Amikor a Texasi Egyetemen, Austinban, épp az utolsó vizsgámra készültem, megtudtam, hogy nagybátyám, Edwin Arnett a Kontinens túlsó végén aneurizmában meghalt. Azt éreztem, amit ilyenkor érezni szoktunk: az immár hiábavaló lelkifurdalást, amiért nem voltunk olyan jók a megboldogulthoz, amilyenek lehettünk volna. Az ember elfelejti, hogy maga is csak halott, aki a többi halottal társalog. Az egyetemen filozófia szakra jártam; eszembe jutott, hogy nagybátyám, neveket ugyan nem említve, ott, a Lomas melletti Vörös Házban elõadta nekem szépséges kételyeit. Az ebédlõasztalnál, egy narancson magyarázta el Berkeley idealizmusát, a sakktábla pedig az eleai paradoxonok szemléltetõeszköze lett. Néhány év múlva kezembe nyomta Hinton értekezéseit, melyek azt próbálják bizonyítani, hogy a térnek van egy negyedik dimenziója, amit az olvasó színes kockákkal végzendõ mûveletek során maga is megsejthet. A prizmákat és piramisokat, amiket az íróasztal lapján felépítettünk, sohasem felejtem el.
    Nagybátyám mérnök volt. Amikor az Állami Vasutaktól nyugdíjba ment, úgy döntött, hogy Turderába költözik, ahol a jóformán mezei élet magányát és Buenos Aires közelségét egyaránt élvezheti. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a házat egyik legjobb barátja, Alexander Muir építse fel. Ez a merev férfiú Knox merev tanait vallotta; nagybátyám, mint korának majdnem minden úriembere, szabadgondolkodó volt, jobban mondva agnosztikus, de érdekelte a teológia, mint ahogy Hinton csalafinta kockái vagy az ifjú H. G. Wells jól megszerkesztett lidércnyomásai is érdekelték. Szerette a kutyákat; volt egy nagy juhászkutyája, melyet távoli szülõfaluja, Lichfield emlékére Samuel Johnsonnak nevezett el.
    A Vörös Ház egy dombtetõn állt, melynek nyugati oldalán egy sivár árterület húzódott. A rácskerítés mögött elültetett araukáriafák mit sem enyhítettek a ház komorságán. Cserép helyett palából készült nyeregteteje, és a négyszögletes óratorony szinte agyonnyomta a falakat meg azt az egy-két ablakot, ami volt a házon. Gyerekkoromban még úgy fogadtam el ezt a csúnyaságot, mint ahogy azokat az összeférhetetlen dolgokat is elfogadjuk, melyek csak a létezésük folytán viselik az "univerzum" nevet.
    1921-ben tértem haza Argentínába. Addigra a viták elkerülése végett elárverezték a házat; egy külföldi vette meg, Max Preetorius, aki a dupláját ígérte rá a legmagasabb licitre. Még aznap, hogy aláírta a papírokat, estefelé két emberével kiment a házhoz, és az összes bútort, összes könyvet, összes háztartási eszközt kihordták a Csorda úttól nem messze elterülõ szeméttelepre. (Szomorúan gondoltam vissza a Hinton-kötetek grafikonjaira és a nagy földgömbre.) Másnap felkereste Muirt, és arra kérte, végezzen el bizonyos változtatásokat a házon, amit az felháborodva visszautasított. Késõbb aztán egy fõvárosi cég vállalta az átépítést. A helybéli asztalosok nem voltak hajlandók újra bebútorozni a házat; végül is egy glew-i ember, egy bizonyos Mariani állt rá, hogy teljesítse a Preetorius által megszabott feltételeket. Éjszaka kellett végeznie a munkát, zárt ajtók mögött, két héten át. Az új lakó is éjszaka költözött be a Vörös Házba. Az ablakok nem nyíltak ki többé, de a sötétben látni lehetett, hogy fény szûrõdik ki rajtuk. A tejesember egy hajnalon belebotlott a járdán döglötten heverõ juhászkutyába: feje és négy lába le volt vágva. A tél folyamán kidöntötték az araukáriafákat. Preetoriust többé senki se látta; úgy hírlett, hogy már nincs is az országban.
