Hínárba áztatva

avagy
Az óceán hajótöröttei


(Régimódi tengerésztörténet)

  1867 augusztusában léptem a Pokolmártásfedélzetére, mely a gravesendi dokk mögött vesztegelt abban az időben, másodkormányzói minőségben. (Tudniillik én.)
  Hadd bocsássak előre néhány szót a magam személyéről.
  Magas, csinos fickó voltam abban az időben, arcomat bronzvörösre sütötte a nap és a hold - sőt őszintén szólva, apró foltok is voltak az arcomon, amit a csillagok sütésének tulajdonítok. vonásaimon férfiasság, intelligencia és kivételes elmeerő váltakozott a keresztényi alázat és szerénység lenyomatával.
  A fedélzetre téve lábam, nem tudtam elnyomni a diadalérzésnek bizonyos önelégült kitörését, midőn valódi tengerészkülsőm visszfényét megpillantottam a kátrányos hordóban, mely a főárboc tetejéről lógott - a kátrányos tükörkép határozottan nem vált hátrányomra. Később ugyanez a látvány megismétlődött a hajófenék vödreiben, őszinte hálára kötelezve e tárgyak iránt.
  - Isten hozta a fedélzeten, Blowhard! - kiáltott felém harsányan Bilge kapitány, kikukkantva az iránytűszekrényből, miközben kezét barátságosan nyújtotta felém a hajófar főtatján keresztül a fedélköz horgonyára.
  Valódi, hamisítatlan tengerészkülsejű férfi állt előttem, a harmincas és hatvanas évek közt, mosolygós, frissen borotvált arccal, melynek simaságát csak két pompás pofaszakáll tette változatossá. Ezenkívül még hatalmas szakáll lógott az állán, a hátán és a kezein, míg őszbe csavarodott bajusza vállain átvetve tette teljessé a képet.
  Mögötte a másodkapitány, a harmadkormányos és egy vagy két háromnegyedmatróz sorakozott fel. Már akkor észrevettem, hogy bizonyos néma szemrehányással pillantottak fel Bilge kapitány délceg alakjára.
  Hajónk a kikötőből való kifutás előestéjét ünnepelte. Fedélzetén az a hamisítatlas sürgés-forgás és nyüzsgés volt észlelhető, mely annyira kedves a valódi tengerész szívének. Egyesek a vitorlákat patkolták, mások ismét a horgonyokat és az iránytűket faggyúzták, ismét mások forró kátránnyal öntözgették a kormánykereket.
  Bilge kapitány, ajkán a szirénával, a valódi tengerész nyers modorában biztatta a legénységet:
  - Wll, well, gentlemen, csak lassan a testtel, az ördögbe is! Ne legyen tengeri fóka a nevem, ha nincs elég időnk még, gondoljuk meg ezt, uraim!... És kerüljék a túlzott napfürdőt is. Jones, óvatosabban azzal a mentőövvel... azt hiszem, slusszban kissé bő lesz önnek. Will, William, egészen bekátrányozza magát, nem nyújt ön majd kellemes látványt azután.
  A keresztárboc vitorlájához támaszkodva figyeltem őket, s tűnődtem - kell-e mondanom, olvasóm, hogy jó anyám jutott eszembe. Akinek volt édesanyja, meg fogja érteni ezt a megrögzött szokásomat, hogy mindig, valahányszor sorsom veszélyes helyzetbe sobor, neki szoktam támaszkodni valaminek, s anyámra gondolok. Ha a veszély komolyra fordul, olyankor egyik lábamra éllok, és apámra gondolok - aztán jöjjön, aminek jönnie kell.
  Azt kérded, olvasóm, más, fiatalabb lény nem volt a világon számomra, akire gondolhattam volna? Bravó, olvasóm, remek kérdés! Volt bizony, de mennyire! Egy gyengéd arcocska, mely szakállam mögé rejtve pirulását, leányos bánatában nagyokat rúgott hátrafelé... ó, igen, a kis Mabel, akihez vissza kell térnem öt év múlva, mikor már elég pénzem lesz hozzá, hogy egy csinos, takaros kis halászbárkát bérelhessek, valahol a tenger közelében lehetőleg.
  Közben az előkészületek serényen folytak tovább. Az árbocok be voltak olajozva, a vitorlák duzzadóra kitömve, megvasalva. A legénység baltával felfegyverkezve vagdalta a kikötőhidat, az egyedüli tárgyat, ami még a parthoz kötött.
