megvalósításuk csak fél szívvel kezdõdött meg. Az iparra kirótt feladatok nem voltak említésre méltóak: tervtanulmányok, alternatív megoldások, költségszámítások. A Kongresszus szûkmarkúskodott. A Vörös Bolygóért folyó versenyben – amelynek sikere mellesleg nem is volt biztosra vehetõ – senki nem tudta, hogy vajon az oroszok komolyan veszik-e, a készülõdést. És a Kongresszus nem alaptalanul fösvénykedett, de csak kevés beavatott, a "szûkebb kör"-höz tartozók tudták, hogy a pénzek más, telhetetlen csatornákba folynak.

1982-ben megkezdõdtek a rendszeres Shuttle-repülések, és munkához látott a Spacelab. Amikor röviddel ezután közelebb jött a Marsra nyíló startablak; s a szovjetek semmi jelét nem adták annak, hogy ember irányította expedíciót indítanának, az USA egyelõre teljesen befagyasztotta a személyzettel ellátott expedíció tervét. Kideríthetetlen volt, hogy a Szovjetunió miért ennyire inaktív ezen a területen. A chronotron-tervvel foglalkozó katonai személyiségek egyre inkább növekvõ módon aggasztónak ítélték a helyzetet, és sietségre ösztönöztek. Felgyorsították a ketrechordozó hajók építését, kiszélesítették a tudományos stábot.

Steve B. Stanleynek persze halvány fogalma sem, volt ezekrõl a fejleményekrõl. Csak megérezte; hogy a kormányzat elveszítette minden érdeklõdését az ûrutazás iránt, s tartósan visszafogta a tudományos és technikai személyzetet. Vagy fél tucatszor Föld körüli pályára állt tudósokkal és a tudósok törékeny mûszereivel, dokkolt a Spacelabnél, majd más tudósokkal és holmijukkal együtt visszatért a Földre. 1983-ban otthagyta a NASA-t – ez a munka nem volt ínyére való. Húsz órán át mindenféle készülékek és mérõmûszerek tesztjei és adatlapjai a startelõkészületekhez – s a küldetés elsõ része alig egyórányi repülés után már be is fejezõdött. Két órán át ugyanez a procedúra, párhuzamosan az állomás- és fedélzetkontrollal, azután start vissza a Földre, kidobni a "Nosoup"^*-tartályt, belépés a földatmoszférába, landolás.

Steve már a harmadik repülés után konfliskocsisnak érezte magát, akinek hagynia kellett, hogy az ideges metallurgusok, geográfusok, meteorológusok és asztronómusok bosszantsák, akiket többnyire elsõsorban az érdekelt, hogy mûszercsomagjaik és õk maguk biztonságban legyenek, s õt tették felelõssé, ha valami nem pontosan mûködött. Amikor hatodik visszatérésekor kidobta a csurranásig teli latrinaládát, s az mint valami tûzijáték felragyogott, elhatározása véglegessé vált. Visszament a légierõhöz mint oktató. És nem õ volt az egyetlen, aki ezt tette.

A repülõjegy péntekre szólt. Steve-nek tehát még két nap ideje volt, ügyei elintézésére. Csekély személyes holmiját könnyûszerrel becsomagolta két fémkofferba és egy tengerészzsákba. Másnap délután felhívta Lucyt, akivel körülbelül fél éve viszonya volt. A ragyogóan értelmes lány harmincas éveinek vége felé járt, haja vörösbarna, kissé távol álló két szeme kihívóan zöld. Albuquerque-ben dolgozott egy ügyvéd irodájában mint titkárnõ. Steve magához vette úti papírjait, egy dzsippel bevitette magát a légi támaszpontról a városba, majd taxival az ügyvédi irodához hajtatott.

Steve, mint a legtöbb alacsony termetû férfi, a nagydarab nõket kedvelte, s Lucy, a maga egy méter hetvenkilenc centiméterével teljesen megfelelt igényeinek. A lány tréfásan "Frankieboy"-nak becézte, mert halványan hasonlított Frank Sinatrára, amilyen az volt a régi filmjeiben: az Örökre elárkozva vagy Az aranykezû ember címûekben, és úgy gondolta: kell, hogy valami olasz vér csörgedezzen az ereiben. Steve persze el sem tudta képzelni, hogyan keveredhetett volna egy olasz az õ jámbor baptista famíliájába, de a látszat errõl tanúskodott, ezt meg kellett hagynia. Szülei, fiatalabb korukban, gyakran jártak Európában. Anyjára már alig tudott visszaemlékezni, és csak apja elbeszéléseibõl ismerte. Egy szerencsétlenség alkalmával halt még, amikor õ pontosan kétéves volt. Csak hangja bukkant fel néha emlékezetébõl, amelyet különös módon mintha õszi lomb keretezett volna, s mintha túlérett gyümölcsök illata kísérte volna szélcsendes, napfényes délutánokon – egy világos, tiszta, melodikus hang.

Meg akarta hívni Lucyt vacsorára, utána még egy bárba is elvonszolta volna, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy õ fõzzön valamit. Elhajtottak hát Lucy Volkswagenjén bevásárolni, és a lány valami pokolian jó és õrdögien erõs ételt készített a maga mexikói receptje szerint. Amikor már. ott ültek a második üveg "Los Reyes" mellett, alaposan szemügyre vette a férfit ragyogó két zöld szemével, és így szólt:

– Benedikt – mindig Benediktnek szólította, amikor komolyan beszélt –, Benedikt, magadnak kell tudnod; hogy mit csinálsz. Ez a te hivatásod, és ennek kell örömet szereznie neked. Az ég szerelmére, nehogy azt gondold, hogy énmiattam el kell valamit mulasztanod. Ez mind a kettõnknek rossz lenne.

– Nekünk, két csökönyös szamárnak nem lehel ugyanazt a kordét együtt továbbhúznunk. – Amikor a férfi gyámoltalanul pillantott rá, folytatta. – Mindenesetre hívj fel a Cape-rõl. Mondd meg, mi a baj, hogy tudjam, mirõl van szó.

Amikor Steve felébredt, Lucy már elhajtott az irodába. Könnyûvé tette a dolgot a férfi számára, könnyûvé akarta tenni, ilyen volt a stílusa. Steve hatalmasan bereggelizett; szokása ellenére elszívott egyet. Lucy cigarettáiból, feltett egy olasz lantmuzsikás lemezt, amely a lemezhalon legtetején volt, és kényelembe helyezte magát az ízlésesen berendezett lakószobában. Majd újat felállt, végignézte a Mexikóból, Európából – Szicíliából, Krétából, Rodoszról – érkezett képeslapokat, amelyeket Lucy rajzszegezett a falakra. Gondolatai körbejártak: sajátságos nyugtalanság fogta el, de okát képtelen volt felfedni. Éppen olyan volt ez, mint amikor Guamra helyezték át. Apja röviddel azelõtt halt meg, tüdõrákban.

Még túl korán volt. A Miamiból érkezõ gép az öböl feletti vihar miatt több mint kétórányi késésben volt; s a visszaúton sem szándékozott Houston felé repülni, hanem ki kellett térnie Memphis felé.

Felhívta Lucyt, és elbúcsúzott tõle. A lány nagyon el volt foglalva, s Steve nem is nagyon bánta ezt. Végül délután négy óra felé startolt a gép, és amikor leszállt Miamiban, már majdnem teljesen sötét volt. New Mexico porszáraz levegõje után úgy csapott rá Florida fülledt atmoszférája, mint egy arcába vágott forró vizes kendõ, amikor leszállt a géprõl.

– A nevem Watton, Alan S. Watton fregattkapitány, haditengerészet, ez idõ szerint a NASA-hoz vezényelve. Már több mint két órája várunk önre.

A fickó olyan charme-ot sugároz, mint egy mélyhûtõszekrény, mondta magában Steve dühösen, aztán azon tûnõdött, hogyan lehet képes a haditengerészet a NASA-val együttmûködni. Õ a kezdettõl fogva leszállóegységeket, az utóbbi idõben meg Shuttle-indítófokozatokat pecázott ki a tengerbõl, és ezt jól meg is fizettette, de az, hogy a NASA idegenvezetõket útnak induló asztronautáknak állítson be – ez új volt számára. Ha a haditengerészet a maga Sealab-kísérleteihez embereket keres, akkor rossz címre írt. A legközelebbi géppel visszarepül Albuquerque-be, erre megesküdhet.

A régi repülõtér egyik helyiségébe vezették, amely most már másod- és harmadrendû repülõjáratok tranzitutasai számára volt fenntartva. Vagy ötven ember volt ott. Egy öreg, fehér hajú pincér, aki úgy festett a maga borvörös zekéjében, világos gabardinnadrágjában és gumitalpú cipõjében, mint egy kimustrált showmester, rámolta az üres kólásüvegeket meg. sörösdobozokat, s egy nagy bádogkannába ürítgette a teli hamutartókat.

Félreismerhetetlenül Jerome Bannister volt ez, akivel együtt végezte el a NASA-tanfolyamot; egy hatalmas, széles vállú, a negyvenes éveinek elején járó férfi; kiálló pofacsontok, ragyogó fekete szemek s olyan arcszín, mint a Marlboro-hirdetéseken lévõ szépfiúé. Barátságosan ráveregetett Steve vállára. Már jó két éve nem látták egymást. Bannister ugyanakkor búcsúzott el a NASA-tól, mint Steve, és mint repülõoktató dolgozott egy magániskolában, Tucsonban. Össze akart szedni annyi pénzt, hogy beindíthasson egy saját repülõiskolát.

Bannistert egy fiatal, kissé kerekded kinézetû férfi kísérte: ritkás szõke haj, vörös képén vidám, kissé ostoba mosoly és egy hetyke, kipedrett vörösszõke bajusz, amelyre szemmel láthatólag büszke volt, mert folyton-folyvást babrálta. Úgy tapadt Jerome-ra, mint egy bojtorján a gyapjúmellényre.

A szõke fiú lelkesen bólintott és elégedetten kacarászott. Steve-et annyira meghökkentette ez a reakció, hogy mielõtt barátságosan odabiccentett volna, egy pár másodpercig zavartan rábámult a repülõmérnökre. Legalábbis egy kissé furcsának találta a fiatalembert – ha ugyan nem egy kicsit bolondosnak. Furcsa – mert Jerome szerette alaposan kiismerni, nagyon alaposan a barátait, és dicséretével mindig is nagyon visszafogott volt. Lehet, hogy egy kicsit ittak már mind a ketten.

Csak most vette észre, mennyire szomjas, de nem volt már lehetõsége bármit is rendelni. A jelenlévõk mintha csak az õ érkezésére vártak volna, mert alig három perccel késõbb két repülõtéri buszhoz irányították õket; azok azután egy távolabb álló öreg 737-eshez vitték a társaságot az Eastern Airways chartergépéhez.

– Nézd meg ezeket az embereket – mondta halkan Jerome. – Néhányat ismerek közülük. Egy-két pilóta, harci gyakorlattal vagy anélkül; egypárnak van asztronautakiképzése, de többüknek nincsen; egy csomó elsõ vonalbeli technikus, de a legtöbbjüknek fogalma sincsen a rakétákról, nem is beszélve az ûrutazásról. Ezenkívül pedig a haditengerészet jó kiskoktélt kevert: van itt egypár haditengerészeti pilóta, remek emberek. Ez idáig a haditengerészet kizárólag a NASA-ra bízta a cuccok kihalászását, de most minden arra mutat, hogy õ a "fõvállalkozó". Tudnál valami érdemlegeset mondani arról Steve, hogy mi érdeke akadna a haditengerészetnek a Marson?

Jerome nem ment bele a viccelõdésbe. Csak határozottan megrázta a fejét, és gondolattalanul maga elé meredt. A Cape-en nagy lelkesedéssel fogadták, és egy sárgás tónusú, éjszakai neoncsövekkel megvilágított helyiségbe vitték õket. Étkezési és italjegyeket kaptak, azután a szállásukra mentek. Le kellett fényképeztetniök magukat egy polaroidgéppel, amely másodperceken belül egy plasztikkártyára nyomott színes fényképet adott róluk, rajta a nevük meg a katonai rendfokozatuk. Végül valamennyien kaptak egy mûbõr mappát írószerrel, amelynek elsõ oldalán ott volt aranynyomással a NASA-embléma, és a következõ szöveg: SYMPOSION – A HAJÓZÁS ÚJ CÉLKITÛZÉSEI.

Steve álmélkodva kérdezte önmagától, hogy az ördögbe járulhatna hozzá a hajózás új célkitûzéseihez, és visszavonult apartmanjába. A lakótábor bungalóstílusban épült, számos: apró, barakkszerû épületbõl állt, körülötte eukaliptuszfák, gondosan nyírott sövények, jól ápolt pázsit, virágágyások, egymástól elkülönítve. A tenger felett távoli villámok csillantak. Sötéten emelkedtek a cikázó ég felé az Apollo-program õsrégi startrámpái, a felfelé törekvés emlékmûvei, amelyeket már-már elnyelt a dzsungel. A levegõ száraz és meleg volt; egyetlen levél sem rezdült. Egészen közelrõl békák kórusa hallatszott.

Steve csodálkozott, hogy ilyen nagyszámú résztvevõt hívtak meg erre az "ülésre"; százhatvan-száznyolcvan lehetett a létszám. Köztük körülbelül egy tucat nõ is volt.

Egy Francis nevû, impozáns tengernagyi egyenruhát viselõ, magas, sovány; Fehér hajú, hatvan év körüli fickó lépkedett be peckesen, gondos "szárnytámogatással": a haditengerészet néhány nagyfejesével, sleppjében néhány civillel, kétségkívül NASA-emberekkel, akik mindig mindenhol csak titokzatoskodnak. Volt ott még egypár titkosszolgálatos is, akik hangsúlyozottan lazán és érdektelenül viselkedtek. Leültek a térem elejéit egy hosszú asztal mögé, itt-ott kíváncsi pillantást vetve a társaságra, és a maguk elé terített jegyzeteikkel foglalkoztak.

– Olyan ez, mint egy gálaelõadás – morogta Jerome, aki Steve mellett ült, egy székkel odébb meg Olsen.

– Nem tetszik nekem a dolog – felelt Jerome Fejcsóválva, s arcán még inkább elmélyült az ellenszenv, amikor ez a Francis, hangsúlyozottan fiatalos ruganyossággal fellépett a pódiumra, az USA lobogója és a NASA zászlócskája közé, két kézzel a pultra támaszkodott, és sanda vigyorba fulladó, megnyerõ mosollyal üdvözölte a megjelenteket a haditengerészet és a NASA nevében. Azután a mikrofonhoz hajolt, és rövid, mindössze harminc percig tartó bevezetõ szavakat mondott. Semmi egyéb konkrétumot nem tartalmazott mindez, mint: "a nemzet becsületérõl van szó", meg "a nemzet legjobb elméit" gyûjtötték egybe, hogy "tudásuk legjavát adják", amely biztosítja "a nemzet jövõjét". Csak egyetlen ponton tett tényszerû utalást, amikor elmondta, hogy "a küldetés, amelyre önöket felhívjuk", várhatóan öt éven át fog tartani, és hogy ezen idõ alatt semmi kapcsolatuk nem lehetséges az "otthon világával".

– Nincs kommentár-ismételte Francis tengernagy, már egy kissé idegesebben. – Bizonyára megértik, hölgyeim és uraim; a terv jelenlegi stádiumában nem vagyok olyan helyzetben, hogy bármiféle konkrét felvilágosítást adjak. A terv teljes titkosságnak van alávetve. Csak ókkor adhatok önöknek további megközelíthetõ információkat bevetésükrõl, ha pozitív elhatározásra jutnak; s erre az elhatározásra holnap reggelig van idejük.

– Hölgyeim és uraim... – a tengernagy felemelte a hangját. – Hölgyeim és uraim! Egészen különös döntésre hívom fel önöket. De önöknek semmiképpen sem kell nagyobb rizikótól tartanok, mint amekkora egy arctechnikai vállalkozós rizikója. Minden emberileg lehetségest megteszünk az önök biztonságáért. Erre kötelezem magamat. – Várt, amíg a teremben elül a zúgás, azután folytatta: – Az itt megjelentek, valamennyien különféle technikai és tudományos területekrõl, illetve a légierõ, a haditengerészet, a hadsereg és a tengerészet technikai egységeitõl jöttek. Egy dologban azonban valamennyien megegyeznek egymással: nem házasok vagy elváltak, nincsen családjuk, döntésükben tehát egyértelmûen szabadok.

– Egy dolgot azonban hozzá kell még tennem – lehajtotta õsz, rövidre vágott hajú koponyáját, mintha szarvaira akarná venni hallgatóságát. – Sokkal több embert hívtunk össze, mint amennyire szükségünk van. Egyelõre legalábbis. Éppen ezért, ha valakinek önök közül olyan határozatlan érzése van, hogy nem tudja rászánni magát (úgy gondolom: ha olyan érzése van, hogy nem tudja teljes szívébõl rászánni magát), az visszaadhatja a megbeszélésre szóló meghívóját. Senki sem fogja ezt senkinek sem a szemére vetni, senkire sem fognak ezért megneheztelni, senki sem fogja megkérdezni, hogy miért döntött így. A döntés teljesen szabad, hölgyeim és uraim.

– Ha azonban pozitívan döntenek, hölgyeim és uraim – folytatta –, és ha összegyûlnek itt holnap reggel tíz órakor, akkor önök automatikusan titokhordozókká vádnak, és a legszigorúbb biztonsági s az azzal kapcsolatos felügyeleti és korlátozási intézkedések alá esnek. Önök akkor, bizonyos értelemben, a terv részeseivé válnak, akár mint... eh... mint hajózó személyzet, akár mint földi személyzet. És... – hangját ünnepélyes pátosszal rezegtette – Önöknek meg kell ismerniök azt a felemelõ érzést, hogy egy elitcsapathoz tartoznak, amely eddig elképzelhetetlen dolgot fog véghezvinni. Önök a bevetésükkel nemzetünk biztonságát és jólétét fogják szavatolni. Önök ki fogják küszöbölni a gyengeségeket ennek az országnak, a nyugati világnak, a keresztény nyugati civilizációnak jobb, dicsteljes jövõjéért. Köszönöm, hölgyeim és uraim.

– Van valakinek fogalma arról; hogy mit jelent ez a váltóátállítás? – kérdezte Steve, amikor Bannister szállásán egypár üveg skót whisky elõtt üldögéltek.

Rajta és Jerome-on, Steve-en és Olsenon kívül még Paul Loorey volt ott. Egy teli koffer whiskyvel érkezett, mert a Cape-pel kapcsolatban még asztronautakorából gyûjtött tapasztalatokat.

Steve-hez és Jerome-hoz hasonlóan Shuttle-pilóta volt, és még egy évvel tovább kitartott, mielõtt visszament volna a légierõköz.

Steve felpillantott, belenézett Calahan borostyánszínû szemébe, amelyet csak néhány perccel ezelõtt látott elõször. Moses leszegte kopaszra borotvált fejét, elhallgatott; rágta a gumiját, és gyors fejmozdulattal beleivott poharába.

– Ember – mondta Moses. Sárgás szemgolyóiban ide-oda jártak borostyánszínû szembogarai, mielõtt megállapodtak volna Steve-en. – Minden egyre jobb, egyre jobb lesz! Mi más lehetne? Te mit gondolsz, Paul?

Paul Loorey, egy harminc körüli, kényszeresen befelé forduló férfi, aki még Steve-nél is alacsonyabb volt egypár centiméterrel, s akit az ember, külseje utáni ítélve, kistisztviselõnek vagy elemi iskolai tanítónak nézett volna, vállat vont, tétován forgatta poharát, aztán hátradõlt az ágyon.

– Én egy kicsit körülszimatoltam, hogy mi van a bokrok mögött – mondta Jerome húzódozva. – A legforróbb tippben lehet valami, mert a haditengerészet már évek óta titokbán szatócskodik a Bermudákon. Valami fene komplikált tervrõl van szó, nehézkedési hullámokról, mesterséges gravitációs anomáliákról meg ilyesmikrõl.

– Megzavart nehézkedési erõ. A nehézkedés megnövelése, gravitációs anomáliák, nehézkedési hullámok interferenciája... – töprengett Steve hangosan, s érezte magában a whisky szerezte jótékony meleget. Egész délután a bungalója mögött hevert a napon, amíg teljesen be nem ködösödött, s az ég be nem borult felette. Most didergett és jót tett neki az ital. És a NASA van mögötte, gondolta, s füttyentett a fogai között.

– Figyelemreméltóan – ismételte Jerome. – A felhasznált energiamennyiségnek megfelelõen. Állítólag a gigawatt-tartományról van szó.

– Ámbár én nem tartozom a nemzet elitjéhez – nyilatkozott Moses, Francis hanglejtését utánozva –, aligha térhetek ki a nemzet hívó szava elõl.

– Tehát vigyük mindnyájan vásárra a bõrünket – vélekedett Loorey, és kedvetlenül bólintott. – A nemzet dicsõségére.

– Átállítani a váltókat emez ország jobb, dicsõségesebb jövõje érdekében – mondta Moses; nyelvével fogai közé szorított egy rágógumi-galacsint, s fújta, amíg csak szét nem pukkant.

Steve hevert a sötétben, s alkoholködös agyát gyötörte: ugyan hová tûnhet el egy gravitációs anomáliánál a gravitációhoz tartozó tömeg, de gondolatai homályos útvesztõkbe hajszolták, ahol áthatolhatatlan ködbe süllyedt, s amikor úgy hitte, hogy valami kis fény felvillanását látja, és utánisietett, falnak ütközött. Fejét és lábát ólomnehéznek érezte.

A fogadó nagy, fával burkolt, elsõ emeleti elõterében – amelyet csak egy keskeny ablak világított meg, s amelybõl feltûnõen keskeny ajtók vezettek az oldalhelyiségekbe – egy hatalmas, sötét íróasztal mögött egy nagy, vékony, fehér hajú férfi ült, teljesen sötét bõrbe öltözve. Sötét, repedezett bõrmaszkot viselt, olyat, mint amilyent annak idején a leprások hordok. A szûk szemréseken átragyogott a szeme, a szájánál nagy fogú villámzár volt, vigyorgó koponya jellegét adva az élettelen tekintetnek. Elõtte az íróasztalon egy értékes, mûvészien csiszolt velencei üvegváza állt, benne egy csokor liliomszerû virág – porzók helyett szemekkel, amelyek mind õfeléje néztek kíváncsian. A férfi parancsolóan a homályos háttér felé intett, és amikor Steve megfordult, hogy lássa: mit akar tõle az álarcos, a félhomályban észrevétlenül kinyílt egy ajtó. A szûk térbõl, amely nem volt nagyobb egy koporsónál; kilépett egy nõ. Steve ráismert.

Steve rémülten visszahõkölt, de a maszkos férfi már észrevétlenül mögéje lépett, átkarolta, és olyan szorosan szorította mellkasát, hogy alig jutott levegõhöz.

– Lucy – nyögte; miközben a maszkos férfi engesztelhetetlenül szorította, s a húsos száron himbálózó virágszem egyre növekedve nézett rá. Steve észrevette, hogy Lucy félig fedett mellét egyre jobban ellepi a verejték, de minél inkább figyelt, a sûrûsödõ homályban egyre kevésbé volt képes felismerni a lány arcát. A háttérben pattogó lárma kelt; hosszú idõn át hallotta, de eredetét nem tudta felderíteni, s a lárma egyre erõsebbé és áthatóbbá vált.

Az átható, pattogó lárma, amely álmát kísérte, abbamaradt. Esõcseppek sûrûje, milliónyi hatalmas, ezüstösen fénylõ haltest zuhogott alá; doboltak a nagy levelû bokrokon, amelyek a bungaló elõtti ösvényi szegélyezték, és amelyek szenvedtek a rájuk csapó esõ súlya alatt. Szorosan a házfal mellett egy csomó nagy, sötét béka keresett menedéket. Öklömnyi fekete köveknek tûntek, csak merev szemük villogott figyelmesen. Távolról, a tenger felõl mélyvörös villámlások izzottak fel a gomolygó felhõzetben, mint a magma.

Villámcsapásként értette meg Steve, hogy mire vállalkozott, és néhány percen át valami nyomasztó érzés töltötte el, mintha a maszkos férfi még mindig mögötte állana, és keményen szorítaná. Mélyen beszívta a friss, nedvdús éjszakai levegõt, mígnem oldódott a rátelepedett nyomás.

Amikor másnap reggel összegyûltek a tárgyalóközpontban, a nap már majdnem teljesen felszívta az éjszakai esõ nyomait; az utak szárazak voltak, csak itt-ott csillámlottak vízcseppek a füvön, a virágokon, a bokrokon. A levegõ friss volt, tiszta, és virágillatot lehelt.

A tárgyalóteremben ugyanaz a "felvezetés", ugyanazok a csatlósok, ugyanaz a hivatalos ülésrend: Francis tengernagy felmászott a hatalmas vetítõfal alatti emelvényre, megjelent a csillagos lobogó meg a NASA-zászló között, s gyõzedelmeskedve magasba tartott egy kis csomag részvételi kártyát.

– Nem vártam mást, hölgyeim és uraim – közölte ragyogva. – Köszönöm önöknek. Vendégeink közül mindössze tizennyolcan nem tudták rászánni magukat, hogy velünk együtt dolgozzanak a terven. Feltételezem, hogy elutasító határozatuknak megvannak a maga okai, s én megígértem, hogy respektálom ezeket az okokat, és nem érdeklõdöm utánuk. A következõ személyekrõl van szó...

Kezdte felolvasni a visszaadott plasztikkártyákról a neveket, s minden név után jelentõségteljes szünetet tartott, mintha lemoshatatlan folttal akarná megbélyegezni mindegyiket.

– Önök, hölgyeim. és uraim, egy olyan nagyszabású vállalkozás élcsapata lesznek, amely garantálni fogja a nyugati világ biztonságát, s minden velünk szövetséges nemzet jólétét. Az. önök kötelessége az lesz... nos... hogy idõben átállítsák a váltót egy olyan jövõ érdekében, amilyent mi kívánunk. Most pedig Watton fregattkapitány fog szólni önökhöz, s elmagyarázza a technikai részleteket. Köszönöm, hölgyeim és uraim.

Steve elsõ pillanatban nem ismerte fel a teljes díszbe öltözött, kinyalt-kifalt fiatal tisztet, aki most fellépett a szónoki emelvényre, és a mikrofon felé hajolt. Csak amikor hangját meghallotta, vált világossá számára, hogy ez az ellenszenves fickó az, aki Miamiban, az érkezési csarnokban várt reá.

– Nem vagyok a nagy szavak embere – folytatta –, de a tûz feltalálása, a relativitáselmélet felfedezése, s az elsõ Holdra szállások jámbor lépések ahhoz képest, amelyet mi most megvalósítunk.

A terem hangulata olyan pontra hágott; ahonnét a túlfeszített izgalom nemritkán jókedvbe és féktelenségbe csap át, s viccelõdõ, gyakorta egyenesen hülyéskedõ, de hálás nevetéssel fogadott közbekiáltásokkal jelentkezik.

A nagy vetítõvásznon legördítettek egy térképet, amely lassan lefelé süllyedve feltárta a Földközi-tenger térségének domborzati ábrázolását, körülbelül nyolc méter szélességben és három és fél méter magasságban.

– Hogy képzeletük ne a gyönyörû Földközi-tengerre ragadja önöket, olyan térképet készítettünk, amely e területet a maga fizikai struktúrájában mutatja.

– Ez nem szükséges - mondta Watton zavartalanul. – Mert a régmúltban gyakran voltak olyan idõszakok, amikor a Földközi-tenger medencéje kiszáradt. A Földközi-tenger egy nagy lepárlómedence. Ez azt jelenti, hogy több vizet veszít, mint amennyit a folyók belehordanak. Ha a Gibraltári-szoros le van zárva – s bizonyos földtörténeti korokban ez így is volt, akkor a Földközi-tenger medencéje pusztasággá változik, tele sós tavakkal és mocsarakkal, két-, háromezer méter mélységben a tenger szintje alatt, különösen ezen a tájékon... – a Krétától délre lévõ rézsû keresztgátjára mutatott, amelyben a Wadi Haifa és Alexandria között a Nílus mély kanyont mosott magának – meg itt.

A Rhone legyezõszerûen szétterült deltájára mutatott, körülbelül Barcelona magasságában, ahol a folyó egy mély torkolaton át kétezer méter magasságból lezuhanva egy sarlóalakú tóba torkollott, amely körülbelül kétszáz mérföldnyire Nizzától délre kezdõdött, keleti partja Korzika és Szardínia nyugati partjával párhuzamosan haladt; a Baleár-szigeteket nyugat felõl. megkerülte, s – egyre inkább sekélyesedve – Cartagenától délre terjeszkedett.

– A Pireneusi-félsziget és Afrika között a szárazföld-kapcsolat, valószínûleg földrengés következtében – majdnem pontosan 5,3 millió évvel ezelõtt megszakadt. Az Atlanti-óceán vize betört, és feltöltötte a medencét.

Walton szemügyre vette a kérdezõt, pillantása mérhetetlen türelmet fejezett ki ekkora bárgyúság hallatán.

– Nos, mi el tudjuk vinni önöket erre a területre, még mielõtt a tenger fenekére kerülne – mondta Walton lapidárisan. – Van egy készülékünk, amely alkalmas erre. A neve: chronotron.

Steve egy pillanatra úgy érezte, mintha megállt volna a szíve: Kutató pillantást vetett a mellette ülõ Jerome-ra, mintha meg kellene bizonyosodnia arról, hogy nem álmodik. Jerome rémülten kitágult szemmel meredt rá. Hirtelen olyan csend támadt, hogy egy iratkapocs lehullását is meg lehetett volna hallani; azután mormogás söpört végig a termen, amely zihálásra, majdnem fájdalmas nyöszörgésre hasonlított: a hitetlen csodálkozás kifejezése volt.

– A nyugati medence – folytatta Walton, s átfogó mozdulattal a Szicília és Gibraltár közötti területre mutatott – lesz az önök mûködési bázisa. Öt és fél millió évnyire visszaküldjük önöket a múltba, s önök ott végrehajtanak egypár olyan mûfogást, amelyek Isten felfoghatatlan akaratából létrejötteknek látszanak majd.

Walton elvigyorodott. Egy kis patkány, gondolta Steve, egy visszataszító, nagyratörõ kis patkány, aki mohón vágyik a hatalomra, és, kerül, amibe kerül, az önigazolásra.

– Van egy szépen hangzó mondás – folytatta a fregattkapitány, és hangjában a cinizmus egy kis nyoma érzett: – "Segíts magadon, s Isten is megsegít." – Felpillantón papírjából, és diadalmasan nevetett. – Mi pontosan ezt akarjuk tenni. Maguk fogunk segíteni magunkon, hölgyeim és, uraim. És önök fogják képezni a tervezett mûvelet magját. Önökre hárul az a feladat, hogy ellenõrizzék a logisztikai és technikai feladatokat, s természetesen biztonsági intézkedéseket is végrehajtsanak.

– Biztonság? Mi ellen? – kíváncsiskodott valaki. – Ah... természetesen általában. Önök fogják megvédelmezni az építõosztagokat a vadállatok s a mi õseink, a majomemberek ellen. Önök és a technikai személyzet tagjai lesznek az elsõ emberek abban a korszakban. Önökkel együtt érkeznek oda geológusok, geofizikusok, olajvezeték-specialisták, fúrószakemberek. Feladatuk a következõ lesz: – a fregattkapitány hosszú pálcájával a térképre mutatott.

– Szándékunk elszivattyúzzuk a sejkek olaját, mielõtt azok még rátennék a kezüket.

– De akármennyire eszelõsnek látszik is, valahogyan mégis zseniálisnak érzem ezt a tervet – mondta Jerome, és nevetve megcsóválta a fejét.

– Ez mindenképpen-teljesen méltányos dolog. Csupán helyreigazítjuk a teremtésnek egy kis szövési hibáját – folytatta Walton, önelégülten mosolyogva. – Az ember, kevésbé eufórikusan, geofizikai plasztikai mûtétnek is nevezhetné ezt a vállalkozást. – Megint a térképhez fordult. – A nyugatimedence-vállalkozás az észak-afrikai olaj-elõfordulásokkal foglalkozik: a mai Líbiában és Algériában lévõkkel. A legfontosabb kutatási területek itt fekszenek... – pálcájával a vonal kelet felé futó ágára mutatott – a Nagy-Syrtis és Al-Haruj Aswad között, Bede Waha és a Jalo-oázis körül, Bengázi déli részén. A többi forrás itt van... – a bot körülkerítette azt a területet, ahol a déli elágazás végzõdött – Tinrhert-fennsíkjaitól keletre, Erg Bourarhetben, a mai algériai-líbiai határon. Az e két kutatási területrõl jövõ csõvezetékek itt, Bi'ral Ghanamnál egyesülnek. A nyomvonal innét észak-északnyugat felé fut tovább, Zuwarab közelében eléri a tengerpartot, ahogyan az ma fekszik, azután a Málta és a tunéziai part közötti keskeny selfen át egészen idáig, Cap Bone-tól északkeletre. Ott egy töréssel nyugat-északnyugat felé fordul, itt, a mai San Antioco szigettõl délre, a mai Szardínia szigetét alkotó hegység meredekén áthúzódva, a baleári horpadás peremén észak felé fordul, egy darabig Szardínia nyugati partja mentén halad, a kis Mal di Ventre magasságában északnyugat felé kanyarodik; észak felé átszeli a medencét, és e[jut a Rhone torkolatának környékére, amely akkoriban több mint kétszáz kilométerrel délre, körülbelül Barcelona magasságában fekszik. A nyomvonal ezután. a Rhone-kanyonban halad észak felé, és követi a folyót egészen a Saone beömléséig, majd továbbhalad a Saone völgyében egészen a burgundiai kapuig; onnét a Maas mentén fut Észak-Franciaországban és Belgiumban, be Hollandiába. Ott, elõreláthatólag a Maastricht környékén ér ki a tengerpartra, mert az Atlanti-óceán víztükre annak idején jelentékenyen magasabb volt, mint ma. A partvonal akkori futásával kapcsolatban a tudósok nincsenek egyetértésben. Egyrészt a klíma lényegesen melegebb volt, tehát a gleccserekben és a sarki sapkákban kevesebb jég volt lekötve, a tengerszint tehát jóval magasabb volt; másrészt a Földközi-tengert övezõ tektonikus táblák, az eurázsiai, az adriai, az égei, a török, az arab és az afrikai táblák az idõben jóval magasabban feküdtek. Ezeket késõbb a víztömegek hihetetlenül nagy nyomása, amelyet a Földközi-tenger hoz létre, lejjebb kényszerítette, s ennek erõs tektonikus zavarokat kellett elõidéznie a környezõ területeken. A mi vezetékünk Lüttich, Maastricht, Aachen, Bonn, Koblenz körzetében egy másikkal fog találkozni, amely a Perzsa-öbölbõl és Szaúd-Arábiából Anatólián át, majd a Fekete-tenger medencéjének mentén és a Duna vonalán vágja át Európát. A két vezetéket egyesítjük, és kivezetjük az Északi-tenger szárazföldi selfjéhez. Ott néhány, fúrószigetnek álcázott chronotron szükség szerint a jelenbe szivattyúzza át a múltból az olajat.

– És az olajsejkek el fogják tûrni ezt? – kérdezte valaki.

A fregattkapitány nem egészen mondott igazat. Valójában voltak gyanús mozzanatok, miszerint a szovjetek hasonló tervvel foglalkoznak. A hetvenes évek közepétõl fogva a Kijev repülõgép-anyahajó a Földközi-tenger keleti térségében cirkált. Közben még négy további hasonló egység csatlakozott hozzá, amelyeknek rendeltetésén csak töprenghettek a katonai szakértõk.

– Van-e olyan készülékük is, amellyel ebbõl a vadonból hazahoznak minket? – kiáltott Moses, aki két sorral Steve és Jerome mögött ült Looreyval és Olsennal. Steve hátrafordult. Loorey nyíltan udvarolt az egyik NASA-lánynak. A lány Loorey mellett ült, szívvidítóan fiatalnak és gondtalannak látszott, legfeljebb huszonöt éves lehetett; orra fitos, lenszõke, borzas haja a feje búbján rövid lófarokba összekötve, bõre barnára sült, s félig nyitott nyári ruhájának kivágásáig telis-tele szeplõkkel. Loorey fesztelenül megcsodálta, amit a lány mutatott; most nem volt olyan kényszeredett, mint egyébként, s látszott, hogy amit felfedezett, azt sokkal érdekesebbnek találja, mint a fregattkapitány elõadását. Steve mosolygott, s amikor pillantásuk találkozott, Loorey visszavigyorgott, és elragadtatva felhúzta a szemöldökét.

– Haladjunk csak szépen sorjában – hárította el Walton Calahan kérdését, és felemelte a kezét. – Errõl a problémáról még majd beszélünk.

– Mit jelenhez, sir? – furkált tovább Harald konokul. – Küldtek-e már oda embereket, és visszahozták-e õket, vagy nem?

– A hatodik US-fottához nyolc reaktorhajó tartozik, amelyeket ellátóhajóknak álcáztunk, de valójában azt a mûszaki berendezést hordozzák, amellyel önöket s felszerelésüket a múltba fogjuk szállítani: az úgynevezett chronotront szakmai zsargonban "ketrec"-nek neveztük el.

– Ezek a ketrechordozó hajók már jó ideje Szardínia déli partjánál tevékenykednek... – rámutatott egy négyszögletes, pirosra színezett felületre, amely a Cap Speronétól körülbelül tizenöt mérföldnyire déli irányban kezdõdött, s körülbelül negyvenmérföldnyire terjedt ki délkeleti irányban-itt, pontosan a nyugati part. elõtt... –, egy másik piros négyszögre mutatott, amely San Pietro szigetétõl északnyugatra, körülbelül negyven mérföld hosszúságban kezdõdött, és nagyjából Oristani magasságáig terjedt – s itt és itt...

Rámutatott egy harmadik és egy negyedik piros négyszögre: az egyik Toulontól mintegy húszmérföldnyire délre terjedt, délkeleti irányban, a másik a keleti Baleárokat, Mallorcát és Menorcát képviselõ hegytömeg elõhegyeitõl északnyugatra húzódott, körülbelül százmérföldnyire Barcelonától délre.

– Ezekre a célterületekre már három év óta küldünk a múltba anyagokat, rendszeres idõközökben: csöveket a vezetékhez, gépeket, üzemanyagot, geológiai mûszereket, élelmiszert, gyógyszereket, sátrakat, felfújható hajlékokat, fegyvert, lõszert, a napi élethez szükséges dolgokat és így tovább. – Olsen felé pillantott, és folytatta: – Ami a visszatérést illeti, a legcsekélyebb ok sincs az aggodalomra. A keleti Bermudákon létrehoztunk egy kutatóintézetet, s felszereltük a legmodernebb chronotronkészülékekkel. Már egy csomó tudóst és technikust küldtünk ott a múltba. Most egy több négyzetmérföldnyi területet simára planíroznak, hogy célzónává alakítsák át, s elvégezzék a szükséges installációkat. Onnét biztonságban hazahozzuk önöket, mihelyt feladatukat elvégezték.

