Tizennegyedik fejezet

Szerzõ megmagyarázza a koncs és a namuk furcsaságait - A sárgafülûek és kékfülûek hóbortja, ami szerzõt is magával rántja - A Liftmester és a Gombócmester tragikus sorsa - A namuk zavaros beszéde a koncson - Szerzõ naiv kísérlete balul végzõdik, de mégis szerencsésen hagyja el a koncsot - Szerzõ hiába próbálja megérteni a tapasztalt furcsaságokat

Elõre is bocsánatot kell kérnem a nem orvos laikustól, hogy a kipuról írt fejezetnek számára önmagában is fejfájdítóan terhes hóbortjait még egy behin ostobaság leírásával tetézem. Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy az ott részletesen leírt mufrukoknak az emberi beszéd elrontásában való tevékenységét nem ismernénk fel a maga teljében, ha elhallgatnám egy kalandomat, melyet a koncs alatt kellett elszenvednem, ahol akaratomon kívül engem is namuknak néztek, márpedig tapasztalatom szerint a namuk és mufruk igen közel esõ fogalmak.
   Koncsnak azt nevezik, ha több ember összejön egy helyen, és összevissza kiabálnak. Ezért talán összejövetelnek vagy gyûlésnek lehetne fordítani, de persze a mi összejöveteleinktõl alapjában különböznek.
   Hazámban is szokásos, hogy a tisztes polgárok egyesületekbe tömörülve alkalomadtán összejönnek, hogy tapasztalataik kölcsönös kicserélésével ismereteiket bõvítsék. Ugyancsak összejöveteleknek nevezhetjük bölcs törvényhozóink üléseit is, ahol legjelesebb szónokaink megkapó beszédekben ismertetik a hallgatósággal, hogyan lehetne a béke és keresztény civilizáció biztosítására szembeszállni azokkal a veszélyekkel, melyek ezeket egyes külországok ármánya, illetve az ellenpárt részérõl fenyegetik.
   Mindezen összejövetelek alapja magától értetõdõen a józan elme, amely nélkül szónokaink áldozatos fáradozásainak, nemde, nem is volna értelme.
   De hogyan fordíthatnám le hazám nyelvére a koncsot, melynek egyedüli célja az esetleg még fennálló emberi józanságnak értelmetlen szóhalmazokkal való kioltása?
   Ezek után talán felesleges is megemlítenem, hogy namuknak nevezték azt, aki az ilyen koncson vagy saját sületlenségeit, vagy egy namuk papírra vetett szóhalmazát hadarta el.
   Említettem már azt is, hogy a koncson mindenki egyszerre kiabál, azonban sem a namuk szavainak, sem a kórusnak (hallgatóságnak igazán nem nevezhetem) nincs értelme. Helyesebben szólva, a szavaknak maguknak lehet értelmük, de ezt csak a naiv külsõ szemlélõ vélheti, mert õk egyáltalán nem értik egymást.
   Ha ugyanis egy ember egy behinnel beszél, és teszem fel azt mondja neki: "süt a nap", azt még megérti. Ha azonban ugyanezt a koncson mondja neki, el kell készülnie rá, hogy kést ránt, és azt feleli: "igen, le kell szúrni!"
   Leírásom már talán kissé zavarosnak tûnik fel, de elképzelhetõ, mily nehéz egy olyan rendszer leírása, amelynek leglényegesebb vonása a rendszertelenség. Feladatomat talán azon matematikuséhoz hasonlíthatnám, aki egy gyermekkéz rajzolta szabálytalan görbe vonalat analitikai egyenletekkel akarna ábrázolni.
   Egy szabályt azonban mindenesetre leszögezhetek: a koncson sohasem az értelem, hanem mindig a butaság összegezõdik. Furcsa, de úgy van, hogy a behinek értelme a jelenlevõk létszámával fordítottan arányos.
   Hogy az olvasó az elkövetkezendõket jól megértse, meg kell említenem az elõzményeket.
   Egy ízben azt vettem észre, hogy egyesek fülük cimpáját kékre festik, és ha egymást megpillantják, mutatóujjukkal megdörzsölik az állukat.
   A sok behin hóbort közt ez eleinte fel sem tûnt, de a kékfülûek mindinkább szaporodtak, sõt késõbb sárgafülûeket is láttam, akik viszont gyûrûsujjukkal dörzsölték homlokukat.
