Jegyzetek a hetedik mondához
  
   Néhány évvel ezelőtt egy régi irodalmi töredék került napfényre. Úgy látszik, valamikor terjedelmes írásmű lehetett, és bár csak kis részét fedezték fel, a néhány történet világosan mutatja, hogy a mesefüzér az állatok testvériségének különböző tagjairól szól. A történetek archaikusak, és a nézőpont és az előadásmód manapság idegennek hat. A töredékeket tanulmányozó kutatók egy része egyetért Phogóval abban, hogy valószínűleg nem kutyai eredetűek.
   A címük Aiszóposz. E monda címe ugyancsak Aiszóposz, és a monda címe a mondával együtt érintetlenül maradt ránk a ködös őskorból.
   Mi ennek a jelentősége? - kérdik a tudósok. Phogo egész természetesen úgy véli, hogy további láncszemet talált elméletéhez, mely szerint a közölt mondakör emberi eredetű. A kutatók többsége nem ért vele egyet, de a mai napig még nem tettek közzé más kielégítő magyarázatot. , Phogo a hetedik mondát érvnek tekinti arra nézve, hogy az ember létezésének azért nincs történelmi bizonyítéka, mert szándékosan eltüntették, mert emlékét kitörölték, hogy legtisztább formájában biztosítsák a kutyai kultúra folyamatosságát.
   Ebben a mondában a kutyák már elfelejtették az embert. Az emberi faj néhány még élő tagjában nem ismerik fel az embert, hanem ezeket a különös lényeket a régi család után Webstereknek nevezik. De a "Webster" szó sajátságosan gyűjtőfőnévvé alakult. A kutyák úgy gondolnak az emberekre, mint websterekre, míg Jenkins még mindig nagy W-vel gondol rájuk.
   Mi az az ember? - kérdi a farkas, és Dörmögő, a medve hiába próbálkozik, nem tudja megmagyarázni.
   Jenkins említi a mondában, hogy a kutyáknak egyáltalán nem szabad tudniuk az emberről. Körvonalazza a mese keretében, milyen lépéseket tett az ember emlékezetének eltörlésére.
   A régi, tábortűzi mesék eltűntek - mondja Jenkins, Phogo a feledtetésre irányuló szándékos összeesküvést látja ebben, és talán nem olyan altruista színben, mint ahogy Jenkins feltünteti - a kutyák méltóságának megmentése érdekében. A mondák eltűntek - mondja Jenkins -, és ennek így kell maradnia. Úgy látszik azonban, hogy mégsem tűntek el. Valahogy a világ egyik távoli sarkában tovább mesélték őket, és így ma is birtokunkban vannak.
   De ha a mondák fenn is maradtak, maga az ember eltűnt, vagy majdnem teljesen eltűnt. A vad robotok még léteztek a monda keletkezése idején, de nemcsak pusztán a képzelet szüleményei voltak, ma már eltűntek: Eltűntek a mutánsok is, márpedig ők is az emberi nemhez tartoztak. Ha az ember létezett, akkor valószínűleg léteztek a mutánsok is. .
   A mondakört átjáró minden ellentmondás egy kérdéssé szűkíthető: létezett-e az ember? Ha a mondák olvasásakor az olvasó zavarban van, úgy kitűnő társaságban találja magát. Maguk a szakértők és a tudósok, akik egész életüket a mondakör tanulmányozásának szentelték, több adatot ismernek esetleg, de ugyanúgy zavarban vannak, mint az olvasó.
  
  
  
   VII. AISZÓPOSZ
  
   A szürke árnyék a barlang felé kúszott a sziklapárkányon, magában vinnyogva, tehetetlenül és keserű csalódással - mert a Szavak hazugnak bizonyultak.
   A kora délután ferde napsugarai elmosódó, homályos arcot, fejet és testet világítottak meg, olyat, mint a szakadékokból felszálló reggeli köd.
   A párkány egyszerre véget ért, az árnyék megállt, és a sziklás falhoz húzódott - mert a barlang nem volt sehol. A párkány ott ért véget, ahol azelőtt a barlang szája nyílt.
   Körbefordult, mint a pattogó ostor, és visszanézett a völgyre. A folyó sem volt a helyén. Közelebb folyt a sziklához, mint azelőtt. A sziklafalra fecskefészek tapadt ott, ahol sohasem volt fecskefészek.
   Az árnyék mozdulatlanná merevedett, a bolyhos csápok kiegyenesedtek a fülén, és a levegőt kutatták.
   Élet jelét érezte! Az illat gyengén szállt a levegőben, hullámai a dombsor üres hajlatai fölött vibráltak.
   Az árnyék megmozdult, összezsugorodott helyzetéből szétfolyt a perem mentén.
   Nincs barlang, a folyó megváltozott, és fecskefészek tapadt a sziklafalra.
   Az árnyék remegett, rosszallóan dörmögve befelé.
   A Szavaknak igazuk volt. Nem hazudtak. Ez más világ volt. Másféle világ több értelemben is. Világ, annyira tele élettel, hogy a levegő valósággal zúgott az élettől. Lehetséges, hogy a mostani élet nem olyan gyors, vagy nem rejtőzik olyan jól.
   A farkas és a medve a nagy tölgyfánál találkoztak, és megálltak, hogy elüssék az időt.
   - Hallom - mondta a farkas -, hogy gyilkosság történt. Dörmögő dörmögött.
   - Különös gyilkosság, testvér. Gyilkosság megevés nélkül.
   - Szimbolikus gyilkosság - mondta a farkas. A medve a fejét rázta.
   - Nekem olyasmit nem mesélhetsz be, hogy szimbolikus gyilkosság létezik. Ez az új pszichológia, amit a kutyák tanítanak, kissé túl messze megy. A gyilkosságnak vagy gyűlölet, vagy éhség az oka. Engem ugyan nem tudnál azon kapni, hogy megölök valakit, és nem eszem meg.
   Igyekezett sietve tisztázni magát.
   - Nem mintha egyáltalán ölnék, testvér. Te is tudod. - Természetesen tudom - mondta a farkas.
   A medve lustán becsukta apró szemét, majd ismét kinyitotta és kacsintott.
   - Nem mintha nem fordítanék meg néhanapján egy követ, hogy lenyaljak egy-két hangyát az alsó oldaláról, hiszen érted.
   - Nem hiszem, hogy ezt akár a kutyák is ölésnek tekintenék mondta megfontoltan a farkas. - A rovar kicsit más, mint az állat és a madár. Soha senki sem mondta, hogy rovaréletet sem szabad kioltanunk.
   - Rosszul tudod - mondta Dörmögő. - A kánonok világosan kimondják. Életet kioltani tilos. Nem szabad elvenned más lény életét. - Igen, azt hiszem, valóban - mondta szenteskedve a farkas. - Azt hiszem, igazad van, testvér. De még a kutyák sem csinálnak nagy ügyet a rovarokból. Hiszen tudod, hogy mindig jobb és jobb bolhaport akarnak csinálni. És mire való a bolhapor, kérdezlek? Megölni a bolhákat. Igen, erre való. És a bolha él. Tehát a bolhák is élőlények.
   A medve dühösen csapott egy kis zöld légy után, amely elzúgott az orra előtt.
   - Lemegyek az etetőállomásra - mondta a farkas. - Nem akarsz elkísérni?
   - Nem vagyok éhes - mondta a medve. - Különben is túl korán mégy, még nincs etetési idő.
   A farkas megnyalta a szája szélét.
   - Néha bevetődöm oda, csak úgy, tudod, véletlenül, és a felelős webstertől kapok egy kis különadagot.
   - Résen kell lenned - mondta a másik. - Nem semmiért kapod azt a kis különadagot. Biztosan sántikál valamiben. Nem bízom azokban a websterekben.
   - Pedig ez rendes - jelentette ki a farkas. - Az etetőállomást vezeti, pedig nem volna muszáj neki. Akármelyik robot is elláthatná. De ő kérte ezt a munkát. Belefáradt a semmittevésbe azokban a zárt dobozházakban. Ott üldögél és nevet és beszélget, mintha csak közülünk való volna. Derék fickó ez a Peter.
   A medve dörmögött.
   - Azt mondta az egyik kutya, hogy Jenkins szerint nem is Webster a nevük. Azt mondja, hogy ezek emberek...
   - Mi az, hogy ember? - kérdezte a farkas. - Én csak azt mondtam, amit Jenkins . . .
   - Jenkins más olyan öreg, hogy teljesen becsavarodott - jelentette ki a farkas. - Túl sok mindenre kell emlékeznie. Legalább ezeréves. - Hétezer - mondta a medve. - A kutyák nagy születésnapi ünnepséget terveznek a tiszteletére. Csináltatnak neki ajándékba egy új testet. A régi, amit hord, lekopik róla, havonként vagy kéthavonként a javítóműhelyben van vele.
   A medve bölcsen ingatta a fejét.
   - Mindent egybevéve, a kutyák sokat tettek értünk. Etetőállomásokat állítottak fel, orvosrobotokat küldenek mindenfelé és minden. A múlt évben őrületesen fájt a fogam...
   A farkas félbeszakította:
   - Az etetőállomások jobbak is lehetnének. Azt mondják nekünk, hogy az élesztő ugyanolyan, mint a hús. Ugyanannyi a tápértéke és minden. De az íze nem olyan, mint a húsé.
   - Honnan tudod? - kérdezte a medve. A farkas csak egy pillanatig dadogott.
