Negyedik fejezet
Szerzõt kibocsátják a városba, ahol igen furcsa dolgokat tapasztal - A hinek egyáltalában nem ismerik a pénzt, mégis gazdagok - Szerzõ vitája a pénzrõl és a termelésrõl - Megismeri utcáikat, parkjaikat, az éttermet és a könyvtárt - Meddõ kutatásai a hinek múltja és erkölcsei után
Így tehát mint szerény tanuló vagy szerintök belohin, ki voltam téve annak, hogy az oxfordi egyetemen szerzett orvosi diplomám dacára szégyenszemre beosztanak valami alsóbb fokú iskolába.
Azt be kellett látnom, hogy természettudományi ismereteik fejlettebbek, de mint hazám hû polgára, jól tudtam, hogy nemcsak objektív tények vannak a világon, hanem hazafiúi kötelességek is, és óvakodtam ezt a tényt elõttük is elismerni, nehogy alaptalan tápot nyújtsak nemzeti felfuvalkodásuknak.
Hogy tehát e méltatlanságot elkerüljem, tapintatosan megemlítettem Zatamonnak diplomámat, amely minden szerénységem mellett is tanúsít némi tudást és tanultságot. Nem mulaszthattam el azonban megjegyezni, hogy ennek semmibevétele egyben nemzetem lebecsülését is jelentené.
Zatamon azonban azt felelte, hagy az élet mindenkinek magánügye, õ tudja, milyen ismeretei hiányoznak. Belohinségem csak azt jelenti, hogy bárkitõl bármit kérdezek, az felelni fog.
Így tudtam meg, hogy voltaképpen nem is vagyok a kórházhoz kötve, bármikor kimehetek a városba, csak egy igazolványt kell magammal vinnem, ami bizonyítja, hogy belohin vagyok, mert különben nem kapnék minden kérdésemre választ.
Ez kissé meglepett, és még furcsább megvilágításba helyezte elõttem amúgy sem túlságos udvariasságukat. Zatamon e tekintetben csak azt mondta, hogy a behinek szoktak feleslegesen kérdezõsködni, és a túl kíváncsi embert a hinek esetleg behinnek nézik.
Erre még inkább csodálkoztam, megkérdeztem, hogy miért, de válasza megnyugtatott.
- A behinek - úgymond - sokszor megállítják a járókelõket, és a legkülönbözõbb nem létezõ, tehát kazi dolgokról kezdenek beszélni.
Itt jegyzeteit vette elõ, és abból olvasott fel részleteket:
- Az egyik behin például azt állította, hogy a szilvát nem kell megenni, hanem eltenni és szemlélni. Mikor az okát kérdezték, ezt felelte: "mert kék. Egy másik azt erõsítgette, hogy a fák beszélnek, egy harmadik azt, hogy az embereknek szenvedniök kell, mert az az éhséget csillapítja, egy negyedik azt követelte, hogy akik õt meglátják, tegyék kezüket a hasukra, egy ötödik pedig sapka helyett drótkarikát tett a fejére, és mindenkinek magyarázni kezdte, hogy az neki megfelelõbb, mert így õ magasabb.
Ez végre megnyugtatott. Láttam, hová céloz, és én is megnyugtattam õt, hogy nálam elmezavartól nem kell tartania.
Az igazolványt azonban kiállította, én pedig elhatároztam, hogy kimegyek a városba.
Ennek a kirándulásnak elsõ meglepetése az volt, hogy a hineknek nincs pénzük.
Már idejöttömkor feltûnt ugyan, hogy akkori vezetõm sehol sem fizetett, de hogy a pénz teljességgel hiányozhat, akkor nem tudtam elképzelni.
Erre mindjárt akkor jöttem rá, mikor a kórház földalattivasút-állomására kiléptem.
Biztosra vettem, hogy ilyen haladott város vasutai elfogadják az idegen valutát, tehát szemem rögtön a pénztárt kereste. Minthogy. ezt sehol sem láttam, a legelsõ hint meg akartam kérdezni, de most jutott eszembe, hogy alapos tanulásom dacára nem tudtam, hogy hívják nyelvükön a pénzt és a pénztárt. Érdekes, hogy ez a hiány eddig nem tünt fel.
Tudtam azonban, hogy hazám a humanitás és a kultúra: terjesztésében mindig vezetõ szerepet játszott, mire ékes bizonyíték gyarmataink és az ilyen értelmû szavak nemzetközi elterjedtsége, tehát a legelsõ hinhez odalépve, így szóltam:
- Money! Business!
Legnagyobb csodálkozásomra nem értette, mire tárcámat elõvéve, ércpénzt mutattam neki, és nyelvükön megmagyaráztam, hogy szeretném becserélni az övékre, de azt felelte, hogy náluk ilyen nincs.
Erre megkérdeztem, hogyan juthatok a villamoson a városba, mire szó nélkül megfordult, és ott akart hagyni. Én éppen felháborodva akartam tiltakozni az alaptalan gõg ellen, amilyent még Spanyolországban sem tapasztaltam, mikor eszembe jutottak Zatamon szavai, és belohin igazolványomat elõvéve, felmutattam neki.
A hin egyszerre megváltozott, és részletesen, szinte bõbeszédûen elmondta a felszállásnak minden technikai részletét. Hogy az ajtó nyílása után be kell lépni, leülni s a többi. Kijelentettem, hogy nem vagyok hülye, hanem azt kérdeztem, hogy kell-e valakinek ilyen fémdarabokat adni, hogy a kocsi elvigyen.
Õ viszont azt felelte, hogy aki nem ismeri a felszállás technikai részleteit, az nem feltétlenül hülye, de aki fémdarabokat akar a kocsi indításához használni, bár jól tudja, hogy a kocsit villany hajtja, annak ép elméjében már könnyebben lehetne kételkedni, és ebbeli nézetétõl csak belohin igazolványom tartja vissza.