– Valójában még nem oldottuk meg a visszatérés minden problémáját-ismerte el Walton anélkül, hogy közelebbrõl válaszolt volna Olsen megjegyzésére. – Ám ennek nincsen semmi jelentõsége. Meg kell ugyanis fontolniuk, hogy elegendõ, ha valamikor a jövõben mûködik majd egy ilyen készülékünk. Ha az visszahozza önöket, akkor önök onnét bármely chronotron segítségével visszatérhetnek a saját idejükbe. Az öt év lejárta után, amelyre elkötelezték magukat; s melynek következtében öt évvel idõsebbek és bölcsebbek lettek, elméletileg pontosan a mai napra is visszahozhatnók önöket; vagy akár távolabbra, a múltba is vihetnõk; ez utóbbi, mint majd látni fogják, biztonsági szempontból lehetetlen. Az elõbbi, ahogyan pszichológusaink vélik, az önök pszichikai fejlõdése szempontjából lenne végzetes. A szubjektív idõnek és a reális idõnek, ha aszinkron módon futnak le, legalább megközelítõen azonos hosszúságúaknak kelt lenniük. Ha ezt nem tartjuk be, akkor társadalmi és jogi problémák jelentkeznének, amelyeknek részleteibe most egyáltalában nem akarok elmélyedni.

– Okos fiú ez a Walton – mondta Jerome halkan. – Nem csodálnám, ha a teremben ülõket mind névrõl ismerné, hogy kioszthassa a jó és rossz pontokat.

– Az imént azt mondta, hogy a Bermudákról fognak visszahozni bennünket – hangzott egy eltéveszthetetlenül délies akcentus. – Én azt hittem, hogy ennek a dolognak a Rivierán kell megtörténnie. – Néhányan nevettek. – Hogyan jutunk át az Atlanti-óceánon? Repülõgép-összeköttetésre ott nemigen számíthatunk.

– De hajó-összeköttetésre igen – viszonozta Watton zavartalanul. – Szándékunkban áll kikötõt építeni a mai Cadiz környékén, s évente összeköttetést teremteni Európa és a Bermudák között. Azon vagyunk; hogy létrehozzunk egy ketrecet, amely mélytengeri hajók befogadására is megfelelõ méretû, s hogy megszervezzük az üzemanyag és a legénység utánpótlását. Egy pontot szeretnék még megemlíteni – folyatta Walton. – Az egyes kommandókkal való beszélgetéseken részletesen visszatérünk még erre, de ezt a problémát kezdettõl fogva szem elõtt kell tagtanunk. A chronotronoknak, amelyek önöket a múltba szállítják, van bizonyos szórási szélességük, amelyeket, minimálisra redukáltunk, de teljesen megszüntetni nem tudtunk. Ez a szórási szélesség a mi célterületünkön körülbelül hat-nyolc év. Azt jelenti ez, hogy két "küldemény", amelyeket egyszerre lõnek ki, egymástól hat-nyolc évnyi távolságban fog odaérkezni. Ez Felvet bizonyos logisztikus problémákat, amelyek azonban áthidalhatók. De egy következménye van: úgynevezett vegyes csoportokat fogunk összeállítani. Egyetlen technikus sem fog egyedül elindulni, mindig lesz mellette egy fegyveres, akinek vannak katonai tapasztalatai. Kettes és négyes csoportokat állítunk össze-a felszerelés méreteihez képest –, amelyek teljesen motorizáltak és önellátóak, hogy ha kell, akár egy éven át is mûködhessenek. Ugyanis bármelyik csoport lehet a legelsõ, és – noha ennek valószínûsége rendkívül csekély – hónapokat is várhat a következõcsoport megérkezésére.

– Itt fognak földet érni-mondta Walton, s rámutatott a pálcával egy keskeny zöldnégyszögre, amely a Cap de Feztõl északra, mintegy harmincmérföldnyire az algériai partvonaltól, kereken negyven mérföld hosszúságban feküdt, kelet-nyugati irányba húzódva. – Azért választottuk ezt az észak-afrikai fennsík és a Baleárok közötti területet, mert ez három fontos követelménynek is megfelel: a terület relatíve lapos, ez azt jelenti, hogy enyhén lejt délrõl észak felé, a baleári tengerig; ezer és ötezer méter közötti mélységben fekszik a tenger mai szintje alatt, tehát megfelel landolásra a siklórepülõgépeknek, amelyeket a jelenlegi tengerszint magasságából lövünk ki; végül: ez a terület ma nemzetközi víznek számít.

Ha önök megérkeznek a célidõbe, s feltételezve, hogy nem a legelsõ csoport lesznek, védelmi pontokat fognak ott találni. A legközelebbinek körülbelül itt kell lennie. – A Palmas-öböl meredek partfalától délre, Szardínia délnyugati csücskére mutatott. – Valószínûleg már a landolási területen várni fogják önöket. Ha semmi segítséget nem kapnak, és rádiójukra nem válaszol senki; ne essenek pánikba. Mindig gondoljanak arra, hogy akár önök is lehetnek a legelsõk; végezzék feladatukat, tegyenek elõkészületeket a következõ csoport fogadására. Abban a büszke tudatban cselekedhetnek, hogy elsõkként veszik birtokukba a szûz Földet, amelyet még nem taposott emberi láb.

– Tudják-e, hogy mi ez? – kérdezte, és diadalmasan felmutatott egy maroknyit valami piszkossárga képzõdménybõl, amelyek olyanok voltak, mint a túlméretezett játékbankchipek. – Ez mûanyag – közölte, s ártatlan gyermekszemmel nézett rájuk. – Éspedig 5,3 millió éves mûanyag. Pontosan az az anyag, amelyet mi a csõvezetékhez használunk, s amelyet a múltba küldtünk. A Glomar Challenger 1970-ben emelte ki kétezer méter mélységbõl, százmérföldnyire Barcelonától délre a tengerfenékrõl; s pontosan abból a térségbõl, ahová mi most anyagot küldünk. Látják, hölgyeim és uraim, ez a legjobb bizonyíték arra, hogy vállalkozásunk sikeres lesz.

– Bocsásson meg, sir, de én nem találom valami lelkesítõnek – mondta Calahan –, hogy valamit pontosan azon a helyen találok meg, ahová öt és fél millió évvel ezelõttre ledobták. Ha a Glomar Challenger olyan csõdarabot ásott volna ki, illetve ott ásta volna ki, ahová semmiféle anyagot nem lõttek ki, az sokkal meggyõzõbb volna számomra.

– Természetesen sokkal több anyagot juttattunk oda, mint amennyit valaha is felhasználunk, õrnagy, hogy mindig elég anyag álljon rendelkezésünkre. Természetes tehát, hogy a céltartományban még fel nem használt anyagok hevernek, éppen azért, mert nem használták fel valamennyit. Nem értem, miért volna ez különös?

– Más bizonyítékaink is vannak a terv sikeres kimenetelére, méghozzá meghatározott idõtartományban – hirdette ki. – Minden okunk megvan tehát arra, hogy bizakodóan lássunk munkához. Közösen fogunk nekilátni ennek a munkának, amely jövõnket ragyogó fényben mutatja. Isten segedelmével...

Steve már nem figyelt arra, amit a tengernagy a mikrofonba hangoztatott. Amikor néhány perccel késõbb elhagyta az ablaktalan tanácstermet, visszahõkölt, mert nem számított ilyen vakító napfényre. Valami megfoghatatlan okból olyan érzése volt, hogy odakint koromsötét éjszakának kell lennie. Szédült, és fájt a feje; ezért nem is ebédelt, és lefeküdt néhány órára: Ólomnehéz tagokkal hevert a hûvös lepedõ alatt, s elnézte egy darabig a halványkék krómozott ráccsal védett ventilátort, amely robothûséggel lengett arca elõtt, oda-vissza, kilencvenfokos szögben. Végül elaludt.

– Jelentkezünk mint idõhajósok – mondta Harald Olsen, és ráhunyorított. Boglyas szõke haja a zuhanyozástól még nedvesen simult fejére, bajsza frissen ki volt pödörve. Úgy festett, mint egy fiatal, kíváncsi fóka; s csókugyan készen állt arra, hogy Florida napja alatt néhány percen belül lesüljön.

Steve hideg vízzel lezuhanyozott, felöltözött, és csatlakozott hozzájuk. Farkaséhes volt, s még inkább szomjas, de csak mélyhûtött dobozos sör volt kapható, annak pedig keserves az íze. Késõbb sikerült rábeszélniük Paul Looreyt, hogy eladja whiskyállományának maradékát. Ezzel meg is vásárolta szabadságát, mert az estét a kis NASA-lánnyal akarta tölteni. Jane Brookwood volt a neve, és a nyugatimedence-vállalkozás logisztikai részlegénél dolgozott; pontosan tudta, hogy melyik anyagot hová küldték, csak hát Loorey valami egészen másra volt kíváncsi, s úgy látszott, hogy a lány nem is bánja ezt.

A Cape-en és Houstonban lefolyt tízhetes elméleti oktatás után-émelyen különféle specialisták, elsõsorban geológusok, geofizikusok, nyersolaj- és csõvezeték-specialisták, tapasztalt tanárok és mérnökök, de biológusok, botanikusok, paleontológusok és antropológusok is tarlottak elõadásokat – a bevetési csoportokat Arizonába vezényelték át kiképzésre. Ott megismerkedtek az új katonai berendezésekkel: a "macskával", amely egy könnyû, tipróláncos jármû volt, s egyenesen a sivatagban vagy a szavannán való mozgásra fejlesztették ki, de a meredek kaptatókon és mocsaras területen is jól mûködött; a "fireflash"-sel, ez a haditengerészet középnehéz rakétavetõje volt, amellyel taktikai atomgránátokat is ki lehetett lõni.

Gyakorolták a vezetést meredek és úttalan területeken, megtanulták azokat a trükköket, amelyekkel a mocsárfoltokból ki lehet kászálódni és a homokdûnéken átbukdácsolni; építettek fedezéket laza talajban, vadásztak csapdával apróvadra, és nyárson sült gyíkokat nyeldestek.

A gyíkvadászat többnyire sikeres volt. Az állatok nehézkesen mozogtak, mert ebben az évszakban általában jeges északi szél-fújt. Bár tûzött a nap, a hõmérõ ritkán emelkedett 15 fok fölé. Vége felé járt az 1985-ös év, korán jött a tél. A hegyekben már leesett az elsõ hó.

– Ne töprengj sokat rajta, Frankieboy – mondta. – Szíved legmélyén kalandor vagy, s ezt szeretem benned. Én inkább üldögélõ típus vagyok: már majdnem húsz éve rendben tartom az öreg O'Nooly kacatjait, legépelem a klienseknek szóló számlákat, besöpröm a pénzét; és aggódva várom a napot, amikor a kisöreg már nem lesz többé. Uramatyám, rosszul leszek, ha csak rágondolok. Öt év alatt valószínûleg ráncos, vén skatulya lesz belõlem, bár ki tudja? Ha van hozzá kedved, vágj, bele. Akármirõl legyen is szó, örülni fogok neki. Aztán írj ám nekem útközben!

Steve összeharapta a fogát. Nem érezte jól magát a bõrében, de nem mondhatta meg neki, hogy írásra nem lesz lehetõsége. Eléggé hitványnak érezte magát, félszívû szeretõnek, aki egy lopott pásztorórácska után boldogan elhúzza a csíkot, kimászik az egészbõl. 1986 márciusának végén a légierõnek egy Utah-Lake-tõl délre fekvõ gyakorlóterére helyezték át õket, ahol rendkívül nehéz körülmények között légideszantegységek gyakorlatoztak. A lekapcsolást elõször 2000, majd 1500, végül 1000 méter magasságban gyakorolták, elõször üresen, hogy megismerkedjenek a siklógép tulajdonságaival, késõbb komplett felszereléssel és legénységgel. A "sárkány", ahogyan a körülbelül tizenkét méter hosszú siklógépet hívták, egy könnyûfémbõl készült, plasztikfóliával erõsített, rája formájú szerkezet volt, amelynek hasában egy "macska" utánfutóstul meg nagy tömegû felszerelési tárgy és fegyver fért el. Egy kivénhedt S-64-es Sikorski "Skyacrane" vitte a magasba, és vontatta õket a landolási terület fölé.

Azután folyton és újra ugyanaz: egy agyonkínzott hang szenvedõ szavai a fejhallgatóban, páros-felelgetõs dalok a XX. századból, amelyek nehezén érthetõk a teherhelikopter hordfelületeinek ostorszerû, ritmikus pattogásától, egy visszaszámlálás rövid liturgiája, azután hirtelen a súlytalanság. A kormányok lassacskán ellenállást jeleznek, a rotorok pattogása elnémul. Csend. Felhangosodik egy halk zümmögés, a levegõ hozzásúrlódik a siklógép külsõ felületéhez. A messzeség feltárul, a távolban sötét, fehér üstökû hegyek, alattuk egy horpadás ragyog, készen arra, hogy biztonságosan felfogja õket. A repülés érzése. Fémhúrok, merevítõk, huzalok dala, amelyekkel a kormányokat igazgatják; azután újra a rádiókapcsolat rekedt kaffogása: nyomukra lelt a földi személyzet bandája. Rálépni a pedálokra, hogy a csúszótalpak kicsússzanak és rögzüljenek a landoláshoz; a teknõ megbillen alattuk, az ég bekukkant hozzájuk; még feljebb az orral, erõteljesen belehúzni a botkormányba; napfényáradat, földet érés, a talpak éles csikorgása, azután a nagy, küllõs orrkerék rugózó, himbálózó, be-berezgõ földérintése, tarka, pettyezett világosság, kétoldalt ág- és bokorfoszlányok, a csúszótalp hintázó kaparása és a kerekek lármája, amely lassan elhal.

Kikapcsolni a hevedert. Várni. Az átkapcsolós csipogókból szétzilált dialógusok, számtöredékek. Síri csend. Aztán bekeríti õket a csapat, nekiesnek a készülékeknek, beléjük csimpaszkodnak, Mint alkalmatlan legyeket, kizavarják õket a siklógépbõl; õk merev lábbal kikászálódnak a cockpitbõl, s a nappali fényben egy dzsip felé mennek. Forró olaj és égett gumi szaga. Hûvös tavaszi szél susog a hitvány bokrokon, amelyeket még az elõzõ nyár perzselt el. A túlhevült fém pattogása, ahogyan hûl s végül megnyugszik.

Jerome Bannister és Steve Stanley alkotott egy kettõs csoportot. Felszerelésük egy teljesen feltankolt macskából és utánfutójából, tizenöt bádogkannányi üzemanyagból, rádióból, kétszemélyes sátorból és hálózsákokból, tábori gyógyszertárból és kempingárnyékszékbõl, mosdózsákból, víztartályból, két további könnyû tábori ruhából, kilencven napra szóló élelmiszerbõl s hozzá vitamindús szárai koncentrátumból állt. Fegyvereik is voltak: egy nehézgéppuska, két géppisztoly, két gyorstüzelõ karabély, amelyeket át lehetett alakítani vadászathoz, és körülbelül tízezer lövéshez elegendõ lõszer. A készletet szükség, szerint ki lehetett egészíteni a depókból, amelyeket a hatodik US-flotta már hónapokkal ezelõtt kilõtt az afrikai part vonalára, Szardínia és Korzika nyugati partjára. A felszerelési konténereket a múltba katapultálták, s ejtõernyõn értek földet a nyugati medence szélsõ területein.

Harald Olsen, Moses Calahan és Paul Loorey a mobil technikai bázisegységek egyikét voltak képzendõk, amelyeknek állandó felszereléséhez tartozón egy dzsip és utánfutója. Negyedikként csatlakozott hozzájuk Salomon Singer százados, aki a Harvard Egyetemen pszichológiát és antropológiát végzett, ifjabb korában megjárta Vietnamot, s így a vállalkozás ama kevés embere közé tartozott, akiknek volt némi fronttapasztalata. Harmincas éveinek vége felé járt, sötétszõke göndör haja nem nagyon illett sötét arcbõréhez meg húsos, állandóan bánatos levantei ábrázatához. Középtermetû volt és meglehetõsen sovány, de hihetetlen mennyiségû ételt és italt tudott elpusztítani, különösen akkor, ha meghívták valahová. A rossz nyelvek úgy vélték, hogy ilyen alkalmakkor, takarékoskodási meggondolásokból készletet eszik és iszik, mint a teve, és azután heteken át semmire sincs szüksége.

Salomon Singernek volt egy különleges, kiegészítõ harci feladata, és Steve nem hitt a fülének, amikor elõször hallott errõl. A vietnami veterán s egyszersmind a kortársak lelki életének és távoli õseik sajátosságainak jeles speciális kutatója érintkezésbe kell hogy lépjen amaz idõk majomembereivel, az Australopithecus africanus törzzsel; fel kell mérnie intelligenciáját, katonai felhasználhatóságát, s esetleg kiképezni, mint egyfajta katonai segédcsapatot:

Jerome és Moses üvöltöttek a röhögéstõl, amikor errõl értesültek, és elképzeltek egy hordára való, bunkót lóbáló hím majomembert, tengerész-egyenruhában, ahogyan dühösen döngetik mellüket, hogy a kitüntetések csak úgy csörömpölnek rajtuk.

Salomon bánatosan nézett egyikrõl a másikra, végül szemrehányóan így szólt:

– Akkor a haditengerészetnél sürgõsen meg kell változtatni a borotválkozási elõírásokat.

– Nézzétek meg magatoknak ezeket a pápista birkapofákat – morgott Calahan. A tisztviselõ alaposan áttúrta a koffert, figyelmes, sörét szemével jól megnézte az õrnagyot. A szeme kissé együgyûen, céltalanul repdesett, de azért nagyon udvarias maradt. Valószínûleg nem értelte meg a megjegyzést.

Átvitték õket a városon, az Escorial Hotelhoz. Végeláthatatlanul zuhogott az esõ. Steve mindig úgy képzelte magának Madridot, mint egy nagy, poros várost, föléje bolytó ezüst égbolttal, komor fénybe burkolva, amely minden színt elfojt és könnyû, szürke lepelbe borít, ahogyan az El Greco képein látható. Ám a méltóságteljes spanyol metropolis a színek friss ragyogásában mutatkozott meg, játszadoztak a vizes aszfalton a fények.

A híres galéria bénító benyomást tett Steve-re, Kedvelte a mûvészetet, és szerette a festészetet, de nyomasztotta a katolikus hatalmasságok borús galériája. Vízfejû, kiöltöztetett kretének, kezükben jogar, mint a gyermekek csörgõje, testi és lelki fogyatékosságuk alig palástolt kínja; a gyakorta gondosan titkolt gyengeelméjûség királyi bíborba csomagolva. Gyámoltalan, jól táplált arcok mögött, a kõbalusztrádokon túl, a menekülésszerûen elhagyott kikötõbejárat felett a vihar fenyegetö jelei, sötétségbe boruló horizontok; infánsnõk drága szép szoknyákban, amelyek olyan szélesek, mint az utcaseprõ gépek. Közöttük egy csendes együgyûséggel mosolygó Arkhimédész, szánalmas "heuréka" a fogatlan, sötét sörtével övezett szájon, amely beteges gondolatokat szül e világra. És újra meg újra a szentek iszonyatos, megnyúzott teste, cizellált ezüsttálcákon; kikeményített, fodrozott nyakgallérral tálalt levágott fejek, s a százszorosan keresztre feszített Üdvözítõ, a megkínzott, a szétszabdalt emberi hús – a mártírium.

Némely kép talányos révülete elborzasztotta. Az eksztatikus jámborság visszataszította. És az "Inbrunst" szónál megképzett benne az istenfélõ, szüzességben megöregedett nõk ritkán váltott fehérnemûjének szaga. Mindez valami mélyen nyugtalanítót jelentett számára, valami állatit, amelybõl hiányzik minden báj, mint ahogyan az általában a dögevõknél is van. És Steve sok nagybecsû festmény elõtt csakugyan a halál és a rothadás szagát vélte érezni. Hálásan állt meg minden Rubensnél, és elragadtatottan élvezte az elégedett érzékiség élethûen bemutatott feszes meztelenségét. A pokolba a hús romlandóságával, amíg az ember két kezével összekaparhatja és élvezheti az élet teljességét; gondolta Steve. A pokolba ezzel az egész keresztény nyugattal, amely a maga talányos rendeltetésével úgy szegült szembe, mint egy Lázár, akinek semmiféle Üdvözítõ nem jelent meg. Az emberi történelemnek valószínûleg akad még egypár kiigazítandó pontja, hogy a Földbõl lakható világ váljék, hogy ennek a planétának olyan ragyogó derût adjon, aminõ számára a Mindenségbõl megígértetett: legyen oázis, egy "Labsal", a véghetetlen Mindenség poros térségeiben.

– Valószínûleg helyes következtetésre – mondta Steve szarkasztikusan. Felhajtotta köpenye gallérját, mintha védelmet keresne mögötte.

– Bárhonnét jöhetnek azok a látogatók, de azok is magukkal cipelnék isteneiket és démonaikat, akiket évezredeken át követtek, és még álmaikban is követnek. Talán õk is a megváltásban reménykedtek, jónak tartották és megértették.

Steve a vállát vonogatta, és a kijárat felé igyekezett. Amikor kiléptek az utcára, a nap áttört a felhõkön, és a színek ragyogóbbakká váltak, mint bármikor toltak. Steve-nek olyan érzése lett, mint hogyha egy homályos, borzalmas képekkel telifestett szárnyas oltár zárult volna be mögötte, mindörökre. Hirtelen megkívánt egy korty forró, illatos kávét, és meghívta Salomont egy csészére.

Találtak egy utcai kávézót, amely a hõség ellenére nyitva volt. A tarka markizcsiszolást még verte az esõ, és a Fehérre lakkozott asztallapokon vízfoltok csillogtak. A helyiség elõtt futó utca tele volt ültetve paratölggyel, pazarló bõségben: a forró nyári nap szinte belesütötte õket az aszfaltba, inkább az emlékezés kedvéért, semmint ígéretként. Lányok nevettek, és az esti levegõ tele volt vérpezsdítõ frissességgel.

Késõ este hosszú levelet írt Lucynak, s megértette vele, hogy távollétének öt esztendeje alatt a lány semmit sem fog hallani róla. S megírta azt is, hogy mindenekfelett szereti.

Két nappal késõbb csoportokba osztották õket, és késõ délután két nagy, új turistaautóbuszba szálltak. A busz szélvédõjén ez állt nagybetûkkel: "Malaga"; még egy idegenvezetõ is volt rajta, aki kemény angolsággal elmondott egypár viccet, azután, mert senki nem nevetett, teljesen elbátortalanodott, és rövidesen el is hallgatott. A legtöbb utas aludt. A süvítõ szélvédõk fenyegetõ viharfronttá változtatták a lágy esti égboltot. La Roca és Albacete között bealkonyodott, már hegyek között haladtak: Altos de Chinchilla, Sierra del Carrascal; azután Almansában megállás és komplett ebéd. A modern, üresen tátongó hotel stílusa hasztalanul próbálta felidézni a mór múltat. Két órával késõbb Alicante, tengerillat. Az útjelzõ táblák dél felé Malagát jelezték, de az õ buszuk északnak fordult, s hamarosan feltûnt egy újabb felirat: Barcelona. A fényszóró elkapta az út szélén álló táblákat: San Juan de Alicante, majd Campello, végül Villajoyosa. A busz megállt egy apró kikötõnél. Kiszálltak. Csak itt-ott lehetett fényt látni. A buszok eltûntek egy keskeny utcában, újra feldübörögtek a hegyek közé, csend maradt mögöttük.

Fekete, piszkos víz csapkodta halkan a mólót. A szárazföld, a göcsörtös paratölgyekkel borított hegyek közül jövõ szél meleg volt, átizzott sziklák és zsálya illatát hordozta, papírhulladékot és korán lepergett leveleket söpörve az öböl vizébe. Bár nyár eleje. volt, valami õszies, visszaadhatatlanul végérvényes hangulat lebegett a tájon. Steve mély lélegzetet vett, de ez semmit sem könnyített rajta. A többiek is hallgattak, megérezték a varázslatot.

Valamikor, a közeli napokban nyomtalanul eltûnnek ebbõl a világból, elmerülnek abban a hatalmas, sötét térben, amely most teli van milliárd meg milliárd tonna vízzel, millió meg millió tonnányi élettel, áttörnek egy másik dimenzióba, a napsütötte tengerfenék sós sivatagára, öt és fél millió évnyire a múltba.

Steve megpróbált úrrá lenni elfogódottságán. A kikötõ hatalmas, lekoptatott kváderkövein egy halott sirály hevert. Ellenállt annak az ingernek, hogy belökje a szennyes vízbe. Egy kissé távolabb kikötött két bárka. Valahonnét elõkerült egypár haditengerészeti matróz, és besegítette õket a bárkákba. Néhány perccel késõbb elindultak, kipöfögtek a tengerre, maguk mögött hagyva a kikötõ fényeit s a hullámok ritkás fényfoltjait.

Ahogy kiértek a kikötõbõl, a hullámok egyre magasabbak lettek, és a bárka bukdácsolni kezdett. Néha-néha tajték csapott az emberek arcába, s a motorok zúgása folyton változott aszerint, hogy a csavar milyen mélyen merült a vízbe.

Körülbelül tizenöt pere múlva fények tûntek fel elõttük. A Benidorm szigetének védelmében horgonyzó Fellow volt az. Tíz perc múlva valamennyien a fedélzeten voltak.

Forró húslevest kaptak, szendvicseket, sört és kávét. Mindenki úgy gondoskodott róluk, mintha hajótörésbõl menekítették volna ki õket. Szétoszlottak a fedélzeteken: összehajtható székeken üldögéltek, beszélgettek, sört ittak, vagy megpróbáltak aludni egy keveset.

Steve és Jerome bevetési csoportjuk más tizennyolc tagjával együtt felment az elsõ helikopter fedélzetére. Az rögtön startolt, a másik pedig leereszkedett. Körülbelül kétórai repülés után landoltak a Thomas Alva Edison fedélzetén, amely hetven tengeri mérföldnyire Mallorcától délre cirkált.

Steve fáradt volt az éjszakázástól, mert túlságosan sok kávét ivott, hogy ébren tartsa magát. Amikor végre elnyomta az álom, oltárok soráról álmodott, amelyeknek képeit ragyogó fekete festékkel átpingálták, és olyanok voltak, mint a frissen festett, felcsapható palatáblák. Valaki a háta mögött türelmetlenül megjegyezte, hogy fogjon már végre hozzá. Steve zavarodottan pillantott a kezében tartott kréta darabra, és fogalma sem volt arról, hogy mihez kell hozzáfognia, bár lázasan töprengett rajta. Azt sem tudta, ki az, aki mögötte áll, de nem mert hátrafordulni, mert félt, hogy a bõr álarcos ember lesz az. Érezte, hogy tarkójára tapadnak a pillantások, s kétségbeesése egyre növekedett. Gondolatai értelmetlenül forogtak körbe-körbe. Hirtelen többhangú nevetés csapott fel mögötte, mintha egy iskolai osztály gyûlt volna össze a háta mögött, de ez nem tiszta gyermeknevetés volt, hanem kaján kamaszröhögés. Steve hiába próbálta könnyeit visszafojtani, s szégyenkezve érezte, hogy könnyei végigcsurognak arcán. Mintha még elkapott volna néhány fogatlan, vigyorgó szörnyarcot, de abban a pillanatban felébredt.

Érezte, hogyan hagyja el fokozatosan a szorongás és a mély szomorúság, amely egész valóját eltöltötte, s nagy megkönnyebbülés fogta el. Õ már elbúcsúzott. S rögtön ezután mély, álomtalan álomba zuhant.

Mivel a reaktornak ötven órára volt szüksége, hogy felépítse a ketrec mesterséges gravitációs terét, s a technikusoknak körülbelül huszonnégy óra kellett hogy az üres ketrecet beemeljék, várjanak a generátorra, s a ketrecet újra feltöltsék, csak minden negyedik napon lehetett a ketrecet kilõni. Erre mindig a kora reggeli órákban került sor, amikor már elég világos volt ahhoz, hogy a nap fénye elnyomja a gravitációs hólyag kioldásakor mindig elõálló felvillanást, amelyet így nem észlelhettek a szatellitmegfigyelõk, másrészt pedig még épp idejében volt ahhoz, hogy a hajnali pára elfedje a gõzfejlõdést.

A ketrecet, a Kafu-mezõ felépítése céljából, hasznos terhével együtt a hajótörzs egy zsilipjén át kötelek segítségével körülbelül húsz méter mélyre süllyesztették. Két napon és két éjjelen át ott lógott, amíg el nem érték a szükséges mezõerõsséget, és a chronotron számítógépe milliárdod-másodperc pontossággal kioldotta a GO-t. A ketrecet azután újra felhúzták, vártak, újra berakodtak. Az egész mûvelet idején riadókészültség volt. Az Edisont állandóan két romboló kísérte, tengeralattjárók biztosították, s gyakran más egységek is a közelben tartózkodtak, mint védõ-kísérõk.

Steve és Jerome a tervek szerint a harmadik kilövendõ csoportot alkotta. A Calahan-Olsen-Loorey-Singer együttes negyedik csoportként, utánuk következett. Azt jelentette ez, hogy több mint egy hétig várakozniuk kell. Steve olvasással és kártyával ütötte agyon az idõt. Alkoholt – a haditengerészetnél egyébként szokásos szigorú szabályok ellenére – annyit kaptak, amennyit csak akartak, mintha egy nehéz és emberveszteségekkel teli deszantmûvelet várna rájuk.

Steve Norman Maiderre gondolt, s mindara, amit csak a csendes-óceáni háborúról olvasott, amikor hirtelen átvillant rajta: megfeledkezett arról, hogy erre az öt évre ellássa magát olvasnivalóval: A hátralévõ napokat azzal töltötte hát, hogy az egész hajót átkutassa olvasnivaló után; összekunyerálta, kölcsönkérte, összelopta, ami számára mint könyv, valamennyire is felhasználhatónak látszott. Mellesleg azt is felfedezte, hogy egy ilyen hajón a leghihetetlenebb irodalmi egyveleg utazik. Könyvtárában, amelyet röpke idõ alatt összehordott, ott volt persze egy nagy csomó füzetke Cassius Low-tól, Barry Rauhsacktól, Billy Hammocktól, de voltak igényes mûvek is: az öreg Bellow is képviselve volt, egypár elnyûhetetlen Hemingway és Henry Miller, valami a legendás Silwerbergtõl, Hesse, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Flaubert, egy Mark Twain-válogatás, Hugótól a Nyomorultak, Proust Az eltûnt idõ nyomában címû mûvének elsõ kötete, egy válogatott Strindberg-drámakötet Szomorújáték címmel. Steve annyit belezsúfolt embermagasságú tengerészzsákja mélyébe, amennyit csak tudott – ezt a zsákot engedélyezték az expedíció legénységének személyes holmik számára.

A hajóban tett portyáin Steve felfedezte, hogy az Edisonon sokkal több a tudományos és technikai. személyzet, mint a katona. Bárhová ment az ember, lépten-nyomon fehér köpenyekkel és halványkék kezeslábasokkal találkozott, s csak nagy ritkán egyenruhákkal. Ezekkel az emberekkel nem lehetett beszélgetni; egymás között vitatkoztak a maguk szakzsargonján "mezõerõsség-ekvivalensekrõl", "a gigawatt-tartomány gravitációs pulzálásáról" meg az "idõcélszektor chronotonikus szórásszélességérõl", a "temporális emissziókról", a "tömeg-idõ-kiterjedés relációjáról". Az akciócsoportokhoz tartozók az õ számukra valami kísérleti nyulaknak vagy tengerimalacoknak számítottak, kizárólag testsúlyuk meg úticsomagjaik súlya iránt érdeklõdtek. Az idõutasokat egyszerûen a ketreceik "hasznos terhének" tekintették, akiknek tömegét néhány ezred gramm pontossággal ki kell számítani, és "kitárázni", hogy lehetõleg pontosan az "idõcélszektorba" tudják õket juttatni, s a lehetõ legszûkebbre lehessen szabni a "chronotonikus szórásszélességet".

Steve azt is megfigyelte; hogy az Edison és kísérõhajói állandóan köröket írnak le. Amíg a ketrecet feltöltötték, kelet felé hajóztak, körülbelül a 38. szélességi körön, a keleti hosszúság 8°30'-én, azután délnek fordultak; megközelítették az afrikai partot, La Gelite szigetét bal kéz felõl hagyták, és nyugati irányba álltak be. Ezután körülbelül az algériai parttól harminc tengeri mérföldnyire; azzal párhuzamosan hajóztak. Ezen az útszakaszon érte el a ketrec mezõerõssége a megkövetelt mértéket, s tartalmát kikapcsolták. Ez többnyire Rosa-fok magasságában történt, máskor meg még nyugatabbra, Bougardun-fok felé. A térképre vetett egyetlen pillantás meggyõzte Steve-et, hogy El Kala, Annaba, Chetaibi és Skikda felett északra a tengerfenék meglehetõsen egyenletesen, körülbelül 1200 méter mélységben húzódik, és igen kevés egyenetlenség van a felszínén; Ez volt az õ landolóterületük. Közvetlenül a kilövés után nyugat-északnyugat felé fordultak a hajók, körülbelül a 30. szélességi fok mentén, amely Algéria magasságának felel meg, s a procedúra újra kezdõdött.

Azon az éjszakán, amelyen a második csoportnak indulnia kellett, Steve felriadt álmából. Mintha szörnyû kiáltást hallott volna a hajó mélyébõl. Visszafojtott lélegzettel figyelt a sötétbe. Néhány pillanattal késõbb olyasféle zajt hallott, mint amikor nehéz csavarkulccsal, egy acéllapot vernek, Egy percig az az iszonyatos elképzelés fogta el, hogy talán a hajó építésekor a dúcolások és merevítések labirintusaiba tévedésbõl bezártak egy hajógyári munkást; s az most az éjszakában kopogással próbálja felhívni magára a figyelmet. Ez persze badarság volt: az az ember már régóta halott volna, még akkor is, ha patkányokon élt; és az acéllemezekrõl nyalta volna a kondenzvizet. Steve mintha úgy hallotta volna, hogy a hajókat még a sólyán elgázosítják, hogy megszabaduljanak a patkányok okozta kellemetlenségektõl. Elképzelhetõ tehát, hogy az az ember közvetlenül patkánymúmiák szomszédságában aludt. Bekapcsolta a lámpát, és felállt. Jerome, akivel megosztotta a kabinját, még aludt a másik hálófülkében. Steve felöltözött; és felment a fedélzetre.

Odafent hûvös szél fújt. pirkadt, és a keleti ég olyan volt, mint egy halványzöld lagúna; a szürkületben egy-két sovány felhõfoszlány úszott. Az Edison teljes erõvel haladt nyugat felé, és mögötte mintha forrt volna a nyomdokvíz. Köd szállt fel és feküdt rá a tengerre, mint egy alacsony felhõpad. Steve a korláthoz lépett, és kinézett.

E pillanatban újra hallani vélte ugyanazt az iszonyatos kiáltást, amely felébresztette. Egy pillanattal késõbb sötétvörös fény villant a hajó fara alatt, és megfestette a vizet, mintha egy roppant szigonyvetõ robbanótöltetet lõtt volna egy bálna szívébe, véráradatot indítva.

A kilövés pillanata volt ez; hátul gõz tört fel, és eltakarta a-felkelõ napot. Steve lesietett a fedélzet alá, és leszállt a chronotronhoz, hogy lássa, ahogyan a technikusok biztonságba helyezik a kiürült ketrecet.

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna a ketrec felvontatása. Steve a galérián állt, szemben a köröskörül beüvegezett, kerek kapcsolóközponttal amely süllyeszthetõen függött az átlátszó, belsõ zsilipkapu felett, s amelyben a chronotron kezelõszemélyzete a mûszerek elõtt ült. Látni lehetett a technikusok kézmozdulatain és szájmozgásukon, amint utasításokat adnak, de egyetlen szó sem volt kivehetõ, mert a kapcsolóközpontot teljesen hangszigetelték.

Nyögtek a csörlõk. Víztõl csepegõ, zsírosan fénylõ acélkötelek tekeredtek a dobokra. Egy férfiderék vastagságú, vízálló burkolatú kábelköteg úgy tûnt el a fedélzeten, mint egy sötétszürke pettyes õskori kígyó. Végül a zsilip alatt feltûnt egy sötét árnyék. A motorok nyöszörgése úgy hangzott, mint egy púposbálna éneke, majd kiemelkedett a sötét, fényszórók tüzében sziporkázó vizekbõl maga a hatalmas állat. Úgy látszott, hogy felpúposítja koromfekete hátát, mintha egy újabb szállítmányt akarna a mélybe rántani. Komor, fémes pengéssel pihent meg horgonyzatán a transzportáló ketrec körülbelül harminc méter hosszú gubója. Sziréna vijjogott. A zsilipkamrából kiszivattyúzták a vizet, azután kinyitották a belsõ ajtókat. Hirtelen éles só- és moszatszagot lehetett érezni. Alattuk feküdt a készülék mattfekete, porózusra gyártott külsõ felülete, egy, a farkánál daganatosan kitüremkedõ keskeny ellipszoid, amelyben a kábelköteg végzõdött. Ott volt a chronotron aggregátoré, a nehézségierõ-generátor.

Megnyitották a szelepeket, és levegõ áramlott a kiüresedett ketreccellába. Több mint egy félóráig tartott, mire a technikusok kezdték kioldani a csavarkötéseket; akkor egy daru leemelte a tetõt, s oldalt leeresztette. Steve belebámult a tátongóan üres ketreccellába. Nem egészen egy órával ezelõtt négy férfi és egy csomó anyag volt itt. A rákövetkezõ éjszaka õ meg Jerome mászik le a bálna gyomrába, és várni fognak, amíg a technikusok felhelyezik a fedõt, kizsilipelik a ketrecet, és húsz méter mélyre lebocsátják. Ott azután még ötven órán át kell kitartaniuk, amíg a hajó hatalmas reaktora által táplált generátor felépíti a chronotronmezõt, mígnem eljön a döntõ pillanat, s a cethalat elküldik az idõk mélyébe, hogy egy távoli partvidéken kiokádja õket.

Steve bement a tiszti étkezdébe reggelizni. Ott találta Jerome-ot, aki jóízûen falt egy dupla adag szalonnás tükörtojást.

– Ez az utolsó tisztességes reggeli a most következõ öt évre – magyarázgatta Jerome élvezettel rágva. – Erre van egy fogadásom. – Kiöntött Steve-nek egy csésze kávét. – Inkább tyúkokat meg disznókat küldenének velünk, mint azokat az ûrhajósfing-sûrítményeket.

Amikor végeztek, Jerome lement, hogy utánanézzen a ketrec megrakásának. Steve egy ideig a fedélzeten ácsorgott. A nap melegen sütött, és az Edison viharos nyugati szélben nyugat-északnyugati kurzuson bukdácsolt, idõrõl idõre fröccsenõ habot verve, s szél alatti oldalon megszabadulva föle. Messze délen halványan kivehetõek voltak az afrikai partok. Kelet felõl, a haditengerészet három hajója kísérte õket, velük azonos irányban.

