NNCL1261-4CDv1.0


Wayne Chapman
A Halál Havában


Unikornis Kiadó
1990


   Ricknek, Sally-Annek
   és persze
   Bob E. Howardnak,
   bármerre hajózik is
   
   
   "Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
   te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
   vagy valdd be, sokak bálványa lehetnél:
   annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.
   Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
   hogy folyton lázadsz magad ellen is,
   csak rombolod a szép épületet,
   bár fő tiszted az volna, hogy javítsd...
   óh, változz, s lelkem változik!"
   
                                              SHAKESPEARE
   
   X. szonett (részlet); Szabó Lőrinc fordítása
   
   
E L S Ő R É S Z 

      A sziklapárkány árnyéka messze elörevetült a látóhatár felé süllyedö hold rötes fényében. Röten lobogtak a lángok is, amelyeket a párkány alatt felhalmozott fahasábok tápláltak. E hasábok - akár azok az alakok, akik a tábortüzet körülülték - jó négyezer mérföldet tettek meg, míg Taba el-Ibara peremére, a Sheral hegységtöl a Kereskedö Hercegségek gyepéiig húzódó sivatag mélyébe értek. A hasábok öszvérháton zötykölödtek idáig, a melegedöket gebék hordozták - bár legtöbbjük bizonnyal kést ránt, ha hátasát holmi vakmerö fickó ilyen névvel illeti. Az Erionban vásárolt málhás állatok kétharmada elhullott útközben, ez azonban mit sem számított, hisz az élelmiszertartalék is jócskán megfogyatkozott már, s itt, a párkány oltalmában, a sorsdöntö napot megelözö éjszakán a tűzrevaló is befejezte útját. Napszállta óta folyvást hűlt a levegö; az emberek toldozott-foltozott köpenyükbe burkolóztak, s a lángok gyér fényében sandán fürkészték egymást.
      - A manase - mondta épp egy forradásos arcú figura, aki fiatalabb éveiben jónevű bérgyilkosnak számított a Délvidéken - olyanféle barom, mint a mantikore, csak tán még annál is komiszabb. Volt egy fickó odahaza, olyan szerencsekatona-féle, az a fajta, aki megfordul mindenfelé, ö akadt egyszer össze a vaddal. Látnotok kellett volna a képit, ahogy beszélt róla! Neki a bal karját tépte le, de a kapitánya még rosszabbul járt! - Lehunyta egyik szemét, bal mutatóujját elrévedve húzta végig az ábrázatát éktelenítö sebhelyen. - Mert, lássátok, akkoron épp kicsinyei voltak a manasénak, és hát a kapitányt... - Kránra! - csattant egy éles hang.
      - Hazug a májad, hergoli fattyú, és hazug a fajtád is! A manase ritka jószág, olyan ritka, hogy jöttment zsoldosok aligha botlanak bele! Ha meg mégis útjukba kergeti a rosszsors, nem ússzák meg annyival, mint ez a te földid! A fenevad egyetlen pillantásával kövé dermeszt, és ha nem morzsol össze, csak azért teszi, hogy Themes elvetemült papjai, akiket szolgál, ocsmány szertartásaikhoz használhassák a testedet, ahogy a vérrel, a zsigerekkel és a csontokkal szokták! - Az ösztövér abasziszi boszorkánymester elörehajolt, kivillantotta csorba fogait. - Szóval, ha netán abban reménykedel, hogy egy orvtámadással itt is célt érsz, hadd súgom meg: nincs több esélyed, mint ezeknek a semmirekellöknek, ni! - A tűz körül kuporgó fegyveresekre bökött. - Ha drága a böröd, ha elevenen akarsz kikerülni ebböl a kis vállalkozásból, csakis a mágiám erejében bizakodhatsz, vésd jól az eszedbe! Egyetlen szavammal... 
      Egy rongyos Arel-pap ennek hallatán sokatmondóan kiköpött. A boszorkánymester feléje fordult, szája, akár a támadó kígyóé, résnyire kinyílt. átkot mormolhatott - a társaság tagjai legalábbis erre gyanakodtak -, mert a következö pillanatban a hold röt fénye, akárha gyertyát koppintottak volna el, kihunyt. Arel szolgája gondolkodás nélkül kirántotta törét, s talán bele is hajítja az abasziszi korcsba, ha a mellette ülök el nem kapják a karját.
       - Várj! - sziszegte valaki. - Várj! Nem varázslat volt! Amhe Ramun tüstént felszítja a Kék Tüzet! 
      A jelenlévök feszült csendben várakoztak. Minden tekintet a keleti látóhatárra tapadt, ahol akvamarin fényudvartól övezve bukkant fel e világ második égi kíséröje. Tekintetével egykettöre eloszlatta az Éjközép homályát, beezüstözte a sívó homokot. 
       - Egy napon - suttogta az Arel-pap vérfagyasztó mosollyal, miközben leeresztette a tört - patkányokként pusztulnak majd mindazok, akik patkányok módjára éltek. Egy napon...
       - Csendet! - vágott a szavába a sebhelyes képű. - Valaki jön! 
      Elfúló szusszanással tucatnyian pattantak fel, kaptak fegyverük után - hogy pillanatokkal késöbb, vigyorra ránduló ajakkal leeresszék.
 	- A bárd az - mondta egy köpcös kis dzsad. - A félkegyelmű.
       - Az ám - bólintott a boszorkánymester. - Hol járhatott mostanáig?
 	- Tán danolt - vélekedett a bérgyilkos. - Azt hallottuk vón‘. ámbár, amilyen bolond ez, miért pont a danászást csinálná úgy, mint a többiek? - A kurta termetű dzsad kedvtelve nézte a közeledöt.
       - Ide, te bárd! Ülj közénk! A félkegyelmű a tűz fényének külsö körébe ért. Ott leguggolt, elmélyülten tanulmányozta a lábnyomokat.
 	- Nyugodt lehetsz - vetette oda neki az eddig szótlan nyomolvasó. - Azok ott egytöl-egyig a mieink; a lovak nem merészkednek ilyen közel, más élölényt pedig aligha találsz itt... Rég eliszkolt a templom közeléböl valamennyi! 
      A bárd még mindig guggolt, csak a fejét billentette félre, mintha hallgatózna. 
      - Süket vagy talán? - fortyant fel a nyomolvasó. Ki nem állhatta ezt a figurát. Túlságosan magas, túlságosan vállas volt az ö ízlésének; ha nagy ritkán megszólalt, böszítö északi akcentussal beszélt. S mintha mindez nem lenne elég: finom öltözékben, pompás lovon járt, mint afféle ficsúr. A nyomolvasónak, gyakorlatias ember lévén, nem fért a fejébe, minek küldött velük El Hamed nagyvezíre egy komédiást Themes papjai ellen... Igazság szerint a jelenlévök mindegyike eltöprengett már azon, nem volna-e jobb megszabadulni töle, a bárdok varázshatalmáról szóló mendemondák azonban óvatosságra intettek. 
      - Vagy tán nem bízol eléggé a tudományomban, nagyokos?
       - Hagyd már! - röhögött a dzsad. - Nem látod, hogy szórakozik? 
      A félkegyelmű lassan felegyenesedett, közelebb lépett a kuporgókhoz, s tétován helyet keresett köztük. Jóképűnek teremtették, ám úgy tetszett, hogy az istenek, akiknek szabályos vonásait, szürke szemét és büszke fejtartását köszönhette, valami okból méltatlannak találták ezekre az adományokra. Arca bal felén - ugy lehet, gyermekkorától - görcsösen feszült, olykor meg-megremegett egy izom. Szája gyakorta görbült fura, féloldalas mosolyra, s ilyen alkalmakkor, nyilván igyekezetében, hogy méltóságát megörizze, mozdulatai is bizonytalanná váltak. Idöröl idöre megingott; rémlett, csak a sokéves báltermi gyakorlat menti meg az orrabukástól - s hogy mindig talpon maradt, a kívülálló számára még bosszantóbb volt. Múltjáról sosem beszélt, így a többiek találgathattak csupán, lovasbaleset, egy féltékeny dáma tucatnyi pribékje, vagy valamiféle méreg okolható balsorsáért. A fáradalmakat zokszó nélkül tľrte, senkibe bele nem kötött, pedig vért is onthatott volna egynémely durva tréfa hallatán. Alkalmanként félrevonult - talán hogy istenéhez fohászkodjék, hogy vezekeljen valamely kimondhatatlan bľnéért, vagy hogy felhangolja nyolchúrú lantját. Játszani sosem látták. Ezen az éjszakán megbékélt hangulat uralkodott a sziklapárkány alatt: az ital fűtötte bajtársiasságból kijutott a félkegyelműnek is. A martalócok a vállát veregették, karcos gro-ugoni pálinkával teli tömlöt dugtak az orra alá, vagyis minden lehetséges módon kényeztették.
       - Közeleg az idö... - suttogta átszellemülten a sebhelyes arcú. Elörehajolt, egy pofa szeszt köpött a lángok közé, amelyek dühödten csaptak a magasba, de egykettöre lelohadtak megint. Felállt, s a muzsikust maga után vonszolva felkapaszkodott a dombtetöre, ahonnét Themes híveinek ezerszer átkozott templomára láthattak.
      - Hát idesüss, te bárd: holnap ilyenkorra visszafelé tartunk arról a pokoli helyröl... és gazdagok leszünk, nagyon gazdagok! Tudod-e, mihez kezdünk, mihelyt Erionba érünk? Ugye nem? Megmondom én: kibérelünk egy egész nyavalyás kuplerájt! Bármibe lefogadom, hogy Lótusz Lányai bukni fognak arra a szép, sima képedre! 
      A szürkeszemű zavartan mosolygott, arca bal felén összerándult az a bizonyos izom. A tűz körül ülök - bár nemigen hallhatták, miröl esett szó - röhögtek. 
      - Épp a manaséröl beszélgettünk - folytatta a bérgyilkos bizalmasan. - Van, aki szerint száll, mint a madár, egy másik azt állítja, hogy a vízben is megél, de nem olyan, mint egy oroszlán, inkább a polipra hajaz... Neked mi a véleményed, he? 
      - Manase... - visszhangozta különös zengzetekben bövelkedö hangján a bárd. 
      A sebhelyes arcú tarkója bizseregni kezdett, ám az érzés tovatűnt, még mielött amúgy istenigazában bosszankodni kezdett volna miatta. 
      - Egyszer, jó rég, tanultam egy dalt. Szende szüzekröl szólt - vallotta be szemlesütve -, meg erröl a... 
      A hergoli reményvesztetten legyintett. A ficsúr nyilván saját pálinkatartalékkal rendelkezik, másként nem zagyválná össze a manasét az unikornissal. 
      - Eriggy pihenni! - förmedt rá nyersen. - Nehéz napunk lesz, és nekem eszem ágában sincs helyetted megszolgálni a jutalmat! A bárd szótlanul sarkon fordult, imbolygó léptekkel indult vissza a tűzhöz. A bérgyilkos összehúzott szemmel bámult utána. Még hogy varázserö! Még hogy veszedelmes! Na, szépen... Még akkor is ezen füstölgött, mikor - a társaságból utolsóként - aludni tért. Az ezüstkék hold már jócskán a nyugati horizont felé hajolt, átellenben folyvást erösödött a hajnali derengés, mikor a bárd kinyitotta a szemét. Sötét köpönyegébe burkolózva úgy emelkedett fel, mint holmi lidérc, nesztelen léptei még egy embervadásznak is becsületére váltak volna. Egyetlen egyszer sem ingott meg, ahogy távolabb lépdelt a kihamvadt tűz hamufoltjától. Az alvók nyugtalanul meg-megrázkódtak, amerre elhaladt, a félkörben kipányvázott állatok ellenben nyugodtak maradtak, mintha éreznék: nincs mitöl tartaniuk. A férfi átbújt a napszálltakor sebtében kifeszített kötelek közt, s ahhoz a hatalmas, fehér ménhez lépett, amelynek hátára táborveréskor - a többiek élceivel mit sem törödve - tartalék köpenyét terítette. Jöttére a ló felszegte fejét, azután kísérteties, néma üdvözlés gyanánt bólintott, egyszer, kétszer, háromszor is. A bárd jobbja hipnotikus lassúsággal mozdult, megpihent hátasa nyakán. A holdezüst pászmák csíkozta ször alatt az északi erdöségek egyszarvúiéval vetekedö izmok feszültek, a kerek, sötét szempárban az Ynev fölé boruló csillagkárpit parányi mása tündökölt. Enyhe szél kerekedett, belekapott a bárd fekete köpönyegébe, összeborzolta a fehér sörényt: ezek ketten úgy álltak ott, a szitáló, finom porban, mint az örök kozmikus kettösség eleven szimbólumai. A férfi oldalra billentette fejét, mosolygott, s ebben a mosolyban - hogy, hogy nem - árnyéka sem kísértett a bizonytalanságnak, még kevésbé gyengeségnek. Közeledett a pirkadat, a szél nem ült el. Talán még erösödött is valamelyest; fekete, fehér...
       - Nemsokára vége - súgta a mén fülébe a bárd, s közben úgy cirógatta, ahogy csak hitvest, szeretöt szokás. - Hamarosan! 

      A nap fokonként, kelletlenül hágott mind feljebb az égen: Themes a homoksivatagra nyitotta égö szemét, tekintete nyomán egykettöre felhevült, vibrálni kezdett a levegö. Szél járt az apróbb-nagyobb sziklaalakzatok közt, zúgása azonban nem nyomta el az élök neszezését, sem a kövek reggeli dongását - ezt az ösidök óta ismert, különös hangot, melyben az egyszerű lelkek afféle himnuszt sejtettek. Az árnyékok még mindig hosszan mutattak nyugatnak, mikor a templom roppant, kétszárnyú kapuja kitárult, s a homályból elölépett a napisten helyi föpapja, hogy illön köszöntse imént felbukkant mesterét. Kortalan, bronzszínű arcán ájtatos kifejezéssel három lépést tett elöre, majd ledobta aranyszálakkal átszött köntösét, s két karját széttárva mély, torokhangú kántálásba kezdett. Ősi dallam volt ez, meglehet, ösibb még a kövek énekénél is, ösibb mindannál, amit e föld népei a magukénak ismertek. A generációkon át dúló háborúk alatt - ezek változtatták pusztasággá e hajdan zöldellö vidéket - e hangra más síkok teremtményei bukkantak fel, hogy gyözelemre segítsék Themes fiainak ügyét. A mezök azóta sivataggá változtak, ama nevezetes lények pedig kihaltak, netán elköltöztek; már csak a biztonságos távolban húzódó karavánutakat járó dzsadok - az ifjabb, feltörekvö emberfaj képviselöi - rémisztgetik egymást a vérfagyasztó kántálás hallatán, tudván tudva, hogy ott, ahonnét száll, változatlanul emberáldozatok zajlanak... A föpap kántált, ám nem volt szerencséje: a napból válasz gyanánt csupán nyílvesszök érkeztek dühödt surrogással, mellét, nyakát ütötték át, a legutolsó tágra nyílt szájába csapódott, s agyába hatolva tüstént megölte. Hanyatt zuhant a homokba, szeme vakon meredt a reggeli égboltra: egyetlen jel sem árulta el, de útban volt már istenéhez. A kalandorok szedett-vedett csapata a kapuhoz tódult. 
      - Tüzet! - förmedt a boszorkánymesterre a hergoli, aki a falhoz lapulva kotorászott a zsákjában. Egykettöre elökerültek, az abasziszi intésére fellobbantak a fáklyák, tompán villantak a hüvelyükböl kiröppenö kardok. 
      - Rajta! 
      Alighogy berontottak, Themes újabb két szolgája bukkant fel szemközt. Fogazott pengéjű fegyvereik azonban tüstént lehanyatlottak, ahogy a hajítótörök és a nyílvesszök átjárták szívüket. A legyezöalakban sokfelé ágazó oszlopsorok közt furcsamód eltompultak a hangok, távolinak tetszett a két elhaló hördülés, a köre hulló fém csendülése. A támadók ajtót keresve rohantak végig az elöcsarnokon. Az oszlopok között sötét árnyak mozdultak; a lemaradó Arel-pap késön eszmélt, így mire visszaperdült, már két kard csapása zúdult rá. Egy csusszanással, csípöje apró mozdulatával tért ki az egyik elöl, a másik azonban végighasította rongyait - lendülete hangos ropogással tört meg az eltľnö, olajos-feketén csillogó láncingen. - Afrad! - A harci kiáltás mélyröl tört fel, a behatoló kezében félkört írt le a hosszú törkard, s az egyik ellenfél átvágott torokkal zuhant hátra. Arel szolgája oldalt lépett, az egyensúlyát veszített második képébe nyomta fáklyáját, azután felpillantott. Egy, a keleti partvidékröl származó óriás - hajdanán kalóz - vagdalkozott mellette pallosával. A neki jutott préda mindkét kezét leszelte már, s most készült a halálos csapásra... Az oszlopok közül egy pillanatra elötűnt a sebhelyes hergoli. Követhetetlenül gyors mozdulata nyomán mintha csak elfáradt volna, úgy csúszott a földre egy hátba szúrt Themes-pap, a bérgyilkos pedig ismét beleolvadt a félhomályba... Az elöcsarnok háromszögének legtávolabbi sarkában, ott, ahol társai a boszorkánymestert sejtették, ezerszínű fényözöntöl bénultan bukott elöre az újabb bronzbörű alak - egyenest az abasziszi késébe.
       - Gyorsabban! 
Rohantak. Lépteik fülsiketítöen csattogtak a fal és az oszlopsor közti szűk térben. Az élen nyargaló dzsad hirtelen megtorpant és felsikoltott, mikor egy fogazott pengéjű kard az oldalába tépett. A Themes-papot az egykori kalóz vágta le, majd átgázoltak rajta mindannyian - kivéve a dzsadot, aki némán térdelt saját vérében, s elködösülö szemmel meredt elökígyózó beleire. A templom belsö termeibe vezetö átjáró mintha az éjszaka feneketlen mélységeibe nyíló kapu lett volna, a behatolók számára azonban nem volt már visszaút. Ketten-hárman messze elörehajították fáklyájukat, majd harsány kiáltásokkal zúdult tovább az egész csapat.
 	- Eggyel kevesebb... - zihálta futás közben a hergoli.
      - Kettövel - vetette oda a boszorkánymester. - A toroni is meghalt odakint. 
      - Láttad?
      - Csak azt, ami megmaradt belöle. Lefejezték. A sebhelyes arcú elkáromkodta magát, aztán kiköpött. 
      - Vigyenek az ördögök, ha bánom! Minél kisebb a csapat, annál több a pénz! 
      - Nono - dörmögte a pallossal felfegyverzett kalóz. - Ahhoz még elö kell kerítenünk a nöt! 
      A fáklyák gyér fényében fenyegetöen rajzolódott ki az oszlopok erdeje. A védök nem mutatkoztak. 
      - És ha megölték már? - firtatta valaki. 
      - Nem ölhették meg idönek elötte: hitük szerint az ilyesmi istentelenség - közölte az Arel-pap. Azután hirtelen az eszébe ötlött valami, és hátrafordult. 
      - Hol a bárd? A jelenlévök összenéztek. 
      - Ki vele, látta valamelyikötök? Talán felfordult ö is? 
      - Fenéket! Hátramaradt, megbújt a nyavalyás! Kezdettöl fogva sejtettem, hogy így lesz: csak úrfélével ne kezdjen az ember! Most aztán... 
      - Tartsd a szád és lódulj! A végén majd benyújtjuk neki a számlát! Szemközt roppant, feketén csillogó obeliszk tűnt fel, jobbra messze a homályba nyúlt egy újabb, kétoldalt sűrű oszloperdövel szegélyezett folyosó. A hergoli összevont szemöldökkel megálljt parancsolt, nemtetszését éles szisszenéssel tette még nyomatékosabbá. 
      - Le a hátsó fáklyákkal! - javallotta. - És ügyeljetek, mert... 
      Elfúlt a hangja. Valahol a mélyben mintha irdatlan harangot vertek volna félre. A kondulást elnyelték ugyan a hideg köfalak, a rezgések azonban így is megtették a magukét: a behatolók egy pillanatig úgy érezték, képtelenek talpon maradni. Nyomban ezután vérfagyasztó üvöltés harsant, akárha temetetlen holtak serege ébredezne körös-körül, hogy szörnyű bosszút álljon minden vakmerön... A csarnokban szél támadt, élénk, pinceszagú légáramlat; a rezgés ismétlödött, s ezúttal már hallották a surranó léptek neszét is. Themes megmaradt szolgái közeledtek, ellentámadásra készültek prédájuk, istenüknek szánt áldozatuk védelmében. 
      A bárd félúton járt már az oltár meg az áldozókamra nyílása felé, amikor meghallotta a hangot. A rezgés itt, az oszlopok erdejében nem volt annyira félelmetes. Tudta, hogy így lesz. Tudta azt is, hogy tanácsos meglapulnia, amíg a templomfalba vágott üregekböl elörontó fanatikusok dühe csillapul valamelyest - csakhogy nem érzett kedvet ehhez. Valami belopta magát a lelkébe a kapu körül zajlott küzdelem perceiben. Nem azért jött, hogy öljön: az élet kioltását mesterségének hátulütöi közé sorolta, s felettébb ritkán pusztított indulatból, ahogy az imént tette. A toroni veszte érthetetlen módon szíven találta, pedig nem kedvelte meg különösebben a hosszú arcú, fehérszöke hajú alakot, aki ráadásul ostoba volt, reménytelenül ostoba... És mégis: gyilkosával, a rejtekéböl kipattanó Themes-pappal farkasszemet nézve ösztönösen döntött, ahogy hasonló helyzetben mindig. Igazított valamit saját, belsö használatú idején, ellépett egy csapás elöl, azután, immár minden szánakozás nélkül, megölte a fickót. Ahogy megölte volna akkor is - és ebben egy pillanatig sem kételkedett -, ha az valamivel beljebb, az oszlopok határolta szűk térben toppan eléje. Újabb ellenfél azonban nem akadt, a kiáltások eltávolodtak; folyvást gyengülö derengés jelezte csupán, merre jár a csapat. Kezdettöl csapatként gondolt rájuk, s úgy érezte helyénvaló megadnia nekik az esélyt, hogy maguk döntsenek sorsukról. A riadót meghallva dönthetnének a visszavonulás mellett is, s talán ez lenne a legjobb, a legtisztább megoldás... Kétsége sem volt azonban afelöl, hogy számukra nincs többé visszaút, s hogy ez a munka már nem lesz mocsoktalan. Sosem az, ha papokról, nőről, ráadásul ennyi pénzröl van szó. Megvárta, míg elhal a moraj, kioltotta lámpását, s ismét az övére akasztotta. úgy becsülte, az oltárhoz vezetö folyosótól három oszlopsor választja el; társai jóval messzebb, valahol balra verekedtek, a fény és a fegyvercsörgés mind több fanatikust vonzott oda. Idövel érvényre jut majd a kalandorok számbeli fölénye, fegyverzetükröl és alvilági tapasztalataikról nem szólva. Néhányan talán még az áldozókamráig is eljutnak, de onnét aztán nincs tovább - legalábbis ha a mendemondáknak hinni lehet. Elhúzta a száját. Mendemondák! Kellö ismeretek híján egyetlen teremtett léleknek sem szabadna belevágnia efféle kalandba. Ha az intelmeknek foganatja volna, sokkal több bor fogyna, sokkal kevesebb örömlány heverne parlagon a messzi Erionban...! Hátát egy oszlopnak vetve néhány mély lélegzetet vett, majd kitekintett. Semmiféle lámpásra nem volt szüksége ahhoz, hogy lássa az áldozókamrát lezáró hatalmas kölapot. Themes isten drágakövekböl összerakott szobrának belsejében mintha tűz parázslott volna. Szobroknak rémlettek a talapzatot körbevevö alakok is. Hárman voltak. Egy negyedik figura kissé távolabb, a túloldali falnál guggolt, holmi zárszerkezettel bajlódott éppen. A bárd nem szenvedhette, ha megnehezítik a dolgát, ösztönei pedig azt súgták, nem várhat tovább. A jó harminc napja használatlan, keskeny tör villant egyet bal kezében - s a pap sosem fejezte be, amit elkezdett. A hozzá legközelebb álló hallotta csak a hangot, amelyet kis híján elnyomott a földre hulló kulcs csörrenése. Felkapta fejét, kiáltani akart, elnyíló szájjal meredt a sötétség megelevenedett darabjára, amely magasra emelt karddal bukkant fel az oldalán. A csapás azonnal leterítette, sebéböl Themes oltárára freccsent a vér. Megmaradt két társa egy emberként fordult a bárd ellen, aki kísérletet sem tett a menekülésre. Mi több, jobbjából lassan kicsúszott a fegyver. Elnézte a vele szemben állók torz fintorát, az élethalálküzdelem görcsébe rándult, kifehéredö öklöket, a fogazott pengék hosszában táncoló fényreflexeket - azután visszahúzta köpönyege alá szabaddá vált kezét, oldalra billentette fejét, és lött. A könnyű nyílpuska vesszeje keresztülsuhant a fekete kelmén, átcikázott a három férfit elválasztó csekély távolságon, áthatolt a közelebb álló pap testén, úgy vágódott a másik mellébe. A bronzbörű emberek meginogtak, majd szinte egyidöben hanyatlottak a földre: tekintetük örizte még a vég pillanatának határtalan döbbenetét. A bárd rántott egyet fegyvere szíján, felvette a kardot, kihúzta a tört, azután a köfalba süllyesztett ajtóhoz lépett. Nem nyúlt a kulcsért, amit a pap keze érintett: egyszerűen odébbrúgta. A sziklakamra homályából tizenhat év körüli, elrongyolódott köntöst viselö dzsad leány bámult rá elkerekedett szemmel. Cserepes ajkai néhány szót formáltak - a bárdnak hallania sem kellett öket ahhoz, hogy illendö választ adjon rájuk. 
      - Nem az ördög, kedvesem, söt, ami azt illeti, épp ellenkezöleg... - Közelebb lépett, lekanyarította köpönyegét, és a lány vállára terítette.
       - Az áldozati szertartás, nyilván sejted már, elmarad. Tier Nan Gorduin a nevem; apád, a dicsö emír, és jövendöbelid, az ostoba fráter üdvözletét hozom. Velem kell jönnöd! 
      
      A kalandorok két embert veszítettek az obeliszknél, egyet a folyosótorkolatban, négyet az oltárhoz vezetö átjáróban. Néhányan - köztük a hergoli és a boszorkánymester - megsebesültek. Themes szolgái tucatjával hullottak, de szörnyű fegyverüket nem engedték el mindaddig, míg el nem szállt belölük az élet, ahhoz pedig egy-egy döfésnél, vágásnál mindig többre volt szükség. 
      A véres kavarodás méterröl méterre közeledett a szobor felé, amelynek talapzatánál most megremegett, felemelte a fejét bárd törétöl halálra sebzett pap. Hallotta a kiáltásokat, látómezejében bizonytalan körvonalú alakzatok moccantak: egyik-másik a saját fajtájából való volt, a legtöbben azonban idegen. Idegenek a pusztaságon túli, bűnben tobzódó városokból; idegenek, akik megszentségtelenítették ura szentélyét, elragadták a neki szánt áldozatot, öt magát pedig megfosztották az életétöl... Halványan érzékelte, hogy a fekete alak eltűnt, s hogy eltűnt vele a lány is. A legszívesebben felüvöltött volna tehetetlen dühében, a megfontolás azonban arra intette, takarékoskodjék erejével: hátha valami hasznosabb célt szolgálhat vele... Tekintete az oltárra tévedt, megpihent az áldozókamra megnyitására szolgáló, patinával borított, a használattól itt-ott kifényesedett rézkarikán. Ajka, mely sosem ismert mosolyt, kínosan megvonaglott, tekintetében felvillant a káröröm. Themes szólt hozzá. Themes megmutatta, mit kell tennie! Irtóztató sikoly visszhangzott a folyosó hosszában: egy fogazott penge lapjával alázúdulva szétzúzta a zsoldosok egyikének vállát. Az Arel-pap kitért a lehanyatló sebesült elöl, s a pillanatnyi zűrzavart kihasználva kardját a boszorkánymester hátába döfte. Szabad kezével keményen vállon ragadta emberét, úgy sziszegte a fülébe, hátha hallja még: 
      - Tiszteltetem Ranagolt! 
      Ezzel csaknem egyidöben a hajdani kalóz pallosa, akárha véletlenül történne, szélesebb ívet írt le a megszokottnál, kissé túllendült, így két bronzszín fejet követve lehullt egy harmadik is: a vigyázatlan hergolié. A lomhán, keskeny vércsíkot húzva kúszó Themes-pap haloványan bár, de látta mindezt, s felfogta a történtek jelentöségét is. Némi elégtétellel töltötte el a felismerés, hogy az, aki a haramiákat felbérelte, súlyos hibát vétett: összeszokott csapatot kellett volna küldenie, olyat, amelynek tagjai elöre tisztázzák, hogyan osztozkodnak, s a kialkudott összegért nem csupán a piszkos munkát végzik el, hanem annak rendje-módja szerint vissza is térnek... Minden sebnél jobban gyötörte azonban a bizonyosság, hogy míg ezek itt legyilkolják egymást, a feketeköpenyes, a hidegfejű sátán - neveztessék bárminő néven - kijuthat a templomból zsákmányával. Persze nem jut ki. Megdöglik a lánnyal együtt, akár a többi, csontok se maradnak utánuk. A bűnben tobzódó városok nagyjai gyászruhában vehetik számba megtakarított aranyaikat, a dzsadok jó ideig megint nem merészkednek ide, a túlélök új áldozatot - ezúttal egy közrendű szüzet - kerítenek, a szent fenevad csak jól jár, és... és... És Themes mosolyogni fog. Felnyúlt, megragadta a rézgyűrűt, és megrántotta. Meglepöen könnyen engedett. A talapzat belsejében gépezet csikordult, az elösikló lánc a haldokló jobbja mellett csörrent. Az áldozókamrát fedö kölap remegni kezdett, majd hátrafelé mozdult a durván megmunkált görgökön. A nyílás folyvást tágult, a mélyböl hullámokban tört elö a torokszorító bűz. Az elmúlás, a rothadás szaga volt ez, meg azé a lényé, amelyet a halál táplált, amióta egy másik, messzi templom áldozókamrájának sötétjében megszületett. Most, megszimatolva a vért, felbödült odalent. A pap tisztán hallotta a sziklán súrlódó karmok neszét, ugyanekkor érezte, hogy valami sosem tapasztalt, valami jeges telepszik a mellére, s lassan, de feltartóztathatatlanul kezdi kiszorítani belöle a szuszt. Összeszedte hát minden maradék erejét, és éles kiáltással magához szólította a bestiát. Csak ezután ernyedt el a teste, és szállt el belöle a lélek, hogy méltó helyet keressen magának a Themesért elesettekéi közt. 
      Szeme nem látott már, mikor üregéböl, akár holmi pokolbéli démon, elöpattant a manase. Fél méternyire töle ért földet, bal hátsó lábával szétmorzsolta jobb karját, s ahogy ismét nekirugaszkodott, odébb is penderítette, mint egy rongycsomót - ám a papnak semmi sem fájt többé. A pallost forgatva elöretörö kalóznak valami az útját állta. Megtorpant, megbabonázva meredt a vérrel pettyezett bundájú, háromfejű szörnyetegre, azután - mert apja arra tanította, nyomban pusztítson el minden élölényt, ami nálánál hatalmasabb - hirtelen nekihuzakodott, hogy kettészelje. Nem számolt - nem számolhatott - a háromfejű gyorsaságával, erejével, sem azzal az örjöngö indulattal, amelyet az idegen kétlábúak felbukkanása, és a pap kiáltása szabadított el benne... Pallosa még félúton sem járt, mikor a manase karmai feltépték az oldalát. Egy második csapás a bordáit zúzta be, s ahogy elöregörnyedt, a fenevad fogai összecsattantak a nyakán. A csontok iszonytató roppanással engedtek, és... 
      - Le a fáklyákkal! - üvöltötte Arel szolgája. - Minddel, barmok, különben... 
      ...és egy pillanattal késöbb a kövön puffant, pár métert gördült a véres fej; az emberek bömböltek, akár a halálra sebzett bikák, sorra vágták földhöz fáklyáikat, néhányan a fegyverüket is. Lábuknál szikraesö kavargott, a tünemény sokszorosan tükrözödött a rémülettöl tágra nyílt szemükben. A csarnokban úgy ereszkedett alá a sötétség, mint holmi óriás, fekete lepel; elfedett minden borzalmat, azaz majdnem mindent, mert az Arel-pap, mintegy megbabonázva, még a félhomályban bámult a szörnyetegre, a manase pedig középsö fejének rezzenetlen hüllötekintetével visszabámult rá, s miként írva vagyon, nyomban kövé - valóságos, tessék-lássék megmunkált szoborrá - dermesztette. Társai ezt a görnyedten álló, törkardot markoló figurát látták utoljára, azután vakon, egymás sarkát tiporva menekülni próbáltak. A sötétben is otthonosan mozgó manase azonban két hosszú ugrással máris elöttük termett, azután ölt, egyre csak ölt... Themes papjai a nyakukban függö szent szimbólum után kaptak, ha elérték, lekuporodtak, úgy várták az elkerülhetetlen halált. Egyikük sem kiáltott: a kifelé igyekvö bárd, Gorduin fülében saját társainak sikolyai visszhangzottak csupán. A lány szájához kapta mindkét apró öklét, a falhoz lapult. 
      - Ez... ez... 
      Gorduin megtorpant, lejjebb csavarta lámpása lángját, azután féltérdre ereszkedett, és iszákjába nyúlt. 
      - Ne lármázz! 
      - A rém - suttogta a lány halálra váltan. - A rém! 
      Gorduin elövette a taplót meg a kovát, azután mást gondolt, és elrakta mindkettöt. Összehúzott szemmel fürkészte a sötétséget, s szeme sem rebbent a manase diadalüvöltése hallatán. Felegyenesedett, halványan rámosolygott a lányra, s ujjasa egyik felsö zsebéböl hüvelyknyi, barna rudacskát kotort elö, a szájba kapta, a másik végét pedig - iszonyat, iszonyat! - lámpása lángjához tartotta. Amint a rudacska felizzott, elégedetten csettintett, azután újból a kis dzsad felé fordult, és füstöt fújt ki az orrán, akár a mesebeli sárkány. Megint féltérdre ereszkedett, kirázta iszákjából a durvára örölt, sötét színű por maradékát. A lány eltűnödött, vajon minek cipekedett idáig, ha az iszákot már az oltárnál kihasította. A kiszóródott por csíkját követve könnyedén a nyomukban maradhat bárki... És ha értékes az a por? Ha az ösi Nép szörnyűséges papjai nem érik be az oltár talapzatánál elhelyezett - engesztelö ajándéknak szánta vajon a férfi? - mennyiséggel...? A közeledö manase bömbölése égzengésként dübörgött végig az oszlopok erdején. Gorduin homlokán néhány apró verítékcsepp jelent meg, a halvány mosoly mégsem hervadt le ajkáról, még akkor sem, mikor a rudacska parázsló végét a porhalomhoz érintette. Sercegés hallatszott, különös, fanyar illat érzödött a levegöben. A parázs érintésére a por mintha megelevenedett volna: átalakult, tekergödzö tűzkígyóként iramodott vissza a homályba. A lány tiszta homlokán két kis ránc mélyült el. Tűzimádó volna a rejtelmes idegen? Vajon biztonságban érezheti magát mellette? 
      - Sogront szolgálod? - súgta szelíd áhitattal. Sokat hallott már a Tűzkobra papjairól, s a mendemondák némelyike ugyancsak lenyűgözte. 
      - Egyenest Ordanból jöttél, ugye? 
      A férfi nem válaszolt, fintora azonban minden szónál ékesebben beszélt. Karon ragadta a döbbent teremtést, s magasra emelt lámpással a kijárat felé iramodott. A lány szédült. A legszívesebben karba vétette volna magát az idegennel, de nem mert szólni: még lehordaná érte... Messze a hátuk mögött egyszerre tombolni kezdett Sogron Kígyója. Hátukban érezték forró leheletét, tompa mordulása még a szörnyetegét is túlharsogta. A küszöbön jártak már, mikor megtaszította öket egy láthatatlan, nem épp kíméletes kéz: a levegöbe emelkedtek, néhány feledhetetlen pillanatig együtt szálltak az aranyló homok felett, azután alázuhantak, súlyosan akár a holdak közti űrt megjárt vándorok. A kis dzsad érezte, hogy a férfi felemeli. Végre, gondolta megkönnyebbülten, nem érezvén elegendö eröt ahhoz, hogy megszólaljon. Haja kibomlott, megmentöje derekát verdeste. Egyenest a sátrába cipel vajon? Igen, minden bizonnyal így tesz, hisz az íratlan törvények szerint joga van hozzá... Fel sem ötlött benne, hogy ugyanezen törvények szerint kapálódznia - vagy legalább szégyenkeznie illenék. Az oltártalapzat réseibe helyezett szelencék robbanása - igazolva a Gorduin képességeiröl terjengö, ijesztö mendemondákat - szétvetette Themes drágaköszobrát - s e csekéjséggel végzetes egyensúlyzavart okozott a templom évezredes statikai rendszerében. A megszentségtelenített épület középpontjában nagyot roppant, lassan darabokra hullt a fekete obeliszk. A lezúduló törmelék eltemette, porába fojtotta az örjöngö manasét s mindazokat, akiket valami csoda folytán eddig megkímélt. A tűzförgeteg százával tarolta az oszlopokat, s ez megpecsételte a tetöszerkezet sorsát is: iszonytató recsegéssel megereszkedett, beomlott, tonnányi kötömbökkel morzsolva tovább a régi dicsöség maradványait. 
      Egyetlen hírmondó ágált tovább a szitáló pernye, a kavargóhomok fellege közt: a bálvánnyá merevült Arel-pap, akit minden bizonnyal istennöje óvott meg, hagyott okulásul a majdan erre vetödök számára... Tier Nan Gorduintól és társnöjétöl megtagadtatott e látványosság. A bárd a dombtetöre érve tüstént a fehér mén után nézett, nyeregbe emelte zsákmányát, mögé pattant, s vissza sem tekintve délnyugatnak vette az irányt. A léglökettöl kába málhások ott ügettek a nyomában. 
      - Csodaszép a lovad - sóhajtott a lány. - Apám udvarában kaphatnál érte akár... - Gorduin fintora láttán elhalgatott, s szemlesütve így folytatta:
      - Megbocsáss, nagyuram, elfelejtettem, hogy rengeteg a pénzed! 
      - Nem vagy-e kíváncsi, pontosan mennyi is az a rengeteg? - firtatta a bárd. - Ennyire tisztában lennél saját értékeddel? 
      A kis dzsad felszegte a fejét. Elbámult a fehér mén feje mellett, nézte a Sheral kék ködön átsejlö nyúlványait, a csúcsokat, amelyeken túl népe hite szerint a felhök születnek, és nem szólt többet. Megsértettem, gondolta Gorduin. Nagy kár, de nincs mit tenni, söt, talán jobb is így. Tiszta munkára szerzödtem, és a történtek után semmi kedvem hurokba dugni a fejemet épp ömiatta! A lányra pillantott, s tudta, hogy felesleges lenne magyarázkodnia. Azt azonban nem sejtette még, mi lakozik a törékenynek és ártatlannak tetszö teremtésben, hogy kitartóbb és makacsabb bármely érett nönél, s nem is sértödött meg annyira. Igaz, kiderült hamarosan: már az elsö éjszakán. A visszaút pedig - áldás vagy átok - jó húsz napig tartott. 3. gongütés reszkettette meg a palota nagytermének levegöjét. 
      - Rahim! Küldjetek Rahimért! 
      Malik al Avdal, El Hamed emírjének vezíre ellépett a belsö kertre nézö ablak mellöl, s dühödten fújt egyet. Máskor, nyugodtabb pillanatokban akár órákig is gyönyörködött pompás rózsáiban, mostanság azonban vajmi kevés örömet szerzett neki a látvány. Rózsák! Haszontalan gyom mindahány. Nagyratörö terveinek megvalósításához egyetlen virágszálra lett volna szüksége mindössze, s az istenek tudói, nem is állt messze attól, hogy megszerezze. ám azt a rózsát elragadták töle, s meglehet, hiába minden eröfeszítés, sosem láthatja többé... A gyászos nap óta mindennél inkább bosszantotta ágyasainak alig palástolt káröröme, háznépének ostoba részvéte. Mintha bizony magát a virágot sajnálná! Hisz ha a rossz nyelveknek hinni lehet, ura, Musztadzsin El Hamed leánya nem rózsaszál, vadmacska inkább, az a fajta, akit a büszke férfi nem szép szóval, hanem korbáccsal tanít tisztességre! 
      - Hol késik már az a pokolfajzat? - sziszegte böszen Malik, akinek képét kora gyermekségétöl fogva himlöhelyek garmadája csúfította. 
      - Máris jön nagyuram, máris itt van... - A fehér burnuszt és fezt viselö szolga megrettent. Nemrégiben történt, hogy gazdája dühében kivégeztette jövendöbeli felesége kíséretének megmaradt tagjait. Pedig ök aztán mindent megtettek... A vezír keze ökölbe szorult. „Rahim a te jobbod, uram; bízz meg bennem, és minden rendbe jön! Hidd el nincs más vágyam, csak hogy téged szolgáljalak, hisz mindenki ismeri nagylelkűségedet!“ - idézte emlékezetébe bizalmasa szavait. Az ám, Rahim... Nagyratörö, talán túlságosan is az. Ráadásul az utóbbi idöben egyre szemtelenebb. Hamarosan eljön az idö, mikor végeznie kell vele. Egy igazi politikusnak tudnia illik, mikor váljon meg jobb, bal, netán mindkét kezétöl, hogy újakat növesszen a helyükre... Mikor úgy tűnt, legdédelgetettebb terve füstbe megy, persze nagyon is rászorult szégyentelenül hízelgö, ám minden hájjal megkent fickó hozzáértésére. újra és újra eszelös haragra gerjedt, ha eszébe jutott az a két hónappal ezelötti nap. Az emír leánya sivatagi napkeltében óhajtott gyönyörködni. Küszöbön állt a menyegzö, s bár a kis szuka hajlandósága vajmi keveset számított, Malik úgy döntött, a kedvében jár, és elengedi. Kicsit késöbb úgyis vadászbaleset éri majd jövendöbelije apját, s ö, frigyüknek hála, nyomban átveheti tisztét... A lehetöség csábító volt, nem óhajtotta veszni hagyni. Húsz válogatott katonája vigyázta a lány gyaloghintóját - biztos, ami biztos -, mégis megtörtént a baj. Néhány perccel napkelte után mintha a homok kelt volna életre; egy tucatnyi bronzbörű, fogazott pengével felfegyverzett rontott a kimerészkedökre. A kíséret zöme elhullott, de az a két harcos és egy eunuch sem járt jobban, aki túlélte a mészárlást, és hírül hozta, hogy az emír szeme fénye Themes-papok karmaiba került: már másnap nyilvánosan lefejezték mindhármukat. Ekkor ajánlotta Rahim, hogy katonaák helyett kalandozókat küldjenek a lány kiszabadítására. Sok pénzbe kerülnek ugyan, magyarázta, de a siker garantált. Hamarosan útra is kelt a szerencsevadászok paradicsomaként ismert Erion felé, amelynek bordélyai - igaz, ezt nemigen emlegette - ifjabb éveiben oly sok kellemes tapasztalattal tették gazdagabbá. Jó pár hétig maradt távol, s mikor sivatagi porral lepetten, lefogyva, kiürült erszénnyel visszatért, mosolyogva csak ennyit mondott: „Minden a legnagyobb rendben lesz!“ Azóta meg... 
      - Nagyuram...? Malik megperdült a sarkán, úgy meredt a nesztelenül jött, kecskeszakállú figurára. Az istenek szerelmére, minek settenkedik az átkozott? És mire tartom az ajtónállókat, ha arra sem képesek, hogy bejelentsék? 
      - Rahim el-Haszra - kántálta a fehérburnuszú szolga. - Rahim, a hű, a szolgálni serény, kinek... 
      A vezír leintette, ugyanekkor közelebb lépett tanácsadójához, aki korai ráncok szabdalta ábrázatával, apró, sötéten csillogó szemeivel kezdettöl homoki gyíkra emlékeztette. Enyhe szél kerekedett odakinn, beszáguldotta a kertet, s magával hozta a falak közé a frissen vágott fű, meg a rózsák illatát. 
      - Nagyuram - ismételte Rahim -, úton voltam már, hogy színed elé járuljak, mikor hívásod elért. Kérlek, ne titkold tovább méltatlan szolgád elöl, hogyan... - ...hogy hogyan segíthetnél ama gondok megoldásában, melyek homlokomat felhözik? - érdeklödött Malik vésztjósló nyugalommal. 
      - Megmondom én, Rahim: add elö az aranyaimat! - A csupa ránc figura nyilván megdöbbent, ám erröl csupán szemhéjának alig észrevehetö rezdülése árulkodott. 
      - Az aranyaidat, nagyuram? Nem emlékszem az alkalomra, mikor szorultságomban segítségedhez folyamodtam, de elég egyetlen szó, és... 
      - Azokra az aranyakra gondoltam, amelyeket Erionba magaddal vittél, hogy zsoldosokat fogadj belölük. Azokra, amelyeknek nagy része bizonyára a Lótusz Leányainak erszényébe vándorolt, a maradékot meg italra költötted! - A vezír felemelt kézzel hárította el a közbeszólást. 
      - Nem, ne is mentegetözz! Elverted a pénzt, gazember, és hazugságokkal áltattál heteken át! Hol vannak a te híres kalandozóid!? Alighanem még mindig azokban a koszos ivókban, ahol az én kontómra áldomást vedeltetek... Akik veled szóba elegyednek, amúgy is csak arra lehetnek jók, hogy miután felöntöttek a garatra, eltűnjenek a foglalóval! - Rahimhoz lépett, lepillantott rá.
      - Ugye tudod, mi vár rád, ha a lány nem kerül elö? Hisz maholnap letelik a két hónap, míg Themes papjai életben tartják a kiszemelt áldozatot, hogy annak lelke megtisztulhasson börtöne sötétjében! A harmadik hónap elsö napján aztán irgalom nélkül a szörnyeteg elé vetik, és akkor... - Kivárt, mély lélegzetet vett. - ... akkor mindennek vége! Rahim, arcán a méltatlanul meggyanúsítottak örök fájdalmával, hátrahúzódott. Felnézett urára, aki feszült figyelemmel, jól érzékelhetö rosszindulattal méregette. Idöt kell nyernem, gondolta. ó, Galradzsa, adj még egy kis haladékot; ne engedd, hogy ez a gyanakvó sakál olyasmiért vétesse a fejemet, amit el sem követtem! 
      - Biztosíthatlak, nagyuram - mondta rekedten -, hamarosan viszontlátod hön szeretett menyasszonyodat! - Kétségbeesésében túl gyorsan beszélt, ki is fulladt egykettöre. - A hajnal nap mint nap az ablaknál talál. Fáradhatatlanul fürkészem az északkeleti látóhatárt. Fürkészem és reménykedem; szemernyi kétségem sincs afelöl, hogy a legrátermettebb, legderekabb vitézeket nyertem meg ügyünknek. Csak pár napig légy még türelemmel, nagyon kérlek! 
      E pillanatban feltárult az ajtó, s a terembe mintegy bevitorlázott egy sokszínű köntösbe öltözött, apró, kövér emberke, a hárem agája. 
      - Ó, Délvidék Tigrise, Asszonyok Öröme - trillázta -, engedd meg legalázatosabb szolgádnak, hogy emlékezetedbe idézze: eljött az óra, mikor ígéretedhez híven áldoznod illik a gyönyörök oltárán! Vár a fürdö, vár a mirrha, vár az illatos kerevet! A hurik karjai közt elcsitul majd haragvó szíved, csókjuk lágy balzsam lesz táncuktól felkorbácsolt érzékeidre, dalukra pedig könnyű álomba szenderülsz, s kipihenten ébredsz egy-két óra múltán... Jöjj hát kövess belsö termeidbe, melyek örizetét, akár egészséged védelmét, végtelen bölcsességedben reám bíztad! 
      Malik, hirtelen haragú ember lévén, elöbb töréhez kapott, aztán az eunuch, végül tanácsosa szeme közé nézett, és zordan felnevetett. Vajon mennyi idejébe, hány aranyába került a homoki gyíknak, hogy ezt megszervezze? 
      - Itt várj, Rahim, nem végeztünk még! - mondta, és sóhajtva nekiindult. Az ajtóból hátranézett, szemében különös, baljós fény villant. 
      - Pontosan tudni akarom, hova került a pénzem, hogy kinek és mennyit adtál belöle. Töprengj hát egy sort, de vigyázz: vannak eszközeim, hogy kihúzzam belöled az igazságot, a teljes igazságot, bármibe kerüljön is! - Kivillantotta a foga fehérjét, selyemövébe akasztotta mindkét hüvelykujját, rántott egyet széles vállán s távozott, magára hagyta Rahim el-Haszrát a rózsák illatával átjárt teremben. 

      A korai ráncok szabdalta arcú vándor kilenc héttel korábban lépte át a Kalandozók Városának keleti kapuját. A déli közelebb esett, a nyugatit elegánsabbnak tartották, ám ezeknél állt lesben a város zsebmetszöinek, tolvajainak, orgyilkosainak zöme is. Délröl az ordani karavánokat, dzsad kereskedöket, nyugatról az északi hajósokat, utazókat várták. Keletröl elszegényedett, munkát keresö zsoldosok, pihenni vágyó kalandozók érkeztek csupán - márpedig azokba nem tanácsos belekötni. A hatalmas tömeg, a város sokszínűsége minden szennyel, veszedelemmel együtt újfent lenyűgözte Rahimot. A kaputól jobbra terült el a Nekropolisz szürke kökerítéssel övezetten, megszámlálhatatlan sírral és templommal, különféle kultúrák halottaknak állított emlékműveivel. Ezek mindössze egy közös vonással bírtak: környékükön éjjelente élöholtak hordái kutattak préda után. Az Erion központjába vezetö föút bal oldalán terült el a Fogadók Negyede ezernyi kisebb-nagyobb kocsmájával, tavernájával, a Lótusz Lányainak egy-egy szentélyével. Napközben itt nyüzsgött a munkátlan kalandorok, küldetésükböl visszatért szerencsevadászok nagy része, hogy az est leszálltával szerterajzzanak a kontinens leghatalmasabb városának zegzugos utcáiba. A kimerült tanácsnok érkeztekor azonban még ott vitatkoztak, hencegtek kalandjaikkal mind: börvértes alidaxi katonák, Hergol és Toron orgyilkosai rongyos köpenybe burkolózó abasziszi boszorkánymesterek, az Északi Hármak láncinges harcosai csakúgy, mint Erigow ragyogó páncélzatú lovagjai. A legkülönfélébb lények siettek a dolguk után: orkok, félorkok tülekedtek; idönként - valahányszor egy ivóból kidobták öket - goblin bandák özönlötték el a sikátorokat, új helyet keresve. Elfek nagy ritkán tűntek csak fel, s látható megvetéssel viseltettek az efféle aljanép iránt. Majd minden sarkon gnóm mutatványosok tanyáztak, forgatták ki pénzükböl az óvatlanokat. A sötét zugokban újra és újra török, kardok villantak, leszámolások végzödtek, vérbosszúk fogantak, a városi örség azonban rendületlenül, lábhoz tett fegyverrel állt: beavatkozásra csupán olyan esetekben került sor, ha valahol gyújtogatók garázdálkodtak, vagy ha békés polgárokat fenyegetett veszedelem. Erion - a falai közt tanyázókhoz hasonlóan - a maga törvényei szerint élt s dacolt a zordon idövel, no meg a szelekkel, amelyek a Teremtés utolsó napjától fogva formálták e táj arculatát. Azokból, akik a város arculatának alakításában jeleskedtek, sajnos hiányzott a szelekre jellemzö természetes szépérzék. Némely építömester kezét mintha a Káosz démonai irányították volna: a homlokzatok tüzetesebb vizsgálatra kivétel nélkül inogni látszottak, a kémények, apróbb-nagyobb tornyok összeesküvök módján hajoltak össze; stílusok, stílusjegyek keveredtek, e labirintus mégis az elpusztíthatatlanság benyomását keltette s így bíztatta a világ összes kontárját: „Jöjj, itt büntetlenül alkothatsz olyan csúfságot, ami maradandó!“ A kontárok, a különcök, az eszelösök pedig századokon át özönlöttek mindenfelöl, hogy a halhatatlanság reményében Erion-szerte otthagyják kezük nyomát... Rahim meghúzódott egy gyümölcsárus ponyvájának árnyékában, s nagyot húzott vizestömlöjéböl. Hátasát a biztonság kedvéért már a kapun kívül eladta: öt aztán nem fogják egy nyavalyás ló miatt hátba döfni! Ha eleget tett küldetésének, majd vesz másikat, esetleg kettöt is... Visszaakasztotta övére a tömlöt, a tűzö napba nézett, eltöprengett, hogyan tovább - azután a Lótusz Lányaihoz ment, ahogy mindig, s szokás szerint elégedetten távozott tölük alkonyattájt. (Igaz, törétöl egy pillanatra sem vált meg: épp eleget hallott a Romlás Virágai néven emlegetett nöi szektáról, amelynek tagjai a tisztes, ösi mesterség művelöiként kelletik magukat, ám az elsö adandó alkalommal átvágják a vigyázatlan férfi torkát.) újult erövel vetette magát a forgatagba, nyomába eredt a legharsányabb társaságoknak, megfogódzott a beszélgetések peremében. Egy-két óra múltán azután úgy érezte, épp eleget hallott már, s a friss tudnivalókkal felvértezetten Torozon hírhedett tavernájába indult. Az épület - egyike a város nevezetességeinek - egy kis téren állt, nem messze Erion központjától, a Godorai Felsö Palotát övezö Fönixek Parkjától. A teret is a tavernát birtokló családról nevezték el - de hogy ki is volt az elsö Torozon, és mikor építette ennek a hatemeletes óriásnak az elödjét, senki sem tudta. A tanácstermeket, pénzváltót és fürdöt magában foglaló fogadó találkahelyként szolgált a világ összes csirkefogója, kalandozója és szerencsevadásza számára. Roppant kaszárnyára emlékeztetö, homokszín kölapok borította tömbjét helyenként egy-egy szürke bazaltkeretbe foglalt ablak, számtalan, fából ácsolt, faragványokkal ékes erkély, és legalább egy tucat tornyocska tarkította. Körülötte számos melléképület, s egy kis temetö is akadt - ez utóbbi azok számára, akik épp e hajlék falai közt lehelték ki lelküket. A bejárat - különösen ellenálló fémötvözetböl kovácsolt, kétszárnyú ajtó - a taverna nagytermébe nyílt. A küszöböt átlépve Rahimot szinte mellbevágta a zaj, a röhögés, az ordítozás, az edénycsörömpölés, szék- és asztalrecsegés e különös vegyüléke, meg egy fura illat, amelyben - így tűnt legalábbis - képviseltette magát a világ valamennyi aromája... Hihetetlenül hatalmas volt a terem. Mennyezetét látni sem lehetett, még körvonalai is feloldódtak a sűrű, füstös levegöben. Csak a lépcsök, a körfolyosók sorjáztak rendületlenül: körfolyosó körfolyosó hátán, meglehet, az égig. Hosszabb szemlélödés után megerösödött a benyomás, akad azért valamiféle rendszer ebben az összevisszaságban. A helyiség három egységre tagolódott. A söntés elött hitvány ülöalkalmatosságok sorakoztak, a terem távolba veszö szegletében emelvény várta a magukat különösképp kitüntetett - tehetös vagy híres - vendégeket. A köztes területet kisebb-nagyobb asztalok foglalták el. Hirtelen egy csapat börpáncélos zsoldos zúdult be odakintröl. Kis híján leverték lábáról a bámész dzsadot. 
      - Hé, vakok vagytok talán? - Rahim megfordult, hogy szemügyre vegye az arcátlanokat. - Tuskók! Majdnem... 
      A rowoni katonák körbevették a burnuszos alakot, s meglepödve méregették, nem tudván mire vélni merészségét. Néhányan körbenéztek, de egyetlen jel sem mutatott arra, hogy valamelyik társasághoz tartozik. 
      - Tartsd a szád - javallotta egyikük szelíden. - Okos ember nem kötekszik, mer‘ tuggya, milyen rosszul járhat! 
      - Üssétek má‘ le, azt‘ kerüljünk beljebb! Mit álldigálunk itt az ajtóba‘? - értetlenkedtek a leghátul állók. 
      A tanácsos megrettent. Eszébe ötlött, hogy most nincsenek vele a vezír alabárdosai, hogy az élete itt fabatkát sem ér, s hogyha nyoma veszne, a sakál se vonítana utána... 
      - Ügyet se vess rájuk, uram! - suttogta egy hang. Rahim acélos ujjakat érzett a karján, s az ezt követö rántás szinte kitépte a zsoldosok gyűrűjéből. - Ezek a barmok mind ilyen nagypofájúak, ha egyszer falkába verödtek! - Az enyhén görnyedt hátú, sebhelyes férfi odahajolt hozzá, belebámult az arcába, azután tovább húzta az asztalok felé. - Üljünk tán le, mer‘ hát egységben az erö, meg osztán nem fog megártani neked se egy kis pálinka! 
      Az asztal körül, melynél megálltak, néhány szakadt, koszos köpenybe burkolódzó alak ült feltűnöen hallgatagon. Rahim megmentöje néhány szót szólt valami ismeretlen nyelven, mire a társaság morogva, zsörtölödve felszedelözködött, és beleveszett a füstbe. Az idegen kihúzott egy széket, helyet mutatott a dzsadnak, majd maga is leült. Egy ideig szótlanul méregették egymást, aztán Rahim nem bírta tovább: felkapott egy kupát és kortyolt belöle. A legszívesebben azonnal ki is köpte volna - a lötty pokolian égette a torkát, bűze a rothadt zöldségére emlékeztetett. Megrázta fejét, hogy szeme kitisztuljon. A sebhelyes arcú kajánul figyelte. Kiválasztott egy másik ivóalkalmatosságot, gondosan ellenörizte, üres-e, s csak ezután töltött az asztal sarkán álló kancsóból. Egy darabig tartogatta a szájában az italt, mielött lenyelte. Elvigyorodott. 
      - Nem is hittem volna, uram, hogy komálod az ork pálinkát... 
      - Eh...! - Rahimot magához térítette az ital, kihúzta magát, büszkén, egy kissé rosszallóan az idegenre nézett és megköszörülte a torkát. 
      - Embereket keresek. 
      - Ezt bizony sejtettem. Ilyen finom úr nem jár ide csak úgy - különösen ork pálinkáért nem. De talán tudok segíteni. Miféle emberekre lenne szükség? 
      A dzsad elgondolkodva körülnézett, tekintete megakadt a többitöl kissé távolabb helyet foglalt társaságon, amelyet a hangoskodók érezhetö tisztelettel, nagy ívben elkerültek. Azok négyen ügyet sem vetettek a tömegre: izgatott beszélgetésbe merültek egy fekete szobrocska fölött.
       - Olyanokra, amilyenek azok ott! - vágta ki, mire a sebhelyes idegen bántó hangon felnevetett. 
      - Amilyenek azok ott! - visszhangozta gunyorosan. - Attól tartok, uram, nem tudnál számukra se megfelelö feladatról, se megfelelö ellenszolgáltatásról gondoskodni! 
      - Miért, kik azok? - horgadt fel Rahimban az önérzet. - Nem úgy néznek ki, mintha túl gazdagok lennének... 
      Az idegen húzott egy nagyot kupájából, köpenye szegélyébe törölte száját, úgy kezdett a magyarázatba: 
      - Az a magas a jobb szélen Lándzsás Erik - mutatott egy folyvást mosolygó, szöke harcosra. - Ha az örség itt éri, abból nagy verekedés lesz. Kitiltották már innét is. Pedig... - legyintett egyet, mint aki tudja, alighanem hiába magyarázná, azután folytatta: 
      - Mellette, fekete vértezetben a renegát Ariun Al Maremet látod. ö Darton papja, szakított Pyarronnal, s most azon van, hogy saját egyházat alapítson... Nekünk háttal, kék köpenyben Vaskezű Alex ül. Valami istentelen fajtából származik, de ha hinni lehet a szóbeszédnek, gyűlöli saját népét, s ahol csak tud, árt nekik. Azt a némbert a két karddal a hátán nem ismerem, de ha ezekkel mászkál, nem lehet akárki. Tegyél hát le róluk: gazdagabbak mint te, vagy akár az urad! - Ehelyütt kutatóan pillantott a dzsadra, mintha megpróbálna az erszényébe látni. 
      - Persze ha tudnám, mennyi pénzt szánsz a dologra, és hogy mi a feladat, biztosan többet tudnék mondani... Rahim úgy határozott, nem kertel tovább. 
      - Egy nöröl van szó - sóhajtotta. 
      - No egen - mormolta nem minden malícia nélkül a vágott arcú. - Engedelmeddel, jó uram, erre is esküdni mertem volna, hisz e világ majd minden gondjának forrása az asszonyállat! - Kiürítette kupáját, együttérzö grimaszt vágott. 
      - Netán a feleséged az a nö? Megsebezte a szívedet, ugye? Összeadta magát valami jöttmenttel, méltatlanná vált a bizalmadra, és mert nem kenyered se a veszekedés, se az oktalan vitézkedés, úgy határoztál, elöbb a csábítót öleted meg, aztán... 
      - Korántsem! - vágott közbe Rahim hevesen, sérelmesnek találva már a feltételezést is, hogy hozzá bárki hűtlen lehet. (Igaz, valaha kacérkodott a gondolattal, hogy feleséget vesz, akár a többiek, ám anyja idejekorán lebeszélte a dologról. „Mifelénk csak afféle nöket találsz.“ - hajtogatta makacsul, s újra meg újra fia emlékezetébe idézte a közmondást: „Alidar túl messze van!“) 
      - El Hamed emírjének leánya, uram, a vezír jövendöbelije halálos veszedelemben forog: emberáldozó papok fogságába került! 
      - Vagy úgy - mondta az idegen egész más hangon. - Ez má‘ komoly dolog. Olyan komoly, hogy nemigen lennék képes vele egymagamban megbirkózni. - A dzsadban csak késöbb tudatosult, hogy e ponton valami jelet adhatott közelben ödöngö társainak; az asztalnál egyszeriben megszaporodtak az ismeretlen arcok, a székekre sorra zökkentek le az erioni söpredék jellegzetes képviselöi. 
      - Hej, Hadrag! - köszöntötték a sebhelyes képűt. - Mi a legújabb feladat? Rahim összerezzent. 
      - Ti... ti összetartoztok? 
      - No igen - bólintott az egyik jövevény. - Hadrag nem túlzott, jó uram: csakugyan egységben az erö. Ez a társaság csupa megbízható, kemény emberböl áll, ráadásul könnyűszerrel irányítható, nem úgy, mint az, amelyet bocsánatos tapasztalatlanságodban az imént kiszemeltél! Akadnak köztünk fortélyos, nagyerejű harcosok éppúgy, mint varázstudók - ez utóbbiak, mint bizonyára tudod, létfontosságúak bármely küldetés sikere szempontjából... - A kopottas öltözékű férfi mosolygott, s a nyakában függö ezüstmedállal babrált, amelyben a dzsad Arel istennö szent szimbólumára, a Sólyomholdra ismert. 
      - Egyet se félj, jó uram: nálunknál rátermettebb fickókat aligha találsz a rendelkezésedre álló rövid idö alatt. Folytasd hát, mondd, mi a teendönk! Figyelmesen hallgatunk valamennyien... 
      Rahim nagyot nyelt. óvatlan volt, ám visszakozni, másutt, másokkal újból kezdeni még nagyobb óvatlanság volna. Meglehet, ez a társaság csakugyan képes végrehajtani a feladatot. Meglehet, Galradzsa ez egyszer valóban kegyes volt hozzá. Ha pedig mégsem - nos, az efféle figuráknak akkor sem tanácsos nyíltan ellentmondani. Hisz bármikor kifoszthatják, még meg is ölhetik... Nem, nem, csak semmi titkolódzás! Beszélni! Késöbb találhat majd megoldást a kordában tartásukra. Halványan elmosolyodott, intett a sebhelyes arcú Hadragnak, aki készségesen nyomban színültig töltötte kupáját. Elörehajolt, kortyolt az italból, azután megköszörülte torkát, és beszélni kezdett. 
      Egy jó órába telt, mire végzett, és mire annak rendje-módja szerint ismét elbizonytalanodott. Savanyú képpel, gondolataiba merülve üldögélt még azután is, hogy a társaság felszedelözködött, és a másnap hajnali indulásban megállapodva odébbállt. Minél több idöt töltött velük, annál biztosabb volt benne: szüksége van még valakire - egy igazi kalandozóra, aki alapjában különbözik a hergolitól és társaitól. Kalandozók! Sokat hallott már e fura, nyughatatlan természettel megvert figurákról. Szerte a sivatagban rengeteg történet keringett róluk - s Rahim irigyelte öket, hisz titokban mindig hasonló pályafutásról álmodozott. Érezte, hogy azok, akiket az imént felbérelt, csak annyiban hasonlítanak a kalandozókra, mint a vezír háremének agája az emírség legtüzesebb csödörére: hímnek született mindkettö... Egy fertályóra és három kupa savanyú bor után megérlelödött benne az elhatározás, hogy a sebhelyes képű bérgyilkos intelmei dacára mégiscsak megkörnyékezi azokat a hírességeket, akik a szobrocska felett tanakodtak. Felemelkedett ültéböl. Nyomban le kellet támaszkodnia, hogy megörizhesse egyensúlyát. Bizonytalan léptekkel indult Lándzsás Erikék törzshelye felé, de csalódnia kellett: a kalandozók idöközben eltávoztak. Rahim útjában jókora tömeg tolongott most; az asztal tetején bolondul kiöltözött goblin állt, s valami történetet mesélt. A dzsadot hirtelen szédülés fogta el - az ork pálinka és a haonwelli bor megtette a magáét. Kábán, émelyegve, megmagyarázhatatlan kényszertöl vezérelve tört át az embergyűrűn, egykettöre az asztalnál kötött ki. Megkapaszkodott a szélben, úgy nézett fel a goblinra. A lény másfél méter magas lehetett, mégis arányosnak, izmosnak hatott. Arca az emberi ábrázat karikatúrája volt túl nagy szájával, orrával és szemével. Börének tiszta narancsszínét bármely fajtársa megirigyelte volna; hófehér haját ezüstpánt fogta át. ápoltsága ugyancsak meglepte Rahimot. Makulátlan, díszes fekete selyemruhát viselt, felsötestét könnyű láncing védte, hátára keresztben rövidkardot szíjazott. Lenyűgözöbb látványt nyújtott, mint egynémely sivatagi naplemente; a dzsadnak mégis minden maradék erejére szüksége volt ahhoz, hogy történetére koncentráljon. 
      - ...amikor bemegyünk, azt mondja, legyek résen, mert nem egész egy hete itt tűnt el egy barátja. Kérdem töle, miféle barátod; tán tartozott neked, vagy mi? Mert én olyanról nem tudok, hogy te valakivel csak úgy barátkoznál, Tier Nan Gorduin! Erre ö nevet, és megint mondja, hogy nyissam ki rendesen a szememet, másképp bajba kerülhetünk. Nem értettem, mitöl lett ilyen gyanakvó - körös-körül csudaszép nök, isteni illatok, mint minden rendes Ellana-templomban, ahol a Lótusz Leányai gyakorolják mesterségüket... - Szünetet tartott, végighordozta pillantását hallgatóságán. 
      - Biztos voltam benne, hogy keveri egy másik hellyel, de inkább nem szóltam semmit. Elökerül aztán két lány. Hát, azokat látnotok kellett volna...! Bevezetnek minket a nagyterembe, leültetnek, a kezünkbe nyomnak egy-egy kupát. Beleszagolok, de Tier úgy megszorítja a karomat, hogy még most is érzem, aztán odasziszegi nekem goblinul, hogy ha iszom, ott helyben kettéhasít... Jóféle ork pálinka volt pedig, nekem elhihetitek! Na, gondolom, ez teljesen meghibbant, de hát nem tanácsos vitatkozni vele, mert ha dühbe gurul, nagyon komisz... Utána azt mondja, öntsem ki az italomat, de tegyek úgy, mintha felhajtottam volna. 
      - Pálinkát kiönteni? - dünnyögte valaki panaszosan.
      - Kiönteni, igenis! Mert az én cimborám akkor tudta már, mire megy ki a játék... - A goblin ismét körbenézett.
      - Bizony, több esze van ennek a Tiernek egymagában, mint nektek együttvéve! Mondja még, hogy ha elmegyek a lánnyal, csináljam úgy, mint rendesen, csak a végén színleljek alvást. Tiszta sor. Érzem én már, hogy nem a levegöbe beszél, és hogy nagy verekedés készül. úgy teszek mindent, ahogy mondja, nem is esik nehezemre. Utána játszom a hétalvót: nem moccanok még akkor se, mikor az én szép kis cafkám csendben elillan mellölem. Bejön aztán két új nö - de olyan izmosak, hogy férfiból is kevés olyan akad mostanság. Fura gönc van rajtuk: kék köpeny, az övükben tör, a nyakukban medál, olyan fekete virágforma... Fölkapnak, visznek, én meg csak durmolok, bár a szememet résnyire nyitva tartom közben. Lám, kit vonszolnak mellettem a lábánál fogva, ha nem a nagyeszű Tiert? - Csak bólogatott a döbbent arcok láttán. 
      - Akadtak persze még néhányan a fajtánkból, rendesen elbódítva. A kékbe öltözött nök lecipelnek minket egy rakás lépcsön, be egy alacsony mennyezetű terembe, feldobnak valami köasztalra; nem finomkodtak velünk, elhihetitek. Sokáig semmi. Aztán nagy zenebona kezdödik, bevonul egy csomó kék köpenyes ribanc, meg egy, aki a föribanc lehetett, tiszta vörösben. A falikárpitot egy darabon félrehúzzák, a mélyedésben ott trónol a bálvány; a viasz meg a vér egész frissnek látszik rajta. Az áldozati gyertyák most újra égnek. Az álribancok felénk fordulnak, kántálni kezdenek és tört húznak: tovább nem várhatunk... - Nagyot nyelt. - Egyszerre pattantunk fel Tierrel, mire nyomban elszabadult a pokol. A legközelebb állók szó nélkül nekünk estek, finomkodni nem lehetett a mérgezett pengéik miatt, levágtuk hát öket, ahogy a férfiakat szokás. A ravaszabbak kifelé iparkodtak, hogy ránk zárják, vagy legalább eltorlaszolják az ajtót, míg felszívódnak... Mire Tier intett egyet - de olyat, hogy zöld fény maradt utána a levegöben; kiáltott pár szót valami istentelen nyelven, és az az átkos ajtó úgy kivágódott, hogy rühelltem volna a túloldaliak helyében lenni: egy csontjuk se maradt épen! 
      
      Rahimot rég tapasztalt zsongás kerítette hatalmába, azután elfeketedett elötte a világ; feje jókorát koppant az asztallapon. Mikor - pár perc, esetleg pár óra múltán - feleszmélt, a goblin elvonult, a hallgatóság szétszéledt már, az ö elnehezült fejében azonban még mindig visszhangzott a név. Tier Nan Gorduin. Efféle ember kell neki! Egy vérbeli, pénzért bármire kapható kalandozó, mind Lándzsás Erik, vagy mint... mint az ott! Alig karnyújtásnyira magas, szöke, harcosnak tűnö férfi haladt a kijárat felé. Kardján, törein látszott, hogy megbecsüli az efféle szerszámokat; valaha díszes öltözéke mostanra kissé megkopott már. Profilja mégis határozott volt, megfontoltságot, eröt sugárzott. Körülnézett, mintha keresne valakit, aztán lemondóan legyintett, és elhagyta a tavernát. Rahim mélyen beszívta a levegöt. Most vagy soha! Eröt vett magán, feltápászkodott, és a kalandozó nyomába eredt. A bejárat mellet kikötött hátasok közt érte utól. Tekintete végigrebbent a lovakon. Vajon melyik lehet az idegené? Talán az az almásderes? Szó ami szó, illenék hozzá... De nem, mégsem. Hát persze, ott az a gyönyörű, fehér mén! Egyetlen más ló sem sugall a magányos figuráéhoz fogható, csöndes méltóságot. Híres harcos lehet ez az ember, s tán épp munka nélkül lézeng...! A szöke idöközben odaért a ménhez, megpaskolta a hátát, súgott valamit a fülébe. A ló - Rahim nagy megrökönyödésére - bólintott, majd odébbtáncolt, és úgy rúgta mellbe a „höst“, hogy az jó három métert repült, mielött elnyúlt volna a fal tövében. A dzsad rekedt kiáltást hallatott, s bizonytalan léptekkel nekiindult, hogy a szerencsétlenül járt férfi segítségére siessen, mikor a füléig jutott a hang: 
      - Hadd pihenjen. Az újabb idegen bal felöl érkezett, onnét; amerre Rahim a taverna hátsó kijáratát sejtette. Magasnak magas volt, éles vonású arca, egyenes szálú, sötét haja északi származásról árulkodott, a szemlélöre mégsem megjelenése, hanem mozgása tette a legmélyebb benyomást. Az apró termetű tanácsnok tüstént ráébredt: az embervért is ízlelt nagyragadozók járnak így, tempósan, némiképp hányavetin, tudván tudva, hogy nincs több méltó ellenfelük az ég alatt... 
      - Biztosíthatlak, nagyuram... - kezdte sután - ... nekem nem állott szándékomban ... úgy értem, semmi részem a... A messziröl jött ember - aki, bár akcentus nélkül beszélte a közös nyelvet, s a sok napsütéstöl az ö böre is sötétebbé vált, akárha tábortűz füstje csapta volna meg, mégiscsak északi volt - futólag a dzsadra pillantott. 
      - Tudom - mondta mosolyogva. - Tudom... - Azzal, a halkan nyöszörgö szökére ügyet sem vetve a ménhez lépett, sörényébe markolva gyengéden, ám határozottan magához húzta a fejét, s beszélt hozzá, mi több, félrebillentett fejjel figyelte a választ. 
      - Igen - suttogta végül. - Azt hiszem, valóban tisztességtelen szándékkal közeledett hozzád... - Várt. - Hogy honnét tudom? Öt perce sincs, hogy elzavartam a holmim mellöl odabent! 
      - Nagyuram... - próbálkozott ismét Rahim. - Ha kegyeskednél... 
      - Gorduin - mondta a férfi, rávillantva acélszürke szemét. - Tier Nan Gorduin. - A nyereggel bíbelödött, azután, mintegy mellékesen, hozzáfűzte még: 
      - Szolgálatodra. Idöbe telt, míg az elhangzottak a dzsad tudatáig jutottak - Galradzsa ezt megelözöen nem tüntette ki különösebben kegyeivel. Utólag belegondolva újra meg újra megborzongatta e találkozás sorsszerűsége, pedig tudta jól: Erionban csak a játékasztalok mellett szokás bármit a szerencsére bízni. 
      - Nagyuram... - kezdte újból, azután, egy sugallat hatására, taktikát változtatott: - Drágakövek. A kalandozó elmosolyodott. Kesernyés, halovány mosoly volt ez, csendes beletörödés a dolgok megváltoztathatatlanságába. 
      - Nyers kövek? - érdeklödött. - Csiszoltak? Nekem kellene megszereznem öket számodra, vagy épp ellenkezöleg, nekem tartogatod ezt a kincset? S ha igen, miért? 
      Rahim elmondta neki. A megkönnyebbüléstöl kissé reszketegen beszámolt mindentöl: aprólékosan leírta a hergolit és társait, feltárta a velük kötött alku részleteit. Legvégül óhaját és az árat nevezte meg, amelynek hallatán Gorduin félrebillentett fejjel hunyorgott, mint aki a napba néz. 
      - Rendben van - bólintott azután. - Nyugodt lehetesz, kis ember: másodszorra jól választottál. - Azzal sarkon fordult, hátasát száron vezetve nekiindult, a dzsad meg csak állt, bámult utána szóra képtelenül, s azon töprengett, beéri-e majd ura és parancsolója efféle biztosítékkal. 
      
