Ötödik fejezet

Szerzõ részben megismerkedik a hinek titkaival - Ebbõl a fejezetbõl megtudjuk, hogy a hineknek semminemû államformájuk nincs - Zatamon furcsa véleményei az igazságszolgáltatásról, szeretetrõl, lélekrõl és az irodalomról - Szerzõ nehéz sakkpartija tanárjával - Zavaros magyarázat a kazoról

Zatamon már nem is nagyon törõdött velem. A nyelvet és a hin élet alapfogalmait elsajátítottam, és a többit jóformán rám bízták. Következõ nap fel sem keresett, csak harmadnap jött be hozzám, ami annál jobb volt, mert így kellõen elkészülhettem gondolataim rendezésével.
   Annyit biztosra vettem, hogy a szigeten igen demokratikus, parlamentáris kormányzat uralkodik. Legalábbis eddig akármilyen eljárást kérdeztem, mindenre az volt a felelet, hogy az az én dolgom, saját lépéseimrõl magam határozok. A szabadság és fegyelem furcsa vegyüléke uralkodott itt, aminek összefüggése egyelõre rejtély volt számomra.
   Ezért mindenekelõtt államformájuk felöl érdeklõdtem. Mikor azonban ezt megkérdeztem, elõször el kellett mondanom, mit értünk államforma, demokrácia, diktatúra és parlamentarizmus alatt, hogy mi a választás, kinevezés s a többi.
   Lelkes szavakkal emeltem ki hazám õsi parlamentáris és demokratikus kormányzatát, amely mindig biztosítja a népnek a jogot, hogy saját élete folyásába beleszóljon.
   Mikor idáig értem, Zatamon azt kérdezte, hogy mért kell az élet folyásába beleszólni, mikor az élet azért van, hogy folyjon, nem azért, hogy beleszóljanak.
   - Azért - feleltem -, hogy biztosítsuk a szabadságot.
   Ezt csak körülírva tudtam kifejezni, általános emberi jogokról és egyensúlyról beszéltem neki, de azt felelte, hogy a szabadság nem lehet az, aminek magyarázom, mert ha már beleszólnak, nem az. És nem lehet sok köze a valósághoz az olyan országnak, ahol az egyensúlyt olyan érzelmi, tehát nem létezõ szóval fejezik ki, mint a szabadság.
   Hogy az egyensúly nálunk élõ fogalmát megvilágítsam, annak legragyogóbb példáját, az igazságszolgáltatást említettem meg, amely a bûnök igazságos megbüntetésével helyreállítja a kibillent egyensúlyt, és biztosítja a békés, nyugodt életet.
   Itt ért aztán a meglepetés.
   Sehogy sem tudta megérteni, mi a különbség bûn és büntetés közt. Hosszas magyarázataim után is csak idõbeli különbséget vélt felfedezni köztük, és nem tudta, mért csinálunk két azonos fogalomra két külön szót, melyek tulajdonképpen csak idõrendben különböznek, amennyiben a bûn van elõbb, aztán jön a büntetés, de fordítva éppen így lehetne: elõbb a bírák követnének el kazi dolgokat, és utána a bûnözök nyernének jogot arra, hogy más kazi dolgok elkövetésével "helyreállítsák az egyensúlyt".
   - Úgy látom - folytatta -, ti azt hiszitek, hogy a kazo azáltal létesül, hogy egyszerre nem egy, hanem két kazi dolgot követünk el, holott a kazi megkétszerezése minden józan gondolkozás szerint csak súlyosbítja annak kazi jellegét.
   Hiába mondtam, hogy a bíró csak kényszerbõl és kazo szándékból, a közbéke és nyugalom érdekében büntet, azért, hogy a bûneseteket csökkentse, azt felelte, hogy a bûnözõk éppen olyan emberek, mint a bírák, tehát azok is mi vágyunk.
   - Avagy mit szólnál ahhoz - mondta -, ha a verebekrõl kiderülne, hogy kölcsönösen fel szokták dúlni egymás fészkét? Elfogadnád-e azt a védekezést, hogy mindezt nem a verebek csinálják, mert amelyik másodszor dúl fel fészket, az már az elsõ dúlás után tette ezt? Végül pedig hogyan fogadnád el azt, hogy a kölcsönös dúlás a béke, nyugalom és egyensúly biztosítása?
   Végül így foglalta össze véleményét:
   - Nem elég, hogy bûnöztök, még meg is büntetitek.
   Így aztán megtudtam, hogy náluk semmiféle kormányforma nincs. Nemcsak az uralkodást, de a parlamentet sem ismerik.
   - Csak beteg agyvelõknek van szükségük rá - mondta -, hogy saját dolgaikról vitázzanak. Azt minden épeszû ember tudja, hogy mire van szüksége, elmegy a raktárba, kiveszi, és ha a raktárkészlet fogy, ezt a gyárak megtudják és utánatermelik. Mit kell errõl vitatkozni?
   Tehát nincs törvényhozásuk, és így törvényeik sincsenek, az igazságszolgáltatásról pedig fogalmuk sincs. Minden megy a maga útján. El nem tudtam képzelni, hogy lehet irányító szervek nélkül élni, õ pedig azon csodálkozott, hogyan tudunk élni olyan bizonytalanságban, mikor egy sereg ember, akinek - mint mondta - semmi köze a termeléshez, állandóan beleszól, és zavarja a munkát.
   Most áttértem a probléma másik részére, a nagy rejtélyre, a törvény nélküli fegyelem kérdésére. Megkérdeztem:
   - Mondd: nem származik nálatok baj abból, hogy nincs ellenõrzés? .
   - Milyen bajról beszélsz?
   - Hogy például egy élelmes, ügyes és eszes ember rájön, hogy ha kevesebbet dolgozik és többet eszik, az neki hasznosabb.
   Majdnem haragosan felelt. (Ha ugyan egyáltalán ismernék a haragot.)
   - Hogy lehetne hasznosabb? Ha így gondolkoznánk, akkor nemhogy több, de kevesebb volna a termelés, és éppen ellenkezõleg: kevesebbet tudnánk enni, ami egyáltalán nem hasznosabb. De mért nevezed eszes és ügyes. embernek pont azokat a gyengeelméjûeket, akik a matematikának ilyen egyszerû formáit nem ismerik?
