Tizenhatodik fejezet

Itt érünk el szerzõ kalandjainak legszomorúbb fejezetéhez, mikor a behineken kitör a bukunak nevezett dühroham, és szerzõ ennek csaknem áldozatul esik - A bikruról szóló részt szerzõ fenntartással közli

Pár nap múlva, egy reggel igen sokan gyülekeztek össze a közelemben, aminek örültem, mert alamizsnát jelentett.
   Egyikük zsámolyra állt, és beszédet mondott a többiekhez. Azt mondta, hogy a kona célja békében és testvériségben élni a kemonokkal. Biztosítani kell tehát a békét és szeretetet, a családi tûzhely kölcsönös biztonságát, és támogatni egymást az építõ munkában.
   Ezt hallva, önkéntelenül reszketni kezdtem. Nem tudtam ugyan még, mit jelent, de vészjóslóan józanul és békésen hangzott.
   És most is nekem volt igazam.
   Néhány perc múlva ijesztõ menet közeledett. Igen sok behin jött ötös sorokban, és egyszerre léptek, ami a megszokott behin fejetlenségben már maga is elég meglepõ volt.
   Még feltûnõbb volt azonban, hogy mind kést szorongatott kezében, mellyel minden második lépésre a föld
felé bökdösött, és ezt kiabálta:
   - Zuk!...Zuk!...Zuk!...Zuk!...
   Mellettük egy még a betikeknél is rongyosabb alak lépdelt, hatalmas ollót csattogtatva, és néha odakiáltott nekik néhány szót, amitõl azok mindannyiszor egetverõ helyeslésbe törtek ki, majd késüket rázva üvöltözték:
   - Húú!...Húú!...Húú!...
   A menetet egy másik maskara bádogdobozzal futkározta körül, és lélekszakadva osztogatta belõle a sárga kavicsot.
   Amint közelebb értek, jobban szemügyre vehettem a szónokot. Kifejezés nélküli, bárgyú arc; szinte homlok nélkül. Arcát a beleomló, kócos haj még állatibbá változtatta. Az elõrehaladt bazedovkór messzire rémített dülledt szemébõl, amelyhez csak állkapcsa volt hasonlóan formátlan. Alsó fogsora ugyanis annyira elõreállt, hogy nem tudta elhelyezni szájában, ami miatt szavait alig lehetett érteni, pedig sejtettem, hogy életem függhet attól, mennyit tudok megérteni az eseményekbõl.
   Végre, mikor tõlem pár lépésnyire haladtak el, sikerült megértenem, mit beszél:
   - Hétfõ, kedd, csütörtök, szerda ... Hétfõ, kedd, csütörtök, szerda! ...
   Szájtátva néztem utána. Ennek helyeseltek? Ettõl vadultak?
   Hirtelen kezet éreztem vállamon. Megfordultam. Két késes behin állt elõttem. Az egyik megszólalt:
   - Te mit csinálsz itt?
   - Kéregetek - feleltem. - De mondd, ki az ott, az ollóval?
   - Az a késbetik. Nem látod, hogy dupla kése van?
   - Mi az, hogy késbetik?
   - Az a legokosabb betik.
   - Legokosabb? Hogyan?
   - Mert õ részesít bennünket a kés üdvében.
   - Ha legokosabb, mért nem szerda-csütörtököt mond?
   - Így mindenki tudná mondani. Õ tudja, hogyan kell elnyernünk a kés üdvét, és neki mindig igaza van. Egyébként is most buku van, és ez rendkívüli intézkedéseket tesz szükségessé. De térjünk a tárgyra van testhasználati engedélyed?
   - Miii?
   - Szóval, nincs. Akkor szabad részt venned a békemunkában.
   - Hogyan?
   - Megfogod ezt - és ezzel egy kést nyomott kezembe -, velünk jössz a domboldalra, ahol biztosítod a békét és civilizációt.
   - Hogyan?
   - Úgy, hogy szúrod a kemonokat, és azok is szúrnak téged.
