Jegyzetek az ötödik mondához
  
   Fokról fokra, ahogy a mondakör kifejlik, az olvasó egyre pontosabb képet kap az emberi fajról. Fokozatosan kialakul meggyőződésünk, hogy ilyen faj nem létezhet másutt, csak a tiszta fantáziában. A valóságban ilyen faj nem emelkedhetett volna az alacsony kezdettől a kultúrának arra a fokára, amellyel a mondák megajándékozzák. Túlságosan szegényesek az eszközei.
   Az előbbiekben már nyilvánvalóvá lett instabilis volta. Elfogultsága, mely a technikai civilizációhoz vonzotta az egészségesebb, józanabb koncepción alapuló kultúra helyett, jellemének alapvető gyengeségére mutat.
   Most pedig a következő mondából megtudjuk, hogy a kommunikációs képesség milyen korlátozott volt, és ez a körülmény semmiképpen sem segíti a fejlődést. Azt a nehézséget, hogy az ember képtelen volt megérteni és elismerni egy másik ember gondolatát és szempontjait, a technikai készség semmilyen mértéke sem oldhatta volna meg.
   Tisztában volt ezzel maga az ember is, mint kitűnik a juwaini filozófia utáni aggodalmas vágyakozásból, de látjuk, hogy azt sem a megértésért kívánta, melyet megkaphatott volna, hanem a hatalomért, a dicsőségért és a tudásért, melyet lehetővé tett volna. Juwain filozófiáját az ember úgy tekintette, mint eszközt, amely két nemzedék életén belül százezer évvel viszi előre.
   A mondákból világossá válik, hogy az ember állandóan versenyt futott, és ha nem önmagával, akkor valamilyen képzelt lénnyel, amely már a sarkában van, és amelynek leheletét már a hátán érzi. Az ember vad mohósággal törekedett a hatalomra és a tudásra, de sehol sem található egyetlen célzás arra nézve, hogy ha eléri őket, mit tett volna velük.
   A mondakör szerint az ember egymillió évvel ezelőtt a barlangokból jött. És mégis csak a következő monda kora előtt alig százegynéhány évvel küszöbölte ki a gyilkolást mint életmódjának egyik alapvető jellemzőjét. Ebből látható vadságának igazi mértéke: egy millió év után szabadította meg magát a gyilkolástól, és ezt nagy teljesítménynek tartja.
   E monda elolvasása után a legtöbb olvasó könnyen magáévá teheti Kóbor elméletét, mely szerint a mesemondó az embert mitikus szalmabábként, szociológiai tanmese hőseként kezeli, szinte antitéziseként mindannak, amit a kutyák képviselnek.
   Aláhúzza ezt az ember céltalanságának mindig visszatérő bizonyossága és az, hogy folyton kapkod egy életmód után, amely mégis állandóan kisiklik a kezéből, valószínűleg azért, mert sohasem tudja pontosan, hogy mit akar.
  
  
  
   V. A PARADICSOM
  
   A kupola guggoló, idegen forma volt, nem tartozott a Jupiter bíbor köde alá, ijedt struktúrának látszott, amely óvatosan lapul a hatalmas bolygón. ,
   A lény, amely azelőtt Kent Fowler volt, szétvetette tömzsi lábait, és megállt.
   "Valami idegenség - gondolta. - Ilyen távolra szakadtam az emberi léttől? Mert hisz egyáltalán nem idegen. Nekem nem idegen. Benne éltem, álmodtam, tervezgettem. Félve hagytam el. És most hajszoltan és félve térek vissza hozzá. Hajszol az emberek emléke, akik olyanok, mint én voltam, mielőtt azzá lettem, aki vagyok; mielőtt megismertem volna az élet teljességét, az egészséget és örömöt, amelyet csak a nem emberi lény ismerhet."
   Towser mozgolódott mellette, és Fowler érzékelte az egykori kutya mély, baráti érzését, a kifejezett barátságot, bajtársiasságot és szeretetet, amely talán mindig megvolt, de ennyire sohasem érezhetően, mert egyikük ember volt, a másik kutya.
   A kutya gondolatai behatoltak agyába.
   - Nem teheted meg, pajtás - mondta Towser. Fowler szinte sírva válaszolt:
   - Meg kell tennem, Towser. Ezért jöttem ki. Hogy megtudjam, milyen a Jupiter a valóságban. És most meg tudom mondani, most hírt tudok vinni róla.
   - Már rég meg kellett volna tenned - mondta egy hang mélyen belül, gyenge, távoli emberi hang, amely áttörte magát jupiteri énjén. De gyáva voltál, és halasztottad, halasztottad. Elszöktél, mert féltél visszamenni. Féltél visszaváltozni emberré.
   - Magányos leszek - mondta Towser, illetve mondani nem. mondta. Nem szavakkal közölte, hanem érzésekkel, a magányosságot, a szívfacsaró sírást, az elválás fájdalmát. Fowler énje egy pillanatra mintha Towserbe költözött volna, és részese lett volna Towser lelkének.
   Fowler csendben állt, és nőttön-nőtt benne az ellenkezés. Szembeszállt a gondolattal, hogy visszaváltozzék emberré - azzá a suta tehetetlenséggé, ami az emberi test és az emberi szellem.
   - Veled mennék - mondta Towser -, de nem bírnám ki. Meghalnék, mielőtt visszakerülhetnék. Emlékszel, már a végét jártam. Öreg voltam, csupa bolha. Fogaim ínyemig koptak, emésztésem tönkrement. És szörnyű álmaim voltak. Kölyök voltam, nyulakat hajkurásztam, de aztán a nyulak vadásztak rám.
   - Maradj csak itt - mondta Fowler -, visszajövök.
   Ha meg tudnám értetni velük - gondolta. - Ha sikerül. Ha meg tudom magyarázni.
   Felemelte súlyos fejét, és végigtekintett a dombokon, melyek a vörös és bíbor ködben eltűnő csúcsokig hullámoztak egyre feljebb és feljebb. Villám kígyózott át az égen, és beragyogta a felhőket és ködöket az eksztázis fényével. Lassan, vonakodva előrebaktatott. Illatár zúdult rá a szellővel, és teste mohón magába itta. Nem illat volt persze, de legjobban ezzel a szóval tudta megközelíteni. Az eljövendő években az emberi nemnek új terminológiára lesz szüksége.
   Hogyan fogja megmagyarázni - töprengett - a talaj felett szállongó ködöt és az illatot, amely maga a tiszta gyönyör? A többit meg fogják érteni, azt tudta. Hogy nem kell enni, nem kell aludni, hogy egyszer s mindenkorra minden formában megszűnik a depresszív neurózis, melynek áldozata az ember. Ezt mind meg fogják érteni, mert ezeket megmagyarázhatja egyszerű szavakkal, kifejezheti a létező nyelv segítségével.
