Csigás Gábor
Műfordítása
 
 

Úgy esett, hogy Finn és hatalmas rokonai mind az Óriás Töltésen dolgoztak, hogy hidat verjenek, vagy ami még tán annál is jobb, erős földutat emeljenek, keresztül egész Skóciáig, amikor Finn, aki igencsak szerette a feleségét, Oonagh-t, fejébe vette, hogy hazalátogat, megnézi hogy boldogul a felesége a távollétében. Ígyhát kirántott a földből egy fenyőfát, lehasogatta róla a gyökereket és az ágakat, sétabotot csinált belőle - aztán nekivágott az útnak Oonagh-hoz.

Ezidőtájt Finn a Sokkonpantó Hegyen lakott, ami Cullamore-ra néz, a túlsó oldalon meredező jókora hegyre.

Az az igazság, hogy a ragaszkodás, amit a jó Finn a felesége iránt érzett, semmiképp sem tekinthető hazautazása teljes miértjének. Élt ugyanis abban az időben egy másik óriás, akit Far Ruának hívtak. Egyesek szerint ír volt, mások skótnak mondják - akár ír volt azonban, akár skót, az nem kétséges, hogy olyan iszonyatosan nagydarab, tagbaszakadt fickót, mint ő, ritkán hord a hátán a Föld. Nem volt óriás a Nap alatt, ki megállhatott volna előtte. Oly hatalmas volt az ereje, hogy ha igazán feldühítették, akkorát tudott dobbantani, hogy az egész vidék beleremegett körötte. Neve és híre közel s távol mindenüvé eljutott. Beszélték, hogy senki, de senki emberfiának nem volt ellene esélye, ha harcra került a sor. Hogy a történet igaz-e, vagy sem, megmondani nem tudom, de úgy tartotta a suttogó szóbeszéd, hogy egyszer öklének egyetlen csapásával összelapított egy villámot. Ezt aztán palacsintaként hordta a zsebében, csak hogy minden ellenfelének megmutathassa, amikor harcra készültek ellene. Kétségtelen, hogy Írországban már minden óriásnak alaposan ellátta a baját, kivéve magát Finn M'Coult - de megfogadta, hogy addig szemernyit nem nyugszik sem éjjel, sem nappal, sem nyáron, sem éjszaka, míg fel nem leli Finnt, s vendégül nem látja őt is palacsintával, akár a többieket - no persze, ha utol tudja érni. Finnek azonban igencsak kedve ellenére volt, hogy találkozzon egy olyan óriással, aki kisebb földrengést tud okozni, vagy éppen kilapít egy villámot, ha dühös, ígyhát egyik helyről a másikra, innen oda, onnan ide menekült - nem túl nagy becsére óriás mivoltának, az bizonyos - mindahányszor csak hírét vette, hogy Far Rua a nyomában jár. Egy szó mint száz, tudomására jutott, hogy Far Rua a Töltés felé tart, csak hogy végre összemérhesse vele az erejét. Így történt, cseppet sem meglepő módon, hogy hirtelen igen forró vágyódás ébredt benne a felesége iránt, kinek egészsége igencsak törékeny volt - szegény asszony -, s mindemellett az élete sem lehetett könnyű egyes-egyedül, Finn távollétében.

- Isten óvjon mindenkit e helyen! - mondta Finn jókedvűen, valóban gondtalannak mutatva magát, amint belépett házának ajtaján.

- Nocsak, Finn, én életem, Isten hozott haza, a te Oonagh-dhoz, te, drága verekedőm! - ehelyütt oly cuppanós csók következett, amitől - úgy mondják -, a tó vize is hullámokat vetett, a kedvességtől és az együttérzéstől.

- Hitemre - mondta Finn - szépségem! És te, Oonagh? Oly szép vagy még mindig - nem is tudom, miként csinálod! Hogy és miként ment a sorod, míg én odavoltam, kis áfonyácskám?

- Soha jobban - oly vidám szalmaözvegyként éltem, hogy olyat mindeddig tán édes 'Tyrone-unk bokrai sem láttak!

