A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
STEPHEN KING
THE DARK TOWER. 'THE GUNSLINGER
A PLUME BOOK
NEW AMERICAN LIBRARY, 1988
COPYRIGHT C 1982 BY STEPHEN KING
PUBLISHED BY AGREEMENT WITH
THE AUTHOR AND THE ANTHOR'S AGENTS,
RALPH M. VICINANZA, LTD.

HUNGARIAN TRANSLATION
C BIHARI GYÖRGY, 1998

 

 

„ROLAND VITÉZ
A SETÉT TORONYHOZ ÉRT'

(LÁSD EDGAR DALÁT A LEAR KIRÁLYBAN)

I

Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet

E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék,

S míg mohón leste: a hazug beszéd

Rászed-e, száját rosszul leplezett

Öröm fintora reszkettette meg,

Hogy tőrbecsal s lesz újabb martalék!

II

Hisz botjával mi másért állt meg itt,

Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,

Rászedje, aki itt találja őt,

S az utat kérdi?! –Vártam: vicsorít,

Mint egy halálfej, mankója pedig
Sírjeleket kaparva porba bök,

III

Ha tanácsát követem e kopár

És baljós tájon, hol – mint híre van –

A Setét Torony áll. S mégis: magam

S békülten indultam meg erre, már

Nem dics s remény, csak az örömsugár

Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

IV

Mert mit világ-vég vándorútjai

S évek szültek: reménységem legott

Köddé málit s emez új céltól kapott

Szilaj örömet nem olthatta ki.

Nem is próbáltam elcsitítani

Szivem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

V

És mint beteg, ha közel a halál,

S holtnak is vélik, míg csordul s apad

Könnye, elhagyván a barátokat,

S hallja, hogy egy a mást kihívja már

Levegőzni (mert „vége van" s „habár

Sírunk, a halál csak halál marad"),

VI

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely

A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb

Vég-útra vinni a holttetemet,

Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,

S ő mindent ért s csak azért esdekel:

Ne csúfolná meg őket, s halna meg! – –

VII

Így én is – megszenvedve utamon,

Kudarc-jóslattal, s mint kinek neve

Ama „Had" hős-sorába írva be,

Kiket a Setét Torony titka von

Jobbnak véltem ha mint ők, elbukom,

Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.

VIII

S lemondó-csendesen fordultam át

Az úton álló torzalak előtt

Az ösvényre. Egész nap szürke köd

Úszott a tájon s terjedt mindtovább

Az est, kilőve kancsal sugarát,

Hogy lássa még a pusztába veszőt.

IX

Mégis: nem tett foglyává hamarabb

A sík, csak amikor hátam megett

– Visszafordítván tekintetemet –

Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,

Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.

Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

X

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem

Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt!

Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!

Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem

És szórja magvát, itt, hol senki sem

Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök!

XI

Nem! –Tunyaság, sorvadás és beteg

Gúny osztozott e tájék térein.

„Nézz vagy ne nézz!"– szólt a Természet – „Im,

Minden mindegy: én nem segíthetek,

Várom az izzó végítéletet,

Majd az perzsel fel s költi foglyaim!"

XII

S ha egy-egy kóró magasabbra nőlt:

Törten kókkadt feje, hogy társai

Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki

Az aszott lapukat, nem hagyva zöld

Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt

Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

XIII

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,
Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,

A föld meg mintha vért szítt volna be,

S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon

S hőkölt – miért is járt e tájakon? –,

Pokol-ménesből kimustrált gebe.

XIV

Élt még? – Inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:

Meredt és ösztövér, sokráncu nyak,

Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –

Ritka ily torzság s bú együttesen,

Dög ennyire nem borzasztott sosem,

Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

XV

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.

S mint a küzdő, ki elébb bort kiván,

Szomjaztam régi, boldog és vidám

Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív.

A bajnok töpreng, s csak utána vív:

Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

XVI

Jaj! – Cutberth-et idéztem, a remek

Pirospozsgás és szőke cimborát,

S éreztem is már szinte, mint fon át

Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –

Mint rég. De egy éj, és ő kegyveszett!

Hevem hűlt s szívem vacogott tovább.

XVII

Majd – mint avatásán – a hajdani

Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.

Ki merné azt – hetvenkedett –, mit ő?!

De vált a szín. Mellére valami

Hóhér papírt tűz. Lovagtársai

Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!

XVIII

Ily múltnál a jelen is többet ér;

Tovább homályba-fúlt ösvényemen!

Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.

S míg lestem: száll-e bagoly s denevér

Az éjben, emlékeim a fenyér

Elverte, elterelte hirtelen.

XIX

Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,

Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,

S nem lágyan – noha lagymatag mezőn –,

Hisz fürdethetett volna ez a hab

Izzó ördög-patát is, oly harag

Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn.

XX

Mily csekély víz s mi vad! – A part felett

Pár satnya, guggoló égerbokor

S pár ázott fűz szorongott s dőlt komor-

Némán a vízre: öngyilkos sereg;

S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:

Érzéketlen futott a vízsodor.

XXI

Míg átkeltem – egek! – mi félelem

Járt át, hogy lábam hulla-főre lép,

Vagy meder-mérő gerelyem nyelét

Szakállába s hajába tekerem.

Vizipatkányt döftem le? – énnekem

Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

XXII

Öröm volt partot érnem ideát!

Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.

Miféle harcon milyen küszködők

Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?

Mint a varangyok lúggal-tele kád

Mélyén, hiúzok izzó rács között,

XXIII

Úgy vívhattak meg itt e part alatt.

De mért épp itt a tágas sík helyett?

Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.

Tán beléndek tüzelte agyukat,

Mint a török a gályarabokat,

Küldvén zsidókra keresztényeket.

XXIV

S amott mi az, egy kőhajtásnyira,

Mily szörnyű gépezet? –Vas-ék? Kerék?

Borona, mely selyemként összetép

Még embert is? Tán Tophet holmija

Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a

Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

XXV

Egy rönkmező jött; erdőség helye,

Leendő láp, most inkább tompa sík

Földség (elmezavart bolondozik

Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,

De odahagyja!) – s széjjel, körüle,

Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szík.

XXVI

S szederjes foltok, vad és vak szinek

Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt

Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált,

S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,

Mely a halálra tátva felreped

S meghal, bár elrettenti a halált.

XXVII

Oly távol volt a cél, mint egykoron...

A messzeségben semmi, csak az éj,

És semmi jel. S ekkor egy ösztövér

Nagy, fekete madár, Apollyon

Barátja szállt el sárkány-szárnyakon

S fejem súrolva: tán a várt vezér?

XXVIII

Mert fölpillantván látnom lehetett

A szürkületben is, hogy mindenütt

Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepüt

Hepehupákból így illethetek.

Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?

S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

XXIX

Mert felrémlett, hogy talán démoni

Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,

S rossz álom az egész. Aztán utam

Is megszakadt. S kezdtem lemondani

Megint, s ím, kattant bennem valami

Mint csapda kattan s a vad fogva van...

XXX

S lángjával a felismerés bejárt:

Ez az a hely! – jobbról a két zömök

Domb, mint bikák, egymásba-öklelők,

Balról magas hegy... Ilyen ostobát! –

Mint alhattam az oly régóta várt

S egy élet óta vágyott kép előtt?!

XXXI

Közbül pedig a Torony állt maga!

Tömzsi torony – mint bolond szíve – vak;

Barna kövének párja nem akad Sehol.

A vihar gonosz démona

Mutatja így meg a hajósnak a

Szirtet, ha már a bárka beszakad...

XXXII

Nem láttam volna? Tán mert este volt?

De hisz a nappal újra visszatért,

A tűnő fény egy résen át elért:

Óriás vadászként meglapult a domb,

Lesve, hogy a vad vackából kiront.

„Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!"

 

XXXIII

Vagy nem hallottam volna? De hiszen

Mindenütt kongás, lárma kelt.

Nevek Idézték az eltűnt vitézeket.

Ez erős volt, az félelemtelen,

Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!

Egy perc minden volt kínt megzengetett.

XXXIV

S ott álltak most körül, egész tömeg,

Lesték, mint végzem, eleven füzért

Fontak körém és lángolót, s ezért

Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg

Számhoz emeltem s fúttam kürtömet:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért..."

 

 

(Robert Browning versét Tellér Gyula fordította)

 

ED FERMANNEK,

aki sorra vállalta a kockázatot
ezekért történetekért

 

 

A HARCOS

 

 

 

 

A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte.

A sivatag - a sivatagok apoteózisa - sok fényév­nyire nyúlt el az ég alatt minden irányban. Fehéren vakított, sehol egy csepp víz, tökéletesen jellegtelen volt, kivéve a látóhatáron a hegyek párásan elmo­sódott fakó árnyait, meg a sátánfüvet, amely édes álmokat, lidércnyomást, halált hoz. Itt-ott sírkövek jelezték a sziksó vastag kérgébe harapott utat; vala­ha itt sztráda húzódott, amelyen kocsik száguldot­tak. A világ elmozdult azóta. Kiürült.

A harcos rendíthetetlenül gyalogolt, nem sietett, nem is őgyelgett. Derekán vaskos kolbászként duz­zadt a bőr vizestömlő. Csaknem tele volt még. Évek óta haladt előre a khef-ben, elérte az ötödik fokoza­tot. A hetedik-nyolcadik fokozatnál már nem lenne szomjas; egy klinikus tárgyilagosságával figyelné ki­száradását, csupán akkor öntözné meg szervezete sötét belső szurdokait és barlangjait, amikor logiká­ja azt diktálná, hogy meg kell tennie. De még nem érte el a hetedik-nyolcadik szintet, csupán az ötö­diket. Így tehát szomjazott, bár nem volt különö­sebb ihatnékja. Valami bizonytalan módon ez még tetszett is neki. Olyan romantikusnak találta.

A tömlő alatt viselte kézreálló fegyvereit. A két fegyveröv a lágyékán keresztezte egymást. Vastagon be voltak olajozva, hogy még a sivatagi naptól sem repedeztek ki. A fegyverek agya finom erezetű sárga szantálfából készült. A nyersbőr szíjra függesztett tokok nehézkesen csapkodták a harcos csípőjét. A töltényövek rézpatronjai csillogtak, villogtak, mor­zéztak a napfényben. A bőr halkan nyikorgott. A fegyverek hallgattak. Vérivók voltak. Az élettelen si­vatagban nem volt szükség hangokra.

Ruházata színtelen volt, mint az eső vagy a por. Nyitott gallérú, nyaknál kézzel kilyuggatott inget viselt, a lyukakban bőrszíj lógott lazán. Ehhez a varrásoknál kinyúlt overallt hordott.

Megmászott egy lágy vonalú dűnét (bár itt nem volt homok; a sivatag földje kemény volt, még az al­konyat után feltámadó éles szél is csak edénysúro­lóra emlékeztető szúrós port tudott fölkavarni), és a szélvédett oldalon, ahol a nap valamivel hama­rabb tűnik el, tábortűz szétrugdosott maradványai­ra bukkant. Mindig megörült az ilyen apró jelek­nek, mert újfent megerősítették abban a hitében, hogy a fekete alak lényegében mégis emberféle. Szája vigyorra nyílt a viharvert, hámló, romos arcá­ban. A harcos leguggolt.

Természetesen sátánfüvet égetett. Idekint ez az egyetlen, ami hajlandó meggyulladni. Zsíros, ap­rócska lánggal, lassan ég. A sivatagi végvidék lakói azt mondták, hogy még a lángjában is ördögök lak­nak. Ők is tüzeltek vele, de rá nem pillantottak vol­na. Úgy hitték, az ördögök megbűvölik, hívogatják, magukhoz rántják azokat, akik belebámulnak a lángba; láthatja is őket minden bolond, aki képes elbámészkodni a sátánfű tüzén.

Az égett gyom ismerősen szövevényes ideogram­mái szürke porrá omlottak a harcos tapogatódzó keze alatt. Semmi sem volt a hamuban, csupán egy megszenesedett szalonnadarab, amit tűnődve el­rágcsált. Mindig így történt. Már két hónapja kö­vette a feketébe öltözött embert a sivatagban, a végeérhetetlen, ordítóan egyhangú purgatóriumi pusztaságban, és még mindig nem talált a tábor­tüzek steril ideogrammáinál egyebet. Sehol egy konzervdoboz, palack vagy vizestömlő (jómaga már négyet hagyott maga mögött, mint kígyó a le­vedlett bőrét).

Talán a tábortüzek jelentik az üzenetet, amelyet betűről betűre kell kihüvelyezni. Kopj le. Vagy köze­leg a vég. Esetleg vacsorázz Joe-nál. Nem számít. A harcos nem értette az ideogrammákat, ha ugyan azok voltak. És minden maradvány éppen olyan hideg volt, mint a többi. Tudta, hogy közeledik, de azt nem, honnan tudja. Ez sem számít. Fölállt, le­porolta a kezét.

Más nem volt; a borotvaéles szél természetesen eltüntetett minden gyér nyomot, amely a kemény talajon megmaradt. Sohasem találta meg az üldö­zött ürülékét. Semmit. Csupán ezeket a kihűlt tá­bortüzeket az ősi országút és a fejében fáradhatat­lanul működő távmérő vonalán.

Leült, engedélyezett magának egy kurta kortyot a tömlőből. Körbebámult a sivatagban, fölnézett a napra, amely az égbolt legtávolabbi körnegyedében ereszkedett lefelé. Fölállt, kihúzta övéből a kesztyű­jét, és nekiállt sátánfüvet gyűjteni a saját tüzéhez, amelyet a feketébe öltözött ember után maradt ha­muba rakott. A helyzet iróniájában, akárcsak a szomjazás romantikájában, volt valami komor csáberő.

Addig nem vette elő a kovát és az acélt, amíg a nappalból nem maradt egyéb a talaj gyorsan illanó forróságánál és egy narancssárgán vigyorgó csíknál az egyszínű nyugati szemhatáron. Türelmesen bá­mult a déli hegyek felé, noha nem is remélte, nem is várta, hogy megpillantja egy új tábortűz füst­jének vékony csíkját, de a figyelés is hozzátartozott a dologhoz. Semmit sem látott. Közel volt, de csak viszonylag, ahhoz nem elég közel, hogy a szürkület­ben meglássa a füstöt.

Szikrát csiholt a felaprított, száraz dudvára, majd szélirányban leheveredett, hagyva, hogy az álom­hozó füst a puszta felé hömpölyögjön. A szél, leszá­mítva néhány alkalmi légörvényt, nem változott.

Fentről ugyanolyan változatlansággal néztek le a nem hunyorgó csillagok. Napok és világok millió­számra. Szédítő konstellációk, hideg tűz a primer színek minden árnyalatában. Míg figyelte, az ég ibolyaszínről ébenre váltott. Hullócsillag karcolt rá villanásnyi pompás ívet, majd kihunyt. A tűz kü­lönös árnyakat vetett, miközben a sátánfű lassan el­hamvadt, és lerakta új mintáit, nem ideogrammák­ban, csak egyszerű összevisszaságban, amelynek közönyös magabiztosságában volt valami homá­lyosan ijesztő. A tűzrakás módja nem volt művészi, csupán praktikus. Feketén-fehéren beszélt, egy olyan emberről, aki megigazgatja a csálén álló ké­peket az idegen szállodai szobákban. A tűz egyen­letes, lassú lánggal égett, fehéren izzó magjában kísértetek táncoltak. A harcos nem nézett oda. El­aludt. A két minta, a művészeté és a mesterségé összeolvadt. A szél nyöszörgött. Olykor a lefelé irá­nyuló légáramlat a harcos felé sodort egy-egy füst­bodort, és néha be is burkolta egy-egy gomolyba. Ez álmokat épített föl az alvóban, ahogyan a kagyló is gyöngyöt izzad az apró homokszemcse köré. A harcos időnként együtt nyöszörgött a széllel. A csil­lagok ezt is ugyanolyan közönyösen nézték, ahogy a háborúkat, keresztre feszítéseket, feltámadásokat. A harcosnak ez is tetszett volna.

 

 

II

 

Az öszvért vezetve leereszkedett az utolsó hegyláb­ról. Az állat halott, üveges szeme kidülledt a hőség­től. Az utolsó falut három hete hagyta el, azóta csu­pán a végvidékiek összebújt fűkunyhóiba botlott néha-néha az ősi kocsiúton. A házcsoportok ma­gányos viskókká fogyatkoztak, amelyekben legin­kább leprások vagy őrültek laktak. A harcos kelle­mesebbnek találta az őrültek társaságát. Az egyik adott neki egy rozsdamentes Silva tájolót, és a lel­kére kötötte, hogy adja oda jézusnak. Komolyan bólintott. Ha látja, átadja Neki a tájolót. Bár erre nem nagyon számított.

Öt napja maradt el az utolsó viskó, már arra gya­nakodott, nem is fog többet látni, amikor az utol­só, lepusztult csúcsra érve megpillantotta az isme­rős, alacsony fűtetőt.

A kunyhó lakója, egy meglepően fiatal ember, akinek bozontos, rőt üstöke csaknem a derekáig ért, buzgó önfeledtséggel gyomlálta gyér kukoricá­sát. Az öszvér zihálva horkantott, a telepes fölné­zett, villogó kék szemét egy pillanatra a harcosra szögezte. Kurta üdvözlésre emelte két kezét, az­után ismét a kukorica fölé hajolt, görnyedten töl­tögette a kunyhója melletti sort, hátrahajigálva vál­la fölött a sátánfüvet, olykor-olykor egy satnya ku­koricatövet. Haja csapkodott, röpködött a szélben, amely akadálytalanul fújt a sivatag felől.

A harcos, a huppogó vizestömlőkkel megrakott öszvért vezetve lassan leballagott a domboldalon. Megállt az élettelen külsejű kukoricás szélén, ivott egy kortyot, hogy meginduljon a nyálképződés, és a száraz földre köpött.

- Élet a gabonának.

- Élet magadnak is - válaszolta a telepes, és föle­gyenesedett. Hallhatóan roppant a háta. Félelem nélkül mérte végig a harcost. A haj és a szakáll kö­zötti kis felületen nem látszott rothadás, tekintete, bár kicsit vad volt, épelméjűnek tűnt.

- Nincs semmim, csak kukoricám és babom - mondta. - A kukorica ingyen van, de a bab, azért le kell perkálni a pénzt. Egy ember hozza ki. Nem marad sokáig. - A telepes kurtán fölnevetett. - Fél a szellemektől.

- Nyilván azt hiszi, hogy maga is az.

- Én is úgy gondolom.

Egy pillanatig némán meredtek egymásra.

A telepes kezet nyújtott. - A nevem Brown.

A harcos parolázott vele. Közben egy sovány hol­ló károgni kezdett a kunyhó csapott fűtetejének or­mán. A telepes odamutatott.

- Ő Zoltán.

Nevének hallatán a holló ismét károgott, és oda­repült Brownhoz. Rászállt a férfi fejére, karmaival keményen belekapaszkodott vad bozontjába.

- Bazmeg - recsegte Zoltán boldogan. - Bazmeg magadat és a lovat is, améken jöttél.

A harcos barátságosan biccentett.

- Paszuly, paszuly, zenés ződség! - szavalta ihle­tetten a holló. - Mennél többet eszegetsz, annál többet eregetsz.

- Ezt maga tanította neki?

- Azt hiszem, nem akar mást tanulni - válaszolta Brown. - Egyszer próbáltam megtanítani a mi­atyánkra. - Rávillantotta a szemét a kunyhó mögött elterülő csikorgó, jellegtelen sivatagra. - Úgy vé­lem, ez nem a miatyánk világa. Maga harcos. Igaz?

- Igen. - Leguggolt, elővette fegyvereit. Zoltán el­rugaszkodott Brown fejéről, és átlebbent a harcos vállára.

- Gondolom, a másik után jár.

- Igen. Mikor járt erre? - bukott ki a száján az el­kerülhetetlen kérdés.

Brown vállat vont. - Nem tudom. Erre furcsán múlik az idő. Két hétnél több volt. Két hónapnál viszont kevesebb. A babos ember kétszer járt erre azóta, hogy itt volt. Tán hat hete múlt. De lehet, hogy tévedek.

- Mennél többet eszegetsz, annál többet eregetsz - közölte Zoltán.

- Megpihent itt? - kérdezte a harcos.

Brown biccentett. - Megvacsorázott, mint ahogy maga is fog. Múlattuk az időt.

A harcos fölállt, a madár károgva visszaröppent a tetőre. Különös, remegő izgalom fogta el.

- Miről beszélgettek?

Brown felvonta egyik szemöldökét.

- Nem sokról. Hogy szokott-e itt esni egyáltalán, mikor jöttem ide, hogy temettem el a feleségemet. Legtöbbször én beszéltem, bár nem szokásom. - Elhallgatott, csak a szél süvöltött. - Ugye boszor­kánymester?

- Igen.

Brown lassan bólintott. -Tudtam. Maga is az?

- Én csak ember vagyok.

- Sohasem éri utol.

- Utolérem.

Összenéztek. Hirtelen mély megértés támadt a csontszáraz földön tengődő paraszt és a sivatag felé ereszkedő szikesen vándorló fegyveres között. A harcos a kovakőért nyúlt.

-Tessék. - Brown kénes gyufát vett elő, végighúz­ta piszkos körmén. A harcos a láng fölé tartotta ci­garettáját és megszívta.

- Köszönöm.

- Szeretné megtölteni a tömlőit - mondta a föld­műves. Elfordult. - A forrás hátul van, az eresz alatt. Elkészítem a vacsorát.

A harcos végigsietett a kukoricasorok mellett, majd befordult a ház mögé. A forrás egy ásott kút mélyén bugyogott, amelynek oldalát kifalazták, ne­hogy leomoljon a laza, poros föld. Amint leeresz­kedett a rozoga létrán, azon gondolkodott, hogy ezek a kövek legalább kétévi munkát jelentenek: ide kellett szállítani, lehurcolni, majd sorra beépíteni őket. A víz tiszta volt, de lassacskán csörgedezett, sokáig tartott, míg megteltek a tömlők. Miközben a másodikat töltötte, Zoltán telepedett a kút kává­jára.

- Bazmeg magad, és a lovat is, améken jöttél - ta­nácsolta.

Összerezzent, felnézett. Az üreg öt méter mély volt: Brownnak nem kerülne nagy erőfeszítésbe rá­dobni egy sziklát, szétzúzni a koponyáját és kifosz­tani mindenéből. Egy őrült vagy egy leprás nem tudná megtenni, de Brown egyik sem volt. Mégis rokonszenvesnek találta, így kiverte a fejéből a gon­dolatot, inkább a vízzel törődött. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Amikor belépett az ajtón és lement a lépcsőn (a kunyhó tulajdonképpen a föld alatt volt, hogy ös­szegyűjtse és tárolja az éjszaka hűvösségét), Brown éppen kukoricacsöveket nyomkodott az aprócska tűz parazsába egy fakanállal. Két ütött-kopott tá­nyért készített oda egy szürkésbarna takaró két vé­gére. A babnak föltett víz éppen akkor kezdett bugyborékolni a tűz fölé akasztott bográcsban.

- Fizetek a vízért is.

Brown nem nézett föl.

- A víz Isten ajándéka. A babot pedig Papa Doc hozza.

A harcos elnevette magát és leült, hátát a hopor­csos falnak vetve. Összefonta karját, lehunyta a sze­mét. Kis idő múlva megcsapta orrát a sülő kukori­ca illata. A szárazbab kavicsként zörgött, amikor Brown belezúdította a papírzacskó tartalmát a bog­rácsba. Időnként kopogás hallatszott, amikor Zol­tán nyughatatlanul topogott a tetőn. A harcos fá­radt volt. Naponta tizenhat, néha tizennyolc órát is úton volt azóta, hogy Tullban, az utolsó városkában megtörtént az a borzalom. A legutóbbi tizenkét napban ráadásul gyalogolt, mert az öszvér ereje vé­gére ért.

Kopp-kopp-kopp.

Két hét, mondta Brown, legrosszabb esetben hat. Nem számít. Tullban voltak naptárak, és emlékez­tek a feketébe öltözött emberre, mert idefelé jövet meggyógyította azt az öreget. Egy fűtől haldokló

vénséget. Egy harmincöt éves aggastyánt. Ha Brown nem téved, a feketébe öltözött ember azóta is veszített az előnyéből. De most a sivatag követ­kezik, az pedig maga a pokol.

Kopp-kopp-kopp.

- Add kölcsön a szárnyadat, madár. Kitárom és repülök a meleg légáramokon.

Elaludt.

 

III

 

Brown öt óra múlva keltette föl. Már besötétedett. Csupán az összekotort parázs izzott halvány cse­resznyeszínben.

- Az öszvére kimúlt - szólalt meg Brown. - Kész a vacsora.

- Hogyan?

Brown vállat vont. - Sütve és főve, hogyan más­képp? Miért fontos?

- Nem, az öszvérre gondoltam.

- Csak úgy lefeküdt és kész. Öreg jószágnak tűnt. -Némileg bocsánatkérőn hozzátette: - Zoltán meg­ette a szemét.

- Ó! - Számíthatott volna rá. - Semmi baj.

Brown ismét meglepte. Amikor leültek az asztal­ként szolgáló takaróhoz, esőért, egészségért, a lélek kitárulkozásáért mondott rövid imát.

- Hisz a túlvilágban? - kérdezte a harcos, amikor Brown három cső forró kukoricát ejtett a tányérjá­ra.

Brown bólintott. - Hiszem, hogy ez az.

 

IV

 

A bab kavicsra emlékeztetett, a kukorica kemény volt. Odakint a feltámadó szél zúgott, vonított a földre lapuló eresz körül. A harcos gyorsan, mohón evett, négy pohár vizet ivott a vacsorához. Közben géppuskaropogás hallatszott az ajtón. Brown föl­kelt, beengedte Zoltánt. A madár keresztülrepült a szobán, morcosan letelepedett a sarokban.

- Zenés ződség - motyogta.

Vacsora után a harcos megkínálta vendéglátóját a dohányából.

Most. Most következnek a kérdések.

De Brown nem kérdezett semmit. Fújta a füstöt, és a parázsba bámult. A kunyhóban máris érezhe­tően hűvösebb volt.

- Ne vígy minket a kísértésbe - mondta hirtelen, titokzatosan Zoltán.

A harcos megrezzent, mintha fegyver dörrent volna mellette. Hirtelen bizonyosra vette, hogy káprázat az egész (nem, nem álom; varázslat), hogy a feketébe öltözött ember bűbájt szőtt, és neki üzen valami őrjítően korlátolt, jelképes formában.

- Járt Tullban? - kérdezte hirtelen.

Brown bólintott. - Idejövet, és egyszer kukoricát adtam ott el. Abban az évben esett az eső. Legalább tizenöt percig. A föld úgy nyelte, mintha megnyílt volna. És a kukorica - istenem, a kukorica! Az em­ber látta, ahogy nő. Nem volt rossz látvány. Hallani lehetett, mintha az eső szájat adott volna neki. Nem volt vidám hang. Szinte sóhajtozott és nyö­gött, amint kifelé tartott a földből. - Elhallgatott. - Volt fölöslegem, ezért fogtam s eladtam. Papa Doc azt mondta, majd ő elintézi, de becsapott volna. Úgyhogy odamentem.

- Nem szereti Tullt?

- Nem.

- Majdnem megöltek ott - szólalt meg hirtelen a harcos.

- Csakugyan?

- Megöltem egy embert, akit Isten megérintett - folytatta a harcos. - Csak éppen nem ő érintette meg. A feketébe öltözött ember volt.

- Csapdát állított magának.

- Igen.

Összenéztek az árnyékokon át. A pillanatban volt valami véglegesség.

Na, most jönnek a kérdések.

De Brown nem szólt. Már csak egy füstölgő csikk maradt a cigarettájából, de amikor a harcos meg­kínálta, megrázta a fejét.

Zoltán nyugtalanul fészkelődött, mintha szólni

akart volna, aztán lecsillapodott.

- Mesélhetek róla? - kérdezte a harcos. - Hát persze.

A harcos kereste a szavakat, amelyekkel elkezd­hette volna a történetet, de nem találta őket. - Vizelnem kell - mondta. Brown bólintott.

- A víz teszi. A kukoricára, ha lehet. - Persze.

Fölment a lépcsőn, ki a sötétbe. A csillagok vad zűrzavarban ragyogtak a feje fölött. A szél kitartóan lüktetett. Vizelete reszketeg sugárban ívelt a poros kukoricaföldre. A feketébe öltözött ember hozta ide. Talán maga Brown a feketébe öltözött ember. Talán...

Kiverte a fejéből a gondolatokat. Az egyetlen, amit még mindig nem tanult meg elviselni, hogy esetleg megőrül. Visszament a kunyhóba.

- Na, eldöntötte, hogy káprázat vagyok-e? - kér­dezte derűsen Brown.

A harcos a döbbenettől megtorpant az apró lép­csőn. Majd vontatottan lement, és leült. - Tullról kezdtem el beszélni.

- Fejlődik?

- Halott.

Brown bólintott. - A sivatag. Azt hiszem, végül mindent megfojt. Tudta, hogy valaha út vezetett át rajta?

A harcos lehunyta a szemét. Agya eszelősen pör­gött.

- Maga kábítószert adott nekem. - Nem. Miért tettem volna?

A harcos óvatosan kinyitotta a szemét.

- Rosszul hiszi, hogy ilyet teszek, ha már egyszer meghívtam - mondta Brown. - Márpedig így volt. Akkor mesélne Tullról?

A harcos tétován nyitotta ki a száját, és meglepet­ten tapasztalta, hogy ez alkalommal ajkára tolulnak a megfelelő szavak. Szaggatottan kezdett bele a tör­ténetbe, amely később egyenletes, kissé lélektelen monológgá szélesedett. Kábulata elmúlt, s rájött, hogy különös izgalom tölti el. Sokáig beszélt az éj­szakában. Brown egyszer sem szakította félbe. A madár sem.

 

V

 

Az öszvért Princetownban vette, és mikor Tullból érkezett, az állat még friss volt. A nap egy órája nyugodott le, a harcos mégis továbbment: a fali égre vetülő fényei vezették, majd egy kocsmai zongora, amelyen hátborzongató élességgel csöröm­pölt a Hey Jude. Az út kiszélesedett, mellékutat torkolltak belé.

Az erdőket rég maga mögött hagyta, most egy hangú, lapos síkságon haladt: komócsinnal és alacsony bozóttal benőtt, végtelen, sivár mezőkön hátborzongató, elhagyatott földbirtokokon, amelyeken minden bizonnyal démonok lakta borongós árnyas udvarházak őrködtek; kihalt kunyhók vigyorogtak kajánul, ahonnan rég továbbálltak a lakók alkalmanként parasztviskóról árulkodott a sötétben szikrázó egyetlen fénypont, nappal pedig a földe ken némán gürcölő, beltenyészettől degenerált mogorva család. Főleg kukoricát termeltek, de volt bab és némi borsó is. Néha egy sovány tehén meredt rá tunyán a lehántott égerfa cölöpök közül Négyszer haladtak el mellette szekerek, kétszer jövet, kétszer menet; azok, amelyek a háta mögül jöttek, majdnem üresek voltak, mikor elhagyták őt és öszvérét, hogy bőségesebb rakománnyal igyekezzenek visszafelé, az északi erdők irányába.

Csúnya vidék volt. Amióta elhagyta Princetownt kétszer esett az eső, mindkét alkalommal igen kelletlenül. Még a komócsin is sárgának, csüggedtnek tűnt. Ronda környék. A feketébe öltözött embernél semmi nyoma. Talán kocsira szállt.

Az út kanyarodott, a kanyar után a harcos csettintve megállította az öszvért, lenézett Tullra. Egy kerek, tálforma mélyedés alján ült, mint hamis gyé­mánt az olcsó foglalatban. Elég sok fényt látott, a

legtöbbje ott csoportosult, ahonnan a zene hallat­szott.

Úgy tűnt, a városka négy utcából áll; közülük három derékszögben keresztezte az országutat, egyben a helység főutcáját. Talán akad itt egy étte­rem. Kételkedett ugyan benne, de hátha. Ismét csettintett az öszvérnek.

Az út mentén megszaporodtak az összevissza

épült házak. Zömük üresen állt. Elhagyott egy ki­csiny temetőt, amelynek mohos, dülöngélő fejfáit benőtte és fojtogatta a burjánzó sátánfű. Onnan vagy százötven méternyire elhaladt az időrágta út­jelző tábla mellett, amelyre a T U L L szót írták.

A festék annyira lepergett, hogy alig lehetett el­olvasni a betűket. Volt ott egy másik tábla is, de a harcos nem tudta kisilabizálni a feliratát.

Felcsapó félrészeg hangok eszelős kórusa gajdolta elnyújtottan a Hey Jude utolsó verssorát - Naa-naa­naa naa-na-na-na,.. hey, Jude… - amikor belépett a tulajdonképpeni faluba. Halott hang volt, mint amikor a szél dudál egy korhadó fatörzs odvában. Csupán a kocsmai zongora prózai csörömpölése és kopácsolása miatt nem vette komolyan fontolóra azt a lehetőséget, hogy a feketébe öltözött ember idézett meg kísérteteket a kihalt városkába. Elmo­solyodott erre a gondolatra.

Voltak páran az utcákon, ha nem is sokan. Há­rom, fekete nadrágot és egyforma matrózblúzt vi­selő hölgy haladt tova a túlnani deszkajárdán; nem mutattak túlzott érdeklődést iránta. Arcuk úgy úszott csaknem láthatatlan testük fölött, mint ha­talmas, fakó baseball-labdák, amelyeknek szemük van. Egy bedeszkázott szatócsbolt lépcsőjéről, fej­tetőre biggyesztett szalmakalapban, ünnepélyes öregember figyelte. Egy girhes szabócska és kései kuncsaftja tárgyalásukat szakították félbe, hogy szemügyre vegyék; a kecske magasabbra emelte lámpáját a háza ablakában, hogy jobban lássa az idegent. A harcos bólintott. Sem a szabó, sem a kuncsaft nem viszonozta az üdvözlést. A harcos érezte, hogy szemük rátapad a csípőjét verdeső, lelógó töltényövekre. Egy sarokkal feljebb tizen­három év körüli srác és a barátnője vágtak át alig észrevehető megtorpanás után az úton. Lábuk nyo­mán kis porfelhők emelkedtek a magasba. Néhány utcai lámpa működött, burájuk homályos volt a rászáradt olajtól. A legtöbbet összetörték. A harcos egy béristállót is talált, amely valószínűleg a kocsi­útból próbált megélni. A szín tátongó szája előtt, a porban, három fiú kuporgott némán, kukoricale­vélbe töltött cigarettát szíva, egy üveggolyókból ki­rakott kör mellett. Hosszú árnyékot vetettek a ko­csiszín oldalára.

A harcos elvezette mellettük öszvérét, és benézett a szín homályos mélyébe. Egy árnyék ugrált és vib­rált az egyetlen lámpa fakó fényében: hórihorgas, overallos öregember villázta föl a szénapadlásra a laza komócsinsarjút, minden lendítésre felnyögve.

- Hé! - szólította meg a harcos.

A villa lehanyatlott, a lovász harapósan nézett kö­rül.

- Mit akar?

- Van egy öszvérem. - Jó magának.

A harcos egyenetlenül rovátkolt szélű, súlyos ara­nyat pöccintett be a félhomályba. A pénz megcsen­dült a pelyvás, ócska deszkán és fölvillant.

A lovász előrelépett, lehajolt, fölvette a pénzt,

a harcosra pillantott. Tekintete a fegyverövekre siklott

és savanyúan biccentett.

- Mennyi időre akarja itthagyni?

- Egy éjszakára. Talán kettőre. Esetleg még to­vább.

- Nem tudok aranybul visszaadni. - Nem is kértem.

- Véres pénz - motyogta a lovász.

- Tessék?

- Semmi. - Az öreg megragadta az öszvér kantárszárát, és bevezette az állatot az istállóba.

- Csutakolja le! - szólt utána a harcos. A vénem­ber nem fordult meg.

A harcos odament a játék golyók mellett kuporgó

fiúkhoz, akik lenéző érdeklődéssel figyelték a szó­váltást.

- Hogy vagytok? - kérdezte társalgási hangon.

Semmi válasz.

- Srácok, itt laktok a faluban?

 Némaság.

Az egyik fiú kivette a szájából görcsösen meg­csavarodott kukoricacsuhé cigarettáját, fölkapta az egyik zöld zárványos üveggolyót, és a poros körbe hajította. Eltalálta az egyik golyót és kipöccintette a körből. Fogta az előbbit, és újabb dobáshoz készü­lődött.

- Van étterem a városban? - kérdezte a harcos.

A legfiatalabb fölpillantott. A szája sarkában ha­talmas herpesz éktelenkedett, ám a tekintete még ártatlan volt. Olyan vak, túláradó rajongással nézett föl a harcosra, ami egyszerre volt megindító és ijesztő.