Mondhatom, sok kínba került, míg megértettem, hogy a pénzt egyáltalán nem ismerik.
Mikor a kocsi megérkezett, és beszálltunk, elsõ kérdésem az volt, hogy õk hogyan bonyolítják le az áruforgalmat. Kiderült, hogy minden teljesen pénz nélkül történik. A gyárak és az õstermelés kitermeli a javakat, de fizetést senki sem kap. Ellenben a javak közprédául állanak a raktárakban, melyekbõl mindenki annyit visz el, amennyit akar. El nem tudtam képzelni, hogy e fejetlenségben hogyan tudják fenntartani a rendet.
Képzeljük el, mi lenne, ha például vasutaink kalauz és jegy nélkül, ingyen szállítanák az utasokat. A biztos csõdtõl eltekintve is nem volna az a kocsipark, ami a megnövekedett forgalmat le tudná bonyolítani.
Megkérdeztem hát, nem fordul-e elõ náluk, hogy az emberek céltalanul és feleslegesen utazgatnak a villamoson.
- Nem - felelte. - Ez már kazi volna.
- De így, kalauz nélkül mégis könnyen elõfordulhat!
Persze meg kellett magyaráznom, hogy mi a kalauz, mire azt felelte, hogy éppen az volna kazi, ha egy ember csak azért volna a villamoson, hogy céltalanul és feleslegesen utazgasson, holott a kocsi nélküle is megy.
Újból meg kellett magyaráznom, hogy a kalauz arra való, hogy a céltalan és felesleges utazgatásokat megakadályozza, amire az ember egyébként igen hajlamos.
- De miért tenné? - kérdezte. - Hiszen mindenkinek van alkalma idejét hasznos foglalkozással tölteni.
- Hát hogy, mondjuk, munka helyett kiutazzon a hegyekbe, ott leüljön, és jólesõt lásson.
Szépet akartam mondani, de erre sincs szavuk, valamint a turisztikára sem.
- Hogy esne jól - felelte -, ha valaki pihent izmokkal tétlenül leül az erdõben? Aki nem dolgozik, az nem érzi jónak a pihenést.
- Nem leülni, hanem hogy, mondjuk, felmenjen a hegyre, hogy jólessen nézni a környéket és a virágokat.
A gyönyörködésre sincs szavuk.
Nem értette, mire elmondtam, hogy nálunk vannak, akik nem dolgoznak, de elernyedt izmaikat sporttal edzik, amibõl meg azt következtette, hogy eszerint azok nehéz szellemi munkát végeznek, és kijelentette, hogy ilyenek számára õk is rendes tornatermeket és erdei üdülõket tartanak fenn.
De semmiképpen sem értette, hogy ha valaki szellemi munkát sem végez, mért nem áll a gép mellé vagy tol talicskát, mikor az sokkal értelmesebb és érdekesebb, mert hasznos munka, mert valóság, míg az önmagáért ûzött sport csak képzelt munka, halvány pótszere az életnek, amiben a szerencsétlen sportolók nem részesülnek.
Megjegyeztem, hogy az élet örömeiben éppen azok részesednek, akiket mi gazdagoknak nevezünk, szemben a szegényekkel, és a gazdagok nem végeznek munkát.
- És kiket neveztek gazdagoknak, kiket szegényeknek?
- Ezek a szavak a pénz elosztását jelentik. Gazdag az, akinek sok pénz jutott, szegény az, akinek kevés van belõle.
- És minek alapján oszlik meg a pénz?
- Ha valakinek sok pénze van, az gazdag. Az ilyen gyárat alapít vagy kereskedik. Ez tehát több pénzt keres, mint a szegény, akinek ehhez nincs elég pénze.
Ezt kissé zavarosnak minõsítette, homályosan valami "természetes kiindulópontot" követelt, és hosszas magyarázat után is csak annyit értett meg, hogy némelyeknek sok pénzük van, másoknak kevés. Majd, némi töprengés után felkiáltott.
- De hiszen eszerint pénz nincs is!
- Hogyne volna ! - mondtam meglepetve.
- Ami a természetben nincs, az egyáltalán nincs. És hiába mutattam meg neki a pénzemet, csak megerõsítve látta állítását, mert - úgymond - valahányszor õ pénzt kért tõlem, csak papírt, aranyat vagy ezüstöt tudtam neki mutatni, de pénzt nem.
Sohasem szerettem a szellemtelen szójátékot, és csak udvariasságom nem engedte erre figyelmeztetni. Ezért tehát
inkább arról kérdeztem, hogy õk hogyan bonyolítják le a cserét.
Erre azt felelte, hogy nem tudja ugyan, miért kellene kicserélni, mondjuk, kabátainkat, hisz az övé ugyanúgy jó neki, mint nekem az enyém, de ha ennek mégis szüksége merülne fel, akkor sem érti, mi köze ehhez a pénznek.
- Mert a pénz megkönnyíti a cserét - feleltem -, és így elõmozdítja a gazdasági fejlõdést.
Erre mindjárt megváltozott, zsebébõl jegyzõkönyvet vett elõ, és kért, hogy fejtsem ki ezt bõvebben, mert hasznos tanulságait közölni szeretné az illetékes termelési tényezõkkel.
Én pedig boldogan álltam rendelkezésére, annyival is inkább, mert tudtam, hogy haladottabb intézményeink ismertetésével hazám dicsõségét öregbítem.
Részletesen elbeszéltem, hogy a pénzt egy központi bank bocsátja ki, különbözõ címletekben, melybõl mindenkinek jut érdeme szerint, és ez egyben jogosítvány, hogy a pénz birtokosa a közös munka gyümölcsébõl megfelelõen részesedjék. Elmondtam a pénz elõnyeit, hogy bármily jószágra becserélhetõ, és így szabad választást biztosít a javakban. Hogy a pénz révén lehetõvé válik, hogy eladott cikkeink ellenértékét tetszés szerinti idõben és felosztva vagy egyesítve váltsuk át más cikkekre s a többi.