   De mi lesz a többivel - azokkal az alkotóelemekkel, melyekhez új szókincs kellene? Az emóciókkal, melyeket az ember sohasem ismert. A képességekkel, melyekről az ember még csak nem is álmodott soha. A gondolkodás és felfogás világosságával, az agy teljes használatának képességével. Olyan dolgokkal, melyeket ösztönösen tud és meg tud tenni, de amelyeket az ember sohasem tudhat, mert teste nincs felszerelve a megfelelő érzékszervekkel.
   "Leírok mindent - gondolta. - Rászánom az időt, és leírom." De az írott szó, tudta nagyon jól, szegényes eszköz.
   Televíziós vevőernyő állt ki a kupola kristályos burkából. Feléje vette útját. A lecsapódó pára kis patakokban csorgott végig az ernyőn, és Fowler felágaskodott, és egyenesen belenézett.
  
  
   Nem látott ugyan semmit, de az emberek odabent látni fogják. Az emberek, akik mindig figyelték a Jupiter brutalitását, a dühöngő viharokat, az ammóniaesőket, a halálos metánfellegek kavargását. Mert az emberek ilyennek látják a Jupitert.
   Felemelte egyik mancsát, és a nedves ernyőre fordított betűkkel gyorsan felírta a nevét.
   Tudniuk kell, hogy ki jelentkezik, nehogy tévedjenek. Tudniuk kell, hogy milyen koordinátákat használjanak, mert különben másvalakivé alakíthatják vissza, rossz mátrixot használnak, és mint másvalaki jön elő a gépből-a fiatal Allen vagy Smith vagy talán Pelletier. És ebből szörnyűség lehet.
   Az ammóniaeső lemosta a betűket. Fowler még egyszer felírta a nevét.
   Ezt a nevet megértik. Tudni fogják, hogy egy ember tér vissza, akit csellengérré transzformáltak, visszatér, hogy jelentést tegyen. Lehuppant a talajra, és a transzformátoregységbe vezető ajtó felé fordult. Az ajtó lassan elmozdult és kinyílott.
   - Isten veled, Towser - mondta Fowler lágyan.
   Figyelmeztető kiáltás atolt át az agyán: Még nem késő, még nem mentél be. Még meggondolhatod magad. Még megfordulhatsz és elfuthatsz.
   Gondolatban összeszorította a fogát, és kemény léptekkel bement. Érezte talpai alatt a fémpadlót, és érezte, hogy az ajtó becsukódik mögötte. Még elkapta Towser utolsó gondolatfoszlányát, azután már nem volt más, csak sötétség.
   A transzformátorkamra előtte volt, és Fowler felment a lejtős rámpán a kamrához.
   "Egy ember és egy kutya ment ki - gondolta. - És most az ember visszajött."
   A sajtókonferencia eredményesen végződött. A híranyag kielégítő volt.
   Igen, Tyler Webster elmondta az újságíróknak, hogy a Vénuszon sikerült rendezni a nézeteltéréseket. Az érdekelt felek egyszerűen leültek, és megbeszélték a dolgokat. Az élőlénykísérletek a Plútó hideglaboratóriumaiban kielégítően haladnak. A Centauri-expedíció, az elhalasztásról szóló jelentésekkel ellentétben, program szerint indul.
   A kereskedelmi bizottság új irányárakat állapít meg bizonyos bolygóközi termékekre, az aránytalanságok korrigálására.
   Semmi szenzáció. Nem lesz ordító cím. Nem lesz rendkívüli kiadás.
   - És John Culver szólt - mondta Webster -, hogy emlékeztessem önöket, uraim, arra, hogy ma van a Naprendszerben elkövetett utolsó gyilkosság 125. évfordulója. 125 év egyetlen szándékos gyilkosság nélkül.
   Hátradőlt székében, és szélesen mosolygott rájuk, elrejtve félelmét a kérdéstől, amely - jól tudta - jönni fog.
   De még nem álltak készen a kérdés feltevésére - volt egy szokás, melyet be kellett tartani, egy igen kellemes szokás.
   A tömzsi Stephen Andrews, a Bolygóközi Hírek sajtófőnöke a torkát köszörülte, mintha fontos bejelentésre készülne; és túlzott komolysággal megkérdezte:
   - És hogy van a fiú?
   Webster arcát mosoly öntötte el.
   - Hazamegyek víkendre - mondta. - Ezt a játékot viszem a fiamnak.
   Kinyújtotta kezét, és felemelte az asztalról a kis csövet.
   - Régimódi játék - mondta. - Garantáltan régimódi. Éppen most hozta ki az egyik vállalat. Az ember a szeméhez illeszti, forgatja, és szép ábrákat lát. Színes üvegdarabok esnek a helyükre váltakozó mintákban. Valami neve is van...
   - Kaleidoszkóp - mondta gyorsan az egyik újságíró. - Olvastam róla. Valami régi könyvben, a XX. század elejének szokásairól és erkölcseiről.
   - Kipróbálta, elnök úr? - kérdezte Andrews.
   - Nem - mondta Webster -, az igazat megvallva, nem. Csak ma délután vettem, és túl sok dolgom volt.
   - Hol vette, elnök úr? - kérdezte valaki. - Én is szeretnék venni egyet a fiamnak.
   - Itt vettem a sarkon. Tudja, abban a játékboltban. Éppen ma érkezett.
   Webster tudta, hogy most már menniük kell.
   Még egy kis kellemes, barátságos kötekedés, azután felkelnek és mennek. De nem mentek, és megérezte, hogy nem is akarnak. Megérezte
   a hirtelen támadt csendből és abból, hogy a papírokat zörgették a csend leplezésére.
   Azután Stephen Andrews feltette a kérdést, melytől Webster félt. Egy pillanatig örült, hogy éppen Andrews teszi fel. Andrews mindig barátságos volt, és a Bolygóközi Hírek objektív hangú, a ravasz kommentárok szófacsarásait mellőző újság.
   - Elnök úr - mondta Andrews -, úgy értesültünk, hogy egy ember, akit a Jupiteren transzformáltak, visszaérkezett a Földre. Szeretnénk megkérdezni öntől, hogy igaz-e ez a jelentés.
   - Igaz - válaszolta Webster mereven.
   Vártak, és Webster is várt, mozdulatlanul ülve székében. - Nem kívánja kommentálni? - kérdezte végül Andrews. - Nem - mondta Webster.
   Körülnézett, pillantása arcról arcra járt. Feszült arcokat látott, rajtuk a részben megértett igazsággal és a vággyal, hogy vitázzanak a visszautasításról. És gúnyos arcok mögött töprengő agyakat: hogyan csavarhatnák ki azt a néhány szót, amit mondott. És dühös arcokat, melyeknek tulajdonosai felháborodott cikkeket fognak írni a nép tájékozódási jogáról.
   - Sajnálom, uraim - mondta Webster. Andrews nehézkesen felkelt székéből. - Köszönjük, elnök úr - mondta.
   Webster nézte, ahogy kimennek, és érezte a szoba hidegét és ürességét, amikor elmentek.
   Keresztre fognak fesziteni - gondolta. - Felszegeznek a csűr ajtajára, és nincs mentségem. Egyetlenegy sincs.
   Felkelt, átsétált a szobán, megállt az ablaknál, és kinézett a délutáni napfényben fürdő kertre.
