Chico a sápadt fövenyen a drótszitáját rázta; elvesztett pénzdarabokat szitált ki. Kis idő múlva, anélkül, hogy Tomra nézett volna, megszólalt:

Így volt ez minden évben. Egy hétig vagy egy hónapig muzsika áradt a házuk ablakaiból, a veranda korlátján friss cserepes muskátlik díszelegtek, s újonnan voltak mázolva az ajtók és a lépcsők. A ruhaszárító dróton úgy változtak-cserélődtek a ruhadarabok - a tarka bugyiktól a zsákruhákig meg a háziszőttes mexikói szoknyákig -, akár a ház mögött megtörő fehér hullámok. Odabenn a falakon Matisse-utánzatok és hamis itáliai reneszánsz festmények váltogatták egymást. Olykor, ha felnézett, látta, hogy a tornácon egy nő szárítgatja a háját: mint valami rikító sárga zászló lobogott a szélben: A zászló néha fekete volt, néha vörös. S az égboltra ki rajzolódó nő néha magas volt, néha alacsony. De egyszerre mindig csak egy nő volt ott. Aztán végül elkövetkezett egy olyan nap, mint ez a mai…

Tom az uszadékfát az egyre növekvő rakásra tette Chico mellé, aki a billió lábnyomot szitálta át, amelyet az itt vakációzó, rég tovatűnt emberek hagytak maguk után.

Tom már maga előtt látta, milyen lesz a ház egy hónap múlva. A virágcserepekből por száll, a falakon üres négyszögek lógnak, s csak a homok borítja be szőnyeggel a padlót. A szobák üresen visszhangzanak, mint a kagylók a szélben. És ő meg Chico, ha lefekszenek külön hálószobájukban, minden, éjszaka - és egész éjszaka - csak a hosszú tengerpartról visszahúzódó dagályt fogják hallani, mely nem hagy nyomot maga után.

Tom észrevétlenül bólintott. Évenként egyszer ő is hozott ide egy-egy csinos lányt, tudva, hogy az végül is kijózanodik, s hogy sose fognak összeházasodni. De az ő női mindig csendben osontak el, hajnal előtt, érezve, hogy összetévesztették őket valaki mással, nem alkalmasak a nekik szánt szerepre. Chico barátnői viszont úgy mentek el, mint a porszívók, iszonyú szippantással, lármásan, sietve, feltéptek minden kárpitot, megfosztottak a gyöngyétől minden kagylót; s magukkal vitték a pénztárcáikat is, akár a játék kutyák, amelyeket Chico becézgetett, amikor szétfeszített, állkapcsukat, hogy megszámlálja, hány foguk van.

- A szentségit! - mondta Chico vontatottan, maga előtt tartva a hatalmas öklében szorongatott szitát. - Ide figyelj, cimbora! Nem vagy tisztában a helyzettel? Te meg én még 2000-ben is itt leszünk. Két bolond, ostoba, vén pacák, aki itt szárítgatja csontjait a napon. Velünk már soha semmi se történik, Tom, túl késő van hozzá. Értsd meg ezt, és pofa be!

Chico dühösen megrázta a szitában a homokot, aminek negyvenhárom cent lett az eredménye, tízcentesekben, egypennysekben és ötcentesekben. Pislogva bámult az érmékre: úgy csillogtak a dróthálón, mint valami tűzbe borult tivolijáték.

Egy fiú szaladt feléjük a parton vagy kétszáz yardnyira, kiabálva, integetve. Volt a hangjában valami, amitől Tom hirtelen megborzongott. Megfogódzott a saját karjában, és várt.

- Egy nő! - robbant ki Chicóból. Röhögni kezdett. - Jaj, ne, ne!

- Lehet. A vízből jött, s ott fekszik a parton, meg kell nézniök… olyan furcsa… - A fiú hangja elcsuklott. Megint észak felé bámult. - Halfarka van.

- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm! A fiú szaladt. Tom megtett vagy húsz yardot a parton, és visszanézett. Mögötte Chico pislogott, vállat vont, fáradtan leverte tenyeréről a port, és követte észak felé haladtak az alkonyatba boruló parton, véreres, fakó szemük körül apró ráncokat vetett fonnyadt bőrük, de mivel majdnem kopaszra voltak nyírva, nem lehetett észrevenni, hogy őszülnek, fiatalabbaknak látszottak a koruknál. Erős szél fújt, az óceán elnyújtott zúgással emelkedett és süllyedt.

