Jegyzetek a nyolcadik mondához
Van okunk gyanakodni arra, hogy a nyolcadik és utolsó monda talán hamisítvány, nem tartozik az ősi mondakörhöz, újabban keletkezett történet, amelyet valamelyik, a közösség elismerésére szomjúhozó mesemondó talált ki.
Szerkezetileg elfogadható ugyan a történet, de stílusa nem is mérhető a többi mondáéhoz. Ugyanígy kifogásolható, hogy a történet túlságosan is szabványos. Túl ügyesen gyűjti össze és illeszti egymáshoz a többi monda ismert anyagát a különböző szempontoknak megfelelően. Ennek ellenére, míg a többi mondában a történelmi alapnak még nyomai sem találhatók, és így vitathatatlanul mesések, ennek a mondának van történelmi alapja.
Dokumentumaink vannak arról, hogy a zárt világok egyike azért zárt, mert a hangyák világa. Most is a hangyák világa, és az volt nemzedékek óta.
Nincs bizonyíték arra, hogy a hangyák világa volna az eredeti világ, amelyben a kutyák felemelkedtek, de az ellenkezőjére sincsen. Tény, hogy a kutatás nem fedezett fel egyetlen olyan világot sem, amely igényt tarthatna arra, hogy eredetinek tekintsük, és ez a tény arra utal, hogy a hangyák világa valóban az a világ lehet, melyet Földnek neveztek.
Ha így van, akkor a mondakör eredetére vonatkozó minden eredményes kutatás eleve reménytelen, mert csak az eredeti világban létezhetnek olyan művek, melyek kétséget kizáróan bizonyíthatnák a mondakör eredetét. Csak ott remélhetnénk választ arra az alapvető kérdésre, hogy létezett-e az ember, vagy nem létezett. Ha a hangyák világa a Föld, úgy Genf elzárt városa és a Webster - dombon álló ház örökre elveszett számunkra.
VIII. AZ EGYSZERŰ MÓDSZER
Archie, a kis renegát mosómedve a domboldalon guggolt, és próbált elkapni egyet a fűben futkosó apró lények közül. Rufus, Archie robotja, próbálta értelmes szóra bírni, de Archie túlságosan el volt foglalva, és nem felelt.
Homer olyasmit tett, amit előtte soha egyetlen kutya sem. Átment a folyón, és beügetett a vad robotok táborába, közben kicsit aggódva, mert ki tudhatja, mit csinálnak vele a vad robotok, ha meglátják, de gondja nagyobb volt, mint aggodalma, így hát továbbügetett.
Mélyen egy titkos fészekben hangyák álmodoznak, és olyan új világot terveznek, melyet nem lehet megérteni. És nyomulnak előre világuk megvalósítására, a legjobb reményekkel és olyan célkitűzésekkel, amit sem kutya, sem robot, sem ember nem érthet.
Genfben Jon Webster tízezredik éve alussza már mesterséges álmát, és moccanatlanul alszik tovább. Kint az utcán vándorló szellő rezgeti a faleveleket a fasorban, de senki sem látja, és senki sem hallja.
Jenkins nagy léptekkel haladt a dombon, és nem nézett sem jobbra, sem balra, mert olyasmit látott volna, amit nem kívánt látni. Egy fa állt ott, ahol egy másik világban egy másik fa állt. A táj fekvésének minden részlete tízezer éven át mintha billiónyi lábnyommal vésődött volna agyába.
És ha valaki erősen figyelt, hallhatta a korokon át visszhangzó nevetést, egy Joe nevű férfi gúnyos nevetését.
Archie elkapta az egyik rohangászó apróságot, és gyorsan mancsába
szorította. Óvatosan felemelte a mancsát, kinyitotta, és ott volt az a valami, és veszettül igyekezett menekülni.
- Archie! - mondta Rufus. - Nem is figyelsz rám.
A rohanó micsoda eltűnt Archie bundájában, és gyorsan felfelé futott a karján.
- Talán bolha - mondta Archie. Felült, és a hasát vakarta. - Valami újfajta bolha - mondta. - Bár remélem, hogy mégsem az. A közönséges bolhákkal is éppen elég baj van.
- Nem figyelsz - mondta Rufus.
- El vagyok foglalva - mondta Archie. - A fű tele van ezekkel a micsodákkal. Rá kell jönnöm, hogy mik ezek.
- Itt hagylak, Archie. - Mit csinálsz?
- Elhagylak - mondta Rufus. - Megyek az építkezéshez.
- Megőrültél? - dühöngött Archie. - Nem tehetsz ilyet velem! Mióta beleestél abba a hangyafészekbe, mindig ideges vagy...
- Megkaptam a hívást - mondta Rufus -, mennem kell.
- Jó voltam hozzád - kérlelte a mosómedve -, soha nem dolgoztattalak túl sokat. Olyan voltál, mint a barátom, nem mint egy robot. Mindig úgy bántam veled, mintha te is állat lennél.
Rufus makacsul rázta a fejét.
- Nem tudsz visszatartani - mondta. - Nem maradhatok, bármit tennél is. Megkaptam a hívást, és mennem kell.
- Nem olyan a helyzet, hogy másik robotot kaphatnék - vitatta Archie -, kihúzták a számomat, én meg elfutottam. Szökevény vagyok, nagyon jól tudod. Tudod, hogy nem kaphatok másik robotot, mikor az őrök rám lesnek!
Rufus csak állt.
- Szükségem van rád - mondta Archie. - Maradnod kell, hogy segíts nekem kaját szerezni. Nem mehetek egyik etetőhely közelébe sem, mert elcsípnek az őrök, és felhurcolnak a Webster - dombra. Segítened kell barlangot ásni. Jön a tél, és kell a barlang. Fűtés és világítás nem lesz benne, de azért kell. És azonkívül neked . . .
Rufus megfordult, és elindult lefelé a dombon, a folyómeder irányába. Azután tovább a folyó mentén, a messzi láthatáron emelkedő sötét folt felé.
Bundáját átjárta a szél, Archie szomorúan lekushadt, farkát lábai köré tekerte.
A szél csípett, bár egy órával előbb még enyhe volt. És nem az időjárás szigorától vált hűvösre.
Archie fényes gombszeme végigkutatta a domboldalt, de Rufusnak nyomát sem látta.
Se ennivaló, se barlang, se robot. És az őrök vadásznak rá. A bolhák meg felfalják.
