Jegyzetek a második mondához
  
   Bár minden más mérték szerint továbbra is idegen, a második monda már ismerősebb hangot üt meg, mint az első. Először érzi itt az olvasó, hogy ez a monda akár a kutyák egyik tábortüzénél is születhetett, míg az első mondánál ez elképzelhetetlen.
   Részben már hangot kapnak azok a magasrendű erkölcsi és etikai fogalmak, melyeket a kutyák annyira értékesnek tartanak. Továbbá szó esik itt vívódásról, és ez a kutya számára érthető akkor is; ha a vívódás a főszereplő lelki és erkölcsi romlását tárja elénk.
   Ugyancsak először tűnik fel a mondában ismerős szereplő - a robot. Jenkins, a robot, akit ez a történet mutat be először, olyan alak, aki évezredek óta kedvence a kölyköknek. Phogo e monda igazi hősének Jenkinst tekinti. Úgy látja, hogy az ember általa terjesztette ki hatását az eltűnése utáni időkre is - gépi szerkezete segítségével az emberi gondolat tovább vezérelte a kutyákat még sokáig az ember eltűnése után.
   Robotjaink, ezek az értékes és szeretetre méltó kis szerkezetek, melyek léte egyetlen célt szolgál, nevezetesen a kéz pótlását, ma is léteznek. Az évek során azonban minden robot olyannyira részévé vált a kutyának, hogy egyetlen kutya sem tekinti robotját különálló dolognak.
   Phogo váltig bizonygatja, hogy a robot az ember találmánya; örökség, melyet fajunk az embertől kapott, de állítását a monda legtöbb kutatója hevesen támadja.
   Az az elképzelés, hogy a robotot mások szerkesztették és adták a kutyák mellé segítségül kultúrájuk kifejlesztéséhez, Ugry szerint teljesen romantikus idea, és mindenestül elvetendő. Rámutat arra a tényre, hogy az efféle feltételezést eleve gyanúsnak kell tartanunk.
   Ma már nincs módunkban megismerni, hogyan fejlesztették ki a kutyák a robotot. Az a néhány tudós, aki bizonyos időt szentelt a robotika fejlődésének tanulmányozására, rámutat arra, hogy a robotok felhasználásának magas fokú specializálódása önmagában is komoly érv amellett, hogy a robotot kutya találta fel. A specializálódás, mondják; szükségszerűen arra utal, hogy a robotot annak a fajnak kellett feltalálnia és kifejlesztenie, melynek különleges használatára ilyen kiválóan alkalmas. Senki más - mondják -, csakis kutya végezhetett ilyen jó munkát ilyen bonyolult eszközön.
   Az, hogy ma egyetlen kutya sem tudna robotot készíteni, még kérdésnek se tekinthető. Ma azért nem tud egyetlen kutya sem robotot gyártani, mert erre nincs szükség, mivel a robotok maguk elvégzik ezt a munkát. Amikor még szükség volt rá, nyilvánvaló, hogy egy kutya készítette el a robotot, felruházta az önreprodukció képességével, melynek eredményeként magához hasonló új egyedeket készít, és így a probléma megoldása a kutyákra jellemző.
   Ez a monda felvet egy másik gondolatot is, amely a mondakör egészén végigfut, és amely hosszú ideig rejtély elé állította az összes kutatót és olvasót. Arról van szó, hogy valaki fizikailag eltávozhat ebből a világból, átszelheti az űrt, és más világokba juthat. Bár ezt az elképzelést nagyrészt tiszta fantáziának kell tekintenünk, melynek természetesen bármely mondában helye van, mégis sokan tanulmányozták. A legtöbb tanulmány megerősítette a hitet, hogy ilyesmi lehetetlen. E szerint a hiedelem szerint a csillagok, melyeket éjszaka látunk, hatalmas világok, óriási távolságban a mi világunktól. Természetesen mindenki tudja, hogy csupán égen függő lámpások, és hogy legtöbbjük igen közel esik hozzánk.
   Ugry felfogása lehet a legjobb magyarázata az űrön túli világ eredetéről szóló képzeteknek. Szerinte nem egyéb, mint valamelyik ősi mesemondó jelképes interpretációja a szellemvilágokról, melyek létezéséről a kutyáknak a homályba vesző őskor óta van tudomásuk.
  
  
  
   II. KUCKÓ
  
   Csendes eső szemerkélt az ólmos égből, mintha füst kóvályogna a fák csupasz ágai közt. Összemosta az élő sövényeket, homályba burkolta az épületek körvonalait, és eltörölte a távolságokat. Csillogott a hallgatag robotok fémes külsején, beezüstözte a három emberi alak vállát. Mindhárman figyelmesen hallgatták a feketébe öltözött férfit, aki a kezében tartott könyvből olvasott:
   - "Én vagyok a feltámadás és az élet."
   Úgy tűnt, hogy a kripta ajtaja fölött álló mohos kőalak felfelé ágaskodik, áhító testének minden kristályával törekedve valami felé, amit még senki sem látott. Nyújtózott, mint mindig ama rég múlt nap óta, amikor az emberek gránitból kifaragták, hogy olyan szimbólummál díszítse a családi sírhelyet, amely az első John J. Websternek élete utolsó éveiben megtetszett.
   - "És aki csak él és hisz énbennem, nem csalatkozik... "
   Jerome A. Webster érezte, hogy fia ujjai görcsösen megszorítják a karját, hallotta anyja fojtott zokogását, látta a robotok sorát, ahogy mereven, lehajtott fővel állnak, és kegyelettel búcsúznak gazdájuktól. A gazda most hazatér - haza, mindenki végső otthonába.
   Jerome A. Webster némán töprengett, hogy vajon értik-e, megértik-e az életet és a halált - megértik-e, mit jelent, hogy Nelson F. Webster a koporsóban fekszik, és egy ember könyvvel a kezében szavakat mond fölötte.
