Tizenhetedik fejezet
Szerzõt máglyára viszik, de csodával határos módon megszabadul, majd fontos, de szomorú missziót tölt be, ami a behinek tragikus pusztulását vonja maga után
Az õrök értem jöttek, megbilincseltek, és megindultunk a szabadba. Elõttem a beratnu ment, magasra tartva a négyszöget. A domboldalról vad ordítás és hátborzongató halálhörgés hangzott ide. Odavezettek a máglyához, lábamat összekötözték, és feldobtak rá, mialatt a tömeg õrjöngve szitkozódott.
Egyik azt ordította, hogy az étel kiöntése ellen izgattam, hogy éhen veszítsem õket, másik, hogy tiltakoztam szellemiségem elvétele ellen, miáltal másokat megraboltam; hogy makacsul ragaszkodtam régi, rossz ruhámhoz, miáltal közbotrányt keltettem, gúnyt ûztem a kipuból, tagadtam a tüskék kellemét, és a legkülönbözõbb tévtanok hóbortjával mételyeztem a tiszta közéletet, vérbe, lángba, szennybe akartam fojtani a civilizáció áldásait. Egyetlen zsongó méhkas kavargott köröttem, és üvöltötték:
- Lázítottál a józan ész ellen!
- Kereknek állítottad a kört!
- Szemedre hivatkoztál az anebákkal szemben!
- Megrágalmaztad a szellemiségadó betiket!
- Szellemiséggel akartál táplálkozni!
- Felforgattad a közbékét! Tévtanokkal viszályt szítottál!
- Megtagadtad a bikru tanait!
- Enni adtál egy nõnek!
- Nem adtál enni egy nõnek!
Én pedig szememet lehunyva mindenbe beletörõdtem, és megnyugodva vártam a jótékony halált, amely végre megvált a dühöngõk gyötréseitõl. Megkönnyebbülten lélegzettem fel, mikor végre meggyújtották a csóvát, mosolyogva vettem búcsút a köröttem toporzékoló, megveszett csordától, melynek üvöltése egyetlen szörnyû kakofóniában olvadt össze a domboldalról idehallatszó halálüvöltéssel.
*
És ekkor különös dolog történt.
A kapun több autó futott be, rajtuk gázálarcos hinekkel.
A hinek kezüket a kocsira rögzített sugárcsöveken tartották. A csövekbõl fehér füst gomolygott élõ. Egyenesen a domb felé vágtattak.
Torkomszakadtából kiabálni kezdtem. A köröttem állók rögtön befogták a számat, és fojtogatni kezdtek, de szerencsére késõn.
Az egyik autó kikanyarodott a sorból, és egyenesen felém száguldott.
A hinek megjelenésére egyszeriben megváltozott a helyzet. Az összes jelenlevõk, a betiket is beleértve, kezükbe kapták jobb lábukat, és üvöltötték:
- Vaké! Vaké!
A hineket roppant tisztelték, bár utálták, ami azonban nem tûnik paradoxonnak az elõtt, aki ismeri õrültségeiket, mert nekik nem a tudás vagy jószívûség imponál, mint az mûvelt európai emberek közt szokásos, hanem ellenkezõleg: a durvaság és a buta, nyers erõszak. És a hinek mégiscsak hatalmukban tartották õket.
A hinek leszálltak az autóról, köteleimet eloldották, engem pedig felsegítettek az autóra, és gázmaszkot adva kezembe, továbbszáguldottak.
Mindez szinte pillanatok alatt történt. Az örömtõl alig tudtam magamhoz térni. Boldogságomat még az is fokozta, hogy a kocsiban ülök közt felfedeztem Zatamont. Nem tudtam többé uralkodni magamon. Az örömtõl sírva ragadtam meg a szabadító kezet, nem törõdve vele, hogy hálám semmi látható benyomást nem kelt benne.
Könnyes szemmel magyaráztam neki szenvedéseimet, és könyörögve kértem, hogy vigyenek ki magukkal, mert nemcsak nem érzem magam behinnek, de még most is remeg minden porcikám a szörnyûségektõl, miknek e felforgatott és megháborodott világban ki voltam téve.