Szép idõjárás ígérkezett. Steve fogott egy könyvet, felállított egy szétnyitható széket egy szélárnyékos helyen, és megpróbált olvasni, de képtelen volt koncentrálni. Sirályok vitorláztak felette, és élettelen pillantással bámultak rá. Visszabámult rájuk, és megpróbálta akaratereje megfeszítésével elkergetni õket, de ostoba kis agyuk nem reagált gondolatimpulzusára, és a maguk módján viszonozták kísérletezését. Steve szitkozódva mosta le szélkabátjának karjáról a maró szagú madárpiszkot.

Késõ délután Steve-et és Jerome-ot még egyszer utoljára egészségügyi vizsgálatnak vetették alá – felesleges, de valami módon megnyugtató rituálé volt ez. Aztán hirtelen úgy látszott, hogy huszonnégy órával elhalasztják beszállásukat. A Vörös Kelet nevû kínai atomtengeralattjáró, amely napok óta barátsági látogatáson tartózkodott Vallettában, ismeretlen céllal kifutott. Az Edison parancsnoki hídján uralkodó idegesség az egész hajóra kiáradt. Kódolt rádióüzenetek jöttek és mentek a ketrechordozó és az USS Albany rakétacirkáló, zászlóshajó között meg az admiralitás és a cadizi öbölben lévõ hadmûveleti törzs rotai fõhadiszállása között. Tizennyolc óra felé az a hír érkezett, hogy a kínai tengeralattjáró Tripolisz irányába halad. De még egy jó órába került, amíg megerõsítették a, hírt, és az Edison megkapta az ideiglenes GO-t.

– Hatvan óra múlva túl leszünk a Vörös Zónán; a tervezett landolási területen - mondta az Edison elsõ tisztje, aki a chronotron-mûveletet irányította. Zömök, széles vállú, negyvenes éveinek végén járó férfi volt. Keskeny szürke hajszegély övezte barnára sült, tar koponyáját. Lebernyeges, elálló fülét állandóan ráncigálta, dühös elszánással nyammogott rágógumiján, de nemigen tudta elleplezni idegességét. Arcizmai árulkodóan rángatóztak. Hangsúlyozottan hanyag mozdulatokkal mutatta meg a fokokat, a hajó jelenlegi pozícióját. – Pillanatnyilag az északi szélesség 38°6'-én; és a keleti hosszúság 4°26'-én vagyunk; a landolási terület: az északi szélesség 37°15'-e és 37°30'-e között, valamint a keleti hosszúság 6°30'-e és 8°15'-e között; ez a Vörös Zóna.

Abbahagyta, és teli torokból vitatkozott valamirõl az intercomon át a technikusokkal, akik nyilvánvalóan semmibe vették utasításait, mert a tisztnek a technikai területen lévõ hatásköri illetõségét jogbitorlásnak tekintették.

– A landolási pont körülbelül hárommérföldnyire van elõttetek a szélerõsségtõl és -iránytól, s attól függõen, hogy milyen gyorsan ereszkedtek. Az altalaj sík, délrõl észak felé enyhén lejt. A sós talaj nem nagyon kedvez a vegetációnak, de azért lehetnek itt-ott fák, fenn is akadhattok rajtuk – persze csak akkor, ha önök az elsõ megérkezõ csoport. Önök valószínûleg szépen planírozott területet találnak maguk elõtt, amelyen sötétségben is bátran landolhatnak.

– Azután próbálják átvágni magukat a bázishoz. Ennek körülbelül itt kell lennie – rámutatott Szardínia déli csücskére. Órájára nézett: – Sürget az idõ. Körülbelül negyvenöt perc múlva a ketrecben lesznek. Rendeljenek még maguknak valami tisztességes menüt. Leviszik önöknek, mielõtt bezárnák a ketrecet. Sok szerencsét kívánok! – s azután, igen sietõsen, eltûnt a híd irányában.

Egy süllyesztõpad levitte õket a ketrecbe. A behelyezett rácsozatpadlón, amely a kikapcsolás után le fog zuhanni, ott állt a bakokra rögzített, magas futómûvû jármû: a megrakott siklógép.

Röviddel azelõtt, hogy a ketrec fedelét feltették és rögzítették volna, feltálalták nekik az utolsó vacsorát. Steve egy halom szendvicset rendelt, meg két termosz teát, hogy fel legyen szerelve a következõ két napra és éjszakára; Jerome lenyomott egy dupla adag Sztroganov-szeletet, és õ is kért szendvicseket meg teát. Esdeklése egy karton sör meg egy üveg rum után éppúgy figyelmen kívül hagyatott, mint tiltakozásai. Meg kellett elégednie egyetlen doboz sörrel. Jerome dühösen leöntötte, és kényelembe helyezte magát a "macska" hátsó ülésén. Alighogy feltették a fedelet, már aludt is.

Irigylésre méltó tulajdonság, mondta magában Steve, a siklógép szûk cockpitjében fekve, s a támlát annyira hátrahajtva, amennyire csak lehetett. Persze ez mindig így volt: ha a Cape-en rossz idõjárás miatt elhalasztottak egy startot, Jerome nagy lelkinyugalommal feküdt a gyorsításkiegyenlítõ heverõn, amíg az égbolt ki nem tisztult. Mintha semmi sem tudta volna kihozni a sodrából, míg Steve-nek már egy félóra múlva klausztrofóbiás rohamokkal kellett megküzdenie. Tudta, hogy a következõ ötven óra életének legrosszabb idõszaka lesz, és mire eljön a döntõ pillanat, holtra fárad és másnapossá válik.

Az egész idõ alatt rádiókapcsolatban voltak a kiszolgáló személyzettel. Ez a kapcsolat persze a Kafu-mezõ energiájának növekedésével majd egyre inkább gyengül, és körülbelül öt órával a kilövés elõtt teljesen meg fog szakadni. Akkor azután már teljesen izoláltak lesznek, lezárva az idõ falai közé, amelyeket lépésrõl lépésre építettek fel számukra, és akkor már nem mondhatják teljes bizonyossággal, hogy odakint létezik-e még a jelen, vagy pedig már zuhannak a feneketlen mélységeken át.

Nem, nem, mondta magának Steve, mindaddig, amíg látható a ketrec fala, még a jelenben vagyunk, még az Edison gerince alatt függünk, mint egy majomkölyök az anyja hasán. És mégis bekapcsolta a siklógép egyik kutatófényszóróját, hogy megbizonyosodjék. Azután újra kikapcsolta, és figyelte a zörejt, amely a ketrec kizsilipelésébõl és lebocsátásából származhatott. Rövidesen azonban újra bekapcsolta, és körülpásztázott vele, mert vízcsobogást vélt hallani. Kikászálódott az ülésbõl, és figyelmesen megvizsgálta a ketrec falának méhsejtszerû belsõ borítását. Egyetlen csepp vizet sem fedezett fel.

Álmából az elsõ tiszt hangja riasztotta fel. Ránézett az órájára: még csak hat óratelt el. Körülbelül negyvenöt óra van még hátra a kilövésig. Jerome boldogan pöfékelve üldögélt a kempingárnyékszéken, amelyet már ki is csomagolt, és a siklógép mellélt ráállított a rácspadlóra.

Két perccel késõbb megszólalt fejhallgatóikban az algíri rádió éjszakai programja.

Jerome, miután kényelmesen elrendezkedtek a macskában, ragaszkodott néhány parti sakkhoz. Steve minden játszmát elveszített, mert képtelen volt koncentrálni. Jerome szünet nélkül evett. Ez az õ módszere ahhoz, hogy átvészelje a helyzetet, gondolta Steve.

Végighallgatták az olasz rádió délelõtti mûsorát, utána a palermói adó délutáni programját. Végül is már eléggé keleten voltak ahhoz, hogy hallják az AFN Dél-Európa számára sugárzott programját, amelyet a Richard G. Colbert nukleáris meghajtású repülõgép-anyahajó és az öreg Chester W. Nimitz közvetített, de a vétel óráról órára romlott, és halk pattogás kísérte, mintegy akusztikus kísértetként.

Jerome a macska vezetõülésében ült, és a Földközi-tenger nyugati felének térképét böngészte; kiterítette az armatúratáblára, hogy bejelölje rajta a vidék jellegzetes pontjait. Steve a hátsó ülésen gubbasztott, és hosszú idõ után megint Proustot olvasta. Odafent már bizonyára sötét van, de belsõ látásával felidézte Combray vidékének napsugárral teli képét: Normandia egének fagyos tisztasága, a tücsökcirpeléses csend, hallgatag vizek a túlburjánzott, lassan pusztuló kertekben; az utat szegélyezõ, mákvirággal benõtt lankák; a vadrózsák a maguk paraszti egyszerûségében, és a ragyogó galagonyasövények virító, leheletfinoman rózsaszín, majdnem súlytalannak tetszõ pompája... Steve hirtelen visszatartotta lélegzetét, és behunyta szemét. Mindent pontosan látott: a sövényeket, amelyek végeláthatatlan sorú kápolnákhoz hasonlítottak, és virágpompájukat mint oltárokat tárták fel; az ágak vörösbarna, öregségtõl repedezett kérge, a tüskéktõl védett ágak sima világosszürkéje; a fiatal, szõrös levelek a maguk friss zöldjében, a zsenge fehér virágcsillagok robbanó bõsége, amelyekbõl mint protuberanciák emelkedtek ki a világospiros porzók. De valami hiányzott. Gondolatban képtelen volt visszaemlékezni az illatra. Ezt az érzést lefedte valami, ezt képtelen volt megragadni.

Egy technikus cirpelõ hangja, amely mintha a világ túlsó végébõl jött volna, felriasztotta gondolataiból. Diadalmasan jelentette a hang, hogy tömegüket sikerült pontosan megállapítaniok. Tömegük százezred fontnyi pontossággal 5,389.728.332.44 tonna.

A palermói rádió esti programot sugárzott, de Szicília olyan távolinak tetszett, mint a Plútó. A ciripelés egyre azonosíthatatlanabbá lett, valami lármakásává olvadt össze, végül gyötrelmessé vált. A zubogás, amelynek forrása a mesterséges gravitációs mezõ növekvõ energiája volt, erõsödött. Úgy hangzott, mintha hatalmas acélgolyók zuhannának tonnaszámra egy betonfelületre.

Jerome betelepedett a macska hátsó ülésére, Steve meg újra bemászott a cockpitbe, és lazított. Egypárszor, amikor zajt hallott – mintha egy négyzetméternyi felületében összegyûrtek volna egy fémlemezt, majd egy rántással kettészakították volna –, felriadt. Növekedett a feszültség a mesterséges nehézségi erõ és a Föld között. A ketrec mezõ alatt nyögõ anyaga egészen a szubatomi tartományokig igénybe volt véve, mígnem az energiahólyag, s benne a méhébe zárt anyag, újra normális téridõ-kontinuumban képes tartani magát.

Egyszerre csak rájött Steve, hogy mi az, ami már egy idõ óta zavarja: édeskés, aromatikus illat, olyan, mint a vanília vagy a címet; s egyre intenzívebbé válta Eszébe jutott az, amit az elméleti kiképzésen hallott errõl: ez a Kafu-mezõ talányos kísérõjelensége. Már az elsõ, a múltba küldött csoportok beszámoltak errõl, röviddel a kilövés elõtt.

Dél körül még egyszer jelentkezett az elsõ tiszt. Hangja mintha egy másik galaktikából jött volna. Azt ciripelte, hogy minden rendben van, és szabályszerûen folyik a visszaszámlálás. Calahan és Olsen is ott volt mellette, de hangjukat alig lehetett felismerni. "Jó zuhanást" kívántak.

– Mondd meg nekik, hogy hozzanak magukkal valami innivalót-kiabált fel Jerome a raktérbõl. – Hogy megünnepelhessük a viszontlátást. Közben mi majd keresünk hozzá egy kedélyes helyecskét.

Röviddel ezután megszakadt a rádió-összeköttetés. Csend telepedett rájuk, az édeskés címerillat erõsebbé vált, és a hõmérséklet észrevehetõen emelkedni kezdett. Kis idõ múltán fellépett egy jelenség, amelyet Steve mint asztronauta túlságosan is jól ismert: a nehézkedés szabálytalan hullámzása; mint amikor a rakétahajtómû nem egészen kifogástalanul mûködik. A chronotron által felépített energiahólyag elkezdett reszketni: Hamarosan el kellett érniök a kritikus mezõerõsséget.

Jerome minden nyílást szorosan lezárt, és felmászott a cockpitbe. Közösen leellenõrizték az összes mûszereket – valamennyi hibátlanul mûködött. Bezárták a fülkét, becsatolták magukat, kioltották a fényszórókat, és vártak.

A hõmérséklet tovább emelkedett. Kezdtek izzadni, és oxigént fújtak az arcukba. A ketrec falai fokozatosan egyre vörösebben izzani látszottak. Steve nehezen lélegzett, s megint tériszonnyal küzdött. Látómezejének szélén tarka színminták tûntek fel. Egy percig azt hitte, hogy már átjutottak, és a csillagokat látják, de amikor felemelte a fejét, csak a mûszerfal eltorzult reflexeit látta a kabin plasztikfedelén, mögötte pedig szórt csillámlást.

Steve látta, ahogyan a ketrecbe helyezett rácsos padozat ingadozva a mélybe hullik, ösztönszerûen elõretolta a magassági kormányt, hogy a siklógép röptét stabilizálja; az Edison-tól kapott mozgásimpulzus nem volt elegendõ ehhez.

Sûrû felhõtakarón törtek át. Hihetetlen vidék terült el alattuk: fehéres, az esti fényben rózsaszínben fürdõ síkság, növényzettel pettyezve, hosszú árnyékoktól csíkozva, magányos, kimagasló hegytömegek, amelyeknek csúcsa még napfényben fürdött, de meredek oldalaik már a síkságról felkúszó homályba burkolóztak. Elöl északnyugatra egy nagy vízfelület, amely nyugati irányba húzódott, ameddig csak ellátott a szem, s amelynek partja dél felé észrevehetõen távolabb volt, mint azt a térképük mutatta. A bíborszínû alkonyi ég úgy csillogott, mint egy vörösrézbõl kovácsolt tál. Délen pedig egy homályos, hosszan húzódó hegylánc, amely dél felé egyre magasabbra tornyosult: Észak-Afrika partjai.

– Igyekezzünk a leszállással, mindjárt sötét lesz – mondta Jerome. Ebben a pillanatban utolérte õket a materializációs robbanás visszhangja, mennydörgésként gördülve végig a part lankáin.

Steve lejjebb nyomta a siklógép orrát. A széles hordfelületek himbálóztak a turbulenciákban. A tenger partja jobbra elõttük enyhén görbülve tûnt el délnyugaton, a sík területen. Mivel a talaj alattuk mocsaras is lehetett, Steve még délebbre irányította a siklót, hogy a partvonaltól elegendõ távolságban tehesse le.

Egyszerre csak kattant a vevõ, és belekiáltott egy hang:

– Az ördögbe! És a fogadóbizottság nem látszik túlzottan bõbeszédûnek.

– Biztos van okuk rá, hogy ne maradjunk adáson – morogta. Amikor meglátott maga elõtt egy magányos pálmát, amelynek hiányzott a sudara, mögötte meg bozótot és szabad területet, feljebb húzta a gépet. Káromkodva bekapcsolta a landolófényszórót. Körülbelül húsz méterrel voltak a talaj felett. A talaj meglehetõsen sík volt, de kráterek szaggatták, mintha tüzérség lõtte volna: itt is, ott is felperzselt fû, megszenesedett bokrok, köztük világos homokfoltok. Steve felhúzta a siklógép orrát, és meredekre állította a siklótalpakat. Még öt méter a talaj felett. A gép orra erõsen lefelé süllyedt, az orrkerék rugózva talajt ért, a talpkerekek ugráltak, és hamarosan lefékezték futásukat. Ágak söpörtek végig a cockpiten, a siklógép néhányszor jobbra-balra dobódott, azután tûrhetõ lágysággal megállapodott.

Steve kikapcsolta a landolófényszórót, kikapcsolta a rögzítõhevedereket, és kinyitotta a fülke fedelét. Az esti levegõ szokatlanul meleg volt és erõsen sóillatú. Tücskök lármáztak. Jerome, aki az átbúvónyíláson bekecmergett a rakodótérbe, és egy lámpa fényénél körülnézett, visszakiáltott, hogy minden rendben van. Néhány másodperc múlva két géppisztollyal felszerelkezve visszamászott a cockpitbe.

Ágak zörrentek; valahonnét a távolból mintha egy nehézjármû motorzaját hallotta volna. Úgy tetszett, hogy távolodik, s hangja hamarosan el is halt.

Steve-nek olyan volt ez, ahogyan mindig is történni szokott volt vele, amikor próbarepülésen, egy 4 Machos gépen átrepülte az óceánt, azután üzemanyagtöltés, és vissza. Este ott ült a tiszti étkezdében, és nem tudta elhessenteni azt az érzést, hogy nem volt Európában, és az egészet valami szimulátorban élte át. Olyan volt ez, mintha csak egy térképen tette volna meg az útszakaszt. A valódi távolság olyan elvont maradt, mint egy asztronómiai távolságfeladat. Lélekben nem utazott, csak az elõírt technikai utasítások szerinti reflexekre reagált, amelyeket az évek hosszú során át tartó tréningeken elsajátított, de aligha tudta volna ezeket átélni. Így lehet ez egy fánál, amelyet átültetnek, mondta magában Steve. Korlátozott érzékszerveivel megállapítja a fa, hogy a levegõnek más az íze, más a talaj érzése, de az a távolság, amely korábbi és jelenlegi helye között van, teljesen elképzelhetetlen marad számára.

– Hibátlanul lejöttünk, és azonnal fedezékbe húzódtunk – jelentette Jerome, aki kimászva egy lámpával körülvizsgálta a siklógépet. – Szerencsések voltunk. Itt is vannak fák. – Elõrevilágított. A siklógép áttörte a vékony bozótot, és orrát befúrta egy tüskés indákból és kemény, száraz levelekbõl összegubancolódott sûrûségbe, amely félig el is fedte.

– Ezek a dögök, úgy látszik, gyorsan átálltak egy újfajta táplálkozási módra – morgott. – Ebben a korszakban még. nem létezik ember, de ezek a bestiák minden eszközt készen tartanak, hogy illõ módon fogadják, ha belép a világ színpadára; hogy meggyötörjék, betegségekkel tizedeljék és pokollá tegyék az életét.

– Ha nem ilyen meredeken jövünk le, és ha nem irányítom a siklógépet egy kicsit dél felé, akkor majdnem pontosan a becsapódás helyén volnánk most – mondta Steve. – Valószínûleg betájolták a materializációs robbanást, és utána kiszámították a mi valószínû landolási pontunkat.

"Egyébként is jobb lesz, ha olyan gyorsan megadjátok magatokat, ahogyan csak lehet, amint a legtöbb bajtársatok tette. A lehetõ legnagyobb veszélyben vagytok. A terület, ahol landoltatok, radioaktivitással fertõzött. Nincs esélyetek. Három-négy órán belül készen vagytok. Jelentkezzetek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kihozzunk titeket. Minden perc számít, ha nem akartok meghalni."

"Legyetek okosak – folytatta a hang. – Semmi esélyetek sincsen. Semmiféle nyugatimedence-vállalkozás nem létezik. Soha nem is létezett. Azoknak, akik tielõttetek érkeztek, ultimátumot adtunk át. Egypár forrófejû tényleg azt hitte, hogy túlteheti magát ezen a tényen. Már régóta halottak. A gibraltári szorost megnyitottuk. Emelkedik a vízszint. Ledobott utánpótlásotok a tengerfenéken fekszik. El vagytok vágva, és nincsen utánpótlásotok. Jelentkezzetek. Kihozunk titeket."

– A sejkek valószínûleg kevésbé mélyen aludtak, mint ahogyan a mi haditengerészetünk gondolta.

"Rakodjatok ki pirkadat elõtt, és hajtsatok, mihelyt a világosság megengedi. Semmi fényszórózás! Hajtsatok elõször északi, azután északkeleti irányba. Amilyen gyorsan csak lehet. Használjátok ki a lehetséges fedezékeket. Figyeljetek a friss tevenyomokra. Ha tevegelõ csoportokat láttok; minden késlekedés nélkül nyissatok rájuk tüzet. A banditáknak a felszerelésetekre fáj a foguk. Kihozunk titeket, mihelyt lehetséges. Maradjatok vételen. Vége."

– Bizton magukkal hozták õket. Jó ötlet. Nincsenek üzemanyag-problémák.

Steve felbámult a csillagok tömkelegére, de egyetlen ismert konstellációt sem voltképes felismerni. Tehát csakugyan a távoli múltban landoltak, átíveltek egy idõtávolságon, amelyben a fény átvágja a galaxisok közötti szakadékokat. A Napnak még több mint négyezer fényévnyi távolságra van szüksége a Tejút központja körüli pályáján, mielõtt felépülnek az elsõ piramisok.

Steve vállalta az elsõ õrséget. A Vénusz tisztán ragyogott a nyugati égbolton, és lassan süllyedt a horizont felé. A törékeny, vékony holdsarló úgy lebegett elébe, mint egy üvegbárka. Dél felé pillantva egy üstököst látott szorosan az afrikai hegyvonulatok felett. Konokul kelet felé mutató farka olyan volt, mint egy kovácsmûhely fújtatójától szétzilált szikraesõ. Idegen, fenyegetõ égbolt tárult ki elõttük, egy olyan világ égboltja, amely még nem alkalmas az ember szúmára: olyan égbolt, amely egy, még befejezetlen teremtés kusza konstellációit mutatja. De Steve lassacskán mégis eljutott odáig, hogy megérezze e világ valódiságát, a maga érzékelhetõ lényegében. Alakot öltött, már nem absztrakt múlt volt, hanem mosttá vált, jelenné, amely belélegezhetõ, ízlelhetõ és megragadható. Olyan volt ez, mint hogyha az idõ hatalmas testén egy pórus nyílt volna, s õ úgy hatolna bele ebbe, mint egy mikroba; mintha az élet árama, amelyet valahol másutt elhagyott, most újra hátára venné és a jövõ felé ragadná. A jövõ felé, amelyben az õ jelene úgy fekszik valahol, mint egy távoli galaxis, tõle aeónoknyi távolságban, mint egy sziget, de amelynek partjaira azért emlékezik az ember.

Zaj riasztotta fel gondolataiból. Ágak recsegtek, lihegés hallatszott; mintha egy hatalmas állat lihegne. Egy roppant nagy valami törtetett át a sûrûn, a közelben. Steve kibiztosítottá géppisztolyát, és az az érzése támadt, hogy siralmasan van felfegyverkezve. Egy szaurusz volna? Képtelenség! Ahhoz, hogy egy óriásgyíkkal találkozzanak, tízszer olyan régre kellett volna katapultálniuk õket. Valószínûleg egy masztodon vagy valami más hatalmas emlõs. A miocénben a legtöbb faj óriási nagyságúra fejlõdött.

"Úgy áll a helyzet, hogy nem tudunk azonnal kihalászni benneteket. De segítünk rajtatok, mihelyt lehet. Igyekezzetek kikerülni a Vörös Zónából. Csak akkor hagyjátok el a kocsit, ha feltétlenül szükséges. A terület részben radioaktivitással fertõzött. Újra felvesszük veletek a kapcsolatot. Vége."

Jerome átkozódva csapta be az ablakot, és bezárta.

Steve megpróbált aludni egy kicsit, de a szûk kabin rövidesen meleg és fullasztó lett. Izzadtságban fürödve ébredt. Arcára nyomta az oxigénmaszkot, és vett néhány mély lélegzetet. Talán még két óra lehetett hátra hajnalig.

Kiszerelték a cockpitból a készülékeket és armatúrákat, és berakodtak a macskába. Azután felnyitották a siklóhajó farát, kiszabadították rögzítéseikbõl a macskát meg az utánfutót, beindították a motort, és kihajtottak a szabadba.

A csillagok már kihunytak. Éjszaka köd támadt, de keleten már világos volt. A környezet körvonalai lassan felismerhetõekké váltak.

A siklógép, landolás közben, szûk ösvényt vágott a bozótban és az alacsony euforbiákban, azután tüskebokrok és mimózák közé dugta az orrát, s ott megrekedt. Jobb fedezéket nem is találhattak volna. Csak a cockpit kabinteteje meg az oldalkormány lógott ki.

Jerome rálépett a gázra. A vidék meglehetõsen lapos volt, szavannaszerû; kemény szálú füvek nõttek rajta, sûrû bokrok és magányos facsoportok – fõként euforbiák, itt-ott pálmák tarkázták. A macska tûrhetõen haladt elõre, de azért idegesítõ utazás volt ez, mert állandóan kerülgetni kellett a ködbõl csak az utolsó pillanatban elõtûnõ bokrokat.

Jerome ösztönösen teljes gázt adott – hogy azután azonnal rálépjen a fékre, mert hajszál híján belerohant egy sûrû tüskebokorba. A macska vadul himbálózott. Steve döbbenten újra hátrapillantott, várva a következõ robbanást, amely majd szétszaggatja és radioaktív porral borítja be õket. De nem történt semmi.

– Úgy látszik; hogy ezeknek jobb az utánpótlásuk, mint a miénk, ha csak úgy találomra atomgránátokat lõdözgetnek – vélekedett Steve egy kicsit késõbb. – Nem fogok csodálkozni, ha a mieink e tekintetben hátrányban vannak. Nehéz dolguk lesz a sejkek olajának átpumpálásával, ha ilyen keményen ülnek rajta.

– Hogy a világtörténelem legmerészebb és persze legdrágább vállalkozása egyszerûen szánalmas vízbe pottyanás legyen, méghozzá betû szerint... – mondta Jerome.

– A birtokukban lévõ robbanóanyag-készletnek megfelelõen ez eléggé hihetõ – vonogatta vállát Jerome. – De a dézsa azért nem telik meg túl hamar. Jókora léket kell vágniuk, hogy a medence tele legyen, ha olyan folyók, mint a Nílus meg a Rhone és egypár száz más, figyelemre méltó folyócska nem tudta megakadályozni, hogy kiszáradjon.

– Engem sokkal inkább az a makogás izgat, hogy nem tudnak visszavinni minket a jövõbe.

– Komolyan lehetségesnek tartod, hogy átráztak minket? – kérdezte Steve dermedten. – Ez azt jelentené... – abbahagyta, mert Jerome teljes erõbõl rálépett a fékre, és egyetlen rántással megállította a macskát. Steve kinézett a szélvédõüvegen, hogy lássa a váratlan akadályt, és a legborzalmasabb arcba bámult, amellyel valaha is találkozott. Egy körülbelül öt centiméter átmérõjû acélcsõrõl, amelyet valaki mélyen belevert a talajba, egy levágott emberi fej nézett rá. Fiatal férfi feje volt, mert kiáltásra, nyitott szája hibátlan fogsort mutatott. Olyan, bõrbõl készült, szorosan simuló repülõsisakot viselt, aminõket az orosz ûrhajósokon gyakran látni. Oldalt, légzõmaszkot szorított hozzá egy heveder: barázdált légzõrészét nyilván letépték a nyakáról.

Jerome leállította a motort. Megbabonázva nézték a szörnyû látványt. A halál valószínûleg nem sokkal régebben állott be. A színehagyott bõr még nyomát sem mutatta a bomlásnak. A vér csomókban ült meg a horganyzott acélcsövön, mintha rozsda lett volna. Az elsõ legyek a köd ellenére is már ott zümmögtek körülötte. Steve körülpillantott, de a test többi részét sehol sem látta. A csönd hirtelen veszélyeket sejtetõvé vált. Valahonnét a távolból csengõ, kotkodácsoló nevetés hallatszott, amely akár majomrikoltás, akár egy nagy, ismeretlen madár kiáltása is lehetett volna; de lehetett a bestiának gyõzedelmes hangja is, amely ezt a gyalázatosságot mûvelte.

Steve megkönnyebbülten sóhajtott, amikor Jerome újra beugratta a motort. Maguk mögött hagyták a szörnyû útjelzõt. Valahányszor kivált egy árnyék a sötétségbõl, s Steve már azt hitte, hogy a bõrmaszkos ember állja útjukat, hóhérpallosát magasra emelve, egyre szorosabbra markolta fegyverét. De nem volt ott más, csak az ágaikat meresztgetõ euforbiák.

Jerome éppen kikapcsolta a motort, amikor a túlsó parton mozgást vett észre. Egy masztodoncsorda törtetett át a sûrûn, az ivóvíz felé. A hatalmas, majd' hat méter magas állatok – agyaraik fejletlenek, rövid, vastag ormányuk tapírszerû, s ez csak majd a mamutnál meg az elefántnál alakul ki fogószervvé – fáradtaknak, elkínzottaknak látszottak. Sötét, gubancos bundájuk csomókban hullott, s ahol bundátlan oldalukon elõbukkant meztelen, szürke foltos bõrük; gennyes keléses sebek és friss hasítások tarkázták, s világosvörös vér patakzott belõlük. Az elõrehaladott stádiumú sugárbetegség jellegzetes tünetei: Az egyik fiatal állatnak sérült volt az ormánya – elszenesedett lábcsonkként himbálózott két kis, növendék agyara között.

Az egyik, öreg bika fejét gránátszilánkok vagy lövedékek sérthették meg. A lefolyó vértõl vakon, gyanakodó szimatolással emelte fel ormányát, és dörgõ, majd rekedt zokogásba fulladó trombitálást küldött feléjük. A hatalmas bika horpaszai reszkettek a gyengeségtõl. Siralmas látványt nyújtott. Valószínûleg közelében volt egy felrobbanó atomgránátnak, s már nem hosszú élet várt rá. A nõstények, valami homályos elõérzettõl vezéreltetve, minden oldalról védelmezõen közrefogták a növendék állatokat, s a bikát oldalra taszigálták.

A vezérbika tántorogva belecsörtetett a folyóba, s az iszapos patton lecsusszanva térdre rogyott. Belemártotta ormányát a vízbe, lefecskendezte magát, mielõtt hosszú kortyokkal inni kezdett volna. A víz megvörösödött. A többi állat csak akkor merészkedett oda az ivóvízhez, amikor a bika már eloltotta szomját, és újrag átvette az õrködést.

– Félek, hogy ez csak a kezdet – mondta Steve keserûen. – Az ember, ahová. csak beteszi a lábát, uralkodik, eluralkodik, tekintet nélkül a környezetére.

Vártak, amíg a csorda eloltja szomját és elhagyja a partot; közben megették maradék szendvicseiket, megitták maradék teájukat a termoszokból. Figyelték, ahogyan a masztodonok továbbcammognak a szállongó ködben; szeretetteljes türelemmel talpra segítve azt, aki itt-ott elbukott, ledõlve maradt az iszapban, és fájdalmas szuszogással kért segítséget. Valamennyien a sugárhalál várományosai voltak.

Steve átvette a volánt, s Jerome a másik oldalra ült, ölében a kibiztosított géppisztollyal. Ahogy átkeltek a gázlón, a vidék újra szavannajelleget öltött. Kevesebb volt a fa, ritkább a bozót. Most pontosan északkelet felé hajtottak, és jó tempóban haladtak. A talaj fokozatosan emelkedett; a Nap olykor-olykor bátortalanul és sápadtan elõbújt, akárha a Hold lett volna. A macska kúszott-mászott, majd hirtelen, mintha víz mélyébõl bukkant volna. ki, alattuk feküdt, a horizontig terjedve, a felhõtenger. Délen azok a csonka kúpok terjeszkedtek, amelyek valamikor a távoli jövõben La Galite szigeteit fogják alkotni, mögöttük, sötét kikötõgátként, mintegy megtörve a megdermedt ködhullámverés fehérében, az afrikai partszegély. Onnét lõtték õket. Jerome szeméhez emelte a távcsövet, és-szemügyre vette a köd borította magaslatokat. Részletek nem voltak kivehetõek, de torkolattüzek sem villogtak.

Folyton úgy érezte, hogy bõre védtelen területein elviselhetetlen viszketegséget érez, márpedig ez a mértéken felüli sugárdózis legbiztosabb jele.

– Ha képesek rá. Különben elvisz minket az ördög – vélte Jerome, és kisvártatva szarkasztikusan hozzátette: – Ha ugyan az ördög mûködik már ebben az idõtartományban. Bár e tekintetben nincsen semmi kétségem.

Nem sokkal késõbb egy kiégett dzsip roncsaiba ütköztek. Négyszemélyes csoport volt, amely itt pusztult el. A csontvázakat még egyenruhamaradványok fedték. Az egyik emberen látszott, hogy nem azonnal halt meg: még vagy hatvan méteren át továbbvonszolta magát, mielõtt összecsuklott, és a keselyûk rácsaptak. A belövésekbõl ítélve rakéta-légitámadásról volt szó. Az ellenség tehát légifölényben van. Steve rossz elõérzettel vizsgálgatta az eget.

Steve nem válaszolt. Olyan területre érkeztek, ahol kemény csatáknak kellett lezajlaniuk. A talaj teli volt bombakráterekkel, a növényzet kiégett, elszenesedett facsonkok meredtek az égnek. Jerome lassabbra vette a tempót; a lánctalpak por- és hamufelhõket kavartak fel. Kráterek között kanyargott, és megpróbálta tartani az irányt, de azután újra meredek lejtõ következett. Ritkás erdõ szegélyezte a kiszáradt patakmedret, amelynek mentén észak felé haladtak. A zárt jármûben kibírhatatlanná vált a hõség.

– Finom kis vidéknek látszik ez – mondta Jerome, és egy sûrûn összefonódott pineacsoport árnyékába irányította jármûvét. Egy gödörben víz csillogott. Napfény tört át a lombozaton, és megcsillant a víz tükrén. Jerome lehúzta csizmáját, és két lábát belelógatta a vízbe. Steve meg felkaptatott a part meredekén, hogy körülnézzen. Itt, a fennsík lábánál még akadálytalanul tûzött a nap, de Szardínia déli partjának meredek oldalára már árnyékok vetõdtek. A támaszpontnak valahol ott fent kellett lennie, oda kellett eljutniuk. Csak ott lehetnek majd biztonságban.

Steve a maga könnyelmûségén bosszankodva hátralökte rohamsisakját, beült a volán mögé, és beugratta a motort. Sötétedésig hajtott, s még egy darabig fényszóróval, amíg az úttalan területen már nem tudott továbbhaladni. Eleredt az esõ. A magasföld felett már egész délután gyülekeztek a felhõk; a keleti csúcsokon villámok cikáztak, s szélsebesen föléjük ért az ítéletidõ. Steve egy enyhe lejtõre kormányozta a macskát a patakágyból, amelyet eddig követtek, mert a patak hamarosan vízáradattá fog válni. Kimerülten húzta be a kéziféket. Ökölnyi esõcseppek dörömböltek a kocsi tetején, víz árasztotta el a szélvédõt, s másodperceken belül már kétméternyire sem láttak. Sötétvörös villámok csapkodtak, mennydörgés rázta a közeli sziklákat, s gördült le a völgybe. A fák nyögtek a szél nyomása alatt, szórták a vizet buja lombjukból.

Steve várt még néhány aggodalmas másodpercig, nem látja-e egy géppuska torkolattüzét vagy egy felettük robbanó rakéta villanását, de semmi ilyesmi nem történt. A kis kétüléses gép bekapcsolt égy keresõfényszórót, és földet ért. Steve a bizonytalan világításban is felismerte, hogy két, meglehetõsen szakadozott és kopott tábori ruhát és acélsisakot viselõ emberrõl van szó.

– Murchinson – mutatkozott be az alacsonyabbik, és elõrenyújtotta a kezét. Ötvenéves lehetett, amennyire Steve ki tudta venni a félhomályban.

– Ruiz – mondta a másik, egy középtermetû, tagbaszakadt férfi, aki negyvenes éveinek közepén járhatott, s kézilámpával világított rájuk.

– Mikorból jöttök? – érdeklõdött Murchinson.

– Ó, egész tömeg – mondta Murchinson habozva. – Végül is, már több mint negyven éve landoltak itt a legelsõk. És egyesek közben már újra... hazamentek.

– Ó, tudják, a vállalkozásnak ez a pontja tulajdonképpen nem tartozik a mi dolgaink közé – mondta Ruiz, zavartan kapargálva csizmájával a nedves talajt. – Adunk nektek egypár jó tanácsot meg egy térképet, hogy holnap biztonságosan elérjétek az erõdítményt. Nem vághatunk elébe a parancsnoknak. Az majd mindenre kielégítõ választ ad.

– Figyeljen ide – mondta Ruiz szomorú képpel, már amennyire ez felismerhetõ volt a kézilámpa fényénél: – Inkább felejtse el ezt az egész dolgot. Átkozottul sok ember életébe került már ez az ostoba ötlet. És mi ketten életünknek több mint húsz éven át ezen a szar ügyön csüggtünk, a legsötétebb kilátásokkal ahhoz, hogy egyáltalában kimásszunk ebbõl a slamasztikából.

– Hallgasson ide, mister... – bosszankodott Ruiz.

– Az ég szerelmére, csillapodjatok le – mondta Murchinson, és mekegve felnevetett: – Kérdéseire kielégítõ választ kap majd, õrnagy, ha a szemléltetõ oktatás, amelyet eddig kaptak, nem bizonyul elegendõnek. – Kézzel rajzolt térképet terített a motortetõre, amely a nedves fémen azonnal teliszívta magát vízzel. Murchinson begörbített mutatóujjával megjelölte jelenlegi pozíciójukat, és bizonytalanul észak felé mutatott. – Az erõdítmény pontos helye érthetõ okokból nincsen pontosan bejelölve – mondta.

– Ha egy kissé alacsony termetûekké sikeredett urakkal találkoznak, akiknek egész teste borotválatlan, és figyelemre méltó angolsággal beszélnek, akkor vessék magukat bizalommal szõrös keblükre. Akkor ugyanis már biztonságban vannak. Ezzel ellentétben: ha tevés osztaggal találkoznak – egyébként itt már ritkán mernek felbukkanni –, akkor nyugodtan tüzeljenek rájuk, habozás nélkül halomra lõhetik õket. Ezek eredetileg a sejkek szolgálatában álló zsoldosok voltak, de a háború most már régóta mindenkinek a saját számlájára megy. Úgy látszik, hogy ezeket a fickókat is átverték: Nem mindannyian gazemberek, egyáltalában nem, de íratlan törvény, hogy még akkor sem nyúlnak egy ujjal sem az újonnan jöttekhez, ha már nagyon viszket a tenyerük. Világos?

– Úgy látszik, hogy önök itt csodálkoznak egynémely dolgokon – mondta Ruiz, áttérve a békülékenységrõl az apáskodó modorra.

– Mi azért jöttünk ide – folytatta Jerome zavartalanul –, hogy bizonyos dolgokat rendbe tegyünk. És ha a dolog nem úgy üt ki; ahogyan elképzeltük, akkor az éppúgy korrigálásra szorul: A haditengerészet bizonyára értesül a dolgok állásáról a visszatérõ kommandócsoportoktól...

