Ray Bradbury

Vigyázat, tigris!

 

Mindegyik bolygót a saját fegyverével kell legyőzni - jegyezte meg Chatterton. - Fogni és felhasítani. Kiirtani a kígyóit, megmérgezni az állatait, megzabolázni a folyóit, felszántani a mezőit, fertőtleníteni a levegőjét, kibányászni az érceit, a földre szögezni, lekaszabolni; a poklot is felhozni lentről, ha kell. Különben ő látja el a mi bajunkat, de alaposan. A bolygókban nem lehet megbízni. Különcködnek, gonoszak, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elkapják az embert. Különösen ezek az isten háta mögötti bolygók; ezért hát nekünk, embereknek kell előbb támadnunk. Én mondom, le kell nyúzni a bőrüket is. Kiszedni az érceit, és elpucolni, még mielőtt az egész átkozott világ a képünkbe nem robban. Így kell bánni ezekkel.

Az űrhajó a 84. naprendszer 7. számú bolygójára készült leszállni. Millió és millió mérföldet tettek már meg; a Föld messze mögöttük maradt, napját és naprendszerét már el is feledték, rég benépesítették, felderítették és kiaknázták, csakúgy, mint a környező naprendszereket; s most az aprócska emberekkel megrakott hajók már lehetetlenül távoli bolygókra merészkedtek, hogy messzi univerzumokat kalandozzanak be. Hónapok, évek alatt bárhová el tudtak jutni, mert rakétáik sebessége az istenek sebességével vetekedett. S egyik távolsági hajójuk ezúttal már tízezredjére ereszkedett puhán lefelé, hogy egy idegen világon landoljon.

- Nem - ellenkezett Forester kapitány. - Én ahhoz túlságosan tisztelem az idegen világokat, hogy úgy bánjak velük, ahogy maga szeretné, Chatterton. Különben sem az én dolgom, hogy feltúrjam és romba döntsem őket, hála az égnek. Örülök, hogy én csak egy űrhajós vagyok. Maga az antropológus és ásványtudós. Csak rajta, bányásszon, kapirgáljon, kutakodjon kedvére, én majd néző leszek. Én csak körülnézni szeretnék ezen az új világon, akármilyen legyen is, akárhogyan nézzen is ki. Szeretek nézelődni, mint minden űrhajós. Mi hajósok szeretünk a különös levegőbe szippantani, új tengereket és szigeteket látni.

- Fegyvert hozzanak magukkal! - jegyezte meg Chatterton.

- A tokjában - tette hozzá Forester.

Mind a ketten az ablak felé fordultak, és nézték a zöld bolygót, amely egyre nagyobbodott, hogy fogadja a hajójukat.

- Kíváncsi lennék, vajon mit gondol rólunk - szólalt meg Forester.

- Rajongani nem fog értünk - felelte Chatterton. - Erről gondoskodom. Én a pénzért jöttem, és más nem érdekel. Ott tegyen le minket, kapitány. Ez olyan gazdag vidéknek ígérkezik, amilyet keveset találni.

Gyermekkoruk óta nem láttak ilyen pompásan tündöklő zöld tájat.

Tavak pettyezték a szelíd lankákat, mint kristálytiszta vízcseppek; autópályáknak, neonfénynek, városnak nyoma sem volt. Mint egy végtelen golfpálya, gondolta Forester. Zöld, zöld mindenütt; tízezer mérföldet is gyalogolhat az ember anélkül, hogy meg kellene szakítania a golfjátszmát. Egy vasárnapi bolygó, krikett-pálya világ, ahol le lehet heveredni a gyepre fűszállal a szánkban, félig lehunyt szemmel, és felmosolyogni az égre, átszundikálni a soha véget nem érő ünnepnapot, s legfeljebb addig mozdulni, míg a vasárnapi újságért nyúlunk, vagy begurítjuk a piros csíkos fagolyót a krokettkapun.

- Ha a bolygóknak van nemük, akkor ez egy nő.

- Kívül nő, belül férfi - figyelmeztette Chatterton. - A felszín alatt csupa keménység, csupa férfias vas, réz, uránium, fekete rög. Ne dőljön be a külsőségeknek!

