Hatodik fejezet
Szerzõ kikerül a hin életbe, és orvosi gyakorlatot folytat - A hinek csodálatos orvostudománya - Szerzõt ártatlanul gyilkosságba keverik, mire elhagyja állását - A hinek nincsenek tekintettel a gyermeklélekre - Szerzõ szövõmunkás lesz, de az unalom majdnem katasztrófába sodorja
Zatamon egy nap közölte velem, hogy úgy látja, immár eleget tanultam, és hasznos tagja lehetek a hin társadalomnak. Megjegyezte, hogy agybeli struktúrám nem látszik ugyan elég tisztának, és valószínû, hogy az élet teljességéhez szükséges tökéletességet mint állapotot nem is fogom elérni, de ha meglesz bennem a gyakorlat szándéka, használhatóvá lehetek.
Mint mondta, több kétségtelen behinnel is volt már dolga, akik a kazo állapot hiányával is el tudták végezni az élet feladatait.
Ezek persze csetlettek-botlottak, mert agyuk nélkülözte a természetes iránytût, de a másoktól ellesett módszerek mégis úgy formálták tetteiket, hogy a nem orvos laikus észre sem vette a szervi fogyatékosságot, mint ahogy a süketnéma is megtanul beszélni mások ajkáról, bár a hangot, amit kiad, sohasem fogja lényegileg átélni.
Közölte tehát, hogy eltávozhatom az intézetbõl, és megkezdhetem az életmunkát.
El voltam tehát küldve, és rettegés fogott el jövöm iránt. Tanácstalanul álltam, azt kérdeztem, mit kell tennem, elvégre nem tudhatom, hol van szükség alkalmazottra, hol hajlandók engem felvenni.
Õ pedig azt felelte, hogy oda menjek, ahova akarok, és ne várjam, hogy irányítsanak. Mindenki maga tudja legjobban, mit tud, mások dolgába beavatkozni kazi volna.
Szavai persze nemhogy megnyugtattak volna, hanem a legnagyobb bizonytalanság érzetével töltöttek el. Hazámban minden iskolai bizonyítványnak pontos és határozott értéke van, a polgár tudja, hova jogosít, hogy melyik hivatalnak ki a vezetõje, illetve saját barátai közül ki van vele jóban, de mit kezdjek itt, az anarchia országában, kivetve a bizonytalanságba?
Elsõ probléma a lakás volt. Mert ebédet és ruhát már tudtam szerezni, de lakásügyekrõl fogalmam sem volt.
Amint a kórházat elhagytam, jó pár órát lõdörögtem a környéken, majd kimentem az erdõbe. De a hûvös este visszakergetett.
Végre, minden bátorságomat összeszedve, benyitottam egy házba. Gondoltam, megkérem az egyik lakót, hogy adjon szállást az éjjelre. A hinek könnyen vendégelõk. (Vendégszeretõknek igazán nem nevezhetem õket.) És ahogy idejöttömkor sikerült szállást kapnom, talán sikerülni fog most is.
A lakásokat végigjártam. Az ajtók persze sehol sem voltak zárva, és belépésemre a lakók meg sem fordultak. Senkivel nem törõdnek, míg meg nem szólal. A nemkívánatos vendéget pedig éppúgy nem ismerik, mint a kívánatosat.
Az elsõ, akihez benyitottam, olvasott, nem akartam zavarni, a másik már levetkõzve hevert az ágyon. Két lakásban senkit sem találtam otthon. Végre a harmadik lakóját megkértem, hogy adjon szállást.
- Miért? - kérdezte az. - Nincs üres lakás a házban?
- Hát van? - kérdeztem érdeklõdve.
- Én azt nem tudhatom. Nézd meg.
- Hát ki tartja nyilván ?
- Senki - felelte és elfordult.
Ha elõvettem volna belohin igazolványomat, talán kaptam volna felvilágosítást, de nem mertem vele nagyon tüntetni, mert engem mint a társadalom hasznos tagját bocsátottak el, és mint elhelyezkedni akaró mégsem akarom azt hangoztatni, hogy mit nem tudok. Magam energiájára vagyok utalva, tehát mindent magamnak kell megtanulnom. Így hát szó nélkül kifordultam, és végigjártam a házat.
Bizony minden lakásban volt valaki, vagy a berendezés mutatta, hogy lakják. Végre a második emeleten az egyik ajtón ezt a cédulát láttam kifüggesztve:
"Elköltöztem."
Lenyomtam a kilincset, persze kinyílt. Körülnéztem, de minden jel azt mutatta, hogy mégis lakik benne valaki. Az összes bútorok, székek, ágy, minden a helyén. Ott a telefon, a lámpa, és minden hajszálnyira ugyanolyan, mint amelyik szobában elõször éjjeleztem. De akkor mit jelent a cédula?
Tanácstalanul forgolódtam, de minthogy egyelõre nem láttam bent senkit, lefordítottam az ágyat a falból, amely meg volt vetve, és ruháimat ledobtam magamról. Aztán a fürdõszobába mentem meleg fürdõt venni, mert az erdõben kissé átfáztam.
Egy fél óráig vártam a gazdát, és nagyon elálmosodtam, tehát lefeküdtem.
Csak napok múlva derült ki, hogy a szobának tényleg nem volt lakója, és a cédulát éppen azért teszik ki elköltözéskor, mert másképp senki sem tudná megkülönböztetni az üres lakást a lakottól.
Másnap reggel tüzetesebben körülnéztem a szobában.
Az általam már ismert készülékeken kívül néhány gombot fedeztem fel a falon. Mindegyiken felírás. Egyik a hõmérséklet-szabályozót helyezte mûködésbe, másik az ablakot mozgatta, harmadik a ventillátort. Egy gombra ez volt írva: "Jelentõ." Ezt is megnyomtam, és kíváncsian néztem körül, de nem történt semmi. Tíz másodperc múlva azonban a hátam mögött egy hang ijesztett meg:
- Rendben.
Összerázkódtam, megfordultam, de senki sem volt mellettem. Egy fali hangszóró beszélt.
Vártám, mi következik, de nem történt semmi.
Fel-alá járkáltam, töprengve jövõ sorsom felöl. Az ablakokat leeresztettem, és meglepetve láttam lent az autók százait suhanni, míg felettem a magasvasút kígyózott. És mindebbõl egy hangot sem hallottam. Mintha némafilmet látnék. Közben persze egészen megfeledkeztem a hangszóróról is.
Most azonban hátam megett kattant valami. Megfordultam. A falban egy csapóajtó nyílt le, belõle egy kis fémhenger nyúlt ki.
Odamentem, megfogtam, mire levált.
Amint forgattam, rájöttem, hogy ki lehet nyitni.
Felnyitva két kisebb hüvely esett ki belõle. Egyikben tej, másikban néhány szem gyümölcs volt.
Vagyis a "jelentõ" gomb megnyomásával azt jelentettem be, hogy a szoba lakója itthon van.
Úgy látszott tehát, egyelõre minden rendben van. Kényelmetlen bizonytalansági érzésem kissé alábbhagyott. Hiszen így elélhetek itt akármeddig anélkül, hogy közéjük kellene keverednem, amitõl nagyon féltem. Sohasem tudja az ember, hogy közöttük élve mikor sérti meg a kazo szabályait.
Reggeli után újból fel-alá járkáltam, és jólesett a tudat, hogy békében élhetek. Késõbb kezdett egy kissé unalmas lenni, és szinte megörültem, mikor nyílott az ajtó, és egy hin lépett be.