  - Minden rendben? - kiáltott a kapitány a maga nyers modorádan.
  - Ó, igen, hogyne, sir! - kiáltotta karban a legénység.
  - Ez esetben szedjétek fel a horgonyt, s küldjetek le egy embert a kamrakulccsal a hajófenékbe; üssétek csapra a hordót!
  Csapra ütni a hordót!... ó, hányszor éltem át a hajó indulásának ezt a szomorú szertartását! Hányszor láttam e képet, a családjuktól, meleg otthonukból száműzött tengerészek csoportját, amint elkomorodott, fátyolos szemekkel figyelik társukat, megbabonázva mintegy, amint eltünik a hajófenék nyílásán, hogy csapra verje a pálinkáskordót...

  Másnap reggel kedvező északnyugati széllel repültünk délkelet felé, megkerülve Anglia felső csücskét, a valódi tengerész csalhatatlan biztonságával tartva a csatorna felé.
  Képzelni sem tudok felemelőbb látványt azok számára, akik még sohase látták a Nagy Csatornát, hajóról nézve. A világ egyik legszebb pontja ez, úgyszólván. Tarka sokaságban nyüzsög itt a világ minden nemzetének hajója - dán, skót, arab, búr, néger hajók járkálnak fel és alá. Kínai gőzösök, hadihajók, motorcsónakok, jachtok és más izraelita származású járművek, jéghegyek, tutajok, dokkok, kompok, valóságos kompótok, amerre a szem lát. Ha mindezekhez hozzáképzeljük a sűrű ködöt, mely az egész fölött lebeg, olyan vastagon, hogy az orráig se lát az ember, olvasóm némi fogalmat alkothat a látvány fenséges szépségéről.

  Már három napja vonultunk nyílt vízen. A tengeribetegségen túl voltam, s apámra már nem gondoltam annyit, mint az első napokban.
  A harmadik reggelen Bilge kapitány lejött a kabinomba.
  - Kedves Blowhard - így szólt -,arra kell kérnem önt, hogy kettőzze meg az őrséget.
  - Mi történt? - kérdém.
  - Két matróz belesett a tengerbe - mondta bizonytalanul, kerülve tekintetemet.
  Megelégedtem egy merev "Ám legyen, sir!" kiáltással, de lelkem mélyén mindjárt feltűnt nekem, hogy lehet az, hogy mindketten ugyanazon az éjszakán estek a tengerbe.
  Bizonyára valami rejtélynek kell emögött lennie.
  Két nappal később a kapitány ugyanazzal a különös pillantással jelent meg a közös reggelin.
  - Valami baj van, sir? - kérdeztem, türtőztetve magam.
  - Igen - mormogta, igyekezvén közönyt mímelni, de észrevettem, hogy egy kemény tojást oly ideges erővel forgatott ide-oda ujjai közt, hogy csaknem kettéroppantotta -, sajnálattal közlöm, hogy elvesztettük szegény szakácsunkat.
  - A szakácsot? - kiáltottam.
  - Igen - folytatta a kapitány hadarva -, beleesett a tengerbe. Részben én is hibás vagyok. A korlát folé tartottam őt éppen, hogy jobban szemügyre vehessen egy jéghegyet, és, és... esküszöm, puszta véletlenségből beleejtettem a vízbe.
  - Kapitány úr - kérdeztem -, és nem kapott utánna?
  - Még eddig nem. Annyi dolgom volt... - mondta bizonytalanul.
  Mereven a szemébe néztem, de nem szóltam egy szót se.
  Tíz nap múlt el.
  A rejtély bonyolódott. Csütörtökön két emberünk tűnt el. Pénteken a másodkárpitos és az első tapétázósegéd, valamint három szögecselő. A vasárnapra virradó éjszakán aztán olyasvalami történt, ami, bármily jelentéktelen eseménynek látszott, némi bepillantást engedett a titok kulcsába.
  Éjfél felé éppen a kerék mellett álltam, midőn a sötétség leple alatt a kapitány jól ismert alakját pillantottam meg. Lábujjhegyen közeledett, jobb kezében egy hajósinast vonszolva maga után, a bal lábánál fogva. A fiút jól ismertem, kedves fintoraival nagyon megkedveltette magát velem, azért hát bizonyos érdeklődéssel figyelni kezdtem, ami történik. A korláthoz érve Bilge kapitány óvatosan körülnézett egy pillanatra, majd hirtelen, mindha véletlenül tenné, beleejtette a kis hajósinast a tengerbe. Egy pillanatr felbukkant a gyermek feje, de a kapitány gyorsan néhány csónakot dobott rá, mélyen sóhajtott, és eltűnt a hajófenékben.
