Jegyzetek a hatodik mondához
Ha akadtak kételyek a mondakör előbbi mondáinak eredetét illetően, itt már nem maradhat kétely. A hatodik mondában tévedhetetlenül felismerhetjük a kutyai mesemondás jellemző vonásait. Megtalálható benne a mély emocionális érték, az etikai vonatkozások olyan szemmel tartása, amelyet minden más kutyamítosz is hangsúlyoz.
Különös módon Phogo mégis éppen ebben a mondában találja meg az emberi faj létezésének legnyomósabb bizonyítékát.
Itt kapunk bizonyítékot arra - mondja Phogo -, hogy a kutyák ugyanezeket a mondákat mesélték a lobogó tűznél akkor, amikor a Genfben eltemetett vagy a Jupiterre távozott emberről beszéltek. Itt - állítja Phogo - találunk beszámolót a kutya első kísérletéről a szellemvilágok kipuhatolására és első lépéséről az állatok testvérisége felé vezető úton.
Ugyancsak itt kapunk szerinte bizonyítékot arra, hogy az ember kortársi faj volt, amely egy ideig együtt haladt a kutyával a kultúra útján. Afelől nem lehetünk biztosak - mondja -, hogy valóban a mondában jelzett kataklizma terítette le az embert. Ugyanakkor elismeri, hogy évszázadok során a mondát a ma ismert változattá szépítették és díszítették. De még így is jó és lényeges bizonyítékkal szolgál arra, hogy az emberi fajt valamilyen kataklizma érte. Kóbor, aki nem ismeri el a Phogo által felismerni vélt tényleges bizonyítékot, azt állítja, hogy a mesemondó ebben a mondában logikus végkövetkezményig viszi az embernek tulajdonított kultúrát. Legalább nagy általánosságban célt kell kitűznie minden kultúrának, enélkül nem maradhat fenn. Kóbor szerint ezt a tanulságot szolgáltatja a monda.
A többiekkel ellentétben az embert ez a monda bizonyos gyengédséggel emlegeti. Egyidejűleg magános és szánalomra méltó, ugyanakkor valahogy dicső teremtésnek tünteti fel. Teljes mértékben jellemző rá, hogy végül nagy gesztussal feláldozza magát, és ily módon az istenség rangját kívánja magának megszerezni.
Viszont az imádatnak, melyet Ebenezer tanúsít az ember iránt, bizonyos zavaró felhangjai vannak, és ezért különösen elkeseredett viták forrásává vált a mondakör kutatói közt.
Ugry Az ember mítosza című könyvében felteszi a kérdést: ha az ember más utat választott volna, vajon nem válhatott volna idővel ugyanolyan naggyá, mint a kutya?
Talán ez az a kérdés, melyet a mondakör sok olvasója is feltesz magának.
VI. SZENVEDÉLYEK
A nyúl átbújt a bokor alatt, a kis fekete kutya utána rohant, azután megvetette a lábát, és hirtelen megtorpant. Az ösvényen farkas állt, szájában a rángó, véres nyúllal.
Ebenezer mozdulatlanul állt és lihegett, piros nyelve kilógott a szájából, és a látvány hatásától kissé rosszul érezte magát.
Olyan szép nyúl volt.
Mögötte lábdobogás hangzott az ösvényen, Shadow zúgott elő a bokor mögül, és megállt Ebenezer mellett.
A farkas a kutyáról az apró robotra nézett, majd ismét a kutyára. A vad sárga láng lassan kialudt a szemében.
- Nem kellett volna megtenned, farkas - mondta Ebenezer halkan. - A nyúl tudta, hogy én nem bántom, és tudta, hogy csak játszunk. Egyenesen beléd futott, te meg bekaptad.
- Nincs értelme beszélni hozzá - sziszegte Shadow a szája sarkából. - Úgysem ért egy szót sem, hiába beszélsz. A következő percben téged kap be, mielőtt észbe kapnál.
- Amíg velem vagy, nem - mondta Ebenezer. - És különben is rám ismert. Emlékszik a múlt télre. Abból a farkasfalkából való, amelyiket etettük.
A farkas lassan, óvatosan, lépésenként közeledett, míg alig kétlábnyi távolság választotta el a kis kutyától. Azután igen lassan, igen óvatosan letette a nyulat a földre, és orrával előretaszigálta.
Shadow apró hangot hallatott, mint aki visszahőköl. - Neked adja.
- Tudom - mondta Ebenezer nyugodtan -, mondtam, hogy emlékszik. Neki volt lefagyva a füle, és Jenkins kikúrálta.
A kutya egy lépést előrelépett, farkát csóválta, orrát kinyújtotta. A farkas abban a pillanatban megmerevedett, majd csúnya fejét leeresztette és szimatolt. Egy pillanatig a két orr szinte súrolta egymást, azután a farkas hátralépett.
- Menjünk innen! - sürgette Shadow. - Te elöl futsz az ösvényen, én leszek a hátvéd. Ha megpróbál valamit...
- Nem próbál semmit - vágott vissza Ebenezer. - Jóbarátunk. A nyúlról nem tehet. Hiszen nem érti. Ez az életmódja. Neki csak egy darab hús a nyúl.
Ugyanúgy - gondolta -, mint valaha nekünk, mielőtt az első kutya odament, hogy leüljön az ember mellé a tűzhöz, a barlang bejáratánál - és még sokáig azután is. Egy-egy nyúl néha még ma is...
A farkas lassú mozdulattal, szinte bocsánatkérően előrehajolt, és kitátott szájába vette a nyulat. Farka megmozdult, nem egészen csóválta, de majdnem.
- Látod? - kiáltott Ebenezer. A farkas eltűnt. Csak a fák mögött vágtató gyors, szürke árnyék látszott, amint eltűnt az erdő mélyén.
- Visszavette - dühöngött Shadow. - A piszok...
- De nekem adta - mondta Ebenezer diadalmasan. - Csak annyira éhes volt, hogy nem bírt kitartani. Olyat tett, amit még farkas soha. Egy pillanatig több volt állatnál.
- Indián ajándék - vágta rá Shadow. Ebenezer a fejét rázta.
- Szégyellte magát, mikor visszavette. Láttad, hogy csóválta a farkát. Azt magyarázta vele, hogy éhes, és szüksége van rá. Nagyobb szüksége, mint nekem.
A kutya végigpillantott a tündérerdő zöld templomhajóin, beszippantotta a korhadó levelek szagát, a májvirág, a vörös hunyor és a pelyhes pitypang, az új levelek és a kora tavaszi fák hirtelen, éles illatát.
- Talán egy napon... - mondta.
- Igen, tudom - mondta Shadow -, talán egy napon a farkasok is civilizálódnak. És a nyulak is, a mókusok is és az összes vad. Amilyen holdkórosak ti, kutyák vagytok.
- Ez nem holdkórosság - mondta Ebenezer -, talán inkább álmodozás. Az emberek is szoktak álmodozni. Üldögélnek, és kigondolnak valamit. Ilyen volt a mi esetünk is. Egy Webster nevű ember kigondolt bennünket. Bíbelődött velünk, átalakította a torkunkat, hogy beszélni tudjunk. Kontaktlencséket ültetett a szemünkbe, hogy olvasni tudjunk.
- Jó sokat használt nekik az álmodozás - mondta Shadow mérgesen.
Ez a színtiszta igazság - gondolta Ebenezer. - Nem sok ember van már. Éppen csak a mutánsok, akik a tornyaikban ülnek, és senki sem tudja, mit csinálnak, és az igazi emberek kis kolóniája, akik még Genfben élnek. A többiek réges-rég elmentek a Jupiterre. És a Jupiteren átváltoztak valamilyen nem emberi lényekké.
Ebenezer lassan, lógó farokkal megfordult, és elindult az ösvényen. Milyen kár a nyúlért - gondolta. - Milyen kedves nyúl volt. És milyen jól futott. És a valóságban egyáltalán nem félt. Rengetegszer hajkurászta már, és a nyúl tudta, hogy nem akarja megfogni.
De Ebenezer a farkast sem tudta hibáztatni. A farkasnak nem egyszerűen játék a nyúl. Mert a farkasnak nincsenek tehéncsordái, melyek húst és tejet adnak, sem gabonaföldjei a kutyakeksz készítéséhez.
- Tudod, mit kellene tennem? - morgott nyomában a hajthatatlan Shadow. - Megmondani Jenkinsnek, hogy meglógtál. Tudod, hogy figyelned kellene.
Ebenezer nem válaszolt, továbbkocogott az ösvényen. Shadownak igaza volt. Nyúlkergetés helyett a Webster-házban kellett volna ülnie és figyelnie - figyelni arra, ami jön, hangokra és szagokra, és éberen megérezni valamit, ami a közelben van. Mintha a fal egyik oldalán figyelné, hogy mi történik a fal másik oldalán, csakhogy ezeket a dolgokat még nehezebb megérezni, mert gyengék és távoliak. És megérteni legtöbbször még nehezebb.
Ez bennem az állat - gondolta Ebenezer. - A régi bolhavakaró, csontrágó, vakondkaparó kutya, amelyik nem ereszt el, és arra ösztönöz, hogy lopózzam ki, és kergessek nyulakat, amikor figyelnem kellene, és az erdőben barangoltat, amikor olvasnom kellene a régi könyveket a dolgozószoba polcairól.
Túl gyorsan jutottunk idáig - gondolta. - Túl gyorsan kellett eljutnunk idáig.
Az embernél évezredekig tartott, míg makogásából beszéd lett. Évezredekig, míg felfedezte a tüzet, és további évezredekig, míg feltalálta az íjat és a nyilat; évezredekig, míg megtanulta művelni a földet és learatni a termést; és évezredekig, míg elhagyta a barlangot, és házat épített magának.
De alig több, mint egy évezreddel azután, hogy megtanultunk beszélni, már a magunk urai lettünk, a magunk urai teljesen, ha Jenkinst nem számítjuk.
Az erdő ritkulni kezdett, végül csak görcsös, vén tölgyek maradtak, melyek szétszóródtak a dombon, mint sántikáló öregemberek, akik elvesztették az utat.