Kissé meglepõdött, én pedig azt hittem, mégis van lakója a szobának. De aztán nyugodtan a falhoz lépett, porszívócsövet húzott ki, és ezzel kitakarított, a fürdõszobát egy tömlõbõl vízsugárral locsolta végig, a reggelim hüvelyét visszadugta a falba, majd megindította a ventillátort, és eltávozott.
Aztán megint csend borult rám, és újabb kutatáshoz fogtam.
A falban, egy csapóajtó mögött, nagy nyílást fedeztem fel, ami egy kéményszerû járatba torkollott. A földszintre lemenve megismertem rendeltetését: egy nagy gyûjtõedényben végzõdött, melybe a szennyes ruhát dobálták. Innen azt, úgy látszik, a mosoda idõnként elszállította. Mellette egy szekrényben viszont tiszta fehérnemû volt közhasználatra kitéve.
Szobámba visszatérve, egy darabig hevertem, majd magamat elunva, kimentem, és fel-alá lõdörögtem az utcákon, a szürke, egyhangú falak és suta fák közt. Délben egy étkezõhelyen megebédeltem, és azon gondolkoztam, mivel fogom a délutánt eltölteni, hogy szabadságomat kellemesen használjam fel.
Arra gondoltam, hogy kiutazom a tengerpartra.
Oda kiérve, többször végigmentem a parti sétányon, majd felkapaszkodtam egy sziklára. A végtelen tenger örök hullámzása lassan elálmosított. Így aludtam egy órát, és felébredve megint az a probléma gyötört, hogy mit csináljak estig.
Üresen és gondolat nélkül sétáltam egy újabb órát, majd leültem egy padra: Unalmamban malmozni kezdtem a hüvelykujjammal. Ezt gyakoroltam felváltva elõre és hátra.
Órámat többször elõvettem, hogy mikor lesz este, amikor megvacsorázhatom. Sétálni indultam, és lépéseimet számoltam, a távolságokat a legkülönbözõbb irányokban mérve, és sajnáltam, hogy nem tudtam tovább aludni.
Valósággal öröm volt számomra, mikor éhes lettem. Az evés mindig változatosság. Beutaztam a városba, megvacsoráztam, majd hazamentem, és a síri csendben újra lefeküdtem.
Másnap reggeli után újra jött a takarító. Megütközve nézett rám, és megkérdezte:
- Ha délutáni munkád van, miért nem szólsz, hogy a délutáni takarítót küldjék?
Zavartan hebegtem valamit, hogy így és úgy, elfelejtettem, õ pedig megígérte, hogy jelenteni fogja.
Utána sietve eltávoztam, és késõ estig összevissza csatangoltam. Délelõtt sikerült a folyóparti heverõkön aludni egy órát, s6t ebéd után is elálmosodtam, de nem mertem lefeküdni, mert akkor éjjel nem alszom, ami pedig még rosszabb volna.
Így aztán megérlelõdött bennem a tudat, hogy mégis valami munkába kellene kezdenem, mert a semmittevést nem lehet sokáig kibírni.
Mivel foglalkozhattam volna? Seborvos vagyok, hát elsõsorban szakmámban próbáltam elhelyezkedni.
Következõ reggel kimentem a kórházba, és a vezetõséget kerestem. Ilyenrõl azonban senki sem tudott, azt mondták, a kórház arra való, hogy betegeket gyógyítsanak.
Az egyik orvosnak látszó hinnek megmondtam, hogy magam is orvos vagyok. Hivatkoztam az oxfordi egyetemen szerzett diplomámra, de nem tudta, mi az. Kénytelen voltam származásomat és eddigi szereplésemet felfedni, majd megmagyarázni a diploma lényegét, de ekkor meg azt kérdezte, hogy tudják az emberek megállapítani, hogy a másik mit tud.
- Mert - mint mondta - a tudás az emberen belül él, kívülrõl megállapítani egyelõre nincs mód, de nem is szükséges, mert azt, hogy az illetõ miben sajátított el jártasságot, úgyis tudja maga az illetõ. Egyébként, úgy látom, nekem mindezekhez nincs közöm, azt mondd meg tehát, hogy mit akarsz éntõlem?
- Szeretném, ha ide felvennének, és dolgozhatnék.
- Az a te dolgod - felelte. - Azt mondd meg, tõlem mit akarsz?
Most én bámultam: Ha tíz évig éltem volna köztük, akkor sem tudtam volna kiismerni komplikált szokásaikat.
- Értsd meg - szóltam -, én seborvos vagyok, és dolgozni szeretnék.
Megint azt felelte, hogy az az én ügyem!
- Hát nincs valami rendszer?
- Attól függ, melyik szakon. Minden betegséget más rendszerrel, gyógyítunk.
Türelmem végére értem. Az értetlenségnek is van határa. Egyszerûen kijelentettem:
- Én itt akarok dolgozni, és kérlek, vezess be az itteni munkába.
Ezek a szavak csak a türelmetlenség miatt jöttek ajkamra, nem is gondoltam akkor, hogy ezzel megtaláltam az egész itteni életnek a kulcsát.
Orvoskollégám minden meglepõdés nélkül megfogta karomat, és elmagyarázta osztályának egész berendezését és szokásaikat.
Annyit mondhatok csak, hogy bár sok csodálatos dolgot láttam a hineknél, de ehhez a kórházhoz foghatót álmomban sem képzeltem volna, és míg kollégám vezetett, egyik ámulatból a másikba estem.
Nem volt az kimondott sebészet. Õk egészen más, elõttem ismeretlen alapon osztályozzák a betegségeket. De még kórházhoz is alig hasonlított.
Ha ugyanis mi kórházra gondolunk, fehérre festett, tiszta kórtermek sora jut eszünkbe. Rengeteg épületeiket látva, én is azt gondoltam, hogy itt legalább húszezer beteg fekszik.
Csak azután derült ki, hogy a kórtermek - vagy, mint õk mondták: alvótermek - az épületeknek csak igen kis részét teszik ki, és az egészben nincs több négy-ötszáz betegnél.
Ennek pedig két oka van: elõször a messzemenõ megelõzés folytán náluk sokkal ritkább a megbetegedés, másodszor igen fejlett gyógykezelésük révén aránylag hamar kigyógyulnak.
A kórház legnagyobb része inkább egy hatalmas gyártelephez hasonlított. Kollégámmal termek és fülkék végtelen során mentünk át; gumipadlós függõerkélyeken, csigalépcsõkön kanyarogtunk, majd liftek és futószalagok ragadtak tova bennünket gépek és készülékek rengeteg útvesztõjében.
Egy derék vastagságú üvegkéményben sárgás gõz gomolygott felfelé, alattunk és felettünk ezüstös csõkígyók sisteregtek, motorok sivítottak, kompresszorok dohogtak, jelzõfények villantak, mutatók táncoltak, egy forgó teleszkóp szemébõl vörös fénykéve sepert végig egy futószalagot, melyen gõzölgõ palackok vándoroltak. Másutt fejünk felett egy fémkosár vonult el, benne egy mozdulatlan emberi test. Elõtte felnyílt egy roppant fémhordó teteje, belsejébõl hirtelen vakító lángok csaptak elõ, a fémkosár pedig egyenesen belevitte a testet, majd utána bezárult a fedél.
