Harmadik fejezet
Szerzõt orvosok vizsgálják meg - Kórházban helyezik el a belohinek közé, és megtanítják nyelvökre - Azonkívül megismerjük a kazo fogalmát, ami az országnak alapelve, jobban mondva állapota
Reggel hat órakor keltünk. A tus alatt megtisztálkodtunk, majd gazdám a telefonhoz lépett, és valakivel pár szót váltott.
Késõbb engem is odaszólított, és arcomat egy lencse elé tartva, pár percig társalogtak.
Aztán intett, és megindultunk. Az utcán újra felvitt bennünket a lift a házak tetejére, majd a mozgójárdán elmentünk a gyorsvasút megállóhelyéhez, és ott vonatba beszállva, végigrepültünk a város felett.
Most már jobban figyeltem, de semmi változatosságot nem fedeztem fel. Sehol egy torony, egy oszlopcsarnok, egy kiemelkedõ épület, sõt temetõt sem láttam.
Egyszer gyárak fölé érkeztünk, legalábbis erre vallott az épületek különösebb elrendezése. A felfelé nyíló tetõablakok, az udvaron kanyargó sínek. De az épületnek nem volt sem kéménye, sem kerítése.
Késõbb tudtam meg, hogy mindent villamossággal végeztetnek. Ez mozgatja a gépeket, fõzi az ebédet, süti a kenyeret, ez fût a szobákban, tisztít, mos, szellõztet. A lángot csak a laboratóriumokban ismerik.
Majd mezõkre értünk, ahol a vonat töltésen futott végig. Hegyek és erdõk közé kerültünk.
Egy nagy épülettömb tûnt fel elõttünk. A vonat itt föld alá futott, és erõs fékezéssel megállott.
Kiszálltunk. Mellettünk egy másik vonat fémkocsijai csillogtak, de egészen másformák. Sokan szálltak ki belõlük, némelyikük bekötött kézzel, arccal, volt, akit hordágyon vittek. Innen láttam, hogy kórházba jutottunk.
Liftbe szálltunk, ami egyenesen az egyik épület halljába vitt.
Most vezetõm folyosókon vezetett át, míg az egyik szobába belépve, különös gépek között találtam magamat:
A készülékek közt két ember járkált, egyik jöttünkre hozzám lépett, vezetõm rám mutogatva, pár szót váltott vele, az pedig egy székbe ültetett.
Vezetõm most szó nélkül megfordult és távozott: Kételyek gyötörtek, mert nem tudtam, hogy végleg magamra fog-e hagyni vagy visszatér, de nem köszönt, és így megnyugodtam, hogy nem leszek egyedül olyan ember társaságában, aki még annyit sem tud rólam, mint vezetõm.
Új gondviselõm, aki - mint késõbb kiderült - tényleg orvos volt, szembeült velem, pupillámat figyelte, térdreflexeimet kopogtatta, majd cipõmet levétetve, egy ismeretlen gép elé állított.
Hófehérre zománcozott, széles talpú oszlopon egy nagy, lapos korong állott, melyen körben elhelyezve több skálázott üvegablak volt. Az oszlopból néhány tucat csuklós fémkar nyúlt ki, egyiknek végén fémtányér, másikon tû, harmadikon szívófej és egyéb, furcsa szerszámok. A gép olyanforma volt, mint egy százkarú hindu istenszobor. Tetején néhány tûhegyes, csillogó fémcsúcs.
Az orvos széket tolt elém, én pedig vegyes érzelmekkel helyet foglaltam. Különösen azt a kart néztem gyanakodva, amelynek végén tû volt.
Az orvos pedig éppen ezt fogta meg. Ruháimat vállamnál megnyitotta, és a tût a legkisebb emóció nélkül lapockámba szúrta.
Éppen tiltakozni akartam a felesleges kínzatás ellen, mikor semmi bajom, de a meglepetéstõl elállt a szavam. A szúrásból ugyanis semmit sem éreztem, bár az orvos elõzõleg semmi érzéstelenítést nem végzett.
