Jegyzetek a harmadik mondához
  
  
   Az olvasók ezreinek szemében, akik szeretik, az különbözteti meg a harmadik mondát a többitől, hogy ebben jelennek meg először a kutyák.
   A kutató számára azonban még ennél is nagyobb a jelentősége. A monda alapja a bűntudat és a hiábavalóság. Folytatódik az emberi faj hanyatlásának leírása, de itt az embert bűntudat támadja meg, és kínozz: az az instabilitás, amely az emberi mutánsokat eredményezi. A monda megkísérli ésszerűsíteni a mutációkat, megkísérli még a kutyákat is úgy feltüntetni, mint az eredeti fajta mutációit. A monda azt állítja, hogy egyetlen faj sem tökéletesedhet mutációk nélkül, de egyetlen szó sem esik benne bizonyos statikus tényezők szükségességéről a társadalomban, a stabilitás biztosítására. A mondakör egészéből teljesen világos, hogy az emberi faj nem értékelte a stabilitást.
   Phogo, aki átfésülte a mondakört annak bizonyítására, hogy a mondák valóban emberi eredetűek, úgy hiszi, hogy egyetlen mesemondó kutya sem találhatta fel a mutációk elméletét, mert ez a fogalom végletesen ellentétes mindennel, amiben a kutyák hisznek. Az ilyen álláspont szerinte szükségképpen valamely idegen elme szüleménye.
   Ugry viszont rámutat arra, hogy a mondában elejétől végig kedvező megvilágításban szerepelnek olyan nézetek, amelyek szöges ellentétben állnak a kutyai logikával. Ez, mondja Ugry, nem más, mint a jó mesemondó jellemzője - az értékrendek eltorzítása a drámai hatás kedvéért.
   Hogy az embert ebben a mondában szándékosan olyannak ábrázolják, mint aki tisztában van hiányosságaival: ebben nem is kételkedik senki. A mondában Grant az ember "alogikus rutinjáról" beszél, és nyilvánvalóan érzékeli, hogy valami nincs rendjén az emberi logikával. Azt mondja Nathanielnek, hogy az emberi faj mindig zaklatott. Szinte gyermekes reményeket fűz Juwain elméletéhez, amely - szerinte - még megmenthette volna az emberi fajt.
   És végül Grant, látva a fajában rejlő romlás tendenciáját, továbbadja Nathanielnek az emberiség célkitűzéseit.
   A mondakör szereplői közül valószínűleg Nathaniel az egyetlen, aki történelmi személynek tekinthető. Más mondákban is, amelyek a faj múltjából erednek, gyakran szerepel a Nathaniel név. Nyilvánvalóan teljesen lehetetlen, hogy Nathaniel véghezvitte mindama tetteket, melyeket a mondák neki tulajdonítanak, mégis általános a felfogás, hogy valóban létezett, és fontos történelmi személyiség volt. Fontosságának bizonyítékait azonban az idő természetesen nyomtalanul eltüntette.
   Az emberi Webster család, amely már az első mondában megjelent, a mondakör további darabjaiban is kiemelkedő szerepet játszik. Bár mindez Phogo hiedelmeit látszik bizonyítani, mégis lehetséges, hogy a Webster család sem egyéb mesei fordulatnál, a folyamatosság megteremtésének eszköze, a jó elbeszélés kelléke, mert az egyes darabok egyébként nincsenek túlságosan szoros összefüggésben egymással.
   Annak; aki betű szerint fogja fel az olvasottakat, kissé elképesztő az a beállítás, hogy a kutya az ember beavatkozásának eredménye. Kóbor szerint, aki a mondakört sohasem tartotta másnak, mint tiszta mítosznak, ősi kísérlet történt a faj eredetének magyarázatára. A valódi ismeretek hiányát leplezve a monda olyan magyarázatot ad; amely tulajdonképpen az isteni beavatkozással azonos. Így könnyen és a primitív léleknek hihetően és kielégítően magyaráz valamit, amiről egyáltalán semmi sem ismeretes.
  
  
   III. A NÉPSZÁMLÁLÁS
  
  
   Richard Grant éppen pihent a kis forrásnál; amely egy domb tövében tört elő, és tajtékozva bukdácsolt cikcakkos medrében tovább, amikor a mókus elszáguldott mellette, és villámgyorsan felkúszott egy diófára. A mókus után, lehullott őszi levelek felvert forgatagában, a kis fekete kutya vágtatott.
   Mikor meglátta Grantet, hirtelen lefékezett, megállt, a farkát csóválta, szeme játékosan csillogott.
   Grant elvigyorodott. , - Hé, te - mondta.
   - Héé - válaszolt a kutya.
   Grant hanyag heverészéséből meglepetten ült fel, álla leesett. A kutya visszanevetett rá, nyelve, mint egy piros tányértörlő, kilógott a szájából.
   Grant mutatóujjával a diófa felé bökött. - Ott van fent a mókusod.
   - Köszönöm - mondta a kutya. - Tudom. Érzem a szagát. Grant meghökkent, gyorsan körülnézett, valamilyen ugratásra gyanakodva. Talán hasbeszélés - gondolta. De senki sem volt a közelben. A liget üres volt, rajta, a kutyán, a sustorgó forráson és a fán makogó mókuson kívül nem látszott senki.
   A kutya közelebb ment hozzá:
   - Nathanielnek hívnak - mondta.
   A szavak elhangzottak. Ebben nem lehetett kételkedni. Majdnem úgy hangzottak, mint az emberi beszéd, csupán a kiejtés volt olyan gondos, mint amikor valaki tanulja a nyelvet. És volt valami hasonlíthatatlan színezete, valami különös a hanghordozásban.
   - Ott lakom a dombon túl, Websteréknél - közölte Nathaniel. Leült, farkával a földet verte, széthányta a lehullott faleveleket. Mérhetetlenül boldognak látszott.
   Grant hirtelen csettintett az ujjaival.
   - Bruce Webster! Most már tudom. Hamarabb is gondolhattam volna. Örülök, hogy megismerhettelek, Nathaniel!
   - Maga kicsoda? - kérdezte Nathaniel.
   - Én? Richard Grant vagyok, népszámláló. - Mi az a népszám. . . népszámláló? . . .
   - A népszámláló olyan valaki, aki összeszámlálja az embereket magyarázta Grant. - Éppen népszámlálást végzek.
   - Sok olyan szó van - mondta Nathaniel -, amit nem tudok kimondani.
   Felállt, a forráshoz ment, hangosan lefetyelt, azután letelepedett az ember közelében.
   - Nem akarja lelőni a mókust? - kérdezte. - Akarod, hogy lelőjem?
   - Hogyne, persze - mondta Nathaniel.
   De a mókus eltűnt. Együtt járták körül a fát, végigkutatva szinte puszta ágait. Sehol sem bukkant ki a lompos farok az ágak mögül, sehonnan sem néztek le rájuk a fekete gombszemek. Mialatt beszélgettek, a mókus meglépett.
   Nathaniel kissé csalódottnak látszott, de jó képet vágott hozzá. - Miért nem tölti az éjszakát nálunk? - kérdezte meghívásképpen. - Reggel elmehetnénk vadászni. Az egész napot azzal tölthetnénk. Grant kuncogott.
   - Nem szeretnék zavarni. Hozzászoktam a kinti táborozáshoz. Nathaniel kitartott.
   - Bruce örülne, ha meglátogatná. A nagypapa meg nem bánná. Amúgy se nagyon tudja, hogy mi történik.
   - Ki a nagypapa?
   - Thomas a neve, de mindnyájan nagypapának hívjuk - mondta Nathaniel. - Bruce apja. Roppant öreg már. Egész nap csak ül, és gondolkozik valamin, ami nagyon régen történt.
   Grant bólintott.
   - Tudok róla, Nathaniel. Juwain.
   - Igen, ez az - vágta rá Nathaniel. - De mit jelent? Grant a fejét rázta.
   - Bárcsak meg tudnám mondani, Nathaniel. Magam is szeretném tudni.
   Vállára vetette hátizsákját, lehajolt, és megvakarta a kutya füle tövét. Nathaniel elragadtatva vigyorgott.
   - Köszönöm - mondta, és elindult az ösvényen felfelé. Grant követte.
   Thomas Webster kerekes székében ült a pázsiton, és az esti dombokat szemlélte. Holnap nyolcvanhat éves lesz. Nyolcvanhat. Roppant hosszú idő átélni egy embernek. Különösen ha már nem tud járni, és a szeme is megromlott.
   Elsie megsüti az ostoba tortát, rengeteg gyertyával a tetején, a robotok ajándékot hoznak, Bruce kutyái meg bejönnek, csóválják a farkukat, és sok boldog születésnapot kívánnak. És lesz néhány televizorhívás, bár valószínűleg nem nagyon sok. Én pedig a mellemet döngetem, és azt mondom, hogy száz évig fogok élni, és mindenki a tenyerébe vihog, és azt sugdossa, hogy nézd csak a vén bolondot.