      Most, csaknem három hónappal késöbb, Rahim a vezír palotájának nagytermében, az ablaknál állt, az alkonyfényben fürdö rózsakertet nézte, s csendesen búcsút vett az életétöl. Midig tudta, hogy ügybuzgalma egy napon a vesztét okozza majd, nem is érzett egyebet csalódottságnál. Rászedték, kijátszották, méghozzá kétszer egymás után! Lehangoltan állapította meg, hogy apróbb-nagyobb csalások, udvari és egyén praktikák közepette eltelt éveiböl az ura visszatértéig hátralévö órák maradtak csupán. Igaz, csengö arannyal fizetett a hárem agájának minden számára megmentett pillanatért, ám mindenkinél jobban tudta, hogy a legédesebb gyönyör sem tart örökké. A „Sivatag Oroszlánja“ legkésöbb sötétedésig visszatér, elszámoltatja az utolsó pénzdarabbal is, aztán meg alighanem bakói kezére adja, hogy tagjait külön-külön tétethesse pellengérre a város legforgalmasabb pontjain... Legvégül a föld alá kerül, s még csak nem is ebben, vagy ehhez hasonló rózsakertben: hantján kóbor kutyák, sakálok üvöltenek majd, ellenségei széthordják nehezen összekuporgatott vagyonát, féltve örzött versei, no meg könyvei - az asszonyi álnokságról - napvilágra kerülnek, a legutolsó koldus is mocskos kezével illetheti öket... Elvégeztetett! Moccanás nélkül, az örök lépteinek neszére fülelve állt, és nagyon, de nagyon szerencsétlennek érezte magát. Hét óra után néhány perccel megjelent a láthatár felett a vörös fényű hold. A vezír még mindig nem mutatkozott. Nyolc óra tájt El Hamed három kapuja közül kettö visszhangzó csattanással zárult be éjszakára. A harmadikon át érkezett valamivel kilenc elött a lány és Tier Nan Gorduin. 
      - Takard el az arcodat! 
      Malik bosszúsabb volt az indokoltnál, s ezt a terhet kíséretének valamennyi tagja nyögte. Az emír csak az imént távozott - alig várta, hogy eltűnjön, mert ki nem állhatta az érzelgést, meg a családi jeleneteket. Mire való a felhajtás? Egyetlen pillanatig sem kételkedett Rahimban. Kezdettöl fogva tudta, hogy emberei sikerrel járnak, hogy a kis szuka végül elökerül! Igaz, egyet s mást azért furcsállott ö is. A legkevésbé a lény tekintete és úti öltözéke tetszett neki...
      - Takard el az arcodat! - ismételte ingerülten, tudomást sem véve az oldalt, pár lépésnyi távolságban álló magas, feketeköpenyes alakról. Északi söpredék! Ha csak rajta múlna, drágakövek helyett félszáz botütéssel fizetne neki, aztán kiűzetné a városból. 
      - És fedd el a kebleidet is! - Nagyot nyelt; egészen kiszáradt a torka. - úgy festesz most, mint egy afféle nö! 
      A lány köpönyegébe burkolódzott, az odakínált fátylat azonban ismét elutasította. Végigmérte jövendöbelijét, tekintetében gúny lappangott, tartása sugallta a pimasz kérdést: „Ugyan, mit tudsz te az afféle nökröl, nagyuram?“ Ez a csendes dac olyannyira elképesztette a vezírt, hogy önkéntelenül az északi zsoldosra pillantott, és összerezzent, mert nyomban ráébredt, hogy amit a kis szuka visel, az csakis a fickó tartalék köpönyege lehet. Különös, roppant különös... Bár nem néznek egymásra, nem is szólnak, valami mintha összefűzné öket. Valami, amire jobb nem is gondolni; valami, amiért...
       - Kaftánt az úrnönek, az enyémek közül! - förmedt szolgáira. - Azt a szennyes rongyot pedig égessétek el! 
      - Engedelmet - szólalt meg erre az északi -, de úgy hiszem, én hasznát látnám még annak a ruhadarabnak. Mindazonáltal - fűzte hozzá mosolyogva -, ha sérti nagyuram szemét, készséggel átengedem bárminö célra, egyetlen ezüstért. Malik keze a kardmarkolat felé mozdult. 
      - Fajankó! - sziszegte. - Két ezüstöt kapsz: egyet a köpenyért, egyet a szívességért, hogy az úrnöt idáig kísérted. Most menj! Rahim elintézi a többit. A kalandozó napégette arca egykedvű maradt. Jó fél percig csak állt, szél borzolta egyenes szálú, sötét haját. Majd nyíltan a lányra pillantott, elmosolyodott megint. 
      - A fényes tekintetű emír - mondta nyomatékkal - ittjártakor rendezte már a számlát, nagyuram. Mint mondotta, kezdettöl figyelemmel kísérte a vállalkozást, és nem kíván senkinek tartozni egyetlen leánya életéért... - Azzal iszákjába nyúlt, elöhúzta, tenyerén méregette a drágakövekkel teli zacskót. - Te sem tartozol hát nekem! 
      Malik, mint akit skorpió csípett meg, szembefordult vele. 
      - Kifelé mindenki! - dörrent kíséretének tagjaira. - Négyszemközt akarok beszélni ezzel az emberrel! 
      A lány tiltakozó mozdulatot tett, azután, hogy tekintete találkozott az északiéval, lehajtotta a fejét, és kisietett. A szolgák, az alabárdosok és az eunuchok követték. Amint magukra maradtak, a vezír összehúzott szemmel méregette, majd megkerülte, szinte körülszimatolta a zsoldost. Kandúr, gondolta Gorduin. Kandúr, aki vakon bízik karmai erejében, s szívesen tépi meg a területére merészkedö kóbor macskákat... A lány nem túlzott: csakugyan veszedelmes. A hiúsággal párosuló ostobaság teszi azzá. 
      - Láttam a hangszeredet - szólat meg rekedten a himlöhelyes képű dzsad. - Bárd vagy, igaz-e? Hol a hazád? Gorduin könnyedén fejet hajtott. 
      - Ilanorban, nagyuram. 
      - Ilanor... - ízlelgette a szót a vezír. - Lovasnép lakja, mi? Mostanság arrafelé is csatornákat ásnak, csúf köházakat emelnek, de ha épp nem verekszenek, változatlanul korcs isteneket imádnak... - Vigyorgott saját elmésségén.
       - A neved?
       - Tier. 
      - Elégedett vagy-e a munkáddal, ilanori Tier? 
      - Nem panaszkodom, nagyuram. 
      - Nos hát - mondta eröltetett nyájassággal Malik -, én elégedett vagyok vele. A biztos haláltól mentetted meg választottamat, és ezért jutalmat érdemelsz. Méghozzá tölem. Remélem nem sértesz meg azzal, hogy visszautasítod! 
      Gorduin egyenesen elörenézett, s egyre mosolygott. Ajka körül, két szeme alatt sajogtak még az izmok; tudta, jó pár hét kell ahhoz, hogy a küldetés alatt vágott grimaszok emléke is elenyésszen. Nem szívesen öltötte fel a félkegyelmű maszkját, ám mindig ehhez folyamodott, ha biztosra akart menni. Abból az egyszerű megfigyelésböl indult ki, hogy az emberek nehezen emelnek kezet a náluknál esendöbbekre. 
      - Várom a választ! - emlékeztette a vezír. 
      Gorduin olyan pillantást vetett rá, mintha életében elöször látná. Szemernyi kétsége sem volt afelöl, hogy ez a férfi a vérére szomjazik. Nyilván észrevett valamit, s ehhez nem is kellett különösebben szemesnek lennie: a lány szinte kérkedett a hazavezetö úton történtekkel... ö, a büszke ilanori lesz tehát kénytelen valamiképp helyrehozni a dolgot, ha csak annyi idöre is, míg bérével a zsebében odébbállhat. 
      - A világért sem bántanám meg azt, aki nagylelkű hozzám - mondta eröltetett nyugalommal. - S noha nem említettem még, bizonyos okok miatt nagy szükségem van a pénzre. Malik övébe nyúlt, s újabb apró börzacskót húzott elö. 
      - Mi másért vinnéd vásárra az irhádat? - sziszegte, s az északinak hajította. - És most menj! Talán titkolnom illenék, de igaz, ami igaz: városunkban alkonyat után nem épp tökéletes a közbiztonság... Gorduin fejet hajtott. 
      - Hálára kötelezel, nagyuram. 
      A dzsad egy kézmozdulattal útjára bocsátotta. Gorduin az ajtónál járt már, mikor utána szólt: 
      - Térj be hozzánk pár év múltán, ha erre visz az utad! A fiaim bizonnyal jó hasznát látják majd egy magadfajta fegyverforgató leckéinek! 
      - Nem csak kegyes, bölcs is vagy, nagyuram - érkezett nyomban a felelet. - Valóban, a tanulást nem lehet elég korán kezdeni. Szívesen állok az ifjú oroszlánok rendelkezésére, amint visszatérek... 
      Malik mosolyogva bólintott, azután, hogy a bárd mögött becsukódott az ajtó, elkomorodva suttogta: 
      - És ha visszatérsz! 
      
      A bárd rendszerint nem egyéb muzsikás világcsavargónál. Száz közt tán ha két olyan akad, aki a hangszerénél meg az orránál messzebbre lát, de rendszerint még az effélék is beérik a vándorlás közben, költöi vetélkedések alkalmával learatható babérokkal. Életük természetesen így sem veszélytelen - nem lehet az, hisz kifinomultságuk a prédára lesökben a sebezhetöség hamis benyomását kelti. Ráadásul felettébb kedvelik öket a nök, ami tekinthetö áldásnak, de akár átoknak is... Tier Nan Gorduin azon kisebbséghez tartozott, amelynek tagjai réges-rég leszámoltak illúzióikkal. Eleget látott ahhoz, hogy megkeseredjék, ám a túlélés művészei nem engedhetik meg maguknak az efféle gyengeséget, hisz az érzelgés éppoly méltatlan volna hozzájuk, mint fegyverzetük elhanyagolása, vagy az, ha félork némberek karjában érnék öket. Mégis - talán a gyémántok tették -, Gorduin, miközben a lovára szállt, némi lelkifurdalást érzett. A hosszadalmas, számára ugyancsak megalázó utazás, az iszonytató templom, a küzdelem, legvégül a lány: a legösibb, legveszedelmesebb kombináció, nem vitás. ö pedig ismét engedett a pillanat varázsának, s ezzel alaposan megkavarta a dolgokat ebben a városban. Mert aligha kétséges, hogy az eröviszonyok megváltoztak. Méghozzá a lány jóvoltából, aki kevesebb is, több is lett annál, ami volt. A jövöben aligha tűri, hogy játékszernek, akarat nélküli bábnak tekintsék. Malik, ha megvan a magához való esze, lemond róla - vagy megpróbálja betörni, s ezért elöbb-utóbb az életével kell fizetnie. Nappal, éjjel, kard, zsineg, netán méreg által: dzsad nökkel sosem lehet eléggé óvatos az ember...! Körülötte tömeg kavargott, ö azonban ügyet sem vetett a dologra, természetesnek tekintette. Az élet - amely napközben, a nagy meleg miatt lustán folydogál - napszállta után hamar megélénkül errefelé: az utcákat zsibongó, portékájukat nagy hangon dicsérö, esküdözö, szitkozódó dzsadok lepik el. A kalmárok, a csalók, a vendéglösök, a cafkák, no meg a gonosztevök ideje ez. A hatalmas fehér lován lassan léptetö idegent; míg vagyonát számbavette, sokan megbámulták. A tolvajok helyi céhének tagjai is felfigyeltek: Gorduint egykettöre egész seregre való koldus vette körbe. Alamizsnáért könyörögtek, válasza és a mén dühödt horkantása azonban kedvét szegte mindazoknak, akik merészséget forgattak a fejükben. Így aztán, mire a városkapu közelébe ért, utcagyerekek hada követte csupán biztos távolságból, testalkatának és fegyverzetének kijáró, tiszteletteljes csendben. A kapu két oldalán zömök bástyák sötétlettek, halovány árnyékuk a hold röt fényével bevilágított kövezetre vetült. Gorduin az épületek félkaréját elhagyva bal kéz felé egy elfüggönyözött ablakú gyaloghintót pillantott meg. Reflexszerűen felmérte az alkotmány mellett pihenö szolgák elhelyezkedését, s kilencven-kilencvenöt százalékra taksálta gyözelmének valószínűségét a velük vívandó esetleges küzdelemben. A fekete börű emberek azonban feléje se pillantottak, egykedvűen bámultak maguk elé. A bárd iszákjába tette a drágakövekkel teli zacskót, s a mén kantárját szorosabbra húzva tovább lassított. Jobbra egy magányos örszem alabárdjának pengéjén játszottak a holdsugarak, a fal tövében, az indigószín homályban tevék kuporogtak, tekintetükkel kísérték a közeledöt. Gorduin odaintett a fent szobrozó fegyveresnek, elöremutatott és várt. Aztán... 
      - Ne nyiss kaput! 
      A fehér mén a kiáltásra parancs nélkül a hang irányába fordult s leszegte fejét, de a bárd ezúttal nem nyúlt a nyílpuskáért. Jobbra fordult ültében, úgy figyelte a sikátorok egyikéböl kiléptetö lovasokat. Hárman voltak. Ketten börvértet viseltek, a harmadik vajszín köpönyege alól aranyozott láncing villant elö. A palotaörség egy magasrangú tisztje, vagy... Gorduin nagyot nyelt. Miért? Miért kell mégis így történnie? Malik rohanvást közeledett; az övébe tűzött pengén meg-megcsillant a fény. Valami parázslott a tekintetében is, ám ez az izzás nem vörös volt, hanem sötét. Éjsötét. 
      - Megállj! 
      A bárd gyors pillantást vetett a bástyán idözö örre. A köpenyébe burkolódzó alak mozdulatlan volt, meglehet, elnyomta az álom. A gyaloghintó-hordozók egyike felegyenesedett, eltátott szája, tágra nyílt két szeme, három szabályos, fekete kör. Malik egészen közel járt már testöreivel. Fej fej mellett haladtak mindhárman; a két börpáncélos dzsad kezében meztelen kard. Gorduin lélekben vállat vont. Harcra idomított lóhoz ilyen közel merészkedni még akkor is megbocsáthatatlan óvatlanság, ha a lovas történetesen fegyvertelen, így pedig... Nos, kár szépítgetni, semmi esélyük rá, hogy megússzák a dolgot. A gyűlölettöl és vérszomjtól elvakított vezírért nem kár, hanem az a két szerencsétlen... Hisz a Nagy Ember intézhette volna másképp is! A térre vezetö utcák torkolataiba vértesek, a háztetökre egy-egy csapatnyi íjász, egy vezényszó, és ö, a bárd, a híres-hírhedt kalandozó csapdába esett vadként pusztul el...! Gyorsan körülpillantott. A szunnyadó bástyaörön meg a gyaloghintóhordozókon kívül nem mutatkozott senki, senki az égvilágon - a nap a történtek dacára tehát még mindig az ö napja. Halk kattanás: a nyílpuska tárja a helyére került. Egy rántás a feszülö kantáron: a fehér mén jelezte, hogy készen áll a küzdelemre. A börpáncélosok egyszerre megtorpantak, elbizonytalanodtak. Kétség lopódzott a lelkükbe a leszegett fejű ló, a rezzenetlen arcú lovas láttán, s lejjebb eresztették pengéiket. 
      - Menjetek - szólt oda nekik Gorduin. - Még odébbállhattok! 
      Ám a testöröknek, oldalukon a tajtékzó vezírrel, aligha volt választásuk, söt, a bárd figyelmeztetésével csak olajat öntött a tűzre. A kardok ismét felemelkedtek, a holdfény acélon, fogak fehérjén csillant. A szembenállók valamennyien érezték, hogy mozdulataikat egy láthatatlanságában is fenyegetö szerzet pillantása kíséri, ám ezt a valamit - rendszerint Halálnak neveztetik - egyvalaki ismerte csupán eléggé: Tier, az ilanori. Malik egy intéssel megálljt parancsolt, nagy levegöt vett, kiáltani készült, Gorduin azonban beléfojtotta a szót. 
      - Nem várt megtiszteltetés ez, nagyuram. Miben lehetek még szolgálatodra e kései órán? 
      - Szolgálatomra...? - A vezír hangja baljós suttogássá halkult, azután hisztérikus éllel csapott fel: - Szolgálatomra megdöglesz, nyomorult északi fattyú! Hát ennyire ostobának hittél? Mit gondolsz, nem sejtettem kezdettöl fogva, mit műveltél azzal a lánnyal? Bemocskoltad hitvesi ágyamat, meggyaláztad a szerelmemet, és... 
      - Az ember nem gyalázhat meg olyasvalamit, ami sosem létezett - mondta Gorduin. - Ami pedig a bemocskolt hitvesi ágyat illeti ... nos, öszintén remélem, hogy az emír nem követi el a végsö, legnagyobb hibát; és abból a bizonyos ágyból nem lesz hitvesi ágy. Ami történt, aligha volt Galradzsa akarata ellen való, nyugodj hát bele a döntésébe, ó vezír, engedj utamra! Épp eleget késlekedtem. 
      Miközben beszélt, Malik szemét figyelte. Nyugtázta a támadást megelözö, jellegzetes elhalványulást - s tüstént cselekedett. Combjának szorítására a fehér mén elöreszökkent, lovastul gázolta le az egyik kíséröt. A dzsad kibukott a nyeregböl, egyetlen kurta üvöltésre maradt ideje, mielött a paták halálra zúzták. Eközben a bárd mindkét keze elökerült a fekete köpönyeg alól: az egyikben a nyílpuska, a másikban hosszú, egyenes kard; a vezír felhördült, oldalt hajolva nekihuzakodott egy csapásnak, ám pengéje még félúton sem járt, mikor az északi kard hegye a láncing aranyozott szemei közt utat törve a szívéig hatolt. A dühtöl lángoló, sötét szemek most egészen elkerekedtek, az ernyedö jobból kifordult a szablya. Malik lova megriadt az acél villanásától, a lecsorduló vér melegétöl: megrázta magát, majd kitört. A vezír lehanyatlott, a kengyel azonban nem eresztette - fejjel lefelé függve maradt félúton. Sisakját elvesztette, haja kibomlott; ahogy a hátas távolodott vele, két keze a száguldás ütemére vadul kaszált a levegöben, mintha a Nagyhatalmú még mindig élne, s tiltakozna... A megmaradt testör megbabonázva bámulta az északi kardpengéjét díszítö, ura vérétöl vöröslö rúnákat. Saját, fegyvert szorító ujjai kifehéredtek. Valami fohászfélét mormolt rekedtesen: alighanem gonosz varázslatot látott az egészben. 
      - Kotródj! - kiáltotta rá a bárd, a fickó azonban túlságosan kétségbeesett, netán túlságosan elvakult volt ahhoz, hogy feladja: éles kiáltással, kerek pajzsát mellmagasságba emelve támadott. Gorduin két nyílvesszöje egy szempillantással késöbb átütötte, testéhez szegezte a hasznavehetetlen készséget. A barna arc megvonaglott, a szemek fennakadtak: a testör egyetlen sóhaj nélkül, élettelenül zuhant a földre. Gorduin felkapta a fejét: úgy rémlett, neszt hall; mintha kígyó szisszent volna a fehér mén bal oldalán. Ösztönszerűen markolta, rántotta meg a kantárt, az állat hátsó lábaira emelkedett s felnyerített - nyakát zöldtollú dzsad nyílvesszö horzsolta végig. Az íjászok huszan-huszonöten lehettek, a kapuval szemközti sikátorból, az alacsony épületek tetejéröl röpítették vesszeiket az északi lovas felé. Valahol hátul parancsszó harsant, messzebb, a szűk utcák labirintusában már paták csattogtak. A jelek szerint a vezír mégsem szándékozott semmit a véletlenre bízni. A bárd lebukott jobbra, így megúszta a második sorozatot is - a nyilak pár hüvelykkel felette cikáztak el, a maguk jól ismert hangnemében a halál melódiáját dunnyogták. Gorduin a ló nyakára hajolva mozdulatlanná dermedt, várt. Várta, hogy azok ott szemben újabb vesszöket fektessenek az idegekre, hogy közelebb nyomuljanak; hogy ismét, ezúttal hátasával együtt, célba vegyék, megsebezzék és megöljék. Nem tudta gyűlölni öket. Aggasztó tünet volt ez, annak a fásultságnak a jele, amellyel elöbb vagy utóbb minden kalandozó birokra kel, hogy megerösödve, vagy inkább megkeseredve kerüljön ki a küzdelemböl. Neki, sajnos, aligha lesz alkalma arra, hogy rendet teremtsen. Pedig talán... Idáig jutott gondolataiban, mikor meghallotta az elözönél is vérfagyasztóbb hangot, a kondulást. Várt még pár pillanatig, azután, hogy semmi nem történt, eröt vett magán, és felpillantott. A röt holdat némi por fátyolozta - mozdulataln ezüstlepel. Szél sem rezdült többé; a kapu felriadt örének képére ráfagyott az iszonyat grimasza, láncingére egy portyázó bagoly árnya vetült. A nyílvesszök fellege alig köhajításnyira, egyhelyben sötétlett a levegöben, az acélhegyek, vádló ujjak gyanánt, egytöl-egyig a bárdra mutattak. A fehér mén nyugtalanul felhorkant, pár lépésnyit odébbtáncolt, majd megvetette a lábait, és furcsán, alig észrevehetöen remegni kezdett. Gorduin ösztönei parancsának engedelmeskedve tüstént leugrott a nyeregböl, lövésre kész nyílpuskáját a gyaloghintó mellet állókra emelte. Jobb karjának izmai görcsösen feszültek, szeme résnyire szűkült, miközben eszébe idézte az apjától rámaradt nagy igazságok egyikét: „örizkedj a varázstudóktól; sose bízz bennük, különösképp akkor ne, ha ajándékot adnak!“ Tiszában volt vele, micsoda hatalommal ruház fel egyeseket a mágia. Alkalmanként, noha teste-lelke ugyancsak berzenkedett az efféle megoldások ellen, ráolvasásokhoz, apróbb trükkökhöz folyamodott maga is, mint minden kalandozó... Egy pillanatig sem hitte, hogy kárt tehet a gyaloghintó utasában, ahogyan azt sem, hogy kereket oldhat, ha az ismeretlen nem akarja: az idövarázs, melyet a testörökkel szemben alkalmazott, bármikor eleven szoborrá dermesztheti öt és hátasát. Tehetetlenné, kiszolgáltatottá - pedig talán semmit nem utált úgy, mint a kiszolgáltatottságot. Némán, összeszorított fogakkal állt, nyílpuskáját markolta, farkasszemet nézett a varázstudó kíséröivel. 
      - Mire vártok? - csattanta gyaloghintó utasának éles hangja. - Irány a ház, ostobák! Rajta! 
      A férfiakat mintha korbácsütés érte volna. Megragadták a rudakat, s máris nekiiramodtak a súlyos alkotmánnyal. Gorduin a bezárt kapura, a mellvéd mögött álló, mozdulatlan alakra, a fenyegetöen sötétlö nyílfellegre sandított, azután ismét hátasa nyergébe pattant. Azt latolgatta, vajon mennyi idöbe telne szabaddá tenni az utat kettejük elött. Ha most belevág... 
      - Meg se próbáld! - szállt feléje a figyelmeztetés a gyaloghintó függönye mögül. - Még bajod esnék... 
      A fehér mén fújt, dühödten kapált, egyhelyben forgolódott: lába elött két-három megkésett nyílvesszö csapódott a földbe. A bárd szeme nagyot villant, ajka két kurta szót - egy közhasználatú, nem épp szentélyekbe való kifejezést - formált. Nekieresztette lovát, és a gyaloghintó nyomába eredt. 
      Rossz hírű zugok, utcák, épületek nagy számban akadnak a Délvidéken: a fajok, népek, kultúrák keveredése, és valami megfoghatatlan kipárolgás - a Romlás leheletének is nevezik - szüli öket, akár a hírhedett gonosztevöket, no meg a rémhistóriákat. Koldusudvar, bérgyilkos-odú minden valamirevaló településen található, egyes oázisok még kísértetkaravánnal is büszkélkedhetnek, abban azonban minden utazó egyetért, hogy szívesebben lépné át Krán, netán s szörnyű északi birodalom, Gro-Ugon határát a dzsadok földjén Lidérctanyaként ismert, El Hamed városában álló hajlék küszöbénél. Az épülettel kapcsolatos mendemondák éppoly zűrzavarosak, mint e vidék története, csak annyiban csengenek egybe, hogy a tanyát ösréginek tekintik - igaz, ebben a mohos, helyenként omladozó falak, korhadt ajtó- és ablakkeretek láttán a szemlélönek aligha jut eszébe kételkedni. Suttogják, valaha boszorkánymesterek találtak itt menedéket, s számos ocsmányságot műveltek, míg annak rendje s módja szerint ki nem füstölték, kardélre nem hányták öket az elszánt kalandozók. Mások tudni vélik, hogy a leszámolás kevésbé hösiesen, lesböl, íjak és nyílpuskák segítségével történt, ám ez nem sokat számít. A sötét praktikák szakértöi megtértek isteneikhez, s felperzselt helyiségeket, csontokat, meg jó néhány komisz csapdát hagytak maguk után. A városlakókban nehezen halványult az emlék, az átutazók tömegében azonban mindig akadtak bolondok, akik hajlottak rá, hogy fogadó helyett épp ott töltsék az éjszakát, hátha bizonyos lappangó titkok nyomára jutnak. Egyesek mindörökre eltűntek, mások dudvával sűrűn benött halmok alatt porladoznak a Lidérctanya belsö udvarán... Idövel persze megritkultak a próbálkozók, az emír és tanácsadói eljátszadoztak az épület földig rombolásának gondolatával, a terv azonban terv maradt csupán, hisz csákányozók semmi pénzért nem merészkedtek a falak közelébe, a törvényes utat járó varázstudók pedig csak hümmögtek a közelben kuporgó, páriákkal zsúfolt hajlékok láttán, és sosem indították útnak lánggolyóikat... 
      Ezen a kései órán a páriák is szunnyadtak már - mi több, úgy tetszett, az egész város varázsálomba merült. Egyetlen örjárat sem került az elfüggönyzött ablakú gyaloghintó, s az azt kísérö magányos lovas útjába. Az utat kétfelöl szegélyezö viskókban egyetlen mécses sem gyúlt ki a zajok hallatán. Egyetlen éjszakai jószág sem lopódzott most a kertek alatt, s mintha mindez még nem lett volna elég különös, az éjszaka színei megfakultak kissé: a holdsugarak vérvöröse márgaszínné sápadt, az égbolt olyanná vált akár a viseltes bársony; Gorduin ilyennek utoljára kölyökkorában, a magas északon, télvíz idején látta. Most megrázta fejét, rakoncátlankodó hátasa nyakát veregette, úgy bámulta a fölébük magasodó épületet, az ablakokban pislákoló fényeket. S bár sejtelme sem volt róla, hová tart, megborzongott: úgy találta, nincs miért irigyelnie azt az alakot, aki e baljóslatú hajlékot otthonának nevezi. 
      - Beljebb, csak beljebb, Gorduin uram! 
      A bejáratot vigyázó szerzetek rezzenetlen hüllötekintete a közeledökön pihent, ám ahogy a gyaloghintó elhaladt mellettük, kétrét görnyedtek, mintha gerincükre kiállhatatlan súly nehezednék. A bárd láttán hátrahúzódtak, némelyikük kurtán felszisszent, akár a zsákmányát védelmezö homoki vipera; a kámzsák alatt valami nedvesség csillant sötéten... Pillanatokkal késöbb nagy zajjal csapódott be a kétszárnyú kapu: az ilanori lovast és megmentöjét falai közé fogadta a Lidérctanya. 
      Rahim - hisz könnyű álma volt, mint holmi rágcsálónak - tüstént felriadt a neszekre. Felült, és a köntöse után kapott. Nem érezte szükségét, hogy az ajtóhoz, vagy akár az ablakhoz menjen, anélkül is tudta, mi okozza a zűrzavart. Már akkor tudta, mikor az este, a kalandozó távozása után ura szemébe nézett, s felfedezte tekintetében azokat a lángokat, amelyek Malikot rendszerint csak belülröl hevítették. Valahányszor mások számára is láthatóvá lettek, tragikus események színterévé vált a város, a palota: ellenségeinek némelyike távozott az élök sorából, nem ritkán egész családjával együtt. A belsö izzás csupán az emír jelenlétében csillapult valamelyest, ám nyílt titoknak számított, hogy a vezír mihamarabb változtatni kíván méltatlan helyzetén. A változáshoz természetesen házassága jelentette a kulcsot, a házassághoz pedig... nos, választottjának engedelmessége. Rahim eröt vett magán, az ablakhoz csoszogott, s hunyorogva letekintett. Egész sereg fáklya lobogott a mélyben, a lángok tánca Malik szemének dühödt villanását idézte, ám egy perc sem kellett hozzá, hogy a tanácsnok megbizonyosodjék róla: az a tűz többé senki emberfiát nem fenyeget. El Hamed vezíre holtan hevert megjuhászodott hátasa lábainál, üres tekintettel meredt az éjszakai égre, a mellén ejtett sebböl már nem szivárgott vér. Testörei közül mindazok, akiket elmulasztott beavatni tervébe, most hozzárohantak, pajzsfalat vontak köré, aljas merényletröl kiáltoztak, s a palota kapuinak bezárását sürgették. A szolgák szállása felöl rohanvást közeledtek az újabb fáklyahordozók, valaki megfúvatta a kürtöket, Rahim pedig arra gondolt, hogy Galradzsa valamennyi teremtménye közt a legmihasznább állat az ember. Nem érzett kedvet ahhoz, hogy ezen kései órán az emír színe elé járuljon, s a bizonyosság, hogy bizony mégis ezt kell tennie, végtelen levertséggel töltötte el. Az alapelvet, miszerint a város érdeke az elsödleges, oly alaposan belenevelték, hogy saját sorsa miatt csak valamivel késöbb, az uralkodó hálótermének küszöbét átlépve kezdett aggódni. Ellentmondásos érzelmekkel gondolt az északi zsoldosra, akit ö maga bérelt fel Erionban a lány kiszabadítására, és aki fenekestöl felforgatta a dolgokat idelent. Isteni sugallatra tette volna...? Ilyen idökben bizony ez is elképzelhetö. A városkaputól visszatért íjászok, akikkel a folyosón összeakadt, elkékült ajakkal gonosz varázslatról dadogtak, a mindenütt jelenlévö besúgók meg a Lidérctanyát emlegették... Rahim, noha nem tartotta magát különösebben babonásnak,beleborzongott a magától adódó következtetésbe. A település ösi falai közt sötét erök lappanganak. Malik óvatlanságot követett el, s az életével fizetett érte. Válságos napok, netán hetek következnek, a helyzet egy bölcs, határozott férfit kíván. Miért ne lehetne ö, Rahim, ez a férfi? Lopva elmosolyodott, azután elhúzta a száját. Apja, a kalmár világéletében arra tanította, hogy soha semmit ne bízzon a véletlenre, elsö mestere, a vén kádi pedig azt vallotta, hogy mindig hallgattassék meg a másik fél is. Ha tehát igazi politikushoz illön kíván cselekedni... Nagyot nyelt. No igen: amint itt végez, mindenképp fel kell keresnie a Lidérctanyát. 
      Gorduin kelletlenül kászálódott le a nyeregböl, és körülpillantott. Az elvadult kerten át kövezett ösvény vezetett a föépület bejáratáig, ahol pár kámzsás figura strázsált. Mozdulatlanok voltak, akár a lombok, meg az árnyékukban szanaszét heverö emberi maradványok. A koponyák zugaiban tanyát vert lények némelyike felütötte fejét az elhaladók láttán, s fenyegetöen percegett, jelezve: kész mindhalálig védelmezni jogos tulajdonát. Az aljnövényzetben itt-ott kardok, csatabárdok rozsdásodtak, fennen hirdetve az enyészet diadalát. A kert közepén álló, valaha minden bizonnyal csodaszép szökökút jócskán omladozott már, medencéjét bűzlö, nyálkától és iszaptól sűrű víz töltötte ki. A víztükör felett szél sírt, mint egy élettöl búcsúzó sakál, a hold képmása sápadt volt, betegesen remegett. Körös-körül szinte tapinthatónak rémlett az iszonyat, s a bárd, noha már számos szörnyűséget vészelt át utazásai során, csak abban reménykedett, hogy odabenn - legyen barát vagy ellenség - eleven házigazdára lel... Tekintete a gyaloghintót kereste, azt azonban, a fehér ménnel együtt, akárha a föld nyelte volna el. A kámzsások ellenben ugyancsak megszaporodtak: félreérthetetlen mozdulatokkal az ajtó felé tessékelték. Mikor átlépte a küszöböt, mozdított egyet a bal alkarjára szíjazott hajítótörön. Több volt ez rutinszerű elökészületnél; már-már szertartásszámba ment. Hozzá tartozott pár sor egy régi románcból, egy dalból, amelyet fennhangon sosem énekelt, szavait csupán ajka formálta némán: „S ha majd pokolra szállunk mind a ketten/Hogyha van pokol/Más forró tengerár dobálgat engem,/S téged más bugyor...“ 
      - Légy üdvözölve szerény hajlékomban, Tier Nan Gorduin! 
      A jókora, ám alacsony mennyezetű helyiségben meglepöen hideg volt. Talán a falakra aggatott vértek és pajzsok - megannyi dzsad munka - árasztották, vagy az az alak, aki középütt hajolt egy errefelé ismeretlen készség, valódi északi parázstartó fölé. A lassú izzásnak indult pipafű aromája egykettöre átjárta a levegöt, mintha feledtetni igyekezett volna az érkezövel a kerti tó vészterhes bľzét. A házigazda néhány füstkarikát indított útnak a mestergerenda felé, azután sarkon fordult, és elmosolyodott. Termetes férfi volt, vagy másfél hüvelykkel a bárdnál is magasabb. Palaszürke köntösét az ynevi égbolt tizennégy fö csillagjegyének képe díszítette. Határozott vonású, sápadt arcát deres szakáll foglalta keretbe. Haja az esztendök során még jobban megfakult, a gyér fényben egészen fehérnek látszott. Dús fehér szemöldök alól gleccserkék szempár fürkészte Gorduint, aki rezzenetlenül viszonozta a pillantást önnön lélegzetének sebesen oszladozó párafelhöjén át. 
      - Az a fajta ember vagy - mondta az idösebb férfi, s közelebb lépett -, aki kész megtenni bármit. Talán e pillanatban is azt latolgatod, hogy meg kellene ölnöd, ha másért nem, hát azért, mert varázstudó vagyok. Márpedig te a köpenyedet se bíznád holmi varázstudóra, ezt a mostanit meg, aki a dolgaidba avatkozott, és eltüntette a lovadat, egyenesen Kránba kívánod! Gorduin értett a szóból, s elméjét nyomban egy külön e célra betanult, egyhangúságában örjítö litánia mondataival töltötte be. 
      - Ügyes - mosolygott az ösz férfi. - Roppant ügyes! S most, hogy a gondolataidból kiszorítottál, elárulod-é, milyen sorsot szánsz nekem, Ilanor szülötte? 
      Gorduin balja követhetetlenül sebesen lendült, a tör valamivel a házigazda feje mellett cikázott el, s háromujjnyira fúródott a legközelebbi gerendába. Az ösz férfi tekintete megrebbent, a pipát tartó kezek azonban mozdulatlanok maradtak. 
      - „Élni és élni hagyni“: valahogy így hangzik a magamfajták mottója - felelt higgadtan a bárd. - Szívességet tettél nekem odakint a kapunál; bárki légy is, nincs mitöl tartanod. 
      A varázstudó felpillantott, elmélyülten vizsgálgatta a pengét, azután megint elmosolyodott. 
      - Minek tagadnám: épp efféle válaszban reménykedtem... Jöjj hát közelebb, és ülj le! Beszédem van veled. Gorduin elhúzta a száját. 
      - És mit gondolsz, meddig jutunk, mielött az itteniek ránk gyújtják a tetöt? Föbenjáró bűnt követtem el, és te az én érdekemben avatkoztál közbe. A házadba fogadsz, pedig annak, megbocsáss, enélkül is veszett híre van. A dzsadok eddig nem találtak igazán nyomós okot arra, hogy lerombolják, de most... - Legyintett, és mégis leült. - Amúgy azt tartják, a tanya egészen elhagyatott. Mióta élsz itt egyáltalán? 
      Az ösz férfi letette a pipáját és - inkább modorosságból, semmint szükségböl - a parázs felett melengette hosszú körmű kezeit. Szusszant egyet: lehelete, akár a sarkvidéki szél. 
      - Nemrégiben érkeztem - mondta. - Ez a birtok, számos más birtokhoz hasonlóan, pihenöhelyként szolgál csak utazásaim során: egyetlen hely a sok közül, ahol békén munkálkodhatok, töprenghetek, ahol fejemet álomra hajthatom... 
      - Inkább hálnék Krilehor várában - szólt Gorduin fanyarul. - A kertedet, az útitársaidról nem beszélve, ellenségemnek se kívánom! 
      - Ne ítélj elhamarkodottan, barátom, ez aligha méltó hozzád! E hajlék talán valóban rossz hírű, teljesen veszélytelennek sem mondanám, de lásd: hol másutt tudhatnám magam biztonságban az ártó szándékúak, a tolakodók és a kíváncsiskodók seregétöl? Hidd el, felettébb fontos, felettébb veszedelmes a munkám, segítséget se kérek hozzá akárki fiától! 
      - Megtisztelsz. 
      - Nem áll szándékomban. Mindössze arra kérlek, hallgass végig nyílt elmével, és dönts belátásod szerint. Az emír katonái, efelöl kezeskedem, nem zavarhatnak meg, nem árthatnak nekünk. Az a kevély és ostoba férfi, akinek vérét nemrég kiontottad, egyetlen, elhanyagolható szem volt csupán az eseményláncolatban, amely utamba vezérelt. Egyesek véletlent, mások isteni beavatkozást emlegetnének, én az Univerzum örök törvényeinek működésével magyarázok mindent! - A varázsló a pipáért nyúlt, összevonta dús szemöldökét. 
      - A sors, bármit tartsanak felöle az ostobák, eleven lény: bizonyos törvények ismeretében, a kellö határozottsággal éppúgy engedelmességre szorítható, mint egy makrancos hátas, vagy egy önfejű nöszemély. Hajnalig azon leszek, hogy ezt bebizonyítsam, ilanori Tier. És ha kudarcot vallanék... - Mosolya most szélesebbre nyílt, fogai, akár az apró jégcsapok. - Nos, arra kérlek, akkor se feledd, hogy tartozol nekem! 
      Gorduin Malik végsö, nagy döbbenetére, az íjak pendülésére, a neki szánt nyílvesszök mozdulatlanná dermedt felhöjére gondolt, és hallgatott. Hogyan is feledhetné? 
      - Kezdetben - suttogta a varázstudó valahonnét a sötétböl - volt az anyag. Gorduin kinyújtóztatta a lábát, újabb szivart kotort elö, s a fejét ingatta. 
      - Nem akármilyen kezdet! Véleménynek se utolsó: épp elég ahhoz, hogy bármelyik vallás fanatikusai a nyakadat szegjék miatta!
      Az ösz férfi jelenlétéröl most mindössze pipájának fel-felszikrázó parazsa árulkodott. Meditációs kamrájának padlóját prémek borították, bútor egyáltalán nem akadt benne. Mielött az olajmécses kilobbant, a bárd még meghatározta a számára elökészített kancsó és kupa helyzetét - napkeltéig egyébre nemigen lesz szüksége. 
      - Az anyaghoz - folytatta a varázstudó - az úgynevezett Magasabb Síkok egyetlen lényének sincs köze: az anyag önmaga hívta életre a létezését szabályozó törvényeket. Hogy bizonyos istenségek világokat hoztak létre belöle, s azokat a maguk teremtményeivel népesítették be, mit sem változtat a lényegen. A gondolkodó számára a végsö cél csakis az anyag valódi természetének újrafelfedezése lehet, hisz így módja nyílik rá, hogy függetlenítse magát önnön teremtöitöl, testben és lélekben egyaránt! 
      - Többszörös szentséggyalázás... - mormolta Gorduin. 
      - Én se fogalmazhattam volna különbül. 
      Az ösz férfi hangtalanul nevetett - legalábbis erre vallott a hirtelen feltámadó, jéghideg fuvallat. - Jól sejtettem: mi ketten majdhogynem azonosan szemléljük a világ dolgait. A különbség mindössze annyi, hogy én valamivel messzebbre látok... - A mécses lángja felpislákolt, a házigazda felállt.
       - Kívánsz-é te is messzire látni, Tier Nan Gorduin? Válasz sem várva intett. Meglehet, a kámzsások egyike mindvégig szemmel tartotta öket, s most elmozdított valami emeltyűt - a meditációs kamra mennyezete mindenesetre félresiklott, s az egyre táguló nyílásban felszikráztak a csillagok. 
      - Jöjj! - suttogta a mágus A kamra egyik sarkában finom kelmével félig takartan különös szerszám, rézcsövek, kristálylencsék és tükrök bonyolult együttese állt. Az ösz férfi odalépett, elbabrált vele, a legvaskosabb csövet egyenest a lomhán alászálló vörös holdra irányozta.
       - Nézz a kristályba! - parancsolta Gorduinnak. - Nézz bele, s mondd, mit látsz! 
      A bárd engedelmeskedett. Látmezejében ódon városok düledékeit idézö, csupa kö, csupa üreg labdacs úszott tova: épp olyan volt, mint húsz-egynéhány esztendövel korábban, mikor gyerekfejjel, mentora, a vén Gerum kristálylencséjén keresztül tekintett rá. Az az élmény lenyűgözte, egész testében megborzongatta, s hosszú esztendökön át vele maradt - ez a mostani arra volt jó csupán, hogy tulajdon mulandóságára emlékeztesse. Lám, egyre dacol az idövel a Rötszakállú Hajós. De hol van már az a vézna, égö szemű északi kölyök, s hol a jó bort meg az istentelen könyveket kedvelö Gerum...? 
      - Nos? - firtatta a varázstudó. - Mit látsz? 
      - Egy öreg barátot. 
      - Semmi egyebet? Nézz csak körül alaposabban! - Azzal a mágus igazított valamit a szerkezeten, s Gorduin, aki mindegyre a kristályba tekintett, egyszerre úgy érezte, zuhan, aláhull a végtelen ürességbe... Már-már kiáltott,mikor fölködlött elötte egy újabb fényfolt, amely fokozatosan alakot öltött. Keskeny ezüstsarló volt, alig kivehetö vonás felezte. 
      - A Miramar - közölte száraz torokkal a bárd. - Szabad szemmel messze égö lámpásnak látszik csak, pedig, mint mondják, egész világ, melyet egy valaha széthullt másik világ törmeléke övez. 
      - Sokat tudsz - biccentett az ösz férfi elismeröen. - Felelj hát meg erre: mi lehet a Miramaron túl?
      Gorduin nem válaszolt azonnal. Most, ö maga állított a műszeren. Csillagok. Mindenütt, akárha a pillantása szülné öket. Kéken, sárgán, vörösen szikrázó napok, amelyek közt - ezt szintén jó rég tanulta - egy-egy örökkévalóságnyi az út... Ellépett a szerkezet mellöl, bort töltött a kupába, nyomban kiitta, azután szembenézett vendéglátójával. 
      - A halál. 
      - Elmés felelet! A Mindenség, alighogy megszült, nyomban kitaszított minket, a törvényei azt bizonyítják, közömbösebb már nem is lehetne a sorsunk iránt... - A mágus ismét jel adott, a mennyezet lassanként a helyére siklott. 
      - Isteneket láttál-e odakint? Hát más csodalényeket, tévelygö lelkeket, démonokat?
      - Nem. 
      - Ugye nem? Pedig, a jelek legalábbis erre mutatnak, van összefüggés a csillagsorsok és az embersorsok között... - Az ösz férfi ráérösen lekuporodott, életre keltette már-már kialudt pipáját. 
      - Bizonyos jelenségek, akár idelent, odafent sem ismétlödnek, mások olyannyira gyakoriak, hogy fel sem keltik a magunkfajták figyelmét, megin mások, bár ezredévente csupán egyszer fordulnak elö, kiemelkedö fontossággal bírnak valamennyiünk szempontjából. Az ismertebbek régtöl fogva feljegyeztetnek, az igazán iszonytatókat ellenben hallgatás övezi, s bizony mondom, rendjén való ez így - az egyszerű lelkek alighanem tüstént hurkot vetnének a nyakukba, ha megtudnák, mi mindent tartogatnak nekik a csillagok! 
      - Meglehet. 
      - A krónikák szerint sokan tettek már így... Legutóbb, midön a kyrek öt istene alászállni készült, hogy új, az elözönél is hatalmasabb birodalmat kovácsoljon össze. Tharr árulása, ha a hagyománynak hinni lehet, elöre látható volt: bizonyos jegyek együttállása különös jelenségeket eredményezett. A Holló tájékán megmagyarázhatatlan villódzást észleltek a megfigyelök, gyors egymásutánban három csillag hullt alá, a Sogron égi másaként tisztelt Igram Azeb pedig egészen elhomályosult, mintha a Tüzek Ura elfedte volna arcát... 
      - Valóban? 
      - Valóban - visszhangozta némiképp ingerülten a mágus. - Ott van azután a Pyarron bukását megelözöen fellángolt Mennyei Kéve, vagy az óriás Pöröly, amely, mint mondják, Orwella parancsára sújtott le világunkra; nyoma messzi délen még ma, évezredekkel késöbb is látható, s látható marad az idök végezetéig! A bárd leverte a hamut szivarjáról. Most rajta volt a mosolygás sora. 
      - Zavarbaejtö, mi mindenre képesek az égiek, hogy álságos hatalmukat fitogtassák, nem igaz? 
      A varázstudó kömerev arccal, lehunyt szemmel hallgatott egy darabig, azután felkacagott. 
      - Igazat szólnak, akik azt tartják, hogy benned a Tagadás Szelleme öltött testet, Tier Nan Gorduin! Nem tisztelsz te se istent, se embert; kételkedsz, míg valaki minden kétséget kizáróan meg nem gyöz a maga igazáról... De legyen: kiindulópontként fogadjuk el, hogy azok, akiket világunk lakóinak legtöbbje ilyen vagy olyan módon szolgál, nem valósabbak álmainknál. Fogadjuk el azonban, hogy akadnak mindannyiunkat nyomasztó, lidérces álmok, amelyekböl tanácsos mihamarabb felébredni! - Mellmagasságba emelte két kezét, ujjaiból tűzkígyók tekeregtek elö, sokszorosan egymásba fonódtak, akár a repkény szárai, élénkzöld fénybe vonták arcát. 
      - Akadnak álmok, amelyek testünket, lelkünket egyaránt megkínozzák, amelyek hatására rémült gyermekekké válunk, s azt kívánjuk, bár a világra se jöttünk volna... Akadnak álmok, amelyekben igazságot, irgalmat hasztalan keresnénk, amelyekben közömbösen les ránk az ezernyi maszkú halál... És nem is akármilyen álmok ezek, Gorduin uram: ragályosak, mint a lepra, mint a himlö, mint a tavaszi láz! Ráadásul makacs természetűek: újra és újra felütik ocsmány fejüket, s ahol ez megtörténik, ott elszánt kirurgusra, gyors beavatkozásra van szükség! - Nagyot fújt, mire a tűzkígyók megremegtek, s világítóbogarak gyanánt, tucatnyi irányba rebbentek szét. 
      - Az éjszaka - folytatta halkabban - az álmok és a csillagok ideje, kétkedö barátom, én pedig, legyen elég ennyi, az álmok ás a csillagok jó ismeröje vagyok. Planétáim egy idö óta gonosz álomról suttognak. úgy hiszem, ezidáig csak én hallottam meg szavukat. A torzulások egyelöre szinte észrevétlenek, az álom még messze jár - de bizony mondom, gonosz álom az, s hosszúnak, mélynek ígérkezik. Egész népek válnak majd rabjaivá, rontanak egymásnak pokoli kábulatban, annak akarata szerint, aki az álom szívében rejtezik, mi több, ö maga az álom! Gorduin nem mozdult. 
      - A neve...? 
      - Bizonyos álmok nem egykönnyen nevezhetök néven - mormolta a mágus. - Bizonyos célok felfoghatatlanok e világ lakói számára, a miérteket firtatni botorság. Az ártatlanok gyanútlanok, a sötétség torz fajzatainak némelyike ellenben máris megneszelte a változást, s eröre kapott. Kettöre közülük föszerep vár a Néven Nevezhetetlen iszonyú álmában, úgy rendeltetett hát, hogy egybekeljenek... - Szemei alatt elmélyültek a ráncok, a távolba révedt. - Hella Riquill és Raginal Dhuvir. A boszorkány és a démon. Ismerem mindkettöt. Tudom micsodák, mik voltak, mivé lehetnek. Szándékaik oly világosak elöttem, mint bármely halandó gondolatai, s tisztában vagyok vele, mit kell tennem! A bárd kioltotta szivarját és összpontosítani próbált: tudatát változatlanul a monoton litániával védelmezte. Elmosolyodott. 
      - Bár állíthatnám ugyanezt én is! 
      - Az életedet köszönheted nekem - mondta nyersen a mágus. - Adósom vagy, akár a többiek, akiket ezen az éjszakán vendégül látok. Négyen várakoztok itt, egy vagy több elismert szakma mesterei. Tartozásotok fejében valamennyi képességetekkel engem szolgáltok, teljesítitek elsö és egyetlen parancsomat! - Elörehajolt, Gorduin szeme közé nézett, úgy suttogta: - Holnap reggel útrakeltek az Elátkozott Vidék, Gra-Tinol hegye felé, behatoltok Orwella föszentélyébe, és elpusztítjátok a tisztátalanokat! 
      Gorduin a fejét ingatta - megfontolt embernek tartotta magát, amellett elege volt már a szentélyekböl. 
      - Ha pedig nemet mondunk... - vetette fel próbaképpen. 
      - Meg kell halnotok - jelentette ki a házigazda mély meggyözödéssel. 
      
      A szűk utcák labirintusából fegyveresek szállingóztak elö, íjászok tünedeztek fel a Lidérctanyával szomszédos épületek tetején. Biztonságosnak vélt távolságban aranyozott pikkelyvértes tisztek feszítettek, ám hátasaik nyugtalan horkantására ök is minduntalan összerezzentek. A néhai vezír testörségének tagjai nem mutatkoztak: zömük Malik palotája körül csoportosult, hogy a fosztogatásnak elejét vegye, néhányan eltűntek - világgá futottak, netán haragosaik végeztek velük. A nyugati horizonton lassanként elenyészett a rötes ragyogás, az ezüstkék hold függött most a város felett, hogy a pirkadatig hátralévö néhány órában háborítatlanul uralja az égboltot. Rahim nem nézett az égre, miközben átverekedte magát az alabárdosok hármas során. Nem nézett a katonákra, söt, a lába elé sem, akik látták, megesküdtek volna rá, hogy gondolataiba merül. Valójában rettegett, ám ez vajmi keveset számított, hisz sikerült elrejtenie, ahogy sikerült eltitkolnia pályafutása során majdnem mindent, ami gyarlóságokkal állt kapcsolatban - minden bizonnyal ez óvta meg attól, hogy Malik meg a hozzá hasonlók sorsára jusson. Ezekben a percekben, mivel szinte kizárólag afféle - faragatlan, vérre szomjazó - figurák vették körül, ösztönei még fokozottabb elövigyázatosságra intették. Igyekezett minél ártalmatlanabbnak, ugyanakkor minél határozottabbnak, nélkülözhetetlenebbnek mutatkozni. 
      - A fényestekintetű emír parancsa! - kiáltotta, mihelyt a tisztekhez ért. - Egyetlen lövés se essék! Mindenki a helyén marad! A tisztek helyeslö mormogásba kezdtek - a kapunál történtek után egyikük sem érzett különösebb kedvet a vitézkedéshez. Rahim, a korai ráncoktól szabdalt arcú, sokat tűrt Rahim befelé elmosolyodott: ezek itt még csak nem is sejtik, mi fán terem a tárgyalásos rendezés... Forrón remélte, hogy a Lidérctanya lakói ennél azért felvilágosultabbak. És ha mégsem... Nos, akkor a küszöbön álló találkozás egy szépen induló vezíri karrier záróakkordja lesz! 
      Gorduin az álom és az ébrenlét határán lebegett, abban a homályos közegben, amelyet csupán a sejtelmek keskeny fénynyalábjai járnak át. Valahányszor lazított önfegyelmén, már-már átlendült a túloldal sötétségébe, ám mindannyiszor visszafogta magát - igaz, nem a sötétség borzongatta meg, hanem az álomvilágból feléje áradó, meröben szokatlan hideg. Idövel azután kinyitotta szemét, de ez sem segített sokat: szobájának ablakait, az épület többi ablakához hasonlóan, bedeszkázták. Tudta, mit találna a deszkák mögött: rácsokat. A rácsokon túl a csontokkal teliszórt kert, no meg a fal. Innensö oldalán a kámzsások, kívül a néhai Malik kebelbarátai: túl sok a jóból. Nem is ház, ketrec ez, néhány kétlábú ragadozó számára, akiknek a házigazda jóvoltából hírnevükön kívül immár életcéljuk is van... Feltápászkodott a derékaljról, az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta. Senki. Kilépett, végighaladt a folyosón, egészen a következö bedeszkázott ablakig. A háziak itt nem végeztek olyan tökéletes munkát: a padlót néhány ezüstös holdfénysáv csíkozta. Gorduin a párkányra telepedett, felhúzta bal térdét, ujjasa egyik belsö zsebéböl elökotorta a flótát. Meggyözödött róla, nem felejtett-e tűlövedéket valamelyik csöben, majd felidézte rajta a dallamot, amellyel a sivatagi utazás során oly sokszor ringatta álomba a lányt... Egyszerre azon kapta magát, hogy mosolyog, noha nincs különösebb oka rá: ilyesmi gyakorta esett meg vele mostanság. Gyanította, hogy énje egy része, szándéka ellenére, még mindig a félkegyelműt játssza, teste pedig engedelmeskedik, ahogy mindig, a legképtelenebb helyzetekben is. A képtelen helyzetekröl aztán eszébe jutott a mágus, és mindaz, amit az álmokról, a csillagokról, a szörnyetegekröl és az adósairól összehordott. Vajon hallották-e az istenek? És ha igen, ugyan mit szólnak hozzá? Ismét Gerumra gondolt - rá, és arra az eszmefuttatásra, amellyel az öreg a Felsöbbrendűek létezését cáfolta, valahányszor alkalma nyílt rá: „A dolgok igenis egymásból következnek, Tier, és ez a felismerés félelmetes fegyverré válhat a kezedben! Ha csakugyan vannak istenek, ha olyanok, amilyennek általában tartják öket, ha minden cselekedetüknek valamiféle célja van, mondd meg nekem: melyikük, s mi végre teremtette a nöt...?“ 
      Szemközt, alig karnyújtásnyira, padlódeszka reccsent. Gorduin helyében bárki abbahagyta volna a játékot, hogy a fegyvere után kapjon, hogy felugorjon, szitkozódjon, egyszóval megszégyenüljön. A bárdot azonban más fából faragták, tiszta, magas hangot fogott, hasonlót ahhoz, amellyel szükség esetén a mént szólította, s közben, mintegy mellékesen, szemügyre vette a homályból kibontakozó alakot. Igaz, ami igaz, nem talált túl sok néznivalót. Az idegen bö, mohaszín köpönyeget viselt, kámzsája alól mindössze egy-egy hamuszín hajtincs bukkant elö. Jobbjával embermagas, unikornis-szarvra emlékeztetö botot markolt - Gorduin úgy ítélte, képtelen lenne akár egy percre is megválni töle. A jövevény most még közelebb lépett; mozgása könnyed volt, akár az ismerös közegben járó nagyvadé. Felpillantott. Szeme résnyire szűkült a ráhulló holdfényben. A bárd lélekben vállat vont, és elismételte az iménti dallamot. 
      - Ember létedre szokatlanul fogékony vagy a hangulatokra - suttogta a zöldköpenyes. 
      - Elf létedre szokatlanul termetes vagy - felelte nem kevésbé halkan Gorduin. - Amellett irigylésre méltóan csendes léptű... - Körültekintett. - Csak nem a kijáratot keresed? Ha igen, attól tartok, sokat nem segíthetek. 
      - Te csak a bárd lehetsz - jelentette ki az elf. - A bárd, aki El Hamedben förangút ölt. A neved pedig... - Tier. Tier Nan Gorduin. A jövevény halvány mosollyal fejet hajtott. Keskeny arca a várakozásnak megfelelöen sima volt, kortalannak tetszett. - Alyr Arkhon - mondta nyomatékkal. - Alyr, akit Gro-Ugonban megmentettek. 
      - Szóval szintén a házigazda adósa vagy - állapította meg Gorduin. - És hogy sikerült idáig cipelnie? Remélem, nem láncra verve! 
      - E háznak - mondta az elf - számos szokványos mellett jó néhány különleges ajtaja van. Az egyik Gro-Ugon fövárosának egy sikátorára nyílik. A sikátor köhajításnyira kezdödik onnét, ahol a mágus... - félrenézett - ... kisebb szívességet tett nekem. 
      - Szívességet, mi? - A bárd nem tudta, kacagjon-e vagy bosszankodjék. - Tehát nem kizárt, hogy a dzsadokon kívül egy falkára való orkkal is számolnunk kell. Hová nyílhat a többi ajtó? A Gályák Tengerének fenekére? A Kráni Tizenhármak erödjének valamelyik gyilokjárójára? - Fújt. - A legjobbkor érkeztél, ó Alyr! Felfedezö útra készültem éppen, de a körülményekre való tekintettel elhalasztom, azt hiszem... Az elf halvány mosolya ismét felderengett. újonnan támadt érdeklödéssel szemlélte Gorduint. 
      - Ha nem tévedek, te képviseled csoportunkban az eröt. Örülök, hogy így alakult. Holmi keményfejű barbárral sokkal nehezebb volna. 
      - Nem vitás. 
      - Jellemzöen emberi felelet. A kíváncsiság ellenben mintha kiveszett volna belöled. Nem érdekel tán, mi lesz az én szerepem? 
      - Lássuk csak... - A bárd a homlokát ráncolta. - Kardforgatónak, törvetönek, íjásznak, netán zenésznek aligha kellesz: a köznapi szerszámokkal magam is elég tűrhetöen bánok. Ami téged illet: szavaidból ítélve nem vagy jöttment erdöjáró, így hát nyomolvasóként se vehetnénk hasznodat az Elátkozott Vidék vadonjában. S bár alig ismerlek még, többre tartalak egyszerű falmászónál - ebböl következik, hogy látnok, illúzionista, igézö, idézö, esetleg más efféle szerzet lehetsz. 
      - Kikezdhetetlen érvek - ingatta fejét az elf. - Nagyszerű mestered lehetett, Tier Nan Gorduin! 
      - Vagyis...? 
      - Voltaképp nem tévedtél. - Alyr mosolya furcsamód eltorzult, már-már fennsöbbséges ajakbiggyesztéssé változott. - Az említett szemfényvesztökhöz azonban nagyjából annyi közöm van, mint bármely útszéli fegyverforgatóhoz: mindössze az eszközök hasonlóak, a célok - hogy az eredményt ne is említsem - meröben különböznek. Nekromanta vagyok. Vizsgálódásaim tárgya az életerö, amelyben mi, elevenek ugyancsak bövelkedünk, s melynek hiányában egy percig sem létezhetnénk tovább ezen a földön... Az istenek elsö és egyetlen számottevö adománya, az az energiafajta, amelyet uralva bárki okkal érezheti magát egyenrangúnak velük! - A jóvoltodból tehát holtak légiói sietnek majd a segítségünkre, ahányszor csak szükségét látjuk... - Gorduin diszkrét fintort vágott. 
      - Pazar! 
      Meglehet, az elf válaszolni akart, ám a folyosó túlsó végében egyszerre kivágódott a mágus termeibe nyíló ajtó. Néhány kámzsás figura karcsú, sötéthajú lányt taszigált ki rajta. A bárd nyomban felállt. 
      - Megbocsáss... - súgta a nekromantának, azzal nekiindult, hogy ha kell, beavatkozzék. Léptei zajára a kámzsások sorra összerezzentek, mozdulatlanná váltak. Tág félkört alkottak most a falnak támaszkodó teremtéssel szemben. Gorduin még kettöt lépett, azután megállt. Meg kellett állnia: a lány félrehajtott fejjel kifújta homlokából egy rakoncátlan hajtincsét, és szorítástól zsibbadt vállát dörzsölgetve rápillantott. A shadoni bajvívók szertartásos, csupa fehér, csupa fekete öltözékét viselte. Az ing túlságosan bö volt számára, a csizma szárát többször visszahajtotta, ám az még így is combközép fölé ért. A köpenyt valahol elveszítette. Kimerültnek, de elégedettnek látszott. Szemei - éji szemek, macskaszemek - ellenállhatatlanul vonzották a bárd tekintetét. Ilyen fiatalon, ilyen rendetlenül aligha arathatott sikert a shadoni társaságban, gondolta, hacsak... Hacsak a szemeivel nem. A lány várt még pár pillanatig, azután szándékolt lassúsággal az ajkába harapott, és lepillantott. Gorduin úgyszintén. A bö, fehér ing ujján apró vércseppek vöröslöttek. 
      - Minden rendben - hallatszott az ismét elörehulló sötét haj függönye mögül. - Tudod, nem az enyém. 
      A kámzsások egyike hirtelen nekilendült, hogy megragadja, a bárd azonban résen állt, és egy rúgással visszapenderítette. Ahogy felegyenesedett, szeme sarkából megpillantotta Alyrt. Az elf megfontoltan közeledett, botját most bal kezében tartotta. Gorduin úgy sejtette, ez a fegyverforgató keze. 
      - Elég! 
      Az ajtónyílás sugárzó négyszögében feltűnt a mágus alakja. Nem kellett felemelnie a hangját, hogy mondandójának nyomatékot adjon: a jelenlévök mindegyike pontosan tisztában volt az eröviszonyokkal. 
      - Eriel! - fordult a lányhoz. - Azonnal a szobádba mégy! 
      - Értsem úgy, hogy nincs több mondanivalód? - mosolygott ádázul a lány. - Csak nem rémítettelek meg? - Kacagott, látni engedte porcelánfehér fogait. - Pedig igazán tetszettek a bolygók, amiket mutattál - elnézném öket akár reggelig is! A mágus merön bámult rá. 
      - Menj - intette -, míg mást nem gondolok...! 
      Eriel összefont karral lépett el a fal mellöl. Konokul összeszorította ajkát, amelyen változatlanul ott játszadozott a mosoly. Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy a kámzsások felettébb elövigyázatosak vele. Már-már közrefogták, de nem akadályozhatták meg abban, hogy mintegy véletlenszerűen a bárdhoz dörgölözzék, s odasúgja neki: 
      - Ha lepihennél, álmodj rólam! Szabad... 
      A házigazda várt egy darabig, azután, hogy a távozók eltűntek egy fordulóban, Gorduinra és Alyrra pillantott, majd halkan, elégedetten felnevetett. 
      - Lám, a dolgok a vártnál kedvezöbben alakulnak. Alig telt el pár óra, a négyböl hárman máris összeismerkedtetek - s hozzá a legregényesebb módon. Azért azt tanácsolom, vigyázz Gorduin uram! Eriel hivatásos tolvaj létére a végletekig kiszámíthatatlan. Ostobának nem ostoba: miután házam Shadonra nyíló ablakainak egyikén bejutott, hamar rájött, hogy becsapták, s ezúttal egyetlen drágakövet sem talál. Mégis ellenállt, mikor rátörtük az ajtót, olyan hevesen, hogy egyik szolgám kénytelen volt leütni. Mikor magához tért, felfedtem elötte szándékaimat, elébe tártam mindazt, amit kettötöknek már megmutattam, közöltem vele, milyen feladatot szánok neki. Belenyugvást színlelt, ám mihelyt hozzáfért elrejtett töréhez, nyomban megölte azt, aki korábban kezet emelt rá. Könyörtelen és veszedelmes. Ne feledd szavam! 
      A bárd nagyot kortyolt a lány illatával terhes levegöböl. Mosolygott. 
      - Holtomig emlékezni fogok rá - ígérte, majd tüntetöen körülpillantott. - Hát a társaság negyedik tagja? Róla még semmit nem tudunk. 
      A mágus összevonta sűrű szemöldökét. 
      - Alszik - közölte. - Hosszú utat járt be, a leghosszabbat négyötök közül: ugyancsak ráfér a pihenés. Reggel módotok lesz megismerkedni vele. Nagytudású férfiú: ö lesz az, aki a Gyilokpusztán át elvezet benneteket egy Kapuhoz, amelynek pontos helyét rajta kívül csak én ismerem. A Kapu az Elátkozott Vidék déli peremére nyílik. Ha derült idöben érkeztek - amit a tájék ismeretében erösen kétlek -, a messzeségben láthatjátok majd a Gra-Tinol ormát. De anélkül is tudni fogjátok a dolgotokat, nem igaz...? - Ökölbe szorult kezének ujjai fehéredni kezdtek. Eröt vett magán, nagyot nyelt. - Ennyi elegendö? 
      - Böségesen. 
      - Ezt örömmel hallom... Ami pedig a többit illeti - fordult az elfhez immár újra higgadtan a varázstudó -, olybá tűnik, Gro-Ugon orkjai lemondtak arról, hogy bejussanak. Fél órája végképp elvonultak, hogy valahol ismét leigyák magukat. Kezdettöl jobban aggasztottak az El Hamed-i fejlemények, hisz ez az a hely, ahonnét reggel fel kell kerekednetek. A környezö utcákat katonák szállták meg: a vezír szerettei - ha ugyan akadnak ilyenek - nyilván bosszúra szomjaznak. Szerencsére akadnak a városban józanul gondolkodó emberek is, az ö segítségükkel elejét vehetjük a kellemetlenségeknek... - Hátralépett, szélesen elvigyorodott. - Hadd mutassam be az új vezírt, El Hamed emírjének személyes megbízottját, a Galradzsáéval vetekedö bölcsességű Rahimot! 
      A dzsad behúzott nyakkal óvakodott elö. Az imént kiontott vér látványa nem hagyta érintetlenül: arca homokszínű volt. S mintha ez nem lenne épp elegendö, úgy érezte, hogy a jelenlévök, a házigazdát is beleértve, neheztelnek rá, amiért rejtelmes tevékenységüket holmi potomsággal megzavarta. Igazában csak szálas termetű, feketébe öltözött bárdnak tartozna számadással - elvégre ö volt, aki belerángatta a dologba... Most, hogy rápillantott, megint beleborzongott a gondolatba: ez az ember a saját kezével öl. Veszedelmes, sokkalta veszedelmesebb még annál az Erielnek nevezett lánynál is... Micsoda változásokat idézett elö pusztán azzal, hogy elvégezte, amiért megfizették! Lehetséges volna, hogy épp ezért választotta? Lehetséges volna, hogy titokban mindvégig remélte, elvégez még valamit? Talán. Kockáztatott, és valamiképp nyert - nem számít semmi más. Az emír szeme fénye él - söt, mint mondják, elevenebb, mint bármikor azelött. A város nyugalmát fenyegetö házasság meghiúsult, Malik halott, ami pedig öt, a sokáig mellözött Rahimot illeti... 
      - Uram üzenetét hozom - mondta elfogódottságtól rekedtes hangon. - Határozott óhaja, hogy mielöbb elhagyjátok a települést, amelynek békéjét a sajnálatos események annyira megzavarták. A nagyhatalmú emír - Galradzsa nyújtsa hosszúra életét! - nem kíván az igazságosztó szerepében tetszelegni: az ilyesmit az égiekre hagyja, s csupán azt reméli, hogy engedékenysége viszonzásaképp e tanya lakóinak távozása csendes, és mindenek felett békés lesz. Miközben szavaimat hallgatjátok, a környékröl visszahúzódik a csapatok zöme. Alig maroknyian maradanak napkeltéig, hogy biztonságotokat szavatolják. Uram fogadja - fűzte hozzá -, hogy amennyiben e hajlék gazdája ötven esztendö múltán - és semmiképp sem elöbb - visszatér, minden tulajdonát háborítatlanul, épségben találja majd! 
      - Világos beszéd - bólintott a mágus. - Térj meg uradhoz, ó El Hamed bölcse, s add tudtára, hogy nagylelkű ajánlatát elfogadjuk: napkelte után elhagyjuk a várost, s az elkövetkezö ötven esztendöben egyikünk sem lép be a kapuin... 
      Gorduin és Alyr összenéztek: a varázstudó gátlástalansága éppúgy lenyűgözte öket, mint az imént Erielé. Rahim jelentöségteljesen bólintott. Elégedettnek tűnt a fejleményekkel. Azután gondolt egyet, nagy levegöt vett, és a bárdhoz lépett. A gyomra kissé remegett még, de nem bánta: egyetlen kalandozó sem érezheti magát különbül addigi legsikeresebb vállalkozása befejeztével, új felmérhetetlen lehetöségekkel kecsegtetö harcok elött. 
      - Köszönöm, Gorduin uram - mondta, és ügyelt rá, hogy hangja ugyanolyan acélos maradjon, mint a sötétbe öltözött férfi tekintete. - Nem kevés gondom származott a döntésböl, amit Erionban hoztam, de jó, ha tudod: nem bántam meg semmit. Köszönöm~! 
      A bárd lepillantott rá, féloldalasan elmosolyodott, s ezután Rahimmal olyasmi történt, ami korábban soha, s melyhez hasonlóban - noha hosszú élet, magas poszt, felmérhetetlen gazdagság várt rá - többé nem is volt része. Vállon veregették. 
      