Bámulva tekintettem a furcsa szerkezetre. Annak ablakai mögött ebben a pillanatban fénysávok gyulladtak ki, melyek fel-alá himbálóztak, többször színt változtatva.
Most az orvos egyéb karokat tapasztott homlokomra, mellemre, halántékomra és hátamra. A fények újból erõsen himbálóztak az üvegablakok mögött, a gép tetején a fémcsúcsokból villamos kisugárzás foszforeszkált, majd a fénycsíkok lassan megállapodtak. Ekkor csengetés hallatszott, a gépbõl széles, jelekkel teleírt papírszalag kígyózott elõ, amit az orvos letépett, és nagyítóval megvizsgált.
A szoba váratlanul elsötétült, és a szemben levõ üvegfalon tavaszi rét jelent meg. A földet csodálatos virágszõnyeg borította, a bokrok virágtól voltak terhesek, és minden virág kivétel nélkül fehér. A rétet lágy szellõ borzolta, és amint ez a szellõ arcomat érintette, teli tüdõvel élvezhettem az üde, tavaszi illatot. A bokrokból madárdal zengett.
De ez a nagy fehérség lassan színét változtatta. Elõbb sárga, majd kék mezt öltött a mezõ, végül egészen valószínûtlen ultramarinszínbe ment át, utána pedig pirosba öltözött.
Ugyanakkor a bokrokból fehér ruhás férfiak és nõk léptek elõ, és lassú léptekkel haladtak át a színen. Testük ringott, karjuk ütemre lendült, és a madárdal is ennek az ütemnek megfelelõen lüktetett. Volt benne valami a táncból, de sokkal egyszerûbb, természetesebb.
Eddigi, meglehetõsen nyomott érzéseim után mindenesetre felüdítõ és érdekes látvány volt. Bámultam az alakok tökéletes plaszticitását és az illatot, amit nálunk eddig semmiféle technikai berendezéssel nem lehet létrehozni a mozikban. Azonkívül eleinte határozott mûélvezetet is nyújtott a látvány. Sajnos azonban a szép apoteózist néhány olyan melléfogás rontotta, amely jelentékenyen csökkentette mûvészi értékét, és a merész dilettantizmus benyomását keltette.
A virágos mezõ ugyanis részekre tagozódott. Kék, sárga és piros kockák kerültek egymás mellé, majd egymásba folytak, szinte birkóztak, a madárének lüktetése pedig lassanként annyira mesterkéltté vált, hogy a szép hangulatból kizökkentem. Tetézte még ezt az, hogy a madárdalba idegen, autószirénaszerû hangok; valamint recsegõ és sípoló hangszerek is beleszóltak. A szereplõk öltözékei pedig ugyancsak megváltoztak: a lenge, fehér, tavaszi köpenyek átváltoztak nehéz, prémszegélyû öltözékekké, majd ezeken sárgaréz övek jelentek meg, melyekrõl fénylõ, kék kövek lógtak, végül pedig a tavaszi illatba egyéb, oda nem tartozó illatok vegyültek: fodormenta-, éter-, sõt kénszagot is éreztem.
Most már - õszintén szólva - kezdtem nem érteni a dolgot. De nem sok idõm volt töprengeni, mert a szoba kivilágosodott, a kép eltûnt, a szagot ventillátorok sivítva szívták ki, a gép zizegett, új papírszalag jött ki belõle, amit az orvos letépett és megvizsgált.
Újra sötét lett.
A falon egy narancs képe jelent meg, aztán mellette egy másik, egy harmadik, egy negyedik, és így tovább. Ezzel együtt olyan kellemes narancsillat áradt felém, hogy összefolyt a nyál a számban, és nagy vágyam támadt egyet elkölteni.
Mikor azonban már egész halom emelkedett, a narancsok elkezdtek sorokba rendezõdni, végül pedig egyetlen narancsfal állott velem szemben.