Finn mosolyra húzta száját, és igazán szívből jövőn nevetett - ezzel is mutatván affelett érzett örömét, hogy felesége nem kesergett, míg ő messze járt.

- És mi hozott haza ily hamar, Finn?

- Mi más hozhatott volna, drágaságom - felelte Finn illő módon - mint az irántad érzett tiszta szerelem és vágyódás? Tudod, hogy ez az igazság, Oonagh.

Finn eztán két, vagy tán három napot töltött Oonagh-val, nagy-nagy boldogságban. Igencsak jól érezte magát, még ama félelméhez mérten is, ami Far Rua miatt gyötörte. Utóbb ez azonban olyannyira hatalmába kerítette, hogy a felesége képtelen volt nem észrevenni hogy valami olyasmi jár Finn fejében, amiről eladdig egy szót sem szólt, hanem gondosan megtartott magának. No, több sem kellett neki. Mézes-mázos hízelgéssel kicsalogatta Finnből a titkát - bizony, minden nő megteheti ezt az emberével, ha akarja, és ha van rá egy kevés ideje. Lám, Finn erre a legjobb bizonyíték.

- Far Rua az, - mondta Finn - aki a lelkem bántja. Amikor feldühödik, elég egyet toppantania, hogy az egész vidék beleremegjen, és azt is tudni róla, hogy puszta kézzel meg tud állítani egy villámot. Mindig hord egyet a zsebében, hogy megmutathassa mindazoknak, akik kétségbevonnák ezt.

Finn, miközben beszélt, hüvelykujját szájába vette, s jókorát cuppantott - mindig így tett, ha épp meg akart jósolni valamit.

- Jön valaki. Látom... Odalenn, Dungannonnál.

- Kicsoda?

- Far Rua - felelte Finn komoran - de nem tudom, mitévő legyek. Ha elfutok, odalesz a becsületem, és érzem, hogy előbb vagy utóbb találkoznom kell vele - a hüvelykem így mondja.

- Vajon mikor ér ide?

- Holnap. Két óra körül - sóhajtotta Finn búsan.

- Ne csüggedj! Bízz bennem - meglásd kirántlak a csávából, ügyesebben, mint temagad valaha ki tudnád.

Ez aztán elcsendesítette Finn szívét, mert tudta, hogy Oonagh igen jó viszonyban van a tündérekkel - sőt, egyesek úgy tartották, hogy ő maga is közibük, a tündérek közé való. Ha úgy is volt, igen jószívű tündérnek kellett lennie, mivel egész életében mást sem tett a szomszédságban, csak jót.

Namármost úgy esett, hogy Oonagh-nak volt egy Granua nevű húga, ki szemközt lakott velük, ama Cullamore legeslegtetején, melyről már szólottam ennekelőtte. Ez a Granua éppoly nagy hatalommal bírt, mint Oonagh maga. Az a gyönyörű völgy, mely a Granlissek közt húzódik, nem több, mint három, vagy négy mérföld széles, ígyhát egy-egy nyári estén jókat beszélgethettek fölötte, Oonagh és Granua, egyik hegycsúcsról a másikra. Ez alkalommal Oonagh kikérte húga véleményét azügyben, hogy mitévők is legyenek a gonddal, mely a vállukat nyomja.

- Granua, - kérdezte - otthon vagy?

- Nem, - felelte a másik - feketeáfonyát gyűjtök Alathadawannál.

(Alathadawan más néven Ördögszurdok.)

- Nohát, akkor menj fel a Cullamore csúcsára, nézz körül, s mondd meg nekünk, mit látsz?

- Rendben, - jött a felelet pár perc múltán - mostmár ott vagyok.

- Mit látsz?

- Ó, te jóságos! - kiáltott fel Granua - A legnagyobb óriás közeleg Dungannon felől, akit valaha is láttam!

- Jajj, hát ez a mi bajunk! Az ott Far Rua, s azért jön, hogy Finnt alaposan elagyabugyálja. Vajon mitévők legyünk?