   Mégsem lehetett egyszerűen megmondani nekik!
   A paradicsom! Kérjétek, és megadatik. És az emberiség vége! Az emberiség minden ideáljának és álmának vége! Magának az emberi nemnek a vége!
   A zöld fény felvillant az íróasztalán, és a készülék csiripelt. Visszament az asztalhoz.
   - Mi van? - kérdezte.
   A kis ernyő megvilágosodott, és egy arc jelent meg rajta.
   - A kutyák jelentik, uram, hogy Joe, a mutáns, jelentkezett az ön házánál, és Jenkins beengedte.
   - Joe? Biztos ebben?
   - Ezt mondják a kutyák. És a kutyák sohasem tévednek. - Igaz - mondta Webster lassan -, sohasem tévednek. Az arc eltűnt az ernyőről, és Webster nehézkesen leült.
   Merev ujjakkal motozni kezdett a készülék vezérlőpaneljén, oda se nézve beállította a kombinációt.
   Az ernyőn feltűnt a ház, a széles észak-amerikai dombtetőn nyugvó ház, az épület, amely közel ezer éve ott áll már, ahol a Websterek hosszú sora élt, álmodott és meghalt.
   Magasan a ház felett varjú repült, és Webster hallani vélte károgását.
   Minden rendben volt, legalábbis úgy tűnt. A ház szunnyadt a reggeli fényben, a szobor ott állt a pázsiton, annak a régi ősnek a szobra, aki eltűnt a csillagok felé vezető úton, Allen Websteré, aki elsőként hagyta el a Naprendszert a Centauri felé tartó expedícióval, ugyanolyannal, mint a mostani expedíció, amely egy-két nap múlva indul a Marsról.
   Semmi se moccant a ház körül, semmiféle mozgolódásnak nem volt nyoma.
   Webster kikapcsolta a készüléket. A képernyő kialudt.
   Jenkins tudja, mit hogyan intézzen - gondolta. - Valószinűleg jobban tudja, mint bármelyik ember. Végül is majdnem ezer év bölcsessége gyűlt össze fémkoponyájában. Rövidesen felhív, és megmondja, hogy mi ez az egész felhajtás.
   Keze újabb kombinációt állított be a készüléken.
   Hosszú másodpercekig várnia kellett, aztán az arc megjelent az ernyőn.
   - Mi van, Tyler? - kérdezte az illető. - Jelentették, hogy Joe...
   John Culver bólintott.
   - Nekem is. Éppen most ellenőrizzük. - Mit szólsz hozzá?
   A világ közbiztonsági főnökének arca gúnyos ráncokba szaladt. - Talán megpuhult. Joe-t és a többi mutánst meglehetősen keményen nyomtuk. A kutyák pedig kétségkívül elsőrendű munkát végeztek.
  
  
   - Csakhogy ennek nem volt eddig semmi jele - tiltakozott Webster. - A jelentésekben nem utal semmi erre a tendenciára.
   - Nézd - mondta Culver -, száz éve lélegzetet sem vettek anélkül, hogy mi ne tudtunk volna róla. Bármit tettek, ott van a szalagokon. Minden mozdulatukat, bármilyen irányba, elálltuk. Kezdetben talán azt hitték, hogy balszerencse, ma már tudják, hogy nem az. Lehet, hogy rájöttek: vesztettek.
   - Nem hiszem - mondta Webster ünnepélyesen. - Ha azok a bébik kitoltak velük, jobb, ha az ember utánanéz, hogy hová eshetne puhára.
   - Majd én kézben tartom az ügyet - mondta Culver. - Folyamatosan informállak.
   A fény kialudt, az ernyő négyszögű üveglappá vált. Webster kedvetlenül nézegette.
   A mutánsok nem adták fel - korántsem. Tudta ezt, és Culver is tudja. És mégis...
   Miért ment Joe Jenkinshez? Miért nem kereste a kormányt itt, Genfben? Meg akarta őrizni a látszatot? Inkább egy robottal tárgyal? Végül is Joe nagyon régóta ismeri Jenkinst.
   Önkéntelen büszkeség töltötte el Webstert. Büszkeség, hogy mégiscsak Joe ment Jenkinshez. Mert Jenkins, bár fém a burka, mégiscsak Webster.
   Büszkeség - gondolta Webster. - Eredmények és hibák. De jelentősek. Végig mind jelentős a hosszú évek során át. Jerome, aki elvesztette a világnak Juwain filozófiáját, Thomas, aki az űrhajóhajtás elvét adta a világnak, amit most tökéletesitettek. És Thomas fia, Allen, aki megpróbált az csillagokba jutni, de nem sikerült. És Bruce, akitől az ember és a kutya ikercivilizációjának koncepciója származik. És most végül ő maga, Tyler Webster, a Világkormányzó Bizottság elnöke.
   Az asztalnál ülve összekulcsolta maga előtt a kezét, és az ablakon át beömlő esti fénybe bámult.
   Vár - vallotta be magának. - Vár a jelre, Jenkins hívására, a jelentésre Joe-ról. Hacsak . . .
   Hacsak elérhető volna az egyezség. Ha a mutánsok és az emberek együtt tudnának dolgozni. Ha el tudnák felejteni ezt a félig rejtett háborút, ami zsákutcába torkollt, akkor hármasban, az ember, a kutya és a mutánsok, messze juthatnának.
   Webster megrázta a fejét. Túl sokat nem szabad várni. A különbség túl nagy, a szakadék túl széles. Az emberek gyanakvása és a mutánsok toleráns, lenéző gúnya elválasztja őket egymástól. Mert a mutánsok más fajta, változat, amely túl nagyot ugrott előre. Emberek, akik igazi individuumokká váltak, akiknek nincs szükségük a társadalomra, nincs szükségük az emberek helyeslésére, rokonszenvére, akikből végképp hiányzik a fajt összetartó nyájösztön, akik immúnisak a társadalmi nyomással szemben. És a mutánsok miatt a kutyamutánsok kis csoportja sem volt gyakorlatilag sok hasznára idősebb fivérének, az embernek. Mert a kutyák több mint egy évszázada csak vigyáznak, mint rendőrök szolgálnak, megfigyelés alatt tartják az emberi mutánsokat.
   Webster hátrább csúszott a székében, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy papírköteget.
   Egyik szemével a televizor lapján, elfordította a fogantyút, mely a titkárt hívta.
   - Igen, Mr. Webster.
   - Meglátogatom Mr. Fowlert - mondta Webster -, ha hívnának. A titkár hangja kissé remegett.
   - Ha hívják, uram, azonnal érintkezésbe lépek önnel. - Köszönöm.
   Visszafordította a fogantyút.
   Már hallották - gondolta. - Az egész épületben mindenki tűkön ül már, s várja a híreket.
   Kent Fowler egy nyugágyon hevert a kertben, a szobája mögött, és nézte a kis fekete terriert, amely fékevesztetten kapart valami képzeletbeli nyúl után.
   - Tudod, Kóbor - mondta Fowler -, engem nem csapsz be.