És az építkezés sötét maszat a folyóvölgyön túl, a nagy hegyek lábánál:
Száz éve-azt mondják a feljegyzések-még az egész építkezés nem volt nagyobb, mint a Webster-ház.
De azóta is növekszik, és sohasem fejeződik be. Előbb csak egy hektárt borított el, azután egy négyzetmérföldet. Most már akkora, mint egy város. És tovább nő, terjeszkedik és magasodik.
Sötét folt a dombok felett és ködös rémület az erdő babonás kis népének, amely figyelte azt a foltot. És ijesztő szó, melytől egyszerre elcsendesedik minden gyerek és apróság.
Mert gonoszság van mögötte - ismeretlen gonoszság, gonoszság, melyet nem lehet látni, hallani vagy szagolni, hanem csak érezni. Gonosz érzés, különösen sötét éjszaka, amikor a fények elsötétülnek, és a szél fütyül a barlang szájában, és a többi állat alszik, míg egyik ébren van, és figyeli azt a lüktető másféleséget, amely énekel a világok közt.
Archie pillogott az őszi napsütésben, és sietősen megvakarta az oldalát.
Talán egy napon - gondolta - valaki megtalálja a módját, hogyan kell elbánni a bolhákkal. Valamit, amivel bedörzsölik a bundát, hogy a bolhák távol maradjanak. Vagy azt, hogyan lehet velük tárgyalni, elérni őket és megbeszélni velük az ügyet. Esetleg felállítani nekik egy rezervátumot, ahol élhetnének és etetnék őket, hogy ne kínozzák az állatokat. Vagy valami ilyesmit.
Ahogy most állnak a dolgok, sokat nem lehet tenni. Vakarhatod magadat. Ha van robotod, kiszedeted őket a robottal, bár a robotok rendszerint több szőrt szednek ki, mint bolhát. Hempergőzhetsz a homokban vagy a porban. Úszhatsz egyet, és akkor megfullad belőlük néhány, illetve nem fulladnak meg, csak lemosódnak, és ha véletlenül egy-kettő megfullad, az az ő pechjük.
Ha van robotod, kiszedetheted vele - de most nincs robot. Nincs robot, hogy kiszedje a bolhákat.
Nincs robot, hogy segítsen ennivalót felhajtani.
Archie-nak eszébe jutott, hogy lent a folyóparton van egy fekete galagonyabokor, és a múlt éjjeli fagy valószínűleg megcsípte a gyümölcsöt. Csettintett, ahogyan a galagonyabogyókra gondolt. És a dombon túl van a kukoricaföld. Ha elég gyors valaki, és jól kiszámítja az időt, és elég óvatos, minden baj nélkül szerezhet egy cső kukoricát.
És ha minden kötél szakad, maradnak a gyökerek és a vadmakk és a homokparton a vadszőlő.
Csak hadd menjen Rufus - morgott magában Archie. - És a kutyák tartsák meg maguknak az etetőállomásaikat. És az őrök hadd őrködjenek.
Ezentúl a maga életét fogja élni. Gyümölcsöt eszik, gyökereket ás, és rajtaüt a kukoricásokon úgy, ahogy távoli ősei is gyümölcsöt ettek, és gyökereket ástak, és rajtaütöttek a földeken.
Úgy fog élni, ahogy a többi mosómedve, mielőtt a kutyák előálltak eszméikkel az állatok testvériségéről. Mint ahogyan az állatok éltek, mielőtt megtanultak szavakkal beszélni és olvasni a nyomtatott könyveket, amiket a kutyák adtak, és mielőtt robotjaik lettek volna, hogy kéz helyett szolgáljanak, és mielőtt fűtés és világítás lett volna a barlangokban.
Igen, és mielőtt sorsolás lett volna, ahol kihúzzák, hogy ki marad a Földön, és ki megy át egy másik világba.
A kutyák, mint Archie emlékezett rá, igen vonzóan, nagyon észszerűen és udvariasan beszélték rá erre az állatokat. Azt mondták, hogy egyes állatoknak át kell menniük a többi világba, mert különben túl sokan lesznek a Földön. A Föld nem elég nagy - mondták -, hogy mindenki elférjen rajta. És a sorsolás - érveltek - a legigazságosabb mód annak eldöntésére, hogy ki menjen át a többi világba.
És végül is - mondták - a többi világ majdnem olyan, mint a Föld. Mert azok egyszerűen a Föld más kiterjedései, amelyek párhuzamosak a Földdel. Talán nem pont olyanok; de nagyon hasonlók. Legfeljebb csak apróbb különbségek vannak. Esetleg nincs fa ott, ahol a Földön egy fa állt. Vagy tölgyfa van ott, ahol a Földön gesztenyefa volt. Esetleg friss, hideg vizű forrás van ott, ahol a Földön nem volt forrás.
- Lehet - mondta nagy lelkesedéssel Homer -, hogy az a világ, amelyre Archie-t kijelölték, jobb, mint a Föld.
Archie összekucorodott a domboldalon, és élvezte az őszi nap meleg foltjait az őszi szél csípős áramai között. A fekete galagonyaág járt az eszében. Most már érett lesz a bogyó és húsos; és lesznek hullottak is. Előbb megeszi majd a lehullottakat, azután felmászik a bokorba, ott is szed, aztán lemászik, és megeszi azokat a szemeket, amiket a mászással lerázott. Mindet megeszi, a mancsába veszi, és bekeni velük a képét, esetleg meg is hempereg bennük.
Szeme sarkából ismét megpillantott egyet a rohangászó micsodákból. Mint a hangya - gondolta -, csak nem hangya. Legalábbis nem olyan, mint bármelyik hangya, amit valaha is látott.
Lehet, hogy bolha. Valami újfajta bolha.
Elkapta az egyiket. Érezte, hogy fut a tenyerében. Kinyitotta a mancsát, és nézte, ahogy fut a tenyerén. Megint összecsukta a tenyerét, és a füléhez emelte.
A micsoda ketyegett a kezében.
A vad robotok tábora egyáltalán nem olyan volt, amilyennek Homer elképzelte. Épületek nem voltak. Indítóállványok és három űrhajó állt ott, és egy fél tucat robot dolgozott az egyiken.
Bár-gondolta Homer-tudhatta volna, hogy épületek nincsenek a robottáborban, mert a robotoknak nincs szükségük védett helyre, márpedig az épület védelmül kell.
Homer félt, de nem mutatta. Farkát a hátára vetette, fejét magasra tartotta, fülét hegyezte, és habozás nélkül a robotok csoportjához tartott. Amikor odaért, leült, nyelvét kilógatta, és várta; hogy valamelyikük megszólal.