   Nyolcvanhat év, mialatt két dolgot akartam megtenni. Egyiket megtettem, a másikat nem.
   Károgó varjú röppent fel az egyik távolabbi domb felett, és leszállt a völgy árnyékába. Messziről, a folyóról vadkacsák hápogása hallatszott.
   Hamarosan előbújnak a csillagok. Ebben az évszakban korán jönnek. Szerette nézni őket. Csillagok! Büszkén veregette széke karfáját. A csillagok, uramisten, ez az ő témája. Mánia? Talán: Mindenesetre valami, ami alkalmas a régi szégyenfolt letörlésére, pajzs a család védelmére az alávaló történészpletykák ellen. És Bruce is segít. A kutyái . . .
   Lépések közeledtek háta mögött a fűben. - A whiskyje, uram - mondta Jenkins.
   Thomas Webster a robotra nézett, és elvette a poharat a tálcáról. - Köszönöm, Jenkins - mondta.
   Forgatta a poharat az ujjai közt.
   - Mióta szolgálja már fel az italokat ennek a családnak, Jenkins? - Az ön apjának hoztam, uram, és előtte az ő apjának - mondta Jenkins.
   - Van valami újság? - kérdezte az öregember. Jenkins a fejét rázta.
   - Nincs semmi újság.
   Thomas Webster szürcsölte az italt.
   - Ez annyit jelent akkor, hogy már jóval túl vannak a Naprendszeren. Túl messze ahhoz is, hogy a Plútó állomásával kapcsolatot teremtsenek. Félúton vagy még közelebb az Alfa Centaurihoz. Ha elég sokáig élek . . .
   - Élni fog, uram - mondta Jenkins -, érzem a csontjaimban.
   - Magának nincsenek csontjai - jelentette ki az öregember. Lassan ivott, szakértő nyelvvel ízlelgette az italt. Megint túl vizes.
   De úgysem számít, bármit mond is. Nem használ semmit, ha összeszidja Jenkinst. A doktor! Örökké arra utasítja Jenkinst amúgy is, hogy vizezze még jobban. Megfosztja az embert utolsó éveiben a kedves italától.
   - Mi az ott lent? - kérdezte, és a dombra vezető ösvényre mutatott. Jenkins megfordult, hogy megnézze.
   - Úgy látszik, uram - mondta -, hogy Nathaniel hoz magával valakit.
   A kutyák csoportosan bejöttek, hogy jó éjszakát kívánjanak, aztán kimentek.
   Bruce Webster utánuk mosolygott. - Remek társaság - mondta. Granthez fordult.
   - Gondolom, Nathaniel alapos kis meglepetéssel szolgált önnek délután.
   Grant felemelte poharát, a brandyn keresztül nézett a fénybe. - Valóban - mondta. - De csak egy percre. Azután eszembe jutott, hogy olvastam egyet-mást arról, amit ön itt csinál. Nem az én szakmám persze, de az ön munkáját népszerűsítették, sokszor írtak róla többé-kevésbé szakszerűtlen nyelven is.
   - Az ön szakmája? - kérdezte Webster. - Azt hittem... Grant nevetett.
   - Értem, mire gondol. Népszámláló.
   Webster nem tudta, mit gondoljon, kissé megrökönyödött. - Remélem, Mr. Grant, nem . . .
   - Egyáltalán nem - mondta Grant. - Megszoktam már, hogy úgy tekintsenek, mint olyan valakit, aki felírja az emberek nevét, korát, azután továbbáll, hogy felkeresse a következő csoport embert. A régi népszámlálásoknál persze ez így is volt. Fejszámlálás, semmi több. Egyszerű statisztika. Végül is több mint háromszáz éve nem volt népszámlálás. És az idők változtak.
   - Maga érdekel engem - mondta Webster. - Ezt a fejszámlálást szinte sötét ügynek tünteti fel.
   - Nem sötét ügy - tiltakozott Grant. - Logikus ügy. Az emberi lakosság értékelése. Nemcsak annyiból áll, hogy hányan is vannak, hanem hogy milyenek a valóságban, hogyan gondolkoznak; és mit csinálnak.
   Webster lejjebb csúszott székében, lábát kinyújtotta a kandalló tüze felé.
   - Csak nem akarja azt mondani, Mr. Grant, hogy pszichoanalizálni akar engem is?
   Grant kiürítette poharát, és letette az asztalra.
   - Ez nem szükséges - mondta. - A Világkormányzó Bizottság mindent tud, amit tudnia kell az olyan emberekről, mint ön. De itt vannak a többiek - a hegyi vándorok, ahogyan itt hívják őket. Fent északon ezek úgy élnek a fenyvesekben, mint az erdei vadak. Délebbre megint másként. Rejtett, majdnem elfelejtett lakosság. Azok, akik az erdőkbe vonultak, akik szétszéledtek, amikor a Világkormányzó Bizottság meglazította a gyeplőt.
   Webster dörmögött.
   - A kormánygyeplőt meg kellett lazítani - mondta. - A történelem ezt igazolta. Még a Világkormányzó Bizottság létrejötte előtt a világ agyon volt terhelve ökrös szekérhez hasonló, ósdi intézmények terhével. Már háromszáz évvel ezelőtt ugyanúgy nem volt semmi értelme a városi hatóságoknak, mint ma nem volna a nemzeti kormányoknak.
   - Tökéletesen igaza van - mondta Grant -, mégis, amikor a kormány meglazította az ellenőrzést, meglazult minden egyes ember életéhez való kapcsolata is. Aki ki akart csúszni, a kormány szolgáltatásait nem akarta élvezni, és a kormánnyal szemben kötelezettségeit nem akarta teljesíteni, könnyen megtehette, a Bizottság nem is bánta. Sokkal több mindennel kellett törődnie, nem ért rá a felelőtlenekre és elégedetlenekre. Pedig ilyenek sokan voltak. Például a parasztok, akik a hidroponika következtében elvesztették életformájukat. Köztük sokan nehéznek találták a beilleszkedést az ipari életbe; így mit tehettek? Kicsúsztak, visszatértek a primitív életmódhoz. Növényt termesztettek, vadásztak, csapdákat állítottak, fát vágtak, itt-ott lopkodtak egy keveset. Megfosztva megélhetésüktől visszatértek a földhöz, és a föld gondoskodott róluk.
   - Háromszáz évvel ezelőtt volt így - mondta Webster -, a Világkormányzó Bizottság akkor nem törődött velük. Persze megtette, amit tehetett, de mint mondta, nem nagyon bánta, ha néhányszor kicsúsztak a kezéből. Nos, hát akkor minek köszönhető most ez a hihetetlen érdeklődés?
   - Csak eljutottak ehhez is, gondolom - mondta Grant.
   Közelről nézte Webstert, és tanulmányozta. A tűznél pihenő férfi arca markáns volt, a láng vetette árnyékok szinte szürrealisztikussá rajzolták arcvonásait.
   Grant a zsebeit tapogatta, megtalálta a pipáját, és megtömte. - Van még valami más is - mondta.
   - Mi? - kérdezte Webster.
   - Van ennek a népszámlálásnak még egy vonatkozása. Magát a népszámlálást amúgy is végre kellene hajtani, mert a Föld népességének számbavétele mindig hasznos ismereteket ad. De van még valami.
   - A mutánsok - mondta Webster. Grant bólintott.
   - Úgy van. Nem gondoltam volna, hogy bárki is kitalálja.
   - Én is mutánsokkal dolgozom-jegyezte meg Webster. -Az egész életemet a mutánsoknak szenteltem.
   - Furcsa kultúrafoszlányok bukkantak elő - mondta Grant. Precedens nélküli dolgok. Irodalmi formák, melyek friss személyiségek nyilvánvaló nyomait viselik magukon. Zene, amely teljesen szakít a hagyományos kifejezésmóddal. Művészet, amilyet soha eddig nem láttak. És legtöbbje névtelenül vagy legfeljebb álnéven. Webster nevetett.
   - Az ilyesmi persze a legnagyobb rejtély a Világkormányzó Bizottság előtt?
   - Nem annyira erről van szó, inkább másvalamiről - magyarázta Grant. - A Bizottságot nem annyira a művészet és az irodalom izgatja, mint inkább más dolgok, amik nem kerültek elő. Ha az erdők sűrűjében új reneszánsz születik, az természetesen először is új művészeti és irodalmi formákban jelentkezik. De a reneszánsz általában nem korlátozódik a művészetre és irodalomra.
   Webster mélyebbre süppedt székében, és kezére támasztotta az állát.
   - Azt hiszem, értem - mondta -, hogy mire céloz.
   Hosszú percekig ültek némán, a csendet csak a tűz pattogása és a fák közt kísértetiesen suttogó őszi szél zúgása törte meg.
   - Akadt egyszer egy lehetőség - mondta Webster, mintha önmagához beszélne. - Az új szempont lehetősége, lehetőség az emberi gondolkodás négyezer évi szemetének kiseprésére. Ez a lehetőség megbukott valakin.