- Majd én idehívom, - felelte Oonagh húga - jöjjön fel a Cullamore tetejére, egy kicsit pihenni és felfrissülni. Ez talán elég időt ad majd neked és Finnek ahhoz, hogy kifundáljatok valamilyen tervet, amivel felülkerekedhettek rajta. De fogytán van a vajam - alig féltucat bödönnyi van már csak a házban -, és mivel az estémet néhány óriással, meg óriásasszonnyal szándékszom tölteni, igencsak hálás lennék, Oonagh, ha áthajítanál tizenöt vagy talán tizenhat teknőnyit... Igen nagyon leköteleznél.

- Megteszem én, jószívvel! Ó, Granua, én igen sokkal tartozom neked azért a kedvességért, hogy feltartod addig, míg kigondoljuk, mit is tehetnénk - mert jajj, mi is lenne velünk, ha bármi baja esne szegény Finnek!

Ezzel Oonagh fogta a legnagyobb vajasdézsáját - ami pár tucatnyi malomkővel ért fel súlyban, csak hogy el tudjátok képzelni a méretét - és átkiáltott a húgának.

- Granua! Felkészültél? Jókora dézsát hajítok át neked, hát el tudd ám kapni!

- Úgy lesz - felelte a másik. - Csak ügyesen dobd, vigyázz, nehogy rövidre sikerüljön!

Oonagh elhajította a dézsát, de Finn és Far Rua fölött érzett aggodalma miatt elfelejtette rámondani azt a bűbájt, ami a levegőbe kapta volna, ígyhát várakozásával ellentétben az óriási dézsa nem érte el Cullamore-t. Félúton esett le, a Szélesmocsár mentén, közel Augher-hez.

- Átok reád! - kiáltotta Oonagh. - Beletiportál a jóhírembe! Szürke sziklává változtatlak hát! Feküdj csak ott, annak emlékeként, ami most történik, és kegyetlen átok sújtsa az első eleven embert, ki mozdítani próbál - vagy netán benned kárt tenni!

És, úgy igaz minden szavam, ahogy mondom, mind a mai napig ott fekszik az a szikla, Oonagh öt ujjának lenyomatával. Pontosan úgy, ahogyan kirepült a kezéből.

- Sose bánd! - mondta Granua - Én majd megteszek minden tőlem telhetőt Far Ruával. Ha minden rosszra fordul, csarablevest, vagy finoman elkészített tölgykérget adok majd neki. De, mindenekelőtt gondoljatok ki valamit, hogy kihúzhassátok Finnt abból a kátyúból, amibe beleesett - különben elveszett ember! Tudod, Oonagh, mindig is okos és furfangos teremtés voltál, s úgy hiszem, Far Ruának nehéz lesz elbánnia veled, hisz túlteszel rajta is.

Ekkor aztán sűrű füsttel égő tüzet rakott a hegy csúcsán, majd ujjait szájába véve füttyentett, háromszor egymás után - így adta Far Rua tudtára, hogy meghívták a Cullamore csúcsára. Ekkoriban, réges-rég, az írek így jeleztek minden idegennek és vándornak, hogy jöjjenek jó szívvel, nyugodtan, s vegyék ki részüket mindabból, amit nekik felkínálhattak.

Időközben Finnt megintcsak mély búbánat kerítette hatalmába. Elképzelése sem volt affelől, vajon mit kéne tennie, és hogyan is viselkedjen. Far Rua látása kétségtelenül ijesztőnek ígérkezett, s annak a palacsintának már csak gondolatára is majd elállt a szívverése. Miféle esélye lehetett volna neki, legyen volt bármily bátor és erős is, egy olyan emberrel szemben, aki, ha fellángolt szívében a harag, lépteivel földrengést hozhatott, vagy éppen villámokat lapított palacsintává? Lehetetlen egy dolog! Finn nem tudta, hogyan is álljon hozzá. Jobbról vagy balról? Előröl vagy hátulról? Akárhonnét is, semmit nem bírt kitalálni.

