Jegyzetek az első mondához
A járatlan olvasó kétségkívül az első mondát találja a legnehezebbnek. Nemcsak a nómenklatúra teszi próbára, de első olvasásra a logikát és az eszméket teljesen idegennek fogja találni. Ennek az is lehet az oka, hogy ebben és a következő mondában kutya nem szerepel, még csak említés sem esik róla. Az első monda első bekezdésétől szinte vasvillával dobják az olvasót valami véglegesen idegen szituációba, melynek kibontakozásában hasonlóképpen idegen szereplők vesznek részt. Igaz azonban az is, hogy ha az olvasó átrágja magát rajta, a többi - ehhez képest - szinte már ismerősnek tűnik.
Az egész mondán végigvonul a város fogalma. Bár nem tudjuk pontosan, mi lehetett vagy mire való volt a város, elterjedt nézet szerint kis terület lehetett, amely a lakosok nagy számát befogadta és eltartotta. Létezésének egyes okait felületesen maga a szöveg is közli, de Ugry, aki életét a mondák tanulmányozásának szentelte, határozottan állítja, hogy ez a magyarázat csak az ősi mesemondó ügyes rögtönzése a képtelen fogalom hitelesítésére. A mondák kutatóinak többsége egyetért Ugryval abban, hogy a mondában közölt okok nem egyeztethetők össze a logikával, és egyesek, például Kóbor, felvetik, hogy talán ősi szatírával van dolgunk, melynek értelme feledésbe merült.
A legtöbb közgazdász és szociológus az ilyen szervezetet, mint a város, teljesen abszurd struktúrának tekinti, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és lélektani szempontból is. A kultúra kifejlesztéséhez szükséges fejlett idegrendszerű teremtmény képtelen volna fennmaradni ennyire szűk korlátok között. A kísérlet eredménye, állítják a szakemberek, tömegneurózis lenne, amely rövid időn belül elpusztítaná magát a várost létrehozó kultúrát is.
Kóbor nézete szerint az első monda tiszta mítosz: egyetlen helyzete vagy megállapítása sem fogadható el névértékben, és az egész monda szimbólumok szövedéke, de a szimbólumok kulcsa rég elveszett. Rejtély viszont az, hogy ha mitikus koncepcióval állunk szemben, és semmi mással, akkor a formáknak ez idáig le kellett volna kerekedniük a mítoszt fémjelző, szimbolikus mozzanatokra. A mondában az átlagolvasó azonban nem sok olyasmit talál, ami mítoszi tartalomnak nevezhető. Maga a monda talán a legdarabosabb, durván összeeszkábált história mind közül, és nélkülözi a fennköltebb érzéseket, nemes ideálokat, melyeket a mondakör többi darabjában viszont megtalálunk.
Különösen elképesztő a monda nyelvezete. Az olyan kifejezések, mint a klasszikus "átokverte kölyke" sok évszázada okoznak fejtörést a szemantikusoknak, és a mai napig sem sikerült sok egyéb szó és kifejezés értelmét jobban megközelíteni, mint amikor első ízben szenteltek komolyabb figyelmet a mondakörnek.
Sikerült viszont elég jól tisztázni az ember terminológiáját. E mitikus faj többes száma "emberek", a faj jelzője "emberi", a nőstények megjelölése "nő" vagy "asszony" (a két kifejezés jelentése közt lehetett valaha bizonyos finomabb árnyalati eltérés, ma szinonimáknak kell a kettőt tekintenünk); a kölykök neve pedig "gyermek". Hímnemben "fiú", nőnemben "lány".
A város fogalmán kívül van még egy fogalom, melyet az olvasó saját életszemléletével teljesen összeegyeztethetetlennek talál, és amely szinte gondolkozásának alapjain tesz erőszakot: ez a háború és az ölés eszméje. Az ölés rendszerint olyan, erőszakkal egybekötött eljárás, melynek során egyik élőlény egy másik élőlény életének véget vet. A háború, úgy látszik, tömeges öldöklés volt, egyszerűen felfoghatatlan méretekben.
Kóbor a mondakörről írt tanulmányában kifejezi azt a meggyőződését, hogy a mondák sokkal ősibbek, mint áltálában feltételezik, mivel ilyen fogalmak, mint háború és ölés, sohasem eredhettek jelenlegi kultúránkból, hanem csakis a vadság olyan korszakából, melyről feljegyzések nincsenek.
Phogo, aki jóformán egyedül áll felfogásával, hogy a mondáknak valóságos történelmi alapjuk van, és hogy az emberi faj csakugyan létezett a kutyák társadalmának kezdetén, azt vallja, hogy az első monda az emberi kultúra tényleges bukásának története. Nézete szerint a monda ma ismert formájában csupán töredéke egy kiterjedt mondakörnek, valami gigantikus eposznak, amely egykor olyan terjedelmes lehetett, mint ma a teljes mondakör, vagy még annál is terjedelmesebb. Lehetetlennek látszik - írja -, hogy olyan nagy eseményt, mint a hatalmas technikai civilizáció összeomlása, a monda kortársai a jelenlegi monda szűk méreteire sűrítettek volna. Ami ma birtokunkban van - mondja Phogo -, csupán egyetlen monda a sokból, melyek elbeszélték, hogy mi történt; és ez, ami fennmaradt, valószínűleg csak kisebb jelentőségű lehetett.
I. A VÁROS
Stevens nagypapi a kerti székben ült, figyelte a fűnyíró munkáját, és élvezte, hogy a lágy, simogató napsütés a csontjait melengeti. A fűnyíró elérte a pázsit szélét, csettintett, mint egy elégedett kotlós, megfordult, és új pásztát kezdett. A füveszsák egyre jobban duzzadozott.
A fűnyíró hirtelen megállt, és izgatottan felzúgott. Oldalán kinyílt egy lapka, mögüle kinyúlt egy kar, végén acélujjakkal. Az ujjak kotorásztak a fűben, majd diadalmasan felemelték a szorosan megmarkolt követ, beleejtették egy tartályba, aztán a kar ismét eltűnt a lapka mögött. A fűnyíró tovább cserregett-berregett, követve a pásztát.
Nagypapi bizalmatlanul dörmögött utána.
- Egy szép napon - mondta magának - ez az átokverte vacak elnéz valami akadályt, és ideg-összeroppanást kap.
Hátradőlt a székén, és felnézett a napsütéses égre. Helikopter húzott el a magasban. Valahol a ház belsejében életre kelt egy rádió, és veszett csinnadrattát ontott magából. Nagypapi megrázkódott, és összehúzta magát a székben.
A fiatal Charlie megkezdte a rángatózás szeánszát. Átokverte kölyke.
A fűnyíró megint elcsettegett mellette, nagypapi pedig rosszallóan pislogott utána.
- Automata - mondta az égnek. - Minden nyavalyát automatizáltak. Csak odamennek egy géphez az egyik sarokba, fülébe súgnak valamit, és az máris rohan, hogy elvégezze a munkát.
Lányának hangja szállt felé az ablakból, hangosan, hogy túlkiáltsa a zenét:
- Apa!
Nagypapi vonakodva fészkelődött. - Igen, Betty.
- Apa, igazán arrébb mehetnél, ha a fűnyíró odaér hozzád. Mit kötözködsz vele, hiszen csak gép. Múltkor is csak ültél és ültél, és hagytad, hogy körbenyírjon. Neki hiába szólok.
Nem felelt, hagyta, hogy feje lekókadjon kissé, hátha a lánya azt hiszi, hogy alszik, és békén hagyja.
- Apa - sivított a hang -, hallottad, mit mondtam? Látta, hogy semmit sem ért el.
- Persze, hallottam - rezzent fel -, éppen arrább akartam menni. Lassan felkelt, nehézkesen a botjára támaszkodva. Talán megsajnálja, ha látja, hogy milyen öreg és gyenge, és hogy így bánik vele. "Mindenesetre óvatosnak kell lennem" - gondolta. Ha lánya tudná, hogy nincs is szüksége botra, mindenféle munkákat találna neki, viszont ha túlzásba viszi a dolgot, megint ráuszítja azt a szamár doktort.
