Tavaszok

Az Üllői úton újra rügyeznek a fák. És rügyeznek, zöldellnek már mindenütt, ahol csak valaha ilyenkor álltam alattuk, néztem rügyeiket, kerestem a levegőben a még rejtett, drágalátos illatukat.

Kihajlok az ablakon.

Az utcát elönti a délutáni aranyos napsugár... És most - mintha tíz-tizenöt zenekar kezdene zenélni körös-körül egyszerre különböző távolságokban - fölzendült bennem az elmúlt tavaszok emléke. Fénytelen fátyolos színek, olyan tiszták, hogy szinte világítanak. Mint valami üvegfestmény a nagy kerek ég ablakán. A képek eltakarják egymást, de átlátszanak egymáson. Mintha a zenekarok mind más és más darabot játszanának, de valamennyien ugyanabban az alaphangnemben.

A c-mollt hallom újra és újra. Nálam ez a tavasz hangneme. Ez foglalja össze és olvasztja egybe a sok különböző zenét. Csak így történhetik, hogy íme a lassú tempójú és gyors ritmusú muzsikák egyaránt egy csodás zenei kaleidoszkópba olvadnak össze. Különös, boldogítóan tökéletes, teljes és szakadatlan zene ez. Mint maga az élet.

Ismeritek a kóbor hangoknak ezt a mágikus találkozását? És volt-e bennetek elég őszinteség, figyelem és komolyság, hogy észrevegyétek, hogy ami a találkozó, egymásba fonódó hangok szerzőinek - ha Beethoven és Wagner is voltak - csak bizonyos fokig sikerült, azt a Véletlen, ez a legnagyobb és legkáprázatosabb művész néha halhatatlan teljességgel hozza létre?

Abban a pillanatban, amikor kihajoltam az ablakon és kinéztem az Üllői útra, így zenéltek bennem egyszerre az elmúlt tavaszok. Mindegyik egy teljes zenedarab; amint kezdődött és elmúlt. Az egész együtt valami tömör, parfümös, kavargó, lendítő zene. Nem harsány, de mégis teljes regiszterben zengő.

A hegedűk hatfelé osztva szólnak. Köztük az angolkürt méla, nemes hangja. A trombiták hiányoznak, de nyolc kürt dalol - bár négy tompítva -, és a fafúvókar teljes. Nyugtalan, kötött, triolás mozgások hullámzanak a középszólamokban. A nagybőgők orgonapontszerűen kitartott hosszú hangokat búgnak. (Ez a keresett chromatikai basszus szólam csak azokat elégítené ki, akik irtóznak a közönségtől.) És a két teljes hangú nyitott kürt gyakorta hangoztatja a septim-hangot, a h-t.

Magamba figyelek. Vigyázok, hogy határozottan külön semmire ne gondoljak. Mert hiszen akkor egyszerre elnémulna a sok zenekar, és csak egyetlen egy muzsikálna tovább. És amint így hallgatom az elmúlt tavaszaim egybezengő szimfóniáját, mind világosabban értem a harmonikus alapgondolatot, a c-moll akkordot, a szenvedélyes, fájó és bátor septim-hanggal, a h-val.

C-esz-g-h.

Először csak a c hang szól. Egyetlen puszta hang. A gyermek, akinek még nincs sorsa, mert még nem történt vele semmi. Egy hang, amely a legvidámabb és legszomorúbb muzsikában egyformán szerepelhet. Egyetlen boldog, tiszta hang: a c. Akár egy sípé vagy monochordé, amellyel éppen csak azt az egyetlen hangot lehet kiadni.