Annak a nézetének adott kifejezést, hogy a csere mégsem lehet könnyebb, ha ezt a pénzcserével összekötve, a munkát megkétszerezzük, de - mint mondta - ez nem is fontos, inkább arra kíváncsi, mennyiben mozdítja elõ a pénz a termelést.
Megmagyaráztam, hogy így sok kispénzû ember összeállhat, és gyárat alapíthat, éspedig úgy, hogy részvényeket vásárolnak.
- Az mi? - kérdezte.
- Az emberi elme egy másik nagyszerû találmánya. Egy másik papír, amit a pénz ellenében adnak.
- És ha így megháromszorozzuk a csere munkáját, hol a könnyítés?
- Ott, hogy ezek a papírok indítják meg a munkát.
Gyanúsan nézett rám.
- Mit szólnál ahhoz - kérdezte -, ha azt mondanám, hogy innen az ülésrõl csak akkor tudnék felállni, ha elõbb noteszomnak egy lapját neked nyújtanám át? Ugyebár, ennek semmi köze a valósághoz, tehát nem létezõ dolog?
Megdöbbentett ez a naivitás, de igyekeztem nevetésemet visszafojtani. De hiába magyaráztam, hogy a pénzhogyan indítja meg a munkát, konokul azt felelte, hogy már érti a dolgot, de úgy látszik, mi nem értjük, mert a munka megindításának minden józan elme szerint egyetlen elõfeltétele a munka megindítása, nem papírok csereberélése, melyek a valóságban nem is léteznek, és kár kitalálni.
Bizonygattam, hogy a pénz nagyon is létezik, és hogy ez mennyire igaz, annak fényes bizonyítéka a világválság, amely miatt valósággal megállott a termelés.
- És miért? - kérdezte.
- Mert nincs pénz.
Mire megint azt kérdezte, hogy miért találunk ki olyat, ami nincs.
Türelmem végére értem, bosszúsan hallgattam, és õ sem kérdezett többet. Azt hittem, megsértõdött. Egypercnyi hallgatás után azonban ugyanolyan szenvtelen hangon megszólalt:
- És hogy tudjátok a pénz ellenére biztosítani, hogy kazi cselekedetek ne forduljanak elõ?
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy senki se vegye el a másik sajátját, és senki sajátját ne vegye el a másik.
Csodálkoztam, hogy kérdezhet ilyet pont õ, akiknél a javak közpréda, tehát nem is létezhetik a saját fogalma. Megmagyaráztam, hogy éppen a pénz biztosítja a társadalmi egyensúlyt, vagyis hogy mindenkinek fogalma legyen róla, hogy mi a sajátja.
Õ pedig a legártatlanabb hangon magyarázta, hogy már tudja, hogy mi zavarja a mi látásunkat. Mikor a gazdag ember pénzt ad az áruért, olyan érzése van, mintha valamit egyensúlyba hozott volna, és ha vásárlásaival már jóval túl is haladta a sajátját, akkor is azt hiszi, hogy a kazo egyensúly határán belül maradt.
Gazdagjainkon mélyen szánakozott, hogy így megfosztottuk õket látásuktól, nem dolgozhatnak, kényszerítjük õket mások kenyerét elenni, miáltal a termelés csökken, és nõ a nyomor.
Ez ellen élénken tiltakoztam, mondván, hogy éppen gazdagjaink tartják fenn a gyárakat és vállalatokat, miáltal sok szegény embernek adnak kenyeret.
Ezt megint nem értette, mire megmagyaráztam, hogy milyen nagy hasznot jelent az országra a nagypénzû ember, hogy például, ha valaki külföldrõl jön be hozzánk, megtiltjuk neki a munkavállalást, hogy el ne vegye mások kenyerét.
Amint beszéltem, kutatóan nézte arcomat, majd válasz helyett újra elkérte belohin igazolványomat. Hümmögve többször átolvasta, és azt mondta, úgy látszik, ma kissé kifáradtam a tanulásban, jobb lesz, ha néhány órát sétálok a levegõn.
Élénken tiltakoztam, kijelentettem, hogy elmém teljes tisztaságának birtokában vagyok, és azt, hogy mindez nem ostobaság, bizonyítja, hogy Európa legfejlettebb gazdaságú államában mindez tény és valóság.
Õ azonban nem válaszolt.
Bosszantott ez a gõg; és csak vendég mivoltom tudata akadályozott meg abban, hogy sérelmemért elégtételt vegyek.
Így szótlanul utaztam tovább, õ nem érdeklõdött célom felõl, én pedig, mikor a folyópartra értünk, találomra kiszálltam.
A parton elhúzódó széles, nagy parkba mentem, amely a gondozottság és elhanyagoltság iskolapéldája volt egyszerre. Tükörsimára hengerelt, kavicsos utak, ezüstfényû lámpaoszlopokkal, néhol földbe süllyeszthetõ üvegfallal védett sétány és sok gumiülésû szék.
Viszont sem szobrokat, sem szökõkutakat nem láttam. Pázsitjukon a fûvel együtt nõtt a dudva, a fákat csak felületesen nyírták, dísznövénynek pedig nyomát sem láttam. Meg kellett azonban adni, hogy a levegõ kitûnõ volt, mintha nem egy nagyváros közepén levõ parkban, hanem valóban kint az erdõben lennék.
Egy kis terület alacsony zsineggel volt körülvéve. Belül, a fû között, néhány sarjadzó faültetvényt láttam. A zsineg mellett tábla volt, ezzel a felírással:
"Nem hasznos ide belépni"
A park egyik részén egy tisztásra jutottam. Egyedül itt láttam nyírott füvet.
A tisztást félkör alakban kényelmes napozóheverõk szegélyezték, melyeken itt-ott emberek hevertek vagy ültek. Néhány tornaszert láttam és furcsa villamos gépeket, melyeknek rendeltetésérõl fogalmam sem volt.