   Grant kényelmetlenül fészkelődött, azután megmerevedett, félve, hogy Webster esetleg észrevette mozgolódását.
   - Ez a valaki - mondta Webster - a nagyapám volt.
   Grant tudta, hogy mondania kell valamit, hogy nem ülhet tovább szótlanul.
   - Juwain tévedhetett is - mondta -, talán nem találta volna meg az új filozófiát.
   - Igen, ezzel az érvvel vigasztaljuk magunkat - mondta Webster. Csakhogy nem valószínű. Juwain nagy marsi filozófus volt, talán a legnagyobb, akit a Mars valaha is ismert. Nem kétlem, hogy ha életben marad, kidolgozta volna az új filozófiát. De meghalt. Meghalt, mert a nagyapám nem tudott elmenni a Marsra.
   - Nem a nagyapja hibája volt - mondta Grant. - Ő megpróbálta. Az agorafóbia olyasmi, ami ellen nem lehet harcolni.
   Webster leintette.
   - Elmúlt már, vége. Nem lehet visszacsinálni. El kell fogadnunk, és ebből kell kiindulnunk. És minthogy az én családomról van szó, tekintve, hogy a nagyapám volt, aki . . .
   Grant kimeresztette szemét, annyira megrázta a gondolat, amely feltámadt benne.
   - A kutyák! Hát ezért...
   - Igen, a kutyák - mondta Webster.
   Messziről, a folyómederből hang kiáltott a fákkal beszélgető szélben.
   - Mosómedve - mondta Webster. - A kutyák meghallják, és ki akarnak majd menni.
   A kiáltás megint felhangzott, úgy tűnt, hogy közelebbről, bár ez képzelődés is lehetett.
   Webster kiegyenesedett székében, és előrehajolva a lángokba nézett.
   - Végül is miért ne? - kérdezte. - A kutyának van egyénisége. Érezheti mindegyiknél, ahánnyal csak találkozik. Nincs két kutya, amelyik pontosan egyforma volna hangulat és temperamentum tekintetében. Mind intelligens, bár különböző mértékben. Ennyi az egész, amire szükség van, a tudatos egyéniség és bizonyos fokú intelligencia. Nem indultak egyenlő esélyekkel, ez az egész. Két hátrány nehezedett rájuk: nem tudtak beszélni, és nem tudtak felegyenesedve járni, és ezért nem fejlődhetett kezük. A beszédtől és a kéztől eltekintve mi is kutyák lehetnénk, ha a kutyák emberek.
   - Sohasem gondoltam erre ilyen szempontból - mondta Grant. Nem gondoltam a maga kutyáira mint gondolkodó fajra.
   - Nem - mondta Webster némi keserűséggel a hangjában. - Természetesen nem. Úgy gondolt rájuk, mint a világ mind a mai napig. Mint furcsaságokra, mint cirkuszi mutatványos állatokra vagy mint beszélő ölebekre. De többről van szó, Grant, esküszöm magának. Mindeddig az ember egyedül járta útját. Az egyetlen gondolkodó, intelligens faj volt. Gondolja csak meg, mennyivel messzebb juthatott volna, és mennyivel gyorsabban, ha két gondolkodó, intelligens, együttműködő faj létezett volna. S világos, hogy nem gondolkozhattak volna egyformán. Ellenőrizték volna egymás gondolatait a maguk szempontjai szerint. Amire egyik nem gondolt volna, a másik igen. A régi história a két fejről. Gondolja csak végig, Grant, az emberitől különböző szellem, amely együtt dolgozik az emberrel. Amelyik lát és megért olyasmit, amit az ember nem ért, amelyik, ha akarja, olyan filozófiát fog kidolgozni, amilyenre az emberi agy nem képes.
   Kezét a tűz fölé tartotta, szétterpesztve hosszú ujjait.
   - Nem tudtak beszélni, én beszédet adtam nekik. Nem volt könnyű, mert a kutya nyelve és torka nem alkalmas beszédre. De sebészettel... kezdetben eszközként... sebészettel és átültetéssel, de most... most már remélem, gondolom... túl korai volna még jóslásokba bocsátkozni . . .
   Grant feszülten figyelt.
   - Úgy érti, hogy a kutyák az ön által eszközölt mutációkat továbbadják? Vannak bizonyítékai a sebészeti korrekciók átöröklődésére?
   Webster fejét rázta.
   - Túl korai volna erről nyilatkozni. Húsz év múlva talán meg tudóm mondani.
   Felemelte a brandysüveget, és töltött. - Köszönöm - mondta Grant.
   - Rossz házigazda vagyok - mondta Webster. - Ki kellett volna szolgálnia magát.
   Poharát a tűz elé tartotta.
   - Jó anyagom volt a munkához. A kutya okos. Okosabb, mint hinné. A közönséges házőrző kutya ötven vagy több szót is felismer. Nem szokatlan a száz sem. Adjon hozzá még százat, és használható szókincse van. Talán észrevette, hogy Nathaniel milyen egyszerű szavakat használ. Jóformán az alapanyagot.
   Grant bólintott.
   - Egy-két szótagos szavakat. Mondta is, hogy sok szót nem tud kimondani.
   - Rengeteg még a tennivaló - mondta Webster. - Nagyon sok. Itt van például az olvasás. A kutya nem úgy lát, mint maga vagy én. Különböző lencsékkel kísérleteztem, hogy korrigáljam a látásukat, hogy úgy láthassanak, mint jómagam. És ha ez nem sikerül, van még egy mód. Meg kell állapítani, hogyan lát a kutya, és olyan könyveket nyomtatni, amelyeket a kutya el tud olvasni.
   - És a kutyák - kérdezte Grant - mit gondolnak erről?
   - A kutyák? - mondta Webster. - Ha hiszi, ha nem, Grant, vidám létük legragyogóbb idejét élik.
   A tűzbe bámult.
   - Isten óvja a lelküket - mondta.
  
  
   Grant, Jenkins nyomában, felment a lépcsőn a hálószobájába, de mikor elhaladtak egy félig nyitott ajtó előtt, egy hang kikiáltott:
   - Maga az, idegen? !
   Grant megtorpant. Jenkins odasúgta neki: - Ez az öreg úr. Gyakran nem tud aludni. - Igen! - kiáltotta Grant.
   - Álmos? - kérdezte a hang.
   - Nem túlságosan - válaszolta Grant.
   - Jöjjön be egy kicsit - mondta az öregember.
   Thomas Webster felült az ágyában, fején csíkos hálósapkával. Látta, hogy Grant azt nézi.
   - Kopaszodom - mondta. - Kényelmetlenül érzem magam, ha nincs valami a fejemen. Nem hordhatok kalapot az ágyban. - Rákiáltott Jenkinsre: - Maga meg mit áll itt? Nem látja, hogy az úrnak egy kis italra van szüksége?
   - Igenis, uram - mondta Jenkins, és eltűnt.
   - Üljön le - mondta Thomas Webster. - Üljön le, és figyeljen kissé. Ha beszélgetünk, könnyebben elalszom. Azonkívül nem látunk új arcot mindennap.
   Grant leült.
   - Mit gondol erről az én fiamról? - kérdezte az öregember. Grantot meglepte a szokatlan kérdés.
   - Ragyogó ember. A munka, amit a kutyákon végez . . . Az öregember kaccantott.
   - Ő meg a kutyái. Elmondtam már magának, hogy mit művelt Nathaniel a görénnyel? Persze hogy nem, hiszen alig váltottunk egykét szót.
   Lesimította kezével a takarót, hosszú ujjai idegesen motoszkáltak a szöveten.
   - Van még egy fiam, tudja? Allen. Alnak hívjuk. Most olyan messze van a Földtől, amilyen messze ember még sohasem volt. A csillagok felé tart.
   Grant bólintott.
   - Tudom. Olvastam. Az Alfa Centauri-expedíció.
   - Az apám sebész volt-mondta Thomas Webster. - Szerette volna, ha én is az leszek. Majdnem meghasadt a szíve, azt hiszem, amikor nekem nem volt kedvem hozzá. De ha tudná, ma büszke lenne ránk.
   - Nem kell aggódnia a fiáért - mondta Grant. - Ő . . . Az öregember pillantása elhallgattatta.
   - A hajót magam építettem. Magam terveztem, figyeltem, ahogy nőtt. Ha csak az űrben való navigáció kérdése, akkor eljut oda, ahová tart. És a gyerek megállja a helyét. Azzal a hajóval átmegy a poklokon is.
   Egyenesebbre fészkelte magát a háta mögött feltornyozott párnákon, hálósapkája félrebillent.
   - És még egy okom van rá, hogy azt gondoljam: eljut és visszajön. Annak idején nem sokat törődtem egy bizonyos esettel, de az utóbbi időben, ha visszagondolok rá, és átgondolom, azon töprengek, hogy nem azt jelentette-e . . . nos, lehet, persze, hogy nem is . . . - Lélegzet után kapott. - Nehogy azt higgye, hogy babonás vagyok.