A ház a domb tetején állt, összezsúfolt szerkesztmény, amely szinte gyökeret vert, annyira közel guggolt a földhöz. Olyan öreg volt, hogy felvette a környező dolgok színét, a füvekét, a virágokét, a fákét, az égét, a szellőét és az időjárásét. A házat emberek építették, s ugyanúgy szerették a környező földekkel együtt, mint most a kutyák. Legendás család építette, élt és halt benne, és olyan nyomot hagyott az évszázadok történetében, mint egy meteor. Emberek, akiknek árnyai megjelentek a történetekben, melyeket a lobogó kandalló körül meséltek viharos estéken, az ereszek körül zúgó szélben. A történetekben szó volt Bruce Websterről és az első kutyáról, Nathanielről; egy Grant nevű emberről, aki üzenetet hagyott Nathanielnél, hogy továbbadja; egy másik emberről, aki megpróbálta elérni a csillagokat, és az öregemberről, aki a kerekes székben ült a pázsiton, és várta. Más történetekben az óriás mutánsokról volt szó, akiket a kutyák évekig figyeltek. És mostanra az emberek elmentek, és a családból csak a név maradt, és a kutyák folytatják a történelmet úgy, ahogyan Grant mondta Nathanielnek azon a rég múlt napon: Mintha emberek lennétek, mintha ember lenne a kutya.
Ezeket a szavakat adták tovább, tíz teljes évszázadon át nemzedékről nemzedékre, és végül elkövetkezett ez az idő.
A kutyák hazajöttek, amikor az emberek elmentek, összegyűltek a Föld távoli sarkaiból arra a helyre, ahol az első kutya kimondta az első szót, ahol az első kutya elolvasta az első nyomtatott sort, összegyűltek a Websterek házába, ahol az ember réges-régen ember és kutya kettős civilizációjáról álmodott, mancs a kézben együtt haladva a korokon át.
- Megtettük, ami tőlünk telt - mondta Ebenezer, mintha beszélne valakihez -, most is megtesszük.
A domb másik oldaláról tehénkolomp és buzgó ugatás hangzott fel. A kölykök hajtják haza a teheneket esti fejésre.
Évszázadok pora rakódott le a pincében, finom, szürke por, nem valami idegen dolog, hanem hozzá tartozó, valódi része a helyiségnek.
Jon Webster beszívta a dohos helyiségben uralkodó éles porszagot, hallgatta a csendet, amely mintha valami dalt zümmögött volna. Homályos rádiumkörte égett a műszertábla fölött, melyen kapcsolók, kerekek és egy fél tucat tárcsa volt.
Webster óvatosan mozgott, nehogy megzavarja az alvó csendet. Az idő súlya, amely mintha a mennyezetről függött volna alá, nagy nyomással nehezedett rá: Kinyújtotta a kezét, és megérintette a kapcsolót, mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy valóban ott van.
Valóban ott volt. Ott volt a kapcsoló is, a kerék is, a fél tucat tárcsa is, és fölöttük az egyetlen égő. Ennyi volt az egész. Semmi más nem volt a puszta kis pincehelyiségben.
Pontosan úgy, ahogyan az öreg térkép mutatta.
Jon Webster megrázta a fejét, gondolkodott: "Tudhattam volna, hogy itt van. A térképnek igaza volt. A térkép emlékezett. Mi felejtettük el - elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk, vagy nem törődtünk vele." Webster tudta, hogy talán így volt rendben. Hogy soha ne törődjünk vele.
Valószínű, hogy csak nagyon kevesen tudtak erről a pincéről. Ha senki sem tudja, az jobb, mint ha néhányan tudják. Hogy sohasem használták, az nem játszott szerepet a titkosságban. Eljöhetett a nap. ..
Töprengve nézte a műszerfalat. Lassú mozdulattal feléje nyúlt, de visszakapta a kezét. Inkább nem - gondolta -, inkább nem. Mert a térkép nem magyarázta meg a pince rendeltetését, sem a mechanizmust a kapcsoló mögött.
Mindössze annyi volt odaírva: "Védelem".
Védelem! Ezer évvel ezelőtt természetesen volt védelem is. Védelem, melyet sohasem kellett igénybe venni, de meg kellett lennie a bizonytalanság ellen. Mert a népek testvérisége még akkor is olyan labilis volt, hogy egyetlen szó vagy tett felboríthatta. Tíz évszázados béke után is élt még a háború emléke a Világkormány tudatában, mint mindig elképzelhető lehetőség, amit meg kell előzni, amire készen kell állni.
Webster mereven, csendben állt, és figyelte a helyiségben a történelem érverését. A történelemét, mely befutotta útját, és véget ért. A zsákutcába futott történelemét, amely néhány száz hiábavaló emberéletbe torkollt, és most mozdulatlan, mint valami pocsolya, megfosztva az ember küzdelmeitől és győzelmeitől.
Tenyerét a falra fektette, és érezte a nyirkos hideget, a porszemcsék pergését tenyere alatt.
A birodalom alapja - gondolta. - A birodalom pincéje. A magasba nyúló épület legalsó köve, a nagy, büszke épületé, amely a régi időkben zsibongott a Naprendszer ügyes-bajos dolgaitól, és birodalom volt, mely nem a hódításon, hanem a kölcsönös tiszteleten és megértésen alapult.
Az emberiség kormányának székhelye, melynek biztonságot adott a tökéletes, üzembiztos védelem pszichológiai ténye. Mert tökéletesnek és üzembiztosnak kellett lennie. Abban az időben az emberek nem kockáztattak és nem felejtettek. Kemény iskolán mentek keresztül, és kiismerték magukat.
Webster lassan megfordult, és nézte lábnyomainak útját a porban. Óvatosan ugyanazokba lépve visszament, kilépett a pincéből, bezárta a súlyos ajtót, és elfordította a kulcsot, amely erősen őrizte a titkot.
Most megírhatom a történelmet - gondolta, míg felfelé ment az alagút lépcsőin. - Jegyzeteim majdnem teljesek, és tudom; hogy fog menni. Nagyszerű lesz és kimerítő. Érdekes olvasmány, ha valaki elolvassa.
De tudta, hogy senki sem fogja elolvasni. Senki sem fog időt vagy fáradságot szentelni neki.
Webster egy hosszú percre megállt a háznál, a széles márványlépcsők előtt, és végignézett az utcán. Szép utca - gondolta. - Genf legszebb utcája, a fasorával, gondozott virágágyaival, az örökké munkálkodó robotok keze nyomán tisztaságtól ragyogó járdáival.
Senki sem volt az utcán, és nem volt ebben semmi különös. A robotok korán befejezték munkájukat, ember pedig kevés volt. Egy fa csúcsán madár énekelt, dala összecsendült a nappal és a virágokkal, örömteli dal volt, majd szétrepesztette a madár torkát, határtalan ujjongással áradt belőle.
A szép, napos utca és a nagy, büszke város, amely értelmét vesztette. Utca, melynek tele kellene lennie kacagó gyermekekkel, sétáló szerelmesekkel, napfényben pihenő öregekkel. És a városnak, a Föld utolsó, egyetlen városának tele kellene lennie lármával és sürgésforgással.
Egyetlen madár énekelt, és egyetlen ember állt a lépcsőn nézelődve,
és a tulipánok kedvesen bólingattak az utcán végigsuhanó enyhe, illatos szellőben.
Webster az ajtó felé fordult, kinyitotta, és átlépte a küszöböt. A szoba csendes és ünnepélyes volt, mint egy katedrális, festett üvegablakaival és puha szőnyegeivel. A régi fa patinás volt a kortól, az ezüst és a sárgaréz megcsillant a karcsú ablakokon beeső fényben. A kandalló felett hatalmas vászon függött a falon, tompított színekben egy ház a dombtetőn, ház, amely gyökereket eresztett, és féltékenyen kapaszkodott a földbe. Füst szállt a kéményből, szél hajtotta, szívós füst a viharszürke égen.
Webster átment a szobán, léptei nem vertek zajt. A szőnyegek gondolta - őrzik a ház csendjét. Randall ezt is át akarta rendezni, de nem engedtem, hogy hozzányúljon, és örülök, hogy nem engedtem. Az embernek meg kell tartania valamit, ami régi, amihez ragaszkodhat, ami örökség és hagyaték és ígéret.
Az íróasztalához ért, megnyomott egy gombot, a fény kigyúlt. Lassan leereszkedett a székébe, és egy irattartóért nyúlt. A feljegyzései voltak. Felnyitotta a borítólapot, és elolvasta a címet: Tanu1mány Genf városának funkcionális fejlődéséről.
Szép cím. Méltóságteljes és tudományos. És rengeteg munka. Húsz év munkája. Húszévnyi böngészés a régi, poros iratok közt, húszévi olvasás és összehasonlítás, az előtte járók szavainak mérlegelése, a tények válogatása, kiselejtezése és kimunkálása, és nemcsak a város, hanem az emberek útirányának nyomon követése is. Sem hősimádat, sem legendák, csak tények. És a tények mellett nehéz elmenni.
Valami suhogott. Nem lépés volt, csak suhogás és valakinek a jelenléte. Webster kiegyenesedett a székben. Egy robot állt a lámpa fénykörén túl.
- Elnézést, uram - mondta a robot -, közölnöm kell önnel, hogy Sara kisasszony várja a tengerparton.
Webster kissé megrezzent.
- Ó, Sara kisasszony? Rég nem volt itt.
- Igen, uram - mondta a robot -, mintha a régi szép idők tértek volna vissza, amikor belépett az ajtón.
- Köszönöm, hogy szólt, Oszkár - mondta Webster. - Máris megyek: Hozzon valami italt.
- A kisasszony hozott magával italt, uram - mondta Oszkár. - Valamit, amit dr. Ballentree készített.
- Ballentree! - kiáltott fel Webster. - Remélem, nem méreg.
- Figyeltem a kisasszonyt - mondta Oszkár-, ivott belőle, és nincs semmi baja.
Webster felkelt, átment a szobán, kinyitotta az ajtót, és meghallotta a hullámverést. Hunyorgott a forró parti homokon visszaverődő fénytől, előtte a naptól kéken ragyogott az óceán, fehér hullámok tarajoztak rajta.
A homok csikorgott a lába alatt, szeme lassan megszokta a tűző napot. Sara rikító vásznú nyugszéken ült a pálmafák alatt, a szék mellett pasztellszínű, igen nőies formájú palack.
Lépteire felállt a nő, úgy várta kinyújtott kézzel. Webster előresietett, megragadta a kezét, és nézte.