   Mély tiszteletet éreztem irányukban, ahol a becsületesség és önzetlenség annyira vele születik a polgárral. Meg akartam mondani, de erre sem volt szó. Csodáltam, hogy lehet ennyire becsületes egy állam, mikor erre szavuk sincs. Csak angolul mondhattam, hogy úgy látszik, itt mindenki becsületes és jószívû másokkal szemben.
   Persze; a szavakat meg kellett magyaráznom, és mikor nagy nehezen megértette, azon nézetének adott kifejezést, hogy hazámban valószínûleg az ilyen emberek ellenkezõje is elõfordul, ha arra az emberre, aki a matematikát helyes értelemben képes felfogni, külön szót alkotunk.
   Megdöbbenve bámultam rá.
   Nemcsak törvény nem biztosítja a becsületességet, de még csak nem is ismerik, mi az. A fogaskerekek tökéletesen egybevágnak, nincs zökkenõ, nincs egy csikorgó csapágy a társadalmi gépezetben, és mindezt egyedül a közõs lélek ereje tartja egyensúlyban!
   Szerettem volna a lélektani motívumokról kérdezni, de könyvtári kudarcomra emlékezve rá kellett döbbennem, hogy a lélekrõl nincs fogalmuk, éppen arról, ami az egész világon itt látszik legfényesebben ragyogni. De honnan jött mindez, és mi tartja akkor bennök?
   Akadozva, elfogódva vallottam be neki csodálatomat. Õszintén megvallottam, hogy elmém felmondta a szolgálatot.
   Elmondtam, hogy hazámban mily sokoldalú és körültekintõ intézmény biztosítja a társadalom menetét, hogy törvény, pénz, igazságszolgáltatás szabályozza a javak forgalmát, és amellett még hosszú éveken át nevelik a gyermeket erkölcsre; jóra és becsületre, míg õnáluk pusztán a lélek, a közös szellem tartja össze az egészet, méghozzá tökéletesebben.
   Valóságos szónoki hév fogott el, mikor arról szóltam, hogy mégsem látom mindezen dolgok közös forrását: mi módon és kitõl jön az a lélek, és mi oltja beléjük ezt a csodát?
   Kérte, hogy fejtsem ki bõvebben a lélek fogalmát.
   Azt feleltem, hogy a lélek az, ami az embert jó cselekedetre képesíti. Példának hoztam fel, hogy nálunk is vannak kórházak, valamint menházak az aggok részére.
   - És mit gondolsz - kérdeztem -, mi építteti meg ezeket velünk? Nos, ez a lélek.
   - A kórházat a kõmûves építi gépekkel és betonnal - felelte. - Mi köze ehhez a léleknek?
   Elsõ pillanatban bosszankodtam értetlenségén, de eszembe jutott egy klinikai esetem: egy hatéves, született vak fiúcska szemérõl eltávolították a hályogot, de még hetek múlva sem ismerte fel az alakokat. Anyját látta, de mégis csak hangjáról tudta meg, hogy hol áll. A gyermek agyában ugyanis még hiányzott a kapcsolat a képek és azok fogalmai között: Hónapokig kellett tanulnia a látást, míg az összefüggéseket begyakorolta.
   Ekkor úgy véltem, mindent megértek. Ezek az emberek a rideg realitásokban nevelkedtek, tehát a lelket nem úgy érzékelik, mint mi. Mondhatnám, más érzékszervekkel, nem agyukkal, mert agyuk csak a tapintható és ízlelhetõ dolgokat fogja fel.
   Nekem tehát most ugyanaz a feladatom, mint a látóvá tett fiúcska esetében: rá kell vezetnem a tények és a lélek közti összefüggésre. Képzete feltétlenül van róla, hiszen a kazo maga a legteljesebb lélek, csak nem ismeri fel.
   Valóságos haditervet dolgoztam ki, majd azt kérdeztem:
   - És ti miért építtek kórházat?
   - Mert vannak betegek és aggok. Mi másért építenénk? Nálatok miért megy a beteg kórházba?
Nem értettem, hogy jön ide ez a kérdés.
   - Mert meg akar gyógyulni.
   - Akkor hogy kérdezheted, hogy miért építünk kórházat? Azért, hogy meggyógyuljon a beteg.
   Ez az olcsó aforizma persze nem vett le a lábamról, és elhatároztam, hogy nem engedem kisiklani kezem közül.
   - Ez maga a puszta cél - feleltem. - De nem az ok. Embertársainkon segíteni a lélek képesít, ami a betegség ténye és az építés közti hézagot kitöltõ kapcsolat. Hogy példát mondjak, olyan, mint a malter a tégla között, amely nélkül szétesnék a fal. Ez indít tehát segítésre. Érted már, mit keresek?
   - Most még kevésbé értem. Miért kell itt hézagnak lenni? Ha a betegség és építés közt nálatok nincs közvetlen kapcsolat, hanem e idegen fogalom ékelõdik közbe, úgy ez nem összeköti azt, hanem szétválasztja, mint ahogy a malter is heterogén választóréteg a téglák közt, és az a tény, hogy valamihez ragasztóanyag kell, csak annak szétesõ voltát bizonyítja. A cementhez nem kell ragasztóanyag, mert önmagában egy anyag, és ezért tökéletesebb.
   - Õ, a lélek nem idegen anyag, hanem egész életünk tartalma! Miért kívánna gyógyulni a beteg, ha életének nem lenne lelki célja? És nem a kórház rideg betonja a segítés lényege, hanem ez. Nem elég a csipesz, orvosság és pólya, fõ a segítés lelke, mely gyógyítóbb annál. Miért élnénk tartalom nélkül? Mi értelme volna életre gyógyulni, ha a barátság, szeretet, szerelem, érdeklõdés, hit ezer szála nem kötne embertársainkhoz, ha a léleknek mindeme sugárzása nem melegítené be életünket, és nem adna a betegnek vágyat ebbe visszagyógyulni?
