Tizedik fejezet
Szerzõt felveszik a konába, melynek jelentõségével egyelõre nincs tisztában - Szellemiségét erõszakkal elveszik - Különös állást kap - A behinek elmélete a kavics tápláló voltáról - Megtudjuk a lamik szó jelentését - A behinek furcsa gazdasági nézetei - A bötológia
Pár nap múlva Zemöki sugárzó arccal lépett be hozzám, és faromat rendkívül szívélyesen vakarva tudatta, hogy nagy öröm vár rám. Izgatott és örömteli kérdéseimre azt a választ kaptam, hogy felvettek a konába.
A válasz kissé lehûtött, bizonytalanul kérdezgettem ennek gyakorlati értéke felõl, de újra csak azt a választ kaptam, hogy konának lenni nagy boldogság, mert ez adja az igazi bötót. Arra a kérdésemre viszont, hogy mi a böto, azt felelte, hogy a böto elnyerése öröm és boldogság.
Ettõl tehát nem lettem okosabb, és boldogság helyett némi zavart éreztem, amit azonban nem mertem nagyon hangoztatni.
Késõbb rájöttem, hogy a böto is éppoly tartalmatlan szó, mint a ketni; valamely cselekedet azért ketni, mert így kell csinálni, viszont azért kell így csinálni, mert ez a ketni. Zagyva sületlenségeiknek éppen ez a circulus vitiosus a legfõbb jellemzõje, az önmagával indokolás, melynek nincs megfogható origója, amivel a valóságos világ koordinátáihoz kapcsolódna.
Így tehát, szeszélyeiknek kiszolgáltatva, nem nagyon mertem vitatkozni, hanem magam is örömet színlelve, óvatosan azt kérdeztem, hogyan kell viselkednem a böto kegyének elnyeréséhez.
Zemöki azonban megnyugtatott, hogy õ mindent elintéz, és távozott. Nemsokára egy társával tért vissza, akit, mint megtudtam, Zeremblének hívtak.
Zemöki és Zeremble ezután elhívtak, hogy felvételemet megejtsék. A nagy udvaron végigmentünk, és egy távol esõ épületbe léptünk be. Az ajtó felsõ része úgy be volt deszkázva, hogy meg kellett hajolnunk. Fogalmam sincs, mért csinálták ilyenre.
Most egy igen furcsa szobába léptünk, melyben egyetlen bútordarab sem volt ott és abban a helyzetben, ahogyan lennie kellett volna. Láttam egy asztalt, aminek csak a kerete volt meg, lap nélkül, viszont olyan támlája volt, mint a széknek. Az üres keretrõl madzagon sárga kavicsok lógtak le. A támláján különbözõ festékek foltjai látszottak, és ebbõl lecsurgás vonalai húzódtak az asztalig.
Egy másik asztal lábbal felfelé állt, lábait viszont valami furcsa lepedõvel takarták le, amit azonban sem ágylepedõnek, sem asztalterítõnek nem lehetett használni, mert ki volt lyuggatva, és a lyukakon vastag, háncsból fonott zsinór át- és átfûzve, minek végein ugyancsak sárga kavicsok lógtak.
Az asztal mögött egy szék. Ez úgy körül volt csipkézve, hogy a rajta ülõ combjai a legnagyobb veszélyben forogtak, háromakkora támlája volt, mint amekkora szükséges, és még ez is szabálytalanul összevissza faragva, ülõjébe pedig tüskék voltak beleütve, hogy még rá se lehessen ülni.
Általában az egész szoba olyan benyomást tett, mintha vandálok pusztítottak volna mindent használhatatlanná, vagy mintha romboló szellemek tanyájára vetõdtem volna.
A félelem és irtózat szorította össze szívemet, és balsejtelmek gyötörtek. Óvatosan megkérdeztem Zemökitõl:
- Mi történt itt voltaképpen?
Zemöki nagy szemeket meresztett, elõször nem értette, miért kérdezem, és csak nehezen tudtam meg, hogy a pusztítást nem ellenséges hadsereg végezte, hanem maguk a tulajdonosok. Arra a kérdésemre, hogy miért, ezt felelte:
- Mert így kipu.
Tehát egy újabb szó, amit azért találtak ki, hogy egy másik ostobaságot igazoljanak vele!
Az persze, hogy a pusztítást önmaguk csinálták, nemhogy megnyugtatott volna, de ellenkezõleg, még szörnyûbb balsejtelmeket ébresztett bennem jövõmet illetõen.
Pár perc múlva a háttérben nyílt az ajtó, és belépett rajta egy különös ember. Térdérõl a már említett rézkockák lógtak le, tehát ez is betik volt. Vállára egy nagy, rikító szövetdarab volt terítve, mit a józan ész egy kis jóakaratú fantáziával még esõköpenynek nézett volna, és talán éppen azért lyuggatták és hasogatták összevissza, és aggattak rá üvegcserepeket, hogy annak se lehessen használni.
Most a betik két óriási tepsit kötött talpa alá, elém lépett, és érthetetlen szavak kíséretében fejbe ütött egy üres
pléhgolyóval.
A sok sületlenségtõl bizsergett bennem a nevetés, de látva, hogy a többiek nemcsak nem nevettek, hanem meghatott ünnepélyességgel szemlélték, és vaké, vaké kiáltásokban törtek ki a tepsitalpú megjelenésére, magam is visszafojtottam a nevetést, és némi erõszakkal bár, de sikerült nekem is ünnepélyes arcot öltenem.
Az aktus végén pedig mindenki körém gyûlt, faromat vakarták, és nagyon örülték, hogy kona lettem, ami, mint mondták, nagy öröm, mert így elnyertem az igazi bötót.
Az öröm lassan rám is átragadt, mert valóban megkönnyebbültem, hogy a bötót ilyen simán sikerült elnyernem. Az elõzmények után sokkal rosszabbra is el voltam készülve.
Sajnos, örömöm kissé korai volt, mint az olvasó is látni fogja. De nem akarok az eseményeknek elébevágni.
Mikor a betiktõl kijöttem, nem fojthattam el mosolyomat. Ugyanis magam elé képzeltem kisfiamat, aki örült és tapsikált, ha tortaszeletet kapott, és elképzeltem tanácstalan arcocskáját, mit az ilyenféle szavakra vágott volna: "örülj, fiam, mert kona lettél, és elnyerted a bötót". Nyilván levonta volna konzekvenciáit apja elméjérõl. Mily sötétségben élnek a dicsõ angol állam kisdedeihez képest is ezek a szánalmas felnõttek!
Hazamenet komolyan kérdeztem Zemökitõl, hogy mi hasznom van abból, hogy kona lettem, de követeltem, hogy mondjon végre valami pozitívumot, ne csak a bötót emlegesse.
