AZ EMBER-MÍTOSZ

 

Tartalom

Következő

KÉTELY

 

 

Minden mítosz sűrített történelem, s ennélfogva kibújik teremtőinek szándékai alól. A majom-mítosz tudományos elméletként indult hódító útjára, de nyomban világnézeti harccá vált, s a XX. század első felében, fölfedve valódi lényegét, gyakorlatilag igazolta önmagát. Ha pusztán az elméletet nézzük, gyökérhibája könnyen kiviláglik: azt kutatta, mi teszi az embert állathoz hasonlóvá. Az állatot kereste az emberben, s minthogy kereste, meg is találta. Nagy szellemi diadal volt ez, hatása kiterjedt az élet minden ágazatára, s a fölfedezett őskép tudatalatti eszményképpé lett: az állatember a történelemben is diadalmaskodott. A mítosz kikerekült, de nem az eredeti szándékok, hanem öntörvényei szerint, azaz keresztbehúzta, fonákjára fordította az alkotók álmait.

Az elmélet a valóságnak csupán a fonákjára támaszkodott, eleve egyoldalú volt. Az ember alkatában az állatéval megegyező tényezőket kereste, holott emberré éppen a különbségek teszik. Ezeket eltüntetni, sekélyíteni igyekezett, minthogy a tudományos cél éppen az azonosság bizonyítása, s eréven a fejlődéselv igazolása volt. A varázsige új világtörvényt reveiált, s így a cél, roppant jelentősége által, a tudományos igazságkeresés határai fölé emelkedett.

A háború csak támadó felet ismert? A tudomány, saját területén belül, soha és sehol sem tudott szabadulni az egyoldalúság, az elfogultság, a világnézet uralma alól? Nem támadt-e benne kétely a tényállítások, tételek, elméletek helytálló volta felől, s az anyagi, a természeti, a testi, az állati valóság keresése során nem ismert fel új tényeket, nem talált-e más, érvényes szempontokat, nem jutott-e valóhívebb eredményekre? Vagy nem lelt-e legalább téves felismerést, igazolatlan tanítást, elsietett következtetést, bármily rést, ahová a bírálat vésőjét illeszthette volna?

Ha végigtekintünk az utolsó száz esztendő tudományos küzdelmeinek forgatagain, álmélkodva tapasztaljuk, hogy a bírálat, a védelem, az ellenérvelés, a haladó kutatás, az elméleti újítás az első perctől fogva nyomról nyomra követte a hódító hadjárat fordulatait, ellentámadásokba ment át, elvitatta az ellentábor eredményeit, nemegyszer új utakra tért, új felfedezésekre jutott, s végül, midőn a történelemben, az emberállat felülkerekedése által, az ember elbukott, a szellem már elérkezett a maga győzelméhez: az önigazoláshoz. Ez az ember-mítosz újjászületésének pillanata.

De sajátos dolog a mítosz ereje, helyesebben az erő, amely a mítoszokat megteremti. Lehetett volna bár megannyira igaz, tisztázott, helytálló, kipróbált az ember valóhívebb tudománya, érvényesülni nem tudott, szóhoz, levegőhöz is alig juthatott mindaddig, míg a történelem egyetemes áramlása vele ellentétes irányban sodródott. S noha ez az áradat örvény felé haladt, csak azok a tanok, elméletek, mozgalmak diadalmaskodhattak, amelyek sodrának erejét növelték.

 

*

 

A fejlődéstan elvégre nem csekélyebbet állított, mint hogy az élő anyag maga-magát építette ki, gépiesen és kényszerűen, a milliárdnyi, emberi értelmet meghaladó, tökéletes formává, az alaktalan protoplazmától a főemlősökig. De ha keressük a dokumentumokat, és ha megkérdezzük a természet élő és holt leltárát, hogy ez a milliárdnyi forma hogyan alakult ki, igen gyér, sőt elégtelen feleletet kapunk. A földtörténet első szakasza, az archaikum, egyetlenegy emléket, kövületet nem őrzött meg számunkra. Az első maradványok az ókor, a paleozoikum első szakaszának végéről származnak (prekambrium), de ennek rétegei már mintegy tízezernyi állatfajtát tartalmaznak, azaz a mai állatország összes főtípusát, az emlősök kivételével, így tehát a fejlődésnek számtalan fokáról, s épp a legfontosabb formákról egyetlen tárgyi dokumentumunk sincs. S már a kambriumra következő szilurban föllépnek az emlősök első képviselői. Minthogy pedig a szilur a kambriumtól alig választható el élesen, röviden és egyszerűen kimondhatjuk: a legrégibb időkben, amelyből állati maradványokat ismerünk, minden törzs, minden főcsoport élt már a Földön, így tehát az a gyönyörű, hézagtalan fejlődési sor, amelyet a diadalmas természettudomány a művelt közönség agyába vésett ,,a bacilustól a majomemberig", lényegében nem konkrét anyagra, nem dokumentumokra támaszkodik, hanem következtetésekre és általánosításokra.

A konkrétum, visszafelé haladva, mindössze ennyi: a legrégibb emberi maradványok a harmadkor végére tehetők, az emlősök a középkor, mezozoikum, elején lépnek fel (triász), a madarak a középkor második szakaszában (jura), s ettől fogva visszafelé egyre kevesebb emlőst találunk. Viszont a leletek száma és rendje sem végleges, s a vén Földgolyó rejthet még néhány meglepetést.

 

*

 

Hasonlóképp gyenge lábon áll a fejlődés kronológiája, az időzítés. Az egyes földtani rétegek korát ugyanis éppen a bennük talált állati maradványok alapján szokták meghatározni, minthogy, ezek sorrendje "ismert". Az egyes rétegekben csakugyan vannak vezető, uralkodó fajták, ámde ebben az általánosításban rendkívül súlyos hibaforrás rejlik. Ludwig Wilder mutatott rá elsőnek, hogy egy réteg kövületeiből semmiképp sem lehet a korára következtetni, minthogy az állatok, mozgékonyságuknál fogva, szülőhelyüktől távol eső földrészekre is eljutottak, tovaterjedtek, s a sokféle, váltakozó környezetben fennmaradtak, tenyésztek és tenyésznek, míg máshonnan kiszorultak vagy kihaltak. Épp a legrégibb rétegek kövületei mutatják, hogy a mai főtípusok képviselői már akkor, e rétegekkel egyidejűleg éltek, reliktumaik tehát azóta máig minden későbbi rétegben fennmaradtak, éppúgy, mint a későbbi típusoké: madaraké, emlősöké, emberé, megjelenésük ideje óta. Szemünk előtt álló, kirívó példa: Ausztrália. E földrész jellegzetes állatvilága a jura-kor idején fejlődésében megállt, míg rokonai a Föld többi részén (egyes közép-amerikai erszényesek és gyíkok kivételével) kihaltak. Ha ezeknek a mai "élő kövületeknek" maradványait egy kései búvár kiássa majd, a paleontológia mostani alapelvei szerint mind őket, mind környezetüket a jura- vagy a krétakorba kell tennie, azaz a valóságnál 20-50 millió évvel korábbra időzítenie. Mint bízhatunk az evolúció történeti igazában, ha krónikásai nem számolnak avval a ténnyel, hogy a fejlődés nem egyidejű, nem szakaszos és nem egyöntetű folyamat a Földön? Az igazság az, hogy a természet élő és holt leltára a lelkiismeretes kutatónak dúsgazdag, de érthetetlen, egyszerre lelkesítő és csüggesztő zűrzavar képét mutatja. Az élet roppant regényének ábécéjét talán ismerjük, de a szavak értelmét, a mű szövegét elolvasni nem tudjuk. A természet a maga nyelvén beszél, s ez nem a miénk.

Mi szorgosan figyeljük a körülöttünk folyó életet, felássuk múltját, kikutatjuk minden redőjét, osztályozzuk tüneteit, gyártjuk a fogalmakat, szavakat, hogy megrögzíthessünk egy-egy elfutó jelenést, szótárunk bővül: fejlődés, származás, létharc, kiválás, keresztezés, öröklés, alkalmazkodás, mutáció, sejt, szerv, forma, alkat, típus, törzs, osztály, rend, család, nem, faj, változat, szabály, törvény s számtalan más terminus technicus segélyével igyekszünk képbe foglalni a végtelen mozaikot, ám e türelemjáték közben mindegyre látnunk kell, hogy a természet szuverénül mellőzi fogalmainkat, új meg új tünetekkel borítja fel a mozaik alakulóban levő, szegényes rendjét, s mi kezdhetjük elölről.

 

*

 

Az élő anyag parányáról, a sejtről azt hittük, hogy minden szervezet alfája és ómegája. De már Raoul Francé figyelmeztetett, hogy az üres, magnélküli protoplazma is képes élő formákat létrehozni; a kaulerpa nevű tengeri alga méteres nagyságúra megnő, és egykori társainak, a sejtnélküli tömlőalgáknak meszes maradványai ma hegyeket alkotnak (Zugspitze, Karwendel- és Kaiser-hegység). Az úgynevezett egysejtű őslény, az amőba viszont kész szervekkel rendelkezik; testünk sejtjei közül pedig soktrillió csupán álsejt, puszta építőanyag.

Nos, akárhogyan bár, de mégiscsak a sejtek alakították ki az élő formák, szervezetek, fajták sokaságát, – azt a fejlődési sort, amely az evolucionizmus diadalaképp oly élvezetes tisztasággal áll minden művelt ember szeme előtt. Valamikor valahogyan a tenger fenekén létrejött az első egysejtű, az amőba; s belőle idővel a két- és többsejtű. Emez, sokféle alkalmazkodás által, kialakította magából az ősbélállatot, majd az ősférget, aztán a kerekszájút, továbbá az őshalat, az őshüllőt, a villáserszényes-, rojtos-állatot szakadatlan sorban a fél-, a kutya-, a farkatlan majomig, végezetül az embermajmot, a majomembert s ebből a Homo sapienst. Ez Haeckel műve. Nem kevesebb, mint harminc családfát állított össze aggálytalan lendülettel, s a kutatók ma is csodálkozva szemlélik bátorságát. Ugyanis a harminc törzscsoport felét a kövülettan egyáltalán nem igazolja, a másik felének dokumentálása pedig kétséges.

Az egész fejlődéstan, a kutatás, a bizonyítás azon az alapelven épül, hogy a sejteknek megvan a határozott szervezetépítő szerepük, nem változtathatnak rajta, s épp ezen a tényen alapul a törzsfejlődés mechanikája. De Ottó Mangold kísérletei kimutatták, hogy működésük a helyzetüktől, a sejtszomszédságtól függ: átültethetek; másfelől munkájuk valódi folyamatai láthatatlanok, szerepük végeztével gyakran el is tűnnek. Ez aligha egyeztethető össze a törzsfejlődés mai felfogásával, s így megértjük, hogy Mangold szerint ,,a csírasejteket csak mint topográfiai fogalmakat használhatjuk, mert a törzstörténet által nyújtott támaszték alapvető jelentőségüknek bizonyítékául nagyon is hipotetikus". – Ez csak egy csöpp a sejtkutatás tengeréből, de igen súlyos jelenségekkel társul.

Kezdőpontja annak a bizonyítássornak, hogy a hasonló szervek nem föltétlenül azonos módon keletkeztek, hogy például az emlősök, madarak, hüllők végtagjait pusztán hasonlóságuk alapján nem lehet egy-egy közös törzsformára visszavezetni, vagyis ilyen alapon a törzsfejlődési rokonságot megállapítani. A vizsgálódások, kísérletek új sorozatai indulnak meg, s Veit végül is kijelenti: a kísérletek, hogy a fejlődési fokok alapján rekonstruálják a törzstörténetet, az egész összehasonlító anatómiai és törzsfejlődési kutatásnak kényszerűen hitelét vették, még a szakemberek körében is.

 

*

 

Ez viszont megváltoztatja az átöröklésről kialakult fogalmainkat. Gregor Mendel, ágostonos atya már az 1870-68 években földerítette ugyan a keresztezésből eredő öröklés szabályait, de az is kiderült, hogy a létrejött változatok nem állandók, csupán kombinációk, hasadások, semmi újat sem hoznak. Csak meglévő, kész anyagot használnak fel, s végül mindig az alaptípusok kerekednek felül, az ükunoka azonos az ősszülővel. Szemünkkel tapasztaljuk ezt a keveréknépeknél; az elütő változatok egyre jobban kicsapódnak, egyre több példányban tűnik fel a keveretlen típus, az ős. Megint egy új "szabály": a keveredés keveretlenedéssel, tisztulással jár (Mischung-Entmischung). A jelenség nemcsak Darwint, hanem a növény- és állattenyésztő gazdákat is érinti, mégpedig kellemetlenül, mert határt vet a hasznos keresztezéseknek. Hiába párosítják ezerszer is a legelőnyösebb fajtákat, az eredeti középérték szívósan kitart, s végül győzelmeskedik. De így zátonyra jut az újlamarckizmus "törvénye" is, mert a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. Ami különben már nem vitás. Az öröklés körül végzett milliónyi kísérlet végeredménye Stievo szerint így fest: "Ezek a kutatások világosan elénk tárják ugyan, hogy egy-egy szülő-pár utódai néhány nemzedéken át milyen alkatúak lesznek, azonban semmi választ sem adnak arra a kérdésre, hogy fajok az évezredek és milliók folyamán hogyan és miért alakultak át, fejlődtek azokká a formákká, amelyeket ma ismerünk. Mint ahogy bármily alaposan vizsgálja és kutatja ki egy építőmester valamelyik kőkocka összetételét, az így nyert ismeret alapján éppoly kevéssé értheti meg egy díszépület, mondjuk a kölni dóm létrejöttét, mint amily kevéssé mi érthetjük meg az öröklés-kísérletek eredményeiből a fajok létrejöttét és változásait."

És végül: hogyan egyeztethető össze a fejlődés és az átöröklés ellentéte? Hiszen minden változás eleve és kényszerűen csak az öröklődés megszakítása árán jöhet létre. Vagyis az egyik törvény a másikat töri át. – Ide kapcsolódik egy nem kisebb ellentmondás vagy nehézség is: ha a fejlődés egy átmeneti formát hoz létre, az avval jár, hogy az új forma elvesztette régi alkalmazkodottságának egy részét, viszont az újat még nem szerezhette meg teljesen; a régi környezetébe már nem illik bele, az új környezetbe még nem: létfenntartása megnehezül, de főként versenyképtelenné válik, a létharcban alulmarad, s minden törvény és szabály szerint el kell pusztulnia. Az átmeneti formák, a fejlődés-elv e sarokkövei tehát gyakorlatilag fejlődés-ellenesek.

Mi hozza hát létre az új fajtákat? A környezet hatása? Egy primulafajta a szabadban vörös virágot hoz, az üvegházban fehéret; de akárhány fehérfajta nemzedéket neveljünk fel üvegházban, a szabadba visszaültetve megint vörös virágot hajt. Hasonlóan viselkedik az oroszlánszáj, ha ugyanazt a tövet az alföldről hegyvidékre ültetjük át, majd visszavisszük. Franciaországban Limousin vidékén élnek a legkisebb termetű emberek; Gollignon doktor 1894-ben kimutatta, hogy az ott született, de másutt felnőtt katona-újoncok normális nagyságúak; az olyanok azonban, kik másutt születtek, de Limousinben nőttek fel, szintén kistermetűek. (Efféle tüneteket azóta sokhelyütt észleltek, és a földsugárzással magyarázzák.)

De miben áll, hol kezdődik és hol ér véget a környezet hatása? Elvégre Darwin létharca, kiválasztása, Lamarck szükségérzete, Haeckel alkalmazkodó képessége, Marx-Engels természeti dialektikája és osztályharca stb. mind ebbe a körbe vonható. A kérdések köre tág, a feleletek sora végtelenbe nyúlik. Hogy pillanatképet nyújtsunk, csupán a darwini kiválás törvényéről adott vélemények közül sorolunk fel néhányat: Johannsen: a kiválás osztályozhat, de nem teremt új fajtákat; – Süssenguth: hogy egy fajtát kitenyészthessünk, előbb bírnunk kell; – G. Wolff: a kiválás összetéveszti a keletkezést a fennmaradással; – Correns: a kiválás kiküszöbölhet formákat, de soha újat nem hozhat létre; – Harris: a kiválás megmagyarázza a fajták meglétét, de nem a születésüket; – Driesch: a természetes kiválás negatíve és nem pozitíve hat; – Deegener: a kiválás egy társadalomnak legfeljebb létéről vagy nemlétéről dönthet, de sohasem teremtette meg. A felsorolás folytatható volna, s nem az a fontos, hogy lényegében mind ugyanazt mondaná, hanem hogy mindegyik vélemény mögött egy-egy saját, új teória áll!

Áll, de a helyét nem állja meg. Tény, hogy Darwin óta száznál több számbavehető elméletet termelt a tudósok kara, és nem kétséges, hogy még számtalant fog produkálni. Az elmélet-túltengés mindig a probléma betegállapotát és a megoldások elégtelenségét jelzi. Pedig a magyarázatok sora tulajdonképpen az első ismert teremtés-mítosszal kezdődik, s már az is késői termék. Ez bizonyos távlatot nyújt, ne ijedjünk meg tehát a szélsőségektől. Kropotkin és Francé például az ellenkező végletbe csap, és tagadja a létharcot. Kropotkin egyenesen a kölcsönös segítségben találja meg a fennmaradás fő indítékát, "törvényét"; a társulás okozza a védtelen, gyenge fajták sikerét, sőt gyakran felülkerekedését, mint a rovaroknál láttuk. Sokban igaza van; a védelemre képtelen, kész zsákmányt nyújtó lepkék ragyogó színpompájukkal maguk hívják fel ellenségeik figyelmét; mégis baj nélkül fennmaradnak, sőt megostromolják a Himaláját. De sok fajtájuk és rovar-rokonuk, mimikri által, kitűnően védekezik, ugyanabban a környezetben. Az egyik kiragyog, a másik eltűnik: hol itt a törvény? (Zárójelben: mi okozza a mimikrit? A környezet vegyi hatása, reakciója vagy a Lamarck-féle pszichikai törekvés? És habár az egész állatvilágon végigvonul, miért nem ,,törvény", miért találjuk meg mellette mindenütt ellentétét, a rikító feltűnési viszketeget és harmadikul a közönyt?) – Francé a pusztítás és a teremtés egyensúlyában látja az élet törvényét; a természet kemény, de okos gazdálkodását, bölcs harmóniáját csak az ember bontja meg. – Marx és Engels a dialektika elve alapján egyesítik az ellentéteket; Engels: "Az állat legfeljebb gyűjteni képes, az ember (...) termel. Fenntartásához olyan dolgokat hozott létre, amelyeket a természet nélküle nem hozott volna. [De vő. a hangyák és termeszek poliszaccharid és gombatermelésével, állattenyésztésével stb.] (...) Ettől az időtől fogva a fejlődést szolgáló eszközök társadalmi termelésével az állatvilágból vett kategóriák az emberi társadalomban használhatatlanokká váltak." Ezzel szemben: "Az osztályharc állati örökség, mely sokszor változtatta formáját" – írja a marxista Marcel Prenant 1946-ban.

A létharc letagadhatatlan, mindenütt dúl a vízcsepp infuzóriumaitól kezdve az őserdők és sivatagok királyi fenevadjaiig és a metropolisok "embersűrűs gigászi vadon"-áig. De még a kiválást sem irányítja, nemhogy új fajtákat hozna létre. Viszont kétségtelen, hogy a létharc a természet harmóniájának fontos tényezője, talán épp döntő eszköze.

Mi marad érintetlenül? Az alkalmazkodás? Ahogy a mimikrinél láttuk, éppúgy "törvény", mint nem az. Viszont legtisztább formáiban a specializálódáshoz vezet, s ez megint kétes értékű eredmény. A patás állatok lába valaha ötujjú, kézszerű volt, kemény körömmé specializálódva csakugyan jól alkalmazkodott a kemény talajú szavannán való életmódhoz. De az ötujjú láb mégiscsak tökéletesebb, többre használható; igen archaikus formáit a mai erszényeseknél találjuk, s a lexikon gyanútlan nyugalommal írja róluk: "Egyesek belső ujjaikat a külsőkkel szembe tehetik, s ennek következtében lábaikat kéz gyanánt használhatják. A hátulsó lábak majd járásra, majd ugrásra alkalmasak. (...) Az ugrók közt találunk olyanokat is, melynek nagyujja hüvelyk módjára működik, s ezeknek hátsó lábai jóformán kezek." (Az elsőkről nem is szólva.) A nagy kenguru evvel a lábbal 2-3 méter magas ívekben 16 méter távolságot ugrik át, amire a patás gazella nem képes. S mint tudjuk, ez a tökéletesnek mondható forma a másodkorból, ősidőből származik, s az embernek szerencséje, hogy megőrizte, míg a majmok elspecializálták a becses örökséget. Lábunk is innen ered, ahogy Broom kifejtette. – Egy krétakori szörnyeteg, a sztegokephalosz védekezésre specializálta magát, egész testét vastag, csontos páncéllemezekkel födte be, melyből mindenütt szarvak, bütykök meredeztek, hátán pedig csontlapátokat és szuronyokat viselt, úgyhogy végül eleven tankká vált, bizonyára saját magát akadályozta a mozgásban, s a sárkány fogú ragadozó szauruszok zsákmánya lett. Az óriásszarvas 3-4 méteres agancsot növesztett, némely rokona egész szarv-bokrot hordott a fején, valószínűleg ez lett a veszte. A mammut agyara 4-5 méter hosszúra nőtt, olyan lantalakú huszárbajszú, hátrapödört formában, hogy semmi hasznát sem vehette. A kardfogú tigris azért ment tönkre, mert szemfogai óriásivá fejlődtek, akadályozták a zsákmány megragadásában, ami pedig rendeltetésük volt. A tibeti kőszáli juh szarvai ma már oly nagyok és súlyosak, hogyha lefekszik, homlokát a földre hajtja, s ebben a kényelmetlen helyzetben pihen. Az ember agyveleje kifinomodásáért érzékei tompulásával és ezerféle idegbajjal fizet. Mindenütt ilyen túlspecializált formák állnak az úgynevezett fejlődés, vagyis alkalmazkodás csúcsán. Ezt a "törvényt" Charles Déperet a következőképp fogalmazta meg: "Már régebben elhangzott az a különös észrevétel, hogy egy-egy csoport fajtái éppen akkor jutnak a kihalás küszöbére, amikor elérik tenyésztődésük maximumát, akár testi nagyságukban, akár védő vagy támadó fegyvereik tökéletesítésében, ami ellenségeikkel szemben biztonságot kellene hogy nyújtson. Minden látszólag előrehaladó fejlődés, minden új alkalmazkodás ilymódon eggyel több veszélyt jelent a forma [fajta] fennmaradására nézve." S csakugyan, a harmadkor még élő, nagytestű főtípusai, az elefánt, az orrszarvú, a víziló, a bálna, a rozmár, mind fogyóban, kihalóban vannak, sőt a legifjabb család, a majom nagyformájú fajtái is, a gorilla, az orang, a csimpánz. Az aggkori gyöngeséget a legjobban a nőstény terméketlensége árulja el. Az elefánt viszonylag magas korban éri el nemzőképességét, a nőstény csak egy-két borját hoz világra, egykéző, s némely házaspár utódok nélkül hal el.

Eredmény: az alkalmazkodás, a fejlődés kihalásra vezet! A fejlődés fejlődés-ellenes. Mennél változékonyabb, alkalmazkodóbb, fejlődésre képesebb egy fajta, annál hamarabb pusztul el. Minél merevebb, a fejlődésnek csökönyösen ellenállóbb, annál több az esélye a fennmaradásra. A természet általunk sokszor idézett élő- és holt leltára bizonyítja, hogy számos, igaz, hogy alacsonyabbrendű típus épp az alkalmazkodás hiánya révén vészelt át végtelen korszakokat, lehetetlen kataklizmákat.

 

*

 

A tételek, bizonyítékok egyre fogynak, szilárdságuk ingadozik. De itt van az ércfedezet, a biogenetikai alaptörvény: minden magzat megismétli a törzsfejlődést, rövid kivonatban. Ezt az aranyszabályt csak nem fogta meg a kritika rozsdája, a haladás választóvize? De igen. Már Veit, az öröklés-kutatással kapcsolatban, megszólaltatta a sötét gyanút, hogy a magzatfejlődés inkább egy fajváltozás kezdetére enged következtetni, nem pedig a törzstörténetet vonultatja föl oly szükségszerűen. A különböző állatfajták magzatainak hasonlósága az egyes szakaszokban szembeszökő, de a hasonlóság még nem jelent azonosságot. A természet tele van ikerformákkal; egy mineralógusnak sem jutna eszébe, hogy hasonló kristályt azonosnak minősítsen. A bálna és a delfin tisztára halalakú, mégis emlős. Tanulságos például szolgálhat Cári Ernst Baer két embriója. Mindkettőt gondosan spirituszba téve őrizték, de jelzőcéduláik elvesztek. A fejlődés korai szakaszában levő magzatok voltak, és semmiképp sem tudták osztályozni őket; egyformán lehettek gyíkok, madarak, emlősök, tehát emberek, – akármik. S ha meg is lettek volna már a hiányzó végtagok, tudósaink akkor sem boldogultak volna, mert a gyík- és az emlősláb, a madárláb és szárny, az emberkéz és láb kezdeti formája egy. Hol rejtőzik tehát a későbbi nagy különbségek anatómiai vagy élettani "oka"? A sejtekben, a petében és az ondóban, vagy a génekben, a kromoszómákban?

Az azonosság talán ércfedezet lenne, míg a hasonlóság végzetes elméleti hibaforrás. Itt vannak az emberi magzat kopoltyúredői; kétségtelen bizonyítékai lehetnének az egykori hal-stádiumnak, ha csakugyan kopoltyúk volnának, de nem azok. Nem az embrió-légzést szolgálják, csak a hal- és a kétéltű-magzatnál végeznek légzőmunkát, s később valódi kopoltyúkká fejlődnek. A hüllőnél, madárnál és embernél ez a továbbfejlődés természetesen elmarad, s az embriólégzést a hasüregből kinövő, úgynevezett vízhólyag végzi. Az állítólagos kopoltyúk pedig a nyelvcsont, a gégefő és a hallójárat kialakításában vesznek részt.

Baer már a múlt század első felében kifejtett néhány megszívlelendő és ma is időszerű dolgot. A magzat olyan képződményeket is kialakít, amelyek egy állatnál sem válnak maradandókká. Egy állat sem hordozza magával tápanyagát. Egy magzat sem lélegezhetik közvetve, mert méhvíz veszi körül; ennélfogva egy emlősmagzat sem hasonlíthat a madáréhoz, minthogy emez közvetlenül a levegőt használja fel. Egyetlen magasabb állatfajta magzatja sem ülhetik össze soha valamely maradandó faj teljes formájával; lehet például egy magzat halformájú, mégsincsen lapos farka és sok más olyan szerve, amely a halembrión igen korán kialakul. Ha a magzat alacsonyabb állatformák stádiumain menne át, mindezek a képződmények és jelenségek nem jöhetnének létre. Hasonlóképp nem mutatkozhatnának olyan átmeneti, múló tünetek, amelyek a magasabb állatoknál mindvégig megmaradnak, így például a rövid állkapocs az embernél maradandó, a többi emlősnél azonban csak a magzatfejlődés egy múló szakaszában ilyen rövid, aztán hamarosan megnő. A fejlődéselv szerint ez annyit jelent, hogy az ember régibb állat az emlősöknél, és elmaradt mögöttük.

Hans Wolfgang Behm az újabb fejlődés-mechanikai vizsgálódások és kísérletek tanulságairól tudósít; röviden: az embrió kialakulása fokozatosan egymásra következő, belső izgalom-hatásoktól függ, nem pedig egyszerűen valamely régi törzsfejlődés sínéin fut le. A csíra saját tápanyagának mennyisége és minősége jelentősen megváltoztathatja a fejlődés menetét, s a csírahüvely is többféle hatással lehet rá. De módosíthatja a folyamatot az is, hogy a magzat egyes szervei különböző ütemben alakulnak ki. Maga Haeckel és hívei kénytelenek voltak elismerni, hogy az ős-sorozat megismétlése, lemásolása során zavarok, megszakítások, úgyszólván hamisítások adódhatnak. Csak a zavartalan, tisztán az átöröklésen nyugvó magzatfejlődés mutatná, ismételné meg a törzsfejlődés lepergését. Még azok a fejlődés-zavarok is, amelyeket az ősök alkalmazkodása okozott, elmossák az ős-sorozat valódi, eredeti képét,

De – kérdi Behm – az efféle változások nem éppen azt mutatják-e, hogy a fejlődés menetét ezek irányítják, hogy a magzat általuk nyeri el formáját? És végül mindez nem arra vall-e, hogy eddig túl sokat foglalkoztunk a fejlődési folyamatok külsőségeivel, megjelenésük módjaival, a látszattal? – Kérdésben a felelet.

 

*

 

Ércfedezetünk erősen megcsappant, kételyünk evvel arányosan megnőtt. Hová forduljunk? Gondolnók, a vérben csak megbízhatunk. A vér, ez a "különös nedv", minden rokonság kritériuma, válságos órában mindig "hallatja szavát", górcsőbe téve talán mégsem hazudhatik, nem vezet tévútra? Láttuk, hogy csak rokonvért tűr meg, idegennel keverve gyilkolni is tud. Ezt a kérdést tisztázta már a tudomány? Távol vagyunk a tisztázástól. A szerológusok egyhangúlag megállapítják, hogy még egyáltalán nem ismerjük a vér finomabb chemizmusát, s hogy a hasonlóság – mint a szerveknél – itt sem jelent föltétlenül közös származást. Például Fricdenthal éppen a vérreakciók alapján határozta meg a nagy futómadarak rendszertani hovatartozását. A strucc, a kazuár, a kivi csont- és izomszerkezete teljesen hasonló, de nem a közös származás eredménye, hanem a hasonló életmódé, ugyanez áll vércsoportjaik kisebb-nagyobb hasonlóságára is. Mindhármuk családfája különálló gyökerekből nőtt, s Wasmann ebből arra következtet, hogy az ős-sorozat nem fedi a vélt vérrokonságot, hogy emez az alkalmazkodásból eredő konvergencia csupán, nem törzsi rokonság hozta létre. Paul Matschie óva int az elsietett rokonításoktól: "Sokat írtak arról, vajon ember és majom vérrokonok-e, vajon el kell-e fogadnunk, hogy az ember a majomfajta ősöktől, vagy pedig mindketten közös törzsformából fejlődtek ki? Azok, akik valamely nagyobb emlősgyűjteményben hosszú ideig végeztek összehasonlító munkát, e kérdésre csak tagadóan felelhetnek. Az emlősöknél semmiféle átmenet nem található a különböző fajták között. A kutató felismeri, hogy minden nagyobb számú vérrokon nemet magába foglaló közösség, – nevezzük fajnak, fajtának, alfajtának tetszés szerint – szilárd, változhatatlan jegyeket visel. Minden oly esetben, midőn egy emlős kétféle forma ismertető jegyeit egyesíti magában, s midőn felületes szemlélet alapján úgy hinnők, hogy egy-egy vélt átmenetet ismertünk fel, a gondos vizsgálat könnyűszerrel megtalálja a bizonyságot, hogy keveréklénnyel van dolgunk. Ilyen keverékek csak azokon a vidékeken fordulnak elő, ahol két fajta elterjedtségének területe érintkezik; azonban sohasem alkotnak új fajt. Bizonyítékokat arra nézve, hogy egyik emlősfajta a másikból keletkezett, hiába keresünk."