      
      
      
      
MÁ S O D I K  R É S Z

      A sivatagi nap vöröslö korong volt csupán a keleti horizont felett, amikor a négy lovas bántatlanul elhagyta a Lidérctanyát, majd a várost. Mire a kimerült Rahim végre álomra hajthatta fejét, magasabbra hágott már, ám fénye órákkal késöbb sem talált utat Malik háremének belsö termeibe... Karina úrnö, a néhai vezír elsö ágyasa ketrecbe zárt vadként rótta köreit szobájában. Jó idöbe telt, mire megelégelte a dolgot, és dühösen toppantott. 
      - Megmondtam, hogy azonnal kerítsétek elö! - Zöld szeme villogott, akár a támadó vadmacskáé; egyenes szálú, aranyszöke haja a csípöjéig ért. - Ha eddig képes volt nap mint nap idejárni, most miért levelet küld nekem? Akit érte szalajtottál, ostoba teve: ha Malik élne, nyomban a fejét vétetné! 
      A hárem agájának természetesen volt saját véleménye - s volt jó oka is, hogy véka alá rejtse. Az utolsó mondat hallatán azonban, alig észrevehetöen bár, de elmosolyodott. Arra gondolt, ami történt volna, ha a vezírnek - hurik hada környékezze mennyei ágyát! - tegnapelött a fülébe súgják, hogy kedvenc ágyasát, az emírség egyetlen aranyhajú asszonyát tíz hónap óta egy idegen férfi kerülgeti... Bizony, ha az ügy kitudódott volna, az északi szépség feje elöbb hullik le, mint bármelyik szolgájáé! 
      - Úrnöm, ha kegyeskednél mégis szemügyre venni... Karina forgatta egy darabig a vörös pecsétviasszal lezárt, nyolcszöget formáló papirost, majd csettintett: 
      - Hozass lámpásokat, és kint várj a válaszomra! Hanem ha még egyszer levéllel merészkedsz elém... - Eröt vett magán, és meröben más, már-már behízelgö hangon folytatta: - Légy egy kicsit találékony, ó aga! Szükségem van a fajankó szolgálataira, csak nem azokra, amiket eddig ajánlgatott! 
      Amint magára maradt, Karina visszatért a levélhez. Gondolatai a férfi körül forogtak aki az elmúlt hónapokban - a Pusztítás Hónapjaiban - nap nap után megjelent a palota hátsó bejáratánál. Elöbb a közös emlékek idézgetésével, rábeszéléssel, majd dühöngéssel, fenyegetésekkel, legvégül könyörgéssel próbálta rávenni, hogy folytassák tizenkét év elöt megszakadt kapcsolatukat. ö pedig nem állt kötélnek, s alighanem okosan tette: ura, Malik, gyanakvó természetű lévén, kémekkel vigyáztatta minden lépését. Az asszony ennek ellenére örömét lelte a kegyetlen játékban, s arról sem feledkezett meg, hogy egy idegenbe szakadt, gyenge nönek, ha a sora rosszra fordul, bizony szüksége lehet baráti segítségre. S lám... Míg merengett, megérkeztek a fáklyák, s a messzi földröl hozott állatbörökkel, szöttesekkel díszített szoba - a fáklyatartók mögött elhelyezett tükörrendszer segítségével - fénybe borult. Malik szerette a pompát, különösen a „barbár“ északi pompát. Ez volt, emlékeztette magát Karina, az én eddigi legnagyobb szerencsém! Eltűnödött. Messze járt megint, jó tizenöt esztendö távolában: felrémlett elötte a kavarodás, a karavánt kísérö harcosok haláltusája, s látta magát, az ártatlan, szöke lánykát, koromtól és vértöl szennyes dzsad útonállók félkörében. A férfi - akkortájt égö szemű suhanc csupán - éppoly mohón, lenyűgözve bámulta akkor is, mintha az Öröklét Mezejéhez vezetö kapu kulcsát vélte volna felfedezni kezében. A többiek persze egészen mást láttak benne, és... Mindegy. Nehéz idök voltak. Ha élni akart, alkalmazkodnia kellett, hát alkalmazkodott. Utóbb már nem is tűnt olyan nehéznek. Mosolyokért, simogatásokért cserébe kapta meg mindazt, amire szüksége volt, s lassanként - ó ifjú szívek döresége! - sikerült elhitetnie magával, hogy más, többre hivatott a közönséges rabszolgáknál. A suhancot egykettöre elbolondította. A suhanc rejtegette, napközben nedves homokkal kente be arcát, s rongyokba öltöztette, hogy szépsége meg ne ragadja az idösebb portyázók figyelmét. Hála a homoknak, börét nem perzselte hólyagosra a nap, s „pártfogója“, aki az osztozkodáskor megszerezte, hálát rebegett korcs istenének elörelátásáért. Lelki szemei elött bizonyára felrémlett a temérdek arany, amit az efféle északi rózsabimbó bármely rabszolgapiacon megér - no meg az az ártatlan gyönyör, amelyben portékája árúba bocsátásáig részeltetheti. Akkor még hitte, hogy ö dönt. Akkor még hitte, hogy képes lesz rá. Amikor pedig kiderült, mekkorát tévedett, már nem tudott lemondani róla - söt, nyilvános menyegzöt fontolgatott. Menyegzöt! Erre aztán megrémült a lány. Nem akarta egy sivatagi rabló, egy gyilkos sorsához kötni a magáét. óvakodott magát elárulni, de miközben Északról mesélt neki, azon ábrándozott, hogy egyszer - talán nem is túl sokára - valami dúsgazdag nagyúr háremében teheti majd ugyanezt. Egy igazi férfiról álmodott, olyanról, aki valóra válthatja legmerészebb álmait... S csodák csodája, hamarosan feltűnt egy ilyen férfi: El Hamed emírjének jobbkeze, Malik. Vezír volt, ifjú, ám máris hadaknak parancsolt, ráadásul azt suttogták, nincs nála szilajabb szeretö a Sheral innensö oldalán. Tudták róla, hogy bolondul Észak kincseiért - s ugyan létezhet-e nagyobb kincs egy gyönyörű, szöke lánynál, akihez foghatót az emír asszonyai közt sem lelni? Találkozásuk minden bizonnyal a véletlen műve volt, Karina azonban, évek távolából, a sors kezét látta benne. A suhanc, aki csak itta szavait a hófödte hegyekröl, gyözhetetlen birodalmakról, Toron Boszorkánymestereiröl, kóborlókról és embervadászokról, lassanként eltávolodott töle, ahogyan eltávolodott a valóságtól is. A történetek lángra gyújtották, rabul ejtették képzeletét, és miután Malik pénzzel, fenyegetéssel rákényszerítette, hogy megváljon kedvesétöl, hamarosan eltűnt a városból. Vélhetöleg északnak indult. A lány fellélegzett, noha már ekkor érezte: ha el nem viszi a kórság, ha meg nem ölik ott a messzeségben, elöbb-utóbb visszatér. Idövel aztán megfeledkezett róla, hisz nem volt könnyű dolga. Hiába emlegették széltiben, hogy a dzsad emírségek sorsát jobbára az uralkodók ágyasai irányítják, a cselszövés szabályait eleinte nemigen ismerte. Pozíciói az évek múlásával, Malik hatalmának gyarapodásával mégis erösödtek. A vezír elsö számú ágyasa lett, immár megengedhette magának, hogy szeszélyes, irgalmatlan legyen. Elöbb számbajöhetö vetélytársait állította félre, majd ura politikai ellenfeleire kerített sort. Bizonyos idöközönként furcsa járványok söpörtek végig El Hameden: az áldozatok kizárólag a tehetös családok férfitagjai közül kerültek ki; a tünetek láttán fejüket csóválták, szakállukat simogatták a tudós doktorok. Néhányan (föként azok, akik nagy titokban méregkeveréssel is foglalkoztak) meggazdagodtak, mások ágynak estek s kilehelték lelküket: Karina úrnö mindenkit érdemei szerint jutalmazott. Az egyetlen komoly gondot Rahim, a nyomorult, a képmutató patkány jelentette. Alighogy Malik mellé került, máris suttogni kezdte átkozott tanácsait: „Ne higgy az asszonyok szavának, nagyuram! Galradzsa törvényei nem hiába óvnak bennünket mesterkedéseiktöl... Egyformák mind: romlásba döntenek, idönek elötte sírba juttatnak, ha nem ügyelsz. S a legveszedelmesebbek mind között az északiak!“ Rahim. Nem sok hiányzott már ahhoz, hogy a nyakát szegje - elegendö lett volna egy hiba, egyetlen elejtett, tiszteletlen szó. Csakhogy a patkány nagyon ügyelt. Olyannyira, hogy sikerült túlélnie gazdáját, mi több, nyomban a helyébe lépett... Odakint felhangzott a gyászolók - fizetett siratóbanyák - kiáltozása. Karinát e jajongás zökkentette vissza a valóságba. ó, mennyire undorította a fájdalom ily nyilvánvaló, ráadásul öszintétlen kifejezése! A dzsadok szokásai közül ezt az egyet máig sem volt képes megemészteni. A zokogás szerencsére hamar elhalkult, ahogy a tömeg végighömpölygött a palota mögötti téren, s egy mellékutcában folytatta útját. Az asszony fülelt még egy darabig, azután sóhajtott, ismét kezébe vette a levelet, s feltörte pecsétjét. A hajtogatással bajlódva mosoly derengett fel ajkán: lám, kívül-belül toronivá lett elsö szeretöje, az egykori haramia! Vajon mi egyebet tanult még? Tisztességet aligha... Olvasni kezdett, s halovány mosolya egykettöre baljóslatú grimasszá torzult, határtalan megvetésröl árulkodott. Ohó! Hűséges voltál, hát persze, akárcsak én, hisz egyvalakihez mindvégig hű maradtam: saját magamhoz. Az örök szerelmet sem tudtad feledni. Igazán? Nem gondoltam, hogy ilyesmi is létezik; ha létezne, talán tudnék róla, ha mástól nem hát szegény Maliktól. ö hatalmas volt, dúsgazdag, gyengéd... És szeretni is tudott, nem is akárhogyan - ezt te, szegény barátom, sosem mondhattad el magadról. Legalábbis akkor nem. Most pedig... Nos, aligha lesz alkalmad bizonyítani. Ezt nem. Adok ellenben egy lehetöséget, hogy megmutasd: csakugyan bármire képes lennél értem...! 
      - Aga! - kiáltotta. - Papírt és tollat hozz: magam írok választ! 
      Mindig büszke volt arra, hogy képes gondolatait önállóan rögzíteni. A bizalmatlanság késztette egyebek közt a betűvetés elsajátítására is. Elvégre a tudás roppant hatékony fegyver. Majdnem olyan hatékony, mint az ölelés... A „hárem örzöje“ halálra váltan botorkált be. Sápadtságát tarka öltözéke még feltűnöbbé tette. Lerítt róla, hogy retteg, jobban, mint az elmúlt napokban bármikor. 
      - Megérkezett úrnöm! - szűkölt. - Itt áll az ajtó elött! - Tekintetében az iszonyat e ponton némi tisztelettel vegyült. - Az örök megpróbálták feltartóztatni, mire... mire... 
      - Beszélj! 
      - Hallom és engedelmeskedem. Egyikük meghalt, a másik talán feleszmélt már. Ha igen, bizonyára azon töpreng, miféle démon rontott rá. Vigyázz az idegennel, úrnöm! Engedj neki, ha teheted! - Nyugtalanul hátrapillantott, úgy folytatta. - Láttam, amikor az alabárdosok... 
      Alig hallható szisszenés, s az aga jobbjában máris kihunyt a lámpás. 
      - Nincs szükség ennyi fényre - hallatszott az ajtó felöl. - Illetlenségnek hat. És ami azt illeti, nincs szükség rád sem aga! 
      Egy árnyék, termetes, mégis nyúlánk férfi árnya vetült a prémek borította kerevetre, s lassanként elöbbre kúszott. úgy tetszett, az idegen nem lép, inkább siklik, mint a kígyó - Karinát legalábbis valami csúszómászóra emlékeztette fürgeségével, hangtalanságával, no meg a síkossággal, mely körüllengte. Úgy, úgy: kígyóvá cseperedett hát a kis pondró! Meglapul, az alkalmat lesi, azután lecsap, nem hiányzik még az ezüstös villanás sem. Talán nem pikkelyeken, hanem egy láncing szemein csillan a fény, ám ez aligha számít. A Kígyó kígyó marad. Kedveli a homályt. Csöndes, halált hozó. Eddig csak dicsekedett. Büszke volt arra, amit elért, amivé vált. Hisz nem közönséges halandó többé, hanem a félelmetes orgyilkos klánok legveszedelmesebbikének, az Ikrek Szektájának tagja. S mint mondta, az Ikrek lesböl, orvul a legritkább esetben ölnek. A pusztítás teljes eszköztárát művészi tökéllyel alkalmazzák. Életük titokzatos, tetteik legendásak, s bár szolgálataik úgyszólván megfizethetetlenek, aki teheti, hozzájuk fordul, ha úgy hozza a szükség. Azért, mert nem ismerik a sikertelenséget, s nem ismernek fenntartásokat - vagyis nem válogatnak a megbízások közt, mint a Szövetség szolgálatában álló társaik... Suttogták róluk, hogy a gyilkolás mesterségét meggyözödésböl űzik, s ez a szóbeszéd itt, El Hamed néhai vezírének palotájában igen-igen megalapozottnak rémlett. 
      - Hívtál - suttogta az árny. - Hívtál, s lám, eljöttem megint. 
      Az aga lépésröl lépésre kihátrált, kettesben hagyta úrnöjét az emberbörbe bújt halállal. Karina mégsem jött zavarba. Túl sokat látott, túl messzire jutott ahhoz, hogysem zavarba jöjjön. Te vagy az, gondolta. Megemberesedtél, a hajadat rövidre vágattad, szembetűnöen jól bánsz a hajítótörrel, de azért változatlanul önmagad vagy. Ezért hát, mint mindig, csak olyasmit tehetsz, amit én is akarok! 
      - Ismerlek - mondta hűvösen. - Ha engedelmeskedtél, csak azért tetted, hogy alkalomadtán kényes helyzetemre emlékeztess. Hogy tudtomra add: egyetlen nap alatt mindenböl semmi, söt még annál is kevesebb lettem, s hogy felvilágosíts: létfontosságú számomra álságos jóindulatod! A férfi keskeny ajka megvonaglott. 
      - Kegyetlen vagy. 
      - Ó dehogy! - kacagott Karina. - Mindössze gondolkodom olykor, barátom, s ez nagy különbség! Az, hogy magamra maradtam, része asszonyi sorsomnak, ahogyan része vagy te magad is. De míg a legtöbb nönek eszébe sem jut birokra kelni végzetével, én kesztyűt dobok neki, viadalra hívom és legyözöm - ha kell, hát egyedül! 
      A férfi most közelebb lépett, a kerevettöl alig karnyújtásnyira torpant meg. Mélybarna, már-már fekete szeméböl szinte sütött a vágyakozás. 
      - Hisz tudhatnád - mondta meglepöen lágy hangon -, hogy ha úgy óhajtod, egyetlen percig sem kell többé egyedül lenned. Tudnod kell... 
      - Ugyan, mit kellene tudnom? - csattant fel az asszony. - Jól ismerem a férfiakat. Hogy áhított céljukat elérjék, készek bármire, ám miután megkapják, ami hitük szerint megilleti öket, a maguk feje után mennek megint. Te sem vagy jobb náluk, átkozott! Látom, a szemeden látom, hogy semmiféle aljasságtól nem riadsz vissza, s hogy ha ellenszegülök akaratodnak, talán meg is ölsz! 
      A toronivá lett dzsad, a rettegett embervadász lassan térdre ereszkedett, elöhúzta fekete törét, és bálványának nyújtotta. 
      - Ha így vélekedsz - szólt rekedten - ne tétovázz, végezz velem nyomban! 
      Karina tenyerén méregette a fegyvert. És ha megtenné? Ha gyenge nö létére segítség nélkül végezne a Kígyóval? Csábító lehetöség, csak éppen... Csak éppen az égvilágon semmire se mennél vele. Feltekintett, s mert úgy akarta, szemében most könnyek csillogtak. Mert úgy akarta, ujjai közül a kerevetre hullt a keskeny toroni penge. A férfi minden bizonnyal csak erre várt: a karjába zárta, mohó csókkal pecsételte le ajkát, s fuldokló módjára szívta be hajának illatát. 
      - Az enyém vagy - mormolta közben. - Egyedül az enyém, én pedig a tiéd vagyok, s te tudod ezt, mindig is tudtad... Miattad jöttem, teérted dacolok minden veszéllyel... Akik rosszat kívánnak neked, porrá lesznek; végzek velük, azután elviszlek innét, el Északra, ahol nem találnak ránk soha többé. Csak mondd, mit kell tennem...! Az emírt öljem meg? Vagy azt a barázdált képűt, Rahimot? Ha kívánod, elintézem mindkettöjüket, vagy akár a Lidérctanya urát... A tiéd vagyok, s ha kívánod, mától Bosszúra változtatom a nevem! Mondd hát, mit kívánsz? 
      Karina viszonozta a csókot, majd kibontakozott a férfi öleléséböl, és közölte óhaját. Semmiség, szinte annál is kevesebb - s mégis, micsoda gyönyört jelentett! Csak ne lett volna a Kígyó böre olyan nyirkos, a csókja meg olyan keserű... Mihelyt magára maradt, mégis hátravetette a fejét, s szárazon felnevetett. Rahim, a bölcs! Rahim, a vezír! El kell ismerni, ügyesen játszott, ám sosem fogja megtudni, hogy az életét végsö soron neki köszönheti. Most, útban a csúcs felé, már csak egy asszonyra van szüksége ahhoz, hogy valóban legyözhetetlenné váljon. Egy északi asszonyra, aki tisztában van saját értékeivel, aki tigrisként védelmezi, ha kell, s majd utódokkal ajándékozza meg... Igen. Vár még pár napot, hogy Malik emléke kissé elhalványuljon, azután felkeresi. Idöbe telhet, míg a bizalmába férközik, de sikerül biztosan. És egy napon, esetleg éjszakán, mikor a jóllakott Kígyó is messze jár már; mikor egyiküknek sem lesz oka félni többé, elöhozhatja és örök emlékeztetöül átnyújtja neki ura gyilkosa, az ilanori kalandozó, Gorduin fejét! 
      A. város elhagyása után, akárha összebeszéltek volna, valamennyien erös iramot diktáltak hátasaiknak: igyekeztek kihasználni az igazi forróság beköszöntéig hátralévö órákat. El Hamed karcsú tornyai sem látszottak már a déli horizonton, mikor alábukott az ezüstkék hold - az utazók nyomban elveszítették halványabb, már-már a végtelenbe nyúló árnyékukat, s lovaikat visszafogva, szemüket beárnyékolva tekintettek az égen aranyló korongra. A sivatagi nap hevét nem könnyű elviselni, különösen akkor nem, ha valaki elöször próbálkozik ezzel életében. A homok rövid idön belül szinte izzani kezd - „parázzsá lesz“, mondták a régiek -, a forró levegö alig rezdül, s ha mégis szél kerekedik, kilószám sodorja a port, amely mindenüvé behatol, s különbül perzsel a dzsad bakók bármely kínzószerszámánál... Gorduin szívéböl szánta a mohazöldbe öltözött, enyhébb fuvallatokhoz szokott elfet, aki hajlott háttal, arcát óvó csuklyát babrálva ült a nyeregben, a így még a fajtársaitól megszokottnál is törékenyebbnek látszott. Csuklyás köpönyeget viselt a mindeddig szótlan, ismeretlen útitárs is - rozsdabarnát, olyan árnyalatút, amilyen a róka öszi gereznája, öt azonban a höség láthatóan nem zavarta. Eriel nagy önmérsékletröl tett tanúbizonyságot: fekete felleghajtójától megszabadult ugyan, ellenállt azonban a késztetésnek, hogy szabaddá tegye vállait: egyszer-másszor csúnyán leéghetett már életében. A hosszú szárú csizmához se nyúlt, nadrágja szárát viszont (gyors pillantás a bárdra) mindkét oldalon végighasította, hogy a levegönek szabad utat biztosítson. Hátravetette a fejét és hunyorgott: szélborzolta hajával, konokul összeszorított ajkával úgy festett, mint a világ legelszántabb, legmacskaszerűbb shadoni bajvívója. Váratlanul felkacagott - a hang mint édes méreg szivárgott Gorduin fülébe, s jólesöen megborzongatta hátgerincét. Különös. Felettébb különös, és... No igen, némiképp nyugtalanító. A lány nekieresztette fekete lovát, de alig pár lépésnyire meg is fékezte, majd szembefordult a társasággal. Már csak a pillantása kacagott, nem kevésbé gyönyörűen. 
      - Ó, urak! - kiáltotta elragadtatva. - Meglehet, nem hiszitek, én mégis azt mondom, örültem a találkozásnak. Az éjszaka, meg az elöadás valamelyest még az elmaradt zsákmányért is kárpótol! - Várt, a fekete ló egyre keringett, táncolt. - Azt azonban, remélem, senki nem gondolta komolyan, hogy tovább megyek, és... - Jelentöségteljesen észak felé intett - ...meg se állok az Elátkozott Vidék szívéig! A vadon, nem szólva Orwella ocsmány szentélyeiröl, csapnivaló vadászterület a magamfajtának, amellett jó apám, aki igazi úriember és igazi bölcs volt, szavamat vette, hogy soha még csak a közelébe se merészkedem a Gra-Tinolnak, ahol az ösidökben annyi rettentö fajzat vére hullt. És mivel világéletemben igyekeztem engedelmes leány lenni, nos, nem marad más hátra, mint hogy elválásunk elött jó szerencsét kívánjak. Már amennyiben... - S e ponton egyenest a bárd szemébe nézett - ...egyikötök se tart inkább velem! 
      Csend. Odafent magányos keselyű körözött kitartóan, árnyéka újra meg újra végigrebbent a homokon. 
      - Mi lesz? - türelmetlenkedet Eriel. - Tán egy árva istenhozzádot se kapok? 
      Gorduin a madár röptét kísérte tekintetével, sehogysem akaródzott megszólalnia. A lány pillantását egyedül az elf viszonozta, borostyánszín szemében némi vidámság lappangott, kortalan arca azonban kömerev maradt. 
      - Tartok töle, hölgyem, hogy sajátos félreértés áldozata vagy. Meglehet, házigazdánk és megmentönk nem tette számodra kellöképp világossá, ezért hadd közlöm én: nincs választásunk. Nem holmi kéjutazás ez, amelyet akkor szakítunk meg, amikor épp kedvünk tartja! Noha örök nincsenek mellettünk, pontosan azt kell tennünk, amire parancsot kaptunk, máskülönben... 
      - Máskülönben? 
      - Meg kell halnunk. - Alyr eleddig udvarias hangja megkeményedett, szeméböl is tovatűnt minden vidámság. 
      - Aligha tartod sokra a varázstudókat, mégse hidd, hogy szabadítónk, vagy, ha tetszik, foglyulejtönk kötözni való bolond! A helyében bárki számolna az eshetöséggel, hogy megbízottai a közvetlen veszedelem elmúltával gondolnak egyet, és újból a maguk feje után mennek! Alig félnapi utat tehetnél meg úgy, hogy nem a cél és a végrehajtandó feladat lebegne elötted, s máris lobot vetne benned az a mágikus úton beplántált kórság, amelyek eredményeképp egy holdfordulón belül iszonytató kínok közt pusztulnál el. A varázslat egyetlen ellenszere a sikerrel bevégzett küldetés. Úgy gondolom, felesleges felemlegetnem, hogy bármelyikünk szökése, esetleges halála mindannyiunk esélyeit jelentös mértékben csökkenti. Már csak ezért is maradnod kell! 
      Eriel hitetlenkedve billentett oldalra fejét, szája két sarkában aggasztóan megszaporodtak az apró barázdák. Pillantása ismét Gorduinét kereste. A bárd alig észrevehetöen bólintott. Több szóra nem volt szükség. 
      - Akkor hát... indulhatnánk - mondta rekedtes, borízű hangján a rókaprémszín köpönyeges idegen. Idöközben hátravetette a csuklyáját - korosodó férfi párnás, jóindulatú arca bukkant elö. Feje leborotválva, csak a búbján sötétlett néhány, vaskos copfba csavart tincs. A kedvezö összképet csupán a mélyen ülö, vízkék szemek és a sárgás ragadozófogak rontották valamelyest: a jámbor férfiú a jelek szerint nem volt mindig ilyen jámbor. Fegyvereket nem láttak nála, ám azok rejtözhettek bö köpönyegében vagy akár a hatalmas barna kanca nyergéhez erösített utazóládában is. 
      - Talán, gondolom, eljött az ideje, hogy bemutatkozzam! Gorduinnak az a bizonytalan érzése támadt, hogy valaki a háta mögött beszél. Halvány benyomás volt, alig pár pillanatig tartott. - A nevem Molluh - mondta a borotvált fejű. - Molluh Kwa Tamar. Talán, gondolom, látszik: Pyarronból jöttem. Mondjuk úgy, zarándok vagyok. Hogy miként kerültem a vén... hm, a mágus pártfogásába, az mellékes. Mindegyikünknek jobb, ha ezt nem feszegetjük. Hm, talán, gondolom elég annyi, hogy ugyanúgy hálára kötelezett, mint benneteket. 
      A lány közelebb léptetett. A bárdot megint macskára emlékeztette, ahogy körbejárta a zarándokot - még a rosszaló fújást is hallani vélte. Eriel benyomásai nem lehettek túl kedvezöek, mert hamar visszavonulót fújt, s biztonságos távolból, összehúzott szemmel figyelt tovább. 
      - Szóval pap vagy... 
      Annyi gúny és megvetés áradt hangjából, hogy azt már nem lehetett nem észrevenni. A zarándokot azonban hidegen hagyta Eriel rosszindulata, akárcsak az elf fürkészö tekintete, és Gorduin árulkodó közönye. 
      - Talán, gondolom illenék megszívelni vajákos barátunk (Alyr felhorkant) tanácsát, hölgyem! Ha tetszik, ha nem, összetartozunk. Ez a lényeg. Aki nem kíváncsi rám, azzal természetesen nem osztom meg nézeteimet az égiekröl. Bár, talán, gondolom, igencsak hasznát látjuk majd a segítségüknek. És beszélgetnünk sem feltétlenül muszáj!
      Eriel cinkos pillantást vetett a többiekre, majd, ahogy tovább poroszkáltak, tüntetöen az elf meg a bárd mellé húzódott. Telt-múlt az idö. A vidék örjítö egyhangúsága lehangolta öket, a nap tűzött, olyan forróság uralkodott, amilyen csak a déli sivatagokban lehetséges. Mérföldekre ellátni mindenfelé, bár nézni sem érdemes, hisz a szárnyas dögevök elsuhanó árnyait leszámítva közel-távol nem akad látnivaló. 
      - Az embernek - dörmögte az elcsigázott pyarroni - voltaképpen nincs mit keresnie ezen a tájon. Még a dzsadok se merészkednek ide, pedig az ám az eszeveszett társaság! A Sheralig húzódó lapályt amúgy Gyilokpusztaként emlegetik, és talán, gondolom, jó okuk van rá... A legendák szerint furcsa népség él itt. A homoki elfek, egy elfeledett, ellenséges faj, amely nem tűr meg betolakodókat a földjén... 
      A kilátásba helyezett kellemetlenségek dacára a négy utazó csak egy érezte magát igazán pocsékul: Alyr. A zarándok kitartása hátasáéval vetekedett, a lány nem csupán a macska kecsességét, szívósságát is magáénak mondhatta. Ami pedig Gorduint illeti, ö kevés híján egy teljes esztendöt töltött már e tájon, s szervezete éppúgy alkalmazkodott a mostoha körülményekhez, mint az öslakóké. A sivatag íratlan törvénye elfásulás ellen beszélgetést javall, a pyarroni azonban nyilván sosem hallott még erröl, mert a legegyszerűbb kérdéseket is csak hosszas unszolásra válaszolta meg. Az elf úgy szenvedett a höségtöl - vagy talán az erös fénytöl - hogy kimódolt ellene valami egyszerű varázst, amelynek fenntartásához állandó összpontosításra volt szüksége, így hát ö is elhallgatott. Maradt a lány. Gorduin örült ennek, bár úgy érezte, hogy amit ö hallani vagy mondani akarna, az nem ide, a tűzö napra, a pusztaság porába való. 
      Hogy mi jár Eriel fejében, csupán találgatni lehetett; végül ez a páros is némán, unalomtól lehangoltan poroszkált tovább. Alkonyatkor tábort vertek, és úgy döntöttek, hogy az egész éjszakát pihenéssel töltik. A nekromanta ugyan azzal állt elö, hogy folytassák az utat, és inkább napvilágnál ejtözzenek, de lehurrogták. Eriel nyomban ezután melléje telepedett, igyekezett kiengesztelni, ám idöröl idöre oldalra pillantott, hogy lássa, mit művel, kellöképp féltékeny-e a bárd. Gorduin egykedvűen terítette a földre köpenyét, leült. Kedvelte az éjszakát, mint minden ragadozó: a tűz mellett, a csillagok alatt egykettöre elhalványult a megpróbáltatások emléke, csak a táplálék, az elégedettség, a pillanat létezett, no meg az óhaj, hogy sose legyen másképp. Ilyen alkalmakkor lantja is elökerült. Csak mostanság kezdett komolyan fogalakozni vele, pedig jó tíz esztendeje vásárolta Erionban, mert úgy ítélte, része a bárdokról kialakított általános képnek. Eleinte eszközként bánt vele - ha a maga örömét kereste, flótával múlatta az idöt -, ám e „drámai“ zeneszerszám, melynek kezeléséhez oly sok türelemre volt szükség, idövel elnyerte rokonszenvét. Valahányszor megszólaltatta, mesterére kellett gondolnia, aki voltaképp megjövendölte ezt a fordulatot is: „Tier, fiacskám, hogy te választasz hangszert, mesebeszéd. Bárki bármit állít, a hangszer választ téged!“ 
      Alyr idöközben megszabadult a lánytól, s a holnappal nem gondolva, önfeledt élvezettel táplálta a tüzet. A pyarroni ennek láttán Gorduinhoz sündörgött, és baljóslatú történetekkel kezdte traktálni a homoki elfekröl. 
      - Talán, gondolom, sejted - suttogta -, hogy ezen a terepen egy tucat mérföldre is ellátszanak a lángok! Ha ez a rettentö népség megneszeli, hogy itt éjszakázunk, s csak négyen vagyunk, egykettöre itt terem, és... 
      - Nem hiszem, hogy kezet emelnének békés vándorokra - mosolygott a bárd, noha korántsem volt biztos a dolgában. - Semmi okuk rá. Csak a janneket, a dzsadokat, meg az ösi Nép maradékát gyűlölik. Elvégre az ö háborúik változtatták ezt a vidéket kietlen pusztasággá. 
      A zarándok elismeröen csettintett. 
      - Egyszerű kalandozó létedre meglepöen sokat tudsz, jó uram. Tán csak nem... - A váratlan roppanásra hevesen összerezzent, azután eröt vett magán, és szemrehányó pillantást vetett a száraz gallyakkal bíbelödö nekromantára. - ...tán csak nem minálunk nevelkedtél? 
      - Nem volt olyan szerencsém - felelte Gorduin. - Elfogult elbeszélésekböl ismerem csupán Pyarront. Elsö tanítóm járt ott, de nem maradt tovább pár hónapnál. Mint mondotta, napról napra érezhetöen terjengett a levegöben... - Félrenézett és megint elmosolyodott, hisz Gerum annak idején egészen más szavakat használt - ...Krán mérges lehelete. 
      A zarándok elkomorodott. 
      - Úgy, úgy, Krán - mormolta. - A Tizenhármak egy ezredéve lesték az alkalmat, hogy kíméletlenül végigtiporhassanak rajtunk, s lám, végül célt értek átkos praktikáik. Érdekelte is öket, hogy a szentéllyel, a könyvtárakkal, a tisztelendökkel együtt felmérhetetlen mennyiségű tudás vész el mindörökre! - Sóhajtott, maga elé bámult. - Apám, a Scriptoria magisztere... - folytatta akadozva - ...részt akart venni a Fellegvár védelmében. Az Aranykör lovagjai azonban úgy ítélték, hogy többet használhat a városnak azzal, ha életben marad. A hegyeken át északkeletnek mentünk, hogy elkerüljük a portyázó ork hordákat... Hónapokkal késöbb, Shadonban vettül hírét a tragédiának. Apám nem egészen két évvel élte túl, anyám pedig... Hagyjuk. Amint tehettem, visszatértem. Dolgoztam a romok között, törmeléket hordtam és temettem, akár a többiek. Késöbb összegyűjtöttük a megmaradt könyveket, új falakat húztunk, tetöt emeltünk fölébük... Pedig éreztük, tudtuk valamennyien, hogy az a Pyarron, amit mi ismertünk, sosem fog már tündökölni. Túl közel Krán, túl messzi az igazság, túl sok volt a kiontott vér! - Felszegte fejét, könnyektöl nedves szemmel, szinte esdeklön pillantott a bárdra. - Egészen biztos, hogy nem mifelénk nevelkedtél? 
      Mielött Gorduin felelhetett volna, könnyű lépteket hallott: Eriel közeledett, a tépett bajvívóköpeny lángnyelvként csapkodott mögötte. A zarándok tüstént kört rajzolt a szíve fölé, mint aki valami rémisztöt, istenektöl elrugaszkodottat lát, azután távolabb húzódott, igyekezett elveszni jókora, durva szövésű pokrócában. Szemközt Alyr tovább bíbelödött a tűzzel, szántszándékkal kerülve mindhármuk tekintetét. 
      - Mi szépet mesélt a pap? - érdeklödött a bárd mellé zökkenve a lány. 
      - Fontos ez? 
      - Dehogy. Hiszen hazudik. 
      Gorduin nem kockáztatott újabb pillantást a holdsarlóformán elkeskenyedö, éjsötét szemekbe. 
      - Honnét tudod? 
      - Tudom. Egyelöre érd be ennyivel! 
      - És ha erre azt mondanám, te vagy hazug? 
      - Akkor... - suttogta Eriel fura áhitattal - ...akkor megölnélek, tudván tudva, hogy ostoba alak vagy, akitöl jót amúgy se várhatok; megölnélek, pedig gyanítom, sokan sírnának utánad! 
      Hirtelen elörehajolt, hűvös ujjai a férfi homlokát érintették. A macskaszemek lecsukódtak: gazdájuk átmenetileg befelé fordulva figyelt. 
      - Látlak - suttogta. 
      - Valóban? - Gorduin lazított egy keveset mentális védelmén. - És milyennek látsz, ha szabad kérdeznem? Eriel azonban csak a fejét rázta, ajkai meg-megvonaglottak az összpontosítástól. 
      - Tűz - mondta rekedten. - Tűz és tűz; gerendák, kötelek és vásznak égnek. Egy férfi jön, lángok környékezik, a kezében kard; a te kardod, mégsem te vagy az... A te hangodon kiált egy asszonyra: „Ugorj!“ Az asszony a te szemeiddel néz vissza rá, azután... - Megrázkódott, de az ujjait nem húzta vissza. - Füst. Füst a víz felett. Hullámok, sziklás part, azon túl... - Vonásai ellágyultak, mint olyasvalakié, aki a messzi múltba réved. - Erdö. Vénséges fák. Híd a folyó felett. A messzeségben tornyok, fal és kapu; a férfi karjában viszi az asszonyt. A te hangodon nevet... Hallgatott egy sort, azután kinyitotta a szemét, és maga is felkacagott. 
      - Nagyszerű ember volt az apád! Kevesen tennének meg manapság ekkora utat egy nö miatt. Remélem, sose bánta meg... 
      Gorduin fázott. 
      - Olyan rosszul megy tifelétek egy boszorkánynak, hogy kénytelen tolvajnak állni? 
      - Mifelénk - mondta a lány hunyorogva - csak azoknak megy rosszul, akik nem hallgatnak az ösztönök sugallta okos szóra, ó, vitéz! Mifelénk úgy mondják, a jövönket mindannyian magunkkal hordozzuk, mégis, ki kavicsot cipel, ki aranyrögöt... - Hátrébb lökte jókora iszákját, elheveredett, majd, miután köpenyébe burkolózott, ráhajtotta fejét. 
      A bárd még körülpillantott, ellenörizte, lovaik a helyükön vannak-e, azután ö is fekhelyet rögtönzött magának a gyorsan hülö homokon. 
      - Nem kényelmetlen? - kérdezte a lánytól néhány perc elteltével. 
      Eriel arcán felderengett a diadalittas mosoly. 
      - Miért lenne az? - Hát az aranyrögök miatt... 
      A lány bosszúsan szisszent, a másik oldalára fordult. Várt. Várt jó három órán át, amíg leáldozott a vörös hold, amíg parázzsá enyészett a tűz. Akkor, és csakis akkor (meggyözödvén arról, hogy az elfet meg a pyarronit is elnyomta az álom) Gorduinhoz húzódott, nézte, míg a férfi fel nem riad, azután hozzáhajolt - ám csók helyett keményen, könyörtelenül az ajkába harapott, majd egy kígyó fürgeségével siklott odébb. Gorduin nem nyúlt utána. Félig lehunyt szeme sarkából figyelte a pár lépéssel távolabb újból elhelyezkedö, karcsú alakot. Látta, hogy Eriel a csillagokat nézi, hogy futólag le-lepillant - és bár tudta, hogy a kimerültség olykor ostoba tréfát űz az emberrel, megesküdött volna rá, hogy dorombol is, mint afféle elégedett nagymacska, ha prédája vérét ízlelgeti éppen.
      A hatodik nap végére nagyon is indokolt fásultság lett úrrá rajtuk. Már ahhoz sem volt kedvük, hogy a mágus, netán egymás rovására élcelödjenek; a nap heve átmenetileg kiölt belölük minden indulatot, kételyt, szorongást: már csak a cél létezett, az azonban éppoly távolinak rémlett, mint az égbolt bármely csillaga, vagy mint a forró levegö rezgése ott elöl, a horizont végpont nélküli ívén. Egykettöre felfedezték, hogy vezetéklovaik nem igénylik a vizet - minden bizonnyal valamiféle varázs hatása alatt álltak -, így ök maguk nemigen takarékoskodtak vele. 
      Alyr kezdetben árgus szemmel figyelte reggelente a delejtűvel bíbelödö zarándokot, azután felhagyott vele: ha a pyarroni irányt téveszt, arra jó darabig úgysem derül fény. A számonkérés ideje akkor érkezik el, ha két hét múltán sem lelki meg azt a híres Kaput... Gorduin közben Erielre ügyelt, a lány pedig örá. Napjában húszszor is találkozott a pillantásuk, az elsö éjszaka óta azonban több szót nem váltottak. Majdhogynem észrevétlen, néma párviadal zajlott közöttük: a bárd éber alvó volt -mostanság, a Gyilokpuszta öslakóira gondolva különösen -, ám egy hajnalon mégis keskeny, kétélű shadoni tört pillantott meg nyakától alig egy hüvelyknyire a homokba döfve, a reggelinél pedig nehezére esett nem észrevenni a lány ádáz mosolyát. Nem viszonozta az ajándékot. A tör is csak három nap után került elö: szilárdan állt egy haramia mellében, aki homokkal beszórt köpönyeggel takartan, kúszva közelítette meg tüzüket, s már-már lecsapott Erielre. 
      - Alattomos féreg! Kránfattya dögbogár! - tajtékzott a lány. Megkerülte a tetemet, félrelökte a lassan ocsúdó, bizonytalan léptekkel közeledö pyarronit, aztán Gorduinra sandított. - Bármelyikünket eltalálhattad volna! - közölte vádlón. 
      A bárd ülve maradt. Saját töre, amelyet második dobásra készen kapott elö az imént, tokjában lapult megint. 
      - Talán. A könnyebbik célpontnak mindenesetre te tűntél. 
      - Kiálthattál volna! 
      - Nem volt szívem hozzá. Olyan édesen aludtál... 
      A lány sarkon fordult, tett pár lépést, azután visszanézett. 
      - Köszönöm. 
      A reggeli aznap elmaradt. Délutánra - láss csodát! - a höség alábbhagyott valamelyest: a magasban feltorlódtak a Sheral ormai felett született, nyugatnak sodródó fellegek. A horizont vonala elmosódott, alkonyattájt pár csepp esö is hullott, ám mintha a pusztaság maga berzenkedett volna e méltatlanság miatt, rövidesen feltámadt a szél, tisztára seperte az eget. Elötűnt, s halovány, gyöngyházszín fényudvarral övezetten kúszott a Zenit felé a vörös hold. 
      - Pihenö! - szállt a szürkületben Molluh rezes baritonja. 
      A táborhelyükül szolgáló magaslat zöld fűvel benött domb, netán sírhant lehetett valaha. Alyr az út során többször említette, hogy e föld csatában elhullt elfjeinek csontjait ódon hantok rejtik. A rúnákkal ékes köveknek nyomuk sem látszott már: noha évezredeken át hirdették a hösök dicsöségét, s nem árthattak nekik az erdök és lugasok pusztulását okozó erök, néhány kurta évszázad alatt végzett velük a nappali forróság, az éjszakai fagy, a port sodró orkán. Lassanként maguk a lejtök is megszelídültek, elsimultak, akár a ráncok egy révbe ért tengerész homlokán. Csak a nyugalom maradt változatlan, hisz a nyugalom nyugalom marad, legyen bár a békességé vagy a halálé; a nyugalom errefelé örökkévaló, mint a gyémánt - az óidök elfjei háborítatlanul szunnyadhattak sziklasírjaikban. Alyr a nyeregböl leugorva tüstént távolabb húzódott társaitól, s fohászba kezdett. Tarsolyából fűszeres illatú füveket, gyökereket kotort elö, apró serpenyöben lángra lobbantotta öket - keskeny füstcsík kanyargott az esti égre. A zöldköpenyes összecsapta két tenyerét, mintha a bolyongó szellemek figyelmét kérné, szétdörzsölt egy darabkát a szikkadt földböl, a szélbe szórta, azután elégedett ábrázattal visszatért a többiekhez. 
      - Ma éjjel senkinek sem kell virrasztania - jelentette ki. - Az Eltávozottak oltalma alatt állunk. Bármi történjék is, ne rántsatok fegyvert, és ne merészkedjetek a tűztöl száz lépésnél távolabb! A zarándok borzongva pillantott körül. 
      - És ha a homoki elfek... 
      - Három napja a nyomunkban vannak - közölte egykedvűen Alyr. - De ne aggódj, a bárdnak igaza volt: ha ártani akarnának nekünk, már rég nem élnénk. Észrevétlenebbül járnak, mint a sivatagi dzsadok, gyorsabbak, mint a lecsapó kígyó, amellett képesek rá, hogy vihart támasszanak, amikor a szükség úgy hozza; egy teremtett lélek sem menekülhet elölük, ha nem akarják... - Elhúzta a száját. - Aligha kétséges, hogy nélkülem nagy bajban lennétek. Eriel a homályt fürkészte. 
      - Aligha kétséges: nem a tudományod, hanem a jelenléted tartja vissza öket, ostoba elf! 
      - Hölgyem - suttogta farkasmosollyal Alyr -, ideje megtudnod, hogy... 
      - Egy pillanat! - szólt közbe Gorduin. - Már itt is vannak. 
      A tüzet tápláló vaskos fahasábok egyike megroppant, szikraözön szállt az égnek. Amint eloszlott, az utazók alakokat pillantottak meg a sötétség és a fény határán. A zarándok tüdejéböl hosszú sóhajjal tört elö a levegö: vállig érö hajú, aranyló szemű homoki elfek közeledtek mindenfelöl, jobbjuk kardjuk markolatán nyugodott, felemelt baljukban borostyánfényű, apró mécsesek izzottak. 
      - Ne mozduljatok! - sziszegte társainak Alyr. - Azért jönnek, hogy öseik elött tiszteletüket tegyék. 
      - És vajon mit szólnak majd - firtatta Molluh fogvacogva -, ha látják, hogy egy csapatnyi betolakodó a tiszteletreméltó harcosok sírhantját választotta pihenöhelyül? Mi lesz, ha... 
      - Hallgass! 
      Az elfek már csak négy-öt lépésnyire járhattak, de nem jöttek tovább. A tábortűz fénye meg-megcsillant az övükben hordott rövid pengéken, a homokszín köpenyek alatt viselt láncingeken. A mécsesek sugározta forróság a sivatagi nap hevét idézte: az ember önkéntelenül hunyorgott, valahányszor odapillantott. A szélzúgást leszámítva teljes volt a csend. Majd, mintha jelet kaptak volna, a jövevények féltérdre ereszkedtek, s a kiszáradt földre helyezték mécseseiket. Nyomban ezután mély torokhangú kántálásba fogtak - Gorduin kénytelen volt megállapítani, hogy ettöl a mostoha körülményekhez alkalmazkodott társaságtól nagy árat követelt a természet: a túlélésért a fajukat jellemzö finomság jó részével kell fizetniük... 
      - Eleink vért adtak a földnek - fordított suttogva a zöldköpenyes. - A föld életükért cserébe életet ad nekünk. Mi tüzet adunk a földnek, s tüzet kérünk érte cserébe, az ösök vérének jogán! 
      Csend. A mécsesek borostyánszín fénye elhalványult, szinte kihunyt. Az elfek felegyenesedtek, hátraléptek, s megdöbbentöen egyforma mozdulatokkal takarták el szemüket. 
      - Ne nézzetek a mécsesekre! - sziszegte hirtelen észbe kapva Alyr. - Vigyázzatok! 
      A tábortűznél kuporgóknak épp csak annyi idejük maradt, hogy arcuk elé kapják kezüket. Körülöttük sok tucat, ha nem több száz apró nap gyúlt ki, tündöklésük közepette egymásba olvadtak az álló alakok hosszan elnyúló árnyai. A dombot tiszta, aranyszín fény ragyogta be, melege simogató volt: vigasztaló üzenet. A kántálás folytatódott - a bárd azonosította a köszönet veretes, óelf eredetű kifejezéseit. Az izzás, mintha csak ezeket leste volna, egykettöre alábbhagyott, s az éltetö energiával megtelt mécsesek sorra tünedeztek el tulajdonosaik köpenyének redöi közt. Fém csendülése, léptek nesze, szél zúgása: mire az utazók felocsúdtak, a jövevényeket elnyelte már a sötétség. Alyr mosolygott. Az éjszaka közepén fordult, új eröre kapott a szél: csontig ható hideget hozott a Sheral keleti vonulatának hófedte csúcsai felöl. 
      A tűz a lány hibájából kialudt. A zarándok és az elf zokszó nélkül vonult félre, a szokásos varázslatokhoz folyamodtak mindketten. Gorduin fejcsóválva kotorta elö kisebbik kulacsát, néhány korty karcos toroni pálinkát nyelt, azután széthajtogatta legmelegebb pokrócait. Elsö álmából motozás verte fel. Egy jéghideg kéz kereste az övét, valami borzas, valami vacogó simult hozzá olyan szorosan, mintha az életét féltené. A bárd színlelt ingerültséggel dünnyögött, oldalára fordult, mint aki lerázni készül tolakodót - a hideg ujjak tüstént tarkója cirógatásába kezdtek, mozgás kezdödött lejjebb, az öve tájékán is, aztán, hogy ellenállása alábbhagyott, abbamaradt. Gorduin sóhajtva mondott búcsút a kényelemnek és az éjszakai nyugalomnak, ám ezúttal kellemesen csalódott: talán egyész Yneven nem akadt ezekben az órákban alkalmazkodóbb lány Erielnél... 
      -Még két nap, és a Kapuhoz érünk!
      Molluh borízű hangja elégedettségröl és megkönnyebbülésröl árulkodott: végtére is az elmúlt tíz-egynéhány nap során az ö vállán nyugodott a legtöbb felelösség. Idöröl idöre jókora, börbe kötött könyvet kotort elö, annak segítségével tájékozódott. 
      - A sivatag és a Gyilokpuszta térképei vannak benne - súgta egy este Gorduin fülébe a lány. 
      A jeges keleti szél ugyan rég elcsitult már, ám az éjszakákat még mindig együtt töltötték. - Tudod, kilestem tegnap alkonyattájt, mikor felütötte. 
      - Remélem, nem vett észre. 
      - Sértegetsz? - Eriel valamennyiüket megdöbbentette járása nesztelenségével. 
      Maga a bárd is összerezzent olykor-olykor, nyakán érezve tarkót bizsergetö leheletét... Nem, egyáltalán nem meglepö, hogy sikerült a zarándok közelébe férköznie. Hanem az a könyv! Gorduin a leírás alapján Roxund Homoki história című munkájára ismert benne, csak nehezen tudta titkolni ámulatát. Hisz ezt a térképekkel kiegészített történeti összefoglalót a legritkább fóliánsok közt tartják számon, félszáz, vagy annál is több gyémántot fizetne érte bármelyik könyvtár...! Töprengett egy darabig a dolgon, ám idövel e tényt is elraktározta a küldetéssel kapcsolatos furcsaságok közé. A cél közelségének tudata kellemes izgalommal töltötte el. Társai is felélénkülni látszottak: Alyr a hevesen tűzö nappal dacolva vetette hátra csuklyáját, Eriel úgy fürkészte a környéket, mint aki gazdag zsákmányt szimatol. Kifújta szeméböl a rakoncátlan hajtincseket, s a bárd mellé léptetett. 
      - Ennek az átkos kaptatónak a tetejéröl már látnunk kell a Sheral vonulatát... - zihálta hátrafordulva a zarándok. - A dombokon túl hosszú lapály következik. A terepre nézve csak bizonytalan utalásokat találtam; nem kizárható hát, hogy kösivatagban leszünk kénytelenek folytatni utunkat. A végén egy völgybe érünk - ott rejtözik a Kapu. 
      Alyr intett, jelezve, hogy felöle akár indulhatnak is. Gorduin azonban egyre a hallottakon töprengett. Kövek! Hogy kerülnek egy homoksivatag mélyére kövek? Valószínűtlen. Hacsak... 
      Egyszerre belévillant egy gondolat, afféle baljós elöérzet, sietségre ösztökélö borzongás. Arcából kifutott a vér. Elörehajolt a nyeregben, mire a fehér mén tüstént nekiiramodott az emelkedönek. ó, Kránra, és mindenre, ami ocsmány, ami rút - csak ne afféle kövek legyenek! A kaptató tetejére érve megzabolázta lovát. Fekete kövek szemhatárig nyújtózó mezejére tekintett. A távolban kékes párába burkolódzón, titokzatosan, mégis hívogatón emelkedtek a Sheral csúcsai. A bárd felemelte jobbját, legyinteni akart, azután mást gondolt, és inkább az ajkát nedvesítette meg. A sonioni opálmezö! A világ legértékesebb ásványa egyes-egyedül itt, a Taba el-Ibara sivatagban lelhetö fel. Pontos helyét szigorúan titokban tartják, a legpontosabb térképek sem közlik, a legrészletesebb tanulmányok sem említik. A közhiedelem szerint az opált csak vásárolni lehet, s csakis a sonioniaktól. Mindezidáig egyetlenegyet sikerült büntetlenül elrabolni. Egy idöben mégis százával szervezték az expedíciókat e kincs felkutatására, még azután is, hogy a vállalkozó kedvűeknek sorra-rendre nyomuk veszett... úgy ám, gondolta Gorduin keserűen. Ha az opálok itt vannak, nem lehet messze maga Sonion, a Nap Harmadik Titkos Városa sem. És persze itt kell lenniük az örzöknek is... 
      - A mindenségit, ezt nevezem! - A pyarroni ugyancsak megilletödött. 
      Idöközben mindannyian felértek, s most a bárd mellöl figyelték a baljóslatú, fekete ragyogást. 
      - Talán, gondolom... - próbálkozott Molluh - ...ezek azok a híres opálok, nemdebár? 
      Alyr fojtott hangon szitkozódott. A lány néhány nagy levegöt vett. 
      - Ti tudtátok ezt? Tudtátok, hogy erre vezet az utunk? - Hitetlenkedve rázta a fejét. - Hát azt tudjátok-e, hogy akkora vagyon hever elöttünk, amekkora nincs is a világon? Gondoljátok meg! - folytatta nekitüzesedve. - Telerakjuk a zsákokat, és ha visszatértünk erröl az istenverte útról, soha többé nem kell a pénz miatt aggódnunk! Hatalmas birtokot vehetek Shadon keleti részén, és talán még egy valódi grófot is kapok hozzá! 
      Gorduin úgy érezte, máris az Elátkozott Vidék vadonjában jár, s hogy olyan kelepcébe esett, melyben egyetlen rossz mozdulat azonnali halált jelent. Egek, hogyan fogjuk megmagyarázni neki, hogy nem nyúlhat a kövekhez? Vajon hisz-e nekünk? Ha nem, menthetetlenül itt pusztulunk... 
      - Hölgyem - törte meg a feszült csendet a pyarroni -, talán, gondolom, jobb ha tudod: az opálhoz senki nem nyúlhat büntetlenül. Senki, még te sem. Ami pedig engem illet, nem akarok elpusztulni semmiféle uradalom vagy grófi cím kedvéért. Így hát... - hangja különös, fenyegetö éllel csendült - ...ha észreveszem, hogy akár csak egy követ is kézbe veszel, én magam öllek meg, még mielött az örzök valamennyiünkkel végeznének! 
      - Őrzök? - Eriel fejében láthatólag meg sem fordult, hogy a társaságnak néhány jöttment örzö gondot jelenthet. - Mifélék? 
      - Jobban jársz, ha sosem tudod meg - jelentette ki Alyr, miközben nekivágott a lejtönek. - Érd be annyival, hogy a figyelmeztetés, amit kaptál, indokolt volt. Ehhez tartsd megad, máskülönben... 
      - Tudom, tudom! - A lány gúnyosan felkacagott. - Máskülönben végeztek velem, ahogy a rettenthetetlen hösökhöz illik. Legyen. Miattam nem kell aggódnotok. De a segítségemre se számítsatok, ha azok a lidércek netán mégis megjelennek! 
      Némán lovagoltak tovább. A fekete kövek jócskán megnehezítették az elörejutást, így estig csak feleannyi utat tettek meg, mint eddig bármikor. A tüzifából csaknem kifogytak már, s bár Gorduin ismét pár korty szíverösítöhöz folyamodott, nyugtalanul hajtotta álomra a fejét. Ezen az éjszakán - oly hosszú idö óta elöször - nem akadt társasága. A zarándok ébresztette öket, valamivel napkelte elött. Markában színes kendöket szorongatott, megannyi olcsó rongyot a hamed-i bazár kimeríthetetlen kínálatából. 
      - Kössétek be a szemeteket! - mondta sürgetöen. - Talán, gondolom, jó tudnotok: reggelente a kövek kápráztatóan ragyognak. Meg is vakulhatunk, ha nem ügyelünk! Kész szerencse, hogy a dolog nem tart sokkal tovább, mint az Éjközép... 
      Veszedelem ide, sietség oda, elsöként hátasaik biztonságáról gondoskodtak. A nekromanta lova nyugtalankodott, ide-oda kapkodta fejét, míg Alyr valami egyszerű bűbájjal le nem csillapította. A fehér mén moccanás nélkül tűrt: különb megpróbáltatásokat is átvészelt már a bárd szolgálatában... A sivatagi napkelte kezdetét enyhe fuvallat jelezte, amely kellemesen melengette hajnali fagytól elgémberedett testüket. Miközben lovaik nyergében feszengtek az indulásra várva, a keleti égbolt színe palaszürkéröl fakókékre változott, itt-ott már sugárkévék vetültek az alacsonyan járó felhökre. Gorduin, más dolga nem lévén, a helyzet fonákságán tűnödött. Négy bekötött szemű lovon négy bekötött szemű lovas, a sonioni opálmezö kellös közepén! Micsoda helyzet, micsoda kilátások! Ismét - Ranagol a megmondhatója, hányadszor már - megfogadta, hogy ha ezt megússza, soha többé nem vállal munkát Délen. Akárhogy hegyezte a fülét, nem hallott neszt. Mi lehet azokkal az átkos opálokkal? Ha a napfény hatására át is forrósodnak, mint a homoki elfek mécsesei, a pyarroni lova biztosan megbokrosodik, és Alyré sem állhatja túl soká a próbát. Akkor pedig... 
      - Próbáljunk most már sietni! - hallatszott balfelöl a zarándok hangja. - A kendöket levehetitek, de egyelöre tartsátok magatoknál öket. ámbár... - fűzte hozzá zsémbesen - ...miként utaltam rá, kutya legyek, ha még egyszer ebben a kösivatagban ér a reggel! 
      Egész álló nap lovagoltak, ám estig így is csak a kitűzött útszakasz feléig sikerült eljutniuk. Eleinte jó iramban haladtak, ám a tempó lassult, valahányszor fehérlö csontokra leltek. Az emberi, félemberi és állati maradványok mellett fegyverek, felszerelési tárgyak is szép számmal akadtak: egész kalandor-karavánok temetöje lehetett az opállal teliszórt lapály. Míg társai borzongtak, a nekromanta láthatólag felélénkült. Apróra megvizsgált mindent, s tapasztalatairól jegyzeteket készített zöld kötésű könyvébe. Táborverés utáni felderítö útjáról egy kézfejjel tért vissza, és szótlanul felmutatta: a merev ujjak közt baljósan csillant egy ökölnyi, fekete kö. Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy a lány ajka megvonaglik.
       - Az örzök - mondta szárazon. - Az ö művük. És így jár mindenki, amióta a mezö legértékesebb kövét megkaparintotta egy vakmerö. Sem azelött, sem azóta nem sikerült senkinek élve kijutnia innét a kinccsel, és... 
      - A fickó nyilván nem csak vakmerö volt, hanem szerencsés is - vetette oda Eriel mogorván. Aztán hirtelen felkacagott. - Ki vele, hogyan történt? Míg jobb dolgunk nem akad, szívesen hallgatunk, ó dicsö bárd! 
      Gorduin higgadtan bólintott. Várj csak, várj, feltámad még a keleti szél! 
      - Valaha réges-rég - kezdte - mikor a Godorai Birodalom hatalma delelöjén állt, s dicsösége teljében virágzott; mikor Pyarron helyén még hanga tenyészett, a Kráni Tizenhárom háborítatlanul járta a világot: egy teremtett lélek sem akadt, aki összemérhette volna velük erejét. A legidösebb, Shackallor, ekkor alapozta meg nagyságát - csak az istenek a megmondhatói, miféle gonosz praktikákat űzött... A fekete mágia rejtelmeiben elmélyedve mindenesetre olyan tudásra tett szert, amely azóta is párját ritkítja. Noha ö maga ritkán mozdult ki várából, valamiképp nyomára bukkant az opálmezönek, és eltökélte, hogy felfedezéséböl a lehetö legnagyobb hasznot húzza. Vetélytársaktól itt sem kellett tartania: Ynev déli részén akkoriban barbár törzsek vándoroltak, s vajmi kevés érdeklödést mutattak az öscivilizációk titkai iránt... 
      A többieknek fel sem tűnt, mikor került elö a lant, hogy néhány hangból álló, egyszerű dallammal kísérje Gorduin mondandóját. Látszólag csupán aláfestésként szolgált, mégis úgy hatott a társaságra, mint a mákony: gyengéden bár, de a régmúlt századok homályába taszította öket. 
      - ...A varázslóherceg képzeletét ugyancsak megmozgatták a mágiának ellenálló fekete kövek, hisz tudván tudta: e képességüket átruházzák viselöikre is. Csakhamar felfigyelt arra a darabra, amely, noha nem látszott túl nagynak, tökéletes védelmet ígért. Különb kámeát keresve sem találhatott volna jogarához! Elöször szolgáit küldte az ökölnyi drágaságért, ám azok sosem tértek vissza. Az örzök - a valaha Sonion vidékét uraló civilizáció félistenei - makacsul védelmezték az opálmezö szívét, amelyet az ösidökben egy alászálló isten lába érintett. Utóbb azonban maga Shackallor jelent meg tizenkét testvérével, s velük nem mérközhettek sikerrel még e különös lények sem... Ne bánd a veszteséget, Eriel, s ne táplálj szívedben haragot! - A sugallat a történettel, a zenével együtt talált utat a lány tudatába. A dal bűvkörébe vont hallgatók mindenkor engedelmeskedtek az efféle utasításoknak - különösen, ha épp Tier Nan Gorduin regélt nekik. 
      - A varázslóhercegnek azonban - folytatta a bárd, mintha mi sem történt volna - csalatkoznia kellett. Az elrabolt opál ellene szegült, így nem tudta eredeti elképzelései szerint felhasználni. Kudarca feletti dühében minden tudását latba vetette, hogy elpusztítsa - hiába. Ekkor Krán hegyeinek egy mély barlangjába vetette, s más létsíkokról megidézett fajzatokkal öriztette, hogy soha senki ne fordíthassa a maga javára a benne rejlö eröt... Eriel, feledd haragod, és ne bánd... 
      - Ott hevert a kö jó öt évezreden át, mígnem Chei, a Mogorva, a pyarroni Fehér Páholy varázslóinak segítségével tudomást nem szerzett hollétéröl. A legenda többi részét alighanem ismeritek. Chei a barlang öreinek éberségét kijátszva megszerezte az opált, és a kor legnagyobb kalandor-mágusa, Sonor közreműködésével Északra menekült. Mint mondják, Eren erdeiben éjszakázott éppen, midön a kö egyszerre felizzott az ezüstkék hold fényében, s testet öltött Arel istennö... Hogy ezután mi történt, senki sem tudja biztosan. Az azonban tény, hogy Mogorva Chei akkor és ott új nevet ruházott az opálra. Így lett az Istenek Talpkövéböl Eldir, vagyis Észak Lángja, s ez az elnevezés használatos azóta is. Sonor közbenjárásával a Fehér Páholy legnagyobb mesterei, a tarini törpék segítségével, kardot készítettek Cheinek, ez a markolatába kovácsolt opálról szintén az Eldír nevet kapta. Krán szolgái azóta gyakorta próbálták visszaszerezni a fegyvert, s vele a követ, ám kísérleteik mindezidáig csúfos kudarccal végzödtek. Így tartja a hagyomány, és így regélem én! 
      Mikor Gorduin elhallgatott, s a húrok rezgése is elcsitult, pár pillanatra tökéletessé vált a csend. A lány mosolygott. Alyr és Molluh döbbenten néztek össze, a bárd rezzenetlen képpel emelkedett fel, hogy kinyújtóztassa tagjait. Figyelmét nem kerülte el, hogy a nekromanta a kőtöl megszabadulva öltözékének egyik bugyrába rejti a fonnyadt kezet. Késöbb - abban a meggyözödésben, hogy egy lélek sem látja - újból elökotorta zsákmányát, sokáig nézegette, majd elöhúzott egy különleges fénnyel tündöklö, smaragddal ékített markolatú tört. A kézfejre, az ujjakra valamely rég feledésbe merült nyelv rúnáival ösi megidézö formulákat karcolt. Az ilanori igyekezett szemmel tartani - ám ekkor jól ismert horkantás ütötte meg a fülét: hátasa figyelmeztette így a veszedelem közeledtére. Mintha mi sem történt volna, csendesen visszahúzódott a tűz fényköréböl, s a félárnyékban, köpenyébe burkolózva helyére csúsztatta nyílpuskája tárát. Felpillantott: a pyarroni és a lány a tűz túloldalán foglalatoskodtak, nem inthette óvatosságra öket. újabb gyors pillantás jobbra: a nekromanta sehol. Gorduin gyomra enyhén megremegett, fegyvert markoló ujjai zsibbadni kezdtek. Küzdelem. Megint küzdelem; hogy miképp, hogy ki ellen, mellékesnek rémlett. Igyekezett felfedezni azokat, akik a jelek szerint máris lecsaptak egyik társára, amikor a sötétben valami ezüstöset látott megvillanni. Felpattant, célpontot keresett. Háta mögött vakító fény lobbant, majd kihunyt. Gorduin megperdült a sarkán, felemelte e nyílpuskát, azután lassan leeresztette. A jövevények hárman voltak: fehérbe öltözött, mindannyiuknál jó egy fejjel magasabb férfiak. Arcuk akár az antik szobroké, s mintha ez nem lett volna épp elég, csak úgy sugárzott belölük a kor, a bölcsesség, a felsöbbrendűség méltósága. Az örzök! A bárd moccanás nélkül állt néhány pillanatig, azután némán fejet hajtott. Az örzök - ha csakugyan azok voltak - elnéztek a válla felett: figyelmüket a tűz túloldalán állók kötötték le. Gorduin hátrapillantott, és intett. A testes zarándok nyomban elhajította hirtelenjében elökerült csatabárdját, Eriel pedig ámulva engedte le a keskeny töröket. Az idegenek egyike ekkor elörelépett, és a sötétségbe fúrta tekintetét. 
      - Látnak, Alyr - mondta Gorduin rekedten. - Akár elö is jöhetsz. 
      Az elf kelletlen ábrázattal bontakozott ki a homályból. Baljában botját tartotta, jobbjában valami zölden, baljósan izzott. Csuklyáját hátravetette, ezüstszürke haja lobogott a hirtelen feltámadó szélben, borostyánszín szemei gyémántkeményen szikráztak. Látnivaló volt: az éjszaka az ö ideje, s nem szívesen mond le az ezzel járó elönyökröl. A bárd szavára mégis elöre indult, megkerülte a tüzet, árnyéka a jövevényekre vetült. Még mindig roppant veszedelmesnek tűnt. Gorduin e pillanatokban szívesen fohászkodott volna, ám sejtette, nemigen akad az ynevi panteonban olyan istenség, aki egy hitetlen imáját komolyan veszi. Jobb híján csendesen remélte, hogy a nekromanta nem támad az örzökre. Tudnia kell, hogy közönséges halandónak nincs esélye ellenük. 
      - Üdvözlet nektek, idegenek! 
      Az utazók tudatában mintha apró szikrák pattogtak volna, Gorduin mégis elhúzta a száját, ahogy a fehérbe öltözött alakokat szemlélte. Amit látott, sehogyan sem fért össze a vérfagyasztó történetekkel, meg a szerteszét szikkadó csonthalmokkal. 
      - Az ellentmondás látszólagos, csendült fejében az iménti hang. Tetszésünk szerint bármilyen alakot felvehetünk, ó bárd! E testeket azért választottuk, mert alkalmasak rá, hogy tiszteletet ébresszenek anélkül, hogy félelmet keltenének. 
      Mentális összeköttetés, állapította meg Gorduin. Másként aligha értenénk szót egy ilyen ösi létformával. De vajon honnét veszik, hogy tiszteletet érzek irántuk? 
      - Egyikötök elméjéböl merítettük ezt a megjelenési formát, közölte nyomban a középütt álló örzö. Ő - mutatott Erielre - ilyennek képzelt minket, s mivel együtt utaztatok, úgy hittük, ti is hasonlóképp vélekedtek rólunk. ám ha kívánod, Gorduin uram, számodra ismerösebb alakot öltök! 
      A bárd nagyot nyelt: a fehér alak lassú változásba kezdett. Zsugorodott. Magassága pár pillanatig megegyezett egy átlagos emberi lényével, azután tovább csökkent. Teste mind vaskosabbnak tűnt: az utazók bámuló szeme láttára növesztett visszataszító hordóhasat. Karjai már-már a földig értek. Arcát mintha képlékeny viaszból mintázták volna: férfiasan szép vonásai förtelmesen eltorzultak. állán többhetes, röt szörzet ütközött ki, orra ferde lett, két szeme apró, tekintetében az ostobák céltalan rosszindulatának tompa fénye csillant. Bal halántékán apró sebhely jelent meg, s egy pillanat alatt állig húzódó forradássá mélyült. Még öltözéke is átalakult. A fehér lepel agyonfoltozott, mocskos köpenynek adta át helyét, alatta csupa szakadás börvért barnállott. Jobbjában alabárd, tenyérnyi széles övén súlyos kulcskarika függött. Vigyorgott. Iszonytató volt. Alyr halk, csengö hangon felkacagott, Gorduin azonban egyre komorabban méregette az örzöt, aki most a megszólalásig hasonlított a toroni Boszorkánybörtön egyik porkolábjára, akivel ugyancsak meggyűlt a baja annak idején. 
      - Most már jobban emlékeztetek egy valódi örzöre? 
      Érklödött a szörnyeteg. A hasonlóság szerencsére valóban csak a megszólalásig tartott: a gondolathullám torzítatlan maradt. 
      - Igen, hogyne - bólintott Gorduin. 
      Amikor hátrafordult, Eriel hitetlenkedö pillantásával találkozott a tekintete. Nesze neked tóga, nesze neked szoborszerű férfiasság, somolygott. álmodj csak, leány, de ne feledd, hogy a legkeményebb fickók némelyikének forradásos képe és hordóhasa van... 
      - Holnapra - fordult ismét az örzökhöz - elhagyjuk ezt a vidéket, és nem térünk vissza többé soha. Ha belénk láttok, tudnotok kell, hogy igazat beszélek. Nem keressük a bajt - így talán sikerül elkerülnünk. 
      A szörnyeteg a két fehérbe öltözött alakra sandított. 
      - Tudjuk, hogy igazat beszélsz, ó bárd. De a tudomásunkra jutott valami más is! -Kihúzta magát. Már nem vigyorgott. - Azért jövünk, hogy figyelmeztessünk benneteket: gyilkosok járnak a nyomotokban. Ha élni akartok, rövidesen harcolnotok kell... 
      