   Nelson F. Webster, a negyedik a Webstereknek abból az ágából, amely ezen a birtokon élt és halt, aki alig mozdult ki innen, és most távozik végső nyughelyére, melyet az elsők készítettek a többinek leszármazottaik hosszú sorának, akik majd itt élnek, és ápolják a tárgyak sorát és az életformát, az első John J. Webster hagyatékát.
   Jerome A. Webster érezte, hogy álla megfeszül, érezte, hogy apró remegés fut rajta át. Szeme egy pillanatig égett, a koporsó elmosódott előtte, és a fekete ruhás ember szavai eggyé váltak a széllel, amely ott suttogott a halottak fölött őrt álló fenyők ágai közt. Agyában emlékek sora vonult, emlékek az ősz férfiról, aki járja a dombokat és a földeket, beleszippant a kora reggeli levegőbe, szétvetett lábbal áll a lobogó kandalló előtt, kezében egy pohár brandyvel.
   Büszkeség - a föld és az élet büszkesége, alázat és nagyság, amit a nyugodt élet növel az emberben. A véletlen pihenés és a céltudatos biztonság elégedettsége. A biztosan védett függetlenség, a családi környezet kényelme, a tág hektárok szabadsága.
   Thomas Webster megrántotta a karját. - Apa! - suttogta. - Apa!
   A szertartás befejeződött. A fekete ruhás ember becsukta könyvét. Hat robot előlépett, és felemelte a koporsót.
   Ők hárman követték a kriptába, és csendben álltak, mialatt a robotok helyére csúsztatták a koporsót, rázárták az ajtót, és felerősítették a táblát, melyen ez állt:
  
NELSON F. WEBSTER
   2034-2117
  
Csak ennyi. Csak a név és az évszámok. És ennyi - gondolta Jerome A. Webster - elég. Nincs szükség semmi másra. A többiekén is csak ennyi áll. Az első, aki a családi névsort megnyitotta, William Stevens, 1920-1999. Stevens nagypapi, ahogy Webster emlékezett. Apósa első John J. Websternek, aki maga is itt fekszik. 19512020.
   Utána a fia következett, Charles F. Webster, 1980-2060. Azután az ő fia, a második John J. 2004-2086. Webster jól emlékezett a nagyapjára, a második John J.-re, aki pipával a szájában aludt a tűz mellett, örökké abban a veszélyben, hogy meggyullad a pofaszakálla.
   Webster szeme egy másik táblára vándorolt. Mary Webster, kisfiának az anyja. Pedig már nem kisfiú. Webster mindig elfelejtette, hogy Thomas már húszéves, és egy hét múlva indul a Marsra, mint ahogy fiatal éveiben ő maga is a Marsra utazott.
   Itt vannak együtt mindnyájan - mondta magának. - A Websterek, feleségeik, gyermekeik. Együtt a halálban, mint ahogy együtt voltak az életben. Alszanak a bronz és márvány pompájában és védelmében, kívül pedig a fenyők és a szimbolikus kőfigura az időtől zöld ajtó felett.
   A robotok elvégezték feladatukat, csendben álltak és vártak.
   Anyja rápillantott.
   - Te vagy most a család feje, fiam - mondta.
   Karját kinyújtotta, és szorosan magához ölelte az anyját. A család feje - ha ez a család. Csak hárman maradtak. Az anyja és a fia. És a fia is hamarosan elmegy a Marsra. De visszajön, talán feleséget is hoz, és a család tovább folytatódik. Nem hárman lesznek. Nem marad zárva a nagy ház nagyobbik része, mint most. Volt idő, amikor zsibongott az élettől, amikor több család lakott itt, mindegyik a maga lakosztályában, egyetlen nagy fedél alatt. Ez az idő, tudta, vissza fog térni.
   Megfordultak mind a hárman, elhagyták a kriptát, és rátértek a házhoz vezető ösvényre. A ház, akár hatalmas szürke árnyék, terpeszkedett a homályban.
   Tűz lobogott a kandallóban, és a könyv nyitva feküdt az asztalán. Jerome A. Webster utánanyúlt és felvette. Megint elolvasta a címet: Marsi fiziológia, különös tekintettel az agyra. Írta: Jerome A. Webster, az orvostudományok doktora.
   Vastag és hiteles - egy élet munkája. Szinte egyedülálló a maga területén. A Marson töltött öt, dögvészjárta évben gyűjtött adatok alapján készült, szinte éjjel-nappal dolgozott kollégáival a Világkormányzó Bizottság orvosi csoportjában, amelyet a szomszédos bolygó megsegítésére küldtek.
   Kopogtak az ajtón. ' - Tessék! - kiáltotta.
   Az ajtó kinyílt, és egy robot lépett be. - A whiskyje, uram.
   - Köszönöm, Jenkins - mondta Webster.
   - A lelkipásztor távozott, uram - mondta Jenkins. - Ó, igen, gondolom, mindent elintézett vele?
   - Igen, uram. Kifizettem neki a szokásos honoráriumot, és megkínáltam itallal. Az italt nem fogadta el.
   - Vétett az etikett ellen - mondta Webster. -A lelkipásztorok nem isznak.
   - Sajnálom, uram, nem tudtam. Megkért, hogy mondjam meg önnek, látogasson el néha a templomba.
   - Micsoda?
   - Mondtam neki, uram, hogy ön soha nem megy sehova.
   - Helyesen tette, Jenkins - mondta Webster -, egyikünk sem megy soha sehová.
   Jenkins az ajtó felé tartott, megállt útközben, és megfordult.
   - Ha szabad megjegyeznem, megható volt a szertartás a kriptánál. Az ön apja kitűnő ember volt, a legkiválóbb, aki valaha is élt. A robotok azt mondják, hogy a szertartás nagyon illendő volt. Méltóságteljes, uram. Neki magának is tetszett volna, ha látja.
   - Az apám - mondta Webster - még jobban örülne, hogy ön ezt mondja, Jenkins.
   - Köszönöm, uram - mondta Jenkins, és kiment.