A legérdekesebb azonban a középen elhelyezett büfé volt. A büfé falán csapok, melyek hideg tejet és üdítõ italokat adtak, egy hûtõszekrény, benne papírdobozokban különbözõ szilárd ételek és egy rekeszben papírpoharak.
A hinek egymásnak adták a kilincset, ettek, ittak, kiszolgáló személyzetnek nyomát sem láttam.
A napozókon neglizsében heverõ hinek, a gazdátlan büfé és az egész miliõ ugyanazt az intim benyomást keltették bennem, mint ideérkezésem alkalmával a rizsföldek: mintha nem köztéren volnék, hanem egy vendéglátó fõúr garden-partyjára volnék hivatalos. Mondhatom, európai szememnek nagyon különös volt látni a társadalmat, melynek minden tagja gazdag anélkül, hogy egyetlen pennyje volna. Mintha az egész társadalom egy háztartást alkotott volna, melyen belül nincsenek pénzügyi problémák, írott szabály, elhatárolt terület, állásgondok, hanem ahol a családtagok szabadon járnak-kelnek, segítenek egymásnak a házi munkában, és az asztal közepére tett tálból kimerik részüket. Meleg, barátságos és családi hangulatot éreztem, amilyet emberek között még sohasem.
És mindezekkel oly éles ellentétben volt a hinek teljes szótlansága.
A közpréda új, friss benyomása magamat is elragadott, és felhajtottam egy gyümölcsszörpöt, de jólneveltségem nem engedte, hogy nagyon igénybe vegyem vendégszeretetüket. Magam mellett éreztem az udvarias házigazdát, aki bár úriemberhez illõen kínálja, de nem nézi jó szemmel a torkos vendéget.
A büfé mellé állva néztem a hinek jövés-menését. Valami felfoghatatlan ellentét nyilvánult meg az egészben. Az a csodálatos gondoskodás az emberekrõl, ami a meleg, családias szeretet legfelsõbb fokára látszott mutatni, és hogy amellett itt mégis mindenki idegen, még csak egy köszönést sem hallani. Egyik a másik számára egyszerûen nem létezik.
Szerettem volna egyikkel beszédbe elegyedni, hogy megkérdezzem efelõl. Végül az egyiket meg is szólítottam.
- Úgy látszik, szép idõnk van - mondtam.
Az rám nézett, egy pillanatig állt, majd válaszra sem méltatva, otthagyott.
Mondhatom, modoruk határozottan sértõ. De nem volt sok idõm töprengeni rajta, mert ebben a percben egy enyhe szélroham jött, és a következõ pillanatban szemem fájdalmasan zárult össze. Porszem került bele, én pedig bárhogy is dörzsöltem, nem akart kijönni.
Fejemet lehajtva, vakon álltam, mikor jobbról és balról két kéz fogta meg karomat. Amint makacsul lezáródó pilláim látni engedték, két hin fogott meg, és vezetni kezdett.
Ennyi gyöngédség rendkívül meghatott, és zavartan hebegtem néhány köszönõ szót, ami annál nehezebb volt, mert ilyen szavakat sem ismertem.
Azt hittem, vízcsaphoz vezetnek, és annál nagyobb volt meglepetésem, mikor egy útra kiérve megálltak, a legelsõ autót odaintették, besegítettek, aztán szó nélkül eltûntek, az autó pedig megfordult, és nagy sebességgel elfutott velem.
Jóformán idõm sem volt kérdezni, hová megyünk, mikor már meg is állt, a vezetõ kisegített, egy házba vezetett, ott átadott egy harmadiknak, és õ is eltûnt, mint a kámfor.
Ez utóbbi egy orvosi mûszerekkel teli szobába vezetett, leültetett egy székbe, mire jött egy negyedik, aki szemhéjamat felemelte, kivette belõle a porszemet, utána azt mondta: kész, és eltûnt az ajtón.
Tanácstalanul álltam egyedül a rendelõben, és nem tudtam, mi fog történni.
Úgy tízpercnyi várakozás után végre eluntam a dolgot, az elsõtõl, aki utamba akadt, megkérdeztem, hogy kell-e még valamit tennem, de mint eddig mindenki, ez sem a kérdésre felelt, hanem azt mondta, hogy az az én dolgom, És otthagyott. Erre eltávoztam.
Így hát megint az utcán voltam, és az elõzõeket átgondolva úgy tûnt fel az egész, mint egy nagy automata, amely a bedobott tárgyat elkapja, egyik kar a másiknak adja, a kerekek megtisztítják, fényesítik, hajtogatják, hengerelik, és a végén kihull a kész áru, amirõl azonban sem a tárgy, sem a gép nem tehet, mert egyszerûen megtörtént az egész.
Utcáikat járva, tüzetesen szemlélhettem berendezéseiket. Minden ötven lépésre nyilvános telefont láttam a házak falába süllyesztett fülkében, ami persze szintén ingyen mûködött. Sok raktárt láttam, miknek tartalmát a felírás hirdette, odabent pedig a fogpasztától a dinamógépig minden cikk gazdátlanul, de a legnagyobb rendben felhalmozva, és mindenki annyit és azt visz belõle, amennyit és amit akar.
Láttam postahivatalt; de csak csomagokat hoztak feladni. A csomagokat pedig nemcsak nem jegyezték be, de a legtöbb tárgyat be sem burkolták. Egy komplikált mikroszkópról cédula lógott, arra volt felírva a cím. A hin letette egy hosszú asztalra, és távozott. A feladókon kívül egy lelket sem láttam a teremben.
Hátul két ajtót láttam, ezzel a felírással: Irányító helyiség." Alatta egy másik tábla: "Bent szellemi munka folyik." Nálunk ezt így írták volna ki: "Tilos a bemenet."
Tízpercnyi figyelés után láttam, hogy az asztal megindul, és az ajtón keresztül eltûnik az irányító helyiségben, mialatt a terem másik oldalán egy olyanolyan asztal jön ki üresen. Az bizonyos, hogy itt nem volt sorban állás, de fel nem tudtam fogni, hogy lehet ekkora forgalmat feljegyzések, vevények ellenõrzése nélkül pontosan és biztonságban lebonyolítani.