A férfi a ládához lépett, amelyben a Földfúró várakozott. Hatalmas csavar-ormánya kékesen csillogott, készen arra, hogy hetven láb mélyre lefúrjon, és kiszippantsa a föld velejét; nyúlványaival a bolygó szívéig hatoljon. Chatterton a gépre kacsintott.

- Ellátjuk a bolygója baját, Forester, de alaposan.

- Tudom - felelte halkan Forester.

A hajó földet ért.

- Túlságosan zöld, túlságosan békés itt minden - jegyezte meg Chatterton. - Nem tetszik ez nekem! - A kapitányhoz fordult. - Visszük a fegyvereket!

- A parancsokat én adom, ha megbocsát.

- Igen, az utat pedig az én cégem fizeti csakúgy, mint a gépet, amelyet kötelesek vagyunk megvédeni; enyhén szólva ez az út nagyberuházás.

A 84. naprendszer 7. számú bolygóján jó volt a levegő. A hajó ajtaja szélesre tárult. Az emberek kimasíroztak az üvegházi világba.

Utolsónak Chatterton bújt elő, kezében élesre töltött fegyver.

Ahogy a férfi a zöld pázsitra tette a lábát, a föld megrázkódott. A fű remegni kezdett. A távoli erdő felmorajlott. Az ég mintha alig érzékelhetően hunyorított, és elsötétült volna. Az emberek Chattertont figyelték, míg mindez lejátszódott.

- Földrengés!

Chatterton elsápadt. Mindenki nevetett.

- Nem kedveli magát, Chatterton!

- Képtelenség!

Végre a rázkódás lassan elhalt.

- Egy biztos - mondta Forester kapitány -, akkor nem rengett, amikor mi szálltunk ki, tehát a maga filozófiája nem tetszik neki.

- Egyszerűen véletlen - mosolygott bizonytalanul Chatterton. - Gyerünk, most már ne vesztegessük az időt. Azt akarom, hogy a Fúró egy félórán belül kint legyen, hogy az első próbafúrásokat elvégezhessem!

- Egy pillanat! - Forester abbahagyta a nevetést. - Előbb meg kell tisztítanunk a terepet, megbizonyosodni arról, hogy nincsenek itt ellenséges emberek vagy állatok. Ezenkívül nem bukkan az ember lépten-nyomon egy ilyen bolygóra, mint ez itt, ilyen gyönyörűre; csoda hát, ha egy kicsit körbe akarunk itt nézni?

- Rendben. Essünk túl rajta! - Chatterton csatlakozott hozzájuk.

A hajón egy őrszemet hagytak, és elindultak a mezőkön és réteken keresztül, át az alacsony dombokon, a kicsiny völgyeken. Mint egy csapat gyerek, aki a történelem legszebb nyarának legnyájasabb napján kirándulni indul, krokettezésre való időben. S ha az ember jól odafigyel, hallhatja a fagolyók suhanását a fűben, a kattanást; ahogy a labda átgördül a kapun, a hullámzó hangokat, a váratlanul felcsendülő női nevetést egy borostyánnal befuttatott lugas felől, a teáskanna csörömpölését.

- Hé! - szólalt meg Driscoll, egy fiatal űrhajós, és a levegőbe szippantott. - Hoztam baseball-labdát és ütőt; később játszhatunk egyet. Micsoda gyöngyszem ez a hely!

A férfiak halkan nevettek nagyszerű idő volt a baseballozáshoz, a biciklizéshez, a vadszőlő-evéshez és a teniszezéshez.

- Mit szólnátok ahhoz, ha lekaszálnánk a füvet? - kérdezte Driscoll.

Az emberek megálltak.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel! - kiáltott fel Chatterton.

- Ez a fű frissen van nyírva!

- Talán valamilyen különleges faj, ami nem nő magasabbra.

Chatterton kiköpött a zöld fűre, és beledörzsölte a csizmájával.

- Nekem itt valami bűzlik, Itt valami nagyon bűzlik. Ha bármi történik velünk, a Földön soha senki nem fogja meg tudni. Ostoba szokás, hogy soha nem küldenek másik hajót, ha valamelyik nem tér vissza.

- Inkább természetes - magyarázta Forester. - Nem vesztegethetjük az időt az ellenséges világokon vívott hiábavaló háborúkkal. Minden űrhajó évekbe, pénzbe, életekbe kerül. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy két rakétát pocsékoljunk el, ha valamelyik egy ellenséges bolygóba botlik. Továbbmegyünk, és békés bolygókat keresünk. Mint ez itt.