Most a narancsok lassan egymásba folytak, a határvonalak eltûntek, és csak a színük maradt meg, mintha a szoba fala narancsszínûre lett volna festve. Ezzel együtt az illat is eltûnt.
A szín aztán mind élénkebb tónusba ment át, majd lakkos fényt nyert, és végül olyan tündöklõen csillogott, amit
semmiféle általunk ismert festék nem érne utol.
Ezzel azonban hirtelen kivilágosodott a szoba, a gép zizegett, új papírszalagot vetett ki, amit az orvos megvizsgált, én pedig tanácstalanul ültem, mert fogalmam sem volt, mi lehetett az értelme, miért csinálták, és mi volt az összefüggés a falon történtek közt.
Újból sötét lett.
A falon, a bal sarokban egy ember jelent meg. Kimerülten rogyott egy székbe, homlokát megtörölte. Ugyanez ismétlõdött a jobb sarokban: megjelent egy másik ember, és leült. Most mind a kettõ elõtt asztal jelent meg, az asztalokon pedig ugyanolyan ételesdobozok, amilyent az étkezõben magam is láttam.
Az elsõ ember sietve nyitotta fel dobozát, mohón esett az ételnek, de még bele sem márthatta kanalát, mikor a másik hozzálépett, elvette elõle és - kiöntötte.
A nem várt fordulat meglepett, de mielõtt magamhoz térhettem volna, a támadó visszaült helyére, az asztalon viszont új doboz jelent meg. Az éhes ember újból nekilátott, de a támadó újból hozzálépett, és kiöntötte az ételt.
Ez már valósággal felháborított, és csak az éhes ember türelmét csodáltam, hogy a támadó újból megtorlás nélkül végezhette galád tettét.
De ez még nem volt elég. A jelenet harmadszor is szóról szóra megismétlõdött! A hihetetlen szemtelenség annyira felháborított, hogy szinte oda akartam ugrani, elégtételt venni a szegény, ügyefogyott fráter helyett. Igaz, hogy legszívesebben annak is megmondtam volna a véleményemet.
Most immár a negyedik doboz jelent meg az asztalon. Az éhes ember felnyitotta, mire a támadó újra felállt.
Ez már több volt a soknál. Éreztem, hogy ha most sem veri képen, meg fogok pukkadni.
Ekkor azonban az éhes is felállt. Pattanásig feszült idegekkel vártam a nagy, megkönnyebbítõ nyaklevest, de nem ez történt.
Az éhes ember ezt kiáltotta:
- Elo! Elo!
Erre többen a színre futottak, a támadót körülvették, és kényszeríttették helyére leülni. Most pedig olyan dolog történt, ami mindennek inkább nevezhetõ, mint a drámai csomó megoldásának.
Az éhes ember ugyanis felnyitotta a támadó dobozát, belemártotta kanalát, és - megetette a támadót, miközben a többiek lefogva tartották! Ezalatt állandóan magyarázott neki, de minden remegés nélkül hangjában. Mikor pedig az egész adagot belediktálták, felemelték, három ember elvezette, az éhes pedig végre nekiült saját adagjának, és megette.
Ezzel újra világos lett a szoba, engem pedig a legnagyobb hiányérzet töltött el. Ebbõl a történetbõl nemcsak a drámai igazságszolgáltatás hiányzott, de mindennapi igazságérzetemet is mélyen feldúlta. Nem mondom, hogy a támadó ételét is ugyanúgy ki kellett volna önteni, elvégre kár az ételért, de legalább valami leckét adtak volna neki, hogy máskor elmenjen a kedve hasonló önkényes akcióktól! Vagy ha már olyan félénk civil közönségrõl van szó, amely ettõl is irtózik, adták volna legalább rendõrkézre hogy a rács mögött legyen alkalma eltûnõdni a jó modor szabályain. De megetetni?!
Ebbõl a történetbõl teljesen hiányzott az egyensúly, megnyugtató igazságszolgáltatás. Kibillent, félrecsúszott és befejezetlen volt.
