Lancelot, a lovag, akit nem érhet semmiféle gáncs, Chatelmerveilnek, Klingsor varázsló várának vendége volt. Vacsora után voltak, Klingsor a legjobb borait hozatta fel elõkelõ vendége tiszteletére. Kettesben iddogáltak az irdatlan nagy terem közepén.
    - Nem udvariasságból mondom - szólt Lancelot -, de ilyen jó bort, nem emlékszem, mikor itam utoljára.
    - Itthoni termés - mondta szerényen a varázsló. - Kár, hogy olyan kevesen isznak belõle. Bizony, kedves öcsém, nem is képzeled, milyen elhagyatott vagyok. Esztendõszámra nem jön hozzám látogató. Úgy élek valósággal, mint egy remete.
    - Nem lehet csodálni, mindig mondtam neked, minek ûzöl ördögi mesterkedéseket. Azért nem meri egy úriember se betenni ide a lábát.
    - Ugyan kérlek, az én varázslataim! Rég felhagytam már azzal az unalmas foglalkozással. Minden félreértésen alapul, amit rólam beszélnek. Hidd el, tisztára jóakaratból történt, hogy annak idején elraboltam az Orilous menyasszonyát, meg hogy Meliacansot tenõsbékává változtattam, amikor a Szentföldre akart menni, meg ezek a históriák.
    Lancelot készséggel el is hitte. A varázsló, amint az éjszaka növekedtével mind jobban felébredt fáradt közönyébõl, egyre rokonszenvesebb lett. Mélyen ülõ két szeme csupa ragyogó okosság volt, szava csupa öreg bölcsesség.
    - Derék ember vagy te, Klingsor bátyám, és mindig mondtam - szólt Lancelot és megölelte a varázslót.
    Klingsor efölött való örömében még jobb bort hozatott fel, ebbõl még nem adott senkinek, szinte maga is meg volt hatva, amint reszketõ kezével maga töltötte a kelyhekbe. A bornak csodálatos színe volt. Lancelot felállott, arca komoly és gyönyörû lett, amint mondta:
    - Klingsor, most már itt az ideje… ezt a kelyhet az én magas úrnõmre, Guinevere királynéra!
    Kiita, és hosszasan maga elé meredt. A varázsló ismerte ezt a tekintetet. Tudta, eljött a pillanat, amikor a szerelmes lovag vagy könnyekre fakad és kiönti a szívét, vagy pedig kitépi a varázsló szakállát. Hogy ez utóbbinak elejét vegye, teljes erejébõl visszaszorította a száraz köhögést, ami a torkát fojtogatta, és áhítattal kérdezte:
    - Ó, hát a világszép Guinevere krályné a te hölgyed? Talán most is az õ szolgálatában jársz?
    Tudta jól, hogy Guinevere Lancelot hölgye. Abban az idõben még nem találták fel a diszkréciót, és a nevezetesebb szerelmekrõl országról országra házaltak a lantosok. Különben neki igazán mindegy volt, akár Guinevere, akár Viviane, nem lévén már érzéke a nõi nem iránt.
    Lancelot ajka körül finom, átszellemült mosoly játszott, szinte el akart repülni az ajkáról, amint felelte:
    - Hét esztendeje minden utam az õ szolgálatában áll. Bizonyára hallottál egy és más viselt dolgomról. Igaz, hogy az emberek szeretnek mindent felfújni. Most is éppen egy sárkány ellen vonulok, aki múltkor Szent Mihály éjszakáján berepült a királyné kincsesházába, és ellopta a felét annak a pár cipõnek, amit a királyné a férjétõl, a dicsõ Arthus királytól kapott, amikor az visszajött írországi hadjáratából. Hallatlanul szemtelen némely sárkány. A királyné engem bízott meg mint leghívebb lovagját, hogy visszaszerezzem. Mégis, más kezében nem szívesen látná a cipõjét, hisz ez érthetõ, ugye?