   Csak ekkor tárult fel elõttem a helyzet teljes szörnyûsége. Ezek a szerencsétlenek most csakugyan gyilkolni mennek. A bukunak nevezett dühroham, amirõl annyiszor hallottam, de mindig reméltem, hogy talán nem is valóság, íme, kitört rajtuk.
   Sietve jelentettem ki, hogy az engedéllyel egyelõre nem kívánok élni, de rám kiáltott:
   - Mondtam, hogy szabad részt venned a bukuban!
   Azzal belém rúgott, és odalökött a sorba.
   Megpróbáltam tiltakozni, de hamarosan minden oldalról kések meredtek felém, és torkomon akadt a szó.
   Megtörtént tehát, amit sose hittem volna magamról. Be kellett állanom, és ellenvetés nélkül menetelni a dühöngõkkel az ismeretlen vérfürdõ felé. Sõt, hogy a lázálom teljes legyen, késemmel minden második lépésre a föld felé kellett böknöm és kiabálnom:
   - Zuk!...Zuk!...Zuk!...
   Ha pedig a csapat mellett a madárfejû rém felénk rikácsolta a csütörtök-szerdát, üvöltenem kellett:
   - Húú!...Húú!...Húú!...
   Mélységes szégyennel írom le ezeket. Sose hittem volna, hogy engem, az angol flotta tisztjét, a háborodottak erõszaka ilyen mélyre tud kényszeríteni. De a megaláztatás ezzel még nem ért véget.
   Egyszer ugyanis hozzám lépett a rém, és dülledt szemét rám villantva, elrendelte, hogy az üvöltözést én vezényeljem. Ha õ bemondta a szerdát, nekem késemmel intenem kellett, mire a tömeg rákezdte a húút.
   Nem volt tehát elég, hogy velük kellett bolondulnom, hanem nekem kellett másokat is belehajszolnom, mert különben leszúrtak volna!
   Arcom égett a szégyentõl, és elhatároztam, hogy ha sikerülne még hazámba visszatérnem, rögtön lemondok tiszti rangomról. Úgy éreztem, hogy egy ilyen gyáva rongy, aki egy madárfejû torzszülött fenyegetéseitõl megijedve képes a világ legsötétebb tébolyához és legaljasabb gaztettéhez cinkosul szegõdni, nem szennyezheti többé jelenlétével a flottát. Hogy nem tettem meg, annak egyedüli oka az, hogy, mint az olvasó mindjárt látni is fogja, hitványságomból nemsokára sikerült magamhoz térnem.
   Néhány percnyi menetelés után ugyanis feltûnt a domb, és a szemem elé táruló borzalomtól ereimben megfagyott
a vér.
   A tetõn a konák és kemonok késeket forgatva, habzó szájjal rohantak egymásnak, és csakhamar fülemet repesztette az egész tébolyda megháborodottainak vadállati üvöltése.
   A betegek nekiszabadulva rúgták, tépték, szúrták és vágták egymást, és nem volt, aki megfékezze õket!
   Még csak ez kellett szegény fejemnek! Az olvasó elképzelheti, hogy éreztem magam, kényszerítve, hogy nyomorultul elpusztuljak értelmetlen rögeszmékért, mikhez a józan észnek semmi köze. A szörnyûségek hirtelen magamhoz térítettek.
   Megpróbáltam magyarázni, milyen borzasztó dolgot mûvelnek, de csak csodálkozva fordultak hozzám:
   - Hát te életben akarnál maradni, mikor a bukuban kés által halhatsz meg? Elszalasztanád elnyerni a kés üdvét, a legfõbb örömet, amiért érdemes volt születni? Úgy látszik, neked nincs érzéked a böto iránt!
   Sok mindenbe belehajszoltak, de ebbe a borzalomba már semmiféle hatalom nem kényszeríthetett volna bele. Kijelentettem, hogy nem tudom megtenni azt, hogy céltalanul és értelmetlenül elpusztuljak.
   - Bivak! - bömbölték. - Neked a böto céltalan? Fékezd a nyelved, mert megkeserülöd, ha a konát gyalázod!