   - Nyilván nem az - mondta Grant.
   - Erre fogadhat is - mondta Webster.
   - Valamilyenféle-fajta jel talán - találgatta Grant. - Megérzés. Vagy sejtelem.
   - Egyik sem - mondta az öregember. - Majdnem biztos tudása annak, hogy a sors velem kell legyen. Hogy azért születtem, hogy megépítsem a hajót, amely meg tudja tenni ezt az utat. Hogy valami vagy valaki így határozta, mert eljött az ideje annak, hogy az ember kijusson a csillagokra, és kezét nyújtotta, hogy segítsen kicsit.
   - Úgy beszél róla, mintha valóban megtörtént volna - mondta Grant -, mintha valamilyen pozitív esemény történt volna, melyből arra következtet, hogy az expedíció sikerülni fog.
   - Erre fejét teheti - mondta Webster -, pontosan így értettem. Húsz évvel ezelőtt történt, itt a pázsiton, a ház előtt.
   Még egyenesebben felült, lélegzetért kapkodott, lihegett.
   - Le voltam törve, érti, az álom szétesett. Évek munkája látszott hiábavalónak. Az elv, amit felállítottam a csillagközi repüléshez szükséges sebesség elérésére, egyszerűen nem akart beválni. És az volt a legnagyobb baj: tudtam, hogy majdnem jó. Tudtam, hogy csak valami apróság, egy kis elméleti módosítás hiányzik. De nem tudtam rátalálni. Kint ültem a pázsiton, és sajnáltam magamat. Előttem volt a vázlat. Abban éltem, érti? Mindig magammal cipeltem, akárhová mentem, úgy képzeltem valahogy, hogy ha csak ránézek, eszembe ötlik majd, hol a hiba. Tudja, hogy van ez néha.
   Grant bólintott.
   - Ahogy ott ültem, odajött egy ember. Egy idevalósi csavargó. Tud valamit róluk?
   - Hogyne - mondta Grant.
   - Nos, odajött ez az ember. Olyan hányaveti fickó, úgy jár - kel, mint akinek semmi gondja a világon. Megállt, átnézett a vállamon, és megkérdezte, hogy mi az, ami nálam van. "Űrhajóhajtás" mondtam neki. Lenyúlt, elvette, hagytam. Végül is mi értelme? Úgysem ért belőle egy árva betűt sem, és különben sem jó az egész. És azután visszaadta, , ujjával rábökött egy pontra. "Itt a hiba" mondta. Azután megfordult és elrohant, én meg csak bámultam utána, túlságosan meg voltam döbbenve ahhoz, hogy egy szót is szóljak vagy visszahívjam.
   Az öregember egyenesen ült az ágyban, a falra bámulva, hálósapkája nevetségesen félrebillent. Kívül a szél üreges dudálással futott át az ereszcsatornán. És mintha árnyak mozogtak volna a jól megvilágított szobában, bár Grant tudta, hogy nincsenek.
   - Megtalálta valaha? - kérdezte Grant. Az öregember a fejét rázta.
   - Soha, még a nyomát sem. - Jenkins jött be az ajtón egy pohárral, és letette az éjjeliszekrényre.
   - Később visszajövök, uram, hogy megmutassam a hálószobáját mondta Grantnek.
   - Nem szükséges - mondta Grant -, csak mondja meg, hol van. - Ha úgy kívánja, uram. Innen a harmadik. Felgyújtom a villanyt a szobában, és nyitva hagyom az ajtaját.
   Ültek, és hallgatták a robot lépteit, ahogy lement a hallba. Az öregember a pohár whiskyre nézett' és krákogott.
   - Kár, hogy nem hozattam magamnak is egyet Jenkinsszel mondta.
   - Ó, tessék csak - mondta Grant -, vegye el. Én igazán nem kívánom.
   - Biztos?
   - Természetesen.
   Az öregember kinyújtotta a kezét, ivott egy kortyot, és jólesően felsóhajtott.
   - Valódi - mondta. - A doktor az enyémet vizezteti Jenkinsszel.
   Volt valami idegborzoló a házban. Valami, amitől kívülállónak érezte magát az ember - kényelmetlenül, csupaszon, a csendesen suttogó falak között.
   Grant az ágy szélén ülve lassan kifűzte cipőjét, és a szőnyegre ejtette.
   A robot, amely négy nemzedéken át szolgálja a családot, és a régi halott emberekről úgy beszél, mintha csak tegnap hozott volna nekik egy pohár whiskyt. Az öregember, aki aggódik egy űrhajó miatt, amely az űr sötétjében suhan a Naprendszeren túl. A fia, aki egy másik fajról ábrándozik, egy másik fajról, amely láb a kézben együtt halad az emberrel a sors útján.
   És mindenki felett szinte kimondhatatlanul, de tévedhetetlenül Jerome A. Webster árnya - a férfié, aki cserbenhagyta barátját, a sebészé, aki cserbenhagyta betegét.
  
   Juwain, a marsi filozófus meghalt korszakalkotó felfedezése előestéjén, mert Jerome A. Webster nem tudta elhagyni házát, az agorafóbia odaláncolta.
   Grant harisnyás lábbal az asztalhoz ment, ahova Jenkins a hátizsákját rakta. Kibontotta a szíjakat, kinyitotta a zsákot, kivett belőle egy vastag dossziét, visszament az ágyhoz, leült, kivette a papírokat, és lapozgatta.
   Feljegyzések, száz és száz oldal feljegyzés. Emberi életek százainak története papírra vetve. Nemcsak amit elmondtak, és nemcsak a kérdések és a válaszok, hanem még tucatnyi apróság, kis dolgok, amelyeket feljegyzett róluk megfigyelései alapján, miután ült és nézte őket, és velük élt egy óráig vagy egy napig.
   Mert az emberek, akiket felkutatott itt a dombok közt, befogadták. Az volt a feladata, hogy befogadják. Befogadták, mert gyalog érkezett, tüskéktől szaggatottan, fáradtan, hátán hátizsákkal. Semmi sem volt benne a modernségből, ami taszította volna őket, ami gyanússá tette volna a szemükben. Fáradságos népszámlálás volt, de egyedüli lehetséges módja annak, hogy elvégezze, így kívánta a Világkormányzó Bizottság, így volt rá szükség.
   Mert valahol, valamikor, valaki, olyan ember, mint ő, ezeket az ágyon heverő lapokat tanulmányozva, megtalál valamit, amit keres, megtalálja az általános életformától elkanyarodó emberi élet kulcsát. Apró, áruló jelekből, a magatartásukból, amely egyik életet élesen megkülönbözteti az összes többitől.
   Az emberi mutációk természetesen nem voltak szokatlanok. Számosat ismertek, köztük sokan magas pozíciókat töltenek be a világban. A Világkormányzó Bizottság tagjainak többsége mutáns, de mutációs tulajdonságaik és képességeik alkalmazkodtak a világhoz, hogy gondolataik és reakcióik nagyjából megfeleljenek a többi emberének.
   Mutánsok mindig voltak, különben a faj nem haladhatott volna előre. De az utolsó néhány száz évig nem ismerték fel őket. Egyszerűen elkönyvelték nagy üzletembernek vagy tudósnak vagy nagy gazembernek. Vagy esetleg excentrikusnak, akinek csak bántalom vagy szánakozás jutott osztályrészül, mert a faj nem tűri meg a normáitól való eltérést.
   A sikeresek alkalmazkodtak a környező világhoz, nagyobb szellemi képességeiket az elfogadott cselekvés szekerébe fogták. Tilalmakkal
   tompították hasznosságukat, korlátozták kapacitásukat, megszorították lehetőségeiket, hogy idomuljanak a kevésbé rendkívüli emberekhez.
   Az ismert mutánsok képességeit még ma is, öntudatlanul is bilincsbe szorítják a megszokott szabványok - a logika rutinja rettenetes valami.
   De valahol a világban van néhány tucat, esetleg néhány száz ember, aki valamivel több az embernél - néhány személy, akit nem köt az összetett emberi élet minden köteléke. Képességeik nincsenek bilincsben, nem ismerik a logika rutinját.
   Grant elővett az irattáskából egy szánalmasan vékony, összefűzött iratcsomót, és nagy reverenciával elolvasta a címet: Juwain befejezetlen filozófiai propozíciója és vonatkozó jegyzetei.
   Olyan szellemre volna szükség, amely nem ismeri a logika korlátait, amelyet nem vert béklyóba az emberi gondolkodás négyezer éves múltja, szellemre, hogy felemelje a fáklyát, melyet a marsbeli filozófus halott keze elejtett. A fáklyát, amely megvilágítja az élet útját, és megmutatja az élet céljának új koncepcióját, megmutatja a könnyebb és egyenesebb utat. Olyan filozófia, amely két rövid generáció alatt százezer évvel vitte volna előre az emberiséget.