   - Hogy honnan? Hát a nagyapámtól. Igazi vén pokolfajzat az öreg. Hébe-hóba kerített magának egy kis őzhúst. Elmesélte, hogy milyen az íze a vörös húsnak. De akkor még nem volt olyan sok őr, mint manapság.
   A medve behunyta a szemét, aztán lassan kinyitotta.
   - Gyakran töprengek azon, hogy milyen íze lehet a halnak mondta. - Odalent a Fenyőfa-patakban úszkál egy raj pisztráng. Figyeltem őket. Könnyű volna benyúlni a mancsommal, és kiszedni egypárat. - Sietve hozzátette: - Természetesen sohasem csináltam ilyent.
   - Nyilvánvaló, hogy nem - mondta a farkas.
   Egyik világ a másik után, mint láncszemek a láncon. Egyik világ a másik baktató világ sarkába lép. Egyik világ a holnap, másik világ a ma. És a holnap tegnap lesz, és a holnap elmúlik.
   Azzal a kivétellel, hogy múlt nincs. Nincs múlt, egyáltalán nincs, kivéve az emlékeket, amelyek a képzelet árnyékában csaponganak, mint az éjjeli lepkék. Nincs megfogható múlt. Nincsenek festett képek az idő falán. Nincs visszafelé forgatható film, nem lehet látni az egyszer már voltat.
   Joshua felkelt, megrázta magát, majd leült és vakarózott. Ichabod mereven ült az asztalnál, és dobolt fémujjaival.
   - Stimmel - mondta a robot. - Nem tudunk változtatni rajta. A tényezők egybevágnak. Nem tudunk a múltba utazni.
   - Nem - mondta Joshua.
   - De tudjuk, hol vannak a szellemek - mondta Ichabod.
   - Igen - mondta Joshua -, tudjuk, hol vannak szellemek. És talán el is tudunk jutni hozzájuk. Most már tudjuk az utat.
   Egyik út nyitva volt, de a másik zárva. Persze nem zárva, mert hiszen sohasem is volt. Mert múlt nincs, sohasem is volt, nem volt számára hely. Ahol a tegnapnak kellett volna lennie, ott egy másik világ volt.
   Mint két, egymás nyomában haladó kutya. Egyik kutya kilép, a következő belép. Mint végtelen hosszú sorban a csapágygolyók, melyek egy horonyban gurulnak lefelé, majdnem érik egymást, de azért nem egészen. Mint egy végtelen lánc szemei, melyek olyan lánckeréken futnak, melyen milliárd és milliárd lánchajtó tüske van.
   - Késő van - mondta Ichabod az órára pillantva. - Készülnünk kell Jenkins ünnepségére.
   Joshua ismét megrázta magát.
   - Igen, én is azt hiszem. Nagy napja lesz Jenkinsnek, Ichabod. Gondold csak el, hétezer év!
   - Kész vagyok - mondta Ichabod -, még reggel kifényesítettem magam, de rajtad elkelne egy kis fésülés. Teljesen kócos vagy.
   - Hétezer év - mondta Joshua -, nem szeretnék ilyen sokáig élni. Hétezer év és hétezer egymás nyomába lépő világ. Bár ennél jóval több. Egy világ - egy nap. Háromszázhatvanötször hétezer. Vagy lehet, hogy egy világ - egy perc. Sőt esetleg csak egy másodperc. Egy másodperc elválaszthat egymástól két világot, és elég nagy ahhoz is, hogy magába foglaljon két világot. Háromszázhatvanötször hétezerszer huszonnégyszer hatvanszor hatvan...
   Nagy ügy és végső ügy. Mert múlt nincs. Visszamenni nem lehet, hogy tapasztalni lehetne mindazt, amiről Jenkins beszél, és amelyek vagy igazak, vagy a hétezer év által eltorzított emlékfoszlányok. Nem lehet visszamenni és ellenőrizni a ködös történeteket a házról és a Websterek családjáról és a semmi fölé zárt kupoláról, amely a hegyek közt kuksol, messze, a tengeren túl.
   Ichabod odalépett a fésűvel és kefével, és Joshusa felnyüszített. - Nevetséges - mondta Ichabod -, egyáltalán nem fog fájni.
   - Legutóbb is - mondta Joshua - majdnem megnyúztál elevenen. Csináld óvatosan.
   A farkas bekukkantott egy kis különcsemegére, de a csemege nem mutatkozott, ő pedig udvariasabb volt, semhogy kérje. Így hát csak ült, lompos farkával szépen a lábai körül, és nézte Petert, aki friss vesszőt faragcsált a késével.
   Dagi, a mókus, Peter vállára ugrott az egyik behajló faágról. - Mid van? - kérdezte.
   - Hajítóvessző - mondta Peter.
   - Elhajíthatsz akármilyen vesszőt is - mondta a farkas -, ahhoz nem kell szépre faragnod. Felszedheted akármelyik vesszőt, és elhajíthatod.
   - Ez valami új - mondta Peter -, én találtam ki. Megcsináltam, de nem tudom, hogy micsoda.
   - Nincs neve? - kérdezte Dagi.
   - Még nincs - mondta Peter -, majd ki kell gondolnom valamit. - De hiszen - makacskodott a farkas - elhajíthatod akármelyik vesszőt, amelyiket csak akarod.
   - De nem olyan messzire - mondta Peter - és nem olyan erősen. Ujjai között pörgette a vesszőt, végigtapogatta hengeres simaságát, felemelte, végignézett rajta, hogy egyenes-e.
   - Nem a kezemmel hajítom - mondta Peter -, hanem egy másik vesszővel és egy zsinórral.
   Lenyúlt, és felemelte a fa mellől azt, amiről beszélt.
   - Csak azt nem értem - mondta Dagi -; hogy minek akarod elhajítani a vesszőt.
   - Nem tudom - mondta Peter -, mulatságból.
   - Ti, websterek - mondta szigorúan a farkas -, furcsa állatok vagytok. Néha azt hiszem, hogy nincs józan eszetek.
   - Eltalálhatsz vele akármit, amit megcélzol - mondta Peter -, ha a hajítóvessződ egyenes, és a zsinórod jó. Nem használhatsz akármilyen vesszőt. Keresni és keresni kell . . .
   - Mutasd meg - kérte Dagi.
   - Így ni - mondta Peter, és felemelte a fűzfavesszőt. - Feszes, látod? Rugalmas. Meghajlítod és visszaugrik, és olyan, mint az előbb. A két végét összekötöttem egy zsinórral, a hajítóvesszőt ráteszem, így, egyik végével a zsinóron, aztán visszahúzom...
   - Azt mondtad, hogy eltalálsz bármit, amit akarsz - mondta a farkas -, gyerünk, mutasd.
   - Mit találjak el? - kérdezte Peter. - Válasszátok ki. Dagi izgatottan felmutatott:
   - Azt a rigót ott a fán...
   Peter felemelte kezét, hátrahúzta a zsinórt, a vessző, melynek két végére a zsinórt kötötte, ívvé hajlott. A hajítóvessző sivítva kirepült. A rigó, tollak szertehulló esőjében, hirtelen lezuhant az ágról, lágyan koppant a földön, és ott feküdt a hátán, apró, tehetetlen, görcsösen összehúzott karmait az égre meresztve, csőréből vér folyt, és megfestette a feje alatt fekvő levelet.
   Dagi megmerevedett Peter vállán, a farkas felállt. Hirtelen csend támadt, mozdulatlan levelek csendje, a déli ég kékjében úszó felhők csendje.
   A borzalom elfojtotta Dagi szavait:
   - Megölted. Meghalt! Te ölted meg! Peter az ijedtségtől dermedten tiltakozott:
   - Nem tudtam. Még sohasem céloztam élőlényre. Mindig csak tárgyakra céloztam . . .
   - De megölted. Pedig nem szabad ölni, soha!
   - Tudom - mondta Peter. - Tudom, hogy nem szabad. De hisz te mondtad, hogy rá célozzak. Te mutattad.
   - Nem gondoltam, hogy megölöd! - sikította Dagi. -Azt gondoltam, hogy csak megijeszted, és felrebben. Olyan szájas volt, és mindig csak ült...
   - Mondtam, hogy a vessző erősen talál. A Webster földbe gyökerezett lábbal állt.
  
   Messze hord és erősen - gondolta. - Messze, erősen és gyorsan.
   - Ne emészd magad, pajtás - mondta halkan a farkas. - Tudjuk, hogy nem akartad. Hármunk közt marad. Nem mondjuk meg senkinek. Dagi Peter válláról egy faágra ugrott, onnan sivította:
   - De én megmondom! Megyek és megmondom Jenkinsnek. A farkas szeme hirtelen vérbe borult a dühtől.
   - Te mocskos kis besúgó! Tetves fecsegő!
   - Megmondom! - üvöltötte Dagi. -Majd meglátjátok. Megyek és megmondom Jenkinsnek.
   Fellibbent egy magasabb ágra, végigfutott rajta, átugrott egy másik fára.
   A farkas gyorsan mozdult.
   - Várj! - kiáltotta Peter élesen.
   - Nem tud odáig menni a fákon - mondta gyorsan a farkas. - Le kell jönnie, és átfutnia a réten. Sose aggódj.
   - Nem - mondta Peter -, elég volt az ölésből egy is. - De tudod, hogy megmondja...
   Peter bólintott. - Igen, biztosan.
   - Meg tudnám akadályozni, hogy megmondhassa.
   - Valaki majd meglát téged is, és elárul - mondta Peter. - Nem, farkas, nem engedem, hogy megtedd.