Dohogva áttette székét a pázsit lenyírt részére. A fűnyíró, ahogyan elsuhant mellette, ördögien rázörrent.
- Egy szép nap majd elbánok veled - mondta nagypapi -, kiszedem egy-két fogaskerekedet.
A fűnyíró rádudált, és buzgón haladt lefelé a pázsiton. Valahonnan a gyomlepte utcáról fémzörgés és szaggatott pufogás hallatszott.
Nagypapi elhalasztotta a leülést, felegyenesedett és hallgatózott. A hang mind tisztábban hallatszott. Egy csökönyös motor kipufogója dübörgött, meglazult fém alkatrészek csörömpöltek.
- Automobil! - rikkantott nagypapi. - Automobil, a hétszázát! A kapu felé kocogott, de hirtelen eszébe jutott, hogy gyenge, és gyors sántikálásra vette a tempót.
- Az a bolond Ole Johnson lesz - mondta magában. - Az egyetlen, akinek még kocsija van. Átokverte csökönyös, hogy még mindig nem adta fel.
Valóban Ole volt.
Nagypapi éppen idején ért a kapuhoz, hogy lássa, amint a rozsdás, horpadt öreg masina botladozva befordul a sarkon, és végigbukdácsol a használatlan úttesten. Fütyült a gőz a túlhevített hűtőből, kék füstfelhő gomolygott a kipufogóból, melynek tompítója már öt éve vagy még régebben elveszett.
Ole keményen kihúzta magát a kormánynál, szemét összehúzva próbálta kikerülni a buktatókat, bár ez nem volt könnyű, mert az utcákat felverte a fű és a gaz, és nem lehetett látni, mi van alatta. Nagypapi meglengette botját.
- Hé, Ole! - kiáltotta.
Ole odahajtott, és lenyomta a vészféket. A kocsi feljajdult, megremegett, köhögött, és vérfagyasztó sóhajjal elhallgatott.
- Mivel fűtöd? - kérdezte nagypapi.
- Mindenből valami - felelte Ole. - Petróleum, egy kevés öreg traktorolaj, amit egy hordóban találtam, és némi masszázsalkohol. Nagypapi leplezetlen csodálattal nézte a rozoga járművet.
- Azok voltak az idők - sóhajtott -, nekem is volt egy, száz mérföldet is futott egy óra alatt.
- Még mindig O. K. volna - mondta Ole -, ha lehetne ta1álni üzemanyagot meg alkatrészeket a javításhoz. Három-négy évvel ezelőtt még tudtam elég benzint szerezni, de most már rég nem láttam a nyomát sem. Azt hiszem, nem is gyártják. Minek a benzin, mondják, amikor van atomenergia.
- Hát igen - mondta nagypapi -, azt hiszem, így van, csakhogy az atomenergiát nem lehet beszippantani. A legfinomabb dolog a világon, amit ismerek, az égő benzin szaga. Ezek a helikopterek meg mindenféle vackok, amiket kitaláltak, valahogy ellopták az utazás minden romantikáját.
A hátsó ülésre halmozott hordókra és kosarakra sandított. - Zöldségféle? - kérdezte.
- Ühüm - mondta Ole. - Zsenge kukorica, újkrumpli és néhány kosár paradicsom. Gondoltam, talán eladom.
Nagypapi a fejét rázta.
- Nem lehet, Ole. Nem veszik meg. Az embereknek az a mániájúk, hogy ez az új hidroponikus anyag az egyetlen ehető zöldségféle. Steril, azt mondják, és jobban van ízesítve.
- Nem adnék egy lyukas krajcárt az egészért, amit azokban a víztartályokban termesztenek-közölte Ole harciasan. -Az íze valahogy nem az igazi. Mondtam is Marthának, hogy a talajban kell termeszteni az élelmet, attól lesz karaktere.
Lenyúlt, hogy elfordítsa a gyújtókapcsolót.
- Nem tudom, érdemes-e megpróbálni bevinni a városba mondta -, ahogy manapság az utakat gondozzák: Vagy inkább nem gondozzák. Húsz évvel ezelőtt az állami út klassz betonszalag volt, kifoltozták, és minden télen letakarították a havat. Megtettek mindent, és nem sajnálták a pénzt, hogy jó karban tartsák. Most meg egyszerűen megfeledkeznek róla. Véges-végig fel van töredezve a beton, egy része elmosva, katángkóró nő rajta. Ma reggel ki kellett szállnom szétvágni egy fatörzset, ami rázuhant.
- Milyen igazad van - bólintott rá nagypapi.
A kocsi életre robbant, köhögve, fuldokolva. Sűrű kék füstfelhő gomolygott elő alóla. Aztán egy rángással megugrott, és továbbkacsázott az úton.
Nagypapi visszabicegett székéhez, és csuromvizesen találta. Az automata fűnyíró befejezte a nyírást, elővette a tömlőt, és elkezdte locsolni a pázsitot.
Nagypapi dúlva-fúlva megkerülte a házat, és leült a hátsó veranda mellett a padra. Nem szerette ugyan ezt a helyet, de egyedül itt volt biztonságban a géptől.
Először is elég nyomasztó volt a kilátás erről a padról, tekintve, hogy éppen az üres utcasorokra, elhagyott házakra és elgazosodott, ápolatlan udvarokra látott.
De előnye is volt. A padon ülve megjátszhatta a félig süketet, mintha nem is hallaná a rádióból bömbölő idegrángató zenét.
Az előudvarból valaki kiáltott: - Bill, Bill, hol vagy? Nagypapi megfordult ültében.
- Itt vagyok, Mark. Hátul a ház mögött. Ide bújtam az átokverte fűnyíró elől.
Mark Bailey befordult a ház sarkánál, szájában cigaretta égett, bozontos pofaszakálla minden pillanatban lángra lobbanhatott volna tőle. - Kicsit korán van még a játszmához, nem? - kérdezte nagypapi. - Máma nem játszom - válaszolta Mark. Odabicegett, leült nagy
papi mellé a padra. - Elmegyünk - mondta. Nagypapi, mint a villám, fordult szembe vele. - Elmentek?
- Egen. Vidékre megyünk. Lucinda addig dumált, míg rávette Herbet. Nem hagyta nyugton egy percig se, gondolom. Hogy mindenki azokba a szép vidéki uradalmakba költözik, és nem érti, hogy mi is miért ne mennénk.
Nagypapi nyelt egyet. - Hová?
- Nem tudom pontosan - mondta Mark. - Még nem jártam arra.
Valahol északon. Egyik tónál. Van ott tíz hektár föld. Lucinda százat akart, de Herb a sarkára állt, és azt mondta, hogy tíz elég. Eddig egy városi telek is éppen elég volt.
- Betty is állandóan szekálja Johnt - mondta nagypapi -, de Johnny kitart. Azt mondja, nem teheti. Azt mondja, nem lenne valami szép, ha éppen ő, a Kereskedelmi Kamara titkára meg minden, itthagyná a várost.
- Megvesztek az emberek - jelentette ki Mark -, sült bolondok. - Így van - erősítette nagypapi -, vidékbolondok, ez a helyzet. Nézz csak oda!
Körbemutatott az üres házsorokból álló utcákon.
- Emlékszem, amikor itt még mindenütt az elképzelhető legprímább otthonok voltak. És jó szomszédok. Az asszonyok egyik ajtótól a másikhoz futkostak új receptjeikkel. A férfiak meg kijöttek, nyírták a füvet, de hamarosan otthagyták a nyírógépeket, egyik a másik után, összedugták a fejüket, és diskuráltak. Barátságos népség élt itt, Mark. És mi van most? !
Mark kedvetlenül fészkelődött.
- Vissza kell mennem, Bill. Csak kilógtam; megmondani, hogy megyünk. Lucinda befogott csomagolni. Dühöng, ha látja, hogy megléptem.
Nagypapi ünnepélyesen felállt, és kezet nyújtott. - Látlak még? Átjössz még egy utolsó játszmára? Mark a fejét rázta.
- Félek, hogy nem, Bill. Elfogódottan kezet ráztak.
- Biztos, hogy hiányzik majd a játszma - mondta Mark.
- Nekem is - mondta nagypapi. - Senkim sem marad, ha elmentél. - Isten veled, Bill - mondta Mark.