      Napfelkelte elött egy órával, miután átvette az örséget Alyrtól, Gorduin felkapaszkodott egy közönséges köhalom tetejére, s onnan kémlelte a messzeséget. Gondolatai a lány körül forogtak, ezért néhány pillanatnyi késéssel fedezte fel az egyik domb mögül elöbukkanó fekete pontokat. Összehúzott szemmel igyekezett azonosítani öket, amikor megérezte, hogy nincs egyedül. Eriel olyan nesztelenül közelített megint, hogy csak az utolsó másodpercben vált nyilvánvalóvá a jelenléte. Lábujjhegyre állva elörehajolt, szélfútta hajtincsei a férfi nyakát csiklandozták. 
      - Próbáld ezzel... - suttogta, és egy kurta fémcsövet csúsztatott a bárd markába. 
      Az eszköz, amelynek mindkét végében mesterien csiszolt kristálylencse csillant, igencsak emlékeztetett a mágus asztalán szanaszét heverö kisebb látcsövek egyikére. Alighogy beletekintett, Gorduin teste megfeszült: a pontok egyszeriben sivatagi utazáshoz öltözött lovasok sziluettjeivé terebélyesedtek. Nagyot nyelt. Fegyveres csapat ez, nem holmi karaván, állapította meg. Opálvadászok lennének? Azok nem vágnak neki málhás lovak nélkül, s nyomban megtorpannak a mezö legszélén, ahol a legnagyobb az esélyük arra, hogy zsákjaikat teletömve megléphetnek Sonion démonai elöl! Nem... Igazított valamit az elülsö lencsén, hogy még tisztább képet kapjon. Ezek nem köveket keresnek, hanem bennünket - pontosan úgy, ahogy az örzök mondták! Vezetöjük ruházata, fegyverzete nemigen hagyott kétséget efelöl. Embervadász volt, az Ikrek közül való. Erre vallott különleges, abbitacél ötvözetű pikkelyvértje éppúgy, mint a sajátjához hasonló, egyenes pengéjű északi kard, no meg a sötét fémböl készült, vörös kámeákkal ékített homlokpánt, amelyet a klán tagjai kizárólag küldetésbe indulásuk elött öltenek fel. 
      - Na, mit látsz? - türelmetlenkedett a lány. 
      Nagy, sötét szemei tágra nyíltak, sarkukban parányi szarkalábak mélyültek el az eröfeszítéstöl. 
      - Társaság. El Hamed óta a nyomunkban lehetnek. - Gorduin elhúzta a száját. - Tizennégyen-tizenöten vannak. Egyikük embervadász. A többi közönséges csavargó kalandor... - Nem tette hozzá, hogy elsö pillantásra sokkal veszedelmesebbnek tűnnek, mint azok, akikkel a Themes-templomnál járt. 
      Eriel nyomban kishitűséggel, ha nem mindjárt gyávasággal vádolná. 
      - Keltsük fel a többieket, és tűnjünk el! - A jelek szerint a lány is hallott egyet s mást az embervadászokról. 
      - Hátha még nem vettek észre... Egyébként hogy a Kránba tudtak így ránk találni ebben a pusztaságban? 
      - Nem lepne meg, ha mágia segítette volna öket. A toroni Boszorkánymesterek szolgálatában álló Ikrek gyakorta használnak mágiát, illetve mágikus tárgyakat. Ez a mostani persze nyilván magánakció: a néhai vezír barátai közül valaki játszani hív. A tét nyilván a fejem... - Gorduin ismét a látcsöbe pillantott. - Igazad van, tényleg okosabb odébbállnunk. Ha nem is tudjuk lerázni öket, annyit azért nyerünk, hogy mi választhatjuk meg a küzdelem helyét, és kellöképp felkészülhetünk rá. 
      E percben kiáltás harsant - tisztán hallották: délröl fújt a szél -, s az üldözök nekilódultak. 
      - Észrevettek! Most aztán futás! - A bárd a lány kezébe nyomta a látcsövet. - Mindkét végére kötözz tiszta gyolcsot, nehogy a lencséket baj érje - tanácsolta. - Ha ennek vége, tán még meg is veszem! 
      A pyarroni és az elf szeméböl hamar kiszállt az álom, kapkodva szedelödzködtek, s magyarázatra sem várva máris hátasaik után néztek. Háromórás vágta kezdödött, mely ismét komoly próbára tett lovat s lovast egyaránt, ám végül nyilvánvalóvá vált, hogy harc nélkül nincs esély a menekülésre. Kardpárbaj tizenöt állig felfegyverzett szerencsekatonával? A vad rohanásban Gorduin mindvégig jobb megoldáson töprengett, egyelöre eredménytelenül. A sors azonban ezúttal haladékot biztosított számukra, újból kaptatók következtek, s mert állataik jobban bírták a terhelést, az utazók némi elönyre tettek szert. A zarándok váltig állította, hogy felesleges fegyvert ragadni, hogy elég napkeltéig kitartani, a szemeket elkendözni, a többiröl már az opálmezö gondoskodik - ám az éjjel elborult ég kora délelöttig borús maradt, s a kövektöl mindössze néhány alig észrevehetö felvillanásra futotta... újabb fél óra, s a fehér mént kivéve valamennyi ló lába rogyadozni kezdett. Nem jártak már messze a végkimerüléstöl. Gorduin a helyzetet átlátva megálljt parancsolt, leugrott a nyeregböl, és összehúzott szemmel dél felé tekintett. Üldözöik elöörse épp ekkor bukkant elö szemközt egy dombgerinc mögül, és gyorsan közeledett. Az ilanori dacosan dobta hátra sötét felleghajtóját. Gyertek hát. Legyen, ahogy akarjátok! 
      A Kígyó kicsiny, az idöjárás viszontagságaitól és a kortól patinás bronzlapra pillantott. Az ötször öt hüvelykes, majd fél hüvelyk vastag hasábon rúnák izzottak - az üldözök és üldözöttek közti távolság fogyatkozásával mind fényesebben. E kis készség minden toroni szolgálatban álló embervadász alapfelszerelésében helyet kapott. A Kígyó most áldotta igazán a jó sorsot, mely az Ikrek közé vezérelte: e segédeszköz nélkül sosem bukkant volna az északi fattyú nyomára. Szinte lehetetlennek tűnt olyan tárgyat keríteni, mely hosszabb ideig a tulajdonában volt. Az emír becses leányától végül mégis sikerült elorozni egy köpenyt - pedig ereklyeként örizte a kis cafat. Ehhez a feladathoz viszonyítva minden egyéb gyerekjátéknak minösült. A megfelelö szertartás, a ráolvasások után a bronzlap már híven követte a köpeny gazdájának minden mozdulatát. Nem volt hát nehéz megtalálni öt meg a bandáját: ó, egyáltalán nem! A nyavalyásnak egész mostanáig nyilván eszébe sem jutott, hogy bárki követheti. Meg sem próbált tenni a Fürkész ellen, pedig nyilván tudja, mire képes... Nos, ostobaságáért most fizetni fog, méghozzá társaival együtt. A hosszas, kimerítö vágtáért külön is benyújtja majd a számlát: megtáncoltatja öket, egyiket a másik után! A bronzlapra meredt. úgy tűnt, végre megálltak az átkozottak... A Fürkész rúnáinak egy sora lassanként zöldes árnyalatúvá vált. A Kígyó természetesen nem ismerte az ókyr írásjeleket, csupán annyit tudott, hogy ha az a bizonyos sor zöldes fénnyel kigyúl, nincs már messze a végsö összecsapás. Ami csakis gyözelemmel végzödhet. Erre biztosíték saját személye, s persze a jelentékeny túlerö. Persze valóságos művészet néhány óra leforgása alatt megbízható, s föleg használható fegyveresekre lelni - ám ö minden kétséget kizáróan művésze a szakmájának, s az igazi mesterek többségéhez hasonlóan szerencsés is. A Déli Kolostorokból a városba érkezett karavánt egy nomád törzs harcosai kísérték. Aranyért bármire kapható, szívós, kíméletet nem ismerö martalócok. A jutalom, a gazdag zsákmány, s nem utolsó sorban a shadoni nö megszerzésének reményében tüstént vállalkoztak az újabb feladatra. Noha véres legendákból ismerték csak a „Nagy Sivatag“-ot, készséggel követték a Kígyót arra a vidékre, ahol - a vének és az énekmondók szerint legalábbis - vallásuk démonai egykor megszülettek. Mindannyian alacsonyak, erös testfelépítésľek, talán még a dzsadoknál is sötétebb börűek, ám szalmaszöke hajúak, kékszeműek voltak. Vért gyanánt acéllemezekkel borított börmellényt viseltek, fegyverzetük görbe rövidkardból és csatabárdból állt. A közelharc mestereinek számítottak, s széltiben visszhangozták, milyen remek lovasok. A sivatagban egyszerű dzsad haramiáknak tűnhettek, burnuszuk és a szállongó homok megtette a magáét; csak egészen közelröl lehetett felismerni bennük a másságot, akkor is csupán világító kék szemükröl. 
      Magabiztosak voltak, bár mire idáig értek, a Kígyót már-már babonásan tisztelték. Most egyetlen intésére harci alakzatba tömörültek, hogy az utolsó két dombon átjutva lezúdulhassanak és egyetlen rohamukkal elsöpörhessék, a földbe tiporhassák azt a pár féleszűt, aki szembe mer szállni velük. Bennük is forrt az indulat, akárcsak vezérükben. Persze nem a kösivatag miatt, amely teljességgel ismeretlen volt számukra, hanem mert elmaradni látszott a vállalkozás legizgalmasabb része: a vadászat. Mikor azok négyen kétségbeesve menekülnek, s ök hátulról lecsapnak rájuk, meg-megsebezve öket, míg vérezve, önbecsülésük utolsó, nagy fellángolásában ellenük nem fordulnak - akkor, és csakis akkor jön el az igazság pillanata. Az űzöttek dühe egykettöre rettegésnek adja át a helyét: arcukba nézni ilyenkor maga a színtiszta diadal, a vadász diadala. És azután a csatabárd lecsap...
      A nyomorultak azonban, úgy tűnik, ezúttal megfosztják öket e mennyei érzéstöl, az egyetlentöl, ami a harcnak valódi értelmet ad. Felmérhetetlen ostobaságukban megállnak és szembefordulnak végzetükkel. Ezért élve fogják majd el öket, s a kárhozottak minden kínját megízleltetik velük, mielött elvégzik, amit el kell végezniük! Hamarosan... 
      Gorduin újból ellenörizte nyílpuskája tárát. Meggyözödött arról, hogy nem kerültek-e a Kahréból származó fegyver mechanikájába homokszemek, majd egy tartalék tárat vett elö - ha a többiek teszik a dolgukat, talán jut majd idö újratöltésre is. Körülpillantott. A zarándok, nem érezvén elegendönek csatabárdját, parittyát kotort elö, s mindkettöt a keze ügyében tartva imába mélyedt. Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy körülötte mágia sűrűsödik. Tehát valamely Külsö Síkról származó erö lesz a segítségünkre... Sebaj. Minél sötétebb, annál jobb! Eriel a törökkel bíbelödött, rendre pár cseppet csurrantott pengéjükre egy apró fiolából. Kesernyés illat terjengett a levegöben, melynek hatására Alyr tüstént felkapta a fejét - a számára minden másnál ismerösebb halál szaga volt ez... Nem szólt, csak elmosolyodott, mielött folytatta volna sajátos ténykedését. Jókora kört rajzolt maga köré a porba, majd kiegészítette egy pentagrammával. Öt csúcsába egy-egy ókyr rúna került, a közepébe egy megidézö formula Abdul al Sahred Necrografia című könyvéböl. A magasabbik domb tetején jártak már a lovasok, mire az elf intett egyet a dorani Szarvtornyot jelképezö botjával - s a pentagramma csúcsaiba írt rúnák kékes fénnyel nyomban felizzottak. Alyr csúfondáros ajakbiggyesztéssel kántálásba kezdett. Készen állt. 
      A lovasok tempósan közeledtek. Gorduin e pillanatokban már-már szánta öket. Ezeknek a nomádoknak sosem volt alkalmuk megtanulni a legalapvetöbb szabályt: Soha, semmilyen körülmények között ne támadj magányos, netán kis csoportban utazó kalandozókra! Ha pedig mégis úgy hozza a sors, hogy meg kell tenned... Nos, akkor készülj fel a legrosszabbra! A pyarroni mágiájának természetével nem volt tisztában, a nekromanta körül formálódó aura azonban életenergiával manipuláló varázslatra vallott, s ez megborzongatta. Az elf nem csupán életüktöl képes megfosztani áldozatait, hanem még a halál nyugalmától is! A kántálás egyre erösödött. Alyr elöhúzta a minap zsákmányolt kézfejet - kékes derengés övezte, akár magát a zöldköpenyest... 
      A lovasok idöközben nekivágtak az utolsó kaptatónak: közeledtüket torokhangú kiáltások jelezték. A domb tetején jártak, amikor Molluh felállt, kezeit ökölbe szorította, majd hirtelen kinyújtotta, és két szót kiáltott. A legelöl vágtató haramia megingott nyergében. Agyába fájdalom hasított, a világ elhomályosodott elötte, majd megszűnt létezni számára. Utolsóként egy kép töltötte be elméjét: éjfekete ruhába öltözött, magas, természetfelettien sovány lény egy hatalmas csatabárdot emel rá. Az ösi legendák démona - mert minden bizonnyal az volt - a sivataglakóéba fúrta izzó tekintetét, azután lecsapott, s a szerencsétlen szétzúzott koponyával fordult le lováról. A Kígyó, aki kissé lemaradt - hiszen az óvatosság ilyenkor sem árt -, ekkorra megérezte a bajt, az események azonban túl sebesen követték egymást: elkésett a beavatkozással... Gorduin felemelte fegyverét és lött: egyszer, kétszer, ötször egymás után. Öt támadó bukott le a nyeregböl nyílvesszötöl átjárt torokkal, ám társaik tovább zúdultak. 
      Még ötven méter. Alyr megszorította a kéken fénylö kezet. A burnuszos csapat három élen haladó tagja elött egy-egy kéken sugárzó fantomkéz tűnt elö. Mielött az áldozatok kitérhettek volna, már le is csaptak rájuk. Szorítást éreztek torkukon. Pár pillanatig ellenálltak, küzdöttek még, de ezt a szorítást a legerösebbik sem bírhatták sokáig. A kék derengésben csontok reccsentek. A lovasok, társaik döbbent tekintetének kereszttüzében borzalmas változáson mentek keresztül. Rohamosan vénülni kezdtek, egykettöre sok ezer éves múmiákhoz váltak hasonlatossá, a folyamat azonban nem maradt abba, söt, folyvást gyorsult. A szemek körül már repedezett a megszikkadt hús, a szájak förtelmes, torz koponyavigyorra nyíltak, az ínyek úgy szürkéllettek, akár a napra tett, döglött varangy böre... Egy végsö hördülés után mozdulatlanná dermedtek mindhárman. A fantomkezek szertefoszlottak. Az áldozatok szemüregében röt fény lobbant, s mire baljós izzássá tompult, az aszott jobbok ismét mozdultak. A tetemek kirántották kardjukat s döbbent társaikra rontottak. Gorduin, aki féltérdre ereszkedve töltött, hunyorogva emelte fel fejét: a támadókat rejtö porfelhöben felnyihogott egy halálra sebzett ló. Rövid és egyenlötlen tusa folyhatott, hisz az Alyr alkotta szörnyeken nem fogott semmiféle fegyver, kegyetlenségük pedig vetekedett Gro-Ugon vagy Krán legmegveszekedettebb orkjaiéval. Fejek és karok, kettétört pengék hullottak a porba - mire a Kígyó odaért, már nem tudta elejét venni a fejvesztett menekülésnek. Dühödt hördüléssel sújtott egy balján elsuhanó alakra, s a csapás talált: lova nyakára záporesöként hullt a vér. A toroni rántott egyet a kantáron, az állat azonban mintha megmakacsolta volna magát, remegö lábakkal állt, majd leroskadt - szügyében keskeny pengéjű shadoni tör. A Kígyó lába a kengyelbe akadt, kardja kihullt a markából, ahogy alázuhant. 
      Hátába, vállába izzó fájdalom hasított. Már nem látta a felette átugratva támadó két sivataglakót, s nem hallotta a bárd nyílpuskájának két újabb szisszenését sem - elvesztette az eszméletét. Gorduin löfegyverét baljába kapva kardot húzott, ellenfelet keresve meredt a kavarodásba. A porfelhö oszladozott, méhében ott sötétlett a három élöhalott mozdulatlan sziluettje. A pyarroni nagy levegöt vett, önkéntelenül hátralépett. Nyomban vörösen izzó szemek fordultak feléje, s a szablyák ismét felemelkedtek. - Ne mozdulj! - sziszegte Alyr, majd botja egy sebes húzásával megtörte a pentagrammát. A lidérces figurák mintha felsóhajtottak volna. Karjuk visszahanyatlott, nyakuk elörebicsaklott. Félelemtöl örjöngö, fel-felágaskodó lovaik egykettöre levetették öket: úgy hevertek a homokon, akár az elunt, sarokba hajított bábok. Gorduin rázta le magáról elsöként a bénultságot. Megragadta a fehér mén zabláját, és nyeregbe pattant. Az elesetek halmából hörgés szállt feléje, egyre halkuló hörgés. Férfiak haltak meg ott - s hozzá egy semmiség miatt... 
      Megköszörülte a torkát. Szíve szerint szitkozódott volna, mégsem tette. „A játék lényege“ - okította Gerum - „az, hogy minden körülmények közt te tűnj a legerösebbnek!“ 
      - El innen! - kiáltotta rekedten. - Tovább...! 
      Az ezüstkék hold magasan járt már, mire az embervadász visszanyerte öntudatát. Mozdulatlanul feküdt a bal oldalán, arcát, nyakát alvadt állati vér szennyezte, elhomályosítva a toroni kámeák ragyogását. Annál fenségesebben tündököltek mindenfelé a kövek, amelyeket halandó keze büntetlenül nem érinthet, és amelyekért oly sokan adták életüket a századok során. A közvetlen közelben pedig... Nyögés. Emberi hang. A Kígyó tekintete megakadt valamin. Alig karnyújtásnyira ívelt, rövid penge csillant hidegen. Ahogy rábámult, majd a fölébe hajló férfi kíntól és dühtöl összeszűkült szemébe nézett, felfogta, hogy élete még mindig egy hajszálon függ. Tudta, nincs módja elérni, kirántani törét: a sivataglakó - bár nyilván súlyos sebet kapott a küzdelemben - elég gyors ahhoz, hogy megölje, mielött megtehetné. 
      - Mit akarsz? - suttogta a legelterjedtebb nomád dialektusban, gyanítva, hogy „segítötársainak“ egyike-másika nem ért a közös nyelven. - Arany kell? Megkapod, csak szabadíts ki innét! 
      - Arany... - visszhangozta nehezen forgó nyelvvel a sebesült, majd a közös nyelvre váltva felcsattant: - Arany! Sulaf ben-Toron hazud nekünk sok napokon át, hazud egész úton! Sulaf beszél gazdag utazók, zsákmány, hamar hazaérés! - Sakál módjára vicsorgott, olyan erövel markolta kardját, hogy ujjai elfehéredtek. - Nem mond fekete kö drágakö, nem mond szent kö, hadzsi csak menni, menni, halni meg! - Elörehajolt, megfontolt lassúsággal mély sebet ejtett a Kígyó bal karján, és kedvtelve bámulta az eredményt. - Hadzsi vett víz Sulaf ben-Torontól. Vett arany, vett térképek. Vett vér. Most vesz szent kö, aztán... - Ajkába harapott és felszisszent: az embervadász most vette csak észre derekában az északi nyílvesszö fekete csonkját. - ...aztán indul haza, sivatagon át. Sulaf ben-Toron marad. Marad örökre! 
      A Kígyó szemében a kín könnyeivel, félkönyökre emelkedett. Eröt öntött belé a rémület. 
      - Ne nyúlj a kövekhez! - hörögte. - Ezek... - Fogcsikorgatva kutatta a kevésé ismert nyelv megfelelö szavát. - Ruaf ulam! Halál! 
      A sivataglakó azonban csak vigyorgott, majd felegyenesedett, kábán pár lépést tett közelben bóklászó lova felé. A Kígyó tüstént töre után kapott, ám mielött kiránthatta volna, elkápráztatta egy villanás. A hadzsi feje pár lépésnyire repült, s tágra nyílt, vádló szemekkel meredt az éjszakai égre. Teste megingott, azután lassan, nagyon lassan jobbra dölt, végigterült a homokon. Iszákjából szanaszét gurultak az opálok, s rendre felszikráztak az örzö tekintetének kénsárga lángjában. Az embervadász mozdulatlanná dermedt, igyekezett mind jelentéktelenebbnek látszani. A bal karjából szétsugárzó fájdalom semmiségnek rémlett az iszonyathoz képest, mikor a két keskeny fénypászma megpihent rajta. Mégsem veszítette el a fejét: utat nyitott a fantom elött tudatának egy jól elökészített zugába, egy zugba, ahol apró-cseprö jócselekedetek emlékeit tárolta csupán; valahol ott fészkelt az indulatoktól bilincsbe vert szerelem is, no meg a gyermeki álmélkodás... Ennek persze nem örült, olyannyira nem, hogy keskeny, forradás csúfította ajka megvonaglott... 
      Lehunyta égö szemét, s mire ismét kinyitotta, a ragyogás kihunyt. Az örzö eltávozott. A férfi, akit idelent Kígyónak, Sulaf ben-Toronnak, Északon pedig meröben más neveken neveztek, nagyot fújt, azután szárazon felnevetett. újból kijátszotta hát a sorsot! Életben maradt! Mire kivergödött lova teteme alól, természetesen elpárolgott már minden jókedve. A balján ejtett seb kötözés közben ugyancsak tüzelt, csípöjén sajogtak a zúzódások, ereje azonban lassanként visszatért. átlépett a lefejezett sivataglakó hulláján, a gazdátlan pej nyergébe szállt, és a messzeségbe bámult. Karinára gondolt. Forrt benne a düh. Megalázták. Legyözték, mint holmi nyomorult kezdöt! 
      - Gorduin! - üvöltötte a közönyös ég felé fordulva. - Tier Nan Gorduin! Követlek, te kutya! Ha kell, a világ végéig is! 
      A nyomokat vizslatva napkeltére maga mögött hagyta Sonion mezejét. Keményen markolta a kantárt; hevenyészett kötésén csakhamar átütött a vér. 
      Düledezö falak kettös gyűrűje, omladozó sáncok, alig pár öl magas csonka torony: a romos Kapu ódon erödítményéhez hasonlatosan, elhagyatottan sötétlett a késö délutáni napfényben. A bárd beárnyékolta szemét, szótlanul figyelte a szélesen mosolygó zarándokot. 
      - Célhoz értünk! - lelkendezett a testes figura. - Hála legyen a régi mestereknek! 
      - És persze jóakarónknak, a bölcs mágusnak - tódította Alyr. - Minden bizonnyal elégedett. 
      - Talán, gondolom, valóban az... - bizonytalanodott el a pyarroni. - De hát ez aligha tartozik ránk. Ha eleget teszünk óhajának szabadok vagyunk. Én beérem ennyivel. A hozzá hasonlókat nem helyes botor beszéddel megharagítani... 
      - Tán csak nem arra célzol, hogy hall bennünket? - élcelödött a lány. - A végén még kiderül, hogy lát is! Molluh mereven mosolygott. 
      - Aki eszközeivel Miramarig tekint, aki megérti az istenek által hátrahagyott égi üzeneteket, s akaratuk érvényesítésére kalandozókat fogad fel, bizony bármire képes lehet, szép hölgy. Ha kegyeskednél... 
      Eriel vállat vont. 
      - Melléfogtál, ó zarándok, és melléfogott nagyhatalmú gazdád is. Sosem voltam kalandozó. Kereskedönek készültem, csak éppen... 
      Molluh savanyú képpel fordult el, úgy kurjantotta: 
      - Pihenö! 
      Alkonyatkor Gorduin a csonka torony déli oldalán terítette szét a takaróját. Leemelte a nyerget a fehér mén hátáról, megitatta az állatot, majd pár kellöképp lapos követ keresett, s apró, oltárforma alkotmányt rögtönzött belölük. Tüzet csiholt, uscayhagyökér illatú élelmiszeres zsákjából tenyérnyi lepényeket kotort elö. A sivatagi utazás elsö számú törvénye: Alkalmazkodj, érd be minél kevesebbel! Hát Gerum aranyszabálya? „Ha az ember nap mint nap kockáztatja az életét, botorság magától bármit is megtagadnia~!“ Az ilanori elnézte a tíz-egynéhány lépésre lobogó nagyobbik tüzet, a mellette kuporgó pyarronit, a kissé távolabb húzódott, sarkán ülve töprengö elfet. Várt. Mélyen beszívta a piruló tészta illatát, azután meghallva a jobbról közeledö könnyű léptek neszét, elmosolyodott. 
      - Mivel szolgáltam rá a megtiszteltetésre? - kérdezte. 
      - A megtiszteltetésre? - visszhangozta a homályból kibontakozó Eriel. - Miféle megtiszteltetésre? 
      - Elöször fordul elö, hogy oldalról, és nem hátulról lepsz meg. Ez bizonyára jelent valamit. Tűz vagy víz? Képtelen vagyok eldönteni. 
      - Tűz - mondta a lány, és töre hegyére tűzött egy épp hogy elkészült lepényt. - De azért megleptelek, muzsikus. És bármikor meglephetlek újra! 
      - Nem kétlem. 
      - Figyeltelek - mondta Eriel komoran. - Figyeltelek, és tudom, amit tudok... Szavadat kell adnod, hogy nem próbálkozol ma éjjel semmi olyasmivel, amiért meg kellene öljelek. - Közelebb hajolt. - Esküdj! 
      - Ahogy kívánod - sóhajtotta a férfi, s kihúzta magát ültében. - Én, Tier Nan Gorduin, Abrado grófja, lovagi becsületemre fogadom... 
      A lány apró fogai elövillantak már, a harapásból mégsem lett semmi. A macskaszemek egészen összeszľkültek - a bárd esküdni mert volna rá, hogy ámulat tükrözödik bennük. 
      - Gróf? Lovag? - Eriel most a lábuknál izzó parázshalomra meredt, aztán hirtelen felkapta a fejét. - Éreztem én! Már a házban, amikor nem engedted, hogy azok a szörnyszülöttek nekem essenek... Felkacagott. 
      - Tegnap meg, miután azokat a jöttmenteket elintéztük, már majdnem biztos voltam benne! Egy bárd sosem harcolna így. - Meglepö erövel szorított Gorduin karját. - Hatalmas birtokaid vannak Gorvikban, igaz? Mondják, Abrado mesésen gazdag tartomány, tiszta vérű, büszke nép lakja. A hercegi udvar meg... - Sóhajtott. - Bejáratos vagy a hercegi udvarba is, ugye? Rengeteget hallani a bálokról, a falkavadászatokról, a lovagi próbákról. Lefogadom, nem egyet megnyertél már. A legszebb hölgyek színeit viselted; közülük nem lehetett nehéz kiválasztanod a... - Halgatott egy sort, eltöprengett. - Nös vagy? - érdeklödött tárgyilagosan. 
      - Nem. - A bárd bánta már, hogy elkezdte a komédiát: nem sejtette, milyen sokat jelenthet ez egy shadoni lánynak. - Söt, ami azt illeti, a kastélyomban sem jártam soha. Egy szomszéd birtokos foglalhatta el, vagy talán már romba is dölt. Tizenöt éve, egy nagyobb társasággal fordultam meg utoljára Gorvikban. Nem láttam belöle mást, csak pár fogadót, meg a keleti vadont. Ott lettem gróf és lovag. 
      Eriel hallgatott, feszülten figyelt. Nem tűnt igazán csalódottnak. Elvégre a legfontosabb tény tény maradt. 
      - Mindannyiunk fiatalok voltunk és ostobák - folytatta Gorduin. - Abrado számkivetett hercege, Amadeus Rabuchini vezetett bennünket. Egy tizenkilenc éves kölyök, aki eltökélte, bármi áron visszaszerzi ösi jussát. Egy éjjel álmot látott: fekete kos szegödött a nyomába, fején hétágú koronával... Erre kisütötte, hogy felkeresi a kosfejű isten egyik templomát, és magától Ranagoltól kér segítséget. Beteg volt persze, alighanem születésétöl fogva, mégis képes volt magával ragadni bárkit - mondják, az eszelösök némelyikének megadatik ez a sajátos képesség. Néhány hónapi bolyongás után találtunk egy templomot. Kapujában egy gorviki lovag várt bennünket: kardjára támaszkodva, teljes fegyverzetben állt ott emberöltök óta. Gyanút kellett volna fognunk, mi azonban csak mentünk leszegett fejjel, amerre az a gyerek vezetett... A termekben szobrokon kívül semmit nem találtunk, a kriptában viszont halmokban hevertek a porladó csontok. Megleltük a lovag naplóját, söt társainak maradványait is. Ő maga végzett velük. 
      - Micsoda? 
      - A templom építöi Ranagol szobrán át utat nyitottak hozzánk más Síkok démonai számára. Sok száz évvel születésünk elött valami okból a falak közt rekedt egy ártó szándékú, anyagtalan lény, amely emberi testekbe rejtözve ölt. Az a szerencsétlen, akit prédának kiszemelt, a többiek legyilkolása után nem hagyhatta el a templomot: odabent bolyongott egy életen át... Minderre apránként jöttünk rá. Szétzúztuk a szobor mellébe ágyazott kristályt, vagyis lezártuk az átjárót - szép gesztus volt, de nem használt sokat. A központi csarnok egyik frízén hamarosan felfedeztük a fiú arcmását: a démon öt választotta... Mikor hírül vette, a szemünkbe nevetett. Nyoma sem látszott rajta félelemnek. Néhányan persze ellene fordultak, meg akarták ölni, még mielött kárt tehetne bennünk. Hárman rontottak rá hátulról, de én voltam a gyorsabb. Meglehet, hibáztam. A herceg némán állt, nem húzott kardot, míg a zendülök talpon voltak - azután rendre lovaggá ütötte mindazokat, akik hűségesek maradtak hozzá. Amíg élek, nem felejtem el a tekintetét. A sötét erök formálta dombormű mindvégig látszott a válla felett... - Gorduin az eget nézte. - Mikor aztán aludni tértünk, otthagyott minket. Udvari gyilkosától fedezve megindult a kapu felé. Mégis megriadt, netán egyszerűen elunta a dolgot - ki tudná megmondani? Fegyvercsörgésre, kiáltásokra riadtunk. Mire a kapu termébe értünk, már a földön hevert, oldalán a testör tetemével: végzett vele, de ö maga is halálos sebet kapott. A lény nyilván tudta ezt, mégsem eresztette: bizonyára örömét lelte rettenetünkben. A fiú egyre mosolyogva talpra állt, ledobta összeszabdalt ujjasát, és nekünk támadt. Azután... 
      - Azután? - suttogta Eriel. 
      - Megöltem - felelte Gorduin. - Megöltem a hercegemet. Ahogy másodszor is leroskadt, a démon eltávozott belöle, hogy nyomban másvalakiben verjen tanyát - hogy ki volt az, aligha számít. A fiú vérzett, beszélni akart, hogy mit mondhatott volna, nem tudom, és nem is akarom tudni. Meghalt, én pedig ott helyben megfogadtam, hogy végzek a szörnyeteggel, ha addig élek is. A gorviki lovag feljegyzéseiben utóbb megtaláltuk a megoldást, kimondtuk a szavakat. Öten voltunk, amikor megjelent, de mire elpusztult, csak ketten maradtunk. - Várt. - A másik útban visszafelé, a vadonban halt meg. ö volt az egyetlen, akit tisztességgel eltemethettem... 
      A lány szótlanul megkerülte a rögtönzött tűzhelyet, szorosan a bárdhoz húzódott, úgy suttogta: 
      - Gyakran álmodsz a fiúval, ugye? Talán segíthetek... - Hozzáhajolt, megcsókolta. - Ne várass soká! - sziszegte azután, és amilyen hirtelen felbukkant, oly hirtelen tűnt el az ódon falak közt megsűrűsödött sötétségben. 
      Gorduin még akkor is némán, gondolataiba merülve kuporgott, amikor letelepedett melléje Alyr. Hátravetette csuklyáját, borostyánszín szeme ragyogott. 
      - Gyönyörű - suttogta átszellemülten. 
      - Valóban az - bólintott a bárd. - De hogy öszinte-e... 
      Az elf halványan elmosolyodott. 
      - A holdra értettem. 
      - Vagy úgy. 
      - Gyönyörűség látni, ahogy felbukkan a horizont azúr ködében; ahogy végiggördül a számára kijelölt pályán. Sosem késik, sosem hagy cserben, s bár eltávozik olykor, mindig visszatér: olyan, akár egy igazi barát. Márpedig mindenkinek szüksége van barátokra, nemde? 
      Gorduin megfontoltan bólintott. Hát ez vajon hová vezet? 
      - Olykor eltűnödöm - folytatta az elf -, vajon hogy keveredhettél bajba odalent El Hamedben? A magadfajta rendszerint jó elöre megérzi a veszélyt, és ha teheti, odébbáll az útjából... Maguktól adódnak a kérdések: „Miért tart a csapattal ez a bárd? Mi haszna a küldetésböl? Tud-e olyasmit, ami szerinte egyedül rá tartozik?“ 
      - Minden okod megvan tehát arra, hogy ne bízz bennem - összegezte Gorduin. - Mégis a bizalmadba fogadsz, megosztod velem kételyeidet. Sajátos ellentmondás! A nekromanta futólag rápillantott. 
      - Ellentmondásról szó sincs, ember. A bizalom, mint szinte minden, kizárólag nézöpont kérdése, s mint ilyen, viszonylagos. Mondjuk úgy: a furcsaságok dacára inkább bízom benned, mint a nöben. 
      - Hát Molluh? - firtatta a bárd. - ö hogy tetszik? Mindeddig remekül eleget tett a feladatának, söt, túl is teljesítette. Most hová tűnt? 
      - A Kapunál gubbaszt - válaszolta az elf kedvetlenül. - Nem tud betelni vele. Még a vacsorájáról is megfeledkezett. 
      - Milyen? 
      - Csapnivaló. 
      Ezúttal Gorduin mosolyodott el. 
      - A Kapura értettem. Milyen? Valóban olyan kísérteties, amilyennek az efféle rég használt átjárókat lefestik? 
      - Csak sötét. 
      - Mint az éjszaka? 
      - Mint a Káosz - suttogta Alyr. - Igazában az is: a Káosz bélyege... Kijárat a Semmibe, ahol nem létezik sem távolság, sem idö. Aki határozott cél nélkül próbál áthaladni rajta, menthetetlenül megtébolyodik, azok pedig, akik útközben találtatnak könnyűnek, eltűnnek benne mindörökre. 
      - Bíztató kilátások. 
      A nekromanta türelmetlen mozdulatot tett. Mintha hirtelen bánni kezdte volna az egészet. 
      - Pihenj! - mondta, miközben felállt. - Reggel nekivágunk. 
      - Nem feleltél a kérdésemre - emlékeztette a bárd. 
      - Miféle kérdésre? - Az egyetlen igazán fontos kérdésre. Hogy tetszik Molluh? 
      Az elf összehúzott szemmel körülpillantott. Homlokráncolva töprengett pár pillanatig. 
      - Nem tetszik - közölte végül. - Egyáltalán nem... 
      Visszatért a helyére, néhány fahasábot vetett a tľzre, majd köpenyébe burkolózva, botját markolva mozdulatlanná vált: csupán a hozzáértök számára volt nyilvánvaló, hogy továbbra is örködik. Gorduin várt még néhány percet, azután homokot szórt a lábánál vöröslö parázshalomra, és felállt. Elökereste kisebb kulacsát, de csak egyet kortyolt a toroni pálinkából - valami azt súgta neki, az elkövetkezökhöz ereje legjavára még szüksége lesz. Számított még egy utolsó próbatételre, hosszas bújócskára, netán egy orvtámadásra a romok közt, Eriel azonban tisztességesen játszott: eltökélhette, hogy ezen az éjszakán másként okoz meglepetést. A romba dölt torony köveinek félkaréjában várt leszegett fejjel, azután, a bárd közeledtének neszére, felpillantott - a macskaszemek különös tűzben égtek, fényük nem az omladék résein át-átcsillanó tűz, vagy a pályáján lomhán tovagördülö hold fénye volt. Ahogy Gorduin feléje mozdult, felállt, egyetlen sima mozdulattal megszabadult bö ujjasától, s csak mosolygott a férfi döbbenetén. 
      Szoborra emlékeztetett most, a Tegzes Arel híres-hírhedt szobrára, melyet, mint mondják, a kráni Tizenhármak készítettek hajdanán, hogy általa veszejtsék el a művészetekért lelkesedö Rusenor királyt - márványsima böre, ajka azonban forró volt, forróbb, mint bárkié azok közül, akikkel a bárdnak azelött dolga akadt, ujjai maradtak csak mindvégig hűvösek... Gorduin szinte kívánta, hogy hunyja le szemeit, fordítsa el tekintetét, amelyben átmeneti szállásra lelt a diadalittas mosoly - ám alighogy megtörtént, máris arra vágyott, hogy újra kinyissa. Fényük híján ismét a rettegett szoborhoz vált hasonlatossá; a szoborhoz, mely alkalmanként eleven lénnyé, azután - rendszerint a legrosszabbkor - megint kövé vált. Nézte a keskeny, sápadt arcot, a vékony csuklót, a hajába markolni készülö kezet, s csak ámult erején. Szikrák villantak a félhomályban, ahogy homlokuk összeért. Gorduint ugyanaz a különös szorongás fogta el, amely az elsö éjszakák egyikén tört rá, mikor Eriel az apjáról beszélt... Akárha feneketlen kútba bámult volna, a zuhanás képzete kísértette, majd egyetlen villanással kitisztult a kép: fákat látott és templomokat, a messzi, idegen országok partjait ostromló tengert. Az égen sárkányok úsztak - színes papírból készült valamennyi, kivéve azt az egyet, az igazit, mely most egyenest rámeredt, s szélesre tárta roppant szárnyait... Erielt látta, immár el-elmosódón: fura, alacsony derékaljon hevert egy napsugaraktól átjárt, kicsiny szobában, körös-körül bö, arannyal hímzett köntösök lebbentek. Eriel könnyezett, öt szólította, azután... Azután minden kihunyt. 
      - Niare - suttogta lehunyt szemmel a lány. 
      - Micsoda? 
      A keskeny kezek szorítása fokozódott, Eriel szaporán szedte a levegöt. 
      - A híd... A Suo Gan hídja! Ne hagyd, Tier! Ne engedd... - Hirtelen elhallgatott, azután tárgyilagosan hozzáfűzte még: - A túloldalon meghalok. 
      Éjsötét szemei néhány pillanat múltán tágra nyíltak. Gorduin a karjában tartotta. Mindketten meg-megborzongtak. 
      - Beszéltem - mondta a lány. - Az arcodon látom... Beszéltem igaz? 
      - Nos... 
      - Elöfordul olykor, ha valami okból elengedem magam. Dolgok a múltból, dolgok a jövöböl... Jelentéktelen dolgok, anyámat mégis máglyára küldték miattuk, úgyhogy... - Eriel zord képet vágott. - ...egy szót se többet effélékröl! Lépj hátrébb!
      Gorduin tétovázott. Zúgott a feje. A lány egykettöre megelégelte a dolgot, kisiklott az ölelésböl, és az omladozó falhoz osont, melynek túloldalán Alyr vigyázta a tüzet. 
      - A lábadnál - pillantott a bárdra - összecsavart fekete kendöt találsz. Terítsd a földre! 
      A kelme súlyos volt, fémes tapintású, jókora négyszöge könnyedén lebbent, majd alászállt, ránctalanul sötétlett a homokon. A bárd leguggolt, két ujjal megkocogtatta, azután mélyet sóhajtott. Egy Hajlék! 
      - Gondolom, ezt is anyádnak köszönheted - mondta fanyarul. 
      Világéletében a hétköznapi varázslatoktól idegenkedett leginkább. 
      - Apám ajándéka - közölte Eriel. - Hogy ö hol kerítette, nem tudom. Nem is érdekel. Csak az a fontos, hogy van hová elrejtenem a zsákmányt... - Szeme nagyot villant. - Befelé! 
      - Kéred vagy parancsolod? - firtatta Gorduin. 
      A lány csizmája szárából tört húzott elö, jobbjából baljába dobta, s megforgatta néhányszor, mielött válaszolt: 
      - Ajánlom. 
      Az ajtóvá szilárdult kelmedarab csikorogva fordult rég olajozott sarokvasain. A bárd egyetlen pillantást vetett a homályos üregre, majd kelletlenül lebocsátkozott. Ostobának és sebezhetönek érezte magát. Micsoda kilátások! 
      - A mécses jobboldalt lóg - suttogta Eriel. - Eléred? 
      - Igen. 
      Az ökölnyi üveggömbben kék láng lobbant, akár holmi erötlen, megzabolázott villám: két hosszú árny vetült a hordozható hajlék szöttesekkel borított falaira, s a széles kerevetre, melyet a legkitűnőbb minöségű shadoni rókaprém takart. Körös-körül ékszerek, nevesincs bálványoknak szánt áldozati ajándékok, takarók és nyergek hevertek. Enyhe tömjénillat érzödött a levegöben. 
      - A kelengyém - magyarázta Eriel. - Apám azt az elvet vallotta, hogy egy tisztes polgár számára a legfontosabb az anyagi függetlenség, s hogy egyetlen lányának sem szabad érdekböl házasodnia. 
      - Apád - suttogta Gorduin -, nem tolvaj volt, hanem valóságos ördög! Ezek a holmik itt... 
      - Kincset érnek? - kacagott Eriel. - Tudom. - Hirtelen elkomolyodott. - Csukd be az ajtót! 
      Hasonló helyzetben a legelövigyázatosabbak sem töprengenek sokat: a bárd engedelmeskedett. Retesz kattant, s mintegy varázsütésre elhalványult az üveggömb is, csupán az éji szemek kettös parázsfoltja jelezte, merre jár a lány. Mécsese a kerevet mellett izzott fel megint. Gorduin a homlokát ráncolta. 
      - Az enyémek úgy tartják - kezdte ráérösen -, hogy a déli sivatagokban számos veszély leselkedik az óvatlan utazóra. Az embert nem csak a haramiák kardja, a kóbor lidércek dühe, a höség meg a szomjúság fenyegeti: akadnak itt alattomosabb ellenségek is. Ilyen például „Amhe Ramun öröme“, az a kis kígyó, melynek marása észrevétlen, s mérge csak hetekkel a támadás után öl... - Mosolyogva közelebb lépett a kereveten elnyúló Erielhez, ledobta zekéjét, azután megszabadult könnyű láncingétöl is. 
      - Akad persze ellenszer, a hatása azonban... - ...nagyban függ attól, hol ért a harapás. 
      A lány komoly maradt, csak a szeme nevetett. 
      - Egy-egy hosszabb út végén elengedhetetlen az alapos ellenörzés, ugye? 
      - A dzsadok szerint bizony az. 
      Eriel ráfújt az üveggömbre, azután hátravetette a fejét, úgy suttogta a homályba: 
      - Tedd hát, amit tenned kell, uram...
      
      
      
H A R M A D I K   R É S Z 
      
      Napkelte elött kerekedtek fel. Az alagútban terjengö sötétség nyúlós, majdhogynem cseppfolyós volt, a levegö nehéz és párás. Minden lépés nesze megszázszorozódva verödött vissza az anyagtalan, láthatatlan falakról, hogy azután belefúljon az émelyítö csendbe. Maga az idö megtébolyodott: olykor állni látszott - a percek ilyenkor évezredeknek rémlettek, kínosan vonszolták terhüket, a sorsot -, majd meglódult, nem is akárhogyan: évezredek zsúfolódtak egy-egy tétova mozdulatba, mellyel az elörenyomulók újabb visszhangot vertek. Gorduin, bár épp eleget pihent, úgy érezte, tagjait ismét ólmos fáradság húzza. Egyszer-egyszer csaknem egyensúlyát vesztette a síkos, mocsárszagú köveken. Már nem tudott volna számot adni arról, pontosan mióta botorkál a pyarroni nyomában. Valahol a háta mögött ott bukdácsolt a lány, hallotta bosszús szisszenéseit, megfordulni mégsem mert. A dimenziók összekavarodtak, az irányok értelmüket vesztették; idöröl idöre félelem telepedett rá, a nemlét iszonyata... 
      Jéghideg csomóba gyűlt zsigereiben, elárasztotta minden tagját: a legszívesebben felordított volna, de mert tudta, nem tanácsos lármázniuk, legyűrte az érzést. A sötétség helyenként megcsomósodott, akár holmi varázsfözet a druidák üstjében, e csomók azután virágszirmok, bámuló szemek, fogatlan szájak gyanánt nyiladoztak, s valósággal okádták a jelen, a múlt és a jövö vízióit... 
      A vándorokat kimondhatatlan balsejtelmek gyötörték, próféciák villantak fel borzongatón, incselkedtek egy keveset, azután elhalványultak, eltűntek a tudatalatti szédítö mélységeiben. A távolban újra meg újra lidércfények, kék és borostyánszín lángok gyúltak. Hívogatón hajladoztak, táncukban azonban tisztán tapintható fenyegetés rejlett - s hogy a bárd rájuk sem hederített, megdühödtek. A neszek felerösödtek, a hangok már-már érthetö szavakat formáltak: pokoli, suttogó litánia volt ez, förtelmes zagyvaságok özöne... 
      S mégis, hallatán Gorduin kedvet érzett, hogy nekivágjon a végtelennek, s maga is árnnyá legyen... Elegendönek bizonyult azonban egyetlen világos gondolat, hogy megtörje a varázst. A litánia ilyenkor tébolyult kacajba fúlt, majd elcsendesedett, hogy kettözött lendülettel támadjon fel megint... 
      A levegö mind párásabbnak tűnt, a bárdnak nehezére esett minden egyes lépés; álmai alattomos ingoványában gázolva küszködik így az ember, persze hasztalan - testét elnyeli az iszap, a szennyes lé felszínén buborékok pattannak szét, azután... 
      Azután oszladozni kezdett a homály. Szemközt, alig karnyújtásnyira tűnt fel a kijárat négyszöge; az alacsonyan járó nap sugarai halvány fénybe vonták a Kaput díszítö faragványokat. Ahogy kilépett a szabad levegöre, láthatatlan pókháló gyanánt, kelletlenül szakadozott le róla a kimerültség és a szorongás. Megkönnyebbülten sóhajtott, s mikor a fehér mén vállához dörgölte a fejét, rádöbbent, hogy jó néhányszor bizony a ló óvta meg az eltévelyedéstöl odabent. 
      - Köszönöm - suttogta. - Köszönöm. 
      Másodikként Eriel érkezett: mintha véletlenül történne, Gorduinhoz dörgölözött ö is, azután megcsókolta. Együtt léptek félre a szédülö Molluh útjából, a földre dobták málhájukat, s mellé rogytak. Alyrt láthatólag nem viselte meg túlságosan az utazás: lekuporodott ugyan, de fel is pattant nyomban, hogy tájékozódjék. 
      - Eröltetett menetröl nem volt szó - zsörtölödött erötlenül a lány. - Arról pedig végképp nem, hogy rángatsz, valahányszor elvéted a lépést, ostoba elf! 
      - Nem tettünk meg többet másfélszáz méternél - magyarázta ádáz mosollyal Alyr. - És ha hiszed, ha nem, egyetlenegyszer sem érintettelek. Hat-nyolc lépés távolságot tartottam. Szükség esetére... 
      Erielnek nem állt szándékában firtatni, mire gondol. 
      - Érdekes - mondta. - Akkor vajon ki próbált leverni a lábamról? 
      - Kérdezd inkább így: micsoda? - A pyarroni arca lassanként visszanyerte vörhenyes színét. - És örvendezz, hogy a választ nem kell megtudnod soha! 
      A lány vállat vont, azután körbenézett, és megcsóválta a fejét. 
      - Nem mintha különb helyre jutottunk volna, de isten neki: ha kívánod, örvendezem... 
      
      A Kaput rejtö köépítmény ideát egy kis mélyedésben lapult. A Káosz e nyúlványát kétfelöl közrefogó fehér köoszlopok élesen elütöttek a környezö vidék egyhangú zöldjétöl. A márványt az óidök klasszikus faragványai ékítették, ám a korokkal ezelött elporladt kyr mesterek munkáit sokhelyütt újabb keletű vésetek csúfították a lehetö legobszcénebb módon: a torz figurák, fejek, tagok mintha egyenesen a mítoszbeli hösük testéböl sarjadtak volna... A látóhatáron rémisztö fenséggel magasodtak a Tinolok ormai, a mindent elborító dzsungel indái szikláik köré fonódva az eget ostromolták. Különös és fenyegetö volt a csend, a legkomiszabbnak mégis a bágyasztó höség, a halálos mozdulatlanság tűnt. Minden ág, minden levél, a legapróbb hajtás is az elmúlás leheletét árasztotta, s mindezek felett ott érzödött az elemi erejű rosszindulat. A növények, amelyek az évezredeken át húzódó csatározásokban megfertözött talajból merítették táplálékukat, némán acsarogtak, szemernyi kétséget sem hagytak ártó szándékuk felöl. 
      - Hát jó - suttogta az erdö felé fordulva, lehunyt szemmel Eriel. - Ha épp tudni akarod, én is utállak! 
      Semmi sem mozdult, semmi sem rezdült, az alacsony égen fakón vöröslött a napkorong. Csapásnak ösvénynek nyoma sem látszott, a bércekhez tetszöleges számú út vezetett - s valamennyi a rengetegen át... 
      - Meglehetösen kihaltnak látszik... - Molluh körbeszimatolt. - Ráadásul alattomosnak. Mintha maguk a hegyek figyelnének bennünket, nem találjátok? Nyilván még mosolyognának is, tudván tudva, hogy semmi esélyünk ellenük... 
      - Pedig rajtunk és a fákon kívül alig akadnak élölények errefelé - jegyezte meg Alyr. - A dzsungel viszont ugyancsak eleven... - A sarkára ült, botjával óvatosan megpiszkált egy közelben tekergözö indát. - Minden rosszban van azért valami jó: legalább vérszívóktól nem kell tartanunk! 
      Nyomott hangulatban szedelözködtek fel, vágtak neki a rengetegnek. A fák közé érve megdöbbenéssel nyugtázták az aljnövényzet teljes hiányát, s noha ez ugyancsak könnyítette az elörehaladást, továbbra is levertek maradtak. A lovak patái nyomán fel-felporzott a grafitszürke föld, körös-körül támadásra kész csörgökígyók módján neszeztek az álmukból felriadt levelek... Az állandó készenléttöl csakhamar ólmos fáradtság lett úrrá a társaságon, egyedül Alyron látszott: ö egyenesen élvezi a lebilincselö környezetbe tett kiruccanást. Csuklyáját hátradobta, hamuszín haja kibomolva verdeste vállát - Gorduin pedig arra gondolt, hogy az Elátkozott Vidéken nemigen kívánhat az utazó különb kalauzt egy nekromantánál. 
      Késöbb, csak hogy elüsse valamiképp az idöt, eltöprengett, vajon volt-e már ehhez foghatóan komisz helyzetben pályafutása során, de mindig csak oda lyukadt ki, hogy nemigen. Azt latolgatta, vajon mi keresnivalója itt - mi tagadás, effélével szórakoztatta magát a wendoli portya elöestéjén, söt, még a Godorai Függökertben is, midön alászálló istenekre várva fürkészte az eget, persze mindhiába. Mi késztetheti arra, hogy meglett férfiként forrófejű ifjoncokhoz illö életet éljen? Az ambíció, a pénz aligha. Lehetséges volna, hogy a lelke legmélyén szereti, mi több, igényli a veszélyt? No nem: ezt csak a gyógyíthatatlanul ostoba, meg a kezdö kalandozók merik állítani, és elöbb vagy utóbb az életükkel fizetnek érte. Elhúzta a száját. Az én helyemben a legtöbben az istenek számlájára írnák a dolgot, gondolta. Micsoda fintora a sorsnak, hogy még ezt sem tehetem! Túlságosan felvilágosodottra sikeredtem, ez a helyzet... Gyűlölt itt lovagolni, de sejtette, ugyanígy - ha nem jobban - gyűlölne most nyugodtan üldögélni valahol. Különös, roppant különös! „A nyughatatlan ember mindig titkol valamit“ - állítják az erigowi bölcsek. Vajon mi lappang az ö tettrekészsége mögött? Mi, vagy ki hiányzik az életéböl; mi vagy ki az, aki egyre újabb, egyre veszedelmesebb vállalkozásokra ragadtatja...? 
      Töprengéséböl az elf kiáltása riasztotta fel. Alyr eltért az útiránytól, s egy, a fák közt megbúvó kicsiny tisztáson fékezte meg lovát. Leugrott a nyeregböl, lehajolt, úgy vizsgálgatta az itt-ott elötľnö, szürkésbarna közetet. Egy idö után felegyenesedett. A többiek döbbenten fedezték fel, hogy megváltozott: látnivaló volt, hogy csordultig telt energiával. Most feléjük fordult, s intett, lépjenek közelebb. A pyarroni megvonta vállát, lekászálódott és elindult a nekromanta után. Gorduin, aki egyáltalán nem találta kedvére valónak a tisztást, Erielre sandított, aki elmosolyodott. 
      - Minek tagadnám, uram: világéletemben érdekeltek a kövek. A legutóbbi alkalommal nem volt lehetöségem, hogy kielégítsem kíváncsiságomat. Ezúttal talán... 
      A bárdot, ahogy a lány mellé lépett, különös érzés kerítette hatalmába. Egyszerre volt émelyítö és magával ragadó. A mindeddig mozdulatlan levegö remegni kezdett, szinte felizzott. Eriel szava elakadt. Tétován, elkerekedett szemmel állt ott, azután eröt vett magán, lehajolt, s hirtelen mozdulattal némi kötörmeléket markolt fel. A magasba emelte, nyomban odamutatta az erönek, majd maga is arrafelé fordult, amerre a Gra-Tinolt sejtették. Pillanatokig némán, ajkán szokatlanul halovány, mindentudó mosollyal - a hatalom istenasszonya, Dreina ábrázoltatik így -, szembenézett valami láthatatlannal. Várt. Azután hirtelen megrándult, testén görcsös remegés futott át: úgy tetszett, erejét megfeszítve küzd. Egyszerre kifordultak kezéböl a kövek, s a földre hullva szanaszét gurultak. 
      Eriel megtántorodott, talán el is bukik, ha a férfi mellette nem terem, hogy megtámogassa. A lány homloka az övéhez ért, és... ...és váratlanul alászálltak megint; csak ketten voltak, akár elözö éjjel, a Hajlék meghitt félhomályában, ám a vízió annyira erös volt most, olyan valószerű, hogy Gorduin egykettöre megfeledkezett minden párhuzamról. Zuhantak, azután egyszerre falak négyszögében találták magukat: körülöttük élénk színek, lágy hangok, különös, fanyar illatok. 
      A helyiség afféle tanácsterem lehetett. Beláthatatlanul hatalmas volt, át- meg átjárta a sugárzó napfény. Szemközt pompás öltözetű szótlan alakok ültek; Gorduin még sosem látott nyugodt méltóságban hozzájuk fogható embereket - ha ugyan emberek voltak egyáltalán. Öles termetükkel, tejfehér, vállig omló hajukkal az ókyr mágusokra emlékeztettek. Valamennyiük arcán ünnepélyes kifejezés: nagy jelentöségű eseményre várhattak éppen. A bárd körülpillantott. úgy becsülte, a jelenlévök száma a százat is meghaladja, csupán egy emelvényre helyezett aranyozott karszék állt üresen. Ajtót nem sikerült felfedeznie - a roppant rózsaablakon kitekintve pedig olyan kép tárult elébe, amelynek láttán még a lélegzete is elakadt. Népes várost pillantott meg, a távolban pedig egy irdatlan tornyok tucatjaival ékes erödítményt... A Csaták Palotája, a kontinens máig páratlan múzeuma, húsz évezred száz és száz ütközetének panteonja! Ráadásul éppen olyan, amilyennek azokon a rézkarcokon ábrázolják... 
      A bárd megmozdult. Tett egy lépést elöre, a látomás azonban nem halványult el. Koncentrált, tudati energiáit nyalábbá sűrítette s a lányra irányította: Elég! A tanácsterem pár pillanatra kimozdult a fókuszból, elmosódó állóképnek adta át helyét. Gorduin önmagát látta az Elátkozott Vidék baljóslatú tisztásán, a karjában Eriellel - azután a körvonalak ismét a helyükre kerültek: a vízió diadalmaskodott. Kránra! Az ilanori újabb kísérletet tett, hogy megszabaduljon a látomástól, de most sem járt több sikerrel. A teremben várakozók közben felélénkültek. Néhányan suttogó hangú párbeszédbe kezdtek, s a bárd csak most, a gyülekezetet alaposabban szemügyre véve döbbent rá: alighanem a kyr Hatalmasok tanácskozásának kellös közepébe csöppent. 
      A férfiak jobbján csillogó gyűrűk segítségével sorra azonosította a jó féltucat évezrede felszámolt tartományok küldötteit. Most már kíváncsi volt. Vajon milyen évet írnak odakint a városlakók? Hirtelen belévillant egy gyermekkori emlékkép: a vén Gerum lanttal a kezében ösi dallamot játszik, azután rémes ork-fintort vág, és kacag. Ha itt volna! Ha látná, amit... Összerezzent. Egy apróság, amelynek mindeddig nem tulajdonított jelentöséget, egyszerre értelmet nyert. új, nyomasztó értelmet. Toron tartomány Hatalmasai csak tizen vannak. 
      Márpedig - és ebben egészen, bizonyos volt - a Kyr Birodalom húszezer éves fennállása során egyetlen olyan alkalom akadt, amikor Toron küldöttsége csonkán járult a császár színe elé: az árulás Napja. Beleszédült a felismerésbe. Valahol odakint, e régmúlt jelenben háború dúl, a kyrek utolsó háborúja. Most érik a nagy döntés: visszameneküljenek-e az óceánon túlra, eleik földjére, vagy próbálják meg elpusztítani legföbb ellenségüket, Orwellát...? Gorduin fanyarul elmosolyodott. Ha „szerencséje“ kitart, talán még a legendás Jahrn-On Kryelt is láthatja, aki utóbb, a végveszély esztendeiben hadba szólította az anuriai sárkánylovasokat! Meglehet, már most is ehhez igyekszik megszerezni az engedélyt. És nem kapja meg. Pedig talán... 
      Igaz ami igaz, ifjabb éveiben ugyancsak kedvelte a hírhedetten makacs höst. Hányszor, de hányszor hivatkozott rá nevetve, mikor tanítómestere csökönyösségéért ostorozta! „A valóban cselekvök számára önmagukon kívül nincs más mérce!“ - idézte életelvét, s hasonlóan hangozhatott a sajátja is, mikor a kóborlók, a kalandkeresök útjára lépett. Azóta sok minden változott persze, csak egyvalami tűnt megváltoztathatatlannak: a történelem. 
      - Jaering, hol marad tizenegyedik társatok? - fordult egy tanácsnok a toroni csoport vezetöjéhez. 
      A kérdezett kedvetlenül válaszolt valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Gorduin megérthesse. Amúgy mindegy, gondolta. Nem ez számít - hisz a ma dicsö Boszorkánymestereinek ösei épp most igyekeznek az egész Tanácsot a Rettenet Asszonyának kezére játszani! S noha nem kedvelte különösebben a kyr mágusokat, a renegátok öncélú rosszindulata felettébb bosszantotta. Mint Themes sivatagi templomában, most is hatalmába kerítette a bosszúvágy. ó, ha egyet, csak egyetlenegyet üthetne rajtuk...! Eltöprengett, mi várna rá, ha - egy újabb nyugtalanító csodának hála - megtehetné. Felfedeznék vajon? És ha igen, képesek lennének ártani neki? Mintegy végszóra, a toroni Hatalmasok egyike feléje pillantott. S néhány ránc jelent meg a homlokán. Gorduin érezte a tekintet súlyát, s rádöbbent, hogy bár a tanácsnok a szó igazi értelmében nem látja öt, körvonalazatlan gyanú ébredt benne. Egyelöre tétovázik, a levegö rezdüléseit lesi, mert nem tudja mire vélni a tüneményt - ám hamarosan átlátja a helyzetet, azután cselekszik... 
      Ekkor belépett a Tanács vezetöje, s a toroni - a megkönnyebbült ilanorival együtt - a terem közepe felé fordult. A Hatalmasok leghatalmasabbika talán minden jelenlévönél méltóbb volt e névre. Az övéhez mérten jelentéktelennek tűnt alárendeltjeinek minden méltósága - így kellett lennie, hisz császárnak született, férfiági ösei számtalan nemzedéken át úgyszintén császárok voltak, s akár ö, gyermekkoruktól fogva a kontinens leghatalmasabb birodalmának kormányzására készültek. Javakorabeli férfi volt, haját feketeacél pánt fogta össze, közepén Calowyn Csillaga, e különös, kék kristály szikrázott, elhomályosítva tekintetének ragyogását. Shri-En Igron, a Kyr Birodalom utolsó uralkodója felemelte jobbját - kezdetét vette a tanácskozás. 
      Ekkor, és csak ekkor vált világossá Gorduin számára, miért is lázadt fel e jelkép ellen mindjárt két tartomány: a gyarló, a gyenge jellemű ember számára nincs böszítöbb a nap alatt az ilyen szembeötlö tökéletességnél... A megbeszélésen elhangzottakból alig néhány szót értett. Felkészült rá, hogy így lesz, most mégis elbizonytalanodott. Pontosan mikor és hogyan leplezték le az árulást a császárhoz hű tanácsnokok? A percek múlásával már azt sem tudta biztosan, leleplezték-e egyáltalán... Ismét magán érezte a toroni fürkészö pillantását - s mert a visszavonulás lehetöségétöl eleve megfosztatott, úgy határozott, marad ahol van, és mentáltestét is láthatatlanná teszi. Energiáit szabadjára engedve falat hozott létre maga és a lány elött. Az efféle „pajzs“ visszaveri az elmét fenyegetö támadásokat, elnyeli a fürkészö elme kisugárzását; használója átmenetileg semleges közeggé válik, akár a puszta lég; nem csak anyagi teste, szellemi vetülete is láthatatlan... Várt, visszafojtotta lélegzetét - s mikor az eredmény nyilvánvalóvá lett, halványan elmosolyodott. Számítása bevált: a renegát összpontosítás nélkül, erötlen hullámokkal pásztázta a gyanús zugot, természetesen eredménytelenül, s noha továbbra is gyanakodott, ébersége alábbhagyott valamelyest. 
      Most, hogy átmenetileg biztonságban érezhette magát, Gorduin újból azon kezdett tépelödni, hogyan figyelmeztethetné a császárt, vagy a tanács bármely más tagját. Nem volt teljesen tisztában a kyrek mentális képességeivel, az azonban, amit varázshatalmukról tudott, óvatosságra intette. Nem tartotta valószínűnek, hogy fizikai valójában veszély fenyegeti - ám ha a Hatalmasok tudatszerkezete csak annyira különbözik a ma élö emberekétöl, mint testfelépítésük, elméjében komoly kárt okozhat az összekapcsolódás. Mit tehet? Számítson a belátásukra? Az irgalmukra...? Egyik megoldás sem volt igazán a kedvére való. Tucatnyi lehetöséget fontolt meg s vetett el, mire kikötött a legkevésbé kockázatosnál. Képeket alkotott és rakott sorba, felidézve magában mindazt, amit a Tanács elárulásáról tudott. óvatosnak kellett lennie, ezért néha meg is akadt, de minden alkalommal sikerült a helyes útra visszatalálnia. Benyomások százait sűrítette egyetlen sejtelemmé, kivárta, míg a kyrek figyelme az épp felszólaló tanácsnok felé fordul - majd a császár tágra nyílt tudatába röpítette üzenetét. A hatás nem maradt el, noha alapjában különbözött attól, amire számított. A pajzs homorú tükrén átcikázó gondolatvillámot a toroni is érzékelte. Nyomban forrása ellen fordult: tudatának nyúlványai támadó kobrákként csaptak az ilanori felé. A védfal nem állta ki a megpróbáltatást: azonnal összeomlott. Gorduint csak reflexei mentették meg az azonnali megtébolyodástól. 
      Mielött bármi egyébbel próbálkozott volna, ösztönszerűen felidézte s morzsolni kezdte a gondolati folyamtok palástolására betanult litániát. Megszédült, de egyensúlyát nem veszítette el. Nyomban felfedezték valamennyien. Nem volt túlságosan nehéz dolguk: egyszerre láthatóvá vált, szellemi értelemben, fizikai valójában egyaránt. A Tanács tagjai legalább annyira meglepödtek és megzavarodtak, mint ö maga. Sikerült kihasználnia az így nyert haladékot; sebtében újraformált pajzsa hárította a toroni második csapását is. Fájdalom hasított a tarkójába, de nem elég átható ahhoz, hogy letörölje merev mosolyát. Két roham után még mindig áll: nem megvetendö teljesítmény! Az persze egy pillanatra sem volt kétséges számára, hogy a teremben tartózkodók mentális hatalma nagyságrendekkel múlja felül az övét. A toroni pontosan tisztában volt ezzel - akár a császár. Az elöbbi ölni, az utóbbi közbelépni készült, mikor megjelent a színen a harmadik fél: egy idegen, mindkettöjükénél kiterjedtebb tudat. A bárd érezte, hogy a neki szánt harmadik csapás lendülete megtörik (rapír hegye vásik így el a hideg köfalon), egy szemvillanásnyi ideig tökéletes csend ölelte körül, a Minden és a Semmi nyugalma - aztán ismét felhangzottak a kiáltások. 
      Istenek nevei, átkok keveredtek bennük egy visszatérö szóval, melyet az elsök közt tanult meg messzi jövöjében, s azóta sem felejtette el: 
      - Ath‘lhay! A Jel! - mennydörögte a császár. 
      - A Jelet hordozza! - visszhangozta sok tucat torok. Elszabadult a pokol. Vakító fény lobbant a kupola alatt, megelevenedni látszottak a mozaikpadló szörnyalakjai; hogy miféle jelet hordoz, Gorduin már nem tudhatta meg... Nagyot zuhant, s mire kinyitotta szemét, ismét ott volt az Elátkozott Vidék vadonjában. Erielt még mindig a karjaiban tartotta, s az a bizonytalan érzése támadt, hogy valójában egy pillanatra sem engedte el. A lány most lassan eltolta magától, és megborzongott. Elkerekedett szeme zavarosnak tűnt. Egy darabig kábán ingatta a fejét, majd felsóhajtott. 
      - Mi volt ez? Valami nagyon furcsa történt velem: sötét lett, és valami magával akart ragadni... - Hunyorgott. - Gyerünk, szóljatok már egy szót! Legalább annyit, hogy nem csak nekem van elegem ebböl a pokoljárásból! 
      - Ha jól láttam, megszédültél - mondta rekedten a pyarroni. - A meleg lehet az oka, nemdebár? 
      Alyr a lányt figyelte. Látszott, hogy fontos kérdésben igyekszik dönteni - aztán vállat vont, és beszélni kezdett: 
      - A melegnek ehhez nincs köze. És szerencsésnek mondhatod magad, hogy élsz még, te lány: amit a kezedben tartottál, a legkülönlegesebb közet, ami az Elsödleges Anyagi Síkon valaha a felszínre került. A föld csontjának nevezik, és nem más, mint a világot alkotó négy öselem egyikének esszenciája, mely a Föld Elemi Síkján kívül csak itt lelhetö fel. Az évszázadokon át tomboló háborúk alatt gonoszsággal itatódott át - s persze mágiával is. Különös képességekkel rendelkezik: némelyiket ismerjük, a legtöbbet azonban nem. 
      - Én csak... - próbálkozott Eriel, ám a nekromanta egyetlen intéssel elhallgattatta.
       - Bizonyos titkok kifürkészhetetlensége a dolgok lényegéböl fakad - folytatta. - Bármit állítsanak a papok, a természet alapjában közömbös irántunk. Ha az élettelen anyag rosszindulatot árul el, bizonyosak lehetünk benne, csak azért gonosz, mert valaha valakik azzá tették. Keresve sem találhatnánk szemléletesebb példát ennél a vidéknél! - Körbemutatott, azután ismét lepillantott. - A föld csontja. Majdnem ugyanolyan értékes, mint a sonioni opál. A mágusok bármilyen árat megadnak egyetlen darabjáért. Ha kellöképp elvetemültek, a kö segítségével új távlatok nyílnak meg elöttük a sötét tudományok gyakorlásában. Olyan távlatok, amelyekröl korábban nem is álmodhattak... Az egyenes utat járók persze semmire sem mennek vele, ha pedig gyengének bizonyulnak, könnyen a vesztüket okozhatja e csontokkal való játszadozás. Bár e helyet nem vigyázzák örzök, nem egy kincsvadász esett áldozatul a kövek hatalmának az idök folyamán. 
      - Meghaltak? - tudakolta a lány. 
      - Rosszabb. Testetlen lidércként bolyonganak e földön, olyan erök játékszereként, amelyeket sem megérteni, sem uralni nem képesek. - Alyr félrenézett. - Halandó ember számára elképzelni sem lehet szörnyűbb sorsot! - Kihúzta magát, hangjába belopódzott a büszkeség. - Minden varázstudó számára nagy kihívást jelent próbát tenni e kövel... s nagy veszedelmet is, mert a magunkfajtát nem egyszerľen elpusztítja, hanem a sötétségbe taszítja. Mégis meg kellett kockáztatnom. 
      - És... és...? - türelmetlenkedett Eriel. 
      - Rajtam nincs hatalma - felelte Alyr egykedvűen, majd, mint aki álomból ébred, a lányra villantotta vérfagyasztó mosolyát. 
      Mire visszatértek a lovakhoz, már mindannyian gondolataikba merültek. Gorduin a látomáson töprengett. Eriel az eget, a pályájukon lassan vonuló holdakat nézte, arca olyan volt, mintha kacagni és sírni akarna egyidöben. Alyr gondolatai messze északon, Doran körül kalandoztak - így azután egyikük sem vette észre, hogy a pyarroni lemaradt kissé, s kapkodva megtöltötte iszákját a föld csontjaival... 
      Jókora sólyom mozdulatlanul, félrebillentett fejjel gubbasztott rúdján. Borvörös bársonysapkát húztak rá, nem láthatta hát a kalitka zárjával bíbelödö kezet. Csak akkor rezzent össze, mikor a karomszerű ujjak végigsimítottak fehérrel pettyezett nyakán. Kitárta szárnyait - a lábára kötözött csengettyűk csilingelése messzire szállt a sötéten, fenyegetöen zöldellö erdö felett. A megtermett alak, aki a kalitkát idáig hozta, most hátralépett, lehajtotta fejét, hogy elkerülje a madárral játszadozó nagyúr csontig ható pillantását. Bár nemesnek számított ö maga is, bár tíz-egynéhány esztendeje állott a rettegett gro-ugoni lovagrend, a Kard Testvérisége szolgálatában, büszkesége, keménysége egyszeriben semmivé lett, amint azokba a kénsárga lánggal égö szemekbe mélyedt. Borzongás kerítette hatalmába, akár a többieket, pedig szép számmal akadtak a jövevények közt olyanok is, akik nem csupán a fegyverforgatásban, hanem a sötét tudományok gyakorlásában is jeleskedtek. Irtózattal vegyes rajongással tekintettek a nagyúrra mindannyian: félték a benne megtestesült hatalmat, s a sötétséget, mely alapjában különbözött az általuk istenített Káosz homályától. Az ösztövér, fekete láncinget, fekete ujjast viselö, fekete köpenybe burkolódzó férfit a másság szavakkal kellöképpen meg nem ragadható aurája övezte védelmezön, s e falon egyetlen eleven lény sem hatolhatott át büntetlenül - kivéve persze a boszorkányúrnöt... 
      A feketében öltözött férfi gyakorlott solymászra valló mozdulatokkal szabadította ki kalitkájából, ültette meg balján a madarat. Az egyre berzenkedett, azután, ahogy az izzó szemek rászegezödtek, egyszerre mozdulatlanná dermedt: félig kitárt szárnyaival, rikoltásra nyílt csörével éppolyan volt most, mint azok a köbe vésett sólymok, amelyeket északi fejedelmi sírboltok bejárata felett látni. 
      A nagyúr várt. Továbbra is a madarat nézte, elgyönyörködött könnyű, mégis erös csontozatában, a szárnyakat, a nyakat és a karmokat mozdító izmok feszülésében, no meg a csöppnyi szívben, amely az imént még oly hevesen vert a mellkas rejtekén... 
      Csekély eröfeszítéssel újra indíthatta, vagy akár szétmorzsolhatta volna, mégsem tette, hiszen életében megfontolt ember volt, s nem vitte rá a lélek, hogy kárt tegyen valamiben, ami ennyire célszerű, ilyen gyilkos ösztönű - ráadásul eleven. Különös módon rokonszenvvel viseltetett e mulandó lény iránt, melynek agyában életet elsö napjától fogva ott lappang az ölni vágyás, s mely a maga módján éppoly hatékonyan tesz eleget istenektöl kapott feladatának, mint ö. 
      A Kard Testvériségének madarásza mélyen meghajolt, és pánikszerű visszavonulásba kezdett - a feketébe öltözött férfi nem kárhoztatta érte. Emlékezett, ó, nagyon is jól emlékezett még a rettenetre, ami azelött vett eröt rajta, valahányszor az elmúlásra gondolt. Elmosolyodott. Emlékezett a megvilágosodásra is - képtelen volt rá, hogy bármit elfelejtsen. Mindazokra, akik félik és szolgálják, nagy meglepetés vár a túloldalon... A kérdés csak az, akad-e köztük akár egyetlenegy, aki képes kihasználni a sors adta lehetöséget; aki, mint ö, saját akaratából visszatér...? 
      A Gra-Tinol ormát koronázó szentély kilátójában állva, karján a sólyommal, végignézett a világon. Helyében a legtöbben ködlepte bérceket, sziklákat, láthatártól láthatárig húzódó lombtengert figyelhettek volna meg mindössze - ö azonban, mint már kiviláglott, más volt. 
      Hideg tűzzel égö szeme, ha úgy akarta, a lélek és az anyag legmélyébe tekintett, söt, azon is túl: emberi érzékkel felfoghatatlan világokba, amelyek lakói számára ugyanolyan valóságosnak tűntek, mint azok, akik ideát környékezték. Tetszése szerint láthatta mélykéknek vagy feketének az eget, szembogarában éjjel-nappal ott szikráztak a csillagok tűhegynyi fénypontjai. Nem rejtözhettek el tekintete elöl azok a lények, akik gályákkal, roppant erödökkel, vagy épp lélekvesztökkel rótták az utat világtól világig; csak maguk az istenek maradtak rejtve elöle - hogy mi okokból, azon sosem töprengett, s létezésük sem jutott eszébe kétségbe vonni. Létezniük kell - másként értelmetlen volna az ö léte is. 
      Halk szisszenéssel keltette életre a sólymot. Megszabadította a sapkától meg a csengettyűktöl - gyűlölte a lármát -, azután még feljebb emelte jobbját, nekieresztette és nézte, ahogy távolodik: rozsdaszín folt a horizont kéklö hátterén. Bizonyára még lélegzetét is visszafojtotta volna, ha teheti, így azonban csak mosolygott, majd utána eredt. A madár, pihent lévén, gyors volt, akár a villám, a gondolattal azonban nem versenyezhetett; a feketébe öltözött férfi akarata beérte, körülfogta, a szempillantás alatt úrrá lett testén. ö maga volt most a sólyom, ö lebegett kábán a végeláthatatlannak rémlö rengeteg felett, utóbb ö emelkedett feljebb három eröteljes szárnycsapással. Érzékei bámulatosan kifinomultak. A nyugati szél az óceán kesernyés aromájával volt terhes, az északi a suttogó fenyvesek gyantaillatát hozta, a persze ott volt a vér szaga, a halál is a szélben - de a halál ott rejlik mindenben, hisz nincs nálánál nagyobb hatalom; palástja alatt eggyé válik gyönyör és fájdalom, kezdet és vég... 
      Akaratának engedelmeskedve a madár a felhökbe vágott, azután kiterjesztett szárnyakkal vitorlázott alá: apró, kerek szemeiben ugyanaz a kénsárga tűz lobogott most, amely a kilátó párkányára támaszkodó férfi tekintetét hevítette. Második köre végeztével megpillantotta a szirteket, a szentélyeket, és ismét elámult évezredes fenségükön. E hegyek barlangjaiban születtek az óidök orkjai és goblinjai, hogy teremtöjük akaratának engedelmeskedve halálos csapást mérjenek a kyrek Birodalmára. 
      E hegyek lábánál küzdöttek Orwella ellen Tharr, Sogron, még a többi szánalmas kisisten bábjai... S bár sokfelöl kaptak segítséget, bár a hadiszerencse nem egyszer elpártolt a Rettenet Asszonyától, máig az ö templomai emelkednek itt, magukban hordozva visszatérésének ígéretét! A sólyom e pillanatban mozgást fedezett fel a szentély kilátójába vezetö csigalépcsön. Anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, jókora félkörrel arrafelé indult. Csökkentette magasságát, átcikázott a faragványokkal ékes tornyok között, s mielött visszakanyarodott volna, elvakította a hegyhátak felett tündöklö nap. 
      A fekete öltözött férfi nem hunyorgott. Könnyedén irányította a madarat, nem tekintet a lépcsö felé - anélkül is tudta, hogy a boszorkány jön. A vöröshajú boszorkány hajlékony testével, zöld szemével és sajátos aurájával, amely éppúgy megrémíti az északról jött lovagokat, Orwella eltökélt híveit, mint sajátja... Közös vonás ez, s nem is az egyetlen. Jó, hogy így alakult, hisz közös jövönek néznek elébe idefent. Amellett Hella Riquill az a fajta nö, aki hajdanán képes lett volna megdobogtatni a szívét... Emlékezett rá, hogy bolondult valaha a nökért - s mi tagadás, azok is veszödtek érte. 
      A boszorkány melléje lépett, tekintetével szótlanul követte a sólyom röptét. Mentazöld selyemruhát viselt, jobb kezén zöldköves gyűrű sziporkázott; szemében, ahogy a férfira pillantott, ott fészkelt a türelmetlenség. 
      - Megvárattál - mondta. 
      A feketébe öltözött alak megint elmosolyodott, kivillantotta fogait, palaszürke ínyét. Sosem tulajdonított különösebb jelentöséget az idönek - akkoriban sem, amikor még oka lett volna rá. 
      - Ha eljön a pillana - felelte szavak nélkül, élvezettel fitogtatva képességét - ha elvégeztük, amit el kell végeznünk, ha kettesben maradunk végre, kárpótollak majd mindenért. Melletted maradok, míg rám nem unsz, ha pedig ez bekövetkezik, új alakot öltök, olyat, amilyet leginkább kívánsz. Együtt fogunk várni, s ha úrnönk végre alászáll, ahogyan a próféciákban áll, ha magához emel, elsö lehetsz a hozzád hasonlók között! 
      - Te meg a próféciáid... - sziszegte a boszorkány. 
      A férfi karjába fogódzott, lehunyt szemmel kéjelgett tekintetének hidegében. 
      - Engem akarsz bolonddá tenni? Azért választottál, mert a Kard Testvérisége engedelmeskedik nekem; felöled lehettem volna akár félszemű, lótuszevésben eltompult vén banya is... Csakhogy - dorombolta - horogra akadtál, én szép hercegem! Még mindig túlontúl sok lappang benned régi önmagadból, hiába titkolod - képtelen leszel hát arra, hogy kihasználj, azután eltaszíts, ahogy eredetileg tervezted! Ez az én szerencsém - és a tiéd. Mert kiderülhet, hogy új életed, amit oly sokra becsülsz, végeredményben nekem köszönheted... 
      - Mit beszélsz? - csattant fel játékát elunva a férfi. 
      - Még csak nem is sejted, igaz? Pedig tudnod kellene, hogy a gro-ugoniakat leszámítva csupán a titoktartás oltalmában reménykedhetünk! Azt hiszed talán, ez az elsö eset, hogy az égiek valamelyike beavatkozással próbálkozik? Azt hiszed, nem nyilvánvaló valamennyiük számára, miképp lehet kijátszani az ösi Egyezményt? A Rettenet Asszonya semmit sem tehet, hogy megoltalmazzon bennünket társai, és persze a halandók haragjától. Szükség van ugyan ránk, hogy elvégezzük idelent, amit egyetlen isten sem végezhet el, de abból, ami azután következik, én nem kérek! Mihelyt a szertartás megkezdödik, amint az oltárra helyezzük a fekete tört, Ynev-szerte száz és száz varázstudó figyel majd fel a jelenlétünkre, s alig két hét múltán nyakunkon az elsö kalandozó horda! Mit gondolsz, meddig ülhetnénk a babérjainkon édes kettesben, te meg én? - Komolykodva nézett a fantomra, csak a szeme nevetett. 
      - Amint lehet, szedjük a sátorfánkat, eltűnünk innét, s meg sem állunk Beriquel szigetéig. Ott, a magas északon, az óceán hullámai fölé hajló szirteken emelünk új templomokat Orwellának, hogy kiengeszteljük - ha úgy kívánja, még tüzeket is gyújtunk viharos éjszakákon, hogy a halandók hajóit tévútra vezessük... Várni, lapulni fogunk, szépséges uram, míg el nem döl a harc, s végül illö hódolattal adózunk a gyöztesnek, bárki legyen is az! Odafenn nem férhet hozzánk senki emberfia, talán még az istenek sem... - A férfihoz bújt, úgy duruzsolta: - Bár a csillagok, amelyekben oly gyakran gyönyörködsz, míg a nyoszolyámon fekszel, az ö vigyázó szemeik, tehetetlenül acsarognak majd, meglásd! 
      A sólyom egyre szűkülö köröket írt le a központi torony körül; lankadó szárnycsapásai a férfi zavaráról árulkodtak.
      - Miböl gondolod - érdeklödött, összeszedve méltóságának maradékát -, hogy veled tartok? 
      Hella Riquill nem felelt. Kinyújtotta balját, egy villanás, s tenyerén máris fehér galamb jelent meg, majd, akárha álomból ébredt volna, felrebbent. Egy ideig keletnek sodródott az erös széllel, mint holmi apró felhö, majd felkapta egy áramlat, s messze a magasba ragadta. A halhatatlan herceg szeme összeszűkült, felizzott, tekintete ismét a sólyomra tapadt - a madár nyomban felélénkült, méltóságteljesen emelkedni kezdett a napsütésben, árnyéka végigsuhant a hangtalanul kacagó boszorkány arcán. 
      A feketébe öltözött férfi arcát, nyakát hosszúkörmű ujjak cirógatták, nyomukban ott tapogatódzott a mozgékony kígyónyelv. A férfi váratlanul elörehajolt. Kíméletlen erövel vonta magához a párját, s ahogy csókolni kezdte, lehunyta iszonytató szemét. A szirtek felett azonban felhangzott már a vijjogás; a magasból fehér pihék szállingóztak alá, majd néhány vértöl vöröslö galambtoll érkezett pörögve... A fekete alak fogai Hella Riquill ajkát marcangolták, a boszorkány körmei a férfi nyakán ejtettek mély sebeket. A sólyom ismét megjelent, s ráérösen körözött a fényben. 
      - Velem tartasz - sziszegte boszorkány. - Velem jössz és mellettem maradsz, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, mi kell neked! 
      