A vérvizsgálat mindezt megerősíti. Úgy hittük, hogyha az ember- és majomvér megtűri egymást, még inkább kell, hogy megtűrje egyazon emberfajta egyik egyedének vére a másikét. De már a század elején kirobban a nagy meglepetés. Ekkor tapasztalta Kari Landsteiner, hogy egyes emberek vérszéruma mások vértestecskéit megcsomósítja, azaz: egy-egyféle ember vérének a más-másféléével szemben ellenségesen viselkedő, határozott tulajdonságai vannak. Ebből a fölfedezésből nőtt ki a vércsoportosítás közismert tudománya és gyakorlata. A szerológia egyelőre számos csoportba osztja az embervért, s gondosan jár el, mert tudja, hogy a helytelen csoport átömlesztése éppoly károsan hathat, mint egy idegen állaté. Ez jogossá tesz egy paradox állítást: az emberfaj egységes, de tagjai vér szerint nem mind rokonok; ugyanakkor a nagymajmoknál megtaláljuk a főbb emberi vércsoportokat, noha igen bonyolult viszonylatokban. Másfelől a vérösszetétel öröklődő állomány, éghajlati, környezeti változások nincsenek rá hatással. A cigányok évszázadokkal ezelőtt jöttek el Indiából, de vércsoport-jellegük ma is ugyanaz, mint az ottmaradtaké, s ez minden vándornépnél kimutatható. Ily módon a vérvizsgálás sok mindent fölfedhet (máris fölfedett) a népek eredetéről és történetéről. De Diamantopoulos professzor azt bizonyítja, hogy az egyén vércsoportba-tartozása megváltozhatik élete folyamán, ami megint a fajtudomány nem egy pillérét ingatja meg. Arról pedig, hogy a vérkutatás milyen forradalmat támasztott a gyógyászatban, a kórtanban, ne is szóljunk. A vér valóban különös nedv, az élet legősibb, legmélyebb forrásainál buggyán fel, legelemibb titkait hordozza, legszélsőbb ellentéteit egyesíti. A tudós nem érti, de a költő kimondhatja, hogy több mint anyag: jelkép.

 

*

 

A kétely elhatalmasodik rajtunk. A fejlődéstan minden támasztéka, tétele, törvénye cserbenhagyott. Az őslénytan, a sejt, az embriológia, az alaktan, az átöröklés, a környezet, a természeti kiválás, a létharc, az alkalmazkodás, a biogenetikai alaptörvény, a vér – alaposabb vizsgálat alá vetve megtagadja az elméletet, más funkciókat mutat fel, sőt ellentétes eredményekre juttat, de legalábbis bizonytalanná válik mind, lényege homályba süllyed, használhatósága elvész. Keresésünk most már csak egyetlen pont köré sűrűlhet, ahonnan minden élet elindul: a mag, a csíra, a petesejt, a gének, a kromoszómák köré. A csíra, a fogamzás után, csak öröklött állományt továbbít és variál-e, vagy pedig valami új elemet is? És ha igen, maga teremti-e, vagy külső hatás hozza létre? Ez a kérdés.

Annyit tudunk, hogy az élő formák olykor robbanásszerűen megváltoznak, a fajták hirtelen megszaporodnak, a természet ugrik egyet. Ezt az ugrásszerű változást a tudomány Hugó de Vries nyomán mutációnak nevezi. Ö hozott létre elsőnek kísérleti úton mesterséges mutációkat (1901); húszmillió gyümölcslegyet használt fel erre a célra. H. J. Mulgan szintén legyekkel kísérletezett, Stilman Bailey éjjeli lepkékkel, Heribert Nilsson növényekkel. Azóta a tudósok és a kísérletek száma mértani haladvány szerint nő. Kitűnik, hogy igen erős külső hatások: magas vagy alacsony hőmérséklet, chemikáliák, főként röntgen- és rádiumbesugárzások a gének morfológiájában és a kromoszómák arányszámában változásokat hoznak létre, s e réven új fajtaváltozatokat, mutációkat teremtenek. De nemcsak alaktani variánsok születhetnek, Stilman Bailey rádiumsugaraknak kitett lepkéi például háromszor annyi ideig éltek, mint a sugározatlanok, s a kutató arra utalt, hogy a kísérletek az emberre is kiterjeszthetők volnának.

Az így szerzett változások, új tulajdonságok általában örökleteseknek bizonyultak, azonban kitűnt az is, hogy a mutált gének több nemzedék után visszatérhetnek eredeti alakjukhoz, azonkívül, hogy az új mutációs alakok gyakran csökkent életképességűek, sőt életképtelenek (letálisak: a változás egyben halálukat okozza), végül, hogy születhetnek természetellenes torzalakok, úgynevezett kimérák. Mindez mégis valószínűvé teszi, hogy a fajok különválásának elején mutatív jelenségek állnak; a természet, a "létharc" aztán megrostálja őket. Emellett megmagyarázódna az öröklött betegségek problémája, és új utak nyílhatnak a növény- és állattenyésztés előtt.

Csakhogy a laboratórium nem azonos a természet műhelyével, a benne folyó munka az élet nagy, spontán folyamataival. Ezeket pedig a természet nem árulja el, a mutációnak csupán az eredményeit látjuk: a hirtelen fajváltozásokat, így a kutatók nagyjában arra a nézetre jutottak, hogy a szervezet az esetleges külső hatások és az esetleges belső változások előkészítő "anyagát" a csírának adja át, a génekben és a kromoszómákban halmozza fel, s midőn a halmozódás, az "erőkészlet" bizonyos küszöböt, telítettséget ér el, a változást hirtelen végrehajtja, kirobbantja. Hipotézis. Ilyen halmozódásnak ugyanis a csírában soha semmiféle nyomát nem találták, a változás, a mutáció folyamatát a természetben soha senki sem figyelhette meg, és halavány elképzelésünk sincs arról, hogy a szervezet hogyan gyűjti és adja át tapasztalatait a csírának, ha a föltevés helyes. A hipotézisnek tárgyi, tudományos bizonyítéka nincs, csupán találgatás. De mindenesetre ez a vélekedés a darwinista kiválasztás, a hacckeliánus fejlődés, a marxista dialektika utolsó mentődeszkaszála, vagy inkább szalmaszála. Az elméletek minden eresztéke szétesett, minden támasz és bizonyíték kihullt belőlük, erre a mikroszkopikus pontra, ebbe a parányi magba sűrítik össze tehát az egész természet roppant üzemének minden munkafolyamatát. Ámde a parány, a mag ilyesféle működésnek semmi jelét sem árulja el, a folyamatok, ha vannak, láthatatlanok, az élet e műhelyének sűrű homályát egy kicsiny szikra sem világítja meg.

Újabban kozmikus sugárzások génekre és kromoszómákra tett hatásának tulajdonítják a mutációt (de ennek akkor egy egész populációt kell érnie). A mutatív fajta- és formaváltozás mai ismereteink szerint a legvalószínűbb (korszerű) hipotézis, az evolúció kulcsa, – mert a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. (Lásd a sugárzásokkal végzett kísérleteket.)

 

*

 

Hipotézis, azaz föltevés! De még ezt a föltevést is kevesen fogadják el. Bateson a származás- és öröklés-kutatók berlini kongresszusán (1929) ellenvetés nélkül jelentette ki: "A titokhoz, hogyan jönnek létre a fajok, nem jutottunk közelebb." A helyzet azóta sem változott, az élet e döntő kérdésére nincs feleletünk. Föltesszük, hogy a létfolyamat fordulatai így vagy úgy peregnek le, de ez csak találgatás, és hogy mi hozza létre őket, titokban marad. A mindent megoldó varázsigétől a semmitmondó hipotézisig jutott a tudomány, vagy pedig – s ez az általánosabb – beismeri tehetetlenségét. S ez a negatívum mégis nagy, komoly, tiszteletreméltó eredmény, mert mélyebb belátást, több valóságérzéket, igazabb ismereteket és főként illő magatartást jelent. Harsonázó világmegváltás és bestializáló ,,kultúr"-háború helyett a világ zajtalan és fegyvertelen megismerésére törekszik, s végre belátta eszközeinek kicsinységét a világ végtelenségével szemben.

Ez a szerénység sok mindenre tanít, de követeléseket is támaszt, Elsősorban azt, hogy szigorúan meg kell vonni az egzakt kutatás és az elméleti magyarázat elválasztó határát, eltilt a tények értékelésétől, mielőtt valódi természetüket megismernők, száműzi az általánosítást a tudomány módszertanából, röviden: az abszolút kritika igényével lép föl. így például éppen a mutációs kísérletek eredményei adtak alkalmat a neodarwinista elmélet felállítására; az a jelenben tapasztalt változásokat egyszerűen visszavetítette a múltba, s velük magyarázza az élet történetének fordulatait, a fejlődést, a fajok kialakulását. Holott ezek a kísérletek és eredmények sohasem lépték át egy-egy fajta (species), sőt alfajta határát, variánsoknál egyebet nem hoztak létre, míg a természet az alig rendszerezhető, az egymással kapcsolatba sem hozható életformák végtelen sokaságát teremtette meg, a törzseket, osztályokat, nemeket stb. Ezek létrejövetelét nevezik makroevolúciónak. Mi azonban csak a mikroevolúciót figyelhetjük meg, vizsgálhatjuk kísérletekkel, vagyis a ma élő formáknál fellépő tüneteket, változásokat. S a tapasztalat azt mutatja, hogy a mikroevolúció mindig a fajtakörök szűk határain belül marad. Jelenségei és szabályai tehát nem azonosíthatók azokkal, amelyek a tághatárú, nagyarányú átalakulásokat, a makroevolúciót idézték elő. Nem érhetjük be – írja Adolf Portmann – az efféle magyarázatokkal, hogy a döntő változások "lépésről-lépésre", "lassan-lassan", "apródonként", "jelentéktelen kezdetekből", "rejtett előzményekből" támadtak; ezek üres, elködösítő szavak, verbális megoldások, eltakarják a problémát. Helyettük konkrét adatokat kérünk, ismerni akarjuk az apró lépéseket, a lassú folyamatok szakaszait. "Az olyan szavak, mint ,idővel', ,lépésről-lépésre', azonos lényegű formák lassú, mennyiségi változásainak képét csalják elő ott, ahol valójában egészen új létforma keletkezett. Egy ilyen folyamat roppant jelentőségét üres szavakkal elleplezni nem lehet a célja oly elméletnek, amely tudományos érvényesülésre emel igényt."

Éppígy hiábavaló és hatástalan dolog ma már a "természetre" hivatkozni, mint üdvöskére, aki mindig bírja azokat a tulajdonságokat, amelyekre egy-egy szorult pillanatban szükség mutatkozik. Ez a hivatkozás részben szegénységi bizonyítvány, részben mitológia-gyártás: jelképes utalás a természetnek valamely jelenségére, amelyet éppen megismerni kívánnánk. A természet a tudomány számára nem egyéb, mint jelenségek összege, s nem pogány isten, ki mindenféle tulajdonságokkal és kelléktárral rendelkezik. Az ilyen kifejezéseket lehet és kell fogalmak megjelölésére használnunk, de nem magyarázatul, különben ugyanoda jutunk velük, mint az életerő, a vitalizmus, az alkalmazkodás stb. elméleteivel, amelyek semmit sem magyaráznak, sőt éppen a magyarázat hiányát jelzik.

Az evolucionista tudomány-gyakorlat egyenesen módszerré avatta a rések és szakadékok teoretikus betöltését, holott a hiányok elfedése tudományellenes. Márpedig a Föld és az élet múltjában mindenütt ismeretlen tényezőket kell feltennünk, mert a megfigyelés nem érheti el, a kísérlet nem ismételheti meg őket. A makroevolúció a parancs erejével utal a hiányokra, és megszabja a vizsgálódás útját. Ahogy a szerves anyag (a sejt) keletkezését nem tudjuk a szervetlen anyag mozgásából levezetni, mert hiányoznak a kellő ismereteink, éppen úgy nem tudjuk a sejt mozgásából a szervek felépülését és ezekéből a szervezetekét. Emezek működését éppoly kevésbé magyarázza meg a bennük lefolyó fiziko-kémiai folyamatok összege, mint ahogy különválásukat, változatok, fajták kialakulását nem magyarázza kielégítően semmiféle gépies szükségszerűség, alkalmazkodás, öröklés. Az élő és holt életformák végtelen gazdagsága, összetettsége, sokoldalúsága túlmutat minden elemi szükségszerűségen; a szervezetek számtalan olyan mellékterméket állítanak elő, amelyre az ön- és fajfenntartáshoz szükség nincsen, mellőzhetők, közömbösek, vagy éppen tehertételek, kártékonyak, sőt halált okozóak. De mindenesetre zavarbaejtő mozgási szabadságra mutatnak. Mindaddig, míg az egyes szervek egymáshoz való viszonyát, összeműködését, kölcsönös alakító hatását nem ismerjük, nem ítélhetjük meg, mi idézte elő alakjukat, nem állíthatunk fel egyetemes törvényt, nem rekonstruálhatunk múltban végbement folyamatokat. Minden életforma elsősorban mint önálló, autonóm komplexus vizsgálandó, nem pedig mint egy nemlétező őstípus változata, valamely hipotetikus fejlődési sor láncszeme. Csak az organizmális működés egészének ismerete alapján tudunk különbséget tenni hasonlóság és azonosság, látszat és valódi tény, külső egyezés és belső rokonság között. Csak az összes organizmusok ismeretének birtokában kereshetünk választ a fejlődéstan alapvető kérdéseire: vajon egy-egy forma mennyiben egyetemes törvények hordozója, milyen mértékben önálló változat, s melyik ponton áll a rokonformák között. Az élettan is önálló tudomány tehát, saját eszközeivel kell dolgoznia, nem bontható szét ágazataira: biokémiára, biofizikára, fiziológiára, alaktanra, származás- és örökléstanra, embriológiára és paleontológiára, mikro- és makrobiológiára, mert ezek eredményeinek összeillesztéséből még mindig nem ismerjük meg az élet egészét, többlet mutatkozik, mely vizsgálatlan maradt.

 

AZ EMBER KERESÉSE

 

 

A kérdésre, hogyan lett az állati szervezet emberivé, hogyan különült el társaitól, megkapóan "természetes" és zseniálisan egyszerű feleletet kapunk. De a rend kedvéért előbb el kell búcsúznunk a szerszámhasználat elméletétől. Ha ugyanis ez döntő tényező lenne az állatok viselkedésében, s eréven további fejlődésüket irányítaná, akkor minden szerszámot használó állatnak – a darázstól a csimpánzig – valamelyest már előbbre kellett volna jutnia ezen az úton, elkülönülnie fajtársaitól. Ilyesfajta fejlődésnek azonban sehol semminő nyomát sem találjuk, az impulzus terméketlen maradt. Koehler hosszasan ismertetett majom-kísérleteiből (1917), Yerkes és a két Kellogg hasonló vizsgálataiból (1916, 1933) mind maguk, mind más kutatók azt a következtetést vonták le, hogy az állatok értelmes cselekvéseit, még az emberszabású majmokét is, olyan ingerek és érzékletek irányítják, melyeket jobb szó híján ösztönszerűeknek kell neveznünk. "Kényszerűen hajtják végre őket – írja Joseph Kálin –, olyan érzelmi értékek [indítékok, például az étel csábítása vagy egyéb vágy, düh, félelem, öröm] nyomása alatt, amelyek az érzékelő felismerés bizonyos helyzeteiből erednek, de amelyek az állati ösztön általános irányán belül maradnak, így alkalmilag a tanulékonyságnak csodálatos teljesítményei jönnek ugyan létre, s ezek, egymagukban tekintve, gyakran az ítélőképességen alapuló, belátó viselkedés látszatát mutatják, – de az állati cselekvésnek olyan önálló kialakításáról [Aufbau], amely nem a környezetben mutatkozó, aktuális célra irányul, és amely okozati kapcsolatokba való értelmes belátás elfogadására kényszerítene, – beszélni sem lehet. Az állat egész magatartásában ösztönhöz kötöttnek látszik. Az állati lét az egyoldalú, specifikus környezet [külvilág + életforma] rabja életre-halálra! Az ember ellenben irányítja életét, és kell irányítania – így vagy úgy – akaratának szabadsága folytán."

Azért idéztük Kálin kissé nehézkesen fogalmazott meghatározásait, hogy szakvéleménnyel támogassuk a magunk gondolatát, amely egyébként nem fedi teljesen az övét, sem a többiekét. Szerintünk a dolog veleje röviden ez: az állat nem tud absztrahálni, elvont, egyetemes fogalmakat alkotni, ennélfogva állandó érvényű, logikus gondolatsorokat szerkeszteni, például szabályt, elméletet állítani, és azt változott körülmények közt is követni. Csupán ötletszerűen gondolkozik, s emellett persze emlékezik és asszociál. Ez az ötletszerű (intuitív) és asszociatív gondolkodás teszi eleve képessé a szerszámhasználatra az ötlet, a képzettársítás és az emlékezés adott határain belül, s minthogy e határokat átlépni nem tudja (például nem absztrahál), azért nem fejlődik szerszámhasználó tudománya sem. Mindez nem az értelem hiányát jelenti, hanem sajátosságát, – azaz tiszta, ösztöntől független értelmet, még akkor is, ha működésének impulzusait az ösztönélet szolgáltatja: éhség, önvédelem, fajfenntartás stb. – A tétel viszont az emberre is áll: nem a szerszámhasználat tette magasabban gondolkodó lénnyé, hanem azért tudta a szerszámhasználatot továbbfejleszteni, mert magasabb gondolkodásra képes lény volt. – Az idevágó pszichikai jelenségek és folyamatok lerögzítéséhez azonban előbb tiszta és világos kategóriákat kellene kidolgozni; ezek, sajnos, hiányoznak: reakció, ösztön, affektus, ötlet, gondolat, ítélet, absztrakció stb. viszonyát, összeműködését nem ismerjük.

 

*

 

De az elméletben, mely az emberré válásnak legutolsó és ma is elterjedt megoldását nyújtja, ezek a tényezők szerencsére nem szerepelnek. Weule adta legtömörebb összefoglalását: az ember úgy jött létre, hogy testtartását vízszintesről függőlegesre változtatta. ,,Ebben az egyszerű tényben: hossztengelyünknek mintegy kilencven fokos elhajlításában látjuk mi valóban az emberi nem egész végtelen hosszú fejlődésútjának fordulópontját." A következmények úgyszólván maguktól adódnak. Az egyenes testtartás felszabadította a mellső végtagokat; a mancs ezáltal tökéletes fogószerszámmá, emberi kézzé válhatott; a karok szabad mozgása mind a támadásban, mind a védekezésben fölényhez juttatta az embert a többi teremtménnyel szemben (elemi tévedés); az ügyes kézzel a botot, követ nemcsak megragadni tudta, hanem alkalmassá formálni és célszerűen felhasználni is; így feltalálta az első szerszámokat (teljes tévedés); ez ösztönzést adott a találékonyságnak, a szellemi erőfeszítésnek, s így az agyvelő kifejlődésének; emez hatalmasan megnövekedhetett, az állkapcsok rovására, mert a fogak munkájának nagyrészét átvette a kéz; élelemgyűjtés, vadászat, halászat közben az ember megismerte a természeti erőket; az ismeretek bővülésével gyarapodott az ítélőképesség; a hangokból, amikkel eleinte az egyes tárgyakat jelölték, kialakult a beszéd; a beszéd segítségével megkezdődhetett a képzetek általánosítása, fogalmak alkotása, mint: erő, mozgás, éter, idő, szám, s ezen a réven a következetes gondolkodás.

Ez a biológiai remeklés ismét úgy hat, mint egy varázsformula, nemcsak azért, mert megigéz ragyogó és csalhatatlan leleményével, hanem azért is, mert egyetlen bűvigével megoldja az egész problémahalmazt. Csupán egy kérdésre várunk még feleletet; miért és hogyan egyenesítette fel testtartását a majom?

Hogyan lehetséges, hogy egy négylábú állat, amelynek szervezete egészében a vízszintes tartásra, mozgásra, életmódra van berendezve, kétlábra álljon? A medve meg tudja tenni, és sok más állat beidomítható rá, de sürgősen négylábra ereszkedik, mihelyt teheti. Ugyanígy a nagymajmok. Hogy egy állat tartósan kétlábon járhasson, hátsó végtagjainak többé-kevésbé alkalmasnak kell lenniük erre a kényelmetlen és fárasztó munkára: a test egyidejű megtámasztására és tovamozdítására. Az állandó gyakorlat aztán meghozhatja a kellő tökéletesítést, és föltehetjük (bár nem engedhetjük meg) azt is, hogy az így szerzett változások, szerzemények öröklékenyekké válnak. Ha az ember tartását függőlegessé változtatta, azaz kétlábra állt, azért volt lehetséges, mert alkata, egész szervezete – és nem csupán a lába – eleve képessé tette rá, mint ahogy most képesek vagyunk négykézlábra ereszkedni, s begyakorolhatnánk, ha akarnók. A felegyenesedő ős lábának eleve bírnia kellett az egyidejű támaszkodás és járás kezdeti, elemi szerveit. Az emberszabású majmok végtagja nem ilyen, kapaszkodó lábbá specializálódott; ha a földre ereszkednek, nem szívesen egyenesednek föl, hátsó talpaikon bizonytalanul mozognak, s ami mellső végtagjaikat illeti, tenyerük élére vagy öklükre támaszkodnak. A gorilla, noha javarészt a földön él, s inkább csak hálni megy a fára (vagy azt sem), szintén így tesz, és eszébe sem jut tartósan felegyenesedni, éppen mert hátsó végtagjai alkalmatlanok erre. Azok a majmok viszont, amelyek megőrizték a négy talpon járást (cercopiteci), és lejöttek a földre vagy lent maradtak rajta, mint például a pávián és a gibraltári magot, csökönyösen kitartanak mellette, és semmi hajlandóságot nem árulnak el az ember utánzására, a fölmagosodásra.

Az emberi láb mindezeknél régibb forma, archaikusabb, s abból az időből származik, amikor a kétlábon járásra alkalmas végtag "megjelent" a Földön. Ez már a másodkorban megtörtént, minden emlőst jóval megelőzően, s a harmadkorban, a kétlábon járó nagyhüllők idején igen elterjedt, úgyszólván általánossá lett. Azaz megjelent és elterjedt az egyenes testtartás is; nem az ember magántulajdona. (Az egyetlen s nem döntő különbség a hüllők nagy farka: támaszkodásra és futás közben kormányzásra szolgált, mint ma a kengurunál.) Ez persze fölveti a kéz és az agyvelő problémáit, de megbeszélésükre hátrább kerül sor.

Annyi tanulságot máris leszűrhetünk, hogy az emberi láb és a kétlábon járás a függőleges tartású szervezetnek korrelátuma, velejárója és nem oka, nem kifejlesztője. Mindezek, a többi jellegzetes szervvel és tulajdonsággal együtt, egy komplex alkat: az emberi test egymástól el nem választható összetevői, formájuk pedig nem pusztán a használat, hanem az összes szerv kölcsönös együttműködésének eredménye. Századszor is hangsúlyozzuk, hogy nem lehet az egyes szerveket külön, önmagukban vizsgálni, funkcióikba belejátszanak az összes többi szerv funkciói. – Az ősi (másod-harmadkori) lábformát és egyenes tartást többé-kevésbé megőrizte az ausztráliai galléros gyík, ez a kisded szaurusz, rajta kívül néhány erszényes emlősfajta és az ember. Vajon az ember is élő kövület volna?

Az elmélet mindezt másképp tudja: a leendő ember kijött az őserdőből, éspedig azért, mert elfogyott az ennivalója. Más vizsgálódók úgy vélik, nem a majomember jött ki az erdőből, hanem az erdő ment el mellőle, valaminő éghajlati változás folytán. De mindkét esetben fátlan, füves szavannára sodródott, s ott biztonsági okokból meg könnyebb zsákmányszerzés céljából mind gyakrabban kétlábra kellett állnia, szemlét tartania; olyannyira, hogy végül is megszokta az egyenes testtartást, s evvel a döntő, a természetben egyedülálló folyamat: az emberré-levés megindult.

Nos, elméletet szegezve elmélettel szembe: tudjuk, hogy minden állati szervezet és ökológiai környezete élettani egységet alkot, s ha például az emlősök az alkalmazkodás csodáit vitték végbe, csak azért történhetett, mert eleve megvolt a szervi fölkészültségük hozzá. Ha igaz lenne is az együgyű agyrém, hogy az őserdőben megfogyott az embermajom tápláléka, vagyis az ember-előd ökológiai normája csökkent, még igazabb, hogy a szavanna sokkal csökkentebb ökológiai normát jelentett számára, nehezebb életkörülményeket. A szavanna a kérődzők és a belőlük élő ragadozók hazája, ökológiai fülkéje; az erdőhöz idomult, kapaszkodó lábú, sem nem kérődző, sem nem ragadozó, gyümölcsön, rügyeken, hajtásokon stb. élő majomfajta ott éhen pusztul, és semmi esetre sem fog két hátsó, elspecializálódott lábkezére állni, hogy ezáltal sorsát még jobban megnehezítse. Másfelől a fátlan, nyílt mezőn a futás az egyetlen menedék a fegyvertelen majom számára, futnia kell tudni, s ez négy lábon sokkal könnyebben és gyorsabban megy, mint két (kapaszkodó) lábon. A földön minden majom négykézláb jár és szalad, legfeljebb erdei tisztásokon, bokrok közt s rövid ideig fut két lábon, pl. a gibbon. A futás a kérődzők fő védekezése is (bár szarvuk van), ezért növesztettek mind a négy végtagjukon patát vagy csülköt, nemhogy kétlábra álltak volna. A legrégibb ismert emberlény, a dél-afrikai Australopithecus africanus azért tudott megélni a szavannán is, mert nem csak gyümölcsevő volt, hanem ragadozó, mindenevő, azonkívül mert hátsó lábai már alkalmasak voltak a járásra és futásra, továbbá keze és agyveleje a szerszámhasználatra, társadalmi berendezése a közös zsákmányszerzésre és védekezésre. Bizonyság rá, hogy azonos alkatú (kétlábon járó) s ugyanott élő, de növényevő kortársa, az Australopithecus robustus kihalt. A fátlan helyeken élő majmok (pl. a gibraltári emberszabású magot-k vagy a kutyamajmok, a páviánok) soha semmi kísérletet nem tettek a felegyenesedésre, s ezen a réven az emberré válásra, minthogy hiányzik a szervi prediszpozíciójuk (s tegyük hozzá: a pszichikai is); ehelyett talán ökológiai normájukat szűkítették, de valószínűbb, hogy ez volt az eredeti: a földön található táplálékból élnek, amióta élnek.

Egyébként ama régi dél-afrikai környezetet sem ismerjük igazán. Mit tudunk mi a harmadkor-végi tropikus szavannák életkörülményeiről? Bizonyos, hogy az Australopithecusszal együtt majom is élt ott: a babu-in-pávián, és ősünk zsákmányául szolgált, ki az antilopok felső-lábcsontjával verte agyon tömegesen. Ha az egyik majom, a pávián változatlanul és négylábon fenn tudott maradni, minthogy mindenevő volt, miért kellett a másiknak két lábra állva emberré alakítani magát, szükségtelen, ám annál kínosabb erőfeszítések árán? – Viszont, ha már kijött, miért ment vissza az erdőbe, ahol állítólag már majomkorában sem talált elegendő élelmet, s ahol a mászásra alkalmatlanná vált lába nem jelentett többé semmi előnyt, csak hátrányt? Mert minden más (későbbi) ősünk erdőben élt, Jávától a Neander völgyéig, és ott élnek javarészt a mai természeti népek is.

Így módosítanunk kell a másik elméletet is, mely szerint az erdő fogyott el mellőle. Az erdők vándorolnak ugyan, de ha a földhöz kötött fa meg tudja tenni, még könnyebben a kötetlen állat. Ha egy erdő vándorútra kel, vele megy a lakója is, egész bizonyosan, mert őt is ugyanaz az ok hozza mozgásba, s valószínűleg észre sem veszi, hogy vándorol. Az állat ugyanis nem a térkép délköreihez ragaszkodik, hanem a saját ökológiájához: a táplálékhoz, a környezethez, az éghajlathoz s velük együtt a maga alkatához. Ezért követte a rénszarvas az utolsó jégkor végével a visszavonuló gleccsereket Dél-Franciaországtól a kontinens északi pereméig, s őt követte a reá vadászó ember. A geológiai és paleontológiái kutatások alapján úgy vélik, hogy a pliocén évmilliói alatt Dél-Afrikában forró és száraz éghajlat uralkodott, az erdők elvándoroltak északi, hidegebb övezetek alá, ahová az Australopithecus nem követhette őket, de mindenevő ragadozó lévén, fenn tudta tartani magát a szavannák sanyarúbb életviszonyai közt is. Efféle folyamatok sokhelyt leperegtek a Földgolyón az élet kezdetétől fogva, s hogy az ember miért bírt oly sokfajta környezet-diktálta feladatot vállalni, e vizsgálódások során kell kiderülnie.