    Ezek a hírek, érthetõ módon, igen felkavartak. Tudom, hogy legszembetûnõbb jellemvonásom a kíváncsiság, mely egyszer már arra is rávett, hogy egy vadidegen nõvel összekössem az életemet, csak azért, hogy megtudjam, kicsoda és miféle; hogy laudanumot szedjek (látható eredmény nélkül); hogy a transzfinit számokat tanulmányozzam, és hogy belemenjek a szörnyû kalandba, melyet itt most le fogok írni. Arra a végzetes elhatározásra jutottam, hogy felderítem az ügyet.
    Elõször is Alexander Muihoz mentem el. Emlékeimben délceg, fekete hajú emberként élt, aki sovány ugyan, de csupa életerõ; most görnyedt öregemberként láttam viszont, fekete szakálla is megõszült. Temperleyi házában fogadott, mely, amint várható volt, a nagybátyám házára hasonlított, mivel mindkettõ William Morris, a jó költõ és rossz építész szigorú normái alapján épült.
    A beszélgetés gyéren csordogált; nem véletlen, hogy Skócia jelképe a bogáncs. Mégis sejtettem, hogy az erõs ceyloni tea és a scone-okkal tisztesen megrakott tál (a házigazda úgy vágta ketté és vajazta meg õket, mintha még mindig gyerek volnék) a jó barát unokaöccsének tiszteletére rendezett dús kálvinista lakoma két fogása. Nagybátyámmal folytatott teológiai eszmecseréje egy hosszú sakkparti volt, mely mindkét játékostól megkívánta az ellenféllel való együttgondolkodást.
    Múlt az idõ, és én még mindig nem tértem rá a témára. Egy kis kínos csend után Muir szólalt meg:
    - Fiatalember (Young man) - mondta -, maga nem azért jött el egészen idáig, hogy Edwinrõl beszéljünk vagy az Egyesült Államokról; ez utóbbira nem is vagyok olyan kíváncsi. Magát a Vörös Ház eladása izgatja, meg a különös vevõ. Bevallom, engem is. A történet õszintén szólva nem tetszik nekem, de elmondom, amit tudok. Nem sok.
    Némi szünet következett.
    - Mielõtt Edwin meghalt, az intézõ elhivatott az irodájába. A plébános is ott volt. Azzal akartak megbízni, hogy készítsem el egy katolikus kápolna tervrajzát. Jól megfizetik a munkámat. Ott helyben visszautasítottam az ajánlatot. Az Úr szolgája vagyok, és nem követhetek el olyan gyalázatot, hogy bálványoknak oltárt emeljek.
    Itt megállt.
    - Ez az egész? - kérdeztem, összeszedve a bátorságomat.
    - Nem. Preetorius, az az elfajzott alak azt akarta, hogy bontsam le az épületet, és tervezzek a helyébe egy szörnyûséget. A gyalázatnak sokféle formája van.
    Mélyen elkomorulva ejtette ki ezeket a szavakat, és felállt.
    Ahogy befordultam a sarkon, Daniel Iberra jött szembe velem. Ismertük egymást, ahogy faluhelyen ismerik egymást az emberek. Azt mondta, elkísér egy darabon. A vagányok soha nem vonzottak, és arra számítottam, hogy egy sor ocsmány és jobbára kitalált, véres kocsmai históriát fogok hallani, de megadtam magam, és beleegyeztem. Már majdnem besötétedett. Amikor néhány utcasarokkal elõttünk felbukkant a dombtetõn a Vörös Ház, Iberra megtorpant, és más irányba indult tovább. Megkérdeztem, hogy miért változtatott irányt. Nem azt felelte, amit vártam.
    - Don Felipe jobbkeze vagyok. Még senki se mondta rám, hogy gyáva volnék. Emlékszel arra az Urgoiti fiúra, aki Merlóból jött ide énmiattam, és hogy mi lett vele. Ide hallgass. Az egyik éjjel megyek haza valami muriból. A villától úgy száz méterre meglátok valamit. A pejkó megbokrosodik, és ha nem szorongatom meg a véknyát, és nem rúgtatok be a sikátorba, most nem vagyok itt, és nem mesélek. Amit láttam, hát az nem akármi volt.
    És elsötétült arccal megeresztett egy cifra káromkodást.