   A kutya abbahagyta az ásást, vigyorgó képpel visszanézett, izgatottan ugatott, azután tovább ásott.
   - Egy szép nap elárulod magad - mondta Fowler -, elejtesz egykét szót, és akkor leleplezlek.
   Kóbor tovább kapart.
   Ravasz kis ördög - gondolta Fowler. - Fene okos. Webster rám erőszakolta, és ő megjátssza a szerepét, de mennyire. Nyulak után ásott, tiszteletlen volt a bokrokkal, vakarózott - egy tökéletes kutya tökéletes képe. De átlátok rajta. Mindenkin átlátok.
  
  
   Léptek ropogtak a fűben, Fowler odafordult. - Jó estét! - mondta Tyler Webster.
   - Már azon töprengtem; hogy mikor jön - mondta Fowler. - Üljön le, és vágjon bele - egyenesen. Maga nem hisz nekem, igaz? Webster leült a másik székbe, ölébe tette a papírköteget.
   - Meg tudom érteni, hogy mit érez - mondta.
   - Kétlem, hogy megértené - vágott vissza Fowler. - Idejöttem, hírt hoztam, melyről azt gondoltam, hogy fontos. Ez a jelentés többe került nekem, mint képzelné. - Előrehajolt a székben. - Azon töprengek, .hogy vajon el tudja-e képzelni, milyen lelki tortúra nekem minden óra, amit emberi lényként kell eltöltenem.
   - Nagyon sajnálom - mondta Webster -, de biztosnak kell lennünk a dolgokban. Ellenőriznünk kellett a jelentését.
   - És bizonyos próbákat kellett elvégezniük? Webster bólintott.
   - Mint Kóbor?
   - A neve nem Kóbor - mondta Webster szelíden -, ha így szólítja, megsértetté az érzéseit. Minden kutyának emberi neve van. Elmernek hívják.
   Elmer abbahagyta az ásást, és feléjük ügetett, leült Webster széke mellé, és sáros pofáját sáros mancsaival dörzsölgette.
   - Nos, hát mi a helyzet, Elmer? - kérdezte Webster.
   - Embernek ember - mondta a kutya -, de nem egészen az. De nem mutáns, valami más, valami idegen.
   - Várható volt - mondta Fowler -, öt évig csellengér voltam. Webster bólintott.
   - Részben megtartotta azt a személyiségét. Érthető. És a kutya ezt érzékeli. Érzékenyek az ilyen dolgokra, szinte médiumok. Ezért figyeltetjük velük a mutánsokat. Kiszimatolják mindegyiket, bárhol legyen is.
   - Ez azt jelenti, hogy hisz nekem?
   Webster az ölében levő papírokkal bíbelődött, gondos kézzel simítgatta a köteget.
   - Attól félek, hogy igen. - De miért fél?
   - Mert maga a legnagyobb veszély, mellyel az emberiség valaha is találkozott.
   - Veszély? Ember, hát nem érti? Én felajánlom maguknak...
   - Igen, tudom - mondta Webster -, a paradicsomot. - És ettől fél?
   - Rettenetesen - mondta Webster. - Próbálja csak elképzelni, mi történne, ha elmondanánk az embereknek, és mindenki elhinné. Mindenki a Jupiterre akarna menni, hogy csellengér legyen. Maga az a tény, hogy a csellengérek látszólag több ezer évig élnek, éppen elég ok, még ha más nem volna is. Szembe találnánk magunkat az egész világrendszert átfogó követeléssel, hogy mindenkit haladéktalanul küldjünk a Jupiterre. Senki sem akarna megmaradni embernek. Végül nem volnának emberek - minden ember csellengérré válna. Gondolt maga erre?
   Fowler idegesen megnyalta a szája szélét. - Hogyne. Ezt vártam.
   - Az emberi nem eltűnne - mondta Webster egyenletes hangon. Mintha kipusztítanák. Sutba dobná az évezredeken át megtett haladást. Eltűnne éppen akkor, amikor a legnagyobb fejlődés küszöbén áll.
   - De maga nem tudja - tiltakozott Fowler. - Nem tudhatja. Maga sohasem volt csellengér. Én voltam. - Mellét verte. - Én tudom, hogy az milyen.
   Webster a fejét rázta.
   - Nem vitatkozom ezen. Kész vagyok elismerni, hogy jobb csellengérnek lenni, mint embernek. Amit nem ismerek el, az az, hogy jogunk volna az emberi nemet eltörölni, hogy elcseréljük mindazt, amit az emberi nem eddig tett és a jövőben tenni fog, arra, amit a csellengérek tehetnek. Az emberi nem viszi valamire. Lehet, hogy nem olyan kellemesen, nem olyan tiszta fejjel, nem olyan briliánsan teszi, amit tesz, mint a maga csellengérjei, de távlatban, az az érzésem, sokkal tovább fog jutni. Megvan a faji örökségünk, és megvan a sorsunk, amit nem dobhatunk el.
   Fowler előrehajolt.
   - Nézze - mondta -, én lojális voltam. Egyenesen idejöttem magához és a Világkormányhoz. Mehettem volna a sajtóhoz és a rádióhoz, és kényszerhelyzet elé állíthattam volna, de nem tettem.
   - Arra céloz - mondta Webster -, hogy a Világkormánynak nincs joga egyedül dönteni? Azt ajánlja, hogy az emberek is beleszólhassanak?
   Fowler bólintott, a száját összeszorította.
   - Őszintén szólva - mondta Webster- nem bízom az emberekben. A csőcselék reakcióját kapnánk. Önző reagálást. Egyikük sem gondol a fajra, csak önmagára.
   - Azt akarja mondani - kérdezte Fowler -, hogy igazam van, de maga semmit sem tehet?
   - Nem pontosan. Ki kell dolgoznunk valamit. Esetleg a Jupiter olyasmi lehetne, mint az aggok háza. Miután az ember hasznosan leélte életét...
   Fowler mélyről jövő recsegő hanggal adott kifejezést megvetésének.
   - Jutalom - pattogta -, mint ahogy a vén lovat kihajtják a legelőre. Paradicsom, külön engedéllyel.
   - Ily módon - mondta Webster - megóvnánk az emberi nemet, és megtartanánk a Jupitert is.
   Fowler gyors, ruganyos mozdulattal felugrott.
   = Ettől már rosszul vagyok - kiabálta -, hoztam valamit, amit tudni akart, valamit, amire dollármilliárdokat költött, és legalábbis a maga tudomása szerint, az emberéletek százait áldozta. Transzformátorállomásokat állíttatott fel keresztül-kasul a Jupiteren, mindenütt, és tucatjával küldte ki az embereket, és maga azt gondolta, hogy meghaltak, és másokat küldött. Egyetlenegy sem jött vissza, mert nem akartak visszajönni, mert nem tudták rászánni magukat, hogy visszajöjjenek, mert a gyomruk nem tudja bevenni, hogy újra emberek legyenek. Azután én visszajöttem, és mi az eredmény? Egy csomó magasröptű duma, egy csomó szószátyárkodás, kikérdeznek és kételkednek. Végül azt mondják nekem, hogy igazam van, de hibát követtem el azzal; hogy egyáltalán visszajöttem.
