A múlt év nyara egy kész rémálom volt. Esett az esô, nyirkos volt a levegô, és mindenki idegbeteg volt a bizonyítványom miatt. Pocsék volt, tele rosszabbnál-rosszabb jegyekkel. Két tantárgyból meg is húztak, tehát tanulnom kellett. Nem mehettem sehová, de hozzám se jött senki. Magamba fordultan olvasgattam, tévézgettem szabadidômben.
  Ez a nyár viszont jól kezdôdött. Nem esett az esô, nem nyagattak a szüleim, nem kellett tanulnom a pótvizsgára, és még dolgozni se volt muszáj elmennem. Sokat jártam strandra, bulizni, hajtottam a lányokat, de én valami különleges dologra vágytam, így szóltam a barátaimnak, hogy menjünk el sátorozni. Egy hét alatt összejött a dolog és nyolcan elindultunk a Rachel-tóhoz.
  A tó arról kapta a nevét, hogy egy asszony, mikor mosta a vízparton a ruháit, beleesett a tóba és megfulladt, majd szelleme hosszú éveken keresztül kísértette Wishton lakóit. Az embereket nem ijesztette el a törtenet, inkább vonzotta, így Wishtont valóságos turistaparadicsommá alakították át. Nem messze feküdt ez a hely a fôvárostól, vonattal kb.fél óra, kocsival csak húsz perc. A pályaudvaron megvettük a jegyeket és a tízórási vonatra felültünk. Két embernek egy másik fülkébe kellett beülnie, mert csak hatszemélyes volt egy fülke. Én voltam az egyik szerencsés kiválasztott, a másik Tim, az osztálytársam és legjobb haverom. Persze átjárkáltunk a többiekhez, hogy tudjunk velük poénkodni, aztán inkább állunk- mondtuk, minthogy visszamenjünk azokhoz a vén banyákhoz a fülkénkbe.

* * *

  Mikor megérkeztünk Wishtonba, magunkba szívtuk a friss levegôt, melyet a szél a fenyôkkel borított dombokról felénk fújt. A tó állott szaga csapta meg néha az orrunkat, ahogy lefelé haladtunk a part irányába. Bejelentkeztünk, és felvertük a sátrainkat egy óra alatt.
  Sok szép lányon akadt meg a szemem, nem is gondoltam volna, hogy ennyien lesznek. Mindegyikük olyan fürdôruhát viselt, amely szinte alig takart el valamit csodálatos melleikbôl és formás hátsójukból. Természetesen nem csak nekem tetszett a látvány, Tim tátott szájjal állt legalább fél órát a tüzô napon, utána meg csodálkoztunk, hogy nem égett le. Fürdôruhába bújtunk mi is és lementünk úszni egyet, kivéve Karent, akinek miután elmeséltük a történetet nem mert még a tó közelébe se menni.
  Fröcsköltük, dobáltuk egymást, birkóztunk és labdáztunk a vízben, egészen estig. Nagyon jól éreztük magunkat, leszámítva, hogy néha nagyon megütöttük egyes részeinket, mikor ugráltunk a partról. Egy csúszdát is felállítottak nem messze tôlünk, de azért fizetni kellett. Én kétszer csúsztam le, Tim négyszer. Nagyon élvezte a szabadságot. Élvezte, hogy bármit megtehet, ami jól esik, amit otthon nem szabad.
  Estére szalonnasütést terveztek a többiek, addig mi pihentünk. Nézegettük a lányokat, akik néha még ránk is mosolyogtak, és az éjszakára gondoltunk, amikor majd bármi
megtörténhet.
  Itt vagyunk, távol a szülôktôl, akik megszabják, hogy mit tehetünk, mikor feküdjünk le és esetleg azt is, hogy kivel. Nincsenek felnôttek, a fene sem ismer ezen a helyen minket, ez megnyugtató.

* * *

  Végre hívtak, gyújtsam meg a tüzet. Feltápászkodtam és kivettem az öngyújtómat a táskám zsebébôl. Odaadtak nekem egy halom újságpapírt. Meggyújtottam egy lapot, majd bedugtam a száraz ágak közé. Sokáig kellett táplálnom a tüzet, mert egy kicsit nedves volt a fa. Pár magazin bánta csak.
  Paprikát, paradicsomot, kenyeret, hurkát és természetesen szalonnát raktak ki az asztalra. Megvártuk, míg koromsötet lesz és csak aztán tûztük fel a nyársakat. A tüz körül más emberek is ültek rajtunk kívül. Két tizennyolc év körüli bombázó, akik valószinüleg együtt lehettek, egy kisebb lány és egy fiú, meg egy srác, aki egyedül volt. "Magányos farkas", eképpen lehetne jellemezni a fiút. Hosszú, barna haja, enyhén borostás arca, izmos karja, sötet, hipnotikus szeme látszólag lázba hozta az ellenkezô oldalon lévô nem képviselôit.
  A szalonnasütés befejeztével a két fiatalabb kölyök elment aludni, különben sem értették meg, hogy mirôl beszélnek a "nagyok", így nem akartak zavarni minket. Én Tamival csevegtem és próbáltam befûzni, annak ellenére, hogy már egy párszor kikosarazott. Most sem akart horogra akadni, de engem nem lehet könnyen lerázni, ha én egyszer valamit a fejembe veszek, akkor azt egy húszkilós kalapács se tudja kiverni belôle.
  Mikor a hangulat kezdett alábbhagyni, Richardnak egy mentôötlete támadt. Azt gondolta ki, hogy mivel már ismerjük Rachel legendáját, mondjunk mi is ilyen rémisztô történeteket. Szemmel láthatóan örültek a többiek az ötletnek és egyhangúan elfogadtuk, de egy kikötéssel, hogy Richard kezdi a kört. Dorian elôvette a gitárjat és halkan játszani kezdett, biztosítva a zenei aláfestést.