   Persze mindent körül kellett írnom úgy, hogy az összekötõ lelki kapcsokat a mágnes erõvonalaihoz hasonlítottam. Hosszas magyarázkodás után végül is ezt mondta:
   - Testünk atomokból áll, ezek határozzák meg vágyainkat, mert ezek a való világ. Egyéb pedig nem képzelhetõ, mert nem létezik. Azokról a fogalmakról ugyanis, amiket te a mágnes erõvonalaihoz hasonlítottál, tüzetesebb kérdéseim után rendre kiderült, hogy azok se nem mágnes, se nem atomok, se nem rezgés, következésként nem létezõ dolgok. Ami pedig nem létezik, az nincs.
   Szörnyû volt az a rideg gondolkozás, amelynek fagyos atmoszférája megdermesztett. Mindazonáltal arra kért, hogy folytassam elõadásomat, mert - mint mondta - úgy véli, mégis van szavaim mögött valami valóságos dolog, csak nem tudom kifejezni.
   Ahelyett tehát, hogy meddõ elvi vitát folytattam volna vele, hazámról kezdtem beszélni. Elmondtam, mily sokat ér a hû barát, akire bajban is lehet számítani, ha ellenségeink dühe ellen védelemre szorulunk. Hogy miként édesíti meg életünket a barátság, a szeretõ feleség vagy a meleg családi kör. Hogy mily boldogság téli estéken szeretteinkkel együtt a tûzhely köré ülni, karácsonykor, a szeretet ünnepén ajándékot venni nekik, vagy névünnepünkön meghívni barátainkat, kiknek körében szellemes csevegés indul meg színházról, mûvészetrõl, apró eseményekrõl, és hogy mily széppé teszi az életet, ha õket megvendégelhetjük.
   A barátot, gyûlöletet, feleséget, boldogságot, színházat, mûvészetet és vendégséget persze külön kellett egyenként megmagyarázni. Örömmel láttam, hogy Zatamon nagy figyelemmel hallgatja szavaimat, és elõadásomról jegyzeteket készít. Már-már reménykedni kezdtem, de a végén azt felelte, hogy szavaimban némi ellentmondást vél felfedezni.
   - Azt hittem - mondta - hogy tanulhatok tõled, mert valami összemûködõ segítségrõl beszéltél, ami helyes matematikai értelemre látszott mutatni, de csalódtam. Nálatok ugyanis a kazo dolgokat pusztán bizonyos csoportokra tartják érvényesnek, ami viszont már azt jelenti, hogy nem kazo, mert másokkal szemben nem tartjátok be. Mert ha egyes személyeket közelállóbbnak képzeltek, és azoknak kedveztek, ezt csak úgy tehetitek, ha ugyanakkor másoknak kevesebbet vagy semmit sem nyújtotok. Vagyis mind a barátoknak nyújtott dolgok, mind az azokon kívülállóknak nem nyújtottak kimerítik a kazi fogalmát. Hiszen a barátok nem szükségbõl vagy általában az egyensúly alapján kapják, hanem - legalább így veszem ki szavaidból pusztán azért, mert kitaláltátok ezt a kazi fogalmat, hogy "barátság".
   Ami pedig ezt a szót illeti: "szeretet", úgy látom, ezzel azt akarjátok jelezni, hogy egy szûk csoporton kívül álló emberekkel létük érdemén alul kell bánni, de akkor miért nevezed ugyanezt máskor gyûlöletnek?
   Megdöbbentem értetlenségén, és magyarázni kezdtem a különbséget, de õ megmaradt annál, hogy ami az egyen súlyon és viszonosságon túl van, az kazi, és nincs értelme két külön szóra bontani. Ha pedig mi ezeknek külön értelmet is tulajdonítunk, az csak zavart látásunkat bizonyítja.
   - Avagy - mondta -, miért kell létének érdemén felül értékelni a feleséget vagy szeretõt, mikor minden nõnek ugyanazon szervei vannak, valamint, úgy látom, a gyermekek közt is aszerint tesztek különbséget, hogy saját magatokból származott-e vagy sem, holott az idegen magból származott gyermekek is léteznek. Ti azonban az elõbbit sajátotoknak nevezitek, holott minden személy csak a magáé, hiszen élete neki született, nem az apának. És az ilyen gyermeknek karácsonykor ajándékot vesztek, a többinek pedig nem. Ezt a gyermek elõtt úgy tüntetitek fel, mintha az egyenlõségen és viszonosságon túl adnátok, és méghozzá ezt a ténykedésteket mint valami különösen helyeset állítjátok a gyermek elé, ami kétszeresen is kazi. A gyermeknek ugyanis éppúgy kijár a sajátja a javakból, mint mindenkinek, és helytelen dolog azt úgy tüntetni fel, mintha tõlünk kapná, és méghozzá viszonosság nélkül.
   De fõleg helytelennek tartotta a karácsonyt, amibõl azt olvasta ki, hogy a többi napokon jobban kell gyûlölnünk embertársainkat. Hiába magyaráztam, hogy nem a gyûlöletre, hanem a szeretetre alkották a karácsonyt, megmaradt annál a nézeténél, hogy a szeretet feltételezi a gyûlöletet, mint fény az árnyat, és csak ott teremhet szó erre, ahol az ellenkezõje is megvan, és az, hogy valakit szeretünk, már önmagában tartalmazza azt, hogy másokkal szemben károsabban kell viselkednünk, tehát a szeretet maga kazi, ami ellentétet, viszályt, gondot, éhséget, romlást, kazi dolgok lavinaszerû halmozódását és ezzel a termelés és jólét csökkenését hozza magával.
   Úgy vélte, nálunk roppant sok behin lehet, akik, bár tudják, hogy helytelenül cselekszenek, mégis igyekeznek többet enni, kevesebbet dolgozni, és másoknak juttatni a munkát, mert beléjük oltódott a szeretet mérge.
   Csak azt nem értette, miért nevezzük mi pont azt az állapotot hasznosabbnak, mikor az ételbõl jut több és a munkából kevesebb, holott szerveinknek általános egyensúlyra van szüksége, és a túlterhelés egyformán káros akár a gyomrot, akár az izmokat terheljük túl.