   Karját leejtette, vállai megroggyantak.
   - Feltételezem, hogy szabad vagyok - mondta -, nem kell itt maradnom.
   Webster lassan bólintott.
   - Természetesen szabad. Egész idő alatt szabad volt. Csak megkértem, hogy maradjon itt, míg ellenőrizzük.
   - Visszamehetek a Jupiterre?
   - Ebben a helyzetben - mondta Webster - ez volna a legjobb. - Meglep, hogy nem maga vetette fel - mondta Fowler keserűen. Ez volna a maga kiútja. A jelentést lerakhatná, elfelejthetné, és tovább irányíthatná a Naprendszert, mint égy gyermekjátékot a szoba
   padlóján. A maga családja évszázadok óta elfuserált mindent. Egyik őse hagyta elveszni Juwain filozófiáját, egy másik elgáncsolta az embereket a mutánsokkal való együttműködésben...
   Webster élesen közbeszólt:
   - Hagyjon ki engem és a családomat ebből, Fowler! Sokkal nagyobb dologról van szó . . .
   De Fowler kiabált, és a szavába vágott:
   - De én nem engedem, hogy ezt is elfuserálja! A világ már eleget vesztett a Websterek miatt. Most a világ megszabadul maguktól. Elmondok mindent az embereknek a Jupiterről. Elmondom a sajtónak és a rádiónak. A háztetőkről fogom kikiabálni. Én . . .
   Hangja megszakadt, és a vállai rázkódtak. Webster hangja hideg volt a hirtelen dühtől:
   - Harcolni fogok maga ellen, Fowler. A végsőkig elmegyek. Nem engedhetem, hogy ilyet tegyen.
   Fowler megfordult, és nagy léptekkel a kertkapu felé tartott. Webster székében megdermedve érezte, hogy a kutya a lábát kaparja a körmével.
   - Elkapjam, főnök? - kérdezte Elmer. - Menjek és elkapjam? Webster a fejét rázta.
   - Hadd menjen - mondta. - Ugyanannyi joga van, mint nekem, azt tenni, amit akar.
   Hideg szél fújt a kertfalon át, és rázta a köpenyt Webster vállán. Szavak visszhangoztak az agyában, szavak, amelyek alig néhány másodperce hangzottak el; itt, ebben a kertben, de ezek a szavak évszázadok óta követik. Egyik őse elvesztette Juwain filozófiáját. A másik őse . . .
   Webster ökölbe szorította kezét, körmei a tenyerébe hatoltak. Átok - gondolta Webster. - Ez vagyunk. Átok az emberiségen. Juwain filozófiája. És a mutánsok. De hiszen a mutánsoknak birtokukban van Juwain filozófiája, és századok óta sohasem használták fel. Joe ellopta Granttől, és Grant egész életét azzal töltötte, hogy megpróbálja visszaszerezni, de nem sikerült.
   Lehet - gondolta Webster önmagát vigasztalva -, hogy nem sokat ér az egész. Ha érne, a mutánsok felhasználták volna. Vagy lehet, hogy a mutánsok blöfföltek. Lehet, hogy ők sem tudnak róla többet, mint az emberek.
  
  
   Fémes hang köhintett halkan, és Webster felnézett. Szürke kis robot állt az ajtónál.
   - A hívás, uram - mondta -, a hívás, amit várt.
   Jenkins arca jelent meg az ernyőn; egy régi, kopott és csúnya arc. Nem az a ragyogó, élni látszó arc, mint a legújabb modellű robotoknál.
   - Elnézést a zavarásért, uram - mondta -, de igen szokatlan dolog történt. Felkeresett Joe, és kérte, hogy a mi televizorunkon felhívhassa önt. Nekem nem hajlandó megmondani, hogy mit akar, uram. Azt mondja, csupán egy régi szomszéd baráti hívása.
   - Hát adja őt - mondta Webster.
   - Egyébként igen szokatlanul járt el - mondta még Jenkins. - Bejött, elüldögélt, és egy órán át vagy még tovább kerülgette a kását, mielőtt a tárgyra tért. Nézetem szerint, ha megengedi, ez rendkívül különös.
   - Tudom - mondta Webster. - Joe sok tekintetben különös ember.
   Jenkins arca eltűnt az ernyőről, és egy másik arc jelent meg: Joe, a mutáns. Markáns arc volt, cserzett bőrű, kékesszürke, élénk szemmel, haja enyhén őszült a halántékán.
   - Jenkins nem bízik bennem, Tyler - mondta Joe, és Webster érezte, hogy felforr az epéje a szavak mögött rejlő gunyorosságtól. - Ami azt illeti - mondta -, én sem.
   Joe csettintett a nyelvével.
   - De miért, Tyler? Hiszen egyetlen percig sem okoztunk maguknak soha semmi bajt. Egyikünk se. Maguk figyeltettek bennünket, és aggályoskodtak és izgágáskodtak körülöttünk, de mi sohasem bántottuk magukat. Annyi kutyát eresztettek ránk kémkedni, hogy mindenütt beléjük botlottunk, akármerre fordultunk, és dossziékat fektettek fel rólunk, és tanulmányoztak bennünket, és beszéltek rólunk fel és le és le és fel, úgyhogy már bele is betegedhettek.
   - Mi ismerjük magukat - mondta Webster komoran. - Többet tudunk magukról, mint saját maguk. Tudjuk, hogy hányan vannak, és mindegyiküket személy szerint ismerjük. Bármelyikükről meg tudjuk mondani, hogy mit csinált az utolsó száz évben. Kérdezze meg tőlünk, és megmondjuk.
   Joe olyan kedves volt, hogy majd elolvadt.
   - És egész idő alatt - mondta - barátsággal gondoltunk magukra. Sokszor töprengtünk már, hogyan segíthetnénk maguknak.
   - Hát akkor miért nem tették? - csapott rá Webster. - Mi hajlandók lettünk volna együtt dolgozni magukkal. Még azután is, hogy ellopta Juwain filozófiáját...
   - Hogy elloptam? - kérdezte Joe. - Tyler, az biztosan félreértés. Csak elvettük, hogy kidolgozhassuk. Tudja, hogy az egész össze volt zagyválva.
   - Valószínű, hogy már másnap, miután a kezükbe került, rájöttek a nyitjára - mondta Webster kertelés nélkül. - Hát akkor mire vártak? Ha bármikor felajánlották volna, tudtuk volna, hogy velünk tartanak, és magukkal dolgoztunk volna. Visszarendeltük volna a kutyákat, elfogadtuk volna magukat.
   - Furcsa história - mondta Joe -, de valahogy sohasem törődtünk valami sokat azzal, hogy elfogadnak-e bennünket vagy sem.