   Lassanként az a sejtelmem támadt, hogy ez is a kipuhoz tartozik, és ha nem maszatolom be fülemet, úgy járok, mint ruhámmal, amit a betik parancsára végül is össze kellett hasogatnom.
   Beszéltem hát a dologról Zemökivel, és megkérdeztem, nem volna-e tanácsos a fülemet kékre festeni.
   - Ó, te szerencsétlen - fortyant fel -, elment az eszed? Ilyet csak megkótyagosodott bolondok tesznek!
   Egy pillanatig majdnem arra gondoltam, hogy a behinkór gyógyítható, de hozzászoktam, hogy ilyen illúziókban sohasem szabad magamat ringatnom. Mindenesetre úgy határoztam, hogy egyelõre tisztán hagyom a fülemet.
   Pár nap múlva azonban legnagyobb meglepetésemre Zemökit magát is sárga füllel kellett meglátnom, és közeledtemre nagy igyekezettel dörzsölgette homlokát gyûrûsujjával.
   A jelenség mély szánalommal töltött el, és gyengéden hogyléte felõl érdeklõdtem, õ azonban kérdéssel felelt:
   - Hogyan, hát te még nem festetted sárgára a füledet?
   - Hiszen te mondtad, hogy ne fessem be! - mondtam csillapítólag.
   - Ó, te szegény bivak! - nevetett. - Te már elfelejtetted, hogy kékre akartad festeni a füledet, holott a kékek mind aljas gonosztevõk. Igaz kona, akinek van érzéke az anebák iránt, sárgára festi a fülét.
   Mit felelhettem volna? Igyekeztem megnyugtatni, hogy majd gondolkozom a dolgon, és mihelyt sárga festékhez jutok, be fogom festeni, majd sietve pricc-pruccot mondtam, és az elkövetkezõ napokban lehetõleg kerültem társaságát.
   Egy napon, munkám végeztével, betikemmel együtt hazatértünk hivatali helyiségébe. A sárga kavicsos dobozt (miután betikem háromszor hozzáértette rézkockáját) elhelyeztem a polcon, majd együtt felmentünk az emeletre, és aztán lejöttünk. Ez alatt egy tüskés széket kellett utána cipelnem, aminek céljáról ugyan fogalmam sem volt, de ettõl kezdve munka után mindennap meg kellett tennem, én pedig nem érdeklõdtem az oka iránt, örülve, hogy egy sületlenséggel kevesebb zavarja elmémet.
   Egyszer, mikor a tüskés széket letettem, és éppen hangos vaké-vakéval távozni készültem, a betik utánam szólt:
   - Holnap nagy megtiszteltetésben lesz részed. Persze már a szóra is libabõrös lett a hátam. Csak akadozva tudtam örömömet hangoztatni és jövõm iránt érdeklõdni.
   - A sárga fülû koncson lesz alkalmad bebizonyítani a kona és az anebák iránti képességeidet.
   Hirtelen mély önvádat éreztem, hogy Zemökit olyan könnyen leráztam ahelyett, hogy a sárga hóbort lényegét kíméletesen kivettem volna belõle.
   Tehát sietve sárga festéket kerítettem, fülemet befestettem, és felkerestem Zemökit, akinek már messzirõl nagy igyekezettel dörzsölgettem homlokomat gyûrûsujjammal.
   Zemöki örvendezve állapította meg, hogy a józan meggyõzõdés végre. meghozta eszemet, amit én hálás szívvel köszöntem meg neki, és röviden megkérdeztem, hogy voltaképpen miért is festettem be sárgára a fülemet.
   Ezzel persze elárultam, hogy tettemhez a meggyõzõdésnek és még kevésbé a józanságnak semmi köze nem volt. Én azonban már jobban ismertem a behinek természetrajzát. Tudtam, hogy náluk józan meggyõzõdés alatt együtt bolondulás értendõ.
   Számításomban nem is csalódtam. Zemöki annyi dicsérettel halmozta el bölcsességemet, hogy már magam is majdnem kételkedni kezdtem ép elmémben.
   Engem azonban jobban érdekelt a sárga veszedelem, és kértem, mondjon el mindent, amit a koncsról tudnom kell.