Meg voltam gyõzõdve, hogy krematórium, és szédülve tudtam meg, hogy fertõtlenítõ, hogy a láng nem láng, hanem sugárzás, amely bizonyos vírusokat és coccusokat elpusztít, de az emberi sejtekre hatástalan, mert a beteg elõzõleg immunizáló eljáráson esett keresztül!
Ezek a bárgyú viselkedésû emberek legalább száz évvel vannak elõbbre a gyógyászat terén. Gépeiknek még a nevét is alig tudtam megjegyezni, és rémülten gondoltam rá, mit fogok én itt csinálni úgy, hogy dolgozzam is, de tanulatlanságot ne áruljak el, nehogy oktalan nemzeti felfuvalkodásuknak alapot szolgáltassak.
Hogy a szégyent elkerüljem, azt füllentettem, hogy speciális szakmám a fogorvoslás. Elvégre a tömés és húzás technikája csak nem fejlõdött olyan boszorkánysággá, hogy még ne tudjam tanulni.
Leforrázva kellett azonban hallanom, hogy náluk nincs fogbetegség, mert az étel, amit az étkezõk készítenek, orvosok vezetése alatt, egyben orvosság is, amely bizonyos betegségek kifejlõdését - és így a fogbetegségekét is - megakadályozza.
Most már csak a menekülés ürügyén gondolkoztam, de kollégám váratlanul kijelentette, hogy legjobb lesz, ha az alvótermekben dolgozom és a mûtéteknél segédkezem, ami leginkább megfelel tudásomnak.
Gúnyos megjegyzése határozottan sértõ volt, de arcvonásai sem gúnyt, sem semmiféle érzelmet nem árultak el, én pedig beláttam, hogy a sivár semmittevésbe nem mehetek vissza, így tehát, szégyenkezve bár, de elfogadtam ajánlatát.
Kijelölték szobámat, én pedig felvettem a fehér köpenyt, és igyekeztem dolgozni. Persze, így is minden lépésnél kérdezni kellett.
Kollégám mindjárt az elsõ nap megkérdezte nevemet is.
Meglepõdtem, hogy egyáltalán érdeklõdnek az alkalmazottak kiléte iránt, de kiderült, hogy a szakközlönyt akarják címemre küldeni.
Mikor megmondtam, azt felelte, hogy az nem név, mert - semmi kapcsolatban nem áll velem!
El voltam képedve, hogy merészel ilyet állítani, elvégre én csak jobban tudom, hogy hívnak, de õ változatlanul erõsítgette, hogy a Gulliver szóval semmi kapcsolatban nem vagyok, az egy értelmetlen betûhalmaz, és majd segíteni fog nevemet eszembe juttatni.
Ha a nevetést nem tekintenék behinségnek, igazán nagyot tudtam volna kacagni, de õ a világ legtermészetesebb hangján születésem ideje és lakásom címe felõl érdeklõdött, majd születésem napját az õ idõszámításukra átszámítva, azt mondta:
- Na látod, a te neved Zamono Nital.
Szájtátva bámultam rá, majd hosszas fejtörés után sütöttem ki "nevem" értelmét: a "Z" betû azt jelzi, hogy a szó személynév, a többi születési adatokat, nemet és szaktudást, a második szó pedig telefonszámomat jelenti, ami lakcímemmel azonos. A hinek tehát költözéskor nevük felét is megváltoztatják.
Én azon csodálkoztam, miért nincs a hineknek saját nevük, õ pedig azon, hogy nekünk miért nincs saját nevünk, csak oda nem tartozó, értelmetlen betûhalmazunk.
- Mi másra való a név - kérdezte -, ha nem arra, hogy az illetõt megismerjük belõle?
Én ellene vetettem, hogy tárgyi adatokból úgysem lehet az illetõt mint karaktert megismerni, de csak körülírva tudtam kifejezni, mert a karakterre sincs szavuk, és akkor is azt felelte, hogy furcsa ország lehet az én hazám, õnáluk bizony minden ember egyformán oxigént lélegzik be, és szénhidrátokkal meg fehérjékkel táplálkozik.
De amennyire távol voltak õk az egyéniség megértésétõl, annyira távol voltam én az õ gyakorlati tudásuktól.
Mint említettem, eleinte az alvótermekben dolgoztam, de munkám nem terjedt túl az ápoláson.
Az alvóterem körülbelül megfelel a mi kórtermeink fogalmának. Hogy miért nevezik mégis alvóteremnek, arra most jöttem rá.
Õk ugyanis minden beteget elaltatnak, ha a betegség fájdalommal jár. Valami elektromos tût szúrnak a nyakszirtjébe, amitõl a beteg mély álomba merül. A tût csak a teljes gyógyulás után vagy legalábbis a fájdalmas idõszak lezajlása után veszik ki. A hinek egyszerûen átalusszák betegségüket, álmukban pedig mesterségesen táplálkoznak.
Egyszer egy szívbeteget vittem a mûtõterembe, és ámulattal láttam, mint veszik ki szívét. Az aortába csöveket kötöttek, melyek egy melegen tartott villamos szivattyúba torkolltak, majd a beteg testét ideiglenesen bevarrták, és a szivattyú tartotta fenn napokig a vérkeringést, míg a szív valami folyadékban dobogott, amit naponta felöntöttek. Késõbb a szívet újra visszaoperálták helyére.
Be kellett látnom; hogy én itt sohasem fogok orvosnak számítani. Még kérdezni is szégyelltem, attól félve, hogy tudatlanságom miatt lenéznek, esetleg jogos gúnyjuknak is ki leszek téve, mint ez kollégák közt szokásos. Kérdéseimre egyébként csak hideg, szenvtelen arccal magyaráztak, amibõl semmit sem tudtam kivenni irántam való érzelmeikbõl. Azt pedig hogy a faarcok mögött nincs is semminõ faja az érzelmeknek, európai ember úgysem tudja megszokni. Arcukat fürkészve, mindig az indulatokat kerestem mögötte, és hidegségükbõl azt következtettem, hogy voltaképpen utálnak. Mindezzel pedig szinte teljesen érthetetlen ellentétben állt a végsõkig menõ szolgálatkészség, amellyel minden lépésemben segítettek, anélkül azonban, hogy egyetlen jóakaratú mosolyt vagy kedvességet láttam volna rajtuk.
Szolgálatkészségük annyira megtévesztett, hogy megkíséreltem barátságukat is megnyerni, de minden ilynemû kísérletemre rideg és értetlen elutasítás volt a válasz.
Azt mondták, határozzam meg pontosabban, mit akarok, mert amit én zavarosan körülírva barátságnak nevezek és kérek, az valami fogalomféle, következésként adni sem lehet.
Hiába mondtam, hogy csak azt kérem, hogy legyen velem valaki, aki támogasson és társalogjon, azt kérdezték, mit csináljon és mirõl beszéljen, mindent megtesznek, csak pozitívumot mondjak arról, amit akarok.
Bármennyit is hallottam már róluk, mégis úgy fogadtam
szavukat, mint gõgös arisztokratákét, akik udvarias ürüggyel zárják ki körükbõl a tolakodót. Úgy néztem rájuk, mint megfejthetetlen diplomatákra, talán éppen azért, mert megszoktam, hogy a talánytalan arc takarja a legnagyobb lelki komplikáltságot.