   És szavai mögött ismét ott volt a rejtett hatalmas gúnykacaj, a teljesen független ember kacagása, azé, aki az emberi közösség egész szövevényét egyetlen óriási tréfának tekinti. Valakié, aki egyedül jár, és így érzi jól magát. Egy emberé, aki az egész emberi nemet mulatságosnak és talán kissé veszedelmesnek látja - de csak annál mulatságosabbnak, mert veszedelmesebb. Egy emberé, aki nem érzi szükségét az emberek testvériségének, aki elutasítja ezt a testvériséget, mint végtelenül provinciális és patetikus dolgot, mint a XX. századi hazafias klubokat.
   - Rendben van - mondta Webster élesen -, ha így akarja. Azt hittem, hogy a megbékélés lehetőségét akarja ajánlani. Mi nem szeretjük ezt a helyzetet - jobb szeretnénk, ha másképpen volna. De hát maguké az első lépés.
   - De Tyler - tiltakozott Joe -, mi értelme a dühöngésnek? Azt gondoltam, hogy talán meg akarják ismerni a juwaini filozófiát. Mintha mostanában kissé megfeledkeztek volna róla, pedig volt idő, amikor az egész Naprendszer odavolt érte.
   - Rendben van - szólt Webster -, tessék, mondja el nekem. Hangjából kicsengett, hogy tudja: Joe úgysem mondja el.
   - Alapjában véve - mondta Joe - maguk, emberek, roppant magányosságban élő népség. Embertársaikat sohasem ismerik meg. Nem tudják megismerni, mert nem rendelkeznek a megértés közös alapjával. Persze vannak maguknál is barátságok, de ezek tisztán emóción alapulnak, sohasem igazi megértésen. Meg is vannak egymással, de ennek is a tolerancia az alapja, és nem a megértés. A problémáikat egyezmények alapján oldják meg, de az egyezmények lényege egyszerűen az, hogy az erősebb karakterek leverik a gyengébb ellenállását.
   - És van valami köze ehhez az egésznek?
   - Hát hogyne, minden ezen múlik - mondta Joe. - A juwaini filozófiával valóban megértenék egymást.
   - Telepátia? - kérdezte Webster.
   - Nem egészen - mondta Joe. - Mi, mutánsok, telepatikusak vagyunk. Ez más dolog. A juwaini filozófia képességet ad a másik ember nézőpontjának érzékelésére. Ez nem jelenti szükségszerűen az egyetértést, de képessé teszi az embert rá. Nemcsak azt tudja meg ilyen módon, hogy miről beszél a másik fél, hanem azt is, hogyan érez. A juwaini filozófiával megtanulják elfogadni a másik ember eszméit és ismereteit, nemcsak a szavakat, hanem a gondolatokat is a szavak mögött.
   - Szemantika - mondta Webster.
   - Ha ragaszkodik a kifejezéshez - mondta Joe. - A dolog lényege az, hogy a másik ember által mondottaknak nemcsak a belső értelmét, hanem a burkolt értelmét is megértik. Majdnem telepátia, de nem egészen. Bizonyos tekintetben sokkal jobb.
   - Mondja, Joe, hogyan sajátítható el? Hogyan... És ismét előbukkant a nevetés.
   - Gondolkozzék egy darabig, Tyler. Gondolja előbb végig, hogy mennyire kell ez maguknak. Azután esetleg tárgyalhatunk.
   - Kupeckedés - mondta Webster. Joe bólintott.
   - És persze csapda is, feltételezem - mondta Webster.
   - Kettő egy pár - mondta Joe. - Gondolkozzék, aztán majd erről is beszélünk.
   - És mit akartok érte, cimbora?
   - Sokat - mondta Joe -, de lehet, hogy megéri.
   Az ernyő elsötétült, és Webster távolba meredő szemmel nézte tovább. Csapda? Biztosan. Méghozzá nagyon ügyes.
   Webster becsukta a szemét, és érezte a vér dobolását agyában. Mit is vártak a juwaini filozófiától azon a rég múlt napon, amikor elveszett? Hogy az emberiséget százezer évvel előreviszi két rövid nemzedék ideje alatt. Valami ilyesmit.
   Lehet, hogy kicsit eltúlozták - de nem nagyon. Egy kis indokolt túlzás, ennyi az egész.
   Hogy az emberek megértsék egymást, hogy közvetlenül elfogadják egymás eszméit, hogy minden ember a szavak mögé lásson, és úgy nézze a dolgot, mint ahogy másvalaki látná, és úgy fogadja másnak a koncepcióját, mint a sajátját. Valójában saját ismereteinek részévé téve minden tudást. Félreértés, előítélet, ferdítés, félrevezetés nélkül - bármely emberi probléma összes ütközőpontjának világos, tökéletes felfogása, ami mindenre alkalmazható, az emberi törekvések minden fajtájára. Szociológiára, pszichológiára, műszaki problémákra, az egész összetett civilizáció minden ágára. Nincs több ügyetlenkedés, nincs több veszekedés, csak a mindenkori tények és eszmék becsületes és őszinte mérlegelése. Százezer év két nemzedék alatt? Talán nem is olyan túlzás. De mi ez a csapda? Hátha nincs is? Vajon valóban meg akarnak válni tőle a mutánsok? Bármilyen áron? Vagy megint csak valami csalétek az emberiségnek, és közben a bokor mögött a mutánsok gurulnak a nevetéstől?
   A mutánsok nem használták fel. Természetesen, hiszen nekik nincs is rá szükségük. Telepatikusak, és ez a céljaiknak éppen megfelel. Az individualistának különben sem érdekes, hogy megértse a másikat, mert nem törődik azzal, hogy megértse. A mutánsok, úgy látszik, jól megférnek egymással, elfogadva az érintkezést, annyira, amennyi érdekeik védelmére szükséges. De ez minden. Együttműködnek a bőrük megmentéséért, de nem valami nagy örömmel.
   Tisztességes-e az ajánlat? Vagy csalétek, hogy lekössék az ember figyelmét egyik oldalon, míg a másikon valami piszkos munkába kezdenek? Vagy csupán ironikus tréfa? Vagy ajánlat, amely tüskét rejteget?
   Webster a fejét rázta. Nem lehet tudni. Nincs mód egy mutáns indítékainak vagy logikájának felmérésére.
   Lágy parázsfénybe borultak a falak, az iroda mennyezete, mert a sötétség beálltával a rejtett automata világítás a sötétedéssel együtt erősödött. Webster az ablakra pillantott, amely most négyszögű feketeség volt, benne a város felvillanó reklámfényeivel.
   Felkattintott egy kapcsolót, és kiszólt a titkárnak:
   - Sajnálom, hogy ilyen sokáig itt tartottam. Elfeledkeztem az időről.
   - Nem tesz semmit, uram - mondta a titkár. - Látogatója van: Mr. Fowler.
   - Fowler?
   - Igen, az az úriember a Jupiterről. ..
   - Tudom - mondta Webster kedvetlenül. - Küldje be. Majdnem elfeledkezett már Fowlerről és nagyhangú fenyegetéseiről. Szórakozottan az asztalra nézett, és meglátta a kaleidoszkópot. Furcsa játék - gondolta. - Különös ötlet. Egyszerű, mint a régi idők egyszerű felfogású emberei. De a gyerek örülni fog neki.