   Hogy Zemöki elõadását megértsük, emlékeztetnem kell az olvasót, hogy a hinek csak alapos vizsgálat után engedik be a betegeket a behin telepre, mert vannak olyan elmebetegek, akik behinnek képzelik magukat, holott csak rendes paranoiájuk van, ami náluk gyógyítható.
   Erre mintegy ötven évvel ezelõtt egy tragikus eset késztette a hineket, mikor két szerencsétlen paranoiást a behinek felkoncoltak.
   Tudjuk ugyanis, hogy a paranoia korántsem üli meg oly teljes mértékben az elmét, mint a behinkór. Vannak sokan, akik egyetlen rögeszméjüktõl eltekintve egészen józanul gondolkoznak, úgyhogy a laikus észre sem venné a kórt.
   Az egyik ilyen beteg tehát idebent arról kezdett beszélni, hogy a hineknél látott egy nagyszerû dolgot, a liftet. Azt ajánlotta, hogy a behinek is lássák el lifttel a magasabb házakat, és az igen jó lesz.
   Szavait elõször nagy hahota fogadta, és hinnek nevezték, akinek semmi érzéke a böto iránt, amely megköveteli, hogy a behin lábon menjen az emeletre.
   - Mit szólnál ahhoz az elfajzott behinhez - mondták neki -, aki egy tüskétlen székben ülve, barom módjára, kötõféken vontatná fel magát az emeletre?
   - A lift romlást hoz a konára! - volt az általános vélemény.
   Ez idõ tájt többen is voltak bent ilyen szerencsétlen paranoiások, akiket puszta kívánságukra, meggondolatlanul, a behin telepre bocsátottak.
   Így történt, hogy többen a lift mellett emeltek szót, sõt voltak egyesek, akik értekezéseket írtak a lift mellett. Ezenkívül egy másik paranoiás arról kezdett írni, hogy a hinek közt sok túrós gombócot evett, és bár józan esze tiltakozik a hinek bolondságai ellen, de meg kell állapítania, hogy a túrós gombóc jó volt, és javasolja, hogy azt a behinek is fogyasszák.
   Erre már felzúdult az egész társaság. A higgadtabbak fiatalos szertelenségnek nevezték az új tant.
   - Délibábkergetõk - mondták róluk -, akik nem akarnak dolgozni és munkával használni a köznek, hanem megvalósíthatatlan álmokat hajszolnak.
   Hosszú értekezések jelentek meg arról, hogy a túrós gombóc nem egyezik meg az emberi természettel, és hogy eddig minden éhínség oka kimutathatóan a túrós gombóc mértéktelen fogyasztása volt.
   A liftrõl egyesek azt írták, hogy rendkívüli fáradságot ró az emberre, mások viszont azt állították, hogy a kona a túlságos kényelemben elpusztulna, és képtelen volna magasztos céljainak megfelelni.
   - A lift kifáraszt és elpuhít! - mondogatták.
   "A lift és gombóc eltompítja az elmét a böto és az anebák iránt! - írták mások. - Egészségtelen áramlatuk romlásba dönti a konát, és áldozatul veti a gyalázatos kemonnak."
   "Lifttel és túrós gombóccal akarnak kiirtani bennünket - írta egy mufruk -, csak az a kérdés, hogy a józan behinség meddig tûri a kútmérgezést? Itt már létünkrõl van szó.
   A lift és a túrós gombóc életünkre tör, ha idejekorán öntudatra nem ébredünk!"
   A komfortistákat (így nevezték õk magukat) lamikoknak kiáltották ki, és az lett a dolog vége, hogy mindkét szerencsétlen paranoiást agyonverték.
   Ez eddig a behinektõl világos és logikus volt, tekintve, hogy minden pontosan a feje tetejére volt állítva. A furcsaság csak ezután következett.
   A komfortisták agyonverése után ugyanis nemcsak nem szûntek meg a tanok, hanem híveik egyenesen megszaporodtak a behinek közt. Sõt mi több, egyes betikek is hozzácsatlakoztak, és azt hirdették, hogy a szerencsétlen áldozatok a kona legnagyobb zsenijei voltak, csak nem értették meg õket.
   Mikor Zemöki elõadásából ennyit megtudtam, arra kértem, mondja meg, hogy jön mindez a fül bemaszatolásához?
   - A sárgafülûek a komfortisták - felelte -, és a kékfülûek a korlátolt antikomfortisták, akik nem értik meg az idõk szavát.