De mielőtt Chico felelhetett volna, Tom esze már máson járt: gondolatban végigszáguldott a tarisznyarákokkal, tengeri sünökkel, tengeri csillagokkal, hínárral és kövekkel borított partokon. Eszébe jutott, miket hallott, mi minden él a tengerben, a lezúduló hullámok a nevüket is eszébe juttatták. Csigák - suttogták -, csíkos tőke halak, sárga tőkehalak, cápák, tintahalak, compók, tengeri elefántok - suttogták -, rákok, ráják, delfinek, fehér bálnák, kardszárnyú delfinek, borjúfókák… rejtélyes csengésű nevük alapján mindig megpróbálta elképzelni, milyenek. Lehet, hogy soha életében nem látja kiemelkedni őket a biztonságos határt jelentő part mögött elterülő sós mezőkből, de akkor is ott vannak, s a nevük - sokszor más névvel együtt - mindenféle képzeteket kelt. S az ember csak néz, és szeretne fregattmadár lenni, amely kilencezer mérföldet is tud repülni, hogy néhány év múlva úgy térhessen vissza, hogy a fejében az egész óceán.

Tom - talán a szeme sarkából - látott valamit a homokon, s ez habozásra késztette, nem akart egyenest ránézni, inkább az ott álló fiú arcára tapadt a szeme. A fiú sápadt volt, alig lélegzett. Néha ugyan eszébe jutott, és vett egy kis lélegzetet, összeszűkült szemmel nézett, de minél többet látott a homokon, annál kelletlenebbül nézett oda, s egyre kifejezéstelenebb és meghökkentőbb lett a tekintete. Amikor az óceán a teniszcipőjébe zúdult, meg se moccant, talán észre se vette.

- Egy hatalmas hullám kicsapott, visszahúzódott - szólalt meg az első fiú -, ő meg itt volt.

A két férfi csodálkozva hajolt föléje. Az arca fehér homokkő faragvány volt, s úgy csillogott rajta néhány vízcsepp, mint sárga rózsán a nyári eső. Olyan sápadt és hihetetlen volt ez az arc, mint nappal a hold a kék égen. Márványfehér, a halántékán halványlila erezettel. A lehunyt szemhéjak vízszínűek voltak, s mintha az alattuk levő két szem keresztülnézett volna a szemhéjak törékeny szövetén, és látta volna a két férfit, ahogy ott állnak fölötte, s csak néznek, néznek le rá. Szája mint egy halványpiros tengeri rózsa, telt ajkai összezárva. A nyaka vékony volt és fehér, s a keble kicsi és fehér, amelyet hol felfedett, hol kitakart, hol elfedett az előre és vissza, előre és vissza áramló víz. A mellbimbója meg piros volt, a teste meg elképesztően fehér, szinte világított, zöldesfehéren villámlott a homokon. S amikor a víz mozdított rajta, úgy csillogott a bőre, mint a gyöngy.

Testének alsó fele fehérből halványkékbe, halványkékből halványzöldbe, halványzöldből smaragdzöldbe, moha- és iszapzöldbe, aztán aranyosan szikrázó sötétzöldbe ment át, valami csillogó és sötétfekete görbületbe, hogy aztán csipkés legyezőben, tajték- és ékkő-legyezőben végződjék a homokon. A teremtmény két fele úgy összeforrt, hogy fel sem lehetett fedezni, hol egyesül a gyöngyasszony, a tejszínű és felhőtlen égszínű nő lényének azzal a felével, amely a kétéltű vízáradathoz tartozott, az áradathoz, amely hol kicsapott a partra, hol visszahúzódott, a teremtmény hozzá tartozó felét igazi otthona felé cibálva. Az asszony volt a tenger, a tenger volt az asszony. Nem volt rajta se heg, se varrat, se ránc, se öltés, az érzéki csalódás - ha ugyan az volt - tökéletesen összetartatta, az egyik felében keringő vér átfolyt a másikba, és összekeveredett az abban keringő jeges vízzel.

- Én akartam segítségért szaladni. - Az első fiú láthatólag nem mert hangosan beszélni. - De Skip azt mondta, hogy úgyis halott, nem lehet rajta segíteni. Csakugyan halott?

- Ő, dehogy! Ez igazi!

