Antigoné és Iszméné
  ANTIGONÉ Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,

Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?

ISZMÉNÉ Hozzám szeretteink felől, Antigoné,

Se jó, e rossz hír nem jutott azóta, hogy
Két testvér két testvérünket vesztettük el,
Kik egy napon s egymás kezétől estek el.
Ma éjjel Argosz harci népe elvonult
S azóta semmit sem tudok, mi engemet
Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.

ANTIGONÉ Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak

kapun kivűlre, hogy szavam ne hallja más.

ISZMÉNÉ Mi az? Mi nyugtalanság van szavad mögött?
ANTIGONÉ Hát nem megvonta két testvér közül Kreón

A másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt?
Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint
A föld göröngyével takarta el, hogy őt
Az alvilágiak közt várja tisztelet.¹
De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért,
Ilyen parancs fut szét a város népe közt,
Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad,
Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül,
A dögmadár kívánatos zsákmányaként.
A jó Kreón ilyen parancsot osztogat
Neked s nekem - nekem! ki kell ezt mondanom! -
S mindjárt jön is, hogy kik még nem tudják talán,
Azok saját szájából hallják meg s vegyék
A tiltó szót szivükre, mert ki megszegi,
Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd.
Ez így van, és most megmutathatod, ki vagy,
Derék ősökhöz méltó, vagy hitvány utód.

ISZMÉNÉ Szerencsétlen leány, ha így van ez, magam

- Kötök vagy oldok - rajta mit változtatok?

ANTIGONÉ Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?
ISZMÉNÉ Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?
ANTIGONÉ A drága testet két kezeddel bírod-e?
ISZMÉNÉ Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?
ANTIGONÉ Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz,

De senki áruláson engemet nem ér.

ISZMÉNÉ Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!
ANTIGONÉ Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.
ISZMÉNÉ Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk

Mily megvetetten pusztult el, mikor maga
Kutatta fel saját förtelmes tetteit,²
S látván kiszúrta két szemét saját keze.
A hitves és szülő - e két név egy személy -³
Kötélen végzi szégyennel telt életét.
A harmadik csapás: két testvér egy napon
Öngyilkos indulattal pusztulásba ront,
S közös halált egymás kezén szenvednek el.
Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is.

ANTIGONÉ Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még

Jössz is magad, segítséged nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni ha ezt teszem, meghalni szép.
Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott
A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább,
Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem.
Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te
Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!

ISZMÉNÉ Én semmit ellenükre nem teszek, hanem

A város ellen tenni sincs erőm elég.

ANTIGONÉ Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek

És édes testvérem fölé sírt hantolok.

ISZMÉNÉ Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!
ANTIGONÉ Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!
ISZMÉNÉ Csak el ne áruld tettedet majd senkinek,

Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.

ANTIGONÉ Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én,

Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.

ISZMÉNÉ Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.
ANTIGONÉ De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.
ISZMÉNÉ Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.
ANTIGONÉ Ha nem bírom, ráérek abbahagyni még.
ISZMÉNÉ A lehetetlent célba venni sem való.
ANTIGONÉ Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet,

S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog.
Hagyj engem, dőre elhatározásomért
Szenvedjem el, mi vár reám; nem szenvedek
Semmit, mi elcsúfítsa szép halálomat.

ISZMÉNÉ Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen,

Ha mégy s mégis szeretnek hű szeretteid.

Iszméné a palotába megy, Antigoné oldalt távozik.

A kar bevonul

KAR Fénylő Héliosz, ily szépen

Hétkapujú Thébai felett
Nem ragyogott soha még sugarad,
Föltüntél valahára s arany
Napra nyitod szemedet,
Dirké forrása fölé lépsz,
És a fehérpajzsú harcost,⁴
Aki Argoszból jött fegyveresen,
Megeresztve a zablát,
Futni te kényszeríted.
Polüneikész hozta hazánkra őt,
Féltékeny dühe vitte rá,
Vijjogva,
Akárcsak a földre lecsapva a sas,
A szárnya: a pajzsa, mintha fehér
Hó fedne be mindent,
Fegyver rengeteg és
Lófark leng a sok sisakon.

 
Meg-megállt palotánk felett
- Gyilkos dárdasor áll körben
Szegezve a város hét torkának -⁵
Hogy vérünk habzsolja a csőre,
S bástyáink koszorúját
A szurokfáklyák tüze által
Héphaisztosz foglalja el.
Igy hullámzik a háta körül
Arész vad lármája, amíg
Felgyürkőzik a harcra a sárkány.⁶
Mert a dicsekvő nyelvet Zeusz
Gyűlöli és meglátva, hogy ők
Mint rohanó árvíz közelednek,
És büszkén csörrent az arany,⁷
Ő arra vetette tüzét,⁸
Ki éppen a célnál
Győzelmi dalára fakadni akart már.
Villámérten a földre zuhant épp az, ki kezében
Égő fáklyát vitt, őrült szándékkal, a harc
Részegeként
Ránk fújni a gyűlölet viharát.
Ez a sors volt mérve reá,
Másokat másként sujtott porba Arész, a hatalmas,
Aki mindig az első.
Hét vezérük a hét kapunál
Ugyanannyi vezér által leterítve fegyvereikkel
Zeusznak adóztak mint diadalmi jellel,⁹
Csak két nyomorult nem,
Kit egy atya nemzett, egy anya szült,
S egymás ellen győzni rohantak,
Két testvér a közös halálba.

 
De megjött végre a Győzelem istennője,
A harcszekerekben gazdag Thébaiba Niké,
Most már itt az idő
A harcok után hosszú feledésre,
S hogy az istenék szentélyeihez
Éjjeli táncban menjünk mind s Thébaiban a hangos
Dionüszosz legyen úrrá.
Hanem itt jön már az új király,
Kreón, Menoikeusz fia,
Új isteni szándék tette királlyá.
Jön már, de mit forgat agyában,
Hogy a véneknek ezt a tanácsát
Összehivatta magához,
Elküldve a hírnököt értünk?

Az utolsó sorok közben lép a színpadra Kreón, kíséretével
KREÓN Jó férfiak, nagy megrázkódtatás után

A várost újra talpra állni engedik
Az istenek. S én szolgát küldtem értetek,
Hogy hozzám jöjjetek, de csak ti, senki más,
Mivel tudom, míg Láiosz trónszéke állt,
Ti tiszteltétek őt, utána Oidipuszt,
S bár elbukott, hüségesek maradtatok,
Tanácsotokkal támogatva két fiát.
De most, hogy íme ők a kettős sors alatt,
De egy napon s egymásra törve estek el,
Szégyenletes sebbel, mit testvérkéz ütött,
Az elbukottakról a vérrokon jogán
Rám szállt minden hatalmuk és enyém a trón.
De egy-egy emberről bizony mindig nehéz
Kitudni, lelkében mi gondolat lakik,
Míg nem mutatja meg törvény s uralkodás.
Ki egy egész város felett uralkodik,
S nem tart ki, bár az elhatározása jó,
Ha nyelvére a rettegés fékét veti,
Mindig hitványnak tartottam s tartom ma is.
És azt, ki bármi jó barátot többre tart
Saját hazájánál, becsülni nem tudom.
Mert én, a mindent látó Zeusz legyen a tanum,
Nem hallgatok, ha látom, hogy leselkedik
Romlás a polgárokra üdv helyett, s aki
A város ellenségének mutatkozik,
Az én barátom nem lehet, mivel tudom,
A város ment meg minket is; hajója míg
Békén halad, barátunk lesz, amennyi kell.
Hazánkat ily elvekkel én naggyá teszem,
S ezekkel egy tőről szakadt parancsom is,
Mit most az Oidipusz fiakra hirdetek,
Ezért a városért harcolt Eteoklész,
Ezért forgatva dárdáját esett is el,
S én végtisztességét megadni rendelem,
Mint illik és a hős halottaknak kijár.
De Polüneikészt, bár egy test, egy vér vele,
Mivel hazája és az ősi istenek
Ellen hozott hadat; míg számkivetve volt,
S vár fokára lángot vetni készen állt
S a testvér vérét inni s űzni mint rabot,
Hát városszerte meghirdetni rendelem,
Hogy eltemetni s megsiratni sem szabad.
De hagyni kell, heverjen ott a pőre test,
Kutyák s a dögmadár undok zsákmányaként.
Igy tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok,
A jók jutalma bűnös kézre nem kerül,
S ki jó szívvel van városunk: hazánk iránt,
Azt életében s holtában megtisztelem.