- Egy perccel sem öregebb - mondta -, és ugyanolyan csinos, mint mikor először láttam.
A nő csillogó szemmel rámosolygott.
- És maga, Jon! A halántékánál kicsit szürkül. Kicsit még csinosabb. Ennyi az egész.
Webster nevetett.
- Majdnem hatvanéves vagyok, Sara. Az érett férfikor közeledik. - Hoztam valamit - mondta Sara. - Ballentree legújabb mesterműve. Felére csökkenti a korát.
Webster csak dünnyögött.
- Csodálkozom, hogy Ballentree még nem gyilkolta le fél Genfet az italaival.
- Ez igazán jó!
Jó is volt. Simán futott le a torkán, és különös, félig fémes, félig eksztatikus íze volt.
Webster egy másik széket húzott Sara mellé, leült, és nézte az asszonyt.
- Szép a lakása - mondta Sara. - Randall műve, ugye? Webster bólintott.
- Nagyobb felhajtást csinált, mint egy cirkusz. Bottal kellett elkergetnem. És a robotjai! Őrültebbek még nála is.
- De csodálatos dolgokat csinál. Csinált egy marsi szobát Quentinnek, ami egyszerűen nem e világi.
- Tudom - mondta Webster. - Itt is mindenáron csinálni akart egy mélyűri szobát. Azt mondta, hogy abban jól lehet ülni és gondolkodni. Megharagudott, mikor nem engedtem.
Bal keze hátát jobb hüvelykjével dörzsölgette, és az óceán feletti kék párába bámult. Sara odahajolt, és elhúzta a hüvelykujját.
- Még mindig megvannak a szemölcsei - mondta. Webster mosolygott.
- Igen. Levetethettem volna, de valahogy nem jutottam el odáig. Talán túlságosan el voltam foglalva. Most már részemmé váltak. Sara elengedte a férfi hüvelykujját, Webster szórakozottan tovább dörzsölte a szemölcseit.
- El volt foglalva - mondta a nő. - Nem sokat láttam magát. Hogy halad a könyv?
- Leírásra kész - mondta Webster -, most körvonalazom fejezetek szerint. Ma ellenőriztem az utolsó adatot. Biztosnak kell lennem, tudja. Megnéztem azt a helyet mélyen a régi Naprendszer Adminisztráció épülete alatt. Valamilyen védelmi berendezés. Illetve a vezérlőhelyisége. Elfordít egy kart, és...
- És mi történik?
- Nem tudom - mondta Webster. - Gondolom, valami igen hatékony dolog. Ki kellene próbálni, hogy megtudjam, de nincs hozzá szívem. Túl sok port turkáltam az utóbbi húsz évben, többet nem tudnék elviselni.
- Kedvetlennek látszik, Jon. Fáradt. Nem szabadna kifárasztania magát. Nincs rá semmi oka. Utaznia kellene. Iszik még egyet? Webster megrázta a fejét.
- Nem, köszönöm. Nem vagyok jó hangulatban, azt hiszem. Félek, Sara, félek.
- Fél?
- Ez a szoba itt - mondta Webster - illúzió. A távolság illúzióját nyújtó tükrök. A levegőt sópermeten fújják át fúvó ventilátorok, szivattyúk, melyek felkavarják a hullámokat. Szintetikus Nap. És ha nem tetszik a Nap, csak meg kell csavarnom a gombot, és itt van helyette a Hold.
- Illúzió - mondta Sara.
- Ez az - mondta Webster -, ez minden, ami maradt. Sem igazi munka, sem igazi elfoglaltság. Semmi, amiért dolgoznánk, semmi, ahová mennénk. Húsz éve dolgozom ezen a könyvön, megírom, és egy lélek sem fogja soha elolvasni. Mindössze az időt kellene rászánniuk az elolvasására, de nem szánják rá az időt. Nem fognak törődni vele. Csupán ide kellene jönniük, és kérniük egy példányt, és ha ezt nem akarják, én annyira örülnék annak, ha valaki el akarná olvasni, hogy magam vinném el neki. De senki sem fogja akarni. A polcokra kerül, a többi könyv mellé, amelyet megírtak. És mi van nekem belőle? Várjon csak... megmondom. Húszévi munka, húszévi önámítás, húszévi épelméjűség.
- Tudom - mondta Sara halkan. - Tudom, Jon. Az utolsó három festmény . . .
Webster gyorsan felpillantott. - De Sara...
Sara a fejét rázta.
- Nem, Jon. Senkinek sem kellett. Nem mai stílusúak. A naturalista anyag a múlté. Most impresszionizmus kell. Mázolmányok... - Túl gazdagok vagyunk - mondta Webster. - Mindent ránk hagytak. Mindent és semmit. Mikor az emberiség kiment a Jupiterre, az a néhány, aki maradt, örökölte a Földet, de a Föld túl nagy volt nekik. Nem tudtak mit kezdeni vele. Azt hitték, az övék, de fordítva történt. Megszűntek létezni, mert a múlt rájuk nehezedett, és uralkodott rajtuk.
A nő kinyújtotta kezét, és megérintette a férfi karját. - Szégény Jon - mondta.
- Nem menekülhetünk - mondta a férfi -, egy napon néhányunknak szembe kell néznünk az igazsággal, és újra kell kezdenünk, a legelején.
- Én...
- Igen, tessék, Sara? - Búcsúzni jöttem. - Búcsúzni?
- Aludni megyek. Hosszú időre. A férfi megrettenve felugrott.
- Nem lehet, Sara!
A nő erőltetetten nevetett.
- Miért nem jön velem, Jon? Néhány száz évre. Lehet, hogy minden más lesz, mikor felébredünk.
- Csak azért, mert nem kellenek a festmények? Csak mert...
- Azért, amit éppen előbb mondott. Illúzió, Jon. Tudtam, éreztem, csak nem tudtam megfogalmazni.
- De az alvás is illúzió.
- Tudom. De az ember nincs tudatában ennek. Olyan, mint az igazi. Nincsenek gátlások, és nincsenek félelmek, kivéve azokat a félelmeket,
amelyeket az ember szándékosan betervez. Az álom természetes, Jon, természetesebb, mint az élet. Felmentem a templomba, és mindent elmagyaráztattam magamnak.
- És felébredéskor?
- Az ember úgy lesz beállítva. Arra az életre, amilyen akkor lesz az élet, bármilyen korban ébred is. Majdnem mintha beletartozna kezdettől fogva. És lehet, hogy jobb lesz. Ki tudja? Lehet jobb.
- Nem lehet - mondta Jon komoran. - Hacsak valaki nem tesz valamit, hogy jobb legyen. Az olyan emberek, akik elbújnak az alvásba, nem fogják jobbá tenni.
A nő visszahőkölt a székében. Jon elszégyellte magát.
- Ne haragudjon, Sara, nem magára értettem. Egyáltalán nem személyre gondoltam. Inkább mindnyájunkra együtt.
A pálmák susogtak, az apály kis tócsákat hagyott hátra, amelyek megcsillantak a napfényben.
- Nem akarom lebeszélni - mondta Webster -, maga gondolkozott ezen, maga tudja, hogy mit akar.
Nem mindig volt így az emberi nemmel - gondolta. - Ezer évvel ezelőtt még lehetett olyan nap, amikor az emberek vitatkozhattak ilyesmin. De a juwaini filozófia Iezárta a vitákat. A juwaini filozófia sok mindennek véget vetett.
- Mindig azt gondoltam - mondta Sara lágyan -, ha mi együtt tudtunk volna maradni . . .
Webster türelmetlenül legyintett.
- Ez is olyasmi, amit elvesztettünk, valami, amit az emberi nem kiengedett a kezéből. Ha meggondoljuk, nagyon sokat vesztettünk. A családi kapcsolatokat, a hivatást, a munkát és a célt. - Szembefordult a nővel. - Ha vissza akar jönni, Sara...
Sara a fejét rázta.
- Már nem válna be, Jon. Túl sok éve már. Webster bólintott. Hiába is tagadta volna. A nő felállt, és kezét nyújtotta.
- Ha valaha elszánja magát az alvásra, tudakolja meg ébredésem dátumát. Rezerváltatok egy helyet magam mellett.
- Nem hiszem, hogy valaha is rászánom magam - válaszolta. - Jól van. Hát isten vele, Jon.
- Várjon egy pillanatig, Sara. Nem mondott még semmit a fiunkról. Azelőtt gyakrabban láttam, de...
A nő nevetett.
- Tom már szinte felnőtt ember, Jon. És ami a legfurcsább, ő . . . - Nagyon régen láttam - ismételte Webster.
- Nem csoda. Nemigen tartózkodik a városban. Ez a vesszőparipája. Gondolom, van benne valami, amit magától örökölt. Bizonyos értelemben úttörő. Nem tudom, hogyan is lehetne másképpen nevezni.
- Valami új kutatásra gondol? Valami szokatlanra?
- Szokatlannak az, de nem kutatás. Egyszerűen kimegy az erdőbe, és ott él néhány barátjával. Egy zacskó sóval, íjjal, nyilakkal. Igen, elég szokatlan - ismerte el Sara -, de élményeket gyűjt, jól szórakozik. Azt mondja, hogy sokat tanul így. És egészséges, mint egy farkas. Erős és karcsú, és látná csak a szemét!
Megfordult és elindult.
- Elkísérem az ajtóig - mondta Webster. Sara a fejét rázta.
- Ne. Kérem, inkább ne. - A palack.
- Legyen a magáé. Ahova megyek, ott nem lesz rá szükségem.
Webster felvette a plasztik "gondolkodósapkát", és bekattantotta az írógép gombját az íróasztalán.
Huszonhatodik fejezet - gondolta, és az írógép lekopogta: XXVI. fejezet.
Webster egy pillanatra kikapcsolódott, gondolatban összegyűjtötte az adatait, elrendezte a vázlatot, azután újra kezdte. Az írógép dolgozni kezdett, és folyamatosan kattogott.
"A gépek dolgoztak, a robotok irányították őket, mint azelőtt, és termelték mindazt, amit azelőtt.
És a robotok dolgoztak, mert tudatukban élt a munkához való joguk - joguk és kötelességük -, és végezték a munkát, melynek végzésére készültek.
A gépek tovább jártak, és a robotok tovább dolgoztak, és termelték a javakat, mintha lettek volna emberek, akik felhasználják őket, mintha sok millió ember lett volna, és nem csupán ötezer.