  Íme, tehát ez volt a rejtély nyitja! Nyilvánvaló, hogy a kapitánynak nagy szerepe volt a legénység vízbe dobálása körül! Másnap a reggelinél találkoztunk, mint rendesen.
  - Szegény kis William beleesett a tengerbe! - mondotta a kapitány, nagyot nyelve a fókasonkából, s oly erővel marcangolta fogaival, mintha csak le akarná nyelni.
  - Kapitány -kiáltottam én izgatottan, miközben késem csaknem kettészelte a kezemben forgatott császárzsemlyét -, kapitány, a hajósinas az ön lelkén szárad!...
  - Száradásról szó sincs, egyre nedvesebb lesz - válaszolt a kapitány hirtelen elkomorulva. - de ha már így rám pirított, bevallom, én dobáltam be őket a vízbe, s szándékom megmásíthatatlan, miszerint a többit is utánnahajigálom. Halgasson meg, Blowhard, ön fiatal, becsvágyó és megbízható embernek látszik. Elmondok önnek mindent.
  Nyugalmat erőszakolva magára, egy wertheimszekrényhez lépett, kotorászott benne egy darabig, majd egy darab sárga, összeszáradt pergament húzott elő, s kiteregette az asztalon. a pergamenen durva térkép elmosódó vonalai látszottak. A térkép közepén körvonal. A kör közepén fekete pont, fölötte egy K betű. Alul D betű, felül egy É betű.
  - Mi ez? - kérdeztem.
  - Nem találja el? - mondta fürkészve a kapitány. - Ez egy elhagyott sziget.
  Világosság gyúlt elmémben!
  - A D betű annyit tesz: Dél és az É betű: Észak! -kiáltottam.
  - Blowhard! - mondta a kapitány, oly erővel verve az asztalt, hogy a kenyércipó a tetőig ugrott. - Ön nagy ember! Eltalálta! Két éve töröm a fejem, hogy mi lehet ez!
  - És a K betű?
  A K betű a kincs-et jelenti, az elrejtett kincset! - mondta a kapitány, majd megfordítva a térképet, folyékonyan olvasta fel hátáról a következő szöveget: - "A K betű jelenti azt a helyet, ahol a kincset elföldeltük. Félmillió spanyol dollár egy barna utazóbőröndben."
  - És hol a sziget? - kérdeztem izgatottan.
  - Ez az, amit nem tudok - dörmögte a kapitány. - Célom az, hogy addig vitorlázok fel és alá, párhozamos vonalakban, a szélesség és hosszúság irányát követve, míg rátalálok.
  - És közben?
  - Közben le kell szállítanom a legénység létszámát a minimumra, hogy minél kevesebben legyünk, mikor osztozkodásra kerül a sor. Nos, Blowhard - kiáltott melegen, azzal a megnyerő szívélyességgel, mely feléje fordította rokonszenvemet, helytelen viselkedése dacára - nos, Blowhard, nem akarna szövetkezni velem? Behajigáljuk őket a vízbe, kivéve a pincemestert, kiássuk a kincset, s gazdagok leszünk életünk fogytáig!
  Olvasóm, tudnál-e megvetni érte, hogy igent mondtam? Fiatal voltam, forróvérű és heves, telve idealizmussal, reménnyel, gyermekes lelkesedéssel.
  - Kapitány - mondtam, és a kezébe csaptam -, az öné vagyok!
  - Jól van! - kiáltotta harsányan. - Menjen hát most óvatosan az előparkba,s kémlelje ki a legénység hangulatát.
  Óvatosan felkúsztam a legénységi télikert alvótermeibe - egyszerű, durva helyiség volt ez, a hajó farában, közönséges, egyszínű szőnyeggel a padlóm, néhány szegényes karszékkel, íróasztallal, olcsó ripszgarnitúrával, keskeny, kék és vörös baldachinok mögé jól-rosszul elhelyezett rézágyakkal, egyszerűen mintázott köpőcsészékkel félig-meddig bebútorozva. Vasárnap reggel volt, s a legénység unottan himbálodzott a hintaszékeken, rossz pizsamákban, a durva manikűrkisasszonyokkal élcelődve.