    A varázsló ábrándosan mondta:
    - Hát ilyen nagy a szerelem… akkor te nagyon boldog lehetsz.
    Lancelot felháborodott.
    - Én boldog? Cipelem magammal a gyötrelmet, és néha lefekszem a földre, úgy üvöltök. Napjaim kétharmadát aktív boldogtalansággal töltöm, maradék harmadában pedig csodálkozom, hogy hogy is bírom elviselni.
    - Hát akkor azt kell gondolnom, ne haragudj, hogy a királyné nem szeret téged.
    Lancelot felugrott, karjára csapva.
    - Hát mit gondolsz, vén gazember, kehesek atyamestere! Hogyan is szeretne engem Guinevere királyné, aki Arthus király felesége! Õ a legszentebb asszony azok között, akik valaha rácáfoltak Éva anyánk természetére.
    A varázsló bocsánatkérõ szónoklatot akart kivágni, de kitört belõle a régóta visszafojtott köhögés. Szeme majd kiesett, és közel volt, hogy leforduljon a székrõl. Lancelot, megfeledkezve a sérelemrõl, segítségére sietett, püfölte a hátát és vigasztalta.
    - Látod, látod - mondta -, nem elég, hogy addig rakoncátlankodtál a férfiasságod ékével, amíg el nem vették tõled: vigyázz, nehogy a nyelveddel addig rakoncátlankodj, amíg magad leharapod.
    A varázsló nemsokára magához tért, bevezette Lancelot-t a hálótermébe és nyugodalmas jó éjszakát kívánt. Lancelot felsóhajtott a “nyugoldalmas” szóra, azután buzgó imában kérte a mennybélieket, hogy õrizzék meg Guinevere királynét, és lefeküdt.
    Klingsort ez idõ tájt krónikus álmatlanság gyötörte. Elõvett egy könnyebb arab varázslókönyvet, hogy elûzze az éjszaka unalmát, de sehogy sem érdekelte, amit olvasott. Ha eszébe jutott Lancelot sorsa, a szeme megtelt könnyel, és végül sírva is fakadt. Az öreg varázsló alapjában véve igen jóindulatú ember volt, és Wolfram von Eschenbach éppúgy félreismerte, mint, mint a középkoriak általában. Az Orilous menyasszonyát csak azért rabolta el, mert tudta, hogy Orilous goromba fráter, aki, ha különbözõ lovagi harcok után végül elnyeri a hölgy kezét, minden megmaradt harci kedvét az asszonyon fogja kitölteni, megveri napjában kétszer, reggeli és estebéd után és egyszer még a csuklóját is kificamítja. Ami pedig a Meliacans-esetet illeti, csak azért változtatta a lovagot teknõsbékává, mert tudta, hogyha az illetõ elmegy a Szentföldre, menyasszonya meg fogja csalni egy zsidó harisnyakereskedõvel.
    Lancelot-n nagyon megesett a szíve. Megfoghatatlan volt elõtte, hogy valaki ennyire szenvedjen a szerelem miatt. Ifjúkorában ugyan õ maga is sokat nyájaskodott az asszonyokkal? De amióta egy zordon férj oly kegyetlen, és ma már pirulás nélkül le sem írható módon állott bosszút rajta, már el is felejtette, hogy mi a szerelem, és határozottan jobban érezte magát nélküle.
    Mégis sokat habozott, segítsen-e Lancelot-n. Tudta, hogy a világ ezt a cselekedetét is félre fogja magyarázni, és esetleg maga Lancelot is kitépi a szakállát. De ez sem tudta visszatartani, a szánalom mindennél erõsebb volt benne.
    Kikereste mûszerei közül a csodaharapófogót és a kék szemüveget, amellyel meg lehetett látni szellemi lényeket. Majd levette a cipõjét, és beosont Lancelot szobájába.