Zatamon csak annyit felelt, hogy ez a nem létezõ élet, a kazi, amelyet most módomban volt tapasztalni.
Nem értettem ugyan teljesen, mit akar ezzel mondani, de tiszta lélekkel jelenthettem ki, hogy soha ilyen mélyen nem láttam be a kazo bölcs és türelmes fenségét, mint most, e dühödt ámokfutók közt töltött idõ után.
Ezalatt kocsink felért a dombra, és egyenesen a dühöngök közé vágott. Itt most érte el tetõpontját a mészárlás. Patakokban folyt a vér.
Itt is, ott is feltûnt egy rúdra tûzött négyszög vagy kör. A kések villogtak, a vér vöröslött, a torkokban hörgött az állati düh vagy a felhasított gége vére. Bõgött, kavargott és gyilkolt az egész nekiszabadult tébolyda. Irtózat fogott el arra a gondolatra, hogy nekem éppúgy két lábam és két kezem van, mint ezeknek.
Most mindnyájan felkötöttük a gázálarcokat.
A hinek erõs gázsugárral rontottak közéjük, a csövekbõl csak úgy fütyült a roppant nyomású gáz. Ezalatt néhány kocsi bekerítette õket úgy, hogy nem menekülhettek.
A megvadult õrültek az elsõ lélegzettõl eszméletüket vesztve, egymás után hullottak a földre, de elestükben is görcsösen szorongatták a kést, szemük villogott, és utolsó, vad hörgésükben is ezeket tajtékozták a csikorgó fogak: "Bikru! Józanság! Aneba! Buku!"
Mikor az utolsó is álomba merült, a hinek leszálltak, összeszedték õket, és mindnyájukra kényszerzubbonyt húztak. Ekkor láttam elõször borzadni a hineket: mikor a földre érve embervérbe kellett lépniök.
Most tanácskozás kezdõdött. Abban valamennyien megegyeztek, hogy ezekkel nincs mit tovább kísérletezni, és ajánlatos volna az összes verekedõ behineket megszüntetni.
Én léptem közbe, magyarázva Zatamonnak, hogy valószínûleg nem mindegyik gyilkolt önszántából. Hivatkoztam saját esetemre, és javasoltam, hogy külön kellene válogatni a menthetetleneket azoktól, akiknek felépüléséhez még van remény.
A hinek látva, hogy behingyanús létemre értelmesen beszélek, magukévá tették véleményemet, sõt megkérdezték, hogy milyen módszert tartok alkalmasnak a kevésbé betegek kiválogatására.
Én pedig szavazást ajánlottam. Meg kell szavaztatni az egész behin telepet arra vonatkozólag, hogy ki óhajtja a bukut.
Részletesen el kellett magyaráznom a szavazás lényegét, amit õk nem ismertek, és el sem képzelték, hogy lehessen az életre vonatkozó kérdés, ami felett az embereknek különbözõ véleményük van, hiszen az élet teljessége csak egyféleképpen élhetõ át. Õk csak tudományos nézeteltéréseket ismertek, ott pedig a lakmusz egyszeri kékre színezõdése száz tudós ellenvéleményét megdönti.
A hineknek mégis tetszettek szavaim, és abban állapodtak meg, hogy tekintve a behinek között szerzett tapasztalataimat és elég józan felfogásomat, megbíznak a szavazás végrehajtásával, és hogy lehetõleg semmi se történjék természetellenes úton, a reménytelenek kiirtását is önmagukra fogják bízni, amennyiben a verekedõ pártiakat elvezetjük egy zárt területre, és ott késekkel látjuk el, hogy maguk pusztítsák el egymást.
Képzelheti az olvasó örömömet, hogy szomorú életemben végre kellemes változás történt!
Az alvó behineket összegyûjtötték, és beszállították egy nagy, zárt terembe, ahol egy napig szigorú õrizet alatt voltak, és csak másnap térhettek vissza celláikba.