KARVEZETŐ Tetszésed ez, Kreón, Menoikeusz gyermeke,

Különbséget teszel hű s pártütő között,
Különben is csak rajtad áll itéletet
Az élők és holtak felett kimondani.

KREÓN Vigyázzatok ti rá, hogy teljesüljön is.
KARVEZETŐ Ilyen teherhez ifjabb vállakat keress.
KREÓN A holttest mellé rendeltem már őröket.
KARVEZETŐ Mitőlünk akkor mily szolgálatot kívánsz?
KREÓN Hogy engedetlenséget meg ne tűrjetek.
KARVEZETŐ Biztos halálba menni senki sem bolond.
KREÓN Az várna rá, mégis, hol nyerni van remény,

Saját vesztébe is rohan sok vakmerő.

Az őr fellép

ŐR Uram, nem mondhatom, hogy fürgék lábaim,

S a nagy futástól hagy ki tán lélekzetem,
Sőt meg-megállni, késztetett a gondolat,
S már-már azon voltam, hogy visszafordulok.
Mert megszólalt a lélek bennem, s szólt imígy:
Szerencsétlen, hová? Mi büntetés elé?
Majd: nem sietsz? Ha mástól tudja meg Kreón,
Haragja téged akkor is csak megtalál.
Ezen tűnődtem, meglassítva lépteim,
És így a távolság is hosszúra nyúlt.
De végül is győzött az; hogy eljövök,
S elmondom, bármilyen kevés, amit tudok,
Számomra is még megmaradt az egy remény,
hogy semmi más nem érhet, csak mi végzetem.

KREÓN Mi baj, hogy így elveszted bátorságodat?
ŐR Először hadd mondjam, mi rám vonatkozik:

A tettes nem vagyok s nem is láttam, ki volt,
Ezért büntetni engemet nem is jogos.

KREÓN Mily kertelés ez? Körben jár a tett körül

A szó: de annyi látszik, hogy nem jót hozol.

ŐR Félelmetes tett hírét hozni is nehéz.
KREÓN Most sem beszélsz, hogy aztán elhordhasd magad?
ŐR Beszélek én; a holttestet, ki, nem tudom,

Imént homokkal hintve; szent szokás szerint
Megtéve mindent, eltemette s elszökött.

KREÓN Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?
ŐR Azt nem tudom. Nem láttam ott ásónyomot,

S nincs ott lapáttal félredobva földgöröngy,
Száraz s kemény a föld, kerék sem vágta be,
A tettes nem hagyott árulkodó jelet.
Kinek reggel kellett őrséget állnia,
Mutatta mint baljóslatú csodát nekünk,
Nem rejti hant, csak vékony rétegben homok,
Ugy látszik, volt, ki ezt megvonni tőle félt,
De annak legkisebb nyomát se láttuk ott,
Hogy tán vadak vonszolták volna vagy kutyák.
Egymást okoltuk, elhangzott sok durva szó,
S ha verte volna egyik őr a másikat,
Nem tudta volna meggátolni senki sem.
A másikat bűnösnek tartja mindegyik,
De nem vállalja senki, hogy tud biztosat,
Inkább a forróvaspróbát kiállani¹⁰
S esküt letenni kész s tűzön menni át,
Hogy ő se tette és hogy arról sem tudott,
Hogy más akarta vagy megtette volna ezt.
De végül is, hogy semmi nyom sem vitt tovább,
Olyan félelmes szót mondott ki egyikünk,¹¹
Hogy földig húzta mindnyájunk fejét a gond,
Ám jobb tanácsot adni s ellentmondani
Ki sem tudott, s az volt e szó, hogy nem lehet
Titkolni már, s meg kell neked jelentenünk.
Győzött e vélemény; kockát vetünk, s a sors
A hírnök kétes tisztességét rótta rám.
Kelletlenül jövök s nem kellek senkinek,
Hisz azt, ki rossz hírt hoz, nem kedvelik sehol.

KARVEZETŐ Kezdettől fogva sejtem én, uram király,

Hogy istenek kezére kell ismerni itt.

KREÓN Ne szólj tovább, nehogy magadra vond dühöm,

És vénségedre balgának találjalak!
Hisz tűrhetetlen szóbeszéd, amit beszélsz,
Hogy oly halottal istenek törődjenek.
Talán meg is tiszteljék még mint jótevőt?
Hogy eltemessék azt, ki oszlopcsarnokuk
S a szentély szobrait jött el felgyújtani,
A földjüket s törvényüket tiporni el?
Vagy istenek jutalmaznák a bűnöket?
Nem, nincs ez így, hanem régóta vannak itt
Oly férfiak, kik ellenem lázítanak,
Titkon rázzák fejük s nem hajtották nyakuk
Törvényeim jármába engedelmesen.
Azok voltak, már látom én világosan,
Kik ezt megtenni felbéreltek másokat.
Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb
Gonosz, miatta városok pusztultak el,
S miatta lettek emberek földönfutók,
Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket
Mikéntha megcserélné, jót gonoszra vált,
Az embereknek megmutatja, hogy legyen
Minden lépés istentől elrugaszkodott.
Hanem kiket pénzvágyuk erre vitt, tudom,
Jön még idő, hogy meglakolnak tettükért.
Addig, ha még ugyan Zeuszé a tisztelet,¹²
Jegyezd meg jól, amit mondok s vedd eskünek:
Ha azt, ki végbe vitte ezt a temetést,
Meg nem találod és elém nem hurcolod,
Nemcsak halállal vár reád az Alvilág.
De míg kivallod, élve megfeszítelek
Mindőtöket, s akkor fogjátok tudni mind,
Hogy honnan várhatjátok el jutalmatok,
S hogy mindenhol még nyerni sem kivánatos.
Gaztett jutalma, még megláthatod te is,
Ritkán vezet haszonra, ám több kárt okoz.

ŐR Engedsz beszélni, vagy forduljak s menjek el?
KREÓN Hát nem tudod, hogy fáj nekem minden szavad?
ŐR Füledbe vagy lelkedbe mart inkább e szó?
KREÓN Mit méricskéled, hol s hogyan fáj bánatom?
ŐR A tettes bántja lelkedet meg, én füled.
KREÓN Világra is fecsegni jöttél csak talán.
ŐR De annyi szent: a gaztettet megtenni nem.
KREÓN Képes vagy rá, pénzért eladva lelkedet.
ŐR Haj, baj,

Kitől itéletet remélsz, itél balul.

KREÓN Játsszál a szóval, ám ha nem kerítitek

Elő a tettest, elmondhatjátok ti is:
A kapzsiság csak bajt okoz, ha balkezes.

Kreón a palotába megy

ŐR A legjobb volna megtalálni, csakhogy az

Szerencse dolga, hogy meg tudjuk fogni őt.
Biztos csak egy: nem láttok többet engem itt,
Hiszen reményemen felül történt az is,
Ha most innét az istenek kimentenek.

Az őr oldalt távozik

KAR Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ő az, ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban
Örvénylő habokon,
S Gaiát, a magasztos istennőt,
Zaklatja a meg megújulót
Évről évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet.

 
Szárnyas madarak könnyűszívű
Népére, az erdő vadjaira
Készíti a hurkot,
A sósvizü tengerben lakozó
Halakat hálóval fogja meg
A férfi, ki ésszel él.
Szolgáivá tette okos leleménnyel
A hegyek meg a rétek állatait,
A lobogóhajú paripának és a bikának
Nyakába vetette igáját.

