Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

DORIS VALLEJO  SZOMJÚSÁG

Mi teszi õket ilyen sárgává és elesetté ezen a kísértetiesen suttogó éjszakán? Miért üvöltenek ezen az elhagyatott helyen? Miért jajveszékelnek a némán figyelõ sírköveknél?
 A legrosszabb, ha túl pontosan ismerünk mindent. Túl pontosan érezni a változást: az idegen fájdalommentes behatolását, amelytõl a test olyan lesz, mintha megfagyott volna, s ami átjárja a húst egészen a csontvelõig.
 Túl pontosan látni a mozdulatlanul bámuló szemekn át a szûk koporsóban, ahogy a sötét körülburkolja valakinek a tesét. Megértem, hogy amíg valaki minden sarkot és minden fekete alakot lát ebben a mély sötétségben, a rémálom nagyon könnyen átlép a valóságba. Naivság volt azt hinni, hogy bármilyen halál vagy újraszületés mentes lehet a rémülettõl.

 Egyszer, nagyon régen felfedeztem egy sirály parton fekvõ, kifehéredett csontvázát. A dögevõk, amelyek rendszerint hasonló tetemeket esznek, elkerülték azt a hullát úgy, ahogy most az enyémet is. Emlékszem, eltûnõdtem akkor, milyen végzetes bûnt követhet el egy ilyen sirály. Számos fehér tolla tapadta üreges csontjaihoz, melyek mintha az élet hõsies állhatatosságát jelképezték volna.
 Ez talán ugyanaz az állhatatosság, amellyel az én emberségem ragaszkodik hozzám. Hogy ez mikor fog véglegesen eltûnni, ez B-tõl függ (õ az a vámpír, akinek ragályos szomjúsága változtatott engem vámpírrá). De az ambivalencia és a bûnösség érzése végleg el fog akkor tûnni. Közben a felkelõ nap int nekem, egy halott emlékképet küld, egy megrendítõ emléket abból az idõbõl, amikor még éltem.

 Ezerszer is bocsánatot kérhetnék azért, amit tettem. Mondhatnám, hogy becsaptak, megbabonáztak, nem voltam tudatában annak, ami valójában történt, képtelen voltam józan döntésre.
 Leírhatom B-t, hogy hogyan jelent meg elõször, hogyan öltött alakot, mint egy nagyszerû és rémült sóhajtás a sûrû, bársonyos mélységû éjszakából, amikor képtelen voltam aludni, ezért kimentem a parkba sétálni egyet, félig valamilyen szerencsétlenségre várva.
 Elmondhatom, hogy még mielõtt megláttam õt, tudatában voltam a kivételes lény közelségének, amikor meghallottam (vagy úgy gondoltam, hogy hallom) a láthatatlan szárnyak pergését, ami megegyezett a saját aggódó szívem dühödt dobogásával.
 Váratlan csend támadt, amikor megjelent: a csiripelõ éjszaka hangtalanná vált. A légzésem is lecsendesült, a mozgó árnyak megedermedtek. Még a hold elõtt sodródó felhõk is megálltak az égbolton. B. sápadt bõre úgy sugárzott, mint sejtelmes felhõ, amelyen átragyog a holdvilág. A fekete haja, zöld szemei, szép alakú szája, gyöngyházfényû vámpírfogai titokzatos érzékiséget sugároztak- és a veszély érzetét keltették. Okolhatnám a gyengeséget, amely áthatotta a testemet, ahogy közeledett, és képtelenné tett, hogy elfordítsam a szemeimet.
 A kezei végigsiklottak a meztelen bõrömön, a magabiztos jeges érintése heves õrjöngést váltott ki belõlem. Elmondhtaom, hogy szeretkezésünk alatt hogyan süllyesztett  a ringató sötétségbe, és hogyan rabolta el tõlem a múltamat, a jövõmet, majd fogainak egyetlen vad, gyilkos lökésével hogyan segített szabadon úszni a repülés mámorító érzésével.
 De mi változna meg bocsánatkéréseim hosszú sorától? Az igazság az, hogy beleegyeztem, hogy egy vámpír megöljön. Vámpír akartam lenni és örökké élni. A beleegyezésem eldönti a bûnösség kérdését. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy akár beleegyezem, akár nem, vámpírrá lettem volna. A kézenfekvõ dolgok, mint amilyen az igazság, túl gyakran cxsak elleplezik a felszín alatt megbújó titkokat.
 Bárhogyan is, az igazság pillanatok alatt megváltozhat. Órákban mérhetõ, ahogy valami egészen másfajta árnyalatban valósul meg: válhat valótlanná és válhat közönséges hazugsággá.
 Rájöttem, hogy az nem fog segíteni, ha B-t tartom felelõsnek növekvõ kétségbeesésemért és csillapíthatatlanná fokozódó szomjúságomért.
 