De mikor egyikük sem szólalt meg, összeszedte a bátorságát, és beszélni kezdett.
- Homer a nevem - mondta -, és a kutyákat képviselem. Ha van maguk közt vezető, szeretnék beszélni vele.
A robotok folytatták a munkájukat vagy egy percig, végül egyikük megfordult, odalépett és leguggolt, úgyhogy feje egy vonalban volt Homer fejével. A többiek tovább dolgoztak, mintha semmi sem történt volna.
- Engem Andrew-nak hívnak - mondta a Homer mellett guggoló robot -, de nem vagyok vezető, mert ilyen nálunk nincs. De azért beszélgethetünk.
- Az építkezés miatt jöttem magukhoz - mondta Homer.
- Azt hiszem - mondta Andrew -, hogy a tőlünk északkeletre fekvő struktúráról beszél. Egyik részét láthatja is, ha megfordul.
- Igen, ez az - mondta Homer. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért építik.
- De hiszen nem mi építjük - mondta Andrew. - Láttuk, hogy robotok dolgoznak rajta.
- Igen, robotok dolgoznak rajta, de nem mi építjük.
- Valaki másnak segítenek?
Andrew a fejét rázta.
- Egyesek közülünk hívást kapnak, hogy menjenek oda, és dolgozzanak.
És mi, többiek, nem akadályozzuk meg őket, mert mindnyájan szabad egyedek vagyunk.
- De ki építi? - kérdezte Homer.
- A hangyák - mondta Andrew.
Homer álla leesett.
- Hangyák? A rovarokat érti? Az apró micsodákat, melyek hangyabolyokban élnek?
- Pontosan - mondta Andrew, és egyik kezének ujjait végigfuttatta a homokon, mint ahogyan az üldözött hangya fut.
- De a hangyák nem tudnának ilyesmit építeni - tiltakozott Homer -, hiszen buták.
- Már nem azok - mondta Andrew.
Homer megmerevedve ült, mintha a homokhoz fagyott volna, lábai kihűltek az idegein végigfutó borzadálytól.
- Már nem buták - mondta Andrew lassan, szinte csak magának -, tudja, egyszer régen volt egy Joe nevű ember...
- Ember? Az mi? - kérdezte Homer.
A robot kattanó hangot adott, mintha szelíden megróná Homert.
- Az emberek állatok voltak - mondta Andrew -, két lábon járó állatok. Nagyon hasonlítottak hozzánk, de húsból voltak, míg mi fémből vagyunk.
- Nyilván a websterekre gondol - mondta Homer -, ismertünk ilyeneket, de webstereknek hívjuk őket.
A robot lassan bólintott.
- Igen, a websterek emberek lehettek. Volt köztük egy Webster nevű család. Amott laktak, a folyón túl.
- Van ott egy hely, Webster-ház a neve - mondta Homer. -
A Webster - dombon áll.
- Az lesz az a hely - mondta Andrew.
- Mi tartjuk fenn - mondta Homer -, az a mi szent helyünk, csak nem tudjuk, hogy miért. Az a parancs öröklődött nemzedékről nemzedékre, hogy fenn kell tartanunk a Webster-házat.
- A websterek - mondta Andrew - tanították meg magukat, kutyákat beszélni.
Homer megmerevedett.
- Bennünket senki sem tanított beszélni. Magunktól tanultunk. Sok éven át kifejlesztettük. És mi tanítottuk meg a többi állatot. Andrew, a robot összegörnyedve ült a napon, és fejével bólogatott, mintha magában beszélne.
- Tízezer éve - mondta. - Nem, azt hiszem, közelebb van a tizenkettőhöz. Tizenegyezer körül lehet.
Homer hallgatott, érezte a dombokra nehezedő évek súlyát, a folyó, a nap, a homok, a szél és az égbolt éveit.
És Andrew éveit.
- Maga nagyon öreg - mondta. - Ilyen régre vissza tud emlékezni? - Igen - mondta Andrew -, engem még az emberek készítettek. Néhány évvel azelőtt, mielőtt a Jupiterre mentek.
Homer csendesen ült, zűrzavar kavargott az agyában. Ember . . . - új szó.
Két lábon járó állat.
Olyan állat, amely robotokat készített, és beszélni tanította a kutyákat.
És mintha Homer gondolataiban olvasott volna, Andrew folytatta:
- Nem kellett volna távol maradni tőlünk - mondta. - Együtt kellett volna dolgoznunk. Valaha együtt dolgoztunk. Mindketten nyertünk volna, ha együtt dolgoztunk volna.
- Féltünk maguktól - mondta Homer -, én most is félek magától. - Igen - mondta Andrew. - El is hiszem. Gondolom, Jenkins oltotta magukba ezt a félelmet. Jenkins nagyon okos volt. Tudta, hogy maguknak új indulás kell, az ember emléke csak nehezék lett volna a nyakukban.
Homer hallgatott.
- Pedig - mondta a robot - mi nem is vagyunk mások, csak az ember emléke. Azt csináljuk, amit ő, csak tudományosabban, mert gépek vagyunk, és így tudományosnak kell lennünk. És türelmesebben dolgozunk, mint az ember, mert nekünk rendelkezésünkre áll az örökkévalóság, de neki csak néhány rövid éve volt.
Andrew két vonalat húzott a homokba, és keresztezte két másikkal. A felső bal kockába beírt egy X-et.
- Azt hiszi, bolond vagyok - mondta -, azt hiszi, hogy összevissza beszélek.
Homer mélyebbre fúrta magát a homokba.
- Nem tudom, mit gondoljak - mondta. - Ezek az évek... Andrew egy 0-t írt ujjával az ábra középső kockájába.
- Tudom - mondta. - Ezekben az években maguk szinte álomban éltek. Abban a téveszmében, hogy a kutya volt a mozgatóerő. És a tényeket nehéz megérteni, és nehéz velük megbékülni. Lehet, hogy a legjobb lenne, ha elfelejtené, amit mondtam. A tények néha nagyon kínosak. De a robotnak a tényekkel kell dolgoznia, mert egyedül azokkal dolgozhat. Mi nem tudunk álmodni, érti? Nekünk csak a tények maradnak.
- Mi régen elvetettük a tényeket - mondta Homer. - Nem mintha nem használnánk, mert van eset, amikor felhasználjuk. De más utakon járunk. Az intuíció, a szellemkutatás, az elmélyedés útján.