 
És a beszédet és a széllel
Versenyző gondolatot meg a törvényt
Tanulja, a városrendezőt,
Lakhatatlan szirteken
Tűző nap forró sugarát s a fagyot
Kikerülni ügyes, mindenben ügyes,
Ha akármi jön, ám a haláltól
Nem tud menekülni,
De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.

 
Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.
Tűzhelyemnél nincs helye,
Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.

Az őr jön, Antigonét vezetve

KARVEZETŐ Mit látok? Nem, nem hihetem.

De ha látja szemem, hogyan
Mondjam: e leány nem Antigoné?
Boldogtalan,
A boldogtalan Oidipusz leánya,
Mi ez itt? Csak nem szegted meg a törvényt,
A királyi parancsot balgatagon,
S ezek itt fogtak s idehoztak?

ŐR Ím, itt e lány, a tettet ő követte el,

A sírnál tetten értük. Ám hol van Kreón?

KARVEZETŐ Kilép a házból s éppen jókor van újra itt.

Kreón kilép a palotából. Néhány szolga kíséri

KREÓN Mi az? Mi fordulat kivánja jöttömet?
ŐR Uram király, ember ne esküdjék soha,

Szavára cáfol új tapasztalás. Magam
Most hajtogattam csak, hogy többé nem jövök
Feléd se, mert mint bősz vihar törtél reám.
A meglepő, a cseppet sem remélt öröm
Minden gyönyörnél többet ér, és így esett,
Hogy esküm ellenére itt vagyok megint,
A lányt vezetve. Akkor fogtam éppen el,
Hogy rendezgette még a sírt. E küldetést
Nem kocka rótta rám: magam fedtem fel őt.
Most itt a lány, én átadom, király itélj
Felette, mint akarsz, de én szabad vagyok,
S nincs már jogod reám kiszabni büntetést.

KREÓN Látom, hozod, de hol s hogyan találtad őt?
ŐR Mit mondjak még? A férfit ez temette el.
KREÓN Amit mondasz, való? Nincs benne tévedés?
ŐR Magam láttam, hogy eltemette azt, akit

Te eltemetni tiltasz. Ez se nyílt beszéd?

KREÓN S hogy lested meg, hogy tudtad tetten érni őt?
ŐR Elmondok én mindent, ahogy történt. Kemény

Szavadtól megrémítve mentem innen el,
Mentünk a port a hulláról lesöpreni,
S az oszló holttetem pőrén maradt megint.
Majd szél iránt ültünk a szikla oldalán,
Hogy átható bűzét ne hozza ránk a szél,
S virrasztottunk s egymásra szórtuk szitkaink,
Hogy mostan egyikünk se hagyja el magát.
Soká tartott ez így, mindaddig; míg a nap
Fényes korongja nem delelt fejünk felett
S a hőség égetett. De akkor hirtelen
A földtől égig örvénylő porforgatag
Viharzik át a síkon, megcsufolva fák
Lombját az erdőn, megtelik minden vele,
A föld, az ég, be kellett hunyni két szemünk.
Az isten küldte és soká tartott e vész,
S hogy elmúlt, ott állt már a lány; keservesen
Panaszkodott; mint vijjogó madár, mikor
Fészkén fiókáit meg nem leli.
A puszta testet megpillantva, így a lány
Hangosan feljajdult s nehéz, nagy átkokat
Mondott a kézre, mely meg merte tenni azt.
S kezében hozva gyorsan új homokcsomót,
Magasra tartva szépmivű bronz korsaját,
A hármas áldozattal vette őt körül.¹³
Előre léptünk, látva ezt, s megfogtuk őt,
Mint szép, de félelmet nem ismerő vadat,
Úgy olvastuk fejére ezt s a hajnali
Tettet, de semmit nem próbált tagadni sem.
Nekem pedig bánat s öröm keverve jut:
Kimásztam én a bajból és ez jól esik,
De rosszul, bajba vinni azt, kit kedvelünk.
Ám semmi nem lehet, magamnak fontosabb,
Mint az, hogy én épen megmentsem bőrömet.

KREÓN (Antigonéhoz) S te állsz csak itt fejed lehajtva, szólj te már,

Elvállalod, hogy megtetted, vagy cáfolod?

ANTIGONÉ Elvállalom s tagadni nem fogom soha.
KREÓN (az őrhöz) Hordd el magad, mehetsz, amerre épp akarsz,

Te már súlyos vád alól felmentve vagy.

Az őr távozik. -- Antigonéhoz

De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd:
Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?

ANTIGONÉ Tudtam, hiszen hirdették úton-útfélen.
KREÓN S mégis törvényemet meg merted szegni te?
ANTIGONÉ Hiszen nem Zeusz volt az; ki így rendelkezett,

S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket.
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.
Az istenek ne mérjenek rám büntetést:
Embertől nem félek, bármily tervet kohol.
Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is,
Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt
Halok meg, én még avval is csak nyerhetek.
Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam,
Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?
Azért hogy ily sors vár rám, nem panaszkodom,
De hogyha az, kit szült az én anyám, halott,
És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt,
Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj.
S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga ér e balgaságon engemet.

KARVEZETŐ Érdes beszédű apja érdes lánya ez,

Már látom én, a baj se hajlította meg.

KREÓN Még megtudod, kiben kemény az indulat,

Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős,
S imént kohó tüzében izzott, láthatod,
Ridegségében legkönnyebben eltörik.
A zabla is kicsiny; s tudom, megfékezi
Szilaj lovak vadságát. Az nem is való,
Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak.¹⁴
E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt,
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.
Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül¹⁵
Minden rokon között legkedvesebb rokon,
A legrosszabb halált el nem kerülheti,
Hugával együtt, mert én ezt is vádolom,
A temetés tervéről biztosan tudott.
Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént
S feltűnt zavart és réveteg tekintete.
A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért
Bűntársa, sötét tervek árulója lesz.
Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én,
Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.

ANTIGONÉ Kezedre adtak s meghalok - többet kívánsz?
KREÓN Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.
ANTIGONÉ Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad

Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz,
Mit én még mondhatok, neked sem tetszik az.
Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.
Itt is dicsérnének szivük szerint ezek,
Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.
A zsarnokság viszont könnyebben boldogul,
Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.

KREÓN Te látod így, Kadmosz népében senki más.
ANTIGONÉ Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.
KREÓN S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?
ANTIGONÉ Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.
KREÓN Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?
ANTIGONÉ Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.
KREÓN Iránta hát miért vagy kegyelettelen?
ANTIGONÉ Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.
KREÓN Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?
ANTIGONÉ Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.
KREÓN Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.
ANTIGONÉ De mégis, Hádész egy törvény szerint itél.¹⁶
KREÓN Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.
ANTIGONÉ Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?
KREÓN Az ellenségből holtában se lesz barát.
ANTIGONÉ Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.
KREÓN Menj hát utánuk és őket szeresd alant,

De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr.

Iszméné kilép a palotából

KAR Immár a testvérét szerető

Iszméné a kapun kilép,
Szemöldöke felhője borul piros
Arcára sötéten
S könny gördül végig a kedves arcon.

KREÓN {Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be,

S titkon szívtad vérem s nem vettem észre sem,
Hogy trónom két megrontóját táplálom én,
Szólj hát, a temetésen résztvettél te is,
Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?

ISZMÉNÉ Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy

Szándék vezet s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem

Jöttél velem s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ De most, hogy bajba jutsz, nem restelek veled

Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

ANTIGONÉ Ki tette volt, tanú reá az Alvilág.

De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.

ISZMÉNÉ Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled,

Halott testvérünket megengesztelve így.

ANTIGONÉ Kezed nem osztozott a tettben, most se kérj

Közös halált. Elég, ha meghalok magam.