 

*

 

Egyébként fenti vita-állításainkat az egyenes tartás és a láb problémájáról az összehasonlító állat- és őslénytan egyaránt megerősíti. A kísérlet, hogy az emberi lábat az antropoid majmok lábából származtassák, mindig újra felvetődik. Újabban (1948) J. Rivetau mutatott rá, hogy a földi életmódra mostanában áttérő gorilla lábából hiányzik minden olyan alkati föltétel, amely az egyenes tartást elősegítené. Ezt támogatják Joseph Kálinnek a hegyi gorilla lábán végzett vizsgálatai (1949), holott W. K. Gregory szerint (1927) éppen a hegyi gorilla mutatná világosan, hogy az emberi láb az embermajom-lábból fejlődött ki. Kálin viszont arra az eredményre jut, hogy lábalkatunk az óvilági alsóbbrendű és a keskenyorrú majmok lábához áll közelebb, tehát egy ős-típussal rokon. Ez ma már alig vitás. Mások, régebben, még tovább mentek. Franz Weidenreich terjedelmes tanulmányai szerint (1921) lábunk egy ötujjú, rendkívül mozgékony mászó-végtagból vezethető le; ezt az ember már igen régen magáévá tette, s ezért az ember-majmokkal való rokonítása reménytelen. Az ősformának az erszényesekéhez kellett hasonlítania, úszóhártyával (!) ujjai között. Ez részben elveszett, de az embertörzs sokáig megőrizte, s evvel is saját törzsi önállóságát bizonyítja, messzi időkbe visszamenően. Láttuk, hogy Broom az ember lábát szintén az erszényesekével hozza kapcsolatba. A nagytekintélyű Hermann Klaatsch hasonlóképp egy szerfölött mozgékony s befordítható hüvelykujjai bíró ősforma mellett foglal állást; minthogy a hüvelykujj a gyors kapaszkodásnál útban van, a fogódzást megnehezíti, a majmoknál elsatnyult. Westenköfer azt bizonyítja, hogy a támaszkodó lábforma egy olyan ősgyík felegyenesedésével vette kezdetét, amelynek lábtőcsontjai még mozgékonyak voltak, és így könnyen engedtek az izmok és szalagok húzó-vonó munkájának. Ennyit tehát a lábról. Messze jutottunk a szavannától, a fő- és almajmoktól, a kezein totyogó őstől egyaránt. Vajon hová vezet a kéz?

A közkeletű elmélet szerint a kéz szintén a fölegyenesedés szülötte, a karokkal együtt kiszabadult a láb-állapotból, tökéletes műszerré vált, ezáltal döntően előmozdította az agy fejlődését, finomodását, s közvetve, az állkapcsok tehermentesítése révén, lehetővé tette a koponyaűr, az agytérfogat növekedését. Ez a láncolat, úgy tetszik, vaskövetkezetességgel érvényesített biológiai alapszabályokra épül. Mégis hibának kell lennie mind a vaskövetkezetesség, mind az alapszabályok körül. Láttuk, hogy a felegyenesedés már a hüllőkorban megtörtént, legkésőbb a harmadkor második szakaszában (jura), és széliében elterjedt; az ötujjú, kézszerű, rugalmas, képlékeny végtag pedig még régebben, az első szakasz idején (triász: chirotherium) készen megvolt, azaz mindkettő számos évmillióval az emlősök feltűnése előtt. A hüllőkéznek tehát bőségesen lett volna ideje, hogy "tökéletes műszerré", emberies kézzé fejlődjék; ám a biológiai vasszabály ellenére elsatnyult a karokkal együtt, olykor szinte aránytalanul kicsi, nevetségesen gyönge végtaggá vált. Az állkapocs pedig nemhogy tehermentesült és visszamaradt volna, ellenkezőleg, a ragadozó szauruszoknál minden idők legborzalmasabb fegyverévé fejlődött, 60-80 centiméteres, kardszerű fogakkal. Igaz, hogy a hüllők agy veleje igen gyarló volt, de éppen ez a bökkenő: gyarló maradt, ahelyett, hogy tágult, nemesedett volna. Ha megtekintjük például a tirannoszaurusz, a ,,félelmes sárkánygyík" rekonstrukcióját, az alapszabály és a ráépített elmélet szabatos, hiánytalan és vaskövetkezetességgel megvalósult cáfolatát látjuk magunk előtt.

Az az ötujjú fejlett végtag-forma, amely már a kőszénkorban megjelenik, voltaképp a láb és a kéz közös őse, sőt lehet, hogy már maga a kéz: megvolt a befordítható hüvelykujja, s alkata azóta sem változott lényegesen. Stratz, Klaatsch, Westenhöfer, Voit a hüvelykujjat ősrégi, eredendő tulajdonnak tartják. Othenio Ábel osztályozása szerint a főemlősöknél (majmoknál) hatféle kéztípus mutatható ki: csípőkéz (a vascsípő, harapófogó mintájára), karomkéz, horog- vagy kampókéz, kapocskéz, kereső- és mászókéz. A ma élő majmok és félmajmok mégoly eltérő keze is mind e hat specializált forma valamelyikéhez tartozik. Az ember azonban, és csak az ember, itt is külön helyet foglal el, mert keze egyetemes, specializálatlan típust mutat.

Stratz a befejezett, kialakult őskezet a kőszénkorba tette, vagyis a Föld ókorába (paleozoikum). Ebből specializálódott a támaszkodó emberláb a boka, a nyereg és a marokcsont kifejlődése által, és a kapaszkodó majomkéz a hüvelykujj deformálódása folytán. A kéz tehát ókori eredetű, évmilliókkal régibb, mint a láb. Az embernél mindenesetre készen megtaláljuk. Alsberg, nem tudván, honnan származtassa, azt mondja, hogy egyszerre csak hirtelen megvolt. Az unikum okát, hogyan tudta az ember megőrizni, Klaatsch kereste először (1911), eredmény nélkül, s csodadolognak mondja: "Hogy az ember megtartotta kezét – bármily egyszerűnek lássék is ez a tény magában véve, – úgyszólván csodának tűnik fel." Jelentőségét Thomas Bell még Darwinék előtt felismerte: "A hüvelykujj elvesztése majdnem egyet jelent a kéz elvesztésével, és az ember, ha mindkét [hüvelyk] ujjától megfosztatnék, a legnyomorúságosabb függésre lenne ítélve."

Mindebből az következik, hogy sok hüllő- és emlősfajta a hüvelykujj "visszafejlesztésével" elpackázta az emberi kéz birtokát, a természet egyik legnagyobb adományát. De következik az is, hogy a testi emberré válás kezdetét a krétakorba, vagyis a másodkor végső szakaszába kell időzítenünk. Ez pedig a nagy hüllők, a szauruszok kora volt, s így az első emberszabású, hominiform lény az ő kortársuk lenne. Tény, hogy Armand de Quatrofages 1886-ban megjelent, korszakalkotó etnológiai munkájában lehetségesnek mondotta az ember másodkori eredetét, Johann Wilhelm Haacke pedig 1901-ben ugyanezt igyekezett bizonyítani. – Csakugyan különös távlatokhoz vezet a kéz.

 

*

 

Harmadik testrészünk, amely az ember felemelkedésében állítólag fontos szerepet játszott, az állkapocs. Ha a biogenetikai alaptörvény és a származástan igaz, vagyis ha a magzat megismétli a törzsfejlődést, és ha a majomféle ősöktől származó ember a fejlődés végső fokán áll, akkor az embriónak és a csecsemőnek a következő formasoron kellene végigmennie: az állkapocs eleinte majomszerűen nagy, a koponya kicsiny; ezután, a majomstádiumot elhagyva, a nagyságaránynak egyre jobban el kellene tolódnia, az állkapocsnak elmaradnia a koponya növekedése mögött, mígnem eléri a kettő mai viszonyát, a kicsiny állkapocscsontot és a hatalmas agytokot. A majomembriónál viszont az aránynak változatlanul az eredeti irányban kellene növekednie, az egyre nagyobb állkapocs felé, a koponyának hátramaradnia. Azonban fordítva történik: eleinte mind az ember, mind a majom-magzat állkapcsa és koponyája úgyszólván emberi arányú: ez kicsiny, az nagy; egy ideig párhuzamosan halad a fejlődés, utóbb, a csecsemőkorban azonban a majom átvált az állati forma felé, míg az ember megmarad az eredeti arány és irány mellett. Ez olyannyira igaz, hogy még az embermajom újszülött és csecsemő fejalkata is szinte megdöbbentően emberi formájú, így, ha alkalmazni akarnók a biogenetikai alaptörvényt, az állkapocs és a koponya arról tanúskodnék, hogy az ember az ősforma, vagy legalábbis a régibb, s a majomfaj tőle származik.

Mi azonban az elmélet helyett a természet adattárát kérdezzük meg: vajon állkapcsunk eredeti, saját tulajdon-e (ha úgy tetszik: ősmajom-forma-e), vagy pedig ősibb örökség, ahogyan a kéz meg a láb? Gregory, Remane, Schwalbe és mások hosszasan igyekeztek kimutatni, hogy az ember metszőfog-csoportja az embermajmokéból származik, és lassú elkopás által nyerte mai alakját, de bizonyító törekvéseik kudarcot vallottak. A jelenkor legnagyobb fogtudósa, Paul Adloff részletesen megalapozta azt az álláspontot, hogy lehetetlen az emberi szemfogak egyforma (homomorf) jellegét az embermajmok differenciált jellegű fogazatából levezetni. Adloff széles körű, terjedelmes vizsgálataiból azt az eredményt szűri le, hogy az ember és az embermajmok fogazatát alapvető különbségek választják el már a legrégibb ásatag leleteknél is, az ember szemfoga a majmokéhoz képest rendkívül primitív, és végül, hogy az emberi állkapocs eredetisége, különállása igen régi, nagyon messze múltba kell tennünk az időt, amikor elvált az állati formától.

Ebben egyébként Westenhöfer előzetes megállapításai óta már kevesen kételkednek. Westenhöfer az embert egyenesen a legrégibb emlősformának tartja, szerinte az emlősfajták, mint különböző fogazat- és lábformáik is mutatják, később ágazódtak el, legutoljára éppen a majmok. A miocénből (a harmadkor közepéről) származó, legújabb afrikai ősmajom-lcletek fogazata még (!) emberi típusú A. T. Hopwood, D. G. Mac Inne, W. E. Le Gros Clark vizsgálatai szerint. (A Proconsul, a Xenopithecus és a Limnopithecus nevű ősmajmok maradványairól van szó Kenyából és Rusinga szigetéről, 1933-1950.) Ugyanezt állapítja meg Naef az Egyiptomban talált, miocénkori Propliopithecus fogazatáról, mely az állcsontokkal együtt majdnem emberien ("vormenschlich") öblös szájüreget alkot, azaz beszédre alkalmasat. – A legrégibb ismert ősember-fajták, az australopithecidák közül a Paranthropus robustus fogazata egyenesen "ultrahominid", túlságosan emberi jellegű, mint Róbert Broom és Joseph Kálin megállapítják. Az emberi állkapocs mindenesetre szerfölött archaikus alkatú, a gerincesek sorában visszamenőleg csak egyes hüllőkéhez kapcsolható közvetlenül. Westenhöfer felállította a következő tételt: "Kísérletet lehetne tenni: egy sor különböző állkapcsot helyezni valaki elé, aki e kérdésben elfogulatlan, azzal a felszólítással, hogy az emberét helyezze oda, ahová a fejlődés rendje szerint tartozik: az illető mindenesetre az összes emlős-állkapocs elé fogja állítani."

 

*

 

De most jön a forrója, az egész szerves élet legnagyobb csodája: az emberi agyvelő. Kétségtelen, hogy nem az egyenes tartás, a láb, a kéz, az állkapocs közös adománya, mert akkor minden kétlábú, kétkezű lény megszerezhette volna, az iuanodontól a kenguruig. Elődeit nem találjuk, de vannak-e rokonai? S valóban minden emberi felsőbbrendűség forrása, székhelye-e? Általában mi a különbség az emberi és az állati agy között?

Természetesen, ha agyvelőről beszélünk, most már csak a magasabbrendű emlősökre gondolunk. Közismert, iskolában tanított dolog, hogy az agy fejlettségét, teljesítőképességét nem a tömege, súlya, térfogata dönti el, sem sűrű barázdáltsága, azaz felülete, sem pedig a szürke agykéreg terjedelme. A mai ember agyvelejének súlya 800 és 2000 gramm közt változik, minden rendellenesség elárulása nélkül. Ehhez képest a delfin ember lehetne, sőt több majomfajta viszonylagos agysúlya is nagyobb, mint az emberé. Általában minél kisebb valamely élőlény, annál nagyobb agyának a testéhez viszonyított súlya. A dél-amerikai karmosmajomé például aránylag éppen háromszor akkora, mint az emberé: az összsúly 1/15 része, míg az emberé 1/46-1/35 közt mozog. ,,Az embermajom és az ember agya az első csecsemő-években nagyjából egyarányú (1/22-1/25 és 1/16-1/18 közt áll), – írja Behm – később azonban ez a viszonyszám például a csimpánznál 1/75-re, az embernél 1/46-ra süllyed. Vagyis az agy növekedése az embermajmoknál hamarosan hátramarad, míg az embernél még a harmadik életévtől a huszadikig is egyre tovább nő. Az embermajmoknál viszont a testi erő, az ügyesség és a védekezőképesség fejlődik ki az agyvelő gyarapodásának rovására."

Az életmód, a foglalkozás hatással van az agyra, szellemi szorgalom mellett általában növekedik, tétlenségben stagnál, mint minden szerv, izom. Alacsony civilizációban élő fajtáknál rendesen kicsi; a busmanoké átlag 900 cm3, a hottentottáké 1100 cm3, viszont a kalmüköknél (nomádok) 1900 cm3 a gyakori. A neandervölgyi emberé körülbelül 1500 cm3 volt, jóval nagyobb, mint a mai átlag.

A barázdáltságból sem olvasható ki egyetemes, állandó szabály. Az alacsonyan álló csőrösemlő agya úgyszólván sima, míg unokaöccséé, a csőrös süné feltűnően tekervényes. A kisebb rágcsálóké (egér, patkány) igen sima, a nagyobbaké (aguti, tüskésdisznó) sokkal redőzöttebb. A macskáé simább, mint az oroszláné és a tigrisé, noha értelmileg nem áll hátrább. A gyenge intelligenciájú birka agya aránylag sűrűn barázdált, a gibboné simább, holott a többi embermajomé gazdagon árkolt. Másfelől, V. Franz megállapítása szerint a fóka, a bálna, az elefánt agyte-kervényei az emberénél is kidolgozottabbak. A nagyelméjű emberek megvizsgált koponyái közül Helmholtz homlokagya rendkívüli barázdáltságot mutatott, de olyan abnormitásokat is, amelyek a gorilláéhoz tették hasonlóvá. Lehet, hogy a barázdák (régi magyar szóval gurdélyok) növekedésére a táplálkozásmód van hatással, emellett a testi nagyság is szerepelhet. (Vő. bálna, elefánt, kis és nagy rágcsálók, kis- és nagymacskák.) Az igazság az, hogy nem tudjuk, mire valók a barázdák.

Ellenben tudjuk, hogy nem döntő a szürke kéreg vastagsága, állománya sem, noha még ma is sokan állítják. Ez ganglionsejtekből áll, s F. Jákob nem sajnálta a fáradságot, megszámlálta őket. Úgy találta, hogy az emlősök közt a majmok, félmajmok és a rágcsálók a leggazdagabbak ganglionokban: köbmilliméterenként 35-50 000 sejttel rendelkeznek. "Szövettani és mikroanatómiai szempontból tehát – írja – a szellemileg igen alacsonyrendűnek tekintendő rágcsálók a magasan álló majmokkal egy csoportba tartoznak, ami azt bizonyítja, hogy szövettani vagy anatómiai leletek nem okvetlenül analogikusak szellemi képességekkel."

A mennyiség helyett tehát a minőségben kerestek magyarázatot. Csakugyan végtelenül finom munka folyik itt, a sejtműködés magasiskolája; sok folyamatát megfigyelték, de ezekből nem derült ki semmi az emberi agyvelő sajátosságára, öntörvényűségére nézve. "Mert ki tudná megmondani, – írja H. W. Behm – mi megy végbe itt egyetlen idegsejtben a milliárdnyi hozzá hasonló között, milyen titkok szunnyadnak itt? Kellőképpen megfesthetünk egy-egy preparátumot és felismerhetünk egy-egy szövedékfajtát, de nem tudjuk, hogy a mikroszkóppal megragadható jelenségeken túl, itt e végső egységben mi uralkodik és kormányoz. És ha fölfednők is, akkor sem tudnók, hogy miért éppen ez vagy amaz a sejt végzi így vagy amúgy azt a teljesítményt, amit mi életnek nevezünk. De akkor, talán innen kiindulva, új és teljes bírálat fényét vetnők a származás-szabályra."

Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy az agyvelő nemcsak az értelmi munka és az idegirányítás központi szerve, hanem az érzékelésé is. S minthogy az állat érzékszervei fejlettebbek, agyveleje e tekintetben magasabbrendűen szervezett az emberénél. Az érzékelés csakúgy finom funkciója az agynak, mint az elvont gondolkodás, azaz mindkettő külön kidolgozott apparátust kíván és fejleszt. Másszóval a fejlődés, a kifinomulás nem egyirányú, nem egy síkon folyó, szimplex jelenség az agyon belül sem, hanem sokoldalú, többféle célú, komplex folyamat. Ezeket a funkciókat és folyamatokat valamely egyirányú és egyetemes fokozatsor (pl. törzsfejlődés, származás) korlátai közé fogni nem lehet és nem szabad. Nincs közös mérték. S ha emellett tekintetbe vesszük, hogy az agy alakulása, szerkezetének épülése mindig szorosan az életkörülményekhez, létfeltételekhez idomul, akkor azt mondhatjuk, hogy az agyfejlődésnek nincsen közös törzsfája. Pedig a fejlődéselmélet éppen az agyvelő kialakulásában vélte megtalálni egyik legfőbb támasztékát. A század elején megjelent magyar lexikon még így ír: "A fokozatos fejlődés elvének gyönyörű példáját látjuk az agyköpeny kialakulásánál. A törzsfejlődés során a legkisebb kezdetből látjuk ezt a hatalmas központosító szervet kiformálódni, mely az emberben olyan nagy arányokat ölt, hogy a többi agyrész csaknem eltűnik mellette. A csontos és zománcos halaknál még csak vékony hámréteg jelzi a helyét, a kétéltűeknél már idegrostokkal összekapcsolódó idegsejtekből áll, végül a hüllőktől kezdve világosan elkülönül a többi agyrétegtől, és a madarak, főképpen pedig az emlősök osztályában nagy arányokban fejlődik tovább, s ezzel kapcsolatosan az idegsejtekből és idegrostokból álló agyköpeny, az úgynevezett agykéreg nagyobbodása és tökéletesedése folyamán egyre nagyobb mértékben lép összeköttetésbe az agyvelő többi részeivel." – Ugyanebben az évtizedben V. Franz, a kiváló anatómus, már így beszél (Edingernek ahhoz a megállapításához csatlakozva, hogy minden állat a neki legmegfelelőbb agyvelővel rendelkezik): "Téves útra lépnénk, ha egy állati agyrészt, amely a mi agyvelőnk egyik alkatrészének párdarabja, egyetemesen és általánosan magasabb vagy bonyolultabb agymunkák végzőjének akarnánk minősíteni, és ha az agyvelő többi részének egészében csak egy viszonylag egyszerű reflex-mechanizmust szeretnénk látni (...) Az állatok agyvelejének felfelé haladó fejlődéséről szóló tanítás azonban mind különösebb formákat ölt, mihelyt arra hajiunk, hogy az embert egyszerűen egy állat-sor utolsó tagjának tekintsük. A vizsgálódók ugyanis szemmel láthatólag hajlamosak voltak rá, hogy azokat a tényeket, amelyek a felfelé haladó fejlődés nézetével megegyeztek, kapóra jövő érvekként lelkesen üdvözöljék, a látszólag ellentmondókat azonban ne vegyék tudomásul. Ez az eljárás olyan mértékben lehet félrevezető, amilyen mértékben valaki arra hajlik, hogy kivált a gerincesek "sorát": halakat, kétéltűeket, hüllőket, madarakat, emlősöket általában és teljességgel törzsfejlődési sorozatnak tekintse, – holott semmiképp sem az. A valóságban némely halak, például a cápák, közelebb állnak a gerinces-törzs kezdeti formáihoz, mint a magasan specializált vagy a maguk nemében ,magasrafejlett' csontos halak [ti. a darwinizmus szerint ezek a legalacsonyabbrendű halak]; a kétéltűek ezután ismét jó ,alacsonyan' állanak; mindenesetre lehetséges talán, hogy a hüllőket és a madarakat egyfelől, s az emlősöket másfelől a kétéltűekből kiindulva elágazódásoknak tekinthessük. A gerincesek sorának tehát nem egy csúcspontja van az emlősökben és speciálisan az emberben, hanem ugyanolyan nyilvánvaló csúcspontokat bír – ha egyáltalán csúcsokat akarunk szerkeszteni – a madarakban és a csontos halakban is." – Azt hisszük, ez értelmes beszéd, s vele áttértünk az agyvelő úgynevezett fejlődéstörténetére.

Weidenreich nyomán többen állították, hogy az emberi agy sajátosságai, kivált a terjedelem roppant megnövekedése, többé-kevésbé a koponyaalap hátrabiccenése folytán jöttek létre, a biccenést pedig a fel-egyenesedés okozta. A. Dabelow azonban számos példán kimutatta, hogy a koponyabiccenés és a testtartás közt nincsen semmi egyetemes kapcsolat. (Szerintünk nemcsak a felegyenesedő hüllőknél, hanem a hosszúnyakú állatoknál is, a zsiráfnál, a gázló- és futómadaraknál is megtörténhetett volna a biccenés.) Az emberagy terjedelme viszont elejétől fogva növekedő tendenciát mutat, – nyilván a szellemi funkciók erősödése folytán – a róvidfejűség, a golyóforma Irányában, s ez okozta, a hátrabiccenést. A gyarapodás nem okozat tehát, hanem ok, s ennek okozata a biccenés. Azonban a növekedés ütemét eleinte még lassította az erősebb állkapocs kifejlesztése, az erősebb rágómunka, s innen ered az a különbség, ami az arckoponya, az agyvelőtok és a biccenés viszonyában fennáll például a javai Pithecanthropus és a mai ember között.

Utaltunk már az ember- és majomcsecsemő koponyájának különös hasonlóságára. Ha az ember továbbfejlődött embermajom volna, koponyájának eleinte egy kezdetibb, állatibb formától az emberi felé kellene haladnia, a majoménak a növekedés egy stádiumánál megállnia, az emberének továbbfejlődnie. De amint egy anatómus írja, "ennek – egyenesen elképesztő módon — épp az ellenkezője történik". A születéskor a két koponya feltűnően hasonló, s az ember agyveleje a születés után is rohamosan továbbnő egészen a fogváltás idejéig, azaz a hetedik életévig, az állkapocs és az egész arckoponya viszont erősen hátramarad; -az embermajom agyának fejlődése ellenben rögtön lassúdni kezd, s már a harmadik évben beáll a végleges nagyságarány, a rágószerv és a pofa pedig a fogváltás folyamán nagy gyorsasággal megnő. Ebből az következik, hogy az ember koponyaalkata eredetibb, régi forma, az embermajomé már specializált. Az ember tehát ebben a tekintetben is archaikus alak.

Noha az emberi agy viszonylagos nagy terjedelme nem magában álló eset, sőt nem is "csúcsteljesítmény", s tudjuk, hogy nem döntő az intelligencia dolgában, formatörténeti szempontból mégis érdekes kérdés marad, vajon nem fordult-e elő hasonló növekedés a múltban? A leletek tanúsága szerint agyunk a dél-afrikai és javai ősök óta megnőtt, s ma is gyarapodóban van: nincs-e ennek analógiája az állatvilágban? Edwin Ray Lankester, a jeles angol búvár egyenes feleletet ad kérdésünkre: "Szembeszökő tény, hogy az agy növekedése nemcsak az ember elődeinél ment végbe, hanem ugyanebben az időszakban, a miocénben más élőlényeknél is megtörtént. Ugyanezt figyelhetjük meg egyéb nagy emlősöknél a harmadkor elején. [Holott nem álltak kétlábra!] Midőn a főemlősök a geológiai rétegekben először megjelentek, az egyik úgy. mínt a másik, kicsi agyvelővel bírt. Megállapíthatjuk, hogy az agy törekvése a nagyobbodásra nem csupán az ember elődeire korlátozódott, hanem az emlőstörzs különböző ágainál is bekövetkezett, a földtörténet illető korszakaiban." (Extinct animals, 1905.) Ma többen (pl. Ard-rez) erőteljesen hangsúlyozzák, hogy az agynövekedés egyetemes tendencia volt még a pleisztocénben is, minden emlősfajtánál, – az embere ekkor nem rí ki különösebben közülük.

A kérdés most már csak az, miért egymagában az ember folytatta tovább ezt a műveletet, és folytatja ma is? L. Bőik, amszterdami anatómus, az 1926. évi, Freiburgban tartott embertani kongresszuson különös, igen újszerű fejtegetésekkel állt elő. Kiindulópontja nem új ugyan, magunk is rákényszerültünk erre a következtetésre: "Nem az mozdította elő az emberré válást, hogy a test felemelkedett, hanem azért egyenesedett fel, mert testalkata emberivé lett." A meglepő mindaz, amivel Bőik ezt a mozzanatot kiegészíti, és a magyarázat, amit hozzáfűz. Éspedig: az ember minden sajátos ismertetőjegye, karakterisztikuma tartóssá vált magzatállapotra vall. A tipikus, faji jegyeket minden főemlősembrió feltünteti, ezek azonban továbbfejlődnek, specializálódnak, míg az ember megmarad az embrió-állapotban. Nem járja meg a főemlősök fejlődésútját, az embermajmokét sem, ezért – e szemszögből tekintve -az ember "ivaréretté vált embrió". Innen ered alkatának összes karakterisztikus jegye: a kétlábon álló, egyenes testtartás, az agy- és arckoponya nagyságviszonya, a biccenés, vagyis az "öreglyuk" helyzete, a medencecsontozat szerkezete, a bőrfelhám pigmentum-szegénysége, a gyér szőrzet stb. Ezt az embrionális alkatot mindvégig megtartja. Sokkal életképtelenebb állapotban jön a világra, mint akármelyik emlős vagy majom, sokkal később lesz ön- és fajfenntartásra képessé, egyéni kifejlődése aránytalanul hosszabb ideig tart, végleges formáit 20-24 éves korában éri el, de teljesen éretté tulajdonképp csak 40. éve körül válik, akkor állapodik meg, és ismét később lép az öregedés, a hanyatlás küszöbére. Ha az emberi szervezet az emlősök testfejlődésének ütemét követné, nem kilenc, hanem huszonegy hónapig kellene az anyaméhben növekednie: ebben a korában ér el olyan kialakultságot, fejlődési fokot, életképességet, aminőben az emlősök (embermajmok) születésük pillanatában vannak. Az embernek körülbelül fél esztendőre van szüksége, hogy újszülöttkori testsúlyát megkettőzze; a nála sokkal nagyobb testű emlősök jóval gyorsabban megduplázzák súlyukat és nagyságukat. Viszont a lassú érlelődés okolja meg az ember aránylag oly hosszú élettartamát, itt van a tartós stagnálás és a kései, hosszú öregkor biológiai alapja. – Rövidre fogva ebben áll L. Bőik magzat-elmélete, a "fötalizációs hipotézis". (Phoetus-magzat.)

Különös azonban, hogy visszhangja nem támadt, úgyszólván csak tudomásul vették, holott érzésünk szerint új távlatokat nyit meg, és hathatósan segít "az ember keresésében". Joseph Kálin (1953) csupán annyit ismer el, hogy ,,Bolk nézetei tagadhatatlan részletigazságokat tartalmaznak." Pedig ugyanakkor elfogadja Adolf Portmann megállapításait. Portmann nyilván önálló úton jutott eredményeihez, de ezek kitűnően kiegészítik Bőik elméletét. Az emberi újszülött tehetetlensége, gyámoltalansága – írja a kiváló svájci biológus – velejében véve fötá-lis, magzat-állapot, s a csecsemőt egy teljes esztendőn át "másodlagos fészkenülő" lénnyé minősíti. Ez igen szabályellenes jelenség: nélkülözi a fészekhagyó képességet vagy állapotot, amellyel pedig a legmagasabb-rendű emlősök és az embermajmok is nagy mértékben rendelkeznek, s amely azt jelenti, hogy a szervezet a születés percétől fogva biológiailag ónálló. A magunk szavaival úgy mondanók, hogy az embercsecsemőt egy évig "másodlagos anyaméhben", pólyában kell tartani, és magzatként gondozni.

A dolog azonban nemcsak az ember gyökeres különállását jelzi, hanem messzemenő-következményekkel is terhes. Azt jelenti, hogy a csecsemő még embrionális, fejletlen, specializálatlan állapotban kezdi el az érzékelést, a "kimagyarázkodást" a külvilággal, a környezettel, s noha ebben az állatoknál ismeretlen mértékű anyai gondozás erősen segíti, az ismerkedés, a tapasztalatszerzés és ezek pszichikai következményei már a tulajdonképpeni megszületés, a biológiai önállóság (21. hónap) előtt lecsapódnak benne, – mégpedig egy minden állaténál sokkal szabadabb helyzetű, specializálatlan agyvelőben. A pszichikai s velük az agyfunkciók tehát tágasabb körre tudnak szélesülni, működésük növeli az agy finomságát (terjedelmét, szerkezetét stb.) már a biológiai megszületés előtt, azaz magzat-állapotban. Szerintünk idáig élezhetők Portmann megállapításai, ö ugyanis következtetéseit nem terjeszti ki az agyvelő élettanára, csupán annyit jegyez meg, hogy az ember szellemi fejlődésének apriorikus feltétele a szervezet élettani határozatlansága, képlékenysége, a környezethez való egyoldú alkalmazkodottság hiánya, vagyis röviden: a specializálatlanság. Ez azonban már ismert és többször meghatározott jelenség az élettanban, noha Portmann hangsúlyozta és dolgozta ki legalaposabban. Német szóval Umweltoffenheit-nek nevezik, s azt jelzik vele, hogy az emberi szervezet "nyitott" a környezet hatásai előtt, képes szabadabban befogadni őket, és elevenebben reagálni rájuk, mint a többi élőlény. Ismét a paradoxia egyik tünete előtt állunk, amely olyannyira jellemzi az ember lényét és történetét. Mert a fejletlenség, az embrionális állapot volt az alapja, hogy védtelen alkata ellenére fenn tudott maradni, vállalni minden környezet diktálta feladatot, végül elterjedni, és úrrá lenni az egész földgolyón. Alapja, de nem oka. A szervezet: a kéz, a láb, az agy csak alkalmas eszköz volt, de nem irányító erő, nem képesség. Mint ahogy a kalapács vagy a véső ügyes munkák elvégzésére alkalmas szerszám, de mozgató és irányító erő nélkül közömbös, tétlen tárgy marad. Ezért egyenesedett fel hiába az ősgyík, a kenguru, ezért hiába nagyobb sok állat agyveleje, hiába barázdáltabb a fókáé, bálnáé, elefánté, vastagabb az agykérge akárhány rágcsálónak, majomnak, félmajomnak.