   Láttam, hogy így sohasem fogja megérteni a szeretet lényegét, és ezért megemlítettem, hogy mi, európaiak, mind egy közös, nagy próféta tanításait követjük, aki kétezer évvel ezelõtt kijelentette, hogy minden embertársunkat egyformán szeretnünk kell, tehát nem kis csoportokra terjed ki a szeretet, hanem az egész emberiségre.
   Elmondtam, mily széppé és élvezetessé teszi életünket ennek követése, a hit, ami lelkünket megszépíti, gyönyörrel tölti el, vigasztal, és menedéket ad a csapások elõl, és hogy mily felemelõ a végtelen irgalom tudata, mely a léleknek támpontot ad.
   - Nem egyszerûbb lett volna az életet eleve bizonyossá tenni? - kérdezte.
   - Nem értem, hogy kerül ide ez a kérdés.
   - Bizonyossá, kiszámíthatóvá tenni.
   - De miért?
   - Hogy ne kelljen a bizonytalanság elõl a bizonytalanságba menekülni. Zavart és célszerûtlen okok csak zavart és célszerûtlen okozatra vezethetnek.
   Ettõl persze nem lettem okosabb. Azt feleltem, hogy válasza sokkal zavarosabb, mint a mi életünk, amit a mindenkire kiterjedõ szeretet törvénye biztos alapokra hozott, és összekapcsolta az egész emberiséget.
   Erre azt jegyezte meg, hogy mostani szavaim teljes ellentétben vannak a szeretetrõl elõbb elmondottakkal, bizonyosra veszi azonban, hogy a kettõ közül az elõbbi a tény, mert ha a szeretet valóban az egész emberiségre terjedne ki, akkor nem is lehetne szeretetnek nevezni, mint ahogyan, ha az egész föld felülete a legmagasabb csúcs szintjére emelkednék, senki sem mondaná a földre, hogy annak minden pontja hegycsúcs, hanem síknak neveznénk, és nem is volna szavunk a hegycsúcsra.
   Úgy vélte azonban, hogy az a próféta mégis hin lehetett, akiben megvolt a kazo állapota, csak mi nem értettük azokat a matematikai tényeket, miket elõadott, éspedig valószínûleg azért, mert nekünk lelkünk van, ami zavarja a megértést, és ahelyett hogy szavait tudomásul véve átszületnénk a kazo állapotába, szavaiban "vigaszt", "szépet", "gyönyört" keresünk. Nyilvánvaló, hogy így nekünk sohasem lesz életünk.
   Ez ellen erélyesen tiltakoztam. Elmondtam, hogy az ember lénye végtére is nem keze, lába vagy gyomra, hanem énje. A lélek pedig a szépségbõl és változatosságból táplálkozik, amelyre éppúgy szüksége van, mint a gyomornak az ételre.
   Ezt merõben érthetetlennek nyilvánította, és kérte, magyarázzam meg, mi a szépség, amivel a lélek táplálkozik, és mi tulajdonképpen a lélek, amelynek mind olyan dologra van szüksége, ami az embernek magának szükségtelen, és én mégis azt mondom, hogy a lélek maga az ember. Mert - mint mondta - eddig csak mint a cselekedetek kötõanyagát említettem neki, de úgy látja, hogy az nemcsak válaszfal, ami a való világ tényei közé ékelõdik, hanem valami önálló léttel is bír és nagyon zavaros valami lehet. Úgy viselkedik, mint egy élõlény, táplálkozást tulajdonítok neki, és mégsem tudom leírni alakját.
   Szavain önkéntelenül mosolyognom kellett. Eszembe jutott egy régi betegem. Mint tanulatlan dokkmunkás került a flottához. Nagy tökfilkó volt az istenadta, akinek kiképzése sok gondot okozott feljebbvalóinak. Kezelése alatt magam is foglalkoztam vele, sokat beszéltem neki az angol flotta dicsõséges hivatásáról, az Egyesült Királyság múltjáról és hogy lelkünk mily édes tápot nyer a tradíciókból.
   Midõn végül megkérdeztem, hogy tudja-e már, mi a tradíció, azt felelte:
   - Valami pudingféle lehet.
   Most hasonló feladat elõtt álltam Zatamonnal szemben.
   Hogy a lelket és a szépet jobban megvilágítsam, megemlítettem neki szépirodalmunk legjelesebb alkotásait: Shakespeare Hamletjét, Tolsztoj Karenina Annáját és Kreutzer-szonátáját, Ohnet Vasgyárosát, Dumas Kaméliás hölgyét, Ibsen Peer Gyntjét és általában a klasszikus mûveket, mik az emberi lélek legmélyére bocsátkoznak le, felszínre hozva és megmutatva az ott kavargó szenvedélyek és indulatok titkos rugóit, pontos analízisben mutatva ki a titokzatos Én rejtelmeit, a meghasonlásokat és tudat alatti gátlásokat, mik néha a legtisztább lelkeket is elválasztják egymástól, disszonanciákba és katasztrófákba kergetik az embert, sõt - mint Raszkolnyikovot - gyilkosságba és mártíromságba is, de ugyanúgy ki is békítik az ellenséggel, sõt akár a halállal is. Kiemeltem, mily mély és tökéletes egy Karenina Anna jellemének ezer változatú analízise, mily élményt jelent meglátni és felismerni önlelkünket Faust doktor és Peer Gynt önmagával vívott küzdelmeiben.
   Szavaimat figyelmesen végighallgatta, és a végén azt felelte rá, hogy úgy látszik, mi magunk alkotta hínárokba veszünk el, mert ahelyett, hogy a dolgokat tiszta valóságukban látva, egyszerûen élnénk, inkább részegen bolyongunk lidérces problémák önmagába záródó labirintusában. Azt a véleményét fejezte ki, hogy a lélek valami szörnyû betegség lehet, ami mindent megzavar, és megakadályozza a kazo egyensúly kialakulását. Csak azt nem értette, miért kell a lelket, mint zavaros és terhes valamit, hosszú könyvekben folyton csak analizálni, ahelyett, hogy annak haszontalanságát felismerve mint selejtet eldobnánk, és olyasvalamit keresnénk, amivel élni lehet.