A tudásbeli és társadalmi távolság rendkívül kínossá tette amúgy is félszeg helyzetemet. Mikor a mûtõben hangtalanul és óramû pontossággal összemûködve villant a kés egyik kézbõl a másikba, én csak leforrázott kiskutya módjára ugráltam köztük, és szégyenpír öntött el, valahányszor a nagy csendben egy-egy hang mégis megszólalt, mert az mindannyiszor csak nekem szólt.
És hiába böngésztem otthon a szakközlönyt, mit a csõposta rendesen lakásomra szállított, az az én számomra marsbeli nyelven volt írva. Csupa matematikai képlet volt az egész, még az egyes gyógyszereknek sem hatásait ismertette, csak kémiai tulajdonságaikat, amibõl egy szót sem értettem. Kollégáim pedig olyanok voltak, mint a szfinx.
Ha legalább összeszidtak volna, mindent könnyebben tudtam volna elviselni. De a szenvtelen, oktató hang, amirõl sohasem tudtam, mi rejtõzik mögötte, lelküknek ez a vákuumszerû megfoghatatlansága felõrölte idegeimet.
Helyzetem tarthatatlanságát betetõzte egy borzalmas eset, amely keresztényi és humánus felfogásomat a végsõkig feldúlta.
Egy agonizáló beteget látogattunk meg. Kollégám az alvó beteget megvizsgálta, majd egy másik orvost is odahívott, és az újra megvizsgálta. Ezután az elõbbi a szekrényhez lépett, egy ampullát adott át nekem, hogy azt intravénásan beadjam. Amint a pravaz tartalmát belenyomtam a betegbe, legnagyobb rémületemre azonnali merevséggel beállt az exitus.
Kollégámhoz rohantam a pravazzal és ampullával, bizonygatva, hogy nem én cseréltem el az injekciót, õ pedig a legteljesebb lelki nyugalommal azt felelte, hogy nem történt csere, az illetõ reménytelen volt, és meg kellett szüntetni, tehát telefonáljak a szállító osztálynak.
Megtántorodtam. Gyilkos vagyok!!
Csak akadozva tudtam néhány szót hebegni, hogy mit szólnak ehhez az eljáráshoz a hozzátartozók, de azt felelte, hogy mindössze egy öltöny és egy pár cipõ tartozott hozzá, ezt pedig higiénikus okokból minden alkalommal elégetik.
És az emberek elpusztulnak anélkül, hogy valaki is egy könnycseppet ejtett volna értük! Apját-anyját senki sem ismerte, a szülõk sem gyermekeiket, a moribund beteg pedig, mihelyt elérte az agóniát, eltávolítandó szemétnek számított!
- Ti tehát képesek vagytok az orvosi hivatás alapvetõ célját megtagadni? - kérdeztem, mikor némileg magamhoz tértem.
- Miféle célra gondolsz?
- Az élet fenntartására a lehetõ legvégsõ határig.
Kollégám érdeklõdve lépett közelebb hozzám.
- A te hazádban ez az orvosi hivatás célja?
- Miért az én hazámban? Mindenütt. Más cél el sem képzelhetõ.
- Tévedés. Hivatásunk célja az embert megmenteni a szenvedésektõl. Persze, hacsak lehet, visszaadni egészségét. Ha nem lehet, fájdalommentesen megszüntetjük, hogy ne okozzunk neki felesleges szenvedést, magunknak pedig felesleges munkát, amit más, biztos sikerû gyógyítástól vonnánk el.
Bár ezek a kegyetlen szavak is felforgatták humánus érzéseimet, de kollégám még folytatta:
- Ezenkívül vannak esetek, amikor a gyógyulás csak részleges lehet, és szenvedésteli életet jelentene. Fõleg, ha a beteg nehezen pótolható testrészét veszti el. Ha ugyanis csak szívét vagy tüdejét kell eltávolítanunk, ez könnyen pótolható transzplantációval vagy mûtüdõvel, mûszívvel. Sõt, már a fület is pótoljuk mûfüllel, amely bármely mûködõ idegre rákapcsolható, és a beteg rövid idõn belül megtanulja a hallás új módját. De például a szem pótlása még csak kísérleti stádiumban van, az eddig kibocsátott fotoprotézisek csak ép látóidegre és ép látóközpontra kapcsolhatók, azonkívül nehezek is. Még rosszabb, ha valaki lábát veszti, és mûlábbal örökké sántikálnia kellene. Nyilvánvaló, hogy az ilyent alvása közben megszüntetjük.
Reszkettem a borzalomtól.
- Azt csodálom - mondtam -, hogy egyáltalán be mer feküdni valaki kórházaitokba.
- Hát hogyne merne, mikor tudja, hogy beérkezése pillanatától kezdve megszûntek szenvedései.
- És az életösztön?
- Te bizonyára az állati életbõl örökölt életösztönre gondolsz. Ez az atavisztikus állapot nálunk is megvolt néhány ezer évvel ezelõtt, de mai ösztöneink természetesen a mai körülményekhez alkalmazkodnak. Említetted, hogy nálatok a fog még megodvasodhat. Tudod, hogy az milyen fájdalommal jár. Az ember úgy érzi, ki kellene tépni a fájó fogat, és valóban, a lyukas fog semmiképpen sem gyógyul magától, tehát következetes lett volna, ha a lyukas fog fájdalmával egyben a kihúzás kellemessége járt volna vele. Ehelyett a fog még az érintésre is erõs fájdalommal felelt, tiltakozva az egyetlen lehetséges gyógyítás ellen. Van tehát a természetben is következetlenség.
- De az életösztön...
- Az ugyanilyen következetlen volt. A beteg teljesen gyógyíthatatlan állapotban, fájdalmaktól õrjöngve is ragaszkodott életéhez.
- Mert ez a természetes ösztön.
- Ami az õsállapothoz igazodott. Civilizációnk azonban megváltoztatta környezetünket és életfeltételeinket. Ha ösztöneink ma is az õskörnyezethez igazodnának, és nem szelektálódott volna ki a mai környezethez alkalmazkodó embertípus, úgy éppen ez volna természetellenes, mert egy belsõ ellentmondás emésztené fel életünket.
- Ezért öltök embert? Ez az igazi ellentmondás!
- Ezért nem ölünk embert. Az õsállapotban az embereknek harcolniuk kellett egymással a táplálékért, de ma már magunk termeljük azt. Ha õsi ösztöneink nem fejlõdtek volna civilizációnkkal, úgy ma is egymást ölnénk, mikor a táplálékért nem ölni, hanem támogatni kell egymást a termelésben. Igenis ölnénk, magunk se tudnánk, miért, mesterségesen kiagyalt címeken, viszont a reménytelen beteget életben tartva, további szenvedésekre kényszerítenénk. Nos, ez volna az ellentmondás.
- Ti beszéltek ellentmondásról, akik úgy szolgáljátok az életet, hogy megszüntetitek?
- Nem az élet és halál jelent ellentétet, hanem az élet és szenvedés.
- Akkor miért van nálatok egyáltalán gyógykezelés?
Ha célotok pusztán a szenvedések elkerülése, miért nem altatjátok mindjárt az újszülöttet halálra? Elvégre, elveiteket követve, oda kell kilyukadnunk, hogy a legtökéletesebb lét a nemlét. A nemlétben csakugyan nincs ellentmondás, de a ti gondolkodástokban annál több.