- Isten veled - mondta nagypapi.
Csak állt és nézte, ahogyan barátja bicegve megkerüli a házat, és érezte, hogy a magányosság hideg keze érte nyúl, és megfogja jeges ujjaival. Borzalmas magányosság. Az öregkor magányossága, a divatból kimentek magányossága. Nagypapi keserűen belátta az egészet. Elmaradt, más korba tartozik, túlélte az idejét.
Szeme megnedvesedett, botja után tapogatózott, megtalálta a padhoz támasztva, lassan botorkált a nyikorgó kapuhoz, amely az elhagyott utcára nyílt a ház mögött.
Túl gyorsan elfutottak az évek. Az évek repülőgépet és helikoptert hoztak a családnak, és a kocsit rozsdásodni hagyták egy elfeledett sarokban, az utakat meg hagyták tönkremenni. Az évek, melyek gyakorlatilag eltörölték a földművelést a hidroponika feljövetelével. Az évek, melyek eltüntették a farmokat mint gazdasági egységeket, és olcsó földet és lehetőséget adtak a vidékre településhez a városiaknak és egy városi házhely áránál olcsóbban hatalmas földbirtokokat. Az évek, melyek forradalmasították az építkezést annyira, hogy a családok egyszerűen otthagyták régi otthonukat, és a réginek fele áráért beköltöztek az új, divatos, megrendelésre készült házakba, melyeket igen olcsón lehetett átalakítgatni, akár nagyobbítás céljából, akár futó szeszélyből.
Nagypapi felhorkant. Házak, amiket évente úgy lehet átalakítani, mintha csak a bútorokat tologatnák. Miféle élét ez így?
Lassan lebaktatott a poros ösvényen, amely néhány éve még forgalmas, nagyvárosi utca volt. Kísértetek utcája - morogta nagypapi -, fürge, apró kísérteteké, éjszaka suttogó kísérteteké. Játszó gyermekek kísértetei, felborított triciklik, oldalukra billent szerelőkocsik kísértetei. Pletykálkodó háziasszonyok kísértetei. Hangos üdvözlések kísértetei. Lobogó kandallók és téli éjszakákon füstölgő kémények kísértetei.
Kis porfelhők emelkedtek a nyomában, és befehérítették a nadrághajtókáit.
A túloldalon Adams öreg háza állt. Istenem, milyen borzasztóan büszke volt rá Adams! Szürke terméskő homlokzat, hatalmas ablakok. Most a követ zöldre festette a moha, a törött ablakok szörnyű vigyorral tátongtak. A gaz megfojtotta a pázsitot, és felverte a tornácot. Ágaival a tetőt böködte egy szilfa. Nagypapi emlékezett arra a napra, amikor Adams a szilfát ültette.
Álldogált egy ideig az elgazosodott utcán, lába a porban, mindkét keze botja görbületén, szeme lecsukva.
Hallotta az évek ködén át a játszó gyermekek kiáltozását, Conrad kutyájának ugatását az utca alsó végéről. És ott volt Adams, félmeztelenül, ásóval, ahogy ásta a lyukat, mellette a füvön a szilfa, zsákba burkolt gyökerekkel.
1946. május. Negyvennégy évvel ezelőtt. Éppen akkor jöttek haza Adamsszel a háborúból.
Puha léptek puffantak a porban, nagypapi felijedt, és kinyitotta a szemét.
Fiatal férfi állt előtte. Harmincéves lehetett. Vagy valamivel kevesebb.
- Jó reggelt! - mondta nagypapi.
- Remélem, nem ijesztettem meg - szólt a fiatalember.
- Látott itt állni csukott szemmel, mint egy vén szamarat? - kérdezte nagypapi.
A fiatalember bólintott.
- Emlékeztem - mondta nagypapi. - Erre lakik?
- Ott, az utca végén. Mi vagyunk az utolsók a városnak ebben a sarkában.
- Akkor talán tud segíteni nekem.
- Próbáljuk meg - mondta nagypapi. A fiatalember szavakat keresgélt.
- Nos, látja, az ügy a következő. Én valami... hát igen, szentimentális zarándokúton vagyok.
- Értem - mondta nagypapi -, én is.
- A nevem Adams - mondta a fiatalember. - A nagyapám itt lakott valahol.
- Pontosan itt - mondta nagypapi. Most már együtt bámulták a házat.
- Csinos ház volt valamikor - mondta nagypapi. - Azt a fát a nagyapja ültette, amikor hazajött a háborúból. Együtt voltunk az egész háborúban, és együtt is jöttünk haza. Az volt a nagy nap...
- Kár - mondta az ifjú Adams -, kár . . .
De úgy látszott, hogy nagypapi nem hallja, mit mond.
- A nagyapja? - kérdezte. - Valahogy elvesztettem a kapcsolatot vele.
- Meghalt - mondta a fiatal Adams -, jó néhány évvel ezelőtt. - Valami atomenergia-ügyletei voltak - szólt nagypapi.
- Így van - mondta Adams büszkén. - Rögtön belevágott, amint szabaddá tették az ipar számára. Mindjárt a moszkvai egyezmény után.
- Vagyis mindjárt, amint rájöttek - mondta nagypapi -, hogy nem tudnak háborúzni.
- Így van - mondta Adams.
- Nem könnyű háborúzni - mondta nagypapi -, ha nincs semmilyen célpont.
- Mármint hogy városok - mondta Adams.
- Világos - mondta nagypapi -, és ami igazán furcsa, fenyegethették őket a világ összes atombombájával, mégsem lehetett őket kizavarni. De adj nekik olcsó földet és családi repülőgépet, és szétszélednek, mint az átokverte nyulak.
John J. Webster felfelé tartott a városháza széles lépcsőin, amikor a két lábon járó madárijesztő, hóna alatt puskát szorongatva, utolérte és megállította.
- Mizujs, Mr. Webster? - kérdezte a madárijesztő. Webster rábámult, aztán felvillant arcán a felismerés. - Ez Levi - mondta. - Hogy mennek a dolgok, Levi? Levi Lewis vigyorgott csorba fogaival.
- Jó közepesen. A kertek teremnek, és az idei nyulak is meglehetősek.
- Nem keveredett bele ezekbe a gazemberségekbe, ebbe a házügybe? - kérdezte Webster.
- Nem, uram - közölte Levi -, mi, telepesek, volt farmerek, nem mászunk semmi rosszba. Törvénytisztelő, istenfélő népek vagyunk. Hogy itt vagyunk, annak egyetlen oka, hogy nem tudunk másutt megélni. És nem ártunk senkinek, hogy az elhagyott házakban lakunk. A rendőrség ránk akarja kenni a szajrézásokat és más disznóságokat, mert tudja, hogy nem tudunk védekezni. Mi vagyunk a bűnbakok.
- Örülök, hogy ezt hallom - mondta Webster. - Egyébként a főnök fél akarja égetni a házakat.
- Ha megpróbálja - mondta Levi -, beleütődik valamibe, amire nem számít. Tönkretették a farmjainkat ezekkel a tartályfarmokkal, de tovább nem kergethetnek bennünket.
Átköpött a lépcsőkön.
- Nincs magánál véletlenül egy kis aprópénz? - kérdezte. - Éppen kifogytam a patronbul, és most jön a nyúlszezon...
Webster kihalászott egy féldollárost a mellényzsebéből. Levi vigyorgott.
- Nagyon lekötelez, Mr. Webster. Maj' hozok az őszön mókusokat.
A telepes két ujjával megpöckölte a kalapját, és lement a lépcsőn. Puskája csövén villózott a napfény. Webster megindult felfelé.
A városi tanács már javában ülésezett, mikor belépett a tanácsterembe.
Jim Maxwell, a rendőrfőnök az asztalnál állt, és Paul Carter, a polgármester beszélt:
- Nem gondolja, hogy kicsit elsieti a dolgot, Jim, amikor sürgeti ezt az akciót a házakkal?