De érthetetlen számunkra, hogy a vizsgálódók (tudtunkkal) nem vettek figyelembe egy feltűnő mozzanatot, noha épp a csecsemő- és gyermekkoponya alaktana (morfológiája) kínálkozik vele, s talán döntő jelentőségű lehet. Ismeretes, hogy a majom- és emberújszülött koponyacsontjait a varratok helyén még hártyás lemezek kötik össze, több csont találkozásánál levő lékek közt pedig az úgynevezett kutacsok, azaz porcogók. Mármost ezek a hártyák és porcogók az embernél a 17-20 év körül csontosodnak meg végképp, míg a majmoknál már a harmadik életévben. A kutacsok és varratok késői csontosodása a koponya embrionális állapotának, elmaradottságának kirívó jele, s roppant fontosságot nyer azáltal, hogy az agy funkcionális fejlődésének könnyű terjeszkedést, úgyszólván szabad teret enged hosszú éveken át, a biológiai születés után is. Némi túlzással szólva: egy magzatkoponya áll előttünk, amely ki van téve a környezet hatásainak, érzékei útján közvetlenül érintkezik vele, olyan tevékenységeket kell kifejtenie, aminőkre az állati embriócsecsemő agya nem kényszerül, s ugyanakkor finomodását, növekedését, a fejletlen, nyitott, rugalmas koponyatok alig szorítja korlátok közé. Nem lehet kétséges, hogy ez a roppant előny hatással van az agy további fejlődésére, és fontos tényezője a különbségnek, amely az emberi agy velőt az állati fölé emeli.

 

*

 

Végül mindehhez járul az ember ösztöneinek problémája. Természetesen gyönge fogalmunk sincs az ösztön mibenlétéről, eredetéről, idegmechanizmusáról, csupán működésének néhány külső, jellegzetes módját szoktuk képbe foglalni. Meg kell alkudnunk tudatlanságunkkal, s fedőszóként alkalmaznunk az állati-emberi tevékenységek egy csoportjára. Mármost nem vitás, hogy az ember ösztönélete sokkal szegényebb, mint az állaté, s más viszonyban is áll ösztöneivel: tudatossá teheti vagy elfojthatja őket. Ha pedig az ember, alkatának jellegzetes részeiben, egy elmaradott, embrionális állapotot rögzít, akkor fel kell tennünk, hogy az elmaradottság, a specializálatlanság kiterjed az ösztönmechanizmusra is. A föltevést a való tényállás: az ember szegényes, gyarló ösztönélete de facto bizonyítja. De így, az embrió-elmélet alapján megleljük biológiai okát: az ember nem járja végig az ösztönök kifejlődésének útját, amint az állat javarészt már magzatkorában megtesz, s amely gazdag, kijegecült, de érthetetlen specializáltságaihoz vezeti.

 

*

 

Az ember állati lényét vizsgáltuk, de nem a hasonlóságot igyekeztünk megállapítani, hanem kerestük, mik a megkülönböztető jegyek, honnan erednek, van-e magyarázatuk, mi a jelentőségük. A kép, amelyet nemcsak a tudomány, hanem egy évszázad szellemi és erkölcsi irányzata is igyekezett műveltségünk törzsállományába iktatni: az emberállat képe gyökeresen megváltozott. Rá kellett jönnünk, hogy az ember, állati részében is, rendkívül összetett lény, éppúgy, mint minden élő szervezet. Nem egyszerű, hanem sokrétű, az alakulás, amin végigment, nem egyirányú, hanem sokoldalú. Nem áll valamely szakadatlanul felfelé emelkedő fejlődés csúcsán, hanem vannak tulajdonságai, amelyek élre helyezik, és fogyatkozásai, amelyek hátravetik. Nem láncolat utolsó szeme, mert ős, ám némely dologban megelőzte utódait. De mind a hegycsúcs, mind a lánc rossz hasonlat, még tagadó értelemben is. Vannak közeli rokonai, csakúgy nem fölöttük vagy alattuk, sem előttük vagy mögöttük, sem mellettük jobbra vagy balra nem áll, hanem a maga helyén, amelyet egyedül birtokol, és így voltaképp akárhová tehető. Magányos, paradox tünemény, akár a csőrös emlős, de különc volta nem egy-két szerv paradoxiájára bomlik (mint példánkon a csőr, az emlő, a madár-kloáka), hanem az egész szervezet bonyolult önellentmondásain alapul.

Ezt a bonyolultságot csak egy mesterségesnek, képtelennek látszó képpel tudnók megérzékíteni. Képzeljünk el egy emlős-szervezetet, amely a szárazföldi életmód egyik formájához sem alkalmazkodott még: végtagja ujjas, de nem kéz, sem láb, – tenyér, talp, mancs, csüd, karom, pata, csülök egyaránt lehet belőle, felegyenesedhetik vagy járhat négy lábon, lehet növényevő, sőt kérődző (vakbél) vagy ragadozó, fogazata semleges: mindenevő, és így tovább. És ami több, ez a lehetetlen lény embrió-állapotban van még, nem rögződött meg, hanem – hogy úgy mondjuk – szabadon választhat, milyen életforma felé induljon el, biológiai önállósulása pillanatáig. Nos, ez a lehetetlen lény, valójában és lényegében, előttünk áll: maga az ember. Végtagjait, medencéjét, fogazatát, egyenes tartását hüllőktől "vette át", vagy velük azonos módon nyerte (ezért élő kövület), de az agyvelő uralma alá rendelte, azaz megtartotta, nem specializálta tovább őket (ezért állt az élre, előzte meg az utána jövőket). Az életformák közül az agyvelőét választotta.

Ez akkor vált lehetségessé, amikor az első specializálatlan őslény éretlen magzatként jött a világra. (Mutáció.) Mert csak ez az egyedülálló, példátlan biológiai helyzet, – a magzat- és csecsemő-állapot egyidejűsége – tehette lehetővé az agy magábanálló, példátlan kifinomodását. Az ember unikum az élők világában, a természet egyszeri műve, a Biblia nyelvén: külön teremtésé. Ez, ha úgy tetszik, az ember-mítosz. Mindenesetre az emberről szól, s nem egy sohasevolt állatról, az elképzelt majomemberről.

Az eredmény vagy következtetés, amihez így eljutottunk, és mindaz, amit az előző oldalakon felhalmoztunk, gyökeresen más képet mutat az ember lényéről és helyéről az élővilágban, mint az ismert családfa, amely két-három ágra csökkenti a természet sűrű, járatlan vadonát. Ez a családfa a törzs tövére felfüggeszti egy félmajom koponyáját, innen kibocsájtja valamelyik ősmajom, mondjuk a Driopithecus, a Propliopithecus vagy a Proconsul ágát, ebből egy ismeretlen emberszabású majomét, ebből az embermajomét, tőle jobbra-balra a csimpánz, a gorilla, az orang, a gibbon ágazatait, az embermajoméból a majomemberét, ebből az ősemberét, mindegyiket az odaillő rekonstruált koponyával. Az egész képből azonban csak maga a családfa-gondolat igazán emberszabású: nagyon is a történelmi, családi genealógiák képzetéből született, s a mintájukra készült. Holott a természet nem családfákkal bíbelődik, hanem formákat teremt szabadon és végtelen gazdagságban, nem csupán ősök, apák, anyák párosításával szabja meg az utódok sorát és sorsát, hanem ezernyi más, hatékony tényezővel is, a protoplazmától és a sejtmagtól kezdve minden lehetséges környezeten át, a kozmikus sugárzásokig és a sugarak szülte mutációkig. Ezeknek igazi mivoltát, kusza össze-működésüket nyomaikban is alig tudjuk felismerni, nemhogy belső törvényrendjüket. Azt hisszük, titkokat fejtünk ki a homályból, pedig nem teszünk egyebet, mint hogy néhány tél-túl ismert jelenséget húzunk gondolkozásmódunk kaptafájára.

Éppen azért magunk is nagyon jól tudjuk, hogy a szemünk előtt kialakulni kezdő, új emberkép sem a valóság hű ábrája, s a legkevésbé sem végleges. Arról meg vagyunk győződve, hogy a réginek helytelen vonásait eltörölte, s lehetetlenné tette az egész konstrukció alkalmazását. Az új vonások, amiket az eltöröltek helyébe illesztett, mai ismereteinkhez simulnak, ezért elfogadhatók és korszerű magyarázat-értékük nem vonható kétségbe. De minden részletet kitöltő, szerves képbe még nem foglalhatók, s az is bizonyos, hogy nem egy helyt téveseknek fognak mutatkozni; ismereteink gyarapodásával új mozzanatok bukkannak majd fel, módosítják, kiegészítik vagy kiszorítják őket. Minden új ismeret remélhetőleg közelebb visz majd a valósághoz, a jelenségek igazi lényegét s a végső okokat azonban ők sem fogják felfedni előttünk. A végső, objektív ismeret elnyeréséhez le kellene vetni szubjektumunkat, ki kellene lépnünk saját határaink közül, amiket érzékelésünk von meg. Érzékszerveink a világ jelenségeit a maguk nyelvére fordítják le, ezért ki kellene küszöbölnünk őket, s közvetlen érintkezésbe lépnünk a tényekkel. Erre azonban egy lény sem képes. Ez az ismeretelméleti tétel a mai tudománynak nem is problémája, de a tapasztalat megtanított arra, hogy saját haladása végső, felderítendő pontjait sem jelölheti meg. S ha ismereteinek ideiglenes érvényét, az emberről alkotott amaz új kép változandóságát elismeri, nem az agnoszticizmus mellett foglal állást, nem az ismeretszerzés abszolút lehetetlenségét vallja, – mert hiszen akkor le kellene tennie a górcsövet, és megállna kezében a toll, – hanem korlátozottságát ismeri el. Nagyon jól tudja, hogy érzékelésünk határain belül mindig eljuthatunk biztos tapasztalati ismeretekhez, ha jól választjuk meg eszközeinket. Magatartását tehát nem is annyira a szerénység diktálja, hanem eszközeinek tökéletesítést váró elégtelensége és a múltból levont tanulságok.

 

*

 

Mindezen túl természetesen jól tudjuk azt is, hogy avval, amit az ember egyedülálló szervalkatáról, agyának példátlan kifinomultságáról mondtunk, nem magyaráztunk meg semmit, legkevésbé szellemi különállását. Sőt még csak azt sem mondhatjuk, hogy az ismert világon az ember egymagában áll az értelem, a tudás tetőfokán. Sok növény, sok állat némely ponton többet tud az élet titkaiból, másutt kevesebbet, mint az ember, s fordítva is. De bennük másféle értelem és másféleképp működik. Mutatják ezt a tökéletes rovartársadalmak: rendjüket fel tudjuk fogni, de létrejöttüket és fenntartásukat nem, számunkra szervi okokból megvalósíthatatlanok, s főként példának nem vehetők. De pusztán a szervből, az agyból nem tudjuk felfogni az emberi értelem működését sem. Anyag, test, szerv csak fizikai-kémiai vizsgálatokkal közelíthetők meg, s ezek nem fedhetnek föl egyebet, mint fizikai-kémiai folyamatokat, sejtmozgásokat. Márpedig a legegyszerűbb érzékelésnél, képzetalkotásnál ugyanolyan fizikai-kémiai folyamatok mennek végbe ugyanúgy, mint A tiszta ész kritikájának vagy a Kilencedik szimfóniának a megalkotásánál. A szellemi munka és az agymunka közti közvetlen kapcsolatot semmiféle tudomány sem képes megragadni, legfeljebb párhuzamos jelenségeket állíthat egymás mellé.

Minthogy az agysejt munkájából a legegyszerűbb reflex-mechanizmust sem tudjuk megérteni, kimagyarázni, nemhogy a képzetet vagy a gondolatot, azért nem tehetünk mást, mint hogy a szellemi munka kész mechanizmusát igyekszünk szétboncolni, helyesebben folyamatait, fajtáit minősíteni, osztályozni, szemben az állatéval. Az értelem kérdése a következő fejezet tárgya lesz, itt az ember szellemi képességeinek legfőbb megkülönböztető jegyeit soroljuk fel.

1. Fogalomalkotás. Valószínű, hogy az állat csak képekben gondolkozik, s ezeket társítja; a hasonló jelenségek közös elemeit a képekből kivonni, azaz elvont fogalomba egyesíteni nem tudja. – Fogalom az, ami az érzékelt dolgokban csak érthető (nem szemléletes), jegy vagy fogalmi kép (notio); mind e kettő – absztrahálás. – A fogalomalkotás a beszédnek, mint képességnek, gyökere, alapja; a beszélő szerv csak eszköz, több állat (papagáj, szajkó, az indiai majna madár [mynah]) tud szervileg beszélni, de szellemileg nem, míg a néma ember képes jelek által közölni gondolatait.

2. Elvont gondolkodás. Az előbbi kiszélesítése: az elvont fogalmak összehasonlítása (analízis, szintézis, következtetés), csoportosítása, rendezése szabállyá, törvénnyé, elméletté.

3. Tudat. Latinul con-scientia – együtt-tudás, azaz: lelki folyamataink nemcsak végbemennek, hanem velük együtt, egyszerre tudjuk is őket, más szóval magunktól elválasztva szemléljük. (A nem tudott folyamat a tudattalanban megy végbe.) – Tudat (öntudatos vagy éntudatos tudat) az a pszichikai tény, hogy magamra reflektálok, mégpedig vagy az én-re (az abszolút alanyra), vagy saját személyemre (testemre, egyéniségemre). (Ez teszi az embert képessé az ösztön elfojtására.)

Ez a háromféle szellemi munkanem az értelem, a ráció magasabbrendű működésének látszik, az állati értelem fejlettebb fokának, szerintünk azonban valódi, új és saját képességek, csupán azért is, mert működésükben a képzelet bizonyosan szerepet játszik. A következők már semmiképp sem vonhatók az értelmi munka körébe.

4. Képzelet. Az emlékképek és gondolatok szétbontása és összetétele bizonyos irányító elv szerint (pl. idealizálás); az "elv" nem feltétlenül tudatos, fogalmilag meghatározott mozzanat, lehet sugallatos, inspiratív indíték is.

5. Intuíció. A valóság közvetlen, gondolkodás nélküli felismerése; folyamatait nem ismerjük.

6. Rejtett képességek. A nem érzékelhető valóság felismerése (passzíve) és alkalmazása (aktíve); mágia, varázslás. A passzív megérző képesség az állatban is megvan, de a rejtett jelenségeket, ,,erőket" alkalmazni, irányítani csak az ember tudja (hipnózis, szuggesztió, fehér-fekete mágia stb.). Az "érzékeken kívüli érzékelés" mint definíció tárgyi ellentmondás, nonszensz.

7. Kulturális képességek. Nem-anyagi értékek teremtése és minősítése, rangsorolása.

8. Erkölcs. A jó és a rossz megkülönböztetése, de nem anyagi értelemben, nem a hasznos és káros, a kellemes és kellemetlen szétválasztása, hanem az anyagi-testi érdekektől független értékelés. Mint követelés: a jó öncélú gyakorlása, értelem-ellenes is, azaz érthetetlen, mert ellentmond a gyakorlati hasznosságnak. Az erkölcsi magatartás tulajdonképp lelki képesség.

9. Vallás. Az anyagfölötti élet hite, magasabb hatalmak elismerése. Nem származhatik az emberfeletti természeti erők tapasztalásából és az értelmi munkából, mert ezek forrása és építőanyaga a természet, az érzékelhető világ; a természet és az érzékek pedig nem utalhatnak olyasmire, ami fölöttük vagy kívülük áll, s mégis a tapasztalat körén belül. -Nem származhatik a vallás érzésekből sem (félelem), mert az érzés csak azokra az emberfölötti, de természeten belüli jelenségekre irányulhat, amelyekre a tapasztalás. Ha csupán valamely érzés szülné a vallást, elmúlnék vele együtt. Van érzelmen alapuló hit is, de a vallás lélektani struktúrája összetett, az érzés nem játszik benne vezető szerepet.

10. Végül kapcsolat a téren és időn kívüli léttel. Ennek kifejezése rendszerint a vallás fogalomvilágában jelentkezik (halhatatlanság, mindenhatóság, örökkévalóság, végtelenség stb.). De ettől függetlenül szellemi életünk és tudattalanunk egész terrénumán állandóan jelen van, és kitapintható. Lényege paradox: fogalmunk van érzékelhetetlen, felfoghatatlan, elképzelhetetlen valóságokról, mint: végtelenség, határtalanság, örökkévalóság, anyagtalanság, szellem, lélek, semmi, mindenség, – ezek tehát nem valódi fogalmak, mert felfogni, képbe foglalni, magunk elé állítani, sőt elképzelni sem tudjuk őket. Ebbe a "létformába" az álomban lépünk át, vagyis a tudatalatti felszínre kerülésekor. (Az álom sokféle fajtájú, most az un. szimbolikus álomlátásra gondolunk, nem külső vagy testi ingerekből eredő, reaktív álmokra; ezek az állatnál is megvannak.) Az álomban a tér, az idő, az ok és okozati kapcsolat, a nehézkedés, az érzékeléshez kötöttség stb. megsemmisül, minden lehetetlenség természetesnek tűnik fel, és sokkal súlyosabb valóság-érzéssel párosul, mint az ébrenlét érzékelései. Maga az álom pedig, bármily hosszú képsort (eseménysort) pergessen le, időnkívüli gyorsasággal alakul és tűnik el, nem időben történik, hanem egyszerre mozog és ,,van", mint ahogy a fuldokló tudatában egyszerre megjelenik egész élettörténete, de nem valminő állóképben, hanem szabatos egymásutánban peregve, amely pergés alatt azonban az idő nem "múlik".

Ezek a munkák, folyamatok és jelenségek nem inger-reflexek, nem érzetek és képzetek lecsapódásai, társulásai, kombinációi, hanem elvonó és egyéb ismeretlen képességek művei. Nem kapcsolódnak közvetlenül az anyaghoz, a testi érzékeléshez, hanem éppen el tudnak szakadni tőle, nemlétező fogalmakat alkotnak, sőt a valósággal, az érzékeléssel ellenkező eredményeket is teremtenek (téves felfogás, hamis elmélet, hazugság stb.). Nem lehetnek tehát az anyag, a test, az agy funkciói, mert fölötte állnak, s összegüket, illetve szervezetüket szellemnek nevezzük. (A szervezet több, mint a szervek összege.) – A szellem nem azonos a lélekkel, noha a határ köztük nehezen vonható meg. A lélek ismét képességek összegezője, akarat, érzelem, erkölcsi értékérzet által dolgozik mint eszközök által; gyakran igénybe veszi a szellem képességeit, s közösen hatnak. De a lélek mint szervezet ismét több a képességek puszta összegénél.

Az ember azonban testből és leiekből, anyagból és szellemből áll. A szellemi képességeknek megvan a székhelyük, eszköztáruk a szervezetben, s míg a normális testi életfolyamatok működnek, nem választhatók el tőlük, kölcsönösen hatnak egymásra. Ha erre vagyunk kíváncsiak, sok tanulságos szórakozást engedhetünk meg magunknak, s rendkívüli haszonnal tanulmányozhatjuk a szellem testi apparatúráját, készülékeit. Meglepődhetünk például, hogy a hindu védikus bölcselet a lélek székhelyét az agyalapi mirigybe (hipofízisbe) tette, ebbe a babszemnyi ganglioncsomóba, amelyről ma is csak annyit tudunk, hogy hormonokat választ ki, hatással van a növekedésre, a szövetek nedvellátására, a véredények izomzatára. De azt is tudjuk, hogy a hormonok nagy szerepet játszanak kedélyéletünk, hangulataink, érzelmi hajlandóságaink (optimizmus, pesszimizmus) hullámzásában, azaz a kis babszem ennyiben csakugyan a lélek székhelyének fogható fel. De tudjuk végül, hogy a hinduk vagy inkább elődeik nem bonctani és fiziológiai kutatások révén jutottak ehhez az eredményhez, hanem...? Most hagyjuk a választ, elégedjünk meg azzal, hogy egyszerűen tudták, előbb és jobban, mint mi, vagy ahogy a darázs tudja, hova döfje bénító fullánkját.

A görögök viszont, egyiptomi és babiloni mestereik nyomán azt tanították, hogy a lélek lakóhelye a rekeszizom alatt levő idegköteg, a napfonadék (plexus solaris), s e kis ideggubanc mellett csakugyan érdemes megállni egy percre. Itt van a csomópontja az úgynevezett együttérző idegrendszernek (nervus sympathicusnak), mely az értelemtől és az akarattól független testi folyamatainkat szabályozza: a növekedést, szívmunkát, vérkeringést, anyagcserét, a betegségek elleni küzdelmet, -sejttársadalmunk csodavilágát. Egész testünket sűrűn befonja ideghálózatával, egy szervet, egy mirigyet, egy idegrostot ki nem hagy, végső szálait felküldi az agyba, és velük ad vészjelet, ha baj, betegség, sérülés éri. Neve pompásan találó, intuíció szülötte: valóban együttérez (szimpatizál) nemcsak mimagunkkal, hanem az egész külvilággal is, rögtön felfogja hatásait, intézkedik, hogy a szervezet befogadja a kedvezőket, elhárítsa a károsakat (ennyiben antipathicus is), azaz rendezi testünk s a környezet viszonyát. De ez a környezet az egész világ, a mindenség, s a napköteg minden ősérzet befogadója; az éghajlat, a csillagvilág, a Nap, a Föld, az "anya"-föld, hegy-völgy-sivatag, a fénysugár, a szél, a hullámzó tenger, a forrásvíz, a táplálékban fölemésztett növény-és állatvilág, s a mindezekhez kötött jó- vagy balsorsunk – mind-mind neki küldi üzeneteit anélkül, hogy tudnánk róla. Eképpen az egyetemes létezés őstörvényeinek hordozója, végrehajtója bennünk, belekapcsol ritmusukba, tudtunkon kívül, tehát tudatunk alatt. A tudattalan székhelye, nemcsak elsüllyedt emlékképekkel viselős (Jung), hanem általa van jelen és él bennünk is az egész Mindenség, amelynek parányi, de szerves részei vagyunk.

Ugyanez az ősérzék működik már az egysejtű amőbában, midőn az útjába akadt homokszilánkot megkerüli, ha nem tud átmászni rajta, lenyeli, ha kicsiny, kilöki magából, ha nem emészthető, miután lelegelte a rajta tenyésző baktériumokat. De épp azért mondhatjuk-e talán, hogy ez a kis idegfonadék, a hasüregbe helyezett kicsiny "agy" maga a lélek? Készülék csupán, s lehet a lélek szerve, mint a nagyagyvelő, amint készülék a homloklebeny is, amely által a szellem másik szerve, a puszta ész, a ráció működik. Carl Ludwig Schleich költői képekben írja le kettőjük szerepét a lélek háztartásában: összhangjuk jelenti szellemi életünk egyensúlyát, ellentétük lelkivilágunk felbomlását, katasztrófáját. ,,Legyen bár az ember, homlokagya révén, mégoly biztonsággal előre-száguldó lángelme, bírja bár agyvelejében a tiszta, világos látás mégoly csodálatos apparátusát, ez csak zengő érc maradna, ha az együttérző idegrendszer, a maga röghöz kötött, földben gyökerező paraszti biztosságával nem nyújtana számára maradandó tartósságot, nem tenne értelmére zabolát. Ezt így mondják: szívvel gondolkozni. Aki nem a Mindenség által kijelölt irányban gondolkozik, teljes agymunkája hiábavaló lesz (...) Amikor időnk oly roppant büszke az értelem tevékenységére, az a veszély kerülgeti, hogy elveszti a szívbe mélyesztett gyökereit, és a nép, amely azt hiszi, hogy minden dolog a világon pusztán a fejjel megoldható, s hogy e világ egoisztikusan elrendezhető, egocentrumunk köré rendezhető, végül a csőd küszöbére jut. A kínokat, miket az egyes ember vagy egy nép ilyen esetekben elszenved, nevezzük lelkiismeret-mardosásnak. A hívságos ész összeütközése ez a világakarattal, melynek egyetemes irányítását a lélek intőleg megsúgja a testnek. Jaj neki, ha értelme excentrikus, ha a világütemet megbontó szinkópákba csalja, akkor kilöketik a világ zenekarából, tévedés, betegség, téboly vagy halál szakítja ki a világ ritmusából." (Von der Seele, 1920.)

Itt egy orvos beszél, úttörő munkák szerzője a narkózis tudománya terén, s amint látjuk, nem átallja a lélek szót kiejteni. Szerintünk éppen azért, mert úttörő. Mint maga közli: kísérleti úton jutott a bizonyossághoz, hogy "a szellem, tudat, értelem, kedély, én, altudat, – mindez csupán a lélek funkciója a testben, készülék-működés, de nem azonos közvetlenül a lélekkel. Mert a lélek szülte ezeket a készülékeket..." Mi úgy hisszük s mondtuk, hogy képességek, s csupán a működésüket elválasztó határvonal tapintható ki nehezen, minthogy harmonikus összjátékuk éppoly szükséges a szellemi szervezet egyensúlyához, mint a testi szerveké az egészséghez. De ha a szellemi létformát teremtő-alkotó valamit hasonlatképpen, a szokott fedőszóval erőnek nevezzük, akkor Schleich szemléletmódja igen hasznos műhely-hipotézisnek bizonyul. Nem tudjuk, mi az erő, mert soha eredeti mivoltában tettenérni, önmagában megragadni nem bírjuk. Csak működését látjuk, ha valamely ellenálló közegbe ütközik, s ekkor lemérhetjük a hatását. Ezért annyiféle erőt ismerünk, ahányféle ellenálló közeget tudunk útjába állítani vagy megfigyelni. Egy példa jól megvilágíthatja ezt: az elektromos erő mibenlétét nem ismerjük, de aszerint, milyen ellenálló közegbe vezetjük, tapasztaljuk a következőket: a szem számára fény (villanyszikra, villanyégő), a fül számára hang (kisülés, mennydörgés), az orr számára szag (ózon a kisülés után), a nyelv, az ízlelő szerv számára íz (savanyú érzés), a tapintás, az érző ideg számára ütés, megrázkódtatás vagy hő, -s az elektrotechnikai gépekben, műszerekben még száz- és ezerféleképp nyilvánulhat meg anélkül, hogy magáról a legparányibb áruló jelet kezünkbe adná. Érzékszerveink tehát a maguk nyelvére fordítják a külvilág jelenségeit, ezúttal az elektromos erőt, s ez úgy is kifejezhető, hogy mindegyik szervünk másféle ellenálló közegen vezeti át. Most vigyük tovább a hasonlatot, tegyük önálló alkotó erővé az elektromosságot; ekkor így beszélhetünk: ha az erő fény formájában kíván megnyilvánulni az anyagon, olyan ellenálló készüléket szerkeszt, mely fénysugárzásra készteti; ha hővé akar változni, a készülék izzani fog, és így tovább. Miután ezt megértettük, a hasonlatot helyezzük át a valóságba: tudvalevő, hogy az anyag legelemibb ismert állapotát erőtérnek, rezgésnek, sugárzásnak nevezik; az anyag milliónyi alakzata, formája, az élet minden mozdulása ennélfogva nem egyéb, mint az elemi erő megnyilvánulása millióféle ellenálláson, készüléken át, amiket maga alkotott és állított önnön útjába, hogy megnyilatkozhassak. Az anyag eszerint az alkotó erő ellenálló közege.

De ez az alkotó erő, ahogy ismereteink alapján felfogjuk vagy elképzeljük, már nem lehet primordiális, kezdetben levő jelenség. A rezgés, a sugárzás, a mágneses hatás már munka, működés, azaz megnyilvánulás, mint maga az anyag, amelyet létrehoz. Primordiális mivolta, eredeti állapota csak az lehet, amikor nem "rezeg", nem munkálkodik, nem alkot, amikor erő-előtti valami, pro-energia. Vagyis még vagy már tisztára anyagon túli, metafizikai fogalom, az anyag minden jellegzetes tulajdonsága, kritériuma hiányzik belőle, nincs kiterjedése, nincs tömege, nem mozog, nem mérhető, kívül áll téren és időn, nem foglal magába okot és okozatot, íme, az anyag vizsgálata maga vezet el az anyagfölötti, intelligibilis világ küszöbéhez, túl a fizikán: "méta ta physika" (Arisztotelész). Eredete amott keresendő.

Ha Schleich már a szellemet, értelmet, tudatot is másodlagos valaminek, a lélek apparatúrájának tartja, még több joggal nevezhetjük készülékeknek az érzékszerveket, a durva tapintástól a végtelenül finom ideghálózatig és agyvelőig. Mondottuk azt is, hogy e két utóbbi a szellemi képességek székhelye. De nem agycentrumokra s effélékre gondolunk, hanem arra, hogy értelem, öntudat, képzelet, intuíció stb. csakugyan különálló képességek, mint akár a látás, hallás, azaz működésük szervileg is elkülöníthető kell legyen az agyvelőben és az ideghálózatban, s nem vonhatók a psziché egyetlen kalapja alá, mint ennek különböző funkciói. Schleich a lélek kalapja alá teszi mindezeket a képességeket, de amikor arra vállalkozik, hogy a lélek apparatúráját felkutassa, egyazon célra tör velünk, s kitűnő módszert bocsájt rendelkezésünkre. Sőt kész eredményeket. Nagyszámú kísérletet végzett mind magán, mind betegein, és felállította "narkózis-elméletét". Módszere ugyanis a narkotizálás, a kábító érzéketlenítés volt. Az önmegfigyelés ily esetben azért lehetséges, mert az agy egyik féltekéje ellenőrzés, kontroll alatt tudja tartani a másik működését, ahogyan ezt a tudathasadás-félét naponta tapasztalhatjuk magunkon. A kábulás a szürke agykéreg ganglionjaiban folyik le, s az egyszerűség kedvéért tekintsük a kérget rétegezettnek (valóban az is, de Schleich nem erre gondol), mint a fa évgyűrűit. "Noha az ember érzi, mint kábul el lassan, az öntudat eltűnéséig nagyon jól megfigyelheti, mi történik szellemi képességeivel a gázméreg belehelése alatt. Ez az önmegfigyelés nem volna lehetséges ama rendezkedés nélkül, hogy az egyik agyfél bele tud tekinteni a másikba, az egyik tétlen, a másik a megfigyelő (...) A narkózisnál legelőször a ganglionok legfelső rétegét éri a támadás, s ezt annál inkább fel kell tennünk, mert alaptörvény, hogy minden méreg, amely az agyvelőre hat, mélységmérőként száll lefelé, így a méreg a legifjabb rétegektől a legöregebbekig hatol alá. Ehhez képest felállítottam a Schleich-féle törvényt. A mérgező módszer megengedi ugyanis, hogy az egyes agyrétegek korát kikutassuk, minthogy koruk viszonyban van a mélybe-hatolással [ti. a méregével]. Először a külső kéreg kerül sorra, utána következnek fagyűrűkként az egyre mélyebben fekvő rétegek, a szellemi képességek minden lehetséges helyzetén és rétegén át, a tüdő és a szív végső szabályozó képességéig. A szív középpontján megáll az apparátus. A szív, mint a latin mondja az "ultimum moriens", ami utoljára hal meg... Mondhatjuk tehát, minthogy törvényszerűen mindig újra bebizonyul, minél ifjabb fejlődéstörténetileg valamelyik ganglionsejt [Schleich ugyanis hitt a fejlődéstanban], annál hamarább támadja meg az altatószer.