- Mi az életet biztonságossá és bõségessé tettük, amibe érdemes beleszületni, és érdemes abba visszagyógyulni. Hozzánk a beteget egészséges és a környezethez idomult ösztöne hozza, mert tudja, hogy egy szenvedéstelen életbe gyógyítjuk vissza, vagy ha további élete szenvedéssel fenyegetne, szenvedéstelen halálba gyógyítjuk. De a ti kórházaitok egy kezdetleges kor itt maradt kínzókamrái. Csodálóm, hogy valaki egyáltalán be mer feküdni.
Szavai persze nemhogy meggyõztek volna, hanem még inkább megborzasztott ez a rideg és könyörtelen gondolkozás, amely elõtt az ember élete semmivel se szentebb a vágóbaroménál. Valóban, csak lélek nélküli barmok képesek szó nélkül tûrni az egyén élethez való legelemibb jogának sárba tiprását.
Percig sem tudtam tovább maradni. Kirohantam és elutaztam, távol a várostól. És ott, ahol senki sem látta, magam a földre vetve könyörögtem az Egek Urának, hogy bocsássa meg végtelen bûnömet, melybe önszántamon kívül kevert e szívtelen, gyilkos és gonosz faj.
Ezzel azonban betelt a mérték. Valahogyan el kell mennem olyan foglalkozásba, ami lehetõleg szakmámba vág, de ahol mégsem kell gyilkolnom.
Végül kitûnõ megoldásként villant fel bennem a gondolat, hogy beiratkozom egyetemükre, hol mint passzív hallgató tölthetem idõmet. Ezzel nemcsak köztük való pozíciómat véltem megerõsíteni, és az unalmat elûzni, hanem fõként az a gondolat vezérelt, hogy idõvel, hazámba visszatérve, tudásommal értékes szolgálatot tehetek hazámnak és a keresztény civilizációnak, ha tudniillik azon katonáinkat is vissza tudom adni az életnek, akik jelenleg reménytelenül sebesültnek látszanak.
Hevenyészett számításaim szerint, ha minden angol matróz életét csak kétszer is meg tudjuk hosszabbítani a végleges hõsi halálig, úgy Õfelsége flottája a jelenleginél legalább hetven százalékkal nagyobb veszteséget tud okozni hazám és a civilizáció galád ellenségeinek.
Kollégámnak azt mondtam, hogy úgy látom, ismereteim némi kiegészítésre szorulnak, mit az egyetemen óhajtok megszerezni, és kértem hozzájárulását, mire a válasz megint az volt, hogy az az én dolgom. Bejelentettem tehát távozásomat, helyemet átvette egy hin, én pedig felkerestem az egyetemet.
Óriási épületcsoportba jutottam, melyben mindenféle iskola egyesítve volt, és azt se tudtam megállapítani, mi tartozik az iskolához és mi az utca többi házaihoz. Mi ugyanis szokva vagyunk hozzá, hogy az összetartozó épületeket kerítés veszi körül. Mármost képzeljen el az olvasó egy kertes házcsoportot, amit sem a járdától nem választ el, sem belül nem tagol látható határ, és nincs különbség utca és udvar közt.
Ma sem tudom, milyen területen álltam, mikor egy kézikocsi tûnt szemembe, amit egy férfi tolt, és rajta minden lepel nélkül egy férfihulla feküdt.
A látvány megriasztott, de némileg szokva voltam hozzá, hogy a hinek között ne keressek szégyent, tehát belenyugodtam, sõt örültem, hogy a kocsi nyomán eltalálok az orvosi fakultásra.
Nyomába szegõdtem tehát. A kocsi egy ajtóhoz közeledett, amely magától szétnyílt elõtte. Egy folyosóra kerültünk.
Legnagyobb meglepetésemre a folyosón egész apró gyermekeket láttam, a hin pedig minden emóció nélkül tolta végig köztük a hullát. A gyermekek közül néhányan fel is figyeltek, és érdeklõdve követték a kocsit.
Ez mégis több volt, mint amennyit felháborodás nélkül el tudtam fogadni.
És ez még csak a kezdet volt! Igazi meglepetésem akkor következett, mikor a hin betolta a hullát egy terembe. A teremben már három másik asztalon feküdtek meztelen emberi hullák, körülvéve mindkét nembeli ártatlan apróságokkal!
A gyermekek gumikesztyûs kezében pedig kés, és minden megilletõdés nélkül boncolták a hulla beleit és nemi részeit.
A döbbenetes látványtól elállt a lélegzetem.
Egy felnõtthöz fordultam, aki magyarázott a gyermekeknek. Megkérdeztem, hogy ezekbõl lesznek-e az orvosok, bár már az is különösnek tûnt fel, hogy hét-nyolc éves korukban csepegtetik beléjük azt, amit a mûvelt Európában csak húszéves korban fednek fel a kifejlett lélek elõtt.
Azt a feleletet kaptam, hogy ezek még nem tanulnak szakmát, csak az élethez szükséges elemi ismereteket, az orvosok a másik épületben vannak.
Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Akkor mi címén kerül a hulla a gyermekek kézébe?
Erre a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta, hogy ezzel kezdõdik a tanítás. Az embernek elõször saját testét kell megismernie.
A gyermeki ártatlanságnak ilyen trágár és otromba legázolása olyan undorral töltött el, hogy szó nélkül kifordultam, és nem voltam többé kíváncsi az orvosi fakultásra sem. Inkább nem kell a tudományuk, semmint hogy az emberi lélek e frivol meggyalázását akár passzív szemlélettel is el kelljen szenvednem.
A most következõ napok újra a reménytelen unalom jegyében teltek el. Reggeli után már el kellett hagynom lakásomat, és az erdõbe menekülnöm. Ha esõ vagy hûvös idõ kergetett be a városba, az utcákon való kódorgás még sivárabb volt. Tíz- és tízezer emberrel voltam körülvéve, és teljesen egyedül álltam.
Egyetlen szórakozásom abból állt, hogy a gyomromat figyeltem: tudnék-e valamit enni. Az éhség és annak csillapítása volt az egyedüli változatosság életemben.
Ha ültem, felálltam, ha álltam, leültem, és folyton azon gondolkoztam, mivel tölthetném idõmet. Sajnos, a toll csak a tényleg történõ borzalmakat tudja leírni, pedig mindezeknél borzalmasabb az, ha semmi se történik, ezért olvasóimnak, akik a színes és változatos angol közéletben ezt nem ismerik, hiába is ecsetelném.
A semmibe voltam számûzve. Foglalkozást kellett volna keresnem, de nem voltam képes rá, hogy gonosz és embertelen életükbe bekapcsolódjam. Valami olyan munkát szerettem volna, ami természeténél fogva független bántó szokásaiktól, és amit különleges elõképzettség nélkül is megtanulhatok. Valamit mindenesetre csinálnom kellett, mert így nem ment tovább.
Nagy-Britannia két dologról híres: tengerészetérõl és szöveteirõl. A hineknek tengerészetük nincs, de van textiliparuk.
Így gondoltam rá, hogy szövõmunkásnak megyek. Botor fejemmel akkor még azt hittem, hogy az el fogja ûzni unalmamat.
Mit terheljem az olvasót részletekkel? Hisz ilyenek itt voltaképpen nincsenek is. Itt az élet nem történik, hanem egyszerûen van. Ha az ember megszületett, addig van, míg meghal, utána mások vannak.
Megkérdeztem a szövõgyár címét (náluk minden gyárból csak egy van, de az kolosszális), és felkerestem. Igen magas, tizenkét emeletes, teljesen üvegfalú és végeláthatatlanul hosszú épületbe értem, hol a legelsõ hinnek megmondtam, hogy én itt fogok dolgozni. (A stílusba már belejöttem.)