 Tudom, hogy azok, akik álmai centiméterben mérhetõk, õszintén el fognak ítélni engem. Nem folyamodom a megértésükért, mint egy leölésre váró megkötözött áldozati bárány. Õk épp olyan jóindulatúan elfogadták az öntudatuk megszüntetését, mint a fény leoltását. Hagyom õket a pedáns erkölcsükrõl fecsegni, és töprengve elnézem, amikor az istenük rejtélyes útjairól beszélnek. Mit érthetnek az álmok kísértésébõl azok, akik még sohasem vakultak meg annak kápráztató õrültségétõl, akik sohasem vették figyelembe, hogy mit jelent létük véges volta, a szerelem kihûlése, az esnyészet- minden emlékük és kívánságuk eltûnése. Mit mondhatnék az olyan embereknek, akik lemondtak magukról?
 Vámpírrá lenni nem olyan, mint szövetséget kötni a sátánnal, sokkal inkább a szerelemhez hasonló. Különösen kezdetben. Éjszakáról éjszakára egyre gyönyörûbb lett a föld, és én, aki mindig érzékenyebb voltam az átlagnál, felfigyeltem olyan dolgokra, hogy a hernyó hogyan változik selyemgubójában éjjeli lepkévé, elbágyadtam a fény egzotikus illatától, és minden egyes, a csillagokról érkezõ fénynyalábban távoli világok ezüstös tüzét véltem felfedezni.
 Kezdetben minden naplkemente egyre gazdagabb és lkellemesebb színekkel adta át nekem a földet. Nagyszerû élmény volt. Annál inkább, mert a kezdetek nem vonták maguk után a máskor elkerülhetetlen véget, és így nem volt semmi, amit sajnálnom kellett az elõrehaladásban. Minden éjszaka úgy adtam magam ezeknek az élményeknek, olyan fesztelenül kitárva magam, mint szerelmes nõ a szeretõjének, akinek számára minden pillantás, minden érintés értékes, minden cirógatás õrzött kincs, és még, ami fájdalmat okozott, azt is õrzi, mert tõle van.
 Csak lassan jöttem rá, hogy a gyilkolás nekem is fájdalmat okoz. Közel a századik életévemhez ez már elválaszthatatlan volt az élvezettõl. A gyilkolás olyan ösztöne a vámpírnak, mint a szopás az ember bébinek. A szelktálást és a tapintatosságot csak késõbb tanulja meg. Racionálisan nézve vámpírságom elsõ száz évében gyermek voltam.
 Nem lesbõl támadtam az áldozatomra, mint a tolvajok, és nemcsak a gyámoltalanra csaptam le. A legcivilizáltabb helyekn vadásztam: partikon, politikai gyûléseken, színházi elõterekben. Általában udvarlással kezdtem. Elõször összebarátkoztam velük. Végül- úgy éreztem- többet adtam nekik, mint amennyit elvettem. Ki ne részesítené elõnyben a halhatatlanságot, amit én ajánlottam nekik, egy közönséges élet néhány hitvány évtizedénél? Teljesen biztos voltam a válaszban.
 Ez az idõszak hirtelen ért véget másfél évszázados koromban.
 - Úgy gondolom, jobb lenne, ha nem- tiltakozott a legújabb hódításom, mialatt kigomboltam az ingét. Izléstelen lenn eynni emberrel a szomszéd szobában. Sohasem tudhatod, mikor üti bele valaki az orrát olyasmibe, ami nem tartozik rá.
 Az eset a búcsúpartiján történt. Úgy tervezte, a következõ nap elhagyja a partot.
 - Még uroljára jó akarok lenni- mondta- és ezek a körülmények nem nevezhetõek ideálisnak.
 Becsúsztattam a kezem a nyitott ingén. A nevetések, a gurgulázó hangok, a jégkockák csilingelõ hangjai betöltötték a ház többi részét, ellentétben a hálószoba csendjével és meghittségével. Kigomboltam a nadrágját. Keménységet éreztem, félig reménykedtem benne, hogy durván megragad, és gyorsan, brutálisan kezd el szeretni, amihez a gyilkosság úgy illene, mint a tökéletes csúcspont. De õt zavarta a parti beszûrõdõ zaja. Kinyitottam a köntösöm, az ágyra feküdtem, és magamra húztam. Abban a pillanatban megértett, és éppen akkor ragadott meg õ is engem, amikor majdnem kimondtam:- Igen, felejtsük el, ez nem jó idõ erre. De aztán kezdtem felengedni a meztelen férfi illatától, vére lüktetésétõl, amit oly közel éreztem az ajkaimhoz. És átcsúsztam a gondolatok világából a puszta érzékiségbe.
 Elég gyorsan véget ért, de csak akkor, amikor a kiáltások és az ajtódöngetések visszarántottak a valóságba. Mialatt a nyitott ablakon át menekültem, egy utolsó pillantást vetettem a halott szeretõmre, aki összerogyva feküdt a gyûrött ágyon. Fiatal, kifogástalan teste volt, ami hála nkem, soha nem fog megöregedni.
 A bal karja behajlítva körülölelte a fejét, és a jobb keze kifelé fordulva fölemelt tenyérrel mintha nekem könyörögne, arcának kifejezése mégis elütött ettõl a mozdulattól. Nyitott szája dermedt átkot mondott a csendben, s döbbent szemeiben harag csillogott, a nyakán levõ sebbõl vádlón csordogált a vér. Ez a látvány hirtelen méyl fájdalommal tölött el.