Bár igen nehéz õket beszédre bírni, de elõbbi szolgálatkész viselkedésük felbátorított, és meg is kérdeztem az egyik feladótól.
Azt válaszolta, hogy ha minden küldeményt könyvbe jegyeznének, az nemhogy segítené, de hátráltatná a forgalmat.
Megkérdeztem, nem fordul-e elõ ilyen könnyelmû kezelés mellett, hogy bizonyos kezek között egyes csomagoknak lába kél. Erre azt felelte, hogy egy régen bebizonyított fizikai tétel szerint a természetben anyag nem veszhet el.
Akkor megint az az érzésem támadt, hogy ez is másról beszél, de késõbb rá kellett jönnöm, hogy a lopást egyszerûen nem ismerik, ami õszinte bámulatra ragadott. Így még rejtélyesebbnek tûnt fel elõttem ez a nevelés nélküli erkölcs, minek fenntartására a technikai ismeretek önmagukban semmi esetre sem elegendõk. Valaminek lenni kell mögöttük, az bizonyos, de mi az, és hogyan jogom megismerni?
Aztán megkérdeztem, hol adják fel a leveleket és táviratokat, mire kiderült, hogy minden lakásnak és üzemnek saját csõpostavezetéke van, amibe a leveleket behelyezik, az elhozza a központba, az viszont ugyanígy továbbítja a címzettnek. Megjegyezte, hogy ez kissé nehézkes módja a levelezésnek (számomra csodálatosan könnyû volt), de a jövõ évben új csõpostadobozokat helyeznek üzembe, melyeken egy beállító szerkezet lesz. Ennek beállításával a doboz magától eltalál a címzett vonalára. Levelezés azonban alig van, az üzeneteket többnyire telefonon bonyolítják le. Ha a keresett szám nem jelentkezik, az sem baj, mert az üzenetet a készülék felveszi, szalagra rögzíti, és bármikor lehallgatható.
Gyomrom korgása azonban az ebédidõre figyelmeztetett, tehát a legelsõ étkezõbe betérve, asztalhoz ültem, és a futószalagról leemeltem az ebédemet.
Velem szemben nemsokára más is letelepedett, én pedig azon elmélkedtem, mit csinálnak itt voltaképpen az emberek, ha itt sincs kiszolgáló személyzet. A pincérnélküliséget már ismerem, de itt új probléma merült fel számomra. Azon töprengtem, hogy kerülik el a gazdasági katasztrófát ott, ahol az embereket mindenünnen kiszorítja a gép.
Eszembe jutott, mennyi gondot okoz hazámnak a munkanélküliek elhelyezése, hány hivatalt kell pusztán szociális okokból fenntartani, és hány gép mûködését megtiltani, hogy az alkalmazottaknak kenyeret biztosítsunk. Hány ember keresi meg nálunk kenyerét azzal; hogy mint pincér, kalauz, postatiszt, könyvelõ, portás, pénztáros, rendõr, lelkész, fogházõr vagy katona részt vesz a nemzeti munkában. Mily áldásos mindezen intézmények léte, és még elgondolni is rossz, mi lenne, ha ezen állások megszûnnének, és az emberek milliói kenyér nélkül az utcára kerülnének. Hiszen az iparban így is munkanélküliség tombol.
Asztaltársamat megszólítva, megemlítettem neki mindezeket, de azt felelte, hogy felesleges beszélgetéssel nem érdemes az idõt elfecsérelni. Érdekes, hogy szolgálatkészségük milyen kiszámíthatatlan. Lassan arra jöttem rá, hogy ha intézményeikrõl kérdezem õket, a legmesszebbmenõen útbaigazítanak, de ha egyéni gondolatot vetek fel, vagy hazai intézményeinkrõl teszek említést, feleletre sem méltatnak. Engem azonban izgatott a kérdés, és belohin igazolványomat elõvéve, sikerült asztaltársamat megszólalásra bírnom.
Megkérdeztem tehát, hogy képes ennyi ember pusztán a termelõ foglalkozásokból megélni. Kérdésemen nagyon elcsodálkozott, és csak, háromszori ismétlésre hitte el, hogy tényleg ezt kérdezem.
- Most sem értem azonban - felelte -; hogy mi kérdeznivaló van ezen. Ha kevesebben termelnénk, úgy nyilván kevesebb jószágot hoznánk létre, tehát rosszabbul élnénk.
- De nem szorítja ki a gyárból a gép az embert?
- Gépeink közt mindig akkora helyet hagyunk, hogy kényelmesen lehessen köztük járni.
- Nem úgy értem. A gép sok ember munkáját végzi el, miáltal sokan feleslegessé válnak, és a termelt áru jó része is felhasználhatatlan lesz.
- A gépet éppen azért készítjük, hogy legyen eszközünk, amivel többet állíthassunk elõ. Avagy hogyan volna képzelhetõ, hogy ruhát azért készítenénk, hogy ne öltözzünk bele?
- De hogyan tud az iparban ennyi rengeteg ember dolgozni?
Ezt megint nem értette.
- Minden ember annyit dolgozik, amennyire képes - felelte. - Ha többet dolgoznak, többet termelnek. Mi korlátozná a termelõk létszámát?
- A túltermelés. Nem fenyeget nálatok a túltermelés veszélye?
Megkérdezte, hogy mi az, én pedig elmagyaráztam a világválságot, a bankcsõdöket, az ebbõl folyó leépítést, az árufelesleget és az általános nyomort.
Többször újra kellett elmondanom, mert egy szót sem értett belõle. Mikor végre megértette, azt mondta, hogy valamit bizonyára rosszul figyeltem meg hazámban, mert elõadásom erõsen hézagos, és a mondott fogalmak közt nincs összefüggés.