   Így tehát megértettem, hogy holnap a liftpártiak jönnek össze a koncson, hogy követeljék a lift elfogadását, amit - Zemöki szerint - már eddig is sok elak betik elfogadott, sõt meg is valósított.
   - Igazán? - kérdeztem csodálkozva. - És mégis mért nincs nálatok sehol sem lift?
   - Dehogy nincs! - felelte botránkozva. - Sõt, tudtommal te is liftkezelõ vagy!
   Kissé zavarban voltam, mert ilyfajta tisztségemrõl eddig nem volt tudomásom.
   - Hogy? Mi? - dadogtam.
   Zemöki összeráncolta homlokát.
   - Hát nem szoktad talán az emeletre felvinni a tüskés széket? - kérdezte mély nehezteléssel. - Micsoda beratnu vagy, ha ezt sem végzed?
   - A, persze, persze! - siettem megnyugtatni. - Hát szóval ez a kona liftje!
   - Hát mi lenne más a lift, ha nem lift?
   Mit is várhattam volna mást tõlük? Undorral hagytam abba a további vitát, úgy gondolva, hogy most már mindent megértettem.
   Sejtelmem tehát nem csalt.
   Azt a szerencsétlen paranoiást ugyanis agyonverték, ezek pedig, akiknek halvány fogalmuk sincs a liftrõl, így képzelik el a le-fel járó széket. Ezt az utat járta hát meg a gondolat, míg a behinek elfogadták.
   Az a tény azonban, hogy egyáltalán van liftpárt, azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy most alkalmam volna egy ép és hasznos eszmét becsempészni közéjük.
   Ha van liftpárt - így gondoltam -, és azt mondom nekik, hogy velük együtt a lift bevezetését követelem, akkor talán nem vernek agyon, ha csakugyan a lift bevezetését követelem is.
   Elhatároztam, hogy másnap a koncson el fogom nekik magyarázni, milyen az igazi lift, gondolván, hogy végre alkalmam van nekik életveszély nélkül használni. Amennyire a szerkezetét ismertem, átgondoltam, vázlatokat és részletes magyarázó szöveget készítettem, hogy másnap közöljem velük.
   Ma is csodálkozom akkori naivitásomon.
   A koncs a gyermeksatnyító intézetnek abban a pajtájában volt, ahol egyszer én is átadtam a prokónak a sárga kavicsokat.
   A sárgafülûek igen sokan jöttek össze, és kölcsönös örömükben dörzsölgették homlokukat. ,
   Egyszer csak a pajta egyik végében felállt az asztalra egy behin. Testét rongyokká lyuggatott terítõ fedte, a lyukakból zsinegeken színes kavicsok és bogárhullák lógtak. Mikor gyûrûsujjával megdörzsölte homlokát, a sárgafülûek velõtrázó jajgatással vakéztak.
   - Ki ez? -- kérdeztem a mellettem jajgató Zemökitõl.
   - Egy namuk.
   - Mi az, hogy namuk?
   - Namuk az, akinek hivatása a való igazságot megmagyarázni.
   Mikor a zenebona megszûnt, a namuk beszélni kezdett.
   - Azért jöttünk ide, hogy a konát a végveszélytõl az igaz böto ösvényére vezessük, megmentve az örvénytõl, melybe a hitvány antikomfortisták akarják dönteni, hogy a kemonok áldozatává legyünk.
   Erre még nagyobb üvöltés volt a válasz.
   - Mi csak azt követeltük - folytatta a rongyos -, hogy a kétemeletes és ennél nagyobb házakat lássák el lifttel. Az antikomfortisták azonban minket, a legjobb konákat, elneveztek hineknek, s ezt a gyalázatot öntudatos kona nem tûrheti el.
   Mondanom sem kell, hogy az üvöltés újra felharsant.
   Ezért a következendõkben rövidség okáért zárjelbe tett felkiáltójellel fogom jelezni az üvöltés fokozódását. (Ugyanis mindig üvöltöttek, csak a fokozatban volt különbség.)
   - A kemonnak ezek a bérencei (!) nem átallták a túrós gombócot is gyalázattal illetni, és azt híresztelik, hogy mi szellemiséget követünk el, méghozzá a sárga kavics jelenlétében (!), viszont elfelejtkeznek arról, hogy aki a négyszög elõtt nem fogja meg a lába fejét, annak semmi joga másokat kioktatni, márpedig ezt a gyalázatosságot több antikomfortistáról bebizonyították (!!).