Megkergült agyuk annyira a rögeszmékbe testetlenedet, hogy eleinte kérdésem lényegét sem értette. Azt erõsítgette, hogy az összes anebák, melyekhez a kona, böto, ketni, kipu és egyéb fantasztikumok tartoznak, maga a teljes, pozitív valóság, mert ezek tartják fent az emberiséget, amik nélkül meg sem élhetnénk, és aki az anebákat nem érzi meg, az bivak, akinek mindezt úgyis hiába magyarázzák. A bivak pedig elveszett ember, akibõl hiányzik a tartalom.
Hosszú küzdelem után sikerült úgy-ahogy a való világ
szürke, de biztos talajára cibálnom, míg végre az elsõ konkrétumot kinyögte:
- Ezentúl neked is jogod lesz részt venni a bukuban.
- Mi az, hogy buku?
- Az, hogy jogod van ütni a kemonokat, ha utálatos köreiket a falakra rajzolják, vagy ha a négyszöget meggyalázzák.
- Hogy lehet egy geometriai idomot meggyalázni?
- Úgy, hogy sarkait letörik vagy átlókat húznak bele.
Némi zavarban voltam.
- Na és? - kérdeztem kis szünet után.
- Mi az, hogy na és? Te talán eltûrnéd, hogy a négyszögbe átlókat húzzanak bele?
Én õszintén szólva képes lettem volna rá, a hangsúlyból azonban úgy sejtettem, hogy ajánlatosabb nemmel felelni. Tõlem telhetõen igyekeztem is tiltakozni a gyanúsítás ellen, kijelentvén, hogy azonnal kitaposnám a belét annak, aki a négyszögbe átlót húz.
Ez a határozott állásfoglalás láthatóan helyreállította ingadozó reputációmat. Zemöki megnyugodva jelentette ki, hogy derék ember vagyok, bár fogalmam sem volt róla, miért. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy méltó vagyok arra, hogy a betik megfogja az orromat, ami õszerintük valami nagyon jó dolog, mert csak igen derék konákkal történik meg.
Engem azonban sokkal inkább érdekelt a verekedés mint újabb veszély, de mikor errõl kérdeztem, így felelt:
- Ez nem verekedés, hanem buku.
Az elõbb azt mondtad, ütni kell a kemonokat. Mért nem verekedés, ha verni kell egymást?
- Nem egymást, hanem a kemonokat.
- És a kemonok a konákat ...
- Úgy van.
- Nos, akkor mért nem egymást?
- Mert mi nem egymást ütjük, hanem a kemonokat, és ez egészen más. Ez a buku, amit a böto hat át. A verekedés ocsmány dolog, ketni ember nem csinálja, míg a buku viszont azért van, hogy az embert jobbá, nemesebbé tegye, valamint, hogy kifejlessze az összetartást és egymás megbecsülését.
Kétszer is megkérdeztem, de kiderült, hogy jól értettem. Ezek szentül hiszik, hogy egymást úgy becsülik meg, és úgy
tartanak össze, ha agyba-fõbe verik egymást!
Percekbe telt, míg gondolataimat rendezhettem. Nem mintha "elõjogaim" értéke felöl pillanatig is kételyeim lettek volna, hanem mert a józan észnek az eszelõsökkel szemben az a legnagyobb problémája, hogy mi módon nyilatkozzon meg úgy, hogy agyon ne verjék, és mégis ésszerûen beszéljen. Még számtalanszor rántott bajba az egészséges agyvelõnek az a tulajdonsága, hogy csak egyenesen tud könnyedén járni, és ha sántítani próbál, elesik. Valósággal tehetségesnek tûntek fel elõttem sokszor a behinek, hogy olyan rutinnal sántítanak.
Ezen ne is tessék csodálkozni. Volt egy esetem: egy beteghez hívtak, akin elmezavar tünetei mutatkoztak. Az illetõ a kérdésekre teljesen zavart hangegyveleggel válaszolt. Ha - mondjuk - megkérdeztem, hogy van, ilyenféle feleletet adott:
- Balevi abargetine trendad homagrido.
Persze jelentettem az intézetben, hogy a beteg összefüggéstelenül beszél. Azt kérdezték, hogyan értelmezem az összefüggéstelen beszédet. Én illusztrálni akartam, de arra kellett rájönnöm, hogy képtelen vagyok értelmetlen betûhalmazt rögtönözni. (Megjegyzem, hogy a fenti példa kiagyalása is ötpercnyi fejtörésembe került, mert agyvelõm makacsul az értelmes szavakra tévedt, viszont a beteg mindezt gondolkodás nélkül hadarta.)
Így tehát Zemökinek is azt feleltem, hogy a kona szempontjából talán célszerûbb volna úgy bosszút állani a gyalázatos kemonokon, hogy egyszerûen nem törõdünk a négyszöggel. Csonkítsák meg, és húzzanak átlókat bele tetszésük szerint. Ha nem reagálunk, õket fogja megenni a méreg.
Zemöki és Zeremble megrökönyödve néztek egymásra, és kijelentették, hogy csak újonc voltom lehet mentségem, mert az anebákról ilyen cinizmussal beszélni igen nagy bûn, és szavaimmal annak a gyanúnak teszem ki magamat, hogy a kemonokkal tartok.
A meddõ küzdelem valósággal felõrölte agyamat. Nehezen erõt vettem lázongó józan eszemen, és megígértem, hogy igyekezni fogok érzéket elsajátítani az anebák iránt.
Legnagyobb gondom az volt, hogy a fenyegetõ verekedést el tudjam kerülni, tehát még csak azt kérdeztem:
- Hogy szokott kezdõdni a buku?
- Úgy - felelte Zemöki -, hogy a gyalázatos kemonok berohannak szobáinkba, és összetörik a villamos resókat, mire minden jobb érzésû kona is behatol a kemon szobáiba, és összetöri az õ resóikat. De van úgy is, hogy a kemonok provokáló magatartása váltja ki jogos felháborodásunkat, ránk kényszerítik a bukut, mire mi törjük össze az õ resóikat, utána õk a mieinket.
Döbbenve eszméltem rá, hogy miért van oly rozoga állapotban a tûzhelyem. Még csak azt kérdeztem, miért kell ezt a kölcsönös, szörnyû rombolást végezni.
- Hát csak meg kell talán védeni a tûzhelyet? - felelte a világ legtermészetesebb hangján.