   Webster ült a whiskijével, a könyvével a tűz mellett, és érezte maga körül a jól ismert szoba kényelmét, érezte a menedéket, ami körülfogta.
   Ez az otthon. És otthona volt a Webstereknek attól a naptól, amikor az első John J. idejött, és felépítette az egyre terjeszkedő ház első részét. John J. azért választotta ezt a helyet, mert itt volt a pisztrángos patak, legalábbis ezt mondta mindig. De ennél többet jelentett ez a hely. Többet kellett hogy jelentsen - gondolta Webster -, még valamit ezenkívül.
   Ámbár lehet, hogy először csak a patak volt a pisztrángokkal. A patak, a pisztrángok, a fák, a rétek, a sziklás vonulat, ahol reggelenként köd gomolygott a folyóból. Lehet, hogy a többi később fejlődött hozzá, fokozatosan, az évek során, a családi együttélés évei során, amíg maga a föld is átitatódott valamivel, ami megközelítette - bár nem volt egészen az - a tradíciót. Valami, ami minden fát, minden sziklát, minden talpalatnyi földet Webster -fává, -sziklává és -földdé változtatott. Minden egybetartozott.
   John J., az első John J., a városok felbomlása után jött ide, miután 'az ember elhagyta egyszer s mindenkorra a XX. század menedékhelyeit, megszabadítva magát az összebújás törzsi ösztönétől, a barlangtól és a tisztástól, a közös ellenségtől és a közös félelemtől. S az ösztön elavult, amikor eltűnt az ellenség és a félelem.
   Az ember fellázadt a nyájösztön diktálta gazdasági és társadalmi viszonyok ellen, amely rányomta bélyegét az elmúlt korokra. Az új biztonság és új bőség lehetővé tette, hogy elszakadjon tőlük.
   Az irányzat visszanyúlik több mint kétszáz évre, a XX. századig, amikor az emberek vidékre költöztek, hogy friss levegőt és szabad térséget kapjanak, és az élet olyan szépségét, amit a közösségi létezés, a szó szorosan vett értelmében, sohasem adott meg nekik.
   És íme, a végeredmény. A nyugodt élet. A béke, melyet csak a dolgok jósága hozhatott meg. Az az élet, mely után az ember mindig sóvárgott. A családi otthonokban és tágas hektárokon alapuló urasági élet, atomok energiájával és a robot jobbágyokat helyettesítő szolgálataival.
   Webster mosolygott, amint a kandallóra és az égő hasábokra esett pillantása. Anakronizmus, de jó anakronizmus - valami, amit az ember a barlangból hozott magával. Haszontalan, mert az atomfűtés jobb - de ez kellemesebb. Az ember nem üldögélhet, bámulva az atomfűtést, nem álmodozhat, és nem építhet légvárakat a lángjánál.
   Még a kripta is odakint, melybe az apját helyezték délután. Az is a család. Része az egésznek. A komor büszkeség és a szép nyugalmas élet és a béke. A régi időkben a halottakat nagy sírkertekbe temették, mindet együvé, idegenek közé.
   Nem jár soha sehova.
   Ezt mondta Jenkins a lelkipásztornak.
   És igaz is. Miért is menne bárhová? Minden itt van. Egyszerűen megcsavar egy gombot, és beszélgethet négyszemközt bárkivel, akivel akar, és mehet bárhová - noha nem fizikai értelemben -, ahová kíván. Színházat látogathat, koncertet hallgathat, beülhet bármelyik könyvtárba bárhol a világon. Nyélbe üthet bármilyen üzletet anélkül, hogy felkelne székéből.
   Webster megitta a whiskyjét, azután magához húzta íróasztala mellől a soktárcsás készüléket.
   Emlékezetből forgatta a tárcsákat, nem használta az útmutatót. Ismerte, mint a tenyerét.
   Ujjai elfordították az egyiket, és a szoba eltűnt. Csak a szék maradt, melyben ült, az íróasztal egy része és a készülék egy része.
   Most arany virágos, füves domboldalon áll a szék, helyenként egy egy szélcsavarta fa, a domb alján tó, bíbor hegylábak között. A hegylábak lépcsős karzatokban emelkednek a távolban, kékeszöld fenyvesekkel, melyek átmennek a felettük magasló, szaggatott körvonalú, kékbe játszó hófedte csúcsok birodalmába.
   Heves szél zúg a hajlongó fák közt, és hirtelen rohamokban seper végig a hosszú, hullámzó füvön. A nap utolsó sugarai tűzcsóvaként verődnek vissza a távoli hegycsúcsokról.
   Magány és nagyság, messze nyúló földek, a rejtőző tó, a távoli sziklák késéles árnyékai.
   Webster kényelmesen ült székében, szemét összehúzva nézte a csúcsokat.
   Hang szólalt meg, szinte a vállánál. - Bejöhetek?
   - Lágy, fuvolázó hang, nem ember hangja. De Webster ismerte. bólintott.
   - Hogyne, Juwain.
   Kissé megfordult, és meglátta a finoman kidolgozott ülőkét és rajta prémes, szelíd szemű Mars-lakót. Más idegen bútorzat is látszott elmosódva az ülőke mögött, félig sejtett bútordarabok a Marson levő lakásból.
   A Mars-lakó szőrös kezével a hegyek felé intett.
   - Maga szereti ezt - mondta. - Megérti. És én értem, hogy maga hogyan érti, de nekem inkább ijesztő ez, mint szép. Valami, ami nálunk, a Marson sohasem létezhet.
   Webster kinyújtotta a kezét, de a Mars-lakó megállította.
   - Hagyja csak - mondta. - Tudom, hogy miért jött ide. Nem jöttem volna éppen most, ha nem gondoltam volna, hogy talán egy régi barát . . .
   - Kedves magától - mondta Webster -, örülök, hogy eljött.
   - Az apja - folytatta Juwain - nagy ember volt. Emlékszem, hogyan beszélt róla akkoriban, amikor évekig élt a Marson. Azt mondta akkor, hogy egyszer visszajön. Miért nem jött vissza soha?