ISZMÉNÉ De nélküled maradva élnem is mit ér?
ANTIGONÉ Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.
ISZMÉNÉ Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.
ANTIGONÉ Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.
ISZMÉNÉ Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?
ANTIGONÉ Mentsd meg magad! Nem nézem én irigyen ezt.
ISZMÉNÉ Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?
ANTIGONÉ Én meghalok s te azt választottad, hogy élj.
ISZMÉNÉ Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.
ANTIGONÉ Te itt ezekre, én azokra gondolok.¹⁷
ISZMÉNÉ No látod, bennem s benned egy a tévedés.
ANTIGONÉ Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott

A szív: halottaimnak tartozom vele.

KREÓN Eszét veszté e két leány szemlátomást,

Egyik csak most, a másik már mióta él.

ISZMÉNÉ Ne várd király, hogy az, kit ennyi bánat ért,

A józan észt meg tudta mindig tartani.

KREÓN Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.
ISZMÉNÉ Magányos életem mit ér őnélküle?
KREÓN Őróla már ne is beszélj: nem létezik.
ISZMÉNÉ Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?
KREÓN Kivüle is van föld, amely szántásra vár.
ISZMÉNÉ De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.
ANTIGONÉ Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.
KREÓN Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese.

Érted s szerelmedért túlsok beszéd ez is.

ISZMÉNÉ Hát mátkájától megfosztod saját fiad?
KREÓN A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.
ISZMÉNÉ Ugy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.
KREÓN Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép?

Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt
Szorosra fogva kell őriznetek, mivel
A bátrak is megfutni készek, látva, hogy
Már életükhöz ér az üldöző halál.

A két leányt elvezetik

KAR Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás,

Mert akiknek isten rázta meg palotáját,
Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás,
Mint hullám a tengeren,
Hogyha thrák szelek zavarják
S felkavarják, végigfutva rajta, a mélységeket,
Mély örvényből hömpölygetve
Sós és szennyes áradást,
S zúg a szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja.

 
Ősidőkből száll a Labdakidák házára szemünk előtt
Holt apákról, kik nem menthették fel ivadékukat,
Szenvedésre szenvedés, így mérte rá valamely isten
És nincsen feloldozás.
Most a legvégső gyökérre,
Mely még Oidipusz házának új derűs tavaszt igért,
Vérszomjas sarlót emelnek
Alvilági istenek,
Tőlük jött e lélekrontó, észt megbontó őrület.

 
Hol van Zeusz, te szent erőddel
Megmérkőzni büszke férfi?
Mert a mindent ellankasztó álom sem bénítja meg.
Hónapok szünetlenül
Jönnek, mennek, ám időtlen
Olümposzi ragyogásban
Vagy nem vénülő király.
Tegnapon s a holnapon
És a messze eljövendőn
Egy a törvény: nincs halandó,
Ki az életet baj nélkül éli végig, bárhol él.

 
Messze jár a jó reménység,
Embernek gyakorta áldás,
Ámde gyakran könnyelmű vágyakkal hálájába csal,
S addig észre sem veszik,
Mig parázsra lép a lábuk.
Aki mondta, bölcsen mondta,
S mint igaz szó szállt reánk,
Hogy a rosszat érzi jónak
Az, kinek lelkét az isten
Űzi pusztulás felé,
Ámde baj nélkül csak kurta perceket fog élni az.

Jön Haimón

De jön épp Haimón, gyermekeid
Közt a legifjabb. Hallotta talán már
Mátkája, Antigoné
Sorsát s a kijátszott
Szerelmet siratja el ő is?

KREÓN (a karhoz) Minden jósnál jobban megtudjuk ezt hamar,

Haimónhoz

Fiam, csak nem haraggal jössz atyád elé,
Választottadra mért itéletem miatt?
Ha bármit is kell tennem, hű fiam maradsz?

HAIMÓN Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém

S tanácsaid követni mindig kész vagyok.
Mert nincs szerelmi frigy; mit többre tartanék,
Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.

KREÓN Igy is kell mindig érezned, fiam, s apád

Szándékát minden másnál többre tartanod,
Azért imádkoznak méltán a férfiak,
Hogy engedelmes gyermeket neveljenek,
Ki szembenéz ellenfelükkel s tiszteli
Atyjának jóbarátait sajátjaként.
De az, ki engedetlen gyermeket nevel,
Csak bajt idéz saját fejére, s evvel is
Ellenfelének gúnykacajra nyújt okot.
Ó, gyermekem, ne add el józanságodat
Asszony szerelméért, de vésd eszedbe jól,
Hogy még az ölelése is fagyot lehel,
Ha rossz asszonnyal osztottad meg ágyadat.
A legnagyobb sebet gonosz barát üti.
Köpj hát utána s küldd mint ellenségedet
Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott.
Kezem között bizonyság arra van, hogy ő
Ellenszegült, egész városban egymaga.
A nép hazugságon ne fogjon engemet,
Inkább haljon meg ő. Zeuszt, törzse istenét
Hívhatja már. Ha tűröm azt, hogy egy rokon
A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll?
Ki helyt tud állni férfimódra otthon is,
Igazságosnak az s csak az mutatkozik
A város életében is. Megbízom én
Az oly parancsnokban, ki szót fogadni tud,
Ha kormány mellé rendelik, s vihar ha jő,
Bátran kitart helyén és rendületlenül.
Törvényt ki sérti s méghozzá szándékosan,
Vagy azt gondolja, hogy parancsolhat nekünk,
Az én helyeslésemmel nem találkozik,
Akit királlyá tett a nép, követni kell
Minden szavát, legyen jogos vagy jogtalan.
Mert fejetlenségnél nincs nagyobb veszély,
A városok pusztulnak, házak általa
Dőlnek romokba, és baráti fegyverek
Kicsorbulnak. De hogyha elvállalt a nép
Fegyelmező hatalmat, az megmentheti,
Ezért meg kell a város rendjét védeni,
S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad,
Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak,
De asszony rabjának ne mondjanak soha!

KARVEZETŐ Nekünk, ha meg nem lopta értelmünk a kor,

Tetszett minden szavad, bölcsen beszélsz, király.

HAIMÓN Atyám, az emberész az istentől való,

S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok.
Hogy tán beszédedben hibát találok én,
Nem mondhatom s nem is szeretném mondani.
De felmerülhet másban is jó gondolat.
S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom,
Mit is cselekszik és miket beszél a nép.
Mivel tekintetedtől fél a nép fia,
Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani.
De én homályban élek és kihallgatom,
Hogyan siratja már a város ezt a lányt,
Ki bár a legjobb minden asszonyok között,
Dicső tettéért rútul kell meghalnia.
Hisz édes testvérét temette el, mikor
Véres csatában elbukott, s nem hagyta, hogy
Szétmarcangolja dögmadár s falánk ebek.
Ily tettéért arany jutalmat érdemel -
Mondják a némaságot meg-megtörve már.
Atyám, kisérje jó szerencse lépteid,
Ennél nincsen számomra semmi fontosabb.
Fiúnak atyja boldogságánál van-é
Nagyobb öröm, s ennek, ha boldogul fia?
Csak bár egyetlen elvedről tennél le már
Hogy más okos beszédét meg se hallgatod,
Mert az, ki mindig csak saját eszére ad,
S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs,
Üres fejűnek gyakran az mutatkozik,
Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud,
És semmi húrt meg nem feszít túlságosan.
Megláthatod, ha jő a téli áradás,
A hajlékony fa el nem veszti ágait,
A másik nem hajlik s tövestül pusztul el.
Vagy nézz vihartól vert hajót, a túl erős
Deszkázat el nem enged, ez fordítja fel,
S úgy imbolyog a pusztulás felé.
Engedj a jó tanácsnak és másíts a szón.
Ha véleményemet, habár ifjabb vagyok,
Elmondanom szabad: legjobbnak tartanám,
Ha már mindentudónak születne meg
Az ember, ám ha nincsen így, mert nincsen így,
Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.