   Felvette, és szeméhez emelte. Az átbocsátott fény őrült színmintát  szőtt, geometriai rémképet. Megforgatta kissé a csövet, és a minta megváltozott. És újra és újra.
   Agya hirtelen fájdalmasan összeszorult, a szín egyetlen villanással beégett a lelkébe.
   A cső az asztalra esett és elgurult. Webster mindkét kezével megmarkolta az asztal szélét. És agyán átfutott a szörnyű gondolat: "Micsoda játék egy gyereknek!"
   A rosszullét elmúlt, Webster mereven ült, agya kitisztult, lélegzete ismét szabályossá vált.
   Furcsa - gondolta. - Furcsa, hogy ennek a tárgynak ilyen hatása van. hagy valami más volt, nem a kaleidoszkóp? Valami roham. Talán a szíve? Ahhoz még fiatal, és nemrég volt ellenőrző vizsgálaton.
   Az ajtó kattant, és Webster felpillantott.
   Fowler közeledett feléje, át a szobán, kimért léptekkel, lassan, míg meg nem állt az íróasztal előtt.
   - Tessék, Fowler?
   - Haraggal távoztam - mondta Fowler -, pedig nem így akartam. Lehet, hogy megértett, lehet, hogy nem. Izgatott voltam. A Jupiterről jöttem, és úgy éreztem, hogy végre értelmet kaptak a kupolákban töltött éveim meg a gyötrelem, amelyet éreztem, mikor kiküldtem az embereket. Hírt hoztam, érti, olyan hírt, amire a világ mindig vár. Nekem ez volt a legcsodálatosabb, ami történhetett, és azt hittem, maga is érteni fogja. Azt hittem, az emberek is megértik majd. Hiszen
   olyan ez, mintha azt az üzenetet hoznám, hogy a mennyország itt van, a sarkon túl. Mert az a mennyország, Webster, az valóban az. Kezét laposan az asztalra fektette, rátámaszkodva előrehajolt, úgy suttogta: - Belátja maga is, ugye, Webster? Megérti?
   Webster keze megremegett, ölébe ejtette, és összekulcsolta olyan erővel, hogy fájt.
   - Igen - suttogta -, igen, úgy hiszem, értem. Mert tudta, hogy valóban érti.
   Nemcsak a kiejtett szavakat fogta fel, hanem a szavak mögött a kérést és a keserű csalódást is. Mintha maga mondta volna - mintha ő maga lenne Fowler.
   Fowler riadtan megszólalt:
   - Mi történt magával, Webster? Valami baj van?
   Webster megpróbált beszélni, de a szavak szétfoszlottak a szájában. Torka összeszorult, fájdalmas csomót érzett az ádámcsutkája felett.
   Megpróbálta megint, a szavak kényszeredetten, halkan törtek elő: - Ugye, Fowler, maga odakint sok mindent megtanult? Olyasmit is, amit az ember nem tud vagy tökéletlenül tud. Mint a magasrendű telepátia vagy . . . vagy . . .
   - Igen - mondta Fowler -, sok mindent. De nem hoztam vissza magammal semmit. Amikor visszaváltoztam emberré, már csak ember voltam megint. Csak ember, semmi több. Semmit sem hoztam azokból a képességekből, csak ködös emlékeket és . . . hát igen, úgy is mondhatja, epekedést...
   - Úgy érti, hogy nem maradt semmi azokból a képességekből, melyekkel mint csellengér rendelkezett?
   - Nem maradt semmi.
   - Nem tudná például véghezvinni semmiképpen, hogy megértsek valamit, amit meg akar velem értetni, hogy átéljem, hogy átérezzem úgy, mint maga?
   - Semmiképpen - mondta Fowler.
   Webster kinyújtotta kezét, ujjával enyhén meglökte a kaleidoszkópot. A henger elgurult, aztán ismét megállt.
   - Miért jött vissza? - kérdezte Webster.
   - Hogy kibéküljünk mondta Fowler -, meg akartam mondani, hogy nem haragszom. Hogy megpróbáljam megértetni magával, mi
   is van az én oldalamon.
   Csupán nézeteltérés van köztünk, ennyi az egész. Gondoltam, talán kezet rázhatnánk erre.
   - Értem. És még mindig el van szánva, hogy kimegy, és elmondja az embereknek?
   Fowler bólintott.
   - Meg kell tennem, Webster. Maga biztosan megérti. Ez... ez szinte már a vallásom. Olyasmi, amiben hiszek. El kell mondanom a többieknek, hogy van jobb világ és jobb élet. Oda kell vezetnem őket.
   - Megváltó - mondta Webster. Fowler kihúzta magát.
   - Ettől féltem. A csúfolódástól.
   - Nem csúfolódtam - mondta Webster majdnem gyöngéden. Felvette a kaleidoszkópot, tenyerével fényesítgette, gondolkozott. Még nem - gondolta. - Még nem. Előbb át kell gondolnom. Akarom-e, hogy megértsen ugyanúgy, ahogy én megértem őt?
   - Nézze, Fowler - mondta -, várjon még egy-két napot. Várjon egy keveset. Éppen csak egy-két napot. Azután beszéljük meg újra. - Már éppen eleget vártam.
   - De szeretném, ha végiggondolna valamit. Egymillió évvel ezelőtt jött létre az ember - mint egyszerű állat. Azóta apránként, centiméterenként haladt felfelé a kultúra létráján. Apródonként keservesen kifejlesztette életmódját, filozófiáját, azt, hogy hogyan tegyen dolgokat. Haladása mértani volt. Ma sokkal többet tesz, mint tegnap. Holnap többet tesz, mint ma. Az emberi történelemben először éppen most rúg labdába. Most vagyunk a jó indulásnál, az első lépésnél. De mostantól sokkal messzebbre jutunk, sokkal rövidebb idő alatt. Lehet, hogy mindez nem olyan kellemes, mint a Jupiter, lehet, hogy egyáltalán nem olyan. Lehet, hogy az emberi élet unalmas a jupiteri életformához képest. De ez az ember élete. Ezért küzdött. Ezzé formálta magát. Ez a sorsa, amelyet kialakított. Szörnyű arra gondolni, Fowler, hogy éppen most, amikor már jó úton vagyunk, eldobjuk a sorsunkat valamiért, amit nem ismerünk, amiben nem lehetünk biztosak.
   - Várok - mondta Fowler. - Várok egy-két napig. De figyelmeztetem, hogy nem állok el tőle. Nem tudja megváltoztatni a véleményemet.
   - Mindössze ennyit kérek - mondta Webster. Felkelt,' és kezét nyújtotta. - Kezet ad rá? - kérdezte.
   De mikor kezet fogtak, Webster már tudta, hogy semmi sem használ. Juwain filozófiájával vagy nélküle, az emberiség a vég felé tart, amelyet még keservesebbé tesz a juwaini filozófia. Mert a mutánsok nem hagyják ki a lehetőséget. Ha ez az ő tréfájuk, ha így akarnak megszabadulni az emberi nemtől, semmi fölött nem fognak elsiklani. Holnapra minden férfi, nő és gyermek valamilyen módon bele fog pillantani egy kaleidoszkópba. Vagy valami másba. Isten tudja, hány módja van még.