      A haldokló egy árokszerű mélyedésben feküdt, amelyet bármely más erdöségben vízmosásnak mondtak volna. Az Elátkozott Vidékre zúdult csapások azonban, mint minden mást, a vizek útját is megváltoztatták, föld alá kényszerítettek forrást, patakot és folyót; csak a mélyedések maradtak, s persze a fák, melyek közönyösen szívtak fel minden nedvességet, legyen az víz vagy vér. Ettöl a haldoklótól nemigen volt mit elrabolniuk. A testen ejtett sebek eleven fénnyel izzottak, körülöttük vibrálni látszott a levegö: a különös szerzetet mostanáig tápláló energiák mágikus örvénylés közepette olvadtak át a szélbe. Egyszer-egyszer felnyögött, de hangja inkább tűnt fenyegetönek, mint panaszosnak, s ujjai sem ernyedtek még el a mellette heverö bestia torkán... 
      Gorduin óvatosan közelítette meg a küzdelem színhelyét. A nyomokat firtatta, de túl sokat lelt belölük a kiszikkadt talajon; igazi nyomkeresönek kellett volna lennie ahhoz, hogy kiigazodjék rajtuk. A fejét ingatta, úgy pillantott a meredélyen közeledö Alyrra. 
      - Odafent jó néhány, súlyosan sebesült embert találtam - közölte a zöldköpenyes, végigsimítva az övében hordott tör markolatán. - Megszabadítottam öket kínjaiktól. 
      - Ez igazán... nagylelkű cselekedet volt - lehelte a bárd mellett guggoló Eriel. - Számíthatunk-e mi is hasonló elbánásra, ha úgy hozza a sors? 
      A nekromanta rezzenetlen arccal mérte végig. 
      - Esetleg - felelte. - Ha a sors úgy hozza, és ha testedet e vidék kíméletlen mérgei emésztik, bizonyosan. 
      Molluh, aki a haldokló mellett térdelt, s a maga eszközeivel igyekezett késleltetni az elkerülhetetlent, most megköszörülte torkát. 
      - Talán, gondolom, szemügyre vehetnéd azokat az elesetteket te magad is, bárd uram - mondta. - Sokat utaztál, sok mindent láttál; meglehet, neked szavak nélkül is megvallják, honnét jöttek, mi járatban voltak errefelé. Hamarosan utánad megyek. Neki - sandított az emberszerű, mégsem emberi lényre - már nem sokáig lesz szüksége rám. 
      Az ilanori bólintott, s máris nekiindult. A lány némi tétovázás után követte. 
      - Csak vigyázzatok! - szólt utánuk Alyr. - Nem éppen szívderítö látvány... 
      Egykettöre kiderült, hogy még szépített is a sanyarú valón. A magaslaton heverö tetemek némelyikét darabokra kaszabolták. Azokat, amelyek egészben maradtak, szörnyű sebek éktelenítették - hasonlót halandó fegyvere nem ejtett még a világnak ebben a korában -, azok arcát pedig, akik sértetlennek látszottak, fura grimasz, a jellegzetes „méregmaszk“ torzította iszonytatóvá. 
      Gorduinnak, akit már odalent hatalmába kerített a baljós elöérzet, be kellett látnia, hogy az Elátkozott Vidék titokzatos lakói rászolgáltak hírükre: nem irgalmaztak senkinek, s végeztek még a jövevények hátasaival, málhásaival is. Közelebb lépett a maradványokhoz, köpenyét hátradobva a sarkára ült, s eltöprengett. A fegyverek, a szanaszét szórt felszerelési tárgyak jellegzetességei alapján felismerte az áldozatokban az északiakat, szánalmat mégsem érzett irántuk - mert széles pengéjű, egyenes kardot, ékformán elkeskenyedö, keresztvas nélküli tört sok nép használ a Sheral túloldalán, idomított querdát, Káosz szülte ebet csak Toron szerencsekatonái hurcolnak magukkal portyáikra. A querdák, e nehezen kezelhetö fenevadak méltó ellenfelei az Elátkozott Vidék lakóinak, hisz ugyanitt születtek, innét - bármire kapható dzsadok, félelmet nem ismerö orkok közvetítésével - jutnak a Quiron-tengerig s tovább, mindenhová, ahol a kérges szívűek állat- meg gladiátorviadalokkal múlatják az idöt. 
      - Kincsvadászok, igaz? - firtatta Eriel. - Biztosra veszem, hogy azok - elvégre temérdek drágaság halmozódhatott fel itt a századok során! - Körülpillantott. - Nem akarok mohónak látszani, de... elképzelhetönek tartom, hogy jó nyomon jártak. Mi másért rontottak volna rájuk a bennszülöttek? 
      - Nem jártak jó nyomon - dünnyögte a bárd -, és amit látsz, nem holmi vademberek műve. Maradj veszteg! 
      A lány közelebb húzódott hozzá. Nem szólt többet; a maradványok és az elhangzottak gondolkodóba ejtették. Csak akkor rezzent fel, mikor megjelent a nekromanta: kámzsás alak a bolyongó árnyak mezején. Tűnödve, ám meröben más szemmel nézte a küzdelem színhelyét, ajka körül halvány mosoly játszadozott. 
      - Akár egy igazi ütközet - jegyezte meg. - S mint rendesen, ezúttal is nehéz megállapítani, kik a gyöztesek, kik a legyözöttek... - Oldalt lépve kikerült egy tetemet, majd felfelé mutatott unikornisszarvat formázó botjával. 
      - Mi a véleményetek arról ott? 
      Gorduin és Eriel ösztönösen a magasba pillantottak. Röt derengést véltek látni a fák összefonódó ágai közt. 
      - Íjász - közölte Alyr. - Ma reggel legalábbis még az volt. A küzdelem során azonban felfedezték, s a megtámadottak közt sem volt hiány jó céllövökben. - Egyre mosolyogva tekintett az ilanorira. - Mire következtetsz ebböl, ó világlátott bárd? 
      Gorduin viszonozta a mosolyt, s bár nem volt a legkitűnöbb hangulatban, úgy döntött, elfogadja a kihívást. 
      - Arra, hogy a jövevények számítottak a támadásra. óvatos vezetök, nyomolvasók voltak köztük. Éles szemű lövészek, varázstudók és betört querdák kísérték öket. átgondoltak, megterveztek mindent, ahogyan az igazi toroniakhoz illik, mégis rajtavesztettek - talán azért, mert alábecsülték az ellenfelet... - Sóhajtott. 
      - Soha jobb alkalmat, hogy okuljunk hibáikból! 
      - Magam is így gondolom - mondta Alyr, s a bárd mellé guggolt. - Folytassuk hát költöi kérdéssel: vajon mit kerestek errefelé a toroniak? 
      Eriel összehúzott szemmel pillantott rá. Még számára is nyilvánvaló volt, hogy a zöldköpenyes nem kimondottan lírai alkat. 
      - Kincset - jelentette ki. - Mithrillt és aranyat. Drágakövet, varázstárgyakat. - Felragyogott az arca. - Használjátok már a fantáziátokat! Hát nem nyilvánvaló? 
      Alyr a fejét ingatta. 
      - Egyáltalán nem. 
      A lány felszisszent. 
      - Hát ide hallgass...! 
      Gorduin a karjára tette a kezét, csendet kért töle. 
      - Jól felszerelt csapat volt - szögezte le. - Elég számos ahhoz, hogy boldoguljon az Elátkozott Vidék vadonjában, de nem túl nagy; azok, akik megszervezték, nyilván kerülni akarták a feltűnést. - Tört húzott, elörehajolt és felhasította az inget az egyik elesett mellén. A krétafehér börön régi tetoválás zöldre fakult nyoma látszott csupán. - Nincs Szent Szimbólumuk. Nem hordozzák egyetlen vértestvériség jeleit sem. Közönséges szerencsevadászoknak tűnnek, mégis úgy harcoltak a láthatatlan ellenséggel, mintha látnák öket, és veszteséget okoztak nekik. Erre csak mágiahasználók lehettek képesek - esetleg olyanok, akik valamely... úgynevezett istenség támogatását élvezték. 
      Alyr lassan bólintott, Eriel azonban csak a vállát vonogatta. 
      - Akkor hát hol vannak a Szent Szimbólumok? 
      Az elf és a bárd összenéztek. 
      - Annak az istenségnek a Szimbólumát, akinek ök szolgáltak, jó ideje nem hordja senki - magyarázta Gorduin türelmesen. - Elrejtett bélyegét megtalálhatnánk persze a halottakon, de nekem - és ezzel aligha vagyok egyedül - semmi kedvem a további kutatáshoz. Érjük be annyival, hogy ezek a toroniak ugyanoda tartottak, ahová mi igyekszünk. 
      - Ha nem is ugyanabból az okból - fűzte hozzá a nekromanta. - ök azért kerekedtek fel, hogy öseik nyomdokába lépve a Kitaszított szolgálatába álljanak. 
      Gorduin szusszant egyet és felállt. 
      - A rájuk maradt hagyomány nyilván örizte a Visszatérés várható idöpontját és helyét; többre nem is volt szükségük. Érdekes kérdés, mi történt volna, ha célhoz érnek. Hella Riquill és démonszeretöje biztosan nem kívánja másokkal megosztani kétes érdemeit... 
      Eriel néhány lépéssel hátrább húzódott, s ha lehet, még nagyobb irtózattal nézett az elesettekre. 
      - Orwella hívei? - suttogta. - De hiszen... szóval, tudtommal Toron népe Tharrt, a Háromfejűt imádja! 
      - Toron népe a hatalmat imádja, hölgyem - magyarázta Alyr türelmesen. - Hogy császáruk jelenleg milyen hitet vall, nem tudhatom, az azonban tény, hogy bár a boszorkánymesterek egykor a Kitaszítottért küzdöttek, mostanság hivatalosan csak Tharr kultuszát támogatják. - Vérfagyasztóan mosolygott. 
      - Politika. A Rettenet Asszonya, mióta világunkból kiűzetett, nem képes igazán naggyá tenni híveit. 
      - Gyűlölöd a toroniakat - állapította meg a lány, s nem is igyekezett leplezni kíváncsiságát. - Ugyan mi okod rá? 
      - Megvetem öket, ez nagy különbség - felelte a zöldköpenyes. - Ha többet tudnál róluk, nem firtatnád, miért. 
      - Hagyjuk - legyintett hirtelen Eriel, s ismét a bárd tekintetét kereste. - Kiráz a hideg, valahányszor körülnézek; már semmi sem érdekel, ami ezekkel a szörnyű alakokkal összefügg. Bárkik végeztek velük, nyilván még a közelben ólálkodnak, és velünk sem fognak finomkodni, ha arra kerül a sor. Tűnjünk el innét! 
      - Ez egyszer egyetértek - mormolta Alyr. - De tartok töle, hogy az árnyjárók elöl nem lesz könnyű meglépnünk. Jelen vannak szinte mindenütt: észrevétlenek és némák, akár a homoki elfek, de sokkal nehezebb a kedvükben járni. Ami engem illet, fogalmam sincs, hogyan érthetünk szót velük, ha egyszer... 
      Molluh érkezett sietve, telt arca vöröslött az eröfeszítéstöl. Néhány lépésnyire megtorpant, s széles mozdulattal parancsolt csendet. 
      - Na tessék - lehelte Eriel. - Kezdödik megint...! 
      Gorduin és Alyr felfelé tekintgettek, igyekeztek felfedezni a rejtözködöket az ágak közt. Nem jártak eredménnyel, egyelöre nyilak sem szálltak a magasból, a bárd Asztrál- és Mentálsíkra nyitott harmadik szeme azonban bizonytalan villódzást érzékelt. Mintha maguk az árnyak sűrűsödtek volna eleven lényekké körös-körül; mágikus energia és már-már tapintható fenyegetés telítette a levegöt. 
      - Itt vannak! - zihálta a zarándok. - Figyelnek bennünket! Mesterem, segíts...! 
      Gorduin nem nyúlt fegyver után. A nekromantára villantotta tekintetét. 
      - Látod öket? 
      A zöldköpenyes halotti maszkot idézö, kifejezéstelen arccal intett igent. Mozdulatlan volt, alakját az Asztrálsíkon smaragd örvénylés, a Mentálon gyémántkemény jégfal övezte. Felkészült a küzdelemre, és... igen, a pusztulásra. 
      - Sokan vannak? - tudakolta a bárd. 
      Smaragdörvény, jégcsillanás. 
- Négyünk ellen mindenképpen. 
- Várj! Figyelj! 
      Gorduin összerezzent. A sziszegö hang - ha ugyan hang volt egyáltalán - forrása meghatározhatatlan maradt számára. Ráébredt, hogy az üzenetet nem neki, s nem is társainak szánták. A sugallat odakintröl, a sűrűsödö árnyak világából érkezett, s megborzongatta hidegével. Még mindig nem látta, hallani azonban hallotta már az árnyjárókat. Minden energiájával a terjedö homályra összpontosított, s forrón remélte, sikerül valahogy elkerülnie azokat a mérgezett nyílhegyeket. Csend. Közeledés. Elmosódó árnyak, égö szemek a sötétségben. Mögöttük pedig... Emberek? 
      Harmadik szeme elött felmagasodott valami, s fokozatosan humanoid alakot öltött; hatalmasabb volt egy közönséges halandónál, ám valamiképp szánandóbb, sebezhetöbb is. Az Anyagi Síkon egyáltalán nem létezett, asztrál- és mentáltestét pedig mintha éteri tűz perzselte volna: vonaglott a fájdalomtól. 
      - Igen - szállt a sóhaj Gorduin felé abból a homályból, ahol az árnyjárók lapultak. - Ilyenek vagyunk - A kín tompa volt de állandó, akár valamely jól-rosszul beforrt, régi seb nyoma. És a bárd felismerte: ó igen, hisz számtalanszor találkozott már hasonló lenyomattal; a különösen iszonyú átkok torzítják így el áldozatukat, kiragadva öket az Örök Körforgásból, megfosztva öket a hosszú álom nyugalmától, melyet úgy hívnak, halál... 
      Szemei tágra nyíltak. Most már látta az árnyjárókat, és tudta, hogy azok is tisztábban látják öt. 
      - Molluh - fordult a zarándokhoz. - Mi van a haldoklóval? 
      A pyarroni vaskos ajkai mozogtak, hangja azonban erötlen volt, akár egy zokogástól kifulladt gyermeké. 
      - Molluh! 
      A testes férfi megköszörülte torkát. Borotvált fején, vastag nyakán veríték csillogott. 
      - Szenved. Sebei olyan mélyek, hogy nem enyhíthetem kínjait, és nem irgalmaznak neki az égiek sem. Hiába küzd, nem távozik belöle a lélek: olyan erö börtönözte a testbe, ami ellen semmit nem tehetek. Talán, gondolom, érdemes volna... 
      - Nem érdemes - közölte színtelen hangon Gorduin. 
      Úgy rémlett, befelé figyel. Két lépést tett elöre, majd, hogy semmi nem történt, újabb kettöt. Magán érezte Alyr és a lány tekintetét, s persze az árnyjárókét, akik közelebb húzódtak mindenfelöl - talán hogy jusson nekik egy kevés az eleven testek melegéböl. A bárd igazi énje tudata legmélyére húzódott vissza, mozdulatait ösztönei irányították, ahogy lefelé indult a kaptatón, egyenesen oda, ahol a sebesült árnyjáró hevert. Hallotta szélzúgásra emlékeztetö sóhaját, figyelte az alakját környékezö energiákat. Eltöltötte a borzongató bizonyosság, hogy sorsuk valamiképp összeköttetett - nekikészült hát, hogy felemelje. Ahogy a haldoklóval a karjában lépdelt, mélységes sötétség ölelte körül. Csak egy ösvény maradt látható számára, azt követte makacsul, nem latolgatva, vajon merre vezet. Az érzés, mely az árnyjárók megpillantásakor uralkodott el rajta, hasonló volt a Csaták Palotájában átélthez, ám ezúttal nem tapasztalt bensöjében idegen jelenlétet. Önmagával hasonlott meg: tudta és hitte, hogy eltéphetetlen kötelék fűzi a sebesült lényhez, s mindazokhoz a lényekhez, akik útját tekintetükkel kísérik. 
      Az Elátkozott Vidék kísérteties lakóinak gondolatáramai sokszorosan keresztezték egymást. A szavak már nem jutottak el Gorduinig, a mondatok értelme azonban fel-felvillanó képek, benyomások sorozataként rögzült tudatában: Fényesség. Fény és árnyék; élesen tűzö nap az erdöség felett. Fénypászmák törnek át a széllel sodródó füstön, baljós alakzatokkal rajzolják tele a kiszikkadt földet. Lassan, elövigyázatosan halad a csapat: egy... nem is, több kalandozó vezeti öket a vadont átszelö csapáson. 
      A század lobogója zöld, zöld a harcosok könnyű, csupa szelvény vértezete. Jobbjukban lándzsa, oldalukon kard; ezüstfehér hajuk súlyos fonatokban verdesi vállukat-hátukat. Arcukon különös, átkozottul ismerös kifejezés: azok néznek így a világba, akiknek az életen kívül semmi vesztenivalójuk, de azzal is elszámoltak már. Kyrek, egy halódó birodalom halálra szánt katonái, elsök a kiválók között. Azért indultak útnak, hogy elmúlásukért cserébe dicsöséget szerezzenek - s nem járnak már messze céljuktól... 
      Gorduin, akinek szemernyi kétsége sem volt afelöl, hogy ismét a letűnt idökben jár, összeszorított fogakkal haladt tovább. A fák mintha megritkultak volna körülötte, de ebben nem lehetett bizonyos; szemében összemosódtak a jelen és a messzi múlt képei. Homlokán verejték gyöngyözött, mert... ...mert az Elátkozott Vidék levegöje forró, noha napjában többször is orkán erejű szelek kavarják; a büszke és gazdag Rualan várai, városai lángolnak, a pusztulás leheletét sok ezer mérfölddel távolabb, a tenger mellékén is érezni. Az ismert világ végóráit éli, a Káosz fekete szíve itt, a hajdan oly kies tartomány bércei közt lüktet: a Rettenet Asszonya eltávozott ugyan, de szörnyek sokaságát hagyta hátra, azok pedig az ö nevében, az ö sötét erejétöl támogatva tombolnak mindenütt. Hiába küzd a császár, hasztalan vetik latba minden tudásukat a birodalom varázstudói: maga a megszentségtelenített föld fordult ellenük, s mágikus viharokkal, napról napra növekvö rengeteggel nehezíti a kyr seregek mozgását. 
      Igaz, nem valamennyi csapattestét - mert ez a század, egy kivérzett és felmorzsolt légió maradéka rendíthetetlenül tör célja felé, hogy... Gorduin torka kiszáradt, léptei azonban egyenletesek maradtak: így kellett lennie. Hogy még egyszer zászlót bontson. Hogy bosszút álljon halottaiért. A kor - a Pyarron elötti harmadik évezred - legnevesebb kalandozói kísérik öket. Kalandozni: az ö idejükben ez támadást és menekülést jelent, no meg a bizonyosságot, hogy mindent megtesznek az embernem védelmében, ami az adott körülmények közt lehetséges. 
      Sutheo, a Bíbor Láng örzöje. Grond, a titokzatos pengeművész. Planitia, a könnyű léptű, villámsebes kezű törvetö. Gorduin olyannak látta öket, amilyennek a lándzsát markoló kyr harcosok láthatták: keménynek és eltökéltnek. Különlegességük abban állt, hogy nem csupán Kyriáért, nem is egy eszméért indultak harcba, hanem valamennyiért - a maguk módján már akkor és ott egész Ynev polgárai voltak, és... ...és meglapultak a fák, a vádló ujjként égbe mutató sziklák árnyékában, míg az égen, magasan felettük kitárt szárnyú fantomok vitorláztak, nyergükben kifinomult szaglású, éles szemű orkokkal. A Tinolok vonulata egészen közelinek rémlett. A bárd - akár a többiek - tudta, hogy oda igyekeznek: a bércek közt megbúvó barlangok valamelyikébe, ahol számos templomot építettek, s ahol a Világok Elnyelöjét, a Tüzek Csiholóját, azaz Orwellát imádják. 
      Saját istent nem ismernek még: Hram, a Mélységben Lakozó Dobos csak jó kétezer évvel késöbb vet szemet gyarlónál is gyarlóbb lelkükre... Hogy ö maga hová tart, legfeljebb találgatni tudta, abban azonban nem kételkedett, hogy jelenbéli társai - Eriel, Alyr és Molluh - makacsul követik a nyomát. Aztán... ...aztán kijutott neki az éles kövek sebezte ujjak, a végsökig feszülö izmok fájdalmából; zihált, ahogyan a század maradéka tette, míg felfelé, a barlangok bejáratáig kapaszkodott a csapat. Néhány pillanat erejéig Sutheo volt, hálásan kortyolt a sebhelyes képű Grond kulacsából; égkék szemű, hósörényű kyr kapitány volt, kesztyűbe bújtatott jobbját nyújtotta a kötéllel bajlódó Planitiának - s egész testében megborzongatta a majd hétezer esztendeje váltott csókok emléke... Érezte az árnyjárók döbbenetét: most már egészen közel járt hozzájuk, s a távolság egyre csökkent. Fény és árnyék. A forró szél zúgása a szirtek magasában. 
      - Az öröket bízzátok ránk - suttogta Grond. 
      Tekintete, dérlepte acél, a karcsú lányra villant. - Ha jelt adunk, indulhattok, de vigyázzatok! Sutheo magába mélyedt, ajkai valamely rég elfeledett nyelv szavait formálták némán. 
      - Szeretlek... - Planitia ismét megcsókolta a kapitányt, aztán dacosan megrázta szép fejét, s elosont a pengeművész nyomában. 
      Gorduin megtorpant, megingott. Amit érzett, több volt egyszerű aggodalomnál: a bizonyosság volt, hogy mindez már megtörtént egszer, s hogy az utazásnak, a románcnak tragikus véget kell érnie. Egyszerre összerezzent... ...pedig csak Grond töre csapott le a barlang homályában, átjárva egy ork strázsa szívét. Planitia a második örre vetette magát, s célját ezúttal sem vétette el. 
      - Tovább! 
      Egyre erösödö, rötes ragyogás rekedt hangú kántálással kísérve: szeretartás zajlik a sziklatemplomban, rémek százai esdekelnek támogatásért a Kitaszítotthoz... Az oltáron lecsupaszított koponyák halmai, a tisztátalan faggyúból öntött gyertyák sercegve, vörös lánggal égnek. Az elmúlás bűze tölti be a levegöt, erösebb még az orkok szagánál is; a kapitány és lándzsásai eltorzult arccal, szikrázó szemmel törnek elöre Sutheo nyomában... Sutheo nem látja, nem is hallja öket: egyetlen alakra koncentrál, aki széttárt karokkal, ki-kivillanó agyarakkal ágál a szörnyetegek félkörében, s akit a mágikus hatalom sötét glóriája övez... 
      - Rajta! 
      Tompa surrogás: lándzsák tucatjai szelik a levegöt; hörgésbe fúló kiáltások harsannak mindenfelöl. Smaragdszín villanások a boltozat alatt: a hüvelyükböl kiröppenö kyr pengék. Éles szisszenés: Sutheo pusztító energiái a sziklatemplom tartóoszlopaira zúdulnak. A szertartást vezetö sámán széttárt karú alakja porfelhöbe vész, hangját azonban nem nyomhatja el még a hasadozó kötömeg robaja, a fokozódó harci zaj sem. A sámán éjfekete szemei a por függönyén túlról egyenest a támadókra szegezödnek. Sutheo egyszerre felfogja, kivel-mivel áll szemben, s lánggolyókat röpít feléje; a bömbölö orkok, groteszk káoszlények tucatszám hullanak az emésztö tűzben. 
      A felszínre vezetö egyetlen folyosó torkolatában is a halál arat: a császár harcosai kímélet nélkül vágják, pusztítják az ellenséget. Gorduin ölt és megöletett; szörnyű sebeket osztott, tucatnyi véget élt át néhány pillanat alatt. Vállában érezte egy szöges buzogány csapásának kínját, mellében egy sosem ismert méreg dermesztö hidegét; részt kapott abból a rettenetböl is, mely az alakzattól elszakított, sebesült kyreket kerítette hatalmába: számukra (számára?) nem volt menekvés... újra meg újra megingott, terhét azonban szilárdan tartotta. Nem felejtette el, hogy az út végéig a haldokló árnyjáróval együtt kell eljutnia. Tudta, hogy ebben a vérfagyasztó illúzió-játszmában igazi élete - s persze nem csak az övé - a tét. 
      - Mit művel? Mi az ördögöt művel most? - suttogta Eriel halálra váltan. 
      Közelebb húzódott a nekromantához, mint eddig bármikor; Alyr rendes körülmények közt felkínálkozásként értelmezhette volna a dolgot - hogy magában derüljön egyet, mielött annak rendje s módja szerint kitér elöle. 
      - A Lelkek útját járja - felelte egykedvűen. - A Lelkek útján pedig könnyen megbotlik bárki, még akkor is, ha nem árnyjárók tekintete kíséri. 
      A lány megborzongott. Ami azt illeti, öket is figyelték azok az iszonytató homály-lények; figyelték attól a pillanattól fogva, hogy a bárd nyomába eredtek. Mégsem tehettek mást, követniük kellett, ha másért nem, hát a maguk érdekében. Elvégre a varázstudó világosan értésükre adta: csak közös erövel teljesíthetik küldetésüket. Meg aztán... Az ajkába harapott. Nem. Bármit, csak ezt nem; nem eshetsz csapdába ilyen könnyen, te ostoba liba! Emlékezz anyád sorsára, emlékezz arra, amire apád okított, mielött... De hiába igyekezett, minduntalan a bárd testének melege, a bárd vérének íze járt az eszében - és nagyon, de nagyon szerencsétlennek érezte magát. Molluh, aki hol a napnyugta, hol a fantomok kényelmetlen közelsége miatt sopánkodott, hirtelen elnémult, úgy mutatott elöre: a fölébük tornyosuló sziklák, a sziklákon szerteszórt csontok látványa szinte megbabonázta. 
      - Ez... ez... 
      - Ez az - segítette ki Alyr -, amit az Elátkozott Vidék legalaposabban elátkozott lakói kies hajléknak neveznek. Barlangok mélyén tengetik napjaikat, akár hajdani ellenségeik; nyilván jó pár hasonló eröd rejtözik még az erdöségben. - Eltűnödött. 
      - Csak annyit várnának az embertöl, hogy sebesült társukkal... és velünk együtt idáig vánszorogjon? Meröben valószínűtlen. 
      - Talán... gondolom van más magyarázat - nyögte ki a zarándok össze-összekoccanó fogakkal. - Akárcsak arra, miért nem végeztek... nyomban velünk is... 
      - Csendet! - sziszegte Eriel. - Nézzétek! 
      Az erödítménynek is beillö sziklasor magasából száz meg száz teremtmény tekintett le rájuk. Némelyikük kezében fáklya; lángja fekete, akár a halandók tüzének legsűrűbb füstje, szaga a keserűmanduláéra emlékeztette a méregtanban is jártas nekromantát. 
      - Ha az örtüzeik is felizzanak, végünk - közölte halkan -, bármerre fúj éppen a szél. Az árnyjárók különös gonddal válogatják össze a gyújtósnak valót. 
      Molluh beleszimatolt a levegöbe. Bólintott. 
      - Hatalmas istenek! Akár egy körisbogárfészek! Ajánlatos lenne hátrébb húzódnunk, míg... 
      - Míg micsoda? - csattant fel Eriel. 
      - Míg eljátszadoznak a bárddal, és rajta keresztül valamennyiünk életével? Ha csak ilyen tanácsokat vagy képes osztogatni, inkább tartsd meg valamennyit! 
      - Hölgyem, olykor az a benyomásom... 
      Alyr közéjük lépett. 
      - Nyugalom - suttogta. 
      Molluh visszahökölt, s a lány is meghátrált a rezzenetlen tekintet elöl, de nem tágított; úgy táncolta körbe a zöldköpenyest, akár egy harcolni, marni kész mongúz. 
      - Csapdában vagyunk. Kelepcében, érted? Semmit nem tehetünk, valamit mégis muszáj tennünk - vagy nem ezzel az ostoba szöveggel rángattál bennünket idáig? Shadlek összes ördögére, megörjítesz ezzel az álságos higgadtsággal! Miben bízol egyáltalán, átkozott, ostoba elf...? 
      A nekromanta ezúttal megörizte hidegvérét, legyintett. Gorduint figyelte, aki a legmagasabb sziklatorony árnyékában állt türelmesen halódó terhével. Egyedül az ö erejében, válaszolta volna szíve szerint, de sajnálta rá a fáradtságot. Megérzései ritkán csalnak, a lány pedig úgyis gyanítja már, miféle értékek forrása az ilanori, akit kiválasztott - s aki elöbb vagy utóbb a zsákmánya lesz. 
      Gorduin, noha látni alig látta, megérezte a sziklaeröd közelségét. Eröt merített eddigi sikeréböl: már a kyr harcosokra zúduló halálos csapások sem tudták megingatni. Eközben...
      - A földre! - rikoltotta Sutheo. 
      Grond, aki a küzdelem során a varázstudó hátát fedezte, máris ugrott, de csak Planitiát és egy kardforgatót sikerült lerántania; a körülállókra fekete tollú nyílvesszök fellege zúdult. Néhányan elhanyatlottak, az orkoknak azonban nem maradt idejük arra, hogy ismét megfeszítsék íjukat: a megroggyanó boltozat kövei maguk alá temették öket... Sutheo ismét a sámán felé fordult, összpontosított, noha tudta, hogy az ellencsapásnak már aligha veheti elejét. 
      - Raogh ‚a khaul! - rikoltotta a széttárt karú alaknak. - Legyen némává a te szád! 
      Hasztalan. A sámán torkából robbanásszerűen törtek elö a bűvigék. Valamely istentelen, Yneven tán nem is létezö nyelv szavai voltak, a gyűlölettöl eltelve csatázó kyrek nem is értették öket - nem sejtették, hogy sorsuk, a küzdelem kimenetelétöl függetlenül, megpecsételödött. Gorduin szemei tágra nyíltak. 
      SOHA NE HAGYHASSÁTOK EL A RETTEGÉS BIRODALMÁT!, mennydörgött az átok. SOSE LELJETEK NYUGALMAT SE ITT, SE MÁS FÖLDEKEN; BOLYONGJATOK ÖRÖKKÉ, FEHÉRHAJÚ SZENTSÉGTÖRŐK! 
      Elvégeztetett. Fények és árnyak - de föképp az árnyak. A kyr katonák - no meg a Gorduint figyelö lények - megtántorodtak. Nem anyagi testükön felizzottak a szörnyű sebek: ezekben a pillanatokban mintha valamennyien haldokoltak volna. A bárd enyhén remegve, de tökéletesen tiszta fejjel állt az erödítmény kapuja elött. Noha csak egy hajszál választotta el a pusztulástól, dacosan elmosolyodott: úgy érezte, a próbát senki, még a rég elporladt Planitia szívszerelme sem teljesítette volna különbül. Lepillantott a sebesült árnyjáróra - és embereket fedezett fel a formák és színek mindent elbizonytalanító kavargásban. Mert ahogyan a test, az arc is változóban volt: a vonások összemosódtak, újraformálódtak; a homály-lények tucatnyi nemzedéke halódott ebben az egy alakban. 
      Molluh a maga körülményes módján rátapintott az igazságra: az árnyjáró szabadulni igyekezett az élettöl, az azonban nem eresztette, felböszített querdaként marcangolta, ahogy rendeltetett - és Gorduin szánalmat érzett iránta, mert tudta, honnét jön, s hogy mekkora utat kellett bejárnia. 
      - Türelem - súgta neki bátorítón. - Vége lesz hamarosan. 
      Társai, akik jó ötven lépéssel hátrább, a fák közt várakoztak, ugyanettöl tartottak. Az árnyjárók több százas csoportjából kivált néhány árny, és hangtalan léptekkel a bárd felé indult. Gorduin lehúnyta szemét. Tudata kinyúlt, megérintette öket. Engedte, hogy érezzék, amit kezdettöl fogva érezni akartak: azt, hogy a vérükböl való, hisz kyr anya szülte; hogy felismeri bennük egykori önmagukat, és hogy... 
      Szemhéja megrebbent. Akadt itt még valami, valami más, nagyobb erejű kötelék a vérrokonságnál. Nem véletlen, hogy épp öt választották, hogy éppen öt látták a legtisztábban, mikor összeakadtak. Egyszerre rádöbbent, hogy távolságtartásuk nem csupán tiszteletet, félelmet is sugall; gyanú ébredt benne, hogy bármilyen könyörtelenek és fékezhetetlenek egyébként, képtelenek lennének ártani neki. A különös Jel az oka? Meglehet. De azért... Lehúnyt szemmel is látta a közeledö fantomokat, és tudta, hogy - ha másért nem, hát társai érdekében - minden mozdulatára ügyelnie kell. Az árnyjárók legmagasabbika alig karnyújtásnyira torpant meg. Gorduin felemelte a fejét, és farkasszemet nézett vele. A lény pillantása kiszáradt kút volt, éppoly mélységes és sötét, mint a múlt, melynek átkát nyögte, ám ebben az eltorzult, minden élöt megvetö lélekben ott lakozott a höstettek emléke is - a höstetteké, melyek Kyriát hajdan naggyá tették. 
      - Nem tudtunk hazatérni - sugallta a fantom - az ö eröi nem engedték. 
      Gorduin bólintott. Száraz volt a torka. 
      - Tudom. 
      A hatalmas árny meg sem rezdült. 
      - Nem szolgálunk sem istent, sem császárt. Nem maradt semmink; nem adhatunk, csak elvehetünk: így akarja a Kitaszított... Megfigyeltük, hogy az ö eszközei másféle árnyakká lesznek, és különbözik tölük mindazok árnya, akik hidegek lesznek a mi kezünktöl... A lény várt. Te miféle árny vagy, vérünk? 
      Gorduin eltűnödött. 
      - Kóborló árny - felelte azután - a szentélyekhez igyekszem társaimmal. Ha eljutunk odáig, az ö szolgái hidegek lesznek a kezünktöl, lelkük idegen poklokra száll. Engedj utunkra, kérlek! 
      Alkonyi szél cibálta az árnyjáró szakadozott palástját, ahogy a fák közt meghúzódó hármas felé fordult.  
      - Nem a véreink - állapította meg. 
      - De kóborló árnyak, akár te magad. 
      - Hideggé teszik az ö szolgáit, azt mondod? 
      - Ígérem, válaszolta a bárd. Egy az akaratunk. 
      Az árnyjáró bólintott. Mintha megnött volna: egész karhosszal tornyosult most az ilanori fölé, ahogy szertesugározta gondolatait: 
      - A kóborló árnyak hideget visznek az ö oltárához, ahogy eleink tették! Meghagyjuk lelküket!
      Sóhaj hullámzott végig a fegyveres sokaságon. 
      - Visszahozták egyik vérünket, aki a segítségünk nélkül nem szabadulhat a létezés nyűgétöl - folytatta a hatalmas termetű vezér - vérünk az ö szolgái ellen küzdött, az Elödöknek áldozta épségét. Mi legyen a jutalma? 
      - A csend - visszhangozták némán az árnyjárók. 
      - Bocsásd el! 
      A haldokló megmoccant Gorduin karjában. A bárd óvatosan a földre eresztette: mélykék, majdnem emberi szemek tekintettek rá kíntól zavarosan. Eröi végsö megfeszítésével féltérdre emelkedett a sebzett harcos, és lehajtotta fejét. 
      - Bocsáss el...! - zihálta Kyria nyelvén, úgy ejtve a szavakat, ahogyan az Elátkozott Vidéken kóborló, folyvást halványuló, folyvást szaporodó Elödök ejthették öket, évszázadokon, évezredeken át. - Akarom. 
      Az ilanori hátrált. Hátrált, de közben látnia kellett, ahogy a vezér kivonja, magasra tartja különös fényű pengéjét, s hogy a pallos egy szemvillanás alatt fejszévé válik, majd lecsap; hallotta a csontok reccsenését, de hallott mást is: valami kiáltásfélét, mely a börtönéböl szabadult lélek sikolya lehetett - volt ami volt, átolvadt a szélbe, mielött az élettelen, fej nélküli test a földre roskadt... 
      Gorduin a lány érintésére rezzent fel. Eriel keményen tartotta magát - tehette, hisz neki csak a látványt kellett elviselnie. 
      - Eltűntek mögülünk - suttogta rekedten. - Visszahúzódnak a fészkükbe! Ez azt jelenti, hogy... futni hagynak? 
      - Igen. 
      - Akkor gyerünk innét! - kapott a szón Molluh, s máris nekiiramodott. - Gyerünk, még mielött ezek a rendszeretö népek szabadjára engedik a házörzöiket! 
      
      Eröltetett menetben haladtak, hogy behozzák az elvesztegetett idöt. Nem volt könnyű dolguk: az éj közeledtével tovább sűrűsödött a rengetegben uralkodó homály, mind hatalmasabbnak látszottak az összefonódott ágú, fenyegetöen ágáló fák. Kicsorduló nedvük úgy derengett, akár az árnyjárók vére - de nem ez, s nem is a vidékre telepedö nyirkosság fokozta tovább Gorduin gyászos hangulatát. úgy érezte, túl könnyen megy minden. Noha nem volt szokása alábecsülni magát, s tudta, hogy megbízójuk jó érzékkel választotta ki a többieket is, bizonyos kétségek gyötörték. Irtózott a túlontúl kézenfekvö dolgoktól csakúgy, mint a misztika ködébe burkolt, agyonbonyolított ügyektöl. Az Elátkozott Vidéknek valami okból veszett hírét költötték. Tapasztalatai azt sugallták, ezzel az okkal - az igazival - még szembesülni fognak. Emlékezetébe idézte a mendemondákat. Számos tekintetben különböztek egymástól, az ismétlödö motívumok azonban kétségtelenné tették: a legnagyobb veszedelem éjszaka leselkedik a behatolókra. Az élöhalottaktól egy cseppet sem tartott: míg a nekromanta él, nem jelentenek veszélyt. 
      A sziklaerödítmény lakói? Kevéssé valószínű, hogy meggondolják magukat, s a nyomukba erednek, de azért... „Akarom.“ Megborzongott, ahogy a mélykék szemekre, a pallosból fejszévé változó fegyverre, a távozó lélek kiáltására gondolt. Békesség? Nézöpont kérdése. Végezhették volna így is, ám a vadon a jelek szerint más, meglehet még sanyarúbb sorsot szán nekik. Mondják, nem mindenki hal csúf halált errefelé. Egyesek „csak“ megtébolyodnak. 
      Gorduin elhúzta a száját. Felrémlett elötte a gianagi Hegyitörpe fogadó söntésében látott vén bolond, akiröl kiderült, hogy nem több harminc évesnél, pedig legalább száznak látszott, s a legkisebb zajra is rémülten rezzent össze, egy-egy hangosabb kiáltás miatt pedig zokogva a sarokba kuporodott. Azt suttogták róla, zsoldoskapitány volt valaha, s azt a botorságot cselekedte, hogy ötvenedmagával az Elátkozott Vidékre merészkedett „kincset gyűjteni“. 
      Hat emberrel tért vissza, ám társai rövid idön belül rendre elpusztultak. Akadt, aki önkezével vetett véget életének egy ork megpillantásakor; volt, aki arcára fagyott borzadállyal találtak holtan az ágyában, sebet azonban hasztalan kerestek a testén; s akadt olyan is, aki egyszerűen eltűnt. 
      Rebesgették, hogy a Tinolok körüli föld rémeket álmodik, de hogy pontosan mit jelent ez, senki sem tudta. A bárd nem akarta lekicsinyelni a veszélyt: ha félt valamitöl egyáltalán, az józan eszének elvesztése volt. 
      A túlvilágban nem hitt, a halált elodázható - és elodázandó - csapásnak tekintette, a teljes kiszolgáltatottságnak azonban még a gondolatába is belesápadt. Csak azt remélte, lesz elég ereje és ideje végezni magával, ha a rontó hatalom diadalmaskodik felette... 
      A sötétség palástként borult rájuk. A vadon, mintha csak erre várt volna, tüstént örjítö neszezésbe kezdett, a zajok forrását meglelni pedig legalább olyan céltalannak tľnt, amilyen kivihetetlennek. A vörös hold fakószürke felhök mögé rejtözött, a szemlélöben folyvást erösödött a benyomás, hogy vakrozsda kezdte ki az éj pompás kupoláját. A talaj repedései sűrű, lomhán gördülö párát eregettek, amely hamarosan már a lovak szügyéig ért. Körös-körül lidércfények gyúltak, sokkarú szeráfokként bolyongtak a hűvös levegöben. A növényi rothadás szaga a halál bűzével elkeveredve, hullámokban tört az utazókra; a hátasok fel-felhorkantak, az elörejutás egyre nehézkesebbnek rémlett, a nekromanta azonban nem engedte, hogy megálljanak és pihenöhely után nézzenek. 
      - Keresnünk kell egy magaslatot; itt a fák közt egy pillanatra sem hunyhatnánk le a szemünket - hajtogatta. 
      Eriel nem bírta tovább, s a neszek, a jövés-menés hallatán, tekintetében alig palástolt rémülettel feltette azt a kérdést, amely mindnyájukat foglalkoztatta. A bárd és a pyarroni csupán sejtették, Alyr tudta a választ. 
      - Mik vagy kik ólálkodnak körülöttünk? Mintha azt mondtátok volna, hogy a homály-lényeken, pár makacs állaton és mérges növényen kívül nem él meg itt semmi. A fák, a kövek nálunk nemigen kísértenek éjszakánként, vagy ha mégis, hát illedelmes csendben teszik! 
      - Dögök - mormolta az elf. 
      - Hogyan? 
      - Évezredekkel ezelött itt pusztult emberek, orkok és káoszfattyak kóborolnak. Nem találnak nyugalmat ök sem, ezért hajlamosak rá, hogy másoktól elirigyeljék. Érthetö az izgalmuk, hisz ritkán akad prédájuk mostanában: kevesen mernek akár egyetlen éjszakát is itt tölteni. Hogy egészen öszinte legyek, nincs is miért! - Körülpillantott. 
      - Tudod, a természet többnyire nagy árat követel a töle kapott szépségért, s e vidék jó ideig az adósa volt - elég soká ahhoz, hogy a sors tartozása fejében mindenéböl kiforgassa. Egykor a Kyr Birodalom legkiesebb tartományának számított. Miatta tört ki a történelem legkegyetlenebb és leghosszadalmasabb háborúja; hiszed vagy sem, ötszáz-egynéhány esztendeig folyt egyvégtében. A Tinolok tája elöbb végignézett minden létezö borzalmat, majd maga is megkínzatott. Anyagából szörnyeket formáltak az emberi nem megcsúfolására. Százezrek pusztultak el, hevertek szerteszét temetetlenül, tűzviharok tomboltak évtizedeken át. Egymás után nyitották a Külsö Síkokra vezetö Kapukat, mágusok küzdöttek mágusok ellen, olyan eröket idézve fel, amelyeket sosem lett volna szabad kísérteniük... - Szembefordult társaival, szája szögletében gunyoros mosoly derengett. 
      - Nagy és hösi idök voltak, a végeredmény pedig önmagáért beszél. Rualan tartomány, a császári diadém legszebb ékköve eltűnt, mintha sosem lett volna, átadta helyét annak, amit magatok körül láttok. Az felvette a hozzá illö egyetlen nevet: Elátkozott Vidék. Az árnyjárók, a querdák, a gyilkos mérgű növények, a kóborló dögök hona, nemzedékek temetöje, a Káosz lábnyoma! Kerüli, aki teheti; némi idö kell ahhoz, hogy ismét divatba jöjjön... - A távolba révedt. - Ha jól tudom, tizennégy évvel ezelött járt itt utoljára nagyobb expedíció. Erioni kalandozók érkeztek, porig rombolták az akkoriban idetelepedett Kard Testvériségének erödjét, s be sem érték ennyivel: nemlétbe taszították az akkori nagymestert, Orwella föpapját. 
      - Sokat tudsz - jegyezte meg Molluh. - Sok olyasmit is, amit nálunk, Pyarronban fel sem jegyeztek. Pedig hihetnénk, hogy a Tudás Városának figyelmét nem kerülheti el az, amit a magadfajta, egyszerű nekromanta észrevesz... 
      Hangja színtelen maradt, Alyr szeme mégis megvillant, botja - igaz, nem feltűnöen - megemelkedett, aztán leereszkedett megint. 
      - Rég járhattál Pyarronban, ha mindez újdonság számodra - közölte. - Bár akadnak dolgok, amelyeket a magamfajta, egyszerű nekromanták tudnak csak, vesznek észre legelébb. Egyeseknek a világ dolgaival is törödniük kell - mert a Fehér Páholy nagyjai csak vonakodva fecsérlik potomságokra drága idejüket... - Kihúzta magát nyergében. - De ha már itt tartunk, pyarroni, te is büszkélkedhetsz egy-két furcsasággal! Akarod-e, hogy rendre felsoroljam mindet? - Hangja e ponton fenyegetö élt kapott. - Megtehetem. 
      Mielött a pap válaszolhatott volna, Eriel közéjük léptetett, s végigmérte mindkettöjüket. 
      - Pihenö - mondta nyomatékkal. 
      Alyr megvonta vállát, és az élre rúgtatott. Hamuszín haja ezüstös fényt kapott, glória gyanánt tündökölt most a félhomályban. Gorduin figyelt. Bár csak találgathatta az indulatok elszabadulásának okát, a közjáték elmélyítette balsejtelmeit. Olyasmit vélt kivenni a nekromanta szavaiból, ami legkevésbé sem volt ínyére - nevezetesen, hogy „felsöbb“ hatalmak is beleszólnak ebbe a játszmába. Mi több, nem csupán beleszólnak, hanem irányítják is! Eddig egészen egyszerűnek tűnt minden. Hóbortos megbízójuknak elszámolni valója akadt egy hasonlóképp különc varázstudóval és annak ágyasával. úgy döntött, a piszkos munkát hivatásosokra bízza, s ennek érdekében kiagyalt egy valószínűtlen történetet. Gyakorta megesik ilyesmi... De ha téved? Ha ez alkalommal igaz a mese, és csakugyan a világ eljövendö sorsa a tét? 
      Nem messze a kis csoporttól, ahol megritkultak a fák, s majd másfél mérföldön át csak a puszta kö szürkéllett, halk sercegés támadt. Itt, a Gra-Tinol töszomszédságában élöholtak sem jártak már, s bölcsen tették, mert az elkínzott dimenziók - ahogy idötlen idök óta minden éjjel - tébolyult kavargásba kezdtek. A háborúk során mérték nélkül alkalmazott mágikus energiák réseket szakítottak a Síkokat elválasztó korlátokon, olyan sebeket, amelyek sosem hegedhettek be többé. A sercenések nyomán kékes izzás ébredt megint a szférák határán. Alig néhány perc múltán már egymást érték a villámlobbanások, noha az ég tiszta maradt; a kóbor lidércfények, akárha forgószél kapta volna szárnyra öket, összeverödtek, örvénnyé öblösödtek. A szikrák, a lángok, a szeráfok egyketöre kéken derengö gomollyá tapadtak össze. A gomoly lüktetett, akár egy roppant szív. Tétovázni látszott. Szétterült, majd nyúlványok százait lökte a magasba, végül nekiindult, mint egy dárdaerdöt szegezö, eltökélt sereg. Rohamosan terjedt, az egész síkságot elborította. A sercegés egyre erösödött, a kisülésekben más Síkok energiái szabadultak el, feszültek egymásnak, s helyenként lelassították, másutt meg is fékezték az idö folyamát. A vörös hold elhomályosult, a csillagok alig pislákoltak. Egyedül a Tinolok tűntek rendíthetetlennek - elvégre komiszabb tüneményeket is átvészeltek már... A sercegés váratlanul maradt abba. A lomhán gördülö kékség mélyén maga a valóság vajúdott, s irtóztató fantomokat fialt. 
      Kürtök jajongtak a messzeségeben. Riadót jeleztek. Válaszképp tompa dördülések sora visszhangzott: ork üstdobok. Az Elátkozott Vidék életre kelt. Színpadán ismét kezdetét vette az évezredes színjáték. A vörös hold a nyugati horizont felett függött súlyosan, átadni készült helyét, mire az utazók kikeveredtek a rengetegböl. 
      Lovaik érezték meg hamarabb a veszélyt, a fehér mént kivéve harsány nyerítéssel ágaskodott fel, hökölt vissza mindahány. Válaszképp feltámadt, bömbölve rontott rájuk a szél; a csillagok sorra kihunytak, mintha egy láthatatlan, óriási kéz seperte volna tisztára az eget: eljött az idö. Alyr kiáltott valamit, de a bárd nemigen hallotta a szavát. A pyarroni felé fordult, az azonban leugrott már a nyeregböl, megkezdte a visszavonulást a fák irányába. Az elf csuklyájával óvta arcát, hátasát csitítgatta, hiába. Eriel meg... ó, az ég szerelmére! Gorduin csettintett, s a fehér mén máris nekiiramodott, szinte felfeküdt a tomboló szélre. A kavargó porban épp csak sejteni lehetett a megbokrosodott lovával bajlódó lányt. A fenébe! Mintha azzal kérkedett volna, hogy ilyesmi vele sosem eshet meg! 
      - Vissza! - rikoltotta Alyr. - Vissza! 
      Eriel hamar úrrá lett a helyzeten: a bárd látta, hogy elörehajol, súg valamit az állat fülébe. Körülpillantott, azután rántott egyet a kantáron, s lépésben megindult - a kék derengés felé. A rossz irány! Gorduin átkozódva fékezte meg a fehér mént, majd ismét nekieresztette. Itt, a fényörvény peremén alábbhagyott a szálzúgás, hallhatóvá vált ellenben a dobok duhogása; a gyomrot remegtetö, baljós ütem, egy és kettö, három és négy... 
      - Vissza, ostobák! - kiáltott ismét a nekromanta. 
      Hangja mintha az óceán túlpartjáról érkezett volna, erötlen és távoli maradt, akár egy alvó sóhaja; nem ingathatta meg a bárd elszántságát. A lány alig két lóhossznyira rúgtatott - két lóhossznyira a kék ködben. Ahogy utána vetette magát, hirtelen Gorduin is érezni kezdte a különös késztetést, amely Eriel hátasát összezavarta. Jöjj csak, jöjj, suttogta valami az örvény szívében. Ezt mindenképp látnod kell! Az ilanori elhúzta a száját, és lenyúlt a nyeregkápához a nyílpuskáért. Egyetlen, könyörtelenségében roppant egyszerű megoldás kínálkozott: végezni a megbűvölt fekete lóval, méghozzá nyomban. Fel is emelte a fegyvert, azután nyomban leeresztette. És ha ez egyszer, valami gonosz bűbáj miatt, megcsalja a szeme? Ha ez a céda örvénylés épp abban leli örömét, hogy áldozatai egymást küldik a túlvilágra...? Émelygett. Azt már nem! Ha csakugyan valami látványosság akad odabent, Eriel és ö egyszerre érkeznek majd, hogy véleményt mondjanak róla! 
      Társnöje néhány pillanatra eltűnt a szeme elöl. Azután ö is eljutott addig a pontig, ahol a valóság kopottas szövedéke meghasadt az imént, és tétovázás nélkül átugratott... ...hogy káprázó szemmel; ám harcra készen torpanjon meg a túloldalon. Bár a nap épp szemböl tűzött, csakhamar megpillantotta a három irányból feléjük nyomuló seregeket. 
      - Tier... - suttogta bizonytalanul a lány. 
      Amennyire tehette, melléje húzódott, görcsösen markolta a zablát. A fekete ló kábán ingatta fejét; Gorduin tartott attól, hogy felbukik, s magával rántja lovasát is. Megbocsáss cimbora, gondolta sajnálkozva, vannak dolgok, amiket nem tanácsos a véletlenre bízni! Villámgyorsan a lány hóna alá nyúlt, maga mögé emelte át Erielt, akinek tiltakozni sem volt alkalma, olyan sebesen követték egymást az események. Kürtszó jutott a fülükig. A fehér mén felágaskodva máris fordult, és riadt nyihogással hökölt vissza a tempósan közeledö, csupa koponya hadijelvények láttán. 
      Gyors pillantás visszafelé: a napfény megsokszorozódva szikrázik a meztelen pengéken, az élénk szél szalagforma csatalobogókat lenget. Hat-nyolcezer lovas emitt, harminc-negyvenezres gyaloghorda amott. Lándzsák, hosszú, egyenes kardok, pajzsok a lovasoknál, láncos buzogányok, harci csákányok, fűrészes élű szablyák odaát. Büszke, komor és kegyetlen férfiarcok. állati indulat torzította, acsargó ork pofák. Egy forró nap a sok közül a Pyarron elötti negyedik évezred derekán, a szűnni nem akaró háborúság korában, amikor a Tinolok vidéke még nem volt elátkozott, s épp hogy tanulni kezdte az öldöklés fortélyait... Hát az éji vadon? Az elf? A zarándok? Gorduin szitokra nyitotta száját, ám ekkor valami különöset érzett megint. Egész testében viszketni kezdett; a lány kapaszkodó kezei mintha lesiklottak volna róla. újabb néhány másodperc múltán már azt is tudta, ezúttal nagy a baj. Nincs egyedül: minden átmenet nélkül ketten lettek odabent. Valaki a tudatába költözött. 
      Lan-Ro Ryen, Kyria Hetedik - enrawelli - légiójának hadnagya lélekszakadva rohant a vezér sátra felé. Mikor jelentették neki, hogy a szemközti dombon két félisten jelent meg, természetesen csak legyintett, aztán - harcosai unszolásának engedve - mégis kilovagolt, hogy saját szemével gyözödjék meg az igazságról. Most, hogy a jelentés helytállónak bizonyult, gyilkos jókedv kerítette hatalmába. Sikerült magukra irányítaniuk az égiek figyelmét. Még nem késö. Még gyözhetnek - mert gyözniük kell! Nem mintha nem állt volna készen a halálra. Az életet azonban szerette, s az esélytelen küzdelmet szívesen meghagyta volna a Pusztítóknak. E két félisten minden bizonnyal megfordítja majd az ütközet kimenetelét. Noha túl közel nem jutott hozzájuk, sikerült kivennie, hogy egyikük férfi, a másik nö. Sötét hajúak, sötétbe öltözöttek mindketten. 
      A Jelet a férfi hordozta. A sátor hűvösébe érve tisztelettudóan megállt. A seregvezért, ezt a deresedö halántékú, márványba metszett arcú enrawelli származású férfit - a Hatalmasok egyikének törvénytelen gyermeke, suttogták -, a Pusztítóktól, a kyr hadsereg elit fegyvernemétöl vezényelték ide. Mivel egész életében kart karba öltve járt a halállal, a legkisebb ellentmondást sem tűrte, a legapróbb fegyelemsértést is szigorúan megtorolta. Most egy székben üldögélt, kupájából kortyolt valamit. Mikor észrevette hadnagyát, barátságosan intett neki. Remek hangulatban volt; látszott, elemében érzi magát. Lan-Ro tudta: minél közelebb jutnak a halálhoz, ez az alak mind jobb kedvre derül, s hogy ezt a különös elragadtatást ö, az egyszerű harcos soha nem lesz képes megérteni. 
      - Történt valami, hadnagy? - A vezér hangja végtelen nyugalomról árulkodott. Olyan ember benyomását keltette, akinek nincs vesztenivalója. Igaz, nem is akadt. 
      - Engedelmével uram... A portyázók két félisten feltűnését jelentették. Magam jártam utána, s kétségtelen, hogy ez alkalommal hozzánk pártolt a szerencse! Egyikükön, noha a távolság igen nagy, ki tudtam venni a Jelet! 
      A deresedö halántékú férfi felállt. Borvörös köpenye szétnyílt, láthatóvá vált az olajzölden csillogó vért. Összevonta szemöldökét, tekintetét a hadnagyéba fúrta, úgy kérdezte: 
      - Két félisten, azt mondod? Melyik kettö? Vagy tán nem mondta az anyr? 
      - Nem ismerte fel öket, uram. Jószándékúaknak tartja öket, de hozzátette, hogy ilyen különös teremtményekkel még nem találkozott. Mindkettö sötét hajú; a férfi talpig feketében, fehér lovon érkezett... 
      - Hát a másik? Értsem, úgy hogy a másik nö? - A vezér hangjából olyan fokú kétkedés csendült ki, hogy Lan-Ro önkéntelenül elmosolyodott. 
      - Igen, uram, így áll a dolog. 
      - Felkészültetek a harcra? - csattant nyomban a következö kérdés. A témaváltás készületlenül érte a hadnagyot, olyannyira, hogy pár pillanatig adós maradt a válasszal. Mikor megszólalt, még mindig bizonytalannak tűnt. 
      - Igen, uram... Felkészültünk valamennyien. 
      - Van híred arról, hogy azok a micsodák... 
      - Orkok, uram. 
      - ...hogy azok az orkok mit művelnek éppen? - A vezér kivonta kardját, pengéje zölden sziporkázott a sátor homályában. 
      A mozdulat, amellyel a hüvelyt a sarokba hajította, megértette a hadnaggyal: perceken belül parancsot kapnak a sorsdöntö támadásra. 
      - Készülödnek, uram. - Lan-Ro hallotta már emlegetni, hogy a Pusztítók a csata küszöbén félrerakják fegyverük hüvelyét, s csak akkor veszik újból kézbe, ha a gyözelmet kivívták. Ismét elmosolyodott, ö is kihúzta kardját, s a deresedö halántékú férfira nézett. 
      - Megengedi? - A letámasztott hüvelyhez lépett a magáéval. 
      - Hát persze. - A vezér atyaian a fiatalember vállára tette kezét. - Helyezd nyugodtan az enyém mellé! - Azzal kifelé indult, félúton azonban megállt, megfordult, úgy kérdezte: 
      - Mit is mondtál, mit csinálnak azok a félistenek? 
      - Várnak, uram. 
      - Hát akkor ne várakoztassuk öket túl soká! - intett a seregvezér, s a tekintetében olyan kegyetlenség villant, hogy a hadnagy beleborzongott. 
      Mire kiért, a deresedö halántékú férfi már nyeregbe szállt. Lovon feszített a sereg anyrja, Weila isten papja is. A sötétzöld köpenyes, könnyű vértezetű harcosok csatarendbe fejlödve várakoztak. A seregvezér végigléptetett a sorok elött, majd középütt megállt. 
      - Katonák! Olybá tűnik, az ellenfél túlerejével eleve meghatározta stratégiánkat. Ék alakban fogunk támadni, s remélem, mindenki megteszi, amit lobogójának hírneve és tulajdon becsülete megkövetel. Mondanom sem kell, ha a portyázók észlelte két félisten be nem avatkozik az oldalunkon, nem gyözhetünk: bukás és halál vár ránk. Elvárom azonban, hogy minden körülmények közt megtegyétek kötelességeteket! 
      Megfordult, intett a kürtösöknek, s lassan nekiindult a magaslat felé. 
      - Nem gyözni jöttünk - rikoltotta övéinek ösi, hirhedetté vált jelmondatát -, hanem pusztítani! 
      A lódobogás hallatán az orkok üvöltözésbe fogtak. Igyekeztek pajzsfalat emelni - meg sem fordult a fejükben, hogy egy lovasroham lendületét ily módon megtörni képtelenség. A támadók élvonalában helyet kapott Lan-Ro zordan elvigyorodott. Nála nem volt lándzsa. Baljában pajzsot tartott, jobbjában kardja villogott. A lovak vágtába kezdtek, kavargó porfelhöben zúdultak az ork falanxnak. Hát a két félisten? Vajon mikor tesznek már valamit? Cselekszenek-e egyáltalán...? Ezt látogatta meg akkor is, mikor az ék messzehangzó roppanással célba ért. Elsöpörték, szétmorzsolták a foghíjas pajzsfalat, önnön lendületüktöl hajtva a szörnyetegek alakzatának szívéig hatoltak. Akit a lándzsák, a kardok elértek, lehanyatlott, beleveszett a forgatagba; az ork hadrend megbomlott, sokan elhajigálták fegyvereiket, s mert nem volt hová futniuk, a földre vetették magukat, hogy a paták alatt leljék halálukat... A lovasság elörejutásának tempója azonban folyvást lassult, s Lan-Ro, akár a többiek, jól tudta, hogy mihelyt megtorpannak, fordul a kocka, a gyalogos tömeg sokszoros túlereje érvényre jut. Két megsemmisítö erejű csapás közt a dombra pillantott. A félistenek még mindig egyhelyben álltak. 
      A seregvezér egyszerre irányt változtatott. Példáját követve valamennyien rövidebbre fogták a kantárt, és kanyarodásra ösztökélték hátasaikat. A hadnagy átlátta a terv lényegét. Ha sikerül kivágniuk magukat, mielött teljesen elvész a lendület, még reménykedhetnek... Körülnézett, közben tovább osztogatta a csapásokat. Veszteségeik mindeddig jelentéktelennek tűntek, a hollócímeres lobogó fennen hirdette még a Hetedik Légió vitézségét. A harcban lovasok, lovak egyaránt megrészegültek; az orkok zavart üvöltözéssel, iszonyodva hátráltak, sorsukra hagyva sebesültjeiket. A küzdelemre idomított mének harapásai karmos mancsokat téptek le, nyomorítottak meg, rúgásaiknak a legremekebb pikkelyvért sem állhatott ellent... A zászlótartókra most már csapatostul rontottak az orkok. A seregvezér maga sietett beavatkozni, s az egyik rém feje tüstént messzire repült: két álmélkodó szem az égeben. Társai bömbölve, agyarukat villogtatva fordultak ellene, ám a széles pengéjű szablyák csapásai rendre lesiklottak a deresedö halántékú férfi vállát, nyakát, a ló szügyét takaró páncélzatról, második csapásra pedig a rút fajzatok egyikének sem volt lehetösége. Ahonnét elindultak, egyszerre dördülés hallatszott: sok száz láb hosszú, zöld villám csapott az ork horda sűrűjébe. 
      A domb tetején ott állt az anyr, s kezét ismét az ég felé lendítette. A következö dördülés az elsönél is fülsiketítöbb volt, a nyomában viharzó erö jó félszáz szörnyeteget terített le azok közül, akiket a lovasok rohama valamiképp elkerült... Mire felhangzott a harmadik dördülés is, a kyrek szigorú rendben visszakanyarodtak. Soraikból alig pár tucatnyian hiányoztak, sebesült csak elvétve akadt. újból ék alakzatot vettek fel. Mindannyiukat furcsa könnyedség kerítette hatalmába. Nem gondoltak már a halálra, csupán a düh lobogott bennük. Idöközben az orkok szintén rendezték soraikat, s megindultak elöre. A kürtök ismét felharsantak, tisztán, ércesen szóltak, a szél felkapta és messzire ragadta hangjukat. újabb roham, újabb vágta, véres kavarodás. Weila isten papja fáradhatatlanul küldözgette villámait az orkok tömegébe. Ahová lecsaptak, a megperzselt ször, az égett hús dögletes bűze terjengett... 
      A lovasok megint visszakanyarodtak - s másodszor is sikerült számottevö veszteség nélkül a kiindulópontig eljutniuk. A fogyatkozó sereg hetyke halálmegvetéssel harmadszor áll csatasorba. Az orkok rendíthetetlenül nyomulnak elöre, bömbölésükkel megtelik a levegö. Tizen, ha nem százan ugranak egy-egy kidölö helyébe... A lovasok harmadszorra is nekivágnak - kevesebb hely, kisebb a lendület, de nem törödnek vele. Kiáltásaikat a Tinolok visszhangozzák: 
      - Nem gyözni jöttünk, hanem pusztítani! 
      És lecsapnak ismét; kaszabolják, letiporják a feléjük törekvö ellenséget. Lendületük még mindig elegendö ahhoz, hogy senki meg ne állhasson elöttük, dühük még mindig elég eröt ad ahhoz, hogy egyetlen csapásnál többet senkire ne kelljen pazarolniuk... A hadnagy maga elött látja a zöld lánggal lobogó vezéri kardot, hallja a deresedö halántékú férfi hangját. Arrafelé igyekszik, s amerre rúgtat, egyetlen ork sem marad talpon; a sebzett szörnyetegek vérükben fetrengve a lovak inait igyekeznek elmetélni, birokra kelnek a nyeregböl kibukó kyr harcosokkal... Lan-Ro végre a vezér mellé kerül, az rápillant: arcán kegyetlen farkasvigyor; a hadnagy csak most eszmél rá, hogy ugyanilyen vigyor torzítja az ö vonásait is. Ekkor villámcsapásként éri a megvilágosodás: nincs tovább. Nem tudnak többé kijutni - itt helyben kell verekedniük, amíg lehet. Körülöttük végeláthatatlanul örvénylik az ork sokaság, de különösképp már ez sem bántja. Nincs más vágya, mint kitartani, s magával vinni közülük, amennyit csak bír... Felötlik benne, vajon nem mágia hatása alatt áll-e, azután lélekben vállat von; örömmel nyugtázza, hogy mind a négy zászló fennen lobog még, s hirtelen elhatározástól vezérelve a legközelebbi felé indul... 
      A lovasság kis csoportokra bomlott, mindegyik körül szörnyetegek tömege kavarog, de minden egyes levágott, vagy a lóról lerángatott kyrért tízszeres árat kell fizetniük. S még ha sikerül is a földre rántaniuk öket, az emberek véres rendet vágnak maguk körül, amíg oldalról, vagy hátulról le nem sújt rájuk a halál. És az elesettre tucatszám ugranak az orkok, hogy - akár puszta kézzel - darabokra tépjék... A csata heve a tetöfokra hág. Ha valahol összeverödik egy maroknyi lovas, a csapat tüstént elindul valamerre, s csak tör elöre céltalanul, míg azután megint sorai közé furakodnak, s újból részekre szakítják, bekerítik... 
      Segítség híján tíz-egynéhány perc, egy fertályóra leforgása alatt szétszóródnak elvéreznek a küzdelemben. A Hetedik Légió egyre fogy, a négy zászlója közül már csak kettö áll, a tisztek majd egy szálig elestek; a seregvezér és a hadnagy verekszik mindössze, az orkok sorai azonban nem ritkulnak. Övék lesz a gyözelem - csupán az ár kérdéses még, s már az sem sokáig... A dombtetön, a vezéri sátor közelében magányos alak vívja kilátástalan varázspárbaját Orwella papnöivel. Ereje legjavát villámaihoz használta el, a maradék csak védekezésre elegendö. Arra törekszik, hogy valamiképp ellenfelei közelébe férközzön: oldalán istene által megszentelt kard. A vérzivatarban elszántan forgolódó Lan-Ro még egyszer felpillant: a két félisten sziluettje mozdulatlanul sötétlik a közeli magaslaton. A felhötlen ég elhomályosul, kétfelöl fekete tollú nyílvesszök záporoznak... A hadnagy félfordulattal egy nekihuzakodó ork torkába döfi kardját, egy másikat vasalt bal öklének csapásával térít le, azután egyre mosolyogva, a seregvezér felé int. Legyen meg Weila akarata...! 
      Gorduin önkéntelenül emelte kezét a homlokához. Az elméjében tanyát vert valami nem avatkozott közbe: várt, figyelt, ám ez mit sem javított a bárd közérzetén. Összegyűjtötte mentális energiáit, megpróbálta tisztára söpörni tudatát. Semmi változás. Tarkójában fájdalom pislákolt fel, azután alábbhagyott. Nagy levegöt vett. No igen. Egy ösöreg tölgy kicsavarása is könnyebb feladat lett volna... Attól tartok, hiába próbálkozol. Maradok, amíg maradnom kell. Az ilanori lehúnyta szemét. 
      - Ki vagy? - súgta szinte hangtalanul. Jó elöre irtózott ettöl a beszélgetéstöl. 
      - Már találkoztunk, közölte a hang. Persze meglehetösen régen; aligha emlékszel rám... Mintha eltöprengett volna. És találkozunk megint, elhiheted! 
      - Vagy úgy, egy régi ismerös... - mormolta a bárd. - Nos, öszinteségért öszinteség jár: a legrosszabbkor érkeztél. Egyáltalán nem örülök neked. Nem azért vagyok itt, hogy boldoggá tegyelek. 
      A hang nem nélkülözte a malíciát. A világ már csak ilyen. Gorduin akaratlanul elmosolyodott. 
      - Ki a fene lehetsz? 
      - Hagyjuk ezt - javallotta a hang - úgysem hinnéd el... 
      - Tégy próbára, kérlek! Bizonyos dolgokat fenntartás nélkül elhiszek. 
      - Az én létem nem tartozik közéjük. 
      - Hogyan lehetsz ennyire biztos ebben? 
      - Ne feledd barátom, hogy képes vagyok a te fejeddel gondolkodni! Ismerlek jól - talán jobban, mint bárki más, saját magadat is beleértve. 
      - Ez úgy hangzik, mint valami fenyegetés. 
      - Nem annak szántam. 
      Gorduin várt, töprengett, azután elhatározta magát. 
      - Mit tartasz az istenekröl? 
      - Még eggyel sem találkoztam - volt a válasz. 
      - Meglehetösen egyénien értelmezed a társalgás fogalmát - bosszankodott a férfi. - A könnyedségböl ítélve, amellyel a lényeg mellett elsiklasz, lehetnél akár angolna is...  
      - Ha azt mondanám, léteznek igazi istenek, vajon elhinnéd-e? 
      - Semmiképpen.
      - Sejtettem. És hadd viszonzom az öszinteséget egy titokkal: bizonyos teremtmények cselekedetei egész világok sorsának alakulását befolyásolhatják. Mi a véleményed? - Nem hiszek a sorsszerűségben sem. 
      - Elég rosszul teszed. De nem vitázni jöttem, csupán azért, hogy figyelmeztesselek: küldetésed felettébb fontos. 
      - Csakugyan? - firtatta a bárd. - És ugyan kinek? Mert nekem csak annyira az, mint bármelyik nemszeretem munka: igyekszem mielöbb túllenni rajta. 
      - Tréfálsz. 
      - Úgy hangzik, mintha tréfálnék? Hát ide figyelj... - Gorduin kinyitotta a szemét, de látni semmit nem látott. 
      - Sok ez a jóból. Az örzök, a sivatagi haramiák, a bérgyilkosok meg a fejvadász még hagyján, a Kaput is kipróbáltam, de ami ideát végbemegy, igazán nem nekem való. Alyr Arkhon, a nekromanta a te embered: sokkal többet konyít a mágikus ostobaságokhoz, mint én. Megmutattad, mit tudsz - elintéztél egy lovat, a múltba penderítettél, elvakítottál, kiokosítottál. Érd be ennyivel, és távozz! 
      Valóban dühítette a dolog. Lelki szeme elött ott imbolyogtak a közeledö ork hadijelvények. Ki kell jutniuk innét, méghozzá mielöbb! 
      - Az idö - mondotta rendíthetetlen nyugalommal a hang - számomra olyan, mint számodra a távolság: belátható, bejárható, elöre és hátrafelé egyaránt. Vannak azonban olyan mélységei, amelyeket csak nagysokára, súlyos áldozatok árán érhetek el, ráadásul gyakorta ütközöm akadályokba az oda vezetö úton. Semmi részem abban, ami veletek történt, de nem hagyhattam ezt a lehetöséget kihasználatlanul! 
      - Pazar - acsargott a bárd. - ám bárki légy is, nem hinném, hogy mindehhez közöm volna!  
      - Nem csupán ehhez van közöd, Tier Nan Gorduin, közöd van még sok egyébhez is. Ami engem illet, csakugyan régóta ismerlek, akadnak azonban olyanok, akik csak most figyelnek fel rád - s az ö érdeklödésükben még annyi örömed sem lesz, mint az én jelenlétemben! - A hang egyszerre elhalkult; úgy tetszett, tulajdonosa másfelé figyel. Ez egyszer a kedvedre teszek - mennem kell. Ne feledkezz meg rólam! Hasznodra válhat, ha tudod: rajtad a Jel! - „És nem hagy el...“   
      Gorduin nagyot nyelt, ahogy tarkójába ismét belehasított a gyorsan múló fájdalom. Ostoba románcok! Tönkreteszik a boldogtalan énekest... A tekintetére borult homály oszladozott, ismét érezte Eriel szorítását, s tudván tudta, hogy kettejük valós idejéböl aligha pazarolt a beszélgetésre néhány pillanatnál többet. Keményen megmarkolta a kantárt, s arrafelé fordult, amerröl jöttek - s ahol most rudakra erösített ember- és lókoponyák imbolyogtak a fekete sereg közeledtének ütemére. 
      - Kapaszkodj! - vetette oda a lánynak. - Történelemleckét veszünk... 
      
      Alyr megfogódzott lova nyergében. Az elötte kavargó kék fényörvény nem volt rá hatással, de látta, hogy a fekete ló megbokrosodik, s a dimenziók viharába ragadja a lányt. Ebben a pillanatban már tudta, mi következik. Az az ostoba bárd! Azzal, hogy utána veti magát, nem csak saját életét kockáztatja, hanem a küldetés sikerét is! Nélküle, karja és fegyverei ereje nélkül aligha jutnak a Gra-Tinolon emelt föszentélybe, s ha netán bejutnak is, legfeljebb percekig maradhatnak életben... Kiáltott, megpróbálta jobb belátásra bírni az esztelent, de az vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani a figyelmeztetést: elöredölt felsötesttel vágtatott a lány nyomában. Alyr gyanította, nem érheti utól - erröl az örvény maga gondoskodik... És valóban: a két alak máris eltűnt a szeme elöl, vízbe hajított kövek gyanánt merültek a sosem változó múltba. Az elf kínzó tehetetlenséget, s valami egyebet is érzett - meglehet, keserűség volt, bár maga sem tudta, társai elvesztését fájlalja-e, vagy a küldetés balsikere, önnön végzete felett kesereg. Lehajtott fejjel állt, mígnem megérezte maga mellett a pyarronit. Felpillantott, szemében szomorúság tükrözödött, s Molluh ugyancsak meglepödött ezen. 
      - Hová lettek? - kérdezte remegö hangon. Hunyorgott, nem nézett a fénybe. 
      - Ha a feltevések helytállóak, hétezer esztendö választja el öket tölünk - felelte kíméletlen tárgyilagossággal az elf. - Alighanem az életükért harcolnak éppen a múlt valamelyik nagy ütközetében. Soha többé nem látjuk viszont öket. Ketten maradtunk. 
      - Tudsz valami módot arra, hogy megmentsük öket? - Molluh hangjából is elkeseredés csendült ki. - úgy értem,a mágiád segítségével... Talán, gondolom érdemes lenne megpróbálni! 
      A nekromanta eltöprengett. Végiggondolt mindent, amit az idö- és térmágiáról valaha tanult, s lassan kelletlenül ingatni kezdte a fejét. A pap rátapintott a lényegre: talán. A nyeregkápán függö zsákból vaskos, fémveretekkel díszített könyvet kotort elö, s hátrébb léptetve tanulmányozásába fogott. Ha valahogy hatástalanítani tudná a kövek mágiáját, lenne rá esély, hogy kiragadja társait a veszedelemböl - ha egyáltalán életben vannak még... Molluh egy darabig ott téblábolt mellette, azután észbe kapott, odébbvonult, és imáiba mélyedt. A maga módján. 
      Iszonytató bömbölés dübörgött végig a csatázó orkok és kyrek sorai felett. Visszhangja jó darabig kóborolt a Tinolok ametisztben gazdag bércei közt. A harc pár pillanatra abbamaradt. Mindkét oldalon a magyarázatot keresték, hiába. Kisvártatva újabb kiáltások harsantak, ám ezúttal jóval közelebbröl: azok az orkok lármáztak, akik a kettös teherrel is könnyedén repülö fehér mént megpillantották. Szablyájukat fejük fölé emelve útját állták - hatan másodpercekkel késöbb nyílvesszötöl átjárt torokkal, átlött szívvel zuhantak a földre. Egyet fegyverének tusával taglózott le a bárd, kettöt hátasa tiport agyon; nyomban ezután villámként szökkent ki hüvelyéböl a rúnákkal ékes ilanori kard, szikrázó íveket rajzolt a fenevadak kipárolgásától sűrű levegöbe, a ahová lecsapott, onnét szanaszét fröcskölt a rozsdaszín vér... És az orkok, a nap folyamán immár másodízben, rémülten hátrálni kezdtek, mintha lemondtak volna arról, hogy megtörjék a párja helyett is harcoló férfi erejét. Alig maroknyian állták a sarat, illesztettek vesszöt otromba íjuk idegére, hogy célba vegyék és leterítsék - s egy szempillantás alatt öket is elérte a vég. A legtöbb hang nélkül hanyatlott le, egyikük-másikuk azonban úgy maradt meggörnyedten, ahogy a nyílpuska lövedéke kioltotta életét. 
      Gorduin átugratott felettük, lefejezett egy zsákmányolt lándzsát nekiszegezö, fekete pikkelypáncélos óriást, s máris nekihuzakodott megint... A kyr sereg megmaradt, jobbára gyalogosan küzdö katonáiba új eröt öntött megjelenésével: ismét csoportokba verödtek, és kettözött lendülettel rontottak az ellenségre. Az élen imbolygó, csupa koponya hadijelvény úgy dölt el, akár egy derékba tört árboc, tizet-tizenkettöt is letaglózott azok közül, akik hordozóit mindeddig védelmezték... A dombok közt a seregvezértöl eltanult Pusztító-jelmondat eltérö hangú szólamai visszhangoztak most, elkeveredve az orkok állati bömbölésével - egyedül Gorduin verekedett némán, ahogy apja nem kevésbé veszett hírű nagybátyja okította egykor: „Ha kiáltasz, csak felhívod magadra az ellenséges varázstudók, és az amúgy közönyös égiek figyelmét... Ha ölnöd kell, ölj csendben!“ És ölt, ölt mindaddig, míg sikerült lélegzethez jutniuk. 
      Lerázta kardjáról a vért, úgy pillantott vissza arrafelé, amerröl jöttek. Siralmas látvány tárult a szeme elé: a kiégett füvű síkon ezerszám hevertek a megcsonkított holttestek, halmaikon élök gázoltak át, hogy újból egymásnak rontsanak; a levegöben por, füst és pernye kavargott; a haldoklók kezei itt is, ott is az ég felé emelkedtek, mintha kúszónövények szárai volnának, vagy mintha eltökélték volna, hogy erejük maradékával elérik, megragadják és magukkal rántják a napot... 
      A kyr légiónak alig a tizede maradt talpon, ám az orkok még ennél is iszonytatóbb veszteségeket szenvedtek. Az emberek Lan-Ro Ryen, a késöbb mitikus hösként megénekelt hadnagy vezetésével egy magaslaton foglaltak állást, a sereg vezére tölük távol, magányosan vívta végsö párviadalát sorsával - a bárd megesküdött volna, hogy ajkán boldog mosoly játszadozik... 
      Megrázta fejét, sietségre ösztökélte a fehér mént. A haragoszöld vadon helyén nyújtózó síkság felé szabad volt az út, mögöttük, a dombgerincen azonban, akárha a föld rögei moccannának, felbukkantak már az üldözésükre indult fekete alakok. 
      - Gyerünk, Alyr! - esdekelt Gorduin. - Biztos vagyok benne, hogy egyetlen árva bömbölésnél többre is futja az erödböl! Nyúlj le értünk - most mindjárt, ha kérnem szabad! 
      Fény lobbant, vakító, kénsárga fény: palástként borult rájuk, s a nyomukban törtetö, örjöngö orkokra. Egykettöre elhomályosult a múltbéli táj, a csatamezö képe: a villódzásban az elmúlás jól ismert szaga kísért, kart karba öltve a zuhanás képzetével, azután... Azután az Elátkozott Vidék éjszakájában voltak megint; a fények - kékek, sárgák - nyomban kihunytak, szemközt, egy pentagramma közepén ott állt a hamuszín hajú elf. Leeresztette két kezét, elmosolyodott, majd váratlanul megingott, s végigterült a kiszikkadt földön.
      Gorduin leugrott a nyeregböl, és megperdült a sarkán. A lány két törét markolva lassan hátrált, elkerekedett szemmel bámulta a közeledö orkokat. Azok pár pillanatra elbizonytalanodtak, lejjebb eresztették alvadt vértöl feketéllö szablyáikat, ám számbéli fölényük tudatára ébredve - nyolcan-tizen lehettek - nekiindultak ismét. Ügyet sem vetettek Erielre, hisz a kimerült nekromanta nálánál is könnyebb prédának ígérkezett... 
      Mire feltápászkodott, már csaknem körbevették. Kihúzta magát, botját figyelmeztetöen támadói felé tartotta, ám az orkok, mivel sosem hallották még Doran és mágusai hírét, nem rettentek vissza. A bot ekkor kék szikrákat vetett: többre nem futotta már a végsökig elcsigázott elf erejéböl. Keserű mosollyal tört húzott hát, a nekikészült, hogy legközelebbi ellenfelére vesse magát, ám hátulról durván megragadták, térdre kényszerítették, hajába markoltak, és hátrarántották fejét: látta felemelkedni a fűrészes élű kést, volt ideje felismerni, hogy ez a vég - mielött az ezüstös holdfény megvillant a gyilkos döfést megakasztó északi pengén. 
      A bárd merev mosolya rezzenetlen maradt, ahogy jobbja oldalra, balja elöre lendült. Három ork roskadt össze élettelenül. A negyedik magasra emelte buzogányát, majd shadoni törrel a tarkójában elörebukott. A rejtekéböl vad üvöltéssel elörontó pyarroni csatabárdja két sisakos fejet zúzott szét. Gorduin leeresztette kardját, és hátralépett. Az egyetlen megmaradt szörnyeteg ösztönösen feléje mozdult. Alyr féltérdre emelkedve szíven szúrta. Eriel a tetemeket kerülgetve a bárdhoz ment, felpillantott rá. Hosszan, kutatón nézte, aztán félrebillentette fejét. Valószínűtlenül sápadt volt az arca. 
      - Kötve hiszem - suttogta -, hogy ugyanezt egy kedves öreg hölgy kedvéért is végigcsináltad volna... - Lábujjhegyre állt, és megcsókolta. 
      - De legközelebb a lovamról se feledkezz meg, kérlek! Mögüled nézve túlontúl mozgalmas nekem a világ. - Az elfhez fordult. - Megtudhatnám, mi történt? Mintha... 
      - Holnap - felelte kurtán Alyr. 
      Aki épp akarta, kiérezhette belöle ezt is: Sohanapján. Némán felszedelözködtek, s lovaikat kantárszáron vezetve megindultak a magaslat felé, amelyen hatvan-egynéhány évszázaddal korábban egy szerencsétlen véget ért kyr sereg fanatikus vezérének sátra állt. A tábortűz javában égett, a pyarroni készítette már a szegényes vacsorát, amikor a nekromanta Gorduin mellé sodródott, s úgy pillantott rá, ahogy soha azelött. 
      - Köszönöm, barátom - suttogta. 
      
      Higanyfényű éjszaka volt, asztronómusoknak, kóborlóknak, vérfarkasoknak, szeretöknek való; nyugat felöl böven áradt a tengerillatú, vitorlákat dagasztó szél, felfrissítette kissé az Elátkozott Vidék levegöjét, hogy aztán kiesebb tájak felé suhanjon tova. Eljátszadozott az útjába kerülö ágakkal, indákkal, trollbörnél szívósabb levelekkel, s fel-fellebbentette a gra-tinoli orkok maradványai felett guggoló férfi tépett köpönyegét. A Kígyó régóta járta már a halál iskoláját, ám ez a hely számos meglepetést tartogatott a számára. Elmélyülten vizsgálgatta az elesettek sebeit, kezébe vette fegyvereiket, ujjait végighúzta a sisakokat díszítö véseteken - hasonlókat sem látott még soha azelött. Pedig ha valaki, ö aztán ismeri ezt a népséget, de még mennyire, hogy ismeri! A furcsaságokat természetesen az Elátkozott Vidék számlájára írta - az ember sosem tudhatja, mibe botlik ideát... A történelem világéletében hidegen hagyta. Hírét sem hallotta a Pyarron elötti 3573. évben itt zajlott ütközetnek, se a kyrek vitézségét hirdetö daloknak: feladatára s a végcélra gondolt, amely a gyűlölet vöröslö ködében lebegett lelki szemei elött. 
      Jéghideg nyugalmat eröszakolt magára, úgy figyelte a szemközti dombon lobogó tábortüzet, s a röt derengésben kirajzolódó alakokat, legföképp a bárdét. Még nem sejti az alávaló, hogy napjai megszámláltattak, hogy az Ikrek legkiválóbb ítéletvégrehajtója - sosem használta a „bérgyilkos“ elnevezést - a nyomában jár... Aligha hiszi, hogy bárki is követni tudja - vagy meri - azon az úton, amely ily nyilvánvalóan a Kárhozat Trónusához vezet! Igaz ami igaz, miután áthaladt a Kapun, megingott ö is - de csak néhány pillanatra. Az Elátkozott Vidék! Pontosan tudta, hogy ha tapasztalt vezetö nélkül indul neki, majdnem biztosan rajtaveszt. Azután nekiindult - és túlélte. Éltette a bosszúvágy, no meg Karina illatának emléke, amelytöl ifjúkora óta nem tudott, nem akart szabadulni. Éltette a gyűlölet, amelyet a démonként küzdö, feketébe öltözött énekes iránt táplált. A könnyedségben, amellyel pengéit kezelte, a hivatásos embervadászok eleganciája kísértett - maga volt a megtestesült veszedelem, s láttán a Kígyó olyasmit tett, amit addig soha: öszinte buzgalommal imádkozott egy fertályórán át. Uwelhez, a Bosszúállás Atyjához könyörgött eröért, de legföképp kitartásért. 
      És lám, Pyarron korcs bálványainak egyike nem csupán a Kapun segítette át, megóvta életét az ártó szellemektöl hemzsegö vadonban is! Talán mégsem olyan erötlenek ezek az újak, mint azt Tharr papjai állítják... Egyszer ugyan majdnem letért a helyes ösvényröl, s már egészen közel táncoltak hozzá a nemlét gyönyöreiröl suttogó, csalfa fényszeráfok, ám egy belsö hang idejekorán megállította, s újból a helyes irányba terelte. Az Elátkozott Vidéken töltött elsö éjszaka iszonytató volt. Kitaposott ösvények híján szorosan prédái nyomában kellett maradnia, de annyira mégsem merészkedhetett a közelükbe, amennyire szeretett volna - betegesen félt attól, hogy idönek elötte felfedezik. Hisz annak a fehér dögnek, amelyik a bárdot cipeli, nyilván nem csak a hallása, a szaglása is kitűnö! Azzal vigasztalódott, hogy eltökélte: amint végez, nyeregtakarót készít a bestia böréböl... 
      Már az úton pontosan kitervelt mindent. Hogy mihez fog majd, ha azok elérik céljukat, minden bizonnyal valami átkozott templomot, vagy egyéb kincslelöhelyet. Vár, míg legyilkolják a drágaságok öreit - szemernyi kétsége sem volt afelöl, hogy innét egy csipetnyi földet sem vihet el az ember bántatlanul -, s mikor elcsigázottan, gyanútlanul visszafelé indulnak, lesböl végez az ostoba pappal, a varázslóval, és talán a szukával is. Elvégre ö volt, aki a lovát megölte! A bárdot hagyja utoljára. Vele szemtöl szembe, férfi módján, karddal és törrel akar megküzdeni. Mindkét pengéjét mérgezte. Biztos, ami biztos. Ha Uwel ismét kegyes lesz hozzá, az északi kutya fejével együtt egész vagyont helyezhet úrnöje lábai elé! 
      Nem sejtette, hogy választott hazája, Toron boszorkánymestereknek is köszönhet egyet-mást. Fogalma sem volt, hogy csak a börébe égetett mágikus bélyeg óvja az árnyjárók dühétöl; idöröl idöre elövették kétségei. Mintha összeesküdött volna ellene a rengeteg, mintha szándékosan akadályozná tervei keresztülvitelében. Pedig ha a híresztelések igazak, a Sötétség fészke ez is, mint Krán, vagy (e ponton rendszerint elmosolyodott) mint ö maga. Igaz, eleinte nem akaródzott elismernie a dolgot. Lázadozott a neki jutott szerep ellen - de hát igen fiatal volt még. Mostanság kedvtelve szemléli az elötte és mögötte járó rettenetet; ez a legkevesebb, ami egy avatott kezű embervadásznak kijár. Együttérzést, mi több, rokonszenvet várt az erdötöl, a jelek szerint hiába: még le sem áldozott a vörös hold, amikor az élöhalottak rárontottak. 
      A bárd bandáját bezzeg elkerültétek, acsargott némán, miközben kivonta kardját. Majd egy órába telt, mire felszabdalta öket - fáradtságos és ocsmány munka volt. A sivatagban kapott sebek újra tüzelni kezdtek, a nyugalomról le kellett mondania. Utálkozva gondolt a boszorkánymesterekre, akik céljaik érdekében még efféle fajzatok szolgálatait is igénybe veszik. Esküdni mert volna rá, hogy a késedelem miatt a kalandozók nyomát veszíti, ám ezúttal, a fényvihar képében, hozzá pártolt a szerencse. Mire a helyszínre ért, javában folyt a küzdelem az orkokkal, s a Kígyó szívét marokra kapta a rémület: mi lesz, ha prédái elhullanak, mielött lecsaphatna rájuk? Aggodalma természetesen alaptalannak bizonyult, s most, jó két óra múltán, tüzüket, meg az elf lassan mozduló alakját szemlélve már hasznosnak ítélte a tapasztalatot. Érezte, ezek el fognak jutni céljukhoz, bárhol legyen is az. El fognak jutni odáig, s minden bizonnyal teljesítik küldetésüket, vissza azonban nem térnek soha...! Megint elmosolyodott. Azután gondolt egy merészet, s lassan, óvatosan, sokéves gyakorlat szülte biztonsággal kúszni kezdett a tábor felé. Két órájába telt, mire hangtalanul a közelükbe férközött; a lovak számára kifeszített pányvákkal átellenben, az elf és a pyarroni pihenöhelye között találta magát. Egy darabig gondolkodott, melyiküket vegye szemügyre tüzetesebben, melyik alvó testén ejtsen fájdalmas sebet törével - azután a köpcös, láthatólag veszélytelenebb zarándok mellett döntött. Nem tehetett meg azonban három métert sem, amikor az felegyenesedett, s egyenest rábámult. Világosban egészen másként fest, állapította meg tárgyilagosan a Kígyó. A fene se gondolta, hogy ilyen hórihorgas, és... Mozdulatlanná dermedt. A zarándok szemgödrében kénsárga láng lobbant, kísérteties fénybe vonta a pergamenszerű bör borította, csontos arcot. A lény halk szisszenésekkel vette a levegöt, teleszívta tüdejét, majd kezére pillantott: ujjai karmokká görbültek, s lüktettek. 
      - Nem! Ne még...! - zizzent a hang az embervadász koponyájában, s az, noha idöközben ráébredt, hogy a fantom nem láthatja öt, reszketni kezdett, majd verítékben fürödve elhátrált onnét, s nem is mert többé a tűz felé pillantani. 
      Jó fél mérföldnyire torpant csak meg, egy fának vetette hátát, úgy várta, hogy a borzongás csillapuljon. Nem szándékozott a történtek jelentöségén töprengeni. Bűbáj, érzékcsalódás, az átkos vadon újabb káprázata! Nyakára hágott egy flaska szesznek, köpönyegébe burkolódzott, s lassanként álomba merült - és álmodott. Egy feneketlen szakadék túloldaláról Karina szólongatta, a homályban kiállhatatlanul izzottak a kénsárga szemek, mégsem mert a kardjához nyúlni, mert megérezte, ha megteszi, menten porrá omlik. Egy óra múltán felriadt, kábán meredt a dombtetöröl felszálló füstre, a lazacszínnel csíkozott keleti horizontra, azután ismét alámerült: reggelig csak bosszújáról álmodott már. 
      