Engem pedig kivittek közülük, és újra elfoglalhattam helyemet a belohin intézetben, ahol végre tiszta ruhát kaptam, rendesen megfürödtem, megborotválkoztam, hajamat a villamos kalap lenyírta, tetveimet kiirtották, kicsavart, megnyomorított tagjaimat, miken még ott vöröslött a zsineg helye, villamos gépekkel helyremasszálták, és éjjel jóllakva, tisztán, csendben, villannyal fûtött szobában, puha ágyban tértem nyugovóra. Senki sem zavart, semmi sem fenyegetett, a holnap tiszta és biztos volt. A kéjek kéjét éreztem, mikor a gumimatracos ágyban gondtalanul kinyújtóztam.
*
A hinek megbecsülésére mindenképpen rá akartam szolgálni, nagy buzgalommal szerveztem tehát a szavazást.
Másnap tíz hinnel és két gázautóval bementem a behinek közé: Megjelenésünk roppant respektust váltott ki, az összes betikek kivonultak elénk, rézkockáikat leoldották térdeikrõl, és tenyerükben tartva kínálgatták nekünk, amit persze a hinek nem értettek, de én láttam, hogy valami megtiszteltetésféle vagy meghódolás akar lenni részükrõl. Nagy elégtétel volt számomra látni, hogy az engem elítélõ betik rémült alázattal nyújtogatja felém otromba limlomját, sûrû mormolások közt emlegetve a bruhut, anebát, ketnit, konát és egyéb agyalágy marhaságokat. Mikor egy sárga kavicsot is kezembe akart nyomni, nagykedvem támadt, hogy galléron ragadva torkába gyömöszöljem "táplálékukat", de féltem, hogy a hinek rossz véleménnyel lesznek rólam és kazo felfogásom felõl.
Kiadtam tehát a rendeletet, hogy az összes behinek gyûljenek össze, mire a jelenlevõk szétfutottak, és tíz perc múlva mindenki ott állt köröttünk, persze külön a konák és külön a kemonok, akik vad gyûlölettel méregették egymást.
Én pedig mindkét félnek kihirdettem, hogy holnap szavazás lesz a buku felõl, és belügyeikben teljesen szabad kezet fognak kapni.
Ezután eltávoztunk.
Másnap le is folytattuk a szavazást külön a kona és külön a kemon területein, hogy össze ne verekedjenek.
Az eredmény azonban mindnyájunkat meglepett, mert majdnem kivétel nélkül ordítozva követelték a bukut. Ez különösen engem érintett kínosan, mert a hinek ebbõl azt a következtetést vonhatták le, hogy úgy látszik, felesleges volt a szavazás.
Megpróbáltam a behinekkel egyenként, négyszemközt beszélni. Mikor azt kérdeztem, miért akarják embertársaik testét felhasítani, mind azt felelték, hogy ez a szándék távol áll tõlük, õk csak a bötót akarják biztosítva látni a buku által.
És hiába mondtam, hogy a böto végtére csak szó, és a dolog megfogható lényege mégiscsak a fájdalom, szenvedés és halál, azt felelték, hogy éppen ellenkezõleg.
- A szenvedés - mondták - csak epizód, csak felszín, míg a böto a dolgok értelme, lényege és belsõ tartalma; aki ezt nem érzi, az színvak; aki csak a felületet látja, és nincs érzéke a lényeg iránt, amely az élet tartalmát adja.
Tétovázás nélkül állították, hogy az élet fenntartása a lényeg, amiért - meghalni is érdemes!
Mikor a belsõ ellentmondásra figyelmeztettem õket, azt felelték, hogy a közösség élete igenis megköveteli, hogy az egyének meghaljanak érte.
Meg voltak gyõzõdve, hogy a közösség csak úgy élhet, ha õk külön-külön mind meghalnak!
A kimondott szó és az értelem közt egyáltalán nem volt kapcsolat.