 Nem tudom pontosan, mikor kezdtek a társaim megvetni és felsorakozni ellenem. Elsõ reakcióm a zavar volt. Én nem éreztem hasonló gyûlöletet B niránt. Úgy gondoltam, hogy a halhatatlanság újdonsága bizonyosan megszokottá vált, és most pótlékot keresnek. Mint ahogy én nem- ezt mondtam magamnak- úgy õk sem tudják, mi az, amit keresnek, ezért beérik a bosszúvággyal is. Semmibe vették helyzetük pártatlanságát, és bosszújuk olcsó, banális és kénelmes volt. Egzisztenciájuk beszûkült- rövidlátásukhoz alkalmazkodva.
 Megértettem, hogy az elpusztításomat tervezik. Ezért minden éjszaka felkeltem, ahogy az utolsó derülátó napsugár elszovárgott az égrõl, mert naplementéig nem tudtak elérni, ezután pedig már sebezhetetlen voltam.
 Könyörtelen gyûlöletük mégis megfertõzött. Azon tûnõdöm, nem lett volna-e jobb, ha ember maradok abban a relatív ártatlanságban, amit az evilági élet magában foglal. Vonakodva ennek a lehetõségnek az elfogadástól, felkutattam B-t (akit évek óta nem láttam), hogy megkérdewzzem, mi a véleménye.