Ezzel elváltunk, én pedig nehéz érzésekkel tértem nyugovóra. Végül is elhatároztam, hogy a jövõben egyszerûen nem fogok közéjük keveredni, hogy így magamat függetlenítve, baj nélkül húzzam ki a félévi próbaidõt, mikor majd megszabadulok tõlük. Szerencsére ott vannak kint a bölcs hinek, akik naponta beadják ételemet, én pedig szobámba fogok zárkózni, csak a legszükségesebb idõt töltöm a szabadban, és ott sem érintkezem velük.
Ó, ha akkor sejtettem volna a következendõket, korántsem jött volna szememre az a megnyugtató álom, ami nemsokára elnyomott!
Mert a behinek õrültsége a veszedelmes epidémiák legborzasztóbbika. Míg nálunk csak a véletlen fertõzést ismerik, itt meg kellett ismerkednem az erõszakos fertõzés fogalmával is. Ezek ugyanis nem engedik, hogy az egyén elzárkózzon elõlük. Utánamennek, és kényszerítik velük bolondulni. Hiába kísérli meg a józan ész a kikapcsolódást, hiába ígéri, hogy jobb érzése ellenére hallgatni fog, és segítõ szó nélkül nézi öngyilkos táncukat. Az õrület itt általánosan kötelezõ szabály.
Mert ha csak az anebák és egyéb csodabogarak hitérõl volna szó, az ember megúszná azzal, hogy mindenre helyesel. De nem! Õrültségeik konkrét testi szenvedéseket kényszerítenek mindenkire, ami elõl nincs menekvés. Ezt már másnap szomorúan kellett tapasztalnom.
Másnap ugyanis, mikor a falon át megkaptam ebédemet, alighogy hozzáültem, sugárzó arccal lépett be Zemöki két társával egyetemben, és közölte, hogy engem újból nagy öröm ért.
Az újabb örömtõl vacogtak a fogaim és nem hiába. Zemöki ugyanis közölte, hogy a betikek tanácsa megengedte, hogy a bötóban részesedjem, és leadjam szellemiségemet.
Azzal két társa szemét kendõvel kötötte be, azok odatapogatództak ételemhez, azt egy másik kendõvel letakarták, és egyszerûen elvitték.
Én megdöbbenve néztem utánuk, mondani akartam, hogy nem maradhatok éhen, de az evésrõl minden szó kave, amiért megbotránkoznának, tehát dadogva, kerülõ úton magyaráztam Zemökinek, hogy szellemiség nélkül - úgy érzem - még fogok halni.
Zemöki jóakaratúan felelte, hogy a szellemiség az életnek közismerten csak tehertétele, viszont a böto minden rendes és becsületes kona számára nem csapás, hiszen a szellemiség így a betikhez kerül, miáltal szennyeitõl megtisztul, és a bikru létének anyagszerû megnyilvánulásává válik, miáltal a konát, ketnit és kiput is szolgálom, tehát magamnak jelent örömet és megtiszteltetést, ha a böto kegyeiben részesülök.
Nem tehetek róla, de ez a gyönyör nem elégített ki, hiszen az életemrõl volt szó.
Zemökit nem engedtem el, leültettem, és kértem, találjon módot rá, hogy szellemiségben részesedjem, hiszen végtére is nem tagadható, hogy ezt mindenki elköveti.
A bizalmas együttlét Zemöki nyelvét is megoldotta, és súgva bevallotta nekem, hogy bizony õ is naponta meg szokta tenni, és megígérte, hogy segítségemre lesz, csak amit most mondott, azt lehetõleg kezeljem bizalmasan.
Miután diszkréciómról biztosítottam, a dolgot alaposan megtárgyaltuk, és azt ajánlotta, hogy ha szellemiségben akarok részesedni, végezzek valami hasznos munkát, mert mégsem kívánhatom, hogy a betikek ingyen tápláljanak.
Ezen szerfelett csodálkoztam, hiszen tudvalevõ, hogy az ételt a hinek adják be, tehát voltaképpen mindenki ingyen él, ha pedig mégis különbséget akarunk tenni a behinek közt, akkor csakis a betikek lehetnek ingyenélõk, akik egyszerûen elszedik az én szellemiségemet.
Mikor ezt megpendítettem, olyan neheztelést kaptam válaszul, mintha én vettem volna el szellemiségüket, és kijelentette, hogy éppen ellenkezõleg: ahogyan a méh a méhésztõl kapja a mézet, úgy kapjuk mi is a betiktõl szellemiségünket.
Nem akartam hinni fülemnek, azt hittem, véletlenül felcserélte a szavakat, de mint kiderült, tényleg azt vallják, hogy a méhész adja a mézet a méheknek, és éppen így mindenki hálával tartozik szellemiségadó betikjének, és gondoljam meg, mire vezetne, ha egy szép napon a betikek beszüntetnék mûködésüket, és mindenki éhen halna.
Erre azt válaszoltam, hogy a szellemiséget a hinek adják, ami ellen erõsen tiltakozott. Mikor pedig bizonygattam, hogy saját szememmel láttam benyújtani, azt felelte, hogy jó lesz vigyázni, és felhagyni a szememre való hivatkozással. Igaz kona nem mondhat ilyen kave dolgot, nekünk hinni kell, hogy a betik adja, különben is az embernek nemcsak szeme van, hanem bruhuja is, és az a fontosabb.
A bruhu is nem létezõ dolgot jelöl. Szavakkal persze csak a létezõ dolgokat lehet leírni, így hát a lényegérõl semmit sem mondhatok, csak azt, hogy mikor használják: Nos, a bruhu volt az összes természetellenes életmód és felfogás végoka.
Az elrontott szék azért kell, mert kipu, vakét jajgatni azért kell, mert ketni, a négyszöget megsérteni nem szabad, mert aneba. Ha pedig a józan ész azt kérdezi, hogy egyáltalán miért van szükség ketnire, kipura és anebára, akkor felelik ezt: "mert az embernek bruhuja van." Ennek a bruhunak mind olyan dologra volt szüksége, ami az embernek magának szükségtelen.
Kézenfekvõ volna eszerint a feltevés, hogy a bruhut mint végokot fordítsuk, de a behinek betegsége túlment a paranoia szimptómián, nem szólva arról, hogy a bruhut nem mint állapotot, hanem mint önálló léttel bíró valamit emlegették, sõt olyant, ami egyszerre létezik is, nem is. Ha azt kérdeztem ugyanis, milyen a bruhu, megütközve néztek rám, bivaknak neveztek, de alakját nem tudták leírni.
Zemöki tehát jóakaratúan felajánlotta, hogy segítségemre lesz egy hasznos foglalkozás elnyerésében, addig pedig saját szellemiségébõl fog nekem juttatni valamit.