   - Nálunk is megesik - mondta -, hogy a metilalkohol, kénsav vagy a cellulóz elõállítása nem sikerül. Mindezeket száz- és százféleképpen lehet rosszul csinálni, de õrültnek néznénk azt, aki életét annak szentelné, hogy megírja, milyen a rossz cellulóz, hányféleképpen juthatunk el a rossz cellulózhoz, hányféleképpen mehet tönkre a cellulóz, és hányféle célra nem lehet használni. A mi könyveink csak a jó cellulóz elõállítását tartalmazzák, csak annak tulajdonságait ismertetik, amirõl azonban nálatok egy szót sem írnak. Fõként azonban azt nem értem, miért nevezed alkotásnak azt, ha valaki munkaerejét alkotásoktól elvonva, rossz és helytelen dolgok meddõ boncolgatására pazarolja életét.
   Hogy rossz és helytelen dolgoknak nevezi alkotásainkat, ez ellen hiába tiltakoztam, beláttam, hogy ezeknek csak a puding a táplálék, így hát csak arra a kérdésre akartam még felelni, hogy egyáltalán miért írják a könyveket.
   Azt mondtam, hogy szórakoztatásra, ami az embernek jólesik, tehát szüksége van rá. Arra a kérdésre, hogy mi a szórakozás, megemlítettem az olvasást, játékot és csevegést. Persze, ezeket is kazi dolgoknak nyilvánította.
   - Nálatok a beszélgetés is kazi? - kérdeztem meglepetve.
   - Nem az a szükséges beszélgetés. De úgy látom, te valami önmagáért folytatott, tehát felesleges beszélgetésrõl szólasz, ami éppen azért nem is eshet olyan jól, mint az alkotó munka.
   - De az alkotó munka utáni idõben!
   - Olyankor pedig pihenésre van szükség. Avagy mit szólnál az olyan emberhez, aki céljához fáradtan megérkezve leül, és ülve is lépésre járatja tovább a lábát? Akinek pedig ez jólesik, annak élete már kibillent az egyensúlyból, mert az bizonyára éppúgy ki tud elégülni a felesleges, mint a szükséges beszélgetésben, sõt esetleg jobban, és keresi az alkalmat, hogy a szükségestõl a szükségtelen javára vonja el idejét, míg mások a szükségessel foglalkoznak, termelnek, ami már nem egyensúly, nem kazo. A felesleges értékelése a csíra, amibõl a kazi dolgok születnek, amit te szépnek, szórakozásnak; irodalomnak és egyéb értelmetlenségnek nevezel.
   Mindezekbõl csak azt láttam, hogy voltaképpen nem érti, mit mondok, és megjegyeztem, hogy lényegesen más a munkától ellopott idõ és a tisztes munka utáni, felfrissítõ szórakozás, ami éppen az elme és test munkaképességét emeli. Õ azonban makacsul hajtogatta:
   - Nem létezõ dolgok mûvelésébõl csak kár háramolhatik, mert mi magunk a létezõ világban élünk.
   Sokat gondolkoztam, hogy példát mondjak olyan szórakozásra, amit a kazo szempontjából sem kifogásolhat. Végre a sakkjátékot említettem meg mint a lélek ártatlan szórakozását, amibõl igazán senkire sem háramolhatik kár.
   Lerajzoltam a mezõnyt, majd apró papírszeletekre a figurákat, és elmagyaráztam a játékszabályokat, ami, mondhatom, súlyos feladat volt. Soha ilyen nehézfejû tanítványom nem volt. Mikor ötödször elmagyaráztam, hatodszor újra azt kérdezte:
   - De mi a cél?
   - Az ellenfél királyát kiütni - mondtam, és újra kezdtem magyarázni.
   Végre hosszas vállvonogatással beleegyezett egy partiba. Kiléptem egy paraszttal, és intettem, hogy lépjen, mire megfogta királyomat, kitette a tábla mellé, és kérdõn nézett rám.
   - És most mi az értelme? - kérdezte bambán.
Bosszúsan visszatettem a figurát.
   - Az nem megy ilyen egyszerûen!
   - Látod; hogy megy!
   - De be kell tartani a szabályokat! Így persze hogy nincs értelme. Ha szabályosan lejátszod, meglátod, hogy lesz értelme.
   Nagy nehezen lejátszottuk. Persze megvertem.
   - És most? - kérdezte.
   - Most én vagyok a gyõztes.
   - Az mi?
   - Megnyertem a játszmát.
   Hosszan gondolkozott. Látszott, hogy még mindig nem érti.
   - És az mi? - bökte ki végül.
   - Hogy én gyõztem.
   - Ti egyik szóval magyarázzátok a másikat, amire, úgy látszik, azért van szükségtek, mert egyiknek sincs köze a valósághoz. Mindkettõt magatok faragtátok anélkül, hogy egyiknek is volna tartalma.
   Képtelen volt megérteni, hogy - az õ szavai szerint - miért csináltuk a semmit ilyen hosszan és körmönfontan, aminek akkor sem lett volna értelme, ha mindjárt az elején kiütöm a királyát, és azt a következtetést vonta le, hogy valószínûleg egész életünk és közéletünk is abból áll, hogy a semmit komplikáljuk, hogy képzelt bálványok irányítják cselekvéseinket. Márpedig ha a semmit valóságként értékeljük, ebbõl csak nyomor, viszály és kazi dolgok halmozódása származhatik, ami, úgy látszik, mind annak a betegségnek következménye, amit én léleknek és érzelmeknek nevezek, és ami bennünket elvon az alkotásoktól.
   Bántott ez a fitymáló hang, és ellene vetettem, hogy éppen a lélek az alkotások szülõje, ez az, ami szárnyal, ami felemeli az embert a szürke földrõl, és alkotásokra bírja.