- Maguk nem gépek - mondta Andrew. - Maguknak kettő meg kettő nem mindig négy, de nekünk mindig négy kell hogy legyen. Néha töprengek, hogy a tradíció nem tesz-e bennünket vakká. Néha azon töprengek, hogy a kettő meg kettő nem lehet-e valamivel több vagy kevesebb a négynél.
Hallgatva guggoltak, és a folyót nézték, amely mint az olvadt ezüst hömpölygött színes partjai között.
Andrew egy X-et írt ábrája felső jobb sarkába, egy 0-t a felső középső kockába és egy X-et az alsó középső kockába. Azután tenyerével simára törölte a homokot.
- Sohasem nyerek - mondta -, túl jól játszom magammal szemben.
- A hangyákról kezdett beszélni - mondta Homer -, hogy már nem buták...
- Ja, igen - mondta Andrew -, említettem azt a férfit, akit Joenak hívtak.
Jenkins nagy léptekkel haladt a dombon, és nem nézett sem jobbra, sem balra, mert olyan dolgokat látott volna, melyeket nem kívánt látni.
Most is fa állt ott, ahol egy másik világban másik fa állt. A táj különös fekvése, amely tízezer éven át billiónyi lábnyommal vésődött az agyába.
Az enyhe télben késő délutáni napfény lobogott, mint gyertya a szélben, és mikor ismét megállapodott, már nem a napé volt, hanem a holdé.
Jenkins megállt, hirtelen megfordult, és . . . és ott volt a ház. Egészen a földhöz tapadt, a dombtetőn, mint valami álmos csecsemő, amely a földanya mellére simul.
Jenkins habozva előrelépett, és fémteste megcsillant a holdfényben, amely egy röpke pillanattal ezelőtt még napfény volt.
A folyó völgyében éji madár kiáltott, és a domb mögött a kukoricásban mosómedve vinnyogott.
Jenkins még egy lépést tett előre, és imádkozott, hogy a ház ne tűnjön el, bár tudta, hogy ez lehetetlen, mert hisz nincs ott. Mert ez a dombtető puszta dombtető, és sohasem állt rajta ház. Ez itt másik világ, melyben nincsenek házak.
De a ház a helyén maradt, sötéten és hallgatagon, nem szállt füst a kéményeiből, nem világítottak az ablakai, de körvonalai tévedhetetlenül azok voltak, amelyekre oly jól emlékezett.
Jenkins lassan, óvatosan mozdult, félve, hogy a ház eltűnik, félve, hogy megriasztja, és eltűnik.
De a ház nem tűnt el. És más dolgokat is észrevett. Az a fa a sarkon azelőtt hársfa volt, most meg tölgy, mint a ház mellett álló fa mindig. És őszi holdfény világított téli napfény helyett. És a szél nyugatról fújt, nem északról.
"Valami történt - gondolta Jenkins. - Amit éreztem magamban, de nem értettem. Új képesség fejlődött ki bennem? Vagy új érzék, amely most jelentkezett? Vagy az az erő, amelyről sose álmodtam, hogy birtokomban van?
Erő, melynek segítségével tetszés szerint tudok közlekedni az egyes világok között. Erő, amely biztosítja a legrövidebb utat, át a téren, amelyet a kusza véletlen erővonalai elvarázsolhatnak?"
Most már kevésbé óvatosan járt, félelem nélkül, a ház is szilárdan és tömören állt a helyén.
Átment a füves térségen, és megállt az ajtó előtt. Habozva tette kezét a kilincsre. De a kilincs ott volt. Nem látomás volt, hanem tömör fém.
Lassan lenyomta, az ajtó kinyílt, és Jenkins átlépte a küszöböt. Ötezer év után Jenkins visszatért... Vissza a Webster-házba.
Tehát volt egy Joe nevű férfi. Nem Webster, hanem ember.
Mert a Webster ember. És nem a kutyák voltak az elsők. Homer a tűz előtt feküdt, egy halom bunda és csont és izom, és a fejét előrenyújtott mancsain nyugtatta. Félig lehunyt szemével látta a tüzet és az árnyékot, és bundáján érezte az égő fahasábok melegét.
De agyában a homokot látta, és a guggoló robotot és az évek súlyát a dombokon.
Andrew a homokon guggolt, és beszélt emberekről és kutyákról és hangyákról. Arról, ami akkor történt, mikor Nathaniel élt, és ez nagyon rég volt, mert Nathaniel volt az első kutya.
Élt egyszer egy Joe nevű ember, mutáns ember, vagyis több, mint ember, aki tizenkétezer év előtt elgondolkodott a hangyákon. Hogy hogyan jutottak idáig, és azután miért nem jutottak tovább, miért kerültek a sors zsákutcájába? Talán az éhség miatt - gondolta Joe -, az élelemgyűjtés örök kényszere miatt. Talán a hibernáció miatt, a stagnáló téli álom miatt, mellyel megszakad a memória lánca, és tavasszal újra kell mindent kezdeniük. A hangyáknál minden év a teremtéssel kezdődik.
Ezt mesélte el Andrew, míg kopasz feje fénylett a napon. És Joe kiválasztott egy hangyabolyt, és mint valami isten, megváltoztatta a hangyák sorsát. Etette őket, hogy ne küzdjenek az éhséggel. Üvegkupolát tett a bolyra, és fűtötte, hogy ne kényszerüljenek téli álomba.
És a dolog sikerült. A hangyák tovább fejlődtek. Kocsikat készítettek, és ércet olvasztottak. Erről lehetett tudni, mert a kocsik a felszínen futkostak, és a bolyból kinyúló kémények szúrós szagú füstgomolyokat pufogtattak. Hogy mit tettek még, mit tanultak még, mélyen lent az alagútjaikban, azt nem volt mód megtudni.
- Joe őrült volt - mondta Andrew. - Őrült, de talán nem is annyira őrült.
Mert egy nap összetörte az üvegkupolát, és lábával belegázolt a bolyba, azután megfordult és elment, nem törődött többé a hangyákkal.
De a hangyák törődtek magukkal.
A kéz, amely összetörte a kupolát, a láb, amely széttaposta a bolyt, a nagyság felé vezető útra terelte a hangyákat. Mert kényszerítette őket, hogy harcoljanak, és megtartsák azt, amijük már volt, és hogy a sors ne szorítsa őket megint zsákutcába.