* * *

  Richard belekezdett meséjébe, amire egybôl ráismeretem, mert egy Maupassant-történet elferdített változata volt. Majd Karen következett. Kissé botladozva beszélt, hiszen ô nem volt a nagy "rémhistóriák" mestere, de egy egész pofás kis történetet hozott össze. Miután befejezte, megtapsoltuk és egy-két megjegyzést tettünk. Dave, aki maga is iró volt, egy éjszaka szülöttérôl mesélt, aki esténként járja az erdôket és fiatal gyerekek vérét szívja ki. Hangosan, szinte kiabálva kezdte meséjét, majd egyre halkult, míg csak suttogva beszélt. Mindenki kicsit közelebb húzódott, hogy hallja amit mond. Aztán mikor mindenki erôsen koncentrált és fülelt, akkor egyszercsak elordította magát, olyan hangosan, hogy majdnem becsináltunk. Dave elnevette magát és nem bírta abbahagyni a nevetést, míg Karen fejbe nem vágta. Ô volt a legjobban betojva, ez látszott is rajta. Felelmét mindig verekedéssel próbálta palástolni, pedig egy lánytól nem ezt várná az ember. Doriant nem akartuk zavarni, mert nagyon jól játszott a történetek alatt, inkább Tim legendáját hallgattuk meg a Glamis-kastély szellemeirôl. Tetszett a történet, talán csak azért, mert Tim azt vallotta, hogy igaz.
  Elérkeztünk az idegen fiúhoz. Hosszú haját copfba fogta és körbe nézett mindannyiunkon.
 - Én nem igazán egy rémtörténetet szeretnék elmesélni- kezdte -, hanem egy igazi, megtörtént esetet.
  Valamikor régen India környékén éltek különös emberek, akik magukat tûzembernek hívták. Nem azért, mert tudtak parázson járni, arra bárki képes lehet, hanem azért, mert a tûzzel barátságot kötöttek. Biztosan emlékeztek, hogy az ókori-görög mondák szerint Prométheusz lopta el a tüzet az istenektôl az embereknek, de meg is bünhôdött érte. Ettôl az idôtôl számíthatjuk a tûzemberek létezését. A barátság egy bizonyos fajta piromániát is jelentett, amely sok ember vesztét okozta. Merô véletlenségbôl és megfontolatlanságból gyújtottak fel házakat, erdôket. Nem tudtak mit tenni ellene, annyira uralhatatlanná vált a tûz, hogy a többségük öngyilkos lett.
  Élt, nem is olyan rég, Kínában egy öregember, aki miután felgyújtotta a házát, kolostorba vonult és ott élt haláláig. Sokak szerint ô volt az utolsó tüzember. Viszont a múlt évben találkoztam egy tûzoltóval, aki elôadta hihetetlen történetét, hogy ôt nem fallják fel a lángok. Miközben harcolt az életéért, és egy kislányéért, hogy kimentse a házból, észrevette, hogy nem érzi a sárga lángnyelvek csapkodását a bôrén és megdermett. A kislány a karjaiban szénné égett, de ô egy karcolás nélkül kimenekült. Kollégái is furcsálták az esetet, de nem nagyon akarták elhinni. Egy bárban találkoztam vele, amint próbálta leinni magát. Úgy vélte, hogy soha senki nem hiszi majd el a történetet. Én, miután meghallgattam, megkérdeztem, hogy megmutatná-e nekem ezt a különleges képességét. Azt mondta egy kissé tintás állapotban, hogy hát persze. Elôvett egy öngyújtót és leöntötte a maradék alkohollal a kezét, majd meggyújtotta. Sárga fény borította be a kezét, éreztem a melegét. Ô csak nézte, de nem kiáltott, nem ordított fájdalmában. A csapos porraloltóval oltotta el az egô kezet, majd mindkettônket kidobott az italozóból. Hazatámogattam a tûzoltót, akinek csupán fekete volt a kézfeje, es leégett róla a szôr.
  A lakásához értünk, amely egy igen szép kétemeletes, fehér teglaház volt. Odaadta a kulcsot, és én kinyitottam a kaput, majd az ajtót. Felvittem az emeletre, befektettem az ágyába, aztán hazamentem. Pár nap múlva keresett valaki telefonon. Nem tudtam, ki az, mert névrôl nem ismertem, csak annyit mondott, hogy tudja mitôl lehetek tûzember. Talákoztunk és beavatott minden dologba, de a titkot sajnos nem mondhatom el nektek. Most pedig figyeljetek!