Nem vitatkoztam tehát tovább, hanem kihirdettem, hogy akik a verekedés mellett szavaztak, azok másnap kiverekedhetik magukat a szabad bukuban. Ki fogjuk õket vezetni a domboldálra, felfegyverezzük és egymásnak eresztjük, míg azok, akik nem akartak verekedni, otthon maradhatnak.
Szerencse, hogy következetlenségeiket eddig is eléggé módomban volt tapasztalni, különben nagyon meglepõdtem volna az elégedetlen morgáson, ami szavaimat fogadta.
Sajnos, bármennyire szokva voltam következetlenségeikhez, annyira most sem tudtam józan logikámtól szabadulni, hogy egyáltalán ne gondolkoztam volna rajta. Így tehát most is magyarázatot kerestem, és azt hittem, a gyávaság készteti õket meghátrálni, mikor a lelkesedés beváltásáról van szó.
Most már nagyon szégyelltem magam a hinek elõtt, és féltettem pozíciómat a sorozatos sikertelenség miatt.
Rövid tétovázás után meg is említettem bizonytalanságomat a velem jött hinek vezetõjének, nehogy a késõbbi kudarc azt a látszatot keltse, hogy semmire se számítottam. Annál kellemesebben lepett meg azonban, mikor azt felelte, úgy látszik, hiába ismertem meg õket, eszem túlságosan kazo az õ megértésükhöz, jobban mondva megszokásukhoz, mert megérteni természetesen nem lehet azt, aminek lényege az értelemnélküliség.
Mindenesetre elhatároztuk, hogy megvárjuk a holnapot.
Hogy mit tárgyaltak a behinek ezen az éjjelen, nem tudom. Lehet, hogy semmit, és azokat a meglepetéseket, amik másnap értek, szintén csak az õ furcsa õrültségüknek kell tulajdonítanom, amelynek jellegzetessége, hogy bár semmi következetesség nincs bennük, de csodálatosképpen mindegyik ugyanúgy következetlen.
Tehát másnap a verekedni akarókat kitereltük a domboldalra.
Azok persze két mereven elkülönített csoportba zárkóztak fel, és hátat fordítottak egymásnak.
Jellemzõ a hinek naivitására, hogy ezt látva azt tanácsolták, hogy vegyük talán sorba a csoportokat, elõször az egyiknek osszuk ki a késeket, és csak mikor azok már kiirtották egymást, akkor szabadítsuk a másik csoportbelieket is egymásra.
Mosolyomat elnyomva kellett megmagyaráznom, hogy egyik csoport sem fog önmagában verekedni, mert ehhez a másik jelenléte is szükséges. Ezt persze nem értették, megkérdezték, hogy mért nem egyszerûbb nekik is a közelebb levõket szurkálni, mikor úgyis leszúrják egymást. Én a tapasztalt ember fölényével jelentettem ki:
- Ez az egyik csoport a kona, a másik a kemon. Ezek csak úgy verekednek, ha mindkettõ összekerül.
Csak mikor a hinek összenéztek, láttam be, hogy milyen "értelem nélküli magyarázatot" adtam, bár némi gondolkodás után magam is beláttam, hogy valóban érthetetlen, miért ne lehetne az öldöklést önmagukon kezdeni. Megjegyeztem hát, hogy behin dolgokat csak behinül tudok magyarázni, többet ne várjanak tõlem.
Erre autóink nagy körben körülzárták a behineket. Kiosztottuk köztük a késeket, végül pedig kihirdettem, hogy szabad a buku.
És ekkor ámulva láttam, hogy a behinek nem mozdulnak.
Körös-körül autóink álltak, mindnyájan gázálarccal voltunk felszerelve, a sugárcsöveket készen tartottuk, bent, szemben egymással, a két ellenfél, mintegy ezerkétszáz férfi, mozdulatlanul.
Eltelt egy perc, két perc, tíz perc. A hinek kérdõen tekintettek rám, én pedig a legnagyobb zavarban voltam.
Nemsokára azonban a kona oldalán egy ember felállt egy kivágott fatörzsre, és beszédet mondott a többiekhez.