KARVEZETŐ Uram király; mindketten jól beszéltetek,

Hallgass reá s ő is hallgatni fog reád.

KREÓN Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen

Ifjú legénykétől tanulni bármit is?

HAIMÓN Semmit, mi helytelen. Ha ifjú is vagyok,

Korom ne nézd, inkább a szót magát tekintsd.

KREÓN A rendbontók ügyében mersz emelni szót?
HAIMÓN Gonosztevők mellé evvel sem álltam én.
KREÓN Gonosztevőnek nem mutatkozott e lány?
HAIMÓN A nép a városban nem ezt rebesgeti.
KREÓN Talán a nép határoz abban, mit tegyek?
HAIMÓN Hogy ez mily éretlen beszéd, nem látod át?
KREÓN E föld királya más, vagy én uralkodom?
HAIMÓN Nem város az, mi egy ember tulajdona.¹⁸
KREÓN Kié a város? Nem királya birtoka?
HAIMÓN Ám akkor légy király a puszta föld felett.
KREÓN Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.
HAIMÓN Akkor te nő vagy, mert én csak rád gondolok.
KREÓN Gonosz fiú, atyáddal perbe szállni mersz?
HAIMÓN Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.
KREÓN Tekintélyem megóvni volna jogtalan?
HAIMÓN Az istenek tekintélyét sérted vele!
KREÓN Gyalázatos beszéd, a nő hálózta be!
HAIMÓN De én gonosztett hálójába nem jutok.
KREÓN Hiszen minden szavad csak őérette van.
HAIMÓN Érted s értem s a síri istenek miatt.
KREÓN Asszony bolondja, csak nekem ne hízelegj!
HAIMÓN Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kivánsz?
KREÓN Nem éred el, hogy éljen s hitvesed legyen.
HAIMÓN Mást is megöl halála,¹⁹ hogyha meghal ő.
KREÓN Még fenyegetni mersz te engem, szemtelen?
HAIMÓN Ennek nem szemtelenség ellentmondani.
KREÓN Ebből is sírva fogsz kijózanodni még.
HAIMÓN Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.
KREÓN Igen? Hát, esküszöm, te nem soká örülsz,

Hogy így gyalázhatsz engemet büntetlenül.

A szolgákhoz

Hozzátok hát az undok nőszemélyt ide,
Haljon meg itt mindjárt a vőlegény előtt!

HAIMÓN Nem, nem, ne képzeld, hogy szemem láttára fog

Meghalni ő! Hanem szemed se látja már
Az én arcom többé, keress barátokat,
Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet. (El)

KARVEZETŐ: Fiad vad indulatban ment el, ó király.

S az ő korában ez veszélyes is lehet.

KREÓN Tehet s gondolhat már emberfelettit is,

A két leány sorsát nem változtatja meg.

KARVEZETŐ Hát mind a két leánynak meg kell halnia?
KREÓN Az ártatlannak nem, valóban jól beszélsz.
KARVEZETŐ S milyen halálra szántad azt a másikat?
KREÓN Embernemjárta pusztaságba elviszem,

És ott a szirtodúba zárom élve őt,
S melléje ételt éppen annyit tétetek,
Hogy városunk a vér bünétől ment legyen,²⁰
Ott kérje Hádészt - mert az istenek közül
Csak őt szolgálta²¹ - hogy megmentse életét,
S ha nem, hát megtanulja végre, hogy milyen
Hiába volt mindig Hádészt szolgálnia. (El)

KAR Erósz, te legyőzhetetlen,

Erósz, ki a zsákmányodnak esel,
Ki a lányka szelíd arcán
Lelsz pihenőt,
Bejárod a tengereket s a paraszti tanyákat,
És még nem menekülhet előled
Isten se, halandó sem, s az eszét vesztette el az, kit elérsz.
Igazszívű embereket te
A bűn gyalázatába viszel,
Te most e családban a békét
Megzavarod,
Hogy győzzön a vágy, mit a lány szeme kelt, szerelmet igérve,

S az örök törvény trónjára felüljön,
Igy játszik, mert nincs ki legyőzze, az isteni Aphrodité.
  De már magam is áthágom a törvényt,
Mikor ezt látom, mert nem tudom
Feltartani többé könnyeimet,
Látván, hogy a minden élő közös
Nászágya²² felé megy Antigoné.

Az utolsó sorok közben Antigonét elővezetik a palotából
ANTIGONÉ Lássatok engem, ó hazám polgárai,

Hogy indulok én ez utolsó
Utamra, utószor
Látva a nap fényét,
S aztán soha többé. Az egy közös úr,
Hádész engem élve hajt
Akherón partja felé.
Menyegzőt nem értem én,
És nekem nem zeng a nászdal,
Engemet eljegyzett Akherón.

KAR De mégis dicsőséggel koszorúsan

Indulsz a halotti sötét felé,
Mert nem sorvasztott a nehéz kór,
S kard nem ütött rajtad sebet,
A saját törvényed visz s a halandók
Közt egyedül mégy élve az Alvilágba.²³

ANTIGONÉ Hallottam, hogy pusztult a szegény

Fríg Niobé,
Szipülosz magas ormán,
Kit a durva kemény kőszikla, akár
A borostyán nőtt körül,
S beszéli a hír,
A hó meg a záporeső veri egyre,
Míg maga is megolvad,
S szomorú szempillája alól a könny a nyakára özönlik.
Őhozzá hasonlóvá tesz engem a sors.

KAR Márpedig ő istennő: isteni sarj,

És mi emberek vagyunk.
Nagy szó az, hogy az elmúlásban
Isteni sorsból ad részt neked
Életed és azután a halálod.

ANTIGONÉ Még gúnyolnak is engemet, ó, halljátok, istenek!

Megvárnád legalább, amíg
Eltűnök s ne szemembe mondd!
Ó hazám, kincses hazám
Polgárai, férfiak!
Ó jaj,
Diké forrásai, Thébai
Ligetében szép szekerek,
Legyetek ti tanúk,
Hogy nincsen, ki megsirasson, és milyen hallatlan új
Törvény kényszerít a szörnyű sírbörtönbe engemet!
Én, én nyomorult,
Kit az élők kivetettek,
S nem fogadnak be a holtak.

KAR Bátorságod messze ment,

Diké büszke orma ellen
Mertél törni, gyermekem,
S most atyád sorsában osztozol.

ANTIGONÉ Ahhoz nyúlsz, ami legjobban fáj énnekem:

Balsorsa atyámnak,
Mindnyájunk, a dicső
Labdakidák
Súlyos végzete.
Ó jaj,
Átkozott nászágya anyámnak,
Melyben önfiát ölelte,
Az én szegény apámat,
S én, nyomorult, én lettem a gyermekük.
Átok alatt, nászból kimaradva, megyek magam is ma közéjük,

Ő jaj, nyomorult
Nászra találtál, testvérem, apám,²⁴
S engem sújtasz még a halálon túl is.

KAR Szép a jámbor kegyelet.

Ám kinek hatalma van,
Nem tűri, hogy ellentmondjanak.
Te magad vállaltad a halált.

ANTIGONÉ Barát se kisér, nászdal se kisér,

Nyomorultul hurcolnak el, vár ez az út,
És nekem szegénynek már a nap szentséges fényét
Látnom sem szabad soha,
S nincs barátaim között, halálomon ki könnyet ejt.

Kreón visszajön

KREÓN Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani

Halált a jajgatással, véget érne-e?
Még mindig nem vittétek el? Beboltozott
Sírbarlangjába téve, mint parancsolom,
Hagyjátok ott magára s haljon meg, ha kell,
Vagy éljen bár és ülje titkos lakziját.
Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek,
De nem tűröm, hogy egy nap süssön rám s reá.

