Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

CHARLES BAUDELAIRE  VÁMPíR A SZERPENTíNEN

Éjjel a hegyen

  Franciaországban történt az 1970-es évek végén. Edith L., huszonnyolc éves elvált asszony úgy döntött, egy hétre otthagyja lakhelyét, a zajos nagyvárost. Jót tenne egy kis kikapcsolódás, hát felkeresi a hegyekben lakó nagynénjét. A nagynéni dél-kelet Franciaországban, nem messze az olasz határtól, a Dauphiné-Alpok egy falujában, Valonne-ban élt.
  Edith késô este érkezett az utolsó vasútállomásra, Curtois-ba. Innen gyalog kellett mennie körülbelül öt kilométert; a nagynéni falujába ilyenkor már nem ment autóbusz. Arrafelé taxit sem talált ilyen késôn. De nem aggódott, ismerte a fennsíkra vezetô szerpentint.
  Hûvös este volt, Edith kezében vitte kis poggyászát, szaporán szedte lábait. Gyermekkorában kétszer nyaralt a nagynéninél és többször is járt erre. Az égbolt tiszta volt, a holdfény sápadtan ömlött a hegyes tájra. Az út réges-régi volt, a fennsíkra csak a szerpentinen lehetett feljutni. Úgy beszélték, még a régi rómaiak építették hadiútnak. Ma persze már régen leaszfaltozták.
  Félúton járhatott az asszony, amikor furcsa, fentrôl közeledô zajt hallott. Mitha valaki gyorsan szaladna lefelé az aszfalton. A szerpentin számos éles kanyarulatának egyike elôtt volt éppen. Edith nem volt félôs természetû, de ott egyedül az éjszakában azért elszorult a szíve. Rejtekhelyet keresett, beállt egy útszéli bokor mögé. Mivel valamilyen kiáltásokat is hallani vélt, úgy érezte, valami rossz közeledik. Szinte agyába sugárzott a baj.
  A holdvilágnál meglepô látvány tárult eléje. Az út szélén egy kôkeresztet látott. Ketten futottak lefelé; elöl egy fiatal lány szaladt sikoltozva, elfulladva. Olykor hátranézett, aztán rémülten rohant tovább. Edithnek úgy tûnt, divatjamúlt, bokáig érô szoknyát és furcsa hosszú kabátot visel. A másik alak, az üldözô láttán Edithnek elakadt a lélegzete is. Férfi volt, fekete ruhában, fedetlen fejjel. Bajusz és szakáll fedte arcát, csak két szeme csillant baljósan. Õ is kiabált, de nem emberi hangon. Iszonyú, állati üvöltés harsant a torkán. Szemlátomást üldözte a szerencsétlen lányt, akinek ereje már fogytán volt. A férfi a hegyek között lephette meg áldozatát. A lány szeretett volna eljutni a menekülést jelentô faluba...
  De nem jutott el.

Sikoly az éjszakában

  Edith reszketett. Az elsô önkéntelen mozdulata az lett volna, hogy kilép az útra és rákiált a támadóra. De... ha nem ijed meg? Ha nem menekül el, hanem azt a lányt futni hagyja és helyette éppen ôt támadja meg? Közben a két ember elrohant elôtte. Akkor nem hatolt el a tudatába - bár látni vélte - hogy a fiatal lány fapapucsban szalad. Ennek csattogását hallotta már messzirôl. A fekete alak nagyon közül volt a lányhoz, és nem messze Edithtôl utolérte. Rávetette magát, éppen a keresztnél.
  A lány sikoltott. Edith úgy hitte, az egész világ hallja. Talán segítségére sietnek a faluból...? De nem, hideg holdfényben hallgattak a hegyek, és hallgatott a közeli falu is. A lány a földre bukott. A férfi kéjes üvöltéssel dobta rá magát. Edith még annyit látott, hogy égnek emeli a fejét, kinyitja a száját. Hosszú fogak csillantak... Aztán a férfi nyöszörgô áldozata nyakához simult.
  Edith nem bírta tovább. Zokogva, lekében görcsökkel kiugrott az útra és ahogyan csak erejébôl tellett, futott felfelé. Néhányszor hátranézett, de senkit sem látott. Pedig ellenségnek látszott most minden bokor, minden árnyék. Remélte, az a szörny nem üldözi ôt... Soha nem hitte volna, hogy egyszer saját szemével lát egy vámpírt. A rémület betöltötte az agyát, nem hagyot helyet a gondolatoknak. Ösztönei vitték elôre.
  A szíve majd' kiugrott mellébôl, elfulladt lélegzete is és fogytán volt ereje, amikor felért a szerpentin tetejére és megpillantotta végre az ismerôs házat a fennsíkon. A nagynéni szerencsére a falu innensô szélén lakott. Edith remegve, erejét vesztve esett az ajtónak. Öklével verte és kiáltozott is, bár erre késôbb nem emlékezett.