- Ti esetleg azt hiszitek - mondta -, hogy a hinek most a böto elnyerésében támogatnak, és hogy most alkalom van a bötóért, életért és békéért bukut folytatni.
Tévedtek. Ketni tetteinkben a hinek nem az élet mély lényegét látják, hanem értelmetlen verekedésnek tekintik ezeket. De hogy is vehetné észre e bivak tömeg azt, amit csak az élõ és meleg tüdõ tud belélegezni, melyben él az anebák és böto szent tisztelete, míg az üres és hideg tüdõ távol marad tõle, és a pusztaságban tévelyeg. Az anebák és a bikru tisztelete az a sziklaszilárd pont, ami tartalmat és célt ad életünknek, amely megkülönbözteti a behint az oktalan hintõl, ez acélozza meg karjainkat a nemes bukuban, ez avatja bumbukokká a behák fiait, kik boldogan áldozzák életüket a bötóért és a kés üdvéért.
Bumbuk gyilkost jelent, de hogy az olvasó megértse, meg kell jegyeznem, hogy erre több kifejezésük volt aszerint, hogy a gyilkos kit öl meg, mert agyalágy felfogásuk szerint nem egyformán vetették meg a gyilkost, sõt a bumbukokat megbecsülték. Ennek a szónak jelentése felõl azonban már eltérõk voltak a vélemények, amit sehogy sem tudtam megérteni. A konák szerint ugyanis bumbuk az, aki egy kemont öl meg, a kemonok szerint, aki konát öl meg.
Majd így folytatta:
- A kés üdvének és az anebáknak tisztelete a behák életének forrása, enélkül halál és pusztulás volna sorsuk. (Tehát komolyan hitték, hogy meghalnának, ha nem ölnék halomra egymást!) Ápoljuk tehát tüdõnkben a magasabb rendû ideálokat, törhetetlen ragaszkodásunkat a bikru és anebák iránt. Igaz behin késével és bötójával él vagy hal.
Ezután sok értelmetlen halandzsa következett, amit nem akarok az olvasóval közölni, annyival is inkább, mert meg sem tudtam jegyezni annyi tartalmatlanságot.
Annyit értettem meg belõle, hogy itt árulás történt. Azt állította, hogy mi gúnyt ûztünk a kés üdvébõl, eljárásunkkal olybá tüntetve fel a nemes bukut, mint közönséges és céltalan összeverekedést, és most, mint egy arénában, köznevetségre, kakasok módjára uszítjuk egymásra a bumbukokat. A böto védelme nem bábszínház, hanem a kés üdve.
- Behinek! - kiáltotta. - Nem látjátok, hogy nekik nem az a céljuk, hogy a kés üdvében részesedjünk, hanem hogy elpusztítsuk egymást?!
(Az embernek megáll az esze! A kés üdve nem az, hogy elpusztítsák egymást?)
- Mert - így szólt - míg mi, bumbukok, ostobán legyilkolnánk egymást, ennek hasznát csak a lamikok látnák, akik álnokul és perfiden kivonják magukat az anebák iránti kötelességeik alól, és akik csak arra várnak, hogy mindkét beha színe és virága, a nemes bumbukok, egy szálig elpusztuljanak, hogy aztán a kona és kemon kútmérgezõi egymás közt egyesítsék a két behát. És tudjátok-e, mi lesz, ha a két beha egyesül? Megszûnik maga a beha! Megszûnnek az anebák, kör, négyszög, és sárba tipornak minden vívmányt, ami az embert a dúvadtól megkülönbözteti!
Dühös kiáltások hangzottak:
- Nem engedjük az anebákat!