- Nem gondolom - mondta a rendőrfőnök -, talán egy tucat kivételével a házakat nem a jogos tulajdonosok lakják. Minden egyes ház a városé már, adóhátralék fejében. Csak útban vannak, és fenyegetést jelentenek. Értékük nincs, még a bontási anyag se kell senkinek. Fa? Nem használnak már fát. A műanyag jobb. Kő? Kő helyett acélt használunk. Egyetlenegy háznak sincs semmilyen realizálható piaci értéke. Ugyanakkor kisebb-nagyobb bűnözők és nemkívánatos elemek rejtekei. A növényzet elburjánzott a városnegyedekben, és tökéletes búvóhellyé tette az egészet. Ha valaki elkövet valamit, egyenesen a házaknak tart, .ott azután biztonságban van, mert akár ezer embert is odaküldhetek, mindet ki tudja kerülni. Még a bontási költségeket sem érik meg. És ha, mondjuk, nem is kimondott fenyegetést, de fölösleges gondot mindenféleképpen jelentenek. Meg kell tehát szabadulnunk tőlük, és erre a tűz a legolcsóbb és a leggyorsabb mód. Minden óvó rendszabályt alkalmazni fogunk.
- S a kérdés jogi oldala? - kérdezte a polgármester.
- Megvizsgáltam. Az embernek joga van saját tulajdonát elpusztítani bármilyen módon, ahogyan jónak látja, amennyiben nem veszélyezteti más tulajdonát. Feltételezem, hogy ugyanez vonatkozik a közösségi javakra is.
Thomas Griffin tanácsnok felugrott.
- Belegázolni egy csomó ember emlékeibe? ! - kiáltotta. - Felégetni egy sereg régi otthont? Az embereknek még mindig vannak érzelmi kötöttségeik . . .
- Ha valóban így van - replikázott a rendőrfőnök -, akkor miért nem fizetik az adóikat, és miért nem tartják karban a házakat? Miért futottak vidékre, egyszerűen faképnél hagyva házaikat? Kérdezzék csak meg Webstert. Megmondhatja, hogy milyen sikerrel keltette fel az emberek érdeklődését ősi otthonaik iránt.
- Maga az Ősi Otthon Hetéről beszél - mondta Griffin. - Az csődöt mondott. Érthető, hogy csődöt mondott. Webster olyan ügyetlenül tálalta, hogy mulattak rajta. A Kereskedelmi Kamara mentalitása mindig is idevezet.
- Hagyja csak békén a Kereskedelmi Kamarát, Griffin - mondta dühösen Forrest King tanácsos -, a körül nincs semmi hiba. Azért, mert maga az üzleti életben megbukott, az még nem ok arra . . .
Griffin mindezt eleresztette a füle mellett.
- Az üzleti láz ideje elmúlt, uraim. Elmúlt örökre. A reklámfelhajtás is meghalt és el van temetve. Az az idő, amikor gabonanapokat vagy dollárnapokat vagy valamilyen kitalált ünneplést lehetett rendezni, mindent dekorációval borítani és összecsődíteni a nagy tömegeket, amelyek hajlandók voltak a pénzüket költeni, az már évek óta elmúlt. Úgy látszik, egyedül maguk nem tudnak erről. Az ilyen komédiák akkor sikerültek, amikor a tömegpszichológiára és a lokálpatriotizmusra apelláltak. Mit számít a lokálpatriotizmus, amikor lábon haldoklik a város? Tömegpszichológiára sem lehet apellálni, ha nincs tömeg, ha minden ember vagy majdnem minden ember negyvenhektárnyi földön lehet a maga ura.
- Uraim! - csitította őket a polgármester. - Uraim, eltértünk a napirendtől!
King nekitüzesedve verte az asztalt.
- Nem, nem! Járjunk csak a végére! Itt van Webster. Mondja csak el, hogy mit gondol.
Webster kelletlenül mocorgott.
- Nem hiszem - mondta -, hogy volna valami hozzászólnivalóm. - Hagyjuk - legyintett Griffin, és leült.
De King állva maradt, arca bíborrá vált, szája reszketett a dühtől. - Webster! - kiáltotta.
Webster a fejét rázta.
- Idejött egyik nagy ötletével! - ordította King. - Úgy volt, hogy a tanács elé terjeszti. Álljon ki, ember, és mondja meg a magáét! Webster elvörösödött, és összeszorította a száját.
- Lehet, hogy kemény a feje - mondta aztán lassan Kingnek -, és nem érti meg, miért veszem rossz néven, ahogyan maga itt viselkedik.
King felhördült, azután kirobbant:
- Kemény a fejem! Ezt mondja nekem. Együtt dolgoztunk, és én segítettem magán. Azelőtt sohasem mert ilyet mondani... maga... - Azelőtt nem mondtam ilyet - mondta Webster higgadtan.
Persze hogy nem. Hiszen meg akartam tartani az állásomat.
- Nos, hát akkor nincs munkája! - ordította King. - Ettől a perctől kezdve nincs munkája.
- Pofa be! - mondta Webster.
King, mintha arcul ütötték volna, elképedten bámult.
- És üljön le - folytatta Webster, és a hangja mint éles kés hasította át a termet.
King térde megroggyant, és hirtelen leült. Feszült csend támadt. - Van mondanivalóm - szólt Webster. - Valami, amit már régen meg kellett volna mondanom. Valami, amit mindnyájuknak hallaniuk kell. Kissé meglep engem is, hogy nekem kell kimondanom. Ugyanakkor talán logikus, hogy éppen én, aki közel tizenöt éve dolgozom a város érdekeiért, mondjam meg az igazságot. Griffin tanácsnok azt mondta, hogy a város lábon állva haldoklik, és ez a megállapítása helytálló. Csak az a hibája, hogy alábecsüli a tényeket. A város, ez a város és minden város . . . már halott. A város anakronizmus. Túlélte magát. A hidroponika és a helikopter megbuktatta. Kezdetben a város törzsi székhely volt, ahol a törzs a közös védelem céljából tömörült. Később fallal vették körül, hogy nagyobb védelmet biztosítsanak. Azután a fal végleg eltűnt, de a város tovább élt, mert ipari és kereskedelmi előnyei voltak. Fennmaradt a modern időkig, mert az emberek kénytelenek voltak közel lakni munkahelyükhöz, és a munkahelyek a városban voltak. De ma már nem így van. A családi repülőgéppel száz mérföld kisebb távolság ma, mint öt mérföld volt valamikor 1930-ban. Az emberek több száz mérföldet is repülhetnek a munkába és vissza haza, mikor letelt a munkanap. Nincs már szükségük arra, hogy összezsúfoltan éljenek a városban. A gépkocsi megindította ezt a folyamatot, és a repülőgép befejezte. Már a század első felében is észrevehető volt a tendencia - ki a városból, elég az adókból és a zsúfoltságból, ki az elővárosokba és a környező telkekre. A megfelelő közlekedés hiánya és a pénzhiány akkor még összetartotta a városokat. De most, amikor a tartályos termesztés értéktelenné tette a földeket, óriási területeket lehet kapni vidéken kevesebbért, mint amibe egy városi telek került negyven évvel ezelőtt. Az atomhajtású repülőgépek pedig megszüntették a közlekedési problémákat.
Szünetet tartott, de a csendet nem törte meg senki. A polgármester feszült arccal figyelt. King ajka mozgott, de hang nem jött ki a száján. Griffin mosolygott.
- Mi maradt hát nekünk? - kérdezte Webster. - Megmondom, hogy mi maradt. Utca utca hátán, tömb tömb után, elhagyott otthonok, faképnél hagyott házak. Miért is maradtak volna itt az emberek? Mit nyújthat nekik a város? Semmit abból, amit egy nemzedékkel korábban még nyújtott, mert a haladás megszüntette a város jótéteményeinek szükségességét. Anyagi szempontból természetesen vesztettek valamit, mikor elhagyták házaikat, de az a tény, hogy kétszer ilyen jó házakat vehetnek féláron, és úgy élhetnek, ahogyan mindig is szerettek volna, családi birtokhoz juthattak az egy nemzedékkel ezelőtti gazdagok legjobb tradícióinak megfelelően - mindez többet nyomott a latban, mint az elhagyott otthon. És mi maradt itt? Néhány üzletház, néhány hektár gyártelep. Városi kormányzat, felduzzasztva milliók szükségleteinek ellátására, de a milliók nélkül. A költségvetés, amely olyan magasra hajtotta fel az adókat, hogy végül az üzletházak is elköltöznek, mert szabadulni szeretnének ezektől az adóktól. Adóhátralékok, melyek fejében értéktelen tulajdon maradt ránk. Íme, ez maradt. Ha azt hiszik; hogy bármilyen Kereskedelmi Kamara, bármilyen reklámhűhó, bármilyen agyafúrt ötlet megoldást hoz, tévednek. Az igazság nyilvánvaló és egyszerű. A város, mint emberi intézmény, halott. Néhány évig esetleg még vegetálhat, de aztán nincs tovább.