- Oonagh, - mondta - hát semmit se tudsz értem tenni? Hová lettek az ötleteid? Itt, a szemeid előtt kell, hogy eldöngöljön majd? Hogy porig alázza a nevemet mindenki előtt, aki a törzsünkhöz tartozik? Azok előtt, akik közül én magam vagyok a legjobb? Hogy harcoljak meg ezzel az emberheggyel, ezzel a fél-földrengés fél-mennydörgéssel, akinek egy palacsinta van a zsebében, ami egyszer...?

- Nyugodj meg, Finn - csitítgatta Oonagh - Szavamra, szégyellem magam miattad. Nyughass kicsit, férj a bőrödbe! Hm, palacsintáról szólva - lehet, hogy mi is tudunk legalább olyan jóval szolgálni neki, mint amilyet ő a zsebében hord, villámok ide vagy oda. Ha nem főzök ki neki valami olyan furfangot, amilyet még soha életében nem evett e napig, ne bízz bennem soha többé... Hagyd rám, csak tégy úgy, ahogy mondom!

Ettől Finn bizony megkönnyebbült, mivel minden bizodalma a feleségében volt, tudván tudva, hogy hányszor kirángatta már a bajból. A jelenlegi baj volt azonban az eddigi legnagyobb, Finn mégis kezdte összeszedni a bátorságát. Hamarost oly nyugodtan falatozott már, mint ahogyan mindig is szokott. Oonagh eközben előhúzott kilenc különféle színű gyapjúszálat, mint mindig, amikor meg akarta tudni, hogy érheti el a legnagyobb sikert abban az ügyben, amivel épp foglalkozott. Háromszor három fonatba fonta őket, mindegyikbe három külnböző színű szálat, aztán egyet a jobb karjára kötött, egyet a szíve köré, az utolsót pedig a jobb bokájára - tudta, hogy ha így tesz, semmi baj nem történhet.

Most, hogy mindent így előkészített, átküldetett a szomszédaihoz, s kölcsönkért huszonegy erős vasrostélyt, amelyeket aztán huszonegy vekni kenyér tésztájába gyúrt bele. Ezeket mind megsütötte, ahogy az szokás, és félretette őket a faliszekrényre, sorra, egyiket a másik után, ahogy elkészültek. Ezután maga elé vett egy jókora bödönnyi frissen fejt tejet, majd túrót és savót csinált belőle, és megmondta Finnek, hogyan is tegyen majd mindezekkel, amikor Far Rua megérkezik. Dolga végeztével elégedetten leült, hogy megvárja, míg az óriás megérkezik másnap, két óra körül - ez volt az az időpont ugyanis, amelyre várták. Finn tudta, a szájába vett hüvelykujjától. Igencsak érdekes tulajdonsága volt ez Finn hüvelykjének - ám hiába lett volna még ez is, ha Finn nem számíthat a felesége agyafúrtságára. E dologban azonban nagyon is hasonlított ellenfelére, Far Ruára, mivel köztudott volt, hogy ő, Far Rua, minden erejét jobb kezének középső ujjában hordta, s ha úgy esett volna, hogy elveszti, hatalmas teste ellenére sem lett volna már több, mint egyszerű halandó.

Az óriást a következő nap derekán vették észre, amint keresztülvágott a völgyön. Oonagh tudta, hogy ideje munkához látnia. Azonnal megcsinálta a bölcsőt, és úgy rendelkezett, hogy Finn feküdjön bele, s húzza magára a takarókat.

- Azt kell hinnie rólad, hogy saját gyermeked vagy - magyarázta. - Hát csak feküdj ott szépen csenben, hagyd, s tégy ahogy mondtam.

Ez, az már bizonyos, igen nagy keserűség volt Finn számára - úgy értem, hogy a bölcsőbe bújjon, ilyen gyáván - de ismerte már jól Oonagh-t. Tudta, hogy nincs mit tennie mást. Fogta hát magát, s nagy bánatos arccal lefeküdt a bölcsőbe, pont úgy, ahogy Oonagh azt kérte tőle.