Erre mellém adtak egy mestert, aki liften a hetedik emeletre vitt. Ez egyetlen, mintegy fél mérföld hosszú, de csak húsz lépés széles, óriási terembõl állott, melyben vagy tízezer igen furcsa, de teljesen egyforma szövõgép mûködött. A gépek végtelen sorai közt széles út vezetett. Süppedõ gumipadlón haladtunk, a plafon egyetlen, vajsárga, porcelánszerû felület, kétoldalt, a tejszerû üvegfalon tompára szûrt napfény pedig határozottan a legtökéletesebb megvilágítást adta, amit eddig láttam.
A mester a gépekhez vezetett, és elmagyarázta mûködésüket.
Minden nagyon könnyen ment. Egy óra múlva egészen belejöttem. Munkám abból állt, hogy hatvan szövõgépre vigyáztam. A láncfonalak a plafonon keresztül, felülrõl jöttek a géphez, és soha ki nem fogytak, mert odafönt egy általam ismeretlen eljárással állandóan utánafonták. Az én gépeim jóformán csak az ide-oda csapkodó vetélõkbõl álltak, és a csévét sem kellett cserélnem, mert ugyancsak fentrõl végtelen szalag szállítottá a vetélõládába. Ha a szál kifogyott, magától cserélõdött.
Ez a gyár nálunk a csodák birodalmának számított volna.
Nem tudom, milyen anyagot használtak, de ottlétem alatt szálszakadás sohasem fordult elõ, bár a vetélõk legalább ötször olyan sebesen dolgoztak, mint odahaza. Csapódásuk sûrûsége felülmúlta a legrutinosabb ezreddobos munkáját.
A kész szövet viszont a padlón át vándorolt le az alattam levõ kikészítõkbe, ahol nyíró-, mosó-, vasaló-, kefélõ- és egyéb gépek során át vándorolt lejjebb emeletrõl emeletre, majd a szabómûhelybe, ahol sajtológépek egyetlen nyomással kivágták a formákat, és lebocsátották a varrodába, hol egy gép, mely a varrógépet helyettesítette, a ruha szélein végighaladva, összeragasztotta a darabokat. Ez a kötés erõsebb volt a varrásnál.
A tizenkettedik emeletre csõvezetéken nyomták fel a mûrostanyagot, a földszinten teherautóba rakták a kész
árut a zsebkendõtõl a télikabátig, nekem pedig csak a gépek épségére kellett vigyáznom és az elhasznált alkatrészeket cserélnem.
Mikor a mester látta, hogy belejöttem, széket tolt alám, és eltávozott.
A végeláthatatlan teremben szótlanul dolgozott mint egy száz társam: Felügyelet egyáltalán nem volt. Társaim legtöbbje ült; és a mester megjelenésére sem álltak fel, amin nem kevéssé lepõdtem meg, és szomorú konzekvenciákat vontam le fegyelmükrõl, összevetve a hazámbelivel, hol a munkarend és fegyelem értékét jól ismerve, még a villamosvezetõnek sem készítenek ülõhelyet.
Ezeknél, úgy látszik, csak az a fontos, hogy a szövet elkészüljön, hogy legyen mibe burkolni lélektelen testüket, a magasabb rendû társadalmi célokkal pedig, melyek a lelkes embert az oktalan állattól megkülönböztetik, mit sem törõdnek.
Mosolyognom kellett arra gondolva, hogy milyen katona válnék az ilyen elpuhult hinbõl. Szívbõl sajnáltam azt a jóvágású sorhajóhadnagyot, aki ezekbõl embert akarna faragni.
Itt kellett tehát töltenem életemet.
Az elsõ napokban nem is unatkoztam, mert ha kérdezõsködni nem is mertem, de a puszta szemlélet alapján sokat megtudtam felõlük. Annyit mindjárt az elsõ napokban láttam, hogy itt minden magától megy. Sehol központi rendezõ erõt nem láttam mûködni, senki sem osztotta el a munkát, és mégis valami láthatatlan kapocs hajszálfinom óramûvé egyesítette a nagy gépezetet, melyben nincs egy disszonáns mozdulat, egyetlen üzemben sincs felesleges vagy kevés munkás. Az anyagot nem tartják nyilván, csak feldolgoznak annyit, amennyit az õstermelés nyújt, az pedig a ruharaktárak tömöttsége után igazodik. A munkakörök is kölcsönös megbeszélés szerint alakulnak ki, sem választás, sem kinevezés nincs, mindent az egyén maga tesz, még sincs disputa.
Meg is kérdeztem, hogy rendezõ és irányító szervek nélkül hogyan tarthatják be az egyensúlyt, õk pedig válaszukban azt nem értették, hogy lehet az egyensúlyt úgy betartani, ha az ember dolgába külsõ akarat kotnyeleskedik. Szerintük minden embernek megvan a maga kazo esze.
A kazo az én szememben hatodik érzéknek tûnt fel, de õk persze sohasem mint képességet emlegették, hanem mint magától értetõdõ valóságot.
- Miért kellene rendezõ erõ? - mondták. - Aki tudja, mi a különbség a vasaló- és fonógép közt, úgysem jut arra a gondolatra, hogy fonógéppel vasaljon.
Azt sem tudták, mit kérdezek.
Új munkahelyem azonban a városban volt, lakásom pedig kint a kórház mellett. Így új lakás után kellett nézni. Ezért mindjárt az elsõ napon, munkám után elindultam lakást keresni, de a környezõ házakban egy sem volt üres. Végül mentõ ötletem támadt. Elvégre némileg ismertem már szokásaikat.
Az egyik közeli házban levõ lakásba bementem, és az ott lakó hinnek minden bevezetés nélkül ezt mondtam:
- Én itt akarok lakni. Költözz ki.
Képzeljék el olvasóim ezt Európában! De tudtam, hogy náluk nincs rend, és erre alapítottam számításaimat. Nem is csalódtam.
A hin ugyanis minden meglepõdés és sértõdés nélkül azt kérdezte:
- Miért?
- Mert én a szomszéd szövõgyárban dolgozom, és ez a lakás nekem közelebb van.
A hin kijelentette, hogy õ egy étkezõben dolgozik, ami
ide a harmadik utcában van. Indítványomat kazónak találta, felkelt, átadta a lakást, és kiköltözött, hogy ide a harmadik utcában esetleg valaki mást emeljen ki otthonából ugyanilyen tömör és egyszerû módon.
A kiköltözés abból állt, hogy egy kézitáskába beletett egy fogkefét, szappant, két könyvet, viszont az ágynemût és alsóruhát bedobta a szennyesek nyílásába, és eltávozott, otthagyva az összes bútorokat, lámpát, telefont, edényeket, fogast, tornaszert, mert amott ugyanezt megkapja, csak a fogkefét és a szappant nem adják át, higiénikus okokból. Nem mondom, voltak a hinek közti életnek jó oldalai is, de azért nincs olyan vértelen filiszter Európában, aki ezt a környezetet kibírná.
Életmódjukról mindig a desztillált víz jutott eszembe, ami tiszta ugyan, de a desztillálással az élethez szükséges sókat is kivonták belõle. Az ember issza, issza, és nem oltja szomját.