ANTIGONÉ Ó sírom, nászszobám, te föld odvába vájt

Örök tanyám, immár elindulok feléd,
S szeretteim felé, mert Perszephassza már
Legtöbbjüket halott népébe vette fel.
Közéjük most utolsónak megyek magam,
Pedig lett volna még az élethez jogom.
Megyek tehát s számomra egy remény maradt:
Hogy kedvesen fogadnak ott apám s anyám,
S kedves testvérem, kedvesen fogadsz te is,
Hiszen mikor meghaltatok, saját kezem
Megmosdatott s adott rátok halotti díszt,
S a sír fölött áldoztam is, Polüneikész,
Azt is, mit szenvedek, teérted szenvedem,
Bár az, ki józan, csak helyesli tettemet.
Hiszen lett volna bár a gyermekem halott,
Vagy volna férjemé az oszló holttetem,
A várossal talán nem szállok szembe én.
Miféle törvény kényszerít ezt mondanom?
Hiszen férjem helyett másik férjem lehet,
S ha elvesztettem, más férjemtől gyermekem,
De hogyha Hádész rejti már apám s anyám,
Már nem születhet testvérem többé soha.
Ez volt a törvény, mely mindenki más fölé
Téged helyez, de bűnnek tartja ezt Kreón,
Testvérem, s vakmerő gonosznak engemet.
Most megragad kezemnél fogva s elszakít
Az élettől, mely nászt igért, már nem fogok
Hitvest ölelni és táplálni gyermeket,
Kifosztva mindenből, baráttalan megyek
Tovább s bár élek még, a holtak odva vár.
Az istenek melyik törvényét hágtam át?
Hogy nézzek már az istenekre én, szegény?
Szövetségest ugyan kiben remélhetek,
Ha így jutalmazták meg jámborságomat?
Ha mégis istenek szemében így helyes,
A szenvedésben ismerem fel vétkemet.
Ha meg nem én, de itt ezek vétkeztek, úgy
Csak azt szenvedjék, mit rám mértek jogtalan!

KARVEZETŐ Még most is a lányt az előbbi vihar

Sodorja magával.

KREÓN Megbánják azok ezt, hiszem,

Akik elhurcolni haboznak őt!

KARVEZETŐ Jaj, már a halál közeledtét

Jelenti e szó.

KREÓN Egy szóval sem hitegethetlek,

Hogy tán e leány sorsa egyéb lenne.

ANTIGONÉ Thébai földje, atyáim

Városa, ősi istenek,
Visznek már, nincs haladék.
Lássátok, Thébai fejedelmei,
A királylány, az utolsó
Mit szenved és milyen emberek
Büntetik istenes életéért.

KAR Tűrte a szépalakú Danaé is,

Hogy az ércajtó elzárja előle az égi fényt,
Mint sírkamra, de titkos nászszoba lett a szobája,
És királyi származás volt ő is, mint te, gyermekem,
Hű sáfárra bízta rá Zeusz magzatát aranyzuhatag.
A sors hatalma félelmes hatalom,
Sem kincs, sem Arész,
Sem a bástyatorony, sem a tengerverte hajók
Meg nem menthetnek előle.

 
Megtört haragos vadsága Drüasz fiának,
Édónok felett ki király volt, ámde kicsinylő
Szóval káromlá Dionüszoszt, s sziklabörtön rabja lett.
Vértől csöpög így s iszonyattól az elvakultság,
Megtanulta saját példáján, amikor
Istent mert illetni gonosz nyelvével,
S istennel telt asszonyokat,²⁵
Meg a fáklya tüzét le akarta
Inteni, és a szelíd fuvolát szerető múzsákat.

 
Kék szirtek közelében, ahol két tenger
Mossa a Boszporosz partjait meg a thrák
Szalmüdésszoszt, istenük, Árész,²⁶
Phineusz két fiát
Látja kegyetlen sebben,
Megvakítva gonoszszivű mostoha által,
S üres árka szemüknek égre kiált,
Mert kiszúrja kegyetlen
Kéz s a hegyes vetélő.

 
Sorvadnak, gyászolva saját sorsukat, anyjuk
Sorsát, mert szégyenre születtek,
Bár az Erekhtheidák
Ősi családja a törzsük,
S anyjuk távoli barlangban
Nőtt fel,²⁷ játszótársai vad viharok,
Boreász hegyeken száguldó lánya,
Isteni származás maga is, de mégis,
Őt is utolérték az örök Moirák, leányom.

Antigonét a kardal közben elvezetik. Jön Teiresziasz,

a vak jós; egy gyermek vezeti

TEIRESZIASZ Ó, városunk előkelői, egy uton

Ketten jövünk, egy szempár lát kettőnk helyett,
Vak ember útját is szolgája szabja meg.

KREÓN Mi hír, vén Teiresziasz; mi újságot hozol?
TEIRESZIASZ Elmondom én, csak megbecsüld a jós szavát.
KREÓN Hát nem rád hallgattam talán a multban is?
TEIRESZIASZ Ennek köszönöd, ha jól kormányozod hajónk.
KREÓN Elismerem, bár én szenvedtem érte meg.²⁸
TEIRESZIASZ Légy most is észnél, mert beretvaélen állsz.
KREÓN Mi baj? Hideg fut át, ha szád szólásra nyílt!
TEIRESZIASZ Majd megtudod, ha végighallgatod szavam:

Ülvén a megszokott madárleső helyen,
Ahol minden madár felettem elrepül,
Egyszerre ritka hang ütötte meg fülem,
Vad hangzavar, vijjognak izgatott rajok,
Véres karommal megy madár ellen madár,
Meghallom én is zúgó szárnycsapásukat.
Elrémülök s mindjárt az oltárhoz megyek,
Tüzében új jelet keresve, ám a füst
Közül Héphaisztosz lángja nem ragyog ki most,
A combok zsírja csak hamúban olvadoz,
Fröcskölve sistereg, magasra felcsapó
Epét szétszóró a tűz, a forró zsír alatt
A combokon már-már a hús is szétfolyik.²⁹
E gyermek itt mindenről tájékoztatott,
Igy tudtam meg, hogy kárbament az áldozat,
Mert engem ő vezet, mindenki mást meg én.
A város ezt a bajt miattad szenvedi,
Mert avval vannak telve mind a szent helyek,
Hogy dögmadár s ebek zsákmánya lett szegény,
Ki elbukott a harcban, Oidipusz fia.
Ezért nem kell oltárainkon áldozat
Az isteneknek, és a tűz hiába ég,
S nekünk már jót sem jelent, madár ha zúg,
Mert ember vérével lakott jól mindegyik.
Gondold meg ezt, fiam, hisz ember vagy te is,
És nincs ember, ki még nem tévedett soha,
De tévedett bár, sorsa nem reménytelen,
Ha bajba jutva nem makacskodik tovább,
S hibáját jóvá tenni jó tanácsra hajt.
Az önhittség nyomán csak balsiker terem.
A holtat hagyd nyugodni már s többé ne bántsd,
Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még?
Csak érdekedben mondom ezt, hallgass reám,
A jó tanácsot meghallgatni jóra visz.

KREÓN Te vén ember, te, mint a célt a céllövők,

Mind célba vesztek engemet, próbát teszel
Rajtam te is mesterségeddel! Rég tudom,
Megalkudott fejem fölött e sok kufár.
Szárdész borostyánkövén kalmárkodjatok,³⁰
Ha minden áron nyerni kell, és India
Aranyhegyén, de eltemetni őt soha
Nem fogja senki, akkor sem, ha szent sasok³¹
Jönnének őt Zeusz trónjához ragadni fel.
Hogy átkot hozna ránk, attól se félek én,
S temetni nem hagyom, s olyat se képzelek,
Hogy istenekre emberről szállhatna szenny.
De sok hatalmas ember elbukott, öreg,
Csúfos bukással, mert abból hasznot remélt,
Hogy szép szavakba rejti csúf szándékait.

TEIRESZIASZ Hajh!