Pár nap múlva el is vitt egy betikhez. Zemöki tanácsára bal kezemet fejemre téve, a jobbal lábamat fogtam, és még Zemökit is túlüvöltve jajgattam a vaké-vakét, mire a betik Zemökire való tekintettel igen szívélyesen fogadott, engem is kalebnek nevezve, az orrom növése felõl érdeklõdött, és kegyesen kijelentette, hogy hajlandó engem mint beratnut alkalmazni, bár sok kiváló kona pályázott az állásra, olyanok is, akik már több kemon belének kihasításával tettek tanúbizonyságot az anebák iránti képességeikrõl.
Ezzel tehát elfoglaltam állásomat.
Amit ezután végeznem kellett, azt a szégyentõl pirulva írom le. Számoltam vele, hogy olvasóim esetleg meg fognak vetni, hogy angol állampolgár létemre ilyen mélyre süllyedtem, és pusztán azért nem hallgathatom el, mert eltökélt szándékom mindent angol gentlemanhez méltóan, egyenesen, õszintén, a valóságnak megfelelõen kimondani, még ha az igazmondás hátrányomra volna is.
Mentségemre csak annyit említek meg, hogy állásomat kénytelen voltam elfoglalni, mert különben az éhségnek tettem volna ki magamat. Honfitársaim megnyugtatására kijelentem még, hogy hazám iránti kötelességemrõl a behinek közt sem feledkeztem meg, miért is megalázó helyzetemben származásomat a behineknek sohasem árultam el, és ha errõl kérdeztek, mindig amerikainak vallottam magamat.
Remélve, hogy korrekt eljárásommal szeretett honfitársaimat sikerült némileg megengesztelni, megpróbálom állásomat ismertetni.
Foglalkozásom két feladatot rótt rám. Elsõ az volt, hogy minden harmadnap különös, ronggyá lyukasztott szövet
darabot akasztottak a nyakamba, és egy fényes négyszöget kellett az udvaron végigvinnem, mialatt elõttem egy tepsitalpú betik ment, kezében egy bádogdobozzal, köröttem hangszereken különös dalt játszottak, egy készülék orrfacsaró gázt fejlesztett, a végén pedig tûzre kellett dobnom egy rend igen jó ruhát.
Másik feladatom a sárga kavicsok osztogatása volt. Ez abból állt, hogy sárga kavicsokat kellett gyûjtenem, miket
bizonyos napokon a már említett bádogdobozban én vittem a betik elõtt, és hangosan csörgettem. Majd a betik mellém lépett, és egy kaviccsal kétszer megütve a doboz oldalát, intett, hogy osszam ki a kavicsokat. Én pedig a fedelet felnyitva, mindenkinek adtam egy darabot. Az emberek erre örömmámorban kapkodták kézbe jobb lábukat, vaké-vakéztak, és a kavicsokat hónuk alá szorítva szétszéledtek.
Bár maga ez a maskara is szerfelett komikus, és megszégyeníti a legbizarrabb karnevált is, de a legkomikusabb a magyarázat: ezek a szerencsétlenek ugyanis azt hitték, hogy a hónuk alá szorított kavics tápláló, sõt meg voltak gyõzõdve, hogy ez tartja fenn az életet, az emberi testet, és áldották érte a betiket. Az ételt, mint tudjuk, a közfelfogás lenézte, szégyellte, bár mindenki megette. (A "szellemiség" szó lelkiismeretük elaltatására való volt.)
De képtelen rögeszméjük ebben még nem merült ki. Ehhez még az a hit is járult, hogy csak az a kavics tápláló, minek dobozát a betik megérinti: Mikor a földön összeszedtem, még nem volt tápláló, és csak hón alatt táplált. Nemcsak nem nyelték azonban le, de még szájhoz érinteni sem volt szabad, mert ez egyenlõ volt a kavics meggyalázásával. Náluk a kavicsot is meg lehetett "gyalázni", mert, mint tudjuk, az evés és a száj szégyenletes dolgok voltak. Magam láttam egy pört, melyben egy behint azzal vádoltak, hogy hóna alatt a kaviccsal, vajas kenyeret evett. És a legkomolyabb képpel tanúk egész seregét hallgatták ki, akik azonban cáfolták, hogy a dolog ilyen értelemben megtörtént volna. De a behint mégis elítélték, mert bizonyítást nyert, hogy hóna alatt a kaviccsal megemlítette a vajas kenyeret, amivel a kavics már megrövidülést szenvedett. Még az is meg volt szabva, hogy ilyenkor gondolni sem szabad a szellemiségre.
A kavicsszorítás õrülete azonban nem hagyott nyugodni, és egyszer megkockáztattam Zemöki elõtt azt az állítást, hogy talán mégsem tápláló. Bizonyságul hivatkoztam rá, hogy a világon egyetlen élõlény sem táplálkozik ilyen módón. Viszont Zemöki megmagyarázta, hogy épp ezen tény által van igazolva a kavicsteória, mert az embernek bruhuja van, tehát nem tartozik a világ közönséges élõlényeihez, és így magától értetõdõen más szükségletei vannak.
Azt feleltem, hogy ahogyan az ember anatómiáját az oxfordi egyetemen megismertem, gyomrától a haja száláig minden egyes szerve táplálékot, és nem kavicsot kíván. Zemöki azonban figyelmeztetett, hogy újból szememre és tapasztalatomra hivatkozom, ami nem jó, és melegen ajánlotta, hogy óvakodjam a kavicstáplálkozás kétségbevonásától, mert ez is aneba, és a behinek nagyon kényesek a bruhujukra, úgyhogy az ilyen gyalázkodást nem egy lamikon véresen torolták meg.
Így tehát megint hallottam a vészes lamik szót, aminek említésére kést kell rántanom, és aminek jelentésérõl még
mindig fogalmam sem volt.
Ebben a pillanatban Zemöki fájdalmasan vaké-vakét üvöltött, én pedig feltekintve, saját tepsitalpúmat láttam közeledni, aki elõtt egy behin ment, és a füvet locsolta.
Persze magam is felkaptam lábamat, versenyt jajongtunk, míg a maskara el nem tûnt. Aztán megkérdeztem, hogy miért locsolják elõtte a füvet, de Zemöki csak azt tudta felelni, hogy azért, mert betik.
Arra a kérdésemre, hogy a betiknek mi szüksége van a nedves fûre, szintén azt felelte: mert betik.
Tanácstalanul meredtem rá, õ pedig megmagyarázta, hogy vannak még betikebb betikek is, akik elõtt két-három behin is locsol, mert - õk még betikebbek.
Már csak egészen halkan és félve mertem megpendíteni, hogy a locsolás talán mégsem a leghasznosabb foglalkozás.
- Vedd tudomásul - felelte -, hogy ilyent te nem állíthatsz.