Igen, ezek a tavaszok a gondolat és fájdalom nélküli létezés boldog napjai voltak. Séták a déli verőfényben apámmal. Egyszerű örömök: az új lakkcsizmácska, a kék bársonyruha, az ólomkatonák. Bámészkodás az ablakon: amint lakodalom, temetés vonul el az utcán muzsikaszóval. Vagy ha jönnek - rukkolnak - dobolnak a katonák. A huszárok: kék mentében, piros nadrágban. Azután a kutyák. Ők csontot lopnak a mészárosoktól és marakodnak egymással. Szabadok és boldogok. Mehetnek, ahová akarnak. És igazában senkitől se félnek, csak a sintértől. És jó a sintér is, hurkot rázó fogdmeg csapatával és ketreckocsijával, amelyben nagykutyák, kiskutyák mint szomorú rabok utaznak messzire, ki a város végire.

Telnek-múlnak az évek, s mire beáll a sorba a hetedik is, már két hang kezd szólni. A c és az esz. Két hosszan kitartott klarinéthang. Kicsit méla, de elégedett és szép hangzás! Békesség. A csendes és finom boldogság, amit az ad meg, hogy akik között élünk, szeretnek bennünket. És hogy minden napra van valami kellemes és örömet adó dolog. A kis tanulópad fiókja tele van sorba ragasztott gombfestékekkel. Rajzkönyvek. Mindent lefesthetek, ami eszembe jut. Milyen nagyszerű boldogság ez. Csatát ágyúkkal, lovon vágtató díszmagyaros vitézekkel. Versenypályát zsokékkal és biciklistákkal. Dombon házat, a völgyben partokat, az úton kannavivő lányt.

Milyen szépen adja ki a fejkendőjét a sűrű cinóber! A szemben levő ház tetejét is, amint a macskák sétálnak a kémény mellett.

És a könyvek. A Vas Laci. A Jelky András. És Andersen meséje. Útitárs. Félelmes, szomorító, kábító és tündéri! - Az Isten kardja. Csaba királyfi. A szárnyas ló. És a méla, szép, édes kis hableány, aki olyan rettenetes kínokat szenvedett el szerelmeséért.

A kő építőszekrények. A kocsma, amely elé papírból kivágott pohos kocsmárost és horvát pincért állítunk. A Lovagvár, ahol a felvonóhídon lovagok vágtatnak föl fehér és fekete paripákkal, és az erkélyen csipkegalléros hercegnő integet. Mind az enyém. Holnap is építhetek, holnapután is. És annyi mindenfélét, amennyit csak akarok.

Mily gyönyörű mindez, nyitva az ablak, és csütörtökön, amikor nincs iskola, egész délután dolgozhatik az ember.

Mily kár, hogy mindenkinek kell változnia. Mert észrevétlenül, egész halkan megszólal a harmadik hang is: a g. Eleinte alig hallható, de elmúlik egy-két esztendő, és már határozott mezzofortéval egyenlően zeng mind a három hang. A teljes moll-akkord komorsága: c-esz-g.

El kell szenvedni most másodszor is a világrajövetel fájdalmait. Mert a szülés előtti öntudatlan, boldog növényi létezés után, ó, akkor is nehéz, sírásokkal teljes és keserves volt a lét. De a gyerekkor örömei megvigasztaltak, és a képzelet újra mindenhatóvá, azaz elégedetté tett bennünket. A serdülés esztendői azonban elrabolják tőlünk a mi kárpótlásunkat, vigasztalásunkat. Újra meztelenül, pajzs és ruha nélkül állunk künn a sors hidegében. Íme - mondja a kegyetlen természet néma demonstrációja - boldog voltál, megvigasztalódtál, belenyugodtál, hogy élsz. Most azonban mondok valami mást. Az élet nem az volt. Az élet másmilyen. Egészen másvalami. Nézz körül, és figyelj csak: elégedett vagy-e? Nos, ugye nem, hát keress rá módot, igyekezz, hogy újra az lehess. Próbáld meg, talán sikerül.

Ó, ezek a tavaszok. Már kíméletlen erővel búg és süvít a teljes c-moll akkord zenéje. Micsoda fájdalom és elsötétülés. Micsoda rettenetes erejű és kényszerítő hatalom ez, amely gondokba borítja a tizenhét éves fiú homlokát!

Tavaszi délután.