   - Akkor legjobb, ha meglépsz - mondta a farkas. - Tudok egy helyet, ahol elrejtőzhetsz úgy, hogy ezer évig sem találnak rád.
   - Nem vinném el szárazon - mondta Peter. - Szemek figyelnek az erdőben. Nagyon sok szem. Megmondanák, hová mentem. Az az idő elmúlt, amikor még valaki elrejtőzhetett.
   - Azt hiszem, igazad van - mondta lassan a farkas. - Igen, nyilvánvalóan igazad van.
   Megfordult, és a lehullott rigóra nézett.
   - Mit gondolsz, nem kellene eltüntetni a bizonyítékot? - kérdezte. - A bizonyíték...
   - Hogyne, világos. -A farkas gyorsan előrelépett, fejét leeresztette, ropogtató hang hallatszott, aztán a farkas megnyalta a szája szélét, leült, és farkát lábai köré rakta. - Te meg én jól kijönnénk egymással mondta -, igen, az az érzésem, hogy jól kijönnénk egymással. Hasonlók vagyunk.
   Orrán egy áruló toll lebegett.
   Az új test gyönyörű volt.
   Nagykalapáccsal sem lehetett behorpasztani, és annyi mechanizmus volt rajta, hogy felsorolni sem lehetett.
   Jenkins kapta születésnapi ajándékba. Mellkasán szép kalligrafikus betűkkel be volt vésve:
   Jenkinsnek a kutyáktól
   "De sohase fogom viselni - gondolta Jenkins. - Túl parádés ez nekem, túl cifra az olyan öreg robotnak, mint én vagyok. Nem érezném benne jól magam."
   Lassan előre-hátra hintáztatta magát a hintaszékben, és figyelte a szél zúgását az ereszcsatornában.
   "Jó szívvel adták. A világért sem szabad megsértenem őket. Néha majd felveszem a látszat kedvéért, hogy kedvükben járjak. Nem volna helyes, ha fel sem venném, mikor annyit fáradoztak, és megcsináltatták nekem. De mindennap nem - csakis ünnepi alkalomra:
   Talán a Webster-piknikre. A pikniken jól kell mutatnom. Nagy ügy lesz, összejönnek az egész világból a megmaradt websterek. És azt akarják, hogy velük legyek. Igen, mindig azt akarják, hogy velük legyek. Mert én Webster-robot vagyok. Igen, uram, mindig is az voltam, és az leszek."
   Fejét lehajtotta, és suttogott a szobában. Szavakat, amelyekre ő és a szoba emlékeztek. Rég múlt idők szavait.
   Egyik bútor megreccsent, és a hang összecsengett az időtől patinás szobával, a széllel az ereszcsatornában és a kémény torkának suttogásával.
   "Tűz - gondolta Jenkins. - Milyen régen égett már a kandallóban. Az emberek szerették a tüzet. Üldögéltek előtte, bámulták, és képeket láttak benne. És álmodoztak.
   De az emberek álmai - gondolta Jenkins - elmúltak. Elmentek a Jupiterre, vagy eltemetkeztek Genfben, és igen gyengén újrasarjadtak a mai websterekben.
   A múlt - gondolta - túlságosan velem van, és haszontalanná tesz. Túl sok az emlékem, olyan sok, hogy fontosabbnak érzem az emlékeket, mint a mai tennivalókat. A múltban élek, pedig nem szabad így élni.
   Joshua azt mondja, hogy múlt nincs, és Joshuának tudnia kell.
  
  
   A kutyák közül neki kell legjobban tudnia. Nagyon erősen igyekezett megtalálni a múltat, hogy utazhasson benne, vissza az időben, ellenőrizni azt, amit mondtam neki. Azt hiszi, hogy csal az emlékezetem, hogy régi robotmeséket fundálok ki, melyek fele igazság, fele fantázia, és kikerekítem a mese kedvéért. A világért sem vallaná be, de ezt gondolja a himpellér. Nem sejti, hogy tudom, pedig tudom. Nem tud becsapni - gondolta elégedetten Jenkins. - Egyikük sem tud becsapni. Ismerem őket a kezdet kezdetétől, tudom, hogy mi mozog bennük. Segítettem Bruce Websternek még első kísérleteinél. Hallottam az első szót, amit kutya kimondott. És ha ők elfelejtették - én nem felejtettem el egyetlen pillantást, szót és gesztust sem: Talán természetes, hogy ők elfelejtették. Nagy dolgokat vittek véghez. Hagytam, hogy minél kevesebb beavatkozással tegyék, és így volt a legjobb. Ahogy Jon Webster mondta, akkor éjszaka - nem is olyan régen. Ezért tette Jon Webster azt, amit tett, ezért zárta el a külvilágtól Genf városát. Mert Jon Webster volt. Senki más nem tehette volna.
   Azt gondolta, hogy elzárja az emberi fajt, és szabad utat enged a Földön a kutyáknak. De valamiről megfeledkezett. Elfeledkezett a fiáról és a kis társaságáról, akik aznap reggel íjakkal és nyilakkal kimentek a városból, hogy barlangi férfit és barlangi asszonyt játsszanak.
   És a játék-gondolta Jenkins -keserű valósággá vált. Majdnem egy évezred valósággá. Amíg meg nem találtuk és vissza nem hoztuk őket ide a Webster-házba, ahonnan az egész kiindult."
   Jenkins összekulcsolta kezét az ölében, fejét lehajtotta, és lassan hintázott előre-hátra. A hintaszék recsegett, a szél fütyült kint, egy ablak zörgött. A kandalló beszélt kormos torkával, más időkről, más emberekről és más szelekről, melyek valaha nyugatról fújtak.
   "A múlt - gondolta Jenkins - hiábavaló dolog. És ostobaság, amikor olyan sok a tennivaló. Olyan sok problémával kell még megbirkózniuk a kutyáknak.
   Például a túlnépesedéssel. Túl sokáig gondolkoztunk és beszéltünk erről. Túl sok a nyúl, mert sem farkas, sem róka nem ölhet. Túl sok a szarvas, mert a hegyi oroszlán és a farkas nem ehet húst. Túl sok a görény, túl sok az egér, túl sok a vadmacska, a mókus, sündisznó és a medve.
   Tiltsd meg a nagy szabályozót, az ölést, és nyakadon a túlnépesedés. Szüntesd meg a betegségeket, és fürge orvosrobotokkal gyógyítsd ki a sérüléseket, és megszűnt a másik szabályozó tényező is.
   Az ember gondoskodott erről - gondolta Jenkins. - Igen, az ember alaposan gondoskodott róla. Megölt mindent, ami útjában volt-akár embert, akár állatot.
   Az ember sohasem gondolt az állatok nagy közösségére, álmában sem jutott eszébe, hogy a görény és a mosómedve és a medve együtt járják az élet útját, közös terveket szőjenek, segítsék egymást, félretéve minden természetes különbséget.
   De a kutyák gondoltak rá. És megvalósították.
   Mint egy gyerekmese - gondolta Jenkins. - Mint annak a rég letűnt kornak gyermekes képzelgése. Mint a Szentírás története az oroszlánról és a bárányról. Mint egy Walt Disney-rajzfilm, azzal a különbséggel, hogy a film sohasem látszott igaznak, mert emberi filozófia volt az alapja."
   Az ajtó nyikorgott, és léptek koppantak a padlón, Jenkins megfordult a székben.
   - Helló, Joshua, helló, Ichabod - mondta. - Kerüljetek beljebb. Csak üldögéltem és gondolkoztam.
   - Erre jártunk - mondta Joshua -, és világosságot láttunk.
   - A világításra gondoltam - mondta Jenkins -, arra az estére, ötezer évvel ezelőtt, amikor Jon Webster megérkezett Genfből. Sok évszázad óta az első ember, aki idejött. Felment az emeleti hálószobába, a kutyák mind aludtak, és én megálltam az ablaknál, és kinéztem a folyón túlra. Sehol sem látszott fény. És én itt álltam, és azokra az időkre gondoltam, amikor még látszottak fények, és azon töprengtem, hogy lesznek-e még valaha is.
   - Most vannak - mondta Joshua nagyon halkan. - Ma este mindenütt az egész világon fények gyúlnak. Még a barlangokban és az odúkban is.
   - Igen, tudom - mondta Jenkins -, több is, mint valaha. Ichabod a sarokban álló, csillogó robottesthez lépett, és kezével szinte gyengéden megsimogatta.
   - Nagyon kedves volt a kutyáktól - mondta Jenkins -, hogy megajándékoztak ezzel a testtel. De nem kellett volna. Egy kis foltozással még a régi is elég jó.
   - Azért adták, mert szeretnek - mondta Joshua. - Ez a legkevesebb, amit a kutyák tehettek. Próbáltunk mást is tenni érted, de sohasem engedted. Bár megengednéd, hogy megépítsük neked az új házat, felszerelve a legújabb vívmányokkal.
   Jenkins a fejét ingatta.
   - Úgysem volna semmi haszna, mert nem tudnék ott élni. Látod, ez a ház az otthonom. Mindig ez volt az otthonom. Csak foltozgatni kell, mint a régi testemet, és én boldog vagyok benne.
   - De egyedül vagy.
   - Nem vagyok egyedül - mondta Jenkins -, a ház egyszerűen zsúfolt.
   - Zsúfolt? - kérdezte Joshua.
   - Emberekkel, akiket ismertem - mondta Jenkins.
   - Hű, micsoda test! - mondta Ichabod. - Bár felpróbálhatnám. - Ichabod! - kiáltotta Joshua. - Gyere ide! El a kezekkel attól a testtől.