    Aznap éjjel nem aludtam. Hajal felé egy rézkarcról álmodtam, mely Piranesi stílusát idézte, és melyet még sohasem láttam, vagy láttam és elfelejtettem; a labirintust ábrázolta. Egy ciprusokkal körülvett és kõbõl épült amfiteátrum volt, magasabb, mint a ciprusok koronája. Ajtó-ablak nem volt rajta, de hosszú, keskeny rések végtelen során át be lehetett látni a belsejébe. Egy nagyítóval megpróbáltam megkeresni a minótauroszt. A végén megtaláltam. A szörnyek szörnye volt: nem annyira bika-, inkább bölényfeje volt, és embertestével úgy hevert a földön, mint aki alszik, és álmodik éppen. Álmodik? Kirõl vagy mirõl?
    Délután elsétáltam a Ház elõtt. A rácsos kapu be volt zárva, és néhány csavart vaspánt is rá volt erõsítve keresztbe. A hajdani kertet elborította a gaz. Jobb felõl egy kisebb árok húzódott, melynek szélei erõsen le voltak taposva.
    Még volt egy lépésem, amit napról-napra halogattam, és nemcsak azért, mert egészen hiábavalónak éreztem, hanem azért is, mert azután már csak egy lépés marad hátra: az utolsó, az elkerülhetetlen.
    Nem valami sok reménnyel ugyan, de elmentem Glew-be. Mariani, az asztalos, egy éltesebb korú, kövér, vörös képû olasz volt, az az egyszerû és szívélyes fajta. Amint megláttam, elvetettem az elõzõ este kidolgozott haditervet. Átadtam a névjegyemet, amit hangosan betûzött ki, ünnepélyesen, és a doktor elõtt megilletõdött szünetet tartva. Megmondtam neki, hogy azok a bútorok érdekelnek, amiket Turderában készített, nagybátyám egykori házában. Az olaszból ömlött a szó. Meg sem kísérelem felidézni a hadonászással kísért szóáradatot, melyet azzal fejezett be, hogy az õ szeme elõtt mindig az a cél lebeg, hogy az ügyfél minden óhaját teljesítse, legyen az bármilyen hóbort, és hogy õ szóról szóra azt csinálta, amit kívántak tõle. Aztán némi keresgélés után elõhúzott egy fiókból valami papírokat, és megmutatta: a szövegen nem ismertem ki magam, de ott volt alatta a megközelíthetetlen Preetorius aláírása. (Az olasz nyilván ügyvédnek nézett.) Búcsúzóul még annyit mondott, hogy a világ minden kincséért sem tenné be még egyszer a lábát Turderába, és még kevésbé a házba. Hozzátette, hogy az ügyfél, az szent, de az õ szerény véleménye szerint Preetorius úr bolond. Gyorsan elhallgatott, mint aki bánja, hogy ennyit is mondott. Többé egyetlen szót sem tudtam kihúni belõle.
    Én elõre láttam ezt a kudarcot, de más dolog az elõrelátás, és más dolog az esemény bekövetkezése.
    Azt hajtogattam magamban, hogy egyetlen titok van csupán, az idõ: a tegnap, a ma, a jövõ, a mindig és a soha végtelen szövevénye. Ez a mélyen szántó gondolat azonban nem juttatott semmi eredményre: a délutánokat Schopenhauer meg Royce tanulmányozásával töltöttem, esténként pedig a Vörös Ház körül bolyongtam, a telek mentén futó földutakon. Néha valami igen fehér fény szûrõdött ki az emeleti ablakon, máskor meg mintha nyögést hallottam volna. Így ment ez egészen január tizenkilencedikéig.
    Ez a nap is azok közé a Buenos Aires-i napok közé tartozott, amikor az ember úgy érzi, hogy a nyár nemcsak gyötri, csúfot ûz belõle, hanem meg is alázza. Éjjel tizenegy óra felé kitört a vihar. Elõbb a déli szél rohama, aztán a felhõszakadás. Vaktában mentem elõre, hogy egy fa alá húzódjam. Egy hatalmas villám fehér fényében hirtelen ott volt elõttem a villa rácsos kapuja, alig néhány lépésre. Nem is tudom, félve-e vagy reménykedve, lenyomtam a kilincset. És a kapu váratlanul kinyílt. A szél csak úgy röpítette elõre. Az ég és a föld egyaránt fenyegetett. A ház ajtaja is félig nyitva volt. A zápornak egy újabb rohama az arcomba vágott. Beléptem a házba.