- Miért?
- Mert beratnu vagy, és egy beratnunak nem szabad ilyet állítani.
Vagyis nem azért, mert nem igaz, hanem mert beratnu vagyok!
Így hát inkább elhallgattam, és tovább osztogattam a sárga kavicsokat.
Késõbb aztán volt alkalmam látni az elképzelhetõ legfantasztikusabb hivatalokat. Ezek közül csak a Rozsdamérõ és Nyilvántartó Hivatalt említem meg, amelyre azonban egy késõbbi fejezetben Fogok kitérni.
A foglalkozások közül meg kell említenem az idomõröket. Az udvaron egyik fa tetejében egy fényes bádognégyszög volt odadrótozva. Ezalatt állandóan, felváltva lopta a napot két-két behin, akik azon õrködtek, nehogy valamelyik elvetemült kemon kõvel megdobálja vagy gyalázó kifejezésekkel illesse a bádogot.
Józan ész szerint legokosabb lett volna az egész vacakot szemétbe dobni, hogy ne legyen mit meghajigálni és õrizni, de persze ilyen egyenes és értelmes véleményt már nem mertem nyilvánítani. Így csak azt kérdeztem egyszer Zemökitõl, nem volna-e jobb, ha ezek az õrök dolgoznának valamit, ami a kona javát jobban szolgálná. Zemöki sértõdve oktatott ki, hogy ezek végzik a legtisztesebb és leghasznosabb munkát, amit a kona üdvére el lehet képzelni.
Elhallgattam, és igyekeztem elismerésemet hangoztatni, hogy nekem is jólesik a munkásoknak ilyen megbecsülése. De hiába, a behinek közt nem lehet olyat állítani, ami valami rögeszmét ne sértene, mert most meg azért kaptam szidást, hogy miért nevezem munkásoknak az elak idomõröket.
Egyébként saját munkámért pénzt kaptam, aminek létérõl a hinek között egészen meg is feledkeztem. A pénzzel a Tápláló és Életadó Hivatalba kellett mennem, hol szellemiséget vásárolhattam, de lényegesen kevesebbet, mint amennyit a hinektõl kaptam, mert az étel nagy részét a betikek ették meg. Még itt, az elkobzó- és kiosztóhelyen láttam a legreálisabb foglalkozást. Ezek legalább létezõ anyagokat kezeltek, bár ezt is hitvány és gonosz módon.
Táplálkozásom tehát jóval gyengébb volt, és így találkoztam újra azzal a másik fogalommal, amirõl a hinek közt úgy megfeledkeztem, mintha nem is léteznék: az anyagi gondok fogalmával. Ennek újjáéledésével kezdtem csak megint anyagias szemmel figyelni a dolgokat, mert megvallom, míg ételemet nem vették el, nem is gondoltam rá, hogy a többiek hogyan táplálkoznak.
Így jöttem rá, hogy igen sok köztük az éhes ember, akitõl még ruhajárandóságát is elveszik; sõt szobájából is kidobják, úgyhogy sokan a szabad ég alatt tanyáztak. Ismétlem: a behinek tébolya elõl nincs menekvés. Az ember nem zárkózhat el, mert utánajönnek. Ételét, ruháját elszedik, és hiába hagyná rá akkor is az ember, hogy jól van, vegyék el, csak engedjék, hogy az udvar egy részén remete módra, elvonulva éljen, burgonyát és gyümölcsöt termesztve. Ezt sem szabad. Az élet egyetlen módja, ha közéjük áll az ember, és aktíve segít öngyilkos vitustáncukban.
A magánélet szabadságáról beszélni sem lehet. Az embert magukkal ragadják, kifosztják, gyötrik, naponta kényszerítik nyilvánosan megtagadni józan szellemét, és nincs percnyi nyugta, mert állandóan mögötte kavarog a tébolyda, és ostorát suhogtatva hajszolja szenvedni.
Mint említettem tehát, az új ruhát is elkobozták. Ennek egy részét a betikek elviselték, más részét tönkrelyukasztották és -hasogatták, mert csak így tudták "használni". Ezenkívül sajgó szívvel bár, de nekem is tûzbe kellett vetnem minden harmadnap egy rend ruhát, miközben a négyszöget magasra tartottam. A behinek pedig csak használt ruhát kaptak, és azt is évekig kellett hordaniok, mialatt szemük láttára égették és hasogatták a tiszta új, finom öltönyöket, amihez õk vakéztak, mert azt hitték, hogy e pusztítás nélkül meztelenül járnának!
Szerettem volna Zemökinek egyszer úgy igazán megmondani a véleményemet, de már keserûen tapasztaltam, hogy azt tekintik ellenségnek, aki életüket meg akarja javítani, ezért csak kérdeztem, mi teszi szükségessé, hogy a ruhát a négyszög alatt elégessék.
- A böto - volt a felelet. - Ezáltal nyerjük meg a bikru távsugarait a bukuhoz a kemonok és a kör ellen.
Nem fojthattam el megjegyezni, hogy ez esetben mégsem tartom célszerû valaminek a bukut, de nehogy megint azzal vádoljon, hogy a kemonokkal tartok, sietve hozzátettem, hogy nem akarok sem a konákkal, sem a kemonokkal tartani, hanem úgy vélekszem, legjobb volna, ha nem volna sem négyszög, sem kör, nem veszekednének a szavakon, nem kellene az emberek szellemiségét és ruháját böto címén elvenni, hanem ha a két beha kibékülne, eltörölnék a beha és anebák fogalmát, és együtt dolgozva sokkal több szellemiséget termelhetnének, úgyhogy mindenki jól élne, és a betikeknek sem lenne kevesebb, sõt az övék is szaporodna.
Akár hiszik, akár nem, ekkor támadtak rám a legbõszültebben. Azt még inkább elszívelték volna, ha a kemonokkal tartok, de a józanságot nem bírják el. Azt mondták, jó lesz vigyázni szavaimra, mert azok veszedelmesen hasonlítanak arra az örültségre, amit néhány vakmerõ terjeszt, akiket azonban elevenen megégettek.
Azon kérdésemre, hogy ez miért bûn, ezt felelték:
- Na hallod, a világot vérbe, lángba és nyomorba taszítani csak elég nagy bûn!
Kijelentették, hogy ezeket a tanokat csak gyújtogató õrültek terjesztik, hogy elpusztítsák a bötót, ketnit, kiput és mindazt, amit mi úgy értékelünk, mint a civilizáció nagyszerû vívmányait, miknek most élvezõi vagyunk. És ha meg akarom tudni, hogy kik ezek, hát tudjam meg, hogy a lamikok!