Ki van, ki tudja még az emberek között -

KREÓN No mondd ki csak, mi közhelyet tudsz már megint?
TEIRESZIASZ Hogy legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás.
KREÓN S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba.
TEIRESZIASZ És tűröd mégis azt, hogy ellepett e kór.
KREÓN A jósnak nem kívánok ellentmondani.
TEIRESZIASZ Mi mást teszel, ha azt mondod: hazudtam én?
KREÓN A pénzt szerette mindig mindenütt a jós.
TEIRESZIASZ S a zsarnokok gyalázaton nyerészkedők.
KREÓN Nem tudnád, hogy királyodat szidalmazod?
TEIRESZIASZ Tudom, hisz jóslatom szerint lettél király.³²
KREÓN Jósolni bölcs, de gazság kedvelője vagy.
TEIRESZIASZ Te kényszerítesz titkomat kimondani!
KREÓN No hát beszélj, éppen csak hogy hasznot ne várj.
TEIRESZIASZ Hogy ebből tőled várhatnék, nem gondolom.
KREÓN Mert engem meg nem vesztegethet semmi szó.
TEIRESZIASZ Figyelj tehát minden szavamra: nem soká

Fog körbejárni pályáján a napszekér,³³
S te adni fogsz az ágyékodból származó
Fiakból egyet váltságul halottakért,
Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még,
Az élő lelket sírverembe zártad el,
S ki alvilági istenekhez tartozik,
A holtat eltemetni meg nem engeded.
Pedig nincs már hozzá jogod s az égiek
Világához sem tartozik: te ellenük
Támadsz. Erinüszek leselkednek reád,
Az istenek küldték ki őket ellened,
Saját bűnöd szerint mérnek rád büntetést.
Figyelj tehát szavamra és itélj magad,
Pénzért beszélek-é? Mert házad csakhamar
A férfiak s a nők sírása tölti be.
Mert minden városban bosszújuk kelt zavart.
Hol embert marcangolhat szét a vad s az eb,
S a szárnyas dögmadár hoz átkozott szagot
A rét felől a szent városfalak közé.
Te ingerelsz fel és én mint jó céllövő
Szived felé irányítok nyilat s tudom,
Bizton talál, s te elfutnál, de nincs hová.

Kísérőjéhez

Most gyermekem, vezess már engemet haza,
Ez meg dühét ifjabbakon próbálja ki,
S szoktassa csendesebb beszédhez ajkait,
És józanabb legyen, mint most mutatkozik.

Teiresziaszt a gyermek elvezeti

KARVEZETŐ Elment, uram, s itt hagyta szörnyű jóslatát,

Pedig, habár sötét hajunk fehérre vált,
Nem emlékszünk egyetlenegy esetre sem,
Hogy jóslatával ő hazugságban maradt.

KREÓN Én is tudom, s ez megzavarja lelkemet.

Engedni oly nehéz, de mégis súlyosabb,
Ha ellenáll az ember és romlásba jut.

KARVEZETŐ Most légy okos, Kreón, Menoikeusz gyermeke.
KREÓN Mit kell hát tenni? Szólj, és én rád hallgatok.
KARVEZETŐ Eredj s hamar bocsásd ki verméből a lányt.

S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.

KREÓN Engedjek ebben is, valóban azt hiszed?
KARVEZETŐ Méghozzá tüstént, ó király, az istenek

Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.

KREÓN Ó, jaj nekem, szivemnek ellenére van,

De hát a végzet ellen nem harcolhatok.

KARVEZETŐ Ne bizd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.
KREÓN Ha így van, hát gyerünk,

Szolgáihoz

Jertek, szolgák, elő,

Távol s közel ki van, baltát ragadjatok,
Amott a domb, ti arra menjetek hamar.
Ha elhatározásom így megváltozott,
Amit magam kötöttem, most feloldozom.
Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb
A fennálló törvényt halálig védeni.
Kreón szolgáival együtt távozik

KAR Soknevű isten, Kadmosz dicső unokája,

A mennydörgő Zeusz gyermeke,
Te őrzöd a híres Ikariát,³⁴
Oltalmad alatt áll
Démétér sík földje, Eleuszisz,
Mely felvesz mindenkit ölébe,³⁵
Bakkhosz, Thébaiban, a bakkhánsnők
Anyavárosában³⁶ lakozol,
Iszménosz hűs habjai mellett,
S hol a sárkányfogvetemény kinőtt.

 
Kétfejű szikla,³⁷ az is rád várakozik,
Lángnyelv villózik alatta,³⁸
Barlangjából nimfák jönnek elő,
Meg a Kasztalia forrás.
Nüsza borostyánnal benőtt
Halmai küldenek el hozzánk,
Meg a part, mely a dús fürtöt neveli
S eljössz megtekinteni
Halhatatlan hangokon
Ünneplő Thébai tereit.
Mert megbecsülöd
Minden városok felett
Villámsujtotta anyáddal,³⁹
Most is, hogy e város
S benne a nép iszonyú kórságra jutott,
Jöjj a magas Parnasszoszon át vagy a zúgó
Tengeren át s hozz tisztulást mireánk.

 
Tüzet lehelő
Csillagok karát vezeted,⁴⁰
Az éjszaka hangjaira
Te figyelsz, Zeusz gyermeke,
Jöjj te közénk szolgálóiddal, urunk,
Kik téged az éjszaka mámorában,
Pásztorukat, táncolnak egyre körül.

Hírnök jön

HÍRNÖK Kik lakjátok Kadmosz s Amphión városát,

Higgyétek el, míg él az ember, semmi sincs,
Miért dicsérnem vagy kárhoztatnom lehet.
Szerencse, semmi más, emel s lesujt megint,
Akár a balsorsba jutsz; akár jól megy sorod,
S ki mondaná előre, hogy mi vár reá?
Kreónt irigyelhettem volna még imént,
Az ellenségtől megmentette városunk,
S Kadmosz földjén s egész vidékén lett király,
Családja is virult: nemes, szép gyermekek.
S most mindent elveszít. Hiszen ki nem talál
Az életben többé gyönyört, úgy gondolom,
Nem élő ember az, csak élő holttetem.
Hiába raktad házad kincsekkel tele,
Hiába vagy király, ha már örülni sem
Tudsz semminek. Ha érte boldogságodat
Kell adni, minden más a füst árnyéka csak.

KARVEZETŐ Királyainkról mily rossz hírt hozol megint?
HÍRNÖK Meghalt s ezért okolni élőket lehet.
KARVEZETŐ Kit öltek meg? S ki ölte meg? Beszélj, beszélj!
HÍRNÖK Haimón halott. Önvére volt a gyilkosa.
KARVEZETŐ Hogyan? Rokonkezek talán? Saját keze?
HÍRNÖK Atyját ítélve el, megölte önmagát.
KARVEZETŐ Ó jós, a jóslatod hamar beteljesült.
HÍRNÖK S ti adjatok tanácsot, hogy most mit tegyünk.

Eurüdiké cselédeivel kilép a palotából

KARVEZETŐ Ott látom jönni a szegény Eurüdikét,

Kreónnak hitvesét. Hallotta már a hírt,
Vagy véletlen vezette erre lépteit?

EURÜDIKÉ Ó, polgárok, hallom, rólam beszéltetek.

Alig léptem ki még, hogy Pallasz templomát
Keressem fel s könyörgésen részt vegyek,
Ajtót nyitok s a záron tartom még kezem,
És akkor baljós hang ütötte meg fülem:
Házunkat ért csapásról szóltatok megint.
Cselédeim karjába félve roskadok:
Miről beszéltetek, mondjátok meg nekem,
Akármi van, megszoktam már a szenvedést.