- Itt már nem errõl vagy arról az anebáról van szó - folytatta a szónok -, hanem az anebáknak és a rendnek létérõl, ami nélkül nem lenne miért élni és halni a nemes bumbuknak, a kés üdvérõl, amit ketni embernek élete árán is meg kell menteni egyes dühödt õrültek véres pusztítása elõl, mert mit érne, ha csak élnénk, és anebák nem volnának? Nekünk most egyesülnünk kell a közös ellenség ellen, nem egymást irtanunk, mert ez nem buku lenne, hanem ocsmány mészárlás. Béküljünk ki tehát, menjünk haza, és koncoljuk fel azokat a lamik árulókat, kik kivonták magukat a böto gyönyörûsége alól, nyugodtan elnézve, hogy a nemes bumbukok nyomorult bábok gyanánt, köznevetségre vérezzenek, hogy azután a lamikok gyalázatos aknamunkája lerombolja a behákat, miket õseink száz véres bukuban védtek és tartottak meg számunkra.
A beszédet egetverõ helyesléssel fogadták, a két tábor pillanatok alatt összekeveredett, és forró farvakarásban fogadtak egymásnak barátságot a lamikok ellen, mert nincs értelme meghalni, ha lehet.
A két halálos ellenség azon pillanatban megszûnt ellenségnek lenni, mihelyt az a veszély fenyegetett, hogy a jövõben valóban nem lennének ellenségek, és rögtön összebékéltek, nehogy valaki csakugyan békét teremtsen. A behinek békéje csak a verekedést szolgálhatja.
Ez így leírva olyan nyakatekerten hangzik, hogy meg sem kísérelem magyarázni. Már így, leírás közben is érzem, hogy ha tovább boncolnám, magam is belezavarodnék.
A hinek persze mindebbõl egy szót sem értettek, csak azt, hogy a behinek ezt sem akarják, de hát akkor mi kell nekik tulajdonképpen? Én magam sem értettem õket, de sejtettem a veszedelmet, és figyelmeztettem a hineket, hogy vegyék fel a gázálarcot.
Alighogy ez megtörtént, küldöttség jött hozzánk, hogy engedjük õket hazamenni, mert nem akarják a bukut.
A hinek tanácstalanul hallgatták, de én sietve felvilágosítottam õket a behinek szándékáról, és azt tanácsoltam, hogy az egész társaságot mint reménytelent meg kellene szüntetni.
Szavaimat némi idegenkedéssel fogadták. Persze, naiv hin szemszögbõl nehéz megérteni, hogy ha valaki nem akar verekedni, ez mennyiben jelent még nagyobb veszedelmet. Hosszú tanácskozás kezdõdött. Nagyon különös volt látni a habozó hineket, akik saját életük dolgaiban olyan csodálatosan egyöntetûek és határozottak. Végül azt határozták, hogy mindenki hazamehet, de a késeket le kell tenni.
A határozatot éktelen üvöltéssel fogadták.
Egyszer csak a kavargásból elõlépett az egyik leghangosabb, és autómhoz ugorva, tajtékozva üvöltötte:
- Itt van az áruló! Ez hozta ránk a pusztulást!
És felém köpött, nem törõdve vele, hogy kezem a sugárcsõ gombján pihent, mellyel minden pillanatban harcképtelenné tehettem. De a hinek meg nem értésétõl félve, nem mertem használni a tömlõt.
Éktelen üvöltés kísérte a szavakat. Öklök emelkedtek rám.
- Üssétek le a lamikot! Le a kultúra és szeretet véres kezû pribékjével! - ordítozták, de nem mertek rám támadni.
Végre az egyik elkiáltotta magát:
- Mit haboztok? Egy lamiktól féltek? Egy lamikot életben hagyni annyi, mintha magunk törnénk össze késeinket!
A borzalom moraja volt a válasz. A szidalmak özöne röpködött felém:
- Te vagy, aki meggyaláztad a bötót!
- Te vagy, aki aláástad a ketnit!
- Te rontottad meg a gyermek bruhuját!
- Te vagy, aki beszennyezted a bikbamot !
- Te dúltad fel a békét!
A vezér pedig a hangulatot kihasználva, és mindenkit túlüvöltve bömbölte:
- Õ az, aki a kést a leggyalázatosabb dologra használta!