Két óra körül, pontosan ahogy várták, belépett Far Rua.

- Isten óvjon mindenkit e házban! Ehelyütt lakik-é a nagy Finn M'Coul?

- Itt bizony, jóember, - felelte Oonagh. - Isten óvja kegyelmedet is! Miért nem ül le?

- Köszönöm, asszonyom - mondja erre ő. - Ön a M'Coul felesége, ha nem tévedek?

- Az vagyok. S remélem, nincs semmi szégyellnivalóm a férjem miatt!

- Nincs - jött a válasz. - Azt beszélik róla, hogy ő a legbátrabb s legerősebb ember Írországban. De, pontosan emiatt, van egy ember, nem is messzire magától, aki alig várja már, hogy összemérhesse véle az erejét. Itthon van-e Finn?

- Hát, most nincs, - sóhajtott Oonagh. - S mondhatom, ha volt valaha is valaki, aki igazán dühösen távozott otthonról, hát az, bizony, ő volt. Úgy tudom valaki egy hegynyi óriásról beszélt neki, akit Far Ruának hívnak. Odalenn, a Töltésnél kérdezősködött utána, ígyhát Finn nekivágott, hogy megpróbálja utolérni. Szavamra, remélem, azért a szegény óriás kedvéért, hogy nem találkozik vele! Mert ha igen, Finn péppé veri.

- Nos, - mondta a másik - én vagyok Far Rua, és én keresem, immár tizenkét hónapja, de eleddig mindig kitért az utamból. Most már nem nyugszom egy napot sem, míg a kezeim közé nem kaparintom.

Ennek hallatán Oonagh hangosan, és igen megvetőn felkacagott, úgy nézve Far Ruára, mintha az csak egy csipetnyi emberke lenne.

- Látta már kend valaha Finnt? - kérdezte aztán, hirtelen hangnemet váltva.

- Hogy tehettem volna? - felelte Far Rua. - Mindig gondosan ügyelt arra, hogy megtartsa a távolságot.

- Gondoltam is - mondta Oonagh. - Ha nem mondja is, kitaláltam volna. Ha megfogadja a tanácsomat, maga szegény szerencsétlen, éjt nappallá téve imádkozik, hogy soha ne is lássa meg, mert bizony mondom, ha megtörténik, fekete nap lesz az a kend életében. De, hallja-e, a szél erőst zörgeti az ajtót, s mivel Finn távol jár, talán lenne oly kedves és arrébfordítaná a házat? Finn is mindig így tesz, ha itthon van.

Ez meglepő volt, még Far Rua számára is: de azért felkelt, háromszor megroppantotta jobbkezének középső ujját, kilépett a házból, karjait a ház köré fonta, majd az egészet elfordította. Pont úgy, ahogyan azt Oonagh kívánta. Amikor Finn ezt meglátta, érezte, hogy valamiféle veríték önti el az egész testét, de Oonagh, ki bízott női fortélyosságában, kissé sem riadt meg.

- Ó, igen, - mondta Far Ruának - ha már ily kedves volt, tán megtenne még egy szívességet? Igen lekötelezne minket, most, hogy Finn nincsen idehaza. Látja, e hosszú aszály után, mely minket sújtott, nagy szükségünk lenne vízre. Namost, Finn azt mondja, hogy van egy jó forrás a sziklák alatt, annak a hegynek a háta mögött. Úgy tervezte, hogy széthúzza őket, de midőn megkapta a híreket kegyelmed felől, oly dühösen rohant el, hogy ez teljesen kiment a fejéből. Ha megpróbálná megtalálni azt a forrást, szavamra, kedvesnek gondolnám.