   Bizonyságul felhoztam a festészetet, megemlítve egy Mona Lisa lebilincselõ nagyszerûségét, a templomokat, szobrokat, síremlékeket, középületek díszes márványhomlokzatát, tehát, az elõbbieken okulva, mind csak kézzelfogható, valóságos dolgot, amire még õ sem mondhatja, hogy nincs, de makacsul ezt felelte:
   - Mindez éppen azt bizonyítja, hogy a lélek elvonja energiátokat az alkotó munkától, kibillenti és mellékvágányra tereli. Csak azt nem értem, hogyan nevezheted szárnynak azt a nyûgöt, ami az élet könnyû megélésében akadályoz, energiátokat tévutakon fecsérli el, problémák labirintusába és értelmetlen meghasonlásokba visz benneteket? Ez a teher nemcsak nem emel, hanem akadályoz az elõhaladásban, és lehúz, de nem a földre, mely az élet egyetlen igaz terepe, hanem a föld alá, hol sötétben támolyogtok, és nem tudtok az egyszerû, napfényes valóságra kivergõdni. Ennek következménye a sok csapás, gyûlölet, nyomor, középületek, irodalom, bizonytalanság, ajándék, elnyomás, szeretet, hazugság, festmények és mindaz a sok súlyos életteher, amit most elmondtál.
   Mindezekbõl pedig annak újabb bizonyságát olvasta ki, hogy az élet megélésének egyetlen módja a kazo, az összemûködõ segítség, mikor mindenki egy közös célért dolgozva, a köznek szenteli életét.
   - Ezt persze ti szeretettel, áldozatkészséggel és más ilyen furcsa, a valósággal össze nem függõ szavakkal
mondjátok, holott ezek a szavak egyrészt nem létezõ fogalmakat jelölnek, másrészt olyan tettekre vezetnek benneteket, amelyek ellenkeznek a tiszta kazóval, pedig ez a valóságos hasznosság egyetlen módja, csakhogy ti nem ismeritek.
   Ezt az egy vádat azután igazán nem engedhettem magunkon száradni. Kijelentettem, hogy hazámban minden polgár egy közös célnak rendeli alá életét, mert tudja, hogy a haza elvesztésével minden elveszett. Mint a közösség szellemének legnagyszerûbb letéteményesét, a hadsereget említettem meg, felsorolva õseink küzdelmeit, amivel megalapították hazám mai világhatalmát.
   Zatamon egy darabig figyelmesen hallgatott, de homlokán mind erõsebben tûnt fel valami furcsa, aggódó vonás. Majd váratlanul felállt, és megjegyezte, hogy úgy látszik, a mai tanulás megártott nekem, mert szavait meg sem tudom érteni, és amit az utóbbi percekben mondtam, annak nemcsak a valósággal nincs kapcsolata, de még egymással sincs összefüggésben, tehát nem is valószínû.
   Újból kezdtem neki magyarázni a honvédelem magasztos feladatait. Háromszor is újra kérdezte, háromszor kellett ismételnem, de végül is csak annyit sikerült vele megértetnem, hogy vannak esetek, mikor. a polgárnak életét kell áldoznia, hogy a haza fennmaradjon.
   Erre azt kérdezte, mi a haza.
   Megmondtam, hogy a polgárok összessége, mire megint az elejét nem értette, és azt kérdezte, hogy tudunk mi összességben úgy élni, hogy külön-külön mind meghalunk?
   Letörten legyintettem, õ pedig megállapította, hogy nagyon fáradt lehetek.
   Ezzel távozni akart. Hiába tiltakoztam, mondván, hogy mindaz, amit mondtam, a valóságban is úgy van, hiába erõsítettem, hogy magam is azzal foglalkozom, hogy meggyógyítom a sebeket, miket elõzõleg mások ütöttek, azt felelte, hogy szavaim egyre ellentmondóbbak lesznek, és valamit bizonyára rosszul figyeltem meg.
   Én azonban nem hagytam elmenni. Kijelentettem, hogy mindent meg fogok magyarázni, és õ is meg fogja érteni.
Zatamon visszaült.
   - De hát miért teszitek mindezt? - kérdezte.
   - Mert tudunk érezni.
   - Nekünk is ugyanolyan érzékszerveink vannak, mint neked, mégsem tesszük.
   - Mert érzitek a hõt, fényt és hangot, de a boldogságot nem.
   - Mi hát az, amit te boldogságnak nevezel?
   - A lélek kielégülése.
   - Az, hogy a lélek jóllakik?
   - Valami olyasféle.
   Elgondolkozott.
   - A te lelked jóllakott, mikor sakkoztunk?
   - Igen, mert megnyertem a játszmát. Látod, ennek örömét ti nem élvezitek.
   - És hogy éritek el, hogy mindkét fél megnyerje a játszmát?
   Nyomott hangulatom dacára elmosolyodtam.
   - Hogy képzeled ezt? Azért játszma, hogy egymás ellen, és ne egymásért játsszuk. Az egyik félnek vesztenie kell.
   - És a vesztes fél is boldog?
   - Nem. Az boldogtalan. De máskor õ is lehet nyertes.
   - Akkor miért teszitek boldogtalanná az egyik felet?
   Õszintén megvallva, kérdése kissé meglepett, és alaposan össze kellett szednem gondolataimat, hogy megértessem a helyzetet.
   - Az úgy van - kezdtem -, hogy a boldogság bizonyos energiaszerzést jelent a léleknek, és mint minden energia, ez is valami nívókülönbségbõl ered: az eredményekbõl, miket én értem el, és nem más.
   - Fejtsd ki ezt érthetõbben.
Magyarázatul felsoroltam neki a haditengerészetnél szokásos kitüntetéseket, beszéltem a fáraók hatalmáról, maharadzsák kincseirõl, majd példaképpen megemlítettem a bélyeggyûjtést is.
   - Na és - mondtam végül - mi értelme volna a kitüntetéseknek, ha mindenki mellén ugyanazon kitüntetések függenének? Mi tenné boldoggá az indiai maharadzsát, ha mindenkinek ugyanannyi gyémántja volna, mint neki, vagy a bélyeggyûjtõt, ha mindenkinek volna Mauritiusa?
   Fejét csóválta.