  Felálltal, s látszólag udvariasan köszöntöttek.
  - Másodkormányos úr - szólt Tompkins, a főszakács legénye -, kötelességemnek tartom közölni önnel, hogy a legénység körében bizonyos elégedetlenség észlelhető.
  A martózok közül többen bólogattak.
  - Csodálkozásunknak vagyunk kénytelenek kifejezést adni ama mód fölött, ahogy itt az emberek eltűnnek - folytatta a fékevesztett szenvedély hangján. - Határozottan feltűnő, sőt képtelen jelenség ez, másodkormányos úr, s ha szabad magam így kifejezni, a legénység nem hajlandó bizalmával támogatni az effajta visszaéléseket!
  - Tompkins - mondtam ellentmondást nem tűrő eréllyel -, meg kell értenie, hogy helyzetem és rangom nem engedi meg, hogy effajta beszélgetésben, mely a lázadás ismérveit közelíti meg, részt vegyek!
  Megfordultam, s büszkén kimentem. A kapitány az ajtó előtt várt.
  - Azt hiszem, fel akarnak lázadni! - csak ennyit mondtam.
  - Well! - kiáltott a kapitány, kezeit dörzsölve. - Annál jobb, így legalább megszabadulunk tőlük. Természetesen - tette hozzá tűnődve, tekintetét a kabin ódivatú csillárára függesztve - gondolnunk kell támogatásra is. A napokban kalózhajóval kell találkoznunk számításaim szerint. Minden pillanatban itt lehetnek, megkönnyíteni a dolgunkat. Várjon csak!
  Csengetett a kabinosfiúnak.
  - Kéretem Tompkins urat, fáradjon le hozzám.
  - Tompkins - szólt a kapitány, amint a matróz robosztus alakja megjelent az ajtóban -, volna szíves a kabinablakon keresztük kidugni a fejét? Szeretném tudni, milyen idő van odakint!
  - Tartom szerencsémnek - válaszolt anyers fickó azzal az egyszerű bizalommal, melynek hallatára képtelenek voltunk egy cinkos mosolyt elrejteni.
  Tompkins a kerek kis ablakhoz lépett, s kidugta afejét és vállait.
  Egy-egy lábát megragadva, amilyen gyorsan csak lehetett, kitoltuk őt az ablakon. Hallotuk a test tompa loccsanását a vízben.
  - Ez könnyen ment - dörzsölte kezét a kapitány. - Bocsásson meg, bevezetem a listába.
  Miután ez megtörtént, a kapitány látható elégültséggel dörzsölte kezeit.
  - A lázadás segítségünkre lesz - mondta. - De nem kell elsietni a dolgot. Megvárjuk a kalózokat, ezen a szélességi fokon szoktak cirkálni. Közben pedig, kedves Blowhard - szólt, felemelkedve székéről -, ha hetenkint egy-két emberrel végez, nagyon le lennék kötelezve önnek.
  Három nappal később megkerültük a Jóreménység fokát, óvatosan, hogy ne vegye észre, és az Indiai-óceán sötét hullámaiba ütöttük bele hajónk orrát. A szél kedvező volt, s így nyugodtan vitorlázhattunk fel és alá, cikcakkban, egyre fokozódó gyorsasággal a tükörsima tengeren.
  A negyedik napon kalózhajót jelentett az árbockosárból a kosaras fiú. Nem tudom, olvasóm, láttál-e valaha kalózhajót. Ez a látvány alkalmas rá, hogy megremegtesse a legedzettebb tengerészszívet. A hajó feketére volt festve, fekete zászló lengett róla, a vitorlák is feketék voltak, s fedélzetén tetőtől talpig feketébe öltözött kalózok sétálgattak kart karba öltve. A KALÓZHAJÓ felirat óriás fehér betűkkel ragyogott a hajó oldalán. Legénységünk láthatóan megrendült. Igaza is volt neki, mármint a legénységnek, ettől a látványtól egy szopós borjú is elvesztette volna bátorságát.
  A két hajó egymásra fektetett oldalakkal összesimult. A legénység erős kötelekkel és máslikkal összekötözte a két hajót, kényelmes átjáróhidat vertek a két fedélzet közé. Abban a pillanatban a kalózok vérben forgó szemekkel, fogcsikorgatva és körmeiket reszelve elárasztották fedélzetünket.