Oonagh eztán levitte Far Ruát, hogy megnézhesse azt a helyet, ami akkor régen még egyetlen nagy szikla volt. Amaz nézte egy ideig, majd kilencszer egymásután megroppantotta jobb kezének középső ujját, lehajolt, és majd négyszáz láb mély és negyed mérföld hosszú szakadékot hasított, tépett a sziklába, amelyet azóta már elkereszteltek Lumford Völgyének. Ez már majdnem Oonagh-t is kizökkentette a nyugalmából - de hát mire nem képes egy nő eszessége és lélekjelenléte?

- Jöjjön be, - mondta - hadd kínáljam meg valami szerény eleséggel. Finn, bár nincs jóban kenddel, igen erősen haragos lenne, ha nem bánnának jól magával a házában - s akkor sem lenne elégedett velem, bizony mondom, ha ez az ő távollétében történne.

Ígyhát Oonagh bevezette Far Ruát a házba, és vagy fél tucatot elérakott azokból a kenyerekből, amikről már beszéltem. Adott neki emellé egy vagy két kanna vajat is, egy oldal sültszalonnát, meg egy rakás káposztát, hogy ehessen, amit csak a szeme kíván. Mindez persze, mondanom se kell, jóval a krumpli feltalálása előtt történt. Far Rua, aki mellesleg legalább akkora étvággyal bírt, mint amekkora hős volt, szájához emelte az egyik  kenyércipót, hogy egy hatalmasat harapjon belőle - és ekkor olyat üvöltött (vagy mordult talán?) hogy Finn és Oonagh majd belesüketült.

- Hogy a mennykő csapna belé! - kiabálta Far Rua - Mi ez? Kitört két fogam! Miféle kenyeret adott kend nekem?

- Mi baj van?- kérdezte erre Oonagh nyugodt hangon.

- Baj?! - harsogta a másik - Itt van, ni! Elvesztettem kettőt a legjobb fogaim közül!

- Hát, - felelte Oonagh - ez itt a Finn kenyere. Csak ilyen kenyeret eszik, ha itthon van. Én viszont elfelejtettem szólni, hogy azt senki más nem tudja megenni rajta kívül, csak az a gyerek, amott, a bölcsőben. Úgy gondoltam viszont, hogy mivel azt beszélik, hogy kend elég kemény kötésű kis ember a méretéhez képest, kendnek tán sikerül. Nem akartam megsérteni senkit, aki úgy gondolja, hogy képes megbírkózni Finnel. Tessék, itt egy másik cipó. Ez talán nem olyan kemény, mint az előző.

Far Rua ekkorra már nem csupán éhes volt, hanem éppenséggel farkaséhes, ígyhát friss lendülettel harapott bele a második kenyérbe is - és ezúttal kétszer akkorát üvöltött, mint az első alkalommal.

- Ördög és pokol! - vicsorgott. - Vigye innét a kenyerét, vagy egyetlen fogam se marad: kitört még kettő!

- Nos, jóember - felelte Oonagh - ha már nem bírja megenni a cipót, legalább halkan mondja, és ne ébressze fel a gyereket a bölcsőben. No, lám, hát nem felébredt!?

Finn ekkor olyat visított, hogy az még az óriást is megrémítette. Ilyen hangot egy ilyen fiatal gyerektől!

- Anyám! - mondta Finn - Éhes vagyok! Hozz ennem valamit!

Oonagh odament hozzá, s a kezébe nyomott egy cipót, amiben nem volt vas. Finn, akinek igencsak meghozta az étvágyát az, amit eleddig látott s ami történt, pillanatok alatt eltüntette. Far Ruát mintha a villám csapta volna meg. Titkon hálát adott az égnek, amiért volt oly szerencséje, hogy nem találkozott Finnel, mivel - mondta magában - esélyem se lenne egy olyan ember ellen, aki meg tud enni egy ilyen cipót! Egy olyat, amilyet még a gyermeke is elmajszol, épp itt, a szemem láttára!

- Vethetnék egy pillantást arra a gyerekre ott, a bölcsőben? - kérdezte Oonaghtól. - Már csak azért, mert igen nagy dolog egy olyan gyereket látni, aki képes megenni az efféle eleséget.