És ez az ötezer, aki visszamaradt vagy itt hagyták, egyszerre ura lett a sok millió emberre berendezett világnak, birtokosa a javak és szolgáltatások olyan mennyiségének, amely milliók igényét volt hivatva kielégíteni.
Kormány nem volt, de nem is volt rá szükség, mert minden bűnt és kihágást, melyet a kormány kordában tartott, ugyanolyan hatékonyan korlátozott a vagyon, melyet az ötezer kapott örökül. Miért lopna valaki, ha egyszerűen elveheti, amit akar, lopás nélkül? Miért pereskedne a szomszédjával valaki egy ingatlan miatt, mikor a világ minden ingatlanja rendelkezésére áll, csak birtokba kell vennie? A vagyonjog értelmetlen frázissá vált abban a világban, melyben mindenkinek a kelleténél több jutott mindenből.
Az erőszakos bűncselekmények gyakorlatilag már rég megszűntek az emberi társadalomban, és miután a gazdasági nyomás olyan mértékben feloldódott, hogy a vagyonjog megszűnt súrlódási tényező lenni, nem volt többé szükség kormányra. Nem volt szükség arra a sok szabályra a szokás és a hagyományok szellemében, melyet az ember a kereskedelem kezdete óta cipelt magával. Nem volt szükség pénzre abban a világban, ahol bármi megszerezhető volt, csak kérni kellett vagy egyszerűen elvenni. A gazdasági nyomás megszűntével a társadalmi kötelékek is meglazultak. Az ember nem tartotta szükségesnek, hogy tovább alkalmazkodjék olyan kereskedelmi jellegű normákhoz és szokásokhoz, mélyek nagy szerepet játszottak a Jupiter előtti világban.
A vallás, amely évszázadok óta tért vesztett már, teljesen eltűnt. A család, melyet a hagyomány és a gondolkodó és védelmező családfő gazdasági igénye tartott össze, széthullott. Férfiak és nők tetszés szerint éltek együtt. Mert semmilyen gazdasági vagy társadalmi ok nem volt arra, hogy ne tegyék."
Webster kikapcsolódott, a gép halkan zümmögött, Webster levette fejéről a sapkát, és újra átolvasta a vázlat utolsó bekezdését.
Itt van a dolgok gyökere - gondolta. - Ha a családok együtt maradtak volna. Ha Sara és én együtt maradtunk volna.
Dörzsölgette szemölcseit a keze fején, és töprengett. Azon töprengett, hogy Tom az ő nevét viseli-e vagy az anyjáét. - Rendszerint az anya nevét viselik mostanában. Emlékszem, én is így tettem, míg anyám meg nem kért, hogy az apámét használjam. Azt mondta. hogy apámnak jólesnék, ő meg nem bánja. Azt mondta, hogy az apám büszke a nevére, és én vagyok az egyetlen gyermeke. Neki viszont vannak még gyermekei.
Bár együtt maradtunk volna. Akkor most volna valami, amiért érdemes élni. Ha együtt maradtunk volna, Sara most nem ment volna el hosszú álomba, nem feküdne egy folyadéktartály felszinén, fején az "álomsapkával".
Vajon milyen álmot választott, milyen szintetikus élet átélését választotta? Meg akartam kérdezni, de nem mertem. Végül is ez nem olyasmi, amit meg lehet kérdezni.
Ismét feltette fejére a sapkát, és rendezte gondolatait. Az írógép megint életre kelt.
"Az ember kétségekkel küzdött. De nem sokáig. És az ember próbálkozott. De nem sokáig.
Mert az az ötezer képtelen volt dolgozni milliók helyett, akik a Jupiterre mentek, hogy idegen testben jobb életet kezdjenek. Az ötezernek nem voltak ehhez sem képességei, sem álmai, sem indítékai.
És itt voltak a pszichológiai tényezők. A hagyomány, amely hatalmas teherként nehezedett a megmaradottak lelkére. A juwainizmus pszichológiai tényezője, amely kényszerítette az embereket, hogy őszinték és becsületesek legyenek önmagukkal és másokkal, és amely elkerülhetetlenül feltárta előttük szándékaik reménytelenségét. A juwainizmus nem tűrte a hamis bátorságot. Pedig éppen meggondolatlan, elszánt bátorságra - amely nem törődik azzal, hogy milyen fába vágja a fejszéjét - lett volna legnagyobb szüksége az ötezernek.
Csak szenvedtek annak tudatában, hogy előttük mi mindent vittek véghez, és végül belátták, hogy a milliók álma túl nagy ötezernek, és nem lehet megkísérelni valóra váltását.
Az élet jó volt. Miért törjék magukat? Étel volt és ruha és lakás és emberi társaság és luxus és szórakozás; minden volt, amit csak kívánni lehetett.
Az ember abbahagyta a próbálkozást. Élvezte az életet. Az emberi teljesítmény érdektelenné vált, az emberi élet pedig értelmetlen paradicsommá."
Webster ismét levette fejéről a sapkát, és kikapcsolta az írógépet. Bár elolvasná valaki, amikor elkészül - gondolta. - Bár elgondolkozna valaki azon, hogy hova tart az emberi élet.
Persze el is mondhatnám nekik. Megállhatnék mindegyikkel külön külön, foghatnám a kabátgombjukat, míg el nem mondom nekik a gondolataimat. És meg is értenék, erre a jó a juwainizmus. De nem vennék komolyan. Elraktároznák azzal, hogy majd egyszer visszatérnek rá, de soha nem vennének hozzá sem időt, sem fáradságot.
Folytatnák ostoba foglalatoskodásaikat, melyeket munka helyett űznek. Randall tovább járná fékeveszett művészrobotjaival a házakat, és könyörögne, hogy engedjék meg a Iakások átalakítását. Ballentree továbbra is órákat töltene új, alkoholos italok kitalálásával. Igen, és Jon Webster húsz évet pazarolt el egyetlen város történelmének a kiásásával.
Halkan nyílt az ajtó, Webster megfordult a székén. Macskaléptekkel a robot lépett a szobába.
- Tessék, Oszkár, mi van?
- Ebédidő, uram. Szeretném megkérdezni . . .
- Magára bízom, találjon ki valamit - mondta Webster. - És megrakhatná a tüzet, Oszkár...
- Már megraktam, uram.
Oszkár a kandallóhoz lépett, lehajolt, kezében villant a láng, és a forgács tüzet fogott.
Webster a székén kuporogva nézte, amint a lángok végigkúsznak a fán, hallgatta a fa első, halk szisszenését, majd ropogását és a huzat szívását a kéményben.
- Nagyon szép, uram - mondta Oszkár. - Magának is tetszik?
- Nagyon tetszik.
- Atavisztikus emlékek - mondta Webster józanul. - A kovácsüzemre emlékszik, ahol létrehozták.
- Azt hiszi, uram? - kérdezte Oszkár.
- Nem, Oszkár, csak tréfáltam. Anakronizmusok vagyunk, maga is, én is. Manapság nem sok ember él a tűzzel. Nincs rá szükség. De van benne valami, valami: a tisztaság és a kényelem jelképe.
A képre pillantott a kandalló felett. Az égő hasábok megvilágították a vásznat. Oszkár követte pillantását.
- Nagyon szomorú ügy ez Sara kisasszonnyal, uram. Webster a fejét rázta.
- Nem, Oszkár, ő maga kívánta így. Mintha kikapcsolná valaki az életét, és másikat kezdene. Ott fog aludni évekig, fent a templomban, és más életet fog élni. És az az élet boldog lesz, Oszkár. Mert eleve úgy tervezi meg.
Eszébe jutottak a régi napok itt ebben a szobában.
- Sara festette ezt a képet, Oszkár - mondta. - Sokat dolgozott vele, és nagyon vigyázott, hogy sikerüljön kifejeznie, amit akar. Néha rám nevetett, mondván, hogy én is benne vagyok a képben.
- Nem látom önt, uram.
- Nem, én sem. De azért talán mégis rajta vagyok. Vagy belőlem valami. Egy rész abból, ahonnan származom. Az a ház a festményen, Oszkár, a Webster-ház Észak-Amerikában. És én Webster vagyok. De nagyon messzire kerültem attól a háztól és azoktól az emberektől, akik a házat építették.
- Észak-Amerika nincs olyan messze, uram.
- Térben valóban nincs messze - mondta Webster -, csak más értelemben.
Érezte, hogy a tűz bemelegíti a szobát, és körülveszi őt is. - Messzire, nagyon messzire - és rossz irányba.
A robot nesztelenül elhagyta a szobát.
Sara sokáig dolgozott rajta, és nagyon vigyázott, hogy sikerüljön kifejeznie, amit akart.
De vajon mit akart? Nem kérdezte tőle soha, és Sara nem mondta el soha. Most, ahogy visszaemlékszik, mindig azt hitte, hogy talán azt akarja kifejezni, ahogyan a füst áramlik széltől verten az égen át, ahogy a ház kuporog a földön, egybeolvadva a fákkal és a füvekkel, szilárdan megkapaszkodva a földbe, mert vihar zúg át fölötte.
De lehetett valami más is, valami szimbólum. Valami, ami a házat azoknak az embereknek szinonimájává teszi, akik építették. Felállt, közelebb lépett, megállt a tűz előtt hátrahajtott fejjel. Látszottak az ecsetvonások, és a festmény más volt innen, mint a helyes távolságból nézve. Látszott a festés technikája. Az ecsetvonások és árnyékolások, melyek az illúziót megteremtették.
Biztonság. Ahogy a ház áll, tömören és négyszögletesen. Szívósság,
ahogyan szinte egybeforr a földdel. Szigorúság, makacsság és bizonyos ridegség.
Sara napokig ült egyfolytában a televizor előtt, nézte a házat, gondosan rajzolta, aprólékosan, lassan festett. Gyakran csak ült és nézte, és nem csinált semmit. Néha kutyák tűntek fel és robotok, de azokat nem vette bele, csak a házat. Egyikét annak a néhány háznak, amely még állt a nyílt terepen. A többi az évszázados elhanyagoltság következtében összeomlott, és a föld újra elvadult körülöttük.
De ebben a házban kutyák és robotok vannak, mondta Sara. Egy nagy robot és egy sereg kisebb.
Webster akkor nem ügyelt erre, sok dolga volt. Megfordult, és visszament az íróasztalához.