   Juwain meghalt, és ebben a házban élte szorongásos éveit valaki, fülelve halott barátja hangjára, visszariadva a megrövidített emberiség kritikájától.
   Óvatosan kaparászott valaki az ajtón. Grant felijedt, megdermedt, figyelt. Megint hallatszott a kaparászás, majd halk, selymes vinnyogás. Grant gyorsan visszatömte papírjait az irattartóba, és az ajtóhoz ment. Mikor kinyitotta, Nathaniel surrant be, mint gyors fekete árnyék.
   - Oszkár nem tudja, hogy itt vagyok-mondta-, adna is nekem, ha megtudná.
   - Ki az az Oszkár?
   - Oszkár a robot, aki gondunkat viseli. Grant a kutyára mosolygott.
   - Mit kívánsz, Nathaniel?
   - Beszélni akarok magával - mondta Nathaniel. - Mindenki mással beszélt már. Bruce-szal, a nagypapával. De velem még nem beszélt, pedig én találtam meg magát.
   - Jól van - tessékelte beljebb Grant. - Gyere és beszélj. - Maga zaklatott - mondta Nathaniel.
   Grant összeráncolta a homlokát.
   - Igaz, lehet, hogy zaklatott vagyok. Az emberfajta mindig zaklatott. Ezt már tudnod kellene, Nathaniel.
   - Juwain miatt zaklatott. Ugyanúgy, mint a nagypapa.
   - Nem pontosan - tiltakozott Grant. - Csak töprengek. És remélek.
   - Mi van Juwainnel? Ki az? - kérdezte Nathaniel.
   - Juwain tulajdonképpen nincsen - mondta Grant. - Illetve volt egyszer, de sok-sok éve meghalt. Most nem más, csupán eszme. Probléma. Kihívás. Valami, amiről gondolkozni lehet.
   - Én is tudok gondolkozni - mondta Nathaniel diadalmasan. Sokat gondolkozom néha. De nem szabad úgy gondolkodnom, mint az emberi lénynek. Bruce mondja, hogy nem szabad. Azt mondja, hogy kutyagondolatokkal gondolkozzam, az emberi gondolatokat hagyjam békén. Azt mondja, a kutyagondolatok ugyanannyit érnek, mint az emberi gondolatok, sőt lehet, hogy jóval többet.
   Grant józanul bólintott.
   - Van ebben igazság, Nathaniel. Te nyilván másként is gondolkodsz, mint az emberek. Neked . . .
   - A kutyák rengeteg olyasmit tudnak, amit az emberek nem - dicsekedett Nathaniel. - Látunk és hallunk olyat, amit az ember sem látni, sem hallani nem képes. Néha éjjel üvöltünk, és az emberek szidnak bennünket. Pedig ha látnák és hallanák azt, amit mi, félelmükben moccanni sem tudnának. Bruce azt mondja, hogy mi... hogy mi...
   - Médiumok vagytok? - kérdezte Grant.
   - Igen, ez az - mondta Nathaniel -, csak nem emlékszem minden szóra...
   Grant felvette pizsamáját az asztalról.
   - Mi lenne, ha nálam töltenéd az éjszakát, Nathaniel? Tied lehet az ágy vége.
   Nathaniel kerek szemmel rácsodálkozott.
   - Úgy gondolja, azt akarja, hogy magánál aludjak?
   - Persze. Ha partnerek leszünk, kutyák és emberek, legjobb, ha már most egyenlő alapon kezdjük.
   - Nem piszkítom össze az ágyat - mondta Nathaniel. - Igazán nem. Oszkár megfürdetett az este.
   Egyik fülét megmozgatta.
   - Lehet, persze, hogy elnézett egy-két bolhát.
   Grant bosszúsan nézte az atompisztolyát. Kézhez álló jószág, rengeteg mindenfélére használható, öngyújtótól a halálos fegyverig, ezer évig tart, tökéletesen üzembiztos, sohasem romlik el, legalábbis a hirdetések szerint - most mégsem akar működni. Csövét a föld felé tartotta, erősen megrázta, de ettől sem lett jobb. Egy kőhöz ütögette, eredménytelenül.
   Sötétség hullott a rendetlen dombokra. Valahol, a távoli folyóvölgyben eszelős bagoly nevetett. Az első apró, halvány csillag már feltűnt keleten, nyugaton pedig zöldes szélű ragyogás jelezte a naplementét.
   Szépen felhalmozott a kő elé egy rakás száraz gallyat és néhány nagyobb darab fát is az éjszakai tábortűzhöz. De ha a pisztoly nem működik, nem lesz tábortüze.
   Grant káromkodott a foga közt, amikor a hideg éjszakára és a hideg vacsorára gondolt.
   Megint a sziklához verte a pisztolyt, most már erősebben. Nem használt.
   Ág roppant a sötétben; és Grant hirtelen kiegyenesedett. Egyik hatalmas fa égnek meredő törzse mellett magas, hanyag tartású alak állt.
   - Helló - mondta Grant. - Valami baj van, idegen?
   - A pisztolyom - felelte Grant, azután elharapta a szót. Kár volna tudomására hozni ennek a gyanús alaknak, hogy fegyvertelen.
   Az ember előrelépett, kinyújtotta a kezét. - Nem működik, mi?
   Grant érezte, hogy kiveszi a pisztolyt a kezéből.
   A látogató leguggolt a földre, nyelvével csettintgetett. Grant erőltette a szemét, hogy lássa, mit csinál, de a sötétben csak annyit tudott kivenni, hogy a másik a fényes fémen babrált valamit.
  
   A fém kattant és csikorgott. A férfi nagyot szippantott és nevetett. A fém megint csikorgott, a férfi felkelt, és átnyújtotta a pisztolyt.
   - Most már jó - mondta -, talán jobb is, mint volt. Ismét ág reccsent.
   - Hé, várjon! - kiáltotta Grant, de a férfi már eltűnt, mint egy fekete kísértet a kísérteties fatörzsek között.
   A hideg - de nem az éjszaka hidege - kúszott lassan végig Grant testén. Fogai vacogtak, rövid haja égnek meredt, karja libabőrös lett. Nem hallott semmit, csak a víz suttogott a sötétben, a kis forrás csörgött a tábor közelében.
   Reszketett, amikor letérdelt a máglyához, és lenyomta a ravaszt. Vékony kék láng lobbant, az ágak tüzet fogtak.
   Grant a kerítés felső gerendáján ülve találta az öreg Dave Baxtert. Füst gomolygott rövid szárú pipájából, melyet majdnem teljesen elrejtett a szakálla.
   - Mizujs, idegen? - szólt Dave. - Kapaszkodjon fel, beszélgessünk egy kicsit.
   Grant felkapaszkodott, szétnézett a kukoricaföldön, melyet arannyal tarkított a tök.
   - Csak sétálgat? - kérdezte az öreg Dave. - Vagy szimatol? - Szimatolok - hagyta rá Grant.
   Dave kivette a pipát a szájából, köpött, és visszadugta a pipát. Pofaszakálla szenvedélyesen és veszedelmesen körítette a pipát.
   - Ásatás? - kérdezte az öreg Dave. - Nem - felelte Grant.
   - Négy-öt évvel ezelőtt járt erre a koma - mondta Dave. - Úgy odavolt az ásásért, mint egy dakszlikutya. Talált itt valami helyet, ahol egy régi város volt valaha, és összevissza turkálta az egészet. Majd kinyomta belőlem a lelket, hogy beszéljek neki a városról, de hát nem sokra emlékeztem magam sem. Hallottam egyszer a nagyapámtól a város nevét, de itt süllyedjek el, ha emlékszem rá. Volt a kománál egy szakajtó térkép, azokat lobogtatva járt-kelt, folyvást azokat böngészte, és próbálta kiókumlálni, hogy mi micsoda, de azt hiszem, nem sokra ment vele.
   - Régiségekre vadászhatott - mondta Grant.
   - Lehet - mondta az öreg Dave -, én elkerültem, ahogy tőlem tel
   lett. Pedig esse volt rosszabb, mint a másik, aki valami régi utat próbált fölfedezni, ami erre ment át valamikor. Annál is térképek voltak. Hagytam, hadd higgye, hogy megtanálta, nem volt szívem megmondani neki, hogy a régi csordajárásra tanált.
   Ravaszul Grantre kacsintott.
   - Aztán maga nem öreg utak után kajtat?
   - Nem - mondta Grant. - Népszámláló vagyok. - Hát az meg mi?
   - Népszámláló - magyarázta Grant -, felírom a nevét, a korát és hogy hol lakik. .
   - Minek?
   - A kormány akarja tudni - mondta Grant.
   - Fütyülünk a kormányra - dörmögte az öreg Dave. - Mi a fenének akar a kormány bennünket molesztálni?
   - Nem akarja magukat a kormány molesztálni egyáltalán - mondta Grant. - Még az is lehet, hogy esetleg eszébe jut, hogy fizet maguknak valamit egyszer. Ki tudja?
   - Hát ha így van, az már más - mondta az öreg Dave.
