Vissza a főoldalra Vissza a novellákhoz

RA BRADBURY SZÉP ARANY ALMÁIT A NAP

- Dél - mondta a kapitány.

- Igen ám - felelt a legénység -, csakhogy itt kint az ?rben nincsen irány.

- Mikor a Nap felé utazik az ember - válaszolt a kapitány -, és minden sárga lesz és meleg és lusta, akkor csak egy irányba mehet. - Lehunyta szemét, a parázsló, meleg, távoli tájra gondolt, és lélegzete alig moccant a szájában. - Dél. - Lassan bólintott magának. - Dél.

?rhajójuk a Copa de Oro volt, de Prométheusz-nak vagy Ikarusz-nak is mondták, és céljuk valóban a t?z? déli Nap volt. Ragyogó jó kedvben csomagoltak be kétezer savanyú limonádét és ezer fehér kupakos sört útjukra, e végtelen Szaharába. És most, amikor ott forrt fölöttük a Nap, verssorokra és idézetekre emlékeztek.

- "…szép arany almáit a nap"?

- Yeats.

- "Nap nem éget már, ne félj"?

- Természetesen Shakespeare.

- "Egy marék arany"? - Steinbeck. - "Aranykancsó"? - Stephens. - No és a fazék arany a szivárvány végében? Szavamra, ez a jó név a röppályánknak! Szivárvány!

- H?mérséklet?

- Ezer fok Fahrenheit!

A kapitány kibámult a roppant, sötét lencséj? kabinablakon, és csakugyan, ott volt a Nap; elmenni ahhoz a Naphoz, és megérinteni, és örökre ellopni egy darabkáját, ez volt csendes és egyetlen vágya. Ez a hajó egyesítette a h?vösen finomat a hideg célszer?séggel. Jeges, zúzmarás folyosókban ammóniatél fújt, és hópelyhek kavarogtak. Ha szikra csapna be onnan a hajótest kérgén túl ég? irdatlan t?zhelyb?l, ha bármily kicsiny t?zlehelet szivárogna be - telet találna, amely itt szunnyad, mint február leghidegebb órái.

Az audioh?mér? suttogott a sarki csöndben: H?mérséklet kétezer fok!

Hullunk, gondolta a kapitány, mint egy hópehely a június, a forró július és a vad, tikkasztó kánikulai augusztus örvényeibe.

- Háromezer fok Fahrenheit!

A hómez?k alatt vágtattak a motorok, óránként tízezer mérföld h?t?folyadékot szivattyúztak a deres óriáskígyó-tekercsekbe.

- Négyezer fok Fahrenheit!

Dél. Nyár. Július.

- Ötezer Fahrenheit!

És végül megszólalt a kapitány, hangjában az út egész nyugalmával:

- Most érintjük a Napot.

Szemük olvadt arany, ahogy rágondoltak.

- Hétezer fok!

Különös, hogy az automatah?mér?nek izgalom remeghet a szavában, pedig csak közömbös acél a hangja.

- Hány óra? - kérdezte valaki.

Mindenki elmosolyodott.

Mert most már csak a Nap volt, csak a Nap, csak a Nap. Minden látóhatár és minden égtáj. Elégette a másodperceket, az óraüvegeket, az órákat; elégetett minden id?t és minden örökkévalóságot. Égette a szemhéjat és a sötét világ szérumát a szemhéj mögött, a retinát, az elrejtett agyat; és égette az álmot és az álom édes emlékeit és a h?vös alkonyokat.

- Nézzétek!

- Kapitány úr!

Bretton, az els? tiszt, elzuhant a téli fedélzeten. Véd?öltönye sípolt, ahol, felszakadva, a melegsége, az oxigénje, az élete fagyott g?zzé virágzott.

- Gyorsan!

- Bretton plasztiksisakjának belsejében már homályos mintává rajzolódtak a tejkristályok. Lehajoltak, hogy lássák.