Anyánk fiatal barátnője, egy drága asszony látogat nálunk. Elefántcsontszín könnyű ruhában, virággal, illatosan. Elhallgatom a kedves hangját, nézem a kedves, formás alakját, a száját, a barna-bársony édes szemeit. Ott ülök egy helyben, nem tudom, miért, nem is gondolok rá, hogy kimenjek. Rólam beszélnek, rám néznek, mosolyognak. Zongorához kell ülnöm. Az édes asszony mellém áll, tapsol és megsimogat. Ó, de miért nem ölel meg, miért nem szorít magához, a jó szagú boldogságos keblére, és miért nem csókol meg jutalmul tízszer, százszor. Hiszen megérdemelném. Hiszen minden idegem, minden részecském megfeszült, csakhogy a legszebben, a leggyönyörűbben zongorázzam el neki Schumann költeményét, azt, amelynek a címe: Der Dichter spricht. Neki észre kellett vennie ezt. Hiába, elmegy, és nem csókolhatom meg, csak a kezét.

Húsvétkor elmentem hozzájuk. Dobogott a szívem és reszkettem. Megöntöztem. Köszönte, megdicsérte a parfümöt, és virágot adott. Leültem. Kérdezgetett, hogy jönnek-e mások, és azt nem akartam. Búcsúztam. Kezét nyújtotta. Megdobbant a szívem. Most meg kell tennem, amin hét éjszakán töprengtem. És hirtelen megcsókoltam az arcát. Éreztem, hogyan sápadok el. Rám nézett. Ne tessék haragudni, mondottam, és bántam mindent. Hisz ez semmi volt. Ha átölelhettem volna és csókolhattam volna soká, nagyon soká, ameddig csak akarom - a fehér arcát, a homlokát, a szemeit, a szép, széles piros virágajkait - ez jó lett volna. De így! Szédültem, rosszul voltam, és - majd lerogytam a lehetetlenség kínzó és rémes bizonyosságától. Mosolygott, megsimogatott, és azt mondta, hozzám kislányok valók, azokkal csókolózzam. Láttam, hogy hiába mondanám neki, hogy nekem csak ő kell, csak ő való énhozzám, mert csak őt szeretem, őt imádom és egész nap csak rá gondolok. Hiába lett volna és emellett ízléstelen: ilyesmit csak felnőtt férfi mondhat, különben nevetséges. Ezt tisztán éreztem. Hazamentem és sírtam.

Délután magamban ültem a szobámban - szilaj és hangos tavaszi szél zörgette az ablakot -, és az arcát, az alakját rajzoltam. Százszor is, búsan, csüggedten és elhagyottan.

Azután egy napon, majdnem váratlanul, megharsant az új hang: a h. És most egyszerre nagyszerűség. Most már láttunk és érdemesnek tartjuk: küzdeni, élni, menni.

Milyen szép és egész minden. A moralista Beethoven után - az erotikus Wagnert szeretjük. Mert Beethoven egy boldogtalan örökös, nagy és nagytestű kamasz mindvégig, aki boldogtalanságát dicsőséggel és a halhatatlanság szuggesztiójával oltogatja, de Wagner a férfi.

Mind erősebben és erősebben zeng a diadalra vezető septim-hang. Az élet muzsikája most a gyönyörűséges és hosszú fejlődésű crescendo kezdetéhez jutott el.

És jött egy tavasz, amikor a drága, édes asszony, az, aki a kislányokhoz küldött bennünket, átölelte a nyakunkat, és forró vérvörös ajkakkal viszonozta a merész és bizalomteljes imádatunkat.

Ó, élet, a te nagyszerű crescendód mámorral és elégedettséggel tölt el engem. Legyen a crescendo hosszú, idegfeszítően lassú, de folytonos és valóban mesteri. Hogy a teljes fortissimónak legnagyszerűbb és egyúttal leggyászosabb pillanata után, megvetve minden hiú és öncsaló reménykedést; nyugodtan mondhassam el:

Szép muzsika, isteni zene volt, oly nagyszerű és teljes, hogy a többit én már nem akarom hallani.