"Mármost érdekes megfigyelni, hogy amikor narkotizálnak bennünket, először azok a rétegek bénulnak meg, amelyek a tér és az idő fogalmait közvetítik. Az időbeli tájékozódást éri az első támadás, a térfogalom elmosódik, aztán jön a kauzalitás: ok és okozat. [Ugyanez történik az álomban.] (...) Mellékesen utalnék rá, hogy ez a tény különös tükörképet kap Einstein új elméletében, amely szintén titkos támadást készít elő az eddigi tér- és időfogalom ellen. [Schleich ezt 1920-ban írta.] (...) Tér, idő és okság után következik a logika, az érzékelés, a hallás, a látás, a tapintás. És most, amikor a narkózis hatására képzeletem a legnagyobb ugrásokat vitte végbe, amikor a logikus kapcsolódások megszűntek, és egyetemes érzékelésem kialudt, a tudat csökkenése rétegenként mind mélyebbre száll. A képzelet megrohanásakor először az álomképesség izgul fel igen elevenen, mielőtt megszűnnék. A logika elleni támadás alatt az ember álmában oly dolgokat old meg, amelyek ébren megoldhatatlanok volnának. (...) Ezután az érzékelés pervertálódik [kifordul valójából], a hallás hallucinációkba csap át, míg el nem csitul az érzékelés. Ekkor a tapintás kerül sorra. A fájdalmak még nem szűnnek meg, hanem eltompulnak, miközben a képzelet félelmes képzeteket idéz föl, hangya- és gyíkmódra siklik ide s tova a fantázia. És csak most, mintegy tizedsorban merül el az én a feledés és süllyedés tengerében. – Ami ez alatt van, mind a tudattalan tevékenysége. Az énzóna alatt a fájdalomérzés megbénul, ezután jönnek az automatizmusok, a reflexek és ösztönök; még mélyebben az öntudatlan mozgások szűnnek meg; utánuk a légzés, végül a szív."

A rétegek tehát:

 

Tér Idő Okság Logika Érzékelés Hallás Látás Tapintás Képzelet Én-zóna

Tudat

 

Autimatizmusok Ösztönök Izomműködés Bélműködés Akaratkívüli izomzat Lélegzés Szívműködés

Tudattalan

 

Megvalljuk, hogy ez a táblázat kellemes meglepetést okozott, amidőn először elemezni kezdtük: kitűnően összehangolódik a térképvázlattal, amelyre az ember szellemi világának helyrajzát fölvetettük(ld. 1-10.pont), még teljesen Schleich megfigyeléseinek és kísérleteinek ismerete nélkül. Ezért nem is változtattunk rajta, s nem követjük tovább Schleich fejtegetéseit sem. Mit mond nekünk a táblázat? Először is egy negatívumot: a léleknek nyomát sem találni rajta. Igaz, hogy Schleich a lelket elemezhetetlen, kísérlettel meg nem közelíthető méta-fizikumnak tartja, a test megteremtőjének, tehát nem bukkanhat rá a tudattalan birodalmában sem. De szerintünk működnie valamiképpen mégis csak kell, – s meg is teszi világosan és félre nem érthetően. Azok az effektív és alkotó képességek, amiket mi a leiekre vezettünk vissza: akarat, érzelem, erkölcsi érzék, intuitív művészi, vallási, rejtett képességek kétségtelen tényezői pszichikai életünknek, ám ennek ellenére Schleich megfigyelései során fel sem bukkannak. Olyan mélyrétegekben kell gyökerezniük tehát, ahová sem a megfigyelés, sem a kísérlet nem hat el, még nyomaikat sem találja meg, apparatúrájuk nincs. S ha nem vetődnek fel, noha vannak, és eképp nem tűnhetnek el semmiféle kábulatban, az utolsó szívveréssel sem, annyit jelent, hogy a lélek érintetlen maradt. Valójában halhatatlan?

Szerintünk a léleknek nincs székhelye, külön működő szerve a testben, az egész szervezet által tevékenykedik, s ennek gyarlósága természetesen visszahat a lélek megnyilvánulásaira éppúgy, mint a többi pszichikai képességére, így egzakt vizsgálódással nem ragadhatjuk meg, nem ismerhetjük fel természetét, ezért okkult módszerekhez kell folyamodnunk. (L. Varázstudomány.)

Ez a második tanulság. Mondottuk, hogy a lélek téren és időn kívüli szférában bírja szülőhazáját, a negyedik dimenzió, helyesebben a dimenziótlanság a létformája. Ennek hordozója, megvalósítója bennünk, ennek üzeneteit hozza a végtelenség, az örökkévalóság megfoghatatlan fogalmaival. Ezért nem lehet székhelye, készüléke a napfonatok s a sympathicus sem, minthogy emez már egy megvalósult világ törvényeinek közvetítője három dimenzióban élő lényünk számára. A kapcsolat itt csodálatosan mély ugyan, munkája döntő, s csupán elgondolása is megrendít, de nem emel át a másvilág küszöbén, az anyagfölötti szféra kapuját nem nyitja meg. Megáll ott, ahol az "erők", rezgések titkát kutató tudomány.

A tudat és a tudattalan határait a táblázat az éntudat zónájában vonja meg, s ezt természetesen el kell fogadnunk, magától értetődik. Figyelemreméltó azonban, hogy a közvetlenül fölötte álló, tehát legősibb tudatréteg a képzeleté. Ez a réteg valóban a maga helyére került, a képzelet még mindig az irracionalitás, az illogikum határain belül mozog, a közvetlen érzékelés, a tapasztalás törvényein kívül, noha ezek anyagával dolgozik, de önkényesen. Anyagát a tudat szférájából veszi, eszközeit a tudattalanéból; mintegy átmenet a kettő között, ahogy eleve elképzeltük: itt álom, ott képzelet. Utat nyit a harmadik tanulság-csoport felé.

A felfelé következő fiatal rétegek az érzékszervek székhelyei, lehetnek agycentrumok is, a mi szemszögünkből nézve mindegy. A fontos az, hogy a tér és idő lecsapódásai, érzékelői bennünk, vagy ha úgy tetszik, az alkotó szellem, a lélek készülékei, ellenálló közegei a három kiterjedésű létezésmód felé. Ez a fiziológiai tény tehát annyit mond, hogy a tér- és az időérzék nem egyéb, mint az érzékelés egyszerű következménye. Nem Kant-féle apriorikus, velünk született fogalmak, s csak annyiban létkategóriák, hogy mi már együtt születtünk érzékeinkkel, amelyek őket kialakították, s így minket is megtanítanak a térbe-időbe illeszkedésre. (Vő. a csecsemő térérzékének kifejlődésével.) És Kant tétele még egyet botlik azáltal, hogy az ember át tudja lépni e kategóriák határait (álomban, révületben).

Frappáns és hangsúlyozandó tünet azonban, hogy az érzékszervek rétegei tüstént jelzik a logikai és oksági, azaz következtető képességek megjelenését, vagyis az értelemét. A tapasztalás, az érzékelés alakítja ki tehát, s itt, ily későn jelenik meg az értelem szellemi életünkben, e fiatal rétegek tanúsága szerint, – azaz oly stádiumban, mely lényegileg minden állatéval közös. Ezért mondottuk, hogy az emberi és állati értelem között csak fokozati különbség van. Valószínűleg idetartozik az ösztönnek nevezett képességek egy része is, de mind ezeket, mind az értelem helyét a következő fejezetben fogjuk keresni.

Csak egy futó pillantást vetünk előre. Ha a táblázatot krónikává alakítjuk át, vagyis az emberi szervezet és psziché kifejlődésének időbeli rendjét vizsgáljuk, a rétegek régisége szerint, megtaláljuk azt az állapotot, amelyet az emberfaj gyermekkorának neveztünk. Az éntudat s a képzelet nem jöhetett létre lelki képességek nélkül, ezeket tehát legalább is a tudatalatti határára kell tennünk. (A táblázaton ugyanis nem szerepelnek.) S ha most elhelyezzük őket abba az embrió-állapotban született, egyenes tartású, archaikus, képlékeny végtagokkal és állkapoccsal ellátott, nagy és növékeny koponyájú szervezetbe, amelyben az emberfaj csecsemőformáját látjuk, akkor megkapjuk a készüléket, vagy ellenálló szerkezetet, amelyet a lélek birtokba vehetett és munkába foghatott, hogy a többi emberi kvalitást kifejlessze benne. Elsősorban az értelmet, a logikus, elvonó gondolkozást, a tér-idő-ok antropomorf fogalom-rendszerét. Az ivaréretté leendő csecsemő megszületése egyúttal a lélek, a szellem testbe öltözését is jelenti. Egyik sem történhetett a másik nélkül, s egyesülésük jelzi a pillanatot, melyben az ember teremtetett. Mert a lelket sem alkothatta más, mint az a végtelen és mindenható "erő", amelynek műve minden szellemi és anyagi világ. – De később, ahogy a csecsemő fölserdült, szakadás történt, a véges értelem szembefordult a lélek végtelen princípiumával, öncéllá tette meg magát (homlokagy), a harmónia felbomlott, s az ember kívül került a Paradicsom kapuján.

 

*

 

De lélek, szellem és test kölcsönös köteléke laza, s hogy mindegyik uralomra tör, ebben áll az ember igazi tragédiája. A szellem nem engedelmeskedik föltétlenül a szervezet parancsainak, sőt uralkodni tud rajta, de fordítva is. Már a legegyszerűbb képzet (azaz fogalom, gondolat) megindíthat testi folyamatokat, külső inger nélkül, vagyis megváltoztatja az anyagot. Egy jó falat elképzelése kicsordítja a nyálmirigy váladékát, s a gyomor pepszintartalmát két százalékkal megnöveli; más, utált étel puszta képzete hányásra kényszerít, vannak, kik tengeri betegséget kapnak, ha valaki hintázásról beszél előttük. A puszta képzelet a szervi működések egész sorát indíthatja meg: izzadást, libabőrt, reszketést, a lélegzet megakadását, a haj felborzolódását. Az öröm és a szégyenérzet kitágítja az arc hajszálereit, elpirít, az ijedtség összehúzza, elsápadunk; de az ijedtség katasztrofális hatással lehet a belekre, a félelem, a szorongás a vesékre, illetve a húgyhólyagra; szívdobogást pedig minden erősebb lelki folyamat felidézhet. (Érdekes, hogy a pirulás nemcsak az arcra terjed ki, hanem az egész felsőtestre, de sohasem a köldöktájon, a sympathicuson alul.) Egy rossz hír ideg- vagy elmebajossá tehet, a jó hír felélénkít, de mindkettő halált is okozhat. A beteg hite a gyógyulásban javítja állapotát, visszaadja egészségét, hitetlensége rosszabbítja, sőt halálossá teheti. A test csonkulása, bénulása gyengítheti az életkedvet, azaz megbénítja a lelket. A katonák sebesülései előnyomuláskor gyorsabban gyógyulnak, mint hátráláskor. A pajzsmirigy eltávolítása vagy betegsége hülyévé tesz; a szerelmi érzés (nemi élet nélkül is) sokféle kóros állapottól megszabadíthat, vagy kórossá tehet. A példák a végtelenségig sokszorozhatok.

De a szellem az erősebb. Megváltoztatja a normális életfolyamatokat, koncentráció, akarat által felfüggeszti a lélegzést, a vérkeringést, az anyagcserét. Elszakad a testtől, s élettelen állapotban hagyja, míg visszatér belé. Legyőzi a fizikai törvényeket, a nehézkedést, átlépi a tér és az idő határait. Ezek az okkult, rejtett képességek, a szellem birtokolja őket.

Nem sok ideje a hipnózist még okkult babonának minősítette a tudomány, aminthogy az is, csupán nem babona. Az akarat- és gondolatátvitel szép példát mutat a lélek (akarat) és a szellem (gondolat) együttes működésére és uralmára a test fölött. Az anyagelvű szemlélet alapján a jelenség teljességgel érthetetlen, sőt lehetetlen; hasonlattal szólva annyit jelent, hogy begyújtunk egy gépkocsit, és egy másik indul el helyette. Ha azonban elfogadjuk a szellem és az anyag kölcsönhatásának elméletét, vagy belátjuk a tényt, a dolog rögtön természetessé válik: az egyik kocsi vezetője elaltatja a másikét, átszáll, és megindítja a motort. A vezető nem a motor műve és működése; hozzá van ugyan kötve, ha utazni akar, de járhat a maga lábán is.

Teljességgel okkult jelenség a hisztéria. Orvosi magyarázata nincs, sem meghatározása, csak körülírása, de az sok: "reakció külső és belső nehézségekre", vagy: "a lelki idegbajok (pszichoneurózisok) egyik alakja", vagy: "a képzelet-működés elfajulása", vagy a legszebb: ,,az agyállapot egy mellékjelensége", – azaz együttvéve és röviden: "nesze semmi, fogd meg jól". De egy leírásából sem hiányozhatik az a sajátsága, hogy "szellemi behatásokra testi elváltozások jönnek létre". Minden ilyen eset, mint általában minden hisztériás jelenség, tisztára a képzelet műve, s minden ilyen esetben ez történik: a gondolat osztódásra készteti, megszaporítja a sejteket, új szöveteket, sőt szerveket teremt, a képzelet irányítása szerint. Hogy a gondolat parancsát az agyból kiinduló idegszálak hogyan hajtják végre, annak leírására vagy magyarázatára még egy fiziológus sem mert vállalkozni.

A hisztéria leghíresebb mutatványa az úgynevezett álterhesség, nemzetközi nevén "grossesse nerveuse", nem is nagyon ritka eset. Hadd kivonatoljunk röviden egy kórleírást. A szülőintézetbe behoztak egy tizenhét éves leányt, mert mint állította, reményteljes állapotban volt. A tünetek félreérthetetlenül mutatkoztak, a havi vérzés elmaradt, az emlőkben tejsavó képződött. "Az ötödik hónapban – írja az esetről beszámoló orvos – éreztük a méh és a magzat növekedését, hallottuk a gyermek szívhangjait, mint a terhesség folyamán rendesen: az anya érverésétől eltérően. A hatodik hónapban szubjektív magzatmozgásokat, a kilencedikben a méh normális állapotát. Úgy véltük, hogy a koponya helyzete megállapítható. A tizedik és a tizenegyedik hónapban nyugalom, de semmi szülés. A tizenkettedikben a professzor kijelenti: ,Uraim, tévedtünk, ez nem terhesség, hanem méhdaganat. Operáljunk tehát.' – Felnyitottuk a testet, és – nem találtunk semmit. Normális méh, normális zsigerek, semmiféle daganat a testben. ,Tehát hisztéria', – mondta fejét rázva a professzor." Viszont megállapították, hogy az "anya" érintetlen hajadon volt. – Az esettel kapcsolatban Schleich fölveti a kérdést: "Honnan ismeri ez a gyermeklány a terhesség minden tünetét? És micsoda eszközök viszik végbe a növekedő magzat nyilvánvaló és oly sok orvost megcsaló fakírmutatványát? Még ha el is fogadjuk, hogy a hisztériás izommerevség és az izomkötegek földuzzadása által hozza létre a beteg a megtévesztő hasonlóságot a megtermékenyített anyaméhhel, – vagy hasonlóképp egy összegöngyölödött izomcsomó vakbéldaganatot utánoz, – még mindig megmarad a tisztán metafizikai probléma, honnan tudja a leány, milyen ütemben növekszik a méh a megtermékenyítés után, honnan ismeri az emberi magzat növekedésének mechanizmusát a testben? Talán orvostudományt tanult, és ha igen, ki tanította meg a varázsmutatványra, hogy izomzatára kényszerítse a méh lassú duzzadását, a gyermekkoponyát utánzó keményedést. Az ilyesmit gyakorolni kell! A leány azonban semmit sem tudott az orvostanból, ennélfogva képzelete úgyszólván oly tisztánlátó (clairvoyant) betekintést nyert a természet folyamataiba, aminőt talán csak egy lángelmének tulajdoníthatunk."

Másik tapasztalat az első világháborúból. A kórházban egy átlőtt vállú őrmestert kezeltek; a seb begyógyult, a beteg már egészségesen lábadozott, szájharmonikán játszott. Ekkor a szemközt levő ágyba fejlövéses és görcsökben szenvedő sebesültet helyeztek el; az egyik orvos vigyázatlanul így szólt: "Talán ez is merevgörcs." (Tetanusz.) "A sebesült nem kapott merevgörcsöt, – írja a volt kezelőorvos, – hanem a négy hónappal ezelőtt behozott őrmester másnap a tetanusz összes tünetei közt megbetegedett. Sohasem figyelte meg ezt a betegséget, hogyan utánozhatta, laikus létére, összes tünetét? A reszkető rángásrohamokat, izomösszehúzódásokat, hangrés-görcsöket, cianózist [elkékülést]? Szeretnék egy orvost látni, aki utána tudná csinálni. A páciens lemásolta a betegséget, olyan titokzatos tudás alapján, amelynek forrását sohasem állapíthatjuk meg." – Érdekes, hogy a harctéren olykor az orvosok is tetanuszrohamokat kaptak, holott gerincfolyadékukban méreg nem volt kimutatható. Még érdekesebb, hogy amikor közölték velük, hogy nincs tetanuszuk, mert gerincváladékukat hiába oltották tengeri malacokba, nyomban meggyógyultak. Azaz mind a betegséget, mind a gyógyulást egy képzet, egy gondolat idézte elő.

Szervnövekedésre is akad példa: egy hisztériás asszony szemfoga négy centiméterrel nagyobbra nőtt, miután egy rozmárt látott ("rácsodált"). Az agyarrá vált fog nem volt beteg, szabályszerű, ép szerv maradt. – Egy másik hisztériás nő akkor vált lázassá, amikor akart, 42 fokra vitte föl a lázát tíz-tizenkét perc alatt, tucatszor egymásután, a legszigorúbb ellenőrzés mellett. – Orvosi vizsgálat közben egy nőnek arra a gondolatra, hogy egy méh megcsípheti, tyúktojás-nagyságú, fájdalmas daganata nőtt a szeme alatt perceken belül. – Az ilyen eseteknek se szeri, se száma, de fölteszi rájuk a koronát a képzelt okból bekövetkező halál. Schleich beszámol egyről a saját praxisából: egy vagyonos kereskedő egy nap megkérte, vágja le a karját, mert írótollal az ujjába szúrt, és tudja, hogy vérmérgezésben meg kell halnia. ,,Nevettem volna, ha nem látom rémülettől feldúlt arcát. Már több sebésznél volt, de mindegyik elutasította az amputációt. Könyörüljek meg rajta, és vágjam le a karját, mely máris görcsökben rángatózik. Természetesen én is kénytelen voltam minden lehetséges megnyugtatással hazaküldeni. Este felkerestem. Semmi hőemelkedés, semmi daganat vagy gyulladás a kis sebnél, melyet egyébként gondosan kimostam, bekötöztem, sőt kiszívtam. Azonban roppant izgatottság: »Miért nem amputálnak? Megmenekülhetnék!« – Másnap reggel az ember hulla volt. Barátom, Langerhaus doktor tartotta a halottvizsgálatot. Semmi fertőzés. Semmi toxin a vérben. Egyáltalán semmi halálok. Az én diagnózisom: hisztéria általi halál."

A kórleírások tömege könyvtárra rúg, s két bizonyságot vonhatunk le belőlük. Az egyik: a hisztériás akaratlan varázsló, saját magán végez mágikus műveleteket, de okkult képességeinek nincs tudatában. A beteg csupán átadja magát valamely túlzott érzésnek: vágynak, félelemnek, elégedetlenségnek, feltűnési viszketegnek stb., s ezek aztán a maguk szakállára munkába veszik a testet. – A másik következtetést Schleich-hel együtt sokan levonták már: a szellem építi a testet; a gondolatban erő rejlik, mely megváltoztatja, megteremti az anyagot, sőt elpusztítja az életet, ami materialista szemszögből tekintve teljességgel lehetetlen, okolatlan kellene hogy legyen. "Itt úgyszólván belelátunk a világ csodájába, – írja Schleich – szemtől szembe látjuk a bizonyítékot, hogy az idea plasztikus tud lenni", az eszme testet ölthet.

De lélek, szellem, értelem, test harcában a hadiszerencse változó. Az öngyilkosságok nagy része lelki okokból történik: ez az önfenntartó ösztön elfojtása, a test teljes, megvallott veresége. De ugyanakkor az erkölcsi erő bukása is. Viszont lehet a lélek, az erkölcsi erő oly gyönge, hogy a test felülkerekedik, az ember iszákossá, morfinistává, notórius bűnözővé válik. ,,Elvégezém, hogy gazember leszek", – mondja III. Richárd, midőn gyilkolni megy. Ha tömegbe sodródunk, éntudatunk meggyengül, a tömegszenvedély magával ragadhat, s ilyenkor a lélek eltűnik; a tömegőrület beszámíthatatlanná teheti a legjózanabb embert, és olyan szörnytetteket követtet el vele, miket utóbb maga sem ért. "Das Schreckliche des Schrecklichen ist der Mensch in seinem Wahn" (Schiller). Ugyanígy a gonosztevő hőssé magasztosulhat. De akár külső hatás, akár saját gonoszsága aljasítja le az embert, nem állattá válik, hanem rosszabbá, mint az állat; erkölcsi lénye nem semmisül meg, csupán ellentétes előjelet kap, pervertálódik.

 

*

 

A szellem és a lélek lényegét fogalmakkal megragadni, szavakkal meghatározni, hasonlatokkal körülírni, képekben kifejezni nem tudjuk. Nem az anyagnak, a testnek funkciója, mert akkor nem tudná alakítani, nem erő, mert amit az erőn érteni vélünk, az nem más, mint az anyag valaminő állapota; nem határozzuk meg, ha szubsztanciának, állagnak, állománynak mondjuk, mert ez filozófiai kategória, s csupán annyit jelent, hogy hordozó, nem hordozott lény, nem tulajdonság, hanem önhordozó, s mint ilyen, lehet anyagi is; éppígy csak kategorizálás, ha lénynek, lényegnek nevezzük, lévén e kettő általános jelentésű absztrakció: minden, ami van, lény, s mindennek van lényege. Anyag, test, bármiféle szerv csak eszköze, rajtuk és általuk fejti ki működését képességek formájában. Ha gyarló az eszköz, a szerv, gyarló a működés is; ha gyakorlott, magasrendű a teljesítmény. A szellem az elsődleges, de a földi lények sorában, úgy látszik, csak az ember birtokolja.

Ama finom, rugalmas végtagú, egyenes tartású, embrió-koponyájú, specializálatlan őslényben pompás székhelyre, páratlanul tökéletesíthető eszköztárra talált. De kötve is volt hozzá: az állati szervezet élettörvényeihez, s nem változtathatta egyik napról a másikra tökéletesebbé. Ehhez hosszas gyakorlásra volt szükség. A kezet mint a legalkalmasabb szerszám-formát megőrizte, de az értelem szolgálatába állítva ügyességét rendkívül megnövelte; a lábat támaszkodó-járó végtaggá alakította; a gégefőt és a szájat tagolt beszédre használta fel; az értelem szerszámhasználó és készítő képességét, leleményét a végletekig kiművelte (gépek) ; legfőbb székhelyét és eszközét, az agyvelőt roppant nagyságúvá és finommá fejlesztette. Mindebben pedig, mint láttuk, öntörvényét követte, nem valamely élettani mechanizmus nemlétező szabályait.

Minthogy az eszköztár, az állati test eredendően gyakorlatlan és gyarló volt, kezdetleges ("primitív"), gyakorlatlan volt a képességek működése is, gyarlók a szellem első teljesítményei. Ahogyan a csecsemő az érett ember összes képességeit bírja már, csakhogy csíra állapotban, és állandó gyakorlás útján jut teljes birtokukba, ugyanúgy az emberfaj is csecsemőkort élt át. Kezdettől fogva birtokolta szellemi képességeinek csíráit, de felismernie és gyakorolnia kellett őket. Lehetett teste teljességgel állati formájú (s az is volt), lakhatott állatmódra fenn a fán vagy odúban, élhetett szerszám nélkül, tűz nélkül, híjával minden civilizációnak, mégis ember lehetett már, mert kultúrája, azaz lelke volt. S bizonyára így is történt. A vallás régibb, mint a kőbalta. S amily ütemben fejlesztette képességeit, s jutott egyre teljesebb birtokukba, olyan mértékben alakult emberibbé, ,,modernebbé" testi alkata is. Ebből következik, hogy mai formája sem befejezett, az ember alakulóban, változóban van. Érzékszervei tompulnak, ösztönélete satnyul, egyes szervei specializálódnak (láb), mások regrediáinak (állkapocs), agya-értelme finomul. Valószínű, hogy értelmi érlelődése nem volt hosszú folyamat; mikor az első kalapácsot vagy vésőt "feltalálta", már hosszú szellemi múlt, gondolati propedeutika állt mögötte. Az ily eszközök feltalálásához, vagyis kidolgozásához nem kevesebb szellemi-értelmi erő kellett, mint a gőzgép vagy a szikratávíró feltalálásához, azaz kidolgozásához. De hosszú és küzdelmes volt a munka, amellyel az anyagot, a természetet meghódította, mert roppant nagy a feladat, s az út földkorok, jégkorok, víz-özönök kataklizmáin át vezetett. A szellemi képességek kifejtésének nem álltak útjában ilyen akadályok, s azért a szellemi gazdagodás gyorsabban haladt, magasabbra hágott, mint az anyagi művelődés. A technikai haladás nem tartott lépést a szellemi fejlődéssel, állattani, növénytani, csillagászati tudása, természetismerete már magas volt, midőn a kőkorból átlépett a fémkorba (i. e. 5000 körül). Primitív szegénységben élő népek folklórja megdöbbentő kincseket tár elénk, s az emberi nem legrégibb szellemi hagyományainak teremtő erejét, mélységét, arányait azóta sem értük utol.

 

AZ ÉRTELEM HELYE

 

 

Bizonyára jogosan határoltuk el egymástól az értelem, a szellem és a lélek fogalmait, noha a választóvonal nehezen mérhető ki köztük, mert működésük területe és módja gyakran egybefolyik. Közös sajátságuk, hogy egyik sem érthető meg az anyag életjelenségeiből, az agyvelő és az idegek sejtjeiben végbemenő folyamatokból. A fizikai és pszichikai tünetek többnyire egyidejűek, de számunkra nincs közöttük megragadható kapcsolat. Az értelem tüneteit az emberen kívül megtaláltuk az élők világában mindenütt, s fel fogjuk keresni a holt anyagban is. A szellem és a lélek képességeit csak az emberben fedeztük fel, s látnunk kellett, hogy kilépnek az anyag határai közül, a tér és idő kategóriáiból, felülemelkednek az ok törvényein, azaz elvben levetkezik magukról az anyagot. De ha úgy találtuk, hogy az anyagban értelem él, akkor elsősorban lakóhelyét, hordozóját kell kérdőre vonnunk eredete felől.

Az anyagról és életéről tisztázott, világos kép áll a köztudat előtt. (A képet ne tévesszük össze a magyarázattal.) A szervetlen, holt anyagot külső erők mozgatják a fizika törvényei szerint, s tehetetlenül, gépiesen engedelmeskedik nekik. Belső mozgása is tétlen, passzív (vegyi folyamatok, kristályosodás); szervetlen, szétdarabolható; nem reagál "egyénileg" esetszerű, alkalmi behatásokra, személyi érzete nincsen. A napra tett kő vagy fém tétlenül viseli el a fény, a hő vegyi hatásait, éppúgy, mint a föld alá rejtett a sötétséget s nedvességet; kopik, bomlik, rozsdásodik; nem változtatja meg önelhatározásból a formáját, nem igyekszik kihasználni a kedvező hatásokat, nem húzódik el a károsak elől, nem védekezik, nem támad.

Másképp a szerves anyag. A növény tevékenyen, aktíve viselkedik, a fény felé nő, az árnyék elől elhúzódik, a nedvességet fölkeresi gyökereivel, megváltoztatja formáját, szaporítja sejtjeit vagy csökkenti növésüket, védekezik, sőt támad, elfojtja versenytársait. E folyamatok, mozgások elemi föltétele az anyagcsere: a tápanyagok áthasonítása testépítő anyaggá. Benne látjuk az élet első jelét, a belőle származó mozgásokat viselkedésnek nevezzük, s minthogy ez célszerű, értelmesnek kell mondanunk. De mindezekben a folyamatokban, formaváltoztatásokban általános és egyetemes szabályok érvényesülnek csak: minden növény hasonló esetben egyformán viselkedik. Alkalmilag és egyénileg nem ingerelhető, érzéketlen és tudattalan. (Hogy a köztudatban levő kép ezen a ponton sem szabatos, már láttuk az előző fejezetben.)

Az állatnál a viselkedésnek ismét más módját találjuk: az önálló tevékenység teljes mértékben érvényesül, elindítói és végrehajtói az érzékek, az idegek, a testi szervek. Minden alkalmi külső hatásra, ingerre nyomban reagál, "válaszol", mint a fiziológusok mondják. Már az egysejtű amőba is izgatható, s a sejt emlékezik. Mi több, az állat ingerek nélkül, önszántából is cselekedhetik; a maga helyén láttuk, mennyire nem pusztán reflex-mechanizmus. Érzékeny és tudatos; viselkedése általában célszerű lévén, értelmes is.

E kép alapján érzékenység, tudat és értelmesség kölcsönös viszonyából bizonyos arány hüvelyezhető ki, vagy mondjuk három fok állapítható meg. A szervetlen anyag érzéketlen, tudattalan, értelem nélküli, holt. A növény érzéketlen, tudattalan és értelmes, de értelmét nem személyileg birtokolja, nem tudja irányítani, viselkedését önelhatározásból, "pszichés" indítékból módosítani; él, de csak vegetál. Az állat érzékeny, tudatos, értelme egyéni tulajdon, teljes élőlény. (A rangsor, a színvonal az egyes fokozatokon belül természetesen roppant változatos.)