A magyarázat

  A nagynéni csöndes jósága, a gyermekkorból ismert bútorok látványa, és nem utolsósorban a falak nyújtotta biztonságérzet egy órán belül feloldották Edith lelkét. Az otthonos meleget árasztó kandalló és a forró tea megoldotta nyelvét is. Felindultan és még mindig reszketve mesélte el a néninek, mit látott odalent az úton.
- Telefonálni kell a csendôrségre! Talán még nincs késô! - kiabálta. - Az a férfi nem lehezt messze...!
- Szerintem már nagyon messze van - válaszolta a nagynéni furcsa hangon. Nem látszott rajta, hogy a történet felizgatta volna. Éppen ellenkezôleg, lassan lépkedett az egyik falat borító könyvespolchoz. Edith letette a teáscsészét:
- Te ilyen nyugodt vagy? Egy vadállat tombol a környéken, nôket támad meg és te... ti itt a faluban...
  A nagynéni nem felelt. Közben megtalálta, amit keresett. Vaskos, szemlátomást régi könyvet húzott elô, lassan visszajött a kandalló elé, leült. Jóságos arcán a lángok visszfénye táncolt:
- Ugye, Edith, a szerpentin mellett, félúton, az útszéli keresztnél láttad azt a... jelenetet?
- Igen, csaknem pontosan ott.
  A néni a falon lógó naptárra nézett, bólintott, majd kinyitotta a könyvet és hangosan olvasta:
- "...Curtois és Vallone között a vámpír megtámadta Jeanne Gilberti cselédlányt. Vadállatokhoz hasonlatos kegyetlenséggel és mohó haraggal fojtotta meg a szerencsétlen fehérnépet, majd a torkát is átharapva vérét szítta ki.Azon a helyen késôbb a lány szülei kôkeresztet emeltek..." - a nagynéni becsukta a könyvet és úgy folytatta: - A vámpírt késôbb elfogták és máglyán elégették.
  Edith semmit sem értett:
- Te... mirôl beszélsz? Mit olvastál? Mi az, hogy késôbb emelték a keresztet és hogy elégették? Én ezt ma láttam, alig egy órája!
- A kôkereszt mellett - bólintott amaz nyugodtan. - Amit felolbvastam, a múlt században jelent meg. "A Dauphine-Alpok krónikája" címû könyvben. Az eset különben 1679. október 4-én történt.
- De hát...
- Hadd fejezzem be. Tudnom kell néhány részletet, Edith. Milyen ruhát viselt az a lány?
- Régi... régimódi hosszú szoknyát és kabátot. No meg fapapucsot.
- Nos, láttál manapság errefelé fapapucsot? Meg bokáig érô szoknyát? Már senki semn hord ilyesmit. De háromszáz éve mindennapos viselet volt errefelé. A vámpír és áldozata minden száz évben egyszer, az eset évfordulóján megjelenik a helyszínen. Az idevalósiak már tudják ezt és nem mennek ki aznap éjjel az útra. Csak te nem tudtad...
- Úgy láttam, mintha most történne!
- Most is megtörtént, és így minden századik évben.
- De hát.. mégis... - Edithben elolvadt a bizonytalanság. Helyében már ott volt a kétkedés. A lány ruhája, fapapucsa... igen.
  A nagynéni a naptárra intett:
- 1979. október 4-e van. Illetve volt, mert közben már elütötte az éjfélt. Iszol még egy teát, Edith?
  Az asszony lassan bólintott. Az ablakhoz sétált, kinézett. Most is látta a holdat. Hideg fényt vetett a hegyekre, és odakünn borzongató lehetett az akínzó, szinte már halotti csönd.