- Szívem szerint való dolog! - felelte Oonagh - Kelj fel, kicsim, s mutass valamit ennek az aranyos kis embernek, valamit, ami méltó lesz apádhoz, Finn M'Coulhoz!

Finn, aki úgy öltözött fel ennekelőtte, mint egy kisfiú, felkelt, és kivezette Far Ruát.

- Kend erős? - kérdezte.

- Szavamra! - kiáltott fel amaz - Micsoda hang egy ilyen csöppséghez!

- Kend erős? - kérdezte ismét Finn. - Tudna vizet facsarni abból a kőből, emitt, ni? - s ezzel egy követ nyomott Far Rua markába. Az meg csak facsarta, csak facsarta a követ, de egy csepp nem sok, annyi víz sem jött ki belőle. Lehet, hogy szét bírta húzni a Lumford Völgy szikláit, lehet, hogy kilapított egy villámot, de egy kőből vizet facsarni - ez meghaladta az erejét. Finn megvetően bámulta, amint küszködve facsargatta és facsargatta - egész addig, míg Far Rua feje már majd szétpukkant a nagy erőfeszítéstől.

- Ó, kend igen szánalmas egy ember - mondta neki Finn. - Méghogy óriás! Nosza, adja csak ide azt a követ, ott - s amikor meglátja, mire képes a Finn fia, megítélheti majd, mire képes a papám!

Finn elvette a követ, s egy ügyes, észrevétlen kézmozdulattal kicserélte túróra. Aztán azt úgy megszorította, hogy a savó, ami tiszta volt, akár a víz, csak úgy ömlött a markából.

- Most bemegyek - mondta ekkor, - a bölcsőmbe, mivel feleslegesnek tartom az időmet egy olyan emberre fecsérelni, aki nem tudja megenni a papám kenyerét, és nem tud vizet facsarni egy kőből! Egyébként jobb lesz, ha elmegy innét, mielőtt ő visszajön, mert ha itt éri, percek alatt palacsintává veri.

Far Rua, látván amit látott, ugyanígy gondolta. A térdei is beleremegtek, ha arra gondolt, hogy Finn hamarosan hazatér, ígyhát besietett a házba, hogy búcsút mondjon Oonagh-nak, s hogy meggyőzze affelől, hogy e naptól fogva hallani sem akar majd a férjéről - nemhogy látni!

- Öszintén beismerem: nem lennék ellenfél a számára, bármily erős is legyek. Mondja meg neki, hogy úgy fogom kerülni, akár a pestist, s hogy oly ritkán lát majd az ország e fertályán, mint a fehér hollót - míg csak élek.

Finn eddigre már visszamászott a bölcsőbe, ahol igen nagy csendben feküdt, de, bizony, majd kiugrott a szíve a helyéről örömében. Far Rua úgy készült távozni, hogy nem jött rá, miféle tréfát űztek vele!

- Örülhet, - mondta Oonagh - hogy nem találta itthon. Alig hagyott volna kendből többet, mint koncot a kutyáknak...

- Értem én, - mondta Far Rua - azt tehetne velem, amit csak akar. De, mielőtt elmegyek, megnézhetném-e, miféle fogak azok, amelyek elharapják még a vaskenyeret is?

- Szíves örömest megmutatom - felelte Finn felesége. - De igencsak hátul vannak a szájában, hát elég mélyen dugja be az ujját!

Far Rua csodálkozva tapogatta azokat a fogakat - egy ilyen fiatal gyereknek! -, de még jobban meglepődött, amikor kihúzta a kezét Finn szájából, s észrevette, hogy az ujja, amiben benne lakozott minden ereje - hiányzik. Hangosan felhördült, aztán a földre zuhant. Kiszállt belőle minde erő, s ettől halálosan megrettent. Ez volt minden, amire Finn várt! Legádázabb ellenfele immár teljesen a hatalmában volt. Azon nyomban kiugrott a bölcsőből, és pillanatokkal később a nagy Far Rua, aki eladdig oly hosszú időn át rettegésben tartotta őt, és társait - már nem volt többé.

- Vége -