Mr. William Finch három napig minden délelőtt és délután csöndesen álldogált a sötét, huzatos padláson. November végén három napig ott állt egyedül, és figyelte, hogyan hullanak az Idő lágy, fehér pelyhei a végtelen, hideg, acélkék égből, fedik be puhán, nesztelenül a háztetőt, és szitálják tele az esőcsatornákat. Állt, és behunyta a szemét. A padlás a hosszú, napfény nélküli napokon elmerült a széltengerben, minden eresztéke recsegett-ropogott, s hullatta a régmúlt idők porát a tetőgerendákról, megvetemedett dúcokról és lécekről. Ott állt a sóhajok és fájó gyötrelmek közepette, beszívta a padlás finom, száraz illatát, élvezte a régmúlt örökségét. Ó! Ó!

Cora, a felesége, aki odalenn fülelt, nem hallotta se járkálni, se mocorogni. Úgy érezte, csak azt hallja, hogy lassan lélegzik, beszívja és kiereszti a levegőt, akár egy poros fújtató, ott fenn, a magasban, a szeles ház padlásán, egyedül.

- Csak jókedv. Csodálatos jókedv! - nevetett a férfi. Úgy látszott, hogy szinte hisztérikusan boldog. Valami nagy, jóleső boldogságban úszott, s ezt csak feltűnően nehezen tudta leplezni. Felesége a homlokát ráncolta.

- Ugyan, lehetetlen! - A férfi hisztérikus boldogsága olyan gyorsan elmúlt, mintha az asszony kikapcsolta volna. Észrevehetően meghökkent, kényelmetlenül érezte magát. Egyszerre nagyon óvatos lett.

Nem lehetetlen - gondolta a férfi, félig lehunyt szemmel, s megpróbálta elképzelni és megvalósítani a dolgot. Vegyünk például egy padlást. Egy padlás levegője tulajdonképpen maga az Idő. Más esztendőkben létezik, más korok bábjait és gubóit őrzi. Minden sublódfiók egy-egy kis koporsó, ezernyi tegnap nyugszik bennük. Ó, egy padlás sötét, barátságos hely, tele van Idővel, s ha az ember ott áll a közepén, kihúzva magát, hunyorogva, és gondolkozik és gondolkozik, beleheli a Múltat, és kinyújtja a kezét, hogy kitapogassa a Hajdant, akkor…

- Hát nem lenne érdekes - kérdezte a férfi a választéktól az asszony hajában -, ha vissza lehetne utazni az Időben? És ugyan miféle hely volna alkalmasabb és logikusabb e célra egy padlásnál, amilyen például a miénk?

- Egykerekű biciklin?

- Tudod, olyan magas, krómozott, együléses egykerekűre gondolok, amilyenen artisták zsonglőrködnek a cirkuszban. Egyensúlyozni kell, ügyesen egyensúlyozni, hogy le ne essen az ember, és közben folyton szépen föl-fölröpíteni a levegőbe a csillogó tárgyakat, egy fénysugarat, egy villanást, egy szikrát, egy ragyogó, piros, sárga, kék, zöld, fehér és arany színekben pompázó gömböt, hogy minden hajdani június, július és augusztus ott röpködjön körülötted egyszerre a levegőben, a kezedhez alig érve szálljon és lebegjen, te meg köztük, mosolyogva. Egyensúlyozz, Cora, egyensúlyozz!

Voltak téli éjszakák, amikor porcelánná fagyott csontokkal ébredt, füle mint két hideg, huzatos kémény, idegeit fagy hasogatta, s vadul vakított a világos ég, mintha fehér, hideg tűzijátéktöltények robbantak volna, és lángoló hópelyhekkel szórták volna be tudatalattijában a csöndes mélységeket. Fázott, fázott, fázott, és végét nem érő, zöld fáklyás, bronznapos nyarak sokaságára lett volna szüksége, hogy kiolvasszák téli hüvelyéből. Nagy, törékeny, ízetlen jégdarab volt, hóember, aki minden este lefekszik, hogy jégkristályokkal és hózáporokkal álmodjon összevissza. És odakint örökös tél uralkodott, hatalmas, ólmos szőlőprés zúzta össze az égbolt színtelen szemhéját, kipréselt mindenkit, mint megannyi szőlőfürtöt - kipréselte belőlük a színt, az érzékszerveket s az életet magát is -, kivéve a gyerekeket, akik sítalpon és tobogánon siklottak le a tükörszerű domboldalakon, amelyeken ott tükröződött a nyomasztó acélpajzs, amely a napok és a nehezen telő éjszakák múltával egyre alacsonyabban lógott a város fölött.