Így tudtam meg, hogy mi az értelme ennek a szónak, ami köztük a becsületsértések legborzasztóbbikának számít, és
amelyért azonnal szúrni kell. Tehát a józan észt nevezték lamiknak, amit eddig is sejtettem, de most megbizonyosodtam róla.
Elhallgattam. Sokáig gondolkoztam azon, hogy mégis hogyan segíthetnék földhözragadt nyomorúságukon úgy, hogy önpusztító eszelõsségeiket ne érintsem.
Végül azt mondtam, hogy nem akarom az anebákat sérteni, maradjon meg a négyszög és a buku, ellenben célszerû volna azt a sok beratnut, locsolót és az elkobzókat kirendelni a mezõre, hogy gabonát, mézet és gyümölcsöket termeljenek, miáltal jóval több szellemiségre tehetnének szert.
- Nem lehet - felelte Zemöki -, mert ha a beratnu nem viszi a négyszöget és a locsoló nem locsol, így mindkettõ szellemiségét veszti.
Nem tehetek róla, de ebbõl egy szót sem értettem, azt hittem, nem tudja, mit mondok, és hogy megértsen, arról beszéltem, hogy ha egy ízben mindenkit kivezényelnének házat építeni, mennyivel több lakás lenne, mint most, amikor sokan többedmagukkal laknak egy szobában, sõt egyesek a szabad ég alatt éjjeleznek.
Zemöki felelet helyett karon ragadott, és elvezetett ahhoz a házhoz, amit idejöttem napján láttam, és amelyiknek egyik felét építették, másikat bontották. Most csak az volt az újdonság rajta, hogy a lebontott felét építették újra, és a közben felépült részt bontották.
- Látod - így szólt Zemöki -, a kona milyen bölcsen gondoskodik arról, hogy tagjainak lakása legyen.
Ennek a furcsa háznak a titka már erõsen fúrta az oldalamat, és az alkalmat felhasználva megkérdeztem, hogy akkor miért bontják le a másik felét, de õ is ugyanazt felelte, mint annak idején a kõmûves:
- Hogy hajléktalanságot ne okozzon.
Bátortalanul megjegyeztem, hogy a hajléktalanságon éppen a lakás létezése segít.
Nem tudom, mi volt rajtam olyan mulatságos, de Zemöki nagyon jóízût nevetett szavaimon, szegény bivaknak nevezett, és kijelentette, hogy úgy látszik, a lakásgazdaság tudományának még elemeivel sem vagyok tisztában, ami pedig a legtanulatlanabb behin elõtt is közismert dolog.
Én igyekeztem megõrizni nyugalmamat, és udvariasan kértem, világosítsa meg elõttem a behinek lakásgazdasági tudományát.
Erre Zemökivel egy padra ültünk, és õ beszélni kezdett:
Elmondotta, hogy valaha régen a behinek is házat építettek, abból a téveszmébõl kiindulva, hogy ezzel a lakásínséget fogják enyhíteni. De az anyagi igazság természetesen megkövetelte, hogy a hajléktalanok közül csak azok kapjanak lakást, akik az építkezésben is részt vettek.
Ezért az építõknek minden hónapban egy cifrán nyomott igazolványt adtak, minek ellenében joguk volt egy hónapig
lakni.
Az elején persze hiába kaptak igazolványt, az építõknek csak egy része kaphatott lakást, de az építkezés elõrehaladásával mind többen jutottak fedél alá. Egyelõre tehát úgy látszott, minden rendben van.
Mikor azonban az építkezési programmal elkészültek, egymás után kellett az udvarra dobálni a lakókat, mert azok már nem építettek, tehát új igazolványt sem kaptak az újabb hónapokra.
Így jöttek aztán rá a tudósok, hogy az építkezés hajléktalanságot okoz.
Megpróbáltam ellene vetni, hogy ha készen vannak a házak, miért kérnek még mindig havi igazolványt az építõktõl, miért nem hagyják õket állandóan lakni.
Zemöki azt felelte, hogy ez igaztalan dolog volna, és lamikság lakást követelni olyan ember számára, aki már nem dolgozik. Elismerte azonban, hogy a probléma rendkívül súlyos, és ennek megoldására a kona sok tudóst alkalmaz jó fizetéssel, akik éjjel-nappal ezen törik a fejüket. Ezeknek sikerült is megállapítani a lakásgazdaság tudományos törvényét, amely így hangzik:
"A lakás kiszorítja az embert."
A megoldásra azonban még sokáig nem jöttek rá, mert a probléma kétélû: míg az építkezés tart, van igazolvány, de nincs lakás, ha befejezték, van lakás, de nincs igazolvány. Eleinte úgy próbálták megoldani a nehézséget, hogy még több lakást építettek, és az építés idején az építõk megmaradhattak régi helyükön. De így természetesen mind több lakás maradt üresen, amivel nem lehetett mit kezdeni.
Azt mindenki sejtette tehát, hogy a lakásépítõ munka csak akkor közhasznú, ha nyomában nem támadnak lakások. Így jöttek rá, hogy az embereket foglalkoztatni kell, hogy lakhassanak, de a lakásokat rögtön le kell rombolni, hogy a katasztrofális hajléktalanságot elkerüljék.
- De akkor ez voltaképpen nem építés! - mondtam.
- Persze hogy nem! Még csak az kellene! Ez a kona bölcs gondoskodása tagjairól. A kona bontócsákányt ad tagjai kezébe, hogy hajléktalanul ne maradjanak. Ezért kell a konát megbecsülnünk.
Mindinkább az a meggyõzõdés érlelõdött meg bennem, hogy ezeket az embereket valami furcsa erõ taszítja a valóságtól és logikától. Valóban õk akarnak õrültek lenni. Hisz a valóság oly egyszerû és kézenfekvõ, a kerge vitustáncok pedig testet-lelket õrlõ, bonyolult gondok, és õk mégis azt választják.
Bocsánatot kell kérnem a mûvelt angol állam alattvalóitól, hogy ilyen badarságok leírásával terhelem, de szolgáljon mentségül az, hogy amidõn ezeket szembeállítom hazám felvilágosultságával, mely az ilyesmiket nemcsak nem fogadná el, de még csak meg sem értené, úgy ezzel hazafias célt vélek szolgálni, mert az angol föld életformáló erejének és a józan angol gazdasági szemléletnek értékelésére és megbecsülésére kívánom megtanítani honfitársaimat.
Hogy ezt bebizonyítsam, a behin gazdasági szemléletnek és matematikai tudatlanságnak még egy olyan csodabogarát kívánom megemlíteni, minek olvasása szeretett honfitársaimat bizonyára a szellemi fölény büszke öntudatával fogja eltölteni.