      A rákövetkezö nap alkonyára az utazók maguk mögött hagyták a csontok, elrozsdált fegyverek tömegét rejtö lapályt. Táborukat ismét egy dombon ütötték fel. Eriel Gorduin mellé telepedett, elkészítette vacsoráját, de enni alig evett - annál gyakrabban tekintgetett a felhötlen égre. Az ezüstkék holdtölte utáni második órában az alig parázsló tűznél megjelent Alyr. 
      - Itt az ideje, hogy mi ketten öszintén beszéljünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrö hangon. - Küldd el a lányt! 
      A bárd oldalra pillantott. Ellenkezésre számított, ám ismét csalódnia kellett: Eriel zokszó nélkül tápászkodott fel, s vetette át vállán pokrócát. 
      - Várlak - suttogta, s már ott sem volt.
      Az elf hátradobta a csuklyáját, s elgondolkodva nézett utána. 
      - Közötök van egymáshoz... - Kijelentésnek szánta, nem kérdésnek. 
      Gondterhelten vonta össze szemöldökét, törével a zsarátnokba kotort. Vörös szikrák szállongtak, aztán elenyésztek. Gorduin a kardja markolatába foglalt karneliánt, egy régi barát ajándékát fényesítette el-elrévedön. 
      - Esetlegesen fogalmazol, de nagyjából erröl van szó. ö... - Megrázta fejét, arrafelé intett, amerre a lány eltűnt - ...az a fajta, akinek muszáj tartoznia valakihez. Legalábbis ideig-óráig, azt hiszem. 
      Alyr bólintott, hamuszín haja a homlokába hullt. 
      - Maholnap akár meg is halhat - suttogta. - Mihez kezdesz akkor? 
      Gorduinnak eszébe jutott a romok közt Eriellel töltött elsö éjszaka. Hallotta a lány szapora lélegzetvételét, érezte ujjai szorítását, fülében csengett különösmód fátyolos hangja, amellyel egy messzi országról, furcsa emberekröl, egy hídról, meg önnön végzetéröl beszélt. „A túloldalon meghalok... 
      - Nem éri baj - mondta Alyrra pillantva. - Ezúttal nem. 
      - Bízol benne? - firtatta az elf. 
      - Egy lélekben sem bízom. 
      Alyr felvillantotta halovány mosolyát. 
      - És mégis az életedet kockáztattad, hogy megmentsd az övét - és az enyémet. Különös ember vagy te, Tier Nan Gorduin! A bárd félrenézett, azután a pengére sandított. A fémre ujjnyi pászmákat vetet az ezüstkék hold világa. A vérfoltok egészen feketének látszottak.
       - Mondták már mások is... 
      Az elf a fajára jellemzö fürgeséggel szökkent talpra, körülpillantott, azután megint a sarkára ült. Nyugtalannak látszott. 
      - Molluh a lovak mellett maradt - mondta Gorduin. - Nyilván alszik már. 
      - Bajt hoz ránk - mondta erre tompán a nekromanta. - ö... 
      - Tudom - bólintott a bárd. - Éreztem én is. Van itt néhány dolog, amit kezdettöl furcsállok, és néhány olyan, amit sehogyan sem tudok a képbe beilleszteni. Eriel az egyik. Molluh a másik, és a harmadik... 
      Alyr lassan bólintott. 
      - A harmadik én vagyok. 
      - Valaki - folytatta Gorduin -, esetleg valakik elhallgatják elölem az igazságot. A teljes igazságot. Én pedig semmit nem gyűlölök jobban a titkolódzásnál. - Kísértést érzett, hogy említést tegyen a tudatában tanyát vert, majd eltávozott idegenröl, de leküzdötte. 
      - Így hát, ha csakugyan fontos mondanivalód van a számomra, vágj bele, ó Alyr, mielött ismét megzavarnak! Bizonyos dolgokkal nem jó az utolsó pillanatig várni. 
      A hamuszín hajú nekromanta elörehajolt, pár percen át a röt és fekete lemezkéket villogtató pajzsra bámult. 
      - A feledat körül, nyilván kitaláltad már, nincs minden rendjén - mondta végül. - úgy rémlik, a vén mágus igazat beszélt: odafenn a hegyen csakugyan pokoli fajzatok tanyáznak, s arra készülnek, hogy valami megmagyarázhatatlan gonosztettet kövessenek el. De hogy miként jött rá, s föként, hogy miért érzi kötelességének a beavatkozást, rejtély számunkra. 
      - Számunkra? - visszhangozta a bárd. - A dorani mágusokról beszélsz? 
      - Mi sem vagyunk egészen bolondok, Tier Nan Gorduin! Figyelmünket éppúgy felkeltették az égi változások, mint a mágusét. Már azon voltunk, hogy a végére járjunk a dolognak, amikor... 
      - Amikor rájöttetek, hogy messze délen egy vén bolond ugyanerre készül. Arra a következtetésre jutottatok hát, észrevétlenebbül érhetsz a helyszínre, ha egy csoport tagjaként utazol... - mosolygott fanyarul a bárd. - Ezért hagytad magad Gro-Ugonban „megmenteni“, igaz? 
      Alyr bólintott. 
      - Azt a feladatot kaptam, derítsem ki, mi folyik a szentélyekben. Egymagamban nem vághattam volna neki - elöbb vagy utóbb kénytelen lettem volna olyan eszközökhöz folyamodni, amelyek elárulják közelségemet az ellenségnek. Túlságosan nagy volt a távolság, túl rövid az idö is... Hisz jócskán benne járunk már a Halál Havában, azok odafent pedig cselekedni fognak, még mielött véget ér! Az Elátkozott Vidékre nyíló Kapu pontos helyét nem ismertük; Kránhoz kellett volna fordulnunk segítségért, azt pedig elkerüljük, ha csak lehet... - Tenyerébe támasztotta állát. 
      - Orwella híveinek szervezkedése mindenkor politikai ügy. Könnyelműség lett volna ezt épp most figyelmen kívül hagynunk. 
      Gorduin szórakozottan húzta végig ujját a kardlapon. 
      - Vagyis a felderítés a feladatod... Semmi több? 
      - Mi egyebet tehetek én? - felelt a kérdésre kérdéssel az elf. - A döntö pillanatban talán sikerül felhívnom ottlétünkre megbízóim figyelmét, s ezzel esetleg megmenthetem mindannyiunk életét, de aztán... - Legyintett. 
      - Mindegy. A kígyófészek kifüstölése a nálunknál hatalmasabbakra vár. 
      - Hát a mi mágusunk? 
      - Bárki legyen is - tűnödött Alyr -, biztosan nem tréfál; ha cserben hagyjuk, pusztulás vár ránk. De... nem csak erröl van szó. 
      A bárd az égre emelte tekintetét. A csillagok keményen, ellenségesen ragyogtak, s most, hogy a kék hold a bércek mögé bukott, tisztán látszott a számtalan fénypontból összetevödö, a zeniten áthúzódó Sárkánygerinc. 
      - Halljam, mi egyebet tartogatsz még? 
      - Jó okom van feltételezni, hogy a pyarroni külön alkut kötött a mágussal. Talán a vállalkozás ellenörzése a feladata, talán az ítéletvégrehajtás, netán az, hogy elnémítson bennünket, miután elvégeztük, amit el kell végeznünk... Az elsö perctöl fogva nyilvánvaló, hogy hazudik: a mágia, amit használ, nem papi mágia, hiába igyekszik ezt a tényt minden lehetséges módon leplezni. Alighanem sejti is, hogy nem sikerült elbolondítania, s nem csodálkoznék, ha odabent a templomban, a harc zűrzavarában megpróbálkozna valamivel. Ügyelj a hátadra te is! 
      - Megteszek minden tölem telhetöt - biztosította Gorduin. 
      - Milyen szerep vár a lányra? 
      - A kapubástyát megmászva be kell jutnia a templomba, hogy utat nyisson nekünk. Orwella szentélyeinek rendszerint csak egy bejárata van. Azok, akik a bérceken most tanyát vertek, repülve érkeztek. Ismered a Gro-Ugon hegyei közt fészkelö pteroptákat, ugye? A Kard Testvérisége, akár az orkok bandája, gyakorta használja öket hátas és teherszállító gyanánt.
       - A Kard Testvérisége... - visszhangozta Gorduin összeszűkült szemmel. - Nem hittem volna, hogy ilyen hamar kiheverik nagymesterük elvesztését. 
      - Hella Riquill meggyözö ereje közismert - mondta Alyr. - És ott van még a párja is... 
      A bárd erre csak bólintott, és letörölte kardját. A boszorkány tetteiröl kontinens-szerte mendemondák terjengtek - nyugtalanító mendemondák. 
      - Jó néhány embert ismerek - mormolta -, akik egész kis vagyont fizetnének a nö fejéért. Nem kevés ellenséget szerzett magának, mielött felcsapott volna a Kitaszított szálláscsinálójának... És vajon ki az a Raginal, akit urául kiszemelt? 
      Alyr félrenézett. 
      - Ki tudná megmondani? Gro-Ugonban valósággal hemzsegnek Orwella fanatikus papjai, meg azok a megszállottak, akik Töle eredeztetik hatalmukat. A boszorkány csak választott közülük - vagy talán öt választották. Maholnap többet is megtudhatunk... 
      - Eddig világos - mondta Gorduin. - Bejutunk, levágjuk a lovagokat, megfékezzük Hella Riquillt meg a jövendöbelijét, és a te istened, a mágusról nem is szólva, roppant elégedett lesz. Most már csak azt áruld el, mit keresünk! 
      - Hogyan? - rezzent fel az elf. 
      - Kell lennie ott valaminek - sóhajtott Gorduin. - Valaminek, ami tisztátalan. Ami a Rettenet Asszonyának princípiumát, vagy annak egy részét hordozza. Valami ékszer. Egy drágakö - vagy egy égböl hullott kö, amilyen ez itt... - Kardja markolatára csapott. - Esetleg élölény. Orwella csupán ilyen formában képes behatolni világunkba az ösi Egyezmény megsértése nélkül. - Várt, töprengett. - Idö. Idö kell neki. Meglehet, rég mesterkedik már. Meglehet, csak erre az apróságra van szüksége, ahhoz, hogy keresztültörjön és testet öltsön. Nem kizárt, hogy eszköz a kezében maga a mágus is. Ha pedig így van... 
      - Ha így van - mondta nyugodtan az elf -, meghal, még mielött a hónap véget ér. Erröl az enyémek gondoskodnak. 
      Nem nevezi meg a patrónusát, gondolta a bárd keserűen. Elárul ezt-azt, de korántsem mindent, vagyis pusztán idöt akar nyerni; azt akarja, hogy ne legyen módunk visszakozni... Vajon hányszor kellene kihúznom a bajból, hogy igazán öszinte legyen? Nagyot nyelt, azután felállt. 
      - Takarékoskodj az eröddel! - intette csöndesen az elf. - Ki tudja, mit hoz a holnap? 
      Gorduin elhúzta a száját, vállára dobta köpenyét, és a lány keresésére indult. A domb túloldalán, a lovaknak rögtönzött karámtól tíz-tizenöt lépésnyire mécses égett, fénykörében a zarándok üldögélt, látszólag fohászába feledkezve. Amikor a bárd melléje ért, lassan felemelte, azután ingatni kezdte fejét - szemének az elsö pillanatokban csak a fehérje látszott, s fojtott hangon megszólalt: 
      - Az elf hazug. 
      Gorduin nem lassított léptein. 
      - Tudom. 
      - Őrizkedj töle! És a lánytól. 
      A bárd erre megtorpant, a pyarroni füléhez guggolt, úgy suttogta: 
      - Te pedig tölem örizkedj, rendben? Ha ki-ki sikerrel jár, nyugodtan alhatunk... 
      Micsoda társaság!, gondolta, miközben ismét nekiindult. Micsoda éjszaka! 
      
      A lány ébren várta a Hajlék homályában. Alighogy kattant a zár, lejjebb csavarta az örökégö lámpás lángját, és a kezét nyújtotta feléje. Volt valami különös a mosolyában, mintha sírni és nevetni szeretett volna egyidöben. 
      - Itt az ideje, hogy mi ketten öszintén beszéljünk - mondta, azután a szokott alapossággal csókolni kezdte Gorduint, s abba sem hagyta jó tíz percen át. Nyála édes volt, a szeme szomorú. 
      - Ocsmány dolgokat tudtál meg, ugye? 
      - Hogyne - suttogta a férfi. - A papról kiderült, hogy álruhás barbár, az elfröl, hogy álruhás gnóm, rólam, hogy voltaképp nö vagyok, ami pedig téged illet... 
      Eriel a szájára tapasztotta tenyerét, hozzáhajolt, hosszan, figyelmesen nézte. Gorduin ámulva fedezte fel, hogy szemében könnyek csillognak. Egyszerre beszélni kezdett. Szaggatottan, nehézkesen törtek elö belöle a szavak, látható eröfeszítéssel fékezte meg remegését. 
      - Nem akartam, hogy tudj róla, de most... Muszáj! Valamelyikük biztosan észrevette, és legkésöbb holnapután... mindenképpen elárulná... - Elmázolta könnyeit. - Ne kérdezz semmit, kérlek! Biztos voltam benne, hogy kihúzom, de valahogy... talán amiatt, amit tettünk... Éreztem, elkezdödik, de harcoltam ellene... Vártalak! Most azt akarom, hogy lásd... Hogy légy mellettem... utána, de legföképp közben. Nem maradhatok egyedül! Odakint... Ezek talán meg is ölnének, de te... Ugye nem... Ugye nem bántanál engem? 
      Vállait néma zokogás rázta, Gorduin kézfejére, nyakára forró könnycseppek hulltak. A lány keze az övén matatott, megkaparintotta, messzire hajította törét, azután a mellére borult, átölelte a nyakát, úgy szipogta: 
      - Tíz-egynéhány éve, odahaza Shadonban... még mielött apám odébbállt... egy este nök jöttek a házhoz... Felice szektájához tartoztak, de akkor máig nem tudtam erröl... Minket, gyerekeket anyám aludni küldött, és ránk parancsolt, hogy semmiképpen ne leskelödjünk... A vendégszobába gyűltek össze, még... még az öreget is elzavarták valahová. Aludni próbáltunk, de nekem... sehogy sem sikerült. Odalent tüzet gyújtottak: éreztem a füstölöszerek illatát, meg... meg azt a másikat - bár ne éreztem volna soha! Fogalmam sincs mi ütött belém, de egyszerre... lefelé indultam. átlopóztam a házon, ki a kertbe, a vendégszoba ablakáig... Vártam, hogy énekeljenek, de csak nem kezdtek neki... Pedig biztos voltam benne, hogy affélék ök is, mint anyám, és hogy jó pár hasznos trükköt... elleshetek tölük. álmomban sem gondoltam, hogy észrevehetnek, hiszen odakint vaksötét volt, koromsötét! Az ablakhoz osontam hát, és belestem - átkozott legyek mindörökre...! - Arcát a bárdéhoz szorította. - Jaj Tier... Ugye nem gyűlölsz meg? Ugye nem űzöl el magad mellöl? 
      - Miért üldöznélek el? 
      Eriel váratlanul összerázkódott, görcsösen szorította Gorduin kezét, és egészen más, majdhogynem élettelen hangon rebegte: 
      - Azt parancsolták, sose beszéljek róla... Hogy ha elkezdödik a változás, rejtözzek el, ha férfi van mellettem éppen, öljem meg... Az a nö... a legidösebb, aki észrevett, aki utánam küldte öket... sebet ejtett rajtam a kezével. Megízlelte a véremet, azután levetközött, és arra kényszerített, hogy nézzem! Anyámat hívtam, kiáltoztam, de hiába... És egyszerre... éreztem, hogy én is... hogy én is olyanná leszek... „Ezután mindig vadászni támad kedved, ha süt a hold!“ - mondták. „Mától fogva közénk tartozol!“ Adtak egy... egy szent szimbólumot is, de már másnap elhajítottam. Nem mertem szólni apámnak, anyámnak, sem bárki másnak... Azt mondták, megölnének érte... És azóta... azóta, kéthavonta egyszer... 
      Felsikoltott, oldalt vetette magát, mindkét kezét arcához kapta. Azután, mintha pusztító örület hatalmasodott volna el rajta, csapkodni kezdett maga körül. Egykettöre leverte a lámpást, mely elhalványult de nem hunyt ki teljesen. Gorduin utána kapott a rájuk hullt félhomályban, Eriel azonban kisiklott az ujjai közül, a Hajlék legtávolabbi sarkába hátrált, s elkerekedett szemmel meredte rá. 
      - Ne bánts! - könyörgött. - Ne... 
      Feje lekókadt. Kapkodva szedte a levegöt, azután hirtelen elcsendesedett, és felpillantott. Tekintetében két fénybogár táncolt most, két izzó zsarátnok. Gorduin önkéntelenül hátralépett. Tudta amit tudott Felice szolgálóiról, de azt remélte, Eriel valóban különb tolvajnak, mint ragadozónak. Várt. Figyelte a ruháitól megszabaduló lányt, tekintete végigsiklott törékenynek tetszö, fiús alakján - azután pedig, hogy a változás elkezdödött, elfordult, hogy egy darabig ne kelljen látnia. Köpenyét a lámpásra borította. A homály méginkább elmélyült, a körvonalak jótékonyan elmosódtak; a prémekkel kibélelt Hajlék csaknem teljes sötétségbe borult, mintha az izzó macskaszemek is kihunytak volna. Csend volt, tökéletes, vérfagyasztó csend. Gorduin beletörödö sóhajal végignyúlt az ágyon, a kulacs után tapogatódzott, azután váratlanul valami puhát, valami elevent ért a keze - egy lapos fej keményen hozzá dörgölödzött, a dorombolás az egész üreget betöltötte... ö csak várt, egyetlen hirtelen mozdulatot sem tett, hagyta, hogy a doromboló nagyvad melléje szökkenjen, hogy elhelyezkedjék az oldalán. Ujjait az izmos nyak dús szörzetébe fúrta, halkan, megnyugtatóan a nevén szólította a lányt, baljával tapogatódzott csak tovább, ám mire meglelte a szíverösítöt, rádöbbent, nincs már szüksége rá. 
      Oldalán idövel abbamaradt a fészkelödés: Eriel, a hiúz elszunnyadt, s valószínűleg aludt egy keveset ö is, mert mire újból kinyitotta szemét, a fekhely mellett, újból égett a lámpás, a lány pedig ember volt megint: bátortalanul rámosolygott, azután szeretni kezdte, a kezével, a szájával; lassú lüktetéssel, hálásan eggyé vált vele, majd boldog mosollyal merült ismét álomba mellette. Gorduin várt még egy darabig, azután lélekben vállat vont: lesz ami lesz, pihenni fog, akár tetszik a macskafélék kegyetlen istennöjének, akár nem. Közelebb húzódott a lányhoz, lehunyta szemét. És csak tessék-lássék örizkedett. 
      
N E G Y E D I K  R É S Z 
      
      Kilenc napba telt, mire a Gra-Tinol lábához értek. Kilenc napon át küszködtek, kilenc éjszakát töltöttek sárban - mert a fényvihart követö harmadik nap hajnalán megeredt az esö, és úgy zuhogott, mintha abba se akarná hagyni többé... Valamennyi ruhadarab ronggyá ázott, mert az El Hamedböl való pár vég viaszosvászonnal inkább felszerelésüket óvták. Alkonyat után, bár a höség alig enyhült, vacogtak mindannyian. A felázott föld a világosság óráiban miazmás párát lehelt, néhányszor feltámadt a szél is, majd egykettöre orkánná vadult, arcukba vágta a felragadott bűzlö permetet. A harmadik nap délutánján névtelen mocsár állta útjukat - két napon át bolyongtak sárgás ködében. Minden lépéssel életüket kockáztatták, minden pillanatban elnyeléssel fenyegette öket a láp: útjuk legkomiszabb idöszaka volt ez. Ismét eluralkodott a levertség, a hallgatás csak nagynéha tört meg, de a beszéd nem enyhített a négyük közti feszültségen. Gorduin figyelmét nem kerülték el a csípös megjegyzések, amelyekkel Alyr Molluhot bosszantotta, a pyarroni azonban mindvégig adós maradt a felelettel. Eriel szintén nem vesztegette a szót, csupán annyit közölt már a kezdet kezdetén, hogy ö bizony senkinek nem vet kötelet, ha arra kerül a sor. 
      Könnyű neki, gondolta a bárd. Ha igaz, hogy a macskaféléknek kilenc életük van, nem veszíthet túl sokat... Az út során négyszer támadtak rájuk élöhalottak. Egyszer, Alyr figyelmetlensége folytán, kézitusára is sor került, s az egyik tetem karmával végigszántott a lány bal vállán. S noha a küzdelem elfújta a fásultságot, noha a következö nap valamivel gyorsabban telt az addigiaknál, a legkomiszabb pillanatok csak ezután következtek: a sebesült ereje rohamosan fogyott. Enyhe sebláz, közölte a pyarroni, és átkötözte a karmolást. 
      A negyedik nap éjjelén Eriel láza mégis magasba szökött. Gorduin, aki immár nem érezte szükségét a titkolódzásnak, társai szeme láttára nyitotta meg a Hajlékot, cipelte fekhelyére a lányt, aki önkívületben hánykolódott egész éjjel, olyan hevesen, hogy a bárd olykor komolyan aggódott az életéért. Az ötödik napon egy tapodtat sem haladtak. A lázrohamok szüneteiben, mikor tudata kitisztult, Eriel éjsötét, fáradt szemeit Gorduinra emelte, követte tekintetével a férfi minden mozdulatát. Ne menj!, esdekelt a pillantás. Szükségem van rád...! 
      Aztán megint kínkeserves órák jöttek, s mert mit sem csitult a zivatar, odabent tanyáztak valamennyien. A Hajlék fedelén vigasztalanul dobolt az esö, a zarándok hortyogott, Alyr nyitott szemmel meredt a homályba, a bárd pedig tartotta, s ha kellett, bátorítón megszorította a kimerülten ziháló lány kezét. Eriel néha suttogott, s ilyenkor Gorduin nagyon figyelt, hátha valami fontosat tudhat meg - a suttogás azonban többnyire összefüggéstelen maradt, egyszer-egyszer bukkantak csak a felszínre eltemetett emlékek; Eriel hevesen vitázott valakivel, felült, rekedten kacagott, aztán erötlenül hanyatlott vissza a párnáira. Az újabb roham csak hajnaltájt csillapult: a lány nyomban mély, álomtalan álomba merült. Gorduin nagyot sóhajtott, azután nekiindult, hogy szót váltson a nekromantával. 
      Az ég változatlanul szürke volt, az esö azonban elállt; Alyr a Hajlék lejáratától pár lépésre élesztgette a gonddal kiszárított gallyakból rakott tüzet. Néha felpillantott, s lángmarta pengéjű törével egy bizonytalan eredetű csontdarabot farigcsált. A bárd léptei hallatán összerezzent, a homlokát ráncolta: földbe szúrt botja halványzölden felderengett, majd kihunyt. 
      - A lány? 
      A bárd beszámolt a fejleményekröl. Az elf kurtán biccentett, azután két apró gyökeret kotort elö feneketlen iszákjai egyikéböl. Felemelte bal kezét, ujjait elhúzta az arca elött, s úgy tett, mint aki szimatol: gyógyító pára. Gorduin megköszönte, azután elöszedte mindeddig gonddal óvott, jobb idökre tartogatott lantját, s hangolásba fogott. Mikor visszatért a Hajlékba a lány aludt még. Arcán lázrózsák égtek, szíve szaporán, egyenetlenül vert, bal karján különös csík sötétlett - sebesült vállától egészen a csuklóig ért... Az ilanori lecsavarta a lámpás lángját, feltornyozott néhány vánkost, azután a füstölö tálkájába dobta a nekromantától kapott gyökereket. Illatukról felismerte öket, és halványan elmosolyodott. Infidus galveni, a ritka Felcsercsarab, minden kuruzsló, javasember és udvari orvos álma! Az elfnek ugyancsak drága a beteg élete... 
      Erielt kedvelte volna meg ennyire? Aligha. A tolvajra van szüksége, aki képes megmászni az Orwella-szentély kapubástyájának falát! A barnásvörös gyökérdarabok lassan felizzottak, éles fényt és átható illatot árasztottak. Gorduin félretette a lámpást, ám az még így is elég világosságot adott ahhoz, hogy láthassa a lány elgyötört profilját. Várt pár percet, azután megpengette a húrokat: az egyszerű dallam, akár a füst, egykettöre betöltötte a helyiséget. Eriel halkan felnyögött, mintha valami láthatatlan ellenféllel küzdene; két szeme alatt veríték csillogott. Gorduin gondolt egyet, szivart keresett, elmélyülten nézegette, azután a gyökérparázshoz érintve meggyújtotta. 
      A Felcsercsarab illata a dohány kesernyés aromájával keveredett, a füst egyre sűrűbb lett a Hajlékban. Sűrű volt, de nem fojtogató, hisz a fedél nem zárt légmentesen, s ahogy ezt az eszébe idézte, a bárd ráébredt, nem vesztegetheti az idöt: az értékes pára egy fertályóra alatt biztosan elillan. Megint kézbe vette a lantot, s tovább játszott. A hangok egymásba olvadtak, finom szövedéket alkottak, maguk is parázslani látszottak. Gorduin szabadjára engedte teremtö ösztöneit, befelé fordult, kutakodni kezdett emlékezete kacattárában... 
      Tüstént megjelent elötte az a ködülte északi völgy, nem messze Erentöl, ahol Gerum a gyógyítás dalaira tanította. Igaz ami igaz, akkoriban sokkal inkább foglalkoztatták képzeletét a másféle dalok: azok, amelyek hatalmat adnak az állatok és az emberek felett; azok, amelyekkel gyönyörködtetni, bájolni, vadítani, irányítani vagy épp parancsolni lehet... 
      Az azóta eltelt évek során persze kiszeretett belölük, ahogyan a legszilajabb szeretöre is ráun egyszer az ember - s most, hogy a dalból szött gyógyító fátyol lassanként aláereszkedett, most volt csak igazán hálás az öregnek, amiért az hajthatatlan maradt, s fejébe verte a valóban hasznos melódiák egész sorát. A szivar csonkig égett, mire befejezte a dalt. A vége felé - csak úgy, a maga örömére - dúdolt is hozzá egy kicsit. 
      A Hajlékból kiszellözött a füst, a lány elcsendesedve, egyenletesen lélegezve szunnyadt tovább. Bal karján halványulóban volt a vonás: a seb felé húzódott vissza, hogy ismét eggyé váljon vele, azután elenyésszen. Gorduin a falnak támasztotta lantját, melléje kuporodott, s elégedett mosollyal lehúnyta szemét. Másnapra a lány láza alábbhagyott. Hamarosan ereje is visszatért, s a rákövetkezö este - noha az esö ismét zuhogott - kitessékelte a társaságot Hajlékából. Egyedül a bárddal tett kivételt. 
      A kilencedik nap végére hatalmasan, ösi fenségében magasodott fölébük a hegy. A haragoszöld növényzet itt ritkásabb volt, azt a benyomást erösítette a szemlélöben, hogy a Tinolok legkisebbike körül pusztító tájfun tombolt nemrég. Az esö elállt, élénk szél söpörte tisztára az eget, a meggyötört tájon elömlött az alkonyi fény. Számos jel utalt arra, hogy a szentélyben valamiféle tevékenység folyik, az érkezök ízlésének túlontúl lázas tevékenység... A vadont itt is, ott is irtások szabdalták, sárkánylánggal végigperzselt had maradványai gyanánt meredeztek a tuskók, mindenfelöl széles csapások vezettek a hegycsúcs irányába, ahol a sziklatemplom sötétlett. 
      Túlnan, a messzeség kék ködében más ormok, más építmények - ám ez itt óriásibb, fenyegetöbb volt valamennyinél. Valóságos erödítmény, az Orwella akaratából emelt csúfságok legcsúfabbika, roppant falak, sokszögű bástyák, szarvakként meredezö tornyok együttese; sárga, mint a kránkö, mint a tűzö napon szikkadt csont. A repedésekben tenyészö hamuszürke moha dögletes bűze messze szállt a széllel. Gorduin intett a lánynak, átvette töle a mágus kicsiny látcsövét. S lám: a szentély mellvédje mögött, a bástyákon, a tornyokban alakokat pillantott meg. A páncélok, pengék az alábukó nap vörös tüzében égtek. A bárd az örök ismétlödö kiáltásra fülelt, s a gro-ugoni felsö nyelvjárást felismervén méginkább elkomorodott. Hiába no: egy dorani - ha ráadásul elf is - szinte sosem téved. A Kard Testvériségének lovagjai, s mindjárt ennyien...! Leeresztette a látcsövet, és Molluhra sandított. A zarándokról lerítt a lázas izgalom, mohón szemlélte Orwella híveinek fészkét, mintha sosem látott volna szebbet, ígéretesebbet életében. Szemeiben különös derengés, az alkonyfény tükrözödése, esetleg valami más... Mihelyt azonban észrevette, hogy Gorduin öt figyeli, eröt vett magán, s vállat vont. 
      - Talán, gondolom, megérkeztünk volna - mondta széles mosollyal, kivillantva tekintélyt parancsoló fogsorát. - Holnap ilyentájt már hazafelé tartunk. ámbátor lehet, hogy kedvem támad átkutatni az egész szentélyt! - Eriel hitetlenkedö pillantására sietve hozzáfűzte:
       - Természetesen csak a tudásszomj vezérel. Célom, hogy minél több érdekességröl számolhassak be Pyarronban. Talán még könyvet is írok az utunkról - már ha nincs különösebb kifogásotok ellene... Gondolom tudjátok: nagyon, de nagyon kevesen jutottak el élve idáig. S még kevesebben tértek vissza ép börrel, ugyebár... - Mi sem fogunk - szólt rekedten Gorduin -, ha azok, akik áldozatok, imák és bűbájosságok helyett fegyverrel szolgálják a Rettenet Asszonyát, reggelig el nem hagyják örhelyüket. 
      - A... a Testvériségre gondolsz? - érdeklödött a nagydarab figura. - Csak nem tartasz tölük? Ez nem vall rád. Hiszen... 
      - Tudod - mosolygott a bárd, figyelmen kívül hagyva a kétes értékű bókot -, csak azt nem értem, miért nem gondolt erre a mi bölcs mágusunk. Épp ezt az apró akadályt ne látta volna elöre? Vagy az a pár tucat lovag túlságosan jól elrejtözött elöle a csillagok közt? 
      A pyarroni összerázkódott, mintha végigvertek volna rajta. Szemében megint kigyúlt az a különös fény, úgy sziszegte: 
      - A mágus tekintete elöl senki nem rejtözhet el, Gorduin uram! Mindenre gondolt, mindent megtervezett, nem okoz csalódást neked, elhiheted! - Elfordult, s mikor újból megszólalt, hangjában nem érzödött indulat. 
      - Talán, gondolom várnunk kell egy kicsit. A lovagok a szertartás megkezdése elött kénytelenek lesznek elhagyni a terepet: az oltárnál csak beavatottak lehetnek jelen. Ha mindannyian tesszük, amit tennünk kell, sikerrel járhatunk! 
      Gorduin megvonta a vállát, Alyrra nézett, majd minden lelkesedés nélkül bólintott. Aggasztotta az a dolog az oltárral. Elvégre egyikük sem beavatott... Eriel, aki eddig némán fürkészte a környéket, s csak fél füllel hallgatta a párbeszédet, most egy tisztásra mutatott, mely a csapásoktól távol, a hegy keleti oldalán szürkéllett, láthatólag idötlen idök óta. Közepén roppant kötömb hevert - ilyen távolságból mord házörzöre emlékeztetett, melyet a vadon növényei - ök tudták, miért - nagy ívben elkerültek. Jó ideig méregették a kiszemelt táborhelyet. 
      A bárd ismét a látcsöhöz folyamodott, s noha az árnyak ekkorra ugyancsak elmélyültek, segítségével rajzolatokat fedezett fel a kövön. Rúnák maradványai lehetnek - márpedig Orwella követöinek egyetlen csoportja sem használt soha rúnaírást... ök négyen mégis végtelen elövigyázatossággal közelítettek a tisztáshoz, s felváltva örködtek hajnalig. Hogy mind élök, mind holtak számára láthatatlanok, a pyarroni tudta csak - és ö hallgatott. 
      
      Napkelte elött egy órával Gorduin éberen kuporgott rögtönzött leshelyén. Egy darabig a derengö keleti horizontot figyelte, szippantott egyet-egyet az elmúlás bűzével terhes levegöböl, azután lehúzta kesztyűjét, megmozgatta ujjait, és munkához látott. Tartalék pokrócainak széthajtogatásakor két vaskos, nyolcszögletű acélcsö került elö - tíz-tíz hüvelyk hosszúak voltak, és rátét nélkül is pontosan egymásba illeszkedtek. A bárd belefújt az így kapott, immár goblinmagasságú csöbe, mely lehetett volna akár szerzetesi vándorbot is - de hát nem volt az. 
      Egyik végére különös, sárkányfejet formázó csappantyúval ellátott zárszerkezetet erösített, elmozdított egy emeltyűt, s a halk kattanásra böszen elmosolyodott. Legutoljára a körisfa válltámasz került a helyére. A sárkány az égre bámult, a veretek tompán csillogtak: Talman, az e világban oly ritka tűzfegyverek készítöje művészi hajlamokkal megáldott férfiú volt, kínosan ügyelt a részletekre. Akárkit persze nem szolgált ki - némelyek egy életen át hiába várták, hogy megnyissa elöttük műhelye kapuját... 
      Gorduin, sanyarú sorsát ismerve, nem kárhoztatta elövigyázatosságáért. Talman nagyapja, apja és bátyja egyaránt a fegyverkovácsok istenének papja volt - kasztjuk ösi kiváltságaival élve tervezték, alkották meg a kránkö, szén és kén vegyülékével működö mordályokat, holdfordulónként egyet-egyet. Hajdanán koronás fök, harcos-királyok versengtek értük, hisz a fegyver zajosan bár, de jókora távolságból ölt, esélyt adva használójának az amúgy megközelíthetetlen varázstudók ellen. 
      Az ifjú szakember hamar megtanulta, hogy minden darab - akár a lövedéket kiröpítö fekete örlemény - aranyat ér, hogy megbízhatóságán, gyorsaságán csaták, hadjáratok, egész országok sorsa fordulhat meg - s mert hatékonyan kívánta szolgálni Gilront, újításokra határozta el magát. Két-, három- és négycsövű modelleket készített; botnak, pálcának látszó puskákat tehetös polgárok, kereskedök részére; szeretöit a világ álnokságára figyelmeztette, és tenyérbe simuló, apró pisztolyokkal ajándékozta meg. Végezetül olyan eszköz tervezésébe fogott, amely néhány pillanat alatt ólomgolyóbisok százait zúdíthatta volna az ellenségre, s még a Kráni Tizenhárom figyelmét is felkeltette - megpecsételve Talmannak és családjának sorsát. Házát tulajdon kasztjának bérencei gyújtották fel, fiatal felesége, két lánya, egész vagyona odaveszett, segítségükre sietö apját és bátyját orgyilkosok golyói terítették le. 
      Őt magát elszánt megrendelöinek maroknyi csoportja menekítette el pokoli küzdelemben. A bárd vezetésével északkeletnek tartottak. A Doardon-hegység lábainál bevárták, s mind egy szálig levágták üldözöiket: Talman, aki mindvégig a halált kereste, szétzúzott bal térddel, mély fejsebbel került ki a kavarodásból... Társai hordágyat rögtönöztek számára, úgy folytatták útjukat a havasok közt. Gorduin emlékezetébe valósággal beleégett a holtsápadt, vézna férfi képe: világtalanná lett bal szemével az égre mered, kezei a saroglya rúdját markolják, azután, ahogy öntudata felpislákol, ökölbe szorulnak újra és újra... Három hét múltán értek célhoz, pihentek meg a csúcsok árnyékában megbúvó kolostor falai közt. Itt, a kontinens különbözö részeiböl összeverödött, különféle okok miatt rejtözö menekültek fellegvárában várták be a tavaszt, s mire beköszöntött, a puskaműves sebei úgy-ahogy behegedtek. Botjára támaszkodva olykor-olykor az udvaron is megjelent, s mielött a bárd és társai megint felkerekedtek, még láthatták: Tarinból számľzött törpék segítségével új műhely berendezésébe fog. Ekkorra leszámolt már istenével, söt, mintha fogadalmat tett volna, hogy ezután az ösi törvények megszegésében leli örömét: szolgálatára állt mindazoknak, akiket arra érdemesnek ítélt. Márpedig legalább olyan kitűnö volt emberismerönek, amilyen mesternek, művésznek. 
      Gorduint - okkal vagy ok nélkül - különösképp szívelte. Most, a Gra-Tinolra nézö búvóhely ponyvája alatt, a bárd gonddal megtöltötte, felporozta, azután ismét pokrócba kötözte a puskát, nehogy a csappantyúra meg a zárszerkezetre harmat szálljon. Felemelte fejét - az ormon túli szürkeség fémes árnyalatot kapott, a keleti lejtöket már napfény fürösztötte, s a szentély, mintha csak jelre várt volna, megszólalt, messzehangzó vijjogással köszöntötte a reggelt... Gorduin meglapult, figyelt. A tornyok, bástyák gyűrűjéböl fekete árnyak, óriás, kitárt szárnyú pteropták emelkedtek fel, néhány percen át falkában köröztek az építmény körül, azután nekiindultak északkelet, a messzi Gro-Ugon felé; rikoltozásuk messze szállt az élénkülö széllel, sértette a bárd érzékeny fülét. Azt latolgatta, milyen képet vágnának a hátukon szorongók, ha valami csoda folytán megpillantanák öt idelent, a hajdanvolt Hatalmasok rúnáival telirótt kö mögött... A templomba visszatérni aligha mernének: a falak közt Orwella papjain, néhány varázstudón és fegyverbíró tanoncon kívül egy léleknek sem lehet maradása. A mai nap, a mai éjszaka az ö idejük - az övék, no meg a Rettenet Asszonyáé, aki a kyr mágusokkal vívott utolsó ütközetben sorsára hagyta porból vétetett testét és saját síkjára távozott, hogy ideje kiteltével - s fondorlat árán, ha kell - visszatérjen... 
      A roppant fajzatok távolodtak, majd el is tűntek a csúcsok közt gomolygó köd függönyén túl. Gorduin a köre könyökölt, jobb karja hajlatába támasztotta a látcsövet, ám öröket ezúttal hiába keresett odafent. Felegyenesedett, tett pár lépést, hogy lábaiból kiálljon a zsibbadás, azután vállára dobta a fegyvert, s a közelben elhelyezett Hajlékhoz baktatott. Alyr és a pyarroni ébren voltak már, de ezt csak tartásuk, ajak- és arcizmaik egy-egy rezdülése árulta el: böszen meditáltak mindketten. A bárd leguggolt, megkopogtatta a lány búvóhelyének fedelét. 
      - Eriel... 
      - Egy szót se - hallatszott odabentröl rekedten. - Kitalálom: indulás... 
      
      Miközben a társaság a vadon réges-rég elhagyott tisztásán tábort vert, pihenöhelyet keresett a Kígyó is. Nyugalmat eröltetett magára, s meghúzódott a fák között. Az elmúlt napok öt is halálosan meggyötörték: csak kivételes fizikumának köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. A dzsungel, az esö és az egyedüllét kis híján megörjítette; napok óta beszélt magában félhangosan. Fura kábulatban, makacsul követte Gorduinékat. A valóság, s lidérces álmai világa összemosódott elötte, legjózanabb pillanataiban is e két szféra pengevékony mezsgyéjén egyensúlyozott. Eleinte Abaszisz ködülte erdeibe képzelte magát, hangosan szidta útitársait, szívtelenséggel és fennhéjázással vádolta öket. A vadon fái - akárcsak ott messze, ifjúságának éveiben - most sem adták tanújelét részvétüknek. Néha, mikor majdnem lefordult lováról, egy-egy régi cimboráját hívta segítségül, mígnem egyszer belévillant, kinek a nevét suttogja már órák óta, és elborzadt. Az az alak tíz év óta nem segíthet sem neki, sem másnak - ami azt illeti akkor sem igen jeleskedett embertárai megsegítésében, mikor még módjában állt a jótékonykodás. 
      A Kígyó eztán csak abban reménykedett, hogy a fickó árnya nem hallotta könyörgését, s nem bukkan fel, hogy benyújtsa a számlát... A rettegés nagy szolgálatot tett neki: pár órára felszította benne az értelem tüzét. Az esö egyhangú dobolása ezután azt a képzetet ültette belé, hogy orkokra vadászik megint Gro-Ugon gyepűin. Ni, hogy futnak az ocsmány vadak! Hogy verik dobosaik a riadót! Ilyenkor harsányat kiáltott, s üvöltve, kardjával csapkodva ösztökélte vágtára lovát, egyenest a képzeletbeli kunyhók közé - a felszálló pára ilyenkor füstnek rémlett, s ez újabb szitkokra adott okot: azok az átkozottak várhattak volna a falu felgyújtásával, legalább addig, míg kiér! Lova az ingoványba veszett - mikor beleugratott, a Kígyó még mindig úgy hitte, a toroni pagonyok egyikében jár. Az állat halála lesújtotta. órákig gubbasztott mozdulatlanul a zsombékok egyikén, s eközben megelevenedtek, holmi színjáték képei gyanánt sorjáztak elötte emlékei. általa meggyilkolt emberek és más teremtmények tucatjai jöttek véresen, s egyenest örá mutattak. Némelyeken csak kacagott, egyesek láttán azonban irtózatos rémület uralkodott el rajta, zsigereibe markolt, végül már öklendezett az iszonyattól; nem hagyta nyugodni a tudat, hogy hasonlóképpen végezhette volna ö is... 
      Ígért, fogadkozott, utóbb fenyegetésekkel igyekezett elűzni a fantomokat, ám azok kitartottak mellette, míg álomba nem merült - söt, azután is. A következö éjszakán dacolva a felfedeztetés veszélyével, tüzet gyújtott, evett egy keveset, reggel pedig sajgó tagokkal ébredezve a vigasztalanul zuhogó esöben újból, immár másodjára imádkozott Uwelhez. Kérte a Bosszúállás Atyját, segítse tervének végrehajtásában, s örizze meg elméjének épségét - azután rádöbbent, hogy mivel fattyú lányának birodalmában jár, fohásza alighanem hiábavaló. Nagy volt a kísértes, hogy Orwellához forduljon, ettöl azonban visszariadt, megszakította a szertartást, és gyorsan odébbállt. Napja ennek dacára eseménytelen maradt, s az egyhangúság napszálltára újból éreztetni kezdte hatását. Böszen vitába szállt El Hamed vezírével: az északi lány az övé, senki másé, fegyverrel szerezte a kiontott vér ösi jogán, amelyet még egy nagyúr se vonhat kétségbe! De Malik - a szél - csak nevetett, gonoszabbul, mint annakidején, s Karina szeme is kajánul csillogott. Vagy nem is egy szeme van annak a cafkának? Nem, nem egy pár ez, hanem három, söt talán négy... Ezen már el kellett töprengenie. Ráadásul határozottan emlékezett, hogy Karina szeme kék, mint az öszi ég, nem pedig izzó vörös, mint emezeké! Homlokráncolva figyelt. Hát persze! Nem az asszony közeledik, hanem... hanem azok négyen, akik ott a háborgó Quiron-tengeren jussukat követelték a zsákmányból! A fajankók! Szembefordult velük, és kivonta kardját. Az alakok némán, parázsló tekintettel nyomultak mind közelebb. Fura... Mintha akkoriban nem viseltek volna rozsdás láncinget. És mire vélje, hogy handzsárjukat csatabárdra cserélték...? 
      - Egyszer már megöltelek titeket! - kiáltotta. - Hogyan jöttetek vissza a tenger fenekéröl? Azt hiszitek, megrémülök, amiért épp itt, és épp a Halál Havában toppantok elém? - Azzal máris ugrott, pengéje villámként sújtott a közeledök egyikére. Csont reccsent, savós sziszegése pár pillanatra elnyomta az esö egyhangú surrogását. 
      - Csakhogy megint nektek kell halnotok! Végzek veletek, százszor, ezerszer ha kell, és ha megint elömásztok... Na mi az, már nem is válaszoltok egy régi barátnak? A talpon maradt három élöhalott néma maradt. Némák voltak, akár a sír, melynek nyugalma sosem adatott meg nekik; csatabárdjuk megemelkedett, de csak a levegöt kaszálta: a dzsad remek vívó volt, s tébolya még a szokottnál is fürgébbé, leleményesebbé tette, ráadásul emberfeletti eröt kölcsönzött neki. Éles gúnykacajjal kitért, újból támadott, könyörtelenül kaszabolta a lomhán moccanó, csontsovány alakokat. Jó ideig abba sem hagyta, s mert az egyik levágott koponyában csak nem hunyt ki az izzás, felemelte, és irgalmatlanul megrázta. 
      - Most más elég volt, ugye? - firtatta. - Zálogul, jó Ringrolom, nálam marad a fejed. Végre hasznossá teheted magad... Világítasz majd a sötétben. Mert ahová én megyek, nagy lesz a sötét, meglásd! 
      A szétszórt csontokat hamarosan elnyelte a süppedékes föld, ám a Kígyó még ezután is beszélt támadóihoz, keményen megfeddte öket, amiért portyázásban betöltött szerepük jelentöségét eltúlozták. Másnap, egy józanabb pillanatban persze megdöbbentette és undorította a fej, meg is szabadult töle - múltja elöl azonban nem menekülhetett ilyen könnyen. Egy nap végre elállt az esö, s az éggel együtt a Kígyó tudata is kitisztult valamelyest. Most, az új nap hajnalán ott kuporgott a fák közt, úgy figyelte a társaság készülödését. Követi öket! Nem tervezgetett, nem gondolkodott, ereje legjavát a döntö pillanatokra tartogatta. Érezte, ha idáig eljutott, senki és semmi nem állhat az útjába többé. 
      
      Gorduin a lány derekára hurkolta a kötelet, azután hátralépett és feltekintett. A kapubástya nyugati oldalán is dúsan tenyészett a sötétlö moha; látnivaló volt, Erielnek jócskán lesz gondja miatta. Innét, a fal tövéböl a mellvéd éppoly távolinak és elérhetetlennek tűnt, mint a nap vagy a holdak; a kötömbök felszínét alig-alig kezdte ki az idö, az illesztések nem emberkéz munkájára vallottak, keskeny forradások gyanánt hálózták a csontszín felületet. 
      - Menni fog? - kérdezte rekedten a pyarroni, a lány azonban nem fordult feléje, néma maradt; ujjai egyenetlenségeket kerestek, fényes haját összeborzolta a szél. 
      A bárd félrebillentett fejjel gyönyörködött benne - milyen fiatal, milyen dacos, és hogy érti a mesterségét! Bár feszülten figyelt, nem sikerült elkapnia a pillanatot, amikor Eriel lendületet vett s nekirugaszkodott: egyszerre jó két öllel feljebb termett, onnét tekintett le rájuk halványan mosolyogva. Balja a mohapárnák közt újabb világos foltra lelt, ujjai karmokká görbültek, horogként akaszkodtak a köbe - Gorduin pontosan tudta, hogy az efféle mutatványoknak kedvezö esetben is tíz-tizenkét esztendei gyakorlás az ára -, testsúlyát bal lábára helyezte, rúgózott, azután feljebb tornászta magát. A tempó percröl percre gyorsult. A lány félúton tartott csak szünetet, mozdulatlanná dermedt, mint a sziklán sütkérezö gyík, a fülét hegyezte, majd intett. Alyr szájának bal sarka felfelé görbült, szorítása azonban mit sem enyhült az unikornis-szarvat formázó boton. 
      - Megteszi - suttogta Molluh. - Bármi legyek, ha meg nem teszi! 
      Eriel hüvelykröl hüvelykre feljebb kapaszkodott. A szél ott örvénylett körülötte, úgy suttogott az élet, de föként a halál dolgairól... A mohapárnák förtelmes bűzét nem is érezte már. Egymaga volt, ahogyan hasonló alkalmakkor mindig, egyedül a bércek magasában. Ha jobbra nézett, a Tinolok vonulatára, kopár platókra, mély szurdokokra látott, balfelöl az Elátkozott Vidék vadonjának keleti nyúlványa zöldellt. Az alacsonyan járó felhök alatt köd szitált, apró cseppekkel szórta be a lány égö arcát. Tartott töle, hogy a nedvességtöl kesztyűi elnehezülnek, lerángatta hát öket a fogaival, és hagyta, hogy aláhulljanak - ha itt végez, vehet egy új párat. Netán kettöt... 
      Jobbjával kitapogatta a mellvédet, majd mindkét kézzel fogást keresett rajta, s felhúzódzkodott. átdobta magát a párkányon, nesztelenül futásnak eredt a gyilokjáró hosszában, amerre ösztöne, ez az ösöktöl rámaradt, kifinomult műszer vezette. A sors szeszélye folytán - nem elöször - ennek köszönhette az életét is: megérezte az egyik oldalsó járatból elöbukkanó alak jelenlétét, mielött megpillanthatta volna. A kétélű, egyenes kard lecsapott, de nem ért célt: hegye kék szikrákat hányva vásott el a falon. A szürkekámzsás figura egyetlen hang nélkül ismét nekihuzakodott, a lány azonban megint kitért, s egy gyors, balkezes vágással végighasított támadója mellén. A köntös kétfelé esett, alóla elötűnt a csillogó fém... Eriel balra ugrott, azután talpra szökkent és fújt, a fickót azonban sem gyorsasága, sem arckifejezése nem hatotta meg - továbbra sem kiáltott, felemelt karddal szembe fordult vele, s feléje lépett közömbösen, mint akit a megszokás mozdít; kétséget sem hagyott szándéka felöl. Fellépése megtette a magáét: ahogy közeledett, a lány ajka remegni kezdett, jobbjából kifordult, a padlóra hullt a tör. Lassan térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, szemmel láthatólag megadta magát sorsának. Vállait néma zokogás rázta, majd - érezvén a köntös, a penge szelét - baljával a férfi védtelen torkába hajította a második tört. A kámzsás megtorpant. Kardja a mennyezetnek csapódott, jókorát csendült, talán ketté is tört; Eriel nem figyelte, hová esik. Támadója meglepettnek tűnt. Tétován a nyakához nyúlt, azután, mintha láthatatlan ököl csapása érte volna, megingott és végigterült a kövön. Ajkát egész idö alatt egyetlen hang sem hagyta el. 
      - Ezt megbeszéltük, ugye...? - zihálta a lány féltérdre emelkedve. A bárdra gondolt, aki nálánál sokkal elegánsabban intézi az efféle nézeteltéréseket, és halványan, kimerülten elmosolyodott. Az ám, a bárd! A legközelebbi réshez lopódzott, szemügyre vette a mellvéd fölé hajló vízköpöt. Durván kifaragott, ódon förtelem volt három acsargó pofájú fejjel, vaskos, kurta lábakkal - a célnak épp megfelelö. Ráerösítette, két helyen is megcsomózta a magával cipelt kötelet, s nyomban leengedte társainak: ha idefent ekkora a forgalom, talán el se jut a kapuig, hogy saját kezűleg engedje be öket... Visszaszerezte, tessék-lássék megtisztogatta keskeny pengéjű törét. Méregette egy darabig a felhasított, vérrel pettyezett szürke köntöst is, azután megrázta a fejét, s nekiiramodott megint. Eztán minden fordulónál hallgatózott egy sort, ám a kapubástya nem tartogatott számára újabb meglepetést. A délre nézö nyílásokkal szemközt lándzsák alkotta paliszádot fedezett fel, s nem állta meg, hogy bele ne tekintsen az egyik fegyver makulátlan pengéjének tükrébe. Résnyire szűkült szemek, szélcsípte, zordon arc: egy ragadozó arca. Nem rossz, határozottan nem! Szelíd elégtétellel kerülte ki a kalandozóknak szánt csapdát. Lefelé indult a se vége, se hossza csigalépcsön: remélte, híres szerencséje kitart, míg a végére ér. A lánckamrában lelt emeltyűk alaposan próbára tették erejét - egyiket-másikat nyilván a Végítéletre tartogatták, arra a napra, amikor az ég tüzet fog, a két hold a Zeniten ütközik, azután lehull... Hogy mégis boldogult velük, azt biztató jelként értékelte, a csörlö recsegése ellenben balsejtelmekkel töltötte el: egész testében megborzongott. Ha viszont idönek elötte mutatkozik az elöcsarnokban... Visszhangzó csattanás. Felkapta a fejét, a falhoz lapult, úgy figyelte a fáklyák röt fényében odakint imbolygó árnyakat. Pár pillanat múltán valaki a kamrába lépett - kivont kardján apró lángvirágok. Eriel tisztán látta vállas alakját, a jóféle gro-ugoni posztóköpenyt éktelenítö címert; visszafojtotta hát lélegzetét, hunyorgott, nehogy szemének villanása az árulója legyen, és várt. 
      - Az a pokolbeli nö! - hangzott odakintröl. - Az akaratával olykor megmozdít ezt-azt. Szórakozik. A csörlön húzott egyet megint. 
      - Mintha nem bízna bennünk eléggé - tódította az emeltyűket bámuló lovag. - Pedig az akarat hatalma olykor édeskevés, akadnak helyzetek, mikor nem dönthet más, csak a kard meg a kar... - Hátralépett. - Gyerünk innét! Minél távolabb kerülünk az oltártól, annál könnyebben lélegzem. Folytassuk odafent! 
      A lépések eltávolodtak, Eriel azonban várt még. Várt jó néhány percen át, azután ismét az emeltyűhöz lopódzott és bezárta a kaput - ha a többieknek ennyi idö sem volt elég, jobb kint maradniuk. Leverte tenyeréröl a port, kifordult az alacsony mennyezetű folyosóra és futásnak eredt. Alig tíz lépést tett meg, amikor az egyik sötét alkóvból árny pattant elébe. Vállon ragadta, magával rántotta. Két kezét acélos ujjak szorították az oldalához, töreit nem érte el... Kétségbeesetten, némán küzdött az életéért, míg az árny magához emelte és gyengéden, de ellentmondást nem tűrön csókolni kezdte. Gorduin volt az, a kötnivaló északi énekes. 
      
      A többiek? - pihegett a lány mihelyt lélegzethez jutott. A bárd a sötétséget fürkészte. - Könnyebbet kérdezz! Én a kötélen jöttem... Az elöcsarnokban mélységes csend honolt. A terem hatalmas volt, Gorduin csak egyszer látott életében ehhez hasonlót: az erigowi hercegi palota nagytermét. Ott persze világos volt, s bármerre nézett, a felmérhetetlen gazdagság ereklyéivel találkozott a tekintete... A szentélyben fakón derengett minden, s noha a hatalom kisugárzása érezhetö volt itt is, mindketten tudták: ez másféle hatalom: sokkal ösibb, sokkal gonoszabb bárminél a nap alatt... A derengés a falakra szegezett állati koponyákból eredt, a padlat szürkének tetszett. A falakon kuszán egymásba fonódó alakokat mintázó frízek futottak - láttukon az a különös érzés vett eröt a szemlélön, hogy kúszó, vonagló, eleven lényeket lát. Itt is, ott is üregek szája ásított, a járatok talán csak a szentély alatt húzódó csatornákba vezettek, talán mélyebbre, egy ösibb faj démonainak poklába, ahol a Rettenet Asszonya trónol évezredek óta... A csendet sietös léptek zaja törte meg: az elf és a pyarroni érkezett szótlanul. Nem volt mit mondaniuk - minden elhangzott már. A végzet ösvényét járták, ahonnét nincs visszaút. 
      Most olyan súllyal zuhant rájuk az elemi erejű gyűlölet, az emberi faj lényegétöl idegen rosszindulat, hogy egyszerre mindannyiukban felütötte fejét a kétkedés. Meglehet, eddigi küzdelmük céltalan volt, ebben a szentélyben úgysem lehetnek ök gyöztesek... Gorduin mélyeket lélegzett, összeszorított fogakkal állta a kishitűség rohamát. 
      - Valahol a teremben a Kilátástalanság Szimbólumai rejtöznek. - Alyr hangja elhaló suttogás volt csupán. - Szerencsére túl sötét van ahhoz, hogy megpillantsuk öket... 
      - Akkor talán, gondolom, mehetnénk is tovább - mormolta Molluh. - Rám semmiféle szimbólum ne hasson idebent! 
      Szemközt négy járat nyílott, két-két vaskos oszlop vigyázta valamennyit. Az oszlopok oldalán csupa korom fáklyatartók. Egyszerre halálszagú fuvallat kelt, s a koponya-lámpások pár pillanatig tartó hunyorgás után kialudtak. Körös-körül neszezés kezdödött: a templom, ha megkésve is, tudtára ébredt jelenlétüknek. Gorduin nem késlekedett. Megszorította a lány kezét, úgy kiáltotta: 
      - Ugorj! 
      Eriel a legközelebbi nyílást választotta. Szemük ekkorra hozzászokott már a sötétséghez: nem kellett attól tartaniuk, hogy a keskeny folyósón csapdába esnek. A neszek folyvást erösödtek a hátuk mögött, futásnak eredtek hát, s rohantak, ahogy a lábuk bírta. Csak a negyedik forduló után lassítottak, majd meg is álltak, hogy falnak vetett háttal kifújják magukat. Néma csend. Nyugtalanító csend. Nem csak az elöcsarnokban tapasztalt neszezésnek szakadt vége, az is világossá vált, hogy ketten maradtak. A nekromanta és a zarándok más utat választott. 
      - Hol lehetnek? - Eriel szeme sárgán világított a sötétben. Egyetlen mozdulat, s markában ismét megjelent a tör. Gorduin egykedvűen szivarra gyújtott, néhány mutatós füstkarikát formált. 
      - Ne aggódj miattuk... - Mondta, és kézbe vette a puskát. 
      A fegyver fémje hűvösen, megnyugtatóan simult bal tenyerébe. Nem kételkedett abban, hogy az ellenség egykettöre rájuk talál. Vajon hányan maradtak a falak között? Mind elrepültek-e a madaraik hátán? Ha nem, ha az ocsmány dögök közül csak egy is elpusztult idebent, tucatnyi, vagy még több kardforgatóra számíthat. Tucatnyi, vagy még több nekikeseredett kardforgatóra... A biztonság kedvéért rántott egyet a köpenye alá rejtett nyílpuska szíján. Hat ember. Meglazította hüvelyében kardját. Még négy, szerencsés esetben öt is... Hát a többi? A templomszolgák? A varázstudók? A pokol fejedelme, és mátkája, a boszorkány...? Megindult elöre. 
      - Ha jól emlékszem - suttogta Eriel -, az oltárt meg a többit egy szinttel lejjebb találjuk. 
      - Ha jól emlékszel? - Gorduin hangja hitetlenkedön csengett. 
      - No igen... A pyarroni könyvében persze a templom alaprajza is megvolt. Igyekeztem megjegyezni minden részletet, és úgy látszik sikerült. - A lány arcát beragyogta a mosoly. Tudod, bizonyos helyzetekben igenis jól vág az eszem. Elvégre a kenyerem múlik rajta... 
      
      Mikor az elöcsarnokban kialudt a fény, a pyarroni azonnal bevetette magát a szabadon maradt járatok egyikébe. A két embert az elffel együtt lerázta végre, s ez megelégedéssel töltötte el. A sötétség természetesen egy pillanatra sem hátráltatta - épp ellenkezöleg: körülölelte, balzsamként hatott napsugaraktól meggyötört szemére -, s most, hogy nem kellett már féken tartania eröit, hallani is sokkal jobban hallott bármely élölénynél. Hallotta a nekromanta és a másik két kalandozó jóformán nesztelen lépteit, ahogy azt is, hogy odalent minden készen áll már szertartás megkezdésére. Az ám, a menyegzö! Nem csak hallotta persze, érezte is. Ugyanolyan biztonsággal érzékelte, mint mások a fényt, az ízeket és az illatokat. Csendben várakozott, s míg várt, emberi alakja úgy foszlott le róla, mint holmi viseltes ruha. Nöni kezdett. Mindaz, ami Molluhból, a zarándokból megmaradt, szürke porként hullt a lábaihoz. Lehajolt, hangtalan kacagással túrt a porba, szanaszét szórta, aztán felpillantott. Mélyen ülö szemeiben kénsárga láng lobogott. Csatabárd? Hártyavékony lapokra kapkodva lejegyzett varázsigék? A végsö harcban nem lesz szüksége effélékre. Utána pedig újrateremthet mindent, ha épp kedve tartja - mindent, még ezt a hitvány bábot is! Hirtelen mindennél világosabban érzékelte Raginal jelenlétét: hatalmának kisugárzása áthatolt a szentély méternyi vastag sziklafalain, s már-már elviselhetetlen testi-lelki kínt okozott neki. Most örült csak igazán, hogy megóvta a pusztulástól a legfontosabbat, a néhai Molluh böriszákját, benne a föld csontjaival. átalakulásának e szakaszában a hamed-i mágus volt megint. Lehelete nyomán dértöl fehérlettek a falak; kivillantotta jégcsapokra emlékeztetö fogait, összevonta sűrű szemöldökét, és - immár fennhangon - nevetett. úgy sikerült minden, ahogy eltervezte. Itt áll Orwella föszentélyében, s hamarosan kezdetét veszi a rég várt leszámolás... Földöntúli nyugalom töltötte el. Így, visszatekintve sokkal, de sokkal egyszerűbbnek rémlett minden. 
      Pedig mennyi idejébe és veszödségébe telt, mire a nyomára bukkant annak a néhány próféciának, amely a Jelet emlegette! Hát még mire felfogta, micsoda lehetöséget kínált neki a sors! Kísérletezésbe fogott. újra és újra oda lyukadt ki, hogy a Jel hordozóit megtalálni szinte lehetetlen. Senki nem ismeri öket - tán csak az istenek. ö maga azzal sem volt tisztában, mi a Jel, s hogy milyen lehet a hordozójának lenni. Igaz, nem is érdekelte. Egyvalamit tudott csupán: a kiválasztott társaságban utazni annyit tesz, mint láthatatlanul utazni. A hatalom kisugárzásait elfedi a kyr próféciákban fel-felbukkanó, titokzatos Jel. Ilyen álcázással azután nyugodtan járhat-kelhet szerte a világban: senki nem tudhatja, ki s milyen szándékkal közlekedik... Kemény feladatot adott magának, mikor eltökélte, felkutatja a Jel hordozóját. Kutatásait jóval jelenlegi utitársai születése elött kezdte - talán az elf sem élt még akkortájt. Az évtizedek múlásával négy személy maradt a listáján mindössze. ám hiába tett azon túl bármit, többet nem tudott meg; bárhogy is próbálkozott, nem jöhetett rá, ki az igazi. Végül úgy döntött, mind a négyet magával viszi, akkor nem lehet baj. A sors azonban közbeszólt. Mielött terve kivitelezésébe foghatott volna, egyikük eltűnt a szeme elöl, s képtelen volt újból rátalálni. S noha fennállt a veszély, hogy az épp eltűnt negyedik az igazi, s kockáztatott, s nekivágott a maradék hárommal. Szerencséje ezúttal nem hagyta cserben. Mire megérkezett az Elátkozott Vidékre, már tudta: gyözött, a Jel hordozója ott van közöttük. Hogy ki lehet az, még most sem sejtette. A lány, a nekromanta, vagy talán a bárd? Amúgy mindegy. 
      Lassanként eltávolodnak töle mindannyian: az álcázás percröl percre gyengül. Pillanatok kérdése csupán, s Orwella hívei felfedik jelenlétét. Persze ez sem számít. Most már nem számít semmi - a bosszún kívül. Elindult az oltár terme felé. Lassan, komótos léptekkel haladt. Készüljenek csak fel a fogadására, hisz tenni ellene már úgysem tudnak... A kutatással töltött évszázadok egyetlen napját sem vesztegette el. Megtalálta azt a támadási formát, amely ellen még annak sincs ellenszere. Nincs bizony. Ez ellen még maga Orwella is tehetetlen volna. Hogy valóban az-e, sosem tudja meg, hisz a Rettenet Asszonya rég eltávozott, és nem is lesz módja egyhamar visszatérni... Elmosolyodott. Nahát, csaknem elfelejtette! Ha másutt nem is, egy régi ismerös társaságában mindenképpen adni illik a formaságokra. Akárhogy nem toppanhat be Raginal esküvöjére - de nem ám! Az átalakulás folytatódott, irama egyre gyorsult. A mágus cifra köntöse szertefoszlott. A hatalmas termetű alakon most fekete öltözék feszült, vállára vörös palást borult. Csomókban hullt az ösz szakáll, az arccsontokra feszült, felpattogzott, utóbb lepergett a megszikkadt hús; a szemek kénsárga izzása halovány fénypászmákat vetett a járat homályába. A jövevény vigyorgott - s ezt, a halál vérfagyasztó koponyavigyorát legfeljebb láncos buzogánnyal lehetett volna képéröl letörölni. Visszanyerte eredeti alakját. Pompásan érezte magát. Sokkal jobban, mint az elmúlt ezer év során bármikor. Készen állt a küzdelemre. 
      
      A Kígyó csendben figyelte a felkerekedö társaságot. Elismeréssel adózott a lány ügyességének: ilyen sebesen még ö sem mert volna felfelé haladni a hajnali harmattól nedves falon. Lélegzetét visszafojtva figyelt, s ugyanúgy megkönnyebbült, mint prédái, ahogy megpillantotta a magasból aláereszkedö kötelet. A bárd tüstént kapaszkodni kezdett, a másik kettö csak várt - s nem hiába, mert néhány perc - legfeljebb negyed óra - múltán résnyire nyílt elöttük a roppant kapu. Az embervadász szemhéja alig észrevehetöen meg-megrebbent. Eredetileg úgy tervezte, idekint vár a sorára, ám a szentély túlságosan nagy kihívást jelentett, delejköként vonzotta tekintetét. Zaklatottságában máris a rang és a hírnév sosemvolt - de számára nagyon is létezö - piramisának látta, a misztikus akadálynak, melyet mások pimasz könnyedséggel vesznek, melyen csak ö, ö nem juthatott feljebb soha... Szakállas arcát eltorzította a vigyor. Bármi történjék, nyugodt marad, nekifut még egyszer, aztán majd csak lesz valahogy. Macskaléptekkel a hátrahagyott kötélhez osont, rántott rajta egyet. Rendben lévönek találta, mégsem vitte rá a lélek, hogy használja. Jobbfelé futott a fal mentén, a szentély kapujából aztán rongyba bugyolált kampót dobott fel a kilátó párkányára, s miután meggyözödött arról, hogy jól tart, fürgén, akár a gyík, felkapszkodott. A sziklateraszról körbekémlelt, mint valami hadvezér. Vesztére tette, mert jó néhány percen át képtelen volt elmozdulni onnét: meglegyintette, megrészegítette a hatalom igézete. Lelki szemei elött csillagok sziporkáztak: gyémántpor az ég bársonyán. Tüzük átjárta, jólesön melengette testét, csak a forradások maradtak jéghidegek - de hát a forradásokkal nincs mit tenni, azokat a halál véste, a halálnál pedig nincs nagyobb hatalom, míg világ a világ... A halálról azután eszébe jutott Malik, Karina, s mindaz, amit maga mögött hagyott. 
      Düh fogta el, öklével fenyegette az alacsony, szürke eget, szitkokat mormolt, majd, ahogy fokozatosan kitisztult a tudata, elnémult. Tétován állt, mintha nem tudná eldönteni mit keres itt, de csakhamar eröt vett magán: nekiindult, hogy a szentély - a Nagy Élet - belsejébe is utat találjon. A szellözönyílást lezáró vasrács meglepö könnyedséggel engedett, néhány mozdulat, s szabad volt elötte az út. Tíz-egynéhány öllel beljebb rács, majd széles, homályba veszö lépcsösor következett. A Kígyó szeme egykettöre alkalmazkodott, jobbja a kard markolatára tévedt. Nem volt ínyére, hogy ismét lefelé kell mennie. Azzal az alapvetö igazsággal vigasztalta magát, hogy egy ponton túl szükségképpen felfelé vezet majd az út... Furdalta a kíváncsiság, hogyan haladnak, meddig jutottak kiszemelt áldozatai. Beléhasított a rémület, valahányszor az északi kutya sebesen cikázó pengéjére gondolt. Mi lesz, ha azt a bizonyos kincset csak néhányan örzik, ha az a szürkeszemű ördög egyetlen karcolás nélkül, viszonylag pihenten kerül ki a küzdelemböl...? 
      Ha odalent kifosztott szentély várja, ugyancsak sietnie kell majd, hogy a társaság elébe vágjon. A végén még arra kényszerül, hogy az erdöben végezzen velük - pedig ezt a megoldást több okból is szerette volna elkerülni. Meggyorsította hát lépteit. úgy érezte, közel jár már, mikor szemközt, a fordulóban árnyak mozdultak, a súlyos léptek dobbanása adta értésére: harc nélkül aligha jut tovább. A lehetöség nem boldogította különösképpen. Hisz ezzel is a gyűlölt kalandozók dolgát könnyíti...! 
      Óvatosan kikémlelt a sarok mögül: négy fekete páncélzatú, állig felfegyverzett alak strázsált a lépcsö alján, mellettük, falra erösített tartókban, fáklyák lobogtak. A Kígyó elhúzta száját, elörelépett. Négy ember. Négy közönséges kardforgató! Az igazat megvallva valami komiszabbra számított, s megkönnyebbülésében rekedten felnevetett. A Testvériség lovagjai felszegték fejüket, rámeredtek. Megmarkolták, kivonták kardjukat, de rögvest le is eresztették: nem láttak komoly ellenfelet a beesett arcú, égö szemű, rongyos ruházatú betolakodóban. Egyikük legyintett, aztán nekiindult, talán épp hálóért, ám egy pillanattal késöbb holtan rogyott össze; három társa önkéntelenül hátrahökölt, ám a széles pengéjű toroni kard ismét lecsapott s csontig hatolt, a két túlélö felüvöltött, oldalt ugrott és támadott. Fémnek feszülö fém csendülése nyomta el az embervadász eszelös kacaját. Kék szikrák záporában újabb test zuhant hátra, falnak csapódó karja szabálytalan alakú foltot hagyott a kövön. Egy fáklya kialudt, a levegöben füst és vérgöz terjengett. A negyedik férfi megcsúszott, féltérdre zuhant. Elkerekedett szemmel meredt ellenfelére. 
      - Te... - suttogta. - Hisz ismerlek. Ismerlek, a fenébe is! - Odébblökte kardját, bal karját bizonytalanul elörenyújtotta, és nevén nevezte a Kígyót, ahogy valaha rég. 
      - Toronban találkoztunk, az Ikrek iskolájában... Együtt kerítettük azt a szalmabábot, amin a Pelin-féle cselt gyakoroltuk, meg aztán vitorláztunk is, nem emlékszel? - Hisztérikusan felkacagott. 
      - Azé a marha Odlamé volt a bárka, a bordázata csupa rés... Egy szép napon Anvariáig hajózik vele, azt mondta. Aztán elpatkolt. Van az úgy... - Megbabonázva meredt a rezzenetlen pengére. 
      - Tedd már le! Tedd le az istenek szerelmére! Nincs dolgom veled! 
      - Mindjárt - nyugtatta a Kígyó. - Mindjárt, ígérem... És megölte. 
      