- Egy rúgás - mondta Andrew. - Egy rúgással megadni nekik a kezdősebességet.
Tizenkétezer évvel ezelőtt a széttaposott hangyaboly, és ma az óriási épület, amely évről évre nő. Épület, amely rövid évszázad alatt városnyi területet borított el, és amely a következő évszázadban száz város nagyságúra nő. Épület, amely egyre bővül, és elfoglalja a Földet. A Földet, amely nem a hangyáké, hanem az állatoké.
Épület... Nem pontos a kifejezés, bár mindig így nevezték kezdettől fogva. Mert az épület menedék a vihar és a hideg elől. De a hangyáknak nincs szükségük menedékre, hiszen vannak alagútjaik és bolyaik.
Miért építene a hangya akkora épületet, amely száz év alatt városnyi területet foglal el, és még mindig tovább terjeszkedik? Mire használhatják a hangyák az ilyen helyet?
Homer mancsaiba fúrta az orrát, és torkában mély morgás gyűrűzött.
Nincs rá mód, hogy megtudjuk. Először azt kellene tudni, hogyan gondolkodik a hangya. Ismerni kellene ambícióikat és céljaikat. Ismerni kellene a tudásukat.
Tizenkétezer évnyi tudás. Tizenkétezer év az ismeretlen kiindulási pontról.
De meg kell tudni. Biztos, hogy van rá mód.
Mert az épület évről évre bővül. Egy mérföld széles, azután hat mérföld, azután száz mérföld, azután még száz, és azután az egész világ.
Visszavonulás - gondolta Homer. - Igen, vissza tudnánk vonulni. Át tudnánk települni másik világokba, amelyek követnek bennünket az időben, és egymás sarkát tapossák. A Földet oda tudnánk adni a hangyáknak, és nekünk maradna még hely.
De ez az otthonunk. Itt fejlődtek ki a kutyák. Itt tanították a beszédre, a gondolkodásra és együttműködésre az állatokat. Itt teremtettük meg az állatok testvériségét.
Mert nem számít, hogy ki jött először. . . a Webster vagy a kutya. Ez itt az otthonunk.
A mi otthonunk ugyanúgy, mint a webstereké. És a mi otthonunk ugyanúgy, mint a hangyáké.
Meg kell állítanunk a hangyákat.
Biztosan van mód a megállításukra. Lehetne beszélni velük, meg tudni, hogy mit akarnak. Vitatkozni. Közös tárgyalási alapot találni.
Elérni valamilyen megegyezést."
Homer mozdulatlanul feküdt a kandallónál, és figyelte a házon átfutó suttogásokat, a robotok távoli, halk sürgését, ahogy kötelességeiket végzik, a kutyák halk beszélgetését valamelyik emeleti szobában, a tűz ropogását a kandallóban.
"Szép az élet - gondolta Homer. - És mi azt hittük, hogy mi teremtettük. De Andrew azt mondja, hogy nem. Andrew azt mondja, hogy jottányival sem gyarapítottuk a technikai tökélyt és műszaki logikát, amit örököltünk... sőt rengeteget elvesztettünk belőle. Beszélt a kémiáról, és megpróbálta magyarázni, de nem értettem. Az elemekről beszélt és olyasmiről, mint a molekulák és atomok. És elektronika. Bár azt mondta, hogy bizonyos dolgokat elektronika nélkül is sokkal csodálatosabban csináltunk, mint az ember, minden tudásával együtt. Az elektronikát millió évig lehet tanulmányozni, mondta, anélkül hogy elérnénk a többi világot, vagy akár csak tudomást szereznénk létükről. De mi elértük, vagyis olyat tettünk, amit a Webster nem tudott volna.
Mert mi másképpen gondolkodunk, mint a Webster. Nem, nem Webster, ember.
És a robotjaink. Nem jobbak, mint amiket az ember ránk hagyott.
Egy-egy apró módosítás itt-ott. Ésszerű módosítások ugyan, de nem fejlődés.
De hát ki álmodozik arról, hogy jobb legyen a robot?
Jobb búza, igen. Vagy jobb diófa. Vagy jobb vadrizs, dúsabb kalásszal. Avagy jobb élesztőgyártási módszer a hús helyettesítésére.
De jobb robot? Hiszen a robot úgyis megtesz mindent, amit csak kérünk tőle. Minek lenne jobb?
De mégis... a robotok hívást kapnak, és elmennek dolgozni az épületre, hogy felépítsenek valamit, ami bennünket kiszorít a Földről.
Ezt nem értjük meg. Természetesen nem is érthetjük. Ha jobban ismernénk robotjainkat, talán megértenénk. És ha megértenénk, tudnánk tenni valamit, hogy a robotok ne kapják meg a hívást, vagy ha megkapják, hagyják figyelmen kívül. Ez lenne a megoldás. Ha a robotok nem dolgoznának, nem növekedne az épület. Mert a robotok segítsége nélkül a hangyák nem tudnák folytatni az építkezést."
Bolha csípett a bőrébe, és Homer mozgatni kezdte a fülét.
"Bár az is lehet, hogy Andrew-nak nincs igaza. Nekünk is van mondánk az állatok testvériségének létrejöttéről és a vad robotnak is van az ember bukásáról. Ki a megmondhatója a jelen stádiumban, hogy a kettő közül melyik igaz?
Ambár Andrew története beleillik az eseményekbe. Voltak kutyák és voltak robotok, és mikor az ember eltűnt, külön útra tértek. Igaz, hogy megtartottuk a robotok egy részét, hogy kéz helyett szolgáljanak.
Voltak robotok, amelyek megmaradtak mellettünk, de olyan kutya nincs, aki a robotokkal maradt volna."
Ekkor kopogtak az ajtón.
Homer felemelte fejét, és elgondolkozva pislogott a kopogtatás hangjára.
- Tessék - mondta végül. Hezekiah volt, a robot.
- Elfogták Archie-t - mondta Hezekiah. - Archie-t?
- Archie-t, a mosómedvét.
- Ó, igen - mondta Homer. - Azt, aki megszökött. - Itt van kint - mondta Hezekiah. - Akarja látni? - Jöjjön be - mondta Homer.
Hezekiah kifelé intett az ujjával, és Archie betántorgott az ajtón. Bundája tele volt bogánccsal, farkát nehezen húzta maga után. Mögötte két robotőr masírozott.
- Kukoricát akart lopni - jelentette az egyik őr -, rajtakaptuk, de komoly hajszába került, míg elfogtuk.