   - Hogy miért? - kérdezte Webster. - Egyszerűen...
   - Ne folytassa! - szakította félbe a Mars-lakó. - Már tudom.
   - A fiam - mondta Webster - néhány nap múlva utazik a Marsra. Megmondom neki, hogy keresse fel magát.
   - Nagyon fogok örülni - mondta Juwain. - Várni fogom. Folytatja a családi hagyományt?
   - Nem - felelte Webster. - Mérnöknek készül. Sohasem volt kedve a sebészethez.
   - Joga van ahhoz, hogy megválassza az életét - jegyezte meg a Mars-lakó. - Bár a más óhajának is lehet helye . . .
   - Igen - felelte egyetértően Webster -, de hát ezen már túl vagyunk. Lehet, hogy nagy mérnök lesz belőle. A tér struktúrájával foglalkozik. Csillagokba vihető hajó az álma.
   - Lehet - vetette fel Juwain -, hogy az ön családja már eleget tett az orvostudományért. Ön és az apja...
   - És nagyapa is - mondta Webster.
   - Könyvével - jelentette ki Juwain - lekötelezettjévé tette a Marsot. Lehet, hogy jobban rátereli a figyelmet a marsi jellegzetességekre. A mieink nem válnak jó orvosokká. Nincsenek megfelelő hagyományaink. Furcsa, hogyan alakul az egyes fajok szellemisége. Furcsa, hogy a Marson sohasem gondoltak orvoslásra. A szó betű szerinti értelmében erre sohasem gondoltak. Hiányát a fatalizmus kultuszával pótolták. Míg a maguk őstörténetében már, amikor az ember még barlanglakó volt...
   - Sok minden másra viszont - mondta Webster - maguk gondoltak, és mi nem. Bizonyos dolgoknál csodálkozunk, hogyan is kerülhették el figyelmünket. Vagy képességek, melyeket maguk kifejlesztettek, mi nem. Itt van például a maga szakterülete, a filozófia. Ez a tudomány nálunk sohasem volt egyéb rendezett tapogatózásnál. Maguknál a filozófia rendszeresen, logikusan fejlődött kezelhető, gyakorlati, alkalmazható, valóságos eszközzé.
   Juwain szólni akart, habozott, végül elszánta magát.
   - Közel jutottam valamihez, ami talán új és meghökkentő. Valamihez, ami az embereknek is, a Mars-lakóknak is hasznos lehet. Évekig dolgoztam rajta, kiindulva bizonyos lelki koncepciókból, melyekre először a földi emberek megérkezése után terelődött figyelmem. Eddig nem szóltam róla, mert nem voltam biztos a dologban.
   - És most - kérdezte Webster - biztos?
   - Nem egészen - válaszolta Juwain -, nem pozitíve. De majdnem. Csendben ültek, és nézték a hegyeket és a tavakat. Madár röppent az egyik fára, és énekelt. Sötét felhők tornyosultak a hegylánc mögött; hátterükből mint faragott kövek emelkedtek ki a havas csúcsok. A nap lehanyatlott a bíbor tóba, és végül kihunyó zsarátnokká szelídült.
   Kopogtattak az ajtón. Webster megmozdult székében, hirtelen visszazuhant a dolgozószoba realitásába, maga alatt a székkel. Juwain elment. Az öreg filozófus egy órácskát töltött szemlélődve a barátjánál, azután csendben eltávozott. Ismét kopogtak.
   Webster előrehajolt, lekattintotta a kapcsolót, a hegyek eltűntek, a szoba ismét szobává változott. Félhomály szűrődött be a magas ablakokon, hamuban derengő parázzsá omlott a tűz.
   - Tessék! - mondta Webster. Jenkins nyitott be.
   - Tálalva van, uram! - mondta.
   - Köszönöm - szólt Webster. Lassan felemelkedett.
   - Önnek, uram - közölte Jenkins -, az asztalfőre terítettünk.
   - Ó, igen - válaszolta Webster -, köszönöm, Jenkins. Nagyon köszönöm, hogy emlékeztetett.
  
  
   Webster az űrkikötő széles rámpáján állt, és figyelte az égen eltűnő formát, amely halvány, villogó vörös pontokat lövellt a télies napfénybe.
   Még hosszú percekig állt ott, miután az űrhajó eltűnt. Keze a korláton, szeme még mindig az égen.
   Szája megmozdult.
   - Isten veled; fiam! - mondta hangtalanul.
   Lassan ráébredt környezetére. Látta a rámpa körül sürgő-forgó embereket, látta a kifutópályát, amely végtelenül nyúlt a messzi horizontig, rajta itt-ott púpos, várakozó űrhajókkal. Sietős traktorok dolgoztak az egyik hangár közelében, a múlt éjszaka hullott hó maradványait takarították.
   Webster didergett, furcsának is találta, mert a déli nap meleg volt. Ismét összerázkódott.
   Lassan elfordult a korláttól, és az irodaépület felé indult. Ekkor egy pillanatig ágyat szorító hirtelen félelmet érzett - ésszerűtlen és megdöbbentő félelmet a rámpa betonszalagjától. Félelmet, mely megrázta lelkét, amint a várakozó ajtó felé lépdelt.
   Ember jött vele szemben, kezében aktatáskát lóbált, és Webster hevesen kívánta, hogy az ember ne szólítsa meg.
   Az illető nem szólt, elment mellette, alig pillantva rá, és Webster megkönnyebbülést érzett.
   Ha otthon lenne - gondolta Webster -, éppen végezne az ebéddel, és lefeküdni készülne egy kis ebéd utáni szundításhoz. A tűz lobogna a kandallóban, és a lángok visszatükröződnének a kandallóvason. Jenkins likőrt hozna, és váltanának egy-két jelentéktelen szót.