- Mr. Webster - szólt közbe a polgármester. De Webster nem ügyelt rá.
- Ha nem történik meg, ami ma történt - folytatta -, tovább játszottam volna magukkal a babaházat. Tovább is úgy tettem volna, mintha a város élő valami volna. Tovább is becsaptam volna magamat és önöket. De uraim, emberi méltóság is van a világon.
A fagyos csendet papírok zörgése váltotta fel, az elképedt hallgatók közül néhányan köhécseltek.
De Webster még nem fejezte be.
- A város csődöt mondott - folytatta -, és jó, hogy így van. Ahelyett hogy itt ülnek és gyászolnak, térden állva kellene hálálkodniuk. Mert ha ez a város nem élte volna túl a hasznosságát minden más várossal szemben - ha a világ városai nem néptelenedtek volna el, akkor
elpusztultak volna. Háború lett volna, uraim, atomháború. Elfelejtették már az 1950-es és 1960-as éveket? Elfelejtették már, hogy hogyan riadtak fel éjszakánként, és várták a bombák becsapódását? Bár tudva tudták, hogy amúgy sem hallanák, ha jönnének. De a városok elnéptelenedtek, az ipar szétszóródott, nem voltak célpontok, és így nem lett háború. Önök, uraim, azért maradtak életben, mert az emberek elhagyták az önök városát. Az isten szerelmére, hagyják hát holtan. Örüljenek, hogy kimúlt. Ez a legörvendetesebb dolog az emberiség egész történetében.
John J. Webster ezzel sarkon fordult, és elhagyta a termet. Kint, a széles lépcsőn megállt, és felnézett a felhőtlen égre, nézte a városháza tornyocskái fölött köröző galambokat.
Lélekben megrázta magát, mint a kutya, ha kijön a vízből. Természetesen ostoba volt. Most másik állás után nézhet, és jó ideig eltarthat, míg talál, tekintve, hogy elég idős már új állás kereséséhez.
De - gondolatai ellenére - önkéntelenül is vidám dalocska kezdett motozni benne. Fütyörészve, ruganyos léptekkel távozott.
Vége a képmutatásnak. Vége az álmatlan hánykolódásnak és a töprengésnek, hogy mit tegyen - tudva, hogy a város halott, hogy amit művel, haszontalan, tudva, hogy fizetését nem szolgálta meg, érezve a sajátos, keserű megsemmisülést, mint a munkás, aki tudja, hogy munkája eredménytelen.
A parkolóhely felé tartott, a helikopteréhez.
Most - gondolta - vidékre költözhetnek, ahogy Betty szeretné. Esténként a saját földjét taposhatja. Egy darab földet valahol, patakkal. Patak okvetlenül kell, megtölti majd pisztrángokkal.
Eszébe véste, hogy fel kell mennie a padlásra, ellenőrizni a repülő felszerelését.
Martha Johnson a szérű kapujánál állt, mikor az ócska kocsi végigvánszorgott a fasoron.
Ole merev tagokkal mászott ki, az arca fáradt volt. - Eladtál valamit? - kérdezte Martha.
Ole a fejét rázta.
- Semmi értelme az egésznek. Nem veszik a farm termését. Egyszerűen kinevettek. Kétszer akkora
kukoricacsöveket mutattak, mint az enyéim, és ugyanolyan zsengék és édesek, és sokkal egyenletesebb sorok vannak rajtuk. Olyan dinnyéket, amelyeknek alig van héjuk, és jobb az ízük is, azt mondják.
Belerúgott egy rögbe. A rög szétporlott.
- Nem hunyhatjuk be a szemünket - mondta -; a tartályos termelés tönkretett bennünket.
- És ha eladnánk a farmot? - vetette fel Martha. Ole nem válaszolt.
- Kaphatnál munkát egy tartályfarmon. Harry is kapott. Egész jól megvan - mondta az asszony.
Ole a fejét rázta.
- Vagy... elmehetnél kertésznek. Elegáns foglalkozás. A jómódú népek, akik vidékre költöztek, szívesen tartanak kertészt, hogy a virágokat meg a miegymást ápolja. Előkelőbb, mint ha gépekkel csináltatnák.
Ole megint csak a fejét rázta.
- Nem tudnék virágokkal bíbelődni. Nem tudnék, hiszen több mint húsz évig kukoricával gazdálkodtam.
- Esetleg hozzájutnánk egy olyan kis repülőhöz - mondta Martha -, és bevezethetnénk a házba a vizet. Meg egy fürdőkádat az ócska fürdődézsa helyett.
- Nem tudnék repülőt vezetni - mondta Ole.
- Dehogynem tudnál - mondta Martha. - Egyszerű az. Nézd meg az Anderson gyerekeket, még alig nőttek ki a földből, és már összevissza röpködnek mindenfelé. Egyikük bolondozott egyszer, és kiesett belőle, de . . .
- Gondolkoznom kell rajta - mondta Ole kétségbeesetten. Gondolkoznom kell.
Dühösen megfordult, átugrott egy kerítést, és elindult ki a földekre. Martha csak állt a kocsi mögött, és figyelt. Nagy könnycsepp gördült végig poros arcán.
- Mr. Taylor várja önt - mondta a lány.
- De hiszen nem voltam még itt soha. Nem tudhatta, hogy jövök dadogott John J. Webster.
- Mr. Taylor - ismételte a lány - várja önt! Fejével az ajtó felé intett. Felirat állt rajta:
Az Emberi Beilleszkedés Hivatala
- De én csak munkát kérek - vitatkozott Webster. - Nem azért jöttem, hogy beillesszenek vagy mi. Ez a Világkormányzó Bizottság elhelyezőirodája, nem?
- De igen - mondta a lány. - Nem akar beszélni Mr. Taylorral? - Hát, ha ragaszkodik hozzá - mondta Webster.
A lány kattintott a kapcsolón, és beleszólt a kagylóba: - Mr. Webster van itt, uram.
- Küldje be - mondta egy hang.
Kalapját a kezében tartva, Webster belépett az ajtón.
Az íróasztal mögött ülő férfi haja fehér, de arca fiatalos volt. Az egyik székre mutatott.
- Ön munkát keres - mondta.
- Igen - felelte Webster -, de...
- Üljön le, kérem - mondta Taylor. - Ha az ajtófeliratra gondol, felejtse el. Nem akarjuk sehova beilleszteni.
- Nem találtam munkát - mondta Webster -, hetek óta keresek munkát, de senki sem vesz fel. Így kerültem végül ide.
- Tehát nem akart idejönni?
- Az igazat megvallva, nem. A munkaközvetítőben kapott állásnak, ugyebár, olyan színezete van, ami nincs nagyon ínyemre. Taylor mosolygott.
- A terminológia talán nem nagyon szerencsés. Ön a régi idők munkaközvetítő irodáira gondol, ahová az emberek kétségbeesésükben mentek, hogy bármilyen munkát is kapjanak. Amelyeket a kormány tartott fenn az olyan embereknek, akik különben a köz terhére lettek volna.
- Elég kétségbeesett helyzetben vagyok - vallotta be Webster. De még van bennem bizonyos büszkeség, ami megnehezítette idejövetelemet. De végül is nem tehettem mást. A helyzet az, hogy én árulójává váltam...
- Úgy érti - mondta Taylor -, hogy megmondta az igazat. Még ha ez az állásába került is. Az üzleti világ nemcsak itt, de sehol a földön nem hajlandó elfogadni az igazságot. Az üzletemberek még mindig ragaszkodnak a város mítoszához, a kereskedés mítoszához. Idővel majd rájönnek, hogy a jó szolgáltatások és a valódi értékek jobb üzletet jelentenek, mint a kereskedés valaha is. Azon gondolkodom, Mr. Webster, tulajdonképpen mi indította arra, amit tett?