HÍRNÖK Királynőm, én ott voltam és el is fogok

Beszélni mindent, úgy, ahogy van, szó szerint.
Hogy enyhíthetné sorsodat szép szó, utóbb
Hazugságban maradva? Jobb a nyílt beszéd.
Férjed kisérni voltam én a sík mezőn,
Ahol kutyáktól marcangolva ott hevert
A meggyalázott holttetem: Polüneikész.
Keresztutaknak istenasszonyát⁴¹ s Plutónt
Imával engesztelve, megmosdattuk őt
Jámbor szokás szerint és frissen szaggatott
Olajfalombbal fedve hamvasztottuk el,
Sirhalmot is hantoltunk rá hazája szent
Földjéből s már siettünk is tovább a lány
Kemény, halálos nászágyát keresni fel.
Már messziről hangos jajszót hall egyikünk
A fel nem szentelt átkozott sírbolt körül,
Kreón királyhoz fut, hogy megjelentse ezt,
Már hallja ő is, hallja, ám nem érti még,
És vánszorogva lép közel, majd felkiált
Siralmasan: "Balsorsra szánt szegény fejem
Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én?
Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat?
Fiam szavát hallom. Szolgák, siessetek,
A sírbarlangot álljátok hamar körül,
Nyílásáról a sziklát gördítsétek el,
S hatoljatok be, látni, hogy Haimón szavát
Hallom vagy gúnyt űznek velünk az istenek."
Minden reményt vesztett urunk parancsait
Mi teljesítjük és a mélyben, legbelül,
A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül,
Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg.
Haimón beléje kapaszkodva földre rogy,
Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát,
Elátkozott nászágyát, atyja tetteit.
Ez, megpillantva őket, feljajdul, s bemegy,
S hangos panasszal így szólítja meg fiát:
"Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt?
Miért akarnád önmagad megrontani?
Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!"
De ő atyjára vad tekintettel mered,
Szót sem felel, hanem némán arcába köp,
És kardját két marokra fogja ellene,
Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény
Fiú dühében önmagát pusztítja el;
Saját keblébe mártja fegyverét s a lányt
Magához vonja elhaló karjával is.
Hörög s a torkán habzó vére felbugyog,
S a hófehér arcon bíborcsepp gyöngyözik.
S most fekszenek, halott mellett halottja van,
Igy ülte nászát Hádész házában szegény.
Példája is mutatja: emberek között
Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás.

Az utolsó szavaknál Eurüdiké, szolgálóival együtt,

hirtelen bemegy a palotába

KARVEZETŐ Ez mit jelent megint? Nem szólt egy árva szót

S eltűnt szemünk elől az asszony hirtelen.

HÍRNÖK Ez engem megdöbbent. Avval biztatom

Mégis magam, hogy ennyi nép előtt talán
Szégyellte volna megsiratni gyermekét,
S házában hű cselédek osztják meg vele
A gyászt. Remélem, józansága védi őt.

KARVEZETŐ Azt nem tudom, de hangos jajveszékelés

Sem fojtogathat úgy, miként e némaság.

HÍRNÖK Nézzünk utána hát, a fojtott indulat

Nem rejt-e titkos szándékot szemünk elől?
Való, amit mondasz, jerünk a házba be,
A némaságnak is hatalmas súlya van.

A hírnök bemegy a palotába; Kreón jön, Haimón

holttestével

KARVEZETŐ Itt jő a király már, maga hozza,

Saját keze hozza a bűn jelét;
Ha ugyan kimondani nem tilos:
Nem más, maga hozta magára a romlást.

KREÓN Jaj, esztelen ész, amit elkövetett,

Hogyan ölt a merevség,
Látjátok itt azt, aki ölt
És azt, aki meghalt, az apát s a fiút.
Jaj, átkozott parancsaim!
Ó, fiam, én fiatalságod
Siratom, jaj,
Meghaltál, elszállt az erőd,
S nem te, de én voltam, ki megöltelek.

KARVEZETŐ Jaj, látom későn ismered fel, hogy mi jó.
KREÓN Ó, jaj nekem,

Mit szenvedek, hogy megtanuljam! Már tudom,
Hogy isten súlyos kézzel mért csapást az én
Fejemre akkor és vad útvesztőbe vitt,
Lábbal tiporva boldogságom, jaj nekem.
Jaj, jaj, a halandó sorsa a balsors.
Második hírnök kilép a palotából

MÁSODIK HÍRNÖK Uram király, neked minden bajból kijut.

Csak most hozod kezedben egyiket, de lépj
A házba s ott elődbe tárul új csapás.

KREÓN Hát érhet még nagyobb csapás? Mi vár reám?
MÁSODIK HÍRNÖK Meghalt halott fiadnak anyja, hitvesed,

Még friss sebében véresen fekszik szegény.

KREÓN Hádész kikötőjét engesztelni hiábavaló,⁴²

Miért, miért vagy ellenem?
Rossz hírt aki hoztál,
Minek, ó, minek is szaporítod a szót?
Halottat ölsz meg vele újra.⁴³
Mit tudsz még mondani újat?
Siratom, jaj,
Anyjával fiamat, hogyan
Ér a halál a halál nyomában!

A palota kapuja feltárul; házi oltár mellett

Eurüdiké holtteste válik láthatóvá

KARVEZETŐ Immár megláthatod, nem rejti őt a ház.
KREÓN Ó, jaj nekem,

Szerencsétlennek, látnom kell ez új csapást.
Mi vár reám, mi balsors várhat még reám?
Szegény fiam holttestét fogja még kezem,
S szememmel látom már másik halottamat.
Jaj, gyermekem, jaj, jaj, szegény anya!

MÁSODIK HÍRNÖK Az oltár mellett friss sebében összerogy,

Sötétülő tekintetét még fölveti,
S Megareuszt, korábban elvesztett fiát előbb,
Aztán meg ezt siratja meg, téged pedig
Mint magzatodnak gyilkosát megátkozott.

KREÓN Ó, jaj, ó, jaj,

Hová legyek, elfog a rettegés,
Miért nem engemet ért a kard?
Ó, én nyomorult,
Jaj, nyomorúság csak a sorsom!

MÁSODIK HÍRNÖK Az már igaz, hogy haldokolva ellened

Mindkét fiad haláláért emel panaszt.

KREÓN Még azt mondd el nekem, hogyan halt meg szegény?
MÁSODIK HÍRNÖK Keblébe önkezével vert vasat, mikor

Megtudta, mily szörnyű sors érte gyermekét.

KREÓN Ó, jaj nekem, én nem okolhatok

Senkit sem magam helyett,
Én öltelek meg, én nyomorult,
Én, én, az igazság ez.
Fogjatok gyorsan, szolgák, s vigyetek,
Ki semmibb lettem a semminél.

KARVEZETŐ Ha még lehet jóról beszélni ennyi rossz

Között: a bajt lerázni jó, minél nagyobb.

KREÓN Jőjj már, jőjj már,

Tűnj már a szemembe, legszebb
Nap, mely legutolsó
Órámat hozod, ó jőjj,
S több napot aztán már ne is érjek utánad.

KARVEZETŐ Majd erre is kerül sor, ámde rád ma még

Más munka vár: a többit istenekre bízd.

KREÓN Kimondtam, és tőlük se kérek semmi mást.
KARVEZETŐ Ne kérj te semmit, mert mi elvégeztetett,

Halandó ember azt el nem kerülheti.

KREÓN Vigyétek a céltalan életűt,

Akaratlan öltelek meg, fiam,
És tégedet, ó te szegény asszony.
Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen
Minden, minden balul üt ki,
Énrám iszonyú sors méretett.

KAR Bölcs belátás többet ér

Minden más adománynál.
Az isteneket tisztelni kell,
Gőggel teli ajkon a nagy szavak
Nagy romlásra vezetnek -
S józanná nem tesz, csak a vénség.

1. Az alvilágiak közt várja tisztelet - a görögök hite szerint csak azok lelke juthatott be haláluk után az Alvilágba, akiket eltemettek, az elföldeletlen holtaké nem; éppen ezért súlyos vétek volt bárkit temetetlenül hagyni, s aki mégis megtette, annak az alvilági lelkek bosszújától kellett tartania.