Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

NEMERE ISTVÁN  SZÖRNY  AZ ÛRBEN

"Amit kimondasz, az valósággá válik - éppen azáltal, hogy kimondtad" - ismételgette Gert makacsul. Régen hallotta, de sohasem felejtette el. Ezt sem.

Az ûrállomás külsõ peremén állt. A kozmosz nem látszott fenyegetõnek;mint egy rossz fotón, itt sem volt mélységélesség. Akárha egy ártalmatlan fekete függöny elõtt lépkedne. A csillagok távol voltak. Kivéve a legfényesebbet. Igen, a Nap szinte itt van. Alig kétszáz millió kilométerre.

Gert lassan mozgott, a szkafander kissé merev volt. Különösen a lábhajlatokban. Bal karján a beépített digitális kijelzõ kis ablakában gyorsan váltakoztak a beépített számjegyek. Még tizennégy órája volt. A sisak alatt megszorult a levegõ - vagy csak képzelte? Az még belélegezhetõ!

Két órája menekült ki a hajóból, ahol felbukkant a Rossz. A Rossz alaktalan volt; Gert tulajdonképpen nem is látta. Nyolc hónapja csak õk hárman éltek az állomáson. A Mars-pályához közel keringtek a nap körül és megfigyeléseket végeztek. Anna volt az ûrmeteorológus és a mágnesesség szakértõje. Liss a kisbolygókat figyelte és naponta többszáz adatot vitt be az elektronikus emlékezetbe. Gert a napszéllel foglalkozott, de rábízták az állomás energetikai és biztonsági kérdéseit is.

A biztonság ... Gert máig azt hitte, az egyetlen, ami fenyegetheti az ûrben ezt az állomást, az csak néhány kószáló mikrometeorit lehet. Ezek ellen védett a páncélzat. A földi szakértõk a veszélyes övezeten kívüli pályára állították az állomást. Azóta eltelt vagy húsz éve, baj nélkül.

De ma ... Helyi idõ szerint reggel fél hatkor Gert belépett a központi helyiségbe és a padlón holtan találta Annát. Döbbenten állt, egy hang sem jött ki a torkán. Elõszür alig mert közelíteni a nõhöz. Aztán bátorságot gyûjtött. A test hason feküdt. Óvatosan megfordította, hátha mégis van benne élet? De Anna arckifejezése szörnyû kínt tükrözött, szeme üvegesen meredt a mennyezetre. És a hasán ... egy hatalmas, véres nyílás tátongott!

Gert gyomra émelyegni kezdett, de közben lázasan töprengett. Régi rémfilmek jutottak eszébe. Az ûrhajósnõ saját testében hordta ki a szörnyû kozmikus lényt, akár saját magzatát. Vagy Liss volt a tettes? Lassan elindult a fémfalú folyosón, majd egyre gyorsabban haladt. Liss az alsó szinten lakott, közvetlenül a központi számítógép mellett. Gert fejében még megfordult a gondolat: ha Liss volt a gyilkos, mit tegyen? Ilyesmire még nem volt példa az ûrben.

Liss ajtaja nyitva volt. A férfi az ágyon ült, kezében hosszú papírcsíkkal. A szeme nyitva és igen ... Igen, az õ arca is kínos halálról tanúskodott. Gert nem látott sebet vagy vért, ezért a dolog még szürnyûbb volt számára. Alighanem sikoltott és elrohant. Homályos agyában megfordult a gondolat: és ha õ a tettes? Lehet, nem is tudja, mit tett? A gyanú már befészkelte magát az elméjébe.

A vezérlõben látta az életjelzõket. A képernyõn két mozdulatlan, sárga folt mutatta, hogy Anna és Liss már nem élnek. A harmadik pont viszont szorgalmasan villogott a vezérlõben. Ez õ volt, a karjára csatolt szerkezet figyelte életfunkcióit. Mutatta, hogy õ most a vezérlõteremben tartózkodik és jó egészségnek örvend.

De volt ott MÁS is. Jelzõvel fel nem szerelt, negyedik lény is mozgott a képernyõn. Szívmûködését nem jelezte villogó fény, de ovális teste az ûrhajó egyik szintjén mozgott. Lassan közeledett a vezérlõhöz ...

Gert rémült üvöltéssel rohant a zsiliphez. Lázasan rángatta magára a szkafandert. A mesterséges gravitáció segített becsukni a vaskok fémajtót. Aztán süvített a légelszívó ...

... És most itt volt kinn. Az ûrállomás külsõ burkolatán a szerelõk számára beépített fémkapcsok könnyítették meg a haladását. Vigyzva mendegélt. Amint a napos oldalra ért, a sugarak azonnal melegíteni kezdték a szkafanderét. Hamarosan bekapcsolt a klíma és hûteni kezdte izzadó testét.

Az oxigén viszont csak ... Hát igen, már alig több, mint tizenhárom órára elegendõ. Ha viszont eltalálja egy meteor, azonnal végetérnek a szenvedései .

Mert szenvedett. Fájt a félelem és fájt valami más is, amit még nem értett. De már kezdett alakot ölteni. Vergõdve próbálta elfelejteni, tudata mélyére gyömöszölni. Valami hideg lopózott belé. Emlékezett ...