- Torkig lettem vele - felelte Webster. - Nézni, hogy az emberek csukott szemmel járnak. Hogy ragaszkodnak a tradíciókhoz, amelyek értelmüket vesztették. Belebetegedtem King patetikus lokálpatriotizmusába, amelynek már minden valóságos oka megsemmisült. Taylor bólintott.
- Mit gondol, Webster, tudna foglalkozni az emberek beillesztésével az új világrendbe?
Webster csak bámult.
- Komolyan gondolom - mondta Taylor. - A Világkormányzó Bizottság már évek óta foglalkozik ezzel, csendesen, feltűnés nélkül. Többnyire azok sem tudják, akiket sikerült beillesztenünk. Mióta az ENSZ átalakult Világkormányzó Bizottsággá, olyan változások történtek, melyek sok ember életútját megtörték. A munkába fogható atomenergia az emberek százezreinek vette el a munkáját. Át kellett képezni és új munkába helyezni őket, egyeseket az új atomiparban, másokat más vonalon. A mesterséges élelmiszeripar elsöpörte a farmereket a földjeikről. Ők jelentették talán a legnagyobb problémát, mert az állattenyésztésen és növénytermesztésen kívül semmihez sem értettek. Legtöbbjük nem is akart más szakmát tanulni, és nagyon elkeseredett, mert kiszorult őseitől öröklött életformájából és megélhetéséből. És mivel természettől fogva individualisták, ők jelentették a legnehezebb pszichológiai problémát.
- Sokan - mondta Webster - még mindig a levegőben lógnak. Több mint százan az elhagyott házakba telepedtek, és úgy élnek egyik napról a másikra. Nyulakat és mókusokat lőnek, halászgatnak, zöldséget termelnek, erdei gyümölcsöt szednek. Néha kisebb lopásra is vetemednek, és alkalmilag koldulnak a belváros utcáin.
- Ismeri őket? - kérdezte Taylor.
- Ismerek néhányat - mondta Webster -, egyikük néhanapján nyulakat és mókusokat hoz nekem a pénzért, amit töltényekre kunyerál tőlem.
- Tiltakoznának, ha be akarnánk illeszteni őket, ugye? - A legerélyesebben - mondta Webster.
- Ismer egy Ole Johnson nevű farmert? Még mindig ragaszkodik a farmjához?
Webster bólintott.
- Mi volna, ha megpróbálkozna a beillesztésével? - Kikergetne a farmjáról - mondta Webster.
- Az ilyen emberek ügye, mint Ole és ezek a telepesek, a mi fő problémánk - mondta Taylor. - A többiek nagy része eléggé beilleszkedett már a jelenbe. Egyesek sóhajtoznak a múlt után, de már csak a hatás kedvéért. Vissza sem lehetne őket kergetni régi életformájukba. Évekkel ezelőtt, még az atomipar fellendülésekor a Világkormányzó Bizottság nehéz elhatározás előtt állt, nevezetesen, hogy a fejlődéssel járó változásokat fokozatosan vezesse-e be, hogy az emberek természetesen alkalmazkodhassanak, vagy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, és a bizottság gondoskodjék az emberek beilleszkedéséről. Jól vagy rosszul, de úgy határoztak, hogy első a haladás, tekintet nélkül arra, hogyan hat az emberre. Ez a határozat nagyjában és egészében bölcsnek bizonyult. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy az átcsoportosítást nem lehet nyíltan végrehajtani. Egyes esetekben a munkások nagy csoportjainak kiesésénél ez ment, de a legtöbb egyedi esetben, mint például Ole barátunknál, nem ment. Ezeknek az embereknek segítenünk kell, hogy megtalálják helyüket az új világban, de nem szabad tudniuk; hogy segítünk nekik. Ha tudnák; sértené önbizalmukat és méltóságukat, márpedig az emberi méltóság minden civilizáció sarokköve.
- Az iparon belüli átcsoportosításról természetesen tudtam mondta Webster -, de az egyedi esetekről nem hallottam.
- Nem is szellőztethettük - mondta Taylor -, gyakorlatilag úgyszólván suba alatt csináljuk.
- De miért mondja el mindezt nekem?
- Már vártuk magát - mondta Taylor. - Tudtuk, hogy végül is el kell jönnie hozzánk, Bármilyen eshetőségei lennének, bármilyen területen, King áthúzná a számítását. Már leadta a drótot. Maga feketelistán van a világ minden kereskedelmi kamarájánál és minden közületi hatóságnál.
- Akkor valószínüleg nincs más választásom - mondta Webster. - Nem szeretnénk, ha így vélekedne - mondta Taylor. - Gondolkodjék, aztán jöjjön vissza. Ha nincs kedve ehhez a munkához, találunk magának mást, King ellenére is.
Amint kilépett az irodából, Webster egy madárijesztőbe ütközött, aki ott várakozott rá. Levi Lewis volt, foghíjas vigyora nélkül, puskájával a hóna alatt.
- Azt mondták a fiúk, hogy látták magát ide bemenni, így hát itt vártam - magyarázta.
- Mi a baj? - kérdezte Webster, mivel Levi arca ékesszólóan tükrözte, hogy baj van.
- A rendőrség - mondta Levi, és undorral köpött egyet.
- A rendőrség - mondta Webster rémülten, mert már tudta, hogy mi a baj.
- Egen - mondta Levi -, fejükbe vették, hogy kifüstölnek bennünket.
- Tehát a városi tanács végül is beadta a derekát - mondta Webster.
- Éppen a rendőrparancsnokságról jövök - mondta Levi. - Megmondtam nekik, hogy jobb lesz, ha vigyáznak. Megmondtam nekik, ha megpróbálják, nem ússzák meg szárazon. A fiúk körös-körül beásták magukat, és az a parancsuk, hogy csak biztos találatra lőjenek.
- Nem tehet ilyet, Levi - mondta Webster élesen.
- Nem? - kérdezte Levi. - Már megtettem. Kikergettek a farmjainkról, rákényszerítettek, hogy eladjuk, mert nem tudtunk megélni belőle. De tovább nem kergetnek bennünket. Itt maradunk vagy meghalunk. És csak akkor füstölhetnek ki bennünket, ha egy sem marad közülünk, aki megakadályozza.
Rántott egyet a nadrágján, és megint köpött.
- És nem is vagyunk egyedül, akik így érzünk - jelentette ki. Nagypapi is ott van velünk.
- A nagypapi!
- Persze, a nagypapi. Az öreg fickó, aki maguknál él. Átvette fölöttünk, hogy úgy mondjam, a vezérlő tábornok tisztét. Azt mondja, hogy tud egypár fogást még a háborúból, amiről ezeknek a rendőröknek gőzük sincs. Elküldött néhány fiút egyik hadimúzeumba, hogy fújjanak meg egy ágyút. Azt is tudja, hol vannak a hozzá való lövedékek a múzeumban. Azt mondja, mindent beállít, azután üzen nekik, hogy ha a rendőrség megmozdul, szétlövi a hivatali negyedet.
- Nézze csak, Levi, megtenne nekem valamit? - Természetesen, Mr. Webster.
- Menjen be ide, és keresse Mr. Taylort. Ragaszkodjon hozzá, hogy bevezessék. Mondja meg neki, hogy megkezdtem a munkát. - Megmondom, hogyne, de most hova megy?
- Felmegyek a városházára.
- Biztos, hogy ne menjek magával?
- Ne jöjjön. Jobb lesz, ha egyedül megyek. És Levi... - Igen?
- Mondja meg nagypapinak, ne siessen a tüzérségével. Ne lőjön, ha nem muszáj - de ha muszáj, akkor pontosan.
- A polgármester el van foglalva - közölte Raymond Brown, a titkár.
- Ne mondja! Csak nem? - mondta Webster, és indult az ajtónak. - Nem mehet be, Webster! - kiáltotta Brown.