   Ültek a kerítésen, és nézték a földeket. Füst szállt fel a napsütötte lapályon egy rejtőzködő kéményből, sárga nyírfafüst. Patak kanyargott az őszi réten, mögötte aranyos lombú juharfák borították a dombokat, mind magasabbra hágva.
   A kerítés tetején üldögélő Grant érezte hátán az őszi nap melegét, érezte a lekaszált rétek illatát.
   Szép élet ez - gondolta. - Jó a termés, tüzelőfa is van bőven, sok a vad. Boldog élet.
   Az oldalánál kuporgó öregre pillantott, látta a derűs öregség gondtalan ráncait az arcán, próbálta beleélni magát az életébe, az egyszerű bukolikus életbe, amely annyira rokon az ősi amerikai határvidék életével és minden szépségével, a veszélyei nélkül.
   Az öreg Dave kivette pipáját a szájából, és a földekre mutatott. - Még sok munka volna - mondta -, de nem csinájja senki. Ezek a kölykök nem érik meg a puskapor árát sem, amivel fel kéne robbantani őket. Mindig csak vadásznak. Meg halásznak. A gépek tönkremennek. Joe is már jó régen nem járt erre. Nagyon ért a gépekhez ez a Joe.
   - Joe a fia?
   - Nem. Olyan bolondos koma, itt él valahol az erdőben. Besétafikál, rendbe hozza a dolgokat, aztán már itt sincs. Beszélni alig beszél egy szót is. Csak jön meg megy. Évek óta ezt csinálja. Nagyapám mesélte, hogy még az ő kölyökkorában hogy jött be először. És még most is jön.
   Grant levegőért kapott.
   - Várjon csak. Csak nem ugyanaz az ember?
   - Nahát, éppen ez az érdekes - mondta az öreg Dave. - Nem hinné el, de nem öregebb egy cseppet sem, mint amikor először láttam. Fura egy fickó. Mindenfélét összebeszélnek róla. Nagyapám mindig elmesélte, hogyan bolondoskodott a hangyákkal.
   - Hangyákkal?
   - Persze. Épített egy házat - üvegházat az egyik hangyaboly fölé, és egész télen fűtötte. Ezt mesélte mindig a nagyapám. Azt mondta, hogy látta. De nem hiszem én egy szavát se. A nagyapám hét megyében a legnagyobb hazudozó volt, még maga is beismerte.
   Rézharang kongatott a napsütötte lapályról, ott, ahol a kémény füstölt. Az öregember lemászott a kerítésről, kiverte a pipáját, és a napra hunyorgott.
   A harang ismét megszólalt az őszi csendben.
   A mama - mondta az öreg Dave. - Kész az ebéd. Mókuspörkölt valószínűleg. Nincs is annál jobb étel. Gyerünk, igyekezzünk.
   Egy bolondos fickó, aki besétál, megjavítja a dolgokat, és köszönetet sem várva elmegy. Valaki, aki pontosan olyan, mint száz évvel ezelőtt. A koma, aki üvegházat épített egy hangyaboly fölé, és fűtötte egész télen.
   Értelmetlenség, de az öreg Baxter mégsem hazudott. Nem úgy hangzik, mint a mesék, amelyek valahol kipattantak, és még ma is körbejárnak itt az isten háta mögött, míg végül népmesékké alakulnak.
   Minden népmesében ismerősen cseng valami, van bennük bizonyos hasonlóság, alapvető tanulság, szellemes humor, ami fémjelzi. Egy hangyaboly körülépítésében, fűtésében nincs semmi humoros, még az erdőlakók szintjén sem. Ahhoz, hogy egy mese humoros legyen, valamilyen csattanójának kell lennie, de ennek a mesének nincs semmilyen csattanója.
   Grant kényelmetlenül fészkelődött a csuhématracon, állig húzta a nehéz dunyhát.
   "Furcsa, hogy ilyen helyeken alszom - gondolta. - Ma csuhématracon, tegnap szabad tűznél, előző éjjel finom ágyban, fehér lepedők között a Webster - házban."
   A szél rázta és csapkodta a laza zsindelyeket a tetőn. Valahol egér motoszkált a sötétben. A tornácról szabályos lélegzés hallatszott, ott aludt a két Baxter gyerek.
   Jön egy ember, megjavítja a dolgokat, és nem vár köszönetet. Így volt a pisztollyal is. Mint évek hosszú során át Baxterék mezőgazdasági gépeivel. Valami bolond fickó. Joe a neve, nem öregszik, és roppant ügyes ezermester.
   Új gondolat villant Grant fejében, de visszautasította, elnyomta. Nem kell hiú reményeket táplálni. Szimatolj még kicsit, kérdezősködj szép óvatosan, tartsd nyitva a szemed, Grant. Ne firtasd nagyon, különben megnémulnak, mint a sír.
   Furcsa társaság ezek az erdőlakók. Olyan emberek, akiknek nincs részük a fejlődésben, nem is akartak belőle. Olyan emberek, akik hátat fordítottak a civilizációnak, és visszatértek a föld és erdő, a nap és eső szabad világába. Rengeteg helyet találnak itt a Földön, jut elég hely mindenkinek; mert az utolsó kétszáz évben erősen megcsappant a Föld népessége, tömegével mentek a pionírok betelepíteni a bolygókat, más világokat formálni a Naprendszerben az emberiség gazdagítására.
   Bőven van hát hely és termőföld és vad.
   Lehet, hogy végül is ez az élet a legjobb. Gyakran jutott ez eszébe Grantnek az utolsó hónapokban, mialatt a dombokat járta. Különösen ilyenkor, a háziszőttes dunyha és a csuhématrac kényelmében, míg a szél suttogott a zsindelytető felett, vagy amikor a kerítésen ült, és nézte a napban fürdő aranyos tököt.
   Zörgött valami a sötétben, zörgött a csuhématrac ott, ahol a két gyerek aludt, azután meztelen láb topogott halkan a padlódeszkákon. - Alszik, mister? - suttogta valaki.
   - Nem. Akarsz bebújni hozzám?
   A kisfiú bebújt a dunyha alá, hideg lábát Grant gyomrához
   nyomta. - Mesélt magának Joe-ról nagypapa? Grant bólintott a sötétben.
   - Azt mondta, hogy már rég járt erre. - Elmondta a hangyákat is?
   - Hogyne. Te mit tudsz a hangyákról?
   - Én meg Bill megtaláltuk őket nemrég, de titok. Nem mondtuk el senkinek, csak most magának. De magának megmondjuk, mert maga a kormánytól van.
   - És tényleg volt üvegház a bolyon?
   - Igen, és . . . és . . . - A fiú hangja elfúlt az izgalomtól. - És volt még más is. Azoknak a hangyáknak szekereik vannak, és kéményék állnak ki a bolyból, és füst jön a kéményekből, és . . . és . . .
   - Igen, és mi még?
   - Nem maradtunk tovább, mást már nem láttunk. Bill meg én megijedtünk és elszaladtunk.
   A fiú mélyebbre fúrta magát a dunyhába.
   - Nahát, hallott már ilyet valaha? Hogy a hangyák szekereket húznak?
   A hangyák valóban szekereket húztak. És valóban kémények nyúltak ki a hangyabolyból, kohókra emlékeztető kémények, és apró, szúrós szagú füstgomolyokat pufogtattak.
   Grant az izgalomtól lüktető fejjel guggolt a hangyaboly mellé, nézte a fűgyökerek közti utakon zötyögő szekereket. Üres szekerek kifelé, rakott szekerek, visszafelé - magvakkal és néha rovarok feltrancsírozott testével rakott szekerek. Apró, vágtató szekerek, melyek a befogott hangyák mögött zötyögtek.
   Ott volt az üvegház is, amely a hangyabolyt valaha borította, de széttörve és félredobva, mint amire már nincs szükség, mint ami már kiszolgált.
   A terep kopár, nagy sziklákkal teleszórt lejtő volt, itt-ott kis fűfoltokkal és hatalmas tölgyekkel, jó eldugott hely, ahol feltehetően a szél zúgásán és titkos ösvényeken surranó apró állatok hangján kívül sohasem hallatszott más hang. Itt szántástól vagy taposó lábaktól biztonságban élhettek a hangyák; darálva értelmetlen évmilliós sorsukat, mely akkor kezdődött, mikor ember nem is létezett, mielőtt még egyetlen elvont gondolat megszületett volna a Földön. Zárt és változatlan sors, melynek nem volt más célja, csak az, hogy a hangyák éljenek.
   És most valaki más irányba húzta a sors fonalát, és megajándékozta a hangyákat a kerék titkával, a fémfeldolgozás titkával és a civilizáció még ki tudja, hány ajándékával, kiutat találva a haladás zsákutcájából.
   Lehet, hogy a hangyákra nehezedő éhség nyomását is enyhítette az a kéz, és a bőség talán lehetővé tette számukra, hogy figyelmet szenteljenek másnak is, ne csak a létfenntartásnak.