– Bocsásson meg, Bannister õrnagy – vágott bele Murchinson –, nem az én stílusom ajtóstul a házba rohanni, de közben ott túl, a Bermudákon ül néhány emberke, akik már a hetven felé járnak, és a haditengerészet ígéreteinek jóvoltából még mindig biztos életalkonyra vágynak. És azok csak üldögélnek odaát, hihetetlen szerencséjüknek köszönhetõen, és nekünk köszönhetõen, akiknek az a tetû munka jutott, hogy átfuvarozzuk õket oda. És az õ életalkonyuk már réges-régen mögöttük volna, mint egyeseknek, akiken már nem tudtunk segíteni, õrnagy – délkelet felé intett a sötétségben –, és akik odaát maradtak. Mi ugyanis betû szerint a bõrünket visszük vásárra, és olyan forróak vagyunk, hogy tovább nem is akarjuk önöket terhelni társaságunkkal. Érti, mire gondolok?

Steve-nek mintha jeges kéz szorította volna össze a szívét. Egyetlen gondolat gomolygott agyában: összesûrûsödött és felrobbant, mintha szét akarná vetni a halántékát.

Így érezheti magát a halálraítélt, amikor a kivégzõosztag fegyvereinek csövébe néz, és a vezénylõ tiszt magasba emeli kardját. Steve belekapaszkodott a hûtõ nedves fedelébe. A nedvesség mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna tenyere alatt.

– Biztos, hogy ez nem szándékos dolog volt – mondta Ruiz békéltetõen –, de úgy látszik, hogy valami kurva rosszul sült el.

Amikor a helikopter felemelkedett és eltûnt, Steve bebújt a sátorba: Jerome átvette a második õrséget, és leguggolt a fák közöst egy száraz helyen. Késõbb õ is bement a sátorba, hogy kivigyen valamit. Steve csak színlelte, hogy alszik. Úgy tûnt neki, mintha barátja fojtottan zokogott volna, de lehet, hogy tévedett. Jerome újra kimászott, és kívülrõl behúzta a sátor cipzárját.

Steve úgy érezte magát, mintha kerékbe törték volna, de képtelen volt elaludni. Néha-néha kövér esõcseppek hullottak a sátorra, mint amikor a szél leráz a fáról egy marék érett szilvát. Olyan érzése volt, mintha egy mennyekig érõ kémény légoszlopa nyomná a mellét, millibarok milliárdjaival – egy hegység, amelyet az idõ alkot. Tudta, hogy felette, valahol, létezik egy egérút a szabadba, de egyáltalában nincsen lehetõsége arra, hogy elérje. Tudta, hogy mindaz, amit szeretett és becsült, ennek a mérhetetlen, jövõbe veszõ folyosónak a túlsó végén van.

– Jézus Krisztus! – nyögte, félelemtõl és az idõ terhétõl lebéklyózva. És ráeszmélt, hogy a földi teremtménynek még több mint ötvenezer évszázadot kell Megváltójára várakoznia,

Egy nyomorult teremtmény, egyedül a maga nyomasztó szorongásában. Steve megfordult, és eszébe jutott a halálra szánt állatcsorda, amellyel találkoztak; a növendék állat, amely nyomorék; égett karcsonkra emlékeztetõ ormányával életképtelen. Isten dicsõségére sikerült jól megváltoztatnunk az alánk rendelt Földet – az Õ képére és hasonlatosságára, mondta magának Steve dühösen. És ez a képmás most éppúgy idõtlenné vált, mint tulajdon Alkotója. Az Alkotó bénultan süllyed az óceánokba, bebújik a földbe, megváltoztatja a levegõ ízét; évmilliós tájékozódási pontok némulnak el hasztalan, férgek pusztulnak el a mélyben. Költözõmadarak új utakat keresnek az égi ösvények, repülési irányok kuszaságában. S mindez átszivárog az idõn, beleszivárog a Teremtmény nyomasztó álmaiba; az meg hirtelen felriad a félelem fémes szagától, amely hirtelen mindent áthat, s elfelejteti vele az útjelzõket; füstárnyékok, amelyek elhomályosítják a csillagokat. Forró hamutól viszket a bõr, fekete fény, amely szétterjeszti a sorvadást; a fényes délbõl váratlanul kerekedõ ítéletidõ, amely vérfolyamként homályosítja el a napot, talányosán megváltoztatja az italok illatát, mígnem a föld alattomosan enged a tapogatózó léptek nyomának, és a reszketõ szárnyak felmondják a szolgálatot. Steve összeguborodott, mintha fizikailag érezné a fájdalmat. Rettenve riadt fel, amikor Jerome átfogta a bokáját, hogy felébressze.

A reggel gyantaillattal és fénnyel volt teli. Az ég tisztán ragyogott, és úgy feszült felettük, mint egy kék vitorla. Sasok köröztek az elsõ napsugaraktól megvilágított csúcsok felett, keresve az erõsbödõ felszálló légáramlatokat. Valahol a közelben egy szajkó rikoltott. Azután fegyverdörej hallatszott: visszhangja végiggördült a hegyszakadékokon.

Étvágytalanul ettek, aggodalmasan füleltek, ám csak madárcsicsergést lehetett hallani. Lehetõleg minél kisebb zajt okozva lebontották a sátrat, és elcsomagolták. Steve elõvigyázatosan ugratta be a motort. De mintha az egész pokoli lármát okozott volna. Azután útra keltek. A terep egyre inkább járhatatlanná, hegyes-völgyessé vált. Jerome nyugtalanul pillantgatott körül. Rövidesen újra ráleltek egy patak sziklamedrére.

Steve pár száz méteren át követte a patakmedret, de az egyre inkább kelet felé kanyarodott. Megfordult, egy darabig visszafelé hajtott, és átkecmergett a macskával a nyugati partra. Bozótosan törtettek át, és elérkeztek egy enyhén dél felé lejtõ fennsíkra, amelyen egyetlenegy fa sem nõtt.

Ebben a pillanatban hangos durranást hallottak, mintha egy repülõgép áttörte volna a hanghatárt, s rögtön utána hallották a sugárhajtómûvek dörgését. Kelet felõl, közvetlenül a hegyvonulat mentén egy vadászbombázó közeledett mélyrepülésben. Steve kinyitotta az ajtót, pár lépésnyire elfutott a macskától, és a földre vetette magát. A gép néhány másodpercen belül elsuhant felettük. Egy MIG-25-ös volt.

– De most gyerünk ám! `– ordította Jerome. Steve szûk ívben jobbra kormányozta a macskát, és teljes gázzal egy mélyebben fekvõ sziklafalhoz igyekezett, míg Jerome az eget kémlelte. Alig öt perccel késõbb a MIG újra felettük volt. Steve fejébe csapta az acélsisakot, a Inacskát szorosan a sziklafal mellé állította, és kiugrott; hogy fedezéket találjon valami sziklatörmelék mögött, felriasztva egy rémülten elosonó állatot. A férfi arcát felsebezte egy bokor. Hallotta a jellegzetes fffvoss-fffvoss-t, amikor két föld-levegõ rakétát kilõnek, s egy idõben egy könnyû légelhárító ágyú tratt-tratt-tratt hangját. A támadás tehát nem nekik szólt.

Steve visszafutott a macskához. Jerome mozdulatlanul ült a kormánykerék mögött. Általában tiszta tekintete most félelemtõl sötétlett, és borotválatlan arcán hatalmas cseppekben ült az izzadság.

– Micsoda hülyék vagyunk! – kiáltott Jerome, és öklével rácsapott a volánra. – Micsoda reménytelenül vak bolondok vagyunk, hogy ilyesmibe belementünk! – Egy rántással kinyitotta az ajtót, és kiugrott. Steve hallotta, hogy az utánfutó mögé szalad, és hány. Mindenki a maga módján bánik el a sokkal, gondolta. Jerome számára ez fizikai probléma. Amíg õ kiokádja magát; vagy letolja a nadrágját, mert a kólika megcsavarta a beleit, az én homlokom mögött pókok fonnak fészket, és szürke hálóba fonják gondolataimat.

E pillanatban a MIG újra visszatért kelet felõl. Újra hallották a kettõs rakéta kilövését, és majdnem egy idõben a robbanófejek detonációját; s azonnal újra kezdõdött a légelhárító tûz. A MIG kört csinált, és elsuhant felettük, füstcsíkot festve az ég kékjére. A pilóta még megpróbálta felhúzni a sérült gépet, hogy elég magasan legyen a kiugráshoz, azután feladta. Az ellenfényben kinyílt egy ejtõernyõ, és lefelé szállt. Narancssárga villanás egy nyugati hegyszárnyon. Némán emelkedik egy füstfelhõ a becsapódási ponton. Hangtalanul lebeg a gomolygó fehérség a délidõ kékjében, majdnem vidáman hangsúlyozva a csendet, s csak ezután szaggatja szét a régen megtörtént robbanás ereje.

Néha-néha öblös, csaholó hangok hallatszottak; messzebbrõl válaszoltak rájuk, továbbadták a jelzést. Majdnemhogy boldogan vélték hallani: mintha egy szatír a maga déli szerelmi játéka közben nevetésben törne ki, és a derû tovaterjedne a hegyoldalakon, amelyek mintha tele volnának láthatatlan szerelmi fészkekkel. Steve megfeszítve figyelt, de képtelen volt megmagyarázni a kiáltásokat. Valami kihalt madárfajta? – kérdezte önmagától, de valahogyan, minden idegenszerûségük ellenére barátságosan hangzottak e hangok, felbátorították. Õ pedig szinte válaszolt is rájuk a maga gyámoltalan módján.

Körülbelül egyórányit pihenhettek, amikor. délnyugat felõl autómotorzajt hallottak. Fogták géppisztolyukat, és fedezékbe vonultak. A robaj rohamosan közeledett, s tõlük egy kissé lejjebb, kõgörgetegek és bokrok között rövidesen feltûnt egy dzsip, egy õsrégi járgány, gyûrötten, iszapborítottan, szétrepedt szélvédõvel és motortetõ nélkül. A volánnál ülõ ember alacsony termetû volt, nem sokat lehetett látni belõle. A kocsi teljes gázzal száguldott közelebb, s tõlük mintegy tízméternyire, nyikorgó fékekkel megállt. Vezetõje azonnal leállította a motort:

Nem hittek a szemüknek, amikor ez a lény, hihetetlenül fürgén kiugrott. Legfeljebb másfél méter magas volt, aránytalanul hosszú két karja érintette a földet, ahogyan elõregörnyedve megállt. Fején egy számára túlságosan nagy acélsisak ült, összevissza szakadozott és napszítta khakinadrág volt rajta, mintha egy hosszú éveken át a gyarmatokon szolgált angol tiszttõl örökölte volna. Testének fedetlen részeit mindenütt szõr borította, még az arcát is sûrû, homokszínû prém fedte. A khakisortból kinyúló két, gubancos láb vékony, de meglepõen izmos volt; majdnem kézujj hosszúságú lábujjain erõs, félelmetesnek látszó karmok meredeztek. A különös lény az egyik kezét ökölbe szorítva a földre támasztotta, a másikban egy amerikai rohamgéppisztolyt szorongatott.

Majom, gondolta Steve az elsõ pillanatban. EI kell vennünk a dögtõl a fegyvert, mielõtt használná.

Steve és Jerome elõbújt a fedezékbõl, s leeresztették géppisztolyaikat. A lény elõrenyújtotta állát, gondosan összehúzta sötét, duzzadt ajkát, mintha nehézségei volnának az artikulációval.

– Goodluck – nyögte ki végül sötét, öblös hangon, s mielõtt begörbült ujjait hanyagul üdvözlésre nyújtotta volna, megdörgölte homlokát inas, homokszín szõrrel benõtt kezével. Ez a kéz sovány volt és erõteljes, keménynek és hûvösnek érzett. Steve belsõleg visszahõkölt, amikor ujjai megérintették a másik kézfejének sûrû szõrzetét, de a sötétbarna, figyelmesen vizsgálódó s emellett mindig egy kissé huncutan csillogó. szemekbe vetett pillantás meggyõzte arról, hogy okos, gondolkodó lény áll elõtte, amely csak külsõleg hasonlít a majomra, ahogyan õ, a magaidejébõl arra emlékezett. Olyan teremtmény volt, amely már nem állat, amely fejlõdése során már belépett égy értelmes életformába anélkül, hogy ösztöneit feladta volna. Steve-et tulajdonképpen elbûvölte ez a lény. Másfajta volt, és mégis a legemberszerûbb, amellyel valaha is találkozott. Behízelgõ kecsessége és természetes kedvessége vonzó volt, s egyúttal visszataszítónak hatott állatiassága, obszcénnek természetes szégyentelensége, vadsága pedig veszélyesnek. S ezeket a benyomásokat mintha eggyé gyúrta volna az a vadállati kipárolgás, amely körülvette ezt a teremtményt: csípõs, meghatározhatatlan, letaglózó bûz volt ez, amelyet még Steve eltompult érzékei is észrevettek. Húsevõ, gondolta Steve, veszedelmes és könyörtelen vadász. A legrettenetesebb ragadozó, amelyet a Föld valaha is szült. És éppen kezdi elveszíteni a maga Paradicsomát.

– Goodluck az én nevem. – Fogvicsorítva megvakarta szõrös mellét. – És ti ketten .vagytok az újak – majd jelentõségteljesen hátraintve hozzáfûzte: – Elkaptam!

Csak most látta Steve, hogy a hátsó ülésen keresztbe vetve egy test hever, egy sötét bõrû, göndör, kurtára nyírt hajú, alig húszéves, izmos fiú. Ez lehetett a lelõtt MIG pilótája. Úgy össze volt kötözve ejtõernyõzsinórokkal, mint egy csomag, és a homloka vérzett. Olívszínû arcbõre viaszfehér volt az iszonyattól; reszketett, mint a nyárfalevél. Steve jól bele tudta képzelni magát a helyzetébe, ha rágondolt, hogyan eshetett fogságba. Ez ellen a fürge, izmos törpe ellen egy felnõtt férfinak sem volt esélye. Olyan benyomása volt, hogy ez a köteg összepréselt energia álló helyébõl bele tudna ugrani a dzsipbe.

– Moskito – mondta Goodluck vidáman, és tenyerével rápaskolt szõrös alsó karjára. Ezzel nyilvánvalóan lebecsülte a MIG-25-öst.

– Pénz – mondta aztán, és hüvelyk- és mutatóujját úgy dörzsölte össze; ahogy azt a XX. században is széltiben értették. Valószínûleg pénzjutalmat tûztek ki a lelõtt pilóták foglyul ejtéséért, gondolta Steve, de azután megsejtette, hogy mit akart mondani ezzel a majomember.

– Szerencséje volt – mondta Goodluck. – Nem törtek össze a csontjai. El tudom adni. Különben… – mutatóujját a nyakára tette, és félreérthetetlen mozdulatot tett. Steve-nek eszébe jutott a vascsõre tûzött fej. Nem ejtik foglyul azt, aki nem hajlandó vállalni, hogy eladják rabszolgának. De ki tart itt rabszolgákat? A haditengerészet?

Goodluck szájához emelté két kezét, és a már sokszor hallott, kaffogó, szatírszerû üvöltést hallatta. A hegyoldalak felõl azonnal két; hang is válaszolt.

– Hajtsatok mögöttem – mondta Goodluck a maga döcögõs angolságával; és visszamászott jármûvébe. Jerome beült a macska volánja mögé, és követte a dzsipet. Goodluck úgy hajtott az úttalan sivatagban, mint egy megszállott, de nyilvánvalóan jobban ismerte a vidéket, mint a tulajdon nadrágzsebét – azaz: jobban, mint valami olyasmit, mint egy nadrágzseb.

Körülbelül egy félóra múlva átkeltek egy kiszáradt patakmedren. Goodluck lefékezett. Folyás irányában; a magaslaton különös képzõdmény emelkedett. Körülbelül harminc méter magasan vagy három méter átmérõjû plasztikcsövek álltak ott a sziklafalhoz horgonyozva, piramis módjára feltornyozva. A körülötte lévõ területet becsapódások szeplõzték, bombakráterek szaggatták fel, az erdõ széle csíkokban ki volt égve.

– Az erõdítmény, úgy látszik, be van zárva – mondta Jerome, de Goodluck semmi jelét nem mutatta, hogy érdekelné a piramis.

Goodluck lassan továbbhajtott kelet felé. Erdõ borította elõhegyeket kerültek meg, majd észak felé kanyarodtak, s szurdokok összevisszaságához érkeztek, amelyeknek falai meredeken zuhantak alá. Vadvizek csobogtak közöttük. A sörûn tenyészõ fák között fából rakott út vezetett át, rajta kerekék és tipróláncok nyomai. Goodluck idõrõl idõre megállt, leállította a motort, a maga különös rikoltását hallatta, s szabályszerû válaszokat is kapott rájuk. De látni senkit sem lehetett. A választ adók mind felettük voltak, a fák koronájába vagy a sziklakiszögellések mögé rejtõzve.

Steve csak most vette észre, hogy az elõttük fekvõ szûk völgy mesterségesen be van fedve. Kétoldalt, a sziklafalba párkányzatokat robbantottak, s nagy csomó pipeline-csövet fektettek rájuk keresztben, és vastagon, mint egy zsúpfedelet. Álcázásként földet hordtak rá, bokrokat és fákat telepítettek a földrétegbe.

– Szavamra! Nem a legelsõ jövevények közé tartozunk – mondta Jerome rosszkedvûen. Steve meg úgy érezte magát, mintha egy színházi elõadásra érkezett volna, ahol a díszletmunkások már régen arra várnak, hogy elrámolhassák a színfalakat. Azután megálltak egy barakk elõtt, amelyre már régen ráfért volna a festés, és Goodluck bevezette õket a parancsnokhoz.

– Isten hozta önöket a Jövõ I. Erõdítményben – mondta a parancsnok. – Ezt a helyet mi Maledettának hívjuk. Egyszer majd; igen jellemzõen, ez lesz a neve itt egy nuraghe-nak. A nevem Howard Harness – mutatkozott be, kezet nyújtva nekik. Széles vállú, körülbelül hatvanöt éves férfi volt; sötét szeme energikus, haja fénylõn hattyúfehér. Mezítelen felsõ teste barnára volt sülve; kifakult sortot és autógumiból vágott, saját kezûleg barkácsolt sarut viselt. Jerome növekvõ ellenszenvvel szemlélte a katonai züllésnek eme jeleit.

– Itt, a nyugati medencében én voltam a rangidõs tiszt – folytatta a parancsnok, miután helyet mutatott nekik egy durván faragott padon. – A katonai rangokat idõközben már régóta megszüntettük, a parancsnoki rang meg énreám szállt.

Steve mereven bámulta a férfi bal karját. A könyökízület alatt körülbelül tíz centiméternyire le volt amputálva, és a csonk szörnyû látványt nyújtott. Olyan volt, mintha mészáros csapta volna le egy bárddal, s azután kontár módra összevarrták volna. A sebet nyilvánvalóan hosszú ideig nem gondozták, mert mély gödrök látszottak benne, tele volt szürke hegesedéssel, mint a rosszul megkötött cement.

– Hacsak nem kapnak maláriát. Gyógyszerekkel rosszul állunk. – A hátsó helyiség felé hallgatózott, ahonnét hangos, de nagyon nehezen érthetõ rádióbeszélgetés hallatszott. – Semmiképpen sem bonthatnak ki egyetlen konténert sem! – kiabált ki. – Mielõtt meg nem állapítjuk, hogy mit tartalmaz, semmi esetre sem... Milyen régi? Kétszáz éves?... Akkor a legelsõk közé kell tartoznia, amelyeket átküldtek!... Bocsássanak meg-fordult feléjük. – Számunkra mindig örömteli esemény, amikor valahol a medencében kiásunk egy konténert, amelyet még nem fosztottak ki a kereskedõzsoldosok.

– Ez vonatkozhatott a szép, gömbölyû próbatojásokra. Itt már kétszáz éve hullik az anyag az égbõl. Amikor az elsõ csoportok landoltak, az átküldött felszerelés nagy része már reménytelenül elrozsdásodott, és használhatatlan volt. – Elõvett egy listát, fával tartotta magától, és felolvasta a nevüket: – Steve B. Stanley õrnagy és Jerome Bannister õrnagy, útnak indítva az MSS Thomas Alva Edison fedélzetérõl, 1986. június 30-án. Uramisten, milyen messze van ez tõlünk!

– Igen – nevetett keserûen Harness. Csonka karjával az asztallaphoz szorította a listát, gondosan kihúzta a két nevet, és egy-egy számot írt mögéjük.

– Magam is így gondoltam. Pedig csiszolhattak volna nekem egy pápaszemet; az utóbbi idõben már nagyon gyenge a szemem. Remélem, vannak önöknek nem katonai szempontból felhasználható ismereteik is, mert azzal nagyon keresettekké válhatnának. Kõolajvegyészekben, csõvezeték-specialistákban és geológusokban persze nincs hiányunk – fûzte hozzá. Azután felnézett és eltöprengett: – A dátum, amelyet az önök neve után ráírtam a listára, nem olyan fiktív, mint amilyennek látszik. Mindenesetre realisztikusabb, mint bármely más idõszámítás, amelyet ismerek, s ezt a realitást valószínûleg maguk is megismerik, sõt, rosszabb esetben a saját testükön is ki fogják próbálni. Önök most az elsõ landolást követõ 47. évben vannak. Ellenfeleink néhány évtizeddel hamarabb értek ide, és valamivel jobban fel voltak szerelkezve. Nem volt szerencsénk, különben már többre jutottunk volna. Ez tény, amelyet elõre lehetett volna látni, és figyelembe lehetett volna venni, ha nem lettek volna mértéktelenül bizakodóak.

– Néhány százmilliárd dollárról és kereken háromezer emberrõl van szó, akik közül ez ideig körülbelül kétszáznyolcvanan a harcok és a sugárbetegség áldozataivá váltak.

– És hol vannak a többiek? – kérdezte Steve.

– Legtöbbjüket a Bermudákra vitték. Mindenekelõtt a nõket és a gyerekeket. Idõközben szép, virágzó kolónia alakult ki ott. Lakói eufemisztikusan Atlantisznak nevezik, a legendás kontinens után. Most már több mint négyezer ember várja ott a jövõbe való visszatérést.

– Ezt nem merném ilyen kategorikusan állítani – mondta a parancsnok: kihúzta íróasztalának egyik fiókját, belepislantott, majd újra betolta, és bólintott. – Önöket Ruiz és Murchinson hozta ki, ugye?

– Semmiképpen sem kockáztathatják a helikoptert. Ez az utolsó. És csak azért mûködik még, mert a jó öreg Harry mindig és újra összefoldozza. Ha lelõnék, akkor átkozottul keveset tudnánk tenni az égbõl idepotyogó embereinkért. De nem lett volna szabad ilyen információt adniuk önöknek. Túlságosan nagy a sokk. Volt már egypár tragikus esetünk, amikor az újonnan jöttek becsavarodtak, bekapcsolták az adójukat, és mocskosan szitkozódtak a levegõbe. A többi már csak perceken múlott. Vagy egy atomgránát, vagy egy nukleáris robbanófejes Mars-rakéta, vagy odaátról, Afrikából egy MIG hamarosan kinyiffantotta õket.

– Tulajdonképpen kik az ellenfeleink? – érdeklõdött Steve. – Arabok? Szovjetek?

– Vegyes társaság. Fõleg zsoldosok: franciák; olaszok, németek, néhány úgynevezett katonai tanácsadó a keleti blokkból. Eredetileg mind a sejkek szolgálatában álltak, de most már régóta a maguk szakállára háborúznak és kereskednek. Még rabszolgákkal is. Kereskedõzsoldosoknak hívjuk õket. Vannak közöttük züllött figurák, akik számára az emberéletnek semmi értéke, de ennek ellenére õk a mi jámborabb fajta kortársaink. Egyesek együttmûködnek velünk, hogy átutazási engedélyt vásároljanak Atlantiszba. A legrosszabbak a fanatikusok, mindenekelõtt a palesztinok. Mint kamikazerepülõk jöttek ide. A szovjetek eladták a sejkeknek elavult MIG-25-öseiket, s készek arra, hogy ezeket, a Szovjetunióban kiképzett pilótáikkal együtt, az õ chronotronjukkal visszaküldjék a múltba; magától értetõdöm a megfelelõ mennyiségû nyersolajért. A fickók ötven órán át teljesen magukra hagyatva lógnak a Kijev vagy egy másik, helikopterhordozónak álcázott chronotron alatt, pánikban vannak, és vérszomjasak. Azután feltankolják õket négy-öt órára szóló üzemanyaggal, rakétákkal no meg tettvággyal, és felröppentik õket. Mint a lódarazsak, zúgnak-zümmögnek itt a medencében; és mindenre lõnek, ami csak megmozdul. Nemritkán saját honfitársaikra is, amíg rá nem tudják beszélni õket, hogy legalább rápillantsanak az afrikai fennsík landolótereire, mielõtt még üzemanyaghiány miatt lezuhannak, és halálra szántan egy vélt csõvezetékre vetik magukat. Közben pedig jó tucatnyi gépük van odaát a hangárokban, de hála a mi elhárításunknak, fogynak, és egyre ritkábban szállnak fel. Úgy látszik, nekik is vannak utánpótlás-problémáik. Ülnek az olajon, és üzemanyaggondjaik vannak. Tehát náluk sem megy úgy minden, ahogyan eltervezték.

– Kudarc? Valóban az. De egészen más értelemben – mondta a parancsnok. – Tudja, Bannister õrnagy, nagyon sok idõm volt arra, hogy eltöprengjek ezen. Önök most érkeztek a jövõbõl, és e vonatkozásban egészen más kategóriákban gondolkoznak. Én már túlságosan régen itt vagyok ahhoz, hogy az ilyesmikbe beleéljem magamat. Túlságosan sokat láttam. Tehát ezt mondhatnám: a dollárba vetett hit és a lehetségessel végzett korlátlan manipulálás éppúgy agyrém, mint az üregesvilág-elmélet.^* Aki a tegnapi kamatlábakkal a jövõre akar spekulálni, az egy hajszállal sem jobb, mint a zupás õrmester, aki félretaposott sarkakból és lekopott cipõorrokból a világ belsejére következtet. Aki azt hiszi, hogy a valóság alkalmazkodik az õ elképzeléseihez, az csõdöt mond. Vagy õ pusztul el, vagy a valóság, vagy mind a kettõ.

Egy, a negyvenes éveinek közepén járó, tarka hímzésû, egyszerû ruhát viselõ asszony jött be egy fatálcával és négy pohárral, bennük karcsú, csinos, fából faragott kanalakkal; fehéres, nyersgumi jellegû massza ragadt hozzájuk; mellettük. egy üvegkorsó, benne valami zavaros folyadék. A parancsnok, Steve és Jerome elé tette a poharakat, közéjük az üvegkorsót.

A nõ barátságosan bólintott Steve és Jerome felé, s kiment anélkül, hogy egy szót szólt volna. Harness töltött.

– Egészen biztos, hogy vigyázatlanul csinálták. Sohasem lett volna szabad senkit sem visszaküldeni a múltba, mielõtt kísérletileg be nem bizonyítják, hogy a kísérleti személyeket vissza is tudják hozni. Ennek ellenére, jóhiszemûen csinálták: Logikus, hiszen mi értelme lett volna az egész vállalkozásnak, ha az ember nem tudja az olajat átvinni a jövõbe, a dologgal foglalkozó emberekkel együtt? Minden ellenvetést az az érv kísért, hogy valamikor majd ez a probléma is megoldható lesz, mint ahogyan eddig is megoldottak minden problémát. Megváltoztatni a jövõt – ahogyan ez a haladás optimistái között megszokott volt. Csakhogy ennek a változásnak valamikor szét kell pukkadnia! Az itteni technikusoknak persze van elfogadható magyarázatuk a probléma technikai vonatkozásaira. Úgy vélik, hogy az esemény fordított irányú lefolyásánál is fellép valami, ami a szóródáshoz hasonlít. Az itt mûködõ energia nem hagyja, hogy egyetlen pontra koncentrálják. Nagy idõtartományban szóródik szét, és zivatarokban sül ki, amelyek a hatás zónájában állandóan tombolnak. De az anyagtömegek, amelyeket a tudósok ott elhelyeznek, ki sem mozdulnak a helyükrõl. Ám abban egyetértenek a szakértõk, hogy a probléma alapvetõen megoldható. Halvány sejtelmem sincs róla, hogy mitõl ilyen bizonyosak ebben. De, hogy még mindig nincs elég energia ahhoz, hogy e tömegeket a jövõbe repítse, az csak azt jelentheti, hogy az USA-nak nincsen elég ideje a probléma megoldáséhoz.

– Nos, ez a döntõ mozzanat. Ez pontosan az, amit én a valóság széttörésének neveztem. Õk folyamatosan megváltoztatják a történelmet bizonyos tevékenységekkel és ellentevékenységekkel, anélkül, hogy ezt észrevennék. Csak mi, itt a múltban, jövünk rá megdöbbenve, hogy mi valamennyien más és más jövõbõl származunk.

– Ez Murchinson jövõje – bólintott a parancsnok. -Az USA sohasem hódította el Floridát a spanyoloktól, hanem Fidel Castro adta el 1969-ben, a miami szerzõdésben, Mexikó császárának. Vagy helyesebben: a Pemexnek, amely a legnagyobb kõolaj-monopólium a Mississippi és a La Plata között. V. Miksa császár csak dísz a hajó orrán. Roppant érdekes dolog errõl beszélgetni Murchinsonnal. És ugyanígy létezik egy Jerome Bannister-féle jövõ, amely azonos a Steve Stanley-féle jövõvel, ezzel szemben pedig van egy egészen más Howard Harness-féle jövõ, ahogyan én azt ismerem és átéltem.

– Akkor hallottam életemben elõször Izrael államról, amikor én az 1989-es évbõl idejöttem. Olyan emberek tájékoztattak errõl, akiket, mint önöket is, az elsõk között lõttek ki. Ezzel szemben nekem az iskolában a századforduló feltûnést keltõ és titokzatos cionistagyilkosságairól beszéltek, Leó Pinsker 1882-es haláláról Ogyesszában, Theodor Herzl 1896-os párizsi, báró Hirsch-Fereuth 1897-es meggyilkolásáról, és a bázeli cionistakongresszus felgyújtásáról, ugyanebben az évben; meg a szörnyû palesztinai vérengzésekrõl, amelyeket a második világháborúban arab szabadcsapatosok hajtottak végre, akik Afrikában és a Közel-Keleten a németek oldalán harcoltak. A medinai Szent Szövetség óta az Atlanti- és az Indiai-óceán között, az aleppói öböl és a Ádeni-öböl között a Föld államainak egyik legerõsebbike fekszik: az Egyesült Nemzeti Arab Köztársaságok.

– Ó, nem, ez történelmi realitás. Egy a sok közül. Még jobban meglepõdtem, amikor ideérkezett egy kitûnõen felszerelt elitcsapat. Az 1992-es évbõl jöttek, és azt állították, hogy a hatodik flotta mellett Izrael államnak van a legnagyobb része a NATO déli szárnyának védelmében. Ez körülbelül húsz évvel ezelõtt történt. Ezek az izraeliek elkeseredett harcokat vívtak az arabokkal Gibraltárnál, végül beváltották fenyegetésüket, és levegõbe röpítették a tengerszoros sziklagátját.

– Feladjuk az erõdítményt? – kérdezte Jerome.

Egyetlen olyan konténert sem találtunk, amelyet késõbb indítottak volna útnak.

Nem akarja elhinni, mondta magában Steve. Azok sosem gondolhatták volna, hogy tévedés volt, mert hiányzott a visszacsatolás. Csak mi mondhattuk volna meg nekik. Csak mi tudjuk, hogy a jövõ mozgásba jött, és mindig újabb variációkat szül. De miért nem vette ezt soha senki számításba? Miért nem látta senki elõre? Darabokká robbantották a valóságot. A jövõk most úgy repülnek egymás mellett, mint a galaxisok. S még ha valaha visszajuthatnánk is a jövõbe, melyik volt a mi hazai galaxisunk? Talán épp ez az oka annak, hogy a chronotron csakis egy irányban mûködik; talán ez az alapvetõ nehézség, amely mellett elmentek a szakemberek.

– S éppenséggel az is lehetséges – mondta a parancsnok merõen Jerome-ra nézve, mintha helyéhez akarná szögezni, hogy le ne taglózza az információ, amelyet épp most zúdít rá –, hogy az Észak-amerikai Egyesült Államok 1996 õsze után már nem is létezik.

– Tételezzük fel – mondta a parancsnok újratöltve a poharakat-, tételezzük fel, még akkor is, ha valószínûsége nyomasztó. Úgy látszik, hogy az USA-nak nincs szerencséje a jövõvel kapcsolatos pókerpartiban. Túlságosan nagy önhittséggel fogtunk hozzá a dologhoz, és ez könnyelmûekké tett minket. Mostanra már eljátszottuk az ingünket is.

Jerome némán bámult maga elé. Szeme kitágult az iszonyattól. Steve követte a pillantását. A falon egy pompázatos, már elsárgult és légypiszokkal pettyezett Pemex-naptár, az 1992-es évre, rajta Észak-Amerika térképe. Az USA felségterülete az északi Maine-tõl Georgiáig, Alabamáig és a Mississippiig terjedt, de az öböl felé nem volt kijárata. A folyón innen egy nagy, lepattogzott, aranyszínre festett terület húzódott a Csendes-óceánig, mélyen kiterjeszkedve dél felé: a Mexikói Császárság. Balra fent büszkélkedett a Habsburgok pompás címere, jobbra az olajtársaság még pompásabb emblémája.

– Térjünk vissza a mi saját jelenünkre – mondta a parancsnok. – Itt ma július 26-a van. A dátumot amatõr csillagászaink számították ki – karórájára pillantott. – Tizenhat óra húsz perc van. Kérem, igazítsák ehhez az órájukat. Csak a rend kedvéért, amirõl nem tudunk lemondani, s amirõl nem is szabad lemondanunk. – Steve és Jerome engedelmesen beigazították órájukat. – Egyébként mindén éjjel tizenegy óra ötvennyolckor éjfélre kell állítaniuk. A nap most körülbelül két perccel rövidebb a mi megszokott idõszámításunknál. A Föld még valamivel gyorsabban forog. Tudják, az árapály-súrlódás miatt.

– Mivel mi itt a legjobb akarattal sem képviselünk katonai szervezetet, nem adhatok önöknek parancsot. Körülbelül harmincan élünk itt, ehhez jön még kereken ötven bennszülött, õket törzsfõjük vezeti. Goodluckkal már megismerkedtek; Blizzardot majd megismerik. Néhány emberünket, mint Murchinsont és Ruizt, sürgõsen fel kell mentenünk a külsõ szolgálat alól. Mindketten több mint hat évet töltöttek figyelõszolgálaton; ez azt jelenti, hogy állandóan ugrásra készen kellett állniok, hónapokon át is, amíg a következõ csoport megérkezik. Ha hallunk egy materializálódási robbanást, azonnal kapcsolatba kell lépniök az újonnanjöttekkel, figyelmeztetniök kell õket, azután kihalászni a síkságról, mielõtt még a sejkek elkapnák õket. Mindketten sugárbetegek, mert túl sok idõt töltöttek forró területen. Védõeszközeink nem kielégítõek.

Önök mindketten öt évre kötelezték el magukat. A megváltozott körülményekre való tekintettel azonban magától értetõdõen már nem érvényes ez az elkötelezettség. Azt kérem azonban, támogassanak minket, hogy az égbõl idepotyogó szegény ördögöket kimenthessük és idehozhassuk. Ez nem megy mindig olyan simán, mint az önök esetében, már most hangsúlyozom. Gyakran gyors orvosi segítségre van szükségük, ezzel pedig nagyon rosszul álltunk itt. Gyakran túl késõn jönnek, és hiábavaló veszélynek teszik ki magukat. Jól gondolják meg a dolgot. Nyár végén, még mielõtt beállnának az õszi viharok, minden évben érkezik egy hajó az Atlanti-óceánon át. Szabadságukban áll élni az alkalommal, elhajózni, és részt venni Atlantisz építésében. Ott biztosan könnyebb és kényelmesebb az étet, mint itt.

Pénzt nem ismerünk: Csereberélünk. Ez a kereskedési, forma ráveszi az embereket, hogy foglalkozzanak kézmûvességgel, kitaláljanak ilyesmiket, kigondoljanak mindenféle hasznos dolgot. Csencselhetnek a kereskedõzsoldosokkal is, szerezhetnek tõlük haditengerészeti tárgyakat, amelyeket a mi utánpótlási konténereinkbõl loptak. De fegyvert és lõszert eladni nekik halálbüntetés terhe alatt tilos. Legjobb, ha önök...

Steve megbotránkozva hátrafordult. Egy alacsony, hetven év körüli férfi állt a küszöbön. Teljesen kopasz volt, ráncos arca sötétre sült, bõrét az öregség foltjai pettyezték. Fogatlan száját hangtalan vigyorgásra húzta, úgy, hogy látni lehetett puszta ínyének rózsaszín húsát; kezét újra meg újra rongyos, foltos trikójába törülgette. – Rohantam, mint egy boisei, akiket a vakarcsok kergetnek, amikor Ruiz elmondta, kik érkeztek – károgta lelkesen, és feléjük igyekezett. – Jerome! – kiáltotta, karjaiba zárva. Világoskék szemébõl hullottak a könnyek, és lecsurogtak az arcán. Jerome szobormereven állt, kissé kényelmetlenül érezve magát. – Hát már nem vágy hajlandó megismerni öreg barátodat, Harald Olsent?

– Hogy kerestünk titeket! Bármilyen idõjárás volt, bármennyi olajzsoldos nyüzsgött is körülöttünk a pusztában, mindig kihajtottunk. Azt gondoltuk, hogy már régóta itt kell lennetek, csak eltévesztettük egymást. Talán letértetek az idõpályáról! Mi körülbelül az elsõk között érkeztünk. A sejkektõl eltekintve nem is volt olyan rossz itt akkoriban. Itt-ott egypár tevés fickó, majd egy MIG körbesüvített, semmi különösebben izgalmas. Akkor még nem hajigáltak atomgránátokat, életben akartak tartani minket, valamiféle jövõbeni kirakatper céljaira. Végül aztán lassacskán rájöttek, hogy õket is átrázták. Akkor ránk irányították dühüket, és attól kezdve rosszabbra fordultak a dolgok. Nehéz idõk voltak, amíg a vakarcs Salomont szolgálatunkba nem állítottuk, és akkor végre egy kicsit nagyobb biztonságban érezhettük magunkat.

Steve-ék megborotváltoztak, lezuhanyoztak, és a tetõzet szélénél, gesztenyefák árnyékában, a szabad levegõn üldögéltek. A nap már lenyugodott. Fából rakott tûz szaglott, füstje völgyhosszat elhúzódott. A többiek konzervet kaptak, Jerome és Steve viszont meleg vacsorát; a parancsnokkal, az erõdítmény más tíz emberével és egy fél tucat Goodluck-féle harcossal együtt fogyasztották el, a kantinbarakkban. A vakarcsok – ahogyan a homok- és vöröses színû, borotválatlan gentleman-eket nevezték – megõrültek a konzervekért és a májpástétomért.