Furcsa dolog, ha az ember elgondolja, hogy robotok és kutyák élnek együtt. Egyik Webster egyszer kísérletezett kutyákkal, megpróbálta elindítani őket sajátos kultúrájuk útján, ki akarta fejleszteni az ember és a kutya kettős civilizációját.
Emléktöredékek villantak fel benne - félig elfeledett legendatöredékek a Webster-házról. Volt ott egy Jenkins nevű robot, amely a családot szolgálta kezdettől fogva. És élt ott egy öregember, aki kerekes székben ült a pázsiton állandóan a ház előtt, nézte a csillagokat, és várta a fiát, aki sohasem jött vissza. És átok ült a házon, a juwaini filozófia elvesztésének átka.
A televizor a szoba egyik sarkában állt, elfeledett bútordarab, ritkán használták. Nem volt rá szükség. Az egész világ itt élt Genfben. Webster felkelt, és a készülékhez ment, megállt előtte, és gondolkodott. A beállítások benne vannak a címjegyzékben, de hol a címjegyzék? Bizonyára valahol az íróasztalban. Visszament az íróasztalhoz, és kezdte átkutatni a fiókjait. Egyre izgatottabban keresgélt, mint egy terrier, amely csontok után kapar.
Jenkins, az ősrégi robot megvakarta fémállát fémujjaival. Mindig így csinált, ha mélyen elgondolkodott. Ezt a semmit sem jelentő, bosszantó mozdulatot az emberi fajjal való hosszú érintkezés során szokta meg.
Szeme visszatért a padlón kuporgó kis fekete kutyához.
- Tehát a farkas barátságos volt? - kérdezte Jenkins. - Felajánlotta neked a nyulat?
Ebenezer izgatottan fészkelődött a helyén.
- Azok közül való, akiket a múlt télen etettünk. Abból a falkából, amelyik ide járt a házhoz, és amelyet próbáltunk megszelídíteni. - Megismernéd újra?
Ebenezer bólintott.
- Megvan a szimata - mondta -, emlékeznék rá. Shadow ide-oda húzogatta egyik lábát a padlón.
- Hát nem húzol be neki egyet, Jenkins? Figyelnie kellett volna, és meglógott. Milyen címen kergeti a nyulakat?
Jenkins szigorúan válaszolt:
- Neked kellene egyet behúznom, Shadow. A magatartásodért. Te Ebenezerhez vagy rendelve, mint valamelyik testrésze. Nem vagy külön egyén. Éppen csak Ebenezer keze vagy, semmi más. Ha Ebenezernek volna keze, nem volna rád szüksége. Nem vagy sem mentora, sem lelkiismerete. Csak a keze. Ezt ne felejtsd el.
Shadow lázadozva topogott.
- Megszököm - mondta.
- Gondolom, a vad robotokhoz - mondta Jenkins. Shadow bólintott.
- Örömmel fogadnának. Azok ott csinálnak egyet-mást. Szívesen látnak minden segítséget, amit csak kaphatnak.
- Szétszerelnének ócskavasnak - mondta Jenkins savanyúan. Nincs sem olyan gyakorlatod, sem olyan képességed, hogy megfelelj nekik. - Ebenezerhez fordult. - Kaphatsz másik robotot. Ebenezer a fejét rázta.
- Shadow nagyon megfelel. Tudok bánni vele. Már kiismertük egymást. Nem hagy ellustulni, állandóan birizgál, hogy résen legyek. - No, jól van - mondta Jenkins. - Maradjatok együtt. És ha legközelebb nyulakat kergetsz, Ebenezer, és belefutsz abba a farkasba, próbáld meg civilizálni.
A lemenő nap sugarai beáradtak az ablakon, és a késő tavaszi est melegével öntötték el az ősrégi szobát.
Jenkins csendesen ült székében, és hallgatta a kívülről érkező hangokat: a tehénkolompolást, a csaholó kutyakölyköket, a csattogó fejszét, amellyel kandallófát vágtak.
Szegény kis cimbora - gondolta Jenkins. - Kilopakodik, hogy nyulat kergessen, amikor fülelnie kellene. Túl nagyot kellett lépniük, és túl gyorsan. Erre vigyázni kell. Nehogy letörjenek. Ha eljön az ősz, egy
hétre vagy kettőre sutba dobjuk a munkát, és mosómedve-vadászatot rendezünk. Felér ez nekik az egész világgal.
Bár eljön majd a nap, amikor nem lesz többé sem mosómedvevadászat, sem nyulászat - amikorra a kutyák már végleg megszelidítették az összes állatot, amikor gondolkodó, beszélő, dolgozó lesz minden vad. Merész álom és nagyon távoli, de nem merészebb és nem távolabbi, mint az ember álmai voltak.
Talán még jobb is, mint az emberi álmok, mert nincs benne semmi az emberi terveket jellemző kíméletlenségből, semmi abból a mechanisztikus brutalitásból, ami az emberi nemtől származott.
Új civilizáció, új kultúra, új gondolkodásmód. Talán misztikus és vizionárius, de az ember is vizionált. Hozzányúl azokhoz a misztériumokhoz, amelyeket az ember félresepert mint méltatlant, mint puszta babonát, melynek nem lehet tudományos alapja.
Az éjszakában puffanó tárgyak. A ház körül settenkedő dolgok, melyektől a kutyák felébrednek és morognak, pedig nincs utánuk lábnyom a hóban. És a kutyák üvöltése, amikor valaki meghal.
A kutyák tudnak valamit. És tudták rég; mielőtt nyelvet kaptak; hogy beszéljenek, és kontaktlencséket, hogy olvassanak. Nem jutottak olyan messzire az úton, mint az ember - nem váltak cinikussá és szkeptikussá. Hitték, amit hallottak és érzékeltek. Nem találták ki a babonát mint vágyálmot, mint pajzsot a láthatatlan dolgok ellen.
Jenkins visszafordult az íróasztalhoz, felvette a tollat, és az előtte fekvő jegyzetfüzetre hajolt. A toll sercegett, amint a sorokat rótta.
"Ebenezer jelenti, hogy a farkas barátságos volt. Javasolni fogom a tanácsnak, hogy mentse fel Ebenezert a figyelés alól, és bízza rá a farkassal való kapcsolatokat."
A farkasokat - morfondírozott Jenkins - jó volna barátnak megnyerni. Ragyogó nyomozók volnának. Jobbak, mint a kutyák. Keményebbek, gyorsabbak, ravaszabbak. Megfigyelhetnék a vad robotokat a folyón túl, és segíthetnének a kutyáknak. Szemmel tarthatnák a mutánsok várait.
Jenkins a fejét rázta. Manapság már nem lehet megbízni senkiben. A robotokkal látszólag nincs semmi baj. Barátságosak, néha be-benéznek, hellyel-közzel segítenek. Valójában igazi jó szomszédok. De mit lehet tudni? Gépeket szerkesztenek.
A mutánsok se bántanak soha senkit, tulajdonképpen alig-alig látni őket. De őket is figyelni kell. Sosem lehet tudni, milyen ördögi dolgokat tervelnek. Ne felejtsük el, mit csináltak az emberekkel. Az a piszkos trükk a juwainizmussal, amit akkor adtak át, amikor a faj pusztulását jelentette.
Az emberek. Az isteneink voltak, és most elmentek. Magunkra hagytak bennünket. Néhányan persze még élnek Genfben, de fütyülnek ránk. Nem érdekeljük őket.
Csak ült a félhomályban, és a whiskyre gondolt, melyet oly sokszor felszolgált, a megbízásokra, melyeket teljesített, azokra a napokra, amikor a Websterek e falak között éltek és haltak. És most - a kutyák gyóntatóatyja. Ravasz kis ördögök, és okosak, kemény akaratúak.
Halk csengő szólt, és Jenkins meglepve kiegyenesedett a székben. Ismét berregett, és zöld fény villant a televizoron. Jenkins felkelt, hitetlenül állt, és bámult az integető fényjelre.
Hívás! Hívás majdnem ezer év után!
Előretámolygott, beesett a székbe, és tétova ujjakkal felkattintotta a kapcsolót.
A fal eltűnt előle, és egy emberrel találta szemben magát:
Az ember egy íróasztal mögött ült, kandallótűz világította meg a szobát, melynek magas, színes üvegablakai voltak.
- Maga Jenkins - mondta az ember, és az arcában volt valami, amitől Jenkins felkiáltott.
- Ön... ön!
- Jon Webster vagyok - mondta az ember.
Jenkins a televizor tetejére szorította tenyerét, egyenesen és mereven ült, félt a robothoz sehogy sem illő emócióktól, melyek fémlényét felkavarták.
- Megismertem volna önt bárhol - mondta Jenkins. - Hasonlít rájuk. Megismerném bármelyiküket. Elég hosszú ideig dolgoztam a családnál. Italokat szolgáltam fel és... és...
- Igen, tudom - mondta Webster. - A maga neve végigkísért bennünket. Nem felejtettük el magát.
- Genfben van, Jon? - És ekkor Jenkins magára ébredt: - Ó, bocsánat, uram.
- Nem tesz semmit - mondta Webster. - Szívesebben veszem, ha
Jonnak szólít. Igen, Genfben vagyok. De szeretném meglátogatni. Azon töprengek, hogy lehetséges-e.
- Úgy érti, hogy eljönne ide? Webster bólintott.
- De a ház tele van kutyákkal, uram. Webster szélesen elmosolyodott.
- A beszélő kutyák? - kérdezte.
- Igen - mondta Jenkins -, és nagyon örülnének önnek. Mindent tudnak a családról. Éjszakánként körbeülnek, és álomba mesélik magukat a régi szép időkről és... és...
- Mi van magával, Jenkins?
- Én is nagyon örülök, ha eljön. Nagyon magányos vagyok itt.
Megjött az isten.
Ebenezer összerázkódott a gondolatra, ahogy a sötétben kuporgott. Ha Jenkins tudná, hogy itt vagyok - gondolta -, megnyúzna. Jenkins azt mondta, hogy hagyjuk egyedül, legalábbis egy ideig.
Ebenezer előrelopakodott puha talpain, és megszagolta a dolgozószoba ajtaját. És az ajtó nyitva volt egy kis résnyire.
A hasára ereszkedett és figyelt, de semmit sem hallott. Csak valami szagot érzett, szokatlan, átható szagot, melytől végig a hátán, szinte elviselhetetlen eksztázisban remegett a szőre.