   - Ugyan, hagyd az ifjoncot - mondta Jenkins -, ha egyszer átjössz, amikor nem leszek elfoglalva...
   - Nem - mondta Joshua.
   Egy ágacska kapargált és tapogatózott apró ujjakkal az ablaktáblán. Egy tetőcserép zörgött, és a szél végigtáncolt a háztetőn.
   - Örülök, hogy benéztél - mondta Jenkins -, éppen beszélni akartam veled.
   Előre-hátra hintálta magát, és a hintaszék nyikorgott.
   - Nem tartok örökké én sem - mondta Jenkins -, hétezer év több, mint amennyit elvárhattam az élettől .
   - Az új testtel - mondta Joshua - háromszor hétezret is megérsz. Jenkins a fejét rázta.
   - Nem a testre gondolok. Az agyra. Tudod, hogy mechanizmus. Jól megcsinálták, hosszú időre szól, de nem tarthat örökké. Egyszer valami elromlik, és az agy felmondja a szolgálatot.
   A hintaszék recsegett a szoba csöndjében.
   - Ez lesz a halál - mondta Jenkins -, ez lesz a végem. És ez rendben is van. Így kell lennie. Mert már úgysincs sok haszna, hogy vagyok. Volt idő, amikor szükség volt rám.
   - Nekünk mindig szükségünk lesz rád - mondta Joshua kedvesen -, nem tudnánk meglenni nélküled.
   De Jenkins folytatta, mintha semmit sem hallott volna.
   - Beszélni akarok veled a websterekről. Beszélnem kell róluk. Szeretném, ha megértenéd.
   - Megpróbálom megérteni - mondta Joshua.
   - A kutyák webstereknek nevezik őket, és rendben is van - mondta Jenkins -, nem fontos, hogy minek nevezitek őket, a lényeg, hogy tudjátok, kicsodák.
   - Néha embereknek nevezed őket, néha meg webstereknek, ezt nem értem - mondta Joshua.
   - Tulajdonképpen emberek - mondta Jenkins -, ők uralták a Földet. Volt köztük egy család, annak a neve volt Webster. És nekik köszönhetitek az egész ügyet.
   - Miféle ügyet?
   Jenkins körbefordult, aztán megállt.
   - Milyen feledékeny vagyok - mormogta -, milyen könnyen felejtek. Összezavarodom.
   - Valami ügyről beszéltél, amit a webstereknek köszönhetünk. - Ja - mondta Jenkins -, persze, persze. Vigyáznotok kell rájuk. Törődnötök kell velük, és vigyáznotok kell rájuk. Főleg vigyázni.
   Lassan hintázott, gondolatok cikáztak az agyában, és a hintaszék recsegett közben.
   Hát majdnem megtetted - gondolta. - Majdnem elrontottad az álmot. De idejében észbe kaptam. Igen, Jon Webster, idejében fékeztem magam. Hű maradtam, Jon Webster. Nem mondtam el Joshuának, hogy a kutyák valaha az ember ölebei voltak, és az ember emelte őket oda, ahol most vannak. Ezt sohasem szabad megtudniuk. Hogy emelt fővel járhassanak. Hogy folytassák a munkájukat. A tűznél mesélt régi mesék feledésbe merültek, és jobb is így. Pedig szeretném elmondani nekik. Isten látja, hogy szeretném elmondani nekik. Figyelmeztetni őket, hogy mi ellen védekezzenek. Szeretném elmondani nekik, hogyan töröltük ki az Európából visszahozott barlangi emberekből a régi ideákat. Hogyan feledtettük el velük mindazt, amit tudtak. Hogyan töröltük ki tudatukból a fegyvereket, hogyan tanítottuk őket szeretetre és békére. És vigyázni kell, nehogy egy nap újra felelevenedjenek azok a tendenciák - a régi emberi gondolkodásmód.
   - De azt mondtad . . . - makacskodott Joshua. Jenkins legyintett.
   - Semmi, Joshua. A vén robot motyogása. Az agyam néha elhomályosul, és akkor olyasmit mondok, amit nem is gondoltam. Olyan sokat gondolok a múltra - te meg azt mondod, hogy nincs múlt.
   Ichabod összekuporodva ült a padlón, és felnézett Jenkinsre.
   - Nincs bizony - mondta. - Ellenőriztük vasárnaptól negyvenféleképpen, és az összes adat egybevág. Minden egyezik. Múlt nincs. - Nincs tere - mondta Joshua. - Utazol visszafelé az idő görbéjén, és nem a múltra találsz, hanem másik világra, a tudat más keretére. A Föld persze ugyanaz vagy majdnem ugyanaz. Ugyanazok a fák, a folyók, a hegyek, de nem az a világ, amit ismerünk. Mert az más életet élt, másképpen alakult. A mögöttünk levő másodperc egyáltalán nem a mögöttünk levő másodperc, hanem egy másik másodperc, egy teljesen elkülönült időszektor. Mi mindig ugyanabban a másodpercben élünk. Ennek a másodpercnek a határain belül mozgunk, ezen az icipici időn belül, amely konkrét világunk számára adatott.
   - A hiba az időnyilvántartásunkban volt - mondta Ichabod. Megakadályozott bennünket, hogy úgy fogjuk fel, amilyen a valóságban. Mert mindig azt gondoltuk, hogy az időn át haladunk, holott a valóságban sohasem volt így. Egyszerűen csak az idővel együtt haladtunk. Azt mondtuk, megint elmúlt egy másodperc, megint elmúlt egy perc, egy óra, egy nap, amikor a valóságban a másodperc, a perc vagy az óra sohasem múlt el, hanem mindig ugyanaz volt. Csak haladt előre, és mi vele együtt haladtunk.
   Jenkins bólintott.
   - Értem: Mint uszadék fa a folyón. A forgács-együtt halad a folyóval. A táj változik a folyó partján, de a víz ugyanaz.
   - Durván ez az - mondta Joshua. - Kivéve, hogy az idő merev folyó, és a különböző világok szilárdabban vannak rögzítve a helyükön, mint az uszadék fa a folyón.
   - És a szellemek azokban a más világokban élnek? Joshua bólintott.
   - Biztos, hogy így van.
   - És most - mondta Jenkins -, gondolom, azon fáradozol, hogy megtaláld a módját, hogyan lehet ezekbe az egyéb világokba utazni: Joshua lagymatagon vakart egy bolhacsípést.
   - Persze - mondta Ichabod. - Több térre van szükségünk.
   - De a szellemek . . .
   - Nem biztos, hogy mindegyik világban szellemek vannak mondta Joshua. - Lehetnek üres világok is. Megtaláljuk az üres világokat, mert szükségünk van rájuk. Ha nem találunk teret, nehézségeink lesznek. A népesedési nyomás gyilkossági hullámot okozhat, és visszavet bennünket oda, ahonnan indultunk.
   - Már van gyilkosság - mondta Jenkins csendesen. Joshua homlokát ráncolta, és hátracsapta a fülét.
   - Mégpedig milyen különös. Gyilkosság felfalás nélkül. Vér nélkül. Mintha csak felfordultak volna. Orvostechnikusaink már félig beleőrültek. Ne találják semmi okát a halálnak. Nincs semmi hiba a szervezetben.
   - De mégis meghaltak - mondta Ichabod.
   Joshua közelebb húzódott, és lehalkította a hangját: - Attól félek, Jenkins, hogy . . .
   - Semmi ok a félelemre.
   - De igen. Angus mondott valamit. Attól tart, hogy valami szellem... valahogy átjött...
   Szélroham süvöltött a kandalló torkán keresztül, és dühöngött az ereszcsatornában. Egy másik valami közeli, sötét sarokban dudált. A félelem menetelt végig a háztetőn, dobbanó, tompa léptekkel, le - fel a zsindelyeken.
   Jenkins összerázkódott, és feszülten tartotta magát egy újabb öszszerázkódás ellen. Hangja csikorgott, mikor megszólalt:
   - Senki sem látott még szellemet. - A szellemeket nem lehet látni.
   - Igaz - mondta Jenkins. - A szellemeket nem lehet látni.
   Az ember is ezt mondta valamikor. A szellemet, a kísértetet nem lehet látni - de érezni a jelenlétét. A vízcsap tovább csepeg, pedig szorosan elzártuk, és a karmok kaparásznak az üvegen, és a kutyák üvöltenek valamire az éjszakában, és lábnyomok nincsenek a hóban.
   És ebben a pillanatban karmok kaparásztak az üvegen.
   Joshua felállt és megmerevedett, mint egy kutyaszobor, egyik lábát felemelte, ajkai hátrahúzódtak, dühös morgásra készült. Ichabod ugrásra készen fordult az ajtó felé, figyelve és várakozva.
   A kaparás ismét felhangzott.
   - Nyisd ki az ajtót - mondta Jenkins Ichabodnak -, valaki be akar jönni.
   Ichabod átment a fojtott csendben a szobán, és kinyitotta a csikorgó ajtót. Nagy ugrással a mókus termett benn, és egyenesen Jenkins ölébe ugrott.
   - Hiszen ez Dagi - mondta Jenkins.
   Joshua megint leült, szája kisimult, ajka újra eltakarta éles metszőfogait. Ichabod ostobán, fémesen vigyorgott.
   - Láttam, amikor csinálta - rikoltott Dagi. - Láttam, amikor megölte a rigót. Egy hajítóvesszővel. És a tollak csak úgy röpködtek. És véres volt a falevél.