– Nem csoda – magyarázta Harness –, különös elõszeretettel falják elesett ellenfeleik máját. – Steve-nek majdnem torkán akadt a kecskehússzelet, amelyet éppen le akart nyelni. – Ne csodálkozzanak. Ezek mind kannibálok. Minden lehetõt megtettünk, hogy leszoktassuk õket errõl. Teljesen sikertelenül. Csak arról tudtuk meggyõzni õket, hogy kifizetõdõbb, ha életben hagyják ellenségeiket, és eladják nekünk.

– Nevezze úgy, ahogyan akarja – mondta a parancsnok. – Ez az egyetlen indirekt lehetõség a foglyok kicserélésére. Ellenségeink minden direkt érintkezést elutasítanak. Önök el sem tudják képzelni, milyen az, amikor a vakarcsok idehurcolják ellenségeik holttetemeit, hogy a kantinban elkészítsék maguknak – mondta az öreg Harald kuncogva. – Ezt teljesen maguk között intézik, és utána eltûnnek egypár napra. És ezután ott díszeleg valahol egy koponyafán egy újabb fej, valahol az õ szakrális helyeik egyikén; hát igen, Jerome, vad erkölcsök uralkodnak itt.

Vacsora .után kimentek a szabad ég alá, és Hal s egy másik öreg, aki összezúzódott lába miatt mankóval botorkált, hoztak egy kancsó azonosíthatatlan fõzetet, amelynek erjedt méz- és fûszerszaga volt.

– Ez méhsör – bizonygatta Harald –, a legértékesebb ital, ami itt kapható. – Jerome keserves pillantást vetett rá, és sóvárogva gondolt arra a doboz sörre, amelyet négy nappal ezelõtt oda sem figyelve lebocsátott a torkán. De lassacskán megbarátkoztak az enyhén mámorító itallal.

– Ó, hol is kezdjem? – mondta Harald. – Régi történetek ezek. Már több mint negyvenévesek. Moses fent van északon, ott, ahol majd egyszer Svájc lesz. Tevéket tenyészt. Régebben évente egyszer lejött hozzánk, hogy állatokat és prémeket adjon el, de most már a fiait küldi. Õ maga most már túl lehet a nyolcvanon. Amikor még vadászott, kerített magának egy nõt, és az vele ment. Betanított egypár boiseit, azok most neki dolgoznak. Mindig jól kijött ezekkel a fickókkal, a Rhone-vögyben és az Alpokban folytatott kóborlásain alaposan megismerte õket; ezek azon a vidéken élnek.

– Igen, a vakarcsok nagyobb termetû testvérei, az Anthropus africanus boisei fajta; szõrös, vörös vagy fekete bundás fickók, majd' két méter magasak. Vad külsejûek a maguk lapos, szögletes koponyájával, de jámborak, mint a bárányok, és a légynek sem vétenek. Növényevõk, fõleg banánon és bogyókon még ilyesmin élnek. A vakarcsok hamarosan teljesen leigázzák és kiirtják, mert képtelenek elviselni õket. Egy boiseinek már a szaga is vérszomjassá teszi a vakarcsokat, mellesleg ezek az óriások teljesen ártalmatlanok, csak egy kicsit ütõdöttek, nehéz felfogásúak, de jómagam mindig is kedveltem õket.

– Egypár évvel ezelõtt átment Atlantiszba. Korához képest még mindig nagyon mozgékony. Közelrõl akarta látni a dolgokat, mielõtt véglegesen lehiggad, és úgy látszik, megtetszett neki az, ami odaát van. A Bermudákon hosszú idõn át egy lebénult, nyavalygós banda élt; lenyûgözve bámulták a startzóna kísérleti tömegeit, és már kártérítési igényeket is fogalmaztak a haditengerészet címére, de körülbelül tizenöt év óta egy pár jófejû fickó kezébe vette ott az irányítást. Megpróbálják az embereket a "Felépítjük Atlantiszt" jelszóval felrázni, nagyon rámentek a civilizációra, új várost, akarnak építeni; kézmûveseket képeznek ki, saját pénzt vernek, s nekünk is küldenek át árukat: kelméket, üvegárut, papirost, háztartási eszközöket, szerszámokat, mindent, ami lehetséges. Paul pedig mindezt a maga szemével akarta látni, mielõtt elhatározza magát valamire. Közülünk sokan azonban nem akarnak átmenni, nem igaz, Elmer? Boldogok vagyunk, hogy megszabadultunk mindenféle civilizációtól. Mi úgy élünk itt, mint egy bandányi vadember, és hozzászoktunk ehhez. Mi mást akarhatnánk?

Steve megborzongott. A patak vize dermesztõ volt, és egy másodperc alatt csontjáig hatott a hideg.

– Mindenesetre õ volt az elsõ, aki arra merészkedett, hogy szeretkezzék egy elõember nõsténnyel – kuncogott Elmer, mankóját az asztal szélének támasztva. – Persze hátulról csinálta, mert azok úgy szokták. Ugyanis kegyetlenül tudnak harapni, ha elkapja õket a kéjmámor. És néha olyan büdösek, hogy meg kell tõlük fulladni, mi, Hal?

– Ha ugyan lehet ezeknél apáról beszélni – vetette közbe Elmer. – Ezek sarjában kettyintgetik a nõstényeiket.

– És így Salomonra is sor került. A fõnök akarta így, bár a nõstényt elõbb alaposan rá kellett beszélni. És Salomonnak, akarta vagy nem akarta, meg kellett tennie, különben sok hónapi munkája fuccsba ment volna.

Steve hiába próbálkozott, hogy Salomonnak kissé mindig szomorkás képét, gondterhelten ráncos homlokát elképzelje, amint egy majomember nõstény bundás válla felett átnéz, miközben, állítólag tisztán tudományos szempontból, közösül vele.

– És valamiképpen mégis a gyönyör forrásává vált, Mert többé nem tudott megszabadulni a gyengéd szemû, acélos izmú és selyempuha bundájú teremtményektõl. A nõstények felgerjedtek, koslattak utána, éjszakákon át ott ültek és vinnyogtak a barakk küszöbén, és ha egy férfi kiment hugyozni, rögtön odakaptak a lába közé. A férfiaknak persze semmi kifogásuk nem volt ez ellen. Gyakran orgiák is voltak itt, gyerekek, gyerekek... – kuncogott Harald.

– A harcosoknak persze voltak ellenvetéseik, és néha súrlódások adódtak. A nõstények sokszor bevert orral futkároztak. De Salomon szilárdan kezében tartotta a fõnököt. A szõrös öreg fickó hamarosan rájött, hogy õ az egyetlen, aki tõlünk ismereteket, rendszeres étkezést, felszerelést, fegyvert stb. kaphat, és ez neki toronymagas felsõbbséget biztosít a többi törzs felett az Atlasz és a Rhone-delta ingoványai között. Inkább saját kezûleg levágta volna valamelyik fiának a fejét, mint hogy ne teljesítse Salomon bármilyen kívánságát.

– Salomon khakisortba öltöztette és kaszárnyai módon gyakorlatoztatta a törzsnek ama fiataljait, akiket az öreg Lazarus az õ parancsnoksága alá rendelt. "Erectus! Erectus!", üvöltözte, és úgy kiporolta a bundájúkat egy nádpálcával, hogy csak úgy porzott, ha merészkedtek négykézlábra ereszkedni, vagy trehányul lelógatták a fegyverüket. "Ti akartok a pitecanthropus erectus elõdeivé válni, és négykézláb szaladgáltok?" És a fickók hamarosan megértették, mirõl van szó. Hihetetlenül intelligensek, és minden tõlünk látott mozdulatot utánoznak, még ha jobb volna is, ha nem utánoznák. Érzékszerveik révén meg ideálisan alkalmasok arra, hogy ellenõrizzék a környéket. Észrevehetetlenek, mindenütt jelenvalók, és ha egy sejk odaát Afrikában köhint egyet, már rajta is van a távcsöves puskájuk fonalkeresztjén. De ezek az olajsejkek maguk tehetnek errõl. Kezdetben ostoba módon szabályos hajtóvadászatokat rendeztek a vakarcsokra, õsi vadászterületeikrõl gyújtóbombákkal ûzték el õket, míg azután egyre több barna és fehér fej jelent meg a totemoszlopokon.

– Eleinte az volt a fõ feladatunk, hogy megértessük velük: közöttünk és a túloldaliak között egy csodás szívbéli viszony uralkodik, akárcsak közöttük és a boiseik között. Hogy, odaát a gonoszak vannak, arról már maguk is meggyõzõdtek. Nagyon ügyeltünk arra, hogy mi legyünk a jó fiúk.

– De egy napon valamiféle palotaforradalom tört ki. Az öreg Lazarus valami gonosz lõtt sebet kapott a hasába, és halálán volt. Goodluck erre azonnal átvette a törzs vezényletét. És egy vakarcs azt hitte, hogy most büntetlenül kiegyenlíthet egy régi számlát Salomonnal. Valószínûleg féltékeny volt rá, mert kedvenc nõsténye túlságosan sokat strichelt a barakk körül, és az õ szerelmi szolgálatait visszautasította. A hím teljesen átharapta Salomon torkát.

– Itt volt. Már nincs. Hál' istennek. Pocsék volt a helyzet, amíg õ volt itt a parancsnok – mondta Harald. – Pontosan abban a pillanatban, amikor a bennszülöttekkel való viszonyunk a legfeszültebb volt, katonai bírósági ügyet csinált az esetbõl, elfogatta a fickót, aki megölte Salomont, és haditörvényszék elé állította. A fickó õszintén és gyanútlanul beismerte tettét, mert az õ számára nem volt ez más, mint egy párharc, amelybõl õ került ki gyõztesen. Walton minden fegyvert begyûjtetett, arról persze már régóta senkinek sem volt fogalma, hogy idõközben a vakarcsok mennyi fegyvert csakliztak el, és kirendelt egy ítéletvégrehajtó kommandót. Amikor az erõdítmény néhány embere húzódozott attól, hogy részt vegyen ebben az ostobaságban, azt üvöltözte, hogy "fegyelmezetlenség, parancsmegtagadás!", és további agyonlövésekkel fenyegetõzött, ha parancsát nem teljesítik. Amikor minálunk, öregeknél, akik már több mint tíz éve itt voltunk, mielõtt ez a pojáca idekerült, elutasításba és rosszallásba ütközött, azt hitte, hogy példát kell statuálnia. Fogta a géppisztolyát, és saját, kezûleg lepuffantotta a halálra ítélt "gyilkost", akinek fogalma sem volt arról, hogy mit akar tõle a kapitány. Az ezt követõ éjjel az összes vakarcs eltûnt az erõdítménybõl, s velük együtt a hatcsillagos Walton is. Alig hiszem, hogy Goodluck törzsébõl bárki egy falatot is befalt volna ebbõl az undorító, figurából, ám nyomtalanul eltûnt. A kutya sem ugatott utána. Fent a platón egypár héttel késõbb egy totemkarón megjelent egy friss fej, amely némi hasonlatosságot mutatott a mi tiszteletre méltó tengerésztisztünk fejével, de nem lehetett biztonsággal megállapítani, hogy csakugyan a hatcsillagos Waltoné volt-e, mert a keselyûk már rájártak. Ha õ volt, nem lehetett valami könnyû halála.

– Nagy rábeszélõ készségbe és egy csomó ajándékba került, amíg Goodluck megjuhászodott.

– Walton parancsnoksága idején azért megépült valami húsz kilométernyi olajvezeték-szakasz a szárazföldi talapzatban. Három hónap alatt hetven emberéletbe került neki, de ez jelentéktelen dolog volt számára. Ki akarta erõszakolni a terv keresztülvitelét, bár látta, hogy az anyag nagy része már selejt, mert vagy tönkrement az évszázadok alatt, vagy a sejkek nagy gonddal szétlõtték és tönkretették. Õk úgy hívták, hogy "Walton's Deadline"; és teljes odaadással tömték be meg radírozták ki.

– Na, elegem van a mesélésbõl – ásított Harald. – Holnap még pirkadat elõtt fel kell nyergelnem a tevéket, és felpakolnom a vásárra. Ha akartok, tartsatok velem. Tizenkét vagy tizennégy napon belül újra itt lehettek.

– Megígértük a parancsnoknak, hogy felváltjuk Ruizt és Murchinsont, hogy kihozzuk a legközelebb érkezõket.

– Azt hiszitek, hogy azok úgy potyognak ide, mint az érett almák? Valószínûleg hetek vagy hónapok is eltelnek, amíg a következõ megérkezik. A legjobb esetben is havonta kettõ érkezik, legfeljebb három. Már nem sokan vannak útközben.

Amikor Steve a tetõ alatt álló tábori ágyába bújt, az USS Thomas Alva Edison már több fényévnyi távolságban volt tõle, mint a Sirius. Eszébe jutott a fess tiszt, aki a miami repülõtéren várt rá, s az a képzelgés, hogy egy totemoszlopra szúrva látja a fejét; ez bizonyos megnyugvást keltett benne. Szégyellte magát emiatt, de rövidesen elnyomta az álom, és úgy helyezkedett el Goodluck világában, mintegy meteorkõ, amely a világûr mélységein átvivõ végtelen zuhanás utált, a kedvezõ konstellációk következtében, egy idegen nehézkedési erõ révén nyugalomba jutott, és már a maga útját járhatja.

Pirkadt felettük. Az erõdítmény tetõzete alatt még éjsötét volt. Steve, Harald oldalán, álomittasan botorkált hegynek felfelé.

Halk hangokat hallott, állatok lihegését, érezte trágyájuk és kipárolgásuk szagát. Árnyak a félhomályban, a bõrszerszámok sistergése, nyugtató kiáltások, paták kapálása a kemény talajon. Víz csobogott; nedves, lötyögõs, bõrbõl készült vizestömlõk kerültek a nyergekbe alaposan odaerõsítve; fegyvercsörgés. Valaki agyagbögrét nyújtott neki, forró, mentolos teával; mélyen beszívta a pillanatok alatt élénkítõ illatot, s apró kortyokban inni kezdte az italt.

A tizenkét teherhordó tevét mindenekelõtt vizestömlõkkel, fegyverrel és lõszerrel rakták meg. Steve-en és Haraldon kívül még hat ember volt velük, meg négy vakarcs, ketten Blizzard és ketten Goodluck törzsébõl: Gyalogszerrel haladtak a paratölgyerdõkben; a reggeli levegõ mirtuszoktól és oleanderektõl illatozott, amelyeknek virágai itt fent fehérek, pirosak és rózsaszínûek voltak, s nagyobbrészt már elvirágzottak. A tevék egyenletes léptekkel, a maguk különös, merev járásával és holdkóros biztonságával mozogtak a göcsörtös gyökerekkel teli sziklatalajon.

Amíg a nap magasan állt, nagyot pihentek. A lenyergelt állatok összebéklyózott lábakkal legeltek a közelben. Aztán íjra nekiindultak, állandóan észak felé, maguk mögött hagyva a Monte Linast. Ennek a hegynek a lábánál ütöttek tábort éjszakára. A következõ napon elérkeztek egy folyóhoz, amelyet egykor majd Tirsónak fognak nevezni, ésl etáboroztak a parton; nyárson sült pisztrángot vacsoráztak.

A hatodik napon elérkeztek Asinara elõhegyeihez, és megkezdték a leereszkedést a medencébe. Alattuk terült el a növekvõ tenger. Estére elérték partját, és hallották a hullámokat, ahogyan megtörnek a félig vízbe merült erdõkön. A kristálytiszta mélységben. láthatóak voltak a víztõl borított elõhegyek, rajtuk a fák még mindig õrizték haláluk kísérteties fehérségét. A vízimadarak a még kiálló facsúcsokról vijjogva indultak zsákmányuk után. Továbbmentek a part vonalában észak felé, míg le nem szállt az este; azután tábort vertek egy öbölben, s füleltek a tenger felé, ahonnét a bárkának érkeznie kelleti.

Az éjszaka közepén Steve hirtelen felébredt, mert azt vélte hallani, hogy az emberek a víz gyors növekedése miatt magasabb helyre telepítik át a tábort. De mindenki aludt, kivéve a vakarcsokét, akik a felhalmozott sziklák között már kihunyt tûz mellett gubbasztottak. Hallgatagon, bámultak rá.

Feketén csellógott a víz. Az enyhe hullámverés erejét veszítette a páfrányokon és alacsony cserjéken. A vízbe fulladt fák mélyebbre húzódtak meghalni, ahol már nem ér el hozzájuk a madarak szava. Hûvös, sós illat és a távolság lehelete, felette a félhold, közvetlenül a horizonton, gyenge, reszketõ utat mutatva az ismeretlen felé.

Steve késõbb azt álmodta, hogy egy színpompásan lángoló tûzmadár csap le a mélybe az erdõk felett, forró szárnycsapásával lángra lobbantva a kiszáradt facsontvázakat, bolygótûzként szikrákat szórva. A madár kiáltása azután elenyészett, a sós víz elnyelte a szikrákat, s körös-körül minden tûz kihunyt.

– Azt üzentem nekik, hogy tiszta a levegõ. – Steve észrevette, hogy az emberek harci rendbe fejlõdtek, és fedezékeket kerestek maguknak a szárazföld felé.

Lassacskán kivilágolódott, de Steve, bármennyire erõltette is a szemét, egyetlen hajót sem tudott felfedezni a vízen, ugyanakkor a tenger felõl teljesen tisztán kecskemekegést hallott. Azután – hirtelen, mint egy összerakós kép – szemébe ugrott a jármû körvonala, ahogyan kiemelkedett a hajnali ködbõl. Nem csoda, hogy képtelenvolt kivenni hamarabb: a hajó palánkja, felépítménye, árboca és vitorlarúdja sötétkékre, majdnem feketére volt festve, s még a vitorlát is sötétkékre festették indigóval. Soha életében nem látott ennél siralmasabb vízi jármûvet: egy lapos, otromba vitorlás, amelynek merülése egészen csekély, s rövid árbocán primitív latinvitorla van kifeszítve. Épp akkor vonták be a vitorlát, és leeresztették a vitorlarudat. A hajó lassan siklott fel a partra. Itt is, ott is kiáltoztak.

Az Acheron átkelõdereglyéje, mondta magában Steve. Miért mázolták ilyen undorítóan sötétre?

– Szépnek persze nem szép – mondta Harald, mintha meghallotta volna a néma kérdést –, de nagyon célszerû. Napközben észrevehetetlen a levegõbõl; amellett a radar sem tudja befogni, mert teljesen fából készült. A sejkek már két hajónkat szétlõtték, ebbõl aztán tanultunk. – Vigyorogva bólintott. – Persze ronda – ismerte el azután. – De van fogalmad arról, hogy a haditengerészet emberei közül hányan értenek csak valamicskét is a hajóépítéshez? Ezt sosem hittem volna: senki! Egypár ács tákolta össze, nekik tulajdonképpen eredetileg barakkokat kellett volna építeniük. Nem hagyhatjuk, hogy ezt is elpusztítsák, ezért van az álcázó festés.

– Rendszeres járata van a hajónak, és majdnem pontosan minden kilencvenedik napon fut be. Összeköttetést teremt számunkra a spanyolországi védelmi pontokkal, ahonnét élelmiszert és mindenekelõtt vágóállatokat kaphatunk. Egyébként a Rhone-delta mocsarain kellene áthajtanunk õket. Áthozza ide az Atlantiszból jötteket, és õsszel átviszi azokat, akik oda tartanak.

Benzineshordók dörömböltek a pallókon; körülbelül két tucat megszelídített vadkecskét ráncigáltak le a fedélzetrõl egyenkint, azután újra összekötözték õket; préselt datolyával teli kosarakat és szárítotthal-kötegeket hordtak ki a partra. Az elõzõ este friss patakvízzel megtöltött tömlõket felhordták a fedélzetre, hogy elég legyen, amíg a hajó megteszi több mint ezer kilométeres útját az Almanzora torkolatáig. Kedvezõtlen szélben harmincöt napra volt szüksége ehhez a bárkának; jó szélben egy hónapra, a többnyire nyugat felõl fújó szél ellen lavírozva, s megküzdve a Gibraltári-szoroson bezúduló vízárammal, amely a Baleároktól délre annál érezhetõbb és erõsebb volt, minél inkább nyugatra járt az ember.

Vannak tigrisprémeink és tigrisfogaink is. Atlantiszban évrõl évre több van.

– Errõl már beszélhetünk – morogta Harald. Steve közben megtudta, hogy könyöradományra nem számíthatnak Atlantisztól. Már csak maga az atlanti-óceáni kapcsolat fenntartása egy csomó értékes üzemanyagba kerül, és nagyvonalú gesztusra mutat. A tartalék mennyiség, amelyet a haditengerészet a múltba küldött, persze nagy volt, de nem kimeríthetetlen. A nyugati medencében ritkasággá vált a dízelolaj, mert a zsoldosok a legtöbb konténert felkutatták, gondolkodás nélkül felrobbantották vagy pedig a tengerfenékre kerültek. A gépjármûveket csak kivételes esetekben használták, ha emberéletekrõl vagy az erõdítmény védelmérõl volt szó. Ha üzemanyagra volt szükségük Atlantiszból, meg kellett fizetniök, mint bármi más jószágot vagy kereskedelmi árut. A fiatal kolóniának nem volt elajándékoznivalója.

– Helyet! – hallotta Steve. Megfordult, és megpillantotta Blizzardot, aki a bárkával érkezett északról. Nehezen lehetett volna vakarcsnak mondani. Fajtájának szokatlanul hatalmas példánya volt, bundája selymes és majdnem fehér. Impozáns külsõ megjelenése és kimért mozdulatai valami arisztokratikus jelleget adtak neki. Méltóságot sugárzott. Ha Goodluck egy büszke harcos, harcedzett fõnök volt, akkor Blizzardot hercegnek kellett nevezni. Világosszürke szeme értelmesen és kérlelhetetlenül nézett, hallgatva is parancsolt vele. Még embereknek is tudott parancsolni: tudat alatt engedelmeskedtek neki. Egy grandseigneur biztonságával diktálta a rangsort, tartotta a rendet. Senki sem lepõdött volna meg az erõdítményben, ha egyszer azt látják, hogy Harness íróasztala mögött ül, és lassú kézmozdulatokkal irányítja a teendõket: Nõstényei – öten-hatan tartoztak állandó kíséretéhez – gondoskodtak testi-lelki jólétérõl. Szinte imádták. Tépték magukat, hogy jól ápolt bundáját még szebbé tegyék, jó falatokat dugdossanak a szájába, és vágyainak legkisebb rezdülésére is készségesek legyenek.

Mint egy pasa, úgy lépkedett kíséretével a partra, s méltóságteljes fejbólintással üdvözölte az ott lévõket. Steve is akaratlanul meghajtotta magát.

A "piac" félnapi járásra volt a kikötõtõl, egy hegyfokon, ahonnét körös-körül kilátás nyílt az alföldre. Itt, a "semleges" területen találkoztak az erõdítmény lakói, a kereskedõzsoldosok, a vadászok és a leszállócsapatok egykori tagjai, akik felhagytak az erõdítménybeli szolgálattal, és most megpróbálták, mint Moses, hogy valami saját életformát alakítsanak ki maguknak Európa déli vadonjaiban. Itt cserélték ki áruikat: prémeket, bõrt és bõrárukat, használati tárgyakat, amelyek vagy Atlantiszból, vagy a kifosztott haditengerészeti konténerekbõl származtak, meg vadállatokat szelídítésre és tenyésztésre. Az árukínálat egyszerre volt szánalmas és megható. Steve-et a karácsonyi vásárokra emlékeztette, ahol a gyerekek saját kezûleg barkácsolt dolgokat kínálnak a jó cél érdekében-csak hát itt a jó cél a túlélés volt, no meg egy kis luxus és kényelem, hogy a fáradságosan fenntartott életet méltóvá tegye az életre.

– Ez nem számít. Ez tisztán presztízskérdés. A divat a mi szerencsénk – kuncogott, és hunyorítva hozzátette: – Alkalmilag még be is segítünk, hogy a mi kereskedõink úgy fessenek odaát, mint a felprémezett orosz nagyhercegek. Arcuk verejtékével préselik ki az árakat.

– Ez Ruben, Moses egyik fia. Korban a második. Az egyéves csõdöröket hozta le eladni. Moses már túl öreg a Tessinbõl idáig tartó hosszú lovaglásra. Az a fickó meg, aki ott kuksol az állatok között, egy boisei.

Ételében elõször látott Steve egyet e félénk, ártalmatlan majomemberek közül. Jó kétméternyi magas hím volt; széles vállú, mint egy orangután, homloka hátrafutó, bundája vörös gyapjas, szeme nagy, sötét és aggódó pillantású. Mint hajtó kísérte az ifjú Calahant, s most a kipányvázott, fiatal tevék között guggolt, és békésen eddegélt egy maroknyi vadhagymát, gondosan megtisztogatva minden falatot, mielõtt a szájába dugta volna.

Ebben a pillanatban Blizzard egyik harcosa felfedezte a jámbort. A vakarcs a fogát vicsorítva négykézlábra állt, és nesztelenül közelebb osont. Felébredt vadászösztöne. Mire a boisei felfigyelt, már késõ volt. Észrevéve, hogy csapdába esett, felkiáltott és megpróbált – teljesen hiábavalóan – eltûnni a tevék lábai között; a vakarcs már megragadta bozontját. Brutális erõszakkal lefelé rántotta a fejét, és karmokkal felfegyverzett lábaival beletépett néhányszor a mellébe. Ömlött a vér. A tevék idegesen topogtak ide-oda béklyós lábaikkal. A boisei rettegve nyöszörgött, és összevizelte magát.

Steve a megrökönyödéstõl némán állt, és nem tudta; mihez kezdjen. Rejtélyes volt számára ez a vad verekedés, mert a bundás óriás egyáltalában nem provokálta a vakarcsot.

De Ruben már ott termett, belekapaszkodott a vakarcs két fülébe, hátrarántotta a fejét úgy, hogy a boisei nyaka kellõ távolságban legyen a kis termetû vadember fogaitól. A vakarcs ettõl belekerült a nagyobbik vizeletsugarába, és úgy rikoltott fel, mintha megsebesítették volna. Ruben szabadon eresztette, és egy kissé hátralépett. A kicsi hevesen dörgölte mellét. Mintha le akarta volna törülni a bundáján esett gyalázatot. Magánkívül volt a dühtõl, nekikészülõdött, és helybõl vagy kétméternyit úszott a levegõben; lábujjai sötét üvegcserepekként csillogó karmaival megtámadta Rubent az, alsótestén, éles fogai pedig a torkát keresték. Ám az kapásból hatalmas ökölcsapást mért a kis majomember lapos orrára. A vakarcs csinált egy fél hátraszaltót, és háttal a földre zuhant. Az ütés egy bikát is letaglózott volna, de a fickó villámgyorsan összeszedte magát, macskaügyességgel azonnal lábra állt, és meglapult. Ruben bokszolóállásba helyezkedett. A vakarcs kivárt tehát egy újabb ökölcsapást, és megpróbálta kicselezni Rubent. Ezúttal magasabbra ugrott, hogy két hátsó kezének karmaival jusson el ellenfele nyakáig. Ruben azonban váratlanul hátralépett, és amikor a vakarcs izomkötege magasra emelt karokkal és szétterpesztett, elõrefeszített lábakkal rárepült, keményen belerúgott a heréibe. A vakarcs lezuhant a földre, összegörnyedt és eszméletét vesztette. De bámulatosan rövid idõ alatt magához tért, és mielõtt Steve észrevette volna, már újra a lábán állt.

Ruben, akinek alsókarjába beleszakított egy veszélyes, kõvel késélesre csiszolt karom, s a seb eléggé vérzett, a háta mögé lépett, és azon volt, hogy a rettegõ boiseit meg a tevéket lecsillapítsa. Steve figyelmeztetõ kiáltást hallatott, de Ruben nyilván nem hallotta ebben a zûrzavarban, mert rá sem hederített. Steve megpróbált az átkozott bestia háta mögé kerülni, hogy rávesse magát: így talán megakadályozhat egy orvtámadást. De különös dolog történt. A vakarcs halálos nyugalommal odalépett Rubenhez, és tejével a szemét rémülten forgató boisei felé intve megszólalt:

– Miért utálja ez a két fajta ennyire egymást? – kérdezte késõbb Steve az ifjú Calahantõl, amikor már egy gyékényfedél árnyékában ültek, várva, hogy a nyársra húzott kecskecomb megsüljön.

Ruben; aki szétálló, sûrû hajával úgy festett, mintha egy szövõmadár gubancos fészkét viselné a fején, felhúzta frissen bekötözött vállát.

– Rejtélyes, hogy mi bajuk egymással. A boiseik normális esetben mérföldekre elkerülik a vakarcsokat, és szó szerint eláznak a rettegéstõl. Ezen nem tudnak változtatni. És ha az ember bezárja õket, megõrülnek a pániktól. A vakarcsok meg élvezik ezt a rettegést, folyton átrázzák õket, mert bizony kutyául ravaszok, és kegyetlenül halálra kínozzák ezeket az ártalmatlan, lüke fajankókat. Aztán persze felzabálják õket, többnyire ezt teszik ellenségeikkel. De én már olyat is láttam, hogy a boiseiket ünnepélyesen felravatalozták, elborították virágokkal, és köveket halmoztak a test fölé, pedig ezt csak a legszeretettebb törzsfõnökeikkel szokták csinálni. Minálunk, a hegyek között, van egypár ilyen temetkezési hely. A vakarcsok, minden gyûlöletük mellett, mintha valami módon tisztelnék õket. Érzik, hogy sokkal közelebb állnak hozzájuk, mint a többi élõlény, hogy azok az õ elõdeik, és közben érzik a kielégítetlenséget, a túlélés követelõ parancsát. úgy látszik, hogy ez különösen provokálja õket. És ezeknek a szeretetre méltó tökfilkóknak az égvilágon semmi esélyük sincsen e tréfálkozó ördögök ellen, bár testileg sokkal erõsebbek. Minden csapdába beleesnek, balfácánkodnak, beleszaladnak a késbe; amelyet a kicsik már készen tartanak. Eljön a nap, amikor a boiseiket eltiporják és kiirtják. Mi minden lehetõt megpróbálunk, hogy hátvédeik legyünk, és több önbizalmat csepegtessünk beléjük, de ha szembetalálkoznak egy vakarccsal, azonnal csõdöt mondanak. Ügy látszik, ez a sorsuk. Talán a táplálkozásuk ennek az oka. Egyáltalában nem esznek húst. Majdnem vallásosan irtóznak tõle. Hát, az emberiség nemigen származhatott tõlük – mondta Ruben. – Még elõttünk a jövõ. Még minden a mi kezünkben van.

A tábortüzek ontották a füstöt, de már nem melegítettek. Az éjszakák borzongatóak, a nappalok felhõsek voltak. Az észak felé húzódó levegõs és fény átjárta erdõ most párás és felhõs volt. A fák csúcsai belefésültek a mélyen csüggõ felhõkbe, és a nedvességet a harasztra hullatták. Az állatok csillogó bundája kócossá, lompossá vált, horpaszuk mintha beesett volna. Léptük tompán dobogott a nedves mohában, a lehullott tûlevelek szõnyegén. Nyomott volt a hangulat, embert, állatot egyaránt némává tett.

A hegyi patakok, amelyekbõl néhány nappal ezelõtt alig tudtak elég vizet szedni a bõrtömlõkbe, most száguldottak lefelé a völgybe, hogy meredek vízmosásokon át törtessenek a nyugati medence felé. Köveket ragadtak magukkal, fákat téptek ki gyökerestül. Lépten-nyomon megesett, hogy valamelyik állat az átkelésnél az örvénylõ vízben megcsúszott, a kitépett uszadék fák lenyomták, és közel járt a megfulladáshoz: Az emberek, derékig vízben állva, kötelekkel huzigálták ki õket.

A helyzetet a vakarcsok viselték el a legkönnyebben. Könnyed lábbal egyensúlyoztak a kitépett fákon a gázlók felett, vagy pedig függeszkedve lendültek ágról ágra, a mellükre-hátukra kötött fegyverrel és felszereléssel. Arckifejezésüket bánatossá tette elázott pofaszõrzetük, úgy festettek, mint hogyha összebújva keservesen sírtak volna. De szemükbõl bátorság sütött, és néha mintha gúny villant volna át arcukon, látva kései leszármazottaik ügyetlenkedését.

Bár valamennyién kutyafáradtak voltak, képtelenek volték aludni éjjelente, Harald meg úgy megfázott a fagyos vadvizekben, hogy majd kiköhögte a lelkét.

Késõ délután érkeztek meg az erõdítményhez. A esõbõl készült, vegetációtól benõtt fedelek alatt sötétebb volt, mint bármikor. A nyergelõtéren tüzet gyújtott valaki, és száraz kendõket helyezett készenlétbe. A jövevények hálásan fogadták ezt, ledörgölték magukat, mert valamennyien átfáztak a vizes ruhákban eltöltött napoktól.

Steve is szárazra dörgölte haját és arcát egy megmelegített törülközõvel, amit valaki odanyújtott neki, és megivott egy fakupányi forró, illatozó, friss mentateát. Aztán segített lenyergelni és lecsutakolni az állatokat, amelyek alig álltak a lábukon a fáradtságtól. Felmarkolt egy csomó száraz tölgyfalevelet, amelyek a nyári napsütéstõl lágy õszi napok illatát árasztották, és ledörzsölte vele egy fiatal tevecsõdör nyirkos szõrét – az állat remegõ horpasszal állt, és kedvetlenül rágcsált egy köteg szénát.

A. völgy felé futópatak tajtékzott: a távoli mélységbõl egy planírozógép motorzaját lehetett hallani. Szétosztották a málhát, amelyet a raktárakba kellett hordani. Steve a vállára vett egy tapadós bõrköteget, amelybe szárított húst csomagoltak. Ujjait belemélyesztette a durva varrásokba, hogy ki ne csússzék a kezébõl. Így imbolygott át az erõdítmény központi barakkjajhoz, a gyalogjárón. A tea melege és az átélt izgalmak miatt szinte szédült.

– Amióta itt vagyunk, nem volt még ilyen felhõszakadás – mondta a parancsnok. – Gyorsabban tör ránk a rossz idõjárás, mint eddig bármikor tapasztaltuk.

– Gyakorlatilag egész Svájc az övé, és hozzá Európa többi része. Az Alpoktól északra csak egypár boisei-törzs él. Örökké menekülnek a vakarcsok elõl. Jerome bólintott.

Hirtelen mindketten ledobták lapátjukat, és megiramodtak. Két, velük együtt északról jött ember Haraldot vonszolta be. Összeroskadt terhe alatt, és elveszítette az eszméletét. Felemelték, és bevitték a kantin mögött lévõ "kórházba".

– Hé, mi ez? – károgta még kissé kábán, miközben Nina lemosta a hátát és a fejét. – Nincsen bennetek semmi tisztelet egy öregemberrel szemben? – Szemét behunyta, amikor a szappanos víz végigfolyott az arcán. – Te vagy az utolsó, Nina, akitõl ezt vártam volna. Téged mindig rendes embernek tartottalak. – Vérvörös arca felemelkedett a kád széle felett, és a körülállókat egy újrakeresztelt keserûségével nézte, aki a szent cselekmény alatt majdnem belefulladt a Jordánba. – Nem vagyok beteg – prüszkölt. – Hagyjatok nekem békét! Dolgom van.

Mindenki be-benézett Haraldhoz, hogy segítsenek, még a parancsnok is, meg Blizzard és Goodluck. De õ csak aludt a kimerültségtõl, mint egy darab fa.

Evés után szorosan körbeülték a tüzet. A harapós hideget, amely mindenkit a csontjáig átjárt, még az sem tudta elûzni. A csõbõl épített tetõbõl csöpögött a víz. A patak rohant a völgy felé, engesztelhetetlenül, mint az idõ, amelyrõl az emberek azt gondolták, hogy sikerült örökre legyõzniük. A kérdések és feleletek szûkszavúak voltak. Ki mehet el a következõ tavaszon Atlantiszba; mit meséltek a piacon; hányan csatlakozhattak az arab zsoldosok közül a kereskedõkhöz; hányan viselnek háborút a maguk szakállára; közülük hányan lehetnek hajlandók a békére és a közös megoldás keresésére.

Harald dolga rosszul állt. Steve gyanította, hogy tüdõgyulladást kapott. Jerome bement a parancsnokhoz, hogy valami antibiotikumot kérjen, de Harness sajnálkozva rázta a fejét.

– Már nyolc év óta nem sikerült orvosságos konténert kihalásznunk a medencébõl. És másoknak sem sikerült, mert akkor legalább egypár dolog elõkerült volna a vásárban. A haditengerészet úgy véli, hogy a legjobb egészségben vagyunk. Francis, mint mindig, optimista, és a transzport pénzbe kerül. Sajnálom, õrnagy, nem segíthetünk rajta. Bele kell törõdnünk, hogy a maga erejébõl esik túl rajta.

Váltották egymást, hogy Haraldnak társasága legyen, amikor csak nem voltak figyelõállásban, nem vezettek õrjáratokat a medencébe vagy nem végeztek valami munkát az erõdítményben. Steve, Jerome, Charles, Murchinson, Ricardo Ruiz, Leonard Rosenthal, egy apró, bátortalan, ötvenhez közelítõ emberke, a mankójára támaszkodó Elmer Trucy, aki órák hosszat is kitartott; és persze Nina, aki ápolta a beteget.

És Steve-en egyszeriben úrrá vált a nyomasztó gondolat, hogy a halál egyfajta gondolattalanság, egyfajta szörnyûséges dezorientáció, a tudat alkalmatlansága arra, hogy helyét találja az idõben, hogy már nincs abban a helyzetben, hogy "visszaérzékelje" magát a jelenbe, amely a múlt folyosóin bolyong, figyel az emlékezés kísérteties párbeszédeire, miközben a test, figyelmetlenül kiszolgáltatva az anyag törvényeinek, az idõ katakombáiban elporlad, mintegy a jövõ kiégett salakjává kergettetve.

– Agnus Dei – mondta Harald, jelentõségteljesen felemelve mutatóujját, és mosolyt küldött fogatlan állkapcsából. – Isten báránya, Krisztus, aki megváltott minket.

– Emlékszem, hogy teljesen megdöbbentem, amikor ezt a jelet elõször láttam. – Harald köhögött, vett néhány szörtyögõ lélegzetet, és folytatta: – Még kis kölyök voltam, a második vagy harmadik osztályba jártam. Húsvét volt, és apám, aki akkor a koppenhágai repülõtéren repülõleckéket adott, és egy magánrepülõgép-javító üzemet vezetett, magával vitt Németországba, ahol üzleti ügyei voltak. Münchenben voltunk, és olyan hihetetlenül meleg és kék egû tavasz eleji nap volt, hogy minálunk, Dániában ilyen még júniusban is csak ritkán szokott lenni. Az emberek a szabadban üldögéltek, és hatalmas üvegkorsókból sört ittak. Aztán egy pék kirakatában egy egész nyájra való ilyen bárányt láttam. Ilyen Agnus Deit, nagyot, közepeset, kicsit, porcukorral beszórva, sûrûn egymás mellett, egyik hülyébb, mint a másik, és a jobb elsõ lábát mindegyik a zászlórúdra kulcsolta, amelynek árbocán a dán zászló lengett.

