Utószó Kazohiniához
A regény egy modern Gulliver utazásáról szól. Az angol hajóorvos ismeretlen szigetre vetõdik, olyan országba, amely elérte a technikai civilizáció teljes diadalát. Lakói, a hinek, tökéletes rendben élnek, érzések, vágyak, mûvészet, politika s a közönséges ember hasonló mozgatói nélkül. Gulliver hamarosan boldogtalanná lesz e számára sivatagi lét tökéletességében, s bekéredzkedik a behinek, a még emberi atavizmusokkal élõ, lelkes lények zárt telepére. Ott rá kell jönnie, hogy a lélek nélküli rend számára légüres terébõl egy rögeszmékkel zsúfolt pokol fullasztó füstjébe került, olyan õrültek közé, akik életük elpusztítására alkotnak maguknak isteneket, törvényeket, szabályokat. Mikor megszabadul a behin teleprõl, megszökik a szigetrõl, és visszatér otthonába. Ez a történet.
Kazohinia tehát elsõ látásra gulliveriáda. A kritika annak idején egyértelmûen úgy is fogta fel, mint a Swift mûve nyomán világszerte újra- és újrasarjadó társadalombíráló irodalom egy magyar hajtását. Ez persze inkább csak irodalomtörténeti érdekessége, ha úgy tetszik, érdeme a mûnek. Swift útja Magyarországon nincs szélesre taposva: Gulliver elsõ egyenértékû fordítását csak Karinthy készítette el. A nagy szatírának Karinthy elõtt nem is volt komolyan számba vehetõ hatása a felnõttek magyar irodalmára, de még az ifjúsági irodalom mûvelõire sem, pedig ezen a területen vált - természetesen gyermekek számára átfésülve - elõször a magyar olvasók szélesebb körében ismertté. Kazohinia a Swift nyomát követõ magyar szatirikus irodalomnak - Karinthy Capilláriája és Faremidója mellett - legjelentékenyebb alkotása.
Elsõ kiadása közel négy évtizede, 1941-ben jelent meg. A bírálók elég értetlenül fogadták, Karinthy maga azonban azt mondta róla, hogy minden hasonló munkáját odaadná érte. Babits izgalmasan érdekes, a maga nemében rendkívüli írásnak tartotta, és csak halála akadályozta meg abban, hogy Baumgarten-díjjal tüntesse ki. A mû lassan lépett ki az irodalmi élet Félhomályos hátterébõl. Része van ebben annak is, hogy szerzõje nem szépirodalmi célt akart szolgálni mûvével, s nem vett részt semmiféle irodalmi mozgalomban. A Szathmári nevet hosszú ideig álnévnek tartották még az irodalom dolgaiban tájékozottabb közönség körében is.
Pedig a szerzõ valóban élõ személy volt. Gyulán született, 1897-ben. Budapesten az elsõ világháború utáni évek rendkívüli nehézségei között elvégezte a Mûegyetemet, s a MAVAG-ban kezdte mérnöki pályáját, órabéresként. Egyetemi évei alatt s a napi hivatali munka szûkös szüneteiben mégis makacs kitartással foglalkozott természet- és társadalomtudományi vizsgálódásaival. Alkalma volt megfigyelni a koldus, de nagyot mutató, párbajképes, de gyáva, monoklis úri társadalmat, lakkozott, de lyukas cipõben, az úri élet ezer szabályát, amik elõírták, hogy a társaságbeli ember mekkora csomagot vihet szégyen nélkül, kivel tegezõdhetik, hogyan kell asztalhoz ülnie, udvarolnia, irodalmi s politikai dolgokban véleményt nyilvánítania. Megismerte a közéleti tabukat, köszöngetett a Gessler-kalapoknak, átélte a világháborúkat, a világválságokat. 1930-ban annyira megérett benne világszemlélete, hogy szükségesnek érezte megfogalmazását. 1930-tól 1934-ig nagy igényû regénytrilógiát írt, "Hiába" címmel. A modern társadalmi formák kiúttalanságát igyekezett ebben ábrázolni és értelmezni. A munka nem jelent meg: mire elkészült, írója tartalmilag, formailag egyaránt kinõtte.