   - Nyugodj meg - mondta Jenkins gyengéden. - Pihenj kicsit, aztán mondd el. Nagyon izgatott vagy. Láttad, hogy valaki megölt egy rigót?
   Dagi mélyet lélegzett, a fogai vacogtak. - Peter volt - mondta.
   - Peter?
   - Peter, a Webster.
   - Azt mondod, hogy egy vesszőt hajított?
   - Egy másik vesszővel hajította. A két végét összekötötte egy zsinórral, és meghúzta a zsinórt, és a vessző ívvé hajlott...
   - Tudom - mondta Jenkins -, tudom... - Tudod? Mindent tudsz róla?
   - Igen - mondta Jenkins. - Íj és nyíl volt.
   Ahogy kimondta, abban volt valami, amitől elnémult a másik három, a szoba nagynak és üresnek látszott, az ablaküvegnek csapódó ág zaja nagyon messziről hangzott, üresnek, kongónak, a segítség reménye nélkül panaszkodónak.
   - Íj és nyíl? - kérdezte végül Joshua. - Mi az az íj és nyíl? "Hát még ha tudnád, mi volt!" - gondolta Jenkins.
   Mi az íj és nyíl?
   A végén kezdte. Kanyargó ösvény, amely a háború dübörgő útjává terebélyesedik.
   Játékszer és fegyver és az emberi tervezés diadala. Az atombomba első halvány moccanása.
   Az életforma jelképe.
   És egy gyerekvers néhány sora :
   Ki ölte meg a rigót? Szólt a veréb halkan: Íjammal és nyilammal Én öltem meg a rigót.
   Valami, amit elfeledtek, és most újra felfedezték. Az történt, amitől mindig tartottam. Fölegyenesedett székében, és lassan felállt.
   - Ichabod - mondta -, szükségem lesz a segítségedre. - Hogyne - mondta Ichabod -, amit csak kívánsz.
   - A testet - mondta Jenkins -, fel akarom venni az új testet. Át kell helyezned az agyszekrényemet.
   Ichabod bólintott.
   - Tudom, hogyan kell csinálni, Jenkins. Joshua hangja hirtelen félelemmel telt meg: - Mi az, Jenkins? Mit akarsz csinálni?
   - Elmegyek a mutánsokhoz - válaszolta nagyon lassan Jenkins. Annyi év után elmegyek hozzájuk, hogy a segítségüket kérjem.
  
  
   Az árnyék lefelé gomolygott a dombon, elkerülte az erdő tágas, holdsütötte tisztásait. Tudta, hogy a holdfényben csillog, pedig nem akarta, hogy lássák. Nem szabad a többieknek, az utána jövőknek a vadászatát elrontania.
   Mert jönnek a többiek is. Persze nem tömegesen, hanem gondos terv szerint, egyenként, nagy távolságra egymástól, hogy e csodálatos világ élőlényei riadót ne fújjanak.
   Ha riadót fújnak, az a vég kezdete.
   Az árnyék a sötétben lopakodott, a földhöz lapulva, és magasra kinyújtott, rezzenő idegszálakkal kémlelte az éjszakát. Szétválasztotta az ismert impulzusokat, osztályozta őket borotvaéles agyában, elraktározta, és ellenőrizte velük ismereteit.
   Volt köztük ismerős, volt titokzatos, volt megfejthető. De volt egy, amely borzalommal töltötte el.
   Szorosan a földhöz lapult, csúf fejét egyenesen, laposan kinyújtotta, érzékeit elzárta az éjszaka lüktető benyomásai elől, és egyedül arra összpontosította, ami felfelé jött a dombon.
   Ketten voltak, egymástól különbözőek. Lelkében düh ébredt, és bugyborékolni kezdett a torkában, teste megfeszült félig várakozva, félig különös, görcsös borzadályban. Felemelkedett kissé a földről, és még mindig fekve, lefelé hömpölygött a dombról, átlósan, hogy elvágja a két élőlény útját.
   Jenkins ismét fiatal volt, fiatal és erős, testben-lélekben friss és fürge. Nagy léptekkel sietett a szélfútta, holdvilágos dombokon át. Csodálatosan tisztán hallotta a falevelek legkisebb neszét és a madarak halk csiripelését álmukban, és ennél többet is.
   Igen, sokkal többet - állapította meg örömmel.
   A test kész csoda volt. Nagykalapáccsal sem lehetett behorpasztani, és sohasem rozsdásodott be. És ez még nem is volt minden. "Sohasem képzeltem - gondolta -, hogy ennyire más lehet egy test. Sohasem tudtam, hogy tulajdonképpen milyen rozoga és nyűtt volt már a régi. Eredetileg sem volt valami kiváló munka, bár kétségtelenül a legjobb volt, amit annak idején készíteni tudtak. De ez a szerkezet egyszerűen csodálatos, a sokoldalúsága pedig bámulatos."
   Persze robotok készítették. A vad robotok. A kutyák megállapodtak velük, hogy készítsék el ezt a testet. A kutyák nem álltak valami szoros kapcsolatban a robotokkal. Jól megfértek ugyan egymással és minden - de csak mert békén hagyták egymást, nem zavarták egymás köreit, és egyik fél sem volt .túl kíváncsi.
   Nyúl moccant az egyik üregben - és Jenkins tudott róla. Mosómedve kezdte éjféli barangolását, és Jenkins róla is tudott, sőt tudott ravasz, sunyi kíváncsiságáról is, amely elöntötte agyát apró szeme mögött, miközben egy mogyoróbokorból leskelődött. És balra, az egyik fa alatt medve aludt összegömbölyödve, és ínyencfalatokról álmodott, vadméhek mézéről és a patakból kiemelt pisztrángokról és egy felfordított kőről és csemegének hangyákról. Mindez meghökkentő volt, de természetes. Olyan természetes, mint ahogyan a lábát emelgette járás közben, vagy mint a normális hallás. De nem hallás volt és nem látás. Nem is képzelődés. Mert Jenkins hűvös tárgyilagos biztonsággal tudott a nyúlról a vackában és a mosómedvéről a mogyoróbokorban és az álmodó medvéről a fa alatt.
   Szóval ilyen testük van a vad robotoknak - gondolta -, mert hiszen nyilvánvaló, hogy ha nekem ilyent készítettek, saját maguknak is ilyet készítenek.
   Nagyot haladtak ők is hétezer év alatt, ugyanúgy, mint a kutyák az ember kivonulása óta. De mi nem törődtünk velük, és ennek így kellett lennie. A robotok haladtak a maguk útján, a kutyák is a magukén, és nem kérdezték, hogy mit csinál a másik, és nem is voltak rá kíváncsiak. Míg a robotok űrhajókat építettek, és kilőtték a csillagokra, míg ilyen testeket szerkesztettek, míg matematikával és mechanikával dolgoztak, addig a kutyák állatokkal dolgoztak, összekovácsolták az ember korában vad- és vadászott állatok testvériségét, figyelték a szellemeket, és szondázták az idő mélységeit, hogy végül megállapítsák: idő nincs.
   Nem kétséges, hogy ha a kutyák és a robotok ilyen messzire jutottak, a mutánsoknak még messzebb kellett jutniuk. És meg fognak hallgatni - gondolta Jenkins -, mert olyan problémával állítok be, amely közvetlenül rájuk tartozik. Mert a mutánsok is emberek életmódjuk ellenére is emberek fiai. Most már nem neheztelnek, mert az ember neve egy nyári napon egyenlővé vált a széllel szálló porral, a levelek mozgásával, és semmivel sem több annál.
   Egyébként hétezer évig nem zavartam őket - nem mintha valaha is zavartam volna őket. Joe a barátom volt, legalábbis amennyire egy mutánsnak barátja lehet. Velem szóba állt, amikor emberekkel nem volt hajlandó beszélni. Meghallgatnak - és megmondják, hogy mit tegyek. És nem fognak kinevetni.
   Mert ez nem nevetséges. Íj és nyíl, de nem nevetséges. Valaha lehet, hogy mulatságos volt, de a történelem sok mindent megfoszt nevetséges voltától. Ha a nyíl tréfa, az atombomba is az, ugyanúgy a betegséggel telített porfelhő, amely kürt egész városokat, ugyanígy a süvítő rakéta, amely tízezernyi mérföld távolságban esik le, és megöl egymillió embert. Igaz, hogy most nincsen több millió ember. Mindössze néhány száz, azokban a házakban élnek, melyeket a kutyák építettek nekik még akkor, amikor tudták, hogy kik az emberi lények, és ismerték ősi kapcsolataikat, és isteneknek tekintették az embereket. És mesélték a régi meséket a tűznél, téli estéken, és várták a napot, amikor az ember majd visszatér, megveregeti fejüket, és azt mondja majd: "Jól sáfárkodtál, régi, hű szolgám!"
   "Ez pedig nem helyes - gondolta Jenkins lefelé baktatva az egyik lejtőn -, egyáltalán nem helyes. Mert az emberek nem érdemelték meg az imádatot, nem érdemelték meg az istenné emelést. Az Úr látja lelkemet, magam is szerettem őket éppen eléggé. Szeretem őket ma is, ami azt illeti, de nem azért, mert emberek, hanem néhány ember emléke miatt.
   Nem volt helyes, hogy a kutyák házat építsenek az embereknek. Mert a kutyák sokkal jobban végezték a dolgukat, mint az ember valaha is. Ezért kitöröltem emlékezetükből az embert, bármilyen hosszú és lassú munka volt is. Hosszú évek során eltüntettem a mondákat, homályba borítottam az ember emlékét, és most az embereket webstereknek nevezik, és nem tudják, hogy kicsodák.