"Mit akar ez jelenteni?", kérdeztem apámat. Nagyon komoly, gondterhelt arcot vágott: "Rajtunk akarnak szórakozni, Harald. Azt akarják mondani, hogy minket, dánokat birkafejûek kormányoznak: És talán nem is tévednek nagyot." Rám kacsintott. Késõbb visszaemlékeztem, hogy valami kópéság volt a szemében, de én akkor nem vettem észre. Sohasem kételkedtem apám szavában. Mélységesen felháborodtam, és a németekkel kapcsolatban éveken át zavaros volt a viszonyom:

– Itt? – kérdezte Steve, és nem tudta biztosan, hogy a másikon mennyire hatalmasodott el a fantáziálás. Harald teljesen ébernek látszott, mintha tudatánál volna, még akkor is, ha összetévesztette õt Jerome-mal, de ilyen hosszú idõ után névemlékezete is cserbenhagyhatta, Szemét keskeny réssé szorította össze, és csibészes mosolya az öreg Henry Millerre, emlékeztette, amint az annak idején a csinos riporternõnek felelgetett Clichyben.

– Igen, itt – mondta Harald. – Meglehetõsen messze, déli irányba hajtottam a dzsippel, egészen Szicília hegytömegeihez, és megálltam egy magaslaton, ahonnét jó kilátás nyílta Tirrén-medencére. És akkor materializálódási csattanást hallottam kelet felõl, és percekkel késõbb egy jármû lebegett felém; olyasféle, amelyet ifjúkorunkban talán repülõ csészealjnak neveztünk volna. Pompás kobaltkékre volt lakkozva, fenyegetõ ágyúcsõ meredt ki belõle, mintha rövidhullámú antenna lett volna ennek a figyelemre méltó jármûnek a tetejére szerelve. S elöl, a hajó orrán ott volt ez a jel csodaszépen, arannyal festve a kobaltkék alapra: a zászlós bárányka. Kikanyarodtam a dzsippel a fedezékbõl, nyílegyenesen a leszállt valami felé hajtottam, és nem akartam hinni a szememnek. Egy hosszú fickó, két méter magas is lehetett, kászálódott elõ ebbõl a dologból; védõruhája kobaltkék színû, ugyanilyen az asztronautasisakja, amelynek arannyal futtatott ablaka mögött csak bizonytalanul lehetett kivenni egy arc körvonalait; ruhája karján ott volt ugyanaz a jel. Úgy látszik, még egy társaság benne van ebben a pocsék pókerpartiban, gondoltam; kiszálltam, és egyenesen feléje indultam, gondosan a kocsi ülésén hagyva az MG-met.

"Hé", mondom, de a fickó egy árva szót sem ért angolul, a dánról nem is beszélve. Valami olyan nyelven beszél, amely távolról egykori latinóráimra emlékeztet; de nem latin, nem is olasz, inkább valahol a kettõ között. Nem tudok eligazodni a fickón, de elhûlök látva, hogy a gép tetején lévõ ágyú minden kézmozdulatát követi. Persze gondosan vigyázok, ne adjak ürügyet, hogy ez rám vonatkozzék.

Csodálattal bólintok, vegyes érzelmekkel lopva rásandítok a. karján lévõ báránykára. Õ újra rákezd a maga nevetséges latinjára, én meg könyörgök az összes isteneknek, hogy ez a futurisztikusan felfegyverzett humanista ne álljon a sejkek szolgálatában. De aggodalmam alaptalannak bizonyul. Miután elõástam régen eltemetett nyelvismereteimet és összeszedtem éles elmémet, kiderült a dolog: õ a földközi-tengeri pápai flottához tartozik (ami mindig is ugyanilyen volt), s az a megbízása, hogy az Úr útját elõkészítse (ami mindig is ugyanazt jelentette). A sejkek mindenesetre rövidesen betájolták a keresztes lovagot. Nem sokkal-a gibraltári csata után történt ez, és a mi afrikai barátaink abban az idõben különösen vágytak a lövöldözésre. Felfedeztek minket, én meg igyekeztem minél elõbb kimászni a disznóságból, mert ugyan mit segíthettem volna neki? Az ütközet egész nap tartott. A kobaltkék fickót nem lehetett legyõzni. Lézerágyújával úgy végigkaszálta az állásokat, hogy egész Afrika lángokban állt. A MIG-ek fellángoltak, mint a pillangók, és hamuként hulltak le az égbõl, de aztán késõbb valahogyan õt is eltalálhatták, mert a lövöldözés megszûnt. Atomcsapásokkal terítették be, úgy, hogy magam sem jutottam levegõhöz a búvóhelyemen. Olyan sugáradagot kaptam akkor, hogy heteken át beteg voltam, és világítottam, hogy a saját fényemnél olvashattam éjszaka.

Igen, Jerome, így esett ez a dolog a pápai flotta emberével. Valahogyan imponált nekem. Teljesen egyedül ezzel a túlerõvel szemben, és tévedhetetlenül. Az a jelvény egyszeriben nem látszott már olyan hülyének, ha érted, mire gondolok.

Jerome késõbb bejött, hogy felváltsa Steve-et. Ruizzal együtt fél éjszakán át figyelõállásban volt, és bár halálosan kimerült, nem lehetett lebeszélni arról, hogy Haraldra ügyeljen. Steve kiment az alvóbarakkba, és fülkéjében levetette magát a priccsre. Azonnal elnyomta az álom. Röviddel késõbb – neki úgy tûnt, hogy csak egypár perc múlt el – valaki megmarkolta a bokáját, és megrázta.

– Ó, istenem – mondta Steve. Úgy érezte, hogy képtelen talpra állni, amikor észrevette, hogy Jerome sír. – Heverj le egy kicsit – mondta neki –, én majd mindenrõl gondoskodom.

Steve levitte terhét a patakpartra. Felkelt a nap. Letette a holttestet a sekély parti vízbe, és kibontotta a lepedõt. Harald szája tágra volt nyitva, mintha csatlakozni akarna egy kórushoz, amelynek hangját csak õ hallja. Steve leszakított egy darabot a vászonból, felkötötte az állát, mielõtt fájdalmas kiáltássá kövesedik a vidámság, azután lemosta a holttestet. Teste mintha megváltozott volna a jéghideg vízben: a kékes bõr egyszeriben fémesnek, simának, merevnek érzett a keze alatt. .

– Ott fent, a napfényben fogjuk eltemetni – mondta Elmer Trucy. Steve felpillantott. Nem hallotta, hogy odajött az öreg. Ott állt, béna lábát mankójába akasztva. – Legszívesebben ott fent szeretett lenni, ahol a vakarcsok eltemetik harcosaikat. Szebb-hely, mint az a hõsök temetõje, amelyet Walton az erõdítmény alatt csináltatott.

Milyen aprók is a halottak, gondolta. Fény tört keresztül a tetõ nyiladékain. A keleti hegyek felett ott függött a nap.

Másnap eltemették az erõdítmény feletti hegytetõn, ahol nagy fõnökök és harcosok nyugodtak már idõtlen idõk óta, koponyatotemjeik alatt. Hatalmas tölgyek nõttek ott, és méltóságteljes fahéjfák meg akácfák. A nyugtalanul zizegõ lombok között napfényfoltok hullottak a frissen kiásott rögökre és az összegyûltek arcára. Valamennyien magukon érezték az itt nyugvó nagy halottak pillantását, miközben Haraldot az õ maradványaik közé, öt láb mélységben nyugovóra helyezték. A levegõ párás volt, s a fény olyan, mint az aranyköd.

A "figyelõpont" egy sziklapad volt, az erõdítménytõl nyugatra, Szabad kilátást nyújtott dél és délnyugat felé; voltaképpen egy kiugrót képezett, amelyet teljesen benõttek. az alacsony bokrok, s elég jó takarást nyújtott alulról és a szomszédos magaslatok felõl. Egy szárai barlang volt mögötte, ahol rossz idõben vagy. ha egy ellenséges repülõgép mutatkozott az égbolton, védelmet lehetett találni. Volt itt egy rádió is, tartalék akkumulátorokkal, amelyeket fel lehetett tölteni napelemekkel, és telefonvonal is, az erõdítmény parancsnokságához.

A következõ hetekben Steve többször volt itt Murchinsonnal szolgálatban. Leginkább a nappali figyelõszolgálatot kedvelte, mert ez naphosszat grandiózus színjátékot nyújtott. Az üstökös, amelyet megérkezésük estéjén láttak volt, közben már felvándorolt a nappali égboltra, és reggel felé kezdett távolodni a Naptól. Röviddel pirkadat elõtt a keleti hegyek közül fénygejzír emelkedett a magasba, mintha a felkelõ nap úgy fújtatna, mint egy bálna; aztán kiemelkedett az üstökös ragyogó feje, mialatt lobogó farka a kihunyó csillagok között lángolt, hogy azután, amikor a hajnal fénye elömlik az égboltozaton, az is kihunyjon. Napról napra korábban kelt fel, fényereje csökkent, farka megrövidült, és pengéje, amely annyira megrémítette õket, amikor landoltak, lassacskán eltûnt a világmindenség hatalmas, sötét szövetében.

Múltak a hónapok, de egyetlen újabb utazócsoport sem tûnt fel az égbolton. Nyugat felõl újra meg újra robbanásokat lehetett hallani, amelyek materializációkra utaltak, de mindig csak múltba kilõtt csõvezetékek meg földmozgató gépek érkeztek. Charles már a hangból meg tudta ítélni, .hogy mi érkezett, s idõvel Steve is megtanulta, de mindig idegesen fürkészte távcsövével a vidék párásságát, hogy biztos legyen a dolgában. Ezzel szemben Charles egyetlenegyszer sem nézett fel olvasmányából. Szeretett olvasni, és Steve kölcsönadta neki a magával hozott könyveket.

A robbanások, amelyeknek visszhangja Afrika szelének szárnyán szállt hozzájuk, sokkal gyakoribbak voltak, mint amelyek a sziget nyugati szélérõl, a haditengerészet célterületérõl származtak.

– A mi idõnkben a NASA nem létezett, és még kevésbé létezett ûrutazás. Az USA szegény ország volt, nem engedhettük meg magunknak ezt a luxust. De bátor ország voltunk. Katonáink megnyerték .a Németország és Japán ellen vívott háborút, amikor Hitler megszállta a Habsburg-anyaországot, és hülyét csinált a panamai agyagkolosszusból. Hogy micsoda felelõsség volt számunkra, amikor a császár követeket küldött hozzánk, és könyörgött, hogy lépjünk be az összamerikai szövetségbe; hogy a Lenin-féle köztársaságokkal és Nagy-Britanniával együtt hódítsuk vissza a megszállott Franciaországot és Japánt, hogy tegyük tönkre a tengelyhatalmakat, a japánokat meg szorítsuk bele a tengerbe, pedig azok már Los Angelesnél voltak, és a levegõbõl bombázták Mexico Cityt és Pueblót.

És mi volt a háború után? Mindenrõl megfeledkeztek. Sõt, a császár megtagadta, hogy kifizesse a hadijárulékot a háborúban megnyomorodottaknak, akik pedig a nyakukat kockáztatták a Pemexért Okinawán és az Algervénál. Az olajtermelõ országok tüstént szövetséget kötöttek, és Miksa egyezségre lépett a sejkekkel, a sahhal és az ajatollahokkal. Egyre feljebb másztak a nyersolajárak, minálunk meg a munkanélküliségi statisztikák. És ez így ment egészen Carter energiatörvényeiig, amelyek szerint minden amerikainak, aki egy százwattos izzót akart venni, bizonyítania kellett, hogy ipari célokból van rá szüksége.

Nem csoda, hogy mindarmyian abban az aduban bíztunk; amelyet ez a Feissinger, a kabátujjából varázsolt elõ, ebben a mesés idõgépben és a haditengerészet néhány speciális egységének földközi-tengeri köd elõttem, köd utánam akciójában. Ez volt az egyetlen lehetõségünk arra, hogy a sejkeket kiüssük a nyeregbõl, hogy mi is haraphassunk egy falatot a nagy kalácsból, s hogy elkerülhessük, hogy a császári birodalom bekerítsen. És ezért minden eszközt erre a tébolyodott tervre fordítottunk. Floridát akartuk, kijáratot a Mexikói-öbölhöz. Az USA természetesen szívesen megvásárolta volna Castrótól a félszigetet. Száz évvel régebben ezt a mocsaras területet egy szelet vajas kenyérért is megvásárolhatták volna a spanyoloktól, de Castro már egy kicsit többet követelt érte; iparosítani akarta az országát; Washington persze nem árverezhetett a Pemex ellenében. A mi dollárunkra még eddig sem fente senki a fogát, de a miami szerzõdés után igazán feneketlen mélységbe zuhant az árfolyama. Ha egy USA-polgár bárhol a világban dollárt rakott az asztalra, orrfintorítás volt a válasz: "Sajnálom, mister, minden elfogyott. Nem, üres szobánk sincs, minden foglalt." Még a cipõdet sem pucolták meg. Ha meg pesót vagy dirhánt húztál elõ – szezám tárulj! Kitárultak a kapuk.

– És tudom, hogy mit beszélek, kedvesem. Jártam én ott, a Mississippi túlsó partján, Texasban mint vendégmunkás. Mint ahogyan sok más egyesült államokbéli, szedtem a gyapotot, és olajbányászként is dolgoztam a Pemexnél, teljesítménybérezésben: ha nincs olaj, nincs pesó. Poloskás barakkokban laktunk, és ha valaki megbetegedett, rövid úton kirúgták. És ha õk egyszer elkergettek, egy kurva lélek sem törõdött többé veled-kivéve persze a császári rendõrséget. Azok mindig gyorsan ott voltak, kezükben fütykössel meg colttal, hogy adjanak. egyet a fejedre, és hazavágjanak. Kizsebeltek, és belerúgtak a Mississippibe.

– Akkor jött ez a Francis kapitány, aki a haditengerészet bostoni fegyverkísérleti állomásának az embere volt, és ezt mondta: "Ez így nem mehet tovább." És egy egész csomó ember véleménye ugyanez volt; az enyém is. Volt ezzel a Fleissigerrel egy japán is, a csodafegyverrel pepecselõk között, Nobodaddy's Coffee vagy valami ilyesmi volt a neve. Az apja megszökött a mexikói fogságból, és egyszerûen átúszta a Mississippit, ahogy Mark Twain regényhõsei, Tom Sawyer és Huckleberry Finn: És ez a csodagép, ez a chronotron tényleg mûködött – bár csak egy irányban, ahogy veszem észre. De ezt akkor még senki sem sejthette.

Legyen vége! – mondta ez a Francis. Ez így nem mehet tovább. Nem fogjuk tovább nyalni a sejkek lúdtalpát minden barrel olajért, nem fogjuk megengedni a császárságnak, hogy a mi Mississippink vizét elszivattyúzzák, és ha ez ellen tiltakozunk, még a képünkbe is köpjenek. Most megfordítjuk a fegyvert, kipumpáljuk az olaját a sejkek segge alól, mielõtt még rátehetnék a kezüket. A kiszárított Földközi-tenger alatt fogjuk átpumpálni Európán keresztül, egészen a Brit-tengerig...

– Találtak már ott egypár évvel ezelõtt egy kis gázt meg valamennyi olajat. De ezt az egészet feltúlozták egy kicsit. Sullum Voe-t hatalmas olajkikötõvé építették át, a Shetland- és az Oerkney-szigeteket telitömték olajfinomítókkal, hogy a Brit-tenger bõven ömlõ aranyát felhozhassák, feldolgozhassák és behajózhassák. De az Ekofisk és a skót part között minden második fúrósziget álcázott idõgép volt, amelyek majd felpumpálják a múltból az anyagot. A Pemex egypár éven belül elmehet házalni az olajával, vele együtt a totyakos császáruk, mint hajóorrdísz. Egyetlen barrel olajat sem fogunk venni tõlük. A BP-vel meg a többi európaival együtt, akik nem Habsburg-szövetségesek, elképzelhetetlen – tartalékokat fogunk falhalmozni a Brit-tengerben. – Charles vállat vont. – Így képzelte el. mindezt Francis; és én is, mielõtt valami jobbra rá nem jöttem. Ezért jelentkeztem a haditengerészetnél, hogy segítsek hazánknak kimászni a kilátástalan slamasztikából. Aztán, amikor ideérkeztem, csalódtam, mert láttam, mi a helyzet. Üvölteni tudtam volna, Steve, amikor világossá vált elõttem, hogy milyen dilettáns módon rendezték el ezt a dolgot, hogy a zátonyra futást is elõre be kellett volna programozni.

Hallgattak egy ideig. Steve kedvelte a fürge kis emberkét, még ha volt is benne valami epésség. Minden elégedetlensége ellenére odaadó bajtárs volt, és Steve-nek az volt az érzése, hogy barátra lelt benne. Hogy eltérjenek a tárgytól, amely Charlest ennyire tûzbe hozta, így szólt:

Az elõbb azt mondtad, hogy Mark Twain regényében Huckleberry Finn és Tom Sawyer átússzák a Mississippit.

– Azt hiszem; elég jól ismerem az én Mark Twainemet. Ez a kettõ sohasem úszta át a Mississippit. Csak a szigetrõl...

– Ezt a Mark Twaint én nem ismerem – mondta. – De ha meg akarod ismerni az én Mark Twainemet, hát akkor van a cuccom között egy kiadás a legfontosabb mûveibõl.

– Hihetetlen. – És késõbb: – Nem tudtam, hogy ennyi mindent elveszítettünk. – Azután hirtelen megfordult, és Steve szemébe nézett. Steve kíváncsiság és szorongás keverékét s egy kis félelmet vélt benne felfedezni. – Látlak téged, Steve – mondta. – Látom napsütötte arcodat, mogyoróbarna szemed körül az apró ráncokat, amelyek olyanok, mintha túl sokat nevettél és túl sokat néztél volna a napba. Látom sötét, teli ajkadat, látom szürkülõ halántékodat, apró, kissé elálló füledet. Jól ismerlek. Csakugyan létezel, és közel állsz hozzám. És mégis távoli vagy, mint egy másik galaxis, valahogy olyan vagy számomra, mint egy szörnyeteg, mint a te idegen Mark Twained. Ha az én világomban hagytak volna, sosem találkozom veled. Az én világomban te valószínûleg meg sem születtél volna. Hol születtél, Steve'?

– Los Angelesben – ismételte Charles, úgy ejtve a város nevét, mint a spanyolok, kemény torokhangon. – Los Angelesben kevés jenki születik. Los Angeles a kolostorok és szentek városa. Ott még ennek a századnak húszas éveiben is könyveket és embereket égettek, Isten dicsõségére. Los Angelesben az inkvizíció uralkodik, a hatalom a vöröscsuhásoké, akik törvényt ülnek élõkön és holtakon, gondolataikon és álmaikon. De feltételezve, hogy te az én világom Los Angelesében születtél volna... Mi lett volna ott belõled? Egyike a Diablos de los Aeros pilótáinak, akik Manilában lopják a napot, napalmot szórnak Zamboanga és Basilan dzsungeleire, hogy kiirtsák a hitetlen bennszülötteket vagy kifüstöljék a brazíliai "ellenállási fészkeket", amelyek útjukban állnak a Pemex kútjainak, vagy azért, mert ezeknél a nyomorult analfabétáknál Castro nyomdáiból származó; felbujtó leninista röplapokat találtak? – Hirtelen elfordult. – Bocsáss meg, Steve. Nem akartalak megbántani. Megdöbbentõ dolgokról szereztem tudomást.

– Ennek a chronotronikus törésnek az okait – mondta Steve – csak akkor vehette volna észre, ha már járt volna itt, ebben az idõben.

– Amelyet õ már valószínûleg régóta megteremtett magának.

– Már sokszor kérdeztem magamtól – szólt közbe Ruiz –, hogy az egyik jövõ kioltja-e a másikat, vagy pedig valahogyan egymás mellett továbbléteznek?

– Ez azt jelenti tehát, hogy a jövõ, ahogyan az én emlékeimben él, velem együtt meghal – mondta Ruiz. Steve bólintott.

Steve néhány héttel késõbb Jerome-mal és Leonard Rosenthallal észak felé tevegelt partellenõrzés céljából, és akkor, elsõ ízben, szemtanúja volt egy materializációnak. Egy tucatnyi, ötven méter hosszú olajvezetékcsõbõl álló köteg volt. A materializációs robbanás. visszhangja végiggördült a nyugati hegyoldalakon; a rakomány mindkét végén egész fürtnyi ejtõernyõ nyílott ki; tavaszias fehérben virágzottak, azután méltóságteljesen lesüllyedt az egész. Úgy csapódott a tenger felszínére, mint egy lassított filmfelvételen: vízoszlopok emelkedtek fel, magasra, egyre magasabbra csaptak, és nesztelenül újra visszahullottak. Az ejtõernyõk elernyedtek, szétterültek, és miközben a csövek lassan elsüllyedtek, két végükön úgy gyûltek össze, mint halványszürke medúzák, majd tétovázva követték terhüket a víz mélyére.

A rákövetkezõ tavaszon Steve és Charles az erõdítménytõl keletre fekvõ hegyekben kecskevadászaton vett részt. Csizmát és tábori nadrágot viseltek, mert ezen a vidéken nyüzsögtek a kígyók, felül meg szakadt, agyonmosott trikót és kecskeszõrbõl készült, ujj nélküli zekét, fejükön sásból fonott, széles karimájú kalapot, a napsütés ellen, íjjal-nyíllal vadásztak, hogy takarékoskodjanak a lõszerrel, s hogy fel ne hívják magukra a nemkívánatos vendégek figyelmét.

Charles eltalált egy fiatal kecskét, de nem sikerült halálosan megsebesítenie. Hegynek felfelé menekült elõlük, õk meg utánakapaszkodtak, s kavicsgörgetegeken, kaktuszbozótokon és száraz, tövises cserjéken át zihálva követték a világos vérnyomot. Végül felfedezték a hasán sérült állatot: fennakadt a sûrû indák szövevényében; hiába próbált lábra állni, s ahogy közeledtek, fájdalmasan, hangosan felmekegett. Charles csukafejessel vetette rá magát, és kését végighúzta a torkán. Világos vér szökkent fel a sebbõl, és vastag hullámban végigfolyt jobb alsó karján, amellyel mrgtartotta a halódó állat lassan elernyedõ nyakát. Felemelte fejét, napfény hullott széles kalapja alá, sovány, napbarnított arcára. Arcát és homlokát vércseppek pettyezték. Boldogan hunyorgott és nevetett. Kését megtörülte, és felállt. Steve segített neki kivonszolni az állatot a bozótból.

E pillanatban dél felõl materializációs robbanást hallottak. Charles hadonászott, mint akit tarantellapók csípett meg, és feszülten figyelte a déli égboltot. Azután pillantása rátévedt vérrel szennyezett kezére és karjára. Rémülten nézegette, és lesújtva fordult Steve-hez.

– Ez rossz jel – nyöszörgött. – Ó, a keservit! – Gyors ·mozdulatokkal megkísérelte a kövek között sarjadt gyér fûvel ledörgölni magáról a vért, de az már kezdett megalvadni, és sötétedõ foltokban tapadt rá, egészen a szemöldökéig. Steve átadta neki íját és nyilait, s vállára vetette a zsákmányt. A testi még mindig meleg volt, és újra vérezni kezdett. Lesiették a meredeken, és az erõdítmény felé futottak.

Tíz perccel késõbb, délkeleten, két MIG emelkedett a magasba, és átsivítottak a medence felett.

Amikor végre étérték az erõdítményt, Steve-nek olyan érzése volt, mintha valaki dörzspapírral törülte volna ki a torkát. A kecskét, oda sem figyelve, ledobta a porba valahol a barakkok között, levette kalapját, fejére tette acélsisakját, és géppisztolya után nyúlt.

– Szálljatok be a helikopterbe. A többiek már kivonultak. Blizzard és Goodluck legényei, és minden ember, aki csak nélkülözhetõ. Legyetek óvatosak; délnyugaton, a víznél kereskedõzsoldosokat láttak, legalább egy tucatot. Lehetõheg dél felé repüljetek.

– Maradj csak jó alacsonyan – mondta Charles. – Ezek túlságosan gyorsak. Mire felfedeznek, már nem jelentünk célt a rakétáiknak. De ez azt jelenti, hogy nagy és éles fordulatot kell csinálnunk, és el kell tûnnünk, mielõtt megfordulnak és újra jönnek.

Steve délkelet felé irányította a helikoptert, be a síkföld fölé. Messze a távolban néhány füstoszlop látszott a talaj felett, valószínûleg bombáktól származtak. A tõle balra ülõ Charles a válla felett megfeszülten kémlelt hátrafelé.

A parancsnok szava hangzott fel a rádióban:

"Meglehetõsen északnyugat felé kellett lejönniök, még közelebb a vízhez, mint a legutóbbiak. Hallanak engem, Stanley?"

Ekkor egyazon idõben több dolog történt. Stevenek úgy tûnt, hogy elõttük felvillant valami, mintha torkolattûz lett volna. Egy tört szempillantás múlva tisztán csattanó ping-et hallott, bitómezejének bal oldalán egy hüvelykujjkörömnyi belövés körül elhomályosodott a fülke üvege, ezzel egy idõben a fülkébe balról beesõ fény bíborra színezõdött, és a vörösség másodpercek alatt intenzívebbé vált.

Steve ösztönösen jobb szélsõ dõlésbe rántotta a gépet, és szorosan a facsúcsok felett száznyolcvan fokkal megfordította.

Steve felkiáltott, és majdnem elveszítetté a gép feletti uralmát; egy pillanatra behunyta szemét, és látta; amint Charles izgatott sietséggel dörzsöli le a kecskevért karjáról és kezérõl, a száraz fûcsomókkal. Nyaktörõ mozdulattal letette a gépet, leállította a motort, kikecmergett a fülkébõl, egypár lépéssel arrébb botladozott, összegörnyedt és öklendezett. Néhány percig ott gubbasztott mozdulatlanul, nem merte kinyitni szemét, és körülnézni. Nyugat felõl fegyverropogás hallatszott.

Megpillantott egy kereskedõzsoldost a fény elõl bujkálva odébb osonni. Ugyanebben a pillanatban felugatott egy MP, és a férfi összeesett a találattól.

Egy fatörzshöz lapulva próbálta áttekinteni a helyzetet. A lövések jobb felõl jöttek, akkor pedig ott kell rejtõzniök a jövevényeknek vagy az erõdítmény embereinek. Fedezéktõl fedezékig dolgozta magát elõre, míg újra egy világos folt szélére ért. Ott volt a dzsip. Felfordulva hevert a jobb oldalán. A szélvédõ szét volt lõve, s a vezetõülésbõl egy élettelen test lógott ki. Alig ötlépésnyire a jármûtõl egy másik halott hevert. Mindkettõ a leszálló csoporthoz tartozott. A felszerelésbõl ítélve egy négyes csoportról volt szó. Hol lehet a másik két ember? Steve lelapult, és megpróbált a cserjék oltalma alatt elõbbre kúszni.

– Ember, fedezd magad! – kiáltott valaki, és mintha a hangnak akart volna nyomatékot adni, egy lövedék ütötte meg Steve vállát. Steve megperdült, és a sûrû közé vágódott. Egy harci öltözéket viselõ ember mellé került, aki megragadta nadrágszíját, és egy rántással még jobban a cserjék közé húzta. Egy sárral szennyezett arc hajolt föléje.

– Vigye a kezét! – parancsolta Bailey a sebet vizsgálva. – Csak egy karcolás. Ez a fán ülõ fickó mûve. Az MP-vel nem tudom elkapni, ahhoz karabély kellene.

– Olyanok, akik megvesznek a maguk felszereléséért. Mindenekelõtt a lõszerért.

– Négyet vagy ötöt levonhatunk belõle. Azok már nem jönnek számításba. Csak az a jó, hogy ti figyelmeztettetek minket rádión. Mindez nem történt volna meg, ha a dzsipet rögtön kihozzuk abból az átkozott siklógépbõl. De így nyugisan be tudtak keríteni minket. Szerencse, hogy a MIG-ek nem lõttek ránk. Steve bólintott.

Bailey az ellenkezõ hányba intett a fejével. Steve megfordult, és kétlépésnyire egy összegörnyedt nõt látott a bokrok fedezékében Feküdni. A nõ halkan vinnyogott. Egy halott vakarcs, Blizzard-törzsbéli, hevert mellette hanyatt. Egy lövés leborotválta a jobb halántékát.

– Azt hittem, nem Iátok jól, amikor ez az acélsisakos csimpánz hirtelen felbukkant mellettem, és azt mondta angolul, hogy fedezzem õt tûzzel. De csak pár lépést tehetett, mert az a mesterlövész fentrõl tûz alá vette. Rögtön visszahoztam, de már nem tudtam segíteni rajta.

– Mert olyan a bûze! Ember, tartsa szemmel a jobb oldalt, én biztosítok balról, aztán kivárjuk, ki a gyorsabb. A maguk emberei, vagy azok ott, odaát. – talán szerencsénk lesz

Kétszer száguldottak el felettük a vadászbombázók, azután megfordultak és eltûntek. Észak felül egyszer kiáltást hallottak, és négy vagy öt lövést, egyébként nyugalom volt. Rovarok zümmögtek. Steve kibámult a sûrûbõl. Néha valami mozgást vélt látni, de nem lelt célra. Bal vállában egyre elviselhetetlenenné vált a fájdalom. Egyszer-kétszer hallotta, hogy nõ fojtottan felnyög.

– Szedd össze magad, Jane – mondta Bailey meglepõen gyengéd hangon. – Ne tedd nekünk még nehezebbé.

A nõ pár perccel késõbb felpattant, és közéjük vetette magát. Steve gyors pillantást vetett rá a szeme sarkából. Apró, törékeny teremtés volt. A számára túl nagy rohamsisak alól kikandikáló napsütötte, pisze orra teli volt szeplõvel. Az arca ismerõsnek tûnt. Mikor is volti egy éve? Két éve? Egy évszázada? Utoljára Madridban látta volt. Jane... Jane Brookwood. Looreyval volt együtt. Uramatyám, hát persze! Ez a lány is a múltba küldendõ csoporthoz tartozott. A második hullámba osztották be, amelynek õket kellett követnie.

A tisztás túlsó szélén hirtelen mozgás támadt, a kiáltások hangosabbakká váltak; lövések csattantak; arcukat a fûbe rejtették, azután kattogni kezdett Bailey géppisztolya.

– A keservit! – mondta. – Túlságosan vágytam leszedni ezt a csirkefogót. Most már lekecmergett a magaslesrõl.

– Nem ördöngösség – mondta Steve, a közeledõ porfelhõt méregetve. – Ezek a mi embereink.

– Mennydörgõs mennykõ! – kiáltott Bailey, amikor az elsõ, szürkésbarna szörnyetegek felbukkantak. – Úgy látszik, a haditengerészet egy egész állatkertet felhasznál az ellenség ellen. – Észak felõl hat vagy, nyolc baluchitérium közelített. Orrszarvúszerû lények, nyakuk a zsiráféhoz hasonló, hatalmas koponyájuk a lóéhoz. A leghatalmasabb emlõsállat, amelyet valaha is hátán hordott a Föld. Fenyegetõen leszegett fejükkel recsegve-ropogva törték az aljnövényzetet, mint élõ planírozógépék. A vezérbika hatalmas farán ott állt Blizzard, fél kezével a szörnyeteg kurta farkát markolva, s hajtotta a megfélemlített állatot a fenekébe döfkölt lándzsával. Blizzard felborzolta fehér bundáját, fogait csikorgatta, fejét eksztatikusan ide-oda lóbálta, és ujjongó, átható kiáltásokat hallatott. Az õket követõ állatokon bojtorjánként függeszkedtek Blizzard és Goodluck emberei, és mint démonok falkáját, hajszolták elõre az állatokat.

Amikor elvonult ez az õrült kísértetjárás, Steve és Bailey visszafutott a dzsiphez, de a két másik embernek már kései volt minden segítség.

A kereskedõzsoldosoknak már nyomuk sem volt. Hát halottat hagytak hátra: négyüket Bailey lõtte le, kettejük meg nem tudott idõben eloldalogni, ezeket a baluchitériumok tiporták halálra.

– Ülj be a helikopterba, és repülj Miss Brookwooddal az erõdítménybe – mondta Steve. – Én a dzsippel megyek.

A mexikói némán megrázta a fejét, kocsijához cipelte a holttestet, és ölébe vette barátja fejét. Mereven elõrenézett, és száraz szemmel sírt. A többiek perceken át némán álltak. Valamennyien kimerültek és nyomottak voltak. Steve kitépett egy ölnyi füvet, és nekilátott, hogy megtisztítsa a helikopter cockpitjét. Bailey segített neki: kulacsából benedvesített egy fûcsomót, és szorgalmasan sikálta az üvegablakokról meg az ülésekrõl a csomókba alvadt vért.

Steve elmondta neki, hogy mi a helyzet. Bailey állán rángatóztak az izmok. Könnyedén megcsóválta a fejét, mintha valamitõl elkábult volna, azután leült a helikopter szántalpára, rámeredt vérszennyes kezére, hátralökte rohamsisakját, s alsó karjával dörzsölgette homlokát és kurtára nyírt koponyáját.

Blizzard, akinek hófehér bundája sáros és vérlepett volt, szétlökdöste embereit, és elõretolakodott. Sötét szemében veszedelmes tûz égett, még benne volt a vadászat izgalma, és tekintélyes hímvesszeje felmerevedett. Odament a dzsiphez, amelyben Ruiz ült, megnézte a halottakat, felemelte a kezét, vak módjára megérintette Charles homlokát és arcát, mintha jól meg akarná jegyezni. Aztán megfordult, teljes magasságában kiegyenesedett, felemelte ökleit, mintha dobolni akarna a mellén; leereszkedett ökölbe szorított két kezére, és fájdalmasan morgott. Úgy hangzott ez, mintha a lelke mélyébõl fakadt volna.

Amikor felszállt, a helikopterrel, észrevette, hogy négy vagy öt vakarcs csimpaszkodik a szántaipákon, hogy megspórolják a hazagyaloglást. Még csak éppen hogy felemelte a gépet, és hirtelen indokolatlanul megdühödött a potyautasokra. De elnyomta mérgét, és azt ismételgette magában, hogy alighanem az életét mentették meg ezek a fickók, amikor tûzzel és ordítozással mozgásba hozták a baluchitériumokat, s mint élõ tankokat az ellenséges állásokra irányították.

De a lány fel sem vette, összekuporodva ült mellette, két kezét a szemére tapasztva. Steve válla pokolian fájt, s újra vérezni kezdett. Meglátta maguk alatt a dzsipet; Jerome és Leonard hazafelé tartottak kelet felõl. Megadta nekik a többiek körülbelüli pozícióját, és látta, ahogyan a kocsi megváltoztatja irányát, hogy lerövidítse a konvojhoz vezetõ utat.

Egész júliusban valami lázas, fertõzõ betegséggel küszködtek, mindnyájan hasmenéstõl és gyengeségtõl szenvedtek.

Nyugaton az anyagküldemények egész meteoritraja érkezett és süllyedt el az egyre emelkedõ vízben. Steve felépült vállsebébõl. Hosszú ideig gennyedzett, és a férfi heteket töltött el lázas félálomban. Az álomképek emlékezetébõl jöttek elõ; mint egy másik tudatszámára készített programajánlatok, s ez a másik tudat csak lazán kapcsolódott össze az övével, és ködös, homályos pillanatfelvételeket hózott felszínre.

Amikor már eléggé megerõsödött ahhoz, hogy a táborban sétálgathasson, néhány alkalommal felkereste Jane Brookwoodot, hogy elbeszélgessen vele. Az az értelmetlen érzése volt, hogy a lány révén vissza fog emlékezni arra a világra, amely az õ számára egyre inkább valószínûtlenné vált. Úgy érezte, hogy a lányon még megtapad ama távoli valóságnak az illata, amelybe t Lucy élt; mintha ez a lány volna a nyom, amelyet õ most követni akart, hogy újra felfedezzen egy titokzatos kaput, amelyet csak ki kélt tapogatnia, aztán ha átlép rajta, meg fogja találni a számára már elsiklott múltat, és az be fogja fogadni õt, mint egy elveszett fiút.

Emlékezete néha cserbenhagyta, és úgy beszélt a lányhoz, mintha az Lucy volna. Karját vállára vonta, és egy vékony, szeplõs kar simult az övére. Olyan pillanatok voltak ezek, amelyeket megõrzött emlékezetében, mert egész belsõjét eltöltötték.

Egy napon Nina váratlanul belépett a szobába, és amikor kiment, magával vitte Steve-et; figyelmeztette, hogy a fiatal nõ félreértette szándékát, és jobb lenne, ha békét hagyta neki. A nõt nagyon megviselték a landolás körülményei, és ezt soha többé nem fogja tudni kiheverni. Az lenne számára a legjobb, ha a legközelebbi hajóval Atlantiszba küldenék, hogy legalább egy illúziója meglegyen: kimenekült a pokolból, és visszatért a civilizációba.

– Miért sír ez? – kérdezte Steve hangosan, és kezével reménytelen mozdulatot tett. Lassan visszaballagott az alvóbarakkba. Megállt az összevissza karmolt plasztik mosdótál felett lógó tükör elõtt. A férfi, aki szembenézett vele, halványan az apjára emlékeztette. Feje teteje majdnem megkopaszodott, gyér, szürke sávokkal tarkázott szakáll kerítette beesett, sápadtságában majdnem szürkének ható arcát. Szeme természetellenesen csillogott, mintha valami drog hatása alatt volna.

Azután egészen közel lépett a tükörhöz, és megigézve vizsgálta az ezüstös kísértetfigurát az üveglap mögött, amely a kezdõdõ vakság jeleit mutatta. Azt hitte, olyan képeket lát, amelyek egy végtelenül tágas-téres világhoz tartoznak. Naphosszat kínozta az a képzelgés, hogy varázstükörrõl van szó, amelyen át egy másik valóságba pillanthat át. Talán találhat magának valami átjárót, ha összetöri a tükröt, s talán napsütötte vidéket lelhet maga elõtt: városokat; amelyek felett elrepülhet, országutakat, gabonaföldeket, duzzasztógátakat, kirándulóhajókkal teli folyókat, egy repülõteret, ahol leszállhat.

Amikor újra visszatért az ereje, felmászott oda, ahol Haraldot és Charles-t eltemették. Néha órák hosszat elüldögélt itt mozdulatlanul, és a dél felé vonuló hegyeket bámulta. Néha, tiszta napokon, ki tudta venni a messze délnyugaton húzódó afrikai partvonalat. Tudta olyanoktól, akik jártak már messze délen, hogy a Szahara még nem létezik, hogy ott tágas szavanna terül el; amelyben elképzelhetetlenül nagy nyájak legelésznek, hogy a magasabb hegyoldalakat vörösfenyõ és magyaltölgy borítja, a lankákor, vízfolyások csobognak, partjukon nyírfák és égerfák nõnek. A vakarcsok Afrika szívébõl származtak ide, és életterüket kiterjesztették a Földközi-tenger medencéjévé, egészen az Alpokig.