- Sokszor eltűnődtem már azon - szólalt meg Driscoll -, hogy mi lett a sorsuk az elveszett expedícióknak azokon a bolygókon, ahová többé nem merészkedett ember.

Chatterton a távoli erdőt figyelte.

- Lelőtték, feldarabolták, megették őket. Ami velünk is megtörténhet bármelyik percben. Ideje, hogy visszatérjünk a munkához, kapitány!

Egy kis domb tetején álltak.

- Érzitek? - kiáltott fel Driscoll szélesre tárt karral. - Emlékezzetek, hogyan szaladtunk, amikor gyerekek voltunk, milyen érzés volt a szél érintése… mintha tollak lettek volna a karunkon. Szaladtunk, és minden percben azt vártuk, hogy a levegőbe emelkedünk, de sohasem sikerült.

A többiek megállták, ahogy az emlékek megrohanták őket. A levegőben virágpor illata szállt, s a frissen hullott esőé, amelynek cseppjei még ott ragyogták a milliónyi fűszálon.

Driscoll lassan futásnak eredt.

- Érezzétek a szelet, az isten szerelmére! Magunktól sohasem voltunk képesek igazi repülésre, ezt ti is tudjátok. Több tonna fém mélyére kellett temetkeznünk, s ez messze van a repüléstől. Úgy sohasem repültünk, mint a madarak, kedvtelésből. Hát nem volna csodálatos széttárni a karunkat… így! - kitárta a karját -, és szaladni. - Előreszaladt, s nevetett a saját őrültségén. - És repülni! - kiáltotta.

Repült.

Az idő némán telt a lent álló emberek arany karóráin. Felfelé bámultak. Az égből szinte hihetetlen nevetés hallatszott.

- Mondja meg neki, hogy most már jöjjön le! - suttogta Chatterton. - Meg fogják ölni.

Senki nem figyelt oda. Arcukat elfordították Chattertontól, kővé dermedten, mosolyogva álltak.

Driscoll végre leereszkedett.

- Láttátok? Repültem!

Látták.

- Hadd üljek le egy percre, ó édes istenem - Driscoll a térdét csapkodta, és kuncogott. - Veréb vagy, sólyom vagyok; az Isten áldjon meg engem! Gyerünk, próbáljátok meg ti is!

- A szél felemelt és röpített - mondta egy pillanattal később zihálva, reszketve a gyönyörűségtől.

- Gyerünk innen! - Chatterton forogni kezdett, lassú köröket írt le, és a kék eget figyelte. - Ez csapda; azt akarja, hogy mind a levegőben repkedjünk! Aztán hirtelen leejt és megöl bennünket. Visszamegyek a hajóra.

- Majd ha elrendelem - szólt rá Forester.

Az emberek töprengve álltak a langyos-hűs levegőben, s a szél sóhajtozott körülöttük. Papírsárkány suhogása hallatszott a levegőből, az örök március hangja.

- Megkértem a szelet, hogy repítsen fel - magyarázta Driscoll. - És felrepített!

Forester félrehívta a többieket.

- Most én fogom kipróbálni. Ha meghalok, mindannyian visszatérték a hajóra.

- Ne haragudjon, de ebbe nem megyek bele maga a kapitány - szólalt meg Chatterton. - Nem kockáztathatjuk az életét. - A pisztolyáért nyúlt. - Ha nem engedelmeskednének, akkor erőszakhoz folyamodok. Túl sok időt vesztegettünk már erre a kisded játékra; megparancsolom, hogy térjünk vissza a hajóra!

- Tegye el azt a pisztolyt - mondta Forester csendesen.

- Csend legyen, idióták! - Chatterton tekintete ide-oda ugrált egyik űrhajósról a másikra. - Hát nem vették észre? Ez a bolygó él, szemmel tart minket, játszik velünk, és csak az alkalmas pillanatra les!

- Én fogom eldönteni, hogy mit tegyünk - jelentette ki Forester. - Magát pedig azonnal letartóztatom és visszaküldöm a hajóra, ha nem teszi el azt a fegyvert!

- Ha maguk olyan idióták, hogy nem jönnek velem, felőlem mind felfordulhatnak itt! Én visszamegyek, és hozzálátok a mintavételhez.