  Vad küzdelem kezdődött. Mindössze két óra hosszáig tartott az első összecsapás, leszámítva a rövid, negyedórás villásreggelit. A legénység derekasanharcolt, rázták egymást, orvul hátba rúgták, arcul ütötték, sőt, az állati düh paroxizmusában többször csaknem megharapták ellenfelüket. a kalózok közt különösen egy hatalmas fickó tűnt fel nekem, aki keményen bogra kötött törülközővel csapkodott maga körül eszeveszetten, míg aztán Bilge kapitány rá nem vetette magát, egyenesen arcába sújtva egy hatalmas banán héjával -csak így sikerült ártalmatlanná tenni.
  Két óra múlva közös megegyezéssel eldöntetlennek mondtuk ki a harcot. Félidő: kettő-null, de még hátra volt egy szabadrúgás.
  A két hajó kötelékeit eloldozták, s három harsány "Hurrá!" kiáltással a legénység elbúcsúzott derék kalózainktól.
  - Most pedig - súgta nekem a kapitány -, hadd lássuk, hogy állunk legénység dolgában.
  Lement a fedélközbe. Néhány perc múlva visszatért, az arca holtsápadt volt.
  - Blowhard - szólt, rosszul palástolt rémülettel -, a hajó süllyed. A kalózok egyike (nyilván véletlenül, kérem, én nem gyanúsítok senkit) lyukat fúrt a fenekébe. Természetesen a hajónak.
  Mindketten hallgatóztunk. a kapitány lebocsátotta a vízmérő készüléket. Vizesen húzta vissza.
  A legénységet a szivattyúk mellé állítottuk - megketdődött a lázas munka, amelyet csak azok ismernek, akiknek volt már alkalmuk süllyedő hajóban megfulladni.
  Hat órára a vízmérő készülék félhüvelyknyi emelkedést mutatott. Éccaka további háromnegyed hüvelyk - megfeszített szivattyúzásunk ellenére.
  a következő napon további fél hüvelyk emelkedést mutatott az érzékeny hajószeizmográf. Helyzetönk kétségbeejtő volt.
  Estére a kapitány behívott a kabinjába. Asztalán matematikai és geometriai szakművek és műszerek hevertek garmadában, a földet különféle hajózási szaklapok legfrissebb példányai borították, térdmagasságig.
  - A hajó kénytelen elsüllyedni - Mondta komoran. - Kiszámítottam. Fél évig tart, vagy eltarthat évekig is - mindegy. De okvetlen ell kell süllyednie, ha ez így megy tovább. Nincs más hátra, sorsára kell bíznunk őt. Még mindig jobb, mintha partra vinnők, és szégyenszemre ott süllyedne el.
  Ezen az éjen, a sötétség leple alatt, míg a legénység a szivattyúkkal foglalatoskodott, a kípitány és én tutajt építettünk.
  Észrevétlenül lefűrészeltük az árbocokat, egyforma hosszúságúra reszeltük a nálam levő körömreszelővel, egy sorba fektettük őket, aztán az egészet négy erős, színes cipőpertlivel összekötöztük.
  sebtiben néhány élelmiszeres ládát gurítottunk a tutajra, néhány hordót a tetejébe, egy szextánst, egy kronométert, egy gázórát, egy biciklifújtatót, egy porszívó gépet s néhány más tudományos műszert. Majd felhasználva a hajó himbálózását, hirtelen vízre bocsátottuk tutajunkat, s a trópusi éj leple alatt elhagytuk megátkozott hajónkat.
  A hajnalhasadás már az Indiai-óceánban talált bennünket. Már csak egy pontnak látszottunk.
  Reggel, rögtön öltözködés és borotválkozás után, szemügyre vettük élelmiszerkészletünket.
  Ekkor derült ki helyzetünk borzalmas volta.
  A kapitány egymás után emelte ki a ládából a pácolt parhaszeleteket tartalmazó konzervdobozokat. Ötvenkét darab volt mindössze. Aggodalmas arccal figyeltük, míg az utolsó is elő nem került. Egyetlen gondolat remegtette meg mindkettőnk szívét. Mikor az utolsó doboz napvilágot látott, a kapitány tágra meresztett szemmel, iszonyodva emelkedett fel.
  - A konzervnyitó! - dadogta halálra váltan. - Irgalmas Isten! A konzervnyitó!
  Eszméletlenül esett össze.
  Közben én remegő kézzel az üvegeket próbáltam kinyitni. Porter-sör volt bennük, összesen hatvan darab. Hideg veríték lepte el homlokom.