- Kaphat egy fasírtot Shebnél.

- A krimóban?

A fiú bólintott, de nem szólt. Játszótársai csú­nyán, ellenségesen néztek.

A harcos megbökte kalapja karimáját. - Köszö­netem. Jó tudni, hogy akad a faluban valaki, aki elég értelmes ahhoz, hogy beszélni tud.

Otthagyta őket, föllépett a deszkajárdára, és elin­dult Sheb kocsmája felé. - Fűevő! - visította az egyik fiú szopránnál alig mélyebb hangon a háta mögött: - Milyen régen dugtad meg a húgodat, Charlie? Fűűű-evő!

Sheb kocsmája előtt három hasas petróleumlám­pa világított: kettő oldalt, a harmadik a részegen lógó csapóajtó felett. A Hey Jude-ot bömbölő kórus lassan elhalt, a zongorán már egy másik ősi balla­dát klimpíroztak. Hangok tépett gomolya hullám­zott. A harcos megállt egy pillanatra, és benézett. Fűrészporral felszórt padló, a kecskelábú asztalok mellett köpőcsészék. Fűrészbakra állított deszka­pult. Mögötte maszatos tükör, amelyben látni lehe­tett a zongoristát, fején az elmaradhatatlan mű­vészkalappal. A hangszer előlapját eltávolították, a fakalapácsok az ember szeme láttára emelkedtek és csaptak le, amíg a zongorista játszott. A bárpultnál szalmaszőke nő szolgált ki, piszkos kék ruhában. Egyik vállpántját biztosítótűvel erősítette fel. Talán hat polgár piálgatott és zsugázott egykedvűen a kocsma hátsó végében. A másik fél tucat laza fürt­ben ácsorgott a zongora körül. Négyen-öten a pul­tot támasztották. Az ajtó melletti asztalnál szürke hajú öregember roskadozott. A harcos belépett.

Fejek fordultak feléje, szemügyre vették őt és a fegyvereit. Egy pillanatra szinte elnémult a helyi­ség, leszámítva a játékba belefeledkezett zongo­ristát, aki tovább klimpírozott. Majd a nő törülget­ni kezdte a pultot, és a dolgok visszazökkentek a szokott kerékvágásba.

- Ide süss! - szólalt meg a sarokban az egyik kár­tyás, és az asztalra dobott három kör mellé illesztett négy kárót. A körök tulajdonosa káromkodott, átadta tétjét, a mellette ülő osztott.

A harcos odament a pulthoz. - Van hamburgere? - kérdezte.

- Persze. - A nő a szeme közé nézett. Valaha csi­nos lehetett, de az arca mostanra megereszkedett, homlokán fűrészes vonalú, szürke sebhely húzó­dott. Vastagon bepúderezte, ez azonban inkább föl­hívta rá a figyelmet, mint leplezte. - De drága.

- Gondolom. Adjon hármat, meg egy sört.

Ismét csökkent a háttérzaj. Három hamburger. A szájakban összefutott a nyál, a nyelvek lomha vá­gyakozással tapogattak végig az ajkakon. Három hamburger.

- Az egy ötösbe kerül. A sörrel.

A harcos egy aranypénzt rakott az asztalra.

Szemek követték mozdulatát.

Mogorván füstölgő szenes serpenyő állt a pult mögött, a tükörtől balra. A nő eltűnt egy apró he­lyiségben, és papírba csomagolt hússal jött vissza. Három fasírtot vett elő, és a serpenyőbe dobta őket. Észbontó illatok terjengtek. A harcos egyked­vű közönnyel állt a pultnál, mintegy mellékesen érzékelte, hogy a zongorista melléüt, a kártyások mozdulatai lelassulnak, a kocsmatöltelékek ferdén sandítanak rá.

A férfi már félúton járt a háta mögött, amikor a harcos megpillantotta a tükörben. Csaknem telje­sen kopasz volt, hatalmas vadászkést markolt, amely tok híján az övére volt hurkolva.

- Ülj csak vissza - szólt oda neki halkan.

A férfi megállt. Felső ajka öntudatlanul felhúzó­dott, mint a kutyáé. Egy pillanatra néma csönd lett. Aztán visszafordult az asztalához, és a légkör ismét ellazult.

A sör repedezett üvegkorsóban érkezett. - Nem tudok aranyból visszaadni - mondta durcásan a nő.

- Nem is kértem.

A nő dühösen bólintott, mintha bőszítené ez a fitogtatott gazdagság, még ha haszna van is belőle. De elvette az aranyat, és egy pillanattal később a még vöröslő szélű hamburgerek is megérkeztek egy kétes tisztaságú tányéron.

- Sója van?

A nő a pult alól adott neki. - Kenyér?

- Nincs. - A harcos tudta, hogy hazudik, de nem erőltette a dolgot. A kopasz férfi sötét tekintettel méregette, keze hol ökölbe szorult, hol kilazult az asztal szálkás, likacsos lapján. Orrcimpái ütemesen lüktettek.

A harcos nyugodtan, csaknem derűsen enni kez­dett, szétvagdosta a húst, a szájába villázta, igye­kezett nem gondolni arra, mi mindent adagolhat­tak a marhahúshoz.

Már csaknem végzett, éppen újabb sört akart kérni, és egy cigarettát készült sodorni, amikor egy kéz csapott le a vállára.

Rádöbbent, hogy a terem ismét elcsendesedett, érezte a levegőben a növekvő feszültséget. Megfor­dult és egyenesen belebámult annak az embernek az arcába, aki az ajtó melletti asztalnál aludt, ami­kor ő belépett a helyiségbe. Szörnyű arc volt. Bü­dös kigőzölgésként vette körül a sátánfű szaga. Kár­hozott szeme volt, az a merev, szúrós fajta, amely néz, de nem lát, olyan szem, amely befelé fordul a tudatalatti bűzös mocsarából fölemelkedő fékezhe­tetlen, elszabadult álmok terméketlen poklába.

A kiszolgálónő halkan felnyögött.

A repedezett száj megvonaglott, szétnyílt, feltárta a zöld, reves fogakat. Ez már nem szívja. Ez rágja. Ez tényleg rágja, gondolta a harcos.

Amit rögtön újabb gondolat követett: halott em­ber. Már egy éve meg kellett volna halnia.

Majd nyomban egy harmadik gondolat: a feketé­be öltözött ember.

Egymásra meredtek: a harcos és az ember, aki megkerülte az őrület peremét.

Megszólalt, és a harcos döbbenten hallotta, hogy a Nemes Nyelvet használja:

- Egy aranyat egy szívességért, harcos! Csak egyet! Egy kis szívességért!

A Nemes Nyelv. Agya egy pillanatra megtagadta a fordítást. Évek teltek el - Istenem! -, évszázadok, évezredek; nem volt többé Nemes Nyelv, ő volt az utolsó, a legutolsó harcos. A többiek...

Zsibbadtan belenyúlt a mellzsebébe, és előhúzott egy aranyat. A kirepedezett, sebhelyes kéz utána­kapott, megsimogatta, fölemelte, hogy visszaverje a petróleumlámpák zsíros fényét. Büszke, civilizált ragyogása volt: aranyos, vöröses, véres.

- Óóóóóó... - Az öröm tagolatlan nyögése. Az öregember imbolyogva megfordult és elindult vis­sza az asztalához, a pénzt a szeme magasságában tartva forgatta és villogtatta.

A terem gyorsan kiürült, a csapóajtó vadul len­gett. A zongorista egy dörrenéssel lecsukta hang­szerének fedelét, majd hosszú, táncos lépésekkel elrohant a többiek után.

- Sheb! - visított utána a nő. Hangjába furcsán keveredett a félelem és a zsörtölődés. - Sheb, gyere vissza! A fene egyen meg!

Az öregember közben elérte az asztalát. Megpör­gette a pénzt az asztal girbegurba lapján. Az élő­halott szempár üres elragadtatással követte az arany mozgását.

- Na tessék - mondta halkan, dühösen a nő. - Elrontotta az üzletemet. Most örül?

- Visszajönnek - válaszolta a harcos.

- Ma este már nem.

- Ő kicsoda? - kérdezte a férfi, a fűevőre mutat­va.

- Menjen a... - A felszólítást önkielégítésre ser­kentő kacifántos mozdulattal fejezte be.

- Tudnom kell - folytatta türelmesen a harcos. - Ő...

- Furcsán beszélt magával - vágott közbe a nő. - Nort sose beszélt így életében.

- Egy embert keresek. Magának ismernie kell.

A nő rámeredt, haragja kihűlt, számítgatás vál­totta fel, majd valami erőteljes, nedves ragyogás, amellyel már korábban is találkozott a férfi. A nyo­morúságos épület tűnődve recsegett magának. A távolban kutya ugatott harsányan. A harcos várt. Az asszony érezte tudását, és a ragyogás átadta helyét a reménytelenségnek, a tompa vágynak, amelynek nincs szája.

- Tudja, mibe kerül - mondta.

A férfi rámeredt. A sebhely nem fog látszani a sö­tétben. A nő teste elég szikár volt, hogy a sivatag, a piszok és a robot ne tudja mindenét meglottyasz­tani. Valaha csinos lehetett, talán egyenesen szép. Nem mintha számítana. Akkor sem fog számítani, ha majd a temetőbogarak fészket raknak méhének sivár sötétségében. Minden megíratott.

A nő az arca elé kapta a kezét. Még mindig elég nedvesség maradt benne; annyi biztosan, hogy sírni tudjon.

- Ne nézzen így! Ne merészeljen ilyen ocsmányul rám meredni!

- Bocsásson meg - válaszolta a harcos. - Nem volt szándékomban.

- Egyikőjüknek sincs! - kiáltott rá a nő.

- Oltsa el a lámpákat.

A nő az arcára tapasztott kézzel sírt. A férfi örült, hogy eltakarja az arcát. Nem a sebhely miatt, ha­nem mert így visszanyerte a fiatalságát, hacsak részben is. A vállpántot tartó biztosítótű megvillant a zsíros fényben.

- Oltsa el a lámpákat és zárjon be. Ez szokott lopni?

- Nem - suttogta a nő.

- Akkor oltsa el a lámpákat.

A nő továbbra sem vette el a kezét az arca elől, addig, amíg a férfi mögé nem került; akkor egyen­ként eloltotta a lámpákat: lecsavarta a kanócot, majd elfújta a lángot. Azután a sötétben megfogta a harcos meleg kezét. Fölvezette az emeletre. Nem volt fény, hogy elrejtse, amit tettek.

 

VI

 

Cigarettákat sodort a sötétben, meggyújtotta őket, és az egyiket odanyújtotta a nőnek. A szobának ugyanolyan szívfájdító orgonaillata volt, mint a nőnek, de elborította, megnyomorította a sivatag szaga. Olyan, akár a tengerszag. A férfi rádöbbent, fél az előtte elterülő pusztaságtól.

- A neve Nort - szólalt meg a nő. Az érdesség nem kopott ki a hangjából. - Csak Nort. Meghalt.

A harcos hallgatott.

- Isten megérintette.

- Még sohasem láttam őt - mondta a harcos.

- Ameddig vissza tudok emlékezni, mindig is itt volt, úgy értem, Nort, nem Isten. - Szaggatottan nevetett a sötétben. - Egy darabig volt egy mézes taligája. Inni kezdett. Füvet kezdett szippantani. Azután el is füstölte. A gyerekek a nyomába sze­gődtek, és ráuszították a kutyáikat. Ócska, zöld nadrágot viselt, ami bűzlött. Érti, miről beszélek?

- Igen.

- Azután rágni kezdte. Végül csak ült, és semmit sem evett. Gondolatban király lehetett. A gyerekek voltak az udvari bolondjai, a kutyák a hercegek.

- Igen.

- Éppen itt halt meg - folytatta a nő. - Végigtá­molygott a járdán - a bakancsa még nem ment tönkre, utászbakancs volt -, mögötte a gyerekek és a kutyák. Úgy nézett ki, mint egy csomó összecsa­vart drót ruhafogas. A pokol minden tüze ott égett a tekintetében, de vigyorgott, úgy vigyorgott, mint a töklámpások, amiket mindenszentekre faragnak a gyerekek. Bűzlött a piszoktól, a rothadástól, a fű­től. Úgy csurgott ki a leve a szája sarkán, mint a

zöld vér. Azt hiszem, be akart jönni, hogy hallgas­sa Sheb zongorázását. Éppen itt, előttünk megállt, fölkapta a fejét. Észrevettem, arra gondoltam, talán egy szekér zörgését hallja, noha ekkortájt egy sem volt várható. Aztán elhányta magát, a hányadék fekete volt, tele vérrel. Úgy ömlött át azon a vi­gyoron, akár a szennyvíz a rácson. Már a szag ele­gendő volt, hogy az ember megbolonduljon. Föl­kapta a kezét, és eldőlt. Kész. Meghalt azzal a vi­gyorral az arcán, a saját hányadékában.

Reszketett a férfi mellett. Odakint a szél tovább vonított, valahol a távolban bevágódott egy ajtó, olyasféle hangon, amilyet álmában hall az ember. A falban egerek szaladgáltak. A harcos valahol mé­lyen arra gondolt, alighanem az egész faluban ez az egyetlen hely, amely elég jól megy ahhoz, hogy az egerek megéljenek. Kezét a nő hasára tette, aki rán­dult egyet, majd elernyedt.

- A feketébe öltözött embert - mondta.

- El kell kapnod, ugye?

- Igen.

- Rendben. Elmondom. - Két keze közé szorítot­ta a férfi kezét, és mesélt.

 

 

VII

 

Késő délután érkezett, aznap, amikor Nort meg­halt. Föltámadt a szél, felhőkben sodorta a talaj legfelső laza rétegét, pörögve szálltak a gyökerestül kitépett kukoricaszárak. Kennerly lelakatolta a bér­istállót, a többi néhány kereskedő lehúzta a rolót, majd deszkákat erősített a redőnyök elé. Az égnek olyan színe volt, akár az állott sajtnak, a felhők fut­va vitorláztak át rajta, mintha valami borzalmasat láttak volna a sivatag fölött elhaladtukban.

Nyomorúságos kocsival érkezett, szélben csatto­gó ponyva alatt. Figyelték, ahogy közeledik. A vén Kennerly, aki egyik kezében flaskát, a másikban másodszülött lánya forró, puha bal mellét szoron­gatva feküdt az ablak mellett, úgy döntött, nem lesz otthon, ha az idegen netán bekopogtatna.

De a feketébe öltözött ember tovahaladt, anélkül, hogy a kocsit húzó pejt biztatta volna, por szállt föl a kerekek nyomán, amelyet a szél nyomban elra­gadott. Pap vagy szerzetes lehetett; portól lisztes fe­kete reverendát viselt, amelynek laza csuklyája el­fedte a fejét, elrejtette arcvonásait. Ruhája lobo­gott, csapkodott. A köntös alól kilátszott az otrom­ba csatos, szögletes sarkú bakancs.

Sheb kocsmája előtt megállt, kikötötte a lovat, amely lehajtott fejjel belehorkantott a porba. Az utazó kioldotta a ponyva egyik hátsó csücskét, elő­vett egy ütött-kopott nyeregtáskát, a vállára vetet­te, belépett a csapóajtón.

Alice érdeklődéssel figyelte, de a többiek nem vették észre. Mindenki csontrészeg volt már. Sheb metodista himnuszokat zongorázott ragtime-rit­musban. A deres hajú naplopók, akik korán érkez­tek, hogy elkerüljék a vihart és virrasszanak Nort teteme fölött, már rekedtre vonították magukat. Sheb, akit megmételyezett és felajzott a tény, hogy ő még mindig él, csaknem az érzéketlenségig leitta magát; hektikusan ketyegő tempóban játszott, ujjai vetélőként röpködtek.

A recsegő, bőgő hangok nem nyomták el a szelet, de néha mintha versenyre keltek volna vele. Za­chary a sarokban Amy Feldon szoknyáját a lány fe­jére húzta, és állatövi jegyeket festett a térdére. Né­hány más nő is csellengett odabent, ki-ki a saját lázas fénykörében. A vihar tompa izzása, amely át­szüremlett a csapóajtón, mintha őket gúnyolta vol­na.

Nort két asztalon hevert a helyiség közepén. Ba­kancsai rejtelmes V betűt alkottak. Álla leesett, szá­ja petyhüdten vigyorgott, bár a szemét lezárták, még egy-egy golyót is tettek a szemhéjára. Mellén összekulcsolt kezébe egy csokornyi sátánfüvet dug­tak. Méregszaga volt.

A feketébe öltözött férfi hátradobta csuklyáját és odament a pulthoz. Alice figyelte, elfogta az izga­lom, amelybe belekeveredett az ismerős titkolt vágy is. Az ember nem viselt semmiféle vallási jelképet, noha ez önmagában semmit sem jelentett.

- Whiskyt - szólalt meg lágy, kellemes hangon. - Jó whiskyt.

A nő a pult alá nyúlt, és előhúzott egy üveg Start. Elsüthette volna a helyi kerítésszaggatót is, mint legjobb italát, de nem tette. Töltött, a feketébe öl­tözött ember figyelte. Nagy, ragyogó szeme volt. Az árnyék túlságosan besűrűsödött ahhoz, hogy pon­tosan meg lehessen állapítani a színét. A nőben erő­södött a vágyakozás. Mögöttük zavartalanul foly­tatódott a lárma és a bömbölés. Sheb, a silány eunuch a Keresztény Katonákról játszott, valaki rá­vette Mill nénit, hogy énekeljen. A néni hamis repedtfazék hangja úgy hasított bele a ricsajba, mint a mészáros bárdja a borjú agyába.

- Hé, Allie!

Elment felszolgálni. Sértette az idegen hallgatása, színtelen szeme és saját, nyughatatlan ágyéka. Félt a vágyaitól. Szeszélyesek voltak, zabolázhatatlanok.

Lehettek a változás jelei, ami viszont az öregkor nyitánya, márpedig az öregség Tullban kurta s ke­serű, mint a téli naplemente.

Addig csapolt, amíg a hordócska kiürült, majd csapra vert egy újabbat. Jobban ismerte Shebet, semhogy tőle kérjen segítséget; készségesen rohan­na, amilyen kushadó kutya, azután saját ujjait vág­ná le, vagy szétfröcskölné az egész sört. Az idegen egyfolytában nézte, míg tett-vett; érezte a tekinte­tét.

- Nagy a forgalom - mondta, amikor a nő vissza­tért. Hozzá sem ért az italához, csupán a poharat forgatta az ujjai között, hogy megmelegedjék. - Virrasztunk - felelte a nő. - Láttam az elhunytat.

- Csupa csavargó - mondta a nő hirtelen gyűlö­lettel. - Söpredék.

- Felizgatja őket, hogy meghalt, ők pedig élnek. - Mindegyik őt nevette, amíg élt. Nem igazság, hogy most is így legyen. Nem... elhallgatott, nem

volt képes kifejezni, mi ez, vagy miért ocsmányság. - Fűevő?

- Persze! Mi más maradt neki?

A hangja vádló volt, az ember azonban nem sü­tötte le a szemét, és a nő érezte, hogy arcába szökik a vér.

- Bocsásson meg. Maga pap? Nyilván undorító­nak találja.

- Nem vagyok az, és nem találom undorítónak. - Elegánsan legurította az italt, és nem fintorodott el. - Még egyet kérek.

- Először szeretném látni a pénze színét. Ne ha­ragudjék.

- Nem haragszom.

Durva ezüstpénzt vetett a pultra, egyik oldala vastag volt, a másik vékony, a nő pedig ugyanazt mondta neki, amit később harcosnak.

- Nem tudok visszaadni.

Az ember megrázta a fejét, jelezve, hogy nem tart rá igényt, azután szórakozottan figyelte, amint a nő ismét megtölti a poharát.

- Átutazóban? - kérdezte a nő.

Az ember sokáig nem válaszolt, Alice éppen meg akarta ismételni kérdését, amikor a jövevény türel­metlenül megrázta a fejét. - Ne mondjon közhe­lyeket. A halállal van egy teremben.

A nő sértetten, csodálkozva hőkölt hátra. Első gondolata az volt, hogy az ember hazudott a fog­lalkozásáról, csak hogy próbára tegye őt.

- Maga kedvelte - mondta színtelen hangon az ember. - Nem igaz?

- Kit? Nortot? - fölnevetett, bosszankodást mí­melve, hogy leplezze zavarát. - Azt hiszem, jobb, ha...

- Maga lágyszívű és egy kicsit meg van ijedve - folytatta az ember -, ő pedig fűevő volt, aki a pokol hátsó ajtaján bámult kifelé. Most is ott van, csak most már rácsapták az ajtót, és maga nem hiszi, hogy még egyszer megnyitnák; legfeljebb akkor, ha maga is belép rajta, igaz?

- Mi van, berúgott?

- Norton uraság, ő aztán meghótt - gúnyolódott az ember. - Halott, mint mindenki. Halott, mint maga, mint bárki más.

- Kotródjon innen! - Reszkető gyűlölet buggyant föl benne, de a hasából még mindig sugárzott a meleg.

- Semmi baj - felelte az ember halkan. - Semmi baj. Várjon. Csak várjon.

Kék volt a szeme. A nő hirtelen érezte, hogy megkönnyebbül a lelke, mintha kábítószert vett volna be.

- Látja? - kérdezte a férfi. - Látja már?

A nő zsibbadtan bólintott, és az idegen hangosan fölnevetett, szép, csengő, tiszta nevetéssel, amitől minden fej feléjük fordult. Megpördült, szembe­nézett velük; valamely ismeretlen alkímia hirtelen a figyelem középpontjába állította. Mill néni hangja félresiklott, majd elnémult, egyetlen megtörten vérző magas hangot hagyva a levegőben. Sheb mel­léütött, leállt. Feszengve néztek az idegenre. Ho­mok súrolta az épület oldalát.

A csönd nyúlott, kifogyhatatlanul csévélődött ön­maga orsójáról. A nő lélegzete megszorult a tor­kában, lenézett és látta, hogy a pult alatt két kézzel szorítja a hasát. Mind a fekete embert nézték, ő pedig visszanézett rájuk. Azután ismét kitört belőle a harsány, vidám, a visszautasítással nem törődő nevetés. De senki sem akart vele nevetni.

- Mutatok nektek egy csodát! - kiáltott oda ne kik. Ők azonban csak bámulták, mint bűvészt az engedelmes nebulók, akik azonban már túl idősek ahhoz, hogy higgyenek neki.

A feketébe öltözött ember előreszökkent, Mil néni hátrahőkölt. Az ember vadul vigyorogva rá­csapott Mill hordóhasára. A néni kurtán felviho­gott, a feketébe öltözött ember hátravetette a fejét.

- Így már jobb, igaz?

A néni ismét fölvihogott, hirtelen zokogni kezdett, és vakon kimenekült az ajtón. A többiek ne

mán figyelték az embert. Kitört a vihar; egymást követő árnyak hullámzottak az ég panorámaképe előtt. A zongora mellett egy ember, aki teljesen megfeledkezett a kezében tartott sörről, morgó, nyöszörgő hangot hallatott.

A feketébe öltözött ember megállt Nort fölött, és levigyorgott a hullára. A szél üvöltött, sikoltott, tu­túlt. Valami nagyobbfajta tárgy csapódott a ház fa­lának, és lepattant. A pult mellett az egyik férfi ki­tépte magát a bűvöletből, és imbolygó, groteszk lé­pésekkel távozott. Mennydörgés száraz sortüze ro­pogott.

- Jól van - vigyorodott el ismét a feketébe öltözött ember. - Jól van, mossuk meg.

Gondosan célozva köpködni kezdte Nort arcát. A nyál csillogott a hulla homlokán, lecsurgott az orra hegyén.

Alice keze gyorsabban mozgott a pult alatt.

Sheb eszelősen hahotázott és előregörnyedt. Ra­gadós nagy csomókban köpködte a turhát. A feke­tébe öltözött ember helyeslő bőgéssel hátba vágta. Sheb vigyorgott, megvillant egyik aranyfoga.

Valaki elmenekült. Mások laza gyűrűt alkottak Nort körül. A hulla arca, ráncos, bőnyés nyaka csil­logott a nedvességtől, ami olyan drága ezen a szá­raz vidéken. Hirtelen, mintegy jeladásra, abba­hagyták a köpködést, csupán a fűrészelő zihálás hallatszott.

A feketébe öltözött ember hirtelen tigrisbukfen­cet vetett a hulla fölött. Szép ugrás volt, mint nap­fény a vízen. A kezére huppant, egyet fordult, vi­gyorogva talpra szökkent, majd ismét ugrott egyet. Egyik nézője magáról megfeledkezve tapsolni kez­dett, majd hirtelen visszahőkölt, szemét elfelhőzte a rettegés. Kezét a szája elé kapta, és az ajtó felé igyekezett.

Amikor a feketébe öltözött ember harmadszor is átugrott fölötte, Nort megrezzent.

A nézők sorra felhördültek, majd elnémultak. A feketébe öltözött ember hátravetette a fejét és voní­tott. Melle gyors ütemben mozgott ziháló lélegzete ritmusára. Sebesebben kezdett szökdelni Nort fö­lött. Úgy zúdult át rajta, mint mikor egyik pohár­ból a másikba töltik a vizet. Csak az ő hörgő lé­legzése és a vihar erősödő lüktetése hallatszott a kocsmában.

Nort mélyen, szárazon beszívta a levegőt. Keze céltalanul dobolt az asztallapon. Sheb fölsikoltott, kirohant. Az egyik asszony követte.

A feketébe öltözött. ember tovább ugrált, egyszer, kétszer, háromszor. Most már az egész test resz­ketett, vibrált, csapkodott, rángatódzott, fullasztó hullámokban árasztotta a rothadás, bomlás, ürülék szagát. Kinyílt a szeme.

Alice érezte, hogy a lába hátrébb viszi. Nekiment a tükörnek, az üveg belerezgett. A nőt elkapta a vakrémület, leszegte a fejét, mint egy bika.

- Magának adom - kiáltotta zihálva a feketébe öltözött ember. - Most már nyugodtan alhat, bár még ez sem megfordítható. De akkor is olyan mar­hára... mulatságos! - Ismét nevetni kezdett. Hangja fokozatosan halkult, ahogy Alice fölrohant a lép­csőn, és meg sem állt addig, amíg be nem reteszel­te a kocsma fölötti három szobához vezető ajtót.

Az ajtó mellett guggolva előre-hátra ringatózott, és vihogni kezdett. Hangja jajgató vonítássá erősö­dött, és beleolvadt a szélbe.

Odalent Nort báván kicsámborgott a viharba hogy tépjen egy kis füvet. A feketébe öltözött em­ber, aki mostanra az egyetlen vendég volt a kocs­mában, vigyorogva figyelte távozását.

Amikor Alice aznap este kényszerítette magát, hogy egyik kezében lámpával, a másikban súlyos hasábfával ismét lemenjen a lépcsőn, a feketébe öltözött ember kocsistul-mindenestül eltűnt. Nort viszont ott volt, úgy ült az ajtó melletti asztalnál, mintha sohasem halt volna meg. A fű szaga még mindig érződött rajta, noha nem olyan erősen, ahogy a nő számított rá.

Nort fölnézett és félénken elmosolyodott.

- Szervusz, Allie.

- Szervusz, Nort. - Letette a hasábfát és nekilá­tott lámpákat gyújtogatni, vigyázva, nehogy háttal forduljon Nortnak.

- Megérintett az Isten - közölte ő nyomban. - Nem halok meg többé. Ő mondta. Ez ígéret volt.

- Jó neked, Nort. - Reszkető ujjai közül kihullott a gyújtós. Fölvette.

- Szeretném abbahagyni a fűevést - mondta Nort. - Már nem élvezem. Nem tűnik helyesnek, hogy az az ember füvet rágjon, akit Isten megérin­tett.

- Akkor miért nem hagyod abba?

Meglepetésszerűen rátörő ingerültségében in­kább látta embernek Nortot, mint valami pokoli csodának: és akit látott, az egy búbánatos, félrészeg alak volt, aki mintha bűntudatosan szégyenkezne. Allie már nem félt tőle.

- Reszketek - válaszolta Nort. - És szükségem van rá. Nem tudom abbahagyni. Allie, te mindig jó voltál hozzám - sírni kezdett. - Már azt se bírom megállni, hogy be ne hugyozzak.

A nő odament az asztalhoz és tétován megállt.

– Úgy is megtehette volna, hogy ne kívánjam többé – könnyezett Nort. – Meg kellett volna ten­nie, ha egyszer azt akarta, hogy éljek. Nem pa­naszkodom... nem akarok panaszkodni... – űzötten körülnézett és suttogva folytatta: – Halálra sújthat, ha panaszkodom.

– Talán csak tréfa az egész. Én úgy láttam, van humorérzéke.

Nort előhúzta az inge alatt hordott tasakot, kivett belőle egy marék füvet. A nő gondolkodás nélkül kiverte a kezéből, azután rémülten visszakapta az ujjait.

– Nem tehetek róla, Allie, nem tehetek róla mondta Nort, és nehézkesen lehajolt a tasakért. Alice megakadályozhatta volna, de meg sem kí­sérelte. Folytatta a lámpagyújtogatást, máris fárad­tan, noha az este épphogy elkezdődött. De aznap senki sem jött, csak a vén Kennerly, aki mindenből kimaradt. Nem lepődött meg különösebben Nort láttán. Sört rendelt, megkérdezte, hol van Sheb, és megtapogatta a nőt. Másnap a dolgok csaknem visszazökkentek a rendes kerékvágásba, noha egyetlen gyerek sem szegődött Nort nyomába. A következő nap újrakezdődött a ricsaj. Az élet to­vább folyt a szokott medrében. A gyerekek össze­gyűjtötték a kukoricaszárakat, és egy héttel Nort feltámadása után elégették őket az utca közepén. A tűz rövid ideig fényesen ragyogott, és a legtöbb kocsmatöltelék kiment vagy kitántorgott, hogy megnézze. Elég primitíven festettek, ahogy arcuk szinte lebegett a lángok és az ég jégszilánk ragyo­gása között. Allie figyelte őket, és egy pillanatra egészen kétségbeesett a világ siralmas állapotán.

Minden egész eltörött. A dolgokat semmi sem tar­totta össze többé. Sohasem látta az óceánt, és már nem is fogja.

– Ha lenne bennem mersz – suttogta –, ha lenne bennem mersz, mersz, mersz...

Nort fölemelte fejét a hangjára, és üresen rámo­solygott a pokolból. Nem volt mersze. Csak egy Bárja és egy sebhelye.

A tűz gyorsan leégett, visszajöttek a vendégei. Star whiskyvel kezdte magát kábítani, éjfélre holt­részeg lett.

 

VIII

 

Alice elhallgatott, és amikor a férfi nem szólalt meg azonnal, először arra gondolt, hogy elaludt. Már maga is kezdett elszunnyadni, amikor a harcos megkérdezte:

Ez minden?

Igen. Ez minden. Késő van.

Aha. – A férfi cigarettát sodort.

Ne hamuzd tele az ágyamat! – szólt rá sokkal élesebben, mint akarta.

– Nem teszem.

Ismét csönd lett. A cigaretta vége felizzott, el­halványult.

– Reggel elmész – szól tompán a nő.

– El kell mennem. Azt hiszem, csapdát állított itt nekem.

– Ne menj!

– Meglátjuk.

Elfordult a nőtől, de az máris megnyugodott. Maradni fog. Elszundított.

Félálomban ismét eszébe jutott az a furcsa nyelv, amelyen Nort beszélt a férfival. Sem azelőtt, sem azóta nem látott rajta semmilyen érzelmet. Még szeretkezés közben is hallgatott, csak a végén lett zihálóbb a lélegzése, majd elállt egy pillanatra. Mintha tündérmeséből vagy mítoszból lépett volna elő, fajtájának utolsó példánya egy olyan világban, amelynek könyvében az utolsó oldalt írják. Nem számít. Egy darabig maradni fog. Holnap vagy hol­napután épp elég idő lesz a gondolkozásra. Elaludt.

 

IX

 

Reggel kását főzött a harcosnak, amit az szó nélkül megevett. Gépiesen lapátolta a szájába, alig látta a nőt. Tudta, hogy mennie kellene. Minden perccel, amit itt tölt, egyre távolabb kerül tőle a feketébe öl­tözött ember. Mostanára valószínűleg a sivatagban jár. Nyomai egyenesen délnek vezetnek.

- Van térképed? - nézett föl hirtelen.

- A városról? - A nő elnevette magát. - Nem elég nagy ez ahhoz, hogy térkép kelljen hozzá!

Nem. Arról, ami innen délre van.

Alice mosolya megfakult. - A sivatag. Csak a si­vatag. Azt gondoltam, maradsz egy darabig.

Mi van a sivatagtól délre?

- Honnan tudhatnám? Senki sem vágott át rajta. Amióta itt vagyok, senki még csak meg sem próbálta. - Megtörölte a kezét a kötényében, edényfog kesztyűt húzott, és a forró vizet a mosogatóba zúdította. A víz loccsant és gőzölgött.

A férfi fölállt.

- Hova mész? - Hallotta és gyűlölte a saját hangjában a félelmet.

- Az istállóba. Ha bárki tud valamit, akkor az a lovász. - Kezét a nő vállára tette. Meleg volt a keze. - Az öszvérnek is utánanézek. Ha itt maradok, neki kell gondot viselnie rá. Amíg el nem megyek.

De az nem most lesz. A nő felnézett rá.

- Vigyázz Kennerlyvel. Ha nem tud valamit, ak­kor kitalálja.

Amikor a férfi távozott, Alice visszafordult a mo­sogatóhoz, és elöntötte a hálás könnyek forró ára­data.

 

X

 

Kennerly kellemetlen, fogatlan alak volt annyi lánygyermekkel, mint a nyű. Két csitri a szín poros árnyai közül leste a harcost. Egy pici boldogan nyá­ladzott a porban. Egy koszos, buja, anyányi szőke töprengő érdeklődéssel figyelte, miközben vizet hú­zott az épület melletti nyöszörgő szivattyús kútból.

A lovász félúton az istálló ajtaja és az utca között fogadta a harcost. Viselkedése az ellenségeskedés és a kushadó talpnyalás között ingadozott, mint azé az istállói korcs kutyáé, amelybe túl sokat rúgtak.

- Mán leápútam - mondta, és még mielőtt a har­cos válaszolt volna, ráförmedt a lányára. - Befelé, Soobie! Mars a pokolba!

Soobie duzzogva cipelte vödrét a színhez ragasz­tott kunyhó felé.

- Úgy érti, az öszvéremet - szólalt meg a harcos. - Genis, uraság. Rég láttam illen szép öszvért. Va­laha jó sok vót belülle, de a világ változik. Semmit sem látok, csak igásökröt, igáslovat... Soobie, úgy elverlek, az istenit!

- Nem harapok - mondta derűsen a harcos.

Kennerly kissé megrezzent. –Nem is maga. Nem, uram, nem maga miatt. – Bizonytalanul elmoso­lyodott. – Születésitül kétbalkezes. Ebadta. Vad. –Elsötétült a tekintete. – Közeleg a végítélet, uraság.

Tuggya, mit mond a Könyv. A gyermekek nem engedelmeskednek a szüleiknek, és járványok látogatnak meg mindeneket.

A harcos bólintott, azután dél felé mutatott. – Mi van arrafelé?

Kennerly ismét elvigyorodott, kimutatta ínyét és néhány megmaradt sárga fogát

– Földművesek. Fű. Sivatag. Mi más? –Vihogott, és hidegen méregette a harcost.

– Milyen nagy a sivatag?

– Nagy. – Kennerly igyekezett komolyan nézni. –Talán háromszáz mérföld. Lehet, hogy ezer. Nem tudom megmondani, uraság. Semmi sincs odaki, csak fű és tán démonok. Az a másik is arra ment. Aki helyrehozta Nortot, amikor beteg vót.

Beteg? Azt hallottam, meghalt.

Kennerly ismét elvigyorodott.

Igen, igen. Talán. De mi felnőtt emberek va­gyunk, nem?

De hát a démonokban hisz.

Kennerly megsértődött. – Az más!

A harcos levette a kalapját, és megtörölte a hom­lokát. A nap forrón sütött, kitartóan zúdította alá sugarait. Kennerly mintha észre sem vette volna. A szín csekélyke árnyékában a kislányka komolyan kente az arcára a piszkot.

– Nem tudja, mi van a sivatagon túl?

Kennerly vállat vont. –Valami lehet. A kocsik öt­ven évvel ezelőtt átkeltek rajta. A papám mesélte. Aszonta, hegyek vannak ott. Mások szerint óceán...

zöld óceán, tele szörnyekkel. Megint mások aszongyák, hogy ott a világ vége. Hogy nincs ott semmi, csak fény, amitül megvakul az ember, meg Isten

arca, a szája tátva, hogy bekapja, aki odamerészke­dik.