- Chatterton!

- Ne próbáljon visszatartani!

Chatterton futásnak eredt. Aztán hirtelen felkiáltott.

Mindenki felnézett, és kiabálni kezdett.

- Ott megy - kiáltotta Driscoll.

Chatterton magasan járt a levegőben.

Az éjszaka úgy közelített, mintha egy hatalmas, ám gyengéd szem csukódna le. Chatterton megkövülten állt a domboldalban. A többiek kimerülten és nevetve ültek körülötte. A világért sem nézett volna rájuk, sem az égre, csak a talajról vett tudomást, a testéről, a kezéről, a lábáról, amit szorosan maga köré font.

- Ó, hát nem csodálatos volt? - szólalt meg egy Koestler nevű ember.

Mindannyian repültek, mint a rigók, a sasok és a verebek, s boldogok voltak.

- Ismerje el, Chatterton, hogy pompás mulatság! - szólt Koestler.

- Ez lehetetlenség! - Chatterton szorosan lehunyta a szemét. - Ennek egyetlen magyarázata lehetséges: a bolygó él. A levegő él. Úgy emelt fel, mint egy kéz. És bármelyik percben megölhet bennünket. Él.

- Legyen - hagyta rá Koestler -, akkor hát él. Egy élőlénynek pedig van valami célja is. Ennek mondjuk éppen az, hogy boldoggá tegyen minket.

Mintegy megerősítésül, Driscoll jött repülve, mindkét kezében kulacs.

Találtam egy patakot, ellenőriztem: tiszta víz; csak arra vár, hogy igyunk belőle.

Forester elvette a kulacsot, és odakínálta Chattertonnak. Az a fejét rázta, és sietve elhúzódott. Kezét az arca elé kapta.

- Ez a bolygó vére. Élő vér. Ha iszunk belőle, bekerül a bensőnkbe, és ezzel maga a bolygó kerül belénk, hogy a szemünkkel lásson, a fülünkkel halljon! Nem kérek, köszönöm!

Forester vállat vont, és ivott.

- Bor! - közölte.

- Az lehetetlen!

- Pedig az! Szagoljátok, kóstoljátok, tessék! Különleges fehérbor.

- Francia termelői. - Driscoll beleszürcsölt.

- Méreg! - vágta rá Chatterton.

Körbeadták a kulacsot.

Semmittevéssel töltötték a szelíd délutánt, nem akarták semmivel megbolygatni a bolygó békéjét. Úgy viselkedtek, mint a rendkívül ifjú fiúk valami híres, gyönyörű nő jelenlétében; féltek, hogy elég egy szó, egy rossz mozdulat, mire ő elfordítja az arcát, megvonja tőlük szépségét és kedvességét. Emlékeztek a földrengésre, amely Chattertont fogadta, és nem akartak még egyet. Hadd élvezzék ezt a horgászni való időt, a vakáció első napját! Hadd pihenjenek a fák árnyékában, sétáljanak a szelíd dombokon, hadd ne kelljen furkálniuk, mintákat venniük, rombolniuk!

Találtak egy kis patakot, amely gőzölgő tavacskába ömlött. A hűvös patakban úszkáló halak csillogó testtel zuhantak a hőforrás vizébe, és pár perccel később már megfőve lebegtek a felszínen.

Ettek, Chatterton vonakodva csatlakozott hozzájuk.

- Mindannyiónkat meg fog mérgezni. Az ilyen dolgok mögött mindig valami disznóság rejlik! Én a hajóban alszom ma éjszaka. Maguk ott alszanak, ahol akarnak. Egy középkori térképen láttam egyszer: vigyázat, tigris! Éjszaka, míg alszanak, felbukkannak majd a tigrisek vagy a kannibálok.

Forester a fejét rázta.

- Egyetértek magával, ez a bolygó él. Különleges faj. De szüksége van ránk, hogy legyen kinek dicsekednie a szépségével, s legyen, aki értékeli is azt. Mire jók a csodák, ha nincs nézőközönség?

Chatterton figyelmét azonban más foglalta le. Összegörnyedt fájdalmában.

- Megmérgeztek, megmérgeztek!

A társai a vállánál fogva tartották, míg el nem múlt a rosszulléte. Megitatták. Mindenki más remekül érezte magát.