1935-ben fogott új mûvéhez. Többszöri átírás után elég érettnek érezte ahhoz, hogy megmutassa távolról tisztelt mesterének. "Karinthy nekem szellemi apám volt, az egyetlen magyar író, akinek az írás nem mesemondás volt, hanem eszköz az elsikkadt, agyonhínározott valóság felszínre búvárkodásához... Õ volt az elsõ ember, aki Kazohiniát teljesen átértette. Mialatt beszélt, az volt az érzésem, hogy én magam beszélek, szavai legbelsõbb agysejtjeimbõl hangzanak: Soha senkivel nem volt annyira tökéletes szellemi kapcsolatom, mint vele" - írta errõl a találkozásról. Persze azért, mert Karinthy jónak ítélte, még nem találták jónak a regényt a cenzorok. A második világháború egyre növekvõ tébolyában egyre kevesebb remény volt rá, hogy napvilágot láthasson. Alapos cenzori vizsgálatok, kényszerû átdolgozások után egy sértõdött sznob cenzor jóvoltából jelenhetett meg végre.
A bírálók mindjárt felvetették az elõdök, mintaképek kérdését. Magyar elõdökrõl - Karinthyt kivéve - nem igen lehetett szó. Bessenyei Tarimenese egészen más forrásból fakad, s a szûkebb szakmai körökön kívül alig ismeretes. Legkomolyabb elõzményként Huxley Szép új világára lehetett rámutatni. Szathmári errõl a következõket írja: "Tekintve, hogy Kazohiniát a Szép új világ megjelenése elõtt két évvel írtam, nem is tudtam tökéletesebben utánozni. De az tény, hogy szerencsére született két évvel elõbb, mert valóban annyi hasonlóság van köztük, hogy ha a Szép új világot elõbb olvastam volna, sohasem mertem volna megírni Kazohiniát." A hasonlóságot tehát nyilván az a szellemi törvényszerûség magyarázza, hogy azonos történelmi pillanatban és körülmények között az európai mûvelõdés különbözõ területein egymástól függetlenül is lényegükben igen rokon jelenségek lépnek fel. Voltak azonban olyan bírálók is, akik félremagyarázták a könyvet. A legártalmasabb belemagyarázás szerint a szerzõ borzalmas falanszterként festette le a hinek társadalmát, hogy a mû azt mutassa meg: íme, óvakodjatok a kollektív civilizációtól, mert megélhetetlen, borzalmas. Az igazság éppen ezzel ellenkezõ.
Az elsõ kiadás (Gulliver utazása Kazohiniában) hamarosan elfogyott; de a megszigorított háborús cenzúra nem engedélyezett újabb kiadást. A második kiadás (Utazás Kazohiniában) csak 1946-ban láthatott napvilágot. Ez sokkal teljesebb volt az elsõnél: tartalmazta a fasizmus idején kicenzúrázott részeket, újabbakkal bõvítette a kalandokat s egy, a mû filozófiai értelmét - sajnos, elég szerencsétlenül - magyarázó utószóval is bõvült. Ezt a kiadást is elkapkodta a közönség; az itt-ott azóta felbukkanó példányok nagy áron keltek el a megszaporodott rajongók között. A mostani - Kazohinia címû -, ötödik, magyar kiadás - ötödik, mert a mû közben eszperantó és angol nyelven is megjelent - az elõzõ kiadáshoz (1957) hasonlóan, minden értelembe vágókozmetika nélkül lát napvilágot, tehát majdnem teljesen megegyezik a második kiadás szövegével. A szerzõ kizárólag apró, stiláris javításokat végzett rajta; mindössze az orvosi tudomány céljáról szóló rövid párbeszéddel egészítette ki; és elhagyta "A szegény csepûrágó dala" címû utószót.
A regény körül támadt félreértések onnan származtak, hogy a magyarázók egyértelmûen társadalmi szatírának fogták fel. Pedig legfõbb mûfaji érdekessége az, hogy két, alapjában rokon, általában azonban külön úton járó mûfajt házasított újra - s elõdeinél határozottabb ellenpontozással - egybe: az utópiát és a szatírát. Mintha Morus Tamás nyújtana kezet benne Swiftnek. Kazohinia tudniillik nem a falanszter karikatúrája, hanem annak a tökéletes életnek megálmodott képe, amelyet Szathmári egy egészségesen fejlõdõ emberiség elé eszményül állítana. A behin telep látomása pedig, amelynél keserûbb szatírát kevesen írtak az emberi élet visszásságairól, arra szolgál, hogy még jobban kiemelje a tökéletes hinek életének szépségét és igazságát.