– Locsogás! – horkant föl a harcos.

Hát persze hogy az! – kiáltotta boldogan Kennerly. Megint lekushadt, gyűlölködve, rettegve akart tetszeni.

Legyen gondja az öszvéremre. – Újabb pénzdarabot hajított oda Kennerlynek, aki röptében kapta el.

– Persze. Marad egy darabig? - Azt hiszem, igen.

- Ez az Alice egész jó tud lenni, ha akar, ugyi?

– Mondott valamit? – kérdezte a harcos távoli hangon.

Kennerly szemében felvillant a rémület, mintha két hold emelkedett volna ki a látóhatár mögül. –Nem, uraság, egy szót se! És ha mégis, hát bocsá­nat! – Észrevette, hogy Soobie kihajol egy ablakon.

Megpördült a sarkán. – Most rögtön elfenekellek, te kis tetű! Azistenit! Én... A harcos távozott, bár tudta, Kennerly visszafor­dult és őt bámulja; azt is tudta, hogy ha hátraarcot csinálna, kendőzetlen valóságukban láthatná a lo­vász érzelmeit. Annyiban hagyta a dolgot. Nagy volt a forróság. Az egyetlen bizonyosság a sivataggal kapcsolatban az, hogy nagy. És még nem mindent tudott meg ebben a faluban. Korántsem.

 

 

XI

 

Ágyban voltak, amikor Sheb berúgta az ajtót és késsel a kezében berontott.

Négy nap telt el vakító ködben. A harcos evet aludt, szeretkezett. Rájött, hogy Allie tud hegedi: ni, kérte, játsszon neki. A nő az ablaknál ült, csupán arcéle rajzolódott a hajnal tejszínű hátterére, és akadozva játszott valamit, ami jó is lehetett volna, ha gyakorlottabb. A harcos fokozódó (bár furcsán szórakozott) vonzalmat érzett iránta, és arra gondolt, ez lehet az a csapda, amelyet a feketébe öl­tözött ember hagyott maga után. Száraz, szamárfüles, megfakult képeslapokat olvasgatott. Nem na­gyon gondolkodott semmiről.

Nem hallotta, hogy a kis zongorista feljött; eltompultak a reflexei. Ezt sem bánta, bár más időben, más helyen ugyancsak megijedt volna tőle.

Allie meztelen volt, a lepedő a melle alá tűrve, éppen szeretkezni készültek.

– Kérlek – mondta a nő. – Úgy akarom, ahogy korábban, azt...

Az ajtó kivágódott, és a zongorista nevetséges csámpás lábain futni kezdett a napfény felé. Allie nem sikoltott, noha Sheb egy húszcentis konyha­kést szorongatott, és tagolatlanul üvöltött. Úgy hangzott, mintha valakit éppen egy vödör sárba akarnának fojtani. Fröcsögött a nyála. Két marokra fogta a kést és lesújtott. A harcos elkapta a csuklóit és megtekerte. A kés elszállt. Sheb nyikorogva visí­tott, mint egy rozsdás ajtó. Keze úgy repesett, akár egy bábfiguráé. Mindkét csuklója eltört. Szél csi­korgatta az ablakot. Allie fali tükre elmosódva, tor­zan verte vissza a szoba képét.

– Ő az enyém! – sírta a ember. –Az enyém volt először! Az enyém!

Allie ránézett, kibújt az ágyból. Köpenyt húzott magára, és a harcos pillanatnyi rokonszenvet érzett az emberke iránt, akinek látnia kellett, hogyan cseppent ki onnan, ahol valaha volt. De ő csak egy töketlen embercsökevény volt.

– Miattad történt! – zokogott Sheb. – Csak miat­tad, Allie! Te voltál az első, és minden miattad volt! Én... ó, ó, Istenem, édes Istenem... – a világ szét­olvadt az értelmetlen szóáradatban, majd a kön­nyekben. Előre-hátra ringatózott, gyomrához szo­rítva törött kezét.

– Ssss. Hadd nézzem. – A nő letérdelt mellé. – Ez bizony eltört. Ó, Sheb, te seggfej. Hát nem tudtad, hogy sohasem voltál erős? –Talpra segítette. A zon­gorista megpróbálta a kezébe temetni az arcát, de a keze nem engedelmeskedett, így szégyentelenül sírt tovább. – Gyere az asztalhoz, hadd lássam, mit te­hetek.

Odavezette, gyújtóst vett elő a fásládából, sínbe tette Sheb kezét. A zongorista gátlástalanul, öntu­datlanul zokogott, majd kiment, hátra se nézett. A nő visszament az ágyhoz.

Hol tartottunk?

Ne – válaszolta a férfi.

Allie türelmesen magyarázott. –Tudhattad. Nem volt mit tenni. Mi más történhetett volna? – Meg­érintette a férfi vállát. – Kivéve, hogy örülök, ami­ért ilyen erős vagy.

– De nem most – válaszolta a harcos rekedten. – Én erőssé teszlek...

– Nem – felelte. – Arra nem vagy képes.

 

XII

 

A következő este a kocsma zárva volt. Elérkezett a. amit Tullban vasárnapnak hívtak. A harcos elme. a temető melletti apró, dülöngélő templomba, re. közben Alice erős fertőtlenítővel lemosta az asztalokat, a petróleumlámpák buráit pedig szappan.. vízbe áztatta.

Különös, bíbor alkony volt, a belülről kivilágíts templom az út felől majdnem olyannak látszol akár egy izzó kohó.

- Én nem megyek - mondta Allie kurtán. - Az az asszony, aki ott papol, mérget prédikál. Menjen a tiszteletre méltók.

A férfi elrejtőzött az előtér árnyékában, onnan bámult befelé. Padok nem voltak, a gyülekezet állt (látta Kennerlyt és fészekalját; Castnert, a várt ócska vegytisztítójának tulajdonosát, meg szöglett. oldalbordáját; néhány kocsmatölteléket; néhány „városi" asszonyt, akikkel eddig még nem találkozott, végül, meglepetésére, Shebet). Himnuszt éne- keltek döcögősen, hangszeres kíséret nélkül. Kíváncsian figyelte a szószéken toronyló asszonyt. - Egyedül él - mondta Allie -, jóformán senkivel ser érintkezik. Csak vasárnap bújik elő, hogy felszolgálja a pokoltüzet. A neve Sylvia Pittston. Őrült, de ő az istenük. Így szeretik. Illik hozzájuk.

Egyszerűen nem volt szó, amely kifejezte volna ennek az asszonynak a méreteit. A melle két hegy­csúcs. Nyakának hatalmas pillérén tésztás holdvi­lágkép fehérlett, abban pedig két akkora és olyan sötét szem hunyorgott, mint egy-egy feneketlen hegyi tó. Gyönyörű, melegbarna haját eszelős, véletlenszerű összevisszaságban tekergette a feje búbjára, hajtűje beillett volna pecsenyesütő nyársnak. Ruháját mintha zsákvászonból varrták volna. Zsol­tároskönyvet tartó karja két kőtábla. A bőre gyö­nyörű volt, hibátlan, krémszínű. A harcos legalább másfél mázsára taksálta, és hirtelen olyan izzó kéj­vágy fogta el, hogy beleremegett. Elfordította a fe­jét és félrenézett.

Összegyűlünk a folyónál,

a szépséges, gyönyörű

folyónáááál,

Összegyűlünk a folyónál,

amely Isten Királyságában folyik!

Elhalkult az utolsó versszak utolsó hangja is, egy pillanatig csupán a csoszogás és köhögés hallat­szott.

Az asszony kivárt. Amikor mindenki elhallgatott, föléjük tárta a karjait, mintha áldást osztana. Lé­lekindító mozdulat.

Kedves kis fivéreim és nővéreim Krisztusban! Felzaklató mondat volt. A harcost egy pillanatra elöntötte a dejá vu kísérteties érzésével átszőtt, fé­lelemmel ötvözött nosztalgia. Megálmodtam: gon­dolta. De mikor? Kiverte a fejéből a gondolatot. A hallgatóság - összesen talán huszonöt ember - síri csöndben várakozott.

Ma esti elmélkedésünk tárgya a Betolakodó. - Édes, dallamos hangja volt. Így beszélhet egy hiva­tásos szoprán énekesnő.

A hívek halkan fészkelődtek.

- Úgy érzem - tűnődött Sylvia Pittston -, úgy érzem, hogy mindenkit személy szerint ismerek a Könyvben. Az utolsó öt évben öt Bibliát használtam el, azelőtt pedig megszámlálhatatlanul sokat. Szeretem a történetet, és szeretem ennek a történetnek a szereplőit. Dániellel kart karba öltve, ereszkedtem alá az oroszlánok vermébe. Ott álltam Dávid mellett, amikor a fürdő Betsábe megkísértette. Ott voltam az izzó kemencében Sidrákkal Misákkal és Abednégóval. Sámsonnal együtt mészároltam le ama kétezret, és Szent Pállal együtt'` vakultam meg a damaszkuszi úton. Máriával sírtam a Koponyák Hegyén.

A hívek halkan, reszketegen felsóhajtottak.

- Ismertem és szerettem őket. Csak egyetlenegy - egyetlenegy - emelte föl az ujját - szereplője van minden drámák legnagyobbikának, akit nem isme­rek. Csak egy, aki odakint áll az árnyékban. Csupán egy, akitől megremeg a testem, a szellemem elcsüg­ged. Félek tőle. Nem ismerem a gondolatait, félek tőle. Félek a Betolakodótól.

Újabb sóhaj. Az egyik asszony a szája elé kapta a kezét, mintha egy hangot akarna elfojtani, és resz­ketett, reszketett.

- A Betolakodó, aki a hasán csúszott kígyó képében Évához, vigyorogva, tekergőzve. A Betolakodó,, aki ott járt Izrael gyermekei között, amikor Mózes fönt volt a Hegyen, ő volt, aki odasúgta nekik, hogy csináljanak aranyból bálványt, egy aranyborjút, é imádják trágárságokkal és paráználkodással.

Nyögések, bólintások.

- A Betolakodó! Ott állt az erkélyen Jezábel mel­lett, és figyelte, amint Áház király sikoltva aláhull a halálba, ők pedig összevigyorogtak, amikor össze­gyűltek a kutyák, és felnyalták Áház szíve vérét. Ó, kicsi fivéreim, nővéreim, vigyázzatok a betolakodóra!

- Igen, ó, Jézus - szólalt meg az á szalmakalapos férfi, akit a harcos elsőnek látott, amikor beért a faluba.

Mindig ott volt, fivéreim, nővéreim. De nem is­merem a gondolatait. És ti sem ismeritek. Ki tudná felfogni azt a gomolygó, félelmetes sötétséget, a sziklaszirtnyi gőgöt, a titáni istenkáromlást, a sátá­ni örömet? És az őrületet! A gigantikus, dadogó őrületet, amely ott jár, kúszik és vonaglik az ember legborzalmasabb kívánságaiban és vágyaiban?

- Ó, megváltó Jézus...

Ő volt az, aki fölvitte az Urat a hegyre... Igen...

Ő volt az, aki megkísértette, elétárta az egész vi­lágot, annak örömeit...

Igggen...

Ő az, aki visszajön az Utolsó Ítéletkor, eljön a világba...már közeledik, fivéreim, nővéreim, hát nem érzitek?

Igggen...

A gyülekezet ringatózó, zokogó tengerré válto­zott; az asszony mintha egyszerre mutatott volna mindenkire és senkire.

Ő az, aki Antikrisztusként jön el, hogy az em­bereket a kárhozat lángoló bugyraiba, a gonoszság véres pusztulásába vezesse, aki Ürömcsillagként ra­gyog az égen, mikor epe marja szét a gyermekek belsejét, az anyák méhéből szörnyek fakadnak, és minden emberi munkálkodás vérré válik...

Óóóóó!

Óóóó, Istenem...

- Jaaaaaaj!

Egy asszony a padlóra zuhant, a deszkát rugdal­ta. Egyik cipője lerepült.

Ő az, aki ott áll a hús minden öröme mögött... ő! A Betolakodó!

Igen, Uram!

Egy férfi térdre esett, a fejét fogta és bőgött. - Amikor isztok, ki tartja a poharat?

A Betolakodó!

Amikor leültök fáraózni vagy pókerezni, ki veri a lapokat?

A Betolakodó!

Amikor más húsában tobzódol, amikor beszen­nyezed magad, kinek adod el a lelkedet?

- A Be...

- ...tola...

Ó, Jézus... ó...!

- ...kodó...

Jaj... Jaj... Jaj...!

És ki ő? - visított az asszony (noha nyugodt volt, a harcos érezte nyugalmát, fölényét, összesze­dettségét, hatalmát. Hirtelen rémülettel, kétségtelen bizonyossággal arra kellett gondolnia: a másik egy démont hagyott ebben a nőben. Megszállott. A félelemben is érezte megint a gerjedelem tüzes hullámfodrait.)

A férfi, aki a fejét markolászta, összeomlott, elő­revetette magát.

A pokolban vagyok! - visított föl a papnőnek. Az arca rángatózott, vonaglott, mintha kígyó kúsz­na a bőre alatt. - Paráználkodtam! Szerencsejátékot űztem! Füvet ettem! Bűnöket követtem el! Én... ekkor szavai összegabalyodtak, hangja félelmetes hisztérikus sikolyban csapott az ég felé. Úgy szo­rongatta a fejét, mintha bármelyik percben szét­robbanhatna, mint egy túlérett kantalup.

A gyülekezet elcsöndesedett, mintha végszót hal­lott volna. Beledermedtek az elragadtatás félig ero­tikus pózaiba.

Sylvia Pittston lenyúlt, megragadta a férfi fejét. Az abbahagyta a zokogást, amint a papnő erős, fe­hér, hibátlan, gyengéd ujjai végigsimítottak a ha­ján. Ostobán bámult föl rá.

Ki van veled a bűnben? - kérdezte, és farkas­szemet nézett vele. A tekintete olyan mély volt, olyan gyengéd, olyan hideg, hogy belé lehetett ful­ladni.

- A... a Betolakodó.

Hogy hívják?

Sátánnak. - Fuldokló, rekedt suttogás.

- Megtagadod bűneidet?

- Igen! - vágta rá mohón. - Igen! Ó, igen, Meg­váltó Jézusom!

Az asszony megrázta a férfi fejét: a fej gazdája a zelóták üres, ragyogó tekintetével nézett rá vissza. - Ha belép azon az ajtón - az árnyékos előtérre bö­kött, ahol a harcos állt -, szemtől szemben is meg­tagadod?

- Az anyám életére!

Hiszel Jézus örök szeretetében?

A férfi bőgni kezdett. - Hát hogy az elbaszott...

Ő megbocsátja neked, Jonson.

Magasztaljuk Istent! - kérte Jonson még mindig sírva.

- Tudom, hogy megbocsát neked, mint ahogy azt is tudom, hogy a megátalkodottat ki fogja vetni pa­lotáiból az égő sötétségbe.

Magasztaljuk Istent! - szavalta ünnepélyesen a kimerült hallgatóság.

Ahogy azt is tudom, hogy ez a Betolakodó, ez a

Sátán, a legyek és kígyók Ura is letaszíttatik és elti­portatik... eltiprod-é, ha meglátod, Jonson?

- Igen, magasztaljuk Istent! – bőgte Jonson.

Eltiporjátok, ha meglátjátok, fivéreim és nővé­reim?

- Igennn...! – ígérték jóllakottan.

Ha holnap megpillantjátok, amint a Fő utcán páváskodik?

– Magasztaljuk Istent...

Ebben a pillanatban a feldúlt harcos kihátrált az ajtón és elindult a falu felé. Sivatagszaga volt a le­vegőnek. Már csaknem eljött az indulás ideje. Csaknem.

 

                                                    XIII

 

Ismét az ágyban.

Úgyse fogad – mondta Allie rémülten. – Senki sem fogad. Csak vasárnap esténként jön elő, hogy mindenkit halálra rémítsen.

Mióta él itt?

- Vagy tizenkét éve. Ne beszéljünk róla.

Honnan jött? Merről?

Nem tudom – hazudta a nő.

- Allie!

Nem tudom!

- Allie!

 Jól van! Jól van! A telepesek közül jött! A sivatag felől!

Én is így gondoltam. – A harcos kissé megnyugodott. – Hol él?

A nő hangja egy árnyalatnyit halkult.

- Ha megmondom, szeretkezel velem?

- Tudod a választ.

Alice sóhajtott. Régi, sárga hang volt, mintha egy könyv lapjai peregnének.

- A háza a templom mögötti dombon van. Egy kunyhó. Ez az a hely, ahol a... az igazi lelkész lakott, amíg el nem ment. Ennyi elég? Most már elégedett vagy?

- Nem. Még nem. – És ráfordult a nőre.

 

 

XIV

 

Ez volt az utolsó nap, és ezt ő is tudta.

Az ég csúnya, véraláfutásos bíborba öltözött, ame­lyet felülről vontak furcsa fénybe a nap első hajnali ujjai. Allie kísértetként suhant a házban, lámpát gyújtott, felügyelte a serpenyőben pattogó kuko­ricát. A harcos tüzesen szerette, miután a nő el­mondta neki, amit tudnia kellett. Alice érezte a kö­zeledő véget, és többet adott magából, mint bár­mikor; egy tizenhat éves kiapadhatatlan energiájá­val, kétségbeesetten adakozott, hogy késleltesse a hajnalt. Reggel azonban megint sápadt volt, klima­xosnak látszott.

Szó nélkül szolgálta ki. A férfi gyorsan evett, rá­gott, nyelt, minden falatot forró kávéval öblített le. Allie odament a csapóajtóhoz, megállt, kibámult a reggeli fénybe, a lassan mozgó felhők hadosztá­lyaira.

- Porvihar készülődik.

- Nem lep meg.

- Képes vagy meglepődni egyáltalán? – gúnyoló­dott a nő. Megfordult, nézte, amint a férfi a ka­lapjáért nyúl. A fejébe csapta és elsietett mellette. – Néha – válaszolta. Még egyszer látta élve a nőt.

 

XV

 

Mire Sylvia Pittston kunyhójához ért, a szél telje­sen elült, és mintha az egész világ várakozott volna valamire. A férfi elég ideig élt sivatagos országban ahhoz, hogy tudja: minél tovább van szélcsend, an­nál erősebben tombol az újabb vihar, ha úgy dönt, hogy nekidurálja magát. Furcsa szürke fényben úszott a táj.

A fáradtan megdőlt épület ajtajára nagy fakeresz­tet szögeztek. Kopogtatott és várt. Semmi válasz. Ismét kopogtatott. Megint semmi. Hátrahúzódott, majd jobb bakancsa egyetlen kemény rúgásával be­zúzta az ajtót. A zár kiszakadt. Az ajtó nekivágódott a csálén lambériázott falnak. Rémült patkányok menekültek szökellve. Sylvia Pittston a hallban ült egy gigászi ébenfa hintaszékben, és nyugodtan né­zett rá azzal a hatalmas, sötét szemével. A vihar fé­nye rémítő árnyalatúra festette az arcát. A papnő sálat viselt. A hintaszék aprókat nyiszorgott.

Hosszú, időtlen pillanatig meredtek egymásra.

Sohasem éred utol – szólalt meg az asszony. – A gonosz útján jársz.

Eljött hozzád – mondta a harcos.

- Az ágyamba. A Nyelven beszélt hozzám. Ő... – Megkefélt.

Az asszony meg se rezzent. – A gonosz útján jársz, harcos. Homályban vagy. Tegnap este a szent hely árnyékában álltál. Azt gondoltad, nem látlak?

Miért gyógyította meg a fűevőt?

Ő Isten angyala. Ezt mondta.

Remélem, mosolygott közben.

Az asszony öntudatlan vadsággal kivicsorította a fogát.

- Mondta, hogy követni fogod. Elmondta, mit te­gyek. Azt mondta, te vagy az Antikrisztus. A harcos megcsóválta a fejét.

- Ezt nem mondta.

Az asszony lustán mosolygott.

- Azt mondta, te is ágyba akarsz bújni velem. Így van?

Igen.

- Az életed az ára, harcos. Gyermekkel ajándéko­zott meg... egy angyal gyermekével. Ha te belém hatolsz... – lusta mosollyal fejezte be a mondatot. Ugyanakkor megmozdította hatalmas, hegynyi combjait. Úgy feszültek a ruha alatt, mint a tiszta márványkő táblák. A hatás szédítő volt.

A harcos ráejtette kezét pisztolyai agyára. –Téged démon szállt meg, asszony. Én ki tudom űzni.

A hatás azonnali volt. Az asszony hátralendült a székkel, arcára kiült a rosszindulat.

Meg ne érints! A közelembe se gyere! Ne me­részeld megérinteni Isten Menyasszonyát!

- Akarsz fogadni? – vigyorgott a harcos. Egy lé­pést tett az asszony felé.

A hús rezgett a hatalmas testen. Az asszony arca az őrült félelem karikatúrájává torzult, az ujjaiból formált szarvval a Szem jelét bökdöste a harcos felé.

A sivatag – mondta az. – Mi van a sivatag mö­gött?

Sohasem kapod el! Soha! Soha! Égni fogsz! Ő mondta így!

Elkapom – válaszolta a harcos. – Mindketten tudjuk. Mi van a sivatag mögött?

- Nem!

- Válaszolj!

- Nem!

A férfi előreugrott, térdre vetette magát, és meg­ragadta a combokat. Az asszony satuként szorította össze a lábait, és furcsa, kéjes hangokat hallatott.

Akkor lássuk a démont - mondta a férfi. - Ne!

Szétfeszítette a combokat, és elővette az egyik pisztolyát.

Ne! Ne! Ne! - Vadul hörögve kapkodta a leve­gőt.

- Válaszolj!

Az asszony rángatózott a hintaszékben, a padló, remegett. Imák és trágárságok keveréke ömlött a szájából.

A férfi előretolta a fegyver csövét. Sokkal inkább érezte, mint hallotta, amint a levegő rémülten ki­szökik az asszony tüdejéből. Keze a férfi fejét csé­pelte, lába a padlón dobolt. Ugyanakkor a hatal­mas test megpróbálta magába szippantani a tá­madót. Odakintről senki sem figyelte őket, csak a zúzódásos ég.

Visított valamit, magas hangon, tagolatlanul.

Micsoda?

Hegyek!

- Mi van velük?

Megáll... a túlsó oldalon... ééédes Jézus!... hogy megerősödjék. El-elmélkedés, érted? Ó... én... én... A húshegy hirtelen előre és fölfelé lendült, a férfi azonban vigyázott, nem engedte, hogy az asszony titkos pontja megérintse.

Ekkor a papnő mintha összetöpörödött és meg­fonnyadt volna, majd ölébe ejtett kézzel sírni kez­dett.

- No - állt föl a férfi -, a démon megkapta a magáét, mi?

- Kifelé! Megölted a gyermeket. Kifelé! Kifelé! A férfi megállt az ajtóban és visszanézett.

Nincs gyermek - mondta kurtán. - Nincs an­gyal, nincs démon.

- Hagyj békén!

Hagyta.

 

XVI

 

Mire megérkezett Kennerlyhez, hátborzongató sö­tétség kerekedett az északi látóhatáron, és ő tudta, a homok az. Tull fölött még mindig halálosan nyu­godt volt a levegő.

Kennerly a pelyvás padlatú színben várta. - Elmegyünk? - vigyorgott undorítóan.

- Igen.

Csak nem a vihar előtt?

- De igen.

A szél gyorsabban halad, mint egy öszvéren ülő ember. Nyílt terepen megölheti magát.

Szükségem van az öszvéremre - mondta egy­szerűen a harcos.

Persze. - De Kennerly nem fordult meg, csak állt, mint aki további szavakat keresgél, azzal a csú­szómászó, gyűlölködő vigyorral, miközben elnézett a harcos válla fölött.

A férfi oldalra lépett, ugyanakkor meg is fordult, így a súlyos fahasáb, amelyet Soobie emelt a ma­gasba, csak a levegőben süvített el, épphogy súrol­ta a könyökét. A lány a lendülettől elvesztette az egyensúlyát és a padlóra tottyant. A padlás torony­magas árnyékában füsti fecskék kaptak szárnyra.

A lány bután bámult föl rá. Melle túlérett pom­pában feszült mosásban kifakult blúzának. Egyik hüvelykujja réveteg lassúsággal tűnt el a száj me­nedékében.

A harcos visszafordult Kennerlyhez, aki fülig érő szájjal vigyorgott. Szeme forgott viaszos sárga ar­cában. – Én... – kezdte váladékos suttogással, de nem tudta folytatni.

- Az öszvért – nógatta szelíden a harcos.

Persze, persze, persze – suttogta Kennerly. Vi­gyorába árnyalatnyi hitetlenség vegyük. Elcsoszo­gott.

A harcos utánament, hogy lássa. A lovász oda­hozta az öszvért, a harcos kezébe nyomta a gyeplőt.

Eriggy, vigyázz a húgodra – szólt oda Soobie­nek.

A lány megrázta a fejét és nem mozdult.

A harcos úgy hagyta őket, hogy álltak a trágyás, poros padlaton, és egymást bámulták: az apa beteg vigyorral, a lány ostoba, lélektelen daccal. Odakint szinte fejbe vágta a hőség.

 

XVII

 

Az utca közepén vezette az öszvért, bakancsa föl­verte a port. A vizestömlőket az állat hátára szíjaz­ta.

Shebnél megállt, de Allie nem volt sehol. A kocs­ma kihalt, bedeszkázták a vihar miatt, de az előző napi piszkot még nem takarította el az asszony. Nem kezdte el a rendcsinálást, a helyiség bűzlött, mint egy ázott kutya.

A tarisznyáját megtöltötte kukoricakásával, szárított, pirított gabonával, és a hűtőben talált fasírtok felét is eltette. Négy aranypénzt dobott a deszka­pultra. Allie nem jött le. Sheb zongorája mondott csak néma, sárga fogú istenhozzádot. Kilépett a kocsmából, és a tarisznyát is fölszíjazta az öszvér hátára. Összeszorult a torka. Még elkerülheti a csapdát, de kevés az esélye. Végül is ő volt a beto­lakodó.

Ment a bezsaluzott ablakú, várakozó épületek előtt, érezte a résekből és repedésekből rámeredő szemeket. A feketébe öltözött ember Istent játszott Tullban. Kozmikus humorérzékből vagy kétségbe­esésből? A kérdésnek volt bizonyos jelentősége.

Éles, elgyötört visítás hallatszott a háta mögött. Az ajtók kivágódtak. Alakok lódultak előre. Bezá­rult a csapda. Férfiak hosszú gatyában, piszkos overallban. Asszonyok mackónadrágban, kifakult ruhában. Még a gyerekek is rohantak a szüleik után. És minden kéz fadarabot vagy kést markolt. A harcos azonnal, ösztönös gépiességgel reagált. Sarkon fordult, közben előrántotta fegyvereit. A markolatok súlyosan, megbízhatóan simultak a te­nyerébe. Allie volt az, neki kellett lennie; eltorzult arccal közeledett, a sebhely pokoli bíborszínben izzott a csökkenő fényben. A harcos látta, hogy tú­szul ejtették; a förtelmesen fintorgó Sheb úgy ku­kucskált át a válla fölött, mint a boszorkány famili­árisa. A nő volt a pajzsa és áldozata. A harcos min­dent látott a halott nyugalom átható, árnyéktalan, fagyos, folyamatos fényében, és hallotta a nő hang­ját:

– Elkapott, ó Jézusom ne lőj ne ne ne...

De a kezeket jól kitanították. A harcos fajtájának utolsó képviselője volt, nem csupán a szája ismerte a Nemes Nyelvet. A fegyverek belezúgták dörgő, dallamtalan melódiájukat a levegőbe. Alice álla le­esett, teste elernyedt, a fegyverek ismét felugattak. Sheb feje szétrobbant. Mindketten a porba zuhantak.

Fahasábok szelték át a levegőt és a harcosra zá­poroztak. Ő megtántorodott, félreütötte őket. Az egyik, amelyikbe szöget vertek, felhasította a kar­ját, vért fakasztott. Mancsában életlen konyhakés­sel izzadt hónaljú, borostás ember úszott feléje a levegőben. A harcos agyonlőtte, a támadó az utca porába zuhant. Fogai hangosan csattogtak, amikor az álla a földnek csapódott.

– SÁTÁN! – visította valaki. – AZ ÁTKOZOTT! ÖL­JÉTEK MEG!

- A BETOLAKODÓ! - rikoltotta egy másik. Csak úgy záporoztak a fadarabok. Egy kés eltalálta a ba­kancsát, majd visszapattant. – A BETOLAKODÓ! AZ ANTIKRISZTUS!

Utat lőtt magának közöttük, rohant az összero­gyó testek között: halálos pontossággal szedte le a célpontokat. Két férfi és egy asszony összeesett, ő pedig keresztülszáguldott az így keletkezett résen.

Lázálomba illő menetben vezette őket az utcán Sheb kocsmájával szemközti nyomorúságos szatócsbolt-borbélyműhely felé. Felugrott a járdára ismét megfordult, és maradék lőszerét beleeresz­tette a támadó tömegbe. Sheb, Allie és a többiek szétvetett végtagokkal hevertek mögötte a porban.

A többiek nem haboztak, nem álltak meg, noha minden lövése halálos volt, ők pedig még sohasem láttak pisztolyt, legfeljebb elsárgult újságok képein.

Hátrált, táncosként hajladozva, hogy elkerülje a röpködő fadarabokat. Menet közben töltött újra, beidegződött gyorsasággal. Ujjai fürgén cikáztak a fegyveröv és a forgótárak között. A tömeg elözön­lötte a járdát, ő behátrált a szatócsboltba és bezárta az ajtót. A jobb oldali nagy kirakatüveg berob­bant, és három ember nyomakodott be a helyén. arcuk fanatikusan üres volt, tekintetükben tompa­ság. Mindegyiket lelőtte, az őket követő két újabb támadóval együtt. Hátraestek a kirakatba, fenn­akadtak a kiálló üvegtőrökön, eltorlaszolva a nyí­lást.

Az ajtó recsegett és remegett a tömeg súlyától, ő pedig meghallotta a papnő hangját:

- A GYILKOS! A LELKETEK! A HASÍTOTT PA­TÁJÚ!

Az ajtó kiszakadt zsanérjairól, nagy csattanással lezuhant. Férfiak, asszonyok, gyerekek támadtak rá. Köpések, fadarabok röpködtek a levegőben. A harcos kiürítette fegyvereit, támadói hullottak, mint a tekebábok. Hátrált, felborított egy lisztes-hordót, feléjük gurította, berohant a borbélymű­helybe, hozzájuk vágott egy forró vízzel teli serpe­nyőt, amelyben két csorba borotvakés ázott. Egyre jöttek, őrjöngő, tagolatlan sivalkodással. Valahon­nan Sylvia Pittston tüzelte őket, hangja érthetet­lenül emelkedett és ereszkedett. A harcos lőszert lökött a forró tárakba. Az áttüzesedett fegyver éget­te elszarusodott ujjbegyeit, perzselt bőr bűze keve­redett a borbélyműhely szagába.

Kirohant a hátsó ajtón a verandára. Most a háta mögött terült el a lapos bozótos, amely szöges el­lentéte volt a szétterpedten guggoló falunak. Szé­les, alattomos vigyorral három ember bukkant elő a ház sarka mögül. Észrevették a harcost, meg azt, hogy ő is látja őket, vigyoruk megsavanyodott, egy pillanattal azelőtt, hogy a fegyver lekaszálta volna őket. Egy asszony hömpölygött utánuk vonítva. Nagy volt és kövér, Sheb törzsvendégei Mill néni néven ismerték. A harcos lövése hátrapenderítette, kurvásan szétvetett lábakkal ért földet, szoknyája felgyűrődött combjai között.

Lement a lépcsőn, belehátrált a sivatagba, tíz lé­pés, húsz. A borbélyüzlet hátsó ajtaja kivágódott, a tömeg kibuggyant rajta. Egy pillanatra látta Sylvia Pittstont. A harcos tüzet nyitott. Az emberek össze­rogytak, hanyatt vágódtak, a korláton keresztül zu­hantak le a porba. Nem vetettek árnyékot a nappal nem múló bíbor fényében. A harcos rádöbbent, hogy ordít. Egész idő alatt ordított. Repedezett csapágygolyónak érezte a szemét. Heréi a hasához simultak. A lába fából volt, a füle vasból.

A tárak kiürültek, az emberek megrohanták, ő pedig állt, ordítva töltötte a pisztolyokat, esze szó­rakozottan csapongott, hagyta, hogy keze elvégezze a tárazás trükkjeit. Felemelheti-e a kezét, elmond­hatja-e nekik, hogy huszonöt évig tanulta ezt a trükköt és a többit, mesélhet-e nekik a fegyverek­ről, a vérről, a vér áldásáról? A szájával nem. De a keze elmondhatja a maga meséjét.

Mire megtöltötte a fegyvereket, az emberek do­bótávolságba kerültek, egy fadarab homlokon talál­ta, apró cseppekben kiserkedt a vére. Két másod perccel később karnyújtásnyira lesznek. Az első vonalban látta Kennerlyt; kisebbik lányát, aki ne

volt több tizenegynél; Soobie-t; két hímnemű kocsmatölteléket; egy Amy Feldon nevű bártündér Lekaszálta őket és a mögöttük levőket. Madárijesztőként hullottak a testek, csíkokban permetezett vér és az agyvelő.

A tömeg egy pillanatra elhűlten megtorpant, a csőcselék egyéni, zavarodott arcokra bomlott. Egy ember sivalkodva rohangált körbe-körbe. Egy as­szony, akinek hólyagos volt a keze, lázasan kotko­dácsolt az égre. Az az ember, akit a harcos elsőnek pillantott meg, ahogy komolyan üldögélt a keres­kedés lépcsőjén, hirtelen megdöbbentően kiadós adagot rottyantott a nadrágjába.

Így volt ideje megtölteni az egyik pisztolyt.

Ekkor Sylvia Pittston rohant feléje, mindkét ke­zében fakereszttel. – ÖRDÖG! ÖRDÖG! ÖRDÖG! GYERMEKGYILKOS! SZÖRNYETEG! PUSZTÍTSÁ­TOK EL, FIVÉREIM, NŐVÉREIM! PUSZTÍTSÁTOK EL A GYERMEKGYILKOS BETOLAKODÓT!

A harcos szilánkokká lőtte a kereszteket, azután négy golyót eresztett az asszony fejébe. A papnő mintha önmagába omlott volna, és reszketett, mint a forró levegő.

A többiek pillanatnyi állóképben bámulták a fegy­vertöltő trükköt. A harcos ujjai sisteregtek. Minden ujjhegyére szabályos körök sültek.

Most már kevesebben voltak, mert a harcos ren­det vágott közöttük, mint a fűnyíró pengéje. Azt hitte, a papnő halála megállítja őket, de valaki megdobta egy késsel. A markolat pontosan a szeme között találta el és hanyatt lökte. Megrohanták, markolászó, gonosz kupacban. Ismét kiürítette a két fegyvert. Kilőtt töltényhüvelyek között hevert, a feje fájt, nagy, barna körök úszkáltak a szeme előtt. Egyszer elhibázta, tizenegyszer talált.

De a megmaradtak megint csak rátámadtak. Még kilőtte a négy betöltött lőszert, azután ütni, szur­kálni kezdték. Néhányukat lesöpörte a bal karjával és arrébb gurult. Keze nekikezdett a csalhatatlan trükknek. Vállon szúrták. Hátba szúrták. A bordáit ütötték. A tomporába döftek. Egy kisfiú odaevic­kélt mellé, és belevágott a lábikrájába. Az volt az egyetlen mély sebe. Szétlőtte a fejét.

Szétszóródtak, ő pedig ismét megsorozta őket. A megmaradtak hátrálni kezdtek a homokszín, ütött­kopott épületek felé, az ő keze azonban csak trük­között tovább, mint a túlbuzgó kutya, amely nem­csak egyszer-kétszer kér szépen, hanem legszíve­sebben egész éjjel azzal szórakozna. Ez a kéz leka­szálta a futókat. Az utolsó épp a borbélyüzlet hátsó verandájának lépcsőjéhez ért, amikor a harcos go­lyója a tarkójába csapódott.

Visszatért a csönd, és betöltötte a megtépázott teret.

Legalább húsz különböző sebből vérzett, de ezek mind jelentéktelenek voltak, leszámítva azt, ame­lyet a lábikráján ejtettek. Azt bekötötte egy ingfosz­lánnyal, majd fölegyenesedett, és végignézett a mé­szárlás eredményén.