- Jobban teszi, ha ezentúl csak a magunkkal hozott élelemből eszik! - tanácsolta Forester. - Biztonságosabb lesz.

- Most rögtön munkához látunk - jelentette be parancsolóan Chatterton, és megtörölte a száját. - Elvesztegettünk egy egész napot. Ha kell, hát egyedül is dolgozni fogok! Majd én megmutatom ennek a pokoli helynek!

Tántorogva indult el az űrhajó felé.

- Nem tudja ez, mi a jó - motyogta Driscoll. - Nem tudnánk valahogy megállítani, kapitány?

- Az expedíció tulajdonképpen az övé. Nem vagyunk kötelesek segíteni neki; van a szerződésünkben egy záradék, amely szerint veszélyes körülmények között megtagadhatjuk a munkát. Szóval… bánjunk úgy ezzel a kirándulóhellyel, ahogy mi szeretnénk, hogy ő bánjon vélünk. Ne véssük a nevünk kezdőbetűit a fák kérgébe. Ne szemeteljük tele a gyepet. Szedjük fel magunk után a banánhéjat.

Lentről az űrhajó felől ekkor fülsiketítő zúgás hallatszott. A raktárajtón kigördült a hatalmas, csillogó-villogó Fúró. Mögötte Chatterton, utasításokat harsogva a robotrádiójába

- Erre, ide!

- A bolond.

- Most! - kiáltotta Chatterton.

A Fúró a zöld fűbe mélyesztette hosszú fúrófejét. Chatterton integetett a többieknek.

- Nézzék!

- Az ég megremegett. A Fúró egy kicsiny fűtenger középpontjában állt. Egy percig csak hatol lefelé, nedves rögdarabokat hozva a felszínre, amelyeket érzéketlenül a rázkódó analizáló-ládába köpködött.

A Fúró hirtelen fémes sikolyt hallatott, mint valami szörny, amelyet megzavarnak táplálkozás közben, és megrázkódott. A talajból lassan kékes folyadék bugyogott fel.

- Vissza, te ostoba! - üvöltötte Chatterton.

A Fúró tovább járta dübörgő, történelem előtti táncát.

Úgy sivított, mint egy hosszú-hosszú vonat, amikor befordul az éles kanyarba, vörös szikrákat hányva. Egyre lejjebb süllyedt. A fekete iszap sötéten bugyborékolva engedett alatta.

Köhögve, zihálva és dohogva süllyedt a Fúró a fekete salakba, mint egy megsebzett elefánt trombitálva haláltusájában, mint egy mamut, korának utolsó példánya, s egyik hatalmas tagja a másik után tűnt el a gödörben.

- Ostoba bolond - lehelte Forester lélegzet-visszafojtva, miközben elbűvölve nézte a jelenetet. - Tudod, mi ez, Driscoll? Kátrány! Az az ostoba gép egy kátránygödörbe fúrt!

- Figyelj rám! - kiáltotta Chatterton a Fúrónak, s körbe-körbe futkosott az olajos tavacska szélén. - Erre, ide!

Azonban a Fúró, akárcsak a Föld rég letűnt zsarnokai, a hosszú, csikorgó nyakú dinoszauruszok, rázkódva merült bele a tóba, ahonnan nem volt visszatérés a szilárd, józan, napsütötte partra.

Chatterton a többiekhez fordult, akik távolabb álltak.

- Valaki csináljon már valamit!

A Fúró alámerült.

A kátránygödör kárörvendezve bugyborékolt, s leszopogatta az elnyelt szörny csontjait. Egy hatalmas, rózsaszínű buborék emelkedett még a felszínre, majd olajszagot árasztva szétpukkant.

Az emberek lejöttek, és megálltak a kis fekete tenger szélén.

Chatterton abbahagyta az ordítozást.

Egy hosszú percig csak bámulták a csendes kátránytócsát. Majd Chatterton megfordult, és vakon meredt a zöldellő lankás dombokra. A távolban fák érlelték gyümölcsüket, amelyek puhán pottyantak a földre.

- Majd én megmutatom neki! - motyogta.

- Ne szívja mellre, Chatterton!

- Majd én legyőzöm!

- Üljön le, és igyon valamit!

- De alaposan ám. Megmutatom én majd, hogy velem nem lehet ezt csinálni!

Chatterton visszaindult a hajóhoz.