Miért? És fõként miért kellett ezt nekem mind végignéznem? Pszichotechnikai vizsgának néztem az egész ügyet, de minek kell olyan történettel traktálni az áldozatot, ami minden logikán és rendszeren kívül esik? Mit lehet az ilyenbõl megállapítani?
Az orvos azonban kihúzta lapockámból a tût, a gépbõl új szalagot tépett le, megvizsgálta és csengetett.
Két másik társa lépett be, intettek, hogy menjek velük, majd újra folyosókon át kijutottunk egy óriási parkba, és ezen át egy földszintes épületbe mentünk.
Egy alacsony helyiségbe vezettek, ahol meztelenre vetkõzve egy székbe kellett ülnöm. Mikor beleültem, rémülten fedeztem fel annak karján a villamosszékhez hasonló rézlemezeket, és hirtelen az a gyanú villant át agyamon, hogy hazám valamelyik ellenségének kezébe kerültem. Rémes sejtelmeimet csak megerõsítve láttam, mikor egy hatalmas fémkalapot akartak a fejembe nyomni, amely vezeték végén lógott a plafonról, és belsejébõl különös sistergés hallatszott.
Sikoltva felugrottam, és ki akartam futni, de ketten hozzám ugrottak, lefogtak, lenyomtak a székbe, odaszíjaztak, és a kalapot a fejembe nyomták, majd jól rákötözték.
Arcomon kiütött a verejték, mindenféle nyelven kiabálva tiltakoztam, rugdalóztam, de a túlerõvel szemben tehetetlen voltam, és erõm fogytával szememet behunyva, lelkemet Istennek ajánlva, feladtam a küzdelmet.
Most egy harmadik ember a falon egy kapcsolót zárt, én pedig éreztem, hogy minden hajam szála az égnek mered. Akkor az ijedségnek tulajdonítottam, de késõbb kiderült, hogy a belém bocsátott statikus elektromosság okozta. A kalapból halk berregés hallatszott, majd leemelték fejemrõl, és végre megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy élek.
Kezemet feloldozták, és amint fejemen végigsimítottam, minden tisztázódott: megnyírtak. Ugyanaz a körbenyírt, frizurátlan hajviseletem volt, mint nekik. Az egész nyírás alig tartott öt másodpercig. Most már sokkal nyugodtabban néztem az elkövetkezendõk elé.
Ezután székem megindult, a másik helyiségben új sapkát szereltek a fejemre. Hamarosan langyos víz öntötte el fejemet, egy körben forgó kefe megmosta, majd mikor néhány másodperc múlva leemelték a sapkát; hajam már szárazon, lefésülve feküdt.
Innen még egy vízmedencén vitt át székem, aztán meleg levegõt fújtak rám, végül egy nagy csövön vonultam át, melyben furcsa, lila fény villódzott.
Utána vadonatúj ruhát adtak rám, ugyanolyat, amilyent a városban kaptam, és végül egy kényelmes, tiszta kis szobába vezettek, megmagyarázták, hogy ez lesz az otthonom, és magamra hagytak. A szoba berendezése egyébként ugyanolyan volt, mint amilyet vezetõmnél láttam. Ez megnyugtatott, mert már attól tartottam, hogy elõbbi sajnálatos félreértésem miatt õrültnek néznek.
De most mi lesz?
Nem volt sok idõm töprengeni. Pár perc múlva belépett egy ember, megfogta karomat, és azt mondta: "ba." Majd a lábamra mutatott: "bola" - mondta, és intett, hogy ismételjem.
Tehát nyelvüket akarták megtanítani, aminek nagyon örültem. Végre remélhettem, hogy világosság derül az eddigi sok megfejtetlen kérdésre. Most önmagára mutatott.
- Zatamon - mondta.
Megértettem. Ez a neve.
A többi részlettel nem is untatom az olvasót. Elég az hozzá, hogy a további idõt nyelvtanulással töltöttem, és egy hónap múlva tökéletesén beszéltem velük.