      Gorduin és Eriel az oltár termének közvetlen közelében járt már, amikor Orwella hívei ellentámadásba kezdtek. Odafentröl jöttek, a mennyezeti fülkék sötétjéböl. Széttárt karokkal, markukban korbács és görbe tör; szürke köntösük bö ujja úgy feszült szét, akár a denevérszárny... Olyan hirtelen bukkantak fel, hogy még a kifinomult ösztönű lányt is meglepték. Négy döfést irányoztak a bárdnak, aki kettöt sikerrel hárított, a harmadikat és negyediket pedig eltérítette kissé, így a pengék csak nyakán és oldalán ejtettek fájdalmas sebeket... Megperdült a sarkán, ugrott, elsodorta és megóvta egy gyilkos erejű korbácsütéstöl Erielt, de nagy árat fizetett érte: bal vállába izzó fájdalom hasított, lezárt szemhéja mögött vakító láng lobbant, s az Univerzum pompás kupolája mintha meghasadt volna, a szabálytalan alakú résben felszikráztak a csillagok. A fény nyomban ezután elhalványult, de nem hunyt ki egészen. Megörizte öntudatát, söt, a kardját sem ejtette el. 
      Ez volt a fordulópont. Kámzsás alakok környékezték, kilencágú korbácsok sziszegtek és tekeregtek - ö pedig kitért elölük, mintha világéletében ezt tanulta volna. Megragadott és elroppantott egy törrel feléje kaszáló kart, kilépett, rövidebb pengéjét egy tágra nyíló szájba döfte. Kardja csak ezután villant meg: hárman elterültek, egy negyedikkel a lány végzett; valami nagyot reccsent, valaki vérfagyasztót üvöltött, azután minden elcsendesedett. Azaz majdnem minden. Gorduin mereven állt, lassan kifújta tüdejéböl a levegöt. Ujjasa alatt, baloldalt, mintha parazsat szítottak volna. Kinyújtott bal karján végigcsordult a vér, s a hideg köre cseppent. 
      - Jól vagy? - érdeklödött fojtott hangon a lány, s mozdult, hogy felemelkedjék. - Várj, mindjárt... 
      - Ott maradsz! - sziszegte az ilanori, azután leguggolt, félretette kardját, s a puskáért nyúlt. Volt valami a hangjában, s ez a valami ideiglenesen leszerelte Erielt. Még akkor sem ellenkezett, mikor a férfi szabad kezével letépte, szemfödél gyanánt terítette rá fekete köpenyét. ámbár meglehet, nem is a figyelmeztetés művelt csodát, hanem az a megfoghatatlan fenyegetés, mely e percben telítette a levegöt. Szemböl magányos alak közeledett a küzdelem színhelye felé. Lassan, megfontoltan lépkedett, azután, az elsö elesett vonalába érve, megállt és felpillantott. Zöld fény csillant a szívére mutató acélcsövön. Hella Riquill volt az. Gorduin nyakán, mellén újabb keskeny vérpatak csordult végig. Ravaszra feszülö jobb mutatóujja mozdulatlanná dermedt, zsibbadni kezdett, s ez a zsibbadás hüvelykröl hüvelykre terjedt: elöbb a csuklóját érte el, majd a könyökét; fájdalmai alábbhagytak, mégsem lélegzett fel - nem volt képes fellélegezni. Csak elbeszélésekböl ismert, baljós közöny lett úrrá rajta, szeme könnybe lábadt, a célpont elhomályosult. Tudta, hogy lönie kellene, s egykedvűen nyugtázta, hogy mégsem teszi. 
      Torka összeszorult. Három furcsa, egymástól jól elkülöníthetö illat terjengett körülötte, nyelve hegyén csakhamar meggyűlt két, semmihez sem hasonlítható íz. A zsibbadás már jobb vállát ostromolta - a boszorkány zöld szeméböl áradt a kettejüket összekapcsoló, épp csak sejthetö fényfonálon. Arra ösztökélte, hogy engedje le a fegyvert. Hogy leengedje! Hunyorgott, s birokra kelt a szándékaitól idegen késztetéssel, tudván tudva, hogy ha a zsibbadás egyszer súlyosan lüktetö szívéig ér, alul marad - ezúttal végérvényesen...
       Harcolt, noha a puska pillanatról pillanatra súlyosabbnak rémlett, noha a különös illatok és ízek mind inkább eltompították érzékeit. Hella Riquill elmosolyodott. Uszályos, fekete ruhát viselt, vörös haját baloldalt nefritköves csat fogta össze. Két kezén jó féltucat gyűrű - eleven fénnyel szikrázott valamennyi. 
      - Nem mindennapi ember vagy - mondta. - Más körülmények közt sok örömünk telne egymásban, ezt biztosra veszem. Sajnálom, hogy épp most érkeztél. Amibe belefogtunk, túlságosan fontos ahhoz, hogysem megzavarhasd... - Félrebillentette szép menyétfejét. 
      - Engedd le a fegyvert! - suttogta. Hisz nem akarhatsz megölni egy védtelen nöt! 
      Gorduint mintha folyvást vastagodó jégréteg választotta volna el a valóságtól. A zsibbadás ágyékába fészkelte magát, kegyetlenül incselkedett vele, azután megindult felfelé, hogy beléfojtsa a szuszt. Hisz nem akarhatsz megölni egy védtelen nöt! Érezte, a szívverése menten kihagy, kétségbeesett eröfeszítéssel rántott egyet a szürke szempárt a zölddel összekötö fényfonálon... Halványan érzékelte a mozgást jobb kéz felöl: tulajdon köpenye sötétlett ott, alatta pedig... 
      - Tier! 
      A világ fordult egyet vele. Az illatokat, ízeket orkán erejű szél söpörte el; a boszorkány összerezzent, figyelme a pillanat egy törtrészére Eriel felé fordult, ám a bárd számára ez a csekély haladék is elegendönek bizonyult: meghúzta a ravaszt. A lövés fültépö döreje ide-oda vergödött, míg végül elhalt a falak között. Gorduin, aki megállíthatatlanul könnyezett, nyugtázta, hogy Hella Riquill eltűnt. átellenben néhány nagy, sötét foltot látott a frízeken, de jó ideig nem tudta öket mire vélni. Letette a puskát, két-három bizonytalan lépést tett elöre, a töréért nyúlt - azután belebotlott valamibe, s mikor odapillantott, megértette, hogy további vitézkedésre semmi szükség. Szétvetett karokkal heverö, kibomlott hajú torzó: ennyi maradt a reménybeli arából, aki fegyvertelennek mondta magát, kis híján mégis megölte öt... Nem emlékezett rá, mikor ült le. 
      Állát felhúzott térdére támasztva várt, hagyta, hadd szólongassa a lány. Az elsö érintés szúró fájdalmat okozott, a második, a harmadik azonban semmiben sem különbözött a korábbiaktól - azaz mégis: ráébresztette önnön elevenségére, és kimondhatatlan megkönnyebbüléssel töltötte el. 
      - Tier! Tier, szedd össze magad! - esdekelt a lány. - Tovább kell mennünk, mielött... 
      Elnémult. Messze elöl, ott ahol az oltár termét sejtették, felettébb ismerösnek tűnö kacagás visszhangzott. 
      
      A világokat némelyek szerint az akarat, mások szerint az anyag szüli, a birodalmakat a végzet, a poétákat a kor, a hösöket, a tolvajokat az alkalom - de mit mondhatunk vajon a viszontlátásról? Ilyen esetekben többnyire sorsszerűséget emlegetnek az emberek, kört rajzolnak a szívük fölé, hogy elhárítsák a bajt, pedig a baj - akár a tolvaj vagy a hös - nem holmi mulasztásra, csupán jó alkalomra vár... A feketébe öltözött, szikár férfi a boszorkány távozása után magára maradt az oltárnál. Feltekintett Orwella középütt emelkedö roppant szobrára - a Kígyóhajú, a Bűvölö, a Hadak Végzete változatlanul a messzeségbe révedt, mint akit híveinek fáradozása teljességgel hidegen hagy. Igaz ami igaz, hosszú esztendökig kell még bolyongania a Külsö Hidegben és Sötétségben, míg újjászületésének ideje elérkezik. ám az elsö lépések megtétettek: akik az útjában állottak, eltűntek, s szerte a kontinensen élnek már azok, akik a kellö pillanatban vérüket adják majd érte. S itt a tör is, a fekete tör - pengéje sima, akár az üveg, de bármilyen közel hajoljon hozzá az ember, tükörképét nem leli benne; a tör, melyet nem emberi kéz kovácsolt, s mely nem emberi kéz számára rendeltetett, most Orwella oltárán hever, hogy általa megszenteltessék, s maholnap visszatértének záloga legyen. 
      A siketítö dördülés hallatán sarkon fordult, s az emelvényre lépett. E pillanatban már tudta, hogy a szertartás nem lesz zavartalan. De mert halandóként makacsul hitt abban, hogy bizonyos dolgok eleve elrendeltettek, rajtuk változtatni sem szép szavakkal, sem nyers erövel nem képes, nyugodt maradt. A maga módján szerette Hella Riquillt, ám óvakodott attól, hogy pusztulását saját végzetével azonosítsa. Kockáztattak és veszítettek: nincs ebben semmi rendkívüli, söt, talán jobb is így. Végez a kalandozókkal, és egyedül fejezi be! Kihúzta magát. Várt. Azután meghallotta a kacagást... A lény aki nemrég még Molluh, a pyarroni volt, a terembe lépve fellebbentette vörös palástját, gúnyosan meghajolt, azután intett. 
      - Megismersz? - kérdezte. 
      Az emelvényen álló halhatatlan herceg szeme összeszűkült, vértelen ajka mosolyra rándult. Nem számított a fordulatra - halála óta azonban semmiféle fordulat nem rázhatta meg többé. 
      - Üdv néked, Armador, Godora grófja - mondotta. - Nem reméltem, hogy viszont láthatlak. Mi járatban vagy, mondd? Medvék vagy rókák lelték meg jeltelen sírodat? 
      A vöröspalástú két lépést tett elöre, s megint felkacagott. 
      - Nem változtál - szólt kedvtelve. 
      - Mégiscsak érdemes volt hát útra kelnem, grófom... halálom! 
      - Másfélezer esztendö alatt sem tanultál - közölte a szentély öre. - Eltapostalak, mert az utamban álltál, s mert sötét praktikákkal gyaláztad az eget. Ha kell, eltiporlak megint. Ostoba vagy, ha gyengének hiszel! 
      - Napszálltakor talán még hatalmas voltál - suttogta Armador. - Most senki és semmi vagy. Választottad egy halandó kezétöl esett el, szolgáid halottak. Tetemre hívlak hát, Raginal, Godora grófja! Porból és hamuból kiemelkedve toppanok eléd: noha megölettél, noha tetememet szelindekjeid elé vettetted, túltettem rajtad! Rászedtelek, tönkretettelek - s most visszaküldtelek oda, ahonnét kikapszkodtál, hogy elfoglalhassam a helyedet! - Csontujjával rámutatott. 
      - Azt akartam, hogy láss. Hogy tudd, mi vár rád! Orwella kiválasztottja belátta, hogy minden további szóért kár: mélyröl jövö hördüléssel tüstént támadott. Armador körül lángnyelvek csaptak fel, talpa alatt fortyogó masszává olvadt a kö, körös-körül gejzírek fakadtak. 
      - Pusztulj! - sziszegte Reginal. - Pusztulj! 
      A vöröspalástú nem mozdult. Alakját a föld csontjának mágikus aurája övezte védelmezön; a hasztalan tomboló lángok röt fénybe vonták arcát. 
      - Nagyszerű, kegyelmes úr, nagyszerű! - kiáltotta. - S most, engedelmeddel, én következem! 
      Mentális energiájának súlyos pörölyével viszonozta a csapást, melyet a Rettenet Asszonyának fekete töre hárított el: Raginal megtántorodott, de csakhamar visszanyerte egyensúlyát. Kesztyűs jobbjának mutatóujja máris cirkalmas rúnát írt a levegöbe - a Megsemmisítés ösi jegye volt ez. Megjelent, felizzott, majd növekedni kezdett, végül Armador felé lódult, hogy hálóként borítsa be, s eleméssze... 
      A vöröspalástú északi szélként süvöltö, jeges fuvallattal felelt, kioltotta a halálos rúnát, dérlepelbe öltöztette ellenfelét, majd követhetetlenül gyors mozdulattal kardot rántott. 
      - Most, Raginal - sziszegte. - Most! 
      A szentély öre megadón tárta szét a karját - fegyvere tüstént kiszökkent hüvelyéböl, s egyetlen csapással, vállból szelte le Armador jobb karját. ám sem a kar, sem a kard nem hullott a földre. Félúton függve maradt, különös örvénylés kezdödött körülötte a levegöben; a sötét foltok egyetlen alakká, a vöröspalástú árnyává álltak össze. A fantom suhintott párat a pengével, s továbbnyomult. 
      - A fejét! - rikoltotta Raginal. A bűvös kard kettöt villant, Armador megingott. Lenyakazott testéböl és fejéböl azonban két újabb fantom született - mindhárom alak fenyegetöen közelített Orwella kiválasztottja felé. 
      Raginal szorultságukban két hasonló árnyat formált, és támadásba lendült megint. Fantomjai rendre eltűntek, s az istennö szobrának talapzata körül, a terem közepén bukkantak fel, birokra keltek a három Armadorral. 
      A vöröspalástú most már nem használhatta pengéjét, a markolatot azonban iszonytatú erövel ellenfele oldalába döfte, szabadon maradt baljával pedig torkon ragadta hajdani gyilkosát. 
      - Godorait fogtam... nem ereszt... - gúnyolódott Raginal. - Lássuk hát kinek vannak hatalmasabb pártfogói odafent, netán odalent! Ha gyözöl, a tiéd lehet minden. De ha alulmaradsz... 
      Armador érezte a hullámokban feléje áradó energiát, az eröfeszítést, mellyel ellenfele tudatának kioltására törekedett. Ismét a „zarándok“ iszákjában lapuló köveket hívta segítségül, s a nyomás tüstént enyhült. A két hatalom - az egyik a világgal, a másik magával az univerzummal volt egyidös - egymásnak feszült. 
      Alyr Arkhon, aki mindeddig a homályban lapult, most megmarkolta botját, s nekiindult. Nem kellett kapkodnia - jól szemügyre vette már a terepet. Az összefogódzva küzdö alakok felé közeledve nadrágja zsebébe kotort, majd, ahogy megtorpant, egy marokra való sonioni homokot szórt saját lába elé. Sebes mozdulatokkal, biztos kézzel dolgozott: rúnával töltötte ki az aranysárga foltot. Pergamentekercset rántott elö, három szót olvasott fel róla, azután a kéken izzó alakzatra dobta, és hátralépett. Felfedezték. Rátekintettek mind a hatan, szemük sugara elvakította volna, ha bölcsen félre nem néz... Épp olyanok voltak, mint a képeskönyvek, vásári bábjátékok démonai: festöiek és rémisztöek, no meg ostobák is - ha nem azok, bizonyára hamarabb felismerik mit tett velük. Így azonban csak álltak, bámultak, miközben hátuk mögött meghasadt a valóság szövedéke, s a rés pillanatok múlásával mind hatalmasabb, mind feneketlenebb torokká kerekedett. 
      - Jól csináltad nekromanta! - rikoltotta a vöröspalástú. - Tetszel nekem! Folytasd! Ha végzünk, neked ajándékozom az életedet! 
      Az elf immár sebesen hátrált, a nyúlványokat növesztö fekete örvénybe bámult, úgy kiáltotta: 
      - Az életemet? Azzal egyedül én rendelkezem, ó, szánalmas árny! A dorani Szarvtorony urainak küldötte vagyok, s ekként az isteneké is - az égi isteneké, akiket tetteitekkel oly hosszú idön át gyaláztatok! Most mindkettötök ideje lejárt: bűneitekkel együtt semmivé lesztek! Többé nincs hatalmad fölöttünk, Armador: a béklyót, amit rám aggattál, visszaadom! 
      Feje fölé emelte mindkét karját, de hogy mit kiáltott, azt a godorai lidércek éppúgy nem hallhatták, mint az oltár mögött lapuló Tier Nan Gorduin... Az éjfekete torok egyszerre nyúlványok százait okádta ki, szorosan körülfonta, mélyébe rántotta a tehetetlen lidércfejedelmeket. A beláthatatlan messzeségben lángtenger terült szét, forrósága ideát is érezhetö volt; a felhevült levegöben éjjeli pillangók tömegeként kavargott a pernye. 
      - Muyrtah wynchar! - sziszegte a nekromanta valamely különös, ösi nyelven. - Dos mar-callen gwytha! 
      A Kapu gyorsan zárult, körvonalait skarlátszín derengés rajzolta ki, a „pillangók“ csigavonalban sodródtak a semmibe. A bárd ezt a pillanatot választotta. Orwella oltárára pattant, felragadta a fekete tört - a fém kesztyűn át is perzselte börét, mégsem engedte el. 
      - Mint a csalán - kiáltotta oda az elfnek. - De oda se neki! Szépen beszéltél, Alyr: az a dolgunk, hogy megtisztítsuk világunkat az efféle szeméttöl, amíg még nem késö! 
      A nekromanta megrettent. Az oltár felé iramodott, majd megállt. Pillantásuk találkozott - Gorduiné minden elképzelhetö szemrehányásnál ékesebben beszélt. Lendületet vett, s a folyvást szűkülö sötét torokba hajította a fegyvert. Az perdült egyet, azután eltűnt, mintha sosem lett volna. A bárd mosolygott, az elf arcát figyelte. Alyr ábrázata elsötétült, de csakhamar ismét közönyössé vált. Dícséretére legyen mondva, meg se próbált jó képet vágni a dologhoz. 
      - Hát, ha így döntöttél... mormolta kedvetlenül, aztán lassan, nagyon lassan elmosolyodott. Azok, akik sok ezer mérföldes útjára küldték, nem feledkeztek meg róla, bátorító üzenetet juttattak el hozzá. „Hiba volt titkolóznod elötte Arkhon, de vigasztalódj: a tör nélkül is elejét vesszük a bajnak, meglásd!“ 
      Gorduin mellet Eriel jelent meg. - Vérzel, kedvesem - szólt a világ legtermészetesebb hangján, aztán az emelvény lépcsöjére telepedett, s nekilátott, hogy bekötözze. 
      A durván örölt szürke por maradéka, amelyet a bárd Taba el Ibara óta cipelt, a Kárhozat Asszonya szobrának talapzata köré került. A zsákoktól keskeny porcsík kanyargott a félhomályba borult folyosókon át, egészen az elöcsarnokig. Az emeltyűket ismét elmozdították, a kapu résnyire nyitva állt, odakint indulásra készen kapáltak, pányváikat rángatták a lovak. Gorduin búcsúpillantást vetett az oltár termére. A robbanás nem lesz megsemmisítö erejű, de a bálványt minden bizonnyal szétzúzza majd. És ha a kazamatákban, raktárakban gyúlékony anyagok is akadnak - nos, semmiképp nem szeretne Orwella esetleg még rejtözködö híveinek helyében lenni. A kijárathoz vezetö lépcsö tetején vigyázva leguggolt, tüzet csiholt, elnézte egy darabig a porcsík mentén lefelé araszoló sárga lángot, azután meghúzta a vállára vetett börzsák szíját, és társai után indult. Alyr és Eriel még odabent vártak rá baljóslatú némaságban. Az elf botja a földön, a lány keze az oldala mellett, mögöttük pedig... A bárd nagyot nyelt. 
      A Kígyó derékmagasságban tartotta pengéjét, lassan elörelépett. Napégette, beesett arcán veríték csillogott, ajkán a hetedhét országot bejárt, s végül célba ért bérgyilkosok üdvözült mosolya. Beszélt, de Gorduin nem hallotta a szavát. Eriel rémülettöl elkerekedett szemébe nézett, az oltár terme felé kúszó lángra, a tűzförgetegre gondolt, és lehunyta a szemét. 
      - ...a küzdelem halálig folytatódik - suttogta épp az embervadász. - Csak ketten leszünk, te és én. Harcos harcos ellen. Acél acél ellen. Ha nemet mondasz, ha kibúvót keresel, megölöm mindkettöt. Válassz! 
      A bárd hunyorgott. A toroni pálinka hatása múlóban volt, sebei egyre jobban sajogtak. Magába mélyedt, s a körülményekre való tekintettel gyors döntést hozott. ám legyen. 
      - Mi a neved, fickó? - kérdezte. 
      - Nevezz csak Kígyónak! - acsargott a dzsad, és elörelépett. 
      Eriel figyelmeztetöen felkiáltott. Tier Nan Gorduin eleresztette a zsák szíját, terhe a földre esett. Vele csúszott a fekete köpeny is. 
      - Rosszkor jöttél, Kígyó - mondta csendesen, és nyílvesszöt röpített a bérgyilkos szívébe. 
      
Ö T Ö D I K  R É S Z 
      
      Harmadik hete fújt már a nyugati szél, országrésznyi felhöket hozott és makacsul szitáló esöt; fogolyként terelte délnek a kurta öszt, mely lomha köddel ülte meg a Kalandozók Városának zegzugos utcáit. ámbár meglehet, nem köd, hanem az égöáldozatok füstje terjengett mindenfelé - az égöáldozatoké, melyek Darton szentélyeiben lobbantak fel, s a Halál hónapjainak elmúltát jelezték. A negyedik hét elsö napján azután fordult a szél, az idö enyhült, a levegö is kitisztult valamelyest. Erion kapui nyitva álltak, a karavánok, az utazók a zarándokcsoportok azonban megritkultak - annál többen igyekeztek a falakon kívülre, hogy aztán - gyalogszerrel, ló- vagy teveháton, szekéren, cifra hintón - szerterajzzanak a négy égtáj felé... A jómódú polgárok házaikba zárkóztak, a hercegi palotát vigyázó katonaság létszámát megkettözték. A városi örség tisztjei lelkiismeretesen megolvasták, azután kiosztották a megemelt összegű zsoldokat; éjszakánként egy-egy pofa szíverösítö is akadt, ahogyan az készenlét vagy ostrom idején ösidöktöl fogva szokás... 
      A boltok, csapszékek némelyike bezárt - élelmes, elszánt dzsad kereskedök máris kétszeres áron kínálták silány portékájukat -, a kegytárgy- és koporsókészítök műhelyében ellenben lázasan folyt a munka: tömjén és gyanta illata terjengett, a polcokon egyre szaporodtak a „garantáltan“ valódi, minden bajt elhárító Uwel-talizmánok... 
      Torozon híres tavernájának forgalma ugyancsak megcsappant: csak olyanok idöztek most itt, akik úgy érezték, nincs félnivalójuk; olyanok, akik épp erre az idöszakra vártak - no meg olyanok, akiket az esztendöröl esztendöre ismétlödö cécó hidegen hagyott. Be-betoppant olykor néhány tudatlan lélek is: öket a jószándékúak nyomban a legközelebbi kapuhoz, netán a Kovácsok Utcájába irányították, mondván: „Tisztuljatok, vagy öltsetek vasruhát“. 
      A törzsközönség ezen a borongós délutánon az asztalok köré gyűlt, kockázással, titkosírás-fejtéssel, rémisztö esetek, meröben valószínűtlen höstettek felelevenítésével múlatta az idöt. Ital alig fogyott - elvégre a Bosszú hónapjaiban sosem leget elég józan, eléggé óvatos az ember... Az általános elövigyázatosság közepette egyvalaki böven locsolgatta kiszáradt torkát: Chuhar, az alkimistából lett áfiumkereskedö, aki egy álló héten át el sem mozdult lombikjai mellöl, hogy kellö mennyiségű ártó párlattal, porral és labdaccsal állhasson ügyfelei rendelkezésére - és akinek övében (a hajítótör meg az aranyak mellett) jókora adag univerzális ellenméreg lapult. 
      Tier Nan Gorduin szokott helyére, a hátsó kijáratra nézö sarokasztal mellé telepedett, szivarra gyújtott, azután pillantott csak a homályban meghúzódó elfre. Alyr egy csészényi átható illatú löttyöt kevergetett elmélyülten. 
      - Feketeleves - magyarázta. - Egy felettébb eleven kúszónövény magvaiból fözik: elűzi a fáradságot, szétoszlatja a kétségeket, ráadásul... - vigyázva kortyolt egyet - ...olyan keserű, hogy miután megízlelted, jó ideg édesnek tűnik az élet. - újabb korty, halvány mosoly. 
      - A mi partjainkon nem terem. A messzi Anvariából hozzák; egy-egy szállítmány fél esztendön át hánykolódik valami hajó gyomrában, mire célhoz ér. A maga módján érték ez is, akár a föld csontja, vagy a sonioni opál. Az, hogy alkalomadtán vér hull miatta, természetesen még kívánatosabbá teszi egyesek számára, akiket nem kívánok most megnevezni... - Felemelte mutatóujját. - Régi igazság: ha uralni kívánod a helyzetet, ismerd ki ellenséged szokásait! 
      A bárd, hetek óta elöször, szívböl kacagott. 
      - Alyr, az ég szerelmére! Hogyan sikerült rávenned Torozont, hogy kráni itókát szolgáljon fel neked? 
      A nekromantának szeme sem rebbent. - Azzal kecsegtettem, hogy ha megteszi, még ma este odébbállok. Egy idöre megint elég a forró fürdökböl, kiadós vacsorákból, vetett ágyakból. A magamfajtának a csillagos ég a legkülönb fedél, meg aztán... - Legyintett, kiitta a feketelevest, és ijesztö grimaszt vágott. - ...illik mielöbb számot adnom mindenröl, ami az Elátkozott Vidéken történt. 
      Gorduinon volt most a mosolygás sora. 
      - Elégedettek lesznek vajon a megbízóid? 
      - Remélem - felelte savanyú képpel az elf. - S te? Te elégedett vagy-e? 
      Alyr nem válaszolt rögtön. Borostyánszín szemét lehunyva, állát jobb tenyerébe támasztva töprengett. 
      - Utazni mindig tanulságos - jelentette ki végül. - Némelyeknek inkább, másoknak kevésbé. Szeretném hinni, hogy én az elöbbiekhez tartozom. 
      A bárd lassan bólogatott. Látnivaló volt, nem éri be ennyivel. 
      - Értsem úgy, hogy tanulságot is sikerült levonnod a történtekböl? 
      A nekromanta homlokán, közvetlenül az ezüstös szemöldök felett, két aprócska ránc jelent meg, ám mielött barázdává mélyülhetett volna, Gorduin váratlanul félrenézett. Köhintett, azután úgy tett, mintha a taverna falába karcolt, örökérvényű bölcsességek egyikét böngészné. Hűvös légáram remegtette meg a gyertyák lángját. Ajtócsapódás hallatszott, súlyos léptek dobbanása. 
      - Fogadós! - visszhangzott egy bikahangú kiáltás. 
      - Megbocsáss egy percre... - súgta Alyrnak a bárd, de nem moccant, várt, míg a jövevények - holmi nemesúr meg a kísérete - elhaladtak, helyet kerestek maguknak a pult közelében. Egyikük - karóvékony, csapott vállú figura, alighanem a számadó - beszédbe elegyedett a sietség nélkül mozduló tulajjal. Jókora erszényt nyújtott át neki, majd gazdája nyomában nekivágott az emeletre vezetö lépcsönek. A súlyos, ezüstveretű utazóládákat két harcos cipelte utánuk. Az asztalnál négy fickó maradt: kötélizmú, kesehajú, jól-rosszul kimosdatott északi barbár valamennyi. Gorduin felállt. Az elf aggodalmas pillantásaival mit sem törödve feléjük indult, mintha azt sem tudná, mi fán terem a kapkodás... A termetes férfiak egyike idöközben a pulthoz lépett, magyarázott valamit bikahangján - nem rezzent fel még akkor sem, mikor az ilanori mögéje lépett. 
      - Kalidar. 
      Erre aztán megperdült sarkán a férfi. Tekintetében a felismerés szikrája villant, teste láthatóan megfeszült. 
      - Tier Nan Gord... 
      Az ökölcsapás nem látszott túl keménynek, a barbár mégis átbucskázott a söntés túloldalára, s csak néhány pillanat múltán tűt fel ismét. Fogódzkodni próbált, tétován rázta fejét, kese haja a homlokába hullt. Társai közelebb húzódtak, hahotáztak, s a bárd vállát veregették. Pár lépéssel hátrább Alyr ismét a falnak támasztotta botját, és várt. A bizonytalan léptű Kalidar megkerülte a pultot, az asztalra telepedett, mohón ivott a keze ügyébe tolt kancsóból. Torozon egyik legénye vederrel érkezett. A barbár elégedetten felhördült, aztán gondolkodóba esett, és lekanyarította prémgalléros köpönyegét, mielött a jeges vizet magára borította. 
      - Tier Nan Gorduin! - bömbölte. - Hála az isteneknek, ezer éve nem láttalak! 
      Az ilanori mosolyogva melléje zökkent, tenyerük visszhangot verve csattant össze. 
      - A dolgodat mindenesetre jól felvitték idöközben - mondta. - Posztóruha, szattyáncsizma, tisztes fizetség... És még cipekedned sem kell! 
      - A barmoknak való munkát a barmoknak hagyom - fújtatott Kalidar. - Két éve mán, hogy csak jobbal nyúlok a tálba, és táncleckéket is vettem, ahogy a múltkor tanácsoltad... Még pár év, és finom ember leszek, meglásd! A nekromanta kiöntötte magának a maradék feketelevest. 
      Mire felhajtotta Gorduin visszatért. 
      - Egy régi ismerös - magyarázta. - Tíz-egynéhány éve akadtunk össze; elsö, bátortalan lépéseit tette épp az úgynevezett nagyvilágban. Látszott, helyén a szíve, csak hát... - mosolygott - ...bárdolatlan kissé, és lángésznek se mondanám: az a fajta, akire ügyelni kell. Jóval késöbb vettem hírét, hogy valami abasziszi hátba szúrta. Hónapokig lebegett élet és halál közt - ennyit a reflexeiröl. Kötelességemnek éreztem, hogy kézbe vegyem kissé. És mert a szóból nemigen ért, vetélkedést ajánlottam neki. 
      - Vetélkedést? 
      - Valahányszor találkozunk, igyekszünk meglepni egymást. Ha sikerül a háta mögé kerülnöm, megüthetem - és megfordítva. Kilenc éve gyakoroljuk. Az eredmények egyelöre kielégítöek. 
      Alyr felhúzta a szemöldökét. 
      - Hányszor sikerült megütnie? 
      A bárd félrenézett. 
      - Egyszer sem. De fejlödöképes, a karizmait meg nyilván láttad az elöbb... Vigyáznom kell. 
      - Vigyázz hát - mondta az elf, és felállt. - Vigyázz jól! 
      - Máris mégy? Várhatnál reggelig. Hisz tudod: világosban sokkal biztonságosabbak az utak, és... - Ahogy a nekromanta színlelt felháborodással ráemelte a botját, Gorduin elmosolyodott. 
      - Sok szerencsét, Alyr. 
      Mosolygott az elf is. 
      - Sok szerencsét, Tier Nan Gorduin... 
      Felragadta zsákját, az ajtó felé tekintett. Egy aranyat hajított Torozon odasietö legényének, aki nyomban sarkon fordult, s kiviharzott, hogy elövezesse a lovát. A két férfi némán állt egy darabig. Alyr mohazöld csuklyájával babrált, Gorduin a lányra gondolt, aki félálomban, illatozó, forró testtel várja odafent... Valahányszor magához ölelte, valahányszor a nevén szólította, valahányszor beléhatolt szobájuk szantálfaillatú félhomályában, rövidnek, ijesztöen rövidnek érezte a számukra rendeltetett idöt. Nem követ-e el szégyenletes bűnt, ha magához láncolja, magával ragadja világába - az életbe, melynek következö állomása akár Niare, a Suo-Gan hídja, a halál is lehet...? 
      - Ő jár a fejedben - szólt tárgyilagosan az elf. - úgy tűnik, véghezvitte azt, ami eddig senkinek sem sikerült megtennie: csapdába ejtett. A kérdés most már csak az, mi a szándéka veled. 
      A bárd elnézett a válla felett. Erielt látta, s az ég vizében lomhán úszó sárkányokat. 
      - Felice bélyegét hordozza - folytatta megfontoltan a nekromanta. - S bárki is volt azelött, szájával Felice szól, szemével Felice hunyorít rád. ö, akinek a hűség üres szó csupán... Erre, vagy valami hasonlóra próbálta felhívni a figyelmedet a mi „varázstudónk“ azon az éjszakán El Hamedben... - Merön Gorduin szemébe nézett. 
      - S mert barátaim közé számítalak, elárulom, mi számomra a küldetés tanulsága. Légy öszinte magadhoz, és másokhoz - ha nem vagy az, ott és akkor vallasz kudarcot, amikor a legkevésbé várod. - Mosolygott, indulni készült. - Ne feledd el. Soha ne feledd az olyan bölcsességeket, amelyek életelv és sírvers gyanánt egyaránt megteszik. Erre tanított engem ember anyám... 
      Azzal sarkon fordult és ment, az ajtóból intett csak néma istenhozzádot, azután botját, zsákját könnyedén emelve nyeregbe szállt, s elvágtatott. Gorduin visszatért az asztalhoz, bámulta csonkig égett szivarját. Mozdított egyet a réztálkán - a szivar nyomban szürke porrá omlott szét -, majd, saját használatra, szavakba öntötte a helyzet lényegét: Szeretek egy lányt, akinek miattam kell majd meghalnia... Tenyerére szórt egy csipetnyi hamut, majd nagyot fújt: por a porhoz, ahogy az Egyetlen hívei mondják - de mit kezdjen az épeszű ember ilyen alázattal? Hiszen... Nem hiszek a sorsszerűségben sem, hallotta egy hónap - más nézöpontból jó nyolc évezred - távolából saját szavait. 
      Magába mélyedt, várt, hátha felcsendül megint az a bizonyos hang, amelynek gazdája láthatatlan jelet hagyott rajta, amelynek oly sokat köszönhetett; újabb sugallat azonban nem érkezett odabentröl. A mindenség eltaszította. Segítség nélkül maradt. Egy pohárka toroni pálinkát rendelt, felhajtotta, azután konokul rántott egyet a vállán, s felfelé indult a lépcsön - a magasba, Erielhez. Nyugodt volt megint, mire az ajtó elé ért. Nyugodt, ahogy egy meglett férfihoz illik; nyugodt, akár egy nyári éjszaka. Lenyomta a kilincset, belépett, összehúzott szemmel meredt a bevetetlen, üres ágyra; ösztönösen, hűvösen azonnal vérnyomokat keresett, persze hiába. A szoba levegöje örizte még a lány illatát, de csak ez maradt belöle, semmi több. Eriel eltűnt, ahogy eltűnt a holmija, söt, a Torzontól kapott két gyapjúpokróc is; a tűz alig parázslott már, a szél a csukott ablaktáblának feszült, s bebocsátásért esdekelve rázta, rázta a vasalást... 
      Gorduin összeszedte saját felszerelését, bezárta az ajtót, azután visszatért asztalához, és várt. Sosem volt még biztosabb abban, hogy amit tesz, nem hiábavaló. És csakugyan: tíz perc sem telt el, máris ott feküdt elötte a levél - nem a tulaj legénye, hanem egy vézna, lovászforma kölyök settenkedett oda vele. A bárd újabb adag pálinkát rendelt, újabb szivarra gyújtott, csak azután hajtogatta szét; tekintete rezzenetlenül pihent a sorokon. 
      
      És megállt az idö. Tier Nan Gorduin és a többiek számára egyaránt. Torozon sok vihart, s még több csetepatét látott tavernájában elképzelni is nehéz tökéletesebb idillt. A játékosok két mozdulat közt dermedtek meg, merev, fénytelen tekintetük az élén álló kockán pihen; egy épp felborult kupából kifreccsenö bor cseppjei rubinszilánkok gyanánt szikráznak. Kalidar és zsoldos társai egyetlen szoborcsoportot alkotnak, a kompozíció címe: Sültlesök. A konyha alacsony mennyezete alatt megrekedt a göz meg a füst - de kavarogni nem kavargott egyik sem. Rezzenetlenek a serpenyök alját hevítö lángok éppúgy, mint a gyertyák vagy a szerelem lángjai; a homokóra tégelyének aljára nem hull egyetlen szemcse sem. A szolgálók egyikének vedréböl kifelé loccsanó víz fehér tajtékszegélyű kék szöttes: beletörödön, netán gyönyörködve lesik a célba vett kóbor ebek. Elül a szél. A szürke égen kitárt szárnyú sirályszobor. Nem moccan, lélegzetét visszafojtva várakozik az egész világ. Pár pillanat - egy egész örökkévalóság - múltán Torzon tavernájának padlatára fény vetül, vakító vörös fény. A magasból, a cserepeken, a gerendákon, a padlásra halmozott limlomon tűz át, nyalábja az alacsonyan járó felhök közt tűnik el, halandó szemmel láthatatlan kiindulópontjában úgy ragyog, akár a nap... Azután váratlanul felszikrázik odalent is, néhány csík a ház ugrás közben megdermedt kandúrjának bundájára hull. Tigris! Háromszög rajzolódik ki a padlaton, mélyvörös tűzkút; a falak, a székek, az asztalok, a merev figurák narancsszín fénybogarak gyülekezöhelyévé válnak, e fénybogarak azután felrebbennek, kavarognak, táncukkal köszöntik az érkezöt... 
      A kámzsás alak hihetetlen sebessége csupán a két világ, a szférák határán csökken valamelyest, ám ö, akár a jó gazda, a legrozsdásabb zárak nyitját is ismeri: máris tovább suhan, s máris a tavernában van; szélesvállú, termetes alak, tűzvörös kámzsáját aranyfonat szegélyezi, kinyújtott, hosszúkörmű keze csupa smaragdpikkely... 
      Most elhagyja a lángháromszöget, hangtalanul lépdel - dehogy, siklik a kökockák felett, egyenest a hátsó ajtóra nézö sarokasztalig, ahol Tier Nan Gorduin, a bárd ül a levélbe temetkezetten. A kámzsás visszahúzza kezét, feljebb emelkedik és közelebb hajol. Tüzetesen szemügyre veszi a férfit. Talán azért, hogy tapasztalatairól másoknak is beszámolhasson, vagy talán azért, hogy amit itt lát és érez, azt soha többé ne felejtse el. Gorduin sötét arcéle oly tapinthatón formálja számára a gondolatokat, hogy hátrahököl - de csakhamar közelebb siklik megint, s megérinti az ilanorit pikkelyes kezével. Amit érint, nem azonos azzal az anyaggal, amelyböl a halandók gyúrattak egykoron: ritkább, értékesebb - s ez a felismerés ugyancsak megdöbbenti a kyrek nagyhatalmú istenét. Egyszerre a fénynyalábra pillant - az alig észrevehetö lüktetésben hívás rejlik, óhaj és fenyegetés. Sogron, a Tűzkobra fellebben hát a feketébe öltözött férfi mellöl, molylepke gyanánt kerüli az égböl áradó lángokat, azután, mielött az örvénybe vág, hogy visszatérjen a magasba, csettint. S a világ tovább forog... 
      Gorduin tekintete megrebbent. „Tierem, Mire ezeket a sorokat kézhez kapod, már messze járok - elég messze ahhoz, hogy öszinte lehessek, már ha az ember képes öszintén beszélni vagy írni egyáltalán. Nyilván észrevetted, hogy gondolkodtam a dolgon, a kettönk dolgán, mindazon, amit miattam vagy értem tettél, és még tehetsz. Igazán szép lett volna felkerekedni, és meg sem állni Abradóig, még akkor is, ha nem vagy se olyan gazdag, se olyan befolyásos, amilyennek hittelek... Szeretlek, és mindig szeretni foglak, de míg odalent voltál, történt valami - valami fontos (legalábbis nekem az), ami segített, hogy belássam: nem maradhatok tovább veled...“ Gorduin felhajtotta a pálinkát: tüze szétáradt tagjaiban, felcsillantott elötte egy keveset az öncsonkítás gyönyöréböl. „Raddim gróf, aki az imént érkezett, és a miénkkel szomszédos szobában szállt meg, igazán fontos ember; azért jött Erionba, hogy kalandozókat toborozzon egy vállalkozáshoz, amely könnyen az életébe kerülhet. Jobb ha erröl nem mondok többet - be kell érned annyival, hogy kihalgattam, amit azzal a csapott vállú alakkal beszélt, és úgy érzem, segíthetek neki. ö még nem tud erröl. Nem is fog tudni mindaddig, míg meg ismerkedem vele - hogy pontosan hol és hogyan, megint csak nem volna helyénvaló elárulnom. Büszke és ostoba férfi - azt hiszem, sosem fogom megengedni, hogy hozzám érjen. De a felesége leszek (az elsö vagy a második; nem ismerem túl jól a gorviki szokásokat), és idövel talán felfigyel rám valaki az udvarnál is... Nem kívánom, hogy megérts, sem hogy megbocsáss. Azt akarom, hogy az elválás végleges legyen, ezért magammal viszem a lovadat, és...“ Gorduin a hátsó bejárat mellett álló lovászfiúra pillantott. A suhanc remegett, mint aki a halállal néz farkasszemet: moccanni, elfutni nem mert, jobbjában görcsösen szorongatta a lánytól kapott aranypénzt... „...és amint lehet, közlöm a gróffal, hogy az Északi Hármak bérgyilkosa vagy; hogy azt a parancsot kaptad, pusztíts el minden gorviki kutyát, aki csak az utadba akad. Nyilván tudod, a grófot zsoldosok örzik. Ha követnél bennünket, meg kellene ölnöd öket - aligha fogod megtenni. Kívánom, hogy tudd: szinte sosem hazudtam; kívánom, hogy szerencsével járj - és kívánom, bár kívánnád te is ugyanezt nekem. Szeretlek. Szeretlek! 
      A bárd gondosan összehajtotta a levelet, ujjasa zsebébe csúsztatta, azután felállt, körülpillantott. Kalidar és társai még mindig az asztalnál ültek, s körükben, dísztelen szürke kalandozóköpönyegben, ott idözött immár maga Raddim gróf is. Hosszú arcú, göndör fürtű fiatal férfi volt, vonásaiban Gorduin semmi megkapót, semmi visszataszítót nem talált. Vízkék szemeit kezdte hát figyelni, melyek minduntalan megrebbentek: egy áldozat szemei voltak, hasonlókban gyakorta hunyt ki a fény Erion rossz hírű sikátoraiban vagy a Romlás Virágainak tanyáin; a bárd a ránctalan homlokon ott látta a közeli, eröszakos halál letörölhetetlen jelét, s szánalmat érzett iránta, semmi mást. A hátsó kijárathoz ment, újabb aranypénzt nyomott a reszketö fiú markába, azután félretolta, kilépett, teleszívta tüdejét a füsttöl szagló levegövel. Az asztalukhoz mehetne persze, Kalidar segítségével elmagyarázhatna mindent, elvághatná a lány útját, sebet ejthetne rajta, cserébe a rajta ejtett sebekért, talán még a gróf életét is megmenthetné - de nem fogja megtenni. Mindenki magáért, csak az istenek mindenkiért: a taverna, bármelyik taverna falára odakarcolhatná ezt a bölcsességet is, azzal együtt, amelyet búcsúajándékként kapott Alyrtól. Az istenek, a nemlétezök, ez egyszer döntöttek helyette... Hálásnak kéne lennem érte, gondolta. Vajon eljön-e majd a nap, amikor az leszek? Aztán elökotorta a flótáját, és belefújt. A tiszta, magas hang messze szállt az alkonyatban, s valahonnét a távolból, a város keleti kapuján túlról válasz érkezett: elrabolt hátasának nyerítése... 
      A bárd a fülét hegyezte. Rémlett, hallja a lóról lebukó Eriel fájdalmas kiáltását: kísértetiesen hasonló volt ahhoz a másik kiáltáshoz, amit Orwella szentélyében a dzsad fejvadász támadásakor hallatott - ám az érte vívott harc valahogy távolabbinak rémlett most, mint a kiáltás maga. Kettejük közös jövöjének képei elenyésztek, s mire az utca végében feltűnt a visszafelé ügetö fehér mén, Tier Nan Gorduin nem csupán remélte, hitte is, hogy a holnap nem tartogat számára több hűtlen szeretöt, hidat és sárkányokat. Mosolygott, ahogy nyeregbe szállt. A lány gyalogszerrel nehezebben jut majd el odáig, ahol összekötheti sorsát a boldogtalan gróféval - de hogy eljut, abban egy pillanatig sem kételkedett. S mert Eriel keletnek indult, ö a nyugati kapun át hagyta el a várost, rúgtatott tovább az óceán felé. Mielöbb találnia kell egy hajót északra, és egy lányt éjszakára. Pontosan úgy, ahogy abban a régi románcban áll. 

