James Gunn
Szerelem

  
   Szerelmes vagyok Miss Harrisonba. A fiúk csak nevetnek rajtam, mert szerintük Miss Davis szebb, Miss Spencer pedig csinosabb. De engem ez nem érdekel. Szeretem Miss Harrisont.
   Miss Harrison a tanárnőm. Mikor felnőtt leszek össze fogunk házasodni. Amikor erről beszélek neki, mindig megjelennek a szeme körül azok a kis ráncok (melyek egyébként csak akkor látszanak, mikor örül valaminek), és azt feleli, nagyon jó lesz. Szerintem komolyan beszél.
   Legelőször akkor gondoltam a házasságra, mikor Miss Harrison a tudósokról, a régi emberekről meg az alapjogról beszélt nekünk. Azt mondta, figyelemmel kell kísérnünk a tudósok munkáját, mert ők már olyan bölcsek, hogy nekünk elég megtanulnunk róluk valamit, és máris okosabbak leszünk. Sőt talán egy nap mi maguk is beállhatunk közéjük. Ezt mondta, de én azt hiszem, valójában az alapjogról akart beszélni. Valamilyen formában mindennap megemlíti. Nagyon fontos dolog lehet, ha ilyen sokszor szóba hozza.
   Szóval Miss Harrison azt mondta, sok-sok évvel azelőtt, hogy mi megszülettünk, a tudósok kiástak valami romot. Senki sem tudta, mi lehetett, de olyan nagy épületek maradványai voltak, hogy mindenkinek csak ezen járt az esze. Volt, aki azt mondta, hogy valamikor régen a mi népünk építette azokat a házakat, csak valamiért elköltöztünk onnan, és már el is felejtettük az egészet. Ezt senki sem hitte el igazán, mert mi egymástól távol fekvő kis házakban élünk, és sohasem hozhattunk létre olyan óriási épületeket, mert egyszerűen nem volt miért.
   Mások úgy vélték, hogy egy olyan nép építette, amely jóval mielőttünk élt a Földön. Ez a faj aztán (talán a megváltozott életkörülmények miatt) kihalt, vagy átköltözött egy másik bolygóra. Ezt a magyarázatot már majdnem mindenki hihetőnek tartotta. Az ősi népet egyszerűen csak régi embereknek emlegették, bár senki sem tudta, milyenek voltak, és mielőtt elmentek, csináltak-e valamit az óriási házak megépítésén kívül.
   Miss Harrison azt mondta, hosszú-hosszú éveken át senki sem tudott meg róluk többet, míg egy esztendővel ezelőtt a tudósok rábukkantak egy olyan épületre, amely nem omlott össze teljesen. A belsejében szobrokat, képeket és könyveket találtak. Mindenki borzasztóan izgatott lett, és a bölcsek munkához láttak. Nemsokára már tudták, milyen volt a régi emberek külseje, és hogy nagyjából miről szólnak azok a könyvek.
   Miss Harrison itt jelentőségteljes szünetet tartott. Olyan tekintettel nézett ránk, mint mindig, ha valami nagyon komoly és fontos dolgot készül mondani, és azt akarja, legyünk csendben, figyeljünk, nehogy elmulasszunk belőle akár egyetlen szót is.
   Ezután bejelentette, éppen most tették közzé a legújabb kutatási híranyagot. Kiderült, a régi emberek nem is különböztek sokban tőlünk, és tulajdonképpen lehettek akár nagyon távoli őseink is. A tanárnő elmesélte, hogy sok tekintetben olyanok voltak, mint mi, csak éppen furcsa dolgokat műveltek. Miss Harrison úgy vélte, tisztelettel kell rájuk gondolnunk, mert nélkülük mi sem létezhetnénk.
   Minél többet hallottam a régi emberekről, annál jobban örültem, hogy nem akkor éltem, hanem most, és csak a tanárnő elbeszéléseiből ismerem meg ezeket a szörnyűségeket.
   A legtöbbjük azokban az óriási épületekben lakott. Együtt éltek, akár a hangyák a bolyban. Ezen az osztályból mindenki megdöbbent, mert mi mindannyian imádjuk a tágas tereket. Ám mégsem ez volt a legfurcsább bennük, mondta Miss Harrison. Újból szünetet tartott, mi pedig még jobban figyeltünk rá. A régi emberek mindannyian tökéletesen egyformák voltak!