- Mert hogyan volna képzelhetõ olyan társadalom léte - mondta -, ahol a fulladást a levegõ megvonásával gyógyítanák? Nem tekintve azt, hogy az egyszerû dolgok felesleges komplikálása a tényeket hamis színben mutatja, márpedig épeszû ember inkább a dolgok megismerésére törekszik, mintsem. azok elhomályosítására.
Élénken tiltakoztam hazámnak ilyen sértõ modorban való emlegetése miatt, õ pedig válasz helyett újra elkérte belohin igazolványomat, hümmögve többször átolvasta, majd visszaadta, és azt mondta, úgy látszik, ma már kifáradtam a tanulásban, jobb lesz, ha néhány órát sétálok a levegõn.
Én azonban nem hagytam magamat, tiltakoztam a fitymáló hang ellen, követeltem, adja meg a szükséges felvilágosításokat, elvégre úgy tudom, a belohinnak mindenki rendelkezésére áll.
Erélyes fellépésemre hajlandónak mutatkozott további eszmecserét folytatni, csak azt ajánlotta, hogy a magam érdekében beszéljünk "könnyebb" témákról.
Engem azonban bántott a lenézés, és csípõsen megmondtam neki, hogy mindazok a dolgok, amiket elõadtam, és amelyek az õ számára magasaknak látszanak, hazámban minden utcaseprõ elõtt is közismertek.
Ezzel visszatértem elõbbi témánkhoz. Az képtelenségnek tûnt fel elõttem, hogy az iparban ekkora gépesítés mellett elhelyezkedhessék a lakosság, mikor annyi más hivatal is hiányzik, tehát azt hittem, exportra dolgoznak. Errõl kérdeztem meg, de kiderült, hogy nem is ismerik a hajózást, azt mondta, hogy a tengeren nem terem semmi, minek menjenek oda?
Megemlítettem neki, hogy a külkereskedelem mennyire fellendíti a jólétet, és milyen hasznos volna, ha vajat, gabonát, mézet és egyebet exportálnának hazámba, miáltal tekintélyes devizakészleteket volna módjukban felhalmozni.
Azt a meglepõ választ kaptam, hogy õk nem attól laknak jól, amit más eszik meg!
Fel nem tudtam fogni, hogy a közgazdasági képességek ekkora hiánya mellett miért nem haltak még éhen.
De ezzel azt is beláttam, hogy minden további vita meddõ, mert közöttünk valami óriási ûr tátong, hogy a hinek lelkének valami olyan titka van, aminek megfejtése nélkül nem tudom magamat velük megértetni.
Felkeltem tehát és eltávoztam. Sokáig gondolatokba mélyedve kutattam, hogy ismerhetném ki õket anélkül; hogy beszélgetni kellene. Itt akárkit akármirõl kérdeztem; mind idegen és furcsa választ adott, de mind csodálatosan egyformát. Egyéniség jóformán nem volt bennük. Éppen azért izgatott a kérdés, miféle szellem az, amely ezt a csodálatos fegyelmet tartja bennök, ami nálunk még a hadseregben sem képzelhetõ.
Végre arra az elhatározásra jutottam, hogy, olvasni fogok.
Valami néprajzi munkát szerettem volna, amibõl szokásaikra és természetükre bõvebb tanulmányt meríthetek.
A legelsõ hint megállítottam, és azt kérdeztem, hol kaphatnék olyan könyvet, ami az itteni emberek természetérõl, ruházkodásáról és általában életmódjukról szól. Az etnográfiát akartam ilyen körülírással kifejezni.
Azt válaszolta, hogy hirtelen nagyon sok tárgyat említettem, mert ez részben az anatómiához és a szervek mûködéstanához, másrészt a textiliparhoz tartozik.
Láttam, hogy ez sem értett meg, tehát csak azt kérdeztem, hol találok a közelben könyvtárt.
Készséggel állott rendelkezésemre, megmondta a címet, de bizony abból nem sokat értettem. Mikor megtudta, hogy idegen vagyok a városban, rögtön mellém szegõdött, villamosra ültünk, és elvezetett a könyvtárig.
Templomszerû, óriási, kerek terembe érkeztünk, melynek fala mintegy harmincyardnyi magasságban egyetlen körbefutó polcrengeteg volt, rajta a könyvek milliói. A polcok elõtt különbözõ magasságban picike erkélyek függtek, mindegyiken egy szék és elõtte asztalka. Legtöbbjében egy hin olvasott, de nemsokára észrevettem, hogy ezek a kis erkélyek mozognak is. A polcok közt húzódó vízszintes és függõleges síneken a hinek ide-oda vezették, és így jutottak el a kívánt könyvig.
Érdekes, de az a benyomásom volt, hogy könyvtárukban nagy a zaj. Pedig csak a lapozás hangzott, és semmivel sem volt zajosabb, mint a mi könyvtáraink, de egész nyilvános életük olyan csendes volt, hogy csodálkoztam, hogy ez is csak olyan csendes.
A polcok között néhol nagybetûs felírások hirdették a szakmákat: "Etiléter", "Cellulóz", "Fehérje", majd máshol: "ldeggyógyászat", "Gyomorcsere", "Elemátalakítás", "Gabonaautómaták" vagy "Mélyrelátók".
Azt hittem, hogy vezetõm tényleg félreértett, és az orvosok és technikusok szakkönyvtárába kerültem, holott én a hineket és fõleg szokásaikat akartam megismerni.
Szerencsére a terem közepén megpillantottam egy asztalt, felette ezzel a felírással: "Útbaigazítás."
Odaléptem a mellette ülõ hinhez, és megismételtem kérésemet, de az is szóról szóra azt válaszolta, amit elõbbi vezetõm.