    A szobában kis mécses égett, Klingsor a bûvös szemüveg segítségével átlátott a takarón, az ingen, a bõrön, bele Lancelot testébe, és figyelemmel kísérhette a kis életszellemek pajzán játékait, amint a vérerek labirintusain kergették egymást fel-alá. Sokáig tartott, amíg a Szerelmet megtalálta közöttük. De végre rálelt: ott ült a Szerelem lovagló helyzetben Lancelot hátgerincén, és egy kicsi tollseprûvel csiklandozta. Azután elunta ezt a játékot, ügyesen bebújt a tüdõ lebernyegei közé, és összeszorította a lovag szívét. De ezt is régi tréfának találhatta, mert beült az aortába, és a vérfolyamon felszállíttatta magát az agyba. Itt egy ideig babrált a finom tekervények között, kivett mindenfélét a fiókokból, meg visszatette, azután belezavarodott a vonalkák rendszerébe, ásított egyet és Lancelot száján át kiugrott az ágyra. Leült az ágy szélére lábát lóbálva és kis tükörben nézegette magát, mert a Szerelem nagyon hiú. Pedig nem volt szép a Szerelem: sovány volt és sápadt, nyugtalan és idomtalan, és a sok erõlködéstõl kidagadtak az erei. De õ nem látta, hogy milyen csúnya, mert köztudomású, hogy a Szerelem vak.
    A Szerelem az ágy szélén ült - ez volt az alkalmas pillanat. Klingsor gyorsan fogta a harapófogót és nyakon csípte vele a Szerelmet. A Szerelem sikított egyet és elejtette a tükröt.
    A hangra az éberen alvó Lancelot felébredt, egy pillanat alatt talpon volt, kezében vánkosa alá rejtett kardja és rárohant Klingsorra. Mikor észrevette, hogy Klingsorral áll szemközt, zavartan és gyanakodva leengedte kardját.
    - Te vagy az, Klingsor? - Nagyon restellte, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozta házigazdáját.
    - Igen… erre jártam… gondoltam, megnézem, hogy alszol.
    - De minek az a harapófogó a kezedben?
    - Tudod, ha netán valami féreg zavarná az álmodat, hogy megfoghassam.
    - Ahhoz neked ekkora szerszám kell? Nekem egy darab papír is jó.
    - Én nagyon undorodós természet vagyok.
    - És fogtál legalább valamit?
    - Igen… de egészen jelentéktelen.
    És megmutatta a Szerelmet.
    - Pfúj, de csúnya - mondta Lancelot, és kissé gyanakodva visszafeküdt.
    Klingsor is visszatért a szobájába. A Szerelmet begyömöszölte egy palackba, gondosan bekötötte pergamenpapírral és cukorspárgával, és a pergamenre rárajzolta Salamon király pecsétjét. Azután egy kis vignettát ragasztott az üvegre, ráírta: Amor, amoris, masc., és beállította a polcra, a többi szellemet tartalmazó palack közé. A Szerelem úszkált körül a spirituszban, mint egy bánatos béka. Klingsor megelégedetten feküdt le.
    - Vajha mindennap egy ilyen jó cselekedetet hajthatnék végre - sóhajtotta áhítatosan, és nemsokára el is aludt.
    Lancelot másnap csodára ébredt: a nap már magasan állott az égen. Úgy megdöbbent, hogy sokáig mozdulatlanul feküdt az ágyában. Hét esztendõ óta mindennap hajnalban ébredt, és rettenetes izgatottsággal ugrott ki mindig az ágyából. És ma szinte nem is volt kedve felkelni, nagy lassan öltözött és fürtjeinek a rendbe hozására alig vetett gondot. Megborotválkozni pedig egyáltalán nem borotválkozott meg.
    “A sárkánynak így is elég elegáns vagyok” - gondolta magában.
    Azután lement reggelizni. Klingsor nagy örömmel fogadta.
    - Hogy aludtál, mit álmodtál? - kérdezte.
    - Mit is? Jaj, igen, elvesztettem a sarkantyúmat egy sáros réten.