    Odabent fel volt szedve a kõpadló, a sûrû gyom felverte puszta földön lépkedtem. Édeskés, émelyítõ szag áradt mindenünnen. Jobbra vagy balra, nem is tudom pontosan, egy kõrámpába botlottam. Gyorsan felmentem rajta. Jóformán ösztönösen csavartam egyet a villanykapcsolón.
    Az ebédlõ és a könyvtár közt, amely emlékeimben élt, most nem volt ott a válaszfal: egyetlen nagy, kopár terem lett belõlük, alig egy-két bútorral. A bútorok leírására nem vállalkozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy láttam õket, bár vakító fény öntötte el a termet. Mindjárt megmagyarázom. Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk. A karosszék utal az emberi testre: formájára, végtagjaira; az olló a vágás mûveletére. Mit mondhatunk egy lámpáról vagy egy jármûrõl? A vadember nem igazán látja a misszionárius bibliáját; az utas nem úgy látja a hajó kötélzetét, mint a matrózok. Ha valóban látnánk a világmindenséget, talán megértenénk.
    A képtelen formák közül, melyek elém tárultak azon az éjszakán, egyik sem felelt meg az emberi testnek vagy valamilyen emberi ésszel felfogható használatnak. Elfogott a rémület; iszonyodva néztem õket. A terem egyik sarkában meredek, szinte függõleges lépcsõt pillantottam meg, mely az emeletre vezetett. A széles vas lépcsõfokok közt - tíz lehetett, nem több - szabálytalan közök voltak. Ez a lépcsõ, mely kezekre és lábakra engedett következtetni, érthetõ volt, és valamiképpen megnyugtatott. Eloltottam a lámpát, és egy darabig várakoztam. Semmi zaj nem hallatszott, de az érthetetlen tárgyak jelenléte kínosan hatott rám. Végül rászántam magam, és elindultam a lépcsõ felé.
    Amikor följutottam, reszketõ kézzel megint meggyújtottam a villanyt. A földszinten még csak bontakozóban lévõ lidércnyomás idefönt kipattant, és szétterült az egész szobában. Igen sok tárgy volt itt, vagy csak néhány, de sokféle részbõl összeszerkesztve. Most éppen egy hosszú és nagyon magas, U alakú mûtõasztalféleség jut eszembe, két végén kerek lyukakkal. Arra gondoltam, hogy talán a ház lakójának ágya lehet, mely ferde vetületben rajzolja ki a szörnyalakot, mint egy állatot vagy istent az árnyéka. Lucanus valamelyik lapjáról - évekkel ezelõtt olvastam, és már el is felejtettem - a számra jött az amphisbaena szó, mely sejteti, ha éppen nem meríti is ki azt, amit késõbb megpillantottam. Egy V alakú tükörrendszerre is emlékszem, a fejem fölötti homályból derengett elõ.
    Milyen lehet a ház lakója? Mit kereshet ezen a bolygón, mely nem kevésbé irtózatos a számára, mint õ a mi számunkra? Az asztronómiának vagy az idõnek mely titkos tartományaiból, mely õsrégi és ma már kiszámíthatatlan alkonyatból jött ide ebbe a dél-amerikai külvárosba, és éppen ezen az estén?
    Éreztem, hogy betolakodó vagyok e káoszban. Odakint elállt az esõ. Ránéztem az órámra, és rémülten láttam, hogy már majdnem két óra van. Égve hagytam a villanyt, és óvatosan kezdtem leereszkedni a lépcsõn. Ha fölkapaszkodtam, talán lejutni sem lehetetlen. Lejutni, mielõtt visszatér a ház lakója. Arra gondoltam, hogy talán azért nem zárta be a két ajtót, mert nem tudja bezárni.
    Lábam már az utolsó elõtti lépcsõfokon volt, amikor hallottam, hogy valami jön fölfelé a rámpán: lassan, súlyosan, többszörösen. Kíváncsiságom erõsebb volt a félelmemnél, és nem csuktam be a szemem.

Székács Vera fordítása