Láttam, hogy így nem fogok zöld ágra vergõdni, és talán valami más tárgykörbõl kell kiindulnom, amibõl szintén megismerhetem életüket. Elhatároztam, hogy történelmüket fogom tanulmányozni, és megmondtam, hogy olyan könyvet kérek, ami a múlttal foglalkozik. Azt felelte, hogy ez nagyon tág fogalom. Van könyv, ami a geológiával foglalkozik, ami a fajok, az idegrendszer, bélcsatorna, a növények és egyéb dolgok fejlõdését tárgyalja és sok más.
Megmondtam, hogy nem ilyent keresek, hanem ami az emberek múltjáról szól.
Kérésemet meg kellett ismételnem, de akkor sem értette, hanem azt kérte, említsek talán hasonló tárgyú könyvet.
Erre belohin igazolványomat elõvéve, kénytelen voltam feltárni idegen voltomat, közöltem vele, hogy így nem ismerhetem irodalmukat, hanem csak hazám könyveit említhetem.
Találomra megemlítettem neki Froude, majd pedig Green munkáit hazám történelmérõl, de kérte, hogy mondjak el neki valamit tartalmukból.
VIII. Henrik koráról beszéltem. Boleyn Annával való házasságáról, a reformáció harcairól, az északi grófságok zendülésérõl, Morus Tamás, a rochesteri püspök, Boleyn Anna és Howard Katalin kivégzésérõl, a király, a parlament, Norfolk herceg és Cromwell küzdelmeirõl, a transsubstantiatio, a cölibátus, mise és gyónás vitáiról. Persze, az egész történet hihetetlennek tûnt fel elõtte, de ahhoz már hozzászoktam, hogy minden mondatnál azt kérdezte: "aztán mindezt miért csinálták?"
Mikor azonban befejeztem, azon csodálkozott, hogy úgy beszélek a múltról, mint egy létezõ valamirõl, és a végén
kiderül, hogy mindez nincs.
- De volt! - feleltem én.
- Az lehet, de ez a szó önmagában tartalmazza azt, hogy nincs. Mi értelme van imaginárius dolgokkal foglalkozni? Csak a jelen van, és ha a jelenen kívül nem létezõ dolgokkal foglalkoztok, miért éppen a múltra fordíttok ilyen felesleges munkát? Ugyanúgy nem létezõ bolygók térképeit is készíthetnétek.
Megjegyeztem neki, hogy a múltból sok értékes tanulságot meríthetünk arra, hogy cselekedeteinket hogyan irányítsuk.
- Ez olyasféle - felelte -, mintha felébredéskor éhesen hashajtót vennénk be, mert álmunkban sok étellel terheltük meg gyomrunkat.
Így derült ki, hogy történelmük egyáltalán nincs. Mindenki csak arra az idõre emlékszik, amit megélt. Az elõdökbõl pedig semmi más nem marad az utódokra, mint amit alkottak: egy újabb vegyi eljárás, egy épület, egy gép, de hogy ki készítette, ki találta fel, senki sem tudja.
Szóval megint zsákutcába jutottam: Hogy szépíróik nincsenek, azt már láttam. Gondolkoztam, mit tanulmányozhatnék, ami életüket és világnézetüket megvilágíthatná.
Filozófiai mûveket kértem, de újra azt kérdezte, mi az. Mikor az emberi gondolkodásról és annak szabályairól beszéltem, habozás nélkül az ideggyógyászathoz utasított, amibõl kiderült, hogy filozófiájuk sincs. Ezen már komolyan csodálkoztam, hisz egész életük a kazo és kazi fogalmainak variálásából állott, amibõl minden józan elme filozófus nemzetre következtetett volna. Meg is kérdeztem, miért nem írnak egyetlen sort életük fõ problémájáról. Megemlítettem, hogy nálunk hány író és hányféle szemszögbõl próbálja magyarázni az erkölcsöt, jót, isteni törvényeket és jogot.
- Ami van - felelte -, azt nem kell magyarázgatni. Mi értelme volna például azt magyarázni, hogy a kör kerek? Ha pedig egy idomot egyszer kereknek, máskor négyszegletesnek magyaráznak, az csak úgy lehetséges, ha az az idom egyáltalán nem létezik, mert ha létezik, akkor vagy ilyen, vagy amolyan.
Már õszintén untam a meddõ vitákat. Azért inkább valami közgazdasági könyvet kerestem, de azt kérdezte, hogy milyen gyártási ágra van szükségem. Felvilágosítottam, hogy a termelési rendszerrõl kívánok tájékozódni, de újra azt felelte, hogy az minden cikknél más. Más rendszer szerint termesztik a búzát, másképp a rozsot, másképp szövik a ruhaanyagot.
Röviden kiderült, hogy ez sincs. Egyszerûen nincs gazdasági rendszerük, nincs filozófiájuk, jogrendszerük, közigazgatásuk, vallásuk, irodalmuk!
Elképedtem, és fel nem tudtam fogni, hol keressem hát ezeknek az életét. Cseppet sem csodálkoztam volna, ha kiderült volna róluk, hogy õk maguk sem léteznek.
Végre elhatároztam, hogy tényleg belenézek az ideggyógyászati könyvekbe, remélvén, hogy gyakoribb neurotikus tüneteikbõl következtetést tudok vonni lelki életükre.
Beültem hát egy erkélyre, és miután a rendezõ kioktatott a gombok kezelésére, mintegy háromemeletnyi magasba emelkedtem vele, és kutatni kezdtem.
A könyvek címébõl azonban nem sokat értettem. Szakkifejezéseik még idegenek voltak. Végül egyiket találomra kivéve, belenéztem.
Az elsõ fejezet címe ez volt: "Elektronáramlás és gondolkozási szerkezettan." Még a címet is alig értettem, hát még a szöveget! A sejtekrõl beszélt, a bennük fellépõ erõkrõl, majd rugalmas ütközések és rezgések számításai következtek, ötvenmilliószoros mikroszkópiai nagyítások, amikrõl fogalmam sem volt, miket ábrázolnak, kémiai szerkezeti képletek és matematikai levezetések végtelen sora.