Gyorsan hátranézett, de nem mozdult semmi. Jenkins az ebédlőben oktatta a kutyákat arra, hogyan kell viselkedniük, és Shadow is valami robotügyben járt.
Ebenezer halkan, óvatosan benyomta orrával az ajtót, és az szélesebbre tárult. Még egy nyomás, és félig kinyílt.
Az ember a kandalló mellett ült a karosszékben, hosszú lábát keresztbe rakta, kezét összekulcsolta a gyomrán.
Ebenezer szorosan a padlóhoz simult, és akaratlanul halk vinnyogás tört fel a torkából.
A hangra Jon Webster hirtelen kiegyenesedett. - Ki az? - kérdezte.
Ebenezer szorosan a padlóhoz tapadt, és érezte szíve dobogását. - Ki van itt? - kérdezte Webster még egyszer, és ekkor meglátta a kutyát.
Hangja lágyabb volt, mikor ismét megszólalt:
- Gyere be, pajtás, gyere csak. Ebenezer nem mozdult. Webster ujjaival csettintett felé.
- Nem bántalak. Gyere. Hol vannak a többiek?
Ebenezer megpróbált felegyenesedni, megpróbált a padlón kúszni, de csontjai mintha gumiból lettek volna, vére, mint a víz. És az ember hosszú léptekkel feléje jött.
Látta, hogy az ember fölébe hajlik, érezte erős kezét a teste alatt, tudta, hogy felemelik. És a szag, amit a nyitott ajtónál érzett - a lenyűgöző istenszag: elárasztotta az orrát.
A kéz odaszorította a furcsa szövethez, amit az ember bunda helyett hordott, és egy hang cirógatta - nem is szavak, hanem maga a megnyugtatás.
- Úgy, hát eljöttél, meglátogatsz? - mondta Jon Webster. - Ellógtál, és idejöttél meglátogatni?
Ebenezer gyengén bólintott.
- Ugye, nem haragszik? Nem mondja meg Jenkinsnek? Webster a fejét rázta.
- Nem. Nem mondom meg Jenkinsnek.
Leült, és Ebenezer az ölében volt, és bámulta az arcát, a kandalló lángjánál elmélyülő vonásait.
Webster felemelte a kezét, és megsimogatta Ebenezer fejét, és Ebenezer vinnyogott a boldogságtól.
- Mintha hazatértem volna - mondta Webster, de nem a kutyához beszélt. - Mint amikor valaki hosszú-hosszú ideig távol van, és azután ismét hazajön. És olyan sokáig volt távol, hogy már nem ismeri meg a helyet. Nem ismeri meg a bútorokat és a padló mintáját. De érzi, hogy ez a régi családi fészek, és örül, hogy itthon van.
- Én szeretek itt - mondta Ebenezer, úgy értve, hogy Webster ölében, de az ember félreértette.
- Természetes, hogy szeretsz itt - mondta -, éppúgy a te otthonod, mint az enyém. Valójában neked még inkább otthonod, mert te itt maradtál, és vigyáztál rá, én meg elfeledkeztem róla.
Megveregette Ebenezer fejét, és gyengéden meghúzta a fülét. - Mi a neved? - kérdezte.
- Ebenezer.
- És mi mindent csinálsz, Ebenezer? - Figyelek.
- Figyelsz?
- Igen, ez a feladatom. Figyelek a szellemekre. - És hallod a szellemeket?
- Néha. Nem ez az erős oldalam. Mindig a nyulak hajkurászására gondolok, és nem figyelek eléggé.
- És milyen a szellemek hangja?
- Különböző. Néha járnak, de néha csak puffannak egyet. És egyszer-egyszer beszélnek. De gyakrabban inkább gondolkoznak. - Nézd csak, Ebenezer, én nem tudom hová tenni ezeket a szellemeket.
- Nincs hová tenni őket - mondta Ebenezer -, nincs helyük. Legalábbis nem ezen a Földön.
- Ezt nem értem.
- Mintha volna egy nagy ház - mondta Ebenezer -, egy nagy ház rengeteg szobával. És ajtókkal a szobák között. És aki egyik szobában van, hallja azt, aki a másik szobában van, de odamenni nem tud.
- Dehogynem - mondta Webster -, csak ki kell nyitni az ajtót. - De nem lehet kinyitni az ajtót - mondta Ebenezer. - Nem is lehet tudni semmiféle ajtóról. Mindenki azt hiszi, hogy az ő szobája az egyetlen szoba az egész házban. És még ha valaki tudna is az ajtóról, nem tudja kinyitni.
- Te a dimenziókról beszélsz.
Ebenezer aggodalmas töprengéssel ráncolta a homlokát.
- Nem ismerem ezt a szót. Dimenzió. Én úgy mondtam, ahogy Jenkins mondta nekünk. Azt mondta, hogy igazából nem ház, és nem igaziak a szobák; és a lények, melyeket hallunk, valószínűleg nem olyanok, mint mi.
Webster bólintott magában. Így kell csinálni. Könnyedén kell venni. Apránként. Nem szabad összezavarni őket nagy szavakkal. Először hadd fogják fel az eszmét, azután majd be lehet vezetni a pontos, tudományos terminológiát. És több mint valószínű, hogy mesterséges terminológia lesz. Egy szó már megvan - szellemek. Dolgok, a fal mögötti dolgok, amelyeket hallani lehet, de azonosítani nem - a másik szoba lakói.
Szellemek. Elvisznek a szellemek, a mumusok, ha nem vigyázol. Ez volna az emberi hozzáállás. Van valami. Felfoghatatlan. Láthatatlan. Műszerekkel érzékelhetetlen. Analizálhatatlan. Oké, tehát nincs. Nem létezik. Kísértet, szellem. Elvisznek a szellemek...
Így egyszerűbb és kényelmesebb. Félsz tőle? Persze, de nappal elfelejted. És akkor nem kísérti, nem bántja az embert. Ha elég erős vagy, nem létezik számodra. Nevezzük kísértetnek vagy szellemnek vagy mumusnak, és nevethetünk rajta - nappal.
Meleg, nedves, recés nyelv nyalta végig Webster állát, és Ebenezer ficánkolt a gyönyörűségtől.
- Szeretem magát - mondta Ebenezer -, Jenkins sohasem tartott így az ölében. Senki sem tartott még így.
- Jenkinsnek sok dolga van - mondta Webster.
- De még mennyire - mondta Ebenezer -, leírja a dolgokat egy könyvbe. Mindent, amit mi, kutyák hallunk, amikor figyelünk, és mindent, amit tennünk kell.
- Hallottál a Websterekről? - kérdezte az ember.
- Hogyne. Mindent tudunk róluk. Maga is Webster. Nem gondoltuk, hogy még van közülük valaki.
- Igen, van - mondta Webster. - Egyikük állandóan veletek van. Jenkins is Webster.
- Ezt még sohasem mondta nekünk. - Nem is mondaná soha.
A tűz leégett, és a szoba sötétbe merült. A fel-fellobbanó utolsó lángok gyengén villogtak a falakon és a padlón.
És volt még valami más is. Gyenge suhogások, halk suttogások, mintha maguk a falak beszélgetnének. A régi ház, melynek hosszú évek emléke és számtalan élet ivódott falaiba. Kétezer évnyi élet. A házat úgy építették, hogy tartson - és tartott. Otthonnak építették, és még most is otthon - lágyan körülöleli az embert, melegen magához szorítja, és magának követeli.
Léptek követték egymást az agyában - régi-régi léptek, amelyek évszázadokkal korábban végleg elcsendesedtek már. A Websterek léptei. Azoké, akik előtte éltek, akiket Jenkins kiszolgált születésük napjától haláluk órájáig.
Történelem. Ez itt a történelem. A drapériákban moccanó, a padlón kúszó, a sarokban ülő, a falakról figyelő történelem. Élő történelem, amit az ember a csontjaiban érez, a vállára nehezedik - régen halott szemek, amelyek visszanéznek az éjszakából.
Még egy Webster, látjátok? Nem sokat nézni ki belőle. Értéktelen. Degenerálódott a fajtánk. Nem olyan, mint mi voltunk, míg éltünk. Épp hogy az utolsó példány.
Jon Webster megrezzent.
- Nem, nem az utolsó - mondta. - Van egy fiam.
Nos, nem sokat változtat a lényegen. Azt mondja, hogy van egy fia. Sokat az sem érhet . . .
Webster felállt, és Ebenezer lecsúszott az öléből. - Nem igaz - kiáltott Webster -, a fiam . . . ! Azután ismét leült.
A fia az erdőben él, íjjal és nyilakkal játszik, szórakozik. Vesszőparipa - mondta Sara, mielőtt felment a dombra, hogy néhány száz évre álomba merüljön.
Vesszőparipa. Nem hivatás. Nem életút. Nem belső szükségszerűség.
Vesszőparipa. Kiagyalt valamit. Valamit, aminek se kezdete, se vége. Bármelyik percben abba lehet hagyni, és senki sem veszi észre.
Ugyanolyan, mint különféle italreceptek összeállítása. Mint festeni a képeket, melyek senkinek sem kellenek.
Mint körbejárkálni őrült robotokkal, és lakások átalakítását kunyerálni.
Mint írni a történelmet, amely senkit sem érdekel.
Mint indiánt vagy barlangi embert vagy úttörőt játszani íjjal és nyíllal.
Mint évszázados álmokat kigondolni nőknek és férfiaknak, akik megcsömörlöttek az élettől, és fantázia után vágynak.
Az ember csak ült a székben, bámulta a semmit, amely kitágult szeme előtt, a szörnyű semmit, amely holnappá és holnaputánná lesz. Jobb hüvelykujjával szórakozottan dörzsölni kezdte bal keze fejét. Ebenezer az ember térdére emelte első lábait, és arcába nézett. - Fáj a keze? - kérdezte.
- Tessék?
- Fáj a keze? Hiszen dörzsöli. Webster kurtán felnevetett.
- Nem, csak szemölcsök. - Megmutatta a kutyának.
- Jé, szemölcsök! - csodálkozott Ebenezer. - Nem akarja őket megtartani, ugye?
Webster habozott.
- Nem, azt hiszem, hogy nem. Csak sohasem vettem magamnak a fáradságot, hogy levétessem őket.