- Hé, álljon csak meg! - kiáltotta Forester.

Chatterton már futott.

- Tudom, hogy mit csinálok, tudom én, hogyan láthatom el a baját!

- Állítsátok meg! - parancsolta Forester. - Futásnak eredt majd eszébe jutott, hogy tud repülni is. - Az atombomba a hajón van, ha azt megkaparintja…

A többiek is erre gondoltak, és már a levegőbe is emelkedtek. Chatterton és a hajó között egy kis liget terült el, repülni elfelejtett, nem mert, vagy nem is tudott, s ordibálva szaladt a földön. A legénység és a kapitány az űrhajó felé tartott, hogy ott várja be. Megérkezvén felsorakoztak a hajó előtt, a bejáratot pedig lezárták. Utoljára még annyit láttak, hogy Chatterton eltűnik az aprócska erdőben.

A legénység várt.

- A bolond, az az istenverte bolond!

Chatterton nem bukkant fel a kis erdő innenső oldalán.

- Visszafordult, és most azt várja, hogy elhagyjuk az őrhelyünket!

- Hozzátok ide! - parancsolta Forester.

Két ember felszállt.

Ekkor szelíd, simogató eső zúdult a zöldellő bolygóra

- Ez igen! - kiáltott fel Driscoll. - Még házépítéssel sem kellene itt bajlódnunk! Látjátok, ránk nem esik! Esik mindenütt… előttünk, mögöttünk, körülöttünk; de ránk nem. Micsoda bolygó!

Szárazon álltak a hűvös, kék esőben. A nap lenyugvóban volt. Hatalmas, jeges fénylő hold emelkedett a felfrissült dombok fölé.

- Már csak egyvalami hiányzik innen.

- Igen - felelték a többiek lassan, eltűnődve.

- El kell mennünk körülnézni - mondta Driscoll. - Olyan logikus minden! A szél repít minket, a fák és a patakok táplálnak, minden él. Talán a társakat is csak kérnünk kellene.

- Sokat gondolkodtam már ezen - szólalt meg Koestler - mindannyian agglegények vagyunk, évek óta mindig csak úton… belefáradtunk már. Jó volna végre letelepedni valahol! Például itt. A Földön beleizzadsz, míg összekaparsz egy házra valót, fizetheted az adót a városok bűzlenek. Itt még házra sincs szükség ilyen időjárással. Ha megunod, kérsz esőt, felhőt, változást. Itt nem kell mindenért megdolgoznia az embernek.

- Megőrülnénk az unalomtól.

- Nem - felelte mosolyogva Koestler. - Ha túl elpuhulttá válna az élet, csak azt kellene mondogatunk, amit Chattertontól hallottunk: Tigrisveszély! Figyeljetek csak!

S vajon nem egy óriás macska gyenge üvöltése hallatszott távoli, sötétséget rejtő erdők felől?

Az emberek megborzongtak.

- Alkalmazkodó bolygó - jegyezte meg Koestler szárazon. - Asszony, aki mindent megtesz, hogy elkápráztassa a vendégeit mindaddig, amíg kedvesek vagyunk hozzá. Chatterton nem volt kedves.

- Az ám, Chatterton. Mi lehet vele?

A távolból kiáltozás hallatszott, mintha csak a kérdésre érkezne válasz.

A két ember, aki Chatterton után repült, az erdő szélén állt és integetett.

Forester, Driscoll és Koestler odarepültek.

- Mit találtatok?

A két férfi az erdőre mutatott.

- Úgy gondoltuk, hogy ezt maga is látni akarja majd, kapitány. Hátborzongató.

Egyikük az ösvényre mutatott.

- Nézze, uram!

A csapáson jól kivehetően mancsok friss nyoma látszott.

- És amott!

Néhány vércsepp…

A levegőben nehéz macskaszag terjengett.

- Chatterton?

- Nem hiszem, hogy valaha is megtaláljuk, kapitány.

Nagyon gyengén, egyre távolodva egy tigris bömbölése hangzott fel a ziháló alkonyi csendben.

Az emberek a hajó mellett feküdtek a ruganyos füvön. Meleg volt az éjszaka.