- Szerkezeti hiba az öltönyében, kapitány úr! Meghalt!

- Megfagyott.

A másik h?mér?re meredtek, amely az él? telet mutatta ezen a havazó hajón. Mínusz ezer fok. A kapitány a fagyott szoborra bámult és a villódzó kristályokra, amelyek jéggel vonták be, amíg ? nézte. Dermeszt? irónia, gondolta, valaki a t?zt?l fél, és megöli a fagy.

A kapitány elfordult. - Nincs id?nk. Nincs id?nk. Hagyják. - Érezte, hogy mozdul a nyelve. - H?mérséklet?

A mutató négyezer fokra ugrott.

- Oda nézzen! Látja?

Olvadt a jégcsap.

A kapitány hátravetette fejét, és a mennyezetre nézett. Mintha egy filmvetít? egyetlen, világos, bekeretezett emléket villantott volna a fejébe, egész elméje, nevetségesen, egy gyermekkorból el?korbácsolt jelenetre összpontosult.

Tavaszi reggeleken, gyerekkorában, kihajolt hálószobája ablakán a hóillatú leveg?be, és nézte, hogyan szikrázik a Nap a tél utolsó jégcsapján. Fehér bor csepegése: a h?vös, de melegít? április vére csorrant a tiszta kristálypengén. Percr?l percre életlenebbé vált december fegyvere. És végül a jégcsap egyetlen pendüléssel a kavicsos ösvényre esett.

- Eltörött a segédszivattyú, kapitány úr! Fagyasztás. Fogy a jegünk!

Meleg zápores? csapott rajtuk végig. A kapitány jobbra-balra vetette a fejét. - Látják, hol a baj? Ne ácsorogjanak, a krisztusát, nincs most arra id?nk.

Az emberek rohantak: a kapitány lehajolt a meleg es?ben, szitkozódott, érezte, amint végigszalad keze a hideg gépen, érezte, hogy turkál és kutat, és míg dolgozott, látta a jöv?t, amelyt?l most már csak egy lehelet választja el ?ket. Látta, ahogy az ?rhajó-méhkasról lehámlik a b?r, az emberek rohannak, rohannak, hangtalanul ordít a szájuk. Mohos, fekete kút az ?r, üvölt? félelemmel fullad meg benne az élet. Sikoltás, iszonyú sikoltás, de az ?r elfújja, még miel?tt a torokból kibuggyant volna. Tüleked? emberek, hangyák a lángoló gyufaskatulyában; a hajóból folyik a láva, puffan a g?z, semmi!

- Kapitány úr!

A rémlátomás elrebbent.

- Ide! - Dolgozott a lágy, meleg es?ben, amely a fels? fedélzetr?l hullott. A segédszivattyún matatott. - A fene! - Megrántotta a tápvezetéket. Ha enged - jön a halálozás történetében a leggyorsabb halál. Egy pillanat, üvöltés; meleg villanás, aztán csak az ?r tüzének milliárdszor milliárd tonnái susognának nem is hallhatóan a térben. Belepöckölve, mint egy szem szamóca a kohóba, s miután testük megsült, elszenesedett, fluoreszkáló gázzá vált, gondolataik egy hosszú lélegzetnyire elid?znének még a leveg?ben.

- Azt a…! - Megszúrta a segédszivattyút egy csavarhúzóval. - Hogy az a…! - Megborzongott. A tökéletes megsemmisülés. Lehunyta a szemét, összeszorította a fogait. Úristen, gondolta, ráér?sebb halálhoz szoktunk, percekkel, órákkal mérhet?höz. Most még húsz másodperc is lassú halál a kinn várakozó éhes idióta halálos, gyors harapásához képest.

- Kapitány úr, kifutunk vagy maradunk?

- Készítsék a csészét! Ezt itt fejezze be. Rajta!