   - Úgy látom, a boldogsághoz nem is egy, hanem igen sok ember boldogtalansága szükséges.
   - A boldogság mint energia az elért nívóval arányos, amit csak másokhoz való helyzeti viszonyunkkal mérhetünk. Valaki minél több ember közül emelkedik ki, annál boldogabb, de ez másként nem is képzelhetõ. Viszont éppen a boldogság vágya az, ami minket alkotásra és munkára serkent. Enélkül még ma is a fákon mászkálnánk.
   Ezt is teljesen érthetetlennek nyilvánította, majd azt vonta le; hogy a boldogság is üres és elérhetetlen délibáb.
   - Mert - mint mondta - a dolog természetébõl folyik, hogy mindenki más fölé legfeljebb egy ember emelkedhet, tehát a többiek nyilván mindannyian boldogtalanok.
   Az volt a véleménye, hogy a boldogság nem is létezhet, mert ha volna, már megszûnne lenni.
   - Hogy érted ezt? - kérdeztem.
   Minden rögeszmétek a megvalósulás pillanatában szûnik meg, és a ti képzelt céljaitok, miket általában kultúrtörekvéseknek szoktál nevezni, épp ebben különböznek a valóságos céloktól. Az éhes ember addig szenved, míg éhes, de ha jóllakott, örül, és örömét nem csökkenti az, ha mások is jóllaktak, mert a gyomrot nem mások éhsége, tehát nem a nívókülönbség fogalma, hanem a jóllakottság anyagi valósága elégíti ki. Lelketek azonban csak mások éhségébõl táplálkozik. Az admirális boldogtalan lenne, ha mindenki admirálissá válna, a bélyeggyûjtõ pedig tûzbe vetné albumát, ha egy nagylelkû kormányzat, amely a közboldogságot akarja elérni, mindenkinek juttatna Mauritiust. Ahogyan a szeretet általánossá válása annak megszûntét és a kazóba való átmenetét jelentené, éppúgy szûnne meg a boldogság, ha mindenki elérhetné. Ezért törik fejüket hiába bölcselõitek is egy boldog államon. Nos, elképzelhetõ-e olyan dolog, ami csak addig van, amíg nincs?
   Közbe akartam vágni, de õ leintett és folytatta:
   - Beszéljünk azonban arról, hogy egyáltalán anyagilag kielégíthetõek-e a kultúrszükségletek? Ugyanis lelketek törekvése sohasem a segítés, hanem mások megrablása, hiszen ez ad nívókülönbséget. Lelketek gyomra azonban feneketlen zsák, melynek telítettsége nem ismer határt. Valóságos gyomrunk köbtartalma meg van határozva. Egy bizonyos mennyiségû ételnél több nem fér bele, és a gyomor túlterhelése éppoly fájdalmas, mint az éhség. Tizennyolc foknál hidegebb és huszonnégynél melegebb környezetben egyformán rosszul érezzük magunkat, de a kultúrszükségleteknek nincs felsõ határa. Ha királyaitok aranyhintón járnak, és százféle ékszertõl nehéz díszruhát viselnek (ami már magában véve is szükségtelen), még mindig nem engedik meg a népnek, hogy maradék munkaerejét saját fizikai léte javára használja fel, hanem piramist építtetnek maguknak, vagy háborút viselnek a többi nép ellen, hogy azokat is nyomorba döntsék a nívókülönbségért. A lélek csak egymás eltiprására, és sohasem segítésére hajszol benneteket, és méghozzá teljesen céltalanul, mert hiszen a cél elérhetetlen.
   A boldogságot jóllakásfélének nevezed. De csak a testi jóllakás elégíthetõ ki, ez azonban teljesen. Ha ez volna célotok, feleslegessé válna köztetek a bíró, rendõr, katona, és szabadon lehetnének az áruk a raktárakban, hiszen kazo ember számára semmi értelme nincs embertársainak munkaerejét arra használni fel, hogy önmagunknak felesleges dolgokat készíttessünk, és az erõt elvonjuk a szükséges alkotásoktól.
   Valaha azt mondtad - folytatta tovább -, hogy a pénz a javak igazságos elosztását biztosítja. Ellenkezõleg: csak az igazságtalan elosztást kell a vásárlóerõ elõre való elosztásával biztosítani. A valóságos célokat az elosztás erõszakos szabályozása nélkül bõven el lehet érni, hiszen testi szükségleteink oly kicsinyek; csak a lélek boldogságának délibábja ûz marakodásba. A lélek az örök rablás és harc törvényeinek alapoka.
   Nem akartam szó nélkül hagyni a léleknek ilyen ferde beállítását, és ellene vetettem, hogy a lelki boldogságot nemcsak az egymás fölé emelkedésben, hanem a megalázkodásban és lemondásban is megtalálhatjuk. Példaként is mertettem a buddhizmust, amely épp a vágyak teljes leküzdésére törekszik. Megemlítettem a yogikat, akik nem viselnek gyapjúruhát, képesek hetekig nem táplálkozni, mialatt a lélek szárnyain a magasba emelkednek a vágyaktól terhes földrõl.
   - Nem csodálkozom azon - felelte -, hogy a lélek ilyen zavaros és önmagával ellentétes valami, annál inkább, mert a maharadzsák és yogik boldogságában csak ti láttok ellentétet, akik a szeretetet és gyûlöletet is ellentétnek hiszitek.
   Majd azzal folytatta, hogy sokkal jobb volna, ha a yogi nem szárnyalna, hanem a földön maradna, és nyugodtan táplálkozna a szent tehén húsából, mert - mint mondta fizikai létünkön semmiféle szárnyalás nem tud változtatni, és a kazo szempontjából egyaránt káros, ha saját testünket nyomorítjuk meg vagy másét, mert minden test egyforma és valóság.
   - Az - mondta -, hogy a lélek titeket egymás fölé vagy alá ûz, egyaránt azt bizonyítja, hogy nem az egyensúlyra és harmóniára való, hanem abból billent ki benneteket. Jellemzõnek találta, hogy éppen ott vannak maharadzsák, ahol a fakírok lelke a magasban szárnyal, míg testüket a tetvek marják, és éheznek.