- Nem! Nem! - Tom ugyanolyan hirtelen kacagásban tört ki. - Szó sincs semmiféle trükkről! Úristen! Úristen, de nagyszerűen érzem magam! Kölyökkorom óta nem éreztem magam ilyen remekül!

Lassan körüljárták a nőt. Egy hullám megérintette fehér kezét, úgyhogy az ujjai gyöngén, lágyan megmozdultak. Olyan volt ez a mozdulat, mintha azt kérte volna, hogy jöjjön még egy, aztán még egy hullám, emelje fel az ujjait, aztán a csuklóját, aztán a karját, aztán a fejét, végül az egész testét, és vigye vissza, ki, a nyílt tengerre.

Seal Beachben az akváriumnak, vagy… eh, a fenébe is, mért ne állíthatnánk ki mi magunk? Ide figyelj! - Megragadta Tom karját. - Hajts a kikötőbe. Vegyél háromszáz font darabos jeget. Ha ~ vízből vesz ki valamit az ember, feltétlenül jégre van szüksége, nem?

- Valamelyikünknek itt kell maradnia, és vigyáznia, nehogy az apály kisodorja a nőt a tengerre!

- Akkor hát megyek én. Ide figyeljetek, fiúk! Építsetek homoksáncot köréje, hogy visszatartsa a hullámokat. Öt dolcsit kaptok tőlem fejenként. Rajta!

- Istenem! - mondta Chico. - Sokkal jobb, mint ha egy ámbracetet találtunk volna! - Felszaladt a legközelebbi dűne tetejére. - Munkára! - kiáltotta vissza és eltűnt.

- Csak egy hajszálvékony vonal - suttogta a második fiú. Lassan végighúzta körmét az álla alatt, s a nő felé bólintott. Tom megint lehajolt, hogy megnézze a halvány vonalat kénoldalt a nő erős, fehér álla alatt, a hajszálvékony, szinte láthatatlan vonalat, ahol a kopoltyúk voltak vagy lehettek, s most szinte észrevehetetlenül be voltak csukódva.

A hátuk mögött egy sirály röppent fel a dűnék közül. A fiúknak elakadt a lélegzetük, és megfordultak, hogy megnézzék.

Jött a következő hullám, és kéthüvelyknyivel beljebb, aztán hathüvelyknyivel kijjebb mozdította a testet a tenger felé.

Egy darabig nem jött újabb hullám. Tom nézte a nőt, s azt gondolta: igazi, valóságos, az enyém… de… halott. Vagy az lesz, ha itt marad.

Az első fiú megpróbált gondolkozni.

Némán hajtottak visszafelé a sötétedő tengerparton a vastag gumiabroncsos, könnyű teherautón. A két fiú hátul ült, a darabos jéggel teli zsákokon. Egy idő múltán Chico elkezdett káromkodni, félig-meddig magában, s ki-kiköpött az ablakon.

Igaz-e vagy sem? - kérdik majd. Csakugyan megesett? Igazán megtörtént velünk 1958-ban? És mi majd ott ülünk az ágy szélén, éjfélkor, és azt mondjuk: "Persze, fiam, persze, igazán megtörtént velünk 1958-ban." Erre ők azt mondják majd: "Köszönjük", mi meg hogy: "Szóra sem érdemes." Aztán kölcsönösen jó éjt kívánunk egymásnak. És lehetséges, hogy egypár évig megint nem hívnak fel.

Tom elgondolkozott a dolgon, kialudt cigarettájával az ujja közt. És tudta, hogy már soha többé nem mehet el. Mert holnap és holnapután és azután mindennap lemegy majd a tengerhez, és úszik egyet a zöld-fehér habokban és az ismeretlen hullámok alatt rejtőző sötét barlangokban. Holnap és holnapután és azután is mindennap.

Az ezüsttükrök egyenetlen vonalban előrenyomulták az egész tengerpart mentén, északtól ezer mérföldre, le ezer mérföldre délre. S a tükrök nem verték vissza egyetlen épület, egyetlen fa, egyetlen országút, egyetlen autó, sőt egyetlen ember képmását sem. A tükrök csak a néma hold képmását verték vissza, aztán billió szilánkra törtek, és a szilánkok vakító fényben szétszóródtak a parton. Aztán egy ideig sötétvolt a tenger, s újabb sor tükröt készült felállítani, és meglepni a két férfit; aki még sokáig ott ült, a szeme se rebbent, csak várt.