Onnan, ahol állt, hullák cikcakkos vonala vezetett a borbélyműhelyig. Az összes elképzelhető testtar­tásban hevertek. Egyik sem látszott olyannak, mintha aludna.

A harcos elindult a halottak vonalán, és menet közben számolt. A szatócsboltban egy férfi feküd szeretettel átölelve a megrepedt cukorkás amelyet estében lerántott.

Ott fejezte be, ahonnan indult, a kihalt főutca közepén. Harminckilenc férfit, tizennégy nőt, öt gyereket ölt meg. Lelőtte Tull egész lakosságát.

Émelyítő, édeskés bűzt sodort felé a feltámad, száraz szél. Követte a szagot, fölnézett, bólintott. Nort oszladozó hullája hevert szétvetett végtagokkal Sheb kocsmájának deszkatetején. Fapeckek­kel szögezték oda. Szája, szeme nyitva. Piszkos homlokán hasított pata hatalmas, bíborszín nyoma.

Kifelé indult a városból. Öszvére egy fűcsomó mellett ácsorgott, negyven méterre a szekérút ma­radványaitól. Visszavezette az állatot Kennerly istál­lójába. Odakint a szél részeg dallamot dúdolt. Be­kötötte az öszvért, visszament Shebhez. A hátsó színben talált egy létrát, fölkapaszkodott a tetőre, leszedte Nortot. A halott könnyebb volt, mint egy zsák gyújtós. Ledobta a közönséges tetemek közé, majd bement, evett néhány fasírtot, megivott há­rom sört, miközben a fényt kioltotta a szálló ho­mok. Aznap éjjel abban az ágyban aludt, amelyben korábban Allie-val hált. Nem voltak álmai. Másnap reggelre a szél elült, a nap visszanyerte szokott ra­gyogó, feledékeny formáját. A hullák elszálltak dél­re a széllel, mint az ördögszekerek. Délben, miután ellátta sebeit, a harcos is útnak indult.

 

XVIII

 

Azt hitte, Brown elaludt. A tűz parázzsá omlott. Zoltán, a madár, a szárnya alá dugta a fejét. Éppen amikor fel akart kelni, hogy szétterítsen egy szalmazsákot a sarokban, megszólalt Brown:

Úgy. Most már elmondta. Jobban érzi magát? A harcos megrezzent. – Miért éreztem volna ma­gam rosszul?

- Azt mondta, emberi lény. Nem démon. Vagy hazudott?

- Nem. – Magában kelletlenül elismerte, hogy megkedvelte Brownt. Igazán rokonszenvesnek találta. Semmiképpen nem akart hazudni a telepes­nek. – Kicsoda maga, Brown? Mármint igazából.

- Én magam vagyok – válaszolt a férfi zavar nélkül. – Miért kell magának mindenben rejtélyt ke­resnie?

A harcos rágyújtott, és nem felelt.

- Azt hiszem, nagyon közel jár a maga feketébe öltözött emberéhez – mondta Brown. – Kétségbe esett az a fekete?

-  Nem tudom.

- És maga?

- Még nem – felelte a harcos. Árnyalatnyi daccal nézett Brownra. –Teszem, amit tennem kell.

- Akkor jó – mondta Brown. Hátat fordított és el­aludt.

 

 

XIX

 

Reggel Brown enni adott neki és útnak indítom Megdöbbentő jelenség volt a nappali világosság­ban, sovány, napégette testével, sótartóként kiugró kulccsontjával, vörös hajának fürtös zuhatagával. A madár a vállán ült.

- Az öszvér? – kérdezte a harcos.

- Megeszem – mondta Brown.

- Jó.

Brown kezet nyújtott, a harcos megrázta. A föld­műves dél felé bökött az állával. – Könnyű út. – Maga tudja.

Biccentettek, azután a harcos elindult; testén füzérként lógtak a fegyverek és vizestömlők. Egyszer még visszapillantott. Brown dühödten gyomlált kis kukoricásában. A holló a kunyhó csapott tetején ült, mint egy vízköpő.

 

XX

 

A tűz kihunyt, a csillagok halványodni kezdtek. A szél szüntelenül fújt. A harcos megrezzent álmá­ban, azután elnyugodott. Szomjas álmot látott. A sötétben nem lehetett látni a hegyek vonalát. A bűntudat kifakult. A sivatag kiégette Ehe­lyett egyre többet gondolt Cortra, aki megtanította lőni. Cort meg tudta különböztetni a feketét a fe­hértől.

Ismét megrezzent, és fölébredt. A kialudt tűzre bámult, amely eltakarta a másik, geometrikusabb tűzrakást. Tudta, hogy romantikus, és féltékenyen őrizte ezt a tudást.

Erről természetesen ismét Cort jutott az eszébe. Nem tudta, hol lehet. A világ elmozdult.

Vállára kapta hátizsákját, és indult tovább.

 

 

PIHENŐÁLLOMÁS

 

 

 

 

Egész nap egy mondóka motoszkált a fejében, az a tébolyító fajta, amely nem hajlandó távozni, csú­fondárosan letáborozik a tudat előterében, és po­fákat vág a benti ésszerű lényre.

Így szólt:

Lent Délen édes éjen

Van fájdalom, van éden Lent

Délen édes éjen

 

Csinos csúnya, okos bolond

Mindig változik a világ

Mindig ugyanaz a világ

de akár bolond akár okos

lent Délen édes az éj

 

Szeretetben járunk, láncokban repülünk

És lent Délen édes az éden.

 

Tudta is, miért jutott eszébe. Volt egy visszatérő álma kastélybeli szobájáról és az anyjáról, aki ezt dudorászta, miközben ő ünnepélyesen feküdt kis­ágyában a tarkabarka üvegű ablak alatt. Nem esti lefekvéskor énekelte neki, mert minden kisfiúnak, aki a Nemes Nyelvre született, egyedül kellett szembenéznie a sötétséggel, hanem a délutáni szundi­kálás előtt, és most jól emlékezett az ablaktábla színein reszkető sötétszürke esős napra, a takarók sú­lyos melegére, piros szájú anyja iránti szeretetére, az értelmetlen dalocska visszatérő dallamára, anyja hangjára.

Ez kísértette most, olyan észveszejtően, mint a csípős forróság, a farkát kergető kutya makacsságá­val, miközben baktatott előre. A vize elfogyott, és tudta, hogy nagy valószínűséggel halálra van ítélve. Sohasem gondolta volna, hogy ez bekövetkezik, és ugyancsak bánkódott miatta. Dél óta inkább a saját lábát nézte a táj helyett. Idekint még a sátánfű is satnya és sárga volt. A talaj egyes helyeken törme­lékké porlott. A hegyek nem látszottak tisztábban, noha tizenhat nap telt el azóta, hogy elhagyta a si­vatag szélén az utolsó telepes, egy okos-bolond fia­talember kunyhóját. Eszébe jutott, hogy volt neki egy hollója is, de a madár nevét már elfelejtette.

Figyelte föl-alá mozgó lábát, hallgatta a siralmas gajdolássá összefolyó buta mondókát, és azon tű­nődött, mikor fog elesni. Nem akart összeesni még akkor sem, ha nem láthatta senki. Ez büszkeség dolga. A harcos ismerte a büszkeséget, azt a látha­tatlan csontot, amely a nyakat mereven tartja.

Hirtelen megállt és fölnézett. Ettől a feje zúgni kezdett, mintha egész teste lebegett volna. A he­gyek ismét ott álmodtak a távoli látóhatáron. De volt valami más is előtte, sokkal közelebb. Alig öt­mérföldnyire. Pislogott, ám a szeme tele volt por­ral, és a ragyogás csaknem megvakította. Megrázta a fejét, és ismét nekiindult. A dallam körözött, zümmögött. Egy óra múlva elesett, felhorzsolta a kezét. Hitetlenül bámulta hámló bőrén az apró vércseppeket. Nem látszott hígabbnak; életerősnek tűnt, éppolyan önteltnek, mint a sivatag. Vak gyű­lölettel lesuhintotta magáról a vércseppeket. Ön­telt? Miért ne? A vér nem szomjas. A vért kiszol­gálják. A vérért áldozatot hoznak. Véráldozatot. A vérnek nincs más dolga, mint folyni... folyni... folyni.

A kemény talajra csöppent vérfoltokat nézte, amelyeket a föld aggasztó mohósággal szívott ma­gába. Na, ez hogy ízlik, vér? Ahogy ez magába te­met?

Ó, Jézusom, de messzire mentél!

Fölállt, kezét a mellére szorítva, és a korábban látott dolog ott volt, majdnem az orra előtt. Fel­kiáltott meglepetésében. Mintha egy portól fuldok­ló varjú károgna. Egy épület volt előtte. Nem, két épület, amelyeket kidőlt-bedőlt léckerítés vett kö­rül. A fa öregnek tűnt, olyan törékeny volt, mintha látomás lenne; homokká változott fa volt. Az egyik épület istállóként szolgált, amint ezt alakja tisztán és világosan elárulta. A másik lakóház lehetett vagy fogadó. Pihenőállomás a szekérút mentén. A meg­roggyant homokház (a szél addig hordta a homokot a fára, míg végül úgy nézett ki, mint egy homokvár, amelyet apálykor vályoggá keményített a nap) vé­kony árnyékcsíkot vetett, és ebben az árnyékban ült valaki, hátát a falnak vetve. Olybá tűnt, a ház ennek a valakinek a súlyától dőlt meg.

Megvan! Végre! A feketébe öltözött ember!

A harcos megállt, kezét a melléhez szorítva, de észre sem vette a színpadias pózt, és eltátotta a szá­ját. Hatalmasan szárnyaló felindulást várt (vagy legalább félelmet, esetleg áhítatot), de semmit sem érzett, csak homályos, atavisztikus bűntudatot,

amiért pár perce olyan eszelősen gyűlölte a saját vérét. És tovább csingilingizett a gyerekkori dal: ...lent Délen...

Előhúzva egyik pisztolyát, megindult.

...édes éden...

Futva tette meg az utolsó pár száz métert, nem is igyekezett elrejtőzni; amúgy sem volt semmi, ami elrejtette volna. Kurta árnyéka vele szaladt. Nem tudta, hogy arca a kimerültségtől szürke, vicsor, halálfejjé torzult, semmit sem érzékelt, csupán a árnyékban ülő alakot. Csak később jutott eszét t: hogy az akár halott is lehetett volna.

Keresztülcsörtetett a megdőlt léckerítésen, amely hang nélkül, szinte bocsánatkérően esett két c a­rabra, átrohant a zsibbadt, néma istállóudvaron, és fölemelte fegyverét.

- Most elkaptalak! Most elkaptalak! Most e...

Az alak rögtön megmozdult, felállt, és a harcos azt gondolta: Istenem, ez semmivé aszott, mi tör­tént vele? Mert a feketébe öltözött ember hatvan centit töpörödött, és a haja is kifakult.

Elállt a szava a meghökkenéstől, a feje tompán zúgott. A szíve zakatolt az őrült rohanástól, itt é most fogok meghalni, gondolta...

Beszívta a fehéren izzó levegőt, egy pillanatra le­hajtotta a fejét. Amikor ismét fölnézett, látta, nem a feketébe öltözött ember áll előtte, hanem egy napszítta hajú kisfiú, és olyan tekintettel szemléli, amelyben nyoma sincs az érdeklődésnek. A harcos üres tekintettel meredt rá, majd megrázta a fejét. Ám a kisfiú az elutasító hitetlenkedéstől sem t int el; ott állt egyik térdén foltozott kék farmerben, durva szövésű, egyszerű barna ingben.

A harcos ismét megrázta a fejét, és kezében a pisztollyal, a földet bámulva megindult az istálló felé. Még mindig képtelen volt gondolkodni. A feje tele volt porral, készülődött benne a hatalmas, lük­tető fejfájás.

Az istállóban némaság, sötét és irtózatos meleg volt. Körbejártatta tágra meredt, kancsalító sze­mét. Részeg hátraarcot csinált és látta, hogy a kisfiú a romos ajtóban áll és őt bámulja. Hatalmas fáj­dalomlándzsa döfte át a fejét, halántéktól halánté­kig, úgy kettéhasítva az agyát, mint a narancsot. Visszacsúsztatta fegyverét a tokba, megingott, ki­nyújtotta a kezét, mintha kísérteteket hessegetne, azután arcra esett.

Amikor magához tért, a hátán feküdt, feje alatt egy halom könnyű, illattalan szénával. A kisfiú nem volt elég erős, hogy megmozdítsa, de kényelembe helyezte, amennyire tudta. És hűvös volt. Végig­nézett magán, látta, hogy inge sötét a nedvességtől. Megnyalta az ajkát és érezte, hogy vizes. Hunyor­gott.

A kisfiú mellette guggolt. Amikor látta, hogy a harcos szeme kinyílik, hátranyúlt, és odaadott neki egy vízzel teli, horpadt konzervdobozt. A férfi re­megő kézzel megragadta és ivott egy keveset – csak egy keveset. Amikor a víz leért és elhelyezkedett a gyomrában, ismét kortyolt. A maradékot az arcára öntötte, és hangosakat horkantott. A fiúcska for­más szája ünnepélyes kis mosolyra görbült.

- Kér valamit enni?

– Még nem – felelte a harcos. Egy kicsit még mindig fájt a feje a napszúrástól, és a víz bizonyta­lanul kotyogott a gyomrában, mintha nem tudná, merre tartson. – Ki vagy?

– A nevem John Chambers. Hívhat Jake-nek is. A harcos fölült, és a tompa fájás azonnal föl­erősödött. Előrehajolt, és elvesztette a kurta küz­delmet a gyomrában háborgó víz ellen.

–Van még – mondta Jake. Fogta a konzervdobozt és elindult az istálló végébe. Megállt, bizonytalanul rámosolygott a harcosra. A férfi biccentett, azután lehajtotta és a kezére támasztotta a fejét. A jó for­májú, csinos kisfiú kilencéves lehetett. Az arcán ár­nyék ült, de hát manapság mindenkién ott ül.

Furcsa, lüktető búgás hangzott föl az istálló végé­ből, a harcos riadtan fölkapta a fejét, keze a piszto­lyok agyára siklott. A zaj talán tizenöt másodpercig"' tartott, azután elhalt. A kisfiú visszajött a dobozzal, amely színültig volt vízzel.

A harcos megint ugyanolyan óvatosan ivott, ez al­kalommal valamivel jobban érezte magát. A fejében enyhült a fájás.

- Nem tudtam, mit tegyek, amikor összeesett –mondta Jake. – Néhány pillanatig azt hittem, le fog lőni.

- Azt hittem, valaki más vagy.

- A pap?

A harcos élesen nézett rá. – Miféle pap?

A kisfiú némileg elkomorodva nézett vissza. – A pap. Itt táborozott az udvarban. Én amott a házban voltam. Nem tetszett nekem, ezért nem jöttem elő. Éjszaka érkezett, és másnap ment tovább. Maga elől is elbújtam volna, de aludtam, amikor megjött. – Sötéten nézett el a harcos feje mellett. – Nem szeretem az embereket. Bántottak.

- Hogy nézett ki ez a pap?

A kisfiú vállat vont. – Mint a papok. Fekete ruha volt rajta.

- Csuklyás csuha?

- Mi az a csuha?

– Köpeny.

A kisfiú bólintott. – Köpeny és csuklya.

A harcos előrehajolt. Valami lehetett az arcán, mert a fiú kicsit hátrahőkölt. – Milyen régen volt ez?

– Én... én...

– Én nem foglak bántani – mondta türelmesen a férfi.

– Nem tudom. Nem emlékszem az időre. Minden nap ugyanolyan.

A harcos most először tűnődött el igazán azon, hogy került ide ez a kisfiú, a mindent körülvevő sivatag száraz, embergyilkos mérföldjein át. De most nem ez volt a gondja, legalábbis ebben a pil­lanatban nem.

- Gondolj utána. Régen volt?

- Nem. Nem olyan régen. Én magam sem régen vagyok itt.

A harcosban ismét kigyulladt a tűz. Már alig re­megett a keze, amikor megragadta a dobozt s meg­húzta. A bölcsődal egy foszlánya visszatért, ám ez alkalommal az anyja arca helyett Alice sebhelyes orcáját látta, aki az asszonya volt a Tull nevű, im­már nem létező faluban. – Milyen rég volt? Egy hete? Kettő? Három?

A kisfiú zavartan nézett rá. – Igen.

– Melyik?

- Egy hét. Vagy kettő. Nem jöttem ki. Még csak nem is ivott. Arra gondoltam, talán egy pap szel­leme. Féltem. Majdnem mindig nagyon féltem. –Arca vibrált, mint kristály a végső, romboló hangtól. - Még csak tüzet sem rakott. Csak ült ott. Még azt sem tudom, aludt-e egyáltalán.

Közeledik! Közelebb van hozzá, mint bármikor. Rendkívül kiszáradt, a kezét mégis nyirkosnak, zsí­rosnak érezte.

- Van egy kis szárított hús - szólalt meg a kisfiú. - Rendben - bólintott a harcos. - Jó lesz.

A gyerek fölállt, hogy elhozza. A térde roppant egyet. Szép, erőteljes alakja volt. A sivatag még nem fonnyasztotta el. A karja vékony, de a bőre, noha napbarnított, nem száraz és nem repedezett. Van benne nedvesség, gondolta a harcos. Ismét ivott a dobozból. Van benne nedvesség, nem erről, a helyről származik.

Jake egy halom szárított húst hozott valami nap­tól fakó vágódeszkafélén. Kemény volt és rágós, és olyan sós, hogy marta a harcos cserepes szája szé­lét. Evett és ivott, amíg jól nem lakott, azután hát­radőlt. A kisfiú csak csipegetett.

A harcos merően nézte, a gyerek viszonozta a pil­lantását.

- Honnan jöttél, Jake? - kérdezte végül.

- Nem tudom - komorodott el a fiú. - Pedig tudtam. Tudtam, amikor idejöttem, de mostanra min­den összezavarodott, akár egy rossz álom, amikor fölébred az ember. Sokszor álmodok rosszat.

- Idehozott valaki?

- Nem - válaszolt a gyerek. - Csak úgy itt voltam.

- Összevissza beszélsz - mondta szárazon a ha cos.

A gyerek majdnem elsírta magát.

- Nem tehetek róla! Egyszer csak itt voltam. E most el fog menni, én meg éhen halok, mert csak nem minden ennivalómat megette. Én nem akartam, hogy itt legyek. Nem szeretek itt lenni. Kísér­teties.

- Ne sajnáltasd magad. Cselekedj.

- Nem én akartam idejönni - ismételte a kisfiú zavart daccal.

A harcos megevett még egy darab húst, ízetlenné rágta, mielőtt lenyelte volna. A fiú is része a dolognak. A harcos meg volt győződve róla, hogy igazat mond. Nem ő akarta. Nagy baj. Ő maga... ő akarta. Bár azt nem akarta, hogy a játék ilyen mocskossá fajuljon. Nem ő akarta Tull fegyvertelen csőcseléke ellen fordítani a fegyvereit; nem akarta lelőni Allie-t, akinek az a furcsa, fénylő sebhely volt a homlokán; nem ő akarta, hogy választania kelljen a kötelesség, az üldözés megszállottsága és a bűnös erkölcstelenség között. A feketébe öltözött ember
kétségbeesésében rossz zsinórokat rángat, ha egyáltalán ő csinálja ezt. Nem tisztességes dolog ártatlan arra járókat berángatni erre a különös színpadra, és olyan szöveget adni a szájukba, amit nem értenek.
Allie, gondolta, legalább a maga önámító módján része volt ennek a világnak. De ez a fiú... ez az Istentől megvert fiú...

- Mondd el, amire vissza tudsz emlékezni.

- Alig valami rémlik. Már az is értelmetlen.

- Csak mondd el. Talán én ki tudok hámozni be­lőle valamit.

- Volt egy ház... még ez előtt. Magas ház, sok szoba, egy udvar, ahonnan hatalmas épületeket és

vizet lehetett látni. Volt egy szobor is, amelyik a vízben állt.

- Egy szobor a vízben?

- Igen. Egy hölgy, koronával és fáklyával. - Ezt most találod ki?

- Azt hiszem – válaszolta reménytelenül a fiú. – Voltak dolgok, amelyekben utazni lehetett az utcá­kon. Nagyok és kicsik. Sárgák. Sok sárga volt kö­zöttük. Iskolába jártam. Az úttest mellett cement­ösvény vezetett. Voltak ablakok és mögöttük felöl­töztetett szobrok. A szobrok árulták a ruhákat. Tu­dom, hogy hülyén hangzik, de a szobrok árulták a ruhákat.

A harcos megcsóválta a fejét, és a hazugság jele' kutatta a fiú arcán. Nem találta.

- Iskolába jártam – ismételte határozottan a gye­rek. – És volt egy... -  lehunyta a szemét, ajka resz­ketett – ...egy barna... iskola... táskám. Magammal vittem az ebédet. És egy... – ismét olyan keservesen mozgatta ajkait ...nyakkendőt viseltem.

-  Egy mit?

- Nem tudom. – Öntudatlanul a nyakára kulcsol­ta az ujjait. A harcosnak erről a mozdulatról az akasztás jutott az eszébe. – Nem tudom. Minden eltűnt. – Fölpillantott.

– Elaltathatlak? – kérdezte a férfi.

- Nem vagyok álmos.

- El tudlak altatni, és meg tudom csinálni, hogy emlékezz.

- Hogy tudná ezt megtenni? – kételkedett Jake.

- Ezzel.

Kihúzta az egyik töltényt a fegyverövből, és az ujjai között pörgette. Olyán ügyesen mozgatta, mintha olajként folyt volna ide-oda. A lőszer sima könnyedséggel bukfencezett, megkerülte a hü­velykujjat, a mutatóujjat, a középső ujjat, a gyű­rűsujjat, majd a kisujjat. Eltűnt, ismét előbukkant; mintha lebegett volna egy pillanatig, azután elin­dult visszafelé. Keresztülszaladt a harcos tenyerén.

Maguk az ujjak úgy mozogtak, mintaszélben le­begő függöny. A kisfiú figyelte, a kezdeti kételkedés helyét tiszta öröm, elragadtatás vette át, majd né­ma üresség következett. Lecsukódott a szeme. A töltény csak táncolt ide-oda. Jake szeme ismét ki­nyílt, egy darabig követte a kitartó, víg táncot a harcos ujjai között, azután megint lecsukódott. A férfi még folytatta a mutatványt, de Jake szeme nem nyílt ki többé. A kisfiú zavartalan, állati nyu­galommal szuszogott. Ez is része a dolognak? Igen. Volt ebben bizonyos szépség, logika, mint a ke­mény, kék jégtömböket szegélyező jégcsapokban. Mintha szélcsengő dallamát hallotta volna. A har­cos nem először ízlelte meg a lélek betegségének sima, olajzöld ízét. A töltény, amelyet öntudatlan kecsességgel mozgatott, hirtelen megelevenedett, iszonyú lett, egy szörnyeteg lábnyoma. A tenyerébe ejtette, fájdalmas erővel szorította öklébe. Vannak olyan dolgok a világban, mint az erőszak. Erőszak, gyilkosság, elmondhatatlan praktikák, és mindez a jóért, az istenverte jóságért, a mítoszért, a Grálért, a Toronyért. Ó, a Torony áll valahol, fekete teste ott ágaskodik az ég háttere előtt. Sivataggal eltelt füle meghallotta a szélcsengők gyenge, távoli, édes dal­lamát.

- Ki vagy te? – kérdezte.

Jake Chambers lefelé megy, kezében iskolatáskájá­val. A táskában földrajzkönyv, a gazdasági földrajz könyve, notesz, ceruza, az uzsonna, amit anyjának szakácsnője, Mrs. Greta Shaw készített a króm és mű­anyag konyhában, ahol örökké jár a ventilátor, kiszip­pantva a különös szagokat. Az uzsizacsiban mogyoró­vajas-lekváros kenyér, felvágott salátával, hagymás szendvics és négy Oreo süti. A szülei nem utálják, csak valahogy mintha átnéznének rajta. Kitagadták, Mrs. Greta Shaw-ra, a dadákra, nyáron egy magántanár­ra, az idő többi részében pedig az Iskolára hagyják (amely Magán és Szép és mindenekelőtt Fehér). Ezek az emberek nem is mímelték, hogy többek lennének annál, amik – vagyis profik, hivatásosok, szakmájuk legjobbjai. Különösebben egyikük sem ölelte forró keb­lére a kisfiút, ahogy az anyja által olvasott történelmi regényekben történik, amelyekbe Jake is bele szokott  kukkantani, a „pikáns részeket" keresve. Apja néha hisztérikus regényeknek nevezi őket, néha ,fűzőtépőnek". Te beszélsz, mondja az anyja mérhetetlen meg­vetéssel valami ajtó mögött, ahol Jake hallgatózik. Az apja a Hálózatnak dolgozik, Jake láthatja a műsor­ban. Valószínűleg.

Bár nem tud róla, Jake gyűlöli a profikat. Az em­berek mindig zavarba hozzák. Szereti a lépcsőt, a ház­ban nem hajlandó használni az önműködő liftet. Az anyja, aki erotikusan girhes, gyakran bújik ágyba beteges barátaival.

Most már az utcán van, Jake Chambers leért, „slattyog". Tiszta, jó modorú, kedves, érzékeny. Nincsenek barátai, csak ismerősei. Sohasem gondolkodott el ezen, bár fáj neki. Nem tudja vagy nem érti, hogy hosszú együttélés során a hivatásosok számos tulajdon­ságát átvette. Mrs. Greta Shaw nagyon profi szendvi­cseket készít. Felnégyeli a kenyeret, levágja a héját, így aztán, amikor Jake négykor, tornaóra után megeszi, úgy néz ki, mintha koktélpartin lenne, és a másik ke­zében poharat tartana, nem pedig az iskolai könyvtár­ból kivett regényt. Az apja rengeteg pénzt keres, m,: az „ölés" mestere: azaz az ő Hálózatának erősebb lát­ványosságai kiszorítják a versenytárs Hálózat gyengébb műsorát. Az apja naponta négy doboz cigarettát szív. Nem köhög, viszont olyan éles a mosolya, mint a nagyáruházban kapható hússzeletelő kések.

Lent az utcán. Az anyja mindig ad neki taxira pénzt, de ő inkább gyalogol mindennap, amikor nem esik az eső, lengeti táskáját a kisfiú, aki tősgyökeres amerikainak tűnik a szőke hajával, kék szemével. A lányok már csaknem kezdik észrevenni (a mamájuk jóváhagyásával), ő pedig nem riadozik tőlük nyafka kisfiús arroganciával. Zavarba ejtő, öntudatlan pro­fesszionizmussal beszél velük, amivel elijeszti őket. Szereti a földrajzot és a délutáni tekézést. Az apjának részvényei vannak egy vállalatnál, amelyik önműködő bábufelállító berendezéseket gyárt, de az a tekepálya, amelyikre Jake jár, nem használja ennek a cégnek a gépezetét. Nem gondolja, hogy törődnie kellene vele, mégis törődik.

Végigmegy az utcán, elhalad Brendio előtt, ahol a kirakati bábuk állnak, bundában, kétsoros zakóban. Némelyiken egyáltalán semmi sincs; „tök pucérak". Ezek a modellek – ezek a kirakati babák – tökéletesen profik, ő pedig minden profizmust gyűlöl. Egyelőre túl fiatal ahhoz, hogy megtanulja önmagát gyűlölni, de a mag már el van vetve szívének keserű réseibe.

A sarokra ér, megáll, maga mellett iskolatáskájával. A forgalom dübörög: dörgő buszok, taxik, Volkswage­nek, egy hatalmas teherautó. Csak kisfiú, de nem átla­gos, a szeme sarkából látja az embert, aki meg fogja ölni. A feketébe öltözött ember az, nem látja az arcát, csak a lobogó ruhát, a kinyújtott kezet. Széttárt karral zuhan a úttestre, nem engedi el a táskát, amely Mrs. Greta Shaw rendkívül profi szendvicseit rejti. Egy kur­ta pillanatra látja a polarizált szélvédőn túl a sötétkék kalapja mellett hetyke tollat viselő üzletember elborzadt arcát. A túlsó sarkon egy öregasszony sikolt, az ő fekete kalapjáról fátyol lóg. Abban a fekete szövetben nincs hetykeség; olyan, akár az özvegyi fátyol. Jake nem érez mást, csak meglepetést és a szokásos hirtelen zavart - hát ilyen a vég? Nagyot csattan az úttesten, a szemétől öt centire aszfalttal kitöltött repedést lát. A táska ki­repül a kezéből. Azon tűnődik, vajon felhorzsolta-e a térdét, miközben a kék kalapján hetyke tollat viselő üzletember átgázol rajta a kocsijával. Nagy, kék 1976-os Cadillac, az abroncsa harminchárom centi széles. Csaknem pontosan olyan árnyalatú, mint az üzletem­ber kalapja. Eltöri Jake gerincét, péppé zúzza a gyom­rát, a száján nagynyomású vízsugárként fröccsen ki a vér. Elfordítja a fejét, látja a Cadillac felparázsló hátsó lámpáit és a leblokkolt hátsó kerekek alól gomolygó füstöt. A kocsi átment az iskolatáskán is, széles, fekete nyomot hagyott rajta. A másik oldalra pillant, és egy nagy, sárga Fordot lát, amely csikorogva fékez néhány centire a fejétől. Egy fekete fickó, aki perecet és üdítőt árul egy taligáról, futva igyekszik feléje. Vér csurog Jake orrából, füléből, szeméből, végbeléből. Nemi szer­ve szétlapult. Bosszankodik, hogy milyen csúnyán le­horzsolta a térdét. Most a Cadillac vezetője rohan felé­je hebegve. Valahol megszólal egy szörnyű, higgadt hang, a végítélet hangja. - Pap vagyok. Engedjenek. Az utolsó kenet...

Jake látja a fekete ruhát és hirtelen elfogja az iszo­nyat. Ez ő, a feketébe öltözött ember. Utolsó erejével el­fordítja a fejét. Valahol egy rádió a Kiss rockegyüttes, egyik számát játssza. Látja saját kezét elnyúlva a kö­vezeten, kicsi, fehér, formás. Sohasem rágta a körmét.

Jake ezt a kezet nézve hal meg.

A harcos komoran tűnődött. Fáradt volt, teste fájt, és a gondolatok bosszantó lassúsággal érkeztek. Ve­le szemben békésen szuszogva, ölében összefont ujjakkal aludt a döbbenetes gyermek. Az egész tör­ténetet különösebb érzelmek nélkül mesélte el, csak a vége előtt remegett meg a hangja, amikor a „paphoz" és az „utolsó kenethez" ért. Persze nem mesélt a harcosnak a családjáról és a tulajdon za­vart, ellentmondásos érzelmeiről, ez azonban min­denképpen beleszivárgott a történetbe, legalábbis annyira, hogy alakot kapjon. Nem is az volt a leg­zavarbaejtőbb, hogy sohasem létezett olyan város, mint amilyet a gyermek leírt (vagy ha igen, akkor csak a történelem előtti legendákban), de azért elég furcsának tűnt. Nyugtalanító volt az egész. A har­cos tartott a következményektől.

- Jake!

- Hogy? Mi?

- Akarsz erre emlékezni, amikor fölébredsz, vagy inkább elfelejtenéd?

- Elfelejteném - válaszolta azonnal a gyerek. – Véreztem.

- Rendben. Akkor most elalszol, megértetted? Gyerünk, feküdj le.

Jake lefeküdt, kicsinek, békésnek, ártalmatlannak látszott. A harcos nem hitte, hogy ártalmatlan. Gyilkosan rossz érzése volt, orrát megcsapta az előre elrendeltetés szaga. Nem tetszett neki ez az érzés, de a fiú igen. Nagyon is.

- Jake!

- Ssss. Aludni akarok.

- Igen. És amikor fölkelsz, semmire sem fogsz emlékezni.

- Jó.

A harcos figyelte egy kis ideig, a saját gyerekko­rára gondolt, ami általában olyannak rémlett, mintha valaki mással esett volna meg – valakivel, aki átugrott néhány ozmotikus lencsén –, most azonban szívfájdítóan közelinek tűnt. Nagyon me­leg volt a pihenőállomás istállójában, óvatosan ivott„ még egy kis vizet. Fölállt, elment az épület végé­be, közben megállt, vetett egy pillantást az egyik bokszba. A sarokban kis halom fehér széna, csino­san összehajtott takaró, viszont semmi lószag. Egyáltalán semmi szag nem érződött az istállóban. A nap kiégette a szagokat, és semmit sem hagyott helyette. A levegő tökéletesen semleges volt.

Az istálló hátsó végében rozsdamentes acélszer­kezet állt egy sötét fülkében. A rozsda, a pusztulás meg sem érintette. Vajköpülőre hasonlított. Balol­dalt krómozott cső állt ki belőle, amely a padlóból kiemelkedő másik vezetékhez kapcsolódott. A har­cos látott már hasonló szivattyúkat más száraz he­lyeken, de egyik sem volt ekkora. El sem tudta képzelni, milyen mélyre kellett fúrni, hogy elérjék a vi­zet, amely titokban, örök sötétségben nyúlik el a si­vatag alatt.

Miért nem szerelték le ezt a szivattyút, amikor ki­ürült a pihenőállomás?

Talán a démonok keze van a dologban?

Hirtelen összerezzent, hideg futott végig a hátán. Libabőrös lett, azután ez is elmúlt. A műszertáb­lához lépett, és megnyomta a BE gombot. A gé­pezet zümmögni kezdett. Talán fél perc múlva hű­vös, tiszta vízsugár böffent ki a csőből, és lecsurgott a csatornába, vissza a földbe. Vagy tizenkét liter, folyt ki a csőből, mielőtt a szivattyú egy végső kat­tanással lekapcsolta volna önmagát. Olyan idegenszerű volt ezen a helyen és időben, akár az igaz szerelem, mégis konkrét, mint az Utolsó Ítélet, néma emlékeztető egy olyan korra, amikor a világ másmilyen volt. Atomhajtású lehetett, mivel ezer mérföldön belül nincs elektromosság, és ennyi idő alatt még a szárazelemek is elvesztették volna a töltésüket. Nem tetszett a harcosnak.

Visszament, leült a fiú mellé, aki egyik kezét az arca alá tette. Kedves külsejű fiúcska. A harcos is­mét ivott, keresztbe tette a lábát, törökülésbe he­lyezkedett. A fiú, akárcsak a sivatagszéli földmű­velő, akinek volt egy madara (Zoltán, jutott eszébe hirtelen, a madarat Zoltánnak hívták), elvesztette az időérzékét, de az kétségbevonhatatlan tény, hogy a feketébe öltözött ember közelebb van, mint bármikor. Nem először jutott eszébe, hogy valami­lyen okból maga a feketébe öltözött ember akarja, hogy ő utolérje. Talán a harcos is csak báb a fekete ruhás kezében. Megpróbálta elképzelni, milyen lenne az összecsapás, de nem tudta.

Nagyon meleg volt, de már nem érezte rosszul magát. Ismét eszébe jutott a mondóka, ám ez alka­lommal az anyja helyett Cortra gondolt – Cortra, akinek arcát téglák, tompa tárgyak, golyók nyomán maradt forradások szántották. A háború hegei. Is­mert-e Cort valaha olyan szerelmet, amely erősebb volt ezeknél a monumentális sebhelyeknél? Kétel­kedett benne. Aileenre gondolt és Martenre, a tö­kéletlen boszorkánymesterre.

A harcos nem az fajta ember volt, aki a múlton révedezik; csupán a jövőről alkotott homályos el­képzelés, meg tulajdon érzelmi alkata mentette meg attól, hogy fantáziátlan tökfej legyen. Éppen ezért meglepte ez a mostani gondolatfolyam. Az egyik név hozta elő a másikat: Cuthbert, Paul, a öreg Jonas, meg Susan, a bájos lány az ablakban. A tulli zongorista (az is halott, Tullban mindenki meghalt az ő keze által) szerette a régi dalokat; a harcos dallamtalanul zöngicsélte az egyiket az orra alatt:

 

Ó, szerelem, ó, gondtalan szerelem

Nézd, gondtalan szerelem, mit tettél velem

 

Zavartan fölnevetett. Én vagyok az utolsó túlélője annak a zöld és meleg színű világnak. Minden nosztalgiája ellenére sem sajnálta magát. A világ kíméletlenül ment tovább, de az ő lába még erős, és kö­zelebb viszi a feketébe öltözött emberhez. A harc elszundított.

Amikor fölébredt, már csaknem besötétedett, és gyerek eltűnt.

A harcos megroppanó ízületekkel fölkelt, oda. ment az istálló ajtajához. Apró láng táncolt a sötétben a ház tornácán. Megindult arrafelé, fekete árnyéka hosszan húzódott mögötte a napnyugta okker fényében.