A tömeg felhördült. Egyetlen tajtékzó botránkozás volt a válasz. Az egyik ki is mondta:
- Evésre!
A megháborodottak fülrepesztõ ordítozásban törtek ki. A szónok rekedten igyekezett túlharsogni a tömeget:
- Úgy van! Tudjátok, mit tesz ez a lamik a késsel? Eszik! Eszik! Meggyalázza a civilizációt! Mit haboztok hát?! Ez lesz az igazi buku! Utánam! Vaké!
Azzal felém futott, felugorva a hágcsóra, kezét rám emelte, villant a kés, nekem pedig csak a másodperc tört részével sikerült hamarabb megnyomni a sugárcsõ gombját.
A gáz üvöltve robbant elõ. A behint labdaként söpörte le a hágcsóról. Ájultan terült el a földön.
A többiek, a látványtól végleg feldühödve, még pokolibb zsivajban ordították :
- Vaké! Vaké!
Egyszerre többen ugrottak felém, a sugárcsõvel alig tudtam védekezni. Hamarosan nyolcan feküdtek a kocsim mellett. A tömeg egy pillanatra elnémult.
Most különös dolog történt.
A középen egy betik egyik kezében egy rúdra tûzött négyszöget, másikban egy kört nyújtott magasra. A tömeg pedig jobb lábát kézbe kapva, velõtrázó ordítozásban tört ki:
- Vaké! Vaké!
A szemekben könnyek csillantak meg, majd mintegy adott jelre mindnyájan énekelni kezdtek.
Nem tehetek róla, a hangulat minden bizarrsága mellett is annyira megkapó volt, hogy engem is magával ragadott, bár tudtam, hogy mindez ellenem irányul. Attól féltem, hogy a hineket is megnyeri viselkedésük, mely bármily ostoba is, de lélekemelõ volt. Bevallom, pozíciómat és életemet egyaránt féltettem.
Az ének befejezõdött, most az egyik elkiáltotta:
- Utánam! Ha mindnyájan meghalunk is, de a behák és a böto élni fognak!
És késével felém intve megindult. A tömeg, mint egy ember, magasra villantotta kését, és követte:
Végtelen zavarban voltam, mit tegyek, hogy el ne veszítsem a hinek rokonszenvét? A fegyverek annyira egyenlõtlenek voltak, hogy nemcsak magam szégyelltem a tömegpusztítást, de a hinek humánus gondolkodását ismerve tudtam, hogy meg fognak benne akadályozni, akkor pedig elvesztem.
A tömeg ajkán pedig újra felzendült az ének, és magasra tartott körökkel, négyszögekkel úgy jöttek felém, mint ahogy az õskeresztények mehettek a gladiátorok kardjai elé. Sohasem hittem, hogy az õrültek cél és értelem nélküli rögeszmékért így tudnak lelkesedni.
Pár lépésre voltak tõlem, én pedig végsõ kétségbeesésemben rájuk lövelltem a gázt, remélve, hogy megfutamítom õket.
De amint az elsõ néhány elesett, a többiek az ének ütemére rendíthetetlenül folytatták útjukat. Mind több és több behin terült el a földön, a tömeg pedig mind sûrûbb sorokban jött, hogy az eszméletleneken átugrálva felém közeledjenek.
Most, a legnagyobb meglepetésemre, a hinek autói is megmozdultak, a sugárcsöveken mindenütt megindult a gáz.
Mindez egyszerre történt, de anélkül, hogy egyetlen vezényszó elhangzott volna.
A tömeg meghõkölt, visszafordult, de a hinek nem kegyelmeztek. Utánuk mentek, a gyûrû mind összébb szorult, a fehér felhõ örvénylett, hömpölygött, a behinek pár pillanatig menekülni próbáltak, de a hinek gázsugárral vágták el az utat. Erre megálltak, újra a középen gyülekeztek össze, és újra felzendült a dal.
A hinek azonban most sem könyörültek. A szívem facsarodott össze, látva, hogy a küzdelmet feladó tömegre milyen nyugodt lélekkel fújják a gázt.