Nyelvük ugyanis roppant egyszerû. Ábécéjük harminc betûbõl áll: tizenöt magánhangzó és tizenöt mássalhangzó. A mássalhangzók közül hiányzik az "r", "q", "x" és "c", viszont több magánhangzójuk van, például egy torokból ejtett "i", egy az "é" és "õ" között álló hang és sok más.
Általában nagyon kényelmes beszédjök van, a nehezebb és kettõs hangzókat nem ismerik, szavaikban a magán- és mássalhangzók mindig felváltva követik egymást. A betûk jelei is teljesen egyszerûek: vízszintes, ferde és függõleges vonalak álló és fekvõ ellipszis, a mi "v" betûnk négyféle helyzetben, kör, deltoid alakú betû stb. Szóval mind mértani idom, ami oly jellegzetesen illeszkedett bele az itteni környezetbe.
Számozásra is betûket használtak. Minden számjegynek két neve volt: egy magán- és egy mássalhangzó, amibõl az olvasó már láthatja, hogy nem a tízes, hanem a tizenötös számrendszert használták. Például az egyes neve "e" és "l", a tizenkettesé "i" és "m", a tizennégyesé "ü" és "z". Ez a számokat nagyon megrövidíti leírásban, kimondásban egyaránt, ugyanis a számokat a magán- és mássalhangzók felváltva egymás után ragasztásával fejezik ki. Például ez a szám 3331, a tizenötös számrendszerben csak három jeggyel írandó, így 14-12-1, õk pedig így írták, és így mondták ki: "zil."
Idõbeosztásukra nem használták az órát és percet, hanem a nap fel volt osztva 50 625 részre (ami 15-nek a negyedik hatványa), ez az idõtartam valamivel nagyobb, mint a mi másodpercünk. És például amit mi így fejezünk ki: "délután 6 óra, 32 perc, 11 másodperc", azt õk egyszerûen így mondják: "kalaz", ami az éjféltõl elmúlt idõegységek száma volt. Késõbb megtanultam, milyen könnyû így telefonszámokat megjegyezni.
Szavaik rendkívül rövidek, és az volt a benyomásom, hogy nyelvüket is mesterségesen állították össze, mert a legtöbbször használt szók a legrövidebbek. Minden szó jellegét meg lehet állapítani az elsõ betûjébõl, mert például b-vel kezdõdnek az összes fõnevek, mint a már említett "ba" és "bola". Z-vel kezdõdnek a személynevek, k-val a melléknevek, míg a szókezdõ magánhangzókkal az igéket jelzik. Az, hogy a szavak jellegének jellemzõi elöl vannak, a beszédet könnyebben érthetõvé teszi, mert a figyelem jobban megoszlik a szóban.
A hangsúllyal is sokkal többet fejeznek ki, mint a mi nyelveink. Náluk külön hangsúlya van annak, ha valaki tanácsol, ha felszólít, ha helyesel vagy cáfol. Ugyanúgy a szórend is nagyon változatos, és egyetlen szó elcserélése más értelmet ad a mondatnak. És mindez nagyon könnyen megtanulható, mert nyelvöknek az a furcsa sajátossága van, hogy nem ismeri a kivételeket.
Hogy példát mondjak, a mi parlamentjeinkben hosszas vita tud kifejlõdni afölött, hogy ki jobb-, ki baloldali, ki a hazafi, ki internacionalista, ki a diktatúra, ki a liberalizmus híve. Az õ nyelvökben a hangsúly, a szórend, képzõk ezer variációja nem az ilyen fogalmakat, mint diktatúra, liberalizmus, hazafiság stb., hanem a szándékot, célt fejezi ki. Éppen azért ilyenekre nincs is kifejezésük, ellenben annál többet hallottam ezt a két szót: kazo és kazi.
Minthogy ezzel a két szóval még sokszor fog az olvasó találkozni, ezeket kissé bõvebben kell tárgyalnunk. Egyik sem fordítható le egyetlen európai nyelvre sem.