   - Testünk atomokból áll - ismételgette -, és ezen semmiféle lelki szárnyalás nem változtat. Kazi szándékkal el lehet ugyan képzelni, hogy nem levegõre és ételre, hanem éhezésre és gyémántra van szükségünk, sõt elérhetjük, hogy örömünket természetellenesre fordítjuk, amit te igen helyesen nevezel boldogságnak, megkülönböztetésül a természetes örömtõl, de tüdönket és emésztõszerveinket úgysem tudjuk átalakítani. Sõt ez nem is szükséges, hiszen a természet akaratát oly könnyû kielégíteni, míg a gyémántot, piramist és aranykocsit oly nehéz létrehozni, és csak gyomrunk és tüdõnk rovására tehetjük.
   Általában képtelen volt különbséget találni a maharadzsák és fakírok élete között. Mindkettõt egyaránt betegnek nevezte.
   - Tehát mi a voltaképpeni véleményed a lélekrõl? - kérdeztem, mert kissé hosszúra nyúlt a vita, és szerettem volna az eredményt röviden összefoglalva hallani.
   - A lélek betegség, mert diszharmóniában áll a testtel. Míg a testet biológiailag átalakítani és hozzá hangolni nem tudjátok, addig mindig romlástokat fogja okozni.
   Pár pillanatig viaskodtam magammal, hevesen akartam válaszolni, bár tudtam, hogy ezzel semmit sem érek el. Hogy mégis fékezni tudtam magamat, azt inkább annak köszönhettem, hogy eszembe jutott: vitánk során teljesen eltértünk a tárgytól, és a legfontosabbra még most sem kaptam választ.
   Már az ajtónál volt, mikor utánakiáltottam, hogy még csak egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni.
Zatamon megfordult, én pedig megkérdeztem:
   - Azt mondd meg, mi tartja bennetek a kazo szellemet? Ha nálatok nincs törvény, igazságszolgáltatás, nevelés, mi az, ami mégis fenntartja azt, amit kazónak és egyensúlynak nevezel?
   - Hogy mi tartja fenn az egyensúlyt?! Hát az egyensúly maga! Csak különbözõ súlyok billentik ki a mérleget!
   Tehát megint egy olcsó aforizmával akarja elütni a dolgot! Ez a makacsság hovatovább azt a gyanút ébresztette bennem, hogy talán nem is olyan értetlen, mint ahogy mutatja, hanem féltve õrzött titkokat rejteget elõlem. De most már elhatároztam, hogy nem engedek mellébeszélést. Vagy feleljen a kérdésemre, vagy mondja meg, hogy nem közölheti a titkot.
   - Hajlandó vagy-e végül is felelni a kérdésemre? - tettem fel az egyenes felszólítást.
   - Voltaképpen mit nem értesz?
   - Nem értem ezt a teljes együttmûködést! Azt, hogy itt senkinek sincsenek eltérõ, egyéni céljai. Hogy képzelhetõ el a törvény nélküli törvény, az erkölcs nélküli erkölcs? Hol van az erõ, ami a pályák betartását biztosítja?
   - Nem tudom - felelte -, hogy lehet ilyent kérdezni. Mi kényszeríti a bolygókat, hogy elliptikus pályájukat betartsák, ha nem maguk a bolygók, melyek tömegének vonzása így adódik ki?
   Majd arról beszélt, hogy a vonzás sem különálló valami, hanem maga a bolygó, tehát minden, ami történik, azért történik így, mert minden, ami van, létezik. Majd így folytatta:
   - Erõ csak akkor kellene, ha más pályára akarnád õket bírni, mert az erõ csak az egyensúly kibillentéséhez szükséges. Ezt az erõt adja nálatok a lélek. Ti a kazót az összemûködés acélerõs törvényének nézitek, és törvényhozót kerestek, holott az egyszerûen csak van. Teljes rend csak a magától levõtõl eredhet, mert ezt minden dolog biztosan betartja. Ezt a fizikában a legkisebb ellenállás útjának nevezik, ami például a szabadon esõ test számára a függõleges. Minden törvényhozás csak káros beavatkozás, mert kibillenés, hibák forrása és bizonytalanság. Egyszóval: kazi.
   - Talán ne beszéljünk a kozmoszból vett, amúgy is kétes hitelû példázatokban - feleltem türelmetlenül -, mert ez ismét félrevezeti vitánkat. Én a ti társadalmi rendszeretekrõl szeretnék felvilágosítást kapni.
   - Úgy beszélsz, mintha az ember nem a kozmosz tagja volna. Neked hasonlat a valóság, és így igazán nem csodálom, ha viszont nem létezõ problémáitokat valóságnak hiszitek.
   - Hogy érted ezt? - kérdeztem. - Csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy a gravitáció és a kazo...
   - De igen. Az ember is a kozmoszban él, tehát a kazo nem törvény, nem szokás, hanem maga a kozmosz valósága, amellyel lényegileg is azonos. Minden, ami a világon létezik, a kazo szerint létezik, mert a kazo az általános valóság. Ami ezenkívül van, az nem létezik, mert kazi, ami maga a nemlét.
Szavain hosszan gondolkoztam. Korrekt gentlemanhez illõen azokat nem elvetni, hanem megérteni kívántam. Minden mondatát újból, lelkiismeretesen átgondoltam, de minél inkább törtem a fejemet, annál zavarosabbnak tûntek fel elõttem.
   Végül is arra a meggyõzõdésre kellett jutnom, hogy elveik nem egyebek sületlen zagyvaságoknál, amelyek a józan angol felfogás számára teljesen érthetetlenek, és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az én helyemben hazámnak minden mûvelt polgára hasonló véleményre jutott volna.
   Az egész beszélgetésbõl tehát csak azt ismertem meg, hogy mi nincs nálunk, és mire képtelenek. Vajmi kevés ahhoz, hogy a hin élet titkát megértsem.
   Elhatároztam, hogy egyelõre felhagyok a kutatással, az idõre és személyes tapasztalataimra bízva problémáim megoldását.

Címoldal     hatodik fejezet