Megfordult, kezét az óriási csésze irányító mechanizmusára tette; ujjait a robotkeszty?be bújtatta. Kezének egy mozdulata gigászi kezet mozdított, gigászi fémujjakat a hajó zsigereib?l. Most, most, a hatalmas fémkéz kikúszott, és belemerítette az óriási Copa de Oró-t lélegzetvisszafojtva a vaskemencébe, a nap testetlen testébe, hústalan húsába.

Millió éve, gondolta a kapitány, gyorsan, gyorsan, gyorsan, míg a kezet és a csészét mozgatta, millió éve, hogy egy csupasz férfi egy magányos északi ösvényen látta, hogy villám ütött a fába. És míg a horda elmenekült, ? puszta kézzel letépett egy vastag t?zágat, megperzselte ujján a húst, de vitte diadalmas rohanással, testével óvta az es?t?l, vitte a barlangjába, ahol sikoltó nevetés szakadt ki bel?le, míg az ágat egy levélhalomba taszította, és nyarat adott a népének. És a törzs reszketve a t?z köré mászott, megrebben? kezüket kinyújtották, érezték barlangjukban az új évszakot, kicsiny sárga foltját a változó id?nek, és végül idegesen elmosolyodtak. És övék lett a t?z adománya.

- Kapitány úr!

Négy teljes másodpercig tartott, míg az óriási kéz az üres csészét a t?zbe lökte. Hát eljutottunk, gondolta, egy új ösvényre, merítünk egy csészével az értékes gázból és vákuumból, kiszakítunk a másféle t?zb?l, hogy visszafussunk a hideg ?rbe, megvilágítva utunkat, hogy elvigyük a Földnek a t?z adományát, amely mostantól örökké égni fog. Miért?

Ki sem mondta a kérdést, már tudta a választ.

Mert az atomok, melyeket a Földön megmunkálunk kezünkkel: szánalmasak; és szánalmas az atombomba és kicsiny, és a tudásunk is szánalmas és kicsiny, és igazán csak a Nap tudja, amit tudni akarunk, és csakis a Napé a titok. És különben is jó játék, igazi lehet?ség, nagy ügy ide jönni, fogócskázni, ipi-apacsot játszani. Talán nincs is oka, talán csak a kis emberbogarak büszkesége és hiúsága: megráncigálni az oroszlán bajuszát és elugrani a mancsa el?l. Úristen, elmondhatjuk, hogy mi megtettük! Itt van egy csésze energia, t?z, rezgés, nevezzük, ahogy jólesik, amely b?ven elláthatja er?vel városainkat, hajthatja hajóinkat, világíthatja könyvtárainkat, megbarníthatja gyermekeinket, megsütheti mindennapi kenyerünket, és f?zheti tudományunkat, helyettünk, világegyetemünkben, ezer évig, amíg jóra használják. Itt a csésze, tudomány és vallás derék emberei: igyatok! Hadd melegedjetek a tudatlanság éjszakájában, babonák hosszú havazásában, a hitetlenség hideg szeleiben és a félelemben, melyet a sötétség ébreszt. Íme: kinyújtjuk kezünket a koldus csészéjével…

- Ó!

A csésze megmerült a Napban. Kimert egy keveset Isten húsából, a világegyetem véréb?l, a t?z? gondolatból, a vakító filozófiából, amely elindított és táplált egy galaktikát, megállított vagy siettetett pályájukon futó bolygókat, és felébresztett vagy pihenni kényszerített életeket és életformákat.

- Most, lassan - suttogott a kapitány.

- Mi történik, ha behúzzuk? Ha ez az adag h? bekerül a hajónkba, kapitány úr?

- Isten tudja.

- M?ködik a segédszivattyú, kapitány úr.

- Indíts!

A szivattyú nekiugrott.

- Most csukják le a csésze fedelét, és befelé, lassan, nagyon lassan.