Ha a könyvet a maga szándékai és arányai felõl nézzük, világos, hogy a kalandos történet, a regényes, fantasztikus, szatirikus környezetrajz, a felidézett alakok sokasága nem elsõrangúan szépirodalmi célt szolgál. Jelképes megjelenítése akar lenni egy bölcseleti alapgondolatnak. Ezt akarja úgy kifejteni, hogy a filozófia elvont fogalmai közt járatlanok is megértsék vagy legalábbis elgondolkozzanak felette. Szathmári szerint az ember mai életformáiban eltorzult lény. Kiszakadt a lét személytelen, ezért igaz, változatlan és örök egyensúlyt tartó törvényeibõl. "Lelkes lénnyé" vált, aki a maga képére, vágyai, igényei s fõleg rögeszméi szerint akarja megváltoztatni a lét tiszta valóságát. Életének eltorzítója, létének megkeserítõje tehát a lélek. A lélek hozza létre a mûveltséget, fûti a határtalan, tehát kielégíthetetlen igényeket, s teszi szerencsétlenné az embert.
Ennek a bölcsességnek az az elõnye, hogy olyan egyszerû és következetes, mint egy szillogizmus. A szillogizmus azonban csak arra szolgál, hogy áttekinthetõ rendbe foglalja a gondolatainkat: az egész élet értelmezésére nem alkalmas. Kazohinia gondolati konstrukciónak és írói alkotásnak figyelemre méltó, nem pedig az élet értelmezésének. A természetben elfoglalt helyünknek és szerepünknek csak egyik-egyik arcát mutatja Kazohinia is meg a behin telep is. Az ember a maga valóságában a kettõ között él egyaránt boldogtalanul és magárahagyottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában. Mint Gulliver is, akinek alakjában Szathmári önkéntelen szubjektivitással és igaz emberi iróniával úgy rajzolta meg önmagát, hogy mi mindnyájan önmagunkra ismerhetünk benne.
Az irodalom gyakran megfigyelhetõ ironikus játékát láthatjuk Szathmári esetében is. Az alkotás elszakad szerzõje szándékától, a maga törvényei szerint növekszik, és kerekedik egésszé. Az író egy életbölcseleti tételt akart képekkel hozzáférhetõvé tenni; a képek azonban sokkal érdekesebbé, színesebbé, jelentékenyebbé válnak a tételnél. A regény filozófiai mondanivalója nélkül - sõt, mint Swift esetében is: anélkül, vagy éppen annak ellenére - rendkívül mulatságos, lebilincselõ, változatos olvasmány. Az olvasó közvetlen élményeihez jobban kapcsolódik, éppen ezért sokkal népszerûbb az életünk groteszk, tragikomikus fonákját mutató behin telep rajza; ez elevenebb is mint a másik kép, amely a hinek világát rajzolja ünnepi áhítattal, de kissé az utópisztikus filmekbõl ismert közhelyek szerint. Szathmári azonban nem fél a közkeletû eszközöktõl, még a ponyva elemeitõl sem. Stílusának egyik lényeges jellemzõje éppen a kicsit esetlen hétköznapiság: a naplót író átlagember pongyolasága. Olyan író õ, aki - eltérõen szónokias, színes közstílusunk mestereitõl - közlendõi tartalmasságával, nem szavainak ékességével akar hatni.
Érdemes megemlíteni, hogy 1935-ben a hinek technikai civilizációját a miénkhez képest körülbelül egy századdal haladottabbnak akarta ábrázolni a regény. Az azóta eltelt csaknem öt évtized minden akkori elképzelésre rácáfolt. A több fokozatú mozgójárda, a magától nyíló ajtó, a plasztikus mozi, az üzenetet szalagra rögzítõ telefon, a ragasztással összeállított típusruha megvalósult. Az antibiotikus sugárkemence a különbözõ cillinekben és micinekben, a látótelefon pedig a televízióban szintén közel jutott a megvalósuláshoz. Fényképen láttunk már olyan szerkezetet is, amely a szívoperációk alatt nemcsak a szív, hanem a tüdõ mûködését is helyettesíti.
Keresztury Dezsõ