Ez pedig a következõ:
Ezerkétszáz kona volt a telepen, akik összesen ugyanennyi ételadagot kaptak. A Tápláló és Életadó Hivatal persze elkobozta az adagokat, de a betikek csak annyi pénzt adtak a népnek, hogy csak kilencszázat tudott megvenni, háromszáz visszamaradt. Ezt a betikek és azok környezete vásárolta meg, mert azok sokkal több pénzt kaptak.
Ez eddig csak csúnya és embertelen cselekedet, de most nem errõl akarok szólni, hanem matematikai képtelenségeikrõl.
Egyszer ugyanis határozatba ment, hogy a nép fizetését leszállítják. Ez meg is történt, és a következõ nap 900 helyett csak 750 adagot tudtak megvásárolni. A megmaradt 150 adagot a gazdagok sem vásárolták meg, elvégre nekik is csak egy gyomruk van.
A nép korgó gyomorral szédelgett és tántorgott, az étel pedig felhalmozva rothadt a Tápláló és Életadó Hivatalban. A józan Európában már ez is hihetetlen. De még furcsább volt az az intézkedés, amit ezután hoztak:
Épeszû ember ugyebár azt csinálja ilyenkor, hogy belátván számítási tévedését, vagy szétosztja a maradékot az éhesek közt, vagy felemeli a nép fizetését.
Nem!
Bármilyen hihetetlenül hangzik is, a betikek elrendelték, hogy a visszamaradt ételt ki kell önteni!
Ezt a vandál pusztítást magam sem akartam elhinni, míg saját szememmel nem láttam az étel kiöntését. Midõn azonban láttam, jóakaratúan tanácsoltam, hogy ha már úgysem tudnak a szellemiséggel mit kezdeni, ne vegyék azt el a behinektõl.
Megmagyarázták azonban, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert az egyenlõ volna a rablással, és erõszakos beavatkozást jelentene az egyéni életbe, melynek szabadsága pedig a behin civilizáció alapelve. Különben pedig ajánlották, hogy tartózkodjam az ilyen lamik ízû kijelentésektõl.
De a java csak most jön! Mikor megkérdeztem, hogy miért öntik ki az ételt, azt felelték, hogy azért, mert túl sok van!
De még mindig nem értünk a tetejére!
Õk ugyanis szentül meg voltak gyõzõdve, hogy azért éheznek, mert túl sok az étel. Ostobaságaikért pedig nem önmagukat, hanem a viszonyokat átkozták, és ezek jobbra fordulásától remélték gyomruk megtöltését !
Ez volt tehát a behinek matematikája. Azt hiszem, ezek után nem lesz meglepetés, hogy a természettudományokkal éppígy hadilábon állottak, jobban mondva ismerték a kémiát és fizikát, de nem merték bevallani, hogy ismerik.
- Hát ez hogy lehet? - kérdi a mûvelt olvasó, aki Európában szokva van hozzá, hogy a tudományos ismeret nemcsak nem szégyen, de dicsõség.
Õszintén szólva magam sem értem a dolgot, és inkább kommentár nélkül ismertetem a bötológiát.
Ennek a furcsa tannak a létére úgy jöttem rá, hogy egyszer az udvaron állva valaki háttal nekem jött és belém ütközött. Úgy a lábamra lépett, hogy felszisszentem.
A behin pedig minden bocsánatkérés nélkül továbbhátrált.
- Szíveskedjék talán elõrenézni! - morogtam bosszúsan, az pedig egykedvûen felelte:
- Ma holdtölte van.
Nem tudtam, mirõl beszél, de nem is törõdtem volna vele, ha ugyanaznap nem láttam volna legalább kétszáz embert farolni, akik a világért sem tettek volná egyetlen lépést elõre.
Végül Zemökit kérdeztem meg. Nagyot nevetett, megnyugtatott, hogy ne törõdjem vele, ezek hóbortos hülyék - mondta -, azt hiszik, hogy ha holdtöltekor nem farolnak, elvesztik a nagybötót.
Õszintén meglepõdtem, és magamban nagy örömmel állapítottam meg, hogy Zemökitõl ez volt az elsõ értelmes vélemény. Örömöm azonban hamarosan megcsappant, mert Zemöki folytatta :
- Persze ebbõl egy szó sem igaz, mert azt minden épeszû ember tudja, hogy a nagyböto elnyerésének egyetlen szabálya az, hogy ne igyunk olyan vizet, amely felett denevér repült el.
Már nem mertem nevetni, csak tovább kérdezõsködtem, és beszélgetésünk során a következõ fantasztikus dolgok derültek ki:
A behinek általában azt hiszik, hogy a felhõk idõnként kõkeményre szilárdulnak. Ilyenkor aztán felülrõl nekik megy egy igen furcsa lény, és szétrepeszti õket. A repedés hangja a mennydörgés.
Ennek a furcsa lénynek az alakjáról azonban igen eltérõek voltak a vélemények. Még a halmazállapotával sem voltak tisztában. Egyesek szerint a szarvával repeszti a felhõt, mások szerint a lábával. Errõl aztán nagy viták folytak, de erõsen téved az olvasó, ha azt hiszi, hogy egyik fél is megpróbált volna pozitív bizonyítékokat felhozni nézete mellett. Ha azt kérdeztem, miért van így és nem másképp, mind azt felelte, hogy azért, mert aki másképpen magyarázza, elveszti a nagybötót. Ettõl pedig mindenki félt.
Persze a nagybötóról sincs határozott képzetük. Általános tapasztalatom volt, hogy éppen azokról a fogalmakról nem tudnak semmit, amiket saját maguk agyaltak ki. A nehézségi gyorsulást ismerik, a nagyböto tulajdonságairól állandóan vitatkoznak. Ha kiagyalják, miért nem úgy agyalják, hogy megfeleljen nekik? Annyit ki tudtam venni, hogy a nagyböto elvesztése valami betegségféle, de mégsem az. Talán csapásnak nevezhetném, de hogy miért csapás, ezt szintén nem tudják. Sokszor mondták egyesekre, hogy az már elvesztette a nagybötót, de én ezeknél sem anyagi, sem egészségi hiányt nem fedeztem fel. Ezért az olvasónak, aki a nagyböto elvesztésének hátrányairól próbál elmélkedni, sietek megjegyezni, hogy úgyis hiába. Szavaikban nincs tartalom. Maguktól a szavaktól félnek.