  - A dugóhúzó! - kiáltottam. - Nincs dugóhúzónk!
  Eszméletlenül estem a kapitányra.
  Mikor felfrissülve, az üdítő ájulásból magunkhoz tértünk, Tutajunk már alig látszott. Egészen kicsire zsugorodtunk össze, amiből arra következtettünk, hogy nagyon messze lehetünk a hajótól.
  Fejünk felett a tropikus ég kérlelhetetlen forrósága. a tenger ólmos hullámai csapkodták tutajunk szélét. Körülöttünk a pácolt marhaszeletek és bedugaszolt sörök hevertek halomban. A következő napok folyamán szenvedésünk kimondhatatlan volt, nem is beszéltünk róla, színházi lapokat olvastunk inkább. Később, félig önkívületben, ököllel próbáltuk beverni a dobozok fedelét - sőt a színes reklámboríték épségét kockáztatva, a tutaj derekához verdestük őket. Minden hiába. Azután előbb a palackokat ütöttük a dobozokhoz, majd a dobozokat a palackokhoz, azzal se törődve már, hogy bereped az üveg, és a palack egyszerűen használhatatlanná válik.
  Hiába volt minden!
  Így múltak a napok. Komor csöndben ültünk egymással szemben. Nem volt mit enni, nem lehetett cigarettázni, olvasnivalónk teljesen elfogyott, s egy hét múlva kifogytunk minden témánkból!... Az utolsó Shaw Johannájáról szólt, egy képeslap nyomán - vége, már semmi se érdekelt.
  A tizedik napon Bilge megtörte a csöndet. Bár inkább egy dobozt tört volna meg.
  - Készítse el a sorsjegyeket, Blowhard - mondotta. - Nincs más hátra.
  - Értem - szóltam komoran -, hiszen napról napra soványabbak leszünk.
  Azután az emberevés szörnyű kilátása mellett, kis nyomdánkon elkészítettem a két sorsjegyet.
  A kapitány felé nyújtottam.
  Ő húzta a rövidebbet. Nekem slágerem volt.
  - Mit jelentsen ez? - kérdezte, félelem és remény közt remegve. - Nyertem?
  - Nem, Bilge - mondtam szomorúam -, vesztett.
  Nem akarom az olvasó idegeit túlságosan felzaklatni a következő napok történetével. Lassan tértem csak magamhoz. Különösebb esemény nem történt, volt néhány csöndes és kellemes órám is, és mégis... mégis... nem tudok ezekre a napokra gondolni anélkül, hogy könny szökne a szemembe... ha eszembe jut az a talpig szív férfiú, akinek ezt a pár gondtalan órát köszönhetem.
  Az ötvenedik napon arra ébredtem, hogy a tutaj idegesen dörzsöli az orrát. Ugyanis a sötétben partnak ütődött neki. Talán túl sokat ettem vacsorára, s nem vettem észre a szárazföld közelségét.
  Egy sziget állt előttem. Kerek, jellegzetes alakjáról rögtön felismertem.
  - A kincses sziget! - kiéltottam. - Végre mégis megjutalmazott az ég hősi szenvedéseimért!
  Lázas gyorsasággal a sziget közepére siettem. de mily lesújtó látvány fogadott!... A homokban mély üreg ásítozott felém - egy üres utazóbőrönddel a fenekén -, az üreg szélén beásott hajódeszka, ezzel a felirattal: Pokolmártás. 1867. október. Úgy! A gazemberek tehát kijavították a hajót - megtalálták a térképet, amit elővigyázatlanságból az asztalon felejtettünk, s elrabolták az orrunk elől a kincset, melyért annyi kalandot szenvedtünk át!
  Az emberi hálátlanság fölött érzett mély fájdalommal roskadtam a gödör mellé.
  A lakatlan sziget lőn otthonom.
  Itt folytattam nyomorúságos életemet, homokot, néha, ha jobban ment az üzlet, kevés kavicsot ettem, és a kaktuszlevelekbűl ruhát is készítettem magamnak. De a mértéktelen sárevés és a rossz gazdasági viszonyok lassankint aláásták pompás egészségemet. Megbetegedtem. Meghaltam. Eltemettem magam, egy könnyet ejtve síromra.
  Bár a tengerésztörténetek szeretett szerzői okulnának sorsomon, és ők is hasonlóképpen cselekednének.


írta: Stephen Leacock
fordította: Karinthy Frigyes