   Új faj lépett a nagyság útjára, olyan társadalmi bázisról, amely a messzi múltban keletkezett, még mielőtt az ember ismerte volna a nagyság izgalmát.
   Hova vezet ez az út? Milyenek lesznek a hangyák millió év múlva? Talál-e, találhat-e a hangya és az ember olyan közös nevezőt, mint a kutya és az ember, hogy együtt dolgozzanak közös sorsukon?
   Grant a fejét rázta. Az esélyek ellene szólnak. Mert a kutyában és az emberben hasonló vér folyik, de a hangya és az ember más formái az életnek, nem olyanná teremtődtek, hogy megérthessék egymást. Nincs olyan közös alapjuk, mint a kőkorszakban a kutyának és az embernek, akik együtt aludtak a tűznél, és együtt vigyázták az éjszakában villogó, leselkedő szemeket.
   Grant inkább megérezte, mint hallotta a léptek tompa zaját háta mögött a magas fűben. Felegyenesedett, hirtelen megfordult, és maga előtt látta az embert. Hanyag tartású ember, lelógó vállakkal, nagy mancsokkal, de érzékeny, fehér, sima ujjakkal.
   - Maga Joe? - kérdezte Grant. Az ember bólintott.
   - Maga meg az az ember, aki rám vadászik. Grant elámult.
   - Talán így van. De nem magára személy szerint, hanem valaki hasonlóra.
   - Valaki másra - mondta Joe.
   - Miért nem maradt ott akkor este? - kérdezte Grant. - Miért futott el? Meg akartam köszönni, hogy megjavította a pisztolyomat. Joe csak nézett rá szó nélkül, de Grant megérezte, hogy néma ajkai
   mögött titokban hallatlanul jól mulat rajta.
   - Hogy a csudába tudta meg, hogy a pisztoly elromlott? Figyelt engem? - kérdezte Grant.
   - Meghallottam, hogy mit gondol
   - Meghallotta, hogy mit gondoltam?
   - Igen - mondta Joe. - Most is hallom magát gondolkozni. Grant kissé kelletlenül nevetett. Ez, bár kellemetlen, de logikus volt. Ilyesmit várhatott, sőt ennél többet is.
   A hangyabolyra mutatott. - Ezek a hangyák a magáé?
   Joe bólintott, és ajkai mögött megint szinte bugyborékolt a néma kacaj.
   - Mit nevet? - kérdezte dühösen Grant.
   - Nem nevetek - felelte Joe, és Grant valahogyan úgy érezte magát, mint egy kisgyermek, akit rendreutasítanak és megpofoznak valamiért, amit nem lett volna szabad megtennie.
   - Publikálnia kellene a feljegyzéseit - mondta Grant. - Nyilván összefüggésbe hozhatók Webster munkájával.
   Joe vállat vont.
   - Nincsenek feljegyzéseim - mondta. - Semmi feljegyzés?!
   A hosszú ember a hangyabolyhoz ment, és lebámult rá. - Kitalálta talán, hogy miért csináltam?
   Grant jelentőségteljesen bólintott.
   - Töprengtem rajta eleget. Több mint valószínű, hogy tudományos kíváncsiságból. Vagy talán együttérzésből az alacsonyabb rendű életforma iránt. Vagy talán arra gondolt, azért, mert az ember előnnyel indult, ez nem adhat neki monopóliumot a fejlődésre.
   Joe szeme csillogott a napfényben.
   - Kíváncsiság, az lehet. De a többire nem gondoltam. Letelepedett a hangyaboly mellé.
   - Gondolkozott valaha azon, hogy a hangyák csak idáig fejlődtek, azután megálltak? Hogy miért történt az, hogy felépítettek egy majdnem tökéletes társadalmi szervezetet, és ennyiben maradtak? És hogy mi az, ami megállította őket a továbbhaladásban?
   - Elsősorban az éhség kényszerítő ereje - mondta Grant.
   - Igen és a téli álom - mondta a hosszú ember. - A téli álom kitörölt mindent az emlékezetükből egyik évről a másikra. Minden tavasszal újrakezdték, elölről. Sohasem jutottak el addig, hogy tanuljanak a múlt hibáiból, és tőkésítsék felhalmozott ismereteiket.
   - Így maga táplálta őket...
   - És fűtöttem a bolyt - mondta Joe -, hogy ne legyenek kénytelenek téli álomba merülni. És ne kelljen minden tavasszal mindent elölről kezdeniük.
   - És a szekerek?
   - Készítettem néhányat, és otthagytam. Tíz évig tartott, de végül rájöttek, hogy mire valók.
   Grant a kéményekre mutatott.
   - Ezt maguk csinálták - mondta Joe. - És egyéb?
   Joe felhúzta a vállát. - Honnan tudjam?
   - De ember, hiszen maga figyelte őket. Ha nem készített is jegyzeteket, de figyelte őket.
   Joe a fejét rázta.
   - Majdnem tizenöt évig nem is láttam őket. Csak ma jöttem ide, mert hallottam, hogy maga itt van. Ezek a hangyák, látja, már nem szórakoztatnak.
   Grant eltátotta száját, aztán becsukta. Végül megszólalt: - Szóval ez a dolog nyitja. Ezért csinálta. Szórakozásból.
   Joe arcán nem látszott szégyen, sem magyarázkodás, csupán valami kínos kifejezés, mintha azt mondaná, hogy hagyják már a fenébe a hangyákat. A szája ezt mondta:
   - Hát persze. Mi másért?
   - És a pisztolyom? Gondolom, az is szórakoztatta. . - Nem a pisztoly - mondta Joe.
   "Nem a pisztoly - gondolta Grant -, persze hogy nem, te idióta, hanem te magad. Te magad vagy az, akin szórakozott. És most is." Az öreg Dave Baxter masináját kijavítani, aztán szó nélkül meg
   lépni, ez ugyancsak kitűnő mulatság. És valószínűleg napokig rázta a nevetés, mikor fent a Webster - házban megmutatta, hogy hol a hiba Thomas Webster űrhajójának hajtóművében. Mintha egy pimasz fráter az idétlen kölyökállatokon trükköket próbálna ki.
   Joe hangja szakította meg gondolatait:
   - Maga népszámláló, nemde? Miért nem teszi fel nekem a kérdéseit? Most, hogy megtalált, nem mehet csak úgy el, anélkül hogy felírná az adataimat. Különösen a koromat. Százhatvanhárom éves vagyok, és még alig serdülő. Legalább ezer évem van még. - Csontos térdeit felhúzta a melléig, és lassan előre-hátra hintázott. - Még ezer év, de ha vigyázok magamra...
   - Csakhogy ez nem minden - mondta Grant, és igyekezett megőrizni nyugodt hangját. - Van még valami. Valami, amit meg kell tennie értünk.
   - Értünk?
   - A társadalomért - mondta Grant. - Az emberi fajért. - Miért?
   Grant elképedt.
   - Azt mondja, hogy nem érdekli, hogy semmi köze hozzá?
   Joe a fejét rázta, és mozdulatában nyoma sem volt hetvenkedésnek vagy a konvenciókkal való szembeszállásnak. Egyszerű ténymegállapítás volt.
   - Pénz? - vetette fel Grant.
   Joe körbemutatott a dombokon és a tágas folyóvölgyön.
   - Megvan mindenem - mondta -, pénzre nincs szükségem. - Talán hírnév?
   Joe nem köpött, de arcára olyan kifejezés ült, mintha köpött volna. - Az emberi faj hálája?
   - Nem valami tartós - mondta Joe, és a korábbi gunyorosság megint ott volt a szavaiban, a fékezhetetlen mulatság a szája sarkában.
   - Nézze, Joe - mondta Grant, és bármennyire igyekezett is elkerülni, hangja kérlelően csengett-, az, amire én kérném, ha megtenné, fontos . . . nagyon fontos a jövendő nemzedékeknek, fontos az egész emberi nemnek, mérföldkő fejlődésünk útján, a sorsunkban....
   - És miért kellene valamit megtennem olyanokért, akik még meg sem születtek? Miért nézzek túl az életemen? Ha meghaltam, meghaltam, és az egész kiáltozás és dicsőség, az összes lobogó és fanfár nem jelent nekem semmit. Nem fogom tudni, hogy nagy életet éltem vagy hitványat.
   - Az emberi faj . . . - mondta Grant. Joe harsányan felnevetett.
   - Fajfenntartás, a faj előrehaladása. Erre akar kilyukadni? Mi a csudának törődik maga ezzel? És én?
   A nevetés ráncai kisimultak a szája körül, ujját gunyoros intésre emelte.
   - A fajfenntartás mítosz, mítosz, amelyben maguk mindig is éltek
   - sötét história, amely a maguk társadalmi felépítéséből nőtt ki. A faj mindennap megszűnik. Amikor egy ember meghal, a faj megszűnik számára - neki már nem érdekes többé semmiféle faj.
   - Maga egyszerűen fütyül az egészre - mondta Grant.