A "tudat" szó azonban félrevezető, csak jobb híján használjuk s nem a köznapi értelmében, hanem a test birtoklásának bizonyos módját, állapotát értjük rajta, melynek változatai, fokai széles skálára terjednek a kezdetlegestől a magasrendűig. Legfelső foka az emberi éber én- vagy öntudat; alvás közben ennek az állapota is megváltozik, zavarttá lesz, de tudattalanná mégsem válunk, testünk, személyünk nyomban "válaszol", ha valamilyen erős hatás éri. Ezt az alacsonyabb, zavart tudatállapotot talán személy-érzetnek nevezhetnek. A hatást, az ingert ugyanis a teljes szervezet, az egész személy átveszi, és teljes egészével válaszol rá: felébredünk, vagy alva teszünk valamit (nyögünk, kiáltozunk, nevetünk, mozgunk, sőt elhagyjuk az ágyat), vagy pedig úgynevezett reaktív álmot látunk. Bizonyos azonban, hogy a csökkent, zavart tudatállapottal csökkent, zavart érzékenység jár együtt.

Avagy megfordítva. Mindenképpen úgy tetszik, hogy a tudatállapot különböző fokai az érzékenység különböző fokaival kapcsolhatók össze, állítólag párhuzamban. S minthogy az érzékenység könnyebben megfigyelhető, vizsgálatra alkalmasabb jelenség, mint a tudat, tegyük meg a párhuzam első tagjává. Vagyis: az érzékenység – állapota, mértéke szerint – analóg tudatállapotot, személy-érzetet jelöl. A kettő mindig egyenlő mértékben éber, alvó, zavart, homályos, dermedt, s így ha az egyik kivonja magát megfigyelésünk alól, a másiknak állapotából következtethetünk az övére, az elsőére.

A feltevés jelentős következményeket hordoz. Ha, teszem, azt tapasztalnók, hogy a növény – a közkeleti képpel ellentétben – egyéni, személyi érzékenységet tanúsít (mint például a mimózafajták), annyit jelentene, hogy a személy-érzet rá is kiterjed, valaminő tudatállapotnak van birtokában. Evvel a különbség a növényi és állati életelv között elmosódnék. Ha pedig a holt anyag is mutatna hasonló, érzékenységre valló tüneteket, akkor arra kellene következtetnünk, hogy nem az anyagcsere, a növekedés az élet alapjelensége, hanem az érzékenységnek az az (ismeretlen) mechanizmusa, amely az ingerhatásokra személyileg "válaszol". Azt jelentené, hogy nincsen holt anyag, hogy az élet elve kiterjed a három érzékelhető szférára, az egész ,,világra", hogy a létezés alapjelensége az élet. Azt is jelentené, hogy a "szervetlen" anyag nem csupán fizikai-kémiai tulajdonságai szerint különül el a szervestől, hanem tudatállapota szerint is; hogy az állati, növényi, ásványi, állapot egyúttal, az érzékenység foka szerint, állati, növényi, ásványi tudatállapot. Mégpedig egyazon létezőnek háromféle állapota, egy közös létfolyamat három szakasza vagy megnyilvánulása. Kitűnnék, hogy az élet elve egy.

Ez a bevezetés szükséges volt, hogy a feltevésbe belekapcsolhassuk saját külön problémánkat: az értelemét. Ha ugyanis a tapasztalat úgy mutatná, hogy az élet elve az anyagi létezés mindhárom szférájában azonos, áthidalódnék e szakadék az állati és a növényi értelem között, és minden bizonnyal megtalálnék az értelmet a szervetlen anyag viselkedésében is. Mindez úgy fest, mintha a Haeckel-féle hilozoizmus elfogadása lenne, de valójában épp alaptételének tagadása. Rámutattunk már, hogy az egzakt tudományos módszerek csődöt mondanak, ha velük akarjuk megmagyarázni az értelem jelenlétét az anyagban; hogy a pszichikai jelenségek nem vezethetők le az agyvelő működéséből (azaz más a természetük), sőt párhuzamba sem állíthatók vele; hogy az agysejtek mozgásának legtüzetesebb vizsgálata sem tudja kideríteni, vajon egy ember írja-e éppen a Hamletet, vagy egy kutya gondol a velőscsontra. Egyáltalán semmit sem tud kideríteni. A tudomány csak ész-érvek és ész-elvek (elégséges alap, okság, igazolt tények, tapasztalat nyújtotta adatok stb.) alapján fogadhat el vagy állíthat bármilyen tételt. Ez a tudás lényege már Platónnál, a többi doxa: vélemény, nézet.

Az ismerethiány, a tudatlanság nem jogosít fel sem állításra, sem tagadásra. Ellenben a meglévő ismeretek és tapasztalatok mindig feljogosítanak a következtetésre. Tapasztaltuk, hogy a pszichikum az anyagból nem származtatható, mert nem anyagi természetű; tapasztaltuk, hogy az anyag, az emberi szellem és lélek által, kapcsolatban áll a nemanyagi, szellemi szférával; valamely harmadik szféráról pedig semminő ismerettel, tapasztalattal nem bírunk. Vagyis: miután harmadik eset számunkra nincs, tertium non datur, és minthogy az első eset igazolatlan, el nem fogadható, bekövetkezik a második eset elfogadásának kényszere az értelem tekintetében is. Az értelem, bárhol jelenjék meg, csak onnan származhatik, ahonnan a pszichikai jelenség-sor második két tagja, a szellem és a lélek. Onnan, ahonnan az első ok, a primum ágens, ahonnan maga az anyag is eredetét vette. Nem a holt matéria mechanikus működésének terméke az élet, a tudat, az értelem, a szellem és a lélek, hanem fordítva, ezek használják fel őt térbeli és időbeli működésük eszközéül.

 

*

 

Most azonban meg kell szólaltatnunk a jó ideje fejünk fölött lebegő kérdést: nem badarság-e ennek az egész föltevés-hálózatnak kiindulópontja, nem henye képzelődés-e lehetségesnek mondani, hogy a növény, sőt a kő, a fém ingerelhető, érzetet, tudatot hordozó lény? Nos, nem badarság, hanem egzakt tudományos vizsgálatokkal, fizikai kísérletekkel bizonyított tény, s csak a bevezetés, a könnyebb haladás kedvéért szóltunk róla eddig hipotetikus formában. Dzsagadisz Csandra Bósz (angolosan írva: Jagadis Chunder Bőse), bengáli tudós, kinek a bizonyítást köszönhetjük, természetesen nem az értelem problémáival bíbelődött, hanem fiziológus lévén, a növények és az ásványok életjelenségeit vizsgálta. Azonban anyaghívő sem volt, mert különösen hozzá sem fogott volna megdöbbentő eredményű kísérleteihez. Az ősi hindu életszemlélet, a védikus bölcselet alapján állt, azaz természetes magátólértetődéssel tűzött maga elé olyan kérdéseket és célokat, amiket minden nyugati kutató valóban badaraknak tartott volna. Nem az élet eredetét kereste, számára ez nem volt vitás, hanem tudományos próba, ellenőrzés alá vetette a hindu bölcselet tételét, hogy az élet elve az egész anyagvilágban egy és mindenütt jelenvaló. Hihetetlen finomságú mérőműszereket szerkesztett, melyek a növények és az ásványok életjelenségeit váltakozó feszültségű elektromos rezgésekké (áramokká) transzformálták, s a szokott módon grafikonokban rögzítették.

Módszereinek ismertetéséről, sajnos, le kell mondanunk, a legrövidebb leírás is könyvre terjedne, éppen finomságuk miatt. Munkája Response in living and non-living, 1902 (,,Válasz az élőben és nem-élőben"), amelyben eredményeiről beszámol, a lehető legszűkszavúbb tény-közlés, kétszáz oldalas, csupasz, száraz adathalmaz, tárgyilagos leírás, tudományos műszó, táblázat, ábra; sehol egy jelző, hasonlat, nyomottabb hangsúly, dőlt betűs kiemelés vagy utalás valamely mozzanat jelentőségére. De amint előrehaladunk e józan szövegben, egyre-másra olyan jelenségek, kapcsolatok tisztázódnak előttünk, amelyekről sejtelmünk lehetett ugyan, s amelyekre következtetünk kellett talán, de tárgyi bizonyíték nem volt a kezünkben. Az ábrák, a fényképek cikázó vonalkái az élet homályba rejtett drámáit elevenítik meg szemünk előtt. Megtudjuk, hogy különböző növényeket és fémeket tett ki a fény, hő, víz, gőz, ütés, nyomás, csavarás, kábítás, érzéketlenítés, mérgezés hatásainak, s a grafikonok híven beszámoltak ez érzékszervek és idegek nélküli növények és anyagok reakcióiról, válaszairól. Látjuk, hogy elfáradnak, elkábulnak, érzéketlenné válnak, a nyugodt állapotból izgalomba ugranak át, izgatottságuk növelhető és csökkenthető, a pihenéstől felfrissülnek, utóhatásokat tüntetnek fel, a méreg hatására heves izgalomba jönnek, majd ellankadnak, végül megszűnnek válaszolni, halottak. De mindez az érzékelés és az idegmechanizmus minden nyoma nélkül, minden látható változás nélkül a növény, a fém, az ásvány fizikai alkatában és vegyi összetételében, mintha csupán idegműködés és pszichikai folyamat ment volna végbe bennük. S a legmegdöbbentőbb és bizonyára legmeggyőzőbb hatásúak azok a grafikonok, amelyek az azonos ingerhatásoknak kitett állati ideg, növény és fém válaszait mutatják be: az életműködés, a folyamat azonossága felől kétség nem lehet. Az élet e mélységeiben állat, növény és ásvány között különbség nincs.

De minden könyvből szűrt ismertetésnél többet nyújt a személyes tapasztalat, az eleven leírás. Baktay Ervin, a nagytekintélyű indológus, a helyszínen ismerkedett meg Bósz professzorral, s a maga szemével látta kísérleteit. Ezeket írja többek között: ,,Bósz bebizonyította tudományosan, hogy nemcsak a növényekben, de a kristályokban és kőzetekben is érzékeny, hatásokra visszahatásokkal reagáló élet van. Az öntudat alacsonyabb formái jutnak e visszahatásokban kifejezésre. Bósz kutatásait és eredményeit sok nyugati tudós lekicsinyli, nem tartják eléggé fontosnak, eléggé ,racionálisnak' azt, amit a bengáli tudós felfedezett. De aki a létezés egészét fontosabb szempontnak tartja az apró részletek jelenségeinél, annak számára Bósz felfedezése megrendítően fontos. (...) Felkerestem Bósz intézetét. (...) Megmutatta az intézet helyiségeit (...) és a kísérletező laboratóriumokat. (...) A kis kertben a legkülönbözőbb egzotikus növények zöldellnek. A legtöbbjük azokból a rendkívül érzékeny fajtákból való, amelyek a legcsekélyebb érintésre reagálnak. Páfrányokat, cserjéket, fűféléket mutatott nekem Bósz, és felszólított, hogy érintsem meg azokat. Ujjam hegyével megérintettem például egy páfrányféle, számtalan apró levéllel ékes növényt, mire az érintés helyén azonnal bezárult, majd fokozatosan továbbfutott benne a hatás, és az apró levelek sorra bezárultak, összecsavarodtak. Akár valami öntudatos élőlényben az érintés szenzációja végigszaladt a növény idegszálain [Baktay megszokásból használja az idegszál, idegzet kifejezéseket; a növénynek azonban idegei nincsenek, azért helyette talán az érzékenység szót használhatnók], és azonnal megindult az ellenkező irányú idegáramlat, és megparancsolta a növény minden porcikájának, hogy védekezzék. Ez a tünet közismert, de Bósz tudományos vizsgálat alá vette. Zseniális készülékeket szerkesztett, amelyek villanyerőre és mozgásra alakítják át a beléjük kapcsolt növények életáramát. A növények e készülékek segélyével »leírják élettörténetüket«, ahogyan Bósz mondotta. A finom, legcsekélyebb érintésre is reagáló tű a mozgó korong kormozott felületén grafikonokban rajzolja le a növény idegzetében lüktető életerőt. Minden egyes növény más és más ritmussal fejezi ki életét. Mindegyik sajátos módon reagál a külső hatásokra. Nemcsak a fönt leírt érzékeny növények, hanem bármely közönséges növény. A rendkívül érzékeny fajtákban a visszahatás erősebb, szemmel láthatóbb és fokozott érzékenységük különösen kedvez a kísérleti megfigyelésnek. De Bósz kimutatta, hogy minden növénynek van idegélete [érzékenysége] és bizonyos fokú tudata is. Az egyik készülékhez vitt, amelynek csiptetőjébe érzékeny növényágacskát illesztettek. Az érzékekkel fel nem fogható finom életlüktetések szabályos ritmusú, inga-szerűen ismétlődő kilengésekben jelentek meg a kormozott papíron. Bósz egyik asszisztense most behúzta az ablak fekete függönyét. A grafikon kilengései fokozatosan elgyöngültek, majd egyenletesen ismétlődtek lecsökkent méretükben: a növény elaludt. A függönyt félrevonták, a fény beáradt, s a növény életnyilvánulásai fokozódtak. Ekkor Bósz kloroformot csöppentett a növénydarabra. Egy-két erős kilengésre [izgatott tiltakozás] gyorsan csökkenő lengések következtek, végül a tű már csak egészen apró cikcakkokat rajzolt a mozgó lapra, – a növény elkábult. Újabb kloroform-csöppentésre még a finom kilengések is megszűntek, a tű egyenes vonalat rajzolt: a növény meghalt. Számtalan hasonló kísérletet láttam a különböző készülékeken, amelyek más és más hatások és reakciók ellenőrzésére szolgáltak. Egy másik teremben kőzetek és kristályok életnyilvánulásait regisztrálták a készülékek. A polarizált fényben a különböző anyagok bizonyos, az illető anyagra mindig egyformán jellemző vonalakat mutattak: érintésre vagy ütésre ezek a vonalak egyszerre megváltoztak, a kristály reagált, jelt adott a benne rejlő életről. – Bósz olyan hévvel beszélt, mutogatta kísérleteit, mint valami művész. – »Minden lelkes! – magyarázta. – Az Élet eltölt mindent! S az Élet: Isten lehelete!« – Hívő, bölcs és költő egyszemélyben – és a tudós benne kísérletileg bizonyítja be, hogy a hívők, bölcsek és költők sejtése igaz valóság, tudományosan megállapítható tény!"

Dzsagadisz Csandra Bósz messzire hatolt az élet gyökerei felé, kísérleti úton. De még az ő kövekből, növényekből kicsiholt csodálatos "válaszai" is felelet nélkül hagynak sok olyan kérdést, melyek tisztázása híján tanácstalan állunk a bennünket közvetlenül környező világban. A kísérletek igazolhatták régi sejtésünket, hogy az érzékenység első tüneteivel kezdődik az élet, s hogy érzékszervek, idegek, agyközpont nélkül indíthatja el mindent átjáró áramait. Beláthattuk, hogy itt, e mélységekben szunnyadnak tehát az értelem, a tudat csírái is, és e réven szemléletünk sok sarkalatos ponton megvilágosodhatott. De még korántsem értjük, milyen lépcsőfokok választják el a szervek nélkül élő anyagot a szervestől, s az érzékek, idegek által élőtől? Hogyan jöhetett létre a csíra, a sejt, amelyből a növényi és az állati élet szertelen gazdagsága nőtt ki, s amelynek anyagából a mi testünk is épül? Mi szab ilyen vagy olyan irányt az élet láthatatlan áramainak, mi jelöli ki a tevékenységek útját és módját, hol végződik a talán magyarázható ösztön működése, s hol kezdődik a végképp nem magyarázható értelemé? Lehet-e, s menynyiben tudunk e kérdésekre választ kicsikarni az anyagból kísérletek, tapasztalat, megfigyelés, röviden: egzakt vizsgálódás útján?

Ezeket a problémákat, vagyis a szerves élet keletkezésének kérdését igyekezett megoldani Georges Lakhovsky, párizsi tudós. Nem teljesen újfajta kísérletező módszereket dolgozott ki, hanem éppen a fizikai tudományok legfiatalabb ágának, a sugárzás- és rezgéstannak eredményeire alapította vizsgálódásait, s ezeket az eredményeket kapcsolta össze a szintén rövidmúltú biológiával. Tanulmányait Arsene d'Arsonval mutatta be a párizsi Akadémián, azaz hivatott fórum előtt, s ő írt előszót összefoglaló művéhez is, melyet a szerző Az élet titka sokat ígérő címmel bocsájtott ki. D'Arsonval, a párizsi Akadémia tagja, maga is a nagy rezgésszámú sugárzások hatásait vizsgálta az élő szervezetekben, s eredményeivel "arsonvalizáció") nemzetközi hírnevet szerzett; személye és tekintélye egymagában biztosíték, hogy Lakhovsky elmélete átesett a tudományos bírálat tűzpróbáján.

Ahogy mondtuk, az élet alapjelenségeit kereste, de kutatásai széles területekre vezették. A legcélszerűbbnek látszik, ha könyvének haladását követjük, noha így hézagos kivonatnál nem nyújthatunk egyebet, ez pedig igen gyengíti a meggyőző erőt, és kárára van a szemléletességnek. Elméletét persze csupán hipotézisnek tartja, de éneikül a tudomány meg nem él, mert csak a feltevés vihet lelket az ismert tények halmazába, foglalja szerves képbe a mozaikot. Számos hipotézist állítottak már fel – írja – az élet eredetének és bonyolult, összetett jelenségeinek magyarázatára. A legújabbak úgy igyekeztek a rejtélyt egyszerűsíteni, hogy a jelenségeket pusztán vegyi vagy mechanikus folyamatokra vezették vissza. De éppen a fizikai kutatások példátlan előhaladásával szemben az élettan legújabb hipotézisei meglehetősen kezdetlegeseknek látszanak. Ö tehát a fizika eredményeit kívánja az elmaradott élettan javára gyümölcsöztetni.

Alaptétele: a "sejtrezgés". Vagyis: "A rezgés-energia tanulmányozása terén elért legújabb felfedezésekre támaszkodva, és elemi analógiák segélyül hívása által, elméletem kimutatja, hogy a sejt, minden élőlény emez alapegysége, nem egyéb, mint elektromágneses rezonátor, mely magasfrekvenciájú hullámokat képes kibocsájtani és befogadni." Ez annyit jelent, hogy minden sejt egyszerre leadó és felvevő készülék. Az alapul szolgáló tüneményt a mai fizikában elfogadott műszóval radiációnak nevezi, de ő sem a Newton-féle egyenesvonalú sugárzást érti rajta, hanem a Fresnel által meghatározott, gömbalakban tovaterjedő rezgést. A radiáció két fő tényezője a hullámhossz és a rezgésszám (frekvencia, s ezek fordított viszonyban vannak egymással: minél kisebb a hullámhossz, annál magasabb a rezgésszám, nagyobb az energia.

Innen indulva, Lakhovsky először az ösztön egyetemesen ismert (illetve nem ismert) problémáját rohamozza meg. A legfeltűnőbb az úgynevezett tájékozódási ösztön: sok állat messze utakat tud megtenni határozott cél felé anélkül, hogy a szemmel való tájékozódás vagy az útvonal ismerete, az emlékezet segítené. Nevezik különleges érzéknek is, de az efféle szavak csak arra jók, hogy tudatlanságunkat elfátyolozzák. Ugyanilyen jelenség, hogy az éjjeli állatok, a vak denevérek is, biztosan üldözik és elkapják zsákmányukat. Mint tudjuk, az ösztön még a szelídített galambokban is oly biztosan működik, hogy rendszeres postahordásra foghatók.

"1924. július 2-án — írja Lakhovsky – Spanyolországban, a Valenciától nem messze levő paternai szikratávíró állomáson nagyon különös megfigyelésre nyílt alkalmam. Az állomás antennájának közelében postagalambokat bocsátottak ki, éspedig mialatt a leadó működött. Megfigyeltük, hogy a madaraknak nem sikerült irányt találniuk; teljesen céltévesztve röpködtek körös-körül. A kísérlet többszöri ismétlése ugyanevvel az eredménnyel járt: a postagalambok tájékozódó érzéke az elektromágneses hullámok hatása alatt csődöt mondott, vagy inkább alaposan megzavarodott."

A kísérleteket tervszerűen folytatták, nemcsak Paternában, hanem Németországban is, Kreuzenach mellett. Mindkét helyen az antennától több kilométer távolságban rendezték be a feleresztő állomást, a galambokat bizonyos időközökben röpítették ki, miközben a leadó váltakozó hullámerővel dolgozott. A németek még módszeresebben jártak el: a kibocsátó ketreceket és a dúcokat úgy helyezték el, hogy a leadó antenna az őket összekötő vonal középpontjára esett. A madarak a kísérletek alatt mindig egyformán viselkedtek: számos kört húztak a levegőben, anélkül azonban, hogy rendes szokásuk szerint néhány kör után irányt vettek volna. S keringtek mindaddig, míg az antenna működött, félóra hosszat is, de mihelyt a leadás megszűnt, nyomban útrakeltek. A kreuzenachi galamboknál pedig azt tapasztalták, hogy a helyes irányban indultak el, de amikor az adóállomás közelébe értek, kitértek, elvesztették az irányt, s a tájékozatlanság világos jeleit mutatták. Csak akkor találtak el dúcaikba, ha keringés közben kijutottak az elektromágneses térből, amely az antenna körül keletkezett. Lakhovsky csodálkozva jegyzi meg, hogy a spanyol, francia és német kutatók e jelenségben csupán érthetetlen anomáliát, rendellenességet látnak, s egyikük sem jött rá, hogy itt a galambok tájékozódó szerveivel az történt, amit elektromágneses indukációnak nevezünk. (Az áram változása vagy megszakítása.) Ehhez természetesen szükséges, hogy a galambok tájékozódó szervében is egy adóvevő "állomás" működjék, s ugyanígy a többi hasonló "ösztönnel" rendelkező állatéban. A feltevést kiegészíti avval, hogy a felvett rezgések az állatok (madarak) zsákmányából, táplálékából erednek. A további megfigyelések és kísérletek célja, hogy ezt a feltevést próbára tegyék.

Mármost tudvalevő, hogy a napfény némely hullámfajtát, így a szikratávírókét részben "elfogyasztja", abszorbeálja, míg a több méter hosszúságú hullámok rezgés-szélességét (amplitúdóját) növeli. (Éjszaka természetesen ilyen fogyás-növelés nem történik.) Ha a napfény ugyanilyen hatást tesz a zsákmányul szolgáló rovarok, férgek és effélék által kibocsátott hullámokra, akkor a zsákmányolok vevőjének alkalmazkodnia kell ehhez az ingadozáshoz, tudnia kell együttrezegni velük. Ebből következik, hogy az éjjeli madarak, baglyok és a denevérfélék eme rezgőképessége más, mint a nappaliaké; pontosabban: a csökkent radiációt még nem tudják felfogni, a megnőtt frekvenciájút már nem, – s ezért éjjeli életre kényszerülnek. Éjjeli életmódjuknak tehát szervi oka van.

,,Vegyük az éjjeli röpködök közül példának a denevért, – írja szerzőnk. – Azt állítják, hogy finom hallása és szaglása teszi képessé az oda-röppenésre a zsákmányhoz, mert füle észleli a légrezdülést, amit ezeknek legkisebb mozdulata is támaszt. Ez a föltevés a sík földön uralkodó, teljesen nyugodt légkörben elfogadható lenne. Én azonban párizsi lakásom erkélyéről gyakran megfigyeltem a denevéreket lóversenynapok estéin, óriási embertömegek verte zajban, ezernyi gépkocsi lármájában, melyek pufogóikkal terhessé tették a levegőt. Az ilyen fülsiketítő zajban és bűzös levegőben bizonyára nem a hallás, sem a szaglás az, ami a denevéreket a rovarokhoz vonzza. Mégis éppoly könnyen kapdossák el a cserebogarakat, éjjeli lepkéket, szúnyogokat, mint a legnagyobb pusztai csöndben, így minden valószínűség szerint a denevéreket azok a hullámok vonzzák, amelyeket a rovarok kibocsátanak, és amelyekre sem a lárma, sem a gépek bűze nem tehet hatást."

A feltevést a tapasztalat előzetesen annyiban támasztja alá, hogy sok állat: a rothadó hús mikroorganizmusai, a szentjános- és egyéb fénybogarak, alsórendű tengeri állatok fényradiációkat bocsátanak ki, egyes halfajták (villamos ráják) elektromos ütéseket tudnak kiosztani.

De van-e szerv, amely a rezgéseket felfogni képes és a tájékozódásnak ezt a módját végrehajtja? Válasz: "A természettudósok megfigyelték, hogy számos állatfajtánál a fül félkör alakú csatornái (az un. hártyás ívek, labirintus) különleges tájékozódó képességekkel bírnak. Ha műtétileg eltávolítjuk őket, rögtön láthatjuk, hogy az állatok mintegy kábultan körbejárnak, s nem tudnak irányt tartani. Ez máris figyelemreméltó tény. – De a tudósok még egy rendkívül fontos tényt is megállapítottak: a folyadék, amelyet a félkörös csatornák tartalmaznak, igen érzékeny az elektromágneses terek hatásai iránt, míg a csatornák falai szigetelő anyagból állnak. De mármost, minden elektromágneses leadó váltakozó elektromágneses teret támaszt, amelynek hatóereje nagy távolságokig elér. Jogosult a kérdés, vajon sok szerves lény nem olyasféle hullámok segélyével tájékozódik-e, amelyek hasonlók a szikratávírók által kisugárzottakhoz?"

A fül félkör alakú csatornái tényleg alkalmasak rá, hogy rádiogoniometrikus (helymeghatározó) vevőkészülék gyanánt működjenek. Egymásra merőleges síkokban való elhelyezkedésük szükséges, de elegendő is arra, hogy például egy madár helyét a térben (a levegőben) vagy akár egy rovarnak hozzá viszonyított helyzetét pontosan megjelöljék. A bennük levő folyadék vevőkészüléket alkot, a változtatható formájú spirális csatornák pedig "hangolható" rezonátort.

A rovaroknál ugyanezt a szerepet a csápok, tapogatók játsszák, latin" nevük is ugyanaz, mint a rádiótornyoké: antenna; s teljesítőképességük nem kisebb, mint a madaraké. Már Fabre, a nagy úttörő sokat kísérletezett az éjjeli pávaszemmel. A gubóból kibújt, petékkel telt nőstényt drótkalitkába zárt faágra helyezte; a hímek minden akadályon áttörve, nagy távolságokból, rögtön gyülekezni kezdtek köréje. De amikor a nőstényt üvegburával leborítva, szemmel jól láthatóan az útjukba tette, tapasztalnia kellett, hogy a hímek párjukat semmi figyelemre sem méltatták, hanem egyenesen a régi, üres fészkelő helye felé törtettek. Hogy a fény hatását is megfigyelhesse, az éjjeli tölgylepkével nappal kísérletezett, s minden próbálkozásra ugyanavval az eredménnyel járt, mint a pávaszemnél. Megállapította, hogy a lepkék tájékozódásánál sem a fény, sem a hang, sem a normális szaglóérzék nem vehető tekintetbe, s ezért arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy valaminő különleges, sajátszerű szaglóérzékkel kell bírniok, melynek segítségével a petés nőstény ki párolgásának nyomait keresik fel.

Közbevetőleg: ugyanez a probléma, láthattuk, fölvetődött már a méhekkel kapcsolatban is; de a kutatók mind a virágkereső méheknél, mind a párzó lepkéknél megmaradtak az illat-elmélet mellett. Az egyébként új utakat kereső Raoul Francé az 1930-35 években leírta a finnországi tölgylepke-hímek fantasztikus, napokig tartó, több száz kilométeres röpülését a nőstények felé az északi lapp mohapusztákról, az orosz tundrákról a délvidéki kis parasztházig, melynek padlásán lapul a párjuk, – ahogyan ezt ott megfigyelték. De ő is illatról, szimatolásról beszél: "Szép állat ez a Lasiocampa [tölgylepke], csápja is különös. Mahagóni színű, sok széles lécből áll. A csáppal fogja érzékelni az asszonyt és a nagy boldogságot, mely az asszonyban rejlik (...) A tölgylepke száll (...) Csápja ki van terjesztve. Az ember azt gondolná, hog> ez a repülőgép antennája. Talán ővele szimatolja (!) már a nagy távolban az asszonyt. (...) Mindig jobban érzi azt az illatot, mely megigézi. Harmadnap este hirtelenül megáll. Szinte hanyatt esik. Itt van az asszony. (...) Ez az állat nem szép, nem vonzó, nem más, mint egy nagy zsák telis-tele petékkel. (...) Csak egy vonzó tulajdonsága van, illatozik. Ez az a rejtelmes illat, mely sok száz mérföldről vonzza a hímeket."

Lakhovsky természetesen nem érte be az illat-teóriával; szerinte a pávaszem és a tölgylepke hímjeit sem a szag, sem a szín nem vonzza, hanem azok a petékből kiáradó, parányi részecskék (partikulák), azaz végtelenül apró, mikroorganikus sejtek, amelyek határozott hullámhosszon rezegnek, és a hímek párzóösztönét fölgerjesztik. Föltevése próbájául maga is kísérletezett tölgylepkékkel: "Mikor a nőstény tölgylepke kibújt a gubóból, egy sereg hím repült hozzá. A nőstényt egy éjszakán át vattacsomón pihentettem, s másnap délfelé levettem a vattáról; a vattát a nősténytől mintegy öt méter távolságban helyeztem el, s a berepülő hímek erre szálltak rá. A kísérletet megismételtem, de a vattát most tiszta alkoholba merítettem. Megállapítottam, hogy a hímek nem szálltak rá. Éppily elutasítóan viselkedtek, mikor a vattát szublimátba merítettem. Mármost sem az alkohol, sem a szublimát a legkisebb hatást sem tehette a nőstény előzetes kipárolgására. Ellenben fertőtlenítő (sterilizáló) képességükkel szétrombolták a sejteket, amelyek radiációjukkal magukhoz vonzották a hímlepkéket."

Elméletének támasztékául idézi még a temetőbogarakat, s az emlősök közül a lemmingeket. A temetőbogarak kisebb állatok, madarak, egerek hulláit ássák el, s beléjük rakják petéiket. Az ilyen tetemek ritkák, mert a nagyobb ragadozók föleszik őket, s így a bogaraknak javarészt igen nagy távolságból kell összegyülekezniök; nem vezetheti őket a hullaszag, minthogy ez vegyi úton csak kis körre terjed. Fontos az is, hogy nem mindjárt a halál után jelentkeznek, hanem nyolc-tíz nap múlva, amikor a hulla már a rothadás állapotába ment át, vagyis létrejöttek a mikroorganizmusok, amelyeknek rezgései a bogarakat irányítják. – A lemmingek tömegeit pedig Lakhovsky szerint a tengeri halak által kibocsátott rezgések vonzzák árkon-bokron át a távoli partok felé; ezek a rágcsálók növényi táplálékon élnek ugyan, de időnként megkívánják a halhúst. (Ez a föltevés egészen valószínűtlennek látszik.)