Steve érezte, hogy bekerült a sodrásba, a torkolati vizekbe, s a halódó idõ rothadásának szaga lengi körül. De azt is érezte, hogy a kormány lassacskán mûködni kezd, hogy már engedelmeskedik markának, s megpróbálta tartani az irányt. Amikor felpillantott; hogy kitekintsen a szemhatárra, csak párás nyugalmat látott maga elõtt, amely fölé harangként borult a fény; földet látott, amely ellenszegült a maga olvadáspontjának, és kezdett lobogva feloldódni egy perzselõ leheletben, amely megfeketítette a köveket, s sötét keselyûk köröztek a sópárló medence felett felszálló szélben. Más alkalommal nehéz felhõprémek voltak ott, acélszürke vízbõl való fénytócsák; közöttük felhõszakadások lefelé nyúló ormányai, hûsítõ nedvesség, amely arcába vágott és szemébe csurgott.

Néha, tisztaestéken, messzi északkelet felé, túl a Tirrén-tengeren, ki lehetett venni az itáliai fennsík szikláit, az alkonyi fényben pirosló vékony szirtfokokat, amelyeket összeszabdaltak a több mint három-, ezer méter mélységben lévõ, fenékre lezúduló vízfolyások. S néhány alkalommagi úgy tûnt neki, mintha odaát ritka fényfelvillanásokat venne észre, világítótornyok fényjeleihez hasonlóakat, amelyek szabálytalan távolságokban fel-felvillantak, majd újra kihunytak.

Odaát Afrikában, a földtörténeti ókor nagy csontkamrájában csend lett. Halálos csend volna-e ez? Többé nem érkezett utánpótlás. Az erõdítmény emberei is hiába vártak már további csoportok érkezésére.

Egy reggel, irodai karszékében holtan találták Harnesst. Teljes csendben hagyta el a parancsnoki beosztást, és minden hûhó nélkül távozott. Amikor kinyitották íróasztalát, több tucat méternyi komputerpapírost találtak benne-olyan számítógéphez valót, amelyet sosem .találtak fel, és valószínûleg nyomtalanul eltûnt az eónok között, s ott, egy áramnélküli önfeledtségnek egy speciális konténerében az életre keltésre várt-alternatív jövõk százai voltak e papirosokon. A parancsnak hihetetlen aprólékossággal vázolta fel a maga parányi nyomtatott betûivel az alternatív idõfolyamok szinkronoptikus vonalhálóit, éjt éj után töltve íróasztalánál, karcsonkjával szorítva le a papírt; kidolgozta a fontos csomó- és elágazási pontokat, ahol a történelmileg lényeges beavatkozások minimális ráfordításokkal lehetségesek. Apró pontok jelezték Kolumbusz halálát, mielõtt még elérte volna az új partokat, Cortezét, Pizarróét, Napóleonét, mexikói Miksáét és Hitlerét; Lincoln, Kennedy és Martin Luther King keresztjei takarosan át voltak húzva; nyilak jelezték a catalaunumi ütközetet, a gettysburgi, a cannae-i és a sztálingrádi csatát; a Little Big Horn meg a Liegnitz mellettit, a tours-i, a poitiers-i, guadalquiviri, a waterlooi meg a chikamaguai csatákat.

Az imaginárius, régóta elporladt ujjak, amelyek egy imaginárius tûzbe nyúltak bele, s amelyeket imaginárius jégtáblák zúztak össze, miközben a bõr elpusztult az izzó hõségben; s ugyanakkora fagy a körmei alá vájt, s az elvágott idegvégzõdések a légkör elektromos változásait sajgó üzenetekként továbbították a nagyagy kérgéhez – szürkére aszalódott karcsonkját a komputerpapírra szorította, hogy felvázolja a történelem kulcspontjait.

– Évekkel ezelõtt láttam az IFF-nek^* egy váltakozó hatású mátrixanalízisét – mondta Jerome. – A felépítése hasonlított ehhez. Ennek a módszernek kellett volna a tervet a múlthoz alkalmaznia. Túlságosan biztosak voltak a dolgukban, és könnyelmûen elõvigyázatlanok. Pedig meglettek volna hozzá az eszközeink. A NASA számítógépeivel könnyen követhetõek lettek volna a történelmi alternatívák oksági láncszemei, egészen odáig, ahol más valóságokkal találkoznak: Õ pedig megpróbálkozott vele, minden technikai segítség nélkül, néhány szerény szakkönyvvel, pusztán emlékezõtehetségére támaszkodva.

Steve elgondolkozott a megvalósított és megvalósíthatatlan lehetõségek hatalmas gobelinjén, az ember és az emberiség gyõzelmein és kudarcain.

– Építeni kellene egy hatalmas palotát, és ezeket az idõvonalakat elpusztíthatatlan reliefeken rögzíteni. E világ megvalósítható jövõinek története...

– Mielõtt Mózes egy másik idõvonalon felmegy a Sínai-hegyre, hogy átvegye a törvénytáblákat, és a piramisok alapkõletételénél is sokkal hamarabb be fogjuk telepíteni a galaxist, és a messzi múltba számûzetünk – nyilvánította ki Trucy hevesen. – Ez a mi rendeltetésünk.

– Bocsássanak meg, uraim, de én visszavonulok ebbõl a metafizikai majomcirkuszból – mondta Bailey. – Megyek Blizzardhoz és Goodluckhoz, hogy értelmes emberek között érezzem magamat.

– Mit ért maga ebbõl? – kiáltotta. – Semmit sem ért!

– Harminchárom éve – mondta Trucy. – És higgyétek el, éppen elég idõm volt, hogy ezen elgondolkozzam. Azt hiszitek, hogy az ember képes harminchárom évet végigélni minden cél nélkül? Ideál nélkül?

– Valamennyiötök halála haszontalan lesz, ha nincsen semmiféle ideálotok – mondta Trucy. – Lehetséges-e, hogy a mi egész életünk és annyi derék ember halála hiábavaló légyen? Teljesíteni kell feladatainkat. Miénk a világ jövõje, ha jól kezdünk neki. Isten segítségével...

Steve a rákövetkezõ éjszaka Harald álmát álmodta, csakhogy õt nem az arkangyal látogatta meg, hanem õ maga volt az arkangyal, akit egy rettenetesen szûk ûrruhába kényszerítenek bele, hogy mozdulni sem tudott. Ám ennek ellenére teli volt tettvággyal, hivatottnak érezte magát arra, hogy ujjával rámutasson az emberi történelem szégyellni való foltjaira, s hogy porrá égesse ezeket. Újra és újra megpróbálta felemelni a karját, hogy a lézerágyú perzselõ lángját a célra irányozza, de karja tehetetlenül lógott oldala mellett, mint egy kolonc, mint egy nyers betonból való durva tárgy, amelyet képtelenség megmozdítania

Másnap szavaztak arról, hogy ki legyen az erõdítmény parancsnoka.

Snowball, Blizzard fia egy napfényes téli napon felkereste Steve-et, és elmondta, hogy a tábor feletti völgyben egy vadkecske csapdába esett. Azonnal útra keltek, hogy meg ne elõzzék õket a ragadozók vagy a dögevõk. Miközben felmásztak a patak menti kitaposott karavánúton, Snowball pisztrángok után kutatott, amelyek az árnyékos mélyedésekben sötétezüst lándzsahegyekként idõztek. A fiú néha-néha odavágott egy követ a nedves partra, amelyen nyüzsögtek a rákok. Pillanatok alán fogott egypárat. Megroppantotta õket hihetetlenül erõs állkapcsával, és csillogó nyelvével kinyalta a húst a páccélozott végtagokból, miközben az állatok még védekezésre készen tartották ollóikat.

A kecske – rövid szõrû juhnak látszott, mert e két állatfaj fejlõdési vonala még csak most kezdett elválni egymástól – még fiatal volt. Fájdalmasan bégetett, egypár keselyû már felfedezte; keselyûk, ápolatlan tollazatú, undok dögevõk, szemük rettentõ és érzéketlen. Snowball felmeresztette fehér szõrét, kivicsorította fogait, és rájuk morgott, de nem sok eredménnyel. Egy marabu sértõdötten tett egypár lépést hátrafelé, elõrelátóan kiterjesztette két szárnyát, és szemrehányóan nézett rá.

A gida láthatóan hálásan fogadta, hogy a dögevõk csõrei hátrább vonultak, és ellenállás nélkül hagyta, hogy a patakhoz vonszolják. Hihetetlen rémület tükrözõdött borostyánszínû szemében, amikor Steve a torkába döfte kését. A magas, mekegõ bégetés hörgõ sóhajtásba váltott, miközben a teste néma köhögési rohamban ágaskodott fel. Világospiros vér szökkent fel, bemocskolva Steve kezét és a part fehér kavicsán. Snowball ránézett, s borzadály és csodálat vegyülékével bámulta Steve kezét, amint kirántotta a kést a halálos sebbõl. Még soha nem vállalkozott kivégzésre; az ölés hihetetlen bûvöletbe ejtette.

Steve a két hátsó lábánál fogva két erõs ághoz kötözte az állatot, ráhelyezte éles kését, s alsótestétõl egyenesen a nyakáig végighasította; azután erõs ujjakkal a bõr alá nyúlt, és kézfejével kiborította a testet bundájából, amíg csak karja el nem merült a könyökéig, mintha valami obszcén helyzetben ragadná meg a csupasz testet. Azután a lábaknál elmetszette az irhát, és kiterítette a kavicsos partra, hogy száradjon.

– Lassacskán közeledünk egymáshoz – mondta Steve, miközben gyors, rövid mozdulatokkal feldarabolta a gidát, míg a belsõségek a lába elé nem pottyantak. – Engem kiképeztek az ölés egyfajta mûvészetére, és ez a hozzám hasonló formájúakra vonatkozón. És ez egyáltalában nem zavart. Meg kellett tanulnom azt, amit elõdeim százezer éven át tudtak, még mielõtt megtanulták volna a mindennapi mesterségeket, és én undorodtam ettõl. De most megtanítlak téged arra, hogy egy fémdarabbal vagy egy kézbeli kõvel hogyan lehet minden élõlényt megölni és eledelnek felhasználni, még akkor is, ha ez a lény fog, karom, erõ és gyorsaság tekintetében felülmúl téged. És szégyellem magamat ezért.

Snowball egy szürkéskék bélszálat nézett, amely belelógott a patakba; lomhán mozgott, mint egy kígyó, és sárgászöld mocskot bocsátott a vízbe; érdeklõdve nézte a zsigereket, és mutatóujjaival bátortalanul megérintette a májat és a lépet. Amikor észrevette, hogy Steve õt nézi, sietve visszahúzta az ujját, mintha valami helytelen dolgon kapták volna rajta. Steve beletúrt dús tarkóprémjébe, és megsimogatta.

Tavasszal híre jött, hogy Paul Loorey hazatért Atlantiszból. Cádizban látták, már õsszel, a bárkán, de senki sem tudta pontosan, hogy most hol tartózkodik.

Steve a sziklapárkány õszrõl maradt száraz füvében hevert, és csak fél füllel figyelt oda. Figyelõállásban voltak, de senki sem gondolta komolyan, hogy további idõutasok érkezzenek. Walton és Harness listái szerint ama jövõkbõl, amelyekben megvalósították a nyugati medence tervét, minden útjára bocsátott megérkezett már. Ám ez persze nem nyújtott semmiféle biztosítékot arra, hogy más jövõvariációkban nem készítettek hasonló terveket, amelyek ugyanezt az idõszakaszt céloztak meg.

– Paulnak az volt a véleménye, hogy azok odaát túlságosan kevesen vannak egy olyan civilizáció felépítéséhez, amely csak valamelyest is elég szilárd ahhoz, hogy a kõkorszaki vadászoké felett maradjon. Ahhoz, hogy bizonyos munkaeredményeket érjenek el, legalább húsz-harmincezer fõsnek kellene lennie társadalmuknak, s megfelelõ körülmények kellenének ahhoz, hogy lehetségessé váljék a földmûvelés és állattenyésztés:

– Tulajdonképpen nem a know-how-ra van szükség. Kaszakovácsokra, csizmadiákra, hajóácsokra, kerékgyártókra, kötélverõkre, tímárokra, szíjgyártókra, molnárokra, kovácsokra van szükség.

– Mindezt meg kell majd tanulniok. Mi magunk is azon vagyunk, hogy újra megtanuljuk a régi technológiákat, még akkor is, ha az eredmények nem valami kielégítõek.

– De mindehhez jön még egy nagyon lényeges dolog. A lakosság egyik része szemben áll az "építsük fel Atlantiszt" mozgalommal; közönyösen vagy elutasítóan, mert sokan még mindig vágyakozva várnak arra, hogy idõgép formájában megjelenik majd a Megváltó, ahogyan azt a szent haditengerészet prófétái megjósolták. És ezeket a hívõket egytõl egyig a NASA technikusai között kell keresnünk, méghozzá a magas rangú tisztek között. Ezek nem hajlandók az ügy szolgálatába állítani az intelligenciájukat.

– Kétlem, hogy egy kultúra felépítéséhez effajta intelligenciára volna szükség. Amire szükség van, az fantázia és ötletgazdagság, vakmerõség és civilkurázsi. S ezek nem éppen azok az erények, amelyekkel ezek a szakhülyék, logisztikusok, tisztviselõk vagy éppen katonai személyiségek meg vannak áldva:

– Ne kezdjük megint ezzel, Elmer. Jöjj vele tisztába, hogy mit jelent hatmillió év. Még ha volna is Atlantisznak egy lehetõsége, az idõnek ebben a gigantikus sivatagában valahol felszívódnának a mi génjeink. Ezt majd a vakarcsok fogják megcsinálni. Mi nem vagyunk több, mint egy pofa víz, amelyet beleköpsz az óceánba. Az evolúciónak ez a mesterséges féregnyúlványa úgy el fog száradni, mint annyi más a fajok Darwin fáján. Ne játsszál illúziókkal. Még ha Atlantisz egypár évezreden át élne is, már legenda sem fog maradni belõle a rákövetkezõ sötét korszakok utánra.

– Leif Eriksson sárkányhajói az ezredforduló táján értek partot az Újvilágban. A normannok mélyen behatoltak a kontinensre a Nagy-tavak és a Mississippi forrásvidéke tájékán. Nem mindegyiküket pusztították el az indiánok, ez teljes képtelenség, hanem egyszerûen felszívódtak. Majd 1738-40-ben,tehát alig egy évezreddel késõbb, Sieur de la Verandrye és Máximilian, Wied-Neuwied hercege, mindketten a "mumand"-okat, azaz "fehér indiánokat" kezdték kutatni, hogy miért, miben is különböznek Amerika õslakóitól. A vikingek leszármazottai indiánokká váltak, némelyikük talán világosabb bõrû volt, a másikuk szeme kék, termete magasabb, de nyelvben, szokásokban és túlélési technikában teljesen beilleszkedtek. Olyan folyamat, amely itt, a Földközi-tenger térségében egyébként egy fél tucatszor is megtörténhetik.

Amikor visszasietett a táborba, úgy vélte, hogy nyugat felöl lövéseket hall, meglehetõsen távolból, Kap Malfatano irányából. Ez volt az a vidék, ahol Goodluck és Blizzard törzsének alvófái álltak. A vakarcsok valószínûleg kereskedõzsoldosokkal különböztek össze. Gyakran megtörtént ez, ha nem tudtak megegyezni az árakban, vagy ha azok megpróbálták ellopni a megkívánt árut.

Bailey; Nina és Jane a sebesült körül sürögtek, de már nem igen tehettek érte sokat. Mint a semmibõl, úgy került elõ két nõstény, s amikor meglátták Blizzardot, gyászvonításba kezdtek. Az szemrehányóan pillantott rájuk és egy kézmozdulattal elküldte õket. Nyögve felült, miközben az élet lassan távozott belõle. Az emberek tanácstalanul álltak, néha gesztusokkal próbáltak könnyebbséget szerezni neki. Õ sötét szemével sorra végignézett rajtuk, és mindvégig némán uralkodott magán.

A megdöbbenés csak lassan oldódott, Ricardo halkan elmondta, hogy mi történt. A vakarcsok elõzõ nap egy keleti találkozóponton érintkezésbe léptek a kereskedõzsoldosokkal, csereüzlet céljából. Közben, a vidéken lezajlott csata túlélõi felismerték Blizzardot, és elhatározták, hogy vereségükért hosszírt állnak. Sikerült felfedezniök egy alvófát; éjszaka körülvették, s két nõstényt meg három gyereket megtámadtak és fogságba vetettek. Blizzard kész volt prémekkel fizetni a foglyokért, de a kereskedõzsoldosok fegyvereket és lõszert követeltek. Amikor megtagadták tõlük, az egyik nõstényt, hogy követelésüknek nyomatékot adjanak, felakasztották. Elég erõsnek érezték magukat ahhoz, hogy feltételeket szabjanak, mert csoportjuk huszonkét, állig felfegyverkezett férfiból, nagyobbrészt kipróbált és mindenre kész zsoldosokból állt.

Blizzard megpróbálta feltartóztatni õket, amíg össze tudja vonni a maga és Goodluck embereit, de a kereskedõzsoldosok észrevették szándékát, lemészárolták foglyaikat, és tüzet nyitottak. Blizzard, magánkívül a dühtõl, megkísérelte lerohanni õket, még mielõtt megbízható segítség érkezett volna, és közben súlyosan megsebesült. Ekkor érkezett a helyszínre Ricardo és Jerome. Jerome és Goodluck átvette a harcosok parancsnokságát, Ricardo pedig megpróbálta megmenteni Blizzard életét, s amilyen gyorsan csak lehetett, visszahozta az erõdítménybe.

Késõ délután megérkezett Jerome hat vakarccsal, akik mind megsebesültek, de nem forogtak életveszélyben. Tizennyolc zsákmányolt tevét hajtottak, teli fegyverrel, felszerelési tárgyakkal, kereskedelmi árukkal. A vakarcsok valamennyi ellenségüket megsemmisítették.

– Életemben nem láttaira még ilyesmit – mondta halkan, és félõ tisztelettel nézett a sebesültekre, akik a kózházbarakk elõtt guggoltak, miközben ellátták õket. – Harcoltak, mint az eszeveszettek, nem törõdve a veszteségekkel. Szörnyû volt. Mint rikácsoló fúriák vetették magukat az ellenségre; és legyûrték õket. Átharapták a torkukat, ha elég közel férkõzhettek hozzájuk.

Mire bealkonyodott, megérkezett Goodluck tizenkét további tevével. Magával hozta a mindkét törzsbeli halottakat, a nõstényeket és a kölyköket is. Bailey enniök adatott. Goodluck késõbb a maga embereivel és Blizzard törzsének túlélõivel felmászott az erõdítmény feletti magaslatra, hogy letanyázzanak a platón lévõ temetkezõhely mellett. Egész éjjel hallani lehetett a nõstények gyászvonítását és a gyerekek sírását.

Bailey, Jerome, Ricardo és Steve késõ délelõtt felmentek a temetõhöz. Kísérteties látványban lett részük. A harcosok fehérre festették arcszõrzetüket, és félkörben guggoltak a felravatalozott halottak körül. Hosszú, mély sírárkot kapartak az éjszaka; középen egy kicsit magasabbra emelve feküdt Blizzard hatalmas alakja, tõle balra és jobbra vagy öt elesett harcos: A holttesteket teljesen befedték virágokkal és zöld ágakkal. A nõstények és a gyerekek némán a háttérben maradtak, a harcosok pedig belekezdtek a halotti szertartásba. Ritmikus, ziháló mozdulatokkal valamennyien egyszerre elõrevetették felsõtestüket; kezüket hátrakulcsolták, homlokukat egy rántással majdnem a földig hajlították. Gyorsult a ritmus, a zihálás nyögésbe váltott; a befestett, felismerhetetlen arcok eltorzultak a fájdalomtól, a fogak kivicsorodtak. A homlokok egyre gyorsabban mozogtak le és fel, a nyögés fájdalmas sikoltásban csúcsosodott ki, majd hirtelen elhalt, s a gyászolók mozdulatlanná merevedtek. És a nõstények hirtelen átható kiáltást hallattak, kölykeik pedig, akik félve, védelmet keresve kapaszkodtak a mellük szõrzetébe, hangos sírásban törtek ki.

Elhagyva a nyergelõteret, a patak mentén hágtak fel a magaslatra, ahol a-harcosok nyugodtak, mellettük Charles és Harald. A hely borzalmas látványt nyújtott. A kõhalomból, amelyet Blizzard és társai fölé halmoztak, kopasz, tengervíztõl és napfénytõl fakó fatörzs emelkedett, mintha egy kitárt öklû kéz nyúlna ki a föld alól. És az ágak hegyére huszonkét levágott fej volt feltûzve. Egyikükben Steve azt a pilótát vélte felismerni, akit Goodluck annak idején, az õ földet érésükkor ejtett foglyul, azután eladott a kereskedõzsoldosoknak, de nem volt biztos benne. Volt köztük sok fiatal, sötét bõrû arc is, a halálos seb fájdalma még ott rezgett rajtuk. Követték Blizzardot hosszú vándorútján, és a nagy víz túloldalán szolgálni fognak neki.

Ettõl kezdve elkerülték e szörnyû helyet. Blizzard uralkodott a halottakon, mozdulatlanul és némán.

A rakodóhely most egy kissé délebbe volt. A víz emelkedett, az erdõk egyre mélyebbre merültek.

Steve a válla felett visszapillantott Jane-re, aki Jerome-mal együtt egy kissé távolabb állt. A lány semmit sem hallott, a fedélzeti korlátnál tolakodó emberek lármája, a kötelekkel bíbelõdõ matrózok kiabálása, a kecskék mekegése eléggé hangos volt. Nem ismerte fel Looreyt. Az a kissé morcos fiatalember, akit Cape Canerevalon megismert, egészen más volt, mint az a furcsa öregember, aki a korlátnál állt, vándorbotját üdvözlésre emelve – nem; a legkevésbé sem hasonlított rá. Inkább úgy festett, mint egy vándorprédikátor, térdig érõ, bõrrel szegett, barna vászontógához hasonló leplet viselt, bõ, pötyögõs fekete nadrágot, amelyet bokánál zsinórok fogtak össze, fején sáfránysárga turbán, amely alól kilógtak sûrû, õsz fürtjei, egészen a válláig; barnára sült arcát fehér, nyírott szakállövezte. Éppilyen barnára sült lábán kényelmes bõrszandált viselt; durván szõtt anyagból készült, hatalmas táska lógott a vállán, lába mellett gyékénybõl font utazókosár állt.

Jane és Jerome a palló végén állt, amelyen az utasok partra szálltak. Paul, amikor elment mellettük, és kilépett a partra, visszahõkölt egy pillanatra, mint a villámsújtott, azután továbbment, anélkül, hogy megfordult volna. Maga elé meredt, értetlenül rázta a fejét, mint akit meglepett a már régen elszálltnak hitt valósággal való találkozás, azután határozottan a földre ütött vándorbotjával, mintha igazolni akarná elhatározását, hogy véget vetett ennek a múltnak, s nehézkesen elébük lépett.

Paul behúzta a fejét, mintha azt akarta volna, hogy eltûnjék széles vállai között, és ujját a szájára tette. Jane izgatottan megfordult, mosolygott, feléjük intett, azután újra a férfiakra irányította figyelmét, akik kosarakat, bálákat hurcoltak a partra, és felmálházták az állatokra. A lány nem ismerte fel a férfit.

Paul köpcös, széles vállú, egy kissé kövérkés benyomást keltett, arca, mint egy õsöreg, ravasz paraszté, aki jó egészségnek örvend, arca piros és kövér, szeme vidáman csillog.

– Vakuljak meg – szusszantott letéve utazókosarát –, csak nem a NASA matematikai-logisztikai részlegének munkatársa, az aranyos Jane Brookwood volt ez? Frissen postázva, illatosan, tûzrõlpattantan, mint egy croissant?^* – Élvetegen összecsücsörítette ajkait, és végigsimított ápolt, fehér bajszán.

– Ki az, aki vele van? – kérdezte, és egy fejmozdulattal Jerome-ra intett, aki éppen a fedélzetre cipelte Jane csomagjait. – Valamikor már láttam õt. És azt is, a keservit! – vándorbotjával Steve-re mutatott. – Emlékeim közül felmerül egy drága whisky, amelyet egy még drágább éjszaka reményéhén e szépség karjai közé tettem. – Behunyta szemét, két kezét a mellére szorította. Azután alig észrevehetõen válla mögé bökött a hüvelykujjával. – Ha nem csalódom, ez az öregedõ westernhõs Jerome Bannister, te pedig... mutatóujjával Steve mellére bökött – te vagy a mi nyugdíjazott asztronautánk, Steve Stanley. Így van? Faszául fiatalok maradtatok. Hol voltatok ilyen sokáig?

– Három éve! – szusszantott Paul becsmérlõen. – Hol cselleng az öreg kókler? Halt nem hoztátok magatokkal? Mindig itt szokott lenni a bárka érkezésekor.

– Kicsi a világ. Mindenki mindenkit ismer. Odaátról már többször is akartam üzenni nektek Mosesról és családjáról. Az egész telet õnála töltöttem. Olyan sok mesélnivalónk volt egymásnak, hogy nem tudtunk hamarabb végezni vele.

– Igen; nekem volt sok mesélnivalóm-egyezett bele Paul –, de egy-két dolgot neki is el kellett mesélnie.

Az utasok idõközben felmentek a fedélzetre, ahol már fel voltak tornyozva a friss vízzel teli kecsketömlõk; feketén csillogva, egymásra dobálva hevertek, mint felpüffedt, megcsonkított állattetemek.

Kibontották a vásznakat, felhúzták a súlyos keresztvitorlarudat; fanyikorgás, csapcsikorgás, azután kifeszült a nagy, sötét színû latinvitorla; és a bárka kisiklott az ezüstösen csillogó vízre.

– Ott utazik az ifjúságom – mondta Paul, és beletrombitált, egy nem túlságosan tiszta, vörös zsebkendõbe, amelyet oldaltáskája mélyébõl halászott elõ. Steve rásandított, és észrevette, hogy Paul alattomban megtörli a szemét. Fogta az utazókosarat, hogy odacipelje a tevékhez, de hirtelen le is tette: a csomag belsejébõl fenyegetõ morgás hallatszott.

– Amerikai származék – mondta Paul. – A vadászok fogtak egypárat az amerikai kontinensen, és háziasították õket. Áthoztam egynéhányat, és Mosesnek ajándékoztam. Egész falkával szálltam hajóra; reméltem, hogy jól fogják állni a hosszú utazást. De amikor Cádizban partra szálltam, addig már harmadára csökkent a létszámuk, a kapitány meg háromszor is keresztet vetett, hogy végre megszabadult tõlünk. Nem igaz, Davy? A legénység éjjel-nappal halászott, hogy táplálja ezt a-kielégíthetetlen étvágyú árut. És milyen sokáig és eredménytelenül totóztak a tudósok azon, hogy hogyan került a kutya az Újvilágból az Óvilágba! Ki gondolta volna, hogy én, Paul Loorey vagyok a rejtvény megfejtése.

– Nem jól. Tavaly nyáron összekapott egy kardfogú tigrissel. Nem tett jót neki. Életben maradt a boiseik jóvoltából. Mindenféle füveket hoztak a hegyekbõl, és, ahogy a felesége mesélte, ezek csodaszerûen hatottak. Mankóval jár, és majdnem egész nap a verandán üldögél. A munkát a fiai meg a lányai végzik helyette. Kõbõl épített magának házat, mintha az örökkévalóságig ki keltene tartania. És van egy kovácsmûhelye, vasat bányásztat magának a hegy gyomrából, és egy boiseit Héphaisztosszá képzett ki, miután sikerült leszoktatnia a tûztõl való félelemrõl. Nem vagyok antropológus, de nem csodálnám; ha Moses vére képes lenne párosodni a boiseikkel, és túlélne ötmillió évet. Olyan faj volna ez; amely helytállna a vakarcsokkal szemben anélkül, hogy a Neander-völgyiek sorsát kellene elszenvedniök.

– Állítólag egy tucat gyereke van – mondta Jerome. – Nyolc fia van, és négy leánya; némelyikük fekete sátánivadék, mint õ maga, a többiek inkább az anyjukra ütöttek. Legidõsebb fia, Algis, keresztül-kasul bolyongta egész Európát, járt fent az Északi-tengernél, és ott figyelemre méltó dolgokat talált. Ezeket egyszer magam is szívesen megnézném. Csakhogy az ilyen fárasztó utazásokhoz bizony már túlságosan, öreg vagyok.

– Nem. Azt mondta, olyan, mint egy gigantikus bunkerrendszer, a parton fekszik, s félig a víz alatt. A föld felöli részét már teljesen belepte a vegetáció. Sok ezer évesnek kell lennie ennek az építménynek. Beszélt még valami nem rozsdásodó anyagból készült sínekrõl is. Azt mondta, hogy órákon át követett egy sínpárt, míg végül a tengerhez ért. És messze, bent a vízben, még mindig látható volt a bunker, megrongálva a hullámtöréstõl, a kagylóktól és más vízi élõlényektõl.

– Az istenek a tudói. Moses sátánivadékai jól bánnak az íjjal és a késsel, de írni-olvasni senki sem tanította meg õket. Mire is volna az jó nekik! Ha ennek a fattyúnak több a sütnivalója, nekiállt volna, hogy legalább lemásolja a jeleket. Fene nagy kár, mert Moses meg én ki tudtuk volna hüvelyezni az értelmüket. – Paul sóhajtott, s ivott egyet a vizestömlõbõl, amelyet Ricardo tartott oda neki. Megdörgölte a szakállát. – Tudom, mint jelentenek ezek a viharvert feliratok. – Vándorbotjával derékszöget rajzolt a földre, a kihunyt tábortûz mellett. – Akik ebbe a világba beléptek, hagyjatok fel minden reménnyel. Ennek a világnak nincsen jövõje.

ahol meglátod a keserû népet;

a sok gonoszt s eszeveszett bolondot.«"^*

– Ez mintha ismerõsen csengene – mondta Steve. – Így vagy ilyesféleképpen fogja magát egy költõ kifejezni valahol ezen a vidéken – mondta Paul, és mutatóujját felemelve gúnyosán kacsintott.

– Mesélni fogok nektek Atlantiszról – mondta Paul.

– Atlantisz nagyon különös kontinens. Sehol máshol nem láthatod, hogy a vakmerõség és a gyávaság egymáshoz olyan közel állnának, mint ott. Ha Dudley Future nevû kocsmájának teraszán ülsz, abban a kocsmában, amely dicsekszik vele, hogy a világon elsõként ott fõznek és mérnek sört – egyébként pocsék sör, de évrõl évre javul –, nos: itt ülve ruháik szerint megkülönböztetheted az embereket. Az atlantidák turbánt és házilag szõtt tógát viselnek, a többiek kifakult, ócska uniformist. Az elõbbiek úgy festenek, mint az õslakosok: nyugodtak és megelégedettek, az utóbbiak, mint a turisták: nyugtalanok és egy kicsit gyanakvóak. Valamennyien délnyugat, az úgynevezett operációs-zóna felé figyelnek. Az elõbbiek derûsen és egy kicsit unatkozva, az utóbbiak idegesen és teli kellemetlen érzéssel, mint egy repülõgép utasai, akik már rég várnak a gépükre, és egyik napról a másikra csak hitegetik õket.

A Castle Harbour öblöt és a St. George-tót nyugatra fekvõ lagúna nagy részét, fel egészen az északi sziklazátonyig feltöltötték, a terep minden egyenetlenségét elsimították földgyalukkal, és pontosan nivellálták a felületet. Körülbelül nyolc kilométer hosszúságú és öt kilométer szélességû ez a terület. A közepén van egy magas alapzat, ezen építették és helyezték el a kísérleti tömegeket, amelyekkel évszázadok óta "el akarják kapni" a megoldást, de mindhiába. Senki sem tudja pontosan, hogy mire való ez az egész. Egész csomó szakértõ benne van ebben a dologban, és van egy rakás berendezésük. A legplauzibilisabbnak még – az látszik, hogy nehéz dolog a visszaszállító erõt térben és idõben eléggé összefogni. Száz meg száz négyzetkilométerre és hosszú idõtartományra fröccsen szét. Emlékeztek még arra a zûrzavarra, amely a hetvenes évek közepén az úgynevezett Bermuda-háromszög körül keletkezett? Nem volt az olyan nagy humbug; mint ahogy a tudósok beállították. És a boszorkánykonyhát biztosan a felsõ körökbõl fûtötték alá újra, meg újra, hogy a történteket még obskúrusabbakká, még kevésbé hihetõekké tegyék. Az emberek ugyanis bizonyos szorongással sejteni kezdték, hogy mi játszódhatott le ezen a földrajzi ponton, amikor a haditengerészet támaszpontján hatalmas idõgépeket helyeztek üzembe, és több millió megawattóra nagyságrendû energiát küldtek a múltba, minden ellenõrzés nélkül. Így azután hatalmas anyagtömegek kerültek, nyílt nehézségi erejükkel együtt át az idõn ide, és isten irgalmazzon annak a hajónak vagy repülõgépnek, amely örvényébe kerül ennek a mesterséges gravitációs mezõnek. Ez a mezõ rekurzív módon végigszáguldott az idõvonalon, abból a célból, hogy anyagot hozzon vissza a múltból.

Az aztán a megrázó színjáték, amikor ennek a chronotronikus viharfrontnak a maradványai elérik Atlantiszt. Az emberek mintegy megbabonázva bámulják a hatalmas, betonból készült mesterséges fennsíkot. A még éppen hogy világos fény megzavarodik, a levegõt egyszeriben elektromosság tölti be. A kísérleti tömegekbõl lidérces sugárkötegek áradnak ki az elsötétedõ égre. Sistergõ csapásokkal sülnek ki a villámok. A tengerbõl vízoszlopok emelkednek, a szárazföld belsejében néha vergõdõ halak hullanak le, amelyeket a vihar magasan a levegõbe ragadott. Az ég néha feketére színezõdik, és forró, száraz, pokoli fuvallat terjeng a város felett; olyan, mintha az eónok méhébõl jött volna. Máskor meg nyár derekán hózápor hullik, és százfontnyi súlyú darabokból álló jégesõ.

Egypárszor magam is kimentem a zónába egy-egy ilyen ítéletidõ után, Nyomasztó érzés fogja el ott az embert. Általában elkerülik ezt a platót. Az ember úgy érzi, hogy bármely pillanatban megragadhatják, és valami sötét szakadékba vethetik. Egyébként por és futóhomok fedi, és a legmeglepõbb dolgokat lehet ott találni.

– Egy jegygyûrû: R. F. 16. 1. 1873. De a legfigyelemreméltóbb az, hogy a sima, belsõ oldala kívül van, a gömbölyû külsõ meg belül, mintha valamilyen hatalmas topológiai erõk kifordították volna. Ez itt egy alumínium névtábla töredéke: felül "... RAY"-t lehet felismerni, valószínûleg egy név utolsó szótagja, felette "773" és alatta: "...ORCE", biztosan egy kutyabiléta darabja, akinek a gazdája az Air Force pilótája volt, és Murraynak vagy valami ilyesminek hívták. Meg ez: két aranykoronás fog, amelyeket egy aranyhíd köt össze. Az ott egyértelmûen egy emberi hüvelykujj, teljesen dehidrált és mumifikálódott állapotban. Itt egy negyedcolos csavar, amelyet egy hihetetlen erõ deformált. Ez a darabka réz egy hajóarmatúrából származik, hiszen itt van az oldalára gravírozva a nóniuszskála és a hetes meg a nyolcas szám.

Paul visszahullatta leleteit a bõriszákba. – Az idõ hordaléka. A nyolcvanas évek gépei által elõállított hullámtörésekbõl származó hordalékok, a múltba lökve és a partra vetve. Némely gép úgy látszik, nem úgy mûködött, ahogyan azt elképzelték – mondta Paul vállat vonva. – Az atlantidák mindenfélével próbálkoztak, hogy jó tanácsokat küldhessenek a jövõbe, küldtek oda szembetûnõ anakronizmusokat, elpusztíthatatlan idõkapszulákat, úgyszólván egy nagy csomó chronotronikus palackpostát, de úgy látszik, egyik sem érkezett meg: Talán ismeretlen partokra vetõdtek, ahol nem laknak. emberek, vagy méhébe zárta õket a Föld; és soha többé nem adja vissza.

Miután hét hónap óta egyetlen materializáció sem történt, és a legutolsó landolás már tizenöt hónapja mögöttük volt, egyhangúlag úgy döntöttek, hogy felszámolják az erõdítményt.

Az elsõ regisztrált landolás utáni ötvenedik év augusztusának tizennyolcadik napja volt ez. Naplójukat berekesztették, aláírták nevüket, s datálták az okmányt; azután ólomkazettába tették az egészet, egy idõszondába, elpusztíthatatlan plasztikba zárva, és elásták a Monte Lapanun.

Valamennyien könnyû szívvel tették ezt, mert már semmi sem fûzte õket ahhoz az idõszektorhoz, ahonnét származtak, s amely az emberi kultúrának virágkora lehetett volna, ha más csillagok ragyognak felette, mint a becsvágyó tábornokok váll-lapjainak csillagai.

Észak felõl szabad telepesek érkeztek, akik hallottak volt az erõdítmény megszüntetésérõl, és nem érezték magukat biztonságban. Egynéhány, Afrikából érkezett kereskedõzsoldos is a fedélzetre szállt. Atlantiszban egész vagyonnak számító tigrisprémekkel és karmokkal vásárolták meg az átkelést, kitûnõ, arab kézimunkájú szablyákkal, bizarr formájú arany és ezüst ékszerekkel, válogatott bõrmunkákkal.

– Melyik idõszakból származnak ezek a dolgok? – kérdezte Steve egy kereskedõtõl. Az a vállát vonogatta, és arabul felelt. Steve nem értette, mit mond.

– Úgy véli, hogy ezek a dolgok idõtlenek – válaszolt egy másik, és sötét arca mosolyba rándult. – Nem érti, amit maga kérdezett.

Steve elõvette Howard Harness feljegyzéseit, és beléjük lapozott. Davy melléje somfordált, és körbeszaglászta a szívós, zöld-fehér csíkos komputerpapírost.

Mexico City – AP: Tegnap az esti órákban szinte csodaként menekült meg az agg Habsburg egy merénylõ golyóitól, aki a Császárság Terén álló katedrálisban tartott vecsernye után a Nemzeti Palotába távozó monarchát megleste. A császári család tagjai közül senki sem sebesült meg. A császár testõrei közül egy meghalt a golyóváltás során. A merénylõt sikerült elfogni. A Guardia Nacional jelentése szerint tagadja, hogy a trockista gerillák valamelyik városi csoportjának tagja volna, de kijelentései ellentmondásosak. Bár külseje arra utal, hogy latin-amerikai származású, a merénylõ nyilván hosszú idõn át külföldön tartózkodott. Erre utal külföldi akcentusa, s néhány tárgy, amelyet találtak nála.