Ha valamely cselekedetre azt mondták: "ez kazo", annyit jelentett, mintha nálunk ezt mondanák: "törvényes, jogos." De csak körülbelül ennyit. Lássuk ugyanis, mire alkalmazták ezt a szót? Kazo a gavalléria, méltányosság, türelem, önérzet és igazságosság között van. Valami általános, igazságos szándékot jelent, de egyik szóval sem fordítható, mert nálunk gavallériának számítják a pincérnek adott shillinges borravalót, ami náluk nem kazo, mert túlfizetése valaminek. De méltányosság sem, mert ebbe az engedékenység fogalma vegyül, holott õk a kazóba a szív beleszólását nem ismerik. Szigorú matematikai fogalom a szolgálat és ellenszolgálat egyenlõségére, olyanforma, mint nálunk a fizikában az akció és reakció elve. Ha valaki, aki nehezebb munkát végez, többet is eszik, az nekik kazo. Ha valaki azért eszik többet, mert gyomra így kívánja, az is kazo. Ha a beteg, aki nem dolgozik, finomabb ételeket kíván, az is kazo.
Az is kazo, hogy ha valakit baj ér, a többiek munkájukat félretéve segítenek neki, de csak addig, amíg szükséges.
Mondhatom, sok idõmbe tellett, míg ezt a fogalmat megértettem. Hogy olvasóimmal valahogy mégis megismertessem, ezzel a definícióval próbálom megközelíteni:
Kazo az a tiszta értelem, ami matematikai egyenesben és világosságban látja maga elõtt, hogy mikor hogyan kell tennie, hogy a társadalmon keresztül az egyén a lehetõ legnagyobb jólétet és kényelmet érje el.
Tehát a munkát, pihenést, alvást, sportot, táplálkozást úgy beosztani, embertársainkkal szemben úgy viselkedni, hogy a legtöbbet termelhessük, de egészségünket felesleges túlfeszítéssel ne rontsuk. Ha valaki ennél kevesebbet dolgozik, nem kazo, mert amit õ meghagyott, másnak többletként kell elvégeznie, aki ezt fáradtan, csak saját kárára teheti. Ne feledjük: a kazo nem egyéni, hanem általános értelmû: ami másnak nem kazo, az nekem sem az.
A kazóba persze beleértendõ az egyéni képesség is. A tehetségesebb, erõsebb többet produkál, de ugyanannyiért.
Nálunk ez igazságtalannak tûnik fel, náluk pedig éppoly természetes, mint hogy egy tökéletesebb géptõl kevesebb üzemanyag mellett nagyobb teljesítményt kívánunk, hiszen ennyit bír el, ilyennek és ezért is hozták létre. Beleértik bajba jutott társaik segítését, mert mondom, nem egyéni, hanem általános elv. Ha szükséges, az egész város munkája megállna egyetlen ember megmentéséért. És a legcsodálatosabb, hogy - mint késõbb látni fogjuk - a kazóban semmi érzelmi jelleg nincs. Sõt, számos esetben olyanra is alkalmazták, ami semmi kapcsolatban nem volt az emberi társadalommal. Ha például a nyulak elrágták a
fiatal fákat, azt is kazónak minõsítették, de ha a nyúlanya felfalta saját fiait, az nem volt kazo. Ember legyen, aki megérti õket!
Ennek ellentéte a kazi. Ha például valaki új ruhát vesz ki a raktárból, mikor még a régit használhatná. Vagy ha valaki kényszerítõ szükség nélkül zavarja embertársai cselekvését, például szükségen felül, feleslegesen beszélget olyan dolgokról, amik sem magának, sem a másiknak nem jelentenek hasznot, vagy mondjuk, egy kerti pihenõszékre kijelentené, hogy oda más akkor sem ülhet, mikor õ nem ül rajta.
Ha valaki, mondjuk, egy kerti pihenõn fekszik, nincs más hely, egy másik odajön, felszólítja, hogy adja át, és az nem hajlandó, úgy az eset akkor kazo, ha a pihenõ fáradtabb, ellenesetben kazi.