   Töprengek: vajon jól tettem-e? Árulónak éreztem magam, és keserű éjszakákat töltöttem ébren, míg a világ aludt, és ültem a hintaszékben, és hallgattam a szél zúgását a tető felett. Mert olyasmit cselekedtem, amihez talán nem is volt jogom. Olyasmit, ami talán nem is tetszett volna a Webstereknek. Igen, így tartottak hatalmukban, és még ma is hatalmukban tartanak, mert sok ezer év után is, ha valamit teszek, elfog az aggály, hogy nekik esetleg nem tetszene.
   De most tudom, hogy igazam volt. Az íj és a nyíl a bizonyíték. Valaha azt gondoltam, hogy az ember talán rossz úton indult el, hogy valahol a ködös, sötét vadságban, ami a bölcsője és a gyermekkora volt, rossz lábbal indult, rossz irányba fordult. De most látom, hogy tévedtem. Az embernek csak egy útja van, csak egy úton járhat - az íj és a nyíl útján.
   Pedig nagyon igyekeztem, igazán megpróbáltam mindent. Amikor összegyűjtöttük a szétszóródottakat, és hazahoztuk őket a Webster-házba, elvettem fegyvereiket, nemcsak a kezükből, hanem a gondolatukból is. Újra kiadtam az irodalmat, a kiadható irodalmat, a többit elégettem. Újratanítottam őket olvasni és énekelni és gondolkodni. És a könyvekben nyoma sem volt háborúnak és fegyvereknek, gyűlöletnek vagy történelemnek - mert a történelem gyűlölet -, sem csatáknak, sem hősiességnek, sem kürtöknek.
   De elvesztegettem vele az időmet - gondolta Jenkins. - Most már tudom, hogy hiábavaló fáradság volt. Mert az ember feltalálja az íjat és a nyilat, bármit tegyünk is.
   Lement a hosszú lejtőn, átlépett a folyónak futó hegyi patakon, és ismét felfelé kapaszkodott a szikla koronázta, sötét, meredek hegyen.
   Apró mocorgásokat hallott, és új teste megmondta, hogy egerek surrannak a fű alagútjaiban. És egy pillanatra felfogta a futkosó, játékos egerek piciny boldogságát, a boldog kis egerek alaktalan, formátlan, apró gondolatfoszlányait.
   Egy menyét kúszott végig egy ledőlt fatörzsön, gonoszsággal a lelkében, az egerekre gondolt, a régi idők gonosz emlékeivel, mert valamikor a menyétek lakomája az egér volt. Vérszomj és félelem keveredett benne, félelem, hogy mit tennének a kutyák, ha megölne egy egeret, félelem a vigyázó szemek százaitól, melyek figyelték, hogy ne forduljon elő gyilkosság, amely valaha az egész világot át- és átfonta.
   De az egyik ember ölt. A menyét nem mer ölni, de az egyik ember ölt. Talán akaratlanul, rosszindulat nélkül, de mégis ölt. Pedig a Kánon azt mondja, hogy életet elvenni tilos. A rég múlt években előfordult, hogy valaki ölt. Elnyerte büntetését. Az embert is meg kell büntetni. De a büntetés egyedül nem elég. A büntetés magában nem megoldás. Megoldást nem egy emberre kell találni, hanem az egész fajra. Mert amit az egyik megtett, azt megteszi a másik is. Nemcsak azért, mert képes rá, hanem szükségképpen - azért, mert ember, és az ember ölt a múltban, és ismét ölni fog.
   A mutánsok vára feketén rajzolódott a holdfényes égre. Nem világított benne fény, de ebben semmi különös nem volt, mert sohasem világított. Köztudomás szerint kapuja sem nyílt ki soha a külvilágra. A mutánsok mindenfelé a világon ilyen várakat építettek, beköltöztek, és ezzel befejeződött szereplésük. Valaha beavatkoztak az emberek dolgaiba, gunyoros küzdelmet folytattak ellenük, de mikor az emberek eltűntek, a mutánsok is eltűntek.
   Jenkins a kapuhoz vezető széles lépcsősor lábához ért és megállt. Fejét hátravetette, és felnézett a magasba nyúló épületre. Gondolom, hogy Joe már meghalt - morfondírozott magában.
   Joe hosszú életű volt, de nem halhatatlan. Örökké nem élhet. Pedig furcsa lenne egy másik mutánssal találkozni, tudva, hogy az illető nem Joe.
   Elindult nagyon lassan felfelé a lépcsőn, minden idegszálát megfeszítette, várta az első csúfondáros nevetést, amellyel a mutánsok fogadják.
   De nem történt semmi.
   Felment a lépcsőn, megállt a kapu előtt, és keresett valamit, amivel tudtára adhatná a mutánsoknak, hogy itt van.
   De a kapun nem volt harang. Sem csengő. Sem kopogtató. A kapu csupasz volt, csak egy egyszerű kilincs volt rajta. Más semmi. Habozva felemelte öklét, és kopogtatott, majd ismét kopogtatott és várt. Semmi válasz. A kapu néma és mozdulatlan maradt.
   Ismét kopogott, most hangosabban. Válasz most sem érkezett. Lassan, óvatosan kinyújtotta kezét, megfogta a kilincset, és lenyomta. A kilincs engedett, az ajtó kitárult, és Jenkins belépett rajta.
  
   - Nincs eszed - mondta a farkas -, én rákényszeríteném őket, hogy jöjjenek és keressenek. Úgy megfuttatnám őket, hogy megemlegetnék. Nem könnyíteném meg a dolgukat.
   Peter a fejét rázta.
   - Lehet, hogy te így tennél, és lehet, hogy tőled így volna helyes. De számomra ez helytelen lenne. A websterek nem futnak el.
   - Honnan tudod? - kérdezte a farkas könyörtelenül. - Egyszerűen csak hasból beszélsz. A webstereknek nem kellett elfutniuk azelőtt, de abból, hogy nem kellett elfutniuk, honnan tudod, hogy soha...
   - Fogd már be a szád! - mondta Peter.
   Csendben kaptattak felfelé a dombra vezető sziklás ösvényen. - Valami jön utánunk - mondta a farkas.
   - Csak képzelődsz - mondta Peter. - Mi jönne utánunk?
   - Nem tudom, de . . .
   - Érzel valami szimatot? - Hát nem mondhatnám.
   - Hallasz vagy látsz valamit? - Nem, azt sem, de...
   - Akkor semmi sem követ bennünket - jelentette ki Peter határozottan. - Senki sem üldöz senkit többé.
   A holdfény átszűrődött a falombokon, és az erdőt fekete-ezüstre pettyezte. A folyó völgyéből kacsák éjszakai vitája hallatszott. Lágy szellő lengett a dombokon, ködöt hozott magával a folyóról.
   Peter íjának húrja megakadt az egyik bokorban, és a fiú megállt, hogy kiszabadítsa. Közben leejtett néhány nyilat, és lehajolt, hogy felszedje őket.
   - Találj ki valamit, és másképp vidd azokat a dolgokat - morgott a farkas -, állandóan beakadunk valamibe, meg elejted őket, és...
   - Már gondoltam rá - mondta Peter nyugodtan -, talán valami zsákféle jó lesz, amit a vállamra akasztanék...
   Felmentek a dombon.
   - Mit csinálsz, ha a Webster-házhoz érsz? - kérdezte a farkas. - Dagi már elmondta.
   - De lehet, hogy rosszul. Dagi izgatott volt. És ostoba is - mondta a farkas.
   Keresztülmentek egy holdfényes részen, és ismét az ösvény árnyékos oldalára értek.
   - Kezdek ideges lenni - közölte a farkas. - A magam részéről inkább visszamegyek. Őrültséget csinálsz. Eddig elkísértelek, de... - Akkor menj vissza - mondta Peter keserűen. - Én nem vagyok ideges. És...
   Hirtelen megfordult, haja égnek meredt.
   Mert valami borzasztó volt a közelében - valami a levegőben, amit belélegzett, valami az érzékeiben, a közvetlen veszély tudata, sőt több a veszélynél is, szörnyű érzés, mely lapockájába mart, és millió tűszúrással kúszott végig a hátán.
   - A farkas! - kiáltotta. - A farkas!
   Egyik bokor hevesen megrázkódott, és Peter lerohant az ösvényen. Beugrott egy bokor mögé. Felemelte íját, bal kezével nyilat illesztett a húrra. A farkas a földön feküdt, félig az árnyékban, félig a holdfényben. Ajka visszahúzódott, mutatta a tépőfogait. Egyik mancsa még gyengén rángott.
   És fölötte egy alak terpeszkedett. Nem hasonlított semmihez. Fújt és morgott, haragos hangokat árasztva, melyek Peter agyát tépték. Faág mozgott a szélben, a hold odavilágított, és Peter egy arc körvonalait látta - homályos körvonal volt, mint valami félig letörölt krétarajz egy poros táblán, koponyaszerű arc, széthúzott, vicsorgó szájjal, ferde szemekkel és hosszú, csápos szélű, szőrös fülekkel.
   Az íj húrja pendült, és egy nyíl fúródott az arcba - belecsapódott, átment rajta, és a földre hullott. De az arc ott maradt, és tovább vicsorgott.
   Peter másik nyilat tett az íjra, erősen hátrafeszítette a húrt, és a húrt feszítő ember gyűlöletétől, félelmétől és dühétől hajtott nyíl süvítve csapott az arc krétakörvonalaiba, lelassult, megremegett és lehullott.