    - Kár. Mert az elsõ álom, amit idegen helyen álmodsz, be szokott teljesedni.
    - Az baj lenne. Tudod, a mai búzaárak mellett a birtokaim sem hoznak úgy, mint azelõtt, és nem szeretem a fölösleges kiadásokat.
    - Jobb lett volna, ha a szépséges királynéról álmodsz.
    Lancelot elsápadt. Csakugyan! Hét esztendõ óta minden éjjel Guinevere királynéról álmodott. És ma… reggeli imájába sem foglalta gyönyörû nevét, egyszerûen azért, mert imádkozni is elfelejtett. Már egy órája ébren van, és ha a varázsló nem szól, eszébe sem jut Guinevere királyné.
    Szórakozottan búcsúzott el Klingsortól, és megindult a kanyargós hegyi úton lefelé. Klingsor integetett utána.
    - Még nem boldog - mondta szakállát simogatva. - Még nem tudatosodott benne az örömteljes változás. De idõvel bizonyára áldani fogja öreg emlékezetemet.
    És zokogott a meghatottságtól.
    Lancelot hosszú ideig gondolataiba mélyedve kocogott az országúton. Az út egy kis bükkösbe kanyarodott be. Egy asszonyt jött vele szemben az úton, szamáron ült, elõtte és mögötte sok szép kenyér volt a szamár hátán. Bizonyára pékné.
    - Adjon Isten - köszöntötte illedelmesen Lancelot. Gáncs nélküli lovag lévén, elve volt, hogy mindig elõre köszönt a nõknek, még a polgárasszonyoknak is. A pékné viszonozta a köszönést.
    A pékné nem volt csúnya, sõt, a maga polgári vaskos módján oly jóízûnek látszott, mint a kenyerei.
    - Ugyebár, Amalasunthának hívnak téged - mondta Lancelot -, boldogult nagyatyád püspöki ostyasütõ volt, és múlt húsvétkor három gyertyát ajánlottál fel, hogy színrõl színre láthasd egyszer Gábor arkangyalt?
    - Nem - felelte az asszony.
    - Hát akkor egyszerûen Merethének hívnak, négy gyermeked közül kettõ feketehimlõben halt meg, de a harmadik gyönyörû, és a boltotok felett a cégér kék sündisznót ábrázol, és szeretsz pisztrángot enni?
    - Nem - felelte az asszony.
    - Most már eleget nyájaskodtunk - mondta Lancelot. Leszállt a lóról, az asszony szamarát egy fához kötötte, és az asszonyt leemelte a szamárról. A kenyerek kétoldalt ottmaradtak.
    Egy idõ múlva visszatértek az országútra, Lancelot felemelte az asszonyt a szamarára, a kenyerek közé, eloldotta az állatot és útnak indította. Egy ideig barátságosan integetett utánuk, azután felült a lovára, és õ is továbbment.
    De alig ment ötszáz lépést, megrántotta lova száját és állva maradtak, földbe cövekelve. Lancelot egy ékes kendõvel törölgette homlokát, amelyrõl csorgott a hideg veríték.
    Most eszmélt rá.
    - Minden látszat arra vall - mondta halkan -, hogy más nõt is megkívánok, mint a mennyei Guinevere királynét. - Egy óra hosszat állt egyhelyben, elmélkedve, hogy mi lehet a magyarázata ennek. Közben borzalommal látta, hogy elméjében újra és nem éppen kellemetlen módon megjelent a pékné, majd mások is, egy kapitány özvegye, két szüretelõ lány, egy tisztátalan személy és Guinevere-nek három szobalánya. Csak a királyné nem jelent meg.
    Súlyos mélabúban folytatta az útját napestig. Napszálltakor egy kedves kis városon lovagolt keresztül, ahol szép, magas tetõs vendéglõ állt, a Jeles Griffrõl elnevezve. Szívesen betért volna vacsorára, de akkor nem találta volna meg a sárkányt, aki a sötétség elsõ óráiban szokott kijönni a barlangjából, hogy vizet igyék.