Anna és Liss hamar egymásba szerettek. Õ, Gert, eleinte észre sem vette a dolgot. Pedig neki is tetszett Anna és figyelte a nõt. Eltervezte, hogy õk ketten ... de elkésett. Ügyetlenül próbált közbelépni, ám ezzel csak elrontotta esélyeit. Azok ketten szelíden közölték vele: mától együtt élnek, nyugodjon bele. De Gert nem lelt nyugalmat. Végtelennek tetszõ fájdalmas éjszakákon át rágta ükleit a sötét kabinban, tudta, hogy néhány helyiséggel arrébb Anna és Liss éppen szeretik egymást. Így telt el fél év. Száznyolcvan nappal, száznyolcvan éjszaka. Gert lázas agya ezer véget képzelt el. Az ûrállomásnak, mindnyájuknak. Vagy csak Annának és Lissnek. Féktelen képzelete vad szörnyekkel népesítette be az állomást, fekete, véres pofájú, sokcsápos ûrlényekkel. Aztán megragadt az egyiknél, képzeletben részletesen kidolgozta azt. Úgyszólván tökéletesítette. Nem voltak csápjai, pofája vagy fogsora. Ovális volt, kétembernyi és persze fekete ez is, akárcsak a kozmosz.

A kozmosz ... És ki tudja, mekkora kozmosz lapul az emberben? Olyan élethûen képzelte el a Szörnyet, hogy néha maga is beleborzongott. Szinte érezte a bûzét, nyálkás teste kipárolgását. Látta a padlón hagyott nedves nyomait. Ez a lény megtámad mindent, ami él. Ami nem õ maga, az az õ számára idegen. Gert ezerszer elképzelte, hogyan csusszan végig a folyosón, irány az alsó szint, papírlapként nyomja be Liss kabinjának ajtaját. Anna felsikolt és meztelen testére rántja a takarót, Lisst megbénítja a rémület. A lény végez Annával, kiharapja belsõ részeit. Liss azt hiszi, egérutat nyerhet, elszalad ... De a szörny igen gyors. Utoléri, végez vele is. Vagy Lisst öli meg a kabinban és a menekülõ Annával végez másutt?

Akarom, hogy így legyen, mondogatta gert régebben. Sokszor. Aztán, bár még hitt a szó erejében, de már nem annyiszor mondta ki. Ám úgy látszik, már nem kellett beszélnie róla. Szavak nélkül is élt az akarat, lelki sikoltások szálltak a kozmoszban. És valaki valahol az ûr mélyén meghallotta a néma kiáltásokat. Valaki, aki képes a gondolatból tárgyat, az akaratból testet teremteni ...

Gert feje elõrebillent. Most már biztos volt benne: a Rosszat õ maga hozta létre! Ezért nem volt lék az ûrállomáson, hiszen neki nem kellett kívülrõl bejönnie. Itt keletkezett. Akarat szülte. És most ott van bent, a fal mögött!

Gert tudatában sötét éjszaka múlott, hajnal ébredt. Tisztább érzések forrása csobbant. A férfi félelme lassan enyhült. Kezdte látni az utat, amit követnie kell. Hát koncentrált, tudata egyre tisztult. Képzeletébõl elhessegette a halottakat. Anna mély sebét, Liss mennyezetre meredõ tekintetét. Ha az akarat olyan mindenható, akkor ...

Akarni kell!

Egész teste megfeszült.Agya generátor lett, körülötte láthatatlan erõvonalak cikáztak, aztán engedelmesen kettõs patkó alakba hajlottak. Te kozmosz, elviheted azt, akit ideküldtek? "Akit idehoztam" - mormolta a férfi ûrmagányában. Ott kuporgott a zajtalanul forgó ûrállomás burkolatán, egy zsilip kapcsolója mellett. Szeme hiába nyílott a feketeségre, semmit sem látott. Önmagába fordult. Mérhetetlen erõt gyûjtött.

Aztán valósággal kisugározta mindazt, ami benne lapult. Félelmei, rettegõ vágyai energiává alakultak. Akarta, hogy így legyen, s ha õ akarja, hát így is kell lennie!

Az ûrállomás burkolata szinte felizzott. Gert agyába hatolt egy haldokló utolsó üzenete. Segítséget,kért, esélyt az életre. És ellenállt. Küzdött. Gert teste felhevült és hiába volt most az árnyékos oldalon, a szkafander hûtõberendezése újból bekapcsolt. A férfi érverése szaporább lett, szíve zakatolt, a belsõ hõség csaknem elholmályosította szeme elõtt a sisakot. Izmai feszültek, gerimce ívbe görbedt. "Akarom, akarom ... csak most az egyszer és soha többé! Nagyon akarom!"

Valami elpattant. A feszültség csökkent. Gert lépni próbált - elõször nem mert, reszketett a lába. Végre erõt gyûjtött és elvánszorgott a zsiliphez.

... Odabent elõször csend fogadta és fogta meg. Olyan mély volt, akár odakünn az ûrben. Vagy a földi óceánok fenekén. A férfi egy pillanatra megingott - lehetséges, hogy nem sikerült? Hogy a Rossz itt leselkedik és mindjárt ráugrik? De nem, hiszen õ mást akart!

Aztán megkönnyebbült. Ajtó csapódott és könnyû léptek közeledtek. Gert a falhoz támaszkodott. Az ûrruhát a zsilip mellett hagyta. Olyan jó érzés volt, hogy már utána volt annak a dolognak!

Anna bukkant elõ s nevetve ráköszönt.

- Hello, Gert! Gyere reggelizni. Liss majd elmeséli az újabb eredményeit.

Gert mosolygott és hegyek omlottak le a lelkében. Gondhegyek, haragormok, indulatcsúcsok váltak semmivé és a férfi megkönnyebbült mosollyal indult el a nõ után.