   Új nyíl, és még hátrább a húrt. Erősebben, mint az előbb. Csapódjon be nagyobb erővel, ölje meg ezt a valamit, ami nem hal meg, ha belefúródik a nyíl, csak lelassítja, megremegteti és átengedi a nyilat.
   Hátra, hátra, még hátrább! És a húr elszakadt.
   Peter egy pillanatig tanácstalanul állt, kezében a hasznavehetetlen fegyverrel, és nézte a borzalmas árnyat, amely a farkas szürke tetemén ült.
   És eltűnt a félelem. Eltűnt, pedig már fegyvere sem volt. Csak a lángoló düh rázta és egy hang, amely hisztérikusan kalapált az agyában.
   Megölni! Megölni! Megölni!
   Eldobta az íjat, és karmokká görbült ujjakkal előrelépett.
   Az árnyék meghátrált, mert agyát hirtelen félelem és borzadás töltötte el, és a támadóból sugárzó, lángoló gyűlölet. Gyűlölet, amely megragadta és összefacsarta. Sohasem ismert félelem, borzadály és aggodalmas beletörődés fogta el, bár tudta, hogy mi a félelem és borzadály - most valami mást érzett, a kín ostorcsapását, amely égetően végighasított az agyán.
   Ez volt a gyűlölet.
   Az árny meghátrált, hátrált és vinnyogott és hátrált, és kétségbeesett ujjakkal kapkodott hánytorgó agyában a menekülés vezérlő jelei után.
   A szoba üres volt - kongóan üres és régi. Elnyelte a csikorgó ajtó zaját, tompa távolságokba fojtotta, majd ismét visszaverte. A szobára a feledés pora, a céltalan évszázadok töprengő csendje nehezedett.
   Jenkins csak állt, kezével az ajtókilincsen, és új testének minden éles érzékszervével benyúlt a sötét sarkokba és benyílókba. De semmit sem észlelt. Nem volt ott semmi, csak a csend, a por és a sötétség. És semmi sem utalt arra, hogy éveken át bármi más is lett volna ott a csenden, a poron és a sötétségen kívül. Az élet legparányibb jele sem, sem lábnyomok a padlón, sem ujjnyomok az asztal lapján.
   Jenkins agyának egyik elfeledett hátsó rekeszéből régi melódia bukkant fel, hihetetlenül régi dal, amely már akkor is régi volt, mikor őt készítették. Meglepte, hogy emlékszik erre a dalra, sőt hogy egyáltalán ismerte - és elkedvetlenítették a számlálhatatlanul elmúlt századok, melyeket a dal felidézett, a csinos fehér házak emléke, melyek ott álltak valaha a millió és millió dombon; elkedvetlenítette a visszaemlékezés az emberekre, akik szerették a földjüket, és tulajdonjoguk csendes, nyugodt biztonságával jártak rajta.
   Annie már nem lakik itt . . .
   Ostobaság - gondolta Jenkins. - Milyen ostobaság, hogy a szinte teljesen kihalt faj egyik abszurditása most feltámadjon bennem, és kísértsen. Ostobaság.
   Annie már nem lakik itt. Ki ölte meg a rigót? Szólt a veréb halkan.
   Becsukta maga mögött az ajtót, és átment a szobán.
   Porlepett bútorok várták az embert, aki nem tért vissza. Porlepett szerszámok és készülékek hevertek az asztalon. Porlepett könyvek sorakoztak a hatalmas könyvszekrényekben.
   "Elmentek - mondta magának Jenkins. - És senki sem tudja, hogy mikor vagy miért. És azt sem, hogy hova. Egyik éjjel titokban elmentek, és nem szóltak senkinek, hogy mennek. És néha biztosan visszagondolnak ránk, és mulatnak azon, hogy azt hisszük: még mindig itt vannak, és őrizzük őket, nehogy kijöjjenek."
   Több ajtó nyílt a szobából, és Jenkins odament az egyikhez. Kezét a kilincsre tette, de már beletörődött, hogy úgyis hiába nyitja ki, hiábavaló a további keresés. Ha ez a szoba ilyen régen üres, üres akkor a többi is.
   Azért lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, és hőség csapta meg, de az ajtón túl nem szoba volt, hanem határtalan, a horizontig nyúló aranysárga sivatag, fölötte izzó, nagy, kék nap.
   Egy zöld és bíborszínű valami, ami gyík is lehetett volna, de nem az volt, átcikázott a homokon, mint a villám, apró lábai alatt kísértetiesen sustorgó hangot adott a homok.
   Jenkins becsapta az ajtót, és megdermedt testében és lelkében. Sivatag. Sivatag és a homokban cikázó fény. Nem másik szoba, nem hall, nem tornác - hanem sivatag.
   És a nap kék volt és izzó.
   Lassan, óvatosan ismét kinyitotta az ajtót, előbb csak résnyire, aztán szélesebbre.
   A sivatag változatlanul ott volt.
  
  
   Jenkins becsapta az ajtót, nekitámaszkodott a hátával, mintha fémtestének minden ereje szükséges volna ahhoz, hogy kívül tartsa a sivatagot, az ajtó és a sivatag káprázatát.
   "Zseniálisak - gondolta. - Zseniális és gyors volt a szellemük. Közönséges emberek számára túl gyors. Sose tudtuk, milyen zseniálisak. Most már tudom, hogy sokkal zseniálisabbak voltak, mint valaha is gondoltuk."
   Ez a szoba nem más, mint sok más világ előszobája, kulcs, amely az elképzelhetetlen téren át más bolygókra nyitja az ajtókat, más, ismeretlen napok körül keringő bolygókra. Lehetőség a Föld elhagyására, anélkül hogy valóban elhagynák, lehetőség az űr átszelésére, egyszerűen az ajtón való átlépéssel.
   Más ajtók is voltak, Jenkins végignézett rajtuk, majd megrázta a fejét, lassan visszament a bejárathoz. Csendesen, hogy meg ne törje a porlepte szoba csendjét, lenyomta a kilincset, és visszalépett az ismert világba. A hold és a csillagok, a folyóról felszálló köd, a dombok közt a susogó falombok világa.
   Az egerek még mindig futkostak a fű közt, boldog egérgondolatokkal, melyeket alig lehetett gondolatoknak nevezni. Bagoly ült töprengve egy fán, gondolatában gyilkosság.
   Hiába tilos - gondolta Jenkins. - Ennyire közel a felszínhez él bennük a régi vérszomj és csontropogtatás. De jobb indítást adunk nekik, mint amilyent az ember kapott - bár valószínű, hogy az emberiség esetében semmi sem számított volna, akármilyen indítást kapnak is.
   Íme, itt van megint az ember régi vérszomja, a vágy, hogy más legyen és erősebb, hogy akaratát a többire erőszakolja találmányai segítségével, melyek a karját erősebbé teszik minden más karnál vagy mancsnál, melyek segítségével a fogai mélyebbre harapnak, mint bármely természetes agyar, és átnyúl a téren is, és sebet ejt ott, ahová a karja nem ér el.
   Azt hittem, hogy segítséget kaphatok - gondolta. - Ezért jöttem ide. De hát nincs segítség.
   Nincs segítség. Egyedül a mutánsok segíthettek volna, de ők elmentek.
   Egyedül rád marad - gondolta Jenkins lefelé lépdelve a lépcsőn az emberiség ügye. Meg kell állítanod őket valahogyan. Nem engedheted, hogy a világot megint az íj és nyíl otthonává tegyék.
   Áthaladt a sötét, lombos völgyön, és érezte a lehullott levelek illatát az új, sarjadó növényzet alatt, és megjegyezte, hogy ez is olyan valami, amit azelőtt sohasem érzett.
   A régi testének nem volt szaglóérzéke.
   Szaglóérzék és jobb látás és gondolatolvasás, melynek segítségével tudomást szerez a mosómedvék és az egerek gondolatairól, a baglyok és menyétek agyában leselkedő gyilkos vágyról.
   De most még valami megcsapta - távoli gyűlölet, amit a szél hozott feléje, és valami idegen rémület.
   Amint az agyába hatolt, futni kezdett felfelé a dombon, nem úgy, mintha ember futna a sötétben, hanem mint a sötétben is látó robot, a fém erejével, melyet nem gátolt sem a ziháló tüdő, sem a kihagyó lélegzet.
   Gyűlölet? Csak egyféle gyűlölet lehet ilyen.
   Amint nagy ugrásokkal rohant felfelé, az érzékelés egyre élesebb és mélyebb lett, és agyában félelem sikongott, félelem attól, hogy mit talál.
   Egy bokorcsoporthoz érve hirtelen megállt.
  
  
   Az ember görcsösen összeszoruló, karomszerű ujjakkal ment előre, a szakadt húrú íj a füvön feküdt. Félig árnyékban, félig a holdfényben feküdt a farkas szürke teste, és egy félig fény, félig árny valami hátrált róla, amit majdnem látni lehetett, de nem egészen tisztán, csak mint álomban a fantomot.
   - Peter! - kiáltotta Jenkins, de hang nem jött ki a torkán. Érezte a félig látszó teremtmény agyában a menekülő rémületet a feléje tartó ember veszett gyűlöletétől. Rémület és kétségbeesés meg kell találni valamit, koncentrálni kell az emlékezetet.
  
   Az ember már majdnem elérte az árnyat, egyenesen lépkedett, teste jelentéktelen, ökle nevetséges, de bátorsága elszánt. Bátorság - gondolta Jenkins -, akár a pokollal szemben. Bátorság akár ahhoz is, hogy lemenjen a pokol tornácába, feltépje az izzó kőlapokat, és valami kihívó trágárságot kiáltson oda az elkárhozottak őrzőjének.