Ebenezer orra végigszántotta Webster keze fejét. - Megvan! - jelentette ki diadalmasan.
- Mi van meg?
- Nézze csak meg a szemölcsöket - buzdította Ebenezer. Egy tuskó esett a parázsba, és a fellobbanó tűz fényénél Webster megnézte a kezét.
A szemölcsök eltűntek. Bőre sima és tiszta volt.
Jenkins a sötétben állt, és hallgatta a csendet, a lágy, alvó csendet, amely átengedte a házat az árnyékoknak, a félig elfelejtett lépteknek, a régen kimondott szavaknak, a falban suttogó és a függönyökben suttogó szájaknak.
Egyetlen gondolatától olyan lehetett volna számára az éjszaka, mint a nappal, lencséinek egyszerű átállításától, de az öreg robot változatlanul hagyta látását. Mert így jobban szerette. Itt volt az elmélkedés órája, a nagy becsben tartott idő, amikor a jelen átadta helyét a feltámadó és élő múltnak. A többiek aludtak, de Jenkins nem aludt. Mert a robotok sohasem alszanak. Kétezer évi ébrenlét, húsz évszázados teljes tudat, melyet egyetlen pillanatnyi tudattalanság sem szakított ketté.
Hosszú idő - gondolta Jenkins. - Hosszú idő még egy robotnak is. Mert mielőtt az emberek a Jupiterre mentek, már akkor üzemen kívül helyezték a legtöbb régebbi robotot az újabb modellek kedvéért, amelyek jobban hasonlítottak az emberhez, jobb volt a külsejük, jobb volt a beszédük, és fémagyuk gyorsabban reagált.
De Jenkins maradt, mert régi és hű szolga volt, mert a Websterház né1küle nem lett volna otthon.
"Szerettek engem" - gondolta Jenkins. És a két szó vigaszt nyújtott - vigaszt a világban, melyben kevés vigasz volt. A világban, melyben vezető lett a szolga, de vágyott rá, hogy egyszer ismét szolga lehessen.
Állt az ablaknál, és kinézett a tornácon át a domboldalon lefelé ballagó tölgyek sötét tömbjeire az éjszakában. Sötétség. Sehol semmi fény. Volt idő, amikor fények világítottak. Barátságos ablakok a folyón túli hatalmas földeken.
De az ember elment, és kialudtak a fények. A robotoknak nincs szükségük világításra, látnak sötétben is, mint ahogyan ő is látna - ha akarná.
A mutánsok várai pedig olyan sötétek éjszaka, mint amilyen félelmetesek nappal.
Most visszatért az ember, egyetlen ember. Eljött, de valószínűleg nem marad itt. Néhány éjszaka itt alszik a nagy hálószobában, az emeleten, azután visszamegy Genfbe. Végigsétál a régi, elfelejtett földeken, átpillant a folyó túloldalára, böngészget a dolgozószoba falait beborító könyvek között, azután felkerekedik és elmegy.
Jenkins hirtelen megfordult. Meg kellene néznem, hogy van - gondolta. - Meg kellene tudnom, nincs-e szüksége valamire. Talán felvihetnék neki egy pohárka italt, bár attól félek, hogy a whisky mind megromlott. Ezer év hosszú idő még egy palack jó whiskynek is.
Átmerít a szobán, és meleg békesség szállta meg, a régi napok meghitt békessége, amikor boldogan, mint egy kiskutya, sietett a sok megbízást teljesíteni.
Valami halk dalfoszlányt zümmögött, míg a lépcsők felé ment. Csak benéz, hogy alszik-e Jon Webster. Ha igen, elmegy, ha nem, megkérdi: "Kényelmesen elhelyezkedett; uram? Nem kíván valamit? Esetleg egy forró puncsot?"
Kettesével vette a lépcsőket.
Mert most ismét egy Websternek szolgált.
Jon Webster magasra tornyozott párnákon feküdt. Az ágy kemény és kényelmetlen, a szoba kicsi és fülledt volt-nem olyan, mint a genfi hálószoba, amelyben csörgedező patak füves partján feküdt, és nézte a mesterséges csillagokat a mesterséges égbolton, beszívta az emberi életnél hosszabb ideig virágzó mesterséges orgonák mesterséges illatát. Itt nem csobogtak rejtett vízesések, nem cikáztak szentjánosbogarak, csak az ágy volt és a szoba, a célnak megfelelően.
Webster a takaróra tette kezét, ujjait hajlítgatta és gondolkozott. Ebenezer éppen csak megérintette a szemölcsöket, és a szemölcsök eltűntek. És nem véletlenül történt, hanem szándékosan: Nem csoda volt, hanem tudatos képesség. Mert a csodák néha csődöt mondanak, de Ebenezer biztos volt a dolgában.
Olyan képesség talán, amit a "túlsó szobából" szereztek, loptak a szellemektől, melyekre Ebenezer fülelt. Kézrátétel, gyógyító erő, orvosságok nélkül, sebészeti beavatkozás nélkül, csupán bizonyos ismeret, speciális ismeret segítségével.
A régi, sötét korokban voltak emberek, akik azt állították, hogy el tudják tüntetni a szemölcsöket, megvették egy pennyért, vagy elcserélték
valamiért, vagy más hókuszpókuszt műveltek, és egy idő után néha valóban eltűntek a szemölcsök.
Vagy talán ezek a furcsa emberek is a szellemekre figyeltek? Az ajtó halkan megcsikordult, és Webster hirtelen felült. Hang szólalt a sötétben:
- Kényelmesen elhelyezkedett, uram? Nem kíván valamit? - Jenkins? - kérdezte Webster.
- Igen, uram - mondta Jenkins, és halk léptekkel bement.
- Igen, szeretnék valamit - mondta Webster. - Szeretnék beszélgetni magával. A kutyákról.
- Nagyon igyekeznek - mondta Jenkins. - És nehéz dolguk van. Mert nincs senkijük. Egy lélek sem.
- Itt van nekik maga. Jenkins a fejét rázta.
- De nem vagyok elég. Éppen csak a mentoruk vagyok. Nekik ember kellene. Ez a szükséglet velük született. Sok ezer éven át mindig együtt volt az ember és a kutya. Együtt vadásztak. Együtt őrizték a nyájat. Együtt harcoltak az ellenséggel. Míg az ember aludt, a kutya őrizte, és az ember megosztotta vele utolsó falatját, vagy éhen maradt, hogy a kutyája egyen.
Webster bólintott.
- Igen, azt hiszem, így volt.
- Minden este az emberekről beszélnek elalvás előtt - mondta Jenkins. - Körbe ülnek, és az egyik öreg kutya elmeséli valamelyik történetet, mely nemzedékről nemzedékre száll, és ülnek és töprengenek, ülnek és remélnek.
- De merre tartanak? Mit akarnak tenni? Van valami tervük? - Egyvalamit látok - mondta Jenkins -, s az talán a jövő halvány sugara. Tudja, a kutyák médiumok. Mindig is azok voltak. Technikai érzékük nincs, ami érthető is, mert nincs kezük. Ahogyan a fém vonzotta az embert, úgy vonzzák a kutyákat a kísértetek.
- Kísértetek?
- Szóval az, amit az emberek így neveznek. De nem kísértetekről van szó, ebben biztos vagyok. Valamik a másik szobából... Valami más életforma, más síkon.
- Úgy érti, hogy a Földön egyidejűleg az élet több síkja létezik? Jenkins bólintott.
- Kezdem azt hinni, uram. Van egy füzetem, tele azzal, amit a kutyák hallottak és láttak, és most, ennyi év elteltével, kialakulóban a kép. Persze lehet, hogy tévedek, tudja, ugye, hogy nincs tudományos képzettségem. A régi időkben csupán szolga voltam, uram. De kezdtem elsajátítani egyet-mást, miután. . . vagyis a Jupiter után, de nagyon nehéz volt. Egy másik robot segített az első kisméretű robotok elkészítésében a kutyáknak, és most a kis robotok elkészítik a másaikat, amikor szükségünk van rá.
- És a kutyák? Csak ülnek és figyelnek?
- Ó, nem, uram, sok egyebet is cselekednek. Igyekeznek barátságot kötni az állatokkal, megfigyelik a vad robotokat és mutánsokat. . . - A vad robotokat? Sok van belőlük?
Jenkins bólintott.
- Sok, uram. Elszórva az egész világon, kis táborokban. Az emberek itt hagyták őket, mikor a Jupiterre mentek. A robotok pedig csoportokba verődtek és dolgoznak.
- Mit dolgoznak?
- Nem tudom, uram. Többnyire gépeket gyártanak. Technikai beállítottságúak. Csodálkozva várom, hogy mit csinálnak a gépekkel, mi a tervük, mire akarják felhasználni.
- Én is - mondta Webster.
Belebámult a sötétbe, és azon töprengett, hogyan történhetett, hogy az ember bezárkózott Genfbe, és elvesztette kapcsolatát a világgal. Hogyan lehetett, hogy ők Genfben semmit sem tudtak arról, amit a kutyák csinálnak. Nem tudtak a dolgos robotok kis táborairól, sem a rettegett és gyűlölt mutánsok várairól.
Elvesztettük kapcsolatainkat - gondolta Webster. - Kizártuk a világot. Raktunk magunknak egy kis fészket, és abban guggoltunk - a világ utolsó városában. És nem tudtuk, hogy mit történik a városon kívül. Tudhattuk volna, és kellett volna tudnunk, de nem törődtünk vele.
Ideje, hogy megint kézbe vegyük az ügyeket - gondolta. - Elvesztünk és megijedtünk, pedig kezdetben még próbálkoztunk is, azután egyszerűen feladtuk. Kezdetben néhányan, akik itt maradtak, ráébredtek az emberi nem nagyságára, látták az emberi kéz hatalmas alkotásait. És megpróbálták fenntartani és tovább folytatni, de nem tudtak vele megbirkózni. És akkor racionalizáltak, mint ahogyan az ember mindent racionalizál. Becsapja magát, mondván, hogy kísértetek nincsenek, és az éjszaka puffanó dolgokat megmagyarázta az első sima szóval, ami éppen eszébe jutott.
Nem tudtuk továbbvinni az ügyeket, azért racionalizáltunk, a szavak mögé bújtunk, és a juwainizmus segített ebben. Közel jutottunk az ősök imádásához. Igyekeztünk glorifikálni az emberi nemet. Az ember művét nem tudtuk folytatni, így megpróbáltuk glorifikálni és trónra ültetni, mint minden jót, ami meghalt.