Pár nap múlva újra halálos unalomba süllyedtem. A szövõterem gépei mindennap ugyanazt a monoton hangot zengték, társaim szótlanul végezték munkájukat, ha kérdeztem õket, rövid, hivatalos válasz riasztott el. A beszélgetés majdnem ki volt zárva. Eseménytelen munkámat reflexszerûen végeztem, mialatt a gépek lélekölõ Szent Iván-i éneke valósággal ráfeküdt idegeimre.
Meguntam a sivár, dísztelen utcákon csatangolni, amibe nem hozott változatosságot egy szobor, oszlop vagy akár csak kapuboltozat. Az utcák betûkkel voltak számozva: "ab", "ac", "ad", "af" s a többi. (Persze a mi ábécénkre átírva.) Mind egyforma, és mind pontosan merõleges vagy párhuzamos a másikkal; közöttük szabályos közökben a parkok.
Kirakatot, reklámot nem ismernek, és náluk nem is volna célja. Csak néhány ajtó felett díszeleg a szûkszavú felírás: "ruharaktár", "hideg táplálék" vagy: "villamos cikkek", de belül nincs egy lélek a kivételezõkön kívül. (Vásárlóknak igazán nem hevezhetem õket.)
Ez volt az utca nappal. Este pedig minden kihalt.
Színház, mozi, vendéglõ nincs. A szeszt csak mint orvosságot ismerik, a vallásról azt sem tudják, micsoda, sõt, ha megemlítettem volna, holtbiztos, hogy behinnek néztek volna.
Tízkor az utcák sötétbe borultak, éjjel semmiféle üzem nem mûködött, és mennem kellett haza, az üres lakásba, ahol legfeljebb súlyzót emelgettem; de nem lévén kivel összemérni erõmet, ez is végtelenül unalmas lett.
Nyári idõk következtek. Egy napon azt vettem észre, hogy az utcán többen pucéran járnak, egyesek szandált húznak lábukra, és vállukról vászonszíjon egy táska lóg. Az elsõt õrültnek néztem, a harmadikról azt gondoltam, nudista. Végre megemberelve magamat, megkérdeztem egyet, de azt sem tudta, mit jelent ez a szó, és továbbsietett.
De akkor mért jár meztelenül? Miféle szekta trágár hóbortjai sértik a közszemérmet?
Végre ezt is megkérdeztem egyiktõl, de úgy látszik, félreértett, mert azt felelte, hogy meleg van.
Fejcsóválva jegyeztem meg, hogy akármi is legyen hóbortjuk lényege, a meztelenséget hazámban súlyosan megbüntetnék, mire nagy szemeket meresztve azt kérdezte, hogyan tudjuk a meztelenséget elkerülni, hiszen ruhája alatt mindenki meztelen.
Buta kérdését válaszra sem érdemesítettem, mire továbbsietett, én pedig meggyõzõdtem, hogy bármily nagy is látszólag köztük a fegyelem, mégsem lehet a polgárokat teljesen szabadjára hagyni, mert mint a példa mutatja, közrendészet nélkül a legfegyelmezettebb társadalomban is kibújik az emberbõl az õsállat zabolátlansága, mely elõbb-utóbb romlásba dönti a kultúrát.
Pedig pár nap múlva az üzembe is beköltözött a meztelenség. A munkások és munkásnõk mind többen jöttek be ruha nélkül, csak néhány volt felöltözve. Szerencse, hogy senki sem kényszerített követni ízléstelen szokásukat. Mindössze azok példáját követtem, akik könnyebb ruhákat öltöttek, térdig érõ nadrággal, csak a lábszárat hagyva fedetlenül.
Sokszor kiutaztam a tengerpartra, hol a remek strandon rengeteg ember hevert, sétált vagy fürdött. Legtöbbje itt is meztelenül, söt ugyanilyen állapotban utaztak a villamoson. Összes csomagjuk egy összeszíjazott, flanell bélésû esõköpeny volt, mást nem vittek magukkal, azon elvbõl kiindulva, hogy élelmet a strandon is kapnak, a dohányzást nem ismerik, lakáskulcs pedig nincs. Mind külön járt és szótlanul.
Bár józan európai felfogásom mélyen undorodott e léha és ledér szokástól, de nem tagadhatom, hogy elsõ napokban a friss és acélossá sportolt nõi termetek kívánságokat ébresztettek bennem. Pár nap múlva azonban olyan megszokottá vált a meztelenség, hogy észre sem vettem, és a nõk nemcsak hogy nem lettek kívánatosabbak, hanem mondhatnám, elvesztették varázsukat. Arra jöttem rá, hogy jobban érdekelnek azok a nõk, akiknek testét a ruha izgató leple fedi. A meztelenségben egyszerûen nem volt semmi érdekes, ami a férfi fantáziáját izgatná.
De akkor mért vetkõznek le?
Ez volt az utolsó, ami számomra újdonság volt Kazohiniában. Most már egész valójukat megismertem, és ettõl kezdve életem unalomba fúlt.
Könyvet hiába kerestem, mert mint az olvasó már tudja is, technikai, orvosi, fizikai és kémiai munkákon kívül semmi sincs. Olyan mûrõl, ami a léleknek nyújtana valamit, fogalmuk sincs.
Talán mondanom sem kell, hogy újságjuk sincs, hacsak annak nem számítom a szabálytalan idõközben megjelenõ Textilipar címû szaklapot, melyben a gyár laboratóriuma közölte a munkásokkal az eljárások fejlõdését, és amelyet a csõposta szállított lakásomra. Ez volt az egyetlen olvasmányom, amit kényszerbõl végiglapoztam, de talán még az életemnél is jobban untam.
A hineket lassan utálni kezdtem. Nem mintha eddig nem utáltam volna õket, de ez hovatovább elviselhetetlenné fajult bennem. Mikor szótlanul mentek el mellettem, vagy csak a leghivatalosabb rövidséggel közölték közlendõiket, ellenállhatatlan ingerem támadt arcul ütni õket csak azért, hogy történjen végre valami. Mesterséges ürügyeket kerestem, hogy megszólítsak valakit. Villamosok számát, utcát, címeket kérdeztem, mert csak ilyenekre felelnek.
Olvasóim, akik az unalomból legfeljebb csak ha kóstolót kaptak, el sem képzelik, milyen az abszolút unalom. Nálunk az unalmat csak rosszul sikerült nyaralásokról ismerik, mikor a nagyvárosi polgár egy eldugott porfészek parasztszobájában "pihenteti" idegeit, és már harmadnap ásít, és rájön, hogy az unalomba sokkal könnyebb beleõrülni, mint a legidegtépõbb munkába. Pedig nálunk a legeldugottabb faluban is történik valami, ha más nem, a vasárnapi istentisztelet, egy-egy kártyaparti a lelkésznél vagy patikusnál, esküvõ, kuglizás a vendéglõben, verekedés vagy legalábbis pletyka.
Itt azonban semmi sem volt. Nem volt barát, ellenség, öröm, bánat, rang, gazdag, szegény, alkotás, elõrehaladás, egyszóval változatosság. Mondjuk így: élet. Mert mi más az élet, mint különbség a tegnap és ma közt, mikor az ember vár valamit a holnaptól. A megállás halál.
Igaza volt Zatamonnak: itt csakugyan sikerült az ellentéteket kiküszöbölni, és mindent simára egyenesíteni. Ebben az "életben" nem volt bérc és völgy, szeretet és gyûlölet, fehér és fekete, csak végtelen, holt vákuum, amely felett dögölve hull le a költözõ madár. Kiküszöbölték a fényt, mert csak az árnnyal együtt létezik, de hogyan látunk, ha minden egyforma világos? És ha minden csendes, mire való a fülünk? Az üresség süketté, vakká és bénává tett.