Most az a kérdés van soron, hogyan működik a vevőkészülék, és működése miféle egyéb jelenségekkel kapcsolatos? Ha minden élőlény rezgéseket bocsát ki, akkor a levegőben élő madaraknak és rovaroknak sokkal érzékenyebb és magasabb kapacitású befogadóképességgel, hullámvevő-szervvel kell bírniok, mint a földhöz kötött állatoknak. Ezt a madarak önelektrizálás útján érik el, Lakhovsky tétele szerint: ,,A levegőben mozgó állatok, nevezetesen a madarak és a rovarok képesek elektromos töltéseket, olykor igen magas potenciájúakat fölvenni." Bizonyítéka a következő egyszerű kísérlet: ,,Hogy megvizsgáljam a hatást, amelyet a madárszárnynak a levegőben való súrlódása támaszt, utánoztam a repülés körülményeit, azaz egy rádium-elektrométer előtt kacsaszárnyat lengettem, miután magamat két darab, két centiméter vastag ebonitlemezzel elszigeteltem a földtől. Olyan elektrosztatikus hatást mértem így, amely körülbelül 600 volt feszültségnek felelt meg. Ez a feszültség pedig annál inkább növekedik, minél nagyobb a földtől való távolság." S mindjárt hozzáfűzi a végső következtetést: ,,Evvel a tapasztalati ténnyel véget ér mindaz a vita, amely ötven éve folyik a megfigyelők (természetbúvárok, rovar- és madártudósok, vadászemberek stb.) között, a költözőmadarak vándorlásáról általában, és ennek kapcsolatáról a szelek irányával különösen."

Tudni kell, hogy a légkör villamosfeszültsége (elektromos potenciálja) centiméterenként fölfelé egy volttal növekedik, azaz ezer méter magasságban százezer volttal nagyobb, mint a föld színén. Mindnyájan tudjuk azt is, hogy a vonulásra készülő madarak először fölröppennek, körben kerengenék egy ideig, mielőtt végleg tovaszállnak. Az eddigiek alapján feltehető, hogy ezek a körözések nem egyebek kényelmes tájékozódó módszernél: félkörös csatornáikkal, e természetes radiogoniométerrel, itt tapasztalják ki a hullámok járását. Ezenkívül itt szerzik meg azt a belső elektromos feszültséget, töltést is, amely szükséges, hogy a néha ezer kilométeres távolságokban levő zsákmányt, élelmet megtalálhassák. Ebben áll a madarak önelektrizálása.

Ha a madár, tegyük fel, 500 méter magasra száll, itt a légkör feszültsége 50 000 volt, a szárny súrlódás által szerzett saját feszültsége, mondjuk, 25 000 volt, – a madár tehát ebben a magasságban körülbelül 75 000 volt feszültséggel repül. Tegyük fel, ennyire van szüksége, ennyi éppen elegendő, azaz minden más feszültség kárára van.

Ha azonban széllel szemben repül, a súrlódás és vele a feszültség megnő: a madár tehát ilyenkor alacsonyabbra ereszkedik, ahol a légkör feszültsége kisebb, s ezáltal a különbséget kiegyenlíti; hátszélben viszont, amikor a súrlódás, a feszültség csökken, magasabbra száll, és így a nagyobb légköri feszültségből pótolja a hiányt. Ez az oka annak a megállapított, de eddig magyarázatlanul maradt ténynek, hogy a húzómadarak ellenszélben alacsonyan, hátszéllel magasan, olykor szemmel sem látható magasságban repülnek. (Quinet, Ternier, Masse, Gathelin, Aubert és mások megfigyelései.) A madár tehát azáltal, hogy a földhöz közeledés, vagy tőle távolodás révén saját villamos feszültségét szabályozni tudja, pontosan beállítható kondenzátorrá válik a levegőben. Ez annyit jelent, hogy "a madár komplett drótnélküli távírókészülékkel rendelkezik, amelyben az agyvelejével kapcsolatban levő félkörös csatornák, az elektromosság hatása alatt, mint felfogók működnek." A szikratávírók vevőberendezésének alapelve ugyanez: beállítható kondenzátor.

Maguk a természetbúvárok is elismerik, hogy a számos föltevés közül, amelyekkel a madarak vándorló tudományának nyitját tapogatják, egy sem állja meg a helyét. Még kevésbé magyarázzák meg például, hogy miért fordul a széllel szembe, és száll először felfelé a sólyom, mielőtt lecsapna zsákmányára, holott már előbb ott volt a közelében, de úgy tett, mintha figyelemre sem méltatná. Hasonlóképp nem világosítanak fel, miért köröznek a tengeri fecskék és a sirályok a levegőben, miért fordulnak végül szembe a széllel, s csak így vágódnak le a vízre, hogy elkapják a halat. Efféle tényt tucatjával lehetne felsorolni. "Az elmélet, hogy a madár önelektrizálás útján képessé válik a táplálékállatokból kisugárzó hullámok felfogására, módot nyújt ezeknek az eddig tisztázatlan jelenségeknek magyarázatára." A kibocsátott hullámok és a vevőkészülék vezeti el a madarakat a földteke túlsó felére is. – A földön lakó állatok szintén rendelkeznek evvel a képességgel, csakhogy kisebb mértékben, szükségleteik szerint. A macska, a kutya, a ló nagy távolságokból hazatalál, ismeretlen utakon, vagy fölkeresi társait, gazdáját.

Mindez igen meggyőzően hangzik. – Szemünkben csupán az kérdéses, vajon az irányító sugárzások mindig és csakis a táplálék-állatoktól vagy növényekből erednek-e? Hogy parányi sejtek, mikroorganizmusok roppant távolságokra ható rezgéseket támaszthatnak, aligha kétséges, az analógiák megvannak, ezen a téren – emberi szóval – nincs lehetetlenség. De nem szerepelhetnek-e másfelé rezgések is? Legyen szabad egy saját, egészen tudománytalan megfigyelést ideszőni, éppen a Lakovsky által idézett denevérekről. Egy domb felett napnyugtakor sűrű rajban röpködtek a denevérek, a még világos égbolt hátterén jól kivehetően; kavicsokat, rögöket hajigáltam közéjük, nyomban észlelték őket és feléjük csaptak, de közelükbe érve, elkanyarodtak, azaz még idejében észlelték azt is, hogy nem ennivalók. A kövekből és földrögökből nem indulhattak ki táplálékot jelző sejtrezgések, lehet tehát, hogy itt a finom hallóérzék (a légsúrlódás zaja) vagy a szaglás vezette az állatokat. De azt is tudjuk, hogy a denevérek a nesztelen faágak közt, villanydrótok sűrűjében biztosan és gyorsan eligazodnak, azaz a hallóérzék nem irányíthatja őket. Griffin megsüketített denevérekkel kísérletezett, s arra az eredményre jutott, hogy ultrahang a vezetőjük: a saját repülésük verte visszhang határontúli hanghullámok alakjában éri finom hallószervüket (olyasformán, mint tengerfenék-méréseknél az echolot). De ezt a feltevést Lakhovsky megfigyelése a párizsi denevéreken cáfolja; a magyarázat ott rejlik, hogy a sejtrezgéseket (és nem az ultrahangokat) felfogó szerve a fülben van, s a megsüketítés által ez is elpusztul. A hanghullámokat általában ki kell küszöbölnünk, a táplálék-állatokból eredő sejtrezgéseket pedig sok esetben mellőznünk. Miféle érzék vagy rezgés vezeti haza a macskát, a kutyát, a lovat, a postagalambokat? Ugyanazt a táplálékot, amely otthon várja őket, útközben is bőven megtalálják akárhol. Éppen így a költöző madarakat vonulás közben bizonyára százfelől érik szokott élelmük sejtrezgései, mégsem térnek le útjukról, hanem mindig ugyanarra az egy vidékre szállnak, vezetők nélkül, a hely ismerete nélkül is. Nem maga a hely vonzza-e őket olyasféleképp, mint a denevért a feldobott kő vagy földdarab? A földsugárzás hipotézise egyszeriben megmagyarázná az ívó halak csodálatos vándorlásait s általában az ökológiai "ösztön" működését; alkalmazható a lemmingek, sáskák, lepkék szörnyű hajszáira, s mindazokra a tömegmozgalmakra, amelyek előtt például Hingston értelmetlenül áll. Ma már túljutott a puszta valószínűség határán az a felismerés, hogy a radiáció egyetemes alaptulajdonsága az élő anyagnak, mint ahogy a radioaktivitás egyetemes alaptulajdonsága a holt anyagnak. Ha ezt figyelembe vesszük, a megoldások köre mégjobban kiterjed, olyan esetekre is, mint például a monophlebus nőstényének pontos és egyenes vonulása mindenfelől a tamarindusz fa felé, látszólag minden érzékszerv nélkül (Id. Hingston). A példákat halmozhatjuk más jelenségkörök felé is: Limousinben az emberek kistermetűvé nőnek, Tirolban, a bosnyák Fekete hegyekben, a Kaukázusban magas termetűvé. Észak-Amerikában a százfajta népegyvelegből egységes indiántípus kezd kialakulni: ezer amerikai átlagpolgár fényképét egymásra másolták, s a végén egy indiánarc jött elő. – A rákbetegség elterjedésének határát a térképen meg lehet vonni, mint akár egy országét. Németországban a varjúnak két fajtaváltozata él, az egyik az Elbától nyugatra, a másik keletre, sohasem lépik át a határt stb. – A Földet, a világűrt átjáró sugárzások számáról, működéséről ideánk sincsen, azért aligha lehet egyet-kettőt kiemelni közülük, és valamely jelenségsorozat kizárólagos okául megjelölni. S Bósz professzor laboratóriumaiban láthattuk, hogy az élet küszöbe nem a sejt.

De a felsorolt kérdések újabbakat is vonzanak, noha nem szorosan idetartozókat. Nem minden rovarevő madár költözik Délre, sok itt marad, akklimatizálódott. Miért csak ezek? A vízimadaraknál értjük a költözést: befagy az éléskamrájuk. De a többi? Miért költözik a nehézkes röptű fürj, és miért nem a gyorsszárnyú vadgalamb? S miért jön vissza minden vándormadár az örök nyár hónából, a mindig terített asztal mellől? Miért nem költenek ott, az ezernyi odavaló madárral együtt, miért csak itt? Miért költözik a daru Észak hideg tundráiról a Nílus forró mocsaraiba? Kettős akklimatizálódás? Tucatjával tódulnak a kérdések, s csak azért pedzettünk néhányat, hogy rámutathassunk egy örök tüneményre, a tudományos kutatás fátumára: minden megoldott kérdés helyére tízannyi lép.

Épp ezért meglepő, hogy Lakhovvsky megfelejtkezik néhány, szinte ölébe hulló, kész eredményről. A termeszekre, hangyákra, méhekre gondolunk, minden ösztön-vita legfőbb attrakcióira. A "mágneses termesz" már nevében hordja a Lakhovsky által megoldott titkot, de itt még megoldatlan alakjában. A bolyok "lelke", a termesz-királyné érthetetlen kormányzás-módja, alattvalóinak egyöntetű, összehangzó viselkedése a bádoglap innenső és túlsó oldalán stb. egyszerre megvilágosul, természetes képet ölt, éppúgy, mint a hangyák érintkezése, élelemkeresése, s a méhek életének sok hasonló mozzanata. Persze, megoldatlan marad maga a "rezgés" és az értelem problémája, mely ezeket a csodálatos társadalmakat életre hívta, és mind őket, mind a többi állatot vezeti.

De erről másutt. Most igyekeznünk kell tovább, mert Lakhovsky bizonyítása sokoldalú, és még súlyos kérdések várnak ránk. A madarak és a rovarok hullámvevő szervével végeztünk volna. A halaké és a hüllőké majdnem teljesen azonos a madarakéval, az emlősöknél azonban a félkörös ívjáratokat egy csigavonalú függelék-csatorna, az úgynevezett hártyás csiga egészíti ki. Erre azért van szükség, mert az emlősök csak a föld színén mozoghatnak, és így nélkülözik a feszültségszabályozásnak azt a módját, amit a madaraknak a levegőben, a halaknak a vízben, azaz a háromdimenziós szabad térben a fel-leszállás nyújt. Az emlősök a lapos, tekercsformájú, vezetőfolyadékkal telt spirális csatornája nem egyéb nyílt kollektornál (áramgyűjtőnél), azt a szerepet játssza, mint a rádióvevőknél a keretantenna. Frappáns bizonyságul szolgálnak a japáni, úgynevezett táncoló egerek: csupán a két függőleges csatornaívük van meg, s ezért csak egy irányban tudnak mozogni, azaz jobbra vagy balra, és teljességgel képtelenek egyenesen előre vagy fölfelé haladni; oldalvást lépegetnek, mint mi a csárdásnál (ezért nevezik őket táncolóknak); tányérba téve rabok, nem bírnak átmászni a karimáján, két dimenzióban élnek. Erre már Elide de Cyon rámutatott.

A halaknak azért nincs szükségük a hártyás csigára, mert a madarakhoz hasonlóan, a vízben fel-leszállva szabályozzák felvevő képességüket. De köztük is akad egy japáni egér, azaz szabályt erősítő kivétel: a tengeri ingola mindössze két pár csatornával rendelkezik, s ehhez képest csak két irányban tud mozogni. Ha vízi állatok, például békák labirintusát megroncsoljuk, képtelenekké válnak egyenes irányban úszni és ugrálni.

A föld színéhez kötött hüllők, illetve kígyók pedig egész testükkel pótolják a hártyás csiga hiányát. Amikor a kígyó gyűrűbe csavarodva, behunyt szemmel aludni vagy pihenni látszik, valójában egész testével éberen figyel, egész teste keretfelvevővé változik: bármily nesztelenül közeledjék hozzá valamely állat, azonnal felfogja kirezgéseit és villámgyorsan támad vagy menekül. A kígyók egyébként általában nagyothallók, némely fajtájuk teljesen süket, azonfelül színvakok s ez még kényszerűbbé teszi a rezgés-hipotézist. Német zoológus szerint nyelvük nem tapogató, hanem szaglószerv, s ez a legélesebb érzékük.

(Zárójelben: Lakhovsky nem tér ki rá, hogy a többi hüllő: teknősbéka, krokodilius, gyík hogyan pótolja a természetes keretantenna hiányát. Ami a kígyó éberalvását illeti, a macskánál hasonlót tapasztalunk: az egeret lesve elalszik, ám mihelyt megjelenik az egér, azon nyomban teljes éberséggel lecsap rá. Vajon csakugyan az egér lépéseinek neszét észlelte finom hallásával, amint hisszük? Erre nézve ismét bátorkodom egy saját tapasztalatot említeni: egy zajos asztalosműhelybe, a szomszéd helyiségből szélsebesen besuhant a macska, a sarokban levő hulladékrakás mögé ugrott, és elfogott egy egeret. Az erős és sokféle zajban csakugyan a fülével észlelte az egér tipegését a szomszéd helyiségből? A macskáról eszünkbe jut a kutya: amikor lefekvés előtt körben forog, vajon a rég elfelejtett őserdő avarját tapossa-e atavisztikusan, vagy pedig talán valaminő kellemes áramkörhöz, földsugárzáshoz igazodik? Végül eszünkbe jut Pitagorasz és több ókori ezoterikus szabályzat: előírták, hogy belső szemlélődéshez és imához a testet köralakban kell görbíteni, mert így jobban átjárják a kozmikus erők.)

Összegezzük az eddigieket: madarak, rovarok, emlősök, halak, hüllők, nappali és éjjeli állatok életmódjában tapasztalt, sokféle eddig ösztönösnek vélt tevékenység vagy érthetetlen jelenség kielégítő magyarázatot lel Lakhovsky elméletében. Hozzájuk sorolható számos más tünet is, amit a rövidség kedvéért mellőznünk kellett. A természetes adóvevő szervek és a sejtrezgés tana révén minden eddiginél reálisabb képet alkothatunk ezeknek az állatoknak természetéről, vándorló, élelemszerző, szaporodó tevékenységeiről, sok esetben elejthető az ismeretlen, a hatodik vagy egyéb érzékek üres fikciója, végül erősen megszűkülnek az ösztönéletnek nevezett jelenséghalmaz határai. A magunk külön kérdéseit tekintve, hozzátehetjük még: amennyit a semmitmondó ösztönelmélet vagy a mechanikus reflex-tan veszít, annyit nyer az értelem. Mert ösztönök és reflexek helyébe újonnan megismert érzékek és szervek lépnek, miket az állat éppoly tudatosan, önirányítóan, azaz értelmesen használ, mint a többi szervét. Ezek beilleszkednek a képbe, amelyet a komplex állati szervezet összhangjáról és önálló, egységes vezetéséről az első fejezetben alkothattunk.

 

*

 

De most következik Lakhovsky elméletének sarkalatos pontja: a sejtrezgés igazolása. Bizonyítania kell, hogy minden sejt csakugyan rezgéseket kibocsájtó készülék, s az ehhez szükséges elektromágneses erők a rendelkezésére állnak. Evégből hosszú fejezeteken át taglalja a radiációt általában, az elektromágneses radiációkat különösen: a radioelektrikus rezgések, a hő- és fényhullámok, a rádium- és röntgensugárzás, és a kozmikus hullámok természetét, működését, s a velük dolgozó, szolgálatukra rendelt készülékeket. Ezután vizsgálja és összehasonlítja velük az élő sejt szervezetét, alkatrészeit, funkcióit. Végül áttér az erőforrásokra, melyek a sejteket rezgésbe hozzák, s megindítják bennük az élet folyamatát. Fejtegetéseit kivonatolni nem lehet, mert érthetetlenné válnak, mint az algebrai levezetés, ha átugorjuk valamelyik tagját. Ezért ismertető és bizonyító apparátusának csak a legfontosabb tételeit soroljuk fel, hogy követhessük haladását a cél felé, s ezt annál inkább tehetjük, mert mindvégig megállapított tényekre vagy könnyen ellenőrizhető jelenségekre támaszkodik. A tüzetesebben érdeklődőt azonban kénytelenek vagyunk magához a könyvhöz s a benne megjelölt forrásokhoz utasítani. (Lakhovsky, Georges: Le secret de la vie, Paris, 1929. – Vagy méginkább ajánlható a német fordítása, minthogy a szerző külön előszóval, egy új fejezettel és függelékkel bővítette ki, a fordító pedig jegyzetekkel kísérte: Das Geheimnis des Lebens. Kosmische Wellen und vitaié Schwingungen. München, 1931.)

Minden áramot szolgáltató készülék alapelve az indukció, amely által az áramkör létrejön; a legfontosabb tünemények: az önindukció, amikor az áramkór önmagára hat; a nyílt, azaz megszakított áramkörben keletkezik az oszcilláció, a váltóáram; a kapacitás a készülék elektromos erőt felraktározó képessége; a frekvencia a kibocsájtott hullámok rezgésszáma. Ezek az alapfogalmak. Az áramkör gyakorlatilag egy spirális tekercs; az áram (a tekercs) mágneses teret (mezőt) fejleszt, és a mágneses tér megváltozása váltakozó elektromos áramot termel. A készülék, illetve az egész áram-működés magva tehát a spirális tekercs.

Az áramkörnek, hogy elektromos rezgések székhelye lehessen, önindukcióval (tekercs) és kapacitással (beállítható kondenzátor) kell bírnia. Ha ezek a föltételek megvannak, akkor valamely elektromos vagy mágneses impulzus, amely az így kialakult áramkörre hat, egy sorozat rezgést támaszt. Az energiaforrás alkalmazása szerint a rezgés-sorozat ismételhető és állandóan fenntartható. Az ilyen készülék rádióelektromos hullámokat sugároz ki körös-körül; nagysága, mérete nem számít, lehet akár mikroszkopikus kicsinységű is, mindig fenntart egy vele arányos hullámhosszat, vagyis ez hozzáillően mindegyre rövidebb lesz, s ugyanígy nagyobb a mozgásba hozott energia.

Vegyük úgy, hogy a rezgéskör geometrikus méretei fokozatosan csökkennek, mígnem láthatatlanokká, mikroszkopikus kicsinységűekké válnak. Evvel együtt a spirális tekercs és a rezgéskör kapacitása szintén mikroszkopikusán kicsiny lesz, de mindkettő megmarad és folytatja munkáját. Összeműködésük révén az áramkör, egyre kisebb hullámhosszon, továbbrezeg.

Megérkeztünk tehát a sejthez. Mert – írja Lakhovsky – "pontosan ugyanez a folyamat megy végbe a sejtekben. A mikroszkopiái vizsgálat azt mutatja, hogy a sejtmag olyan formájú, mint a 11. és 12. ábrán látható. (...) A sejt lényegében egy magból vagy központi hálóból áll, protoplazmában úszik, s ezt átjárható, mozgékony burok veszi körül. A mag vizsgálata kicsiny, egymásba csavarodó fonalkákat tüntet fel, melyek szabályszerű áramköröket alkotnak. (13. kép) E szerv belseje olyan szerves vagy ásványi anyagokból képződött, amelyek jó elektromos vezetők, csőformájú külső hüvelye viszont szigetelő anyagokból. S amiképpen ezek a szervek áramvezető fonalak képét mutatják, a valóságban is egy-egy önindukcióval és kapacitással ellátott, elektromos áramkört alkotnak, amelyek egy-egy rezgéskörrel teljesen egyértékűnek vehetők. Az áramkörök spirálisa és kapacitása természetesen rendkívül gyenge és ily módon – egy még nem említett tényező hatása alatt – igen magas frekvenciával rezegnek, és különböző hullámhosszú rezgéseket küldenek szét minden irányban; mint ahogy például a szentjánosbogár sejtjei látható rezgéseket bocsájtanak ki. – A sejtek alkatából adódik tehát, hogy mindegyikük magas frekvenciájú rezgések székhelye lehet, és láthatatlan radiációkat bocsájthat ki, a fénysugáréhoz közelálló hullámhosszon."

A sejt ily módon, szerkezetére nézve, komplett áraminduktor. De vajon csakugyan rezeg-e? Ezt már Lakhovsky előtt sokan kutatták és bizonyították. "Örömmel állapíthatom meg, – írja – hogy munkámnak ezen a téren d'Arsonval professzor és Dániel Berthelot vizsgálatai már jócskán utat mutattak, Gurvics és Franck kísérletei pedig igazolták, csakúgy mint Albert Nődön munkálatai (...) melyekben főként a növények és az állatok radioaktivitásával foglalkozik. (...) Nődön vizsgálatait sokféle szervezetre terjesztette ki: hortenzia-, muskátli-, dália-, repkénylevelekre, virághímporra, fokhagymára, hagymára és frissen kiásott krumplira. Kísérletei azt mutatják, hogy ez a ,radioaktivitás' az urániuméval hasonlítható össze, másszóval, hogy az elektrométer töltését 25-és 500 másodperc közötti idő alatt süti ki, az élő szövet alkata és tömege szerint. Nődön állatokat is vizsgált, és kimutatta, hogy a fekete, arany és zöld bogarak, a legyek, a pókok és más egyéb rovarok radioaktivitással rendelkeznek, amely ugyanakkora tömeg mellett az urániuménak három-tizenötszöröse között mozog."

"Figyelemre méltó – írja tovább -, s ez elméletemet a legtisztábban igazolja, hogy holt állatok és növények nem mutatnak fel semminő radioaktivitást. Evvel bebizonyult, hogy az önradiáció szükséges – és úgy látszik elegendő is – a jelenség [mármint a radioaktivitás] fenntartásához. Valójában ez a radioaktivitás nem egyéb, mint a sejtrezgés megnyilvánulása: ha megsemmisítjük a magot, kioltjuk a rezgést is, és a sejt nem él többé. Ezekből a tényekből és az embereken végzett hasonló mérésekből Nődön a következő végeredményre jut: »Az előző tények arra mutatnak, hogy az emberi test élő sejtjei elektronokat bocsájtanak ki, s ezek valódi radioaktivitásból származnak, amelynek erőssége sokkal tetemesebbnek látszik, mint azé, amelyet a rovarokon és növényeken figyelhetünk meg.«"

Hogy az élő szervezetekből erősugárzás árad vagy egy előzetesen befogadott erő visszasugárzása, kétségtelennek látszik. Kérdéses csak az, vajon elektronok által vagy pedig hullámok által végbevitt erőátvitel történik-e? Lakhovsky az utóbbi mellett foglal állást: "... kozmikus sugárzások hatolnak át rajtunk, melyek az összes hullámhosszúságot, a leghosszabbtól a legrövidebbig, magukba foglalják. Ez a kozmikus sugárzás a szervezet sejtmagjaiban elektromos jelenségeket indukál és fordítva, a szervezet belső folyamatai, főként a táplálkozás elektromos sejtrezgéseket hoznak mozgásba. Az általam javasolt elmélet, mely szerint az élő szervezetek rezgő energiát termelnek, magyarázattal szolgál ezekre a jelenségekre. Az élő sejt szabályszerű elektromos oszcillátor és rezonátor. Állandó alkatrészeit az őket összetevő állományok alakja és természete szabja meg. Az állománynak a táplálkozás által való megújítása helyi elektronhatásokat támaszt, mert az élő szervezet vegyi reakciói elektronokat szabadítanak fel, melyek a sejtmag konstansait megváltoztatják." Vagy rövidebben: ,,Az élő szervezetek, növények és állatok, elektromágneses rendszerek, amelyek normális állapotban – egyfelől a kozmikus sugárzások hatása alatt, másfelől belső reakcióik (pl. táplálkozás) révén – egyensúlyban vannak."

Az egyensúlyt azonban megzavarhatják olyan rezgések, melyek frekvenciája alacsonyabb vagy magasabb e "rendszerek", azaz szervezetek rezgésszámánál (például mikrobákból, bacilusokból eredő hullámok), s ilyenkor az egyensúly felborul. Ezt a felbomlott egyensúlyú állapotot nevezzük betegségnek. Viszont ismeretes, hogy a rezgéseket kibocsájtó szerv, a sejtmag, igen erős rövidhullámú besugárzásokkal megölhető, tehát a mikrobáké és bacilusoké is. Ebben áll a gyógyítás módja. Lakhovskynak a párizsi Pasteur-Intézetben és a Salpetriere-kórházban a növényrák előidézése és gyógyítása terén végzett kísérletei konkrét és tudományosan igazolt eredményekkel jártak. Nem egyebek tehát az elmélet gyakorlati alkalmazásánál, megvalósításánál, s így szerintünk kiemelik a hipotézisek közül, és az igazolt elméletek sorába helyezik.

(Könyvében részletesen szól elméletének gyógyászati alkalmazásáról; helyünk nem engedi, hogy közelebbről ismertessük, holott ezek a részek a legmeggyőzőbb hatásúak.)

Az ártó sejteket elpusztító, azaz gyógyító hullámokat a legmagasabb rezgésűek közül kell kifogni. Mind a roncsoló, mind a sejteket építő sugárzások kozmikus eredetűek, belőlük származik minden elektromágneses energia. Betöltik a teret. Az asztrofizika mai ismeretei szerint az égitestek közti "űrt" átjáró, kozmikus hullámhálózat megléte pozitíve megállapított, nem vitatható tény. Hogy ismét Lakhovskyt idézzük: "A »világűr« meghaladott fogalom, amióta tudjuk, hogy az űr igen nagy sugárzás-energia székhelye, amely a légkörtől való távolság arányában nő, és minden irányban és minden rezgésfrekvenciával a végtelenbe terjed. Ez a sugárzás nem csupán a fizikusok úgynevezett éterét járja át, hanem az anyagi testeket, a legtömörebbeket is. Minden a Földön ismert energiamegnyilvánulás nem egyéb, mint közvetlen vagy közvetett emanáció-ja e kozmikus hullámoknak, melyek a csillagok között rezegnek. Kivált a Földön előforduló elemek energiatartalma, az anyag összesűrűlése és az életnek állati és növényi alakban való megjelenése szintén nem más, mint e hullámok manifesztációja. Mi több, az égitestek minden mozgását a kozmikus hullámok energiája tartja fenn." Ezt úgy is mondhatnók, hogy az éter minden alkotó erő szintézise és műhelye, ő a "világ" maga, és a csillagok, ködök, gázok, kozmikus porok: vagyis az űrben észlelhető minden kész anyag az ő szüleménye, másodlagos termék, ellenálló készülék, szerv.

Az űrt, a teret alkotó szintetikus erőrendszert Lakhovsky "universionnak" nevezi, de a név mit sem számít, a lényeges eredmény az, hogy tiszta fogalom, világos kép áll előttünk. Minthogy ez az erőrendszer anyagtalan (pusztán csak mozgás), hívhatnók promatériának is; már de Broglie kimutatta, hogy az anyag legkisebb ismert része, az elektron nem egyéb, mint egy hullámrendszer, vagy jobb hasonlattal élve: erőörvény. De mert e szintetikus világerő fogalmát Lakhovsky ragadta meg a leghatározottabban, használjuk az ő műszavát is. "Az universionból támadt az anyag, s így benne ismerjük fel az universum valódi létalapját. Mert csak ez hozhatja létre a csillagokat egybetartó kapcsolatrendszert, magyarázza meg az égitestek mozgását a térben, míg nélküle az üres tér egyet jelentene a semmivel és a halállal. Az universion mindenben és mindenütt ott van. Minden lépés, minden pillanat bizonysággal szolgál mindenütt-jelenvalóságáról, mely néma ugyan, de azért nem kevésbé tényleges. A hőmérséklet bizonyos fokú megváltozása elegendő, hogy az élet megsemmisüljön, és az anyag felbomoljék. Ezáltal az ionok és az elektronok visszahivatnak az universion ölébe, ahonnan a kozmikus hullámok ismét előszólítják őket, hogy az anyag új alakzataiba menjenek át. (...) Emellett ne felejtsük, hogy az universion az az eszköz, amely pozitív ismereteinket a fejük tetejére állítja, mert ő a széthulló anyag menedékhelye, mikor ennek elemei elektromos testecskékre bomlanak fel. De ezek a fogalmak nem lehetnek meglepők számunkra, mert a kozmosz rendszövevényében nem egyebek, mint a sűrűsödés egyes fokai. – Az elektromágneses jelenségek ismerete megsemmisítette az anyag összetételéről bírt régi, mechanisztikus fogalmainkat. Ehelyett az universion és a kozmikus hullámok felismerése kitágította a tudomány határait, és az élet legégetőbb problémáit, a telepátia és a gondolatátvitel kérdéseit a megoldás közelébe hozta."