Homer tekintélyt parancsolóan felült, és Archie-ra nézett. Archie farkasszemet nézett vele.
- Nem kaptak volna el soha - mondta Archie -, ha Rufus velem marad. Rufus a robotom volt, és falazott volna nekem.
- És hol van most Rufus?
- Hívást kapott - mondta Archie -; otthagyott, és elment az épületre.
- Mondd csak - kérdezte Homer -, történt valami Rufusszal, mielőtt elment? Valami rendkívüli.
- Semmi - mondta Archie -, legfeljebb az, hogy beleesett egy hangyabolyba. Kicsit ügyetlen robot volt. Igazi bumfordi. Mindig megbotlott valamiben, vagy belegabalyodott valamibe. Nem volt olyan jól koordinált, mint kellett volna. Lehet, hogy meglazult egy csavarja.
Ekkor valami apró feketeség ugrott le Archie orráról, és száguldozni kezdett a padlón. Archie mancsa, mint a villám, utánakapott és elfogta.
- Jobb lenne, ha kissé hátrább húzódna - figyelmeztette Hezekiah Homert. - Ez a fickó valósággal szórja a bolhákat.
- Nem is bolha - mondta Archie dühös méltatlankodással. - Valami más. Ma délután fogtam. Ketyeg, és olyan, mint egy hangya, de nem hangya.
A ketyegő valami kisiklott Archie karmaiból, és lepottyant a földre. Úgy látszik, a jó oldalára esett, mert rögtön futni kezdett. Archie utánakapott, de az cikcakkban száguldva elmenekült, mint a villám, és felfutott Hezekiah lábán.
Homer egyszerre mindent megértett és felugrott.
- Gyorsan! - kiáltotta. - Fogjátok meg! Ne engedjétek! . . . De elkésett, az apró valami már eltűnt.
Homer lassan leült. Hangja nyugodt volt, halálosan nyugodt.
- Őrök - mondta -, vegyétek őrizetbe Hezekiaht. Ne hagyjátok magára, és ne engedjétek elmenni. Jelentsétek, bármit is tesz. Hezekiah döbbenten hátrált.
- De hiszen nem tettem semmit.
- Igaz - mondta Homer halkan-, még nem. De fogsz. Megkapod a hívást, és megpróbálsz dezertálni az építkezésre. De mielőtt elengednénk, megtudjuk, mi késztet rá. Megtudjuk, mi az, és hogy működik.
Homer megfordult, arcán mosollyal. - És most, Archie . . .
De Archie nem volt sehol.
Az ablak nyitva volt. És Archie nem volt sehol.
Homer mocorgott szénaágyán, küzdött az ébredés ellen, torkában mély morgás gurgulázott.
"Öregszem - gondolta. - Rám nehezednek az évek, mint a dombokra. Valamikor felébredtem az első hangra, ha koppant valami az ajtó előtt, talpra ugrottam, és torkom szakadtából ugattam, hogy tudassam a robotokkal, mi van."
Ismét kopogtattak, és Homer lábra állt.
- Tessék - kiáltotta -, ne lármázzon, hanem jöjjön be!
Az ajtó kinyílt, és egy robot állt ott, de nagyobb, mint amekkorát Homer valaha is látott. Magas, masszív, csillogó robot, fényezett teste még a sötétben is világított, mint a parázs. És a robot vállán Archie ült, a mosómedve.
- Jenkins vagyok - mondta a robot -, ma éjjel jöttem vissza. Homer nagyot nyelt, és igen lassan leült.
- Jenkins - mondta-, vannak bizonyos mesék... mondák... a régi időkről . . .
- Nem több mesénél? - kérdezte Jenkins.
- Nem lehet több - mondta Homer. - Monda a robotról, aki törődött velünk. Bár Andrew tegnap délután úgy beszélt Jenkinsről, mint aki ismeri. És van mondánk arról, hogy a kutyák hogyan ajándékoztak neki új testet hétezredik születésnapjára, és hogy milyen csodálatos volt az a test...
Hangja elnémult, mert az előtte álló robot teste, vállán a mosómedvével . . . ez a test nem lehetett más, mint a születésnapi ajándék. - És a Webster-ház? - kérdezte Jenkins. - Fenntartják még a Webster-házat?
- A Webster-házat fenntartjuk - mondta Homer -, úgy, amilyen volt. Ez kötelességünk.
- És a websterek?
- Nincsenek websterek.
Jenkins bólintott. Testének borotvaéles érzékei már megmondták neki, hogy nincsenek többé websterek. Nem észlelt webster - kisugárzásokat. És találkozott állatokkal, és azok gondolataiban nyoma sem volt a webstereknek.
Ennek így kellett lennie.
Lassan átment a szobán, hatalmas súlya ellenére puha léptekkel, mint egy macska, és Homer mozgásából is érezte a fémlény jóságát és barátságosságát és hatalmas erejének védelmét.
Jenkins leguggolt mellé.
- Gondban vagy - mondta Jenkins. Homer rábámult.
- A hangyák - mondta Jenkins. - Archie elmondta nekem, hogy gondban vagy a hangyák miatt.
- A Webster-házba mentem, hogy elrejtőzzem-mondta Archie.
Féltem, hogy megint kinyomoznak, és gondoltam, hogy a Websterház...
- Csitt, Archie - mondta Jenkins -, nem tudod, miről van szó. Magad mondtad, hogy nem tudod. Csak azt, hogy a kutyáknak bajuk van a hangyákkal.
Homerra nézett.
- Feltételezem, hogy ezek Joe hangyái - mondta.
- Szóval tudsz Joe-ról? - kérdezte Homer. - Tehát mégis élt az a Joe nevű ember.
Jenkins mosolygott.
- Igen, bajkeverő volt. De néha szeretetre méltó is. Az ördög bújt belé.
- Építkeznek - mondta Homer. - Ráveszik a robotokat, hogy nekik dolgozzanak, és épületet emelnek.
- Felteszem - mondta Jenkins -, hogy a hangyáknak is joguk van az építkezéshez.
- Csakhogy túl gyorsan építkeznek. Kiszorítanak bennünket a Földről. Körülbelül ezer év alatt az egész Földet beborítják, ha tovább is így építkeznek, mint eddig.
- És nincs hova mennetek? Ez aggaszt?
- De volna hová mennünk. Több helyre is mehetünk. A többi világba. A szellemvilágba.
Jenkins komolyan bólintott.