   - Ezt szeretném egész idő alatt megértetni magával - közölte Joe. A hátizsákra sandított a földön, ajka körül mosoly játszadozott. - De talán olyasmiről van szó, ami érdekel - vetette fel.
   Grant kioldotta a hátizsákot, kivette irattáskáját, kelletlenül kihúzta belőle a vékony köteget, megnézte címét: Juwain befejezetlen filozófiai... Átnyújtotta és figyelte, amint Joe gyorsan elolvasta, és már figyelés közben elfogta a roppant tévedés, a kudarc kellemetlen érzése.
   Még a Webster - házban gondolt valakire, olyan szellemre, melyet nem gátol a logika rutinja, nem béklyóz négyezer év begyepesedett emberi gondolkodásmódja. Az ilyen szellem - gondolta - megbirkózna a feladattal. És most megtalálta, csakhogy ez nem elég. Valami hiányzik, valami, ami eszébe sem jutott soha, amire Genfben sem gondoltak. Az emberi alkatnak egy, eddig mindenki által magától értetődőnek tekintett alkotóeleme.
   A társadalmi nyomás volt az, ami az emberi nemet együtt tartotta évezredeken át, ugyanúgy, mint ahogyan az éhség kényszere társadalmi rendszerük rabszolgáivá tette a hangyákat. Az emberi lénynek az az igénye, hogy kivívja embertársai helyeslését, a társadalmi hovatartozás kultusza - pszichológiai, sőt majdnem fiziológiai szükséglete annak, hogy gondolat és tett helyeslésre találjon. Erő, amely visszatartotta az embereket a korlátok átlépésétől, erő, amely a társadalom biztonságát és az emberi szolidaritást produkálta, az ember családjának együttműködését. Hányan mentek halálba ezért a helyeslésért, hányan áldozták fel magukat, hányan éltek olyan életet, melyet utáltak és megvetettek, ezért a helyeslésért? Mert nélküle magára maradt, számkivetett lett volna az ember, mint a csordából kivert állat. Mindez természetesen szörnyű dolgokhoz vezetett csőcselékpszichológiához, faji üldözéshez, tömeges atrocitásokhoz a patriotizmus vagy a vallás nevében. De ugyanakkor ez a kapocs tartotta össze a fajt, ez tette lehetővé kezdettől az emberi társadalmat.
   És Joe-ból mindez hiányzik. Joe egy fikarcnyit sem törődik ezzel. Nem érdekli, hogy mit gondolnak róla. Nem érdekli, hogy helyeslik vagy sem azt, amit tesz.
   Grant érezte hátán a nap hevét, hallotta a szél susogását a fák ágai közt, hallotta, hogy a bozótban énekelni kezdett egy madár.
   Ez a mutációk fejlődési iránya? Az embert társas lénnyé tevő ösztön levetkőzése?
   Ez az ember itt előtte, aki Juwain örökségét olvassa, a mutáció következtében az élet olyan teljességét fedezte fel, hogy embertársai helyeslésének szükségességéről le tud mondani? Annyi évezred után elérte végül a kultúrának azt a fokát, amelyen már függetlenül áll az ember, és megveti a társadalom minden mesterkedését?
   Joe felnézett.
   - Nagyon érdekes - mondta -, és miért nem fejezte be? - Meghalt - mondta Grant.
   Joe csettintett a nyelvével, csukott szájjal.
   - Egy helyen tévedett. - Átlapozta a köteget, és ujjával rábökött egy pontra. - Itt hiba csúszott be. Ez az, ami megakasztotta. Grant dadogott.
   - De hát . . . nem hibáról van szó. Egyszerűen meghalt. Meghalt, mielőtt befejezhette volna.
   Joe gondosan összehajtogatta a kéziratot, és zsebre tette. - Egyre megy - mondta. - Valószínűleg elfuserálta volna. - Akkor maga be tudja fejezni? Meg tudná...
   Grant tudta, semmi értelme, hogy folytassa. A választ leolvasta Joe szeméről.
   - Maga valóban azt hiszi - kérdezte Joe, és a szavai nyersek és kimértek voltak -, hogy én ezt odadobom maguknak, nyavalygó embereknek?
   Grant leverten vállat vont.
   - Feltételezem, hogy nem. Gondolhattam volna. Az ilyen ember, mint maga...
   - Magam is jól tudom használni - mondta Joe.
   Lassan felállt, lustán felemelte a lábát, mély barázdát húzott vele a hangyabolyon át, szétdúlva a füstölgő kéményeket, eltemetve az igyekvő szekereket.
   Grant nagyot kiáltott, talpra ugrott, vak düh öntötte el, vak düh hajtotta kezét, hogy előrántsa pisztolyát.
   - Állj! - mondta Joe.
   Grant keze megállt, a pisztoly csöve még a föld felé nézett.
   - Ne vegye a szívére, emberke - mondta Joe. - Tudom, hogy szívesen megölne, de nem engedhetem meg. Terveim vannak, érti? És végül is nem azért ölne meg, amiért gondolja.
   - Mit számít az magának, hogy miért ölném meg? Halott volna, nem? Nem járna szabadon Juwain filozófiájával.
   - Csakhogy - mondta Joe majdnem kedvesen - maga nem ezért akart megölni, hanem mert dühös, hogy szétdúltam a hangyabolyt. - Ez csak a közvetlen ok volt - mondta Grant -, de most...
   - Ne próbálja meg - mondta Joe. - Mielőtt lenyomhatná a ravaszt, maga lenne halott.
   Grant habozott.
   - Ha azt hiszi, hogy blöff - ingerkedett Joe -, tessék csak, célozzon.
   Hosszú pillanatokig nézték egymást, és a pisztoly csöve még mindig lefelé nézett.
   - Miért nem akar velünk tartani? - kérdezte Grant. - Szükségünk volna ilyen emberekre, mint maga. Maga volt az, aki megmutatta Thomas Websternek, hogy kell megoldani az űrhajó hajtását. A munka, amit a hangyákkal végzett...
   Joe gyorsan előrelépett, és Grant felemelte a pisztolyt. Még látta a hatalmas öklöt, amely villámgyorsan lecsapott rá. Gyorsabb volt, mint az ő ujja a ravaszon.
   Nedves, recés és meleg valami nyalogatta az arcát, Grant felemelte kezét, hogy leseperje magáról. De az a valami tovább nyalta. Felnyitotta szemét, és ámulva látta a táncra perdülő Nathanielt.
   - Vére rendben van - mondta Nathaniel -, úgy féltem... - Nathaniel - kiáltotta Grant -, mit csinálsz itt?
   - Megszöktem - mondta Nathaniel -, magával szeretnék menni. Grant a fejét rázta.
   - Nem jöhetsz velem - mondta -, messze megyek. Be kell fejeznem a munkámat.
   Feltápászkodott, és keresgélni kezdett a földön. Mikor hideg fémhez ért a keze, felvette, és a tartójába csúsztatta.
   - Kisiklott a kezemből - mondta -, s mégsem szökhet meg. Odaadtam neki valamit, ami az egész emberiségé, és nem engedhetem, hogy felhasználja.
   - Tudok nyomot követni - mondta Nathaniel -, a mókusokat is úgy lenyomozom, mint a pinty.
   - Neked fontosabb feladatod van a nyomkövetésnél - mondta Grant a kutyának. - Látod, ma rábukkantam valamire. Felismertem bizonyos tendenciát - tendenciát, amit talán az egész emberiség követni fog. Nem ma, sem holnap, sem a következő ezer éven belül. Lehet, hogy soha, de mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül. Joe talán kicsit előbbre van az úton, mint mi, többiek, de lehet, hogy gyorsabban követjük, mint gondolnánk. Mindnyájan oda juthatunk, ahova Joe jutott. És ha így történne, ha itt végződik minden, akkor rátok, kutyákra, feladat vár.
   Nathaniel felnézett rá, gondterhesen összeráncolta a képét.
   - Nem értem - panaszkodott. - Olyan sok érthetetlen szót használ. - Nézd, Nathaniel, az emberek talán nem mindig maradnak ilyenek, mint ma. Megváltozhatnak. És ha ez bekövetkezik, nektek kell folytatnotok, nektek kell átvenni az álmot, és továbbvinni. Úgy kell cselekednetek majd, mintha emberek volnátok.
   - Mi, kutyák, meg is tesszük - jelentette ki Nathaniel.
   - Még ezer és ezer évig nem következik be - mondta Grant. - Lesz időtök bőven, hogy felkészüljetek. De tudnotok kell. Tovább kell adnotok. Nem szabad erről megfeledkeznetek.
   - Tudom - mondta Nathaniel. - Mi, kutyák, elmondjuk majd a kiskölykeinknek, és azok is a kölykeiknek.
   - Ez az - mondta Grant.
   Lehajolt, megvakarta Nathaniel fülét, és a kutya farkát csóválva állt és nézte, ahogy megy fel az ember a dombon.
  
  
  A következõ fejezet