Annál meglepõbb volt számomra megtudni, hogy a szarvpártiak és lábpártiak nemegyszer embert öltek elméletük miatt, és hosszú, véres küzdelmeket vívtak azért, hogy az emberek ne ezt, hanem amazt a képzelményt képzeljék. Sõt akadtak emberek, akik a mellüknek szegezett kés dacára is képesek voltak kijelenteni, hogy a felhõrepesztõ nem szarvával, hanem lábával dörög, és inkább meghaltak, mintsem bölcsen ráhagyták volna. Hogy mi értelme volt ilyen elmejátékokat másokra kényszeríteni, az a józan ész elõtt éppolyan rejtély, mint az, hogy mi értelme volt az egésznek.
Lehet, hogy az olvasó máris bosszankodik a sok hülyeség hallatára, de kénytelen vagyok bejelenteni, hogy még nem értem el a végére.
Ugyanis - és itt jön a csattanó - ezek az emberek jól ismerték a mennydörgés lényegét. Mikor Zemökinek magyarázni próbáltam, hogy a dörgés a villamos kisülést követõ hang, mosolyogva nyugtatott meg, hogy ezt mindenki tudja.
Megkérdeztem, hogy akkor miért beszélnek mégis a felhõrepesztõrõl.
- Mert a felhõrepesztõ létezik - felelte.
Mikor a szavaiban mutatkozó ellentmondásra figyelmeztettem, azt válaszolta, hogy úgy látszik, nincs érzékem a bötológiához, ami pedig nagy hiba. A bötológia azért igaz, mert így kell mondani, és az ember észlény mivolta magával hozza, hogy a dolgokat ne csak rideg valóságukban szemlélje, hanem magasabbra törjön. Akit a bötológia nem hat át, azt mi sem különbözteti meg az oktalan állattól, amely a füvet egyszerûen lelegeli, és az égõ pajtából vak ösztönnel kiszalad.
Megjegyeztem, hogy éppen észlény mivoltunk követeli, hogy a dolgok helyes képét igyekezzünk megtalálni, de szigorúan megdorgált, hogy a dolgok helyes képe az, amit a bötológia tanít, mert erre az embernek szüksége van.
Oxfordi tanulmányaim leggondosabb áttekintésével sem tudtam olyan tételre emlékezni, hogy az emberi szervezetnek bötológiára volna szüksége, de hát nem akartam az eszelõsökkel felesleges vitába kezdeni, ehelyett azt kérdeztem, mondja meg, miért van rá szükségünk.
- Mert ez teszi a behint behinné! - felelte büszkén.
Ennek igazságáról már magam is mélyen meg voltam gyõzõdve, csak azt nem értettem, miért kell ezzel dicsekedni. Õ azonban kifejtette, hogy a bötológia olyan szilárd pont, miben az ingatag mindig megkapaszkodhatik, amely megóvja az embert a tévelygéstõl, és biztos révbe vezeti. Az egyénnek és a társadalomnak is szüksége van egy biztos támpontra, mely nélkül sötétben és segély nélkül botorkálna, és e pillér nélkül összeomlana a társadalom is.
E támpont szilárdságáról és szükségérõl persze még voltak némi kételyeim, de nehogy a további meddõ vitával veszélyeztessem helyzetemet, inkább megkértem, magyarázza el, hogyan jön a bötológia a hátrafelé menéshez.
Erre megtudtam, hogy a felhõrepesztõ természetétõl ugyanúgy többféle nézet van forgalomban, mint annak alakjáról.
Egyik csoport azt hirdette, hogy a felhõrepesztõ egy barlangban él, és állandóan mosolyog. Ezt mint örök érvényû igazságot hirdették, és a betikek is megtûrték, sõt helybenhagyták.
Másik csoport azt állította, hogy a felhõrepesztõ néha mérges, éspedig akkor, ha a behin holdtöltekor nem megy hátrafelé. Az ilyen behin elveszti a nagybötót. Persze ez is örök érvényû igazság volt, a gyermekeknek is tanították, és a betikek helyben hagyták.
Egy harmadik csoport szerint szabad akárhogyan járni, csak olyan vizet nem szabad inni, amelyik felett denevér repült el, különben a felhõrepesztõ mérges, és az illetõ behin elveszti a nagybötót.
És mind a háromféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó elképzelés a betikektõl elfogadott, örök érvényû igazságnak számított. Egyazon idõben, egyazon betikek által elismerve!
És itt érünk el a dolog csattanójához.
Ugyanis mindezt nemcsak hogy megtûrték, de támogatták is. Ha azonban valaki azt merte mondani, hogy a felhõrepesztõ lényérõl és tulajdonságai felõl úgysem tud senki biztosat, úgysincs egységes nézet, tehát ne alkossunk magunknak bizonytalan képzeteket, hanem maradjunk a természetnek fizikailag felderített területein, az ilyent lamiknak mondták, tanait mételynek nevezték, amely felforgatja a civilizációt, terjesztõjét szigorúan megbüntették, és kijelentették, hogy az is elveszti a nagybötót, aki hitelt ad a tévtanoknak.
(Kérve kérem az olvasót, ne csapja le a könyvet! Minden szót útijegyzeteimbõl írok, és ne idvezüljek, ha egyszer is hazudok!)
Beratnuságom legbolondabb eseménye azonban kétség kívül a fülbetik bilevezése volt, amelyben nekem is részt kellett vennem, hogy a sárga kavicsot csörgessem.
Bármely bizarr dolog volt ez a bilevezés, de úgy érzem, útleírásom nem volna teljes, ha ezt kihagynám.
A fülbetik bilevezése úgy történt, hogy egy betiknek a fülére akasztottak két irgalmatlan, láncos rézkockát, majd két behin megragadta a lábát, kettõ meg a kezét, és így lógatva végigcipelték az udvaron, ahol az egész tébolyda összegyûlt. Fülébõl a rézkockák harangoztak, és mégis mosolygott. Velem együtt sok locsoló ember haladt elöl, majd furcsa torzak jöttek. Volt olyan, akinek orrából hosszú kóc lógott, másik kinyújtott tenyerén egy lyukas téglát tartott, és mindegyik agyon volt halmozva tönkrelyuggatott finom ruhák tömegével, míg köröttük a rongyos tömeg tombolt és üvöltött, sokan hasra feküdtek és felugráltak, néhányan cipõjüket lehúzták, földhöz verték, majd magasra dobálták, és a torkokból majomszerû, artikulálatlan hangok gurguláztak elõ.
Minden pillanatban attól féltem, hogy agyon fognak. verni, amin cseppet sem csodálkoztam volna. Utólag tudtam meg, hogy a tömeg nem a felháborodástól, hanem az örömtõl üvöltött!
Midõn pedig azt kérdeztem, hogy mi örülnivaló van a természetes emberi méltóságnak e rút és visszataszító karikatúráján, azt felelték:
- Na hallod? Fülbetik csak egy van, és minden nyolc évben csak egyszer bilevezik!