 Arról, ami egykor megrémített- a fénylõ bõr és a hipnotikus szemek-, most már tudom, hogy bármely vámpírra jellemzõek. A múló évezredek és a magunkba szívott emberi vér a bõrünket abnormálisan fehérré teszi, az arcunk pedig szenvedéylesen elszínezõdik, miután csillapítjuk a szomjunkat. Szárazon bámuló  szemek jellemzõek ránk.
 Talán, mert B. volt az elsõ vámpír az életemben, mindig úgy rémlett, hogy õ más, mint a többiek. Távoli és misztikus. Szabályos vonásain gyász tükrözõdött, mert nem tudott mit kezdeni azu emberi bánattal, de ez a gyász úgy dobogott benne, mint valami gyönyörû, nem emberi szív, és mágikusan vonzotta hozzám. Csak most értettem meg, hogy a szomjúság lüktetett benn, és ez húzta hozzám. Ez nyílt ki benne, mint ördögi virág, és szoktatta hozzá a kegyetlenséghez és a reményhez.
 Csak az szolgált vigaszomul, hogy valaha úgy tartott a karjaiban, mintha két nagy puha szárny olvasztana egybe bennünket. Hideg teste volt a menedékhelyem, amely élõ volt,  mint az éjszaka. Valaha olyan szoros kapcsolatban voltunk, amilyenben halandók sohasem lehetnek. Valaha dicsõséges éjjeli madarak voltunk, az éjféli látóhatár felé haladtunk egymás szárnyain.
 Egy nemesi kúria elhanyagolt pincéjének díszes síremlékében találtam rá. Üdvözöltem. Fel sem kelt, nem is válaszolt, úgy feküst a koporsója alján, mint valami fulladt állat a tenger fenekén. Ez éppen azután történt, hogy a hold letûnt, és a csillagok baljós ragyogással fénylettek. Amikor sikerült felráznom, csalódnom kellett: nem érdekelte a filozófiám, csak a vadászatra tudott gondolni.

 Az ember haldokolni kezdett, még mielõtt B hozzáért volna. Ez látahtó volt a sápadtságán és a gyámoltalanul O-ra formázott száján, a remegésén, a már részben mozdulatlan testén. Egy padon feküdt a põarkban, újságpapír volt szétterítve a kezein és a mellkasán a hideg miatt.
 40 méterre tõle valaki a szemetesben próbált tüzet gyújtani, hogy fölmelegítse magát. A szél a füstöt felénk hozta. A levegõ fanyar volt az égett szemét szagától. Természetesen érzéketlenek voltunk erre. Az áldozatom szeme zúzmarás volt, reumás, könnyben úszó. Nem tudhatta rólunk, hogy kik vagyunk. Az emberek ebben a modern korban nem hisznek a vámpírokban. És mégis küzdeni kezdett, zihálni a füsttõl bûzös levegõért, a teste már megsebzõdött, mielõtt homályos agyával fel tudta volna fogni a sorsát.
 Közel volt a halálhoz, amikor B fölé hajolt, belélegezve a széllel átitaott lélegzetét, hogy megölje. Ez alapjában könyörületes tettnek tûnhetett volna, de B olyan nagy lyukat tépett a torkán, amibõl a hirtelen elõtörõ vér több volt, mint amit egyszerre meg tudott volna inni. Ebben a pillanatban a férfi nyaka, apad, amelyen feküdt, és az alatta levõ föld taszítóan pirossá vált. A vér örjöngõ erõvel tört fel a férfi torkából. Én mögöttük térdeltem, és a kezeimre is fröccsent. Bár nem volt visszataszító számomra, mégis ellenérzést váltott ki belõlem, ahogy váratlanul a kezeimre fröccsenni láttam egy halálraítélt utolsó életjelét.
 Ráüvöltöttem B-re, hogy hagyja abba. Próbáltam elhúzni. Összeszorított ököllel ütöttem. Befröcsköltem vérrel a ruháját. De õ teljesen a halott férfire tapadt. Öntudtalanul ivott, mint egy malac - ez az ellenséges árnyék, ez a kiherélt bálvány, a semmiség lordja.

 Futottam.
 A házak és a kocsik váratlanul tûntek fel mellettem, az emberek és a fények áramlatában.
 Megálltam egy kihalt utcán, és kihánytam mérgezett álomat.
 Vágytam a halálra.