Történészek fajává lettünk, mohó ujjakkal ástuk a fajta romjait, és minden semmitmondó tényt szívünkhöz szorítottunk, mint valami kimondhatatlan értékű drágakövet. Ez volt az első fázis, a hobbi, amely felszínen tartott bennünket, mikor tudatára ébredtünk annak, hogy mik vagyunk - zacc az emberiség felfordított csészéjében.
De ezen túljutottunk. Ó, biztos, hogy túljutottunk. Körülbelül egy nemzedék ideje alatt. Az ember alkalmazkodó lény, túlél bármit. Hát akkor nem tudunk nagy űrhajókat építeni, és nem tudjuk elérni a csillagokat, és nem tudjuk megfejteni az élet titkát: Na és - akkor mi van?
Mi voltunk az örökösök, ránk hagyták a hagyatékot, jobb sorunk volt, mint bármely más fajnak azelőtt, és jobb, mint amit bármelyik remélhetett valaha is. És így ismét racionalizáltunk, és elfelejtettük a faj dicsőségét, mert amíg az fennen ragyogott, addig terhes és lealázó koncepció volt.
- Jenkins - szólalt meg Webster józanul - elpazaroltunk tíz teljes évszázadot.
- Nem pazarolták el - mondta Jenkins -, talán csak pihentek. De talán most előjöhetnének. Visszajöhetnének hozzánk.
- Kellünk mi maguknak?
- A kutyáknak szükségük van magukra - mondta Jenkins. - És a robotoknak is. Mert egyik sem volt soha más, csak az ember szolgája. Maguk nélkül elvesznek. A kutyák civilizációt építenek, de nagyon lassan épül.
- Talán jobb civilizáció lesz, mint a miénk volt-mondta Webster. - Talán sikeresebb civilizáció. Mert a miénk nem sikerült, Jenkins. - Ez a civilizáció humánusabb - ismerte el Jenkins -, de nem nagyon gyakorlatias. Ez a civilizáció az állatok testvériségére épül, és az érintkező világok pszichikai megértésére és a velük lehetséges közlési és közlekedési kapcsolatok reményére. A lélek és megértés civilizációja, de nem nagyon pozitív. Nincsenek célkitűzései, a technikai segédeszközök minimálisak - csupa tapogatózás az igazság után, olyan irányba, mely mellett az ember elhaladt, és pillantásra sem érdemesítette.
- És gondolja, hogy az ember segíthet? - Irányítást adhat - mondta Jenkins.
- És jó irányítást?
- Ezt nehéz megmondani. '
Webster a sötétben feküdt, és a takaróba törölte hirtelen megizzadt kezét.
- Mondja meg az igazat - szólt, és szavai keményen csengtek. - Azt állítja, hogy az ember irányítást adhat, de az ember újra át is veheti a gyeplőt. Elvetheti mindazt, amin a kutyák fáradoznak, mint használhatatlant. Összegyűjtheti a robotokat, és felhasználhatja technikai képességeiket a régi-régi módon. És mind a kutyák, mind a robotok engedelmeskednének az embernek.
- Természetesen - mondta Jenkins -, mert valaha szolgák voltak: De az ember bölcs - az ember jobban tudja.
- Köszönöm, Jenkins - mondta Webster. - Nagyon köszönöm. A sötétbe bámult, és látta az igazságot.
Lábnyoma még látszott a padlón, és a levegőben éles szaga volt a pornak. A rádiumégő izzott a műszertábla fölött, a kapcsoló, a kerék és a számlapok várakoztak. Erre a napra vártak, amikor szükség lesz rájuk.
Webster az ajtóban állt, és beszívta a kő nyirkosságát a poros, kesernyés levegőben.
Védelem - gondolta, és a kapcsolót nézte. - Védelem, vagyis valaminek a kívül tartása, berendezés, amely elzárja a helyet minden valóságos és elképzelhető fegyverrel szemben, amellyel a feltételezett ellenség rendelkezhet.
Nem kétséges, hogy ugyanaz a védelem, amely az ellenséget kívül tartja, a védetteket is elzárja a külvilágtól. Természetesen nem szükségképpen, de...
Átment a helyiségen, megállt a kapcsoló előtt, megfogta, lassan megmozdította, és tudta, hogy működik.
Azután karja gyors mozdulatával átfordította a kapcsolót. Mélyen alatta halk, lágy surrogás hangzott fel, jelezve, hogy a gépek működésbe kezdtek. A számlapokon kilengtek a mutatók.
Webster habozva a kerékhez nyúlt, megmozdította azt is, és a mutatók villogni kezdtek, megmozdultak az üveg alatt. Gyors, biztos
kézzel megfordította a kereket, és a mutatók nekicsapódtak a számlapok ütközőinek.
Azután megfordult, elhagyta a pincét, bezárta az ajtót, és felment a málladozó lépcsőkön.
Bár működne - gondolta -, bárcsak működne. - Meggyorsította lépteit felfelé a lépcsőkön, a vér dobolt a halántékán.
Bárcsak működne!
Eszébe jutott a mormolás, amikor a kapcsolót elfordította. Ez azt jelenti, hogy a védelem mechanizmusa, legalábbis részben, működik. De még ha működik is, beváltja-e várakozását? Hátha csak az el
lenséget zárja ki, de a bent levőket nem tartja benn? - Hátha csak . . .
Mikor felért az utcára, látta, hogy az ég megváltozott. Szürke, fémes takaró oltotta ki a napot, a város homályban maradt, és a homályt alig enyhítette az automatikus utcai világítás. Gyenge szél legyezgette az arcát.
Az elégetett jegyzetek és a térkép szürke, töredezett pernyéje még ép volt a kandallóban. Webster átment a szobán, erőteljesen szétverte a piszkavassal a pernyét, hogy még csak sejteni se lehessen, mi volt az.
Nincs többé - gondolta. - Az utolsó kulcs is megsemmisült. A térkép nélkül, a város ismerete nélkül, amely húszévi munkáját vette igénybe, senki sem fogja megtalálni a rejtett helyiséget a kapcsolóval, a kerékkel és a számlapokkal az egyetlen lámpa alatt.
Senki sem fogja tudni pontosan, hogy mi történt. És ha valaki sejtené is, nincs semmilyen mód a megbizonyosodásra. De még ha valaki biztosan tudná is, nem tehet ellene semmit.
Ezer évvel ezelőtt nem így lett volna. Annak idején az ember a legcsekélyebb utalás alapján is megfejtett bármilyen problémát.
De az ember megváltozott. Régi tudását és képességeit elvesztette. Elméje petyhüdtté vált. Egyik napról a másikra élt, minden cé1 nélkül. De régi hibáit megtartotta - a hibákat, melyeket saját szempontjából érdemekké szépített. Megtartotta rendületlen hitét, hogy ő az egyedüli faj, és övé az egyedüli lét, amely számit - a beképzelt egoizmust, amellyel megtette magát a teremtés urává.
Futó lábak zaja hallatszott az utcáról, és Webster felugrott a kandalló mellől. A magas, keskeny ablakhoz lépett.
Felkavartam őket - gondolta. - Most futnak. Izgatottak. Csodálkoznak, hogy mi van. Évszázadokig nem mozdultak ki a városból, de most, hogy nem tudnak kijutni, habzó szájjal igyekeznének kifelé. Szélesen elmosolyodott.
Lehet, hogy annyira felkavarodnak, hogy talán még tesznek is valamit. A patkányok néha furcsa dolgokra képesek a csapdában, ha előbb meg nem vesznek.
És ha mégis kijutnak - nos, akkor joguk van hozzá. Ha kijutnak, megszerezték a jogot, hogy ismét kezükbe vegyék az irányítást. Átment a szobán, egy pillanatra megállt az ajtóban, és megnézte a képet a kandalló fölött. Elfogódottan búcsúüdvözletre emelte kezét. Azután kiment az utcára, és megindult felfelé a dombra, azon az úton, amelyen Sara ment néhány nappal azelőtt.
A templom robotjai kedvesek és előzékenyek, halk léptűek és méltóságteljesek voltak. Elvezették oda, ahol Sara feküdt, megmutatták a mellette levő rekeszt, melyet számára tartalékoltak.
- Nyilván valamilyen álmot szeretne választani - mondta a robotok vezetője. - Számos mintát mutathatunk. Ízlésének megfelelően keverhetjük is őket. Továbbá...
- Köszönöm - mondta Webster -, nem kívánok álmot. A robot megértően bólintott.
- Értem, uram. Ön csupán várni akar, el akarja tölteni az idő múlását.
- Igen - mondta Webster -, gondolom, így mondják. - Körülbelül mennyi ideig?
- Hogy mennyi ideig?
- Igen. Mennyi ideig óhajt várni?
- Ó, értem - mondta Webster. - Mondjuk örökké. - Örökké!
- Örökké a helyes szó, azt hiszem - mondta Webster -, mondhattam volna örökkévalóságot is, de itt már nincs különbség. Semmi értelme játszani a szavakkal, a két szó ugyanazt jelenti.
- Igenis, uram - mondta a robot.
Nincs értelme a kibúvónak. Természetesen semmi értelme. Nem vállalhatja a kockázatot. Mondhatott volna ezer évet, de lehet, hogy akkor meginogna, lemenne, és visszafordítaná a kapcsolót.
Ennek pedig nem szabad megtörténnie. Biztosítani kell a lehetőséget a kutyáknak. Hogy zavartalanul próbálkozhassanak ott, ahol az emberi faj megbukott. És mindaddig, amíg az ember létezik, nem lesz meg ez a lehetőség. Mert az ember beleavatkozna, és mindent elrontana, kinevetné a fal mögötti szellemeket, és ellenezné a vadak megszelídítését és civilizálását.
Új út - a gondolkodás és lét új útja -, az ősrégi társadalmi probléma újfajta megközelítése. És ezt nem szabad megfertőznie az emberi gondolkodás áporodott leheletének.
Munka után, esténként majd összegyűlnek a kutyák, és az emberről fognak beszélni. Elmesélik a régi-régi történeteket és a régi-régi meséket, és az ember isten lesz.
És ez így jobb.
Mert egy isten nem tehet semmi rosszat.
A következõ fejezet