   Az ajtó felé sietett, meggyorsítva lépteit, hogy minél hamarabb lekerüljön a hatalmas rámpa puszta, hideg felületéről. Furcsa ez az érzése Thomasszal. Természetes, hogy elutazása nem esett jól. De teljesen természetellenes, hogy néhány perc alatt ilyen borzadály támadt benne. Borzadály az űrutazástól, borzadály az idegen földtől, a Marstól - bár a Mars aligha idegen már. Több mint egy évszázada ismeri a földi ember, harcolt ellene, élt rajta és egyesek meg is szerették.
   Mégis, csak akaraterejének teljes megfeszítésével sikerült visszatartania magát a hajó indulása előtti utolsó másodpercekben, hogy ne rohanjon ki a kifutópályára, és ne kiáltson Thomasnak: ne menj el, gyere vissza!
   Mindez természetesen megengedhetetlen lett volna, szégyenletes és megalázó exhibicionizmus - ilyet nem tehet egy Webster. Végül is - gondolta - a Mars-utazás már nem valami nagy kaland.
   Volt idő, amikor az volt, de ennek örökre vége. Fiatalkorában ő maga is elutazott a Marsra, és öt nehéz évet töltött ott. Ennek - levegő után kellett kapkodnia, mikor elgondolta - majdnem harminc éve már.
   A hall lármája és a beszélgetés moraja megcsapta, amikor az ajtónálló robot kinyitotta előtte az ajtót. És ebben a morajban volt valami, valami rémületes. Egy pillanatig habozott, azután belépett. Az ajtó halkari becsukódott mögötte.
   Szorosan a fal mellé állt, hogy ne kerüljön emberek útjába, majd az egyik sarokban álló szék felé tartott. Leült, hátratámaszkodott, testét befúrta a párnák közé, és figyelte a teremben kavargó embereket. Hangos, sietős emberek, idegen, ismeretlen arcok. Idegenek-egytől egyig. Egyetlen arcot sem ismert. Emberek, akik utaznak. Mennek a bolygóra. Izgatottan várják az indulást. Az utolsó részletekkel bajlódnak. Ide-oda rohangásznak.
   - Jenkins! - kiáltotta, azután megbánta, hogy kiáltott, bár úgy tűnt, hogy senki sem vette észre.
   A robot közeledett, aztán megállt előtte.
   - Mondja meg Raymondnak - szólt Webster -, hogy azonnal haza kell mennem. Mondja meg neki, hogy hozza a helikoptert azonnal az épület elé.
   - Sajnálom, uram - mondta Jenkins -, de nem indulhatunk azonnal. A szerelők valami hibát találtak az atomhajtóműben. Most szerelik be az újat. Néhány óráig eltart.
   Webster türelmetlenül szólt:
   - Nem halaszthatjuk el egy későbbi alkalomra?
   - A szerelő azt mondta, hogy nem, uram - válaszolt Jenkins. Bármely percben bedögölhet. Az egész energiaterhelés . . .
   - Jó, jó - mondta Webster -, valószínűleg így van. Kalapját babrálta.
   - Éppen eszembe jutott valami, amit el kell intéznem. Valami, amit azonnal meg kell tennem. Haza kell érnem. Nem várhatok itt órákig. Előrehúzódott a szék szélére, úgy nézte a kavargó sokaságot. Arcok, arcok.
   - Talán hazatelevíziózhatna - ajánlotta Jenkins. - Lehet, hogy valamelyik robot is el tudja intézni. Van ott egy fülke.
   - Várjon, Jenkins! - mondta Webster. Egy pillanatig habozott. Nincs semmi elintéznivalóm otthon. Egyáltalán semmi. De haza kell jutnom. Nem maradhatok itt. Ha itt maradok, megőrülök. Odakint a rámpán elfogott a félelem. Olyan érzésem van... furcsa, borzasztó érzésem. Jenkins...
   - Értem, uram - mondta Jenkins. - Az apjának is volt. Webster meghökkent.
   - Az apámnak?
   - Igen, uram, ezért nem ment soha sehova. Körülbelül az ön korában jött erre rá. Megpróbált Európába utazni, és képtelen volt. Félútról vissza kellett fordulnia. Megmondta ennek az érzésnek a nevét is. Webster lesújtottan ült.
   - A nevét - szólt végül. - Természetesen van neve. Tehát az apám is. És a nagyapám - neki is volt?
   - Nem tudhatom, uram - mondta Jenkins -, engem akkor szerkesztettek, amikor az ön nagyapja már idős ember volt. De lehet, hogy neki is volt. Ő sem ment soha sehová.
   - Akkor érti tehát - mondta Webster. - Tudja, hogy mi ez. Úgy érzem magam, mint aki mindjárt rosszul lesz - fizikailag rosszul. Nézzen utána, tud-e bérelni egy helikoptert vagy bármit, amivel hazajuthatunk!
   - Igenis, uram - mondta Jenkins. Elindult, de Webster visszahívta.
   - Jenkins, tud erről más is? Bárki . . .
   - Nem, uram - mondta Jenkins. - Az apja sohasem említette, és valahogy úgy éreztem, hogy nem szeretné, ha én beszélnék erről. - Köszönöm, Jenkins - mondta Webster.
   Webster ismét hátradőlt a székében, elhagyatottnak, magányosnak, számkivetettnek érezte magát. Egyedül a zajló csarnokban melyben hullámzott az élet - a magányosság kínozta, elgyengítette és tehetetlenné változtatta.
   Honvágy, egyszerű, szégyenteljes honvágy - gondolta. Valami , amit állítólag kisgyerekek éreznek, amikor először hagyják el otthonukat, amikor először mennek ki, hogy találkozzanak a világgal. Valóban van rá kifejezés - agorafóbia, iszonyú félelem a nyílt területtől -, a görög félelem szóból, félelem a piactól, betű szerint.
   Ha átmenne a televíziósfülkébe, felhívhatná a házat, beszélhetne anyjával vagy az egyik robottal; igen, jobb, mint ha ülve marad, és nézelődik, míg Jenkins érte jön.