A behinek egymás után estek össze, az ének egyre halkult, egyszer csak megingott az egymás mellett tartott kör és négyszög is. Aki tartotta, összeesett, de már másik termett mellette, kikapta a kezébõl, felnyújtotta és megtántorodott. Egyik kézbõl a másikba vándorolt, míg az utolsó földbe szúrta, végül pedig neki is torkába fagyott a dal.
A téren úrrá lett a csönd, szememet pedig elöntötte a könny.
De az igazi borzalom csak most következett. A hinek gázt cseréltek, és rám is új gázmaszkot adtak, aztán az új gázzal öntötték végig a tömeget. Rémülten vettem ész re, hogy a földön heverõk melle megszûnik emelkedni és süllyedni. Kiáltani akartam, de a gázmaszk nem engedte.
Öt perc múlva újból gázt cseréltek, és azzal összevissza fecskendeztek, majd mindenki levette az álarcot. Úgy látszik, ez a közömbösítõ gáz volt.
A felhõ már oly sûrû volt, hogy eleinte semmit sem láttam. Percekbe telt, míg némileg kitisztult. Szívet tépõ látvány tárult szemem el: két, földbe szúrt póznán a kör és négyszög csillogott, körötte ezerkétszáz mozdulatlan hulla borította a földet.
A téboly üvöltõ tombolása után irtózatos csend nehezedett a térre. A hinek pedig egyetlen szó nélkül oldották le álarcaikat, és szerelték le a sugárcsöveket. Mellemen ült a halál nyomasztó csendje. Vagy talán a hin életé?
Amint beszélhettem, mindjárt azt kérdeztem Zatamontól, hogy mit mûveltek? Szokott száraz nyugalmával felelte, hogy megszüntették a behineket. Arra a kérdésemre, hogy ki adott erre utasítást, csodálkozva felelte, hogy erre nem kell utasítás. Minden józan ember látja, hogy ezeket meg kell szüntetni. Aztán azt magyarázta, hogy aki egészségesen nekimegy a halálnak, az reménytelen dühöngõ, és teljesen értéktelen a társadalom szempontjából.
Mondhatom, nagyon rosszulesett ez a rideg gondolkozás, de nem tehettem semmit.
*
Utána szobámba vonultam, és gondolataimba temetkeztem.
Sokáig gondolkoztam a szerencsétlen behineken, végül azt állapítottam meg, hogy bármily szörnyûségeket is végeztek, nemcsak tetteik szörnyûségének nem voltak tudatában, amit õrültektõl nem is kívánhatunk, de annak sem, hogy õk ezt vagy azt tényleg cselekszik-e.
Szegény behinek futnak, futnak, önmagukat hajszolják a levegõbe képzelt célokért, amiket nemcsak elérni nem tudnak (nem is lehet), de nem is akarják, mert azonnal mást akarnak, mihelyt valamire már módjuk van.
A behinek élete önmagában vett abszurdum, a lehetetlenülés. Valami féreg rághatta idegeiket, ami lehetetlenné tette számukra az élet megélését: a kielégülést, a cél felé haladást. Életüknek éppúgy nem volt értelme, mint szavaiknak és küzdelmeiknek.
Tényleg jobb volt így, és egyedül így volt ésszerû.
De jaj! És most elszorult a szívem, mert eszembe jutott szegény Zemöki és Zeremble. Hátha most õk is ott feküsznek a sok behin hulla között? Két szegény, hóbortos fickó, akiknek rögeszméin hol nevettem, hol bosszankodtam, és akiket most talán örökre elvesztettem.
Hogy mit vesztettem bennük, arról ugyan nehéz volna számot adni, de végtére mégiscsak barátaim voltak, és az érzõ szív az ilyen kapcsokat nem tudja egykönnyen szét tépni.
Aznap nehéz érzésekkel feküdtem le, és elhatároztam, hogy nem fogok a dolgokon töprengeni, hanem a jövõ napokban kipihentetem idegeimet.