Egészen egyedül voltam. Sem az üzemben, sem odakint egy lélek sem szólt hozzám. Egy kártyapartit nem játszhattam, hiszen nem ismerik a játékot. Arra gondoltam, hogy kártyát festek magamnak, és pasziánszozom, de hová rejtsem, hisz lakásomra naponta jönnek takarítani, és ha észreveszik, behinnek néznek.
Egyszer a szövõgép mellett, magamról megfeledkezve, egy valcert kezdtem dúdolni. Társaim ijedten szaladtak hozzám, én pedig sietve elhallgattam. Még a lélegzetemre is vigyázni kellett.
Szerettem volna, ha legalább együtt lakhattam volna valakivel, csak élõlény legyen a szobámban, ha nem is szól; de senki sem lakik másokkal egy szobában, és ilyet meg sem említhettem.
Üres szobám csak arra volt jó, hogy este az ajtót gondosan betéve kisírhattam magam. Ilyenkor arcomat párnámba szorítottam, és úgy sírtam, hogy a szívem majdnem megrepedt. De erre is vigyázni kellett, nehogy meghallják, és enyhülést ez sem hozott.
Úgy járkáltam, mint a ketrecbe zárt fenevad, levegõt, életet keresve: Itt álltam a legnagyobb börtönben, mert hiába voltam szabad, a levegõ nem volt szabad körülöttem.
Társtalanul, üresen száradtam a Semmi országában, a szövõgépek végtelen halotti éneke és szobám síri csendje között, ahol életenergiám tartalmatlan, üres életben pazarolódott anélkül, hogy egyszer is azt mondhattam volna, hogy elértem valamit.
Egyszer meghûltem, és három napig lázasan feküdtem, és akár hiszik, akár nem, öröm volt számomra a betégség. Mert történt valami, sõt orvos jött hozzám, aki érdeklõdött állapotom iránt.
Persze, azt ajánlotta, hogy bevitet a kórházba, és a sugárkemencében tíz perc alatt vissza fogom nyerni egészségemet.
Nem egyeztem bele, azt feleltem, hogy állapotom nem súlyos, így is kiheverem, csak küldjön még egy takarót és vizsgáljon meg mindennap.
Fejét csóválta, csodálkozásának adott kifejezést, hogy ilyen elavult kúrához ragaszkodom, mikor fél óra múlva egészségesen mehetnék vissza a gyárba, de beleegyezett, és még kétszer meglátogatott.
Úgy kellett volna egy kis szeretet! De meggyógyultam, a látogatás ürügye megszûnt, és én betegebb lettem felgyógyulva, mint lázasan.
Kétségbeesve láttam, mint múlik el egyik nap a másik után, tékozolva a rövid emberi életet. A napok vigasztalanul egybefolytak, nem tudtam, két hónap vagy két esztendõ telt-e el, hiszen naptáruk sem volt a mi értelmünkben, nem volt vasárnap, ünnep, évforduló, esemény, mulatság, csapás, egyik nap tûnt a másik után üresen, nem volt határkõ, miben a lélek megkapaszkodhatott volna.
Mikor egyszer arra gondoltam, hogy talán majd itt kell végül meghalni anélkül, hogy egy napot is éltem volna, az ijedség annyira belém sikoltott, hogy hazaérkezve nem tudtam elaludni. Vergõdésem keserves zokogással kezdõdött, majd kétségbeesésem annyira úrrá lett rajtam, hogy nem bírtam magammal. Számra béklyózott párnámat iszonyú dühvel kettétéptem, majd talpra ugrottam, és hajamat tépve, fejemet ököllel verve neki akartam rontani mindennek, és pozdorjává zúzni börtönöm minden bútordarabját.
Ekkor még valami nagy lelkierõ visszatartott attól, hogy meggondolatlanságot kövessek el, de éreztem, hogy önuralmamnak ez volt az utolsó teherpróbája. Ha rövidesen nem történik valami változás, rettenetes dolgok következnek.
Másnap alig bírtam idegekkel kivárni a munka végét. Gyorsvasútra ültem, ide-oda száguldoztam, hátha a sebesség leköti figyelmemet, de különbözõ ritka, vad szituáciákat kellett a rohanáshoz hozzáképzelnem. Hogy elõttünk áll a pokol torka, és én vagyok a vezetõ, nõk és gyermekek százait röpítem a kárhozatba. Az erdõbe futottam, és ahol nem látták, tele torokkal bömböltem, és rohantam i felfelé, míg a tüdõm és izmaim bírták, majd vad dühvel rontottam neki egy fának, és zsebkésemmel összevissza szurkáltam.
De éreztem, hogy ez is csak egy nappal tolta ki a katasztrófát.
Harmadnap a garázsból autót szereztem (ez is kõzpréda volt), kimentem vele messze, és ott egy fának futva, összetörtem úgy, hogy a szélvédõnek esve arcomat is megsebeztem. A legközelebbi autó kérés nélkül megállt, felvett, megfordult, és veszett iramban futott be velem a városba, és míg apró sebemet kötözték, a vezetõ betelefonált a garázsba, hogy a törött kocsit vontassák el. Majd látva, hogy nincs rá szükségem, otthagyott.
Arra álmukban sem gondoltak volna, hogy valaki jó indulat és hozzáértés nélkül nyúljon valamihez. Így hát egyetlen firtató vagy szemrehányó szó nélkül elbocsátottak, lelkemre kötve, hogy ha sebemmel a legkisebb hõemelkedésem volna, azonnal jelentkezzem, én pedig újra ott álltam céltalanul, a némaság ördögmalmában, egyes-egyedül, és nem törõdött velem senki.
És bármit tettem, csak magamban tehettem, bármit csináltam, nem történt semmi. Hiába rúgtam ki a hámból, nem volt értelme, mert nem volt hám. Mintha a levegõt öklöztem volna. Visszhangtalanul elkiáltott életem nem tudott semmiben sem megkapaszkodni. Ûrben lebegtem, ahol nem volt fel és le, elõre és hátra, csak zsibbadtan rúgkapált belõlem a kielégítetlen életvágy. Ellenállás nélkül nincs mit kivívni, nincs élmény, nincs élet.
És tisztán láttam, hogy minden bajom között a legelviselhetetlenebb dolog a társtalanság. Senki sem volt, aki szeretett volna, aki gondomat viseli. Igaz, hogy közöttük nem volt gond, de annál rosszabb. Kellett valaki, aki a kezemet fogja és védjen. Ellenség nincs, az igaz, de inkább legyen. Lehet, hogy igaza volt Zatamonnak, hogy a szeretetet csak a gyûlölettel együtt lehet megvalósítani, de az ûrt valamivel ki kell tölteni, mert önmagában elviselhetetlen, mert nincs.
Eszembe jutott, hogy a Szaharába sohasem indul ember magában. Nem a veszélyek miatt, hanem mert az emberi idegzet nem bírja ki az abszolút csendet, amit a természetben általában sohasem tapasztal.
Éreztem, hogy erõlködésem csak az egyre emelkedõ léggömb utasának üres zihálása, ami a levegõ ritkulását úgyse tudja követni.
Valakiben meg kellett kapaszkodnom, egy kezet kellett elkapnom, mert tisztán éreztem, mint sodródom nap nap után a szakadékba, melybe, ha lebukom, nincs többé talpra állás.