Jake egy petróleumlámpa mellett üldögélt. – A petróleum egy hordóban volt – mondta –, de féltem a házban égetni. Minden olyan száraz... – Jól csináltad. – A harcos leült, látta a hosszú évek porát, amelyet hátsója fölkavart, de nem gondolt vele. A lámpa fénye finom árnyalatúra színei a gyerek arcát. A harcos elővette a dohányzacskóját, és sodorintott egy cigarettát. – Beszélgessünk – mondta. Jake bólintott.

- Azt hiszem, tudod, hogy azt az embert üldö­zöm, akit láttál.

- Meg fogja ölni?

- Nem tudom. Azt akarom, hogy mondjon el ne­kem valamit. Talán ráveszem, hogy vigyen el máshova.

- Hova?

- Egy tornyot kell megtalálnom – válaszolta a harcos. Cigarettáját a lámpa cilindere fölé tartotta és megszívta; az éjszakai szél elsodorta a füstöt. Jake figyelte. Arcán nem látszott félelem, sem kí­váncsiság, lelkesedés pedig végképpen nem. – Így hát holnap továbbmegyek – folytatta a har­cos. –Velem kell jönnöd. Mennyi hús maradt? – Egy maroknyi.

– Kukorica?

– Egy kevés.

A harcos bólintott. – Van itt pince?

- Igen – nézett rá Jake. Szembogara hatalmasra, sebezhetővé nőtt. – Egy gyűrűvel lehet fölemelni az ajtaját, de én nem mentem le. Attól tartottam, el­törik a létra, és nem tudok feljönni. Amúgy is rossz a szaga. Ez itt az egyetlen hely, ahol egyáltalán vala­mi szagot lehet érezni.

– Korán kelünk, és megnézzük, van-e odalent valami, aminek hasznát vesszük. Azután lelépünk.

- Jól van. – Rövid hallgatás után ismét megszó­lalt: – Örülök, hogy nem öltem meg magát, amikor aludt. Van egy vasvillám, és gondolkodtam a dol­gon. De nem tettem meg, és mostantól nem kell félnem, amikor lefekszem aludni.

- Mitől félsz?

A fiú baljósan nézett rá.

– Kísértetektől. Attól, hogy ő visszajön.

- A feketébe öltözött ember – mondta a harcos. Nem kérdezte.

- Igen. Rossz ember?

– Attól függ, hol állsz – válaszolta szórakozottan a harcos. Fölállt, cigarettája maradványát kipöccin­tette a sivatagba. – Lefekszem.

A gyerek félénken nézett rá. – Magával alhatok az istállóban?

            Természetesen.

A harcos megállt a lépcsőn és fölnézett, a kisfiú követte példáját. Fönt volt a Sarkcsillag és a Mars. A férfinak úgy rémlett, ha lehunyja a szemét, meg fogja hallani az első tavaszi madárkák csicsergését, érezni fogja az udvar gyepének zöld, csaknem nyá­rias illatát az első kaszálás után (és talán még a kro­kettlabda közömbös koppanását is hallja, amint a Keleti Szárny hölgyei játszanak a Hegyfoknál, egé­szen addig, amíg az alkonyat át nem adja helyét a sötétségnek), szinte látja Aileent, amint keresztül­jön a sövény nyílásán...

Nem tetszett neki, hogy ilyen sokat gondol a múltra.

Megfordult, fölvette a lámpát. – Menjünk aludni – mondta.

Együtt mentek az istállóhoz.

Másnap reggel átkutatták a pincét.

Jake igazat mondott: a pince bűzlött. Nedves mo­csárszaga volt, amitől a harcosnak felfordult a gyomra, s egy kicsit el is szédült a sivatag és az istál­ló steril szagtalansága után. A pincében káposzta, petrezselyem, krumpli szaglott, noha a növények eltűntek az örök rothadásban. Mindazonáltal a létra meglehetősen szilárdnak tűnt, így lemászott.

A pincének földpadlója volt, a harcos feje csak­nem súrolta a mennyezeti gerendákat. Pókok éltek idelent, zavarbaejtően nagy, szürke foltos példá­nyok. Pár mutáns is akadt köztük. Némelyiknek a potrohán is szemek voltak, némelyiknek meg mint­ha tizenhat lába lett volna.

A harcos körülnézett, megvárta, amíg szeme al­kalmazkodik a sötétséghez.

- Jól van? – kérdezte idegesen Jake.

- Igen. – A sarokba meredt. – Itt konzervdobozok vannak. Várj.

Óvatosan, lehajtott fejjel odament a sarokba. Volt ott egy ócska doboz, amelynek egyik oldalát lehaj­tották. Zöldségkonzerveket talált benne: zöldba­bot, sárga babot... és három doboz marhahúst.

Fölkapott egy ölre valót, visszament a létrához. Félig fölmászott, átadta a dobozokat Jake-nek, aki letérdelt, hogy átvegye, majd visszament az újabb szállítmányért.

Harmadszor fordult, amikor meghallotta a nyö­szörgést az alapokban.

Megfordult, odanézett. Álomban tapasztalt rette­gés söpört át rajta, egyszerre tunya és visszataszító érzés, mint vízben kefélni: az egyik belefullad a má­sikba.

A pincét hatalmas homokkő tömbökkel alapoz­ták, amelyeket szintbe raktak, amikor az út még új volt, mostanra azonban zegzugosan, részeg szögek­ben besüppedtek, amitől a fal olyan lett, mintha furcsa, kígyózó hieroglifákkal írták volna tele. Két ilyen girbegurba kő közül vékony homokpatak per­metezett, mintha a túloldalon valaki éppen befelé ásná magát, csigaszerű, kínos erőlködéssel.

A nyöszörgés halkult és erősödött, amíg be nem töltötte a pincét a hasogató fájdalom és a félelmetes erőfeszítés zajával.

- Jöjjön föl! – sikoltotta Jake. – Jézusom, urai jöjjön föl!

- Menj innen – válaszolta nyugodtan a harcos – jöjjön föl! – sikoltotta ismét Jake.

A férfi nem válaszolt. Bőrdarabot csavart a jobb kezére.

A falon már pénz nagyságú lyuk tátongott. Saját rémületének függönyén át a harcos hallotta az el­szaladó Jake lábának dobogását. Azután elapadt a homokpatak. A nyögés abbamaradt, folyamatos zi­hálás vette át a helyét.

– Ki vagy? – kérdezte a harcos.

Semmi válasz.

Ekkor Roland így szólt a Nemes Nyelven, amely hangját a régi parancsoló mennydörgéssel töltötte meg:

- Ki vagy, démon? Beszélj, ha tudsz beszélni! Rö­vid az időm, és kezem elveszíti türelmét.

– Csak lassan – szólt ki egy vontatott, fojtott hang a falból. Az álomszerű rettegés annyira erősödött, hogy szinte összesűrűsödött. Alice hangját hallotta, akivel Tullban volt dolga. Ő azonban halott; maga látta, amint összeesett, golyóütötte lyukkal a két szeme között. Mintha mély vízen nézne át. – Óva­tosan az Elhívottakkal, harcos! Amíg te a fiúval utazol, a feketébe öltözött ember a zsebében hordja a lelkedet.

- Hogy érted ezt! Folytasd!

De a lélegzés abbamaradt.

A harcos egy pillanatig szoborrá dermedt, amíg az egyik hatalmas pók a karjára nem pottyant és eszeveszetten rohanni nem kezdett a válla felé. Ön­kéntelenül felhördült, lesöpörte magáról, majd el­indult. Nem akarta megtenni, amit kellett, de a szokás szent és sérthetetlen volt. Holtat a halottból, ahogy a mondás tartja; csak egy holttest beszélhe­tett. Odament a lyukhoz, kitágította. A homokkő könnyen mállott, pusztán izmai megfeszítésével át tudta lökni kezét a falon.

Valami szilárdra tapintott, amelyen mintha fara­gott dudorok díszelegtek volna. Kihúzta. Az egyik ízületnél korhadó állkapcsot tartott a kezében. A fogak összevissza dülöngéltek.

– Jól van – suttogta. Nyers mozdulatokkal a far­zsebébe dugta, és visszament a létrához, ügyetlenül cipelve a dobozban maradt konzerveket. A csapó­ajtót nyitva hagyta. A nap be fog sütni, és megöli a pókokat.

Jake az istállóudvar közepén, a hasadozott, mál­latag földön kuporgott. Följajdult a harcos láttán, egy-két lépést hátrált, azután sírva odarohant hoz­zá.

– Azt hittem, elkapta, azt hittem...

Nem kapott el. – Magához ölelte a kisfiút, érez­te az arcát, amint forrón simul a mellére, keze szá­razon tapad a bordáira. Később jutott eszébe, hogy akkor kezdte megszeretni a gyereket – amit a fe­ketébe öltözött ember persze egész idő alatt így akart.

– Egy démon volt? – kérdezte fojtottan.

– Igen. Beszélő démon. Nem kell többé odamen­nünk. Gyere.

Odasiettek az istállóhoz, a harcos kezdetleges ba­tyut kötött a takarókból, amelyeken aludtak. For­rók és szúrósak voltak, de nem volt más. Amikor ezzel végzett, megtöltötte a tömlőket a szivattyús kútnál.

- Az egyik tömlőt te hozod – mondta. – Vesd a nyakadba, ahogy a fakír hordja a kígyóját. Látod?

- Igen. – A kisfiú áhítattal nézett rá. Fölkapta az egyik tömlőt.

- Nagyon nehéz?

- Dehogy. Elbírom.

- Most mondd meg az igazat. Nem tudlak cipel­ni, ha napszúrást kapsz.

– Nem fogok napszúrást kapni. Jól vagyok. A harcos bólintott.

- Ugye, a hegyekbe megyünk?

- Igen.

Kiléptek a napsugarak kegyetlen zuhatagába. Jake feje a harcos könyökéig ért, a férfitól jobbra, kicsit előtte lépegetett, a tömlő nyersbőr zsineggel bekö­tött szája csaknem a lábszárát verdeste. A harcos két másik tömlőt vetett át a vállán, az elemózsiás batyut a hóna alá csapta és a bal karjával szorította magához.

Kiléptek a pihenőállomás hátsó kapuján, és ismét ott álltak az út elmosódó keréknyomain. Talán ti­zenöt percig haladtak, amikor Jake megfordult, és a két épület felé intett, amelyek mintha összebújtak volna a sivatag titáni síkján.

– Isten veled! – kiáltotta. – Isten veled!

Továbbmentek. Az út fölkúszott egy dermedt, jégkorszaki hordalékdombra, és amikor a harcos visszanézett, már nem látta a pihenőállomást. Min­denütt csak a sivatag terpeszkedett, és semmi más.

Három napra jártak a pihenőállomástól; a hegyek most már észrevehetően tisztábban rajzolódtak ki. Láthatták, ahogy a sivatag fölkúszik a hegylábakra, megpillantották az első kopár emelkedőket, a szik­laágy baljós, erodált diadallal törte át a föld bőrét. Kissé följebb rövid időre megint megszelídült a vi­dék, és a harcos hónapok, talán évek óta először pillantott meg zöldet, igazi, eleven zöldet. Fű, tör­pefenyők, talán még fűzfák is, mindet a fönti hava­sokból lefutó hóolvadék élteti. Mögöttük ismét a sziklák vették át az uralmat, gigászi, zűrzavaros fen­ségben szökkenve a vakító hósapkákig. Balra hatal­mas hasadék mutatta az utat a túlnani kisebb, szét­mállott homokkő sziklák, táblahegyek, tanúhegyek felé. A hegyvonulat rajzát elhomályosította a ziva­tarok csaknem állandó, szürke hártyája. Éjszaka, az elalvás előtti egy-két percben Jake elbűvölve figyel­te a távoli villámlások ragyogó, fehér-bíbor penge­váltását, amely meglepően tisztán látszott az éjsza­kai levegőben.

A gyerek remekül bírta az utat. Szívós volt, de nemcsak az; olyannak látszott, mint aki akaratereje tartalékának segítségével higgadtan, profi módon küzd a kimerültség ellen, amit a harcos teljes mér­tékben méltányolt. Nem sokat beszélt, nem tett föl kérdéseket, még az állkapocsról sem, amelyet a harcos egyre ott forgatott a kezében, miközben esti cigarettáját szívta. Úgy érezte, hogy a kisfiúnak na­gyon hízeleg az ő társasága – talán még rajong is érte –, és ez zavarba ejtette. A gyereket odatették az útjába – Amíg te a fiúval utazol, a feketébe öltözött ember a zsebében hordja a lelkedet –, és az a tény, hogy Jake nem szúrta agyon, még kísértetiesebb le­hetőségek előtt nyitott kaput.

Szabályos időközökben elhaladtak a feketébe öl­tözött ember szimmetrikus tábortüzei mellett. A harcos úgy látta, hogy a maradványok egyre fris­sebbek. A harmadik éjszakán bizonyosra vette, hogy egy másik tűz távoli sziporkáját látja, valahol az első előhegyekben.

A pihenőállomástól való indulásuktól számított negyedik napon, két óra tájban Jake megtántoro­dott és csaknem elesett.

– Ülj csak le – mondta a harcos.

– Nem, jól vagyok.

– Ülj le!          

A kisfiú engedelmesen leült. A harcos melléje ku­porodott, hogy Jake árnyékba kerüljön.

– Igyál.

–                  Nem kellene, amíg...

- Igyál!

A kisfiú három kortyot ivott. A harcos megned­vesítette a megkönnyült batyu csücskét, megtöröl­gette a nedves szövettel a gyerek lázforró csuklóit, homlokát.

- Mostantól kezdve minden délután ilyen tájban pihenni fogunk. Tizenöt percet. Nem akarsz alud­ni?

- Nem. – A gyerek szégyenkezve pillantott rá. A harcos szelíden nézett vissza. Szórakozottan elővet­te az egyik töltényt a fegyverövéből, s forgatni kezd­te az ujjai között. A kisfiú elbűvölve figyelte.

- Olyan szép – mondta.

A harcos biccentett. – Az. – Elhallgatott. – Mondtam már neked, hogy mikor annyi idős volta mint te, egy fallal körülvett városban laktam?

A gyerek álmosan megrázta a fejét.

- Pedig így van. Élt ott egy gonosz ember...

– A pap?

– Nem – válaszolta a harcos –, de most már tu­dom, hogy volt közöttük valamilyen kapcsolat. Talán féltestvérek. Marten varázsló volt... akárcsak Merlin. Ismerik ott Merlint, ahonnan te jöttél, Jake?

– Merlin meg Arthur és a kerekasztal lovagjai –mondta Jake álmosan.

Undok rándulás futott végig a harcoson. – Igen –mondta. – Nagyon fiatal voltam...

De a kisfiú már elaludt ültében. Ujjait pedánsan összekulcsolta az ölében.

– Amikor csettintek, fölébredsz. Friss és kipihent leszel. Megértetted?

– Igen.

– Akkor feküdj le.

A harcos elővette a kellékeket a dohányzacskójá­ból, és cigarettát sodort magának. Valami hiány­zott. Utánagondolt a maga szorgos, gondos mód­ján, és rájött, mi az. A sietség őrjítő érzése, a tudat, hogy bármikor lemaradhat, hogy a nyomok eltűn­nek, és ő ottmarad egy elvágott kötéldarabbal a ke­zében. Ám ez elmúlt, és a harcosban lassan meg­született a bizonyosság: a feketébe öltözött ember maga akarja, hogy utolérjék.

Mi következik azután?

A kérdés túlságosan általános volt ahhoz, hogy fölkeltse az érdeklődését. Cuthbertet érdekelte vol­na, nagyon is, de ő már nincs, a harcos pedig csak a maga módján tudott továbbhaladni.

Cigarettázott, nézte a gyereket, elméje vissza­szállt Cuthberthez, aki mindig nevetett – haláláig nevetett –, Corthoz, aki sohasem nevetett, meg Martenhez, aki néha mosolygott – olyan halvány, nyugtalanító csillogása volt a néma mosolyának, mint mikor egy szem felpattan a sötétben, és vér van mögötte. És természetesen ott volt a sólyom. Davidnak hívták, a parittyás fiú legendája után. Úgyszólván bizonyos, hogy David életének egyet­len célja volt: gyilkolni, tépni, rettegésben tartani. Akárcsak a harcosénak. David nem volt dilettáns; a pálya közepén játszott.

Arra gondolt, hogy ha a végsőkig leegyszerűsítjük a dolgokat, leginkább David, a sólyom hasonlított Martenhez... és Gabrielle, az anyja, talán tudta is ezt.

Gyomra görcsbe rándult, de az arcán nem lát­szott a fájdalom. Nézte cigarettája füstjét, amint fölemelkedik a forró sivatagi levegőben, majd eltű­nik, és visszatért a múltba.

 

II

 

Az ég fehér, tökéletesen fehér volt, eső szaga érzett a levegőben. Édesen átható illatot árasztottak a sö­vények és a sarjadó zöld. Jól benne jártak a tavasz­ban.

David Cuthbert karján ült. A kis gyilkológép ra­gyogó arany szemmel bámult a semmibe. A bék­lyóihoz erősített nyersbőr szíjat gondosan ráteker­ték Cuthbert karjára.

Cort némán állt a két fiú mellett. Foltozott bőr­nadrágot, ócska, széles gyalogsági övvel leszorított zöld pamutinget viselt. Ingének zöldje beleolvadt a sövénybe és a Hátsó Udvar hullámzó gyepébe, ahol még nem kezdték el játékukat a hölgyek.

– Készülj! – súgta Roland Cuthbertnek.

– Készen állunk – mondta magabiztosan Cuth­bert. – Igaz, Davidka?

Az alsók nyelvén beszéltek, a kukták és fegyver­nökök nyelvén; még messze volt a nap, amelyen megengedik nekik, hogy mások jelenlétében is használják a saját nyelvüket. – Gyönyörű napunk van. Érzed az esőszagot? Ez...

Cort hirtelen a magasba lökte a csapdát, és en­gedte, hogy az oldala visszahulljon. A galamb ki- és fölfelé vágott, gyors, csapkodó burrogással repült az ég felé. Cuthbert megrántotta a szíjat, de elké­sett; a sólyom már felszökkent, így ügyetlenre si­került az indulás. David néhány szárnycsapással helyrehozta a hibát. Fölfelé hussant, a puskagolyó sebességgel került a galamb fölé.

Cort hanyagul odabaktatott a fiúkhoz, és fülön vágta Cuthbertet göcsörtös, hatalmas öklével. A gyerek pisszenés nélkül összecsuklott, bár a fogát kivicsorította. Füléből lomhán permetezett a vér a dúsan zöldellő fűre.

– Lassú voltál – mondta Cort.

Cuthbert igyekezett lábra állni. – Bocs, Cort. Csak azért, mert...

Cort ismét meglendült, és Cuthbert ismét ele­sett. A vér gyorsabban bugyogott.

– A Nemes Nyelven beszélj – mondta Cort indu­lat nélkül, cseppet borízű hangon. – Bocsánatkéré­sedet a civilizáció nyelvén fejezd ki, amelyért nálad különb emberek halnának meg, te kukac.

Cuthbert ismét fölkelt. Könnyek ragyogtak a sze­mében, de a száját a gyűlölet rezzenéstelen vona­lává préselte.

– Mélységesen fájlalom – mondta lélegzet-visz­szafojtott önfegyelemmel. – Megfeledkeztem atyám arcáról, akinek fegyvereit reményem szerint egy na­pon megöröklöm.

- Helyes, taknyos – válaszolta Cort. – Elmélkedni fogsz, mit csináltál rosszul, a reflexeidet pedig éh­séggel fogod edzeni. Vacsora nélkül. Reggeli nélkül.

- Nézd! – kiáltotta Roland. Fölfelé mutatott.

A sólyom az égnek törő galamb fölé került. Rö­vid, izmos szárnyait kitárva egy pillanatig siklott a csendes, fehér, tavaszi légáramlaton, majd össze­csukta szárnyait, és lezuhant, akár a kő. A két test összeolvadt, Roland egy pillanatra úgy látta, vér­cseppek hullanak a levegőben... de ez lehetett kép­zeletének játéka is. A sólyom kurta győzelmi vijjo­gást hallatott. A galamb csapkodva aláhullott. Ro­land futva igyekezett a gyilkos felé, otthagyva Cor­tot és a megszégyenített Cuthbertet.

A sólyom a zsákmány mellett ért földet, és önelé­gülten tépni kezdte a galamb gömbölyű, fehér mel­lét. Néhány toll pilinckázott lassan lefelé.

– David! – kiáltotta a fiú, és tarisznyájából egy da­rab nyúlhúst vetett oda a ragadozónak. A sólyom röptében elkapta, egy fölfelé irányuló hát- és nyak­rándítással elnyelte, Roland pedig megpróbálta új­ra megbéklyózni.

A sólyom, jóformán oda sem figyelve, megpör­dült, és hosszú, tátongó sebet tépett Roland karján. Azután visszatért zsákmányához.

Roland felnyögött, ismét meghurkolta a szíjat, de most felfogta David csapkodó, tépő csőrét a bőr­kesztyűjével. Adott a madárnak még egy falat húst, majd a fejére tette a sapkát. David engedelmesen fölkapaszkodott a csuklójára.

A fiú büszkén felállt, karján a sólyommal.

– Mi ez? – kérdezte Cort, és rámutatott a Roland alkarján csöpögő vágásra. A fiú felkészült az ütésre, elzárta torkát a lehetséges kiáltások előtt, de az ütés nem jött.

– Megvágott – válaszolta.

– Feldühítetted – mondta Cort. – A sólyom nem fél tőled, fiam, és soha nem is fog. A sólyom Isten harcosa.

Roland csak nézett. Nem volt valami nagy kép­zelőereje, eleve lepergett volna róla minden erköl­csi prédikáció; amilyen gyakorlatiasan járt az esze, azt hitte, ez is egyike a bolondságoknak, amelyeket nagy néha hallott Corttól.

Cuthbert feltápászkodott mögöttük, és nyelvet öltött Cortra, mert biztonságban érezte magát. Ro­land nem mosolygott, csak biccentett.

– Most menjetek – vette át Cort a sólymot. – De te emlékezz a reflexekre, kukac – bökött Cuthbert­re. – Meg a böjtre. Ma este és holnap reggel.

– Igenis – válaszolta Cuthbert, most már szabály­szerű modorban. – Köszönet a tanulságos napért.

–Tanulsz – mondta Cort –, de a nyelvednek meg­van az a rossz szokása, hogy kilóg abból az ostoba szádból, amint az oktatód elfordul. Talán eljön a nap, amikor a nyelv is, te is megtanuljátok, hol a helyetek. – Ismét megütötte Cuthbertet, ezúttal a szeme között, olyan erősen, hogy Roland tompa puffanást hallott, olyasfélét, amilyet a fakalapács ad, mikor a kukta csapra ver egy söröshordót. Cuthbert hanyatt zuhant a fűbe, szeme először bá­vatag párába borult, azután kitisztult, és izzón né­zett föl Cortra. Nem is leplezte a gyűlöletét, olyan feltűnően lángolt a pupillájában, mint a galamb vére.

Cuthbert biccentett, szája olyan rémítő mosolyra nyílt, amilyet Roland még sohasem látott.

- Akkor hát van számodra remény – mondta Cort. – Ha úgy gondolod, hogy képes vagy rá, rám támadhatsz, kukac.

- Honnan tudod? – szűrte a foga között Cuth­bert.

Cort olyan sebesen fordult Roland felé, hogy a fiú majdnem hátrált egy lépést, akkor pedig mind­ketten a földre kerültek volna, vérükkel festve a friss füvet. – Láttam a tükörképét ennek a kukac­nak a szemében – felelte. – Emlékezz erre, Cuth­bert. Ez az utolsó lecke mára.

Cuthbert megint bólintott, ugyanazzal a rémítő mosollyal.

- Mélységesen fájlalom – kezdte. – Megfeledkez­tem atyám...

- Hagyd ezt a hülyeséget – legyintett Cort, aki már elveszítette érdeklődését. Roland felé fordult. –Most aztán tűnés. Mindkettőtöknek. Ha tovább kell néznem azt a hülye kukacképeteket, kihányom a belem.

- Gyerünk – mondta Roland.

Cuthbert megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, majd talpra állt. Cort már a dombon járt szögletes, karikalábú lépteivel. Hatalmasnak, és valahogy ős­korinak tűnt. Feje tetején megnyúlt a borotvált, őszes folt.

– Megölöm ezt a kurafit – mondta Cuthbert még mindig mosolyogva. Lilás, csomós púp növekedett rejtelmesen a homlokán.

– Sem te, sem én – mondta Roland és hirtelen el­vigyorodott. – Vacsorázz velem a nyugati konyhá­ban. A szakács ad valamit.

– Szólni fog Cortnak.

– Nem a barátja – válaszolta Roland, azután vál­lat vont. – Na és, ha mégis, akkor mi van? Cuthbert visszavigyorgott. – Hát persze. Igaz. Mindig is tudni szerettem volna, milyen a világ, ha a feje tetejére állítják.

Együtt indultak visszafelé a zöld gyepen, árnyé­kuk követte őket a finom, fehér, tavaszi fényben. A nyugati konyha szakácsát Haxnak hívták. Étel­pecsétes, fehér ruhát viselt, toronymagas volt, nyersolaj színű bőre egynegyedrészt feketéből, egy-negyedrészt sárgából, egynegyedrészt a mára csak­nem elfelejtett (változik a világ) délszigetiből, egy-negyedrészt Isten tudja, miből keveredett. Hatal­mas, törökös papucsában úgy csoszogott a három magas mennyezetű, gőzfelhős helyiségben, mint egy kis sebességfokozatra kapcsolt traktor. Azon kevés felnőttek közé tartozott, akik egész jól meg­találják a szót a gyerekekkel, és részrehajlás nélkül szeretik őket – nem amolyan édeskés módon, in­kább üzletszerűen, amivel éppen úgy velejárhat az ölelés, ahogy az üzletkötés után elmaradhatatlan a kézrázás. Még azokat a fiúkat is szerette, akiknek elkezdődött a Kiképzés, bár különböztek a többi gyerektől – nem feltűnően, nem veszélyesen, nem felnőttesen, sokkal inkább úgy, mintha hétköznapi gyerekek lennének, akiket meglegyintett az őrültség –, és nem Cuthbert volt az első Cort tanítványai között, akinek titokban enni adott. Most ott állt irdatlan, zegzugos villanykemencéje előtt, amely egyike volt az állam hat megmaradt szerkezetének. Ez volt az ő birodalma, onnan figyelte a két fiút, amint behabzsolják a tőle kapott mártásos húst. Mögötte, előtte, körülötte kukták, konyhalegények, különböző alattvalók rohangáltak a nyirkos párában, serpenyőkkel zörögve, gulyást kevergetve, az alsóbb régiókban krumpli- és zöldségpucolással bajlódva. A félhomályos éléskamrában egy ronggyal felkötött hajú, siralmas, tésztás képű takarítóas­szony éppen felmosott.

Konyhalegény rontott be, nyomában az őrség egyik tagja.

- Ez az ember keresi, Hax.

- Jól van. – Hax biccentett az őrnek, aki viszo­nozta a bólintást. – Fiúk, menjetek oda Maggie-­hez, ad nektek süteményt. Azután tűnés. Bólintottak, és odamentek Maggie-hez, aki hatal­mas szelet süteményt rakott a tányérjukra... de olyan óvatosan, mintha megvadult kutyák lenné­nek, akik megmarhatják.

– Együk meg a lépcsőn – javasolta Cuthbert.

- Jól van.

Leültek a hatalmas, izzadó kőoszlopok tövében, ahol nem láthatták őket a konyhából, és kézzel tömték a szájukba a pitét. Alig néhány pillanat múlva árnyékok hullottak a tágas lépcsőház túlsó ívelt falára. Roland megmarkolta Cuthbert karját. –Gyerünk – mondta. – Valaki jön. – Cuthbert meg­lepetten, lekvárfoltos arccal bámult rá.

De az árnyékok megálltak, mielőtt látótávolságba kerültek volna. Hax volt az és az őr. A fiúk mozdu­latlanul ültek. Ha megmozdulnak, meghallják őket.

– ...a jó ember – mondta az őr.

- Farsonban?

- Két hét múlva – válaszolta az őr. – Vagy talán három. Velünk kell jönnöd. Van egy hajórakomány a raktárban... – Az edények és serpenyők feltűnően hangos csörömpölése, majd az edényeket elejtő boldogtalan kuktára zúduló szitokáradat elnyelte a folytatást. A fiúk már csak azt hallották, ahogy az őr befejezi: – ...mérgezett hús.

– Kockázatos.

- Ne azt kérdezd, mit tehet érted a jó ember... –kezdte az őr.

– ...hanem azt, mit tehetsz te érte. – Hax felsóhaj­tott. – A katona ne kérdezősködjék.

– Tudod, hogy ez mit jelenthet – mondta nyu­godtan az őr.

- Igen. És tudom, mivel tartozom neki; szükség­telen kioktatnod. Én is szeretem annyira, mint te.

- Rendben. A hús a rövid lejáratú tárolás jelzésé­vel kerül a fagyasztószobádba. De sietned kell. Ezt megértheted.

            Vannak gyerekek Farsonban? – kérdezte szomo­rúan a szakács. Nem is volt igazi kérdés.

- Gyerekek mindenütt vannak – mondta szelíden az őr. – Nekünk – és neki – épp ők a legfontosab­bak.

- Mérgezett hús. Sajátos eszköze a gyerekek irán­ti szeretetnek. – Hax nehézkesen, sípolva sóhajtott. – Összegörnyednek, a hasukat fogják, és a mamá­juk után sírnak? Gondolom, így lesz.

- Olyan, mintha elaludnának – válaszolta az őr, de a hangja túlságosan magabiztosan csengett. – Hát persze – felelte Hax, és fölnevetett. –Te magad mondtad: „A katona ne kérdezősköd­jék." Hát örülsz, ha a gyermekeknek a fegyver pa­rancsol, holott annak a kezében kellene lenniük, aki megcselekedte, hogy az oroszlán a bárány mellé heverjen?

Hax nem válaszolt.

- Húsz perc múlva kezdődik a szolgálatom – mondta lecsillapodva az őr. – Adj nekem egy darab ürühúst és én megcsipkedem az egyik konyhalányt, hogy megnevettessem. Amikor elmegyek...

– Az én ürühúsomtól nem lesz hascsikarásod, Ro­beson.

– Fogsz-e... – Az árnyak megmozdultak, a hang elhalkult.

Megölhettem volna őket, gondolta Roland fa­gyott bűvöletben. Megölhettem volna mindkettőt, a késemmel vághattam volna el a torkukat, mint a disznókét. A kezét bámulta, amely mártástól, lek­vártól és az aznapi munkától volt szutykos.

– Roland!

Cuthbertre pillantott. Hosszan összenéztek az illatos félhomályban. Forró kétségbeesés égette Ro­land torkát. Amit érzett, egyfajta halál is lehetett, valami olyan durva és végleges, mint a galamb pusztulása a játéktér fölötti fehér ég alatt. Hax?, gondolta zavartan. Hax, aki valamikor meleg boro­gatást tett a lábamra? Hax? Azután elméje bezáró­dott, félbeszakítva a témát.

Cuthbert derűs, értelmes arcán nem látszott semmi, de semmi. Pillantását eltompította Hax végzete. Már meg is történt. Megetette őket, ők pe­dig a lépcsőházba vonultak el falatozni, azután Hax a Robeson nevű őrt a konyha rossz sarkába vezette áruló kis csevegésükre. Ez minden. Roland látta Cuthbert szemén, hogy Hax meg fog halni áru­lásáért, mint vipera a gödörben. Ennyi, semmi más. Semmi.

Cuthbertnek harcosszeme volt.

Roland apja, aki alig valamivel korábban érkezett a felföldről, egyáltalán nem illett a nagy fogadóterem kárpitjai és tüllfodrai közé, ahová a gyereknek, ta­nulóideje elismeréseképpen, csak mostanában volt szabad belépnie.

Az apa fekete farmert és kék munkásinget viselt, hozzá hanyagul a vállára kanyarított poros, csíkos köpenyt, amelynek egy helyen elszakadt a bélése. Nem érdekelte, hogy nem illik a fogadóterem ele­ganciájához. Iszonyúan sovány volt, és mintha föl­felé pödört, vastag bajsza húzta volna előre a fejét, amikor ránézett a fiára. Csípője mellett viselt két pisztolya tökéletes szögben igazodott a kezéhez, a kopott szantálfa agyak tompán, álmosan csillogtak a bágyadt fényben.

- A főszakács – mondta halkan a férfi. – Most gondold el! A nyomok a felföldre vezetnek, a vasút végállomásához. A halott raktárhoz Hendrickson­ban. És talán még... most gondold el! Gondold el! Figyelmesebben nézett a fiára.

- Marcangol téged.

– Mint a sólyom – mondta Roland. – Marcangol téged. – Elnevette magát, sokkal inkább a megle­pően találó képen, nem azért, mintha bármi nevet­nivaló lett volna ezen a helyzeten.

Az apja elmosolyodott.

– Igen – folytatta Roland. – Azt hiszem... marcan­gol engem.

- Cuthbert veled volt – mondta az apja. – Mos­tanra ő is elmondhatta az apjának.

– Igen.

– Mindketten ettetek, amikor Cort...

– Igen.

- És Cuthbert. Gondolod, hogy őt is marcangol­ja?

- Nem tudom. - Az ilyen hasonlatok nem érde­kelték igazán. Nem nagyon izgatta, milyenek az érzései a másokéihoz viszonyítva.

- Marcangol téged, mert úgy érzed, hogy öltél? Roland önkéntelenül vállat vont, hirtelen nem tetszett neki, hogy így firtatják az okait.

- Mégis megmondtad. Miért?

A fiú szeme kitágult. - Mi mást tehettem volna? Árulás volt...

Az apja kurtán legyintett. - Ha valami iskolás­könyvből vett olcsó eszme miatt csináltad, akkor a tetted értéktelen. Inkább mérgezzék meg egész Far­sont.

- De nem! - robbant ki belőle. - Meg akarom öl­ni őket - mindkettejüket! Hazugok! Kígyók! Ők...

- Folytasd.

- Bántottak - fejezte be dacosan. - Valamit csinál­tak velem. Valami megváltozott. Ezért akarom meg­ölni őket.

Az apja bólintott. - Ez már értékes. Nem erköl­csös, de nem a te dolgod a moralizálás. Igazából... - A fiára pillantott. - Lehet, hogy az erkölcs neked mindig is magas lesz. Te nem vagy olyan fürge elme, mint Cuthbert vagy Wheeler fia. Ez tesz ijesztővé.

A fiú, aki eddig türelmetlenkedett, most egyszer­re örült és aggódott.

- Lógni fog.

A gyerek bólintott. - Látni akarom!

Az idősebb Roland hátravetette a fejét és hahotázott.  

- Nem is olyan ijesztő, mint gondoltam... vagy talán csak ostoba. - Hirtelen becsukta a száját. Egyik keze villámsebesen kinyúlt, fájdalmasan el­kapta a fiú felkarját. A gyerek elfintorodott, de meg sem rezzent. Az apja szúrósan meredt rá, a fiú állta a tekintetét, noha ez nehezebb volt, mint a sapkát a sólyom fejére húzni.

- Rendben van - mondta az apa, és hirtelen meg­fordult, hogy távozzék.

- Apám!

- Mi van?

- Tudod, kiről beszéltek? Tudod, ki a jó ember? Az apja visszafordult, töprengve nézett rá. Azt hiszem, tudom.

- Ha őt elkapnád - mondta Roland a maga fon­tolgató, már-már nehézkes módján -, akkor az ilye­neknek, mint a szakács, nem kellene... megkötni a nyakravalóját.

Az apja halványan elmosolyodott. - Egy darabig talán nem. De végül valakinek, embernek vagy némbernek, mindenképpen meg kellene kötni a nyakravalóját, ha már ilyen sajátosan fejezted ki magad. A nép megköveteli. Előbb-utóbb, ha nincs renegát, a nép talál egyet.

- Igen - bólintott Roland, aki azonnal megértette ezt a gondolatot, hogy sohase felejtse el. - De ha te kapod el...

- Nem! - vágott közbe nyersen az apja.

- De miért?

A férfi egy pillanatig mintha azon tűnődött volna, ne indokolja-e meg, azután visszanyelte.

- Azt hiszem, most már eleget beszéltünk. Tá­vozz.