   Ettől elakadt a lélegzetünk, de egy idő múlva Wíllie a tőle megszokott ídétlenséggel sziszegve vihogni kezdett. Hirtelen mindannyiunkból kitört a nevetés, még a tanárnőből is. .
   Az ősöknek két szeme, egy orra, egy szája, két füle, két karja és két lába volt! Ráadásul minden emberen ugyanott nőttek ki az azonos testrészek! A karjaikban és a lábaikban csontok voltak, és végtagjaik a mindegyiküknél egyforma helyen lévő izületeknél hajlottak csupán.
   - Annak ellenére-folytatta Miss Harrison -, hogy egyformák voltak, mégis találtak maguk között különbségeket. Ezért aztán rengeteg különös dolgot műveltek egymással. A legfurcsább tettűkkel pedig sikerült lerombolniuk saját hatalmas épületeiket. A gyermekeik ezután már nem születtek többé egyformának. Ők lettek a mi őseink.
   Miss Harrison megint elhallgatott, és lassan felállt, hogy mindenki jól láthassa. Meg se mertünk mukkanni.
   - A régi emberek közül egy most is itt van velünk az osztályteremben - jelentette be.
   Megkönnyebbülten fellélegeztünk, és valamennyien rábámultunk.
   - Nem, nem én vagyok az! - nevetett fel a tanárnő.
   - Johnny, állj csak fel! szólított meg engem.
   Feltápászkodtam.
   - Tessék, nézzétek! Ilyenek voltak a régi emberek!
   Mindenki rám meredt, én meg hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam.
   - Természetesen nem úgy értem - folytatta Miss Harrison - hogy Johnny valóban a régi emberek közé tartozik, de a külseje teljesen egyezik az övékkel. Még a kezén is csupán öt-öt ujj van.
   Elszégyelltem magam, és hogy senki ne láthassa, a hátam mögé dugtam két kezemet. Wíllie megint sziszegni kezdett, de most nem nevetett, csak rám nyújtotta kétágú nyelvét. A többiek pedig, amennyire csak lehetett, elhúzódtak tőlem, és gúnyos megjegyzéseket tettek rám. Ha csak egy kicsit is kisebb lettem volna, rögtön bőgni kezdtem volna.
   Ám így csak álltam szótlanul, és azt kívántam, bárcsak lenne olyan szám meg nyelvem, mint Willie-nek, vagy olyan görgőim, amilyenek Louise lábai helyén nőttek, olyan karjaim, mint Joané, vagy olyan ujjaim, mint Mike-é.
   Miss Harrison kihúzta magát, és szigorúan nézett a gyerekekre, mint mindig, ha dühös valami miatt.
   - Nagyon meglep a viselkedésetek - kiáltott. - Úgy látszik, semmit sem jegyeztetek meg abból, amit eddig mondtam.
   Erre mindenki elhallgatott és ráfigyelt.
   - Úgy veszem észre, nem értettetek meg semmit, amit az alapjogról tanítottam nektek - folytatta a tanárnő. - Márpedig az alapjog teszi lehetővé, hogy most valamennyien itt lehessünk. A törvény kimondja, hogy senkit sem lehet a külseje és testfelépítése miatt megkülönböztetni a többiektől!
   Ezután Miss Harcison még sokáig beszélt, de olyan izgatott voltam a történtektől, hogy egyetlen szóra sem emlékszem.
   - Remélem, ezt egy életre megtanuljátok - mondta végül. - A régi emberek nem így gondolkodtak, és tessék! Ez lett a vesztük.
   Ekkor éreztem először, hogy szerelmes vagyok Miss Harrisonba. A fiúk szerint szebb lenne, ha olyan nyaka lenne, mint Miss Davisnek, és két szeme, mint nekem, vagy három, mint Miss Spencernek. De nem törődöm velük! Én úgy szeretem, ahogy van. Még az a mozdulata is tetszik, ahogy a kréta köré tekeri a karját, ha a táblára akar írni. Egyszóval: szerelmes vagyok belé.
   Ha megnövök, elveszem feleségül. Sok minden eszembe jutott már, miért kell ennek így történnie. Talán azért, mert mindketten annyira különböztünk mindenki mástól...
  
   Szántai Zsolt fordítása