- Az egyik szellemvilágban voltam. Az elsőben ez után. Néhány webstert vittem át ötezer évvel ezelőtt. Ma éjjel jöttem vissza. És tudom, mit érzel. A többi világ közül egyik sem otthonunk. Én is honvágyat éreztem a Föld után, ötezer év alatt szinte állandóan. Visszajöttem a Webster-házba, és ott találtam Archie-t. Elmesélte a hangyákat, és ezért jöttem ide. Remélem, nincs ellenedre.
- Örülünk, hogy visszajöttél - mondta Homer halkan.
- Ami a hangyákat illeti - mondta Jenkins -, gondolom, meg akarjátok állítani őket.
Homer bólintott.
- Van rá mód - mondta Jenkins -, tudom, hogy van. A webstereknek volt rá módszerük, csak eszembe jutna. De oly rég volt. Pedig nagyon egyszerű módszer, tudom. Nagyon egyszerű.
Kezét felemelte, és megsimogatta az állát. - Miért csinálod? - kérdezte Archie.
- Eh? Mit?
- Miért dörzsölöd az arcodat? Miért csinálod? Jenkins leejtette kezét.
- Csak szokásból, Archie. Webster - gesztus. Így tettek, ha gondolkoztak. Tőlük ragadt rám.
- És segít a gondolkozásban?
- Nem tudom, lehet. De lehet, hogy nem. A webstereknek mintha segített volna. Mit is tenne egy Webster ilyenkor? A websterek tudnának segíteni rajtunk. Tudom, hogy tudnának...
- A websterek a szellemvilágban? - mondta Homer. Jenkins megrázta a fejét.
- Nincsenek ott már websterek.
- De hiszen azt mondtad, hogy oda vitted őket.
- Igen. De már nincsenek ott. Majdnem négyezer évig egyedül voltam a szellemek világában.
- Akkor most már sehol sincsenek websterek. A többi a Jupiterre ment. Andrew mondta. Jenkins, hol van a Jupiter?
- De vannak - mondta Jenkins. - Úgy értem, hogy néhányan megmaradtak Genfben.
- Nekik sem lenne könnyű - mondta Homer -, még a webstereknek sem. A hangyák erősek. Beszélt Archie arról a bolháról?
- Nem bolha volt - szólt Archie.
- Igen, elmondta - felelt Jenkins. - Azt is, hogy felfutott Hezekiahra.
- Nem rá - mondta Homer. - A helyes kifejezés az: hogy bele. - Nem bolha volt, hanem robot. Parányi robot. Lyukat fúrt Hezekiah koponyájába, és betelepedett az agyába. És a lyukat elzárta maga mögött.
- És mit csinál most Hezekiah?
- Semmit - mondta Homer. - De biztosan tudjuk, mit fog csinálni, amint a hangyák robotja elkészül a beállítással. Megkapja a hívást, hogy menjen, és dolgozzon az épületen...
Jenkins bólintott.
- Maguk nem tudnák elvégezni a munkát, hát hatalmukba kerítik azokat, akik el tudják végezni.
Jenkins megint megsimogatta az állát.
- Azon töprengek, hogy Joe sejtette-e - mormolta. - Amikor a hangyák istenét játszotta, előre látta-e mindezt?
- Nevetséges feltételezés. Joe nem láthatta előre. Még az olyan mutáns, mint Joe sem láthatott előre tizenkétezer év távolába.
"Milyen rég volt - gondolta Jenkins. - Mennyi minden történt azóta. Bruce Webster akkor kezdett kísérletezni a kutyákkal, és még csak álmodozott a beszélő, gondolkodó kutyákról, akik mancs a kézben együtt járják majd a sors útját az emberrel. Nem tudhatta, hogy az emberiség néhány rövid évszázad alatt szétszóródik az örökkévalóság négy tája felé, és a Földet a robotokra és a kutyákra hagyja. Nem tudhatta, hogy még az emberi fajt is egyetlen család után fogják nevezni.
Mindenesetre - gondolta Jenkins - ha volt család, a Websterek családja volt a legméltóbb. Úgy emlékszem rájuk, mintha csak tegnap lett volna. Azokban a napokban magamra is úgy gondoltam, mint Websterre. Legalábbis igyekeztem Websterré válni.
Mindent megtettem, ami tőlem telt. A Websterek kutyái mellett maradtam, amikor az emberi nem eltűnt, és végül ennek az eszeveszett fajtának utolsó, bajnak maradt egyedeit átvittem a másik világba, hogy szabad utat biztosítsak a kutyáknak, és hogy a kutyák olyanná formálhassák a Földet, amilyennek tervezték.
És most ezek az utolsó, bajnak maradtak is eltűntek valahová, bár tudnám, hová. Az emberi lélek valamilyen fantáziájába. A Jupiteren élő emberek nem is emberek már, hanem valami mások. Genf pedig el van zárva a világtól...
Bár nem lehet jobban elzárva, nem lehet távolabb, mint az a világ, ahonnan visszajöttem. Ha csak sejteném, hogyan történt, hogy a szellemek világába való száműzetésből visszajutottam a Webster - házba, akkor lehet, hogy valami úton-módon elérhetném Genfet.
Valami új erő keletkezett bennem. Új képesség. Úgy látszik, tudtomon kívül. Olyan képesség, mellyel minden ember, minden robot... és talán minden kutya rendelkezhetne, ha ismerné a módját.
Lehet, hogy új testem tette lehetővé az új képesség kifejlődését, az a test, amelyet a kutyák adtak születésnapi ajándékul hétezredik születésnapomra. Hiszen ez a test több, mint bármelyik húsból és vérből való test. Test, amely érzékeli, hogy mit gondol a medve, és mit álmodik a róka, és mit éreznek a fűben futkosó boldog kis egerek.
A vágyálmok beteljesülése. Ez lehet az. Válasz a különös, illogikus vágyakozásra olyasmi után, ami csak ritkán elérhető vagy elérhetetlen. De ha valaki ki tudja fejleszteni vagy magába oltani ezt az új képességet, amely a testet és lelket a vágy megvalósulása felé irányítja, akkor minden lehetségessé válik.
Mindennap felmentem arra a dombra - emlékezett Jenkins. Felmentem, mert nem tudtam megállni, felmentem, mert olyan erős volt bennem a vágy ez után a domb után. És erősítettem magamat, hogy ne nézzem túl közelről a részleteket, mert nem akartam látni a különbségeket.
Milliószor felmentem a dombra, míg ez a képesség megerősödött bennem, és visszahozott ide.
