Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

CSÁTH GÉZA  TOR

  A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mezõ homályos vonalban végzõdik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély, árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.
  Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képébõl elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltûzte két hajtûvel. (Kicsiny, szõke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erõs, vörös, de finom szõke pelyhekkel borított kezeit.
  Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre elõkereste a papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.
  Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.
- Haj-né! - sikoltott a fogai között.
  Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.
  Odament hozzá Maris, és megsimogatta:
- No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.
  A koca röfögve dörgölõdzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.
  A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sõt, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erõs, gyönyörû teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kõre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tûzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, elõkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tûzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:
- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...
  Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenrõl nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e.
  Bement a konyhába.
- Jó reggelt!
- Adjon az isten!
  Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyûrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedõ vízbe.
- Jól van, nagylány - mondotta, és ráütött Maris vállára.
  Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább. Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.
  A kocát hamarosan elõterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettõ, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:
- Ujjé, a Maris fél!
  A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tûzön forrott a víz.
  A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvûen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.
- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.
- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.
  Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.
- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott.
  A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát fõzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erõs vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tûz melegsége terpeszkedett.
  Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.
  Megölelték õt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.
  Félóra múlva szemre húzott kendõvel járt az udvaron.
- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint a Julcsa...
  Azután behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergõzött a gyerekkel és csókolta.
  Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekrõl, akit az imént elaltatott.
- Nekem is lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.