   A kések ismét felém villantak, én pedig ijedten kértem, engedjenek inkább koldulni, nem akarom sérteni a kona üdvét, a legjobbakat kívánom, csak engem hagyjanak ki a bötóból, hiszen nem vagyok rossz, senki baját nem akarom, csak békében, boldogságban és nyugalomban élni, és ugyanezt kívánom minden konának.
   Irtózatos szidalmakat kaptam és bõséges ütlegeket. Gyújtogatónak, õrültnek, hinnek, az emberiség, a böto, a bikru és a civilizáció véres kezû hóhérjának neveztek, akinek nincs érzéke a dicsõ anebák iránt.
   Fõként azonban az háborította fel õket, hogy minden konának békét, boldogságot és nyugalmat kívántam.
   - Máglyára a lamikkal! - ordítozták. - Még csak az kell, hogy galád aknamunkájával megmételyezze az egészséges társadalmat, és felforgassa a rendet!
   Egy másik azt mondta, menjek a kemonokhoz bomlasztó aknamunkámmal, ott forgassam fel a rendet és nyugalmat, és ne itt, ahol mindenki csak békét és igazságot akar.
   Örömmel ajánlkoztam, hogy megyek, és megmondom ugyanezt a kemonoknak, de nagyon röhögtek, és azt mondták, hogy akkor azok vernének agyon, de erre már különben sincs mód, mert buku van, és most mind szellememmel, mind testemmel annak birtokosa, a kona rendelkezik.
   Mikor azt feleltem, hogy a test birtokosa maga az egyén, rám rivalltak, hogy ilyen tévtanokat ne hangoztassak, mert tudvalevõ, hogy csak a ruha az enyém, amit testemre húzok. Ha ruhámat valaki el meri venni, azt megbüntetik, de testem már nem az én tulajdonom, mert a test és szellem nem maga az egyén, hanem olyan dolgok, miket a bikru és a kona kölcsönadott, hogy legyen mit beöltöztetnem az énemet képezõ ruhába.
   Ekkor már köröttem mindenki lamikot kiáltott, és követelték, hogy mint a közbéke és civilizáció ellenségét, vigyenek a betikhez.
   Beláttam, hogy itt minden szó falra borsó. Legjobb, ha kiirtják egymást, csak én ússzam meg elevenen. Kijelentettem, hogy nem akarom õket a civilizációban és bukuban zavarni, sõt õszintén kívánom mindkét fél minél eredményesebb munkáját (ebben nem is hazudtam), csak engem, nyomorult bivakot, hagyjanak a dicstelenségben.
   De már megragadtak, és cipeltek a betik elé.
   Hátamra bõségesen zuhogtak az ütlegek, szidalmak özöne zúdult rám, én azonban ezen a rövid úton lélekben megerõsödve, egészen átalakultam.
   Eltöltött az önelégültség, hogy végre a gyáva meghunyászkodásból sikerült magamhoz térnem, és hõs módjára, a mártírhalállal is dacolva tudtam szembeszállni a kerge agyú bûnnel és aljassággal. Áthatott a büszke tudat, hogy végre a dicsõ angol flotta tisztjéhez méltóan viseltem magam.
   Éppen ahhoz a betikhez vittek, amelyiknél én szolgáltam, és aki legutóbb kipenderített. Ez persze hamarosan megállapította, hogy lamik vagyok, és elevenen való megégetésre ítélt.
   Az ítélet indokolásában sûrûn elõfordult a "szélsõséges", "békebontó", valamint a "mérsékelt" és "jóérzésû" jelzõ. Az olvasó persze azt hiszi, azokat nevezték mérsékelteknek és jóérzésûeknek, akik nyugalmat és békét akartak, szélsõségeseknek és békebontóknak pedig azokat, akik a dombon vad õrjöngésben szúrták ki egymás szemét, és táncoltak embertársaik gõzölgõ beleiben.
   Nem!
   Fordítva értették!