- Gyerekkorom éjszakáira emlékeztet - emlékezett vissza Driscoll. - A Törvényszék épülete előtti gyepen aludtunk a bátyámmal aznap, vártuk július legforróbb éjszakáját. Beszélgettünk, a csillagokat számoltuk… nagyszerű éjszaka volt, életem legnagyszerűbb éjszakája. - Aztán hozzátette: - Nem számítva persze a mostanit.

- Nem megy ki a fejemből Chatterton - szólalt meg Koestler.

- Ne gondolj rá! - szólt rá Forester. - Alszunk pár órát aztán indulunk. Nem kockáztathatjuk, hogy még egy napot itt töltsünk. Nem a veszélyre gondolok, ami Chattertont érte. Nem. Arra gondolok, hogyha maradunk, túlságosan megkedveljük ezt a helyet. És soha nem akarunk majd elmenni innen.

Lágy szél támadt körülöttük.

- Én már most sem akarok, elmenni. - Driscoll a feje alá tette a kezét, és csendben feküdt. - És ő sem akarja, hogy elmenjünk.

Ha visszamegyünk a Földre, és mindenkinek elmondjuk micsoda bűbájos bolygót találtunk, mi lesz akkor, kapitány? Mind ide zúdulnak majd és kő kövön nem marad.

- Nem - felelte Forester tehetetlenül. - Először is, ez a bolygó maga sem tűrne tétlenül egy ilyen megrohanást. Azt nem tudom, mit csinálna, de biztosan érdekes dolgokat találna ki- Másodszor túlságosan is megszerettem ezt a helyet, és tisztelem annyira hogy hazudjak felőle a Földön. Majd azt mondjuk, hogy ellenséges. Ami igaz is lehet az átlagember esetében, mint Chattertonnál, aki azért jön, hogy ártson. Azt hiszem, nem is volna hazugság.

- Furcsa - jegyezte meg Koestler. - Nem is félek. Chatterton eltűnik és talán elpusztul a legrettenetesebb halállal, mi pedig itt fekszünk, senki sem szalad, senki sem reszket. Őrület. De így van jól. Megbízunk benne, ő pedig megbízik bennünk.

- Észrevettétek, hogy miután jól teleittuk magunkat borral nem is kívántunk többet? Ez egy mértékletes bolygó.

- Csendben feküdtek, és testük érezte azt a valamit, ami egy hatalmas szív lassú, meleg dobbanásaira emlékeztetett.

Forester arra gondolt, hogy szomjas.

Egy esőcsepp hullott az ajkára.

Csendesen nevetett.

Egyedül érzem magam, gondolta.

A távolból lágy női hangokat hallott.

Lehunyta a szemét, hogy átadja magát egy látomásnak. Egy dombkoszorút látott, amelyből tiszta vizű folyó fakadt s sekély vizében csillogó arcú, gyönyörű nők fröcskölték egymásra a vizet. Ott játszottak a parton is mint a gyerekek. És Forester tudta, kik ők és hogyan élnek. Nomádok voltak, s kedvükre barangoltak ide-oda a bolygón. Itt nem voltak autópályák és városok, csak hegyek és síkságok, s a szél, hogy pehelyként repítse őket, ahová akarják. Amint a feleletet. Férfiak nincsenek. A fajt egyedül ezek az asszonyok képviselik. A férfiak eltűntek ötvenezer évvel ezelőtt. És hogy hol vannak most ezek a nők? Egy mérföldnyire a zöld erdőtől, egy mérföldnyire a borpatak túlsó oldalán, a hat fehér kősziklánál és három mérföldnyire a nagy folyótól. Ott játszanak a sekély vízben ezek a nők akikből nagyszerű feleség lenne; és gyönyörű gyerekeket szülhetnének.

Forester kinyitotta a szemét. A többiek is mind felültek.

- Álmodtam valamit.

Mindannyian álmodtak.

- Egy mérföldnyire a zöld erdőtől…

- …egy mérföldnyire a borpatakon túl…

- …a hat fehér kősziklánál… - mondta Koestler.

- és három mérföldnyire a nagy folyótól - fejezte be Driscoll.

Egy darabig senki sem szólt. A csillagok fényében ezüstösen derengő űrhajót nézték.

- Gyalog megyünk vagy repülünk, kapitány?

Forester nem felelt semmit.

- Hadd maradjunk itt, kapitány! - folytatta Driscoll. - Ne térjünk vissza a Földre! A kutya se jön utánunk, hogy kivizsgálja, mi történt velünk; azt fogják hinni, hogy elpusztultunk itt. Mit szót ehhez?