ROSSZ MUNKA!, írta Harness a nyomtatott szöveg margójára, s alája ezt: Murchinson szerint lefejezték. Steve hagyta, hogy a végtelen szalag átcsússzék ujjai között, és megvizsgálta az idõvonalak probabilisztikus hálózatát. Egyes pontok ki voltak emelve.

Steve behunyta a szemét. Augusztus 16-án négyszáz férfi, tizenöt lóval és hat ágyúval bevonult Zempoalába. Kétszáz tamanes cipelte a szakállas puskákat, az egyéb nehézfegyvereket meg az élelmiszereket pedig a lovasok és a fõtisztek. Három napon át törtettek elõle a forró, nedves síkságon és a moszkitókkal teli mocsarakon át, harcok között, a tierra calienté-n. A negyedik napon kezdtek felfelé haladni a Cofre de Perote nyirkos emelkedõin. Az út egyre meredekebbé vált, kimerülten érkeztek fel a sziklába vájt lépcsõzeten Jicocimalchóba. Az alkonyati fényben megpillantották a dél felé fekvõ Sierra Madre tömegét, amelybõl kimagaslón az Orizaba makulátlan piramisa. E hegyláncolat mögött fekszik a magasföld, az egekig magasztalt ország, Tenochtittán aranyvárosa.

Az este csípõsen hideg. A katonák kegyetlenül vacognak átizzadt, pamutbéléses zekéjükben. A pirkadat elsõ fényénél tábort bontanak, s belépnek a szorosba, amelyet õk Puesto de Nombre de Diosnak neveznek el. A teherhordók csak lassan haladnak, a lovakat kantárszáron kell vezetni; a levegõ egyre ritkább, egyre fagyosabb, ember és állat lélegzete illékony párafelhõt alkot, s a nap vörösen bukkan elõ a parti párából. Felragyog elõttük az Ovizaba hóval fedett csúcsa; a szurdokokban még köd fekszik. Az út zegzugosan halad felfelé, a völgy összeszûkül.

Egy ló nyihogva a magasba szökik, hátrazuhan a földre, magával rántva gazdáját, aki kantárszáron vezette. Körös-körül lángokádó kráterek nyílnak és árasztanak halált, testek halmozódnak egymásra rángatózva, a páncélozott lövedékek szórása széttépi a gyapottal bélelt bõrzubbonyokat, szétzilálja a felszerelést, mint a papírkartont, feltépi a lovasok testét; porlanak a sziklák, gellert kapott. lövedékek vágnak csikorogva a reggeli égbolt felé. Cortés látszik egy mesterlövész távcsövének célkeresztjében, ahogyan a becsapódások közepette összegörnyed, majd összeroskad, keze pajzsának köldökén, cizellált kardpengéje tokjából félig kirántva; zekéjébõl bugyogva tajtékzik elõ a vér; egy rémülten pillantó szem, amelybe nyomban beleszakít és molekulákká tép egy találat, egy sisak, amelyet elönt a vér, a csontok szilánkjai közül kibuggyant agyvelõ, s mindezek felett a szüntelen kalapálás ritmusa, egy borzalmas haláltánc üteme.

Tíz percen belül mindennek vége volt. Átállítottak egy váltót. A semmibõl jövõ halál, amely könyörtelenül leszámol egy hosszú, tragikus történelemmel, amely épphogy elkezdõdött. Csírájában elfojtották.

Keresztes lovagok, mondta magában Steve. Mintha az õket törvényszerûen követõ református társaság egy hajszállal is különb leendett volna. Mintha nem, lett volna éppen ideje, hogy az indián katonai diktátorok vérszomjas papuralmát a világtörténelem szemétdombjára lökjék!

De a fehérek talán nem is fedezték fel Amerikát, és nem is gyarmatosították. Kolumbusz talán mit sem sejtve hajózott Ahuizolt parti ágyútelepeinek tüzébe, amelyeket a jövõ egyik jóindulatú hatalma tukmált rá, egy kis csoport kínai vagy japán katonai tanácsadó formájában, akiket elküldtek a kacika udvarába. A tengert járó az India csábító partjaihoz s az eltûnt, a Sargasso-tenger által elnyelt fûszerszigetekhez vezetõ utat kutatja. Egyetlen hír sem jutott el az Óceánban fekvõ új földrõl Európába, senkit sem csalogattak semmiféle mérhetetlen aranykincsek. Ugyan ki fogja megfizetni a legközelebbi expedíciót?

Bevonják a vitorlákat, kidobnak egy mélységmérõt. Az emberek meztelen felsõtesttel állnak a fedélzeten a kora hajnal hûvös levegõjében. A csillagok lassacskán elsápadnak az ónos színû pirkadatban. Egy partvonal fekszik elõttük. Mind lenyûgözve állnak, tapogatják magukat, hogy megbizonyosodjanak: nem álmodnak. Lám csak: õk, akik a határtalanra kényszerültek, nem vitorláztak végig a földkerekség szélén, s nem zuhantak bele a szakadékba. Elérték a földet, ahogyan azt az admirális megígérte.

Indiánok. Vajon barátságosan fogadják-e õket? Kérges, só és napfény marta kezek keresztet vetnek. Itt-ott valaki egy amulett után tapogatózik ezt mormogja: "Salvador", és szégyenlõsen a pallóra köp. Némelyek azt hiszik, hogy már egzotikus fûszerszámokat szimmantanak: a cimet és a vanília szelíd illatát, a mólón felhalmozott teabálák kellemesen izgató aromáját, értékes faanyagok hûvös kipárolgását. A nappal majd le fogja leplezni azt, amirõl a távoli utakat megtett velenceiek beszéltek; Cathay országát, Zipangu szigetét, a márványból és aranyból épített palotákat, a hatalmas városokat, amelyek felett a nagy kán sárkányos selyemlobogója leng; s a hatalmas kikötõket, amelyek nyüzsögnek az ezer mérföldekre fekvõ partokat megjárt hatalmas hajóktól.

A császár követe üdvözletet int nekik, és közeledik feléjük. Hátassárkánya felágaskodik, csengõ acélcsömpöléssel korbácsolja a levegõt, tömzsi testének pikkelyes páncélja fényesen csillog a reggeli fényben, zümmögõ ezüsttárcsával felékesített farka felmered; üvöltését mérföldekre hallani, ahogyan méltóságteljesen folytatja útját; elébük jön, hangja már mint a mennydörgés, szája kinyílik, és tüzet okád. Fény borítja be õket, de nem a pünkösdi megvilágosodás fénye; hanem a napalmé.

A fedélzet egy pillanat alatt pokollá változik, eltorzult arcok, elformátlanodva kiáltásra nyílt szájak a hamuvá égett szakállak között, összeomló árbocozat, lángoló vitorlafoszlányok, amelyek lobogó lánggal égõ embereket cibálnak magukkal; a tûzhalálra szántak a korláton át a vízbe ugranak, de az nem képes kioltani a tüzet. A sárkány pedig szakadatlanul okádja rájuk, míg csak parázsló roncsok nem fedik a tengert, amelyeket tovasodor a lassú hullámverés. Azután lövések szántják át meg át a halálos szõnyeget, amíg már egyetlen, deszkába vagy elszenesedett vitorlarúdcsonkba kapaszkodó kéz sem látható.

– Már húsz éve ezen dolgozott. Néha vitatkoztunk errõl.

– Ez a legvonzóbb historiográfia, amit ember csak el tud képzelni, Steve. A nappali álmok fontosak. A történelem soha meg nem valósult, iszonyatos lehetõségei. Ahol a valóság egy meglepõ pillanatra kaput tár, és szabad kilátást enged egy másik realitásra – no igen: azokon a pontokon vannak az emberi fantázia tárnái. És ha ennek a világnak egy szép napon csakugyan szét kell hullania, akkor lakóinak fantáziahiánya miatt hullik majd szét.

A delfinek melléjük szegõdtek. Új életteret mentek keresni, s ez felpezsdítette, féktelen jókedvre hangolta õket. Még nem hasonlítottak azokra az elegáns, sima lényekre, ahogyan Steve emlékezett rájuk; rövid szõrû, sötét-sûrû bundájú állatok voltak, fejük hegyes orrú, állukból szakállcsutak sarjadt; játékos fickók, arckifejezésük ravasz, evezõlábuk karmokkal felfegyverzett. Felszöktek a hullámok közül, megvetõen fújtak, megpillantva a lomha jármûvet, azután újra eltûntek elemükben.

A bárka továbbvánszorgott. Álmos, forró szél játszott kedvetlenül a vitorlával. A kapitány nyugat-északnyugat felé tartott. Útjuk hetediknapján felmerült elõttük a láthatáron a Baleárok tömbje. Az ég befellegzett, a szél nyugatira fordult. Esõ korbácsolta végig a barázdált, ólomszürke tengert; a hajó recsegett-ropogott.

Értelmetlen dolog lett volna a viharos nyugati szél ellen küzdeni; a kapitány már kora délután szorosan a part felé kormányoztatta a hajót, hogy alkalmas kikötõhelyet keressen. Víz söpört végig a fedélzeten, esõ dübörgött a palánkokon, dobolt a ponyvákon, amelyek alatt elrejtõztek. A csuromvizes burnuszú és csöpögõ turbánú matrózok küszködtek a hajókötelekkel, hogy biztonságba helyezzék a vitorlát. Vízre bocsátották egy csónakot, és a bárka orrához kötözték. Az evezõk vízbe merültek. A kapitány szél ellen vontattatta a bárkát.

– Mi ez? – kérdezte Steve egy figyelemre méltó sziklacsoportra mutatva a szél felõli oldalon. Két esõfutás között emelkedett ki az a sötét háttérbõl.

A bárka egészen lassacskán elhúzott a sziklaváll alatt. A szikla emlékmûbõl mintha különös fenyegetés áradt volna; erõs volt, dacos és mégis, mint egy kõbe vésett szemrehányás. Milyen vakmerõeknek kellett is lenniök azoknak, akiket beledobtak ebbe a világba, és senkit-semmit nem találtak itt, gondolta Steve. Ádám egy befejezetlen Paradicsomban. Elképzelhetetlen, hogy mi mindenen kellett ezeknek az embereknek átverekedniök magukat. És még inkább csodálatra méltó ennek; a mûvésznek a munkája, akiben napi veszõdségei után volt még erõ ahhoz, hogy belekezdjen ebbe a gigászba, amelynek befejezése elõtt meghalt.

A bárka csak a sötétség beálltával ért partot. Másnap reggel kivitték a szárazföldre, és a pásztorok kihajtották a rétekre az állatokat. Rick, Bailey és Jerome vadászni indultak; két kereskedõzsoldos és egy valahai telepes csatlakozott hozzájuk. Elejtettek egy kis, tapírhoz hasonló állatot és egy hatalmas szarvast, amelynek vállmagassága jó három méter is lehetett. Jerome lõtt egypár vadkacsát, és megpróbálta rávenni Davyt az apportírozásra, de a kutya túlságosan együgyûnek bizonyult, és nem figyelt a parancsszóra. A kapitány friss ivóvízzel töltette meg a tömlõket, és tartalék húst süttetett.

Ideiglenes lombsátrak védelmében gubbasztottak, belebámultak a parázsló tûzbe, amely felett hússzeletek lógtak, lassan pirulva.

S akkor feltûnt a parti sûrûbõl egy világos bõrû, szakállas és vállig érõ hajú alak. A lénynek rövid, szõrrel teljesen benõtt Iába volt, és szokatlanul hosszú karja: mindenképpen sokkal erõsebb felépítésû volt, mint egy átlagos vakarcs, és majdnem olyan magas, mint egy felnõtt ember. Teste körül durván cserzett kecskebõrt viselt, amelyet vállánál csontcsat fogott össze, átvetve rajta ugyancsak kecskebõrbõl készült vizestömlõ és táska lógott. Övében hosszú, keskeny kés lapult, amely némiképpen szuronyra emlékeztetett. Igen, egy bajonettpenge, ismert rá Steve, csakhogy nagyon régi volt, és az elmúlt évtizedekben újra és újra kiélesítették. A figyelemre méltó fickó fonott, összetekert bõrkorbácsot tartott jobb kezében.

– Nem közülünk való – mondta végül Goodluck. – Ez egyike az utolsó fõsztöknek, azt mondja, és a gyerekeivel együtt a nyugati földre akar eljutni. Itt már évrõl évre nehezebben megy a vadászat.

A kapitány a fejét csóválta. Két matróz megpróbálta leszakítani fõsztöt a hágcsóról, de az izmos, szõrös karjaival állhatatos biztonsággal tartotta, és majdnem beletaszította a vízbe a matrózokat.

A fõszt metszõ füttyöt hallatott. Abban a pillanatban két gyerek tört ki a bozótból, és úgy villantak közelebb, mint két menyét. Mire a matrózok felfigyeltek volna, már mind a hárman a fedélzeten voltak.

A fõszt egy marokra való, arasznyi hosszúságú kardfogútigris-karmot tartott a kapitány elé, fizetségül az átkelésért.

Steve figyelte a két gyereket. Pucérak voltak, és koruk ellenére – a fiú talán nyolc-kilenc lehetett, a lányka egy-két évvel fiatalabb – egész testük rendkívül erõsen szõrös volt, bár szõrzetük inkább lágy bundának hatott. Egymáshoz fonódva lekushadtak egy szegletben, bátortalanul körülnéztek, és tüstént valami szexuális játékba fogtak. Az öreg fõszt korbácsa közébök csapott. Szétugrottak egymástól.

Egy csepp víz az óceánban, mondta magában Steve, és együttérzõ pillantást vetett Elmer Trucyra. Vajon a mi utódaink second-oknak fogják nevezni magukat, és éppolyan fájdalmas beszédtelenségben fognak puszta életben maradásukért küzdeni, mint a first-ök utódai, ahogyan magukat nevezték; a beszédtelenség, ami azután még távolabbi múltba vetette õket... Elmer, a galaxis még sokáig betelepületlen marad, s talán örökre megmenekül az embertõl.

A hajó útnak indult, kisiklottak a nyílt vízre. A friss tenger kék volt, a szél tajtékot tépett fel róla, s megtöltötte a vitorlát. És az esték, amelyek felé hajóztak, levendula- és rézvörös színûek voltak.

Útjuk tizenkettedik napján nyugat. felõl felmerült a Pireneusi-félsziget fennsíkja. Hûvös, száraz, északkeleti szél alatt futottak, s jókora utat megtettek a Gibraltárnál beömlõ vizek észrevétlenül erõsbödõ ellenárjaival szemben. Szorosan a part mentén, állandóan nyugat-délnyugat felé hajóztak; amíg a messzi dél felé kiugró Gata-fok megkerülése után el nem érték az Almeira torkolatát. A délnyugati párában felismerhetõ volt az Alboran tömör tömege, amely több mint ezerméteres magasságban ugrott meredeken a tenger fölé,

A bárka elérte végsõ úticélját. Mind a kapitány, mind a legénység elhatározta, hogy átkel az Atlanti-óceánon, mert odaát több hasznukat tudják venni, hogy fennmaradjon az összeköttetés az amerikai kontinens és a sziget között.

– Mi a terve a hajójával? – kérdezte Steve a kapitányt, aki egy, a hatvanas éveinek közepén járó, egykori haditengerész volt, s már több mint harminc éve járta a medencét. Napsütötte arcából a kifakult turbán alól két világosszürke szem vizsgálta felmérõen Steve-et.

Megfordult, és parancsokat osztott embereinek. Az utasok lesorjáztak a fedélzetrõl, az állatokat és árukat kihordták a partra, Jerome kivezette a dzsipet az imbolygó fapallókon át. A hosszú csend után barbárnak hatott a motor erõs dübörgése. A tevék ugráltak és szemüket forgatták. Volt dolguk vezetõiknek, amíg megnyugtatták õket.

– Csábít a távolság – mondta Steve. – Csábít ennek az el nem készült világnak mérhetetlen távolsága. Az ember egyszer majd Afrikából fog származni. Ott kezdõdött meg a teremtés hatodik napja. Talán megadatik nekem, hogy néhány pillanatot átéljek és lássak ebbõl.

– Fel fognak falni, még mielõtt egyetlenegyet pislantasz. És teljesen magad leszel.

– Moses egyik fiával északra vándorolok, hogy megnézzem magamnak azokat a régi, tengerparti romokat; keresni fogom a legendás Lac Mer partjait, amelyek mögött feltárulnak Ázsia térségei, ahol éppen most gyûrõdik fel a Himalája. Talán megtalálom az Amerikába vivõ szárazföldi utat, és ...

Huszonegy nap múlva megérkeztek Cádizba. A New Atlantis már horgonyon állt. Elõre gyártott elemekbõl készült, mélytengerek járására alkalmas, a múltba küldött háromárbocos volt:

Tanulóévei alatt Steve járt már egyszer Európában, s néhány napot Dél-Spanyolországban töltött. Úgy emlékezett Cádizra, mint egy világos, levegõs városra, s eszébe jutott a bevezetõ út mentén lévõ sóbepárlók súlyos szaga; a sóbepárlók, amelyekben a nap besûrítette a tenger vizét, s ahol álarcos férfiak halmokba gyûjtötték a szürkésfehér, száraz sót. Meg egy õsöreg étterem, amelynek magas boltozata alatt visszhangzott az evõeszközök csörgése és a vendégek hangja, s amelynek falai még a forró júliusi napokban is hûvösséget árasztottak, mintha évszázadokon át gyûjtögették volna össze. Algecirasból vágyakozva bámult át az afrikai partra, amelynek szegélye mögött városok rejtõztek, s nevük úgy csengett, mint az arany meg az elefántcsont, s szép rabszolganõk mahagóni színû bõrét és drága brokát- és selyemköntösöket idéztek fel. Akkor megesküdött rá, hogy képzelete eme világába soha nem fogja betenni a lábát, mert érintetlenül akarja megõrizni azt, a maga legendákkal befont fényében és pompájában. Most pedig fel fogja keresni ezeket. A mai valóságtól ugyan éppolyan távol vannak, mint az akkoritól, de van egy felbecsülhetetlen elõnyük: még láthatatlanul szenderegnek a jövõ méhében, még nem szétbomlott kadáverei egy ragyogó múlt lehanyatlott nagyságának.

Közben már eloldották a New Atlantist, kibontották fehér vitorláit; estére elhúzott, és eltûnt a horizont mögött.

Álltak a gibraltári szoros sziklás hátán, amely valamikor elzárta az Atlanti-óceán vizét a medencétõl. Steve öt teherhordó és hátastevét vezetett kantárszáron; Jerome elõkészítette az útra a dzsipet és utánfutóját, telerakta tartalék kannákkal, élelmiszerrel, fegyverrel és lõszerrel.

Mennydörögve s több mint nyolc kilométernyi szélességben zuhant a víz a mélységbe – az áttörés még távolról sem volt olyan méretû, mint késõbb. Szemük elõtt néha felvillant ezer meg ezer hal ezüstös teste, amelyeket az erõszakos áradat magával ragadott, át a peremen; a teremtés túláradó bõsége, élet, amely az egyik csészébõl a másikba ömlik. Kelet felé vízpára emelkedett a zuhatag felett. Olyan dübörgés volt a hûvös, nedvességtõl terhes levegõben, hogy tulajdon hangjukat is alig hallották.

– Élj boldogul! – kiáltott vissza még egyszer Steve, és elõreösztökélte hátasállatát. Nem nézett hátra, a zubogó vizek mentén tevegelt lefelé a völgybe, követve a folyót, vissza Almeira öbléig, ahol a bárkát lehorgonyozták.

A Gibraltár körüli harcok idején egy derék katona azt a hõstettet hajtotta végre, hogy a göröngyös úton, amely az egykori hegyháthoz vezetett, elásott egy aknát.

Jerome azonnal meghalt. Egy szilánk vágott be az álla alá; átvágta a szájpadlást, átfutott a jobb homloklebenyen, és a fejtetõn át távozott.: Snowballt, aki mellette ült, valósággal szitává lyuggatták a szilánkok; kirepült a jármûbõl, és egypár perccel késõbb õ is halott volt. Goodluck a hátsó ülésen ült, szintén kirepült a kocsiból, súlyos sebesüléseket szenvedett, és elveszítette az eszméletét.

A robbanás ereje elszakította az utánfutó kapcsát, és összetörte az utánfutót. A dzsip fara is a magasba repült, de a jármû újra a négy kerekén ért földet. A kormánynál ülõ halott Jerome-mal együtt lassan csúszott bal felé, szétroncsolt abroncsain, le az útról, le a völgybe, egy iszapos tavacskába. A víz közepén nyugvó helyzetbe került, azután lassan kezdett elsüllyedni.

Davy mint egy õrült, úgy ugatott a mélybõl feltörõ buborékokra. Amikor elenyésztek, keserves szûkölést hallatva megfordult, s felügetett a meredélyen. Orra vérzett és egész testében reszketett.

Egyszerre, mintha az állatok dobrokolásán és fújtatásán át kutyaugatást hallott volna. Felnézett, Másodpercekkel késõbb felbukkant az izgatottan kaffogó Davy: odaügetett a patakhoz, és mohón ivott. Aztán megint idegesen viselkedett, követelõen ugatott Steve-re.

Az állat szûkölve jött közelebb, és aggódva behúzta farkát. Steve megfogta a nyakánál, és alaposan megvizsgálta. Sebes volt a pofája, mintha lövés érte volna. Szügyén, közvetlenül jobb elsõ lába. mellett újabb sebet fedezett fel; alig varasodott még be, s olyan volt, mintha horzsoló lövés érte volna.

– Remélem, elég okos vagy ahhoz, semhogy bolondot csinálj belõlem – mondta. A kutya a nyomában ügetett. Steve nyugtalan lett. A hõség ellenére gyors vágtára ösztökélte az állatokat. Amikor felért egy magaslatra, rövid pihenõt tartott, és távcsövén át nyugat felé nézett, de semmi mozgást nem észlelt.

Vajon másra határozták magukat a barátai? Õutána indultak volna a dzsippel? Valószínûtlen. Az Almeira völgyéhez vezetõ ösvény, amelyet a fennsíkon építettek, tulajdonképpen kerülõút volt, de még egy terepjáró is lényegesen jobban használhatta, mint a partszegélyt. Valami baleset érte volna Jerome-ot? Szandálja sarkát nyugtalanul hátasa oldalába vágta. Két óra múlva elõtte volt a hegygerinc, ahonnét reggel elindult. Bal kéz felõl az Atlanti-óceán vizei mennydörögtek a mélybe. A levegõt megtöltötte a vízpára. A só égette a bõrét.

Steve leugrott a nyeregbõl, a hátára hengerítette Goodluckot, és gondosan megvizsgálta. Felsõ combjain két, rút kinézetû seb volt, két további a bal csípõjén és egy a vállán. Nyilvánvalóan gránátszilánkok okozták. Sok vért veszíthetett, és úgy látszott, hogy a teljes fizikai összeroppanás szélén áll. Segíthetne rajta? Steve egy összegöngyölt pokrócra fektette Goodluck fejét, vízzel locsolta, azután kimosta a sebeket, amennyire tudta. A fájdalom eszméletre térítette a sebesültet; nyögve összehúzta magát, két könyökét gyomrára, térdét szinte a homlokáig húzta.

A vakarcs ránézett, szemében sötét félelem bujkált, nyelvével megnedvesítette ajkát, és akadozva beszámolt a történtekrõl. Steve úgy érezte, megfagy a vér az ereiben.

– Figyelj rám, Goodluck – mondta aztán. – Nem tudom kiszedni a szilánkokat a sebeidbõl. Vagy maguktól kilökõdnek; vagy betokosodnak, és benne maradnak a testedben. Ha szerencsénk van, újra lábra tudlak állítani. Nem rosszak a kilátások. Sok vért veszítettél ugyan, de a lécfontosságú szerveid nem sérültek meg. Különben nem tudtál volna ilyen messzire eljönni.

Nagyon lassan haladtak. Steve éjszaka õrködött, és gyakran egész nap szundikált a nyeregben. Érezte a teve tempósan rázó mozgását, ahogyan fújtatva, biztos léptekkel keresi az utat a nyugati medence sóbepárlói felé. Az egykor nap égette és póros tövisbokrokkal borított lejtõk most finom zöld színben pompáztak, amerre csak nézette a szem. Ha déli szél fújt, a felhõk északnak szálltak, s befedték a Pireneuei-félsziget lankáit. A legtöbb növény, amely eredetileg itt, az egykori tenger száraz, sós talajában gyökeret vert, már elmerült a nedvesség érintésében; újabbak vetették meg lábukat, és meggyökeresedtek. Hamarosan egész Európa más arcot fog mutatni. Az Alpoktól északra lévõ pálmaligetekre hó fog hullani, Európa hatalmas antilop- és gnúcsordái délre fognak húzódni, s velük együtt az oroszlánok, a tigrisek, leopárdok és más ragadozók-már amennyire Darwin palettája mutatja ezt. Csak a masztodonok lógnak itt maradni, amíg csak át nem vándorolnak a hóba fulladt erdõkön, kétségbeesetten kutatva táplálék után, mert a Földközi-tenger vizei elzárják elõlük az Afrika legelõihez vezetõ utat. És egy kérlelhetetlen telet követõ tavaszon ki fognak halni.

És maradni fognak az ember elõdei, a boiseik éppúgy, mint a vakarcsok, és helyt fognak állni a jégben, a hidegben. És amikor majd a vándorló állathordák után õk is délnek húzódnak, meg fogják tanulni, hogyan kell legyõzni az akadályokat, igen, a legfontosabb feladata lesz az emberi életnek az akadályok legyõzése. S egyre nagyobb készséget fejlesztenek ki magukban erre. Késõbb azután már nem lesznek legyõzhetetlen nehézségek: ellenséges környezet, hegységek, vágtató patakok, hidegbetörések, víztükrök, fogak és karmok, hús és láb akadályai, azután a tér, végül az idõ; de az ember bárhová kerüljön is, mindig bele fog ütközni egy akadályba, amely örültségek elkövetésére fogja ingerelni – s ez saját maga.

Steve felpillantott, szájkendõjét oldalvást betûrte turbánja alá. Már két hete az õszben tevegeltek, amely most mintha végtelen nyárnak tettetné mayát: Goodluck a maga nyugtalan álmát aludta; Davy elõttük ügetett; mindig párhuzamosan annak a víznek partjával, amely egykor a Földközi-tenger lesz. A tenger, amely minden évben egy méterrel, késõbb még gyorsabban emelkedik, ha a gibraltári vízesés majd mélyebben belemarja magát a kõpadba, és kimosódik a tengeri út keskeny rése. Ennek ellenére egy teljes évezredig fog tartani, amíg a hatalmas medence megtelik, és két évezred elmúltán is lesz még szárazföldi átjárás Szardínia meg Szicília és Afrika között. Az állatok ezeken át melegebb vidékekre menekülhetnek, mielõtt megbéklyózná Európát a majdani, évmilliókig tartó jégkorszak bilincse, amely átnyúlik a távoli jelenbe, s amelynek hatalmas jégnyelvei csaknem minden életet kioltanak az Alpoktól északra.

– Gyere – mondta. Nem fordult hátra, egyenesen kelet felé tevegelt, szemben a felkelõ nappal.

A tizennyolcadik nap estéjén megérkeztek az Almeira torkolatához. A vízbe merült fák között szilárdan állt a lehorgonyzott bárka, úgy, ahogyan otthagyták. Steve kieresztette a tevéket a mezõre, hogy telizabálják magukat.

Steve, miután minden rendelkezésre álló tömlõt megtöltött friss vízzel, egyenkint fedélzetre vezette az állatokat, szorosan kipányvázta õket, és eloldottá a hajó köteleit. Azután felvonta a vitorlát – csak vonakodva duzzadt meg a gyenge, nyugati szélben –, és kikormányozta a hajót az áramlatba. Azután jól megkötötte a kormányt; ahogyan a kapitány tanította, és leült Goodluck mellé. Megvizsgálta a bûzlõ sebeket, kimosta belõlük a gennyet, és magasra felpolcolta a lábát, hogy a daganat visszahúzódjék.

A vakarcs lázas volt, erõs kis ökleivel néha morogva maga körül csapkodott. Steve töprengett, nem kellene-e lekötnie, de azután nem volt szíve hozzá. Úgy látta, hogy nem fogja tudni átvinni magával, de mindent el akart követni, hogy utolsó napjaiban könnyebbséget nyújtson neki.

Elég nehéz dolog volt Goodluckot táplálni, de Steve nem veszítette el a türelmét. Davy figyelte õket, és minden alkalommal, amikor a vakarcs visszaöklendezte a táplálékot, félig szemrehányóan, félig vágyakozva morgott.

Steve, Goodluckot ellátva, szundikált egyet az árnyékvetõ ponyva alatt. A szél lassacskán elült, az árbocozat nyikorgott a csillámló távolságokon átlüktetõ áramlat ritmusában; ragyogó dél ömlött rájuk. A napsütés úgy feszült a tenger fölé, mintegy fénybõl épült dóm. E mérhetetlen idõközökben, amikor mintha megállott volna az idõ folyása, s a nap mintha odasült volna a zenithez, szavak jutottak eszébe, amelyekrõl azt gondolta, hogy már évszázadokkal ezelõtt elfeledte – angyalok által letaszított napokról szóló szavak, angyalokról, akik a földkerekségre ürítik a harag csészéit. Néha elszorult a szíve, fájdalom szorította össze a mellét. Olyankor a korláthoz kúszott kihányta magát, nyöszörögve megkapaszkodott, míg végül megjött az ereje ahhoz, hogy hûvös vizet csapkodjon arcára, és megnedvesítse homlokát. Késõbb, amikor a só már rászáradt homlokára, néha olyan érzése volt, mintha pókok futkároznának szemüregében ki és be, hogy azután a sötétségben majd fészkükbe fonják öntudatát.

Újra és újra ugyanaz az álom lepte meg. Egy magas pontról – sosem jutott el odáig, hogy tulajdonképpen mi is van a Iába alatt, de mintha egy fa lett volna, erõsen egy sziget talajába kapaszkodva gyökereivel – egy part felé nézett, amelyen egy sötét, olajos pocsolya lüktetett, egy renyhe, lassan mozgó, bûzölgõ posvány; ebbe torkollottak a Föld összes vizei, s minden élet elpusztult benne. A partvonal mögötti láthatárig dûnék húzódtak -krétafehér, hihetetlenül metszõ fény világította meg õket. Felettük meghökkentõen sötét égbolt feszült, mintha valami hihetetlenül nagy Nyári szél fútta volna tele az atmoszférát, és a Föld arculatát martalékául hagyta volna a kozmikus viharoknak. S a Föld hirtelen megmozdult, mintha egy hatalmas földrengéshullám emelné és süllyesztené. A horizontról zúdult alá; kisimítva a homoktorlaszokat, és a völgyekbõl hegygerinceket építve. A levegõhiány ellenére határozottan forró, száraz sistergés volt, hallható, homok hullott a gerincekrõl; mint tajtékfoszlány, mintha a nyári szél fotonokat ütne ki a kristályok oldalából, és tiszta fénnyé változtatná át õket. És mint mindig, most is elfogta Steve-et az a bénító érzés, hogy annak a Földnek, amelyrõl Paul beszélt volt, nincsen semmi jövõje.

Este volt már, amikor felébredt. A nap már lenyugodott. Verejték lepte el, és nagyon kimerült volt. Négykézláb vergõdött oda Goodluckhoz, abban a biztos tudatban, hogy a vakarcs már halott. Ám Goodluck élt. Légzése gyenge volt, de szabályos: mélyen aludt.

Mélyet lélegzett, és megdörzsölte homlokát: Nyomasztotta a hõség. Belebámult a leszálló éjszakába.

Ez a kontár munka volna egész életem? – kérdezte szorongva. Valahogyan mindig azt gondolta, hogy valamiféle elõkészítõ próbáról lesz szó, amelynek lezárulásával fel fog emelkedni a függöny a valódi játék elõtt; hogy a szerepek gondosan ki vannak osztva, és mindenki önállóan uralkodik a magáé felett. Hogy senkit sem lehet kényszeríteni: teljesen készületlenül lépjen ki a színpadra, hogy tudatlanul vegyen részt egy játékban, amelyet nem ismer, amelynek cselekményét azonban már régen meghatározták.

De még kábult állapotában is biztosan tudta: ez volt az õ élete. S ez az élet úgy futott ki az ujjai közül, hogy visszacsinálni már semmit sem tud, hogy a váltóátállítások, amelyeket gondtalan kézzel végrehajtott, abban a könnyelmû hitben, hogy ami ezekbõl következik, az mindig korrigálható lesz, visszafordíthatatlannak bizonyultak. És ez a bizonyosság úgy nyomasztotta, mint egy hegység, mint az idõbõl való hegység, amelyet mellére halmoztak. S mindez pusztán azért van így, mert azon a bizonyos reggelen – még piásan és könnyedén, mint a többiek – nem adta vissza a plasztikkártyáját, amikor belerántották ebbe a kalandba.

Úgy érezte, mintha egy számára túlságosan szûk ûrruhában volna, amelynek létfenntartási berendezései ki nem elégítõen mûködnek; mintha egy Space Shuttle irányító konzoljai elõtt ülne, alatta a halott Föld, kiégett salak, mint õ maga, élettelenül sodródva a jövõ felé. A rádió nem szólt, csak a csillagok elektromágneses dalát hallotta, a teremtés utózöngéjét, amely úgy verõdött vissza az Univerzum határáról, mint egy távoli part hullámverésének döreje: hallotta tulajdon lélegzetvételének zaját a szén-dioxid-elnyelõ edény szájrészében, miközben nesztelenül lebegett a mélység felett. Mélyen alatta a földi atmoszféra lélegzett, könnyed fodrozódás a fény, a felragyogó diffúz fotonzivatar peremén.

Rothadásszag érzett a levegõben. Tüdejét. súlyos levegõ ülte meg. Úgy érezte, hogy a Föld már nem képes megtartani õt halottként, hogy éjfél felé felemelkedik, megállíthatatlanul, a csillagok felé.

– Mi van veled, Goodluck? – zihálta, és rémülten meredt arra a felmagasodó sötét alakra, amely elfedte elõle a csillagokat. Érezte társa sebeinek rothadását, halálverejtékkel átitatott bundájának bûzét.

Steve rábámult az árbocra, amely egy felegyenesedett alak rémképével riogatta. Távol, keleten, kék-vörös villámok pattogtak, de vihar nem kerekedett. Virradatra maradt még egypár enyhe, párás, a légrétegek küzdelmébõl származó felhõréteg, de a felkelõ nap szétoszlatta õket.

Kelet felé hajóztak. Az ég tele volt napfénnyel, derûvel, a hullámverést sziki-ázó lándzsákkal tûzdelte teli az ellenfény. S így vitorláztak nap nap után, párás fénybõl szövõdött végtelen alkonyat felé, amely fölé, észrevétlenül, úgy borult a csillagos ég, mint egy könnyed felhõ.

Steve a Soumman torkolatánál a part felé kormányzott. A keleti párában ott feküdt az egykori landolózóna, mögötte pedig, távolabb La Galite. Valaha ott kezdte meg az egészet, ott robbant fel a cethal szíve, s megjelölte õt a tulajdon vérével: ott ütköztek össze egymással a realitások galaxisai.

A kiéhezett állatokat kihajtotta a rétre, ellátta Goodluckot, s leheveredett, hogy kipihenje magát. Aludt, mint akit agyonvertek, majd valami zizegésre ébredt, mintha a levegõ muzsikálna a fülébe. Davy szûkölt; s Goodluck nyugtalanul hányta-vetette magát.

Por csapott fel; Steve számára semmiféle berendezés nem volt felismerhetõ. Az alsó részbõl fémes ping-hanggal három vékony teleszkópláb pattant elõ, s szétterpeszkedtek. A jármû, amikor megállapodott, átlátszatlanná lett, felsõ része sárga, alul pedig – a szárnycsonkok. között, amelyek csak a kiegyensúlyozást szolgálták – fehér színre váltott. Elején tisztán kivehetõ volt a jelvény, amelyrõl hajdan Harald beszélt. A fedélzetbõl egy lézerágyú emelkedett ki, és könnyed mozdulattal Steve-re irányzódott.

Védekezve felemelte két kezét.

– Ne aggódjál – mondta a pilóta a maga furcsa, kemény itáliai nyelvén. Szava halkan hangzott a sisak alól. Félemelle kesztyûs jobbját, mire az ágyú csöve felfelé irányult, s akkor is úgy maradt, amikor ez a jobb kéz lehanyatlott.

Steve megnézte a védõruha ujjain lévõ jelvényt, s jobb karján ott látta a bárányt, a másikon egy kulcsot, rajta keresztben egy lézerfegyvert. Felette: CHRISTO SALVATORI

– Én az Úr egyik idõutasa vagyok – mondta a pilóta. – Egyik katonánkat keresem, aki ebben az idõszeletben dolgozott, és nem tért vissza.

A jelenség hozzálépett, letérdelt mellette. Igazított valamit a kesztyûjén, s ujja hegyével megérintette Goodluck felsõkarját. Homokszínû szõr hullott ki belõle, és egy tenyérnyi területen elõbukkant a sötét bõrfelület. A pilóta belekotort torniszterjébe, kihúzotl egy félgömb alakú, teknõs jellegû valamit, és a bõrre nyomta. A valami odatapadt és zümmögni kezdett. Goodluck kíváncsian és viszolyogva nézte. Kivícsorította fogait, sötét ajkai remegtek, de visszafojtotta hangját. És akkor sem rezzent össze, amikor, néhány perccel késõbb, eltávolították róla a készüléket. Bõrébõl három ponton vér szivárgott.

Mihelyt eltávolodott a készülék, megdörzsölte felsõkarját. Bõre viszketett, két apró sebhelyet észlelt, ahol a szondák behatoltak testébe.

Amikor Davy csaholni kezdett, Steve felébredt. Felült. Kipihentnek és erõsnek érezte magát; kilazult, és tettrekészséget érzett. Mennyit alhatott? Ez a figyelemre méltó álom... Emlékezett rá, hogy egy angyallal találkozott, ugyanúgy, mint egykor Harald, amikor mennydörgés jött az égbõl, amikor...

– Elég erõsnek érzed magadat?

Steve visszafojtotta nevetését, dévajul nyerges állatjának véknyába vágta sarkát, és elõreösztökélte. Úgy érezte, hogy a horizont mögött, túl a homályon, túl a csillagfényen várnak rá. És öröm töltötte el.

WOLFGANG JESCHKE A TEREMTÉS UTOLSÓ NAPJA

A német sci-fi író regénye a jól ismert "Bermuda-háromszög" rejtélyét dolgozza fel, melyrõl külföldön és Magyarországon is már számos elképzelés és magyarázat született. Ezúttal azonban nem természettudományos hipotézisek fejtegetésérõl van szó, vagy egy újabb elméletrõl a sok közül, hanem az idõutazások szédítõ dimenzióit sejtetõ és feltáró irodalmi mûrõl, mely olyan terrénumokra ragadja az olvasót, ahonnan úgy tûnik, nincs többé visszatérés.