   Mi tehát a galád aknamunkára és aljas kihívásra nem felelhetünk mással, mint hogy továbbra is követeljük a lift bevezetését, de most már nemcsak a kétemeletes, hanem az egyemeletes, sõt a földszintes házakba is!
   A túrós gombócról pedig csak annyit akarunk mondani támadóinknak, hogy aki a túrós gombócot szellemiségnek nevezi, az lamik vagy legalábbis a kemon konkolyhintõje. A túrós gombóc jó és erõt ad, ezért tehát nemcsak nem teszünk le arról a követelésünkrõl, hogy a sárga kavicsot túrós gombócnak nevezzék (!), de követeljük, hogy minden kona nem egy, de két sárga kavicsot kapjon, egyet a bal, egyet a jobb hóna alá (!!), és lássák be végre, hogy a sárga kavics csak a túrós gombóc dicsõ neve alatt táplál és nyújtja az igazi erõt a kemon ellen (!!).
   Ezzel leszállt az asztalról. A sárgafülûek teljes gõzzel vakéztak, sokan körülvették a namukot, és gyûrûsujjukkal csaknem ledörzsölték a bõrt homlokáról, ami - Zemöki szerint - annak a jele, hogy igazat mondott.
   Azt tehát már láttam, hogy a túrós gombóc is osztozott a lift sorsában.
   Utána másik namuk következett, hasonló, vagy ha lehet, még rongyosabb ruhában. Hogy a felkiáltójelek ne zavarják az olvasót, ezeket mellõzni is fogom, így is elképzelheti a szörnyû kakofóniát.
   Azzal kezdte, hogy a Nagy Liftmester gondolatait fogja ismertetni. Ezzel leült, és elõvett egy papírlapot, melyrõl olvasni kezdte a szerencsétlen paranoiás írásait.
   Most kérem az olvasót, fogóddzék meg.
   A Liftmester szövege ugyanis nem volt más, mint a lift szabályszerû leírása. Hogy a lift egy kis házikó, amibe beülnek, és villamos erõ viszi fel az embert az emeletre, és lefelé is lehet vele ereszkedni fáradság és gyaloglás nélkül.
   Ha pedig még kételyem támadt volna e tekintetben, hogy ismerik a lift mibenlétét, azt is eloszlatták azok az eredeti rajzok, amiket utána bemutatott, és amelyek teljesen megegyeztek az általam készített vázlatokkal.
   Õszintén szólva mit sem értettem a dologból.
   Hát ha ezek ismerik a Liftmester elgondolásait, és ilyen fogcsikorgató dühvel követik eszméit, hogyan lesz mégis a liftbõl tüskés szék, amit a szegény dobozrázónak kell cipelnie az emeletre és vissza?
   Utána bejelentette, hogy most a nagy mufruk: a Gombócmester szavait fogja elõadni.
   Erre már elõvettem útinaplómat, remélvén, hogy kartársaimnak szerény képességeimhez mérten szolgálatot tehetek az elkövetkezõk futólagos lemásolásával. Jegyzeteim a következõkrõl tanúskodnak:
   A namuk felállott, széles pátosszal és torz grimaszokkal kiabálni kezdett:
   - A túrós gombóc fõtt tészta és túró keveréke!
   Itt leejtette hangját. A tömeg zajongott.
   - Tapasztalatom szerint igen jó táplálék.
   Megint megállott. Majd nagy lélegzetet véve, két karját magasba emelte, homlokát összeráncolta, és úgy bömbölte:
   - Melegen kell tálalni!!
   Karjait hirtelen mozdulattal lecsapva, az asztalra vágott, fogait vicsorgatta, jobb kezét ökölbe szorítva, a mennyezet felé rázta:
   - A testi erõt fenntartja!!
   Tenyereit vízszintesen elõrenyújtva, kerekre csucsorított szájjal lihegte:
   - Ha megettük, jó érzést okoz...
   Ezzel visszahullott székére. Kérem az olvasót, hogy a most következett ordítás leírásától mentsen fel. Még most is cseng a fülem, ha rágondolok. Elég annyi belõle, hogy a kiabálók a kemonokat szidták, és követelték, hogy azonnal hasítsák fel õket. Hogy miképpen jön a túrós gombóc a kemonok elleni fenekedéshez, azt ne tõlem kérdezzék.