    Majd zordon erdõbe ért, ahol a fák különös alakja, sötétzöld sziklák, és ijesztõ légbeli kiáltások mind a veszedelem közeledtére figyelmeztettek. Keze ügyébe igazította a lándzsáját, és ösztönében bízva lovagolt arra, amerre a zordonság növekedni látszott. Csak azon csodálkozott, hogy nem találkozik pásztorokkal és hegyi öregekkel, akik intik, hogy ne menjen tovább.
    Az út meredek volt, és Lancelot-t az éhség gyötörte, egyre türelmetlenebb lett. Végre nagy halom embercsontra bukkant. A következõ kanyarodónál elébe is tûnt a barlang. Formája a hozzáértõk számára félreérthetetlenül elárulta, hogy sárkányok számára készült. Lancelot, kezében elõrefeszített lándzsával, amelyrõl elõzõleg gondosan leszedte a kis angol lobogót, óvatosan közeledett.
    De ki írhatja le felháborodását, mikor a barlang száján egy nagy táblát pillantott meg, amely cifra barátgót betûkkel közölte, hogy a sárkány elköltözött, és ez idõ szerint a Halott Hegységnek Farsangi Fánk nevû csúcsa alatti barlangban lakik.
    Lancelot jól tudta, hogy a Halott Hegység ettõl a helytõl körülbelül húsz mérföldnyire fekszik északra, közben több igen meredek hegylánc van és három rendkívül rossz hírû hágó, ahol a rablók elevenen szokták megnyúzni az utasokat, úgyhogy az utazás, a kor közlekedési viszonyai mellett, egyáltalán nem volt kényelmesnek mondható.
    Hümmögve visszafordította a lovát, és a Jeles Griffben szállt meg éjszakára. A vacsorát apróra vagdalt fehér csirkehússal kezdte, azután megevett egy nagy pontyot, majd pedig egy igen ízes, fûszeres borjúcombot, különbözõ helybeli tésztákat és egy kosár nagyon szép almát. A borral is meg volt elégedve. Legnagyobb megdöbbenésére egyáltalán nem érezte magát boldogtalannak.
    A boldogtalanság másnap reggelre sem jött meg. A nap sütött, a az ablak alatt kolompszóval kedves tehenek vonultak ki a rétre, megnyugtató trágyaszaggal töltve meg a szép világot, a reggeli ital (enyhe ürmös) és az utána következõ nyúlpástétom is igen kellemesek voltak. Lancelot ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy egy tóban megfürödjék, és azután aludjék a fûben.
    Akkor eszébe jutott a sárkány, a három hágó a rablókkal és a vitézi élet egész sötét kényelmetlensége. Néhány óra hosszat nehéz küzdelmet vívott magával.
    Végre délfelé felhúzta a csizmáját és így felszerelve, nagyot dobbantott a lábával:
    - Hát nem!
    És megindult vissza Carreolba a királyné fél pár cipõje nélkül, és a sárkány vígan élt tovább barlangjában, a Farsangi Fánk nevû csúcs alatt.
    “Végtére a sárkány is ember” - gondolta.
    Agyát különös tompaság fogta el. Egy új világban élt, ahol minden kedves és barátságos volt, és éppen ez volt a félelmetes és érhetetlen. Ebben az új világban olyan reménytelen volt a tájékozódás, hogy inkább beszüntette a gondolkozást. Úgy érezte magát, mint aki nagyon sok sört ivott. Nem egészen ok nélkül, mert útközben minden fogadóban felhajtott egy korsó sört.
    Így érkezett meg Carreolba, ahol Arthus király abban az idõben az udvarát tartotta. Megtisztálkodott az út porától, és a királyné magas színe elé akart járulni. De alighogy kilépett szállásáról, Gaveinbe ütközött, aki izgatotan közölte vele, hogy döntõ fontosságú lovagi torna folyik Wales és Cornvall között, a félidõ 2 : 2, és magával hurcolta Lancelot-t. A mérkõzés után bankett volt a gyõztesek tiszteletére: Lancelot éjfél utánig ottfelejtette magát, és így csak másnap délelõtt jutott eszébe, hogy jelentkezzék a királynénál.