Mikor tanulmányaim folyamán idáig eljutottam, kissé bizonytalannak éreztem az egészet. Megkérdeztem Zatamont, hogy kerülik el, hogy kazi dolgok történhessenek.
- Kazo ember csak kazo dolgot cselekszik - felelte.
- Úgy látom - mondottam -, nem értetted, mit kérdeztem. (A magázást nem ismerik.) Hogyan tudja az, aki le akar ülni a padra, hogy õ a fáradtabb?
Csodálkozva nézett rám.
- Hát, ha elkéri a másik helyét, csak õ lehet fáradtabb!
- De honnan tudja?
- Mert ez a kazo!
Láttam, hogy nem értjük egymást:
- De hogy lát bele a másikba?
- Megmondtam már - felelte. - Mert a kazo így van. Van például egy hangyafaj. Ha ezek közül egyik mézet talál, azzal teleszívja magát. Ha mármost egy társával találkozik, amelyik nem talált mézet és éhesebb, akkor szájukat összetapasztják, és a jóllakott hangya addig ad át mézet magából, míg egyformán jóllakottak lesznek. Honnan tudja a jóllakott hangya, hogy a másik éhesebb, és honnan tudja mindkettõ, mikor lesznek egyformán jóllakottak?
- Nos, honnan tudja? - kérdeztem mohó kíváncsisággal, mert azt hittem, fejlettebb tudásuk révén feltárul elõttem egy nálunk még megfejtetlen természeti titok.
- Onnan, hogy a jóllakottabb mézet ad át az éhesebbnek, és akkor lesznek egyformán jóllakottak, mikor szétválnak.
Az ostoba felelet meglepett. Egyáltalán nem ilyet vártam tõle. De akárhányszor kérdeztem, nem tudtam kivezetni ebbõl az önmagába záródó gondolatmenetbõl. És mindig azzal fejezte be: a kazo így van. Ezért hát nem is kutattam tovább, gondoltam, majd megismerem magamtól.
Önmagukat hineknek nevezik, ami talán megfelel az "ember" szónak, de mint minden szó, ez is szándékkal és céllal van kapcsolatban, amint azt az olvasó mindjárt látni fogja.
Ha ugyanis valakinek a viselkedése nem felel meg a kazo törvényeinek, az ilyet nem nevezik hinnek. Viszont ennek elnevezésére is több szavuk van aszerint, hogy az illetõ ismerethiányból vagy pedig nem akarásból követ el kazi dolgokat. A tudatlanokat belohineknek, az ellenszegülõket behineknek nevezik, és nagyon érdekes az ezekrõl vallott felfogásuk is.
A belohinek fogalma megfelel talán annak, amit mi az "iskolázatlan" szóval jelölünk. Idetartoznak tehát a gyerekek és azok, akik valami új foglalkozást kezdenek. Ezeket iskolákba küldik, de kényszert alig alkalmaznak, legfeljebb a gyermekkor elsõ stádiumában. Az a meggyõzõdésük ugyanis, hogy ép ésszel senki sem követ el kazi dolgokat.
Ebbõl következik, hogy nevelésük is gyökeresen eltér a mienktõl. Mert míg nálunk az iskola fõ célja, hogy a gyermekeket erényes és tisztes állampolgárokká nevelje, lelküket a szép és nemes dolgok iránt fogékonnyá tegye, õnáluk mindez ismeretlen fogalom, és az iskola nem egyéb, mint fizikai, kémiai, egészségügyi és technikai ismeretek forrása.
Persze megkérdeztem Zatamont, hogyan érhetõ el pusztán technikai ismeretek tanításával a kazi cselekedetek elkerülése. Erre õ ezt felelte:
- Technikai ismeretek és ép ész birtokában nem képzelhetõ, hogy valaki mégis meg akarná enni a villanylámpát.