A gyerek figyelmeztetni akarta az apját, hogy ne feledkezzen meg ígéretéről, amikor Hax föllép az emelvényre, de érzékelte apja hangulatát. Sejtette, hogy kefélni akar. Gyorsan becsukta ezt az ajtót. Gyanította, hogy az apja és az anyja együtt szokták csinálni... azt a dolgot, meglehetősen tájékozott volt tevékenységük természete felől, de az erről al­kotott képzettől mindig bizonytalan és furcsán bűntudatos lett. Néhány évvel később, amikor Su­san majd elmeséli neki Oidipusz történetét, Roland néma töprengéssel hallgatja, meghányva-vetve ma­gában a különös, véres háromszöget, amelyet apja, anyja és a bizonyos körökben jó emberként ismert Marten alkotott. Bár lehet, hogy négyszög volt, ha az ember magát is hozzászámítja.

- Jó éjt, apám – mondta Roland.

- Jó éjt, fiam – válaszolta szórakozottan az apja, és gombolni kezdte az ingét. Az ő szemében a gye­rek már távozott. Az alma nem esett messze a fá­jától.

Az Akasztódomb a Farson Roadon emelkedett, ami meglehetősen költői ötlet volt. Cuthbert bizo­nyára méltányolta volna, de Roland nem. Ő a fen­ségesen baljós vesztőhelyet méltányolta, amely a szekérút fölött feketén, szögletesen rajzolódott a ragyogó kék égre.

A két gyerek ezúttal kihagyta a Reggeli Gyakor­latokat. Cort nehézkesen mozgó ajakkal, itt-ott bó­logatva végigsilabizálta apáik üzenetét. Amikor mindkettőn átrágta magát, fölnézett az ibolyakék hajnali égre, és ismét bólintott.

Várjatok itt – mondta, és elindult a szállásaként szolgáló, megroskadt kőkunyhó felé. Egy szelet ke­mény, kovásztalan kenyérrel jött vissza, kettétörte, és a két felet odaadta nekik.

– Amikor vége, ezeket tegyétek a cipője talpa alá. Pontosan úgy cselekedjetek, ahogy mondom, kü­lönben úgy elkalapállak, hogy arrul kódultok. Nem értették, amíg meg nem érkeztek. Kettes­ben ültek Cuthbert heréltjén. Ők voltak az elsők, teljes két órával előzték meg a közönséget, néggyel magát az akasztást. Senki se volt az Akasztódom­bon, kivéve a pápista varjakat és a hollókat. Min­denütt ott voltak és természetesen mind feketék voltak. Zsinatolva tolakodtak a halál armatúráján, az emelvény fölé magasodó, kiugró gerendán. Sor­ban ültek az emelvény szélén, lökdösődtek, hogy jobb helyet találjanak a lépcsőkön.

- Itt hagyják őket – motyogta Cuthbert. – A ma­daraknak.

– Menjünk föl – válaszolta Roland.

Cuthbert iszonyodó pillantással nézett rá.

- Gondolod...

Roland egy kézmozdulattal félbeszakította.

- Évekkel előztük meg a többieket. Senki sem fog jönni.

– Jó.

Lassan elindultak a bitó felé, a madarak sértődöt­ten szárnyra kaptak, károgtak, köröztek, akár a ki­semmizett parasztok sokasága. Testük lapos és feke­te volt az ég tiszta hajnalszíne előtt.

Roland most először érezte, milyen irdatlan a fe­lelőssége az ügyben; ez a fa itt nem nemes, nem ré­sze a civilizáció áhítatot keltő gépezetének, csupán madárürüléktől göcsörtös fenyőtörzs. A madarak mindenüvé odarondítottak – a lépcsőre, a korlátra, az emelvényre –, és a vesztőhely bűzlött.

Döbbenten, rémülten bámult Cuthbertre. Barát­ja ugyanúgy nézett vissza.

- Nem bírom megtenni – suttogta Cuthbert. – Nem bírom végignézni.

Roland lassan csóválta a fejét. Rájött, hogy ennek is van tanulsága, nem valami ragyogó, inkább öreg, rozsdás, formátlan. Ezért is engedték apáik, hogy idejöjjenek. Ő pedig, szokásos makacs és tagolatlan konokságával meg fogja markolni a lecke lényegét, akármi legyen is az.

- Dehogynem bírod, Bert.

- Nem alszom az éjjel.

- Hát akkor nem alszol – felelte Roland. Nem ér­tette, mi köze egymáshoz a kettőnek.

Cuthbert hirtelen megragadta a kezét, és olyan néma kínnal nézett rá, hogy magának Rolandnak is visszatértek a kételyei, és émelyegve gondolt arra, bárcsak ne mentek volna aznap este a nyugati konyhába. Az apjának igaza volt. Ennél az is jobb, ha Farsonban minden férfi, nő és gyerek meghal.

De akármi legyen is az a rozsdás, félig eltemetett tanulság, nem engedi elmenekülni, nem engedi ki a szorításából.

- Ne menjünk föl – mondta Cuthbert. – Már mindent láttunk.

Roland kelletlenül bólintott, érezve, hogyan csú­szik ki a kezéből az a dolog – bármi legyen is az. Az bizonyos, hogy Cort lecsapta volna, aztán fölkény­szerítette volna őket az emelvényre, hogy a saját vé­rükön szörcsögve tegyék meg egyik istenverte lé­pést a másik után... Cort valószínűleg maga kötött volna friss hurkot a kenderkötélre a gerenda végén, még a nyakukba is vetette volna, kényszerítve őket, hogy álljanak a csapóajtó fölé, csak hogy érezzék, milyen az; és el is tángálta volna őket még egyszer, ha valamelyikük elbőgi magát vagy a nadrágjába vizel. Cortnak természetesen igaza lenne. Roland életében először gyűlölte a saját gyerekségét, és a korral járó magasság, kemény kéreg és magabiz­tosság után vágyakozott.

Mielőtt elfordult volna, ráérősen lefeszített egy szilánkot a gerendáról, és a mellzsebébe tette. – Ezt meg miért csináltad? – kérdezte Cuthbert. Valami hetykét akart válaszolni: Hát tudod, az akasztófa szerencsét hoz... de csak ránézett Cuth­bertre, és megrázta a fejét. – Csak hogy nálam le­gyen – felelte. – Hogy mindig nálam legyen. Leballagtak a vesztőhelyről, leültek, várakoztak. Úgy egy óra múlva kezdtek gyülekezni az első né­zők, főképp családok, akik kiszolgált szekereken, bricskákon érkeztek. Reggelit is hoztak magukkal, szamócalekvárral töltött hideg palacsintát, kosár­számra. Roland gyomra éhesen felmordult, elke­seredetten törte a fejét megint, hogy hol van ebben a becsület és a nemesség. Úgy érezte, hogy Hax­nak, aki pecsétes fehér ruhájában tolatott fel-alá gőzölgő, föld alatti konyhájában, több becsülete volt, mint ennek itt. Beteg álmélkodással babrálta az akasztófáról lefeszített szilánkot. Cuthbert nyu­godt arccal hevert mellette.

Végül nem is volt olyan nagy dolog. Roland örült neki. Haxot nyitott szekéren hozták, de csupán vas­tag dereka árulta el, mert arcába-lógó, széles, feke­te kendővel kötötték be a szemét. Néhányan meg­dobálták kővel, de a többség reggelizett tovább.

Egy harcos, akit a fiú nem ismert, óvatosan föl­segítette a kövér szakácsot a lépcsőn. Az őrség két gárdistája ment elöl, ők álltak a csapóajtó két olda­lán. Amikor Hax és vezetője fölért, a harcos áthajította a hurokban végződő kötelet a gerendán, az­után átbújtatta a szakács fejét a hurkon, meghúzta a csomót, hogy a bal füle mellé kerüljön. A ma­darak elszálltak, de Roland tudta, hogy csak vára­koznak.

– Akarsz gyónni? – kérdezte a harcos.

– Nincs mit meggyónnom – mondta Hax. Szavait jól lehetett hallani, a hangja különös módon mél­tóságteljes volt, bár a szájára lógó rongy eltompí­totta. A szövet lebegett a föltámadó kellemes, eny­he szellőtől. – Nem felejtettem el apám arcát; egész idő alatt velem volt.

Roland éles pillantást vetett a tömegre, és zavar­ba ejtette, amit látott. Együttérzés volt? Talán cso­dálat? Meg fogja kérdezni az apját. Amikor az áru­lókat hősöknek nevezik (vagy a hősöket árulónak, tűnődött elkomorodva), akkor sötét idők közeled­nek. Bárcsak jobban értené a dolgot! Gondolatai visszatértek Corthoz és a kapott kenyérhez. Megve­tést érzett. Eljön a nap, amikor Cort őt fogja szol­gálni. Cuthbertet talán nem; lehet, hogy Cuthbert megtörik Cort állandó tüzében, és apród vagy lo­vász marad (vagy ami sokkal rosszabb, illatos dip­lomata válik belőle, aki fogadószobákban pocsékol­ja az időt, vagy totyakos királyokkal és hercegekkel bámul hamis kristálygömbökbe), ő azonban nem. Tudta.

- Roland!

- Itt vagyok. – Megfogta Cuthbert kezét, ujjaik acélláncként kapcsolódtak össze. A csapóajtó lehullott, Hax keresztülzuhant rajta. Egyetlen hang hallatszott a hirtelen némaságban, olyan, mint amikor hideg téli éjszakán szétdurran egy fenyőgöcs.

De nem volt valami nagy dolog. A szakács egyszer kirúgott széles Y alakban; a tömeg elégedetten fü­tyült; a testőrök feladták katonás tartásukat, és slamposan szedelőzködni kezdtek. A harcos lassan leballagott a lépcsőn, nyeregbe ugrott és ellovagolt, gorombán átrúgtatva egy csoport gágogó piknike­zőn, akik iszkoltak előle.

A tömeg ezután gyorsan szétoszlott, negyven perc múlva a fiúk egyedül maradtak a kis dombon, amit kiválasztottak maguknak. A madarak visszatértek, hogy megvizsgálják a friss zsákmányt. Egyikük Hax vállára telepedett. Fesztelenül ücsörgött, csőrével a ragyogó, fényes karikát csipkedte, amelyet Hax a jobb fülében hordott.

– Egyáltalán nem hasonlít rá – mondta Cuthbert.

– Dehogyisnem – mondta Roland magabiztosan, miközben az akasztófa felé lépkedtek, kezükben a kenyérdarabokkal. Cuthberten látszott, hogy kín­ban van.

Megálltak a keresztgerenda alatt, fölnéztek a himbálózó, forgó testre. Cuthbert fölnyúlt, és ki­hívóan megérintette az egyik szőrös bokát. A test újabb rángatózó ívbe fogott.

Gyorsan összetörték a kenyeret, a morzsákat a hintázó lábak alá szórták. Roland csak egyszer né­zett vissza, miközben elvágtattak. Most már ezernyi madár gyűlt össze. Ezek szerint, vélte bizonytala­nul, a kenyér jelkép volt.

– Jó volt – mondta hirtelen Cuthbert. – Ez... én... nekem tetszett. Tényleg.

Roland nem botránkozott meg, bár nem érdekel­te különösebben a jelenet. Úgy vélte, érti.

– Nem tudom – mondta. – Azért ez volt valami. Az biztos.

A föld még tíz év múlva sem lett a jó emberé. Rolandból addigra harcos lett és anyagyilkos, az apja meghalt, és a világ ment tovább.

 

III

 

– Nézze! – mutatott Jake a magasba.

A harcos fölnézett, érezte, hogy egy rejtett ízület megroppan a hátában. Két napja haladtak a hegy­lábak között, és noha a tömlők ismét csaknem ki­ürültek, most már ez sem számított. Hamarosan annyi vizet ihatnak, amennyit akarnak.

Követte Jake ujjának irányát a zöld fennsíkokon, a fölöttük villogó meztelen sziklákon, erdős ligete­ken át... föl a csillogó hósapkáig.

Messze odafent parányi folt feketéllett (állandó­ságát nem számítva olyan pötty is lehetett volna, amelyek örökké a szeme előtt táncoltak): a feketébe öltözött ember volt, feltartóztathatatlanul haladt fölfelé a lejtőn, akár egy apró légy a gránitfalon.

- Ő az? – kérdezte Jake.

A harcos a távoli akrobatamutatványt végző sze­mélytelen foltot nézte, de semmit sem érzett, csak az eljövendő bánat sejtelmét.

– Ő az, Jake.

– Mit gondol, utolérjük?

- Ezen az oldalon nem. A másikon. Akkor azon­ban semmi esetre sem, ha csak itt állunk és beszél­getünk.

- Olyan magas – jegyezte meg Jake. – Mi van a másik oldalon?

- Nem tudom – válaszolta a harcos. – Nem hiszem, hogy bárki is tudná. Valaha talán tudták. Gyerünk, fiam.

Ismét kapaszkodni kezdtek, apró kavics- és ho­mokpatakokat fakasztva, amelyek leperegtek a mö­göttük és alattuk végtelen sütőlapként terpeszkedő sivatagba. Messze a magasban egyre följebb kúszott a feketébe öltözött ember. Nem lehetett látni, hogy visszanéz-e. Átugorhatatlan nyiladékokon szökkent át, függőleges sziklafalakat mászott meg. Egyszer-kétszer nyoma veszett, de mindig előbukkant, amíg az alkonyat ibolyaszín függönye el nem takarta a szemük elől. Amikor este tábort vertek, a kisfiú ke­veset beszélt, a harcos azon tűnődött, tudja-e va­jon, amit ő már megérzett. Eszébe jutott Cuthbert áttüzesedett, elszörnyedt, izgatott arca. Emlékezett a morzsákra. A madarakra. Így lesz vége, gondolta. Újra és újra így lesz vége. Vannak kalandok s utak, amelyek mindig tovább vezetnek, de mindnek ugyanott lesz vége: a halál földjén.

Talán a Toronyba vezető út a kivétel.

A fiú, az áldozat, akinek az arca ártatlan és na­gyon fiatal volt apró tüzük fényében, éppen elaludt a babkonzerv fölött. A harcos betakarta az egyik ló­pokróccal, azután maga is összegömbölyödött és elaludt.

 

 

A JÓSDA ÉS A HEGYSÉG

 

 

 

A fiú találta meg a jósdát, amely majdnem elpusztí­totta.

Valami halvány ösztön ébresztette a harcost az al­konyatkor forrásvízként rájuk zuhogó bársonyos sö­tétségben. Akkor történt, amikor a girbegurba hegy­lábak első emelkedőit elhagyva odaértek a füves, csaknem vízszintes oázisba. Már odalent a puszta­ságban, ahol minden lépésért meg kellett küzdeni­ük a gyilkos nap alatt, hallották a tücsköket, amint csábítóan összedörgölik lábukat a fűzfaligetek örökzöldjében. A harcos szelleme higgadt maradt, a fiú pedig legalább a látszathoz ragaszkodott, és a férfi büszke is volt rá. De Jake nem tudta elrejteni fehér, merev tekintetének tébolyát; a ló néz így, amely vizet érez, és csak a gazda akaratának vékony lánca tartja vissza a vágtától, a ló, amely odáig jutott, ahol már csak a belátás, nem a sarkantyú ösztökéli kitartásra. A harcos, akit ugyancsak majd' megőrjített a tücsökcirpelés, magán mérhette föl Jake szomjúságát.

A nap egész úton gyötörte őket; még alkonyati lázvörös gömbként is áttűzött a bal kéz felőli pen­gevékony nyiladékon, elvakította őket, s a fájdalom prizmájává változtatott minden verejtékcsöppet.

Azután jött a fű: először csak sárga haraszt, amely félelmetes életerővel kapaszkodott a sívó talajba azon a helyen, ameddig az olvadékvíz utolsó csepp­jei elértek. Majd a sátánfű következett, ritkásan, aztán zölden és buján... utána megcsapta az orru­kat az első törpefenyők árnyékában nőtt igazi fűnek a komócsin aromájával elegyedő, édes illata. A har­cos barna villanást látott az árnyak között. Előrán­totta pisztolyát, tüzelt, elejtette a nyulat, mielőtt Jake fölkiálthatott volna meglepetésében. Egy pil­lanat múlva visszacsúsztatta tokjába fegyverét.

– Na – mondta a harcos. Fölöttük a fű átolvadt a fűzfák zöld dzsungelébe, ami döbbenetes volt a végtelen síkság kiszikkadt élettelensége után. Egy forrásnak kellett lennie erre, talán többnek, bizto­san hűvösebb is volt a fák között, de jobb volt ide­kint. A fiú már annyit menetelt, amennyit csak bírt, és a liget árnyai között vérszívó denevérek is élhet­nek. A denevérek megzavarhatják ,a gyerek álmát, akármilyen mélyen aludjék, és ha vámpírok, akkor egyikük sem ébred föl többé... legalábbis ezen a vi­lágon nem.

– Hozok fát – mondta a gyerek.

– Nem mész sehova – mosolyodott el a harcos. –Ülj csak le, Jake. – Kitől hallotta ezt a mondatot? Valami asszonytól.

A kisfiú leült. Amikor a harcos visszajött, Jake már aludt a fűben. Homlokába hulló tincsének ru­ganyos hegyén egy nagy imádkozó sáska tisztálko­dott. A harcos tüzet rakott, majd vízért ment.

A füzes nagyobb volt, mint gondolta, és megza­varta az embert a halványodó fényben. De azért ta­lált egy forrást, melynek környéke hemzsegett a bé­káktól és tavaszi tirregőktől. Megtöltötte az egyik

tömlőt... és megállt. Az éjszakában zsongó hangok olyan feszengő érzékiséget ébresztettek benne, amilyet még Allie sem tudott szítani, akivel Tullban osztotta meg az ágyat. Végül is az érzékiség és a ke­félés a legfinomabb szálakkal összekötött unoka­testvérek. Az egészet a sivataggal szögesen ellenté­tes, vakító élmény számlájára írta. A sötétség puha­sága már-már dekadensnek tűnt.

Visszatért a táborba, és megnyúzta a nyulat, amíg a víz felforrt a tűzön. A nyúlból, az utolsó konzerv­jükkel összekeverve, kitűnő ragu lett. Fölkeltette Jake-t, és nézte, amint bávatagon, de farkasétvág­gyal eszik.

- Holnap itt maradunk – mondta a harcos.

- De az az ember, akit üldöz... az a pap.

– Nem pap. És ne aggódj. Utolérjük.

– Honnan tudja?

A harcos csak a fejét csóválta. Tudta... de ez nem volt jófajta tudás.

Étkezés után kiöblítette a konzervdobozokat, amelyekből ettek (ismét elálmélkodott, milyen sok vizük van), és mire megfordult, Jake már elaludt. A harcos ismét érezte a mellében azt az emelkedést és süllyedést, amelyet csak Cuthberttel tudott társí­tani. Cuthbert egykorú volt Rolanddal, de sokkal fiatalabbnak látszott.

Cigarettája ernyedten nyaklott a fű felé. A tűzbe dobta, és a lángokba bámult. Ez a tiszta, sárga égés annyira más, annyira tiszta a sátánfű tüzéhez ké­pest. A levegő csodálatosan hűvös volt. Ledőlt, hát­tal a tűznek. Messziről, a hegyek közé vezető nyi­ladékból az örök mennydörgés mély mordulását hallotta. Elaludt és álmodott.

Susan, az ő szerelme ott haldokolt a szeme láttára: Karjait két falusi markolta kétfelől, nyakát hatalmas, rozsdás vasgyűrű szorította, és a lány a szeme láttára haldokolt. Roland még a lángok zsíros bűzén át is érezte a gödrök nedvességét... és látta saját őrülete szí­nét. Susan, bájos lány az ablakban, a főlovász lánya. Bőre megfeketedett, fölrepedezett a lángokban.

–      A fiú! – sikoltotta. – Roland, a fiú!

Megpördült, magával rántva fogvatartóit. A gyűrű belevájt a nyakába, torkából csukladozó, fuldokló han­gok törtek fel. Sülő hús émelyítően édeskés szaga úszott a levegőben.

A fiú magasan az udvar fölött egy ablakból nézett le rá, ugyanabból, amelyből Susan, aki megtanította, hogy férfi legyen, aki eldalolta a régi dalokat: a „Hey Jude"-ot, az „Ease on Down the Road"-ot és a „Hundred Leagues to Banberry Cross"-t. Úgy állt ott az ablakban, mint egy szent alabástromszobra a szé­kesegyházban. Márványból volt a szeme. Egy szög szúrta át a homlokát.

A harcos érezte a fojtogató, hasító sikoly készülődését, amely azt jelentette, hogy zsigerei mélyéből feltörőben a téboly:

- Nnnnnnnn...

Roland felhördült, mert a tűz megperzselte. Me­reven felült, még mindig az álmot érezte maga kö­rül, úgy fojtogatta, mint a vasgallér. Amíg hány­kolódott, forgolódott, egyik keze beleért a zsarát­nokba. Arcához kapta a kezét, érezte, hogy az álom elszáll, nem maradt más, csak Jake képe, viaszfe­héren, szent a démonok között.

–      Nnnnnnn...

Mindkét fegyverét előrántotta, lövésre tartotta, és tekintetét vadul körüljártatta a füzes rejtelmes sötétségében. Szeme vörös hurok volt a tűz utolsó fellobbanásában.

– Nnnn-nnn...

Jake!

Felugrott, rohanni kezdett. Feljött a hold kegyet­len korongja, látni lehetett a gyerek csapáját a har­matban. Lebukott az első fűzfa alatt, keresztülgá­zolt a patakon, fölkapaszkodott a túlparton, meg­csúszva a nedvességben (teste még most is élvezetet talált benne). Fűzfaágak csaptak az arcába. A fák itt már vastagodtak, eltakarták a holdat. Fatörzsek ve­tettek hánykolódó árnyékokat. A fű térdmagasság­ban csapkodta a lábát. Félig szétkorhadt, halott ágak nyúlkáltak sípcsontja, heréi után. Egy pilla­natra megállt, fölemelte a fejét, a levegőbe szima­tolt. A gyönge szellő is segített. A kisfiú természete­sen büdös volt; mindketten bűzlöttek. A harcos orrcimpái kitágultak, mint egy majomé. A gyenge, zsíros verejtékszagot nem lehetett eltéveszteni. Át­tört a fű, a szederindák, a lehajló ágak fonadékán, végignyargalt a lógó fűzágak és szömörcebokrok alagútján. Moha cirógatta a vállát, sóhajtó, szürke kacsokban tapadt hozzá.

Keresztülrontott a fűzfák utolsó barikádján, kiért egy csillagokba bámuló tisztásra, ahonnan látni le­hetett a hegylánc legmagasabb csúcsait, amelyek koponyafehéren ragyogtak a lehetetlen magasság­ban.

Magas, fekete kövek álltak körben, gyűrűjük vala­mi szürreális csapdának rémlett a holdfényben. Középen kőasztal állt... egy oltár. Ősöreg volt, vas­kos bazaltoszlopon meredt ki a földből.

Előtte, előre-hátra imbolyogva, ott állt a kisfiú.

Keze úgy reszketett, mintha statikus elektromos­sággal töltötték volna föl. A harcos éles hangon a nevén szólította, Jake pedig a tagadásnak ugyanaz­zal a tagolatlan hangjával válaszolt. Arcának hal­vány foltja, amelyet csaknem eltakart bal válla, egy­szerre tűnt rémültnek és lelkesnek. De volt itt még valami más is.

A harcos belépett a körbe. Jake fölsikoltott, égnek emelt karokkal hátraugrott. Most tisztán látszott az arca, amelyet eltorzított a félelmet és rettegést föl­váltó, csaknem gyötrelmes kéj.

A harcos érezte, hogy őt is megérinti a jóshely szelleme, a lidérc. Ágyékában hirtelen rózsás fény lobbant. Ez a fény puha volt, mégis kemény. Feje megrándult, nyelve megvastagodott és kínzóan ér­zékeny lett még a nyálra is.

Gondolkodás nélkül rántotta elő a zsebéből a fé­lig elrothadt állkapcsot, ahol azóta hurcolta, hogy megtalálta a Beszélő Démon odújában a pihenőál­lomáson. Nem gondolkodott, de annyira nem ijedt meg, hogy csakis ösztöneinek engedelmeskedjen. Maga elé emelte az állkapocs történelem előtti der­medt vigyorát, másik karját mereven kinyújtotta, mutató- és kisujját a szemmelverést hárító ősi moz­dulattal bökte előre.

Az érzéki áram lepelként hullott le róla.

Jake megint sikoltott.

A harcos odament hozzá, a szeme elé tartotta az állkapcsot. Nyálkás, elgyötört hang. A fiú félre akar­ta fordítani a tekintetét, de nem tudta. Szeme hir­telen fennakadt, csak a fehérje látszott, és Jake összeesett. Teste ernyedten puffant a földön, egyik ke­ze majdnem érintette az oltárt. A harcos fél térdre ereszkedett, fölnyalábolta. Megdöbbentően könnyű volt, annyira kiszáradt a hosszú sivatagi ván­dorlás alatt, mint az őszi levél.

Roland érezte maga körül a sziklakörben tanyázó szellem suhogását, irigy dühét, amiért elvették tőle zsákmányát. Amikor a harcos kilépett a körből, a csalódott irigység érzése elhalványodott. Visszavitte Jake-et a táborba. Mire odaértek, az öntudatlanul vonagló gyerek mélyen elaludt. A harcos egy pilla­natra megállt a tűz szürke hamvai mellett. Jake az arcára hulló holdfényben ismét a templomi szen­tekre emlékeztette, semmit sem tudó alabástrom tisztaságával. Hirtelen magához szorította a gyere­ket. Tudta, hogy szereti, és csaknem érezte, vala­honnan a magasból, a feketébe öltözött ember ha­hotázását.

Arra ébredt, hogy Jake szólítja. A gyereket jó erő­sen kikötötte az egyik közeli, szívós bokorhoz. Jake éhes volt és mérges. A nap állásából ítélve fél tízre járt.

- Miért kötözött meg? – kérdezte sértődötten a fiú, amikor a harcos kioldotta a takaró szoros cso­móját. – Nem akartam elszaladni!

- Elszaladtál – válaszolta a férfi. Jake olyan arcot vágott, hogy kénytelen volt mosolyogni. – Utánad kellett mennem, hogy visszahozzalak. Alvajáró vagy.

- Igen? – Jake gyanakodva nézett rá.

A harcos bólintott. Hirtelen elővette az állkap­csot, és Jake arca elé emelte. A gyerek fölkapta a ke­zét, és hátrahőkölt.

– Látod?

Jake elhűlve bólintott.

- Most egy időre el kell mennem. Lehet, hogy egész nap távol leszek. Ezért jól figyelj, fiam. Ez nagyon fontos. Ha leszáll az alkonyat és nem jövök vissza...

Jake arcán átvillant a félelem. – Maga itthagy en­gem!

A harcos csak nézett rá.

- Nem – mondta Jake egy pillanat múlva. –hiszem, maga nem hagy itt.

- Azt akarom, hogy maradj, ahol vagy, amíg vis­sza nem jövök. Ha különös, esetleg muris dolgokat érzel, akkor emeld föl ezt a csontot, és tartsd a ma­gasba.

Hüledezéssel elegy utálkozás futott végig a gyer­mek arcán.

- De én nem bírom. Én... egyszerűen nem bírom.

- Dehogynem. Lehet, hogy muszáj megtenned. Különösen, ha elmúlt dél. Fontos. Megjegyezted? – Mért kell elmennie? – tört ki Jake-ből.

– Mert kell.

Egy újabb lenyűgöző pillanatra láthatta az acélt, amely a fiú bőre alatt rejtőzött, és éppolyan rejté­lyes volt, mint a történet, miszerint egy olyan vá­rosból jött, ahol az épületek annyira magasak, hogy a felhőket karcolják.

– Rendben van – bólintott Jake.

A harcos gondosan lefektette az állkapcsot a föld­re a tűz maradványai mellé, ahonnan úgy vigyor­gott fel a füvön át, mint szétmállott kövület, amely ötezer évnyi éjszaka után pillantotta meg a nap­fényt. Jake rá nem nézett volna. Szánalmas és sá­padt volt. A harcos elgondolkodott, nem lenne-e jobb, ha elaltatná és kifaggatná, de úgy döntött, nem sokat nyerne vele. Anélkül is tudta, hogy a sziklakörben tanyázó szellem bizonyosan démon, és nagy valószínűséggel jós is. Egy démon, amelynek nincs formája, csupán alaktalan szexuális su­gárzása és szeme a jövő meglátására. Az a gúnyos gondolata támadt, hogy nem Sylvia Pittstonnak, az óriás asszonynak a lelke-e, akinek vallási fondor­latai Tull végzetét okozták... de tudta, hogy nem erről van szó. Ennek a démonnak a felségterületét akkor tűzték ki az ősi kövekkel, amikor a történe­lemnek még az előszele sem fújt. Ám a harcos is­merte a beszéd módjait, és nem hitte, hogy a fiú­nak használnia kell az állkapocsamulettet. Ő annál sokkal inkább lefoglalja az orákulum hangját és szellemét. A kockázat ellenére meg kell tudnia bi­zonyos dolgokat... márpedig nagy a kockázat. Jake és a maga érdekében nagyon fontos megszerezni ezt a tudást.

A harcos kibontotta dohányzacskóját, belenyúlt, és addig matatott a szárított dohányszálak között, amíg rá nem bukkant egy fehér papírba csomagolt, apró tárgyra. A tenyerén tartogatta, üres tekintettel nézett az égre. Azután széthajtogatta a papírt, és a kezébe ejtette a tartalmát: egy apró, fehér tablettát, amelynek széle lekopott az utazás során.

Jake érdeklődve figyelte. – Mi az?

A harcos kurtán fölnevetett. – A bölcsek köve –válaszolta. – Cort szokta mesélni, hogy a Régi Is­tenek a sivatagra hugyoztak, abból keletkezett a meszkál.

Jake csak bámult meglepetten.

– Kábítószer – mondta a harcos. – De nem olyan, amitől elalszol. Olyan, amitől kis időre minden ér­telemben éber vagy.

– Mint az LSD - értette meg azonnal a gyerek, és csodálkozva nézett rá.

– Az mi?

- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Csak úgy eszembe jutott. Azt hiszem, onnan jött... tudja, honnan.

A harcos bólintott, de kételkedett. Sohasem hal­lotta, hogy a meszkalint LSD néven említették vol­na, még Marten öreg könyveiben sem.

- Nem árt? – kérdezte Jake.

- Eddig még soha nem ártott – felelte a harcos, noha tudta, megkerüli a választ.

- Nem tetszik nekem.

- Nem baj.

A harcos lekuporodott a tömlőhöz, szájába vett egy korty vizet, lenyelte a tablettát. A szájában szo­kás szerint rögtön érezte a hatást: valósággal el­árasztotta a nyál. Leült a kialudt tűz mellé.

- Mikor történik magával valami? – kérdezte Jake.

- Egy ideig semmi sem történik. Hallgass.

Így hát Jake hallgatott, és látható gyanakvással fi­gyelt, miközben a harcos higgadtan végigcsinálta a fegyvertisztítás szertartását.

Visszadugta a pisztolyokat a tokjukba, aztán meg­szólalt:

- Az inged, Jake. Vedd le, add ide nekem. Jake kelletlenül levette a kifakult inget, és odaad­ta.

A harcos kihúzta a farmerja oldalvarrásába szúrt tűt, fegyverövének egyik üres tölténytartó zsebéből pedig cérnát vett elő. Varrni kezdte az egyik ingujj hosszú szakadását. Amikor végzett és visszaadta az inget, érezte, hogy a meszkalin hatni kezd. Gyomra megfeszült, testének minden izma összerándult.

– Mennem kell – állt föl.

Aggodalmasan elborult arccal félig fölemelkedett a fiú is, azután visszaült.

– Legyen óvatos – mondta. – Kérem.

– Ne feledkezz meg az állkapocsról – válaszolta a harcos. Miközben elment a gyerek mellett, a fejére tette a kezét, és beleborzolt búzaszőke hajába. A mozdulat annyira meglepte, hogy kurtán fölneve­tett. Jake gondterhelt mosollyal nézett utána, amíg el nem tűnt a fűzfák dzsungelében.

A harcos egyenesen a kör felé tartott, csak egy­szer állt meg, hogy hideg vizet igyon a patakból. Egy mohával szegélyezett, tavirózsával benőtt apró tócsában megpillantotta a képmását, és egy pil­lanatra olyan elbűvölten bámulta, mint Narkis­szosz. Agyi reakciói kezdtek csillapodni, gondola­tainak lánca lelassult, minden új gondolatnak, az érzékszervek minden jelzésének egyre több mellék­jelentése lett. Addig láthatatlan súlyt és vastagságot nyertek a dolgok. Megállt, lábujjhegyre emelke­dett, átnézett a fűzfák zavaros fonadékán. Ide fer­de, poros aranyrúdban hullott be a napfény. A har­cos egy pillanatig figyelte a porszemek és az apró szárnyas lények kölcsönhatását, mielőtt tovább­ment volna.

A kábítószer gyakran fölzaklatta: énje túl erős (vagy csak túl egyszerű) volt ahhoz, hogy élvezze, amint kioltott, lecsupaszított tudatát sokkal kiéle­zettebb érzetek bombázzák, amelyek úgy csiklan­dozták, mint a macska bajsza. Most azonban elég nyugodt volt, aminek örült.

Kilépett a tisztásra, és elindult a kör közepe felé. Megállt, engedte, hogy agya elszabaduljon. Igen, most keményebb, gyorsabb. A fű zölden harsogott; Úgy érezte, ha lehajolna és hozzádörgölné a kezét, megfestené az ujjait, a tenyerét. Ellenállt a kisör­dögnek, hogy elvégezze a kísérletet.

A jósda felől azonban nem jött hang vagy szexuá­lis késztetés.

Odament az oltárhoz, megállt mellette egy pilla­natra. Az összefüggő gondolkodás most csaknem lehetetlen volt. Idegennek érezte a fogait a fejében. A világban túl sok lett a fény. Fölmászott az oltárra és hanyatt feküdt. Agyában sohasem látott, nem is sejtett furcsa gondolatpalánták burjánzottak, fűz­fadzsungel egy meszkalinforrás körül. Az ég víz volt, ő pedig fölötte függött. A gondolattól szédül­ni kezdett, de a szédülés is távoli volt és érdektelen.

Egy régi vers jutott az eszébe, most nem bölcső­dal, nem; az anyja félt a kábítószerektől és attól, hogy szükségesek lehetnek (mint ahogy félt Corttól és attól, hogy erre a gyerekpüfölőre szükség van); ez a vers a sivatagtól északra levő egyik Menedék­ből származott, ahol az emberek még gépezetek között éltek, amelyek rendszerint nem működtek... és ha működtek, rendszerint megették az embere­ket. Újra és újra visszatértek a sorok, arra kellett gondolnia (a meszkalin áradására jellemző logikát­lansággal), hogyan esett a hó gyermekkori titokza­tos, félig fantasztikus üveggömbjében:

 

Egy csepp pokol, egy csepp idegenség

Ott, hová emberkéz már el nem ér...

 

A fákban, amelyek az oltár fölé lógatták ágaikat, arcok voltak. Elvont bűvölettel figyelte őket: emitt zölden vonagló sárkány. Amott erdei nimfa hívo­gatta faág karjaival. Itt egy nyálkás, élő koponya. Arcok. Arcok.

A tisztás fűszálai hirtelen csattanással meghajol­tak.

Jövök.

Jövök.

Bizonytalan bizsergés a testben. Milyen messzire jutottam, gondolta. Attól, hogy Susannal heverész­tünk az édes illatú szénában, idáig.

A lény rásimult, teste szél volt, melle illatozó jáz­min, rózsa, lonc.

– Mondj jóslatot – szólalt meg. Szájában fémízt érzett.

Sóhaj. Gyenge sírás. A harcos nemi szerve meg­merevedett. Maga fölött, a lombkoronák arcain túl látta a hegyeket – kemények, kíméletlenek, tele fo­gakkal.

A test mozgott rajta, küzdött vele. Érezte, hogy keze ökölbe szorul. A lény Susan képét idézte föl. Susan volt fölötte, a szépséges Susan az ablakban, hátára-vállára lebontott fürtökkel várja őt. Félrefor­dította a fejét, de a látomás követte.

Jázmin, rózsa, lonc, régi széna... a szerelem illata. Szeress engem.

– Jósolj – felelte.

Kérlek, sírta a szellem. Ne légy hideg. Itt mindig olyan hideg van...

Kezek futottak végig a testén, mesterkedtek, tü­zet gyújtottak benne. Rángatták. Húzták. Fekete hasadék. A nagy parázna. Nedves és meleg... Nem. Hideg. Élettelen.

Legyen benned egy szikrányi könyörület, harcos! Ó, kérlek, légy kegyes hozzám! Könyörülj rajtam! – A fiún talán könyörültél?

Miféle fiún? Nem ismerek fiút. Nem fiúkra van szük­ségem. Ó, kérlek!