Mert csapdába estem. A szó, a gondolat, a koncepció szellemvilágába vezető átmenethez nem volt menettérti jegy, csak egy útra szólt, vissza nem hozott. De volt rá más mód, amit nem ismertem. És amit még most sem ismerek."
- Azt mondtad, van rá mód - sürgette Homer. - Van rá mód?
- Igen, a hangyák megállítására. Jenkins bólintott.
- Megtalálom. Elmegyek Genfbe.
Jon Webster felébredt.
"Márpedig ez különös - gondolta -, hiszen örök álmot kértem. Örökké kellett volna aludnom, és az örökkévalóságnak nincs vége." Minden más az álom feledésének szürke ködébe merült, de ez az egy gondolat élesen és tisztán állt előtte. Örökkévalóság, márpedig ez nem örökkévalóság.
Egy szó ismétlődött benne, mint erőtlen kopogtatás valami távoli ajtón.
Figyelt, és lassanként két szó lett a szóból, az ő neve:
"Jon Webster. Jon Webster." Újra, újra és újra. Két szó kért bebocsátást a tudatába.
- Jon Webster. - Jon Webster.
- Igen - reagált végre Webster, és a hívás megszűnt.
Csend támadt, és a feledés homálya kitisztult. Az emlékezés lassanként visszatért. Lassan, egyenként.
A város és a város neve, Genf Emberek élnek a városban. Céltalanul.
A kutyák a városon kívül élnek... a városon kívül, az egész világban. A kutyáknak vannak céljaik és álmaik.
Sara, aki felment a dombra, hogy több évszázados álomra hajtsa fejét. És én . . . én - gondolta Jon Webster - feljöttem ide, és örök álmot kértem. De ez nem örök álom.
- Itt Jenkins beszél, Jon Webster.
- Igen, Jenkins - mondta Jon Webster, de nem a szájával beszélt, csak gondolatban, és érezte a folyadékot teste körül a hengerben, amely táplálta és védte a kiszáradástól, és elzárta száját, szemét és fülét.
- Igen, Jenkins - felelte gondolatban Webster. - Emlékszem magára. Maga a családdal volt kezdettől fogva, segített megtanítani a kutyákat a beszédre, és velük tartott, amikor a család már nem volt többé.
- Most is velük tartok - mondta Jenkins.
- Az örökkévalóságot kértem - mondta Webster. - Elzártam a várost, és az örökkévalóságot kértem.
- Sokat töprengtünk rajta - mondta Jenkins -, miért zárta el a várost.
- A kutyák miatt - válaszolta Webster elméje -, hogy a kutyák esélyeit ne tegye tönkre az ember.
- A kutyáknak semmi bajuk - mondta Jenkins.
- A város nyitva van?
- Nem, még mindig zárva van.
- De maga itt van.
- Igen, de csak én tudom az utat. És mások nem fognak idejönni.
Legalábbis nagyon hosszú ideig.
- Idő - mondta Webster -, elfelejtettem az időt. Mennyi ideje
történt, Jenkins?
- Hogy elzárta a várost? Körülbelül tízezer éve.
- És mások?
- Vannak, de alszanak.
- És a robotok? Ügyelnek még?
- A robotok még mindig ügyelnek.
Webster megnyugodott, a békesség betöltötte elméjét. A város zárva, az utolsó emberek alszanak, a kutyáknak semmi bajuk, és a robotok ügyelnek.
- Nem kellett volna felébresztened - mondta -, mért nem hagytál aludni?
- Meg kell tudnom valamit. Valaha tudtam, de már elfelejtettem, pedig nagyon egyszerű. És borzasztóan fontos.
- És mi az, Jenkins?
- A hangyák - mondta Jenkins. - Mit tettek az emberek, hogy ne zavarják őket a hangyák?
- Megmérgeztük őket - mondta Webster. Jenkins megdöbbent.
- Megmérgezték? !
- Igen - mondta Webster. - Nagyon egyszerű módszer. Édes szirupot használtunk, ami vonzotta a hangyákat. Ebbe tettük a mérget, és a méreg megölte a hangyákat. De nem tettünk annyit bele, hogy azonnal elpusztuljanak tőle. Lassan ölő méreg volt, hogy legyen idejük széthordani a fészkükben, és így két-három hangya helyett sokat ölt meg.
A csend zúgott Jenkins fejében, a gondolatok, szavak nélküli csend.
- Jenkins... - mondta Webster - Jenkins... - Igen, Jon Webster, itt vagyok.
- Csak ezt akarta tudni? - Csak ezt.
- Alhatok tovább?
- Igen, Jon Webster. Aludjon csak tovább.
Jenkins a dombtetőn állt, és érezte a tél előfutárát, a mezőkön végigsüvítő csípős szél első hullámát. Alatta, a folyóhoz ereszkedő lejtőn lombtalanul álltak a fák csontvázai.
Északkeletre emelkedett az árnyékalak, a gonosz előjel fellege, az épület. A hangyák agyából kipattant, állandóan terjeszkedő építkezés, melynek rendeltetését és célját senki más nem sejthette és ki nem találhatta, csak egy hangya.
De van módszer elbánni a hangyákkal. Az emberi módszer.
Amiről Jon Webster beszélt tízezer évi alvás után. Egyszerű és alapos, brutális és hatékony módszer. Végy egy kevés édes szirupot,
amit a hangyák szeretnek, és tegyél hozzá mérget, lassú mérget, ami nem hat túlságosan gyorsan.
A méreg egyszerű módszer - gondolta Jenkins. - Igen, nagyon egyszerű módszer.
Kivéve, hogy kémia kell hozzá, és a kutyák nem ismerik a kémiát. Kivéve, hogy ölni kell hozzá, de ma már senki sem öl.
Még bolhát sem, pedig a bolha ugyancsak zaklatja a kutyákat. Még hangyákat sem, pedig a hangyák azzal fenyegetnek, hogy kisajátítják a világot, amelyet az állatok szülőföldjüknek neveznek.
Ötezer éve vagy még ennél is régebben nem öltek a Földön. A gyilkosság eszméje kiveszett az élőlények képzeletvilágából.
És jobb így - gondolta Jenkins. - Jobb elveszíteni egy világot, mint visszatérni a gyilkossághoz.
Lassan megfordult, és lement a dombon. Homer csalódott lesz - gondolta.
Borzasztóan csalódott lesz, ha meghallja, hogy a webstereknek nincs semmilyen védekezési módszerük a hangyák ellen.