   A java azonban csak most következett.
   A namuk (tehát ugyanaz, aki mindezt elbömbölte és elcsucsorogta) arról kezdett beszélni, hogy mily hatásosan szolgálja a lift a kona üdvét.
   - Hajdan - így kezdte - a szûk agyvelejû konzervatívok azt vetették szemére a Liftmesternek, hogy eszméi a kona elpuhulására vezetnek, sõt, a lift egyenesen a kona vesztét okozza. (Nagy derültség.)
   Kérdem azonban én, mi adja a kona erejét a gyalázatos kemonok ellen, ha nem a lift, amely a beratnut a böto villamos áramával áthatva lendíti a felsõbb szférákba? És van-e csodálatosabb aneba a hón alá szorított túrós gombócnál, mely erõt ad magunkat megtartóztatni a szellemiség szennyétõl, és erõt ad letörölni a falakról a kemonok utálatos köreit?
   Ezzel otthagyta az asztalt, a tömeg pedig felfokozott üvöltésben tört ki. Ez azonban már több volt, mint amit szó nélkül hagyhattam volna.
   Nagy elhatározással átverekedtem magam a tömegen, felkapaszkodtam az asztalra, mire érdeklõdve figyeltek fel rám, én pedig néhány keresetlen szóban kértem, hogy hallgassanak meg, mert magam is a lift bevezetését kívánom, és errõl akarok néhány igaz szót mondani.
   Ezután megpróbáltam õket röviden felvilágosítani tévedéseikrõl.
   - A lift villanyereje nem képletesen értendõ - mondtam -, hanem valóságos villanyról van szó.
   - Úgy van! Úgy van!
   - A legteljesebb valóság!
-   Le a gyalázatos kemonokkal! - zúgta a tömeg. Én azonban folytattam.
   - És a lift nem képletesen, lelkileg emeli az embert, hanem beleülünk, és felvisz az emeletre.
   - Fel az emeletre! - kiabálták. - Le a kemonokkal!
   - A túrós gombóc pedig nem sárga kavics, hanem tészta, amit meg kell enni, és úgy tartja fenn az erõt.
   - Erõt! Erõt!
   - Erõt a kemonok ellen! - volt a válasz.
   - De emberek! - kiabáltam. - Értsük meg: a Liftmester és a Gombócmester nem a kemonokról beszélt, hanem azt akarta, hogy könnyén feljussunk az emeletre, és megegyük a gombócot, hogy életben maradhassunk!
   - Fel az emeletre! Fel! Fel!
   - Liftet és túrós gombócot akarunk!
   - Le a gyalázatos szellemiséggel! - kiabálták. Többen kést rántva hadonásztak.
Most kezdtem kijönni a türelembõl. Nyíltan kimondtam véleményemet.
   - Hát, ha ismeritek a liftet és a túrós gombócot, meg tudnátok mondani, mért maszlagoljátok magatokat tüskés székkel és sárga kaviccsal? Értsétek meg, hogy azok, akiket követtek, nem ilyen agyalágy marhaságokat akartak, hanem életet, kényelmet, táplálékot!
   - Táplálékot!
   - Mentsük meg életünket!
   - Agyonverni a kemonokat! - kiabálták késeket villogtatva.
   A helyzet kezdett veszélyes lenni, de a butaságnak ez a feneketlen, kavargó mocsara nekem is arcomba kergette a vért. Mit bántam én már, ha engem is agyonvernek, csak egyszer odamondhassam nekik! A veszélyekkel nem törõdve igyekeztem õket túlkiabálni:
   - Tökéletlen ámokfutók vagytok! Hát nem gondoljátok, hogy így nem élni fogtok, hanem nyomorultul elpusztul az egész ökörcsorda?
   Lábammal olyat dobbantottam az asztalra, hogy az hosszában kettéhasadt.
   A tömeg dühe itt a paroxizmusig fokozódott. Késeiket vad dühvel szurkálták a falakba, és habzó fogaik közül rikácsolt a csikorgó téboly:
   - Ökörcsorda vagyunk!
   - Hasítsuk fel az ámokfutó kemonokat!