   Figyelte Fowlert, míg be nem csukódott mögötte az ajtó, azután az ablakhoz lépett és kinézett. A város egén új reklámfény villant - tegnap még nem volt ott. Valami őrült jel, őrült színmintákkal az éjben. Kialudt, felvillant, kialudt, felvillant, mintha valaki egy kaleidoszkópot forgatna.
   Webster összeszorított szájjal nézte. Várható volt.
   Gyilkos dühvel gondolt Joe-ra. Mert Joe a markába nevetett, a hivás gúnykacaj volt, mint egy pimasz fráter szemtelen trükkje, hogy tudtára adja, mi vár az emberekre, amikor már minden késő, és nem tehet ellene semmit.
   Ki kellett volna őket pusztítanunk - gondolta Webster, és meglepődött a gondolat nyugodt hidegségén. - Szét kellett volna taposni őket mint veszedelmes férgeket.
   De az ember elhagyta az erőszakot mint egyéni és mint világpolitikai eszközt. Már százhuszonöt éve nem fordult elő, hogy valamelyik csoport erőszakot alkalmazott volna egy másik ellen. Amikor Joe felhívott, a juwaini filozófia ott volt az asztalon. Csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet, és megérintenem - gondolta Webster.
   Megmerevedett, amikor mindez eszébe jutott. Csak ki kellett nyújtanom a kezemet, és megérintenem. És meg is tettem!
   Valami, ami több, mint telepátia, több, mint sejtés. Joe tudta, hogy fel fogja venni a kaleidoszkópot, tudnia kellett. Előrelátás-képesség a jövő visszagöngyölítésére. Talán csak egy órára, de ez éppen elég.
   Joe és a többi mutáns tudott Fowlerről. Telepatikus képességük révén mindent tudtak, amit akartak. De ez valami más.
   Állt az ablaknál, és nézte a fényreklámot. Tudta, hogy az emberek ezrei is nézik. Nézik, és érzik agyukban a hirtelen rohamot. Webster homlokát ráncolta, és töprengett a fények váltakozó mintáin. Talán az emberi agy valamelyik központjának fiziológiai megragadása. Az agy olyan részének, amely eddig használaton kívül volt, de amely kellő időben az ember fejlődésének megfelelően természetes módon funkcionálni kezdett volna. És most itt van a kényszerfunkciója. A juwaini filozófia. Amit az emberek évszázadok óta kerestek, végül itt van. Éppen olyan időpontban, amikor nélküle jobb lenne az embernek.
   Fowler ezt írta jelentésében: Nincs módomban tényekről beszámolni, mert nincsenek szavak kifejezni a tényeket, amelyeket közölni akarok. Szavakat azután se talált, de talált mást, jobbat a szavaknál olyan hallgatóságot, amely képes megérezni az őszinteséget és a nagyságot a hozzá intézett szavak mögött. Új érzékkel felruházott hallgatóságot, készen arra, hogy érzékelje és magáévá tegye annak az ügynek hatalmas perspektíváját, amelyről Fowler beszél.
   Joe tervezte így. Kivárta a pillanatot. Fegyverként használta a juwaini filozófiát az emberi nem ellen. Mert a juwaini filozófia birtokában az ember a Jupiterre megy. Javára vagy kárára, de a Jupiterre megy. Az egyetlen védelem Fowlerrel szemben az volt, hogy Fowler nem tudta volna leírni, amit látott, elmondani, amit érzett, világossá tenni az embereknek a hozott üzenetet. Pusztán emberi szavakkal az üzenet homályos és zavaros maradt volna, az emberek az első pillanatban esetleg elhitték volna, de hitük ingatag lett volna, és meghallgattak volna más érvet is.
   De most ez a védelem elveszett, mert a szavak nem lesznek homályosak és zavarosak. Az emberek megtudják, olyan világosan és megrázóan, ahogyan maga Fowler tudja, hogy milyen a Jupiter.
   Az emberek a Jupiterre mennek, és az emberi élettől eltérő életet kezdenek.
   És a Naprendszer, az egész Naprendszer, a Jupiter kivételével, megnyílik az új faj, a mutánsok számára, hogy átvegyék, és olyan kultúrát fejlesszenek ki rajta, amilyet csak akarnak - és ez a kultúra aligha fog hasonlítani a szülő faj civilizációjára.
   Webster elszakította magát az ablaktól, és visszament íróasztalához. Lehajolt, kihúzott egy fiókot, és belenyúlt. Kezében egy tárgyat tartott, melyről sohasem álmodta, hogy használni fogja - relikvia volt, múzeumi tárgy, melyet évekkel ezelőtt tett a fiókba.
   Zsebkendőjével fényesre törölte a pisztolyt, és remegő kézzel próbálgatta.
   Fowler a kulcspont. Ha Fowler meghal...
   Ha Fowler meghal, és a jupiteri állomásokat leszerelik és megszüntetik, a mutánsok veszítettek. Az ember birtokában lesz a juwaini filozófiának, és megmarad elhivatottságánál. A Centauri-expedíció elindul a csillagok felé. A Plútón tovább folytatódnak az életkísérletek. Az ember továbbhalad útján, melyet kultúrája kijelölt számára. Gyorsabban, mint azelőtt bármikor. Gyorsabban, mint bárki álmodhatná.
   A két nagy gondolat: az erőszaknak, mint az ember politikai eszközének elvetése és a juwaini filozófia adta megértés - ez a két nagy dolog óriási sebességgel viszi előre az embert bármilyen úton, amerre csak megy.
   Az erőszak elvetése és...
   Webster a kezében szorongatott pisztolyra bámult, és mintha szél süvített volna az agyában.
   A két nagy gondolat közül az elsőt éppen most akarja felrúgni. Százhuszonöt éve egyetlen ember sem ölt meg egy másik embert, és több mint ezer éve, hogy az öldöklést, az emberi ügyek eldöntésének tényezőjét kiküszöbölte az emberiség.
   Egyetlen halál felboríthatja az ezeréves békét. Egyetlen lövés az éjszakában összedöntheti az egész struktúrát, és visszavetheti az embert a régi, bestiális gondolkodásba.
   "Ha Webster ölt, én miért ne tehetném? Végül is vannak emberek, akiket meg kellene ölni. Webster jól tette, amit tett, de nem lett volná szabad megállnia egynél. Nem látom be, hogy miért akasztják fel medáliát érdemelne. A mutánsokkal kell kezdenünk. Ha ők nincsenek, akkor..."
   Így fognak beszélni.
   "Ez a szél süvít az agyamba" - gondolta Webster.
   Az őrült színreklám villogása kísértetiesen tükröződött a falakon, a padlón.
   Fowler is látja ezt-gondolta Webster. - Biztosan nézi, de ha nem, még mindig itt van a kaleidoszkóp.
   Visszadobta a pisztolyt a fiókba, és elindult az ajtó felé.
  
  
  A következõ fejezet