Továbblapozva másik fejezethez érkeztem: "Agytechnika és idegszerelés." Furcsa mérõmûszerek fényképeit láttam, embereket, akik mellükön vagy fejükön apró fémdobozokat hordanak, csipeszeket, késeket, kihúzott és átültetett idegeket, majd néhány különös, fémbõl készült oldal következett, ami szemrontó sûrûségben tele volt kockázva, és az egész összefolyó, piszkosszürke színben vibrált. Alá egy elõttem ismeretlen szó volt írva: "Bomeli."
Kénytelen voltam leereszkedni, és az útbaigazítóhoz fordulni. Az pedig asztalomhoz lépve, felhajtotta annak jobb oldalát, honnan egy mikrofotográfszerû szerkezet emelkedett ki. A könyvet, a kérdezett oldalnál kinyitva, beledugta a szerkezetbe, nekem pedig egy lencsén kellett belenéznem.
Üvegedényben egy emberi agyat láttam, melybe számtalan tû volt szúrva. Balról lila sugár vetett foltot rá. Körös-körül rengeteg mûszer, mutatókkal.
Most az útbaigazító lenyomott egy gombot, mire a mutatók- mozogni kezdtek, az agyvelõ lassan piros színezõdést nyert, majd egy emberi kéz nyúlt bele a képbe, egy palack tartalmát az üvegedénybe öntötte, mire az agy visszanyerte természetes színét, a mutatók pedig visszaugrottak.
Persze az egészbõl mit sem értettem, és fõleg semmit sem találtam a könyvben, ami lelki életükre utalt volna.
És hiába mondtam a rendezõnek, hogy az érzés- és gondolatvilágról óhajtanék valamit tudni, azt felelte, hogy agyunkkal érzünk, azzal gondolkozunk, és a gondolatoknak mind keletkezésére, mind kapcsolódására vonatkozó összes matematikai képleteket részletesen tartalmazza az elsõ fejezet.
Valósággal légüres térben éreztem magamat. Láttam, hogy fel van égetve a híd, ami bennünket összekötne, és még meg sem tudom mondani, mit akarok. Sokáig kerestem a kifejezést, de a lélekre nincs szavuk, ha pedig szívet említek, holt biztos, hogy a "vérkeringés" polcához utasítanak.
Párpercnyi kínos fejtörés után lemondtam minden további reményrõl, és faképnél hagytam õket.
Kiérkezve, egy darabig gondolkozva jártam fel-alá. Egy hint megszólítva, képtárak iránt érdeklõdtem. Azt felelte, hogy minden könyvben vannak képek, attól függ, milyen szakma érdekel. Megmondtam, hogy festett képeket keresek, de láttam rajta, hogy ez is ott akar hagyni, hát sürgõsen elõvettem belohin igazolványomat.
Meg kellett magyaráznom, hogy milyen a festett kép. Mire megértette, azt mondta, úgy látszik, nálunk nem ismerik ennek tökéletesebb alakját, a fényképezést.
Hiába erõsítgettem, hogy a festészet a tökéletesebb mert a dolgoknak nem felületét, hanem lényegét adja, azt mondta, hogy õk ebben is tökéletesebbek, és elõadásából kivehettem, hogy a röntgensugárról beszél. Szólt még valami ismeretlen géprõl, ami a föld mélyébe lát, valamint egyéb furcsa készülékekrõl, melyek az anyag belsõ szerkezetét tárják fel az emberi szem elõtt.
Itt nagyon nehezen értettük meg egymást. Azt akartam kifejezni, hogy a dolgoknak érzelmi lényegük van, a benyomás, amit ránk gyakorolnak, de megjegyezte, hogy a dolgok vagy azt a benyomást gyakorolják ránk, amik valójában, és akkor a fényképészet a tökéletesebb, vagy bennünk alakul ki felõlük más kép, de akkor nem a dolgokban, hanem bennünk van a hiba.
Megpróbáltam ecsetelni elõtte a festõk különbözõ egyéni impresszióit, ami nem ferdíti el a dolgokat, sõt közelebb akar kerülni hozzájuk, de megmaradt annál a nézeténél, hogy egy dolog lényege nem lehet különbözõ, és ha többféle felfogás alakul ki, akkor egy kivételével a többi nyilván hamis. Ajánlotta, hogy a vitás lényegû tárgyakat vigyem el valamelyik vegyi vagy fizikai intézetbe, ahol pontos analízist fogok kapni róluk.
Fáradtan legyintve kijelentettem, hogy több felvilágosításra nincs szükségem, mire otthagyott.
Ezzel azonban csak még izgatóbbá vált a probléma, megtudni titkukat. Szemem elõtt vágtak egybe egy csodálatos mechanizmus fogaskerekei, és végezték munkájukat a precizitásnak olyan fokán, amit kifejezni nincs is emberi szó. És ennek az óramûnek, bármint is kerestem, nem voltam képes megtalálni a rugóját, ami az egészet mozgásban tartja. Úgy álltam, mint Kepler vagy Pasteur, akik a törvényeket megismerve, mindjobban meggyõzõdtek az Alkotóról, aki azonban ugyanakkor mind távolabb vonult az érzékektõl. Hangja elnémult a csipkebokorban, szeme nem villant a viharban, hangja nem dörgött a felhõkben, és annál messzebb ködbe vonult, minél biztosabbá tárult elõttünk léte.
Agyam lázasan lüktetett, és most már csakugyan igaza volt azoknak, akik pihenést ajánlottak. A mai tanulás annyi problémát zsúfolt bennem össze, hogy feltétlenül aludnom kellett rá.
A legelsõ hint megkértem, mutassa meg, merre van a magasvasút, az szolgálatkészen elvezetett, én pedig beültem.
Hazafelé utazva mégis nagyjából összeírtam a kérdéseket, elhatározva, hogy mindezeket Zatamontól fogom megkérdezni. Végtére õ idegorvos, aki a lélekkel foglalkozik, és engem is közelebbrõl ismer.