Persze ellene vetettem, hogy nem errõl szóltam, hanem hogy hogyan lehet erkölcsi szabályok nélkül irányítani az ember erkölcsi felfogását. Erre így felelt:
- Mi értelme volna azt tanítanunk, hogy mit szabad és mit nem szabad megennünk? Ennek több hátránya volna: egyrészt komplikálná a nevelést, mert az üvegen kívül meg kellene említenünk a követ, vasat, nikkelt és sok ezer dolgot is. Másrészt nem is célravezetõ, mert ha az ember csak a szabályokat hallja, és nem maguknak a dolgoknak lényegét ismeri, nélkülözi az automatikus iránytût, és sohasem fog tudni maga cselekedni, eltekintve attól, hogy a szellem mindenkinek vele született tulajdona, amibõl az irányító nevelés elvenne valamit, holott a tanításnak nem elvenni, hanem hozzátenni a célja. Végül pedig felesleges is, mert mint mondottam, ha épeszû ember megismeri a valóságot, tilalom nélkül sem fog üveget enni. A tilalmat csak bolondnak kell magyarázni, annak pedig úgyis hiába.
Láttam, hogy megint félreértett, és megjegyeztem, hogy nem az üveg megevésérõl szólok, hanem a kazi életmód és cselekedetek elkerülésérõl, de válaszul csak ezt hajtogatta:
- Éppen ezt magyaráztam.
Annyit mindenesetre leszögezhetek, hogy a kazónak semmi köze sincs az erkölcshöz, mert a kazót magát nem is tanítják, hanem valami tudásbeli állapotot jelöl, amit ha valaki megszerez, és elméje ép, az szerintök magától betartja. Õk maguk egymás közt nem is nagyon emlegették, mint ahogy mi nem beszélünk egymás közt az ábécérõl, de én mint idegen, annál többet hallottam, mert járatlan létemre lépten-nyomon beleütköztem.
A kazót nem is felfogásnak tekintették, hanem azt mondták, hogy a kazo maga a létezõ világ valósága. Ezzel szemben a kazi nem erkölcstelent, bûnt vagy illetlent jelentett, hanem valami olyasfélét, mint nálunk ez a szó: "abszurdum", ami tehát a fizikai tényekkel ellenkezik. Mondhatom, elég furcsa volt az egész, különösen mikor a kazo többi szabályaival is megismerkedtem, mert az olvasó látni fogja, hogy a kazo az igazságos életmódon túl sok egyébre is kiterjeszkedett, amit már igazságtalannak és bántónak véltem.
Ezek után már érthetõvé válik a harmadik csoportról, a behinekrõl alkotott véleményük is, akik tehát a természettudományi ismeretek birtokában is kazi dolgokat cselekszenek. Behineknek tekintik nemcsak azt, aki az üveget megeszi, hanem aki egy fáradt embert felállít a padról, vagy fáradtan is feláll hogy egy kevésbé fáradtnak átadja a helyét, úgyszintén aki többet vagy kevesebbet dolgozik, mint amennyit megerõltetés nélkül végezhet, aki más ételét elveszi, vagy sajátját másnak adja, holott önmaga éhesebb stb.
Az olvasó bizonyára észrevette ebbõl, hogy a behin szó két fogalmat egyesit. Mert aki más ételét elveszi, az nálunk gonosztevõ, aki sajátját botorul másnak adja, az bolond. Õk viszont mindkettõt egy szóval fejezték ki: a behinnel, tekintet nélkül arra, hogy valaki magának vagy másnak okoz kárt.
Látjuk tehát, hogy az embereket minõség szerint háromféleképpen nevezték, de ezek a külön szavak nem azt jelentették, hogy a behint más embernek tekintik. Egyáltalán nem tekintették embernek, mintha egészen más emberfajjal vagy állatokkal lett volna dolguk.
A behineket egyébként külön helyre zárták, amit nem tudom, minek nevezhetnék inkább: internálótábornak vagy tébolydának. Innen az emberi életbe kijönniök nem volt szabad.
Szerencsére engem nem néztek sem õrültnek, sem gonosztevõnek, csak tanítandó belohinnek.
Most már országuk nevét is megértheti az olvasó: Kazohinia annyi, mint az emberi lét tiszta valóságát ismerõk országa.