 Egy ember jelent meg a háztömbök végén. Egy árnyék ( nem volt valóságosabb, mint én magam), ragyogó arccal, halottan, mint a hold. Az ember, akinek halálától futottam el. De hogyan állt máris fel? Hogyan lehetett itt ilyen gyorsan? El akartam mondani neki, hogy megpróbáltam mgmenteni az életét, de a szavak kártyavárként omlottak össze a nyelvemen.
 Közben több vámpír gyülekezett csendben, mint az emlékek. A szellemek lincselõ csõcseléke. Ott ólálkodtak az ajtókban, megjelentek az ablakok fekete szemében, és az utcákon tömörültek. Még emlékezett rájuk. Mindegyikre. És emlékeztem, hogy milyen önzõen szerettem õket.
 A szájuk fekete foltos a megalvadt vértõl, ott a folytonos szomjúság kifejezése az arcukon, úgy várakoznak rám, mint a rémálmok az álom határán. Bárhova megyek, követnek. Néha az egyik vagy a másik, vagy több is közülük egészen közel merészkedik. De valójában sohasem érintenek meg. Bár ez a rémálom nagyon életszerû. Õk ellkenem a tanúk, bizonyítékok minden bûnömre. És a lekiismeret- furdalásom ellenére a számuk egyre nõ.

 Ez nem mehet így tovább, mondogatom magamnak. Egy éjszaka már mi leszünk többségben az élõkkel szemben. Egy éjszaka már nem maradnak élõ emberek. ha az õrület ajánlkozna, mint egyetlen kiút ebbõl a lidérces jövõbõl, én boldogan lennék õrült. De nem így van. Ha legalább lerázhatnám õket! Már azért is szívesen megõrülnék. Persze ez szintén nem lehetséges. Igy bujdosva a nap elõl, könyörgök a naphoz, hogy találjon rám, könyörgök neki, hogy mindnyájunkra találjon rá, könyörgök a tisztító fényért, a szabadságért.
 még emlékszem a napfelkeltére, bár már több mint kétszáz éve, hogy megfigyeltem. Az emléke nagyon különös, olyan, mintha valaki máshoz tartozna. Mintha csak át lkenne ültetve az én agyamba. Emlékszem, ahogy a rendkívüli vörös szín lassan beszennyezi a reggeli eget. Ezelõtt úgy gondoltam, hogy ez Isten vére. Színtelen. Ez bizonyára az éjszaka vére, az éjszakáé, amelyet a nap az ébredési szertartásban meggyilkol. Vajon milyen mélyen ülõ korábbi ismeret késztetett engem arra a fegyelmezett tiszteletadásra a nap felé, ami olyan régóta él bennem?
 Most, hogy egy engesztelhetetlen végtelenséghez vagyok láncolva, luxusnak tûnhet az olyan ítélet nélküli halál, mint amilyen az éjszakáé.

 Mi készteti ezeket az embereket, hogy vállalkozzanak a véres küldetésre, megsebzett hangokon suttogva egymásnak? milyen bálványhoz imádkoznak istentelen kínjukban? Milyen kimondhatatlan üvöltés tör föl az agyukban az erõszakosan kalapáló szívükbõl?
 A legrosszabb mindent pontosan tudni. Túl tisztán hallani a lágy közeledésüket. Túl élesen érezni, hogy melyikük markol fapóznát izzadt, görcsbe szorult kezével. Látni az arcát az átlátszatlan koporsófedélen át. Ennek azarcnak a rémisztõ vonzásait... a szemek természetellenesen szélesek és közel vannak ahhoz, hogy kiszakadjanak a fejbõl, ragyogó bõre betegesen fénylik, haja a magasba emelkedett olyan hatást keltve,  mintha fekete lángnyelvek öveznék a fejét.
 A legrosszabb elõre tudni azt, hogy egy szörnyû pillanatban a közös rémület fog bennünket összekapcsolni: amikor a koporsó ideges reccsenéssel lezuhan és kitárul. És ennek a szembesítésnek a hatása alatt az egész oly ironikus: a meggyilkolt szemtõl szemben a gyilkosokkal.
 Ismerem a hangokat és a képeket, mintha mindet kívûlrõl tudnám. A rövid, fojtott belélegzést, a pózna villámívû zuhanását, ami kemény és fehéren izzó, mint az elsõ nem emberi csókom, a saját kiáltásom, ahogy áttör a delíriumos szívemen, és ennek a kiáltásnak az erõsödõ visszhangjai, amint ködszerûen felemelkedem a szétmorzsolódott hullámból, és mintha mindezt kívülrõl tudnám, hogy a szárnyaim szét fognak bomlani, és felemelnek engem az összezúzódott visszhangokon át: láthatatlan éjjeli madarat az ég felé.