   Fel akart kelni, de visszaesett a székbe. Nem segít. Ha csak beszél valakivel, vagy nézi az otthonát, az nem ugyanaz, mintha ott volna. Nem érzi a fenyők illatát a téli levegőben, nem hallja a hó ismerős ropogását a lába alatt a sétányon, nem nyújthatja ki a kezét, és nem foghatja meg a hatalmas tölgyeket a fasor két oldalán. Nem érezheti a tűz melegét és az odatartozás biztonságos érzését, hogy egy a földdel és mindennel, ami rajta van.
   És mégis - talán segítene. Nem sokat, de valamit talán. Megpróbált felkelni a székből, és megmerevedett. A néhány rövid lépés a fülkéig rémülettel töltötte el, borzasztó, mindent elborító rémülettel töltötte el. Ha elindul, futnia kell. Futnia, hogy meneküljön a figyelő szemektől, ismeretlen hangoktól, az idegen arcok kínzó közelségétől. Hirtelen leült.
   Egy nő éles hangja tört át a csarnok zaján, és ő visszariadt tőle. Szörnyűséges volt. Nyomorultul érezte magát. Bárcsak jönne már Jenkins!
   A tavasz első lehelete beáradt az ablakon, és megtöltötte a dolgozószobát az olvadó hónak, a kipattanó leveleknek és virágoknak, az északra tartó vándormadarak V-inek, a patakban légyre leső pisztrángoknak az ígéretével.
   Webster felemelte szemét a papírlapokról, beszippantotta a fuvallatot, érezte arcán hideg cirógatását. A brandyspohár után nyúlt, de üres volt, erre visszatette.
   Újra a papír fölé hajolt, felvett egy ceruzát, kihúzott egy szót.
   Kritikusan átolvasta az utolsó bekezdéseket.
   "Az a tény, hogy a közönségesnél fontosabb ügyekben meghívott 250 ember közül csak hárman tudtak eljönni, nem bizonyítja szükségszerűen, hogy e három kivételével mind az agorafóbia áldozatai voltak. Egyeseknek elfogadható okuk volt, amiért nem tehettek eleget meghívásomnak. De minden arra mutat, hogy növekszik a városok felbomlását követően kialakult életmódban élő emberek húzódozása attól, hogy kimozduljanak ismert környezetükből, és mindinkább mélyül az az ösztön, hogy azok közt a természeti tájak és tárgyak közt maradjanak, melyek lelkükben összeforrtak az élet szépségének és a megelégedettségnek fogalmaival.
   Hogy mi lesz az eredménye ennek a tendenciának, arra egyértelműen nem lehet felelni, minthogy a Föld lakosságának csupán kis részét érinti. A nagyobb családoknál a gazdasági nyomás kényszerít egyes fiatalokat arra, hogy a Föld más részein vagy más bolygókon keressék szerencséjüket. Sokan tudatosan keresik a kalandot és az alkalmakat az űrben, ismét mások olyan hivatást vagy foglalkozást űznek, amely lehetetlenné teszi az egy helyben élést."
   Lapozott, és rátért az utolsó oldalra.
   A tanulmány jó, ezt tudta, de nem közölhető, legalábbis egyelőre nem. Talán a halála után. Amennyire megállapítható, még csak nem is ismerte fel eddig senki ezt a tendenciát, egyszerűen magától értetődő dolognak vették, hogy az emberek ritkán mennek el hazulról. Végeredményben miért is mennének el hazulról?
   - Bizonyos veszély ismerhető fel abban a . . .
   A televizor zümmögni kezdett a könyökénél, kinyújtotta a kezét, és fölkattintotta a kapcsolót.
   A szoba eltűnt, és ő szemben találta magát egy férfival, aki egy íróasztal mögött ült, mintha csak az övének túlsó oldalán ült volna. Szürke hajú ember volt, szomorú szemmel, vastag lencsék mögött.
   Webster bámult egy pillanatig, emlékezetében kutatott.
   - Lehetséges volna? . . . - kérdezte, és a férfi sokatmondóan mosolygott.
   - Megváltoztam - mondta. - Maga is. A nevem Clayborne. Emlékszik? A marsi orvosi bizottság.
   - Clayborne! Sokszor eszembe jutott. Maga a Marson maradt. Clayborne bólintott.
   - Olvastam a könyvét, doktor. Értékes munka. Gyakran gondoltam arra, hogy írni kellene egy ilyen könyvet, magam is akartam, de nem volt időm. Jobb is. Maga jobban megírta. Különösen az aggyal kapcsolatban.
   - A Mars-lakók agya - mondta Webster - mindig izgatott. Bizonyos sajátosságai. Attól félek, hogy az alatt az öt év alatt több időt töltöttem az erre vonatkozó feljegyzésekkel, mint szabad lett volna. Voltak más tennivalók is.
   - Nagyon jól tette - mondta Clayborne. - Éppen ezért hívtam fel. Van egy páciensem - agyműtétes. Csak maga tudná elvégezni. Webster megdöbbent, keze reszketni kezdett.
   - Idehaza?
   Clayborne a fejét rázta.
   - Nem szállítható. Azt hiszem, ismeri. Juwain, a filozófus.
   - Juwain! - mondta Webster. - Egyik legjobb barátom. Épp a minap beszélgettünk.
   - Az attak hirtelen jött - mondta Clayborne. - Ő kérte magát. Webster hallgatott, valami nem sejtett pontból hideg kúszott végig rajta, homloka izzadni kezdett, keze görcsbe szorult.
   - Ha rögtön indul - mondta Clayborne -, idejében itt lehet. Elintézem a Világkormányzó Bizottsággal, hogy azonnal bocsássanak rendelkezésére egy űrhajót. A legnagyobb gyorsaságra van szükség.
   - De . . . - mondta Webster - de . . . én nem mehetek. - Nem jöhet? !
   - Lehetetlen - mondta Webster. - Mindenesetre kétlem, hogy szükség volna rám. Biztos, hogy maga egyedül...