Jázmin, rózsa, lonc. Száraz széna, leheletnyi nyári lóhere. Ősi urnákból kiöntött olaj. A hús kicsapongása.

– Utána – mondta.

Most. Kérlek. Most.

Engedte, hogy agya, az érzelem ellentéte odavág­jon a lénynek. A fölötte hullámzó test megfagyott, és mintha sikoltott volna. Kurta, gonosz kötélhúzás folyt a két halántéka között, szürke, rostos agya volt a kötél. Egy hosszú pillanatig nem hallatszott más hang, mint az ő lélegzésének csendes susogása és a gyenge szellő, amelytől a fák arcai libegtek, kacsin­tottak, fintorogtak. Nem énekelt madár.

A lény szorítása engedett. Megint a zokogás. Gyorsnak kell lennie, különben itthagyja. A mara­dás most gyengülést jelentett, talán a lény halálát. Máris érezte, hogy a lény a sziklakör felé távolodik. A szél elkínzott mintákba rendezte a leveleket.

– Jóslatot – mondta az egyetlen sivár főnevet.

Sírás, fáradt sóhaj. Már-már megadta neki a ke­gyet, amelyért könyörgött, de... ott volt Jake. Ha tegnap éjjel elkésik, a fiú halott vagy őrült lett vol­na, mire megtalálja.

Aludj hát.

– Nem.

Akkor merülj félálomba.

A harcos a lombokban villogó arcok felé fordítot­ta a tekintetét, ahol az ő szórakoztatására folyt a já­ték. Világok épültek és omlottak össze előtte. Biro­dalmak emelkedtek a fénylő homokban, ahol örök gépek robotoltak elektromos lázban. Birodalmak hanyatlottak le és buktak el. Kerekek, amelyek si­mán pörögtek, lelassultak, csikorogni kezdtek, si­koltottak, megálltak. A koncentrikus körben épült utcák rozsdamentes acélárkai homokba fulladtak a csillagok hideg drágaköveivel teleszórt, sötét egek

alatt. És mindezeken át az októbervég fahéjillatát sodorva fújt a változás haldokló szele. A harcos nézte, ahogy a világ elmozdul.

Félálomba merült.

Három. Ez a sorsod száma.

– Három?

Igen, a három misztikus szám. A hármas áll a mant­ra szívében.

– Milyen három?

Most rész szerint van bennünk az ismeret, és a prófé­cia tükre elhomályosodott.

– Akkor mondd el, amit tudsz.

Az első fiatal, sötét hajú. A rablás és gyilkosság ha­tárán áll. Egy démon szállta meg. A démon neve HE­ROIN.

Miféle démon ez? Még a mesékből sem ismerem.

„Most rész szerint van bennünk az ismeret, és a pró­fécia tükre elhomályosodott." Vannak más világok és más démonok, harcos. Mélyek ezek a vizek.

- A második?

Az asszony keréken érkezik. Elméje vas, de a szíve és a szeme bársony. Nem látok többet.

- A harmadik?

Láncokban.

– A feketébe öltözött ember. Hol van?

Közel. Beszélni fogsz vele.

– Miről?

A Toronyról.

– A fiú? Jake?

– Beszélj a fiúról!

A fiú a kapu, amelyen át a feketébe öltözött ember­hez juthatsz. A feketébe öltözött ember a kapu a másik háromhoz. A hármak jelentik utadat a Setét Torony­hoz.

- Hogyan? Hogy lehet ez? Miért kell ennek így

lennie?

Most rész szerint van bennünk az ismeret, és a prófé­cia tükre...

- Az Isten verjen meg!

Nem Ő vert meg.

- Ne kezelj le, Lény! Erősebb vagyok nálad.

- Akkor minek hívnak? Csillagkurva? Szelek Lo­tyója?

Némelyeket a szerelem éltet, amely ősi helyekről ér­kezik... még ezekben a szomorú, gonosz időkben is. Másokat, harcos, a vér éltet. Amennyire látom, a fiatal fiúk vére is.

– Nem tudom megmenteni?

De igen.

- Hogyan?

Ha abbahagyod, harcos. Szedd a sátorfádat, indulj nyugatnak. Nyugaton még szükség van olyan emberek­re, akik a fegyverükből élnek.

- Esküt tettem apám fegyvereire, Marten árulása miatt.

Marten nincs többé. A feketébe öltözött ember megette a lelkét. De ezt te is tudod.

- Megesküdtem.

Akkor átkozott vagy.

– Hát akkor szórakozz velem, kurva.

Mohóság.

Az árnyék föléje suhant, beburkolta. Hirtelen elő­robbanó eksztázis a fájdalom galaxisából, olyan halvány és ragyogó, mint az összeomlóban bevörösödő, vénséges csillagok. Hívatlanul arcok lobban­tak fel közösülésük csúcspontján: Sylvia Pittston, Alice, a tulli nő, Susan, Aileen, száz másik.

Végül, egy örökkévalóság múlva, kijózanodva, holtfáradtan és undorodva ellökte magától a lényt. Ne! Ez nem volt elég! Ez...

– Hagyj békén – mondta. Fölült, és csaknem le­zuhant az oltárról, mielőtt lábra tudott volna állni. A lény tétován megérintette,

(lonc, jázmin, édes rózsaolaj)

ő pedig térdre hullva, erőszakosan ellökte magá­tól.

Feltápászkodott, és részegen tántorogni kezdett a sziklakör széle felé. Keresztülvonszolta magát a kö­vek között, érezte, nagy súly hullik le a válláról. Reszketegen, zihálva sóhajtott. Miközben tovább­indult, érezte, hogy a lény börtöne rácsainál állva figyeli őt, amint távolodik. Vajon mennyi idő múlva kél át megint valaki a sivatagon, és találja meg itt ezt az éhes és magányos lényt? Egy pillanatra tör­pének érezte magát az idő lehetőségei mellett.

– Maga beteg!

Jake fürgén fölpattant, amikor a harcos bebotorkált az utolsó fák közül a táborba. A fiú a tüzecske ma­radványai mellett kuporgott, bánatosan szopogatta a nyúl csontjait, az állkapocs a térdén hevert. Olyan aggodalmas pillantással szaladt oda a harcoshoz, hogy Rolandot teljes súlyával nyomasztani kezdte jövendő árulása – amelyet, úgy érezte, még sok más árulás követhet.

– Nem – mondta. – Nem beteg. Csak fáradt. Ki­merültem. – Szórakozottan az állkapocsra muta­tott. – Azt már eldobhatod.

Jake azonnal és hevesen elhajította, majd beletörölte a kezét az ingébe.

A harcos leült – jóformán elzuhant. Érezte fájó ízületeit, megviselt, dagadt tudatát, ami a meszka­lin kellemetlen utóhatása volt. A heréi tompán, fáj­dalmasan lüktettek. Körülményes, gondolattalan lassúsággal sodort magának egy cigarettát. Jake fi­gyelte. A harcos hirtelen szerette volna elmondani neki, amit megtudott, azután rémülten vetette el a gondolatot. Azon töprengett, nem fog-e megsem­misülni egy része, például a tudata vagy a lelke?

– Ma éjjel itt alszunk – mondta. – Holnap hegyet mászunk. Kicsit később elmegyek, megnézem, nem tudok-e lőni valamit vacsorára. Most aludnom kell. Rendben?

– Hát persze.

A harcos bólintott, leheveredett. Amikor föléb­redt, hosszú árnyak keresztezték a kicsiny, füves tisztást. – Rakj tüzet – mondta Jake-nek, és oda­dobta neki a kovát és az acélt. –Tudod használni? – Azt hiszem, igen.

A harcos megindult a füzes felé, azután balra for­dult, megkerülve a sűrűt. Egy dús füvű tisztásnál az árnyékba húzódott, némán megállt. Halványan, de tisztán hallotta a klikk-klikk-klikk-et, amint Jake összeütötte a tűzszerszámokat. Tíz, tizenöt, húsz percig állt mozdulatlanul. Három nyúl közeledett, a harcos lőtt. A két kövérebbet eltalálta, megnyúz­ta, kibelezte, majd visszavitte a táborba. Jake meg­rakta a tüzet, a víz már gőzölgött.

A harcos biccentett. – Jó munka!

Jake elpirult örömében. Némán visszaadta a ko­vát és acélt.

Amíg a leves főtt, a harcos fölhasználta a mara­dék világosságot, hogy visszamenjen a füzesbe. Az első tavacska közelében vagdosni kezdte az ingová­nyos parton nőtt, kemény indákat. Később, amikor a tűz zsarátnokká ég, Jake pedig elalszik, kötéllé fonja őket, amelyet esetleg használhatnak majd. Va­lamiért úgy vélte, nem lesz különösebben nehéz a kapaszkodás. Úgy érezte, tudja, mi lesz a sorsa, és ezen már nem is csodálkozott.

Az indák zöld nedvet sírtak a kezére, miközben visszavitte őket Jake mellé.

A nappal keltek, fél óra alatt összecsomagoltak. A harcos reménykedett, hogy lőhet még egy nyulat a mezőn, ahova legelni jártak, de nem volt sok ide­jük, és egyetlen nyúl sem mutatkozott. Maradék élelmük batyuja most már olyan könnyű és kicsi lett, hogy Jake is könnyedén vihette. Megkeménye­dett a fiú; látszott rajta.

A harcos vitte a vizüket, amelyet frissen merítet­tek a patakból. A három indából font kötelet a de­reka köré tekerte. A sziklakört széles ívben elkerül­ték (a harcos félt, hogy a fiúban újra fölébredhet a félelem, de amikor elhaladtak fölötte egy köves lej­tőn, Jake csupán futó pillantást vetett rá, azután a levegőben szitáló madarat figyelte). A fák hamaro­san összetöpörödtek s kiszikkadtak. A törzsek meg­csavarodtak, a gyökerek mintha viaskodtak volna a földdel a nedvesség utáni gyötrelmes kutatásban.

– Minden olyan öreg – mondta Jake borúsan, amikor megpihentek. – Semmi fiatal nincs itt?

A harcos elmosolyodott, és könyökével oldalba bökte. –Te az vagy – mondta.

– Nehéz lesz a hegymászás?

A harcos kíváncsian nézett rá. – A hegyek maga­sak. Nem gondolod, hogy tényleg nehéz lesz?

Jake visszanézett, borongó csodálkozással. –Nem.

A nap a zenitre érkezett, ahol mintha rövidebb ideig tartózkodott volna, mint bármikor sivatagi vándorlásuk során, azután lenyugodott, visszaadva a vándoroknak az árnyakat. Sziklapadok türemlet­tek ki a lejtőből, mint földbe temetett óriásfotelek karjai. A dús fű sárgává aszott. Végül kürtőszerű, mély szakadék állta útjukat, amelyet csak úgy ke­rülhettek ki, hogy megmásztak egy alacsony, mál­ladozó szirtet. Nem csalta meg őket a sejtésük: va­lóban könnyű volt kapaszkodni, mert a repedések lépcsőzetessé tördelték az ősi gránitfalat. A tetőn, a másfél méter széles nyergen megálltak, és visszapil­lantottak a sivatagba zuhanó meredélyre. A pusz­taság irdatlan sárga mancsként markolta a hegy­vidéket. Távolabb szemvakító fehér pajzsként villo­gott, mielőtt belemosódott volna a reszkető hőhul­lámokba. A harcos kissé meghökkent a gondolattól, hogy ez a homokpuszta csaknem meggyilkolta. On­nan, ahol álltak, a friss hűvösségben, a sivatag csakugyan lenyűgöző volt, de azért nem tűnt ha­lálosnak.

Folytatták a hegymászást, kőomlásokon kúsztak, térdrogyasztva kapaszkodtak kvarc- és csillámerek­től sziporkázó, ferde sziklasíkokon. Kellemesen langyos volt a kő, ám a levegő határozottan lehűlt. Késő délután a harcos mennydörgés halk moraját hallotta. A hegylánc emelkedő vonala azonban el­takarta a túlnani eső látványát.

Amikor az árnyak lilásra kezdtek válni, letáboroz­tak egy kiugró sziklaeresz alatt. A harcos alul-fölül rögzítette takaróikat, amolyan fészerfélét mesterke­dett belőlük. Ültek a bejáratnál, nézték, ahogy az ég felhővel takarja be a világot. Jake a szakadék fö­lött lóbálta a lábát. A harcos az esti cigarettáját so­dorta, és mulatva figyelte a gyereket.

- Nehogy forogjál álmodban – figyelmeztette –, különben a pokolban ébredsz föl.

- Nem fogok – válaszolta komolyan Jake. – Az anyám azt mondja... – elhallgatott.

- Mit mond?

- Hogy úgy alszom, mint egy halott – fejezte be Jake. A harcosra nézett, aki látta, hogy a gyerek megremegő szájjal igyekszik visszaparancsolni a könnyeit – ez csak egy kisfiú, gondolta, és belényi­lallt a fájdalom, ahogy a borzongás szokott, mikor az ember túl sok hideg vizet locsol a homlokára. Csak egy kisfiú. Miért? Ostoba kérdés. Amikor egy testben vagy lélekben megsebzett fiú ezt kérdezte Corttól, akinek az volt a dolga, hogy beleverje a harcosok fiaiba a szükséges tudás alapjait, az öreg, forradásos harci gép azt válaszolta: – Hogy mért? Azért. Ne törődj a mértekkel, húgyagyú! Te csak állj talpra! Talpra! Fiatal még a nap!

– Miért vagyok itt? – kérdezte Jake. – Miért felej­tettem el mindent a korábbi életemből?

– Mert a feketébe öltözött ember idehozott – vá­laszolta a harcos. – És a Torony miatt. A Torony valamiféle... energiakapcsolatban áll. Az időben. – Ezt nem értem!

– Én sem – ismerte el a harcos. – De valami tör­ténik. Még a tulajdon időmben is. „A világ megy tovább", ahogy mi szoktuk mondogatni... mindig ezt mondjuk. De most gyorsabban megy. Valami történt az idővel.

Csöndesen üldögéltek. Gyenge, de csípős szél nyaldosta a lábukat, és mély húúúú hangon dudált valamelyik lenti hasadékban.

- Maga honnan jön? - kérdezte Jake.

- Egy olyan helyről, amely nem létezik többé. Is­mered a Bibliát?

- Jézus meg Mózes. Hát persze.

A harcos elmosolyodott. - Így van. Az én hazám­nak bibliai neve volt: Új-Kánaánnak hívták. A tej­jel-mézzel folyó ország. A bibliai Kánaánban állí­tólag akkora szőlőfürtök termettek, hogy saroglyán kellett szállítani. Nálunk nem nőtt ekkorára, de azért szép vidék volt.

- Hallottam Ulyssesről - mondta habozva Jake. -Ő a Bibliában szerepel?

- Lehet - biccentett a harcos. - A Könyv mostan­ra elveszett... kivéve azt, amit az emlékezetembe véstem.

- De hát a többiek...

- Nincsenek többiek - válaszolta a harcos. - Én vagyok az utolsó.

Emelkedni kezdett az apróra sorvadt hold, és ferde pillantással nézett a sziklagubancra, ahol ül­tek.

- Szép volt? Az országa... a földje.

- Gyönyörű - felelte szórakozottan a harcos. - Voltak mezők, folyók, hajnali párák. De mindez csak szép. Az anyám szokta ezt mondani... és azzal folytatta, hogy az igazi szépség a rend, a szeretet és a fény.

Jake semmitmondóan hümmögött.

A harcos szívta a cigarettáját, és arra gondolt, mi­lyen is volt - az éjszakák a hatalmas nagyteremben, ahol sok száz ékesen öltözött alak leng lassú, egyenletes keringőlépésekkel vagy a pol-kam fürgébb, könnyedebb ritmusára, Roland karjában Aileen, akinek szeme szebben ragyog a legdrágább ékkö­veknél, kristályba foglalt villanykörték világítják meg a kurtizánok frissen fésült frizuráját és félig-meddig cinikus szerelmeiket. A terem irdatlan fény­sziget, a korát nem is tudják, mint ahogy a Fő térét sem, amelyet majdnem száz sziklakastély vesz kö­rül. Tizenkét éve látta utoljára, és mikor örökre el­hagyta, fájó szívvel fordított hátat neki, hogy elő­ször vegye űzőbe a feketébe öltözött embert. A fa­lak már akkor, tizenkét éve leomlottak, gyom nőtt az udvarokon, denevérek lógtak fürtökben a nagy­terem gerendái között, fecskék csivitelésétől, halk suhanásától visszhangoztak a galériák. A mezők, ahol Cort íjászatra, pisztolylövésre, solymászatra tanította őket, eltűntek a széna, a komócsin és a vadszőlő indái alatt. Az óriási, kongó konyhában, ahol egykor Hax tartotta füstös, jószagú udvarát, Lassú Mutánsok groteszk telepe fészkelt, akik élés­kamrák és árnyékos oszlopok irgalmas sötétjéből leselkedtek utána. Penész nyirkos bűze szorította ki a sülő marha- és disznóhústól szaftos, meleg párát, és hatalmas bolondgombák nőttek a sarkokban, ahol még a Lassú Mutik sem mertek tanyát ütni. A pincegádor óriási tölgyfa ajtaja nyitva állt, innen tört elő a legocsmányabb bűz, a megecetesedett boré, amely ellentmondást nem tűrő, sallangtalan véglegességgel jelképezte a pusztulás és a bomlás kegyetlen tényeit. Nem került nagy vívódásába, hogy délnek forduljon és az egészet maga mögött hagyja, de azért fájt a szíve.

- Háború volt? - kérdezte Jake.

- Még jobb - válaszolta a harcos, és elpöccintette

cigarettájának utolsó füstölgő parazsát. – Forrada­lom. Minden csatát megnyertünk, és elvesztettük a háborút. Senki sem nyert, talán csak a dögevők. Nekik még éveken át terített asztaluk volt.

- Szerettem volna ott élni – mondta Jake vágya­kozva.

- Más világ volt – vont vállat a harcos. – Ideje le­feküdni.

Az árnyékká halványodott fiú az oldalára fordult, maga köré csavarta a lazán ráterített pokrócot. A harcos még talán egy órán át őrködött fölötte, sorra véve hosszadalmas, józan gondolatait. Az ilyen el­mélkedés újdonság volt számára, még kedves is a maga bánatos módján, ám egy fikarcnyi gyakorlati értéke sem volt; nem adott más megoldást Jake problémájára, mint amit a jósda ajánlott, az pedig egyszerűen lehetetlen. Elképzelhető, hogy ez a helyzet tragikus, ám a harcos ezt nem látta; ő csak az elrendelést érezte, amely elejétől fogva vezette. Végül felülkerekedett igazi énje, és ő álomtalan mély álomba merült.

Másnap nehezebbé vált az araszoló kapaszkodás a hágó V-je felé. A harcos ráérősen haladt, még min­dig nem sietett. A lába alatti holt kő nem őrizte meg a feketébe öltözött ember nyomát, de azért tudta, hogy itt járt előttük. És nem csak azért, mert a hegylábnál látták Jake-kel a fölfelé kapaszkodó apró bogarat. Zsíros szag csapott gúnyosan az orrá­ba, csaknem olyan keserű, mint a sátánfű bűze.

Jake haja megnőtt és enyhén göndörödött nap­égette nyaka tövében. Keményen kapaszkodott, biztos lábbal lépett, akkor sem látszott rajta téri­szony, amikor egy hasadékot kereszteztek vagy a

sziklák peremén másztak. Már kétszer előfordult, hogy olyan helyen is továbbment, ahova a harcos nem tudta követni. Jake a sziklára erősített egy kö­telet, így a férfi képes volt utánakapaszkodni.

Másnap reggel egy hideg, nedves felhőfolton ha­ladtak át, amely éppen ráhenteredett a lenti kuszált kősivatagra. A mélyebb üregekben megmaradt a kemény porhó. Ragyogott, mint a hegyikristály, és száraz volt, akár a homok. Délután az egyik ilyen hófolton egyetlen lábnyomot találtak. Jake egy pil­lanatig félős bűvölettel bámulta, majd olyan rémül­ten nézett föl, mintha azt várná, hogy a feketébe öltözött ember egyszer csak megjelenik saját láb­nyomán. A harcos megveregette a vállát, és előre­mutatott: – Indulj. Múlik az idő.

Később, a nap utolsó sugarainál letáboroztak egy széles, egyenes sziklaperemen, amely északkeletre volt a hegység szívébe hasító hágótól. A levegő der­mesztő volt; látszott a lélegzetük, és az alkony li­lásvörös utóizzásában irreálisan morgott a nyálkás mennydörgés.

A harcos arra gondolt, hogy a gyerek ismét kér­dezgetni fogja, de Jake meg se mukkant, szinte azonnal álomba zuhant. A harcos követte példáját. Ismét a föld alatti sötét kazamatáról álmodott, is­mét ott volt Jake alabástromszentként, homloká­ban a szöggel. Zihálva ébredt, ösztönösen az állka­pocsért nyúlt, amely nem volt velük többé, azt várta, hogy az ősberek füvére tapint, de csak a szik­lát érezte és tüdejében a hideg, ritka levegőt. Jake mellette aludt, de az ő álma sem lehetett zavarta­lan: hánykolódott, tagolatlan szavakat motyogott, saját kísértetei üldözték. A férfi szorongva elnyúlt mellette, és ismét elszunnyadt.

Újabb hét telt el, mire elérték a kezdet végét, ami a harcosnak azt jelentette, hogy befejeződött a szü­lőföldje végromlásával és a hármak összegyülekezé­sével elkezdődött, kanyargós prológus. Jake-nek a másik világban elszenvedett, különös halál nyitott kaput, a harcosnak pedig egy még különösebb ha­lál: a végtelen hajsza a feketébe öltözött ember után egy olyan világon át, amelynek se térképe, se em­lékezete. Cuthbert és a többiek eltűntek, vége vala­mennyiüknek: Randolphnak, Jamie de Currynek, Aileennek, Susannek, Martennek (igen, levonszol­ták, volt tűzharc, de még az a szőlőfürt is keserű volt). És most már csak hárman maradtak a régi világból, három zord lap egy félelmetes pakli ci­gánykártyából: a harcos, a fekete ember és a Setét Torony.

Egy héttel azután, hogy Jake fölfedezte azt a láb­nyomot, rövid időre szembenézhettek a feketébe öltözött emberrel. Abban a pillanatban, abban az örökkévalósággá nyúló pillanatban a harcos majd­nem megértette magának a Toronynak a roppant jelentőségét.

Délnyugat felé tartottak, talán útjuk felénél jár­hattak a gigászi hegyvonulaton át, és éppen amikor először látszott igazán nehéznek a továbbjutás (fö­löttük mintha kifelé dőltek volna a jeges sziklapere­mek és előtüremlő sziklák, amitől a harcosnak kel­lemetlen szédülése támadt), ismét ereszkedni kez­dett a szűk hágó. Fűrészesen kanyargó ösvény ve­zetett le egy szakadékba, amelynek fenekén még magasabb régiókból érkezett hegyi patak fortyogott palaszürkén, jeges partok között.

Azon a délutánon a fiú megállt és visszanézett a harcosra, aki azért állt meg, hogy lemossa arcát a patak vizével.

– Érzem a szagát – mondta Jake.

– Én is.

Előttük emelkedett a hegység utolsó védvonala: egy felhős végtelenségbe nyúló, megmászhatatlan, titáni gránitsánc. A harcos minden pillanatban vár­ta, mikor vezeti őket a patak egy hatalmas vízesés, meg a járhatatlan, sima szikla zsákutcájába. De itt a levegőnek valami sajátságos torzító hatása volt, ami nagy magasságokban mindennapos jelenség, így még egy napba telt, mire elérték a gránitfalat.

A harcost ismét elfogta az a félelmes előérzet, hogy minden a markában van. Végül már küzdenie kellett magával, nehogy futásnak eredjen.

–Várjon! – kiáltott hirtelen a gyerek. Éles kanyar­hoz értek; a víz hatalmas energiával fortyogott és habzott a fölébe hajló, gigászi homokkőszirt körül. Egész délelőtt a hegység árnyékában haladtak, a szakadék egyre keskenyedett.

Jake erősen reszketett, az arca elsápadt.

– Mi a baj?

– Menjünk vissza – suttogta a fiú. – Gyorsan menjünk vissza!

A harcos arca megkövült.

– Kérem! – A gyerek arca megnyúlt, álla reszke­tett az elfojtott szenvedéstől. A súlyos kőfal mögül most is hallatszott a mennydörgés, olyan kitartás­sal, mint föld alatti gépek moraja. Azt a szelet eget, amit láttak, vadul gomolygó szürkeségbe öltöztet­ték az összetalálkozó és csatára kelő meleg és hideg áramlatok.

– Kérem, kérem! – A fiú fölemelte az öklét, mint­ha mellbe akarná vágni a harcost.

– Nem.

– Maga meg fog ölni – mondta döbbenten a fiú. – Először ő ölt meg, most maga fog.

A harcos érezte a száján a hazugságot, és kimond­ta: – Nem lesz baj. – Majd egy még nagyobb ha­zugsággal folytatta: – Én majd vigyázok rád. Jake arca elszürkült, és nem szólt többet. Kel­letlenül kinyújtotta a kezét, megkerülték a kanyart, és szembetalálták magukat a végső emelkedővel, meg a feketébe öltözött emberrel.

Alig hat méterrel fölöttük állt, jobbra a sziklafal irdatlan, tépett szélű hasadékából előzúduló víze­séstől. Csuklyás köpenyét láthatatlan szél lobogtat­ta-cibálta. Egyik kezében botot tartott, a másikat gúnyos üdvözlésre nyújtotta. Prófétának látszott, a végítélet prófétájának a sziklaperemen, a rohanó ég alatt, és úgy beszélt, mint Jeremiás.

– Harcos! Milyen jól beteljesíted a régi jóslatokat! Jó napot és jó napot és jó napot! – Fölnevetett, a visszhang túlharsogta még a zuhatag bömbölését is. Még a parancs sem futott végig az idegpályán, mire a harcosnak markában volt a két pisztoly. Jobbra mögötte apró árnyként lapult a fiú.

Roland háromszor lőtt, mielőtt visszanyerte az uralmat áruló kezei fölött. A sziklavölgy ide-oda dobta a bronz visszhangot a szél és a víz harsogása fölött.

Gránitszilánkok permete szóródott a feketébe öl­tözött ember fejére; egy második a csuklyája bal ol­dalára; egy harmadik a jobbra. A harcos mindhá­romszor mellétalált.

A feketébe öltözött ember fölnevetett, erőteljes,

szívből jövő nevetéssel, mintha versenyre akarna kelni a pisztolylövések halkuló visszhangjával.

– Ilyen könnyen megölnéd az összes választ, har­cos?

- Gyere le – válaszolta a férfi. – Itt válaszolj. Ismét az a harsány, gúnyos hahota.

- Nem a te lövedékeidtől félek én, Roland, ha­nem attól, ahogy a választ értelmezed.

– Gyere le!

– Majd inkább a másik oldalon – mondta a feke­tébe öltözött ember. – A másik oldalon majd ta­nácskozunk.

Szeme Jake-re villant, és hozzátette:

- Csak mi ketten.

Jake nyüszítő sírással hőkölt hátra. A feketébe öl­tözött ember megfordult, köpenye denevérszárny­ként csapkodott a szürke levegőben, és eltűnt a zu­hatagot okádó sziklahasadékban. A harcos komor önfegyelemmel nem küldött golyót utána – ilyen könnyen megölnéd az összes választ, harcos?

Csak a szél és a víz hangja zúgott, amelyek évez­redek óta süvöltenek e sivár helyen. A feketébe öl­tözött ember mégis itt volt. Tizenkét év után Ro­land közelről látta, beszélt vele. A feketébe öltözött ember kinevette.

A másik oldalon majd tanácskozunk.

A kisfiú tompa, belenyugvó birkatekintettel néz­te, és reszketett. A harcos egy pillanatra Alice-nak, a tulli nőnek az arcát látta Jake nyakán, a heg néma vádként sötétlett a homlokán, és ő vadul gyűlölte mindkettejüket (csak jóval később fog eszébe jutni, hogy Alice-nak ugyanott volt a sebhelye, mint az álombeli Jake homlokában a szög). A fiú, mintha Hegérzett volna valamit a gondolataiból, nyöszörögni kezdett, ám egy pillanat múlva összepréselt szájjal elhallgatott. Megvoltak benne a nagy embe­rek adottságai, a maga idejében talán belőle is nagy harcos vált volna még.

Csak mi ketten.

Valahol mélyen, testének egy ismeretlen üregében a harcos olyan gyilkos szomjúságot érzet;, amelyet aligha olthatott volna borral. Világok reszkettek szinte itt, az ujjai között, és ő ösztönösen küzdött a rontás ellen, ám a hidegebb ész tudta, hogy az ilyen küzdelem hiábavaló, és mindig is az marad.

Dél volt. Fölnézett, és utoljára megmerítette becsületességének törékeny napkorongját a tolongó felhőktől zaklatott világosságban. Senki sem fizet érte ezüsttel, gondolta. A gonoszság ára – akár szükséges, akár nem – csakis a hús.

– Gyere vagy maradj – mondta.

A fiú némán ránézett. Ebben a végső és életfontosságú pillanatban, amikor eloldotta magát az erkölcsi alapelvektől, a harcos számára nem volt többé Jake, csupán fiú, semleges létező, akit mozgatni, használni lehet.

Valami sikoltott a széljárta csöndben; mindketten hallották.

A harcos elindult, Jake egy pillanattal később ki­vette. Együtt mászták meg a jéghideg vízesés mel­letti girbegurba sziklát, és ugyanott álltak meg, ahol korábban a feketébe öltözött ember. Együtt léptek be a nyílásba, ugyanott, ahol az eltűnt, mid elnyelte őket a sötétség.

 

 

 

A LASSÚ MUTÁNSOK

 

A harcos álmatagon fel-felröppenő, majd ereszke­dő hangon mesélt Jake-nek:

– Hárman voltunk: Cuthbert, Jamie és én. Nem kellett volna ott lennünk, mert még egyikünk sem lépett ki a gyerekkorból. Ha elkapnak, Cort meg­nyúz. De nem kaptak el. És nem hinném, hogy bár­kit előttünk elkaptak volna. A fiúknak, ha maguk­ban vannak, muszáj felpróbálniuk az apjuk nadrág­ját, parádézniuk benne a tükör előtt, azután vissza­akasztaniuk a fogasra; ez is ilyesmi volt. Az apák úgy tettek, mintha nem vették volna észre, hogy a ruha másképp lóg, mintha nem látták volna a ci­pőkrémmel mázolt bajusz maradványát a gyerek orra alatt. Érted?

A fiú nem szólt. Azóta hallgatott, hogy elhagyták a napvilágot. A harcos kapkodva, lázasan beszélt, hogy kitöltse ezt a csöndet. Nem nézett vissza a fényre, miközben behatoltak a sötétbe a hegy alatt, de a fiú igen. A harcos a gyerek arcának puha tük­réről olvashatta le a nappali fény fogyatkozását: most halvány rózsaszín; most tejüveg; most fakó ezüst; most az alkony utolsó hamvas izzása; most semmi. A harcos hamis fényt csiholt, továbbmen­tek. Most tábort vertek. Nem hallották a feketébe öl­tözött ember visszhangját. Talán ő is megállt pihen­ni. Az is lehet, hogy vezérfény nélkül suhant tova az éjszaka tárnáin át.

- Évente egyszer tartották a Nagyteremben – foly­tatta a harcos. – A Nagyapák Csarnokának hívtuk De csak Nagyterem volt az.

Csöpögő víz neszét hallották.

- Udvari szertartás – nevetett lenézően a harcos. Az érzéketlen falak eszelős harákolásként verték vissza a hangot. – A régi időkben, ahogy a könyvek mondják, a tavaszt köszöntötték vele. De hát tu­dod, a civilizáció...

Elhallgatott, képtelen volt szavakba foglalni azt a változást, ami ebben az elgépiesedett főnévben rej­lett, a halott romantika meddő kísértetét, amelyet a fény és a szertartások kényszerű mesterséges lé­legeztetése tartott életben; hogy a Nagyteremben járt húsvét esti udvari tánc mértani lépései szorí­tották ki a szerelem nyers tombolását, amelyre már csak ösztönei emlékeztek halványan. Üres pávás­kodás az egykori lelket sorvasztó, közönséges, sod­ró szenvedélyek helyén.

- Valami dekadenset hoztak ki belőle – folytatta. – Játékot. Mulatságot – folytatta a harcos, az aszké­ták öntudatlan viszolygásával. Ha erősebb a fény, amely megvilágítja, látni lehetett volna, hogy nyers szomorúság ömlik el rajta. Ám legfontosabb erő­forrásai nem apadtak el, nem gyengültek. Az arcán még mindig feltűnően látszott, hogy nincs képze­lőereje.

– De a bál – mondta. – A bál...

A fiú nem szólt.

– Volt öt kristálycsillár, súlyos üvegből, villanyvi­lágítással. Minden világos volt, a világosság szigete. Felkúsztunk az öreg balkonokra, amelyekről azt állították, hogy nem biztonságosak. De hát mi gye­rekek voltunk. Mi voltunk legfelül, lenézhettünk mindenre. Nem emlékszem, hogy bármelyikünk megszólalt volna. Csak bámultunk és bámultunk órákon át.

Volt ott egy nagy kőasztal, amelynél a harcosok és asszonyaik ültek, a táncolókat figyelve. Néhány harcos is táncolt, de csak néhány. A fiatalabbja. A többiek csak ültek, és nekem úgy rémlett, hogy fé­lig-meddig zavarba ejti őket a fény, a civilizált vi­lágítás. Tisztelték őket, féltek tőlük, az őrizőktől, de afféle lovászoknak tűntek az uracsok és finom höl­gyeik között...

Négy kerek forgóasztal roskadásig volt ennivaló­val. A kukták egyfolytában futkostak, este héttől hajnali háromig. Az asztalok az óramutató irányá­ban forogtak, és mi éreztük a disznósült, a marha­szelet, a homár, a csirke, a sült alma illatát. Volt fagylalt és cukorka is. Rablóhús hosszú nyársakon, flambírozva.

Marten ott ült apám és anyám mellett – még ab­ból a magasból is megismertem őket –, egyszer tán­colt az anyámmal, lassan, forogva, a többiek helyet hagytak nekik a parketten, és megtapsolták őket, amikor befejezték. A harcosok nem tapsoltak, az apám lassan fölállt, és nyújtotta a karját anyám fe­lé, aki mosolyogva odament hozzá.

A végzet pillanata volt az, fiam. Olyan pont, mint mikor a Toronynál a dolgok összejönnek, egyben maradnak és hatalmat nyernek az időben. Az apám átvette az irányítást, és elismerték, hogy ő az, aki parancsol. Marten tudomásul vett, apám paran­csolt. A felesége, az anyám odament hozzá, ő volt a kapocs közöttük. Az áruló. Az apám volt a fény utolsó ura.

A harcos lenézett a kezére. A kisfiú még mindig nem szólt semmit. Az arcán elgondolkodó kifejezés ült.

– Emlékszem, hogyan táncoltak – folytatta a har­cos halkan. – Az anyám és Marten, a varázsló. Em­lékszem, hogyan táncoltak, lassan, forogva, együtt és külön, az udvari illem régimódi lépései szerint.

Mosolyogva nézett le a gyerekre. – De tudod, ez azért semmit sem jelentett. Mert a hatalom vala­hogy a másé lett, senki sem tudta, hogyan, de min­denki megértette, és az anyám mindenestül ahhoz volt hozzáláncolva, aki ezt a hatalmat birtokolta és gyakorolta. Talán nem így volt? Talán nem ment vissza az apámhoz, amikor vége lett a táncnak? És nem fogta meg apám kezét? Nem tapsolták meg? Nem zúgott az egész terem az örömfiúk és puhány asszonyaik magasztalásától és dicséretétől? Így volt? Így volt?

Keserű víz csöpögött a távoli sötétségben. A fiú egy szót sem szólt.

- Emlékszem, hogyan táncoltak – mondta halkan a férfi. – Emlékszem, hogyan táncoltak... – Úgy né­zett a láthatatlan kőmennyezetre, mint aki ordítani, szitkozódni akar, mindjárt nekitámad az érzéketlen gránit tehetetlen tonnáinak, amelyek eltűrték apró életüket megkövült zsigereikben.

- Milyen kéz foghatta azt a kést, amely apám ha­lálát okozta?

- Fáradt vagyok – sóhajtotta vágyakozva a fiú. A harcos némaságba süllyedt, a fiú lefeküdt, tenyerébe hajtotta az arcát. Előttük remegett az apró láng. A harcos sodort magának egy cigarettát. Mintha még mindig a csillárfényt látta volna az em­lékezés gúnyos csarnokában, és az ünneplés harso­gását hallotta volna. Üresen csengett egy üres föl­dön, amely már akkor is reménytelenül próbált el­lenállni az idő szürke óceánjának. Fájt neki a fény szigete, azt kívánta, bár sose kellett volna látnia sem azt, sem apja felszarvazását.