Mr. Finch fölemelte a padlás csapóajtaját. De itt, itt! Nyári por csapott fel körülötte. A padlás hőséggel átitatott pora, amely más évszakokból maradt itt. Csöndesen becsukta a csapóajtót.

A padlás csöndes volt, mint a zivatarfelhő vihar előtt. Cora Finch néha hallotta, hogy férje dünnyög valamit ott a magasban.

A férfin piros csíkos zakó volt, magas, fehér, szoros keménygallér és fagylaltszínű nadrág. A szalmakalapnak olyan szaga volt, mintha egy maroknyi friss szénát lobogtattak volna meg a levegőben.

- Mindig ilyen voltál. - Az asszony becsapta a tűzhely ajtaját. - Amíg én itthon ültem és kötöttem, isten a tudója, te lent voltál az üzletben, és a könyöküket fogva segítetted ki-be a hölgyeket.

- Cora. - Belenézett a ropogós szalmakalapba. - Nem volna jó egy kis vasárnapi séta, mint régen, te a selyem napernyőddel meg a hosszú, suhogó ruhádban, elüldögélnénk a kertvendéglőben a vasszékeken, és beszívnánk a drugstore egykori illatát? Miért nincs ma is olyan illatuk a drugstore-oknak? Rendelnénk két szasszaparillát, Cora, aztán kihajtanánk, 1910-es Fordunkon a Hannahan-öbölbe, megvacsoráznánk az egyik boxban, és hallgatnánk a dzsesszzenekart. Mit szólsz hozzá?

- Azok a régi országutak porosak voltak. Úgy jöttünk haza mindig, mint a négerek. Különben - kapta fel a cukortartót, és megrázta - ma reggel negyven dollárom volt ebben. És eltűnt! Ne akard bemesélni nekem, hogy ezeket a ruhákat valami jelmezkölcsönzőből szerezted. Vadonatújak. Nem is valamelyik bőröndből kerültek elő.

- Felelj! - kiáltotta az asszony. - Megőrültél, hogy olyan ruhára költöd a pénzünkét, amit úgyse hordhatsz?

A férfi becsukta a csapóajtót. Felkattintotta a zseblámpát, annak a fénye elég volt társaságnak. Igen, itt az idők összessége bele van sűrítve egy japán papírvirágba. Ha hozzányúl az emlékezet, minden kibomlik, kristálytisztán, gyönyörű virágokká, tavaszi szellőkké, csodálatosabbakká, mint az életben. Lehetséges, hogy a sublód valamennyi fiókjában poros, pókhálós nagynénik, unokatestvérek, nagymamák rejtőznek. Igen, itt lakik az Idő. Érezni, hogy lélegzik, nem gépiesen, mint az óra, hanem atmoszférikusan.

Itt, a csiszoltüveg-csillárban szivárványok csillogtak, meg fényes reggelek és delek, akár az újonnan felfedezett, az időben visszafelé áramló, végtelen folyók. Zseblámpája fénye rájuk esett, életre csillantotta őket, a szivárványok íve színekkel töltötte meg az árnyékot, szilva-, eper- és szőlőszínnel, felvágott citrom színével s az és színével, amely kék volt, mivel a vihar után elvonultak a felhők. És a padlás pora örökké égő tömjén volt, az embernek csak bele kellett néznie a lángokba. Valóban egy óriási időgép ez a padlás, tudta, érezte, bizonyos volt benne, és ha valaki megérinti itt a csiszolt üvegeket, ott az ajtókilincseket, bojtokat, csilingelő kristályokat, a felkavart port, a bőröndök zárjait, és megszólaltatja a régi tűzhely fújtatójának vox humanáját, hogy a szemébe fújja sok-sok hajdani tűz kormát; igen, ha játszani kezd ezen a hangszeren, ezen a tömérdek alkatrészből álló eleven gépen, ha babrálni kezdi millió darabkáját, emeltyűjét és fogantyúját, akkor, akkor, akkor…

Kedvesen, nagyon kedvesen intett. Aztán eltűnt az arca, eltűnt a szalmakalap.

Télies novemberi világosság izzott fel mögötte a padlás csapóajtaján keresztül. Az ajtó fölé hajolt, és látta, hogy odalenn, abban a novemberi világban, ahol következő harminc esztendejét tölteni fogja, sustorogva csapódik a hó a hideg, tiszta üvegtábláknak.

Nem ment még egyszer az ablakhoz. Csak ült egyedül a sötét padláson, s szagolta az illatót, mely elégedett sóhajként lebegett a levegőben. Mélyet, hosszút szippantott belőle.