Felugrott székéből, megkerülte az íróasztalt, és kinyújtott karral Websterre rohant. Webster meglendítette a karját, mellen találta Brownt, aki az íróasztalnak esett, az íróasztal elmozdult, Brown hadonászott, elvesztette egyensúlyát, és a padlóra zuhant.
Webster berontott a polgármester ajtaján. A polgármester lekapta lábát az íróasztalról. - Megmondtam Brownnak - szólt. Webster bólintott.
- És Brown megmondta nekem. Mi a baj, Carter? Fél, mert King megtudja, hogy itt voltam? Fél, hogy valami egészséges gondolat korrumpálhatja magát? '
- Mit akar? - pattogott Carter.
- Úgy értesültem, hogy a rendőrség felgyújtja a házakat.
- Jól értesült- mondta nagy garral a polgármester. - Veszélyeztetik a közösséget.
- Milyen közösséget?
- Ide figyeljen, Webster...
- Jól tudja, hogy közösség nincs. Csak maguk vannak itt, néhány piszkos politikus, akik ideragadtak, hogy ezt a helyet lakóhelyüknek titulálhassák, és minden évben megválasszák egymást, és tovább húzzák a fizetésüket. Már odáig jutottak, hogy mindössze annyi a dolguk, hogy egymásra szavazzanak. Az emberek, akik az áruházakban és a gyárakban dolgoznak, nem laknak a városban, még azok sem, akik a legalantasabb munkát végzik. Az üz1etemberek már régesrég itt hagyták a várost. Itt üzletelnek, de nem itt laknak.
- De ez azért még mindig város - állította a polgármester.
- Nem azért jöttem, hogy erről vitatkozzam - mondta Webster -, azért jöttem, hogy próbáljam meggyőzni, helytelenül cselekszik, ha felégeti a házakat. Ha nem vette volna észre, ezek a házak emberek otthonai, akiknek más otthonuk nincs. Embereké, akik azért jöttek ide, hogy itt menedéket találjanak. Bizonyos mértékben felelősek vagyunk értük.
- Nem vagyunk felelősek - vicsorgott a polgármester. - Bármi történik velük, az ő bajuk. Nem kértük őket, hogy idejöjjenek. Semmi szükségünk rájuk. Semmivel sem járulnak a közösséghez. Azt akarja mondani, hogy szerencsétlenek? Hát tehetek én arról? Azt akarja mondani, hogy nem kapnak munkát? Én meg azt mondom, hogy kapnának, ha keresnének. Munka van, munka mindig van. Telebeszélték a fejüket evvel a újvilág-maszlaggal, és most azt hiszik ezek az alakok, hogy valaki más köteles nekik olyan helyet találni, ami ínyükre van, és olyan munkát is, ami ínyükre van.
- Maga úgy beszél, mint valami megátalkodott individualista mondta Webster.
- Maga meg úgy, mintha furcsállná - pattogott a polgármester. - Furcsállom is - mondta Webster. - Furcsa és tragikus, hogy bárki is így gondolkozzék ma.
- Különbül nézne ki a világ, ha több lenne a megátalkodott individualizmusból - vakkantotta a polgármester. - Nézze csak meg azokat, akik vitték valamire.
- Magamagát érti? - kérdezte Webster.
- Miért ne? - egyezett bele Carter. - Keményen dolgoztam, éltem az alkalommal, előrelátó voltam, én...
- Úgy érti, hogy a megfelelő talpakat nyalta, és a megfelelő fejeken taposott? - mondta Webster. - Maga ragyogó példája annak az embernek, akire a világnak ma nincs szüksége. Maga határozottan áporodott szagot áraszt az ócska ideáival. Maga az utolsó politikus, Carter, ugyanúgy, mint ahogyan én voltam az utolsó kereskedelmi kamarai titkár. Csak maga még nem tudja. Én tudom. És kiugrottam. Még akkor is, ha ez sokba került. Kiugrottam, mert meg kellett őriznem az önbecsülésemet. Az a politika, amit maga művel, halott. Halott, mert elmúlt az az idő, amikor nagy pofával és nagy mellénnyel a tömegpszichológiára apellálva hatalomra lehet jutni. A tömegpszichológia megszűnt. Nem létezhet tömegpszichológia akkor, amikor az emberek egyszerűen fütyülnek arra, hogy mi történik ezzel a már kimúlt politikai rendszerrel, amely saját súlya alatt összeroppant.
- Takarodjon - ordította a polgármester -, takarodjon, mielőtt kidobatnám a rendőrséggel!
- Elfelejti - mondta Webster -, hogy azért jöttem, hogy a házakról beszéljünk.
- Semmit sem fog használni magának! - rikoltotta Carter. - Beszélhet ítéletnapig is. A házak égni fognak. Ezzel kész!
- És hogy tetszenék magának a hivatali negyed romokban? - kérdezte Webster.
- A maga párhuzama - mondta Carter - kissé groteszk. - Nincs szó semmilyen párhuzamról - mondta Webster.
- Nem? Hát akkor miről beszél? - bámult rá a polgármester.
- Csak arról - mondta Webster, hogy abban a percben, amikor az első fáklya éri a házakat, bevágódik a városháza épületébe az első ágyúgolyó. És a második az "Első Nemzeti"-t fogja találni és így tovább végig, kezdve a legnagyobb célpontokkal.
Carter elképedt. Azután a düh pírja öntötte el arcát.
- Nem használ semmi, Webster - pattogta. - Nem tud átejteni. Ez a dajkamese . . .
- Nem dajkamese - jelentette ki Webster. - Azok az emberek felállítottak odakint néhány ágyút. A múzeumokból hozták meg a Bajtársi Szövetség háza elől. És vannak köztük, akik értenek hozzá. De erre tulajdonképpen nincs is szükségük. Gyakorlatilag közvetlen célzásról van szó, mintha egy nagy, hosszú csűr volna a célpont a gyakorlótéren.
Carter a rádió után nyúlt, de Webster felemelt kézzel megállította. - Jobb lesz, ha gondolkozik egy percig, Carter, mielőtt a kapcsolóhoz nyúl. Kutyaszorítóban van. Ha elkezdi tervének végrehajtását, a csata kellős közepébe kerül. Meggyújthatja a házakat, de a városközpontot is lerombolják. Az üzletemberek meg fogják magát skalpolni ezért.
Carter visszahúzta kezét a rádiótól. Messziről éles puskalövés csattant.
- Jobb lesz, ha visszarendeli őket - figyelmeztette Webster. Carter arca a határozatlanságtól vonaglott.
Még egy puskalövés, megint egy, megint egy.
- Rövidesen - mondta Webster - a dolog túl messzire megy. Annyira, hogy nem fogja tudni többé megállítani.
Ekkor hatalmas robbanás reszkettette meg az ablakokat.
Carter felugrott.
Webster érezte, hogy tagjai elhidegülnek és elernyednek. De nagy erőfeszítéssel megőrizte arcának és hangjának nyugalmát.
Carter kővé meredve bámult ki az ablakon.
- Tartok tőle - mondta Webster -, hogy máris túl messzire ment. A rádió az íróasztalon kitartóan recsegett, a vörös lámpa villogott. Carter remegő kézzel nyúlt a kapcsoló után.
- Carter - mondta egy hang -, Carter, Carter.
Webster felismerte a hangot, Jim Maxwell rendőrfőnök bikahangját.
- Mi van? - kérdezte Carter.
- Volt egy nagy ágyújuk - mondta Maxwell. - Felrobbant, amikor megpróbáltak tüzelni belőle. Az a gyanúm, hogy a muníciójuk rossz. - Egy ágyú? - kérdezte Carter. -Csak egy ágyú?
- Nem látok többet.
- Puskalövéseket is hallottam - mondta Carter.
- Igen, lövöldöztek ránk. Néhányat megsebesítettek a fiúk közül. Most visszahúzódtak. Mélyebbre a bokrok közé. Most nem lőnek. - Jól van - mondta Carter -, előre, kezdjék meg a házak felgyújtását!
Webster előrelendült.
- Kérdezze meg, kérdezze meg . . . Carter kikapcsolta a rádiót.
- Mit akart kérdezni?
- Semmit - mondta Webster. - Semmi lényegeset.