Kívül a hajón megremegett a szépséges kéz, mozdulatának hatalmasra nagyított mása, és olajozott csendben süllyedt a hajó testébe. A csésze, sárga virágokat és fehér csillagokat csöppentve, a mélybe kúszott. Az audioh?mér? felsikoltott. A h?t?berendezés rúgkapált; folyékony ammóniák dobolt a falakban, mint rikoltozó ?rült fejében a vér.

A kapitány becsukta a küls? légzsilip ajtaját.

- Most!

Vártak. A hajó érverése megugrott. A hajó szíve rohant, vert, rohant, benne aranyával a csésze. Kerengett a hideg vér körbe, körbe, le, át meg át, körbe, körbe, le, át meg, át.

A kapitány megkönnyebbülten sóhajtott.

A mennyezetr?l már nem csöpögött a jég. Megfagyott újra.

- Gyerünk, kifelé!

A hajó megfordult és futott.

- Hallgassátok csak!

A hajó szíve lassult, lassult. A számlapok mutatói forogtak az ezreseken át; a t?k cirpeltek láthatóan. A h?mér? hangja az évszakok változását énekelte. Mindnyájan egyet gondoltak most: kifelé, kifelé a t?zb?l és lángból, a h?b?l és olvadásból, a sárgából és fehérb?l. Gyerünk, gyerünk a hidegbe, a sötétbe. Húsz óra múlva talán leállíthatnak néhány h?t?t, engedhetik halni a telet. Hamarosan éjszakában mozognak majd, oly hidegben, hogy talán szükséges lesz használni a hajó új kazánját, meleget szerezni a védett t?zb?l, amelyet magzatként hordoz a hajó.

Hazamennek.

Hazamennek. És miközben a kapitány odalépett Bretton télies, fehér hópadon fekv? holttestéhez, eszébe jutott egy sok évvel azel?tt írott verse.

A kapitány sokáig ült a halott mellett, és különös érzései voltak. Szomorú vagyok, gondolta, és jól érzem magam, és úgy érzem magam, mint egy fiú, amikor hazamegy az iskolából, és tele van a keze tátikával.

- Hát akkor? - kérdezte a kapitány, ahogy ott ült és sóhajtott, és a szeme csukva volt.

- Hát akkor, hova megyünk, most, hova megyünk? - Érezte, hogy emberei ott ülnek vagy állnak körülötte, meghalt bennük a félelem, nyugodt a lélegzetük. - Ha az ember hosszú, hosszú utat járt be, a Napig, és megérintette, és ott id?zött, és aztán megugrott és elhúzott a közeléb?l, hova megy akkor? Ha az ember elmegy a h?ségb?l és a déli ver?fényb?l és a lustaságból, akkor hova megy?

Emberei vártak, hogy ? mondja ki. Várták, hogy összegy?jtse a h?vösséget és fehérséget és a fejükben feltámadó szó várva várt, frissít? fuvallatát, és látták, hogy ízleli a szájában, mint a fagylaltot, és lassan formálgatja.

- Egyetlen irány van, innen kifelé, a térben - mondta végül.

Vártak. Vártak, míg a hajó sebesen futott a hideg sötétségben, el a fényt?l.

- Észak - mormolta a kapitány. - Észak.

És mosolyogtak mindnyájan, mintha szél támadt volna hirtelen a forró délután kell?s közepén.

WM. BUTLER YEATS:

I went out to the hazel - wood
Because a fire was in my head
Cut and peeled a hazel - wand
Tied a berry to a thread
And when white moths were on the wing
And moth - white stars were flickering out
I dropped the berry in a stream
And caught a little silver trout...

I had but laid it on the bank
And gone to blow the fire a-flame
Something rustled in the air
Something called me by my name!
It had become a glimmering Girl
With apple - blossom in her hair
Who called me by my name, and ran
And vanished in the brightening air...

Though I am old, with wandering
Thru hilly lands, and hollow lands;
I'll find out where she has gone
To seek her lips, to take her hands-
And walk through long green dappled grass;
To pluck 'til Time, and times are done:
The Silver Apples of the Moon;
The Golden Apples of the Sun…