    Mire a palotába ért, a királyné hölgyeivel már kisétált a parkba. Szerencsére Lancelot jól ismerte a királyné sétájának útirányát, gyorsan a mögé a hársfa mögé sietett, ahonnan az évek során kifejlõdött udvarias szokás szerint, mintegy véletlenül elõ kellett bukkannia, mikor a királyné arra sétált.
    Kissé késõn érkezett, a királyné már jött a hársfasorban, úgyhogy elbújása a fa mögé, amit rögtön nyomon követett elõbukkanása, szinte üres formaságnak látszott.
    Letérdelt a királyné elé, és megcsókolta ruhája szegélyét. A királyné arcán bizonytalan mosoly játszott, és késlekedett azzal, amit ilyenkor mondani szokás: - Kelj fel, jó lovag! - Úgyhogy Lancelot elfáradt a térdeplésben, és valami ingerültség vett rajta erõt.
    - Azt mondják, már tegnap a városban voltál - mondta Guinevere egyszerre.
    - Valóban, úrnõm - felelte Lancelot elpirulva.
    - Igen? Hát akkor kelj fel, jó lovag! - mondta a királyné, de olyan hanghordozással, hogy a konvencionális mondat gorombaságnak hatott. Lancelot zavarban volt. Fõképp az zavarta, hogy a királyné haragját olyan távolról szemlélte, mintha nem is ellene irányulna.
    - Asszonyom a távollétem alatt még szebb lett, mint azelõtt volt, amennyiben ez lehetséges - kockáztatta meg ügyetlenül és anélkül, hogy a szíve a torkába szökött volt Guinevere megnövekedett szépsége láttán. Mert a királyné kétségkívül nagyon szép volt, de valami kis szörnyeteg a fák mögül azt súgta Lancelot fülébe: hát aztán!
    - Ebbõl is látom, hogy sosem tetszettem neked - mondta Guinevere nem egészen logikusan. - Egyáltalán nem értem a viselkedésedet. De hagyjuk. Fõ dolog, hogy elhoztad a cipõmet. Add ide!
    - Igenis, asszonyom - dadogta Lancelot. - Illetve, azaz hogy a cipõt otthon felejtettem a szállásomon.
    - Otthon felejtetted? - kérdezte Guinevere hihetetlen magasra emelve a szemöldökét.
    - Tulajdonképpen precízebben nem is otthon, hanem…
    - Hanem?
    - Tudniillik útközben kidaboltak…
    - Téged, a gáncs nélküli lovagot?
    - Már úgy értem, kártyázás közben. Kénytelen voltam a cipõt zálogba adni egy izmaelitának.
    - Hány feje volt a sárkánynak? - kérdezte hirtelen a királyné.
    - Csak egy - mondta Lancelot bûntudatosan.
    - És te azt se vágtad le! - kiáltotta a királyné.
    - Nem. Ugyanis a dolog úgy volt, hogy…
    De nem magyarázhatta meg. A királyné kimondhatatlan megvetéssel végigmérte, majd fejét hátravetve, gyors léptekkel eltávozott, maga után vonva udvarhölgyeit.
    Lancelot ott állt behúzott nyakkal. Elvesztette a királyné kegyét! Várta a villámcsapást, várta, hogy megnyíljék lába alatt a föld. Várta, hogy lelke sisteregve és szikrázva kettészakadjon a leírhatatlan fájdalomtól. De a villám nem sújtott le, a föld és a lélek nem hasadt meg. Az új világban, ahol Lancelot most volt, úgy látszik nem voltak villámok, csak kicsi mókusok a fákon és fecsegõ patakok a fák alatt és belül a sörivók boldogsága. Rettenetes volt.