   - Én nem tudom - mondta Clayborne. - Nem tudja senki más, csak maga. Senki másnak nincsenek meg a szükséges ismeretei. Juwain élete a maga kezében van. Ha jön, élni fog, ha nem jön, meghal.
   - Nem tudok az űrbe menni - mondta Webster.
   - Bárki tud - replikázott Clayborne. - Ma már nem úgy van, mint valaha. Bármilyen kívánt kondicionálás rendelkezésére áll.
   - Maga nem érti - védekezett Webster. - Maga...
   - Nem, valóban nem értem - mondta Clayborne. -Őszintén nem értem. Hogyan tagadhatja meg bárki is, hogy megmentse a barátja életét...
   A két férfi hosszú ideig nézett egymásra, egyik sem szólt.
   Végül Clayborne megszólalt:
   - Szólok a Bizottságnak, hogy küldjék a hajót egyenesen a házához. Remélem, addig tisztázza önmagával, hogy jönnie kell. Clayborne eltűnt, és ismét előtűnt a fal, a könyvek, a kandalló, a festmények, a szeretett bútorok, a tavasz ígérete, amely beáramlott az ablakon.
   Webster dermedten ült, és a szemközti falat bámulta.
   Juwain volt, a szőrös, ráncos arc, a fuvolázó suttogás, a barátság és a megértés, minden. Juwain, aki megragadta az álmok anyagát, és logikává formázta, az élet és magatartás törvényévé. Juwain, aki úgy tekintette a filozófiát, mint valami szerszámot, mint tudományt, mint a jobb élet felé vivő lépcső egyik fokát.
   Webster tenyerébe temette az arcát, és harcolt feltámadó rémülete ellen.
   Clayborne nem értette meg. Nem is várható tőle, hogy megértse, hiszen nincs rá mód, hogy megismerje. És még ha ismerné is, megértené? Még ő maga, Webster sem értette volna meg másnál, míg fel nem fedezte önmagában a szörnyű félelmet attól, hogy elhagyja tűzhelyét, földjét, a tulajdonát jelentő dolgokat, kis szimbólumokat, melyeket létrehozott. És nemcsak ő, hanem a többi Webster, kezdve az első John J. -től. Férfiak és nők, akik kialakították életük kultuszát, magatartásuk tradícióját.
   Ő maga, Jerome A. Webster, akkor ment a Marsra, amikor még fiatal ember volt, és nem érezte, nem is gyanította a pszichológiai mérget, amely ereit átjárta. Még akkor sem, amikor Thomas a Marsra utazott néhány hónappal ezelőtt. De harmincévi nyugalmas élet itt, ebben a visszavonultságban, melyet a Websterek otthonuknak neveztek, kibontotta, kifejlesztette, anélkül hogy tudomást szerzett volna róla. Az igazat megvallva nem is volt alkalma, hogy tudomást szerezzen róla.
   Világos, hogyan fejlődött, világos, mint a kristály. Szokások, lelki adottság, bizonyos dolgokhoz asszociált boldogság; dolgokhoz, melyeknek önmagukban nincs is valódi értékük, de melyeknek egy család nemzedékeken át meghatározott, konkrét értéket adott. Nem csoda, hogy minden más hely idegennek tűnik, hogy minden más horizont rémületet rejteget.
   És semmit sem lehet tenni ellene, egyszerűen semmit, hacsak ki nem vág minden fát, porig nem égeti a házat, és meg nem változtatja a vizek folyását. De talán még ez sem segítene - talán még ez sem.
   A televizor zümmögött, Webster felemelte fejét a tenyeréből, és a kapcsolóhoz nyúlt.
   A szoba fehéren világított, de kép nem látszott. Hang szólalt: - Titkos hívás! Titkos hívás!
   Webster félrehúzott egy lapocskát a készüléken, megforgatott két tárcsát, és hallotta az energia zúgását egy ernyőn, amely kiszorította a szobát.
   - Titkosság beállítva - mondta.
   A fehér ragyogás megszűnt, és egy ember ült vele szemben az asztal túlsó oldalán, akit már sokszor látott a televízióban és a napilapjában.
   Henderson volt, a Világkormányzó Bizottság elnöke. - Az előbb felhívott Clayborne - szólt Henderson. Webster szó nélkül bólintott.
   - Azt mondja, hogy ön vonakodik a Marsra menni.
   - Nem utasítottam el - mondta Webster. - Amikor Clayborne kikapcsolt, a kérdés nyitva maradt. Azt mondtam, hogy lehetetlen számomra az utazás, de ő ezt nem látta be, úgy látszott, hogy nem ért meg.
   - Mennie kell, Webster - mondta Henderson. - Ön az egyetlen, aki a műtéthez szükséges mértékben ismeri a Mars-lakók agyát. Ha egyszerű műtétről volna szó, talán más is elvégezhetné. De ezt nem!
   - Lehet, hogy így van - mondta Webster -, de...
   - Nemcsak egy ember életének megmentéséről van szó - mondta Henderson. - Még csak nem is csupán egy ilyen kimagasló személyiség életéről, mint Juwain. Sokkal többről. Juwain a maga barátja. Nem tett valamilyen célzást a felfedezésére?
   - De igen - mondta Webster. - Beszélt róla. Egy új filozófiai koncepcióról.
   - Olyan koncepcióról van szó - jelentette ki Henderson -, melyet nem nélkülözhetünk. Ez a koncepció átalakítja a Naprendszert, és két generáció életében százezer évvel viszi előre az emberiséget. Az emberi törekvések új irányáról van szó, olyan cél felé, melynek létezését eddig nem sejtettük. Teljesen új igazságról van szó, ami eddig még senkinek sem jutott eszébe.
   Webster görcsösen szorította az asztal szélét, ujjízületei megfehéredtek.
   - Ha Juwain meghal - mondta Henderson -, a koncepció is vele pusztul. Valószínűleg örökre elvész.
   - Megpróbálom - mondta Webster -, megpróbálom. Henderson pillantása megkeményedett.
   - Csak ennyit tehet?
   - Igen - mondta Webster.