* * *

  Felvett Bob - így hívták - a földrôl egy kést és a markába rakta, majd jól megszorította, míg vér nem kezdett el csöpögni a földre. Egyeseket a hányinger és a rosszullét környékezte, viszont Dave-et, Timet és engem teljesen lehengerelt, amit az a fickó mûvelt. Dorian is abbahagyta gitárjátékát. Bob eldobta a kést és széttárta a tenyerét.
 - Sebezhetôek vagyunk,-mondta- ugyanúgy, mint más természetes ember! De egyvalamiben különbözünk!- Tenyerét lefelé fordította és a tûzbe helyezte. Mindenkinek kitágultak a szemei, tátva maradt a szája.
 - A tûz a barátunk és gyógyítónk! Sokáig kellett próbálkoznom, hogy a tüzzel szövetséget tudjak kötni. Próba, szerencse!- elvigyorodott és a falfehér arcokat, bambán dülledô szemeket nézte. A levegô feszült volt, a tücskök is abbahagyták a ciripelést, senki nem mozdult, csak a fák halk reccsenéseit lehetett hallani, amint szénné válnak.
 - Nos! Szeretnék kérni egy jelentkezôt, lehetôleg lányt, mert csak akkor vehetem ki a kezem, ha valaki megcsókol! - hangjában különös huncutságot figyeltem meg, mintha ez nem is a rituálé része lett volna. Nem is volt az. Senki nem mert egy tapodtat se menni, így kénytelen volt ô kiválasztani egy lányt.
 - Bocsáss meg,- mutatott az egyik bombázóra -  mondjuk te megtörhetnéd a varázst!
  A lány habozott pár percet, majd odament a fiúhoz, letérdelt és megcsókolta. A láng hirtelen fellobbant, de Bob azt mondta, hogy az nem volt elég. Mégegyszer megcsókolta, de most egymás ajkán csüngve csókolództak, addig, míg a tûz el nem érte a három méteres magasságot. A lány kitágult pupillákkal és egy kissé zavarodott tekintettel mustrálgatta a fiút, akinek a keze már a lány derekán nyugodott. A tábortûz helyén csak parázs és hamu maradt, mintha nem lett volna a lángoknak több energiájuk és egyszerûen kihunytak. Bob elment, hogy megmossa a kezét. Mikor visszatért, feltartotta, hogy mindenki jól lássa. Semmiféle seb nem látszott rajta. Szóhoz sem tudtunk jutni a döbbenettôl és a kimerültségtôl, tehát egyhangúan felfüggesztettük a rémtörténetek mesélését.

* * *

   Egész éjszaka a sátrakban mindenki Bobról beszélt. Tim is alig bírta felfogni épp ésszel. Állandóan bizonygatni próbálta azt, hogy hogyan tudott átverni minket a dajkameséjével és a látszólag megvágott kezével. Engem mindenesetre meggyôzött Bob. Azon morfondíroztam, vajon nekem elmondaná-e a titkot. Biztosan nem. Talán addig maradhat Tûzember, amíg tovább nem adja másnak, aztán meghal.
  Miközben ezen tünôdtem, egy ôrült sikoly hasított bele az éjszakába. Mindannyian felugrottunk és kirohantunk a sátrunkból. Elôször füstszagot éreztünk, majd megláttuk a sárga sátort, amint elnyeli, hamuvá aprítja a forró tüz. Egy fickót vettem észre a domboldalon felfelé rohanni, égô nadrágban, majd eltûnt. Mire kiértek a tüzoltók, már csak pernye és füst szállt a sötét ég felé.
  Megtudtuk, hogy egy szörnyen megégett fiatal lány holttestére bukkantak. Eloltották a parázsló hamut és elszállították a lányt, mi pedig feldúltan aludni mentünk sátrainkba. Senki sem tudott aludni a történtek után, mindenki Bobra gyanakodott, egyedül talán csak én tudhattam mi történt. Valószínüleg olyan hevesen szeretkeztek, hogy Bob lángra lobbantotta a lányt, majd mikor észre vette, mit tett, elmenekült. Talán soha sem fogja senki megtudni a titkát, fôleg én nem. Tami átjött mellém aludni, mert nagyon félt. Gondoltam lesz mit mesélnem otthon!
  Két nap múlva egy kósza hírt sikerült elkapnom, miszerint három kilométerre az erdôben egy hosszúhajú fiút találtak felakasztva. Minden reményem szertefoszlott, mert tudtam, hogy most már nem tudhatom meg, hogy lehet barátom a tûz. Bob meghalt, mert bûntudatot érzett a lány iránt, és nem akarta, hogy más is így végezze, mint ô.
  Bob volt a legutolsó Tûzember.