    Este az udvari vacsoránál a királyné tüntetõen kimutatta Lancelot kegyvesztettségét, amennyiben Gaveint szólította fel, hogy nyújtsa át neki az õszibarackokat, és másnap már az egész város csak errõl beszélt. Ha Lancelot belépett a palota valamelyik termébe, a lovagok kacagása elhallgatott, és az udvarhölgyek könnyes szemekkel néztek rá.
    Lancelot pedig sokat kockázott, állandóan nyert, vett magának három új lovat és egy elsõrangú kardot, és gondosan átnézte kasznárjának számadásait. Elõvette azt a két könyvet, amit még kora ifjúkorában vásárolt, Cato Bölcs mondásait és Abelard Péternek egy nagyon izgalmas és akkoriban sok port felvert munkáját a Szentháromságról. Elhatározta, hogy tökéletesíti magát a latin nyelvben. Az élet sokkal szélesebb volt, mint valaha, és Lancelot nagyon szenvedett. Kimondhatatlanul szenvedett azon, hogy mennyire nem szenved.
    És eljött az óra, amikor már nem tagadhatta önmaga elõtt, sõt, hangosan ki is mondhatta:
    - Nem szeretem Guinevere királynét.
    Az egész csoda rút és értelmetlen volt. Természetes úton ilyesmi nem történik. Az ember elveszítheti a sarkantyúit, a felsõkabátját, volt már arra is eset, hogy a kardját, de nem veszíti el a Szerelmet! Hacsak nem varázslat útján. Ekkor eszébe jutott az éjszaka, amit Chatelmerveilben töltött.
    Lancelot a tettek embere volt. Azonnal lóra ült, és Klingsor várába sietett.
    Klingsor a toronyból meglátta a közeledõt, és elébe sietett.
    - Hát eljött, hogy megköszönje jóságomat - suttogta, és könnyek úsztak a szemében.
    De Lancelot leugrott a paripájáról és határozott mozdulattal megmarkolt a varázsló szakállát.
    - Te gazember - kiáltotta. - Kutyák nagybátyja és nõsténykutyák szeretõje! De mit vesztegetem szavaimat! Azonnal add vissza a Szerelmet!
    - Ó, ó, ó - zokogott Klingsor. - Hát nem vagy boldogabb azóta? Hát nem érzed, mennyivel szélesebb és sokfélébb az élet, ha az embert s szerelem nem köti gúzsba?
    - Ne beszélj annyit, sündisznók és teknõsbékák unokatestvére, ördög és pokol, milliom adta! - mondta energikusan Lancelot, csavarva egyet Klingsor szakállán. - Azonnal add vissza a Szerelmet!
    - Kérlek - mondta Klingsor, csalódottan sóhajtva.
    Felvezette Lancelot-t a kastélyba. A palackok közül leemelte azt, amire rá volt írva: Amor, amoris, masc. Felvágta a cukorspárgát és a harapófogóval kivette s Szerelmet. Gondosan becsavarta ostyába és átnyújtotta Lancelot-nak, aki egy pohár víz segítségével lenyelte.
    Néhány pillanat múlva Lancelot összerázkódott. Egész testét és lelkét hasító fájdalom járta át. A térde reszketett, a feje zúgott, az egész világ elsötétedett elõtte.
    - Elvesztettem a királynõ kegyét! - hörögte. A torkához kapott, és búcsú nélkül elrohant.
    A fájdalom annyira rázta, hogy alig tudott a lován ülve maradni. Csorogtak a könnyei és leeresztette a sisaktaréját, hogy a szembejövõk ne lássák szégyenét. De könnyei oly bõségesen hullottak, hogy kiszivárogtak a sisaktaréj alól és végigfutottak a páncélján.
    Boldog volt.

1935
 

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Szerb Antal: Szerelem a palackban; in: A fehér mágus - Elbeszélések; Osiris, Bp., 1999. 123-134. o.