   Most egy beratnut adtak mellém, aki nem bántott ugyan, de végeláthatatlan halandzsába kezdett mindenféle zavaros dolgokról, amit persze nem értettem, de azt sem, hogy mindezt miért kell nekem végighallgatnom. Csak azt jegyeztem meg, hogy sûrûn elõfordult benne a bikru, ami persze most is mindennek oka volt. Nem az õrség, hanem a bikru keze cipelt a betik elé, a bikru büntetett meg, a bikru rakja a máglyát az udvaron s a többi. Tekintve, hogy már úgyis minden mindegy volt számomra, dacolni mertem a kinevetéssel, és egyenesen megkérdeztem, hogy mi a bikru.
   - A bikru a legbetikebb betik - felelte.
   - Szóval, ember?
   - Már nem él, de élt.
   - És miért nevezitek a legbetikebb betiknek?
   - Végtelenül bölcs tanítása miatt.
   Már a szóra is összerázkódtam. Milyen õrültség lehet az, amit ezek bölcsességnek neveznek! Azért kuriózumképpen megkérdeztem:
   - Mit tanított?
   - Azt, hogy a késszúrás nem öröm, hanem kín, hogy életre, és nem halálra születtünk, azért nem szabad szúrni. Õ mondta ki, hogy nincs betik, hanem mindnyájan egyformán emberek vagyunk, hogy nem a sárga kavics táplál, hanem a szellemiség, amit a bikru ételnek nevezett, és aki azt másoktól elvonja, az hiába viseli a bileveket, valójában képmutató és zsebmetszõ az. Õ mondta, hogy békében, boldogságban és egyetértésben kell élni.
   Az olvasó persze szemét dörzsöli, és nem akarja hinni. Képzelje el, hogyan fogadtam én ezeket a szavakat! Nem akartam hinni a fülemnek.
   - Tessék? - kérdeztem elhûlve.
   De a beratnu másodszor is azt mondta.
   - Akkor az egy lamik volt! - ordítottam.
   - Hogy mondhatsz ilyen gyalázatot a legbetikebb betikrõl?! - hördült fel amaz.
   - Hát tényleg élt volna egy ilyen ember, és ti nem vetettétek máglyára?
   - Hát ... ami azt illeti, máglyára vetettük, mert az akkoriak nem értették meg, de halála után néhány évszázaddal mégis elismertük tanítását, és azóta mindnyájan az õ szellemében élünk.
   - Ezért szorítjátok a hónotok alá a sárga kavicsot?! Ezért veszitek el az ételt az éhez6ktõl, ezért szúrjátok a kemonokat? - kérdeztem felháborodva.
   - Mindezt az õ dicsõségére és védelmében tesszük.
   - Miért? Talán a kemon ellensége a bikrunak? Nem gondoljátok, hogy mindez akkor is gyalázatos megcsúfolása annak a tételnek, hogy nem szabad szúrni?
   - A kemonok nem ellenségei a bikrunak. Õk is éppúgy tisztelik.
   Megállt bennem a lélegzet. Azt hittem, álmodom. Meg kellett csípni a karomat.
   - De hát mondd, szerencsétlen - kiáltottam reszketve -, akkor miért csináljátok mindeme borzalmakat?!
   - A bikru védelmében, hogy érvényt szerezzünk tanainak.
   - És a kemonok?
   - Azok is azt akarják.
   (Zárjelben jegyzem meg, hogy ezt már csak fenntartással közlöm az olvasóval, mert beváltom, hogy ebben a részben már nemcsak õ, hanem én magam is kételkedem. Útijegyzeteim ugyan a fentiek mellett tanúskodnak, magam is tisztán emlékszem a szavakra, de a dolog már annyira meghalad minden agydefektust, hogy a megháborodottakról sem tudom mindezt nyugodt lelkiismerettel feltételezni, és inkább akkori szenvedéseim és az õrültségek által megzavart agyam lázálmának tulajdonítom. Hogy mégis közlöm, ezt pusztán a teljesség kedvéért teszem és azért, hogy ha a bikruról szóló rész hallucináció volt is, adalékul szolgálhasson az idegorvosoknak akkori helyzetemhez hasonló idegállapotok tanulmányozásához.)

Címoldal     tizenhetedik fejezet