Forester arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Egyre kiszáradt ajkát nyalogatta. Térdére fektetett keze rángatózott. A legénység várt.

- Szép volna - szólalt meg a kapitány.

- Hát persze.

- De… - Forester sóhajtott. - Kötelességünk van, amit teljesítenünk kell. Ez a hajó rengeteg pénzébe került az embereknek. Tartozunk annyival, hogy visszatérünk.

Forester felállt. A többiek még mindig a földön feküdtek, nem is hallották, amit mond.

- Milyen csodálatos, fantasztikus, gyönyörű éjszaka! - áradozott Koestler.

A szelíd dombokat nézték, meg a fákat, meg a folyókat, amelyek eltűntek a látóhatár mögött.

- Szálljunk fel a hajóra! - szólalt meg nagy nehezen Forester.

- Kapitány…

- Beszállás - mondta.

Az űrhajó az égbe emelkedett. Visszanézve Forester jól látott minden apró tavat és völgyet.

- Itt maradhattunk volna - mondta Koestler.

- Igen, tudom.

- Még most sem késő visszatérni.

- De attól tartok igen. - Forester igazított a teleszkópon. - Oda nézz!

Koestler nézte.

A bolygó arculata megváltozott. Tigrisek dinoszauruszok, mamutok jelentek meg. Vulkánok robbantak szét, ciklonok és hurrikánok szaggatták tombolva a hegyeket…

- Igen, egy asszony ő - mondta Forester. - Millió és millió éve várja, hogy végre jöjjön valaki, készítette, szépítette magát. A legszebb köntösébe bújt a kedvünkért. Amikor Chatterton rossz volt hozzá, előbb figyelmeztette egy párszor, aztán amikor már a szépségét fenyegette, megsemmisítette. Azt akarta, hogy szeressék, mint minden asszony, hogy magáért szeressék, ne a gazdagságáért. És mi most faképnél hagyjuk, amikor pedig már mindent felkínált. Ez most a hiúságában megbántott nő. Elenged minket, de soha nem térhetünk vissza. Azokkal fogadna bennünket… - Fejével a tigrisek, ciklonok és zuborgó tengerek felé bökött.

- Kapitány - kezdte Koestler.

- Tessék?

- Most már egy kicsit elkéstem a mondandómmal. Mielőtt felszálltunk volna, én voltam az ügyeletes a légzsilipnél. Hagytam, hogy Driscoll megszökjön a hajóról. Menni akart. Nem volt szívem visszatartani. S én vagyok ezért a felelős. Most ott van, azon a bolygón.

Ismét az ablak felé fordultak.

Hosszú csend után Forester megszólalt:

- Örülök, hogy legalább egyvalakinek közülünk volt annyi esze, hagy maradjon.

- De hiszen elpusztult!

- Nem, ez a lenti színjáték csak nekünk szól, az is lehet, hogy hallucináció. Driscoll él és virul a tigrisek, oroszlánok meg hurrikánok alatt, hiszen ő most a bolygó egyedüli közönsége. Nem kell félni, úgy el fogja kényeztetni… Csodálatos élete lesz, az biztos, míg mi kínlódhatunk és keresztül-kasul bejárhatjuk az összes csillagrendszert, de még egy ilyen bolygót nem találunk. Nem, nem megyünk vissza, hogy "megmentsük" Driscollt. Különben sem hiszem, hogy Ő megengedné. Teljes sebességgel előre, Koestler, kapcsoljon teljes sebességre!

Az űrhajó megugrott, ahogy nagyobb sebességre kapcsoltak.

És miközben a bolygó összezsugorodott mögöttük a porban és ragyogásban, Forester elképzelte, hogy tisztán látja Driscollt, amint csendesen fütyörészve halad a zöld erdő alatt, körülötte a friss bolygó, a csörgedező borpatakkal, a gejzírben úszkáló sült halakkal, a gyümölcsöt érlelő éjféli fákkal, a távoli erdőkkel és tavakkal, amelyek mind csak arra várnak, hogy ő arra járjon. Driscoll elhalad a hat fehér kő mellett a végtelen zöld gyepen, eltűnik az erdőn túl, hogy megérkezzen a nagy, csillogó folyóhoz…