Nem árulhatta el Carternek, hogy a tüzér a nagypapi volt. Nem mondhatta meg, hogy mikor az ágyú felrobbant, ott volt a nagypapi. Ki kell jutnia innen, amilyen gyorsan csak lehet, az ágyúhoz.
- Jó blöff volt, Webster - mondta Carter. - Jó blöff volt, de rosszul sült el.
A polgármester a házakra néző ablak felé fordult. - Már nem tüzelnek - mondta -, hamar feladták.
- Szerencséje lesz - mondta Webster -, ha hat rendőre hazakerül élve. Az emberek a puskákkal ott vannak a bozótban, és száz méterről el tudják találni a mókus szemét.
Ekkor lábdobogás hangzott fel a folyosón, két pár láb futva közeledett az ajtóhoz.
A polgármester és Webster megfordult.
- Nagypapi! - kiáltotta Webster.
- Halló, Johnny - lihegte nagypapi. Egy fiatalember állt mögötte, és papírokat lobogtatott a kezében.
- Mit akarnak? - kérdezte a polgármester. - Sok mindent - mondta nagypapi.
Várt egy pillanatig, próbált lélegzethez jutni, és lihegése szüneteiben mondta:
- Bemutatom a barátomat, Henry Adamsot. - Adams? - kérdezte a polgármester.
- Persze - mondta a nagypapi. - Valaha itt élt a nagyapja. A 27. utcában lakott.
- Ó - mondta a polgármester olyan hangon, mint akit egy téglával mellbe vágnak. - F. J. Adamsot gondolja?
- Eltalálta - mondta nagypapi. - Együtt voltam vele a háborúban. Éjszakánként nem hagyott aludni, folyton a fiáról mesélt.
Carter Henry Adams felé biccentett.
- Mint a város polgármestere - mondta, igyekezve visszanyerni a méltósága maradványát -, üdvözlöm, és isten hozta a mi . . .
- Nem valami sikerült fogadtatás ez bizony - mondta Adams -, éppen arról értesültem, hogy maga itt felégeti a tulajdonomat.
- A tulajdonát! - a polgármester elfulladt, és hitetlenkedve bámulta a papírokat, melyeket Adams feléje nyújtott.
- Igen, .a tulajdonát! - süvöltötte nagypapi.
- Megvette. Éppen most jövünk a pénzügyi hivatalból. Kifizette az összes adóhátralékot, büntetést és mindent, amit maguk, legális tolvajok csak kieszeltek, hogy eltulajdonítsák azokat a házakat.
- De, de - a polgármester szavak és lélegzet után kapkodott - nem mindet. Nyilván csak a régi Adams - telket váltotta meg.
- Mindent az utolsó lakatig, még ami bent van, azt is - mondta nagypapi diadalmasan.
- És most - mondta Adams a polgármesternek -, ha volna szíves szólni az embereinek, hogy hagyják abba a tulajdonom pusztítását. . . Carter az íróasztalhoz rohant, és két kézzel kapott a rádióhoz.
- Maxwell - ordította -, Maxwell, Maxwell! - Mit óhajt? - ugatott vissza Maxwell.
- Hagyják abba a gyújtogatást! - üvöltötte Carter. - Kezdjék meg az oltást. Hívja ki a tűzoltókat. Mindent tegyen meg a tüzek kioltására.
- Hát ez vicces - mondta Maxwell. - Jó volna, ha eldöntené végre, hogy mit akar.
- Tegye, amit mondok! - süvöltötte a polgármester. - Oltsa el a tüzet!
- Jól van - mondta Maxwell -, jól van, ne izguljon. De a fiúknak nem nagyon fog tetszeni a dolog. Egyáltalán nem fog tetszeni, hogy olyasmiért tegyék ki magukat a lövöldözésnek, amiről maga váltogatja a véleményét.
Carter felegyenesedett a rádió mellől.
- Biztosíthatom, Mr. Adams - mondta -, hogy sajnálatos tévedésről van szó.
- Bizony - jelentette ki Adams ünnepélyesen -, nagyon sajnálatos tévedésről; polgármester. A legnagyobbról, amit valaha is elkövetett. Egy percig némán nézték egymást a szoba két végéből.
- Holnap - mondta Adams - petíciót nyújtok be a bírósághoz, és kérem a városi alapokmány hatályon kívül helyezését. Mint a város határain belül a város legnagyobb részének tulajdonosa, mind érték, mind kiterjedés szempontjából. Tudomásom szerint ehhez minden jogom megvan.
A polgármester nagyot nyelt, végül kinyögött néhány szót. - Milyen alapon2 - kérdezte.
- Azon az alapon - mondta Adams -, hogy nincs tovább szükség rá. Nem hiszem, hogy túlságosan nehéz dolgom lesz elfogadtatni. - De, de ezt azt jelenti . . .
- Egen - mondta nagypapi -, azt jelenti, hogy maguknak fel is út, le is út.
- Egyetlen park - mondta nagypapi, karját körbelendítve a vadon fölött, amely egykor a város lakónegyedeit jelentette. - Park, ahol az emberek láthatják, hogyan éltek elődeik.
Ott álltak a toronydombon, fölöttük a rozsdás víztorony ágaskodott vaskos acéllábaival az embermagas fűtengerben.
- Nem egészen park - mondta Henry Adams -, inkább emlékmű. A közösségi élet korszakának emlékműve, amely egy-két évszázad múlva feledésbe merül. A különleges, meghatározott feltételek és az emberi ízlés kielégítését szolgáló épülettípusok bizonyos számának megőrzése. Nem épült semelyik építészeti koncepció rabszolgaságában, hanem a jobb életet igyekezett biztosítani. Száz év múlva az emberek ugyanolyan tisztelettel és elfogódottsággal járnak majd ezek közt a házak közt, mint ma a múzeumban. Olyasmit fog jelenteni nekik, mint az őskor, lépcsőfokot a jobb, teljesebb élethez. A művészek egész életüket itt töltik, hogy vásznukon megörökítsék a régi házakat. Történelmi regények írói járnak ide, hogy hiteles levegőt szívjanak.
- De hiszen azt mondta, hogy minden házat renováltatni akar a pázsitokkal és kertekkel együtt, úgy, ahogyan azelőtt voltak-mondta Webster. - Egész vagyonba fog kerülni. A karbantartás pedig egy másik vagyonba.
- Sok pénzem van- mondta Adams. - Több a soknál. Ne felejtsék el, hogy a nagyapám és az apám a kezdet kezdetén az atomiparra vetette magát.
- A nagyapja a legjobb ultijátékos volt, akit valaha is ismertem, ez tény - mondta nagypapi. - Minden fizetési napon megkopasztott. - A régi időben - mondta Adams -, ha valakinek túl sok pénze volt, más dolgokat tehetett vele. Jótékonykodhatott, vagy orvosi kutatásokra és hasonlókra fordíthatta. Ma azonban nincs szervezett jótékonyság. Nincs elég eset, hogy fenn kellene tartani. És mióta a Világkormányzó Bizottság kezébe vette a dolgokat, bőven van pénz orvosi vagy akármilyen kutatásra bárkinek, aki dolgozni akar. Nem ezt terveztem, mikor eljöttem meglátogatni nagyapám régi házát. Egyszerűen csak látni akartam, ennyi az egész. Olyan sokat mesélt nekem róla régen. A fáról, melyet a ház elé a pázsitba ültetett. És a rózsakertről a ház mögött. Azután megláttam. Olyan, mint valami csúfolódó kísértet. Mint valami, amit otthagytak. Ami valakinek egyszer sokat jelentett, azután otthagyták. Amikor nagypapival aznap az öreg ház előtt álltam, támadt az a gondolatom, hogy nem is tehetnék jobbat, mint hogy megőrzöm az utókornak az elődök életének keresztmetszetét.
Vékony kék füst emelkedett messze lent a fák mögül az égnek. Webster odamutatott.
- Velük mi legyen?
- A telepesek - mondta Adams - maradjanak csak, ha akarnak. Lesz munkájuk bőven. És mindig lesz néhány ház, ahol ellakhatnak. Csak egy dolog okoz gondot. Nem maradhatok itt állandóan. Szükségem volna valakire, aki az egész tervezetet végrehajtsa. Élethoszsziglani állás lenne.
A következõ fejezet