E kérdések közül, saját problematikánk szerint, elsősorban a szerves élet keletkezésére várunk feleletet, magyarázatot. Hogyan alakult ki a sejt? Lakhovsky ebben látja elméletének legfontosabb tételét, sőt eredményét, s már könyve címében ígéretet tesz "az élet titkának" megoldására. A megoldás így hangzik:

"Azokban a geológiai korszakokban, amikor az élet még nem jelent meg a Föld színén, s a légkör páratartalma már megsűrűsödött, bolygónkat egészen vagy nagy részben óceánok borították."

"A vegyi elemek és vegyületek, amelyek a hő hatására először széthulltak, aztán összesűrűsödtek, mindenütt elterjedtek a Földön. A tengervíz ma úgyszólván hiánytalanul tartalmazza őket, s elemzésük által az összes ismert változat kivonható: klór-, bróm-, jód-sók, szulfátok, úgyszintén a legfontosabb fémsók javarésze: nátrium, kálium, magnézium és sok más. A nedvesség által, amely a tengerben és környékén uralkodik, jött létre az élet és az első protozoa."

"Miután a biológiai tudományok megállapították, hogy az élet első fázisa a sejt, legelőször is meg akarom mutatni, hogyan képződhetett az első sejt. A sejtrezgés fentebb kifejtett elméletéből indulok ki."

"Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a sók, a víztömegek és a telített párák ölében sűrű oldat állapotában voltak, s ennélfogva jócskán disszociálódtak és ionizálódtak, vagyis az oldatokban számos atom és molekula többé-kevésbé elektromossággal töltődött. Ily módon minden kicsiny 0,003-0,004 mm átmérőjű vízcsepp az őt körülvevő, telített vízgőzzel együtt, parányi mikrokozmoszt alkotott, amely sokféle vegyi elemet tartalmazott, hígan feloldva."

"Tehát jól jegyezzük meg: a nedvesség az élethez szükséges körülmény volt, létrejöttének első föltétele."

"Mármost, a helyzet, amelyben a kozmikus hullámok teremtettek, a Föld keletkezése óta fennállt. A Napból és a többi égitestből eredő sugárzások s a kozmikus hullámok sem változtak meg. Másfelől fel kell tennünk, hogy bolygónk, akkor éppúgy, mint ma, negatív elektromossággal volt töltve."

"Az élet születésének folyamata tehát valószínűleg a következőképpen ment végbe. A kozmikus eredetű elektromágneses radiációk hatása alatt az összetett vegyületű molekulák és az egyszerű elemek atomjai, amiket az említett vízcsöppecskék tartalmaztak, annak az elektromos térnek erővonalai szerint rendeződtek el, amely valamelyik elektromos töltésű égitestből indult ki, és a negatív töltésű Földre vetődött."

"Megjegyzendő, hogy az asztrális eredetű elektromos terek sokszoros összevisszaságát tekintve, a molekulák elrendeződése egyaránt történhetett volna olyan erővonal mentén, amely a Napból, a Marsból, a Jupiterből vagy akármelyik bolygóból avagy állócsillagból eredt."

"Ez elmélet révén úgy látszik, hogy az asztrológia akaratlan öncsalásai, amik szerint minden élőlény egy bolygó vagy csillagállás mozgásával volna kapcsolatban, egyfajta tudományos megalapozást nyernek. »Jó csillag alatt születni«: szememben nem látszik teljes képtelenségnek, hogy egy sejt valamely csillagállás »jegyében« jöhessen létre."

"Minthogy ama molekulák áramvezető szubsztanciákat tartalmaztak, például vasat, jódot, káliumot, klórt és ezeknek különböző vegyületeit, azért a vegyi rokonságok és az elektromos erők hatása alatt csoportokba verődtek össze. Az erővonalon az elektrizált molekulák egy kis halmaza alakult ki, amelyhez mások csatlakoztak. De ez a halmozódás pontosan megszabott irányban történik, mégpedig az elektromágneses erővonalak irányában, amelyek az égitestekről jöttek, és a negatív töltésű Földön kötöttek ki."

"Az elrendezett áramvezető molekulák sora hajlott ív formájában alakult ki, ha mégoly kicsiny volt is ez. E kis ív köré, mint valamely csalétek köré, talán a nehézkedés folytán, néhány szigetelő anyagból álló molekula rakódott, és mintegy burokkal vette körül az áramvezető molekulák halmazát."

,,A Föld tengelykörüli forgása következtében a molekulacsomó rendeződésének vonala elhajolt. Ily módon a Föld forgása arra vezetett, hogy 24 óra vagy akár több nap lepergése után egy fonal jött létre, amely már nem volt egyenes vonalú, hanem görbe, talán olyan tekercs formájú, mint 323. kép mutatja. Ezt a fonalat továbbgyarapító, új részek mind az állandó mágneses erővonal irányában alakultak ki, míg a már meglévő részeket a földforgás tovavonta. Amilyen mértékben növekedett a fonal, képződött a szigetelő hüvely is, mely vele együtt nőtt és erősödött. Mindez a három mikron átmérőjű, mikroszkopikus vízcsöppecskében játszódott le. A szigetelő burok meggátolta, hogy a fonal végei és egyes csavarulatai akár egymással, akár a belső vezető molekulák elektromos kontaktusával érintkezésbe kerüljenek. A sejtfonal kialakult."

,,A sejt-rezgéskör kialakulása tehát elvben az erővonalak művének tulajdonítandó, amelyek az égitestekről érkeznek; a sejtfonal szervi alkata a Föld forgására vezetendő vissza."

,,Az így létrejött áramkör, szerkezeténél fogva, önindukcióval és kapacitással volt ellátva. Az elektromágneses radiációk és az áthatoló erejű sugarak hatása alatt azonnal rezgésbe jött, mert e sugarak közt akadt egy olyan frekvenciájú, amely megegyezett a saját frekvenciájával, és amellyel együttrezgett (rezonált). A mikroszkopikus rezgőcsöppecske tehát már szerves alakot öltött, s ezután vegyi úton továbbhaladt a fejlődés szakaszain, a protoplazma, citoplazma, vakuola stb. alakokon át, mindig újabb molekulák társulása révén."

"Minthogy a vízgőzcsepp rezgésbe fogott és sugarakat bocsájtott ki, -már élt: az első sejt megszületett."

Ennyi Lakhovsky elméletének a mi tárgyunkat érintő része. Nem érezzük hívatottnak magunkat a szakszerű bírálatra, de nem titkoljuk a véleményünket sem, hogy minden eddigi feltevésnél reálisabb magyarázatot nyújt. Az életet teremtő erőt tehát megleltük volna a mindenséget átjáró sugárzásokban. Jelentős lépést tettünk az élet eredetének és elemi folyamatainak ismerete felé, és kulcsot találtunk sok érthetetlen jelenség nyitjához. De az igazi talány kapuja most is zárva áll előttünk. Látjuk tehát, hogy az "erő" mozog, működik, sugároz, de vajon értjük-e? Megtudtuk-e, mi az a jelenség, amit erőnek nevezünk, miben áll a lényege, valósága, honnan vette eredetét, honnan mozgásának impulzusát, okát? Lehet-e erő mozgás nélkül és akkor micsoda? S mi maga ez a mozgás, a rezgés, hogyan működik, miképp indíthat el folyamatokat idegen anyagon, mi módon sűrít, teremt, mozgat és alakít? Minderről sejtelmünk sincs, az erő fedőszó marad, mint eddig, s csak azt látjuk, hogy nem "elsődleges" valami, sőt azt sem tudjuk hányadlagos. Micsoda valaminek és milyen folyamatai, változásai előzték meg ezt az állapotát? Az egyetlen pozitívum, amit a küszöb felé visszahaladva megragadhatunk lényegében annyi, hogy az az ismeretlen valóság, amit anyagnak nevezünk, egyre finomabb formákat ölt, egyre anyagtalanabb állapotokba kerül, míg elvezet a küszöbhöz, amelyen túl elemi, primordiális valóság rejtőzik. De itt van a térnek és az időnek, az oknak és az okozatnak küszöbe is. Vajon a határvonalhoz érkeztünk-e, amely az anyagi világot a szellemitől elválasztja?

 

*

 

De mi az értelem helyét keressük s éppen a határvonalon innen. Lakhovsky fejtegetéseiből erre nézve a következő eredményt szűrhetjük le: minden élőlény elektromágneses rezgéseket fogad be és bocsájt ki. A befogadás dolgában az állatok egy része előbbre van az embernél, minthogy érzékelni tud egyes sugárzásokat, míg az ember az efféle érzékelésre képtelen, nincsen szerve hozzá. Ahogyan mi szemünk, fülünk, bőrünk segítségével érzékeljük a fény-, a hang-, a hősugárzásokat, ugyanúgy fogják fel ezek az állatok szerveikkel a sejtrezgéseket és – tegyük hozzá – valószínűleg a földsugárzásokat és a kozmikus hullámokat is. Vagyis ezek segítségével tájékozódnak, szereznek zsákmányt és viselkednek célszerűen olyan esetekben, amikor látó, halló és egyéb szerveik nem elegendőek vagy éppen hiányoznak (vándorló és éjjeli állatok). Ezáltal az ösztön helyére egy-egy szerv lép, és a rejtélyes tevékenység természetes viselkedéssé változik.

Mindez igen nagy eredmény, de úgy véljük, Lakhovsky nem megy végig a gondolaton, mellőz egy igen fontosnak látszó következtetést. Ha minden élőlény adó és vevő készülék, akkor megvan a maga hullámhossza, legalábbis egy-egy fajtának közösen, minthogy az egy fajtába tartozó állatok általában egyformán viselkednek. E tény roppant jelentősége rögtön kivilágosodik, ha Einstein relativitáselméletével hozzuk kapcsolatba. Tőle tudjuk, hogy abszolút, egyetemes érvényű tér és idő nincsen, csupán helyi terek és idők, s legfeljebb ezeket tudjuk egymáshoz viszonyítani. A mozgás pedig, fizikai egyszerűséggel, a tér és idő összege, pontosabban megvalósulása, még pontosabban kontinuuma. Amikor egy lény a maga hullámhosszán vagy hozzá igazodva mozog, annyit jelent, hogy saját teret és időt konstruál, röviden: saját "sebessége", saját életritmusa van. A kérdés csupán az, milyen viszonyban áll a Föld téridejével, azaz forgásával, tömegével, gravitációjával. Ha például egy állatfajta nagyságához képest, földi viszonylatban könnyű, evvel arányosan nagyobb lesz az ereje, gyorsabb a mozgásának üteme, pergőbb az életritmusa.

Most tehát figyelmet kérünk, mert egy sor eddigi részleteredményünk szintézise következik. A saját hullámhosszból erednek a tényezők, amelyek meghatározzák a fajta alkattervét (Uexküll), az így létrejött alkat szűri ki a hozzá illő elemeket, életföltételeket a környezetből, azaz építi fel ökológiai fülkéjét (Russell), ahol elvileg tökéletesen otthon van, és saját céljait száz százalékig betölti, – amit az ortodox fejlődéstan úgy fejez ki, hogy egy "fejlődésvonal csúcsán áll". Ez megint igazat ad V. Franz idézett megállapításának, hogy ilyen csúcsok megjelölése, elképzelése merőben emberi konstrukció. A természetnek nem célja, hogy sorjában egymás után egyre tökéletesebb lényeket hozzon létre, "fejlesszen ki": minden élőlény önmagáért van, mindegyik "tökéletes" a maga téridejében, ha úgy tetszik: a maga hullámhosszán, mindaddig, míg valamely külső vagy belső hatás meg nem támadja. Mindegyik fajta a "természet jogán" elutasítja a pretenziót, hogy más fajtákkal hasonlítsák össze, és rangsorba állítsák, még ha "csúcsra" is, de emberi mérték szerint. A természet, mint magyar neve mutatja: teremt, s nem utánozza a törtető, rangkórságban szenvedő modern európai embert. Aki a természet e gondolatát fölfogni képes, eleve tudja és átérzi, hogy minden életforma tökéletes és gyönyörű, a fonalféregtől a paradicsommadárig, a kovaállattól a kék fényben égő Cassiopeiáig. Még az ocsmány termesz is a természet egy gondolatát fejezi ki, s ha el tudunk szakadni emberies szépségigényeinktől, álmélkodhatunk csoda-voltán. – És igen örvendetes, hogy a képet, amely Lakhovsky nyomán ily módon kialakult, a biológia minden táján jelentkező kutatók egybehangzóan kiegészítik.

De ne siessünk előre. A meghökkentő eszme, hogy az állatok (illetve az egyes törzsek) más-más téridőben élnek, mint az ember, egy magyar biológustól származik, noha nem ebben a formában fogalmazta meg. Kis Bagoly Rezső igen fiatalon és tragikus körülmények közt hunyt el, nem maradt ideje, hogy kidolgozza elméletét, még alapjait sem rakhatta le kijegecült, maradandó formában, de határait és végső következéseit tisztán látta már. Kísérletezés, számítgatás közben érte a halál, két levélnél és szóbeli közlésnél egyéb nem maradt utána, más nem őrzi gondolatait. De meg kell mentenünk legalább a lényegét. Elméletének a "biológiai relativitás" nevet adta, s evvel szabatosan megjelölte tárgyát. Lakhovsky teóriáit nem ismerte, más oldalról közelít a rezgésfizika felé, de valószínűleg ő is azt a következtetést vonta volna le belőlük, s nagyobb haszonnal, mint mi az imént. Elméletét más alapra építi, s Einstein matematikai terminológiájával él: hullám, téridő helyett Einstein-féle tehetetlenségi rendszerről, görbült térről szól, de velejében ugyanazon a vonalon halad, illetve onnan indul el, ahol Lakhovsky megállt. A kísérleti ellenőrzésnél és bizonyításánál azonban ő is kényszerűen a rezgésekben keres magyarázatot, minthogy ezek érzékelése szabja meg az állatok viselkedését. Viszont csak ismert, "feldolgozott" rezgéseket vesz számításba, fény- és színhullámokat, nem következtet ismeretlenekre, mint Lakhovsky.

Kis Bagoly is szükségszerűen az ösztönelméletekből indul ki, elégtelenségük sarkalja kutatására, ellentmondásaikat akarja kiküszöbölni. Bergsonra hivatkozik, aki – elsőnek – élesen különválasztotta a rovarok fejlődésmenetét a többi állattörzsétől, de ő nem helyesli az ösztön, reflex, értelem kifejezéseket (értsd fedőszavakat). Fölveti a kérdést: "Hátha a három egy? Mi lenne, ha csak értelemről beszélnénk, és legfeljebb indexekkel látnók el magát a kifejezést?" Az indexes, sorszámozott "értelem" természetesen ismét csak önkényes fedőnév, de munkahipotézisként szerintünk is jogosan használható, éppen mert hasznos, mert továbbsegít.

Ebből a szemszögből tekinti tehát az ösztönbiológiát, s az uralkodó elméletek hívei közül Fabrét és Romanest emeli ki "demonstrációs célra." Fabre szerint a bénító darázs csodálatos tudományát, vagyis az ösztönt a teremtéssel együtt, egyszerre, készen kapta. Romanes, a darwinista viszont fölteszi, hogy a darazsak hosszas gyakorlat, tapasztalás útján ismerték fel, hogy mikor bénító hatású a döfésük, s értelmi munkájuk az emlékezés révén ösztönössé, örökletessé vált. Ez a feltevés azonban magamagát semmisíti meg a bennerejlő ellentmondás miatt.

"Az emlékezés nem ösztönös, hanem értelmi funkció, s ha már mindenképpen a darwini fejlődéstant akarná képviselni, úgy azt mondhatnám, – írja Kis Bagoly – hogy az ösztön vált értelmessé, és nem fordítva, azaz, hogy »a szúrásra való emlékezés ösztönössé vált« – ezt mondhatja egy nem-darwinista, de Romanes semmi esetre sem." – Mi a darwinista elmélet e sarkalatos önellentmondását a maga helyén így fogalmaztuk meg: egy kezdetben értelmesen, sőt zseniálisan viselkedő állat nem szállhat alább a fejlődés létráján, nem válhatik ösztönlénnyé.

Kis Bagoly ezért elveti a fejlődéstani hipotézist, és áttér Fabre hírneves kísérletére a darázzsal, amelyet már ismerünk. Fölveti a gondolatot: helyezzük a darazsat, a szöcskét és a kísérletezőt egy más "nehézségi erőtérbe", más "görbült térbe", "Einstein-féle tehetetlenségi rendszerbe", mondjuk a Sírius bétára, így kiderülhet, hogy a kísérlet ,,a Sinus bétán tökéletes csődöt mondott, mert a darázs már az első visszatérés után észrevette a tréfát, és másodszorra már be sem bújt a fészkébe, hanem a bejárat előtt féltékenyen őrködött zsákmánya felett élete végéig."

- Könyvünk szóhasználata szerint így magyarázhatjuk a dolgot: a darázs más hullámhosszon, tehát más téridőben él, mint mi, relatív "sebessége" nagyobb, ezért nem emlékezik vagy másképpen emlékezik a szöcske helyzetére. A kétféle fogalmazás ugyanazt a tényt írja körül.

De mi támogatja a feltevést, hogy a rovar más görbületű erőtérben, más hullámhosszon él? "Az ösztönbiológia – írja tudósunk – nem győz csodálkozni a balga darázs és a hangya térfogatukhoz viszonyított óriási sebességén" – tegyük hozzá óriási erején és fáradatlanságán is. A végső okot, illetőleg magyarázatot abban látja, hogy az állatok érzékelésének érzékenysége az emberétől a férgekig a rövidhullámú hosszúságok felé tolódik. Az optikai és a hangtani kutatások (méhek, legyek, denevérek) ezt a tételt már igazolták. Eredményeiket a maga elméletére alkalmazza tehát, vagyis emennek egyetemes érvényét matematikai számításokkal támasztja alá. Végső tételképpen pedig kimondja: "Fabre darazsát sajátos geometriai világa, görbült tere kényszerítette visszatérésre – mint ahogy bennünket is kényszerít Földünk görbülete –, neki azonban erről nincsen fogalma, mert ugyanazon eredmény időtartama az ő számára sokszorosan megnövekedett." Értsd: saját, más sebessége van, ez azonban csak relatíve nagyobb a miénknél, az ő világában, "terében" normális és természetes, mint a miénk nekünk, de megszabja viselkedését, testi erejét, értelme határait, emlékezése ritmusát. Vagyis: "A futó darázs vagy hangya sebessége [szervezetéhez képest, szubjektíve] nem nagyobb, mint a gyalogló emberé; a repülő darázs vagy hangya sebessége pedig a futó emberénél. Mert a fizika tétele alapján a sebesség az út és az idő viszonya, s ha ugyanazon út esetén az időtartam jelentősen növekszik, úgy a sebesség csökken." Az időtartam azonban a rovarnál más ütemű, saját idő, és Kis Bagoly elmélete érvényének végső igazolásául épp ennek a pontos matematikai meghatározására, kiszámítására törekszik. Elvi eredményeit pedig ebben az axiómában foglalja össze: "Minden élőlény sebessége azonos; vagyis a fiziológiai sebesség konstans." Értsd: minden szervezetnél önmagához viszonyítva azonos, téridőben azonban más.

Noha Kis Bagoly elméletének alkalmazása, kiterjesztése és kísérleti ellenőrzése még hátra van, valószerűsége szembeszökő. S az is bizonyos, hogy az állatok viselkedésének magyarázatához, természetrajzának megértéséhez minden eddiginél szakszerűbb, szilárdabb támasztékot nyújt. – Egyéb kutatásait, kísérleteit az fűzi könyvünk anyagához, hogy bennük szintén a sugárzások hatásait vizsgálta a sejtek életére. Alaptétele itt is a relativitás, s eréven keresi a fajtaváltozások, mutációk okait. Minthogy azonban kísérletekről van szó, megismételjük a mutáció tárgyalásánál tett kérdésünket: érvényük attól függ, vajon a természet is a kísérleteknél használt módszerekkel dolgozik-e? A kérdésre ezen a ponton mind Lakhovskytól, mind Kis Bagolytól hipotetikus, de bizalmat ébresztő feleletet kapunk.

 

*

 

A fontos az, hogy nem eredmény nélkül kell lezárnunk e fejezetet: gondolatkörünk ismét kikerekült, s a kép, amelyre az élet eredetét és kusza drámájának rejtett cselekményét felvázolni próbáljuk, teljesebbé vált. Dzsagadisz Csandra Bősz a gépi munka tárgyilagos és megbízható pontosságával tárta fel, hogy az érző, azaz "értelmes" élet gyökerei az anyag alsó határáig nyúlnak; Georges Lakhovsky még tovább ment, s az élet eredendő impulzusát, forrását az egyetemes világerőkben fedezte fel, s így megadta a módot, hogy áthidaljuk a hézagot Kis Bagoly Rezső térgörbéi felé, amelyek szerint az élőlények "sebessége" külön-külön rendeződik. Láthattuk azt is, hogy ezek az eredmények önként összehangolódnak a fejlődéstan bírálatából eredő, újabb biológiai megállapításokkal. Mindez növeli bizalmunkat.

Ettől fogva ismét saját nyelvünkön beszélhetünk, vagyis avval a szótárral, amelyet e könyvben elejétől fogva kidolgozni és használni igyekeztünk. Kis Bagoly az élőlényeknek különböző téridőkbe osztottságát tényként fogadja el, illetve fő törekvése, hogy ezt az általa fölismert tényt bizonyítsa. Nem jutott el munkája végére, de alapgondolata Einstein révén már magában is tetemes önigazoló szilárdsággal rendelkezik, s azt jelentősen erősítik saját részleteredményei, az élettan és a fizika haladása pedig mindegyre több pillérrel támasztja alá.

Vajon minő új szempontokhoz vezet el az életnek e sokfelől egyberótt, de szervesen összeillő képe? Legelőször ahhoz, hogy az élet keletkezésének és különböző formákra, fajtákra osztódásának folyamatában a rezgéserőknek döntő szerepet kell játszaniuk. Ezek világát most kezdjük ismergetni, mivoltukról, működésükről mit sem tudunk, csak azt látjuk, hogy a lét valami kezdetibb, elemibb állapotát képviselik, de összes szféráit uralmuk alatt tartják. És mindenhol ott látjuk őket, ahol az élet csírázni kezd, döntő fordulatot tesz, változást mutat, ugrásra készül. És ha minden ismert fajtájuknak minden oktávja külön "sebességet", azaz külön teret és időt teremt, akkor nem kell-e föltennünk ezt az összes többiről is? És ha úgy tudjuk, hogy belőlük ered, az ő sűrűlésük az, amit anyagnak nevezünk, és ha minden új életforma születésénél ott találjuk őket, nem kell-e föltennünk, hogy döntő tényezőként hatnak a szervetlen és a szerves anyag elkülönülésénél és mindkettő összes életformájának kialakulásánál – elem és vegyület vagy törzs, osztály, nem, rend, család, faj vagy bármilyen más kategóriák szerint? De akkor el kell fogadnunk azt is, hogy az életformák, növény- és állatfajták, rezgésszámuk és hullámhosszuk szerint, mind külön téridőben, másminő sebességgel élnek, s létüknek ezen az alaptörvényén változtatni nem tudnak sem Lamarck szükségérzete, sem Darwin ivari kiválása útján. A változás ott megy végbe valahol az elemek és vegyületek molekuláinak, a szülősejtek génjeinek, kromoszómáinak, baktériumainak világában, és a változások gyökerét és pillanatát ott és akkor kell keresnünk, ahol és amikor az életformák új alakokban, módosult szervekkel, eltérő testi folyamatokkal jelennek meg, s mindehhez illő, újszerű, saját viselkedést tanúsítanak. Mi ezt fejlődésnek nevezzük, antropomorf gondolkodásunknál fogva, holott a természet a fejlődés emberies, racionális elvét nem ismeri, nem fejleszt, "csupán" teremt, gyengét, életképtelent, kihalásra ítéltet, kimérát éppúgy, sőt nagyobb számban, mint életerőset; a jövővel nem törődve pazarol, szaporít, ezáltal új téridőket, sebességeket alkot, mutál, változtat. Gyakran az erősből "származtat" új, satnya változatot, az összetettből egyszerűbbet, de ez megint csak képzelt sorrend, mesterséges összehasonlítás. Az életképtelen, satnya forma csak a környezetéhez, a többiek téridejéhez viszonyítva az: gyengébb és áldozatul esik, de önmagában tökéletes; vagy pedig áldozatul esik a földi téridő változásainak. Minden forma megfelel önmagának, s létkérdése az, vajon fenn tudja-e tartani saját téridejét. Az evolúció alapja mindössze annyi, hogy az anyag alakíthatósága, formatív készsége – úgy látszik – nem végtelen, s ugrást is csak szűk határok közt enged. Legalább is így tapasztaljuk abban a parányi körben, amelynek néhány jelenségét ismerni véljük. Emiatt hasonlóak egymáshoz külsőleg a törzsek, típusok, nemek alosztályai: mert egy anyagból vétettek, s egy-egy forma nem ugratható át olyan téridőbe, amely az övétől túlságosan messze áll. A legfontosabb változásokat ott kell keresnünk, ahol az ösztönszerű, az értelmi, a pszichés képességek használatában ugrások, érthetetlenségek mutatkoznak (pl. a rovaroknál). De semmiféle fejlődés nem alakíthat spontán, belső okokból vagy közvetlen környezethatásokból, egyetlen láncolatként férget, rovart, gerinctelent, halat, hüllőt, madarat, emlőst. Lehettek, sőt bizonyosan voltak is "átmeneti formák", korcsok, kimérák, de ezek kihaltak, mert erre voltak ítélve. Az átmeneti alak, a fejlődéstan szempontjából, eleve önellentmondás, elvi kiméra. De a természet nem törődik az elvvel, az elmélettel, hanem produkál, a maga módján gátlástalanul. A teremtés nem szünetel.

Annyi bizonyos, hogy anyagfogalmunk s a belőle szervesen folyó tér-idő-ok-fogalomrendszerünk nagyon is emberszabású, és gyökeres reformra szorul. A reformot ugyan következetesen végrehajtani nem lehet, mert gyakorlatilag a háromdimenziós anyagvilágban élünk, s csak kivételesen léphetünk ki belőle; a négydimenziós, téridőtlen létformák képét pedig még szellemileg is nehezen tudjuk megszerkeszteni, épp azért, mert nem képszerű, nem plasztikus, és mert hiányzanak az életteljes fogalmaink hozzá (végtelen, örökkévaló stb.). De az új eredményeket, a kép megragadható vonásait mindenesetre bele kell illesztenünk szemléletünkbe, és le kell vonnunk a tanulságokat. Ez gyakorlatilag végbevihető és szükséges is, mert nélküle nem tarthatunk lépést az ismeretek gyarapodásával.

Az első tanulság mindjárt: le kell szoknunk az elképzelésről, hogy az értelem természete, működése minden életformánál a miénkhez hasonló, központi idegrendszerhez kötött, hogy úgy mondjuk: agyvelőszabású. Négy óriási, evolutíve át nem hidalható szakadékot már a puszta anatómia és rendszertan feltüntet: háti idegköteg (gerincesek), hasi velő (gerinctelenek), ideg-, szervhiány (növények), teljes szervtelenség (ásványok). A termesz-hangyaféléknél láttuk, hogy noha agyvelő és minden hozzátartozó érzékszerv (szem, fül, orr, bőr) nélkül élnek, értelmi képességeik mégis sok ponton meghaladják az emberekét, működésük pedig teljességgel más természetű, számunkra érthetetlen. Nyilvánvaló, hogy más világban (más térben és más időben) élnek. Nem értjük, miért kell három teljesen különböző állatnak (hernyó, lárva, rovar) létrejönnie, hogy egy fajta szaporodni tudjon, holott az ő világukban ez bizonyára teljességgel értelmes és szükséges folyamat. De a hozzánk közelebb álló szférákon belül is vannak az értelemnek, az érthetőségnek fokozatai. A madarakat kevésbé értjük, mint az emlősöket, a halakat kevésbé, mint a madarakat – nem azért, mert más elemben élnek, mint mi, ez csak következmény, azt nem értjük, mi és hogyan kényszerítette őket a vízbe és a levegőbe: a viselkedésük értelmessége más. A hüllőnek, amelyből a madár állítólag kifejlődött, semmiféle létharc vagy belső ok miatt nem kellett a levegőbe szállnia, maradhatott a földön, néhány megtanult röpülni is, madárra az életnek, az "evolúciónak" szüksége nem volt. A természet vagy az anyagon uralkodó "erő", illetve értelem azonban produkált, játszott a maga módján, ezúttal sikeresen: a hüllő melegvérű "lett", tollruhát kapott és felemelkedett a földről. Ez gyermekded leírásnak tetszik, de tény, és semmiféle tudományos okoskodás nem mondhat nála többet.

Azonban semmiféle tudományos okoskodás, semmiféle szellemi erőfeszítés sem tagadhatja mindezeknek a tényeknek, folyamatoknak, funkcióknak, életformáknak, viselkedés-módoknak értelmes voltát. De megértem és magyarázni sem tudja. Haeckel egy öngyilkos huszárcsínnyel az értelmet az atomig vitte vissza, lelket lehelt a parányba. Ma már tudni véljük, hogy az atom, az elektron sem elsődleges valami, hanem az elektromágneses erőmező csomópontjainak produktuma. Az erőtér, a sugárzás elsőbbleges, tehát már benne kell elkezdenie munkáját a világot felépítő, emberfeletti (négydimenziós) értelemnek.

Hogy a tárgyra térjünk: az anyag és a psziché nem azonos természetű, nem adekvát jelenségek. Ha azok lennének, az anyagból az anyag saját eszközeivel, azaz adekvát módszerekkel szükségképp tudnunk kellene kiboncolni a pszichikai képességek természetét, vagy legalább kulcsot találni hozzájuk. De boncoljuk bár az atomon és rezgésen túlható műszerekkel, vizsgáljuk milliószoros nagyításban, anyagi – fizikai és vegyi – jelenségeknél egyebet nem fogunk találni soha. Az anyag, világokat teremtő formájában is, csak eszköz. Ha adekvát hangtani műszerekkel vizsgáljuk a zongora szerkezetét, akusztikájának hullámhosszait, húrjainak rezgésszámát, nyomát sem fogjuk találni a szimfóniának, amelyet Beethoven rajta komponált. De zongora nélkül Beethoven is néma.

Az anyagba bele van oltva a rendeződés, a célszerűség elve, de nem megteremtője, hanem csak eszköze. Bele van oltva a rendhagyás, a célszerűtlenség, az irráció elve is, s ezt szintén passzíve viseli el. Mind az anyag, mind a szellem olyan cél hordozója, amelynek fölismerése nem adatott meg nekünk.

 

Tartalom

Következő