   - De ember, valami értelmes oka csak van? Valami magyarázat. - Semmi - mondta Webster -, semmi olyan, amit megmondhatnék. És elszántan kikapcsolta a készüléket.
   Webster az íróasztalnál ült, és a kezét nézte. Ügyes kezét, melyben elég tudás volt egy élet megmentéséhez, ha el tudja juttatni a Marsra. A kezét, mely megmenthetne a Naprendszernek, az emberiségnek, a Mars-lakóknak egy eszmét, új filozófiát, amely százezer évvel vinné őket előre két generáció alatt. De ezt a kezet gúzsba köti a nyugodt életből kinőtt fóbia. Dekadencia - különösen szép, halálos dekadencia.
   A zajló városokat, ahol összebújtak az emberek, kétszáz évvel ezelőtt elhagyták. Leszámoltak ősi ellenségeikkel és ősi félelmeikkel, melyek a közös tábortűz mellé szorították, elhagyták a kísérteteket, melyek mögöttük settenkedtek a barlangok ideje óta.
   És mégis - mégis.
   Íme, itt van a másik kuckó. Nem a testnek, hanem a léleknek. Pszichológiai tábortűz, amely még mindig fénykörében tartja az embert.
   Webster tudta, hogy el kell hagynia ezt a tüzet. Mint ahogyan az emberek két évszázaddal ezelőtt a városokat elhagyták. EI kell mennie, és itt kell hagynia. És nem szabad visszanéznie. El kell mennie a Marsra, legalábbis el kell indulnia. De hogy túléli-e az utat, elvégzi-e a műtétet, ha megérkezik, azt nem tudta. Töprengett, hogy az agorafóbia lehet-e végzetes kimenetelű. A legsúlyosabb formájában. Feltételezte, hogy lehet.
   Kinyújtotta kezét, hogy csengessen, azután habozott. Nincs értelme, hogy Jenkinsszel csomagoltasson. Becsomagol maga, legalább foglalkozik valamivel, amíg a hajó megérkezik.
   A ruhásszekrény legfelső polcáról levett egy táskát. Poros volt, ráfújt, de a por maradt. Túl sok éve megülepedett már. Amint csomagolt, vitatkozni kezdett vele a szoba, némán, ahogyan a lélektelen, de ismerős tárgyak beszélgethetnek az emberrel.
   - Nem mehetsz el - mondta a szoba -, nem hagyhatsz itt.
   És Webster, félig védekezően, félig magyarázóan, vitatkozott.
   - Mennem kell. Nem érted? Régi barátomról van szó. Majd viszszajövök.
   Mikor kész lett a csomagolással, visszament székéhez, és belevetette magát.
   Mennie kell, és nem tud elmenni. De tudta, hogy mikor megérkezik a hajó, amikor itt lesz az ideje, akkor kisétál a házból a várakozó hajóhoz.
   Megacélozta magát, megpróbálta merev sablonná alakítani a gondolatot, megpróbált minden mást kitörölni az agyából azonkívül, hogy megy.
   De a szoba tárgyai behatoltak agyába, mintha összeesküvők volnának, akiknek az a céljuk, hogy visszatartsák. A tárgyakat mintha először látta volna. A régi, megszokott tárgyak egyszerre megújultak. Az óra, amely a földi és a marsi időt, a hónap napjait és a holdfázisokat mutatta. Halott feleségének képe az asztalon. A trófea, melyet iskoláskorában nyert. A bekeretezett rövid útiprospektus, amelyet tíz dollárért vett, amikor a Marsra utazott.
   Sorra vett mindent, előbb kedvetlenül, majd mohón agyába vésve emléküket. Hosszú éveken át mindig egységben látta a szobát, nem gondolt arra, hogy mennyi mindenből áll, és most észrevette a külön - külön élő tárgyakat.
   Esteledett. Friss fűzfarügyek illatoztak a kora tavaszi félhomályban.
   A hajónak régen meg kellett volna érkeznie. Azon kapta magát, hogy fülel, bár tudta, hogy nem hallhat semmit. Az atomhajtású űrhajó hangtalan, .kivéve, amikor a sebességét növeli. Leszállásnál és felszállásnál úgy lebeg, mint a pitypang, teljesen hangtalanul.
   Hamarosan itt lesz. Csak legyen itt hamarosan, különben sohasem tud elutazni. Tudta, hogy ha túl sokat kell várnia, görcsös elhatározása szétmállik, mint a száraz göröngy az esőben. Nem sokáig tud ellenállni a szoba vonzásának, a tűz hunyorgásának, a mormoló földnek, melyen a Websterek öt nemzedéke élt és halt.
   Becsukta szemét, és küzdött a testén felkúszó hideg ellen. Nem engedheti, hogy úrrá legyen rajta. Ki kell tartania. Amikor megérkezik a hajó, elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy felkeljen, és kimenjen a várakozó hajóhoz.
   Kopogtak. - Tessék! - kiáltotta Webster.
   Jenkins volt, a kandalló tüze visszaverődött csillogó fémburkáról. - Szólított az előbb, uram? - kérdezte.
   Webster a fejét rázta.
   - Attól tartottam, hogy esetleg igen - magyarázta Jenkins -, és talán csodálkozott, hogy miért nem jövök. Rendkívüli eset történt ugyanis, két ember érkezett egy űrhajóval, és azt állították, hogy ön a Marsra akar utazni.
   - Itt vannak? - kérdezte Webster. - Miért nem hívott? Nehézkesen felemelkedett.
   - Nem gondoltam, uram - mondta Jenkins -, hogy ilyesmivel megzavarjam. Arinyira abszurd volt a dolog. Végül megértettem velük, hogy nem létezik, hogy ön a Marsra kívánna utazni.
   Webster megmerevedett, a jeges félelem megmarkolta a szívét. Keze az asztal széle felé tapogatózott, leült székébe, és érezte, hogy a szoba falai körülzárják, akár valami csapda, amely soha többé nem fogja kiereszteni.
  
  
  A következõ fejezet