   A jelenet szánalmas borzalmai hirtelen nagy változást lendítettek meg bennem. Egy pillanat alatt túljutottam a harag csúcspontján, és úgy éreztem, megértettem a behinek legbelsõbb lényegét.
   Ha ugyanis a pokol kapuján a lasciate volt felírva, a behin telep kapujára legtalálóbban ezt a szót lehetett volna vésni: hiába.
   Mély megvetéssel még ennyit mondtam:
   - Igazatok van. Leghelyesebb, ha irtjátok egymást, míg kipusztul az utolsó kona, kemon, komfortista, antikomfortista. Hálás lesz érte a hegy, a völgy, a felhõ, a napsütés, a bölcs pondró és a jóságos tigris.
   Ezzel leszálltam, és a próféták vakmerõségével, kezemet karba téve, farkasszemet néztem a háborodottak kavargó tömegével.
   Azok pedig vakézva körülvettek, ujjongtak, szidták a kemonokat és antikomfortistákat, homlokomnak pedig nekiestek, és úgy dörzsölték, hogy csaknem meggyulladt a bõröm. Azután felemeltek, és azt kiabálták, hogy én vagyok a legderekabb kona.
   Sõt, egy tepsi talpú betik is hozzám csoszogott, és ünnepélyesen megfogta az orrom.
   - Jól van, kaleb - mondta, és megrázta térdén a rézkockát. - A kiput és konát még egyetlen namuk sem védte meg olyan erõteljesen, mint te: Sok ilyen derék, igaz kona kellene, és akkor vízbe fojtanánk a gyalázatos ellenséget.
   Ezzel fellépett az asztalra, meleg szavakban mondott nekem nyilvános köszönetet, és javasolta, hogy a sárgafülûek fogadják el az én indítványomat, nevezzék el magukat ökörcsordának, és homlokukra ragasszanak apró szarvakat, hogy e magasztos jelvény is kimutassa a bötót, amely az igaz komfortistát - azaz most már ökröt - az aljas és sötét antikomfortisták fölé emeli, és ugyanakkor erõt nyújt a gyalázatos kemonok ellen.
   Végül rám mutatva felszólította a tömeget, hogy gyönyörû szavaimért kiáltsanak rám vakét, és nevezzenek el a jövõben fõ ökörnek.
   Ezt is el kellett szenvednem.

*

Hazaérkezve, a történtek vad kaleidoszkópja táncolt elõttem, és csak órák múlva tudtam magamban valami magyarázatfélét összegondolni. Valahogyan így képzelem a behinkór okozta tompulást:
   Létük alapeleme az egymás elleni fenekedés, amit talán valami örök, olthatatlan bestialitásnak nevezhetnék, ha ugyan összehasonlíthatnám az életéért gyilkoló, józan ragadozót ezekkel, akik saját életük érdeke ellen pusztítanak.
   Minden csoportnak van bizonyos rögeszmeköre, és látszólag ez különbözteti meg a másiktól. Ez azonban csak látszat. A valóság az, hogy nem rögeszmékért küzdenek, hanem a küzdelemhez agyalják ki a rögeszméket. Valaki csak azért lesz kékfülû, hogy más legyen, mint a sárgafülû és viszont. Magáért a verekedésért verekednek.
   - De minek akkor a sok elmélet és vita? - kérdezhetné joggal az olvasó. - Ha a behinek egyetlen életeleme az egymás elleni acsarkodás, mért kell ehhez konát, kemont, komfortot, antikomfortot, bötót, kiput és egyéb fantazmagóriákat kieszelni? Mért nem esik neki mindenki bunkóval a szomszédjának, magyarázat nélkül?
   Hát ez az, amit én sem értek. Kétségtelen, hogy a vadállattal szemben eszük van, ami képessé teszi õket arra, hogy józan ösztöneiket elnyomva, ösztönön kívüli, sõt az élettel homlokegyenest ellenkezõ célokért is küzdjenek. Ezt a képességüket pedig nemcsak nem nyomja el jobb énjük, hanem szándékosan fejlesztik magukban.
   Még talán ezt is megértem. De hogy miért kell a kézen járáshoz állandóan olyan elméleteket fûzni, amelyek ennek kényelmesebb és egészségesebb voltát akarják igazolni, ezt nem értem, és sohasem fogom érteni.

Címoldal     tizenötödik fejezet