VÉGE /Egyelöre/
      
      
                           F Ü G G E L É K
      
      Ezen irat földrajzi tárgyú megállapításai nagyrészt Igrain Reval Geoframia című munkájából valók. A XXV. században élt pyarroni szerzetes könyve kivonatosan tartalmazza az azóta elveszett Enrawelli Tudástár IX., X. és XI. köteteinek anyagát, valamint a Krad-lovagok által a XXV. században megszerzett kráni Birodalmi Emlékezet címet viselö enciklopédia idevágó részeit. A kontinensre vonatkozó minden adatanak a szerzö személyesen is utánajárt: a Geoframia hatvan, folytonos utazások közepette eltelt esztendö megkoronázása. A történeti anyaghoz művek sokasága szolgált forrásul, az alaphangot azonban egy ismeretlen szerzötöl származó Legendák és Enigmák című gyűjtemény, illetöleg a minden tekintetben legtökéletesebb történeti összefoglalás, a M. A. G. U. S. - Miracle Adeptia Guns Urrus Sorate, avagy a Kalandorok Krónikái adta meg. A kozmogóniai, filozófiai tárgyú szócikkek a legnagyobb hetedkori gondolkodók nézeteit foglalják össze. Távolságtartó voltuk teszi öket különlegessé; a kontinens lakói ebben a formában sosem olvashatták egyiket sem. A különféle nyelvek neveit és szavait egységesen a dorani átírás szabályai szerint jegyeztem le, mert ez logikailag jóval közelebb áll az angolhoz, mint az eredetiek. Kizárólag egyes ókyr és aquir neveknél tartottam ki az eredeti íráskép mellett - vagy azért, mert ezeknek dorani átírása nem ismeretes, vagy azért, mert az átírás eröteljesen eltorzította a szót, hogy hangalakja (az eredeti hangalakban rejtözö erök kitörésének elkerülése végett) teljesen megváltozzék. Mivel azonban Földünk Elsödleges Anyagi Síkját az ynevitöl dimenziók sokasága (a mi fogalmainkkal kifejezhetetlen távolság) választja el, úgy ítélem, hogy az eredeti szóképek használata esetünkben aligha jelent veszedelmet.
       Abaszisz A Quiron-tenger déli partján, az Onpor-medencében élö nomád törzseket a Pyarron szerinti XVIII. században egyesítette egy messzi földröl száműzött hercegfi, Hiere Otlokir. A királyság fövárosa a félmillió lakosú Ifin. A síkvidéken Darton, Uwel és Dreina kultusza dívik, a hegyek lábainál élök Ranagolt imádják. Ifinben székel Észak-Ynev leghírhedtebb méregkeverö szektája, közismertek boszorkánymesterei és fegyverkovácsai is. A kontinensen csak itt, az Onpor-hegységben bányásznak abbitot - e monopólium teszi Abasziszt a Quiron-tenger elsö számú kereskedelmi nagyhatalmává. abbit-acél Rendkívül értékes vas-abbit-ezüst ötvözet. A P. sz. XX. században kezdték alkalmazni Abasziszban. Különösen ellenálló a fizikai behatásokkal szemben, emellett rugalmas, könnyen megmunkálható. Rendszerint pajzsok, ritkább esetben páncélok és vértek elöállításához használják. Az alkotóelemek arányának titkát csak a négy legnagyobb abasziszi fegyverkovácsklán tagjai ismerik. 
      Abdul al Sahred A P. sz. V. században született dzsad, minden idök legnagyobb nekromantája. Töle származtatják a teljes Necrográfiát. Abdul al Sahred életútját számos titok és találgatás övezi. Haláláról sincsenek pontos adatok: egyes híresztelések szerint még a VIII. században is felbukkant Erion környékén. 
      Abrado Gorvik királyság legészakibb, az Abradói fennsíkon elterülö, szabadosságáról közismert tartománya. Uralkodói emberemlékezet óta a Rabuchini hercegi családból kerülnek ki. 
      Afrad Helyesen a-frad; kyr nyelvböl származó csatakiáltás, melyet Mogorva Chei honosított meg a kalandozók, illetve Arel papjai között. Jelentése: „Harcba!“ 
      Airun Al Marem P. sz. 3644-ben született, pyarroni nemesi családban. Darton isten papjává szentelték 3663-ban. Rendhagyó módon értelmezte istenének tanításait. Karizmatikus egyénisége hamar követöket szerzett neki. 3675-ben találkozott a Vaskezľként emlegetett Alex-szel. Utazásaik során egy éjszaka istene testet öltött elötte, felszólította, hogy alapítson számára birodalmat, s szent pallossal ajándékozta meg. A megnyilatkozás nem maradt hatástalan: Airun Alex segítségével létrehozta a Darton-lovagok Rendjét, s szakított a pyarroni hagyományokkal. Darton-papok sokasága csatlakozott hozzá, mozgalma rohamosan terebélyesedett. 3676-ban, Pyarron pusztulásakor Darton legföbb papjának, prófétájának és földi helytartójának kiáltották ki. Még abban az éveben különvált a Vaskezűtöl, és csatlakozott egy társasághoz, amelynek célja, Amhe Ramun elrejtett fegyverzetének megszerzése volt. Nem rejtette véka alá, hogy a zsákmányolt isteni ereklyéket eljövendö birodalma javára szándékszik felhasználni. Ekkor ismerkedett meg Alyr Arkhonnal, s szoros barátság szövödött kettejük között. 3677-ben, a fegyverekhez vezetö úton elesett, istene azonban új életet lehelt belé, hogy folytathassa a harcot Amhe Ramun és szolgái ellen. A társaság nem járt sikerrel, Airun Al Marem másodszor is életét vesztette. Miután újból életre kelt, északnak vette útját, hogy a Darton-hívök számát tovább gyarapítsa. 3685-re lovagrendje hallatlanul megerösödött, ám ekkorra Pyarron is kiheverte a kráni Dúlás okozta megrázkódtatást, s kitagadta Airun Al Maremet, renegát szektájával együtt. A próféta válaszul szent háborút hirdetett a város ellen, amelynek hatására rablóhadjárat rablóhadjáratot követett délen. 3691-ben Airun végleg Északra települt, s székhelyét a Városállamokhoz tartozó Rowonba tette át. 
      Alidar Északkelet-Ynev hírhedett, roppant nehezen megközelíthetö városállama - az Anublien tóvidék egyik szigetének dísze. Különlegességét a P. sz. XI. század óta közismert szolgáltatása adja: rendelésre minden elképzelhetö igény kielégítésére alkalmas leányokat nevel. E leányok feleségnek, szeretönek, ágyasnak egyaránt megvásárolhatók, státusuk nem sokban különbözik a rabszolgákétól, értékük azonban lényegesen felülmúlja azokét. Emiatt elsösorban fönemesek, tehetös kalmárok keresik fel Alidart, melynek gazdagságát, rendjét a kíméletlenségig szigorú, kívülállók számára olykor érthetetlen törvények vigyázzák. 
      Alidax Abaszisztól keletre található, közepes méretű városállam, mely Iridan hegyén épült. államformája matriarchátus. Alidax úrnöje, ez a mágikus tudományokban jártas teremtés Toron boszorkánymestereinek csatlósa, egy Fekete Lobogó örzöje, az északi Vörös Hadurak esküdt ellensége. 
      Alyr Arkhon Ember anyától, szürke elf apától származó félelf. Erionban látta meg a napvilágot ikertestvérével, Tret Arkhonnal együtt, P. sz. 3610-ben. Apja a Sirenar Szövetség harmadik hercege, születése után két évvel, egy Calowynbe indult expedíció során eltľnt. Anyja, két gyermekét növérére bízva, 3614-ben K‘Harkad ikerhegye felé vette útját, hogy részt vegyen a Livinai Gyülekezet tízévenkénti összejövetelén. A sors különös szeszélye folytán a K‘Wyn Lioron átkelve Tharr szerzeteseibe botlott kíséröivel, s a velük vívott küzdelemben alulmaradt. Alimare Vinielt, a Livinai Gyülekezet hierarcháját 3614-ben, Dreina havában feláldozták Tharr oltárán: Alyr és testvére árván maradt. Nagynénjük hosszas töprengés után, 3619-ben Alyrt Doronba, Tretet Shadonba küldte tanulni. Tret, a fiatalabb fiú rövidesen a Szürkecsuklyások nevű alvilági szervezet soraiba került, Alyr pedig a mágikus tudományok novíciusa lett. Hamar kitűnt éleselméjűségével, de mesterei legnagyobb megdöbbenésére, amikor választania kellett, a nekromanciának kötelezte el magát. Húsz évet töltött a dorani Szarvtoronyban, a nekromancia északi fellegvárában. Adeptusi beavatására 3644-ben került sor. Ezután újabb két évtizeden át ki sem tette lábát a Szarvtoronyból: Abdul al Shared munkáját, a Necrográfiát tanulmányozta, s megírta elsö könyvét, mely a nekromancia újszerű értelmezésével tűnik ki. Mindezenközben tucatnyi saját varázslatot dolgozott ki, s mikor 3666-ban öccse találkozóra hívta Erionba, végre felkerekedett. A találkozás mély benyomást tett rá, szívébe zárta Tretet, s oldalán járta a világot négy esztendön át. 3670-ben öccse eltűnt, s két hónap múltán megérkezett halálának híre. Alyr megkeseredett. Ettöl fogva a halált kereste maga is: résztvett a 3671-72-es toroni hadjáratban, de még sebet sem sikerült kapnia. A következö évben ellátogatott a Sirenar Szövetségbe, majd, mivel ott sem találta a helyét, átkelt a Riegoy-öböl túloldalára, s bejárta a Shanice-hegységet. Hogy itt pontosan mire bukkant, soha senkinek nem árulta el - életkedve azonban visszatért, noha cinikusabb lett, mint valaha. Sietve Doranba ment, ahol hamarosan a Varázslótanács tagjai közé választották. Függetlenségét mindvégig megörizte, noha alkalmanként a Vörös Hadurak szolgálatára állt; 3676-ban Amhe Ramun fegyvereinek elpusztítására indult. A kudarcba fúlt küldetés a tapasztalatokon túl Airun al Marem barátságával gazdagította. Csodával határos menekülésének végállomása ismét Doran. A varázslóállamból két év múlva indult útnak megint, s alighanem Calowynba hajózott. Tizenkét évet töltött távol, s mikor hazatért, nagyobb eröknek parancsolt, mint bármikor azelött. 3691-ben Gro-Ugonban bukkant fel, hogy Orwella követöit kijátszva megszerezze a fekete tört, amelynek segítségével a doraniak a kitaszított újbóli testet öltését remélték megakadályozni. 
      Amadeus Rabuchini A gorviki Abrado tartomány uralkodócsaládjának sarja. A P. sz.-i 3663-ban született, de az akkori viszályok miatt nem kerülhetett a hercegi trónra. 3682-ben, a Nagy-Gorviki tanácskozás befejeztével, miután a királyság egyesítésére irányuló törekvéseket Akvilona tartomány föpapja, Gecha Girini Ranashavik segítségével megakadályozták, elhatározta, hogy visszaszerzi jogos örökségét, s egy kalandozókból verbuvált csapattal Warvik tartományba ment, hogy Ranagol ösi szentélyében magától az istentöl kérjen támogatást. A küldetés kudarcba fulladt, a társaság tagjai az ilanori bárd, Tier Nan Gorduin kivételével elhullottak. 
      Amhe Ramun Az amund, más néven az ösi Nép négy istenének egyike, a Kék Hold Ura; az amund mitológiában a gonoszság megtestesítöje. Themes, a Napisten, és Refis, a Földanya gyermeke, Nesirének, a vörös hold istennöjének öccse. Prófétái a P. sz. 3692-re várják alászállását. E katasztrófát megakadályozandó indult útnak 3676-ban az a kalandozócsoport, amelynek tagja volt Alyr Arkhon és Airun Al Marem is. A kudarc következményei egyelöre beláthatatlanok... 
      A Nap Harmadik Titkos Városa Az ösi Nép fövárosa, Sonion közkeletű elnevezése. Pontos helyét a Hetedkorban szinte senki nem ismeri; a különféle mendemondák csak annyiban egyeznek, hogy e legendás települést minden dzsad porfészektöl, oázistól és karavánúttól távol, a Mélysivatagban lelhetik meg a vakmerök. 
      Anuria Az Anuriai-fennsík a Ygil kösivatag közepén fekszik, gyakorlatilag megközelíthetetlen. Tengerszint feletti magassága mintegy másfélezer láb, majdhogynem függöleges sziklafalak határolják. A fennsíkon folyó életröl megbízható forrásokban még utalások sem találhatók, a legenda azonban azt tartja, hogy az Anvariáról érkezett sárkányok leszármazottainak birodalma rejtözik ott. Több krónikás beszámolt arról, hogy a kyr háború végsö csatáiban Jahrn-On Kryelt sárkánylovasok légiója segítette gyözelemre. E harcosokat azóta is anuriai sárkánylovasokként emlegetik. Anvaria A világ második legnagyobb kontinense, amely Ynevvel átellenben - egyes források szerint „messze napnyugaton“ - található. Területe hozzávetöleg 25 millió négyzetmérföld. Kereskedelmet mindössze parti városai folytatnak Ynevvel. Mindez ideig huszonhat ynevi expedíció indult a földrész belsejének felkutatására, de egyetlenegy sem tért vissza. A legendák szerint Anvaria sárkányok öshazája - e lények a történelem elötti idökben a Calowynról származó kyrek legádázabb ellenségei voltak. Az Enrawelli Tudástár szerint huszonhat évezreddel ezelött a kyrek pusztító háborút vívtak Anvaria lakóival, ám a teljes pusztulást megakadályozandó, végül békét kötöttek, amelyben kimondták, hogy egyik nép fiai sem léphetnek soha a másik földrészre. Egyes legendák arról is beszámolnak, hogy az Anuriai-fennsíkon élö, úgynevezett sárkánylovasok voltaképpen Anvaria öslakóinak leszármazottai, akik a kyrekkel egy idöben érkeztek Ynevre. Ezeket az állításokat azonban sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. 
      Anyr A Kyr Birodalom papi kasztjának elnevezése - a legfelsöbb anyr a mindenkori kyr császár volt. Titkaik javát magukkal vitték a túlvilágra, illetve a Változások Síkjára. 
      Aranykör lovagrend Elorand és Heliodor lovagok által, Pyarron építésekor alapított lovagrend. Védöistenük Krad, ezért gyakorta Krad-lovagoknak is nevezik tagjait. Székhelyük Pyarronban volt a város lerombolásáig - s bár Dél lovagjainak színe-virága együtt pusztult az Égi Templommal, Krán pribékjei megízlelhették már az új, az ifjú nemzedék vasát... Második legjelentösebb rendházuk Erigowban található. Ismertetö jegyük a fehér paláston tündöklö aranyszín kör. 
      Arel A pyarroni panteon föistenének forróvérű, csapodárnak tartott párja, a Harc és Természet istennöje. Testét finoman megmunkált abbitacél láncruha óvja, amelyet Gilron készített számára. Adron segítségével bármely elem támadásával szemben ellenállóvá vált. Mindig célba találó íja, ha úgy akarja, dögvészt, pestist, fekete himlöt terjeszt. Fekete haját zöld jadepánt fogja össze, s jadezölden ragyognak szemei is. A vakmeröség, esztelen bátorság meggyözödése szerint a legföbb erény. Határtalan felelötlensége volt egyik oka annak, hogy bár hatalom dolgában felülmúlja férjét - Orwella utolsó lázadását is ö fékezte meg -, mégsem öt választották az istencsalád fejévé. Kedveli az egyedi höstetteket, különösen azokat, amelyeket puszta virtusból, az ö kedvéért hajtanak végre. Papjai általában kalandor zsoldosok, Ynev legnagyobb szélhámosai, de esztelen vállalkozásaikról, öngyilkos höstetteikröl éppúgy ismertek. Arel szent állata a sólyom, elpusztítása a legnagyobb véteknek számít a szemében. Szentélyei a kontinens erdeiben, magányosan állnak, csak fából, vagy más növényi anyagból épülnek. Kultusza elsösorban az Északi Szövetség államaiban, illetve a déli Yllinorban terjedt el. 
      Armador Dogan an Godora A hajdanvolt Godorai Birodalom grófja, Ranagol eltökélt híve. A kardforgatáson kívül a sötét tudományok gyakorlásában is jeleskedett. P. sz. 1675-ben bekövetkezett halálát örök vetélytársa, Raginal gramen (birodalmi örgróf) árulásának tulajdonítják. A hagyomány szerint szörnyű esküvéssel fogadta: visszatér... 
      Asztrális Sík A kozmoszt, az Elsödleges Anyagi Síkokat körülvevö, a Felsöbb - Elemi és Éteri - Síkoktól elválasztó végtelen közeg, amelyben semmiféle létforma nem teremtödhet. Járható. 
      Aquir Az ösi, ember elötti fajok gyűjtöneve. Ezek elsösorban földalatti civilizációkat hoztak létre, közös jellemzöjük a gonoszság. Egyes bölcsek szerint a Gonoszság Elemi Síkjáról kerültek Ynevre. Aquir a sötét mágia legtisztább nyelvezete is. E nyelv olyannyira átitatódott a fekete mágia hatalmával, hogy minden egyes vigyázatlanul kiejtett szó halált, vagy még rosszabbat hozhat a próbálkozóra. Suttogják, Shackallor, a Kráni Tizenhármak leghatalmasabbika a Sötét Tudomány című munkáját aquirul írta, s csak utóbb ültette át emberi nyelvre. Az aquir elsösorban írott formában ismert, kiejtésével ma már csak egyes kráni varázslóiskolák, nekromanciával foglalkozó mágusok, s persze maguk az aquir népek vannak tisztában. 
      Birodalmi Emlékezet Krán történelmét összefoglaló mű, amelyet egy ismeretlen szerzetesrend tagjai írtak majd három évszázad alatt. Elsö példányát Igrain Reval hozta magával kráni fogságából.
       Beriquel Ynev második legnagyobb kiterjedésľ szigete, az északi sarkkörön túl helyezkedik el. Valószínűleg innen származnak mind a keleti barbárok, mind a tarranok. A P. sz.-i XXII. században néhány, telepesekkel zsúfolt hajó indult útnak Tiadlanból, s Beriquel partjain csakhamar kolóniák létesültek. Néhány évtizeden át élénk volt a kereskedelem, a harmadik ezredforduló elején azonban minden kapcsolat megszakadt a vakmerökkel. Azóta is rejtély, milyen sors jutott osztályrészükül. 
      Bosszú Hava A hideg évszak utolsó harmadának, Uwel isten három hónapjának közkeletű elnevezése. A Bosszú Hónapjai a Halál Hónapjait követik, ezután köszöntenek csak be a békésebb idök, a Dal Hónapjai. 
      Calowyn A kyrek öshazája. Egyes forrásokban Vörös Kontinensként szerepel. Noha szinte felmérhetetlen távolság választja el Ynevtöl, idöröl idöre felbukkannak nálunk onnét érkezett utazók, s nem egy kalandozó vallja, hogy maga is megfordult arrafelé... 
      Crewoini östár A Déli Kolostorokban élö szerzetesek által írott történelmi összefoglalás, amely a benépesülés évszázadaitól fogva egész Dél-Ynev fejlödését nyomon követi. 
      Csaták Palotája A Kyr Birodalom fövárosában, Enrawellben egykoron állt hatalmas palota, amely a kyrek - többnyire gyöztes - háborúinak állított méltó emléket. Minden termét egy-egy színpompás ábrázolás díszítette. 
      Darton A pyarroni panteonban a halottak istene, a túlvilág örzöje, a tréfamester, Krad és Arel gyermeke. Súlyos páncélt visel, roppant pallos a fegyvere. Noha alapjában jóindulatú, kedvvel tréfál meg halandókat, s e tréfák olykor igen komoly következményekkel járnak. Airun Al Marem, a próféta fellépése óta népszerűsége érezhetöen csökkent a kontinens lakóinak körében. 
      Doardon-hegység Észak-Ynev legmagasabb hegysége; bércei között a Titkos Szekta kolostorai rejtöznek. A hozzájuk vezetö út még a beavatottak számára is kemény próbatételt jelent. Déli Kolostorok A Déli Gyűrűhegység csúcsai közt megbúvó kolostorrendszert Dél-Ynev öslakói emelték, még az írott történelem elötti idökben. A szerzetesek azóta is dacolnak a nagyvilágban zajló események sodrával, mintegy kívülállókként szemlélik államok, népek, olykor egyének sorsát. 
      Doran Az Arowin-hegy tetején fekvö városállamot, P. e. 1214-ben alapította három mágus: Vinidius Artemora, Quirin Dan Jeir és Eloriol Calendil. Céljuk világszerte egyedülálló varázslóközpont létrehozása volt. Mindhárman a mágia egy-egy alapformáját vitték tökélyre, eleinte e három formát - a sík- és térmágiát, az idömágiát és a megidézés tanait - oktatták az akkor még kicsiny településen. A tanítványok számának rohamos növekedésével Doran elöbb városkává, majd nagyvárossá növekedett. P. e. 462-ben a Dorani Varázslótanács úgy döntött, hogy a várost kétfelé osztja. Létrehozták, s elkülönítették a Belsö várost, mely a mágusiskolák központjait, a mesterek, tanítók és tanítványok lakhelyét foglalta magába. A Külsö városba szorult a polgárság, s itt emelt fellegvárat a Vigyázók rendje is. E rend a dorani Varázslótanács fanatikus harcos-lovagokat tömörítö csoportja, feladata a mágusok politikájának támogatása - „világi“ eszközökkel. P. sz. 348-ban felépítették a Szarvtornyot, s ezzel hivatalosan is befogadták a nekromanciát Doran falai közé. Az évszázadok során a varázslóváros befolyása folyvást növekedett, végül Észak-Ynev egyik meghatározó tényezöjévé vált. P. sz. 1457-ben csatlakozott az Északi Szövetséghez, ily módon hangsúlyozta szembenállását a Toron Birodalommal, és a kyr hagyományok felélesztésével. A XX. század végére nincs Észak-Ynevnek olyan országa vagy városállama, amely teljesen függetlennek mondhatná magát Doran mágusaitól. Doran Belsö városa lassanként teljesen elzárkózott, s mára állandó lakóin kívül senkinek nem lehet maradása falai közt. A varázslóállam urai mind titokzatosabbakká váltak, újabb kilétüket is homály fedi. 
      Dreina A pyarroni pantheon legtöbb hívövel bíró tagja, a Hatalom, a Rend istenasszonya, Krad és Arel gyermeke. ö maga két gyermeket szült Adronnak, a fény és a mágia istenének: Ellanát, a szerelem és a szépség istennöjét, és Dellát, a művészetek pártfogóját. Harmadik gyermeke a fattyú Orwella, a Kitaszított, akit Uwel, a Bosszúállás Atyja nemzett neki. Dreina papi rendjének tagjai világszeret elismert tudósok, közülük kerülnek ki a legnagyobb politikusok, udvari tanácsnokok. Egyetemeik Ynev-szerte a legjobb hírű iskolák, Dreina papjai a Pyarron érdekszféráiba tartozó vallási központok gazdasági, világi vezetöi. Az istennö templomai minden nagyobb városban megtalálhatók, szerzetesrendjei, zárdái számos elkeseredett embernek adnak menedéket. 
      Dzsad A Taba el Ibara sivatagban és annak környékén tanyázó népcsoportok gyűjtöneve. A dzsadok minden valószínűség szerint a jannek leszármazottai. Olajbarna börű, göndör, sötét hajú, sötét szemű emberek. Ibara környéki emírségeiken kívül tekintélyes számban élnek a Nament sivatagban, illetve Erionban, ahol saját városrészt hoztak létre. Elsösorban kereskedök, de jeleskednek az állattenyésztésben, mesemondásban, söt, a hadakozásban is. Ynev lakói számtalan illatszert és afrodiziákumot köszönhetnek nekik. 
      Elátkozott Vidék A Tinolok övezte medence, a Kyr Birodalom Rualan tartománya a P. e.-i XXXVI. században kapta az Elátkozott Vidék nevet. Az itt élök mindig is sértve érezték magukat, amiért a székesföváros-választáson nem Rualan, hanem Enrawell részesült a legfelsöbb kegyben. A gyűlölködés évszázadok során át tartott, s mikor P. e. 3631-ben oda költözött az akkori császár ikertestvére, Reigh-En Zerdal, szívélyes fogadtatásra talált. A gyenge idegzetű herceg kora gyereksége óta gyűlölte bátyját, váltig állította, hogy az udvar tévedés áldozata: voltaképp ö az elsöszülött, az a másik csak bitorolja a trónt. Az udvar iránt érzett gyűlölete rokonszenvet ébresztett a rualaniakban, így amikor a herceg - ki tudja, miként - megidézte Orwellát, az esemény titokban maradt. A Kitaszított elsö megjelenését követte a második, a harmadik, és a többi. Idövel a Gra-Tinolon felépítették az istennö fö szentélyét, s az ezet követö esztendök során az ormokon gombamód szaporodtak Orwella templomai. A herceg tanácsadói megígérték, hogy letörik az anyrok és a mágusok hatalmát, s öt ültetik a császári trónra, amennyiben kész Orwellát a Birodalom föistenévé nyilvánítani... Sorra végeztek a tartomány föpapjaival, Rualan felett ettöl kezdve voltaképp a Rettenet Asszonya uralkodott, Reigh-En Zerdal szánalmas báb volt csupán. Hogy pontosan mikor ölték meg lelkét anélkül, hogy testében kárt tettek volna, nem tudja senki, de ötven-egynéhány év múltán, midön bejelentették a tartomány kiválását a Birodalomból, testét sem tartották szükségesnek többé: mint mondják, a hegyek valamely feneketlen barlangja nyelte el... Ekkorra a Tinolok méhe már több százezer orkot és goblint rejtett - ezeket a kreatúrákat Orwella, az embereket kigúnyolandó, torznak és elvetemültnek teremtette. A kikiáltott függetlenséget a császár nem ismerte el, s légiói három hónap múltán megindultak Rualan felé. A Rettenet Asszonyának föpapnöje kiengedte felfegyverzett lényeit a hegyek gyomrából; dühüket a vidék lakossága nyögte. A nyugatról bevonuló harcosok elborzadva szemlélték a pusztulást, majd kitelt az ö idejük is: a Gra-Tinol árnyékában megsemmisítö vereséget szenvedtek. A visszavágás nem késett soká. Hamarosan megérkezett a Hatalmasok Tanácsának nyolc tagja, és három óra leforgása alatt megtizedelte az orkok és goblinok seregét. Az öldöklésnek Orwella és papnöi vetettek véget: a Hatalmasok elvesztették a halhatatlannal vívott varázspárbajt, és maguk is odavesztek. A következö hat évben nem volt tanácsos a tartomány területére merészkedni, mert - a temetetlen holtak bosszúja gyanánt - kegyetlen járványok dúltak, elpusztítva mindazokat, akiket az orkok és a kyrek megkíméltek. A Kitaszított papnöivel élöhalottakká változtattatta kivérzett szörnyetegeit, így rontott ismét a Birodalomra. Közben a hegyek mélyén megint orkok, goblinok és más elfajzott teremtmények születtek a semmiböl. Az ezt követö évszázadok csatáinak kimenetele váltakozó volt. Lassanként a környezö tartományok is elnéptelenedtek. A Hatalmasok még kétszer semmisítettek meg majd minden élöt és élettelent, végül P. e. 3502-ben repedések támadtak az Asztrális Sík és az Elsödleges Anyagi Sík határán. A hatás eleinte csak szokatlanul heves viharokban mutatkozott meg, a folytatás azonban annál rémisztöbbnek bizonyult. Az idök folyamán a vidék gonoszsággal itatódott át. Különös dzsungel nötte be a szikláig lecsupaszított tartományt. A vadon többször jelét adta rosszindulatának: egy alkalommal mindenestül elnyelte a harcoló feleket. Ezen a helyen késöbb óriási mocsár keletkezett, örök mementójául a Tini-Tinoli csatának. Ekkor, valószínűleg Orwella közbelépésére, az erdö felhagyott önálló tevékenységével, s több élölényt nem ragadott el. A háború kimenetelét végül az döntötte el, hogy Toron tartomány urai is a Kitaszított oldalára álltak. A hadszíntér áttolódott Keilor és Freiglund tartományokba, s mind közelebb került Ernawellhez. Az Elátkozott Vidék a majd négyszáz évig húzódó háború során mindvégig a Rettenet Asszonyának székhelye volt. Ütközetre újfent már csak P. e. 3012-ben került sor, amikor is az anuriai sárkánylovasok és a megmaradt Pusztítók Jahrn-On Kryel vezetésével felmorzsolták az istennö hadseregét. A Hatalmasok megmaradt csoportja behatolt a fö szentélybe, végzett a kitaszított papnöivel, és Orwellára támadt. A kyrek végsö kétségbeesésükben felidézték az östüzet, ezt a mindent elemésztö eröt, amelynek azonban képtelenek voltak parancsolni. Az östűz kishíján megölte a Rettenet Asszonyát - annyira meggyengítette, hogy kénytelen volt évezredekre egy távoli síkra menekülni -, de a felidézök közül is sokakat a nemlétbe taszított. Az Elátkozott Vidék azóta a borzalom, a megnevezhetetlen gonoszság, az élöhalottak földje. A romok között kísértetek és lidércek bolyonganak, egyetlen élölény sem maradhat meg az átkos dzsungelben, mely éjszakánként rémeket álmodik, kéklö idöviharokban újra és újra játsza a régmúlt csatáit. 
      Eldir Mogorva Chei kardjának neve. Pontos jelentése: Észak Lángja. Az elnevezés a kard markolatának gombjába kovácsolt, ökölnyi opálra utal. 
      Elfendel A déli elfek birodalma. Lakói Krán fenyegetése elöl menekültek Tysson Larból a Lasmosi-félszigetre. 
      El Hamed A három nagy dzsad emírség közül a legészakibb. Igazi felvirágzása a Bölcsként tisztelt Rahim el-Haszra vezírségének idejére tehetö. Az Amhe Ramun-manifesztáció háborúja során az ösi Nép megszállta ugyan, de megtartani nem tudta. 
      Ellana A Szerelem és a Szépség Istennöje a pyarroni panteonban. Adron és Dreina gyermeke. Papnöi hivatásos kurtizánok, templomai, szentélyei szerte a világon a legismertebb bordélyházak. Szent szimbóluma a lótuszvirág, papnöit rendszerint a Lótusz Leányaiként emlegetik. 
      Elsödleges Anyagi Sík A legbelsöbb létsík, egyes értelemezések szerint maga a végtelen kozmosz. Az istenek e síkon hozták létre az élet általunk ismert formáit. 
      Embervadász Az embervadászok különlegesen képzett fejvadászok, bérgyilkosok. Két nagy szervezetük létezik: az egyik az Északi Szövetség szolgálatában ténykedik, s csupán a klán által elfogadott célok érdekében, illetve gazdaságosnak vélt ügyekben hajlandó részt vállalni. Az embervadászok másik csoportja az Ikrek Szektája. Tagjai rátermettség szempontjából semmi kívánnivalót nem hagynak maguk után, ám elsösorban a toroni Boszorkánymesterek szolgálatában állnak. Igaz, jó pénzért bárki felbérelheti öket: gyakorlatilag bármiféle aljasságra kaphatók. 
      Enrawell A hajdani Kyr Birodalom fövárosa, a mai Erigow helyén állt. A források tanúsága szerint nagyobb s pompásabb volt bármely korunkbéli településnél... Maradványait csak nemrégiben kezdték feltárni, kincseit múzeumban örzik. 
      Enrawelli Tudástár Az Enrawelli Kristálykönyvtár anyagának egy részét a P. e. XV. században ismeretlen kezek papírra írták át. Ezt a gyűjteményes munkát nevezik Enraweli Tudástárnak. E munka sok szempontból máig feldolgozatlan, valóságos kincsesbánya tehát a magunkfajtának. 
      Eren Az Északi Szövetség egyik alapító tagja, Észak-Ynev legbefolyásosabb hercegsége. Gazdag, mélyen gyökerezö katonai hagyományokkal rendelkezö állam. Harcos kasztjának elitjét az Ereni Felsö Lovagrend alkotja. Uralkodója a dorani mágusok által örökifjúvá tett Eligor herceg, a Vörös Hadurak egyike. 
      Eriel I. A nemesen született shadoniak körében oly kedvelt Aerielle leánynév köznépi alakja. Az Egyetlen kultuszában a négy légszellem egyikét hívják így. Alakját bizonyos szekták a Szabadság védangyaláéval mossák össze.   II. A niarei Kuan-dinasztia ifjú, tragikus sorsú császárnéja. Testét a hagyomány szerint a Keleti Szél Pagodájában, a dinasztiaalapító O Kuan Han jobbján helyezték örök nyugalomra. 
      Erigow Észak-Ynev egyik hercegsége. Lovagrendjei világszerte híresek, elsösorban az Erigowi Krad lovagrend, illetve a Hercegi Vörös lovagrend. Az Erogowi Hercegség az ösi kyr kultúra, művészet és tudomány letéteményese, ugyanekkor a pyarroni vallás kultikus központja, északi bástyája is. 
      Éjközép A vörös hold lenyugvása és a kék hold felkelése közötti, nagyjából három perces sötét periódus közkeletű elnevezése. Évszaktól és földrajzi helytöl függöen általában éjjel tizenegy és egy óra között következik be. 
      Északi Szövetség P. sz. 1249-ben létrehívott katonai szövetség, mely kezdetben a tarini törpék birodalmát, Erent, Gianagot, Haonwellt, Erigowot és a Tiadlan Királyságot tömörítette. A Szövetség fö ellenfele mindig Toron és a Gro-Ugon, illetve az alkalmilag velük szövetkezö Városállamok voltak, de meggyűlt a bajuk a Tengeri Városok némelyikével, söt, olykor Abaszisszal is. 1457-ben csatlakozott a Szövetséghez Doran, majd 1678-ban a Dwill Unió. Az Északi Szövetség zászlaját a két hold jelképe ékesíti, ezért tagjait gyakorta a Kettös Hold országaiként emlegetik. 
      Északi Hármak Az Északi Szövetség három tagját, a Tarin-hegység övezte Traidlan medencében elhelyezkedö hercegségeket: Erent, Gianagot és Haonwellt nevezik így. 
      Fehér Páholy A pyarroni Okkult Tudományok Egyetemének mágustanácsa, amely a város és Dél-Ynev pyarronhű varázstudóit tömöríti. A Fehér Páholy vezetöje a P. sz.-i 3300-as évek óta Sonor, a Legnagyobb. 
      Felcsercsarab Mérsékelt égövi, gyógyító hatásáról nevezetes kúszónövény. Magvai a legenda szerint egy Égi Hajó hombárjából hullottak Ynev rögei közé. 
      Felice Az Éji Vadászok úrnöje, a macskafélék patrónusa, misztikus lény. Feltevések szerint az anur kisisten, Bast leszármazottja. Hívei - többségükben nök - minden huszadik holdhónapban kisebb véráldozattal kedveskednek neki. 
      Fellegvár A Pyarron hegyén Krad-lovagok által emelt lovagvár, illetve rendház közkeletű elnevezése. Míg a világvallás alapítója, Selmo atya élt, védöi rendíthetetlenül küzdöttek a Dúlás viharában is: egyetlen lény sem juthatott falain belülre. A Próféta halálát követöen döntötte romba a magasból aláhulló Gömbszentély. 
      Föld csontja A négy öselem egyikének megjelenési formája az Elsödleges Anyagi Síkon. Noha a föld jobbára pozitív tulajdonságok hordozója, a föld csontja a kyr háborúk során átitatódott elemi gonoszsággal. Egy sokoldalúan képzett, kellöképpen elvetemült varázstudó, amennyiben maga is ártó mágiát alkalmaz, kedvére felhasználhatja. A föld csontja egyike Ynev legértékesebb mágikus kellékeinek, egy-egy darabjáért egy falu árát kérik azok a kalandorok, akik zsákmányukért az Elátkozott Vidékig merészkednek - hisz a föld csontja kizárólag e rosszemlékű tájon lelhetö fel. 
      Föld Elemi Síkja A Belsö Síkok közül a legközelebbi, a négy öselemi Sík egyike. A Föld Elemi Síkján nincs más, csupán a földanyag számtalan formációja. Különféle föld-eredetű lények élnek itt, amelyek az Elsödleges Anyagi Síkon sosem fordulnak elö. 
      Fönixek Parkja A Kalandozók Városának szíve, a godorai hercegi palotát övezö park. Elnevezését a parkban élö hat különbözö fönixröl kapta, amelyeket a P. sz.-i XVII. században Ediomad föhierarchája ajándékozott Vidiorta Da Tiomusnak, Erion hercegének. A fönixek évente egyszer, a Kettös Hold Ünnepén lángokba burkolódzva riogatják-szórakoztatják Erion lakóit. 
      Fürkész A térmágia alapjait és a szimpatikus elven működö megidézö mágiát alkalmazó, kyr eredetű szerkezet, amelyet szökevények felkutatására használtak az óbirodalom századaiban, s leírások lapján készítettek el újra Toron Boszorkánymesterei, hogy a szolgálatukban álló embervadászok felszerelését gazdagítsák. 
      Galradzsa A dzsad panteonban az utazók és a kereskedök Istene. 
      Gerum Olofra Ilanori bárd, polihisztor, a hírhedett „Istentelen Ének“ szerzöje, Tier Nan Gorduin nevelöje. 
      Gianag A Traidlan medence nyugati részén fekvö hercegség. Az Északi Szövetség egyik alapító tagja. Az Északi Hármak közül ennek a hercegségnek a legjobbak a kapcsolatai Tarin törpéivel. Hasonló nevű fövárosán kívül még egy hatalmas várossal dicsekedhet, amely legalább háromnegyed részben a föld alatt búvik meg. E várost, Sinog Kult, a törpék segítségével építették. Itt található az Északi Szövetség legnagyobb börtöne, s az a hatalmas, föld alatti tó, ahol a hozzáértök a vízmágia fogásait gyakorolhatják. 
      Gilron A pyarroni istencsalád tagja, a fegyverkovácsok patrónusa. Templomai nincsenek, ám azok a fegyverkovácsok, akik öt választják védelmezöjükül, beavatási szertartáson esnek át. Megismertetik öket a mesterség olyan fortélyaival is, amelyek birtokában löfegyverek elöállítására képesek. A Gilron-hívö fegyverkovácsok egyben az isten felszentelt papjai is, titkaikat szigorúan örzik, a minden eszközzel megakadályozzák az avatatlanokat azok felfedésében. Az esetleges újítások ügyében a kaszt nagyjai döntenek. Alapjában maradiak. Noha Gilron fegyverkovácsait megbecsülés övezi szerte a világon, számuk csekély: évente mindössze három új tagot fogadnak soraikba. 
      Godorai Birodalom A Kyr Birodalom bukását követö évszázadokban született hatalom. Az anarchikus állapotban leledzö Észak kultúrális értékeinek zömét ide menekítették. Hercegei kezdetben a helytartó címet viselték, s a kyr civilizáció újbóli felemelkedéséért küzdöttek. Kyr isteneket imádtak, a kyr volt a hivatalos nyelv, kyr hagyományok szerint zajlott minden szertartás. Hiába gyűjtöttek azonban egybe minden tudást, hasznát nemigen látták, a godorai nemesek inkább harcosok voltak, mint tudósok, s szüntelenül viszálykodtak a környezö államokkal. A birodalom ennek ellenére kétezer éven át virágzott, az uralkodó székhelyt, Eriont a Városok Városaként emlegették. Az idök folyamán a kyr hagyományok lassanként háttérbe szorultak. A godoraiak ragaszkodtak kyr isteneikhez, a formákkal viszont mind kevesebbet törödtek. A helytartókból hercegek lettek, Erionban megépült a Felsö Palota, amely már alig emlékeztetett az elökelöség netovábbjaként emlegetett enrawelli császári palotára. A hanyatlás szelétöl meglegyintve Godora nagyjai kísérletet tettek a Kyr Birodalom visszaállítására. Létrehozták a Godorai Függökertet, hogy szent ligeteiben testet ölthessenek, mindent újra kezdhessenek az istenek. A kyrek öt halhatatlanjának találkozása azonban ádáz küzdelembe torkollott, s a Függökert sorsával együtt megpecsételödött az új Birodalomé is. A P. sz.-i X. században darabokra hullott, városai - Eriont, a kalandozók paradicsomát leszámítva - elnéptelenedtek. Erion koronás föi a zordon valósággal dacolva viselik mégis a „Godora hercege“ titulust, s birtokuknak vallják a Godorai alföldtöl az Anurial fennsíkig húzódó, kietlen pusztaságot. 
      Gorvik Gorvikot a P. sz.-i XV. században alapította Amanovik, a kalandor pap. Uralma megerösítéséhez Shackallor, a kráni mágus segítségéhez folyamodott - sikerrel. Hogy kedvére tegyen, Ranagol hitére tért, mi több, erre szorította országa lakóit is. A sátánisten újdonsült birodalma, az öshaza, Shadon ádáz ellenfele lett, s bár Shadon sokszorta hatalmasabb Gorviknál, az utóbbit maga Ranagol, s kráni szolgái oltalmazzák, teszik legyözhetetlenné. Különös fintora a sorsnak, hogy Gorvikban a shadonihoz hasonló lovagi kultúra alakult ki, bár az erkölcsök itt korántsem annyira szigorúak. Gorvik nem egységes, öt tartomány alkotja. Urai (Abrado, Akvilona, Gorvik, Warvik és Rokmund hercegei és föpapjai) szüntelenül marakodnak egymással. 3682-ben, Todvarban megrendezték a Nagy-Gorviki Tanácsülést, amelynek célja az egység megteremtése volt, a felek azonban nem jutottak egyezségre. A fiaskóért a hagyomány szerint Abrado kevély hercege és Akvilona intrikus föpapja a felelös. 
      Gra-Tinol A Tinol-hegység egyik bérce. Nevének jelentése: a középsö Tinol. Ezen a hegyen idézte meg elöször Orwellát Reigh-En Zerdal, a kyr császár testvéröccse. Egyes bölcsek szerint az orom már a teremtésekor éteri kapcsolatban állt a világmindenség azon eröivel, amelyeknek egyik manifesztációja a Rettenet Asszonya. Tény mindenesetre, hogy Orwella itt múlt el a világból, s a legenda szerint itt várható a visszatérése is... 
      Gro-Ugon A birodalom szinte teljes népességét a Gro-hegység goblinjai, illetve az Ugon-hegység orkajai teszik ki. Számbeli fölényük folytán az utóbbiak gyakorolják a tényleges hatalmat. E nép hat törzse az Ugoni bányarendszerekben él. Ezekröl a labirintusszerű tárnákról az a hír járja, hogy rabszolga élve még nem jutott ki a mélyükböl... A hat ork törzs a Vérivók, az Irtóztatók, a Látók, az Irgalmatlanok, a Holdimádók, illetve a Kacagók nevet viseli. A birodalom királya mindig a hat törzs fönökei közül kerül ki, mindennapos hát a viszály. A Kard Testvériségének higgadtsága és vasfegyelme nélkül valószínűleg állandó háborúk dúlnák Gro-Ugon szörnyeteg birodalmát. A király személye is gyakorta változik - az kerül trónra, aki megszerzi a Testvériség feltétlen támogatását. A goblinok a Gro-hegység járatokkal, vájatokkal, kazamatákkal teli mélyét lakják. A három törzs: az Ordítók, az Acélszarvúak, és a Feketék. Mindkét hegység gyomráéban rabszolgák százezrei dolgoznak, bövítik a bányákat, föld alatti városokat emelnek, s persze pusztulnak. Utánpótlásukat Tiadlan királyságából és Niaréból szerzik, de szívesen vásárolnak Toron rabszolgakereskedöitöl is. Gro-Ugon fövárosa Reag. Ezen a városon kívül nincs több számottevö felszíni település, hiszen odafent torz dombóriások, és egyéb elfajzott humanoid szörnyetegek kutatanak préda után. A vad pusztaságban elszórva emelkednek a Kard Testvériségének rabszolgagazdaságokkal övezett erödítményei. 
      Gyilokpuszta A Taba el Ibara középsö, El Hamed és Sonion között elterülö részét hívják így. Az elf nép egy furcsa, elkorcsosult alfaja él itt, a hajdanán e tájon virágzó civilizáció örökösének vallva magát. 
      Hadzsi Utazó, portyázó, szabad harcos (dzsad). 
      Haonwell Az Északi Hármak legkisebb hercegsége: gyakorlatilag egyetlen hatalmas városból áll. Méretei ellenére a leggazdagabb a három hercegség között, vagyonát hatalmas unikornis-méneseinek, illetve pegazusainak köszönheti - ezeket a jószágokat az Északi Szövetség területén csak itt tenyésztik. 
      Hatalmasok A Kyr Birodalom uralkodó osztályának tagjait, a mágusokat emlegetik így. A Hatalmasok szűk körböl házasodtak, így egészen a Birodalom bukásáig megörizték a kyr faj jellemzöit: fehér haj, kék, ritkábban zöld szem, kreol börszín. Majd‘ kivétel nélkül szálas termetűek voltak, két méternél alacsonyabb ritkán akadt köztük. A Hatalmasok a mágia egy elfeledett, a Hetedkorban alkalmazottnál sokkal fejlettebb formáját használták. Ennek működésével kapcsolatban tények nem ismeretesek; lenyűgözö hatása leírásával egyes krónikákban találkozhatunk. A Hatalmasok a Kyr Birodalom pusztulásakor kétfelé váltak, egy csoportjuk visszamenekítette a Kristálykönyvtárat Calowynre, az öshazába, a másik felvette a harcot Orwellával. A harcot választók zöme odaveszett, tizen azonban megmaradtak, s visszavonultak a Himano sivatagba. Jövölátók néven ismeri öket néhány beavatott. Nyugalmukat elszántan védelmezik: akik a területükre merészkednek, a legritkább esetben térnek vissza. Mint mondják a Jövölátók idötlen idök óta készülnek a végsö leszámolásra Orwellával, s a háttérböl irányítják az eseményeket rettentö hatalmukkal. 
      Hella Riquill A Fidiori Belsö Boszorkányrend királynöje. A P. sz.-i 3651-ben született egy, a K‘Harkad lábainál megbúvó városkában. Szerencsecsillaga kezdettöl fogva fennen ragyogott: nem volt még húsz esztendös sem, midön elnyerte a legbelsöbb misztériumokba való beavatás jogát. Elsösorban a megidézömágia, illetve a nekromancia érdekelte - tucatnyi könyvet írt e témakörökben, s értekezést állított össze a mérgezések leghatékonyabb módozatairól is -, a valaha élt legképzettebb nöi mágusok közt tartják számon. Suttogják, mindenek fölött kedvelte a férfiakat, s azok sem maradtak irányában közömbösek. Évekig szeretöje volt a toroni Boszorkánymesternek, Fried-Ri Villarnak, majd Gro-Ugonba ment, ahol hamarosan a Kard Testvériség nagyasszonyává lett. Személye köré legendák tucatjai szövödtek. Nem egyszer elcsábította azokat az ellenfeleket, akik csak hírböl ismerhették, majd a legintimebb pillanatban a vérüket ontotta. Két alkalommal tett utazást Felsöbb Síkokra, de hogy pontosan hová, az mindörökre rejtély marad. Életét Orwella szolgálatának szentelte, nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a föpapnöi méltóságot. A Gra-Tinolon emelkedö szentélyben pusztult el a Pyarron szerinti 3691. esztendö Halálhónapjában, egy kalandozó golyójától. 
      Hergol Dél-Ynev egyik városállama, amely orgyilkos klánjáról vált hírhedtté. A mendemondák szerint a helyi klán vezére valaha embervadász volt az Ikrek között, s miután meghalt, egy abasziszi boszorkánymester hozta vissza (kétes eszközökkel) az életbe. Tény, hogy a klán fejével élö ember még sohasem találkozott, rendelkezéseit két beszélö köszobor segítségével továbbítja alárendeltjeinek. 
      Holló Ynev déli égboltjának legfeltűnöbb csillagképe. A kontinens lakói már jóval a kyrek eljövetele elött ismerték. Amund elnevezése is fennmaradt: Hafet Heper, azaz a Teremtés Méhe. 
      Homoki História Roxund által írt értekezés, amely Taba el Ibara helyén egykor élt népek - amundok, jannek és elfek - háborúinak és hanyatlásának történetét beszéli el. Roxund munkája minden szempontból egyedülálló, ritkaságszámba megy, s harminckét térképböl álló függelékével egyész vagyont ér. 
      Igram Azeb Az ynevi égbolt egyik ékessége, mely a Sheral mindkét oldaláról, majd minden évszakban megfigyelhetö. A Kyr Birodalom idejében Sogron, a Tűzkobra égi másaként tisztelték. Ma használatos, dzsad nyelvű elnevezésének jelentése: Aki Lámpást Emel. 
      Igrain Reval E vándorló szerzetes bejárta egyész Ynevet. Életcéljának tekintette, hogy az elképzelhetö legteljesebb földrajzi értekezést hozza létre a kontinensröl. A P. sz.-i 2412-ben indult útnak, és nem egészen egy évtized alatt feltérképezte az egész Dorlan-medencét, a környezö pusztaságokkal egyetemben. A 2421-es esztendö már a Déli Jégmezö kolostorainak egyikében találja, ahol egy rég letűnt kultúra emlékei között megleli az ún. Crewoini östárat. A kilenckötetes mű teljes feldolgozására már nem jutott ideje: a kolostor-rendszerben kirobbant lázadás miatt menekülnie kellett. Pár évre rá a déli elfek földjén, Elfendelben és a Lasmosi-öböl másik partján folytatta kutatásait. Az elfek barátsággal fogadták, s maguk is hozzájárultak munkája sikeréhez. Földjük igencsak lenyűgözte Igraint, aki így ír: „...országuk a kis tavak, a lankás rétek és a gyönyörűségesen komor fenyöerdök hazája. Klímája a mi kora tavaszunkhoz fogható, felettébb ritkák a nagy hidegek; a levegöt mindenkor egészséges frissesség jellemzi...“ Az öböl túlpartján csak barbár nomád törzseket talált, ezek több ízben jelét adták ellenséges érzületüknek. Az utazó állandó veszedelmek közepette mégis majd egy évig kalandozott a majdani - Mogorva Chei által 3592-ben megalapított - Yllinor Birodalom földjén. Végül visszatért az elfek közé, akik kérésére hajót szereltek fel. Ezzel indult neki, hogy fellelje az elfek legendás öshazáját, Tysson Lart, hogy felkutassa a fél évezrede elpusztult fövárost, Tyssont. Tengeri útja másfél évig tartott, ezalatt többször is kikötött a Tysson-öbölben fekvö szigetek némelyikén. Mikor végre partra lépett, a Kráni Hegység övezte erdöségben már nem telhetett túl sok öröme: a Kránból áradó gonoszság köd gyanánt ülte meg a tájat. Szerencséje is cserbenhagyta: a valaha volt elf föváros tanulmányozása közben népes orkcsapat támadt az expedícióra. Igrain kíséröinek legtöbbje odaveszett a küzdelemben, öt harmadmagával Kránba hurcolták és bebörtönözték. A huszonkettedik hónapot töltötte már rabságban, mikor portyázó Krad-lovagok egy csoportja kiszabadította, és három hónap alatt, kalandos körülmények közt hazajuttatta Pyarronba. Fogságának kézzel fogható emléke is akadt: a Birodalmi Emlékezet, amelyet a börtönéül szolgáló várkastély könyvtárából hozott magával. Rabságát, szenvedéseit egyébként nem tartja cél nélkül valónak: „...habár szándékomban állt, valószínűnek tartom, saját akaratomból soha el nem jutottam volna a Gonoszság földjére. Kínkeserves utam során számos érdekes megfigyeléssel gazdagodtam. Noha a legendák mást állítanak, e tűzhányókban bövelkedö birodalomban nem csupán szörnyetegek élnek. Mi több, legalább annyi emberi települést, várost láttam, ahány rémtanyát. Igaz, az itt élö embereken a Sötétség bélyege izzik: tartásuk görnyedt, rosszindulatot sugárzó tekintetükböl ítélve inkább vélhetnénk öket ork-származékoknak, mint közönséges halandóknak...“ Miután kipihente kráni kalandját, s megírta a Geoframia idevonatkozó kötetét, Északra indult, s haláláig az ottani birodalmakat járta. 
      Ikrek szektája A Vörös Hadurak három kitűnö embervadásza hajdanán, valamely kisszerű sérelem okán a toroni Boszorkánymesterekhez pártolt, s segítségükkel a P. sz.-i XXII. században létrehozta az Ikrek szektáját. Az elnevezés eredete a homályba vész, a bölcsek csak találgatni képesek; a leggyakrabban említett feltételezés szerint az Ikrek maguk a pártütö embervadászok voltak. 
      Ilanor A Peralton félszigetre a P. sz.-i VI. században benyomult lovasnép a maga nyelvén Ilanornak, azaz Szépmezönek nevezte új hazáját. Noha nagyon sokáig nem települtek le, csupán lótenyésztéssel foglalkoztak s törzsi szálláshelyüket változtatva legelöröl legelöre vándoroltak, idövel Észak-Ynev legderekabb nemzeteinek sorába emelkedtek. Földben, fában, szélben lakozó isteneik helyébe fokozatosan a pyarroni panteon felsöbb lényei kerültek, kultúrájuk azonban nem sorvadt el, csupán új elemekkel bövült. Ilanor fövárosában, Dorianban máig számos hatalmas kert, fából összerótt palota akad - építömestereik a követ nem szívesen használják. Itt született a késöbb legendássá vált Mogorva Chei, aki a XXXIII. század közepén telepes társaival saját államot alapított messzi Délen, Yllinorban. Ilanorban öt nemzetség törzsföi uralkodtak, öt herceg, s a hercegi tanács dönt a legfontosabb kérdésekben. E föld lakói az „új“ istenségek közül elsösorban Arelt - no meg Ellanát imádják. 
      Istenek Az ynevi kultúrák felsöbb lényei; definíciószerűen halhatatlanok, de korántsem mindenhatók. Megjegyzésre érdemes, hogy az úgynevezett hitetlenek sem létezésüket, csupán hatalmuk mértékét vitatják, s tagadják föszerepüket a mindenség teremtésében. Az elfogulatlan vizsgálódás azt látszik igazolni, hogy az univerzumot - söt, még a kontinenst hordozó világot sem - Ynev istenei hozták létre, legalábbis nem azok, akiket a Hetedkor szülöttei imádnak. Vita tárgyát képezi, ök maguk mikor születtek. Egyes gondolkodók szerint egyidösek a fénnyel és a sötétséggel, s kizárólag rajtuk áll, mikor nyilvánítják ki végtelen hatalmukat. Ez az elmélet (egylényegű, sokarcú istenek) Kyria történetének elsö évezredében született. Eredetileg arra szolgált, hogy elfogadtassa a hódítók panteonját a kontinens öslakóival - ám a tény, hogy máig fennmaradhatott, relatív igazságtartalmának bizonyítéka. Hátránya, hogy nem tud mit kezdeni a más tájakon élö népek hasonlóan régi, nem kevésbé hatalmas isteneivel (Themes, Ranagol), sem az olyan förtelmekkel, mint az ork és goblin bálványok (Hram, Tha‘usur); másodvirágzását Pyarron felemelkedésének köszönheti. Közismert, ha nem is közkedvelt elmélet az élösdi istenek eszméje. Az a tény a kiindulópontja, hogy a felsöbb lények hatalma egyenes arányban áll híveik számával, s ha valamelyikük kultusza követök nélkül marad, nem nyilvánul meg többé Ynev Elsödleges Anyagi Síkján. E modell kidolgozói szerint az istenek a semmiböl jönnek, a semmibe tartanak, s a hívöktöl orzott energiával metafizikailag értelmezhetetlen végzetüket próbálják elodázni. A gondolatmenet a nihilista ynevi filozófia alapvetése, hisz értelmében a felsöbb lények viszálykodása csupán komédia, a halandók félrevezetettek, lelkük pedig szabad prédája az univerzum vak eröinek. A legáltalánosabb elméletek szerint (minden nagy panteonhoz tartozik egy-egy) Ynev létének záloga az istenek hatalmi egyensúlya. Egyetlen világ sem vészelheti át a csapást, melyet a birtoklásáért folytatott háború jelent - az ösi Egyezmény létrejötte elött efféle háború dúlt a kontinens égboltján is. Fontos megjegyeznünk, hogy az ösi Egyezmény szükségességét a legelvetemültebb vallások teológusai sem vonják kétségbe, noha úgy tartják, hogy az egyensúly hosszú távon mindenképp a tettrekész (ti. a szabályok egy részét semmibe vevö) halhatatlanok javára módosul majd. A kráni Tizenhárom léte, Amhe Ramun testet öltése e nézetet látszik alátámasztani, a gondolkodók azonban bíznak az Élet, a Rend szféráinak erejében; vallják, hogy a teremtés műve - dícsérje bár ezen vagy más istenek keze munkáját - sokkalta bonyolultabb az általunk véltnél, s hogy a világ minden korában akadnak égi lényegű hösök, akik az egyensúlyt a gonoszság minden hatalmával dacolva szavatolják. Ezen elmélet a teológiára kevéssé fogékony kalandozók körében is roppant népszerű. 
      Jaering-Yd Garun A kyr háborúk alatt Toron Hatalmasainak lázadását vezette, s az utolsó tanácskozáskor csaknem sikerült törbe csalnia magát a császárt is. Jahrn-on Kryel A Kyr Birodalom Harmadik Légiójának seregvezére, legendás hös, aki mit sem törödve az évezredekkel azelött kötött egyezményekkel, dacolva a Hatalmasok Tanácsának akaratával, Anvariaból hozott segítséget. Felmentette az ostromolt Enrawellt, s P. e. 3012-ben, a második Gra-Tinoli ütközetebn legyözte, megsemmisítette Orwella seregeit. Egy idöben az Északi Szövetség lovagjainak példaképe volt, divatos történelmi alak - ezt annak is köszönhette, hogy kristálykönyvben rögzített önéletrajza fennmaradt. 
      Kalandozók Városa Erion közkeletű elnevezése. A város ma már két évezred óta elsörendű feladatának tekinti a kalandozók, kalandorok felszerelését, szórakoztatását, ellátását - és megkopasztását. Az év bizonyos hónapjaiban majd‘ tízmillióan nyüzsögnek falai közt. Rendeltetése egyedülálló, éppen ezért törvényei is különlegesek: a városi örség csak akkor lép közbe, ha a „vendégek“ ügyletei miatt az állandó lakosok élete, vagyona kerül veszedelembe. Egy szólás azt tartja, hogy amit Erionban nem lehet megtalálni, az nem is létezik. Van ebben igazság. Erion bazárjai, boltjai, italmérései, örömtanyái minden igényt kielégítenek - ám az árak is tízszerte magasabbak, mint bárhol az ismert világban. Mégis, ha valakinek kényes, megoldásra váró problémája akad, Erionba szalajt valakit, netán maga indul útnak, s bizonnyal nem csalatkozik: tanyájuk vezérelvéhez alkalmazkodva a kalandozók is mindenre kaphatók. 
      Kapuk Mágikus nyílások a tér, az idö szövedékén; a kontinens nagyobb civilizációit elválasztó távolságok leküzdhetetlenek lennének nélkülük. A Hetedkor végére szinte minden jelentös ynevi települést, kultikus helyet és kereskedelmi csomópontot állandó Kapuk hálózata köt össze, segítségükkel a merész utazó egyetlen nap alatt juthat Dorantól Erionon át Shadonig. Nem állandó Kapukat háborús idökben, szükséghelyzetben vagy sötét terveik részeként nyitnak az erre képes mágiahasználók. Mondják, a godoniak egy része a Birodalom bukásakor sebtében nyitott Kapun át menekült a Tizenhármak haragja elöl. Jelentös szerep jutott az ideiglenes Kapuknak Észak benépesülésében is: a mai Tiadlan nagy tudású, harcban kitűnö lakói a bolygó messzi szigeteiröl érkeztek rajtuk keresztül a Hetedkor hajnalán. Legendák szólnak egy palotáról, melyet a kyrek, netán még náluk is nagyobb tudású lények emeltek valaha. A Kapuk Palotájának mondják, ahonnét a mindenség bármely pontjáig, tán még az istenek trónusához is csak egy szemvillanás az út... 
      Karina Ez az északi születésű, feltehetöen a Nemes Házak egyikéböl származó asszony a Bölcs Rahim El Haszra elsö ágyasaként vált közismertté. A hagyomány szerint valamely régi sérelem késztette arra, hogy négyszer is ura életére törjön - próbálkozásai azonban sikertelenek maradtak. 
      Kard Testvérisége A P. sz.-i XXII. században alapított lovagrend, amely védasszonyául Orwellát választotta, s célul tűzte ki a Rettenet Asszonya visszatérésének elökészítését. A Pyarroni Paktum miatt, amely tiltja az emberáldozó vallások gyakorlását, Pyarron feldúlásáig csak Gro-Ugonban, illetve (titokban) Toronban és a Városállamokban tevékenykedtek. Mára Gro-Ugon uralkodó rétegévé vált, ezzel Észak-Ynev meghatározó politikai tényezöjévé nötte ki magát. Székhelye Reagban található. Jelképük a földbe szúrt kard. 
      Kereskedö Hercegségek Kilenc kisebb-nagyobb államból összetevödö érdekszövetség, amely egész Dél-Ynev kereskedelmét ellenörzi. 
      Kahre A Zedur-hegység technokrata városállama. Ynev legkülönösebb szerkezeteit, valóságos mechanikai csodák egész sorát készítik itt. 
      Kígyó Az Ikrek szektájának embervadásza, véres tetteinek némelyikét az Északi Szövetség Fekete Könyve is megemlíti. A P. sz.-i 3691. esztendöben, délvidéki utazása alkalmával veszett nyoma. 
      Közös nyelv Godoni eredetű nyelv, amelyet Pyarron örökölt, s az ö közvetítésével, a P. sz.-i VI. századra vált egész Yneven elterjedt, általános nyelvvé. 
      Külsö Síkok Mindazon - általában istenek, felsöbbrendű szellemi esszenciák által lakott - síkok összefoglaló elnevezése, amelyek nem tér- vagy idöjellegűek. 
      Krad A pyarroni mítosz föistene, a tudományok patrónusa, Kyel legidösebb fia. Ideje legjavát - felesége, Arel nem kis bosszúságára - elmélkedéssel tölti, a halandók és világuk dolgaival nagy ritkán, akkor is csak elméleti szinten foglalkozik. Mérhetetlen bölcsessége okán választotta Kyel éppen öt utódául. Uralkodása elsö napjaiban alkotta meg az Elsödleges Anyagi Síkon zajló eseményekbe való be nem avatkozás törvényét - ez az ösi Egyezményként emlegetett égi Paktum alapja. Döntése helyességéröl csaknem valamennyi istent sikerült meggyöznie... Krad nem kíván áldozatokat, bonyolult szertartásokat, megelégszik akár sebtében elsuttogott, ám szívböl jövö imákkal. Helyesli, hogy tudós papjai sok tájat, országot bejárnak, hogy folyvást gyarapítják tudásukat. Elvárja tölük, hogy tapasztalataikat átgondolják és könyvekben rögzítsék. Az elmélkedést mindennél többre tartja. Hirdeti a könyv szeretetét, vallja, hogy a jónak el kell nyernie méltó jutalmát - és ekként is cselekszik. Leghíresebb követöje, elsö és legnagyszerűbb prófétája Pyarron megalapítója, Selmo atya. Őt az isten, tettei elismeréseként, örök élettel jutalmazta, és eröszakos úton bekövetkezett halála után maga mellé emelte az istenek közé. A mítoszok szerint Krad emberfelettien szép férfi. Bö, fehér köntöst visel, tekintete nyugalmat tükröz, magas homloka a sok elmélkedés dacára ránctalan. Fegyvere a tudás, eröszakhoz sosem folyamodik. Ha netán harcra kényszerül, mágiával védi magát. 
      Krán Krán a létezö birodalmak, országok legöregebbike. A legendák szerint Krán idötlen idök óta létezik, és örökkön fennmarad. A „Sötétség Földje“, a „Gonoszság Hazája“ - ilyen és ehhez hasonló jelzökkel illetik az utazók, kik valaha is visszatértek a Kráni Hegység bércei közül. Mesék és igaznak hitt történetek keringenek a gonosz sárkányokról, mérhetetlen hatalmú fekete mágusokról, no meg hösökröl, akik meghalni indultak vad, homálytól megült erdeibe... A Kráni Birodalom, amelyet sokan egyetlen hatalmas királyságnak vélnek, valójában nem más, mint több tucat apró hercegség, száznál is több városállam, számtalan lovagi birtok egyetlen erös akarat által összefogott szövetsége. Az akarat, amely e minden vétekre, akár egymás elpusztítására is kész nyájat uralja, a Krámi Tizenhárom legnagyobbikának, Shackallornak az akarata. Segítöi, akik egyben testvérei is, mind félistenek, a Kosfejű Ranagol törvénytelen gyermekei, akiket az isteni igazság az Elsödleges Anyagi Síkra száműzött még a történelmi idök kezdetén, a P. e. XIV. évezred folyamán. Akkoriban még óelfek, kyrek, jannek és amundok lakták a világot, meg azok a még ösibb, kétes eredetű, önnön gonoszságukban tobzódó fajok, amelyeknek egyedei még napjainkban is ott lapulnak feltáratlan mélységekben épült föld alatti városokban... Shackallor tizenkét kíséröjével a ma Kráni Hegységnek nevezett hegylánc által gyűrűbe zárt vidéken telepedett le, és látott hozzá a Kráni Torony építéséhez. Mivel tökéletesen beszélték az említett kétes eredetű, ösi népek sötét mágiával átitatott nyelvét, az aquirt, hamar megegyezésre jutottak ezek ottani kolóniáival. Shackallor és testvérei visszavonultan szövögették terveiket. A Kráni Birodalom csak P. e. 3000-ben lépett ki a politika porondjára. Nyomasztó, sötét hatalma esztendök alatt engedelmességre szorította az emberek akkortájt kialakuló államait. A behódolt ösi, gonosz népek fiai - sötét elfek, aquirok, és egyéb félelmetes lények - szabadon járták a világot, rettegést vetettek, s halált arattak. Krán fölénye kétezer évvel vetette vissza egész Dél-Ynev fejlödését, a Sötétség Földje kiszipolyozott minden értéket a régi civilizációk maradványaiból. Az emberiség csak a P. e. X. században ébredt fel rémálmából, midön a Godoni Birodalom, és vezetö rétege, a Godoni Belsö Iskola mágusmesterei feltűntek. A godoni varázslók tudása szintén a mágia ösi forrásaiból táplálkozott, így méltó ellenfeleivé válhattak Krán pribékjeinek. Két évezreden átt küzdött egymással a két iskola, az emberek és a sötét népek tudománya. A második évezred végére Krán praktikái célt értek: P. sz. 1134-ben meghalt a Godoni Belsö Iskola nagymestere, és rövidesen követték a halálba társai és tanítványai is. A Godoni Birodalom, amely nem létezhetett mágusai nélkül, szinte esztendök alatt összeomlott, de szerepét betöltötte: elvonta a meggyengített Krán figyelmét az idöközben már ezredéves fennállását ünneplö Pyarronról. Krán, okulva a tapasztalatokból, közelebb engedte magához az új fajt, az emberiséget. A Birodalom kebelében sorra születtek az apró, emberlakta hercegségek, és a kráni varázslóiskolák is megteltek ifjú, emberi novíciusokkal. Shackallor megírta a fekete mágia legmélyebb titkait feltáró művét, az embereknek szánt Sötét Tudományt. P. sz. 3676-ban Krán elérkezettnek látta az idöt, hogy újabb ellenfelével, Pyarronnal is leszámoljon. Jól bevált eszközéhez, a politikai cselszövéshez folyamodott ismét. Unszolására a déli nomád törzsek rátörtek a Pyarron oltalmában élö, de a nagy testvér védelmére hivatott országokra: a Hárompajzs Szövetségre, Predoc és Edorl hercegségekre, s azok haderejét véres viszálykodásban lekötötték. Krán a kavarodást kihasználva ork- és goblinhadakat küldött a virágzó, ám katonailag erötlen Pyarron ellen. A háború ismét a Gonoszság hazájának javára dölt el, s mint Krán gyözelmei után annyiszor, újból a káosz évei következtek... 
      Kránkö A salétrom ynevi elnevezése. A legnagyobb salétrombányákat a Kráni Hegység rejti. A kránkö alapvetö komponense a térmágiának és a megidézömágiának. 
      Krilehor A Kráni Tizenhármak legszerencsétlenebbike. Noha maga is híres fekete mágus, a mérgezés nagymestere, testét két ízben is elpusztították, ezáltal árnylétre kényszerítették. Elöször a P. sz.-i 3398-ban érte el a vég, midön megzavarta a szertartásba feledkezö Mogorva Cheit, aki legendás kardját, az Elidírt használta ellene... Hogy újabb ynevi manifesztációjára ne kelljen négy évszázadot várnia, bátyja, Shackallor ideiglenesen élöhalottá tette. Krilehor kiköltözött a Kráni Toronyból, saját várába húzódott szolgáival, hogy ott várja ki, míg ismét testet ölthet. P. sz. 3674-ben azonban kalandozócsapat támadt az erösségre, valószínűleg a Fehér Páholy urainak megbízásából, akik tisztában voltak Krilehor sebezhetöségével. Adron harmadik havában, a két hold együttállásakor Vaskezű Alex és társai újból elpusztították a kráni mágus porhüvelyét. 
      Kronus Magra Korunk egyik legismertebb bölcse, a Shadoni Birodalom királyának személyes tanácsnoka. Felbecsülhetetlen értékű pergamentekercs-gyűjteményéröl legendákat mesélnek. 
      Kyria Valaha rég, jó húszezer esztendeje hatalmas hajóhad futott be a Riegoy-öbölbe. Calowynröl jöttek. Építöik jóval fejlettebb kultúrával rendelkeztek, mint az Ynev északi részén elszórtan élö öslakók. A hajók számtalan harcost hoztak magukkal, akik hamarosan megszállták e területet, egészen a Sheral-hegységig. Az öslakók elkeseredetten küzdöttek, de alig néhány év leforgása alatt teljes vereséget szenvedtek, s kénytelenek voltak alávetni magukat a kyrek - így nevezték magukat az érkezök - akaratának. Az évszázadok során azután lassanként elmosódtak az ellentétek, a Kyr Birodalom felvirágzott. Gazdagsága párját ritkította; városok, kikötök épültek, a tartományokat pompás úthálózat kötötte össze. Az újonnan érkezettek immár egyetlen népet alkottak a hajdani leigázottakkal. A hatalmat a császár, az anyrok - vagyis föpapok -, no meg a Hatalmasok - a birodalom mágusai - együttesen gyakorolták. ök váltig örizték vérük tisztaságát. A legfelsöbb papi méltósággal is felruházott uralkodó, a tizenegyedik anyr, egyben a Hatalmasok tanácsának feje volt. A Birodalom tíz tartományra oszlott (Adwilron, Enrawell, Freiglund, Giffitha, Keilor, Kyall, Rualan, Toron, Vindoria, Zighroat), mindegyik élén egy tartományi herceg, egy anyr és tíz Hatalmas állt. A föváros Enrawell, a mai Erigow helyén állhatott, s az akkori világ legnagyobb csodájának számított. Itt épült meg a Csaták Palotája, a Kristálykönyvtár, az öselemek Szentélye és a Jendari Aréna. A Birodalom virágzását semmi sem zavarta, a Sheral lábainál elöforduló határvillongások csak arra voltak elegendöek, hogy a Birodalom harciasabb fiataljainak kalandvágyát kielégítsék. úgy tűnt, Kyria az örökkévalóságig fennmarad. Mintegy hatezer éve azután Orwella istennö megszegte az ösi Egyezményt, székhelyét az Elsödleges Anyagi Síkra tette át, s a Birodalom vesztére tört. Megteremtette az orkokat és a goblinokat. Egy tartomány, amely késöbb az Elátkozott Vidék nevet kapta, helyet adott papjainak és teremtményeinek. A veszélyre a császár és tanácsadói késön figyeltek fel, s rosszul mérték fel a helyzetet, mikor lekicsinyelték. A fellángoló háború ötszáz éven át tombolt, és a Birodalom minden energiáját, tartalékát felemésztette. Tetözte a bajt Toron tartomány Hatalmasainak lázadása, Orwellához csatlakozása is. A Birodalom már a széthullás küszöbén állt, amikor a Hatalmasok két pártra szakadtak. A Tanács egyik fele elmenekült a könyvtárral, társaik leszámolásra készültek a Rettent Asszonyával. A véget azonban sem a Gra-Tinoli csatában (P. e. 3012) aratott kyr gyözelem, sem a mágusok vereséggel felérö diadala nem odázhatta soká. A Birodalom dicsösége elenyészett, a megmaradt tíz anyr az utolsó császárral, Shri-En Igronnal együtt a Változások Síkjára menekült a zűrzavar elöl. Odaát a legenda szerint roppant tornyot emeltek, s maguk köré gyűjtöttek, síron túli léttel ajándékoztak meg minden csatában elpusztult kyr harcost. 
      Lan-Ro Ryen Mitikus hös, a P. e. XXXVI. században született. Túlélte az elsö Gra-Tinoli csatát (P. e. 3573). állítólag ötvenedmagával menekült meg, s ezzel az ötven vitézzel attól fogva a legkilátástalanabb helyzetben is képes volt a kyrek javára fordítani az ütközetek sorsát. Mint mondják, a második Gra-Tinoli csatában Jahrm-On Kryel mellett harcolt, s a gyözelem után Égi Hajóra szállva tűnt el a bámulók szeme elöl. 
      Lándzsás Erik A P. sz. 3650-es években tűnt fel elöször Yneven. állítása szerint Calowynröl, a kyrek öshazájából érkezett. Kalandozásai közben szoros barátságba került az Északi Szövetség egyik nagyurával, Eren uralkodó hercegével, Eligorral. Indulatos természete sok helyütt bajba keverte: több városból mindörökre kitiltották, itt-ott halálos ítéletet is kiróttak már rá. Toronban, és egy tucat városállamban vérdíjat tűztek ki a fejére, minek következtében jó ideje bújócskázik az Ikrek szektájának embervadászaival. Kitűnö harcos, egyedülálló lándzsaforgató hírében áll. Tucatnyi kétes hitelességű történet kering róla, tény azonban, hogy 3673-ban harmadmagával részt vett Gro-Ugon királyának meggyilkolásában, és tagja volt annak a csapatnak is, amely a Kard Testvériség Elátkozott Vidékre költözött nagymesterét 3679-ben saját kastélyában tette el láb alól. 
      Legendák és Enigmák Enika Gwon roppant, több mint félmillió oldalas könyve. Az egész kontinensen egyetlen teljes példánya ismeretes. Tartalmazza az Yneven keringö összes mendemondát, legendát, mítoszt és történetet, vagyis a majd harmincezer éves egyetemes kultúra remeke. Valószínľnek tartják, hogy szerzöjét a munkában Magasabb Síkok lényei segítették. Egyesek szerint maga Alborne, a bárdok istene vezette Gwon kezét. Az egyetlen hiteles példányt Erigowban örzik, a Legendák Tornyában, amely eredetileg Enika Gwon lakhelyéül szolgált. Mivel szent könyvnek tartják, a bárdok legtöbbje kötelességének érzi, hogy életében egyszer elzarándokoljon a toronyhoz, s szemügyre vegye az ereklyét. A zarándoklat során bizonyos idöt - rendszerint két órát - ki-ki a kötet tanulmányozásával tölthet. Mint mondják, egy bizonyos Iriogo Orelnek kétszáznyolcvan történetet sikerült megjegyeznie, s ennek köszönhetöen haláláig a kontinens legkeresettebb énekmondója volt...
       Lótusz Leányai Ellana papnöinek, Ynev leghíresebb kurtizánjainak közkeletű elnevezése. 
      Magasabb Síkok Mindazon létsíkok összefoglaló elnevezése, ahol az emberekét meghaladó hatalommal megáldott lények élnek. A Magasabb Síkok közé tartozik az összes Külsö Sík is. 
      M. A. G. U. S. A kyr Miracle Adeptia Guns Urrus Sorrate rövidítése, a Kalandorok Krónikáinak közhasználatú elnevezése, a Shanice-hegység bércei között meghúzódó, eredetileg Dreina-imádó szerzetesrend folyamatosan bövülö munkája. Noha valaha - Pyarron alapításának idején - mintegy mellékesen kezdtek foglalkozni a világ dolgainak kalandozó szemléletű feljegyzésével, ez a feladat idövel minden mást kiszorított életükböl, olyannyira, hogy mára a múlt homályába vész alapításuk története is, söt, a szerzetesek annyira eltávolodtak Dreina hitétöl, hogy csak pergamenen számítanak az istennö híveinek. Yneven sosem látott, különös rituálékat gyakorolnak. Valamely megmagyarázhatatlan módon kapcsolatban állnak a kontinens minden kalandozójával, sokszor azok tudta nélkül. Figyelik cselekedeteiket, számon tartják származásukat, lejegyzik tetteiket, a legjelentéktelenebbtöl a legnagyobbig. A M. A. G. U. S. minden bizonnyal az Yneven létezö legrészletesebb történeti munka, tudományos értéke - a kolostor megközelíthetetlensége folytán - fel nem becsülhetö. Az évezredek során mindössze néhány kalandozó jutott el falai közé, tapasztalataikról azonban mélyen hallgattak, amíg csak éltek... 
      Malik al-Avdal Karavánozó családból származó dzsad harcos, a Bölcs Rahim el-Haszra elödje El Hamed vezíri székében. A krónikások megjegyzésre érdemesnek találták kettejük kapcsolatának fonákságait, s leszögezik, hogy Rahim mindent megörökölt töle - elsö ágyasának szerelmét kivéve. 
      Manase Themes papjainak szent állata, háromfejű sivatagi oroszlán; középsö fejének pillantásával kövé dermeszti az óvatlanokat. Rendszeres emberáldozatot - szűz lányokat - kíván. Az elsöt a legenda szerint maga Themes teremtette a Bakht-vádi vörös agyagából. Noha fogságban is hosszú ideig élnek, meglehetösen ritkák: minden templomban csak egy rejtözik belölük. 
      Mennyei Kéve Ynev égboltján fel-feltľnö üstökös. Rendszerint baljós jelnek tartják, sorsfordulókkal, katasztrófákkal hozzák összefüggésbe. 
      Miramar Külsö bolygó, csupán megfelelö műszerrel észlelhetö az éjszakai égen. Különleges formájáról már a kyr asztronómusok is beszámoltak. 
      Mogorva Chei Eredeti nevén Chei O‘Shenon, a P. sz.-i 3295-ben, Shenon bárójának második fiaként született Ilanorban. Korán Erenbe került, s az akkori idök egyik legnagyobb mesterétöl sajátította el a fegyveres és szabadkézi harc fortélyait. Valószínűtlen gyorsasága és ügyessége hamar ráirányította a figyelmet. Szép jövöt jósoltak neki Ilanorban, de nem volt még tizenkilenc éves sem, mikor tanulmányait befejezve hazatért, s megölte bátyja testörkapitányát, aki megsértette. Menekülnie kellett. Délre vezetö útján ismerkedett meg az akkor még szintén huszonéves varázsló adeptussal, Sonorral. Együtt maradtak, s hamarosan Ynev leghíresebb kalandozó-párosává váltak. Chei hallgatag, nehezen barátkozó, hirtelen haragú férfivé érett. Már a kezdet kezdetén elkötelezte magát Arel mellett, s halálmegvetö bátorságával, lehetetlen vakmeröségével nemsokára magának az istennönek a figyelmét is felkeltette. P. sz. 3320-ban Kránban járt, ahol - máig érthetetlen okból - bizalmába fogadta a Tizenhármak egyike, s egy gyűrűvel ajándékozta meg, amely büntetlenséget biztosított számára a Gonoszság Földjén. Ezek után egy idöre eltűnt Ynevröl, s a feltételezések szerint más Elsödleges Anyagi Síkokon kalandozott. Magányosan érkezett vissza Ynevre, a Shadon Birodalom kellös közepére, ahol összeismerkedett egy alkímistával. Az különbözö szolgálatai fejében egy kardot ajánlott fel neki. Chei elfogadta az adományt, s botorul cselekedett, mert a penge átkozottnak bizonyult: rákényszerítette akaratát, s Shadon-szerte hírhedett papgyilkossá tette. A Sátán szolgájának kiáltották ki, valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene. Szorult helyzetéböl barátja, Sonor mentette ki: végérvényesen megszabadította az átkozott kardtól. Arel tudtára adta, hogy visszafogadja kegyeibe - ekkortájt tett szert legendás fegyverére, az Eldírre is. A sonoini opál elorzásával megára haragította Kránt, nem egyszer került szorult helyzetbe, ám útja során újabb társakra lelt egy Gáin nevezetű törpe, s egy Maestróként emlegetett shadoni bajvívó személyében. Tíz éven át elpusztított kráni települések, porig rombolt városok jelezték útját. A P. sz.-i 3342-ben felhagyott a gyilkolással. Pyarronba ment, ahol Arel papi misztériumaiba avatták. Ismét idegen létsíkra távozott, s mikor visszatért, egy kétszarvút hozott magával, ráadásnak megszerezte a Titkos Szekta egyik szerzetese, Lanog barátságát. Kétszázötven éven át hol itt, hol ott bukkant fel Yneven, mindig ott, ahol legforróbb volt a helyzet - az összes létezö csatában részt vett. 3589-ben elhatározta, hogy új birodalmat alapít, ezért kétszázhetvenöt év után hazatért Ilanorba, hogy az államalapítás ügyének harcosokat, családokat toborozzon. 3590-ben hárommillió ilanori indult vezetésével délnek. Két év leforgása alatt - a hagyomány szerint száz csata árán - végighaladtak egész Yneven, a elfoglalták választott hazájukat, új-Ilanort, amely késöbb az Yllinor nevet kapta. Chei igazi politikusként járt el: övéin kívül csakhamar hazájának mondhatta földjét a tarranok népe, néhány keleti barbároktól származó törzs, s az erdei elfek két nemzetsége is. P. sz. 3610-re felépítették fövárosukat, Ru-Shenont. Suttogják, az aratás ünnepén Mogorva többször elmosolyodott, s egyszer - egyetlenegyszer - hangosan felnevetett. Noha istennöjébe, Arelbe szerelmes, feleségül vett egy niarei hercegnöt, aki 3672-ben fiút szült neki. 
      Musztadzsin el-Hamed El Hamed emírje, e néven a negyedik. A dzsad hagyományban elsösorban „Rahim árnyéka“-ként ismert. 
      Necrografia A valaha élt legnagyobb nekromanta, a dzsad Abdul al Shared könyve, amely a nekromancia aspektusait taglalja, s különbözö formáit gyűjti egybe. Minden idök legtökéletesebb munkájának tartják. Egyes részei máig érthetetlenek - talán szántszándékkal azok -, s felettébb valószínű, hogy tanaiból egyet s mást ugyancsak félremagyaráz az utókor. A lapokon egyébként szép számmal akadnak homályos jövendölések és utalások is. Egyes részeit kyrül, némelyiket dzsadul, másokat pedig aquirul írt a mester, aki a legenda szerint nem volt egészen épelméjű. 
      Niare Niare lakói a legösibb népek sorába tartoznak. Legendáik szerint a P. e. IX. században érkeztek a kontinensre távoli öshazájukból, a keleti szigetvilágból. Évezredeken át elszigeteltségben éltek. Részben természetük parancsára, részeben azért, mert Yneven káosz uralkodott, anarchia tombolt - birodalmuk földrajzi adottságai mindenesetre jócskán megkönnyítették a dolgukat. Egyedül a víziút, a Jindao-tenger volt nyitva a kontinens belseje felé. A P. sz.-i XII. században egy lázadó herceget egész nemzetségével együtt száműztek, s ö a tenger egyetlen óriási szigetén telepedett meg létrehozva Enoszuke hercegséget. Mint mondják ez volt az utolsó alkalom, hogy Niare kikötöiböl hajók futhattak ki - a Jindao-tenger rejtélyes módon hajózhatatlanná vált. Hogy ez az istenek haragjának, vagy emberek bosszújának következménye-e, máig sem tisztázott; Niare minden esetre végképp elszigetelödött a kontinens többi részétöl. Niare császárság; lakói Kaorakut, a sárkányistent imádják. Az ország harminchárom tartományra oszlik, mindegyik élén egy-egy hoan (hercegi címnek megfelelö méltóság) áll. A Yian Yiel-hegység azonban nem tartozik egyik tartományhoz sem. Az ott élö szerzetesek saját uruknak, a sárkányisten föpapjának engedelmeskednek. 
      Ordan A Kráni- és a Sheral-hegység találkozásánál húzódó völgyben épült város, amely az Észak- és Dél-Ynev közötti kereskedelem neki jutó sápjából, vámokból, illetékekböl gazdagodott meg. Ordan a tűzmágusoknak, Sogron isten papjainak és híveinek székhelye, Ynev összes tűzimádójának szent városa. 
      Orwella A Kitaszított; Dreina és Uwel gyermeke. Tekintélyt el nem ismerö, mindenkinek ártani vágyó lényként hamar kitűnt, visszataszító külseje dacot és gyűlöletet érlelt meg benne a harmónia minden megjelenési formájával szemben. A sors szeszélye folytán jókora hatalommal áldatott meg. Eonokon át készülödött, igyekezett kifürkészni az istenek elött is rejtett titkokat. Végül úgy döntött, hogy mindent megértett már - megpróbálta hát letaszítani trónjáról Kyelt, az istenek alkotóját, a Teremtés és a Pusztítás ösapját. A föistent készületlenül érte a lázadás: noha megfékezte Orwellát, a sikerért hatalmának legjavával kellett fizetnie. Az istencsalád tagjai kitaszították maguk közül a lázadót, s a Kárhozat Sivatagjának nevezett, a Negatív Elemi Síkok sorába tartozó dimenzióba száműzték. Orwella ismét fellázadt - ekkor Arel vetett véget örjöngésének. Azóta csak Yneven, és más Elsödleges Anyagi Síkokon tevékenykedik, „Káoszt vet és halált arat“, ahogy a regékben áll. 
      Óriás Pöröly Dél-Yneven az ösidökben becsapódott roppant anyagtömeg, bizonyos források szerint szerencsétlenül járt Égi Hajó. 
      Öröklét Mezeje A pyarroni hit szerinti mennyország, ahová az istenhez hű lelkek kerülnek. E hit egyébként a halál után három síkot különböztet meg; az Öröklét Mezején kívül a Kárhozott Lelkek Sivatagába, illetve a Döntés Hegyének Poklába - minden poklok legkomiszabbikába - kerülhet az elhunyt. A Kárhozott Lelkek Sivatagában Darton, a Döntés Hegyének Poklában Orwella az úr. 
      Őrzök Egy ösi, a sonioni kultúra elöttröl itt maradt, Magasabb Síkokról származó civilizáció lényei, akik halállal büntetik a sonioni opál megszerzésére törekvöket. 
      Ősi Egyezmény Az Istenek Tanácsa által jóváhagyott paktum, voltaképp az Elsödleges Anyagi Síkon való be nem avatkozás törvénye. Kimondja, hogy egyetlen égi sem avatkozhat az Elsödleges Anyagi Síkon zajló folyamatokba úgy, hogy isteni hatalmát közvetlenül, teremtésre vagy pusztításra használja. 
      Ősi Nép A rejtözö népek egy, a földfelszínen élö, mára meglehetösen megfogyatkozott fajtája, az amundok közkeletű elnevezése. Az amund nép faji jellegzetességei: bronzszín bör, valószínűtlenül izmos test, hollófekete haj, mélykék szemek, amelyek egészen a halántékig húzódnak. 
      Pelin Ovieran A Toron Birodalom P. sz.-i XXI. században élt, neves kardforgatója, aki tudományáról három könyvet is írt. Neki tulajdonítják a Hármas Keresztvágást, a Kétkezes Haránt Szélmalomvágást és a „Szúrj, mintha vágnál“ cselt. 
      Pteropta Gro-Ugon hegyeinek megközelíthetetlen csúcsain tanyázó, röpképes óriáshüllö-faj; egyes kutatók szerint az Ediomad-hegység wyvernjeivel áll távoli rokonságban. 
      Pusztítók A Kyr Birodalom hadseregének elit egységei. Tagjai még az öshazából, Calowynröl származtak, az Ötszázéves Háború alatt keltették új életre öket. Különleges harci kiképzésükön kívül arról voltak nevezetesek, hogy készen álltak akár életük árán is a lehetö legnagyobb veszteséget okozni ellenségeiknek. A halál közelsége valóságos örömet szerzett nekik. Utolsó egységeik a második Gra-Tinoli csatában harcoltak a P. e.-i 3012. esztendöben. 
      Pyarron Az új idök kezdetén két, egymással szemközt emelkedö hegy képezte Pyarron települését. A Dorlan folyó egyik partján a Krad rend lovagvára épült - alapkövének letételétöl számítják az úgynevezett pyarroni idöt (P. sz.) -, a túlpart ormán templomok tucatjait emelték. Ez utóbbi lett az Istenek Hegye. A szerzetesek és a lovagok megjelentével a csúcsok körüli pusztaságon megélénkült a gazdasági és szellemi élet. P. sz. 500-ben már pezsgö kereskedelmet folytató, igazi nagyvárosról beszélhetünk. Az eltelt fél évezred alatt a pyarroni új vallás és eszme lángja futótűzként perzselte végig egész Ynevet, a régi hitek lassan oszló hamuját hagyva maga után. Az emberek mindenütt befogadták az új tanokat, és Pyarront a vallás központjává, szent földdé avatták. A város ékköként tündökölt saját dicsfényében, pompáját újabb és újabb adományok gazdagították. Kultúrája kelettöl nyugatig, északtól délig bűvkörébe vonta az egész világot. P. sz. 1000-ben, az alapítás milleneumán az istenek megajándékozták a várost az Égi Templommal, más néven a Gömbszentéllyel, amely ettöl fogva tetöi felett lebegett, az Istenek Hegyéröl nézve mindenkor a nap elött, annak fényétöl glóriával övezetten. Az Égi Templom glóbusza a mítosz föistenének, Kradnak szentélyét, valamint a szent ereklyét az Aranykört rejtette, s otthont adott a legnagyobb prófétának, a hit elterjesztöjének, az immár több mint ezer esztendös Selmo atyának. Közel három évezreden át tartott Pyarron virágzása, közben városállamból országgá, majd birodalommá nött, igazi fénykorát mégis a P. sz.-i XXXV. században élte. Ekkorra nyelve - amelyet az egykor volt godoni civilizációtól örökölt - a világ közös nyelvévé lépett elö. Papjai, tudósai a legismertebb tanácsadóknak számítottak szerte Yneven. Az Aranykör Lovagrend, Krad isten rendje a legmegbecsültebb lovagrenddé vált, az Okkult Tudományok Egyetemének varázslórendje, a Fehér Páholy pedig egy rangra emelkedett Észak-Ynev legendás hírű varázslóállamával, Dorannal. Iskoláiban, egyetemein ezrek és ezrek részesültek az összegyűjtött tudásból, könyvtáraiban számtalan nemzedék kutatta az ösi korok titkait. P. sz. 1500 óta folyt a „csendes háború“ Kránnal az úgynevezett Fekete Határon: mindkét fél megmozdulásai határvillongásokban merültek ki. P. sz. 3676-ban következett be a fordulat: a Tizenhármak seregei áttörték a védelmi vonalakat, és a világ fövárosát ork hadak dúlták fel. A vidék népe, a magas, szöke, arisztokratikus arcélű pyarroniak kelet felé menekültek, míg otthonra nem leltek Shadonban, vagy más népek között. A várossal egyidös Selmo atya a Gömbszentély mélyén imádkozott, ám hatalma nem bizonyult elegendönek, hogy szétoszlassa a Kráni Tizenhárom átkát, amely saját temploma foglyává tette, és tehetetlenségre kárhoztatta. A lerombolt városban egyedül az Aranykör Lovagrend fellegvárába visszavonult lovagok tartották magukat. Az ork és goblin hordák hónapokon át ostromolták, de nem voltak képesek megtörni a hösök elszántságát. Három hónap múltán erös varázslatok védelme alatt a helyszínre érkezett a tizenhárom Kráni mágus, a tizenhárom istenfattya félisten, és a Selmóval vívott varázspárbaj az ö gyözelmükkel végzödött. A Próféta meghalt, az Égi Templom a városra zuhant, és maga alá temette a lovagvárat, bátor védöivel egyetemben. Pyarron 3676-ban elpusztult. Ma, P. sz. 3691-ben a szegénysége és önmegtartóztatási hirdetö, a vallás fö irányzatától, a selmoviták tanától eltávolodott pyarronita rend sosem látott méretű kolostorrendszert épít a város romjain. Dél-Ynev nyugati és középsö vidéke elszigetelt, nyomorban tengödö városállamokra esett szét, amelyek könnyű prédái a portyázó ork hordáknak. Pyarron büszke népe természetesen készül a visszavágásra, ám hogy Yllinor kalandozó-királyán és egyes shadoni lovagrendeken kívül kikre számíthatnak még harcukban, egyelöre bizonytalan. A selmovita rend ó-Pyarrontól több ezer mérföldnyire építi új-Pyarron városát. 
      Raddim gróf Teljes neve Raddim Fualgar am Gorvik; a hagyomány szerint ellenfelei elöl menekült északra, hogy holmi belháborúhoz zsoldosokat toborozzon. 3692-ben vesztette életét egy Warvik tartománybeli udvarház ostromakor. 
      Rahim el-Haszra A Taba el Ibara pusztaságban fekvö emirátus, El Hamed legnevesebb vezíre a P. sz.-i 3661-ben született a jóval jelentéktelenebb Haszra városában. Egy kétes szavahihetöségű legenda szerint tevehajcsár apját hasonszörű társai fojtották meg Erionban. Anyja példás szigorral egymaga nevelte fel - Rahim sokak szerint életét köszönhette a töle elsajátított ravaszságnak. Üzleti érzéke, hírhedett alkalmazkodóképessége révén sikerült beverekednie magát El Hamed kereskedöcéhének döntéshozó testületébe, s nem sokkal ezután a „Véreskezű“-ként emlegetett Malik al-Avdal tanácsnoka lett. Ura halála után egy ügyes húzással sikerült elhárítania a várost fenyegetö vészt, kegyébe fogadta maga az emír - akit a sors iróniájaként csakhamar háttérbe szorított bölcsességével. Történelmi nagyságát legfényesebben a Manifesztációként emlegetett isteni lény - az Elsödleges Anyagi Síkra betört Amhe Ramun - ellen vívott háborúban bizonyította. A krónikákban leggyakrabban elöforduló jelzöi: Umar-Ahnat, vagyis Égi Ravaszságú, s Kalit ab Bhin, azaz Északbarát... 
      Ranagol A Kosfejű, más néven Sátánisten; az Yneven létezö civilizációk nagy többsége számára az ördög maga. Hívei azt tartják, ö az egyetlen igazi isten, a többi a sors szánalmas bábja csupán. Kultusza Gorvikban, Kránban és néhány városállamban terjedt el, de szektái és nyitott templomai majd minden államban megtalálhatók. A Pyarroni Paktum tiltja vallásának gyakorlását, mert emberáldozatot kíván. 
      Raginal Hokmet Dhuvir am Godora A Godorai Birodalom grófja. A maga idejében, a P. sz. XIII. század tájékán mint „Mágusölöt“ ismerték. A legenda szerint arra ítéltetett, hogy a sírban se leljen nyugodalmat: lidérc vált belöle, ám e csapást ajándéknak tekintette, s frissen nyert hatalmával sokakat tartott rettegésben ezután is. Második életében Orwella hívéül szegödött, nagyratörö terveket dédelgetett: a 3691. esztendö halálhónapjában az Elátkozott Vidéken bukkant fel, azután nyoma veszett - suttogják, egy dorani varázsló parancsára a Semmi nyelte el. 
      Romlás Virágai Orwella titkos boszorkányrendje. Tagjai kurtizánok, általában a Lótusz Leányainak adják ki magukat, s a hozzájuk betévedt vendégeket helyben feláldozzák a Kitaszított oltárán. Székhelyük Fearisco városa. Az utóbbi idöben több kalandozó határozta el, hogy felkutatja és elpusztítja templomaikat, söt P. sz. 3674-ben egy titokzatos boszorkányvadász rend is alakult Inkvizítorok Szövetsége néven. Mint mondják, dolgozott nekik egy ideig Tier Nan Gorduin is. 
      Rowon Északi városállam, amely hírnevét az oda települt Darton-prófétának, Airun Al Maremnek köszönheti. 
      Ruaf-ulam A déli barbárok egyik halálszava. Hasonló egy tucat is akad. 
      Sárkánylovasok Az Anvarián öshonos, egyes feltételezések szerint Ynev Anuria-fennsíkján is megtalálható sárkánylények köznapi elnevezése. A róluk szóló leírások ellentmondásosak, a falfestmények mindegyikén másként ábrázolják öket. 
      Shackallor A Kráni Tizenhárom legidösebbje, varázslóherceg, Ranagol félisten fia, minden idök legnagyobb fekete mágusa. Az ö vezényletével építették a Kráni Tornyot, s ö uralkodik egész Krán felett. 
      Shadon Ynev napjainkban létezö legnagyobb birodalma, gorvik ösellensége, a Domvik-hit öshazája. A déli lovagi kultúra központja, több, mint húsz tartományra osztott királyság. Pyarron pusztulása után Dél-Ynev és Pyarron kultúrális értékeinek menedéke. 
      Shri-En Igron Az utolsó kyr császár, aki birodalma széthullása után a Változások Síkjára költözött. 
      Sogron Sogron, a Tűzkobra, a kyr panteon egyik föistene, a Tüzek, a Fény, a Tudás és a Bosszú Ura. Kultusza még ma is dívik szerte Yneven, noha korántsem olyan elterjedt már, mint a Kyr Birodalom napjaiban volt. Szent városa az Észak és Dél határán épült Ordan, ám a magad északon is több kolostorrendszer hirdeti dicsöségét. 
      Sonor Ynev leghíresebb kalandor-mágusa. A P.sz.-i 3291-ben született, állítólag pyarroni nemesi családban. Majd‘ száz éven át nyögte az istenek átkát: rútabb volt mindenkinél. Végül elkészítette medalionját, amelynek segítségével olyan külsöt ölthetett, amilyet csak kívánt. Feljegyezték róla azt a furcsaságot is, hogy mindazok, akiket indulatában törével igyekezett elcsúfítani, valamely isteni csoda folytán csak szebbé váltak... Évszázadokon keresztül gyűjtötte a tudást, mire a hírneves Fehér Páholy vezetöje lett. Számtalan höstettén kívül rendkívüli sokoldalúsága tette naggyá: szinte ugyanolyan otthonosan mozgott a tűzmágia vagy a démonológia területén, mint az általa Ynevre hozott mentalizmusban. Alakját máig rejtélyek serege övezi, bizonyosságokkal, legalábbis életének egyes részeiröl, csak fegyvertársa és barátja, Mogorva Chei szolgálhatna, ö azonban e témáról makacsul hallgat... 
      Suo Gan Niarei eredetű dal, a 3690-es évek végén terjedt el a kalandozók között. Közös nyelvű szövegét a hagyomány szerint Tier Nan Gorduin írta. 
      Szarvtorony A nekromancia dorani fellegvára. Elnevezését unikornisszarvra emlékeztetö formájának köszönheti. A „szarv“ rovátkái a csúcsáig körbekúszó függöfolyosók. A torony egyike a varázslóváros legtitokzatosabb épületeinek, belülröl csak a beavatott kevesek ismerik; urát, a Hatodik ösmágust pedig még senki sem láthatta szemtöl szembe. 
      Talman Kahrei puskaműves, Tier Nan Gorduin barátja. Egész családját mesterségéhez való ragaszkodása miatt veszítette el. 
      Tarini Törpebirodalom A Tarin-hegység tárnákkal, járatokkal át- meg átszött mélyét, barlangvárosait, a Traidlan-medence alatt meghúzódó hatalmas föld alatti birodalmát törpék lakják. Velük a P. sz.-i XIV. században kötött barátságot Haonwell akkori hercege. A tarini törpék kitűnö kovácsok, építészek, mérnökök, s nem utolsó sorban rettenthetetlen harcosok: az Északi Szövetség gyalogos légióinak derékhadát alkotják. Lovasságuk ösidökböl származó, furcsa, hüllöforma lényeket használ hátas gyanánt. A Tarini Törpebirodalom uralkodója a király, a most kilencszázadik évét taposó Torrof Oggi, aki, mint mondják, a mágikus tudományokba is belekontárkodott. 
      Tharr A kyr istenek között a gonoszság megtestesítöje. Tharr, a Háromfejű, Tharr a Néma - kultusza még ma is dívik a kontinensen. Hívei manapság elsösorban Abasziszban és a szomszédos városállamokban találhatók, de a legutóbbi idökig Toronban is államvallás volt az övé. Háromfejes szimbóluma (bak, kígyó, oroszlán) néhány Tengeri Város címerében köszön vissza. Papjai idöröl idöre fiatal fiúkat rabolnak, hogy szerzeteseket neveljenek belölük, átalakítva, eltorzítva öket Tharr kedvére. Ezektöl a kénsárga csuklyás köpenyt viselö, pikkelyes börű, smaragdszemű, félig hüllö- félig emberszerű teremtményektöl okkal retteg a világ. Az Északi Szövetség területén Tharr szertartásait gyakorolni tilos, a törvények megszegése azonnali halált jelent. A Vörös Hadurak annyira gyűlölik, hogy nem egészen húsz évvel ezelött véres irtóhadjáratot indítottak Tharr hívei ellen, s ezzel kis híján világméretű háborút robbantottak ki. Kultusza Délen szinte ismeretlen, a Pyarroni Paktum is tiltja, mivel emberáldozatot kíván. 
      Themes Az amund mitológia napszimbóluma, az ösi Nép föistene. Szent városa Sonion. 
      Tier Nan Gorduin A P. sz.-i 3659-ben Ilanorban született középnemes; kalandozó, vándorénekes és zsoldos. Anyja a Miracle Adeptia tanúsága szerint toroni nö volt, családjában öt generációra visszamenöleg költök, tengerészek, vívómesterek és aranyművesek akadtak. Neveltetése - amelyért hazája egyik köztiszteletnek örvendö, vén bárdja volt a felelös - korán eltávolította az istenektöl: egész életét tudatosan vállalt hitetlenségben élte le, noha nem egyszer vált isteni eredetű praktikák részesévé. Sosem nösült meg. A kalandozók tudni vélték, hogy szerelmi viszony fűzte egy shadoni lányhoz, aki az ö oldalán, öt védelmezve esett el Niarében, s akit egyes források a Keleti Szél Pagodájának úrnöjével azonosítanak. Tier Nan Gorduin a Hetedkor végéig egyedül járta útját, majd tisztázatlan körülmények közt végképp eltűnt Ynevröl. 
      Toron Valaha a Kyr Birodalom egyik tartománya volt. Urai az ötszáz éves háborúban Orwella mellé álltak, így a Birodalom bukása után, az ezredéves anarchia poklában is megörizhették államuk egységét. Toron lakói kyreknek vallják magukat, s eltorzítottan bár, de örzik a kyr szertartási hagyományokat. Megülik a kyr ünnepeket, nemességük máig a kyr isteneket, elsösorban Tharrt imádja. Fajtájukra jellemzö a kreol bör, a világos, néha lenszöke haj, a szürke, ritkábban kék szem. Fövárosuk Shulur. A névleges uralkodó a császár, a valódi hatalmat azonban a tíz lázadó Hatalmas egyenesági leszármazottai, a Boszorkánymesterek gyakorolják. A Birodalom elsösorban kalmárkodásból - évszázadok óta a Quiron-tenger elsö számú kereskedelmi nagyhatalma -, és rablóhadjáratokból él. állandó háborúban áll az Északi Szövetséggel, gyakorta lepaktál ellenük Abaszisszal s néhány városállammal is. Toron a káosz és a bűn hazája. A törvényeket Shuluron és néhány nagyobb városon kívül nyíltan semmibe veszik, tolvaj- és orgyilkosklánok mondják ki a végsö szót majd‘ mindenütt. Két legnagyobb tolvajklánját Szürkecsuklyások illetve Kobrák néven nevezik. Emberkereskedelme ugyancsak számottevö, ebben a Láncbarátok nevezetű társaság jár élen, amely, mint mondják, közvetlenül a Boszorkánymesterek fennhatósága alá tartozik. Toroni Boszorkánymesterek A tíz lázadó toroni Hatalmas leszármazottai, a birodalom felett hatalom letéteményesei. A Quiron-tenger egy kis szigetén tanyáznak roppant palotában. Kilétükkel csak a császár és a fönemesség egyes tagjai lehetnek tisztában. Mindahányan hatalmas mágusok, egyes bölcsek nem tartják kizártnak, hogy - Yneven egyetlenekként - kyr alapú mágiát használnak. Noha öseik Orwella mellé álltak az ötszáz éves háborúban, ök mégis Tharr hívei, a Kitaszítottat kellemetlen, csak alkalmanként kívánatos szövetségesnek tartják. Kultuszának terjedését nem gátolják, de nem is szorgalmazzák Toronban. Hírszerzésükröl legendákat mesélnek. Kémeik, híveik, mint tanácsadók Észak-Ynev számtalan államának uralkodója mellett megtalálhatók. 
      Torozon Tavernája A Kalandozók Városának közepén épült hatalmas fogadó, Ynev leghíresebb ilyen intézménye. Megépítésétöl (P. e. XVIII. sz.) kezdeve a Torozon család birtokában van. Azóta többször leégett, és más módokon is elpusztult, de újra és újra - s mindig ugyanazon a helyen - felépítették ismét. Nevezik Béke Szigetének, Ereklyetartónak söt, Farkaslaknak is: tény, hogy a kontinens nevesebb kalandozói kivétel nélkül megfordultak, s megfordulnak benne. 
      Tűzkobra Sogronnak, a kyrek egyik, a tűzimádók egyetlen istenének rituális neve.
       Tysson A hajdani elf királyság, Tysson Lar fövárosa volt, s mikor a királyság hatalma elenyészett, magányosan, de büszkén, erötöl duzzadón fél évezreden át hirdette még az ösi népek egyikének dicsöségét, fura diadalát a Kránból elöhömpölygö gonoszság felett. A P. sz.-i 2003-ben pusztult el. A katasztrófa okát egy ismeretlen járványban, illetve az ezt követö ork támadásokban vélik megtalálni. Tysson Lar Elf szó, közös nyelven Elf-Erdöt jelent. A déli elfek öshazája, a P. e. XX. századtól egészen a P. sz.-i XV. századig virágzó elf birodalom. A Pyarron megalapítása elötti nagy háborúk, Krán hatalmának erösödése miatt lakói már a VIII. században megkezdték áttelepülésüket a Lasmosi-félszigetre. Bukása a XV. századra tehetö. Manapság a Kránból áradó gonoszság már teljesen elborította, orkok és más, megnevezhetetlen szörnyetegek költöztek fái közé. Ennek ellenére Tysson Lar ma is az elfek szent erdeje, s mindegyiküket ösi honvágy gyötri utána. 
      Uwel A pyarroni istencsalád talán legellentmondásosabb figurája, az igazságos bosszú istene, közkeletű nevén a Bosszúállás Atyja. Papjai egyben lovagok is, akik Ynev-szerte magányosan álló erödítményekben, várakban élnek, a környék adományaiból, illetve megbízásaik szerény béréböl tartják fenn magukat. Uwel papjait bárki felkeresheti: ha bosszúját igazságosnak ítélik, s nyilvánvaló, hogy nem tudja maga beteljesíteni, akkor minimális, sok esetben névleges ellenszolgáltatás fejében bevégzik azt. Félelmetes harcosok hírében állnak, s azt tartják róluk, amíg egy ügyet le nem tudtak, nem nyughatnak. Ha valamelyikük odavész, menten egy társa áll a helyére... 
      Vaskezű Alex Valódi neve sosem került napvilágra - rebesgetik, maga sem tudja már. Titok övezi születésének pontos dátumát és helyét is: valamikor a P. sz.-i 3600-as években született, alighanem Taba el-Ibarában. Amund, azaz az ösi Nép sarja, ennek ellenére olthatatlan gyűlölettel viseltetik övéi iránt. Gyermekkorát annak a hajónak a fedélzetén töltötte, amelynek kapitánya rálelt annak idején. Késöbb egy gorviki kikötövárosban kovácsinas volt, s egy magányos tolvajnál lakott, akitöl megtanulta mesterségének fortélyait. Tizenöt évesen elf gladiátoriskolába került, s egy évtizeden belül Dél-Ynev egyik legismertebb gladiátorává vált. Kalandozni is ekkor kezdett. Akaratán kívül egy csetepatéba keveredett, s attól fogva számára nem volt többé visszaút. Pyarroni megbízásból Kránba ment, ott elpusztította a Kráni Tizenhármak sorába tartozó Krilehor emberi testét. Ezután megint Taba el-Ibarába vetette a végzet: itt Amhe Ramun papnöjének fogságába esett, aki arra készült, hogy feláldozza, noha egy vérböl származtak mindketten. Megfosztotta a férfit bal karjától, amelyet megmentése után egy hajdanvolt isten ereklyéjével, egy fémböl készült kézzel pótoltak. Miután Airun Al Maremmel létrehozták a Darton lovagrendet, a Vaskezű úgy határozott, élete hátralevö részében az eljövendö birodalom ügyének szenteli magát. 
      Weila A kyr istencsalád föistene, a Sorskovács. A Birodalom széthullásával hívek nélkül maradt, s kiszorult Ynev Elsödleges Anyagi Síkjáról. A híresztelések azonban arról szólanak, hogy Calowynról a P. sz. II. évezred végén Weila néhány papja érkezett, hogy felélessze kultuszát. Ennek ellenére templomairól, szerzeteseiröl és híveiröl sehol sem tudnak: ha vannak is, a legnagyobb titokban tevékenykednek, talán, hogy fel ne hívják magukra a gyűlölködö Tharr figyelmét. 
      Yllinor Mogorva Chei által a P. sz.-i 3592-ben alapított királyság. Fövárosa Ru-Shennon. Négy tartományra oszlik, népei - ilanoriak, elfek, tarranok és az itt öshonos nomádok - békében élnek. Népessége hozzávetöleg húszmillió fö. államvallása az Arel-hit. Yllinor Dél-Ynev egyik legjelentösebb katonai nagyhatalma, még a Dúlás (P. sz.3676) sem okozott itt számottevö károkat. A pyarronita államok közül egyedül Yllinor vészelte át ilyen „könnyedén“ a háborút. Chei király seregei már a következö év tavaszán támadásba mentek át, s fokozatosan megtisztították a Gályák Tengerének mellékét Shackallor hordáitól. 
      Ynev A Crewoini östár említi elöször, hogy az Elsödleges Anyagi Síkok - ritkán elöforduló kivételektöl eltekintve - általában gömb alakúak, s az univerzumok végtelen sokaságában jobbára hasonló pozíciókat foglalnak el. Az östár planétának, bolygónak nevezi ezt a matériaformát, maradjunk hát mi is ennél az elnevezésnél. Bolygónk, amelyen Ynev, a kontinens található, napjának negyedik égiteste. 550 millió négyzetmérföldnyi felületének jó kétharmada szárazföld. Az Emrawelli Tudástárat összeállító kyr bölcsek korai munkáikban Keleti- és Nyugati-óceánként említik a kontinenseket elválasztó vizeket. Ezek méretéröl akkor alkothatunk csak fogalmat, ha tudjuk, hogy még a kisebbik, Keleti-óceán is huszonháromszorta hatalmasabb az egész flottákat elnyelt Quiron-tengernél. Lakhelyünk három föbb kontinenssel, Anvariával, Calowynnel és Ynevvel, két roppant szigettel, Beriquellel és Larionnal továbbá kiterjedt szigetvilággal büszkélkedhet. Ami tanulmányunk tárgyát, Ynevet illeti, kiterjedése már az ösidökben partjaira vetödött kyreket is megdöbbentette. Kétszázmillió négyzetmérföldes területével nemcsak az egyes szárazulatok nagyságát múlja felül: óriásibb valamennyinél. 
      
      Az elsö rész ötödik fejezetében olvasható verstöredék * - Tier Nan Gorduin jó pár dalának szövegéhez hasonlóan - nem valamely észak-ynevi, hanem egy európai szerzö, Jean Cocteau, a Prince des Poétes munkáját dícséri. Mondják, szép freskókat is festett. 1963-ban ment el - akkortájt a nagybetűkkel ismerkedtem éppen. Hiányolom. Wayne Chapman Concord, New Hampshire, 1987 * Ha napba nézek én (részlet); Radnóti Miklós fordítása