   És ekkor a rém rájött - megtalálta, amit keresett, egyszerre tudta, mit kell tennie. Jenkins érezte a megkönnyebbülést, amely átjárta az idegen egész lényét, és hallotta, érzékelte az erőfeszítést, a részben szó, részben gondolatáttételt, melyet a lény véghezvitt az agyában. Mintha varázslat lett volna, ráolvasás vagy igézés, de inkább mentális gyakorlat vagy gondolati parancs, amely a testet uralma alá rendelte.
   Mert hatott is.
   A teremtés eltűnt. Úgy eltűnt, hogy nyoma sem maradt.
   Semmi sem mutatta, egyetlen rezgés sem, hogy ott járt, mintha soha ott sem lett volna.
   És mit is mondott, illetve mit is gondolt? Hogyan is csinálta? Igen, igen, megvan...
   Jenkins kiegyenesedett. A reakció be volt vésve az agyába, tudta a gondolatot, a szót, a helyes impulzust, az áttételt, de nem szabad használnia, nem is szabad elfelejtenie, rejtegetnie kell...
   A szellemnél hatott. Nála is hatna. Tudta, hogy hatna.
   Az ember megfordult, és most elernyedve állt, keze céltalanul lelógott. Jenkinsre bámult.
   Szája megmozdult. - Te... te...
   - Jenkins vagyok - mondta Jenkins -, ez az új testem. - Volt itt valami - mondta Peter.
   - Szellem volt - mondta Jenkins. - Joshua mondta, hogy egyikük átjött.
   - Megölte a farkast - mondta Peter. Jenkins bólintott.
   - Igen, megölte. És még sok mást is. Ő követte el a gyilkosságokat. - De én megöltem - mondta Peter. - Megöltem vagy elűztem. . . vagy nem is tudom...
   - Elijesztetted - mondta Jenkins. - Erősebb voltál nála. Félt tőled. Elijesztetted vissza abba a világba, ahonnan jött.
   - Megölhettem volna - dicsekedett Peter -, de a húr . . .
   - Legközelebb - mondta Jenkins csendesen - erősebb húrt kell csinálnod. Majd megmutatom, hogyan. És a nyílra acélhegyet kell tenned.
   - Mire?
   - A nyílra. A hajítóvessző a nyíl. És a másik, a húrral, az íj. A kettő együtt íj és nyíl.
   Peter válla leesett.
   - Akkor már előbb is megcsinálták? Nem én voltam az első? Jenkins a fejét rázta.
   - Nem, nem te voltál az első.
   Peterhez lépett, és a vállára tette a kezét.
   - Gyere haza velem, Peter. . Peter a fejét rázta.
   - Nem. Leülök itt a farkas mellett, és megvárom a reggelt. Azután idehívom a barátait és eltemetjük. - Felemelte fejét, és Jenkins arcába nézett. - A farkas a barátom volt. Igazi barátom volt.
   - Tudom, így is kellett hogy legyen - mondta Jenkins. - Látlak utána?
   - Ó, hogyne - mondta Peter. - Elmegyek a piknikre. A Websterpiknikre. Körülbelül egy hét múlva lesz.
   - Így van - mondta Jenkins lassan, beszéd közben gondolkozva. Így van. Tehát akkor majd látlak...
   Megfordult, és lassan felment a dombon.
   Peter meg leült a halott farkas mellé, és várta a reggelt. Egyszer-egyszer felemelte a kezét, és végigsimította az állát.
   Félkörben ültek Jenkinsszel szemben, és feszülten figyeltek.
   - Nos, most jól figyeljetek - mondta Jenkins -, ez nagyon fontos. Jól figyeljetek, és gondoljatok erősen arra, amit mondok, és fogjátok szorosan a holmitokat, ami nálatok van, az uzsonnatáskákat, az íjakat, a nyilakat és a többi dolgot.
   Egyik lány vihogott.
   - Valami új játék, Jenkins?
   - Igen - mondta Jenkins -, valami új játék. Azt hiszem, így is nevezhetjük. Új játék. És izgalmas. Nagyon izgalmas.
  
   Valaki megszólalt:
   - Jenkins mindig kitalál valami új játékot a Webster-piknikre. - És most - szólt Jenkins - figyeljetek. Nézzetek rám, és próbáljátok elképzelni, mit gondolok.
   - Találós játék - kacagott fel az örökké vihogó lány -, imádom a találós játékokat!
   Jenkins mosolyra igazította száját.
   - Igazad van - mondta. - Pontosan ez az - találós játék. És most, ha figyeltek rám, és rám néztek . . .
   - Ki akarom próbálni ezeket az íjakat és nyilakat - mondta az egyik férfi. - Ha ezen túl vagyunk, kipróbálhatjuk, ugye, Jenkins?
   - Igen - mondta Jenkins türelmesen -, ha ezen túl vagyunk, kipróbálhatjátok.
   Szemét lecsukta, agya kinyúlt minden egyes ember után, egyénileg letapogatta lelkük izgatott várakozását, melyet feléje irányítottak, érezte a gondolatok kis áramait, melyek az ő agyát keresgélték.
   "Keményebben! - gondolta Jenkins. - Keményebben, keményebben!"
   Agyán rezdülés futott végig, de elhessegette. Nem hipnózis, sem telepátia, de minden; ami csak tőle telt. A lelkek összehúzása, az övébe való koncentrálása, és mindez mintegy játékként.
   Lassan, óvatosan kibontakoztatta a rejtett jelzést, a gondolatot, az impulzust, az áttételt. Könnyedén az agyukba csúsztatta egyenként, mintha gyermekkel beszélne, próbálva megtanítani a pontos kiejtésre, hogyan tartsa a száját, hogyan mozgassa a nyelvét.
   Hagyta egy pillanatig, hogy szabadon érezhessék, kitéve, hogy a többiek gondolatáramai megtapintsák, végigérezzék, azután nyíltan gondolta végig az egészet - úgy, ahogyan a szellem agyán ment át.
   És nem történt semmi. Abszolúte semmi. Semmi kattanás az agyában. A mélybe hullás semmilyen érzete. Semmilyen krízis. Egyáltalán semmi.
   Tehát nem sikerült. Vége. A játék csütörtököt mondott. Kinyitotta a szemét, és a domboldal ugyanaz volt, a nap tovább sütött, és az ég olyan volt, mint egy rigótojás.
   Mereven, csendben ült, és érezte, hogy a többiek nézik.
   Minden ugyanúgy volt, mint előbb. Kivéve, hogy . . .
   Ahol az előbb a virginai melissza virágzott, ott most egy százszorszép virágzott, és mellette pipacs virított, amely az előbb, amikor a szemét lecsukta, még nem volt ott.
   - Ennyi az egész? - kérdezte a vihogó leány, nagy csalódással a hangjában.
   - Ennyi az egész - mondta Jenkins.
   - Most kipróbálhatjuk az íjakat és a nyilakat? - kérdezte az egyik fiatal fiú.
   - Igen - mondta Jenkins -, de vigyázzatok. Ne tartsátok egymásra. Veszélyesek. Peter majd megmutatja.
   - Csomagoljuk ki az uzsonnát - mondta az egyik asszony. - Te hoztál táskát, Jenkins?
   - Igen - mondta Jenkins. - Eszternél van: Nála volt, míg játszottunk.
   - Hát ez nagyon szép - mondta az asszony. - Minden évben külön meglepetés, amit te hozol.
   "Az idén aztán valódi lesz a meglepetés-gondolta Jenkins. -Majd meglepődtök a becsomagolt és gondosan feliratozott vetőmagcsomagocskákon."
   Mert azt hitte, hogy vetőmagokra szükség lesz. Új kertek és új szántóföldek bevetésére, hogy ismét megkezdjük az élelmiszerek termelését. És szükség lesz az íjakra és a nyilakra is a hússzerzéshez. És dárdákra és horgokra a halfogáshoz.
   Újabb és újabb apró részleteket vett észre, melyek eltértek a korábbi környezettől. Egyik fa másképpen görbült a rét végében, és egy kanyar másképpen ívelt messze, lent a folyón.
   Jenkins csendesen ült a napon, és figyelte a férfiak és fiúgyerekek kiáltozását, ahogy a nyilakat és íjakat kipróbálták, és az asszonyok csacsogását, amint kiteregették az abroszokat, és kirakták az ennivalót.
   Hamarosan meg kell mondanom nekik - gondolta. - Figyelmeztetnem kell őket, hogy takarékoskodjanak az étellel - ne faljanak fel mindent egy ültő helyükben. Mert ez az étel, ami itt van, kell hogy átsegítsen bennünket az első egy-két napon, amíg találunk ehető gyökereket, amiket ki lehet ásni, és halakat, amiket ki lehet fogni, és gyümölcsöt, amit le lehet szedni.
  
  
   Igen, rövidesen össze kell hívnom őket, és meg kell mondanom nekik az újságot. Hogy ezentúl magukra vannak utalva. És hogy miért. És meg kell mondanom nekik, hogy most már megtehetnek mindent, amit csak akarnak. Mert ez a világ teljesen új világ. Figyelmeztetnem kell őket a szellemekre is.
   Bár ez a legkevésbé fontos. Az ember tudja, hogyan bánjon el velük. Tudja, hogyan bánjon el akármivel, ami útjában áll.
   Jenkins felsóhajtott.
   Isten óvja a szellemeket - gondolta.
  
  
  A következõ fejezet