Orrán-száján egyszerre engedte ki a füstöt, és le­nézett a fiúra. Vajon, gondolta, milyen köröket te­szünk meg a föld belsejében? Meddig tart, amíg is­mét megpillantjuk a napfényt?

Elaludt.

Amint a férfi hosszan, egyenletesen, szabályosan kezdett lélegezni, a kisfiú kinyitotta a szemét, és olyan kifejezéssel nézett rá, amely leginkább a sze­retetre hasonlított. Szembogara még érzékelte a tűz utolsó fényét, azután a láng ellobbant, a gyerek is elaludt.

A harcos időérzékének java részét elvesztette a változatlan sivatagban; a maradék itt, a hegy mé­hében, a fénytelen tárnákban veszett el. Egyikük­nek sem volt időmérője, maguknak az óráknak a fogalma is elveszítette a jelentését. Bizonyos érte­lemben az időn kívül léteztek. Egy nap egy hétig is tarthatott, vagy egy hét egy napig. Mentek, alud­tak, ettek valamicskét. Egyetlen társuk a víz menny­dörgő rohanása volt, amely utat vágott magának a kőben. Követték, ittak sima, ásványi sókkal teli medréből. A harcosnak néha úgy rémlett, hogy li­dércfényre emlékeztető illékony lobbanásokat lát a felszín alatt, de feltételezte, hogy ezek csak agyának játékai, mivel az még nem felejtette el a fényt. Mindazonáltal figyelmeztette a fiút, hogy ne lépjen bele a vízbe.

A fejében levő távolságmérő kitartóan hajtotta őket előre.

A patak melletti ösvény (mert az volt; sima, eny­hén homorúvá kopott) mindig fölfelé, a forrás irá­nyába tartott. Szabályos időközökben ívelt kőoszlo­pok mellett haladtak el, amelyekbe vasgyűrűket rög­zítettek; valaha talán ökröket vagy igáslovakat kö­töttek ki hozzájuk. Mindegyiken volt egy acéldoboz és abban egy villanylámpa, de egyik sem működött.

A harmadik alvás előtti pihenéskor a fiú kicsit elbódorgott. A férfi hallotta a kavicsok zörgését, ahogy vigyázva haladt előre.

– Óvatosan! – szólt után. – Nem látod, hol vagy. – Mászom. Ez... nahát!

- Mi az? – kérdezte a harcos félig fölemelkedve; keze a fegyverére siklott.

Kis szünet. A férfi hasztalanul erőltette a szemét. – Azt hiszem, vasúti sín – mondta bizonytalanul a gyerek.

A harcos fölállt, és óvatosan elindult Jake hangjá­nak irányába, egyik előrenyújtott lábával tapogatva gödrök után.

- Ide! – Egy kéz nyúlt feléje, és megérintette a férfi arcát. A kisfiú nagyon jól tájékozódott a sötét­ben, jobban, mint a harcos. A szembogara annyira kitágult, hogy szinte nem is maradt szivárványhár­tyája: ezt akkor vette észre a harcos, amikor gyatra kis világosságot csinált. A szikla méhében nem volt tüzelő, amit magukkal hoztak, az gyorsan hamuvá lett. Időnként csaknem elviselhetetlen vágy fogta el őket, hogy fényt gyújthassanak.

A kisfiú egy ívelt sziklafal mellett állt, amelyen párhuzamos fémszálak haladtak a sötétségben. Mindegyiken fekete buborékok voltak, amelyek va­laha elektromosságot vezethettek. Mellette, alatta, alig néhány centire a kőpadlótól, párhuzamos vas­ösvény fénylett. Vajon mik haladhattak ezen valaha? A harcos csak valami fekete villanyhengereket tu­dott elképzelni, amint rémült fényszórókkal rohan­nak előre az örök éjszakában. Még sohasem hallott ilyesmiről. De hát csontvázak is éppúgy léteznek a világban, mint démonok. Egyszer összeakadt egy remetével, aki azáltal nyert csaknem isteni hatalmat holmi nyomorult pásztorok fölött, hogy volt egy ősrégi benzinpumpája. Ott kuporgott mellette, fél karral tulajdonosi mozdulattal átölelte, és vadul fröcsögve tartott baljós szentbeszédeket. A még csillogó acélcsapot, amely rothadó gumicsőben folytatódott, néha a lába közé vette. A pumpán tö­kéletesen olvasható (bár vastagon rozsdás) betűk­kel ismeretlen értelmű felirat állt: AMOCO. Ólom­mentes. Amocóból egy mennydörgésisten totemje lett, akinek birka-hekatombákkal áldoztak a fél­őrült hívek.

Roncsok, gondolta a harcos. Értelmetlen roncsok a homokban, ahol valaha tengerek voltak.

Most meg itt van egy vasút.

– Ezt fogjuk követni – mondta.

A fiú semmit sem szólt.

A harcos eloltotta a tüzet, és elaludtak. Amikor a férfi fölébredt, a fiú már ébren volt, az egyik sínen ült, és mit sem látó szemmel bámult a sötétbe. Vakon haladtak, a harcos elöl, a fiú mögötte, fél lábbal mindig a sínt súrolva. Jobbról továbbra is kí­sérte őket a folyó állandó dübörgése. Nem beszél­gettek és ez így maradt három éber szakaszon át. A harcos nem érezte szükségét az összefüggő gondol­kodásnak vagy tervezésnek. Álomtalanul aludt. A negyedik ébrenlét és előrehaladás idején szó szerint belebotlottak egy kézihajtányba.

A harcos a mellét ütötte bele, a fiú pedig, aki a másik oldalon haladt, a homlokát. Feljajdult és ele­sett.

A férfi azonnal tüzet csiholt. – Jól vagy? – Olyan nyersen, már-már zsémbesen szakadtak föl belőle a szavak, hogy összerezzent.

– Igen. – A fiú óvatosan tapogatta a fejét. Egyszer megrázta, hogy tényleg az igazat mondta-e. Meg­fordultak, hogy lássák, minek mentek neki.

Lapos fémnégyszög kuporgott némán a síneken. Közepén mérleghintaszerű szerkezet. A harcos nem jött rá azonnal, mire való, de a gyerek rögtön fölis­merte.

- Ez egy kézihajtány.

- Egy micsoda?

- Kézihajtány – felelte türelmetlenül a gyerek. –Mint a régi filmekben. Nézze.

Föltápászkodott, és odament a fogantyúhoz. Le akarta húzni, de ehhez egész súlyával rá kellett akaszkodnia. Kurtán felnyögött. A hajtány néma időtlenséggel vagy harminc centit gurult előre a sí­neken.

- Egy kicsit nehezen működik – jegyezte meg a fiú, mintha bocsánatot kérne.

A harcos maga is fölmászott, és lenyomta a kart. A szerkezet engedelmesen előrehaladt, majd meg­állt. Érezte, hogy egy hajtótengely elfordul alatta. A művelet örömmel töltötte el – a pihenőállomáson látott szivattyút leszámítva évek óta ez volt az első öreg gép, amely tisztességesen működött –, ugyanakkor nyugtalanította is. Ezzel sokkal gyorsabban célhoz érhetnek. Már megint az átokcsók, gondol­ta. A feketébe öltözött ember módolta ki, hogy ezt itt megtalálják.

– Klassz, mi? – kérdezte utálkozva a gyerek.

– Mik azok a filmek? – kérdezett vissza a harcos. Jake most sem válaszolt. Álltak a fekete némaság­ban, mintha kriptában lennének, amelyből elszállt minden élet. A harcos hallotta tulajdon szervei munkálkodását és a gyerek lélegzését. Ez volt min­den.

- Álljon az egyik oldalra. Én állok a másikra –mondta Jake. – Maga húzgálja, amíg bele nem len­dül. Azután én is tudok segíteni. Először maga húz­za meg, azután én. Így haladhatunk. Érti?

- Értem – válaszolta a harcos. Keze tehetetlenül, kétségbeesetten ökölbe szorult.

- De egymagának kell húzgálni, amíg jól bele nem lendülünk – ismételte a fiú, és rápillantott. A harcos előtt élénk színekben felvillant a Nagy­terem, amilyen egy évvel a tavaszi bál után volt, a lázadástól, polgárháborútól, megszállástól romo­san. Azután Allie jutott eszébe, a sebhelyes tulli asszony, ahogy a gépiesen kilőtt golyók átlökik vo­nagló testét a halálba. Majd Jamie holtában meg­kékült arca. Majd Susan eltorzult, síró arca. Min­den régi barátom, gondolta a harcos, és ocsmányul vigyorgott.

– Meghúzom – mondta.

Rángatni kezdte a kart.

Most már gyorsabban haladtak a sötétségben, töb­bé nem kellett tapogatniuk. Attól kezdve, hogy a hajtány kidolgozta magából eltemetett korának merevségét, simán gurult. A fiú igyekezett kivenni a részét a munkából, a harcos rövidebb szakaszokban hagyta is dolgozni, de legtöbbször egymaga hajtot­ta a szerkezetet, nagy, izomfeszítő húzásokkal-nyo­másokkal. Jobbról tovább kísérte őket a patak, né­ha közelebbről, néha távolabbról. Egyszer valami irdatlan üregben visszhangzott mennydörögve, mintha egy történelem előtti székesegyház hajójá­ban rohanna, máskor meg alig hallatszott a zubo­gása.

A sebesség és az arcukat legyező szél mintha át­vette volna a látás helyét, mert ismét visszakerültek az idő és az okság keretei közé. A harcos úgy be­csülte, hogy óránként tíz-tizenöt mérföldes sebes­séggel haladnak, állandó, alig érzékelhető, de álno­kul kimerítő emelkedéssel. Ha megálltak, a harcos úgy aludt, mint akit agyonvertek. Az élelmük már megint majdnem kifogyott. Egyikük sem törődött vele.

A harcos számára a készülődő válság feszültsége éppen olyan növekvő, érezhető és valós volt, mint a kézihajtány okozta fáradtság. Közel jártak a kez­det végéhez. Színésznek érezte magát, aki a színpad közepén áll, néhány perccel azelőtt, hogy fölmenne a függöny: felveszi a megfelelő testtartást, az első sorokat memorizálja, hallja, amint a láthatatlan kö­zönség a programokkal zörögve elfoglalja a helyét. Gyomrát feszes gömbként nyomta az eljövendő szörnyűség, és örült a testedzésnek, ami lehetővé tette, hogy elaludjon.

A fiú egyre kevesebbet szólt, ám amikor megáll­tak aludni, közvetlenül a Lassú Mutánsok táma­dása előtt, csaknem félénken megkérte a harcost, hogy meséljen a férfivá avatásáról.

A harcos a fogantyúnak dőlt, szájában a fogyat­kozó dohánytartalékból sodort cigarettával. Már majdnem elmerült a szokásos gondolattalan alvás­ba, amikor a kisfiú föltette a kérdést.

– Miért akarod tudni? – kérdezte.

A gyerek hangja különös módon makacs volt, mintha a zavarát szeretné elrejteni. – Csak. – Rövid szünet után hozzátette: – Mindig érdekelt a fel­nőttség. Annyit hazudnak róla.

– Nincs olyan, hogy felnőni – válaszolta a harcos. – Sose nőttem egyszerre mindenütt. Hol itt fejlőd­tem, hol ott. Egyszer láttam egy akasztott embert. Ez is része volt a dolognak, bár akkor nem tudtam. Tizenkét évvel ezelőtt otthagytam egy lányt a Ki­rály Tornya nevű helyen. Ez egy másik rész volt. Amikor ezek megtörténtek, sohasem tudtam, hogy részei a fejlődésemnek. Csak sokkal később jöttem rá.

Némi feszengéssel állapította meg, hogy kertel. – Azt hiszem, része volt a férfivá avatás is – mond­ta kelletlenül. – Formális volt. Csaknem stilizált; mint egy tánc. – Bántón fölnevetett. – Mint a sze­relem. Szerelem és halál, ebből áll az életem. A fiú nem szólt.

– Be kellett bizonyítani, hogy az ember megállja a helyét a csatában – kezdte a harcos.

Nyár, forróság.

Eljött az augusztus, mint egy vámpírszerető, meg­ölte a vidéket és a bérlők gabonáját, fehérré és élet­telenné aszalta a kastélyváros környékét. Onnan néhány mérföldre nyugatra, ahol véget ér a civili­zált világ, már dúltak a harcok. Kizárólag vészjósló hírek érkeztek, és azokat is eltompította a központra ülepedő hőség. A szarvasmarhák üres tekintettel lógatták a fejüket az istállóban. A disznók nyugha­tatlanul röfögtek, nem törődve a közeledő ősszel, amikor fenni kezdik a késeket. Az emberek az adó­kon és a sorozásokon nyavalyogtak, mint mindig, de most üresség tátongott a fásult politikai szen­vedélyek mögött. A központ elkopott, mint egy agyonmosott, agyonjárkált, kifacsart, száradni ki­akasztott rongyszőnyeg. Szemenként feslett föl a háló, amely az utolsó ékkövet tartotta a világ ke­belén. A dolgok szétestek. A föld visszatartotta a lélegzetét a közeledő homály nyarában.

A fiú aki az otthonául szolgáló kőház felső folyo­sóján téblábolt, érezte ezt, ha nem is értette. Ő is üres és veszedelmes volt.

Három éve akasztották föl a szakácsot, aki min­dig adott valami harapnivalót az éhes fiúknak. Az­óta ő is jócskán megnőtt. Most, amikor egyetlen szál fakult farmert viselt, látni lehetett, hogy tizen­négy éves létére olyan széles a melle és hosszú a lába, amilyen férfikorában lesz. Még nem hált nő­vel, de a nyugati városrészben élő egyik kereskedő két szutykos lánya már szemet vetett rá. Ő viszo­nozta az érdeklődést, és most még erősebben érez­te. Még a hűvös folyosón is izzadt.

Egykedvűen közeledett anyja lakosztálya felé. El akart menni előtte, föl a tetőre, ahol az enyhe szel­lő és marka öröme várja.

Éppen az ajtó előtt járt, amikor megállította egy hang:

– Hé, te! Kölyök!

Marten volt az, a varázsló. Gyanús, nyugtalanító lezserséggel öltözködött, fekete szövetnadrágja harisnyaként tapadt a lábára, fehér ingét mellközépig kigombolta. A haja kócos.

A fiú némán bámult rá.

Gyere be, gyere be! Ne ácsorogj a folyosón! Anyád beszélni szeretne veled. – A szája mosoly­gott, arca ráncaiban azonban mélyebb, gunyoro­sabb jókedv rejtőzött, és azalatt nem volt más, mint hidegség.

Az anyja azonban nem úgy festett, mint aki látni akarja. Ott ült egy alacsony támlájú széken, lakosz­tálya középső fogadószobájának nagy ablakánál, amely a középső udvar forró, üres kövezetére né­zett. Bő, hétköznapi köntöst viselt, és egyetlenegy­szer nézett a fiúra; gyors, ragyogó, bánatos mosoly volt, mint az őszi nap a patak vizén. A beszélgetés további részében a kezét tanulmányozta.

Mostanában ritkán látta, a bölcsődalok árnya is csaknem eltűnt az agyából. De azért az anyja még mindig kedves idegen volt, és a fiúban formátlan félelem és kiforratlan gyűlölet ébredt Marten, apjá­nak jobbkeze (vagy bal?) iránt.

És természetesen már eljutottak hozzá holmi pletykák, szófia beszédek, amelyekről ő becsülettel hitte, hogy meg se hallja őket.

– Jól vagy? – kérdezte az anyja lágyan, a kezét bá­mulva. Marten mellette állt, súlyos, zavarba ejtő keze azon a ponton pihent, ahol az asszony fehér válla átolvadt a hattyúnyakba, és közben mindket­tejükre mosolygott. Mosolygás közben barna sze­me annyira besötétedett, hogy csaknem feketének látszott.

– Igen – válaszolta.

– Haladsz a tanulmányaiddal?

– Igyekszem – felelte. Mindketten tudták, hogy nem olyan lángész, mint Cuthbert, még csak nem is fürge eszű, mint Jamie. Ő szorgalmas magoló és kötekedő volt.

– És David? – Anyja tudta, hogy szereti a sóly­mot.

A fiú az atyaian mosolygó Martenre nézett. –Túl van a csúcson.

Az anyja mintha megrándult volna; Marten arca egy pillanatra elsötétült, marka megfeszült az as­szony vállán. Azután az anyja kinézett a nappal for­ró fehérségébe, és minden ugyanolyan lett, mint azelőtt.

Találós kérdés, gondolta a fiú. Játék. De ki játszik kivel?

- Egy sebhely van a homlokodon – jegyezte meg Marten még mindig mosolyogva. – Harcos leszel, mint apád, vagy csak túlságosan lassú vagy?

Ez alkalommal ő rándult meg.

- Mindkettő – felelte. Kínos mosollyal meredt Martenre. Még idebent is rekkenő hőség volt.

Marten hirtelen abbahagyta a mosolygást. – Most már mehetsz a tetőre, fiam. Azt hiszem, dolgod van ott.

De Marten félreértette, alábecsülte. A fesztelen­ség paródiájaként az alja nyelven beszéltek. Most azonban a fiú a Nemes Nyelvre váltott:

- Az anyám még nem bocsátott el, jobbágy!

Marten arca eltorzult, mintha korbáccsal vágtak volna végig rajta. Anyja levegő után kapott, riad­tan, szánalmasan, és a fia nevét mondta.

Még mindig ugyanolyan kínosan mosolyogva, a fiú előrelépett.

- Adod-e jelét hűségednek, jobbágy? Apám nevé­ben, akit szolgálsz?

Marten dühödt hitetlenséggel meredt rá.

– Eredj – mondta halkan. – Eredj, keresd meg a kezedet.

A fiú mosolyogva távozott.

Ahogy becsukta az ajtót és elindult arra, ahonnan jött, meghallotta az anyja jajgatását. Kísérteties hang volt.

Azután Marten hahotázott.

A fiú mosolyogva ment tovább a vizsgája elé.

Jamie a kofáktól jött, és amikor megpillantotta a gyakorlóudvaron átvágó fiút, odarohant, hogy el­mondja Rolandnak a legújabb pletykákat a nyugati felkelésről és a vérengzésről. De meggondolta ma­gát, a szavak elmondatlanok maradtak. Kisgyerek­koruk óta ismerték egymást, együtt hőzöngtek, egymással pofozkodtak, ezernyi fölfedezést tettek a falak között, ahol születtek.

A fiú kínosan vigyorogva, üres tekintettel maga elé meredve sietett el mellette. Cort kunyhója felé tartott, amelynek ablaktábláit behajtották, védeke­zésül a vad délutáni hőség ellen. Cort ebéd után szunyókált, hogy teljes mértékben élvezhesse az es­ti kandúrkodást a girbegurba alsóváros mocskos bordélyaiban.

Jamie ösztönös felvillanással tudta, mi követke­zik, félelem és lelkesedés közt őrlődött, hogy Ro­landdal tartson-e vagy a többieket szedje össze. Azután dermedtsége megtört, kiabálva rontott a főépület felé: – Cuthbert! Allen! Thomas! – Kiáltá­sa gyöngének, erőtlennek tűnt a hőségben. Mind tudták, azon a felfoghatatlan módon, ahogy a fiúk szokták, hogy Roland lesz az első, aki átlépi a vona­lat. De túlságosan hamar történt.

Roland borzalmas vigyora annyira földúlta, amennyire egyetlen háborúról, felkelésről, boszor­kányságról szóló hír sem lett volna képes. Ez több volt, mint néhány szó egy fogatlan szájból a légy­piszkos salátafejek fölött.

Roland odament tanítómestere kunyhójához, be­rúgta az ajtót. Az kivágódott, neki a sima, durván vakok falnak, azután visszapattant.

A fiú még sohasem járt itt. Az ajtó egy spártai konyhába nyílt, amely hűvös volt és barna. Egy asz­tal, két szék, két szekrényke. A kifakult linóleum­padlón fekete nyomok vezettek az asztalig, meg a hűtőszekrénytől a pultig, ahol a kések lógtak.

Egy közéleti szereplő magánélete. Egy erőszakos éjszakai garázda józanságának utolsó fakuló jelei, aki három nemzedék fiait szerette a maga nyers módján, és néhányukból harcost is faragott.

– Cort!

Belerúgott az asztalba, amely keresztülszánkázott a konyhán, neki a pultnak. A falitartóról csöröm­pölve hullottak le a kések, mint a marokkójáték pálcikái.

A másik szobából nehézkes csoszogás hallatszott, valaki félálomban megköszörülte a torkát. A fiú nem lépett be, tudta, hogy ez csak játék, Cort azonnal fölébredt a kunyhó másik szobájában, egyetlen szeme az ajtó mellett villog, várva, hogy kitörhesse az óvatlan behatoló nyakát.

– Cort, beszédem van veled, jobbágy!

A Nemes Nyelvet használta. Cort kitárta az ajtót. Egyetlen szál vékony alsógatya volt rajta, tagbasza­kadt, karikalábú, csomós izmú testét tetőtől talpig sebhelyek borították. A hasa kereken dagadt előre. A fiú tapasztalatból tudta, hogy az a pocak acélból

van. Látó fél szeme kihívóan meredt a fiúra a du­doros és hoporcsos, tar koponyából.

Roland szabályszerűen üdvözölte.

– Ne taníts többé, jobbágy. Ma én tanítlak téged. – Kicsit korán jöttél, taknyos – vetette oda Cort, de ugyancsak Nemes Nyelven. – Úgy nézem, leg­alább öt évvel korábban. Csak egyszer kérdezem. Nem akarsz visszakozni?

A fiú száján továbbra is ott ült az a borzasztó, kí­nos mosoly. Cortnak, aki számtalanszor látta ezt a mosolyt a becsület és becstelenség skarlátegű véres mezején, ez is elegendő válasz volt – talán az egyetl­en, amelynek hitelt adott.

Hát ez baj – mondta szórakozottan a tanító­mester. – Te voltál a legígéretesebb tanítványom, mondhatnám, a legjobb két tucat év alatt. Szomorú lesz látnom, ahogy letörsz és zsákutcába jutsz. De a világ megy tovább. A rossz idők lóháton járnak.

A fiú még mindig nem szólt egy szót sem (képte­len lett volna bármilyen összefüggő magyarázatra, ha azt vártak volna tőle), de a félelmetes mosoly most először enyhült meg egy kicsit.

– Mégis, ez a vérvonal – folytatta komoran Cort –, akár van Nyugaton lázadás és boszorkányság, akár nincs. A jobbágyod vagyok, fiam. Tudomásul veszem a parancsodat, és most – még ha soha más­kor nem is – szívből meghajlok előtte.

Cort, aki arcul csapta, rugdosta, megvérezte, szi­dalmazta, kigúnyolta, franckóros seggfejnek szidta, fél térdre ereszkedett, és meghajtotta a fejét. A fiú csodálattal érintette meg tanítója nyakának ráncos, sebezhető bőrét.

– Kelj föl, jobbágy. Szeretetben.

Cort lassan fölállt, és mintha mégis tükröződött volna valami fájdalom a vonásaira kényszerített szenvtelen álarc mögött.

            Tékozlás ez. Visszakozz, fiam. Megszegem saját szavam. Visszakozz, várj még!

A fiú egy szót sem szólt.

– Hát jó – mondta Cort szárazzá, hivatalossá vált hangon. – Egy óra múlva. A fegyvert te választod. – A botodat hozod?

– Mint mindig.

- Hány botot vettek el tőled, Cort? – Ez a kérdés azt jelentette: Hány fiú lépett be a Nagytermen túli szögletes udvarba és tért vissza tanuló harcosként?

- Ma nem vesznek el tőlem botot – felelte vonta­tottan Cort. – Sajnálom. Csak egyetlenegy esélyed van, fiam. A túl korai vizsgának ugyanaz a bünte­tése, mint a méltatlanságnak. Nem tudsz várni? A fiúnak ismét eszébe jutott Marten, amint ott áll fölötte hegymagasan. – Nem.

– Jó. Milyen fegyvert választasz?

Semmi válasz.

Cort mosolya feltárta fogainak csorba ívét.

- Kezdetnek elég okos. Egy óra. Tisztában vagy vele, hogy nagy valószínűséggel sohasem látod vi­szont a többieket, az apádat, vagy ezt a helyet? – Tudom, mit jelent a száműzetés – válaszolta a fiú halkan.

- Akkor eredj.

A fiú hátra sem nézve távozott.

Pókhálótól és talajvíztől szaglott a csűr nyirkos, hű­vös pincéje. A mindenütt jelen levő nap ide is be­sütött, de nem érződött a nappal forrósága; a fiú itt tartotta a sólymot, és a madár láthatólag jól érezte magát.

David megöregedett, már nem vadászott az égen. Tollai elveszítették a három évvel korább sugárzó, állati fényt, tekintete azonban éppen olyan szúrós és mozdulatlan volt, mint azelőtt. Azt mondják, nem lehet barátod egy sólyom, hacsak nem vagy magad is az: magányos, csupán jövevény a földön, barátok vagy a barátok utáni vágy nélkül. A sólyom mit sem ad az erkölcsre.

David most már öreg sólyom volt. A fiú remélte (vagy túlságosan fantáziátlan volt még a reményhez is?, egyszerűen tudta?), hogy ő maga még fiatal só­lyom.

– Szia – mondta halkan, és az ülőke felé nyújtot­ta a karját.

A sólyom rátelepedett a karjára, mozdulatlanul, csuklya nélkül. Roland másik kezével a zsebébe nyúlt, és előhalászott egy falat szárított húst. A só­lyom ügyesen kicsippentette az ujjai közül, és el­tüntette.

A fiú nagyon óvatosan simogatni kezdte a mada­rat. Cort valószínűleg nem hitt volna a szemének, de hát azt sem hitte el, hogy a tanítványa ideje el­érkezett.

– Azt hiszem, ma meghalsz – mondta a fiú, és to­vább cirógatta a sólymot. – Azt hiszem, áldozat leszel, mint azok a madárkák, amelyeken gyako­roltál. Emlékszel? Nem? Nem számít. Mostantól én vagyok a sólyom.

David csak ült a karján, némán, rebbenéstelen szemmel, élet és halál iránt közömbösen.

– Öreg vagy – folytatta a fiú elgondolkodva. –Ta­lán nem is vagy a barátom. Még egy éve is inkább kellett volna a szemem, mint ez a kis húscafat, igaz? Cort nevetni fog. De ha mi elég közel vagyunk egymáshoz... mi miatt, madár? A kor miatt, vagy barátságból?

David nem válaszolt.

A fiú rátette a csuklyát, megkereste az ülőke vé­gébe hurkolt béklyókat. Kilépett a csűrből.

A Nagyterem mögötti udvar igazából nem udvar volt, hanem zöld folyosó, amelynek falait sűrű, ku­sza sövény alkotta. Időtlen idők óta itt tartották a beavatási szertartást, jóval előbb, még mielőtt Cort elődje itt lelte volna halálát egy túlságosan ügybuz­gó kéztől származó döfés következtében. Sok fiú tá­vozott férfiként a folyosó keleti végén, ahol mindig a tanítómester lépett be. A keleti vég a Nagyterem­re, a civilizációra és a könnyebb világ bonyodal­maira nézett. De még többen somfordáltak el vére­sen, megverten, örök fiúként a nyugati végen, a hegyek, a kunyhólakók irányába. Azon túl a barbár őserdők voltak, és még azokon is túl a sivatag. Az a fiú, aki férfivá lett, az a sötétből és a tudatlanságból átlépett a fénybe és a felelősségbe. Az, akit meg­vertek, mindörökké hátrálni kényszerült. A folyosó olyan sima és zöld volt, mint egy sportpálya, és éppen ötven méter hosszan nyúlt el.

Rendszerint mindkét vége zsúfolásig telt izgatott nézőkkel és rokonokkal, mert az volt a szokás, hogy a szertartást nagy akkurátussággal előre bejelentet­ték. A leggyakoribb a tizennyolc éves kor volt (akik huszonöt éves korukig nem tették le a vizsgát, ál­talában földbirtokosként tűntek el a sötétben, mert nem voltak képesek szembenézni a tér és a vizsga brutális mindent-vagy-semmit kockázatával). De ezen a napon nem volt ott más, csak Jamie, Cuth­bert, Allen és Thomas. A fiúk számára kijelölt helyen csoportosultak, tátott szájjal, őszintén megret­tenve.

- A fegyvered, te hülye! – szisszent rá kétség­beesve Cuthbert. – Megfeledkeztél a fegyverről!

- Nem feledkeztem meg – válaszolta a fiú közöm­bösen. Szórakozottan tűnődött, elérte-e már a hír a főépületeket, az anyját – és Martent. Az apja va­dászaton volt, még hetekig nem várták vissza. Emi­att szégyenkezett, de érezte, hogy az apja megér­tené, ha nem is helyeselné, amit tenni készül. –Cort megjött már?

- Itt van! – hallatszott a folyosó túlsó végéből a válasz. Cort kurta trikót húzott, homlokára vastag bőrszíjat csatolt, hogy az izzadság ne csurogjon a szemébe. Kezében vasfa botot tartott, amelynek egyik végét hegyesre, a másikat vaskos lapátalakra faragták. Belekezdett a litániába, amelyet gyerek­korukban tanultak meg mindazok, akiket őseik vé­re miatt kiválasztottak, arra a napra, amikor esetleg férfi lesz belőlük.

– Komoly céllal vagy itt, fiam?

- Komoly céllal, tanítóm.

- Száműzöttként jöttél el az apai házból? – Úgy jöttem, tanítóm. – Az is marad, amíg fölé nem kerekedik Cortnak. Ha a férfi győz, akkor örökre száműzött marad.

– Választott fegyvereddel jöttél?

– Úgy jöttem, tanítóm.

- Mi a fegyvered? – Ez volt a tanító előnye: lehe­tőséget kapott, hogy haditervét a parittyához, lánd­zsához vagy hálóhoz alkalmazza.

– Az én fegyverem David, tanítóm.

Cort csak egy pillanatra állt meg.

- Akkor hát rám támadsz, fiam?

- Igen.

- Csak szaporán.

És Cort megindult a folyosóban, egyik kezéből a másikba dobálva a hegyes botot. A fiúk izgatott ma­darakként fészkelődve felsóhajtottak, amikor cim­borájuk előrelépett, hogy összecsapjon a férfival.

Az én fegyverem David, tanítóm.

Vajon emlékezett Cort? Pontosan megértette, amit mondott? Ha így van, akkor talán minden el­veszett. Ő a meglepetésre épített, meg arra, amit a sólyom adhat. Vajon csak ül majd közömbösen a karján, miközben Cort ész nélkül csépeli a vasfá­val? Vagy fölvág a magas, forró égbe?

Egyre közeledtek egymáshoz, a fiú érzéketlen uj­jakkal meglazította a sólyom csuklyáját, a zöld fűre ejtette, és megállt. Látta, hogy Cort pillantása a madárra téved, majd szemét tágra nyitja a csodál­kozás és a lassan derengő megértés.

Hát akkor most!

- Reá! – kiáltotta a fiú, és fölemelte a karját. És David repült, mint egy néma, barna golyó, egyet, kettőt, hármat csapott kurta, izmos szárnyá­val, mielőtt marcangoló csőrrel-karmokkal belevá­gódott volna Cort arcába.

– Híj! Roland! – sikoltotta lázasan Cuthbert.

Cort hátratántorodott, elvesztette az egyensúlyát. A vasfa bunkó fölemelkedett, de hasztalanul csé­pelte a levegőt a feje körül. A sólyom hullámzó tol­las gomollyá mosódott össze.

A fiú előrevágódott, behajlított könyökkel, kezét ékként fölemelve.

Cort azonban még így is majdnem túl gyors volt hozzá. A madár eltakarta látóterének kilencven szá­zalékát, de a vasfa ismét fölemelkedett, kanál alakú, bunkós végével előre, és Cort hidegvérrel meg­tette az egyetlen dolgot, amit az események ilyetén fordulata mellett tehetett: karizmait kegyetlenül megfeszítette, és háromszor belecsapott a tulajdon arcába.

David összezúzott, kificamodott testtel zuhant le. Egyik szárnya őrjöngve csapkodta a földet. Hideg, ragadozó szeme vadul meredt a tanító vértől csur­gó arcába. Cort rossz szeme vakon dülledt ki üre­géből.

A fiú halántékon rúgta és keményen telibe találta. Ezzel véget kellett volna érnie a küzdelemnek. Láb­szára elzsibbadt a becsapódástól; ezzel véget kellett volna érnie. Mégsem így lett. Cort arca egy pilla­natra elernyedt, azután előrelendült, a fiú bokája után kapott.

Roland hátraugrott, megbotlott a saját lábában. Elterült. Messziről hallotta Jamie kiáltását. Cort fölpattant, hogy ráugorjon és végezzen vele. Az előny elveszett. Egy pillanatig nézték egymást, a tanító növendéke fölött állt, arcának bal oldalából vér csurgott, rossz szeme fehér hasítékká szűkült. Ma éjjel hiába várják a bordélyokban.

Valami beletépett a fiú kezébe. A sólyom, David volt az. Vakon vagdalkozott, mindkét szárnya el­tört. Csoda, hogy még élt.

Roland fölmarkolta, mint egy követ, ügyet sem vetett rá, hogy a veszedelmes horgas csőr csíkokban szaggatja csuklójának húsát. Amikor Cort szétter­pesztett végtagokkal rávetette magát, a fiú földobta a sólymot.

– Hej! David! Ölj!

Azután Cort eltakarta a napot és rázuhant.

A madár közéjük szorult, a fiú érezte, amint egy elszarusodott ujj a szemüregét keresi. Elkapta az arcát, ugyanakkor fölemelte a combját, hogy Cort ne térdelhessen bele a heréjébe. Tenyere élével há­romszor lecsapott Cort vaskos nyakára. Mintha ér­des felületű követ ütött volna.

Cort felhördült és megremegett. A fiú homályo­san látta, hogy egyik keze az elejtett bot felé vá­gódik. Nagy lendülettel arrébb rúgta. David egyik karmos lábát belevájta Cort jobb fülébe, a másik kegyetlenül rugdosta, merő sebbé szaggatva a taní­tómester arcát. Rézforgács szagát árasztó meleg vér csorgott a fiú arcára.

Cort ökle ismét lecsapott a madárra, szétzúzva a gerincét. Újra lecsapott, a nyak eltört, lefittyent. A karmok mégsem engedtek. A tanítónak már nem volt füle, csak egy vörös lyuk vezetett a koponyájá­ba. A harmadik ökölcsapással lesöpörte arcáról a sólymot.

A fiú a tenyere élével rávágott az orrnyergére, és eltörte a vékony csontot. Fröcskölt a vér.

Cort markolászó, láthatatlan keze belemart a fiú ülepébe. Roland vakon félregurult, megtalálta Cort botját, feltérdelt.

Cort is föltérdelt, és vigyorgott. Az arca vérben ázott. Látó fél szeme vadul forgott üregében. Orra ferdére zúzódott, arcáról csíkokban lógott a hús.

A fiú úgy tartotta a botot, mint a baseballjátékos, ha ütést vár.

Cort oldaltámadást színlelt, azután szemből rá­rontott.

A fiú készen várta. A vasfa sima ívben meglen­dült, tompa puffanással eltalálta Cort koponyáját. A férfi oldalra zuhant és lomhán, vak tekintettel bámult föl rá. Vékony fonálban folyt a nyála.

- Add meg magad, vagy meghalsz! – mondta a fiú. Mintha vizes vatta lett volna a szájában. Cort elmosolyodott. Majdnem eszméletlen volt, legalább egy hétig fogják ápolni, miközben az ön­kívület fekete batyujába csomagolva hever a kuny­hójában, de most még könyörtelen, árnyéktalan élete minden erejével tartotta magát.

- Megadom magam, harcos. Mosolyogva adom meg.

Lecsukódott a szeme.

A harcos szelíden, de állhatatosan rázogatta. A többiek már köréje gyűltek, reszkető kezük alig várta, hogy hátba paskolhassák és a vállukra kap­hassák, de visszatartotta őket az újonnan támadt félelem. Ez egyáltalán nem volt különös, mivel ilyenkor a győztes és a többiek közé hirtelen sza­kadék ékelődik.

Cort pillája gyengén megrebbent.

- A kulcs – mondta a harcos. – Születésem jogán megillet, tanító. Szükségem van rá.

Születése jogán illették meg a fegyverek, nem olyan súlyosak, mint apja szantálfa agyú pisztolyai, de mindegy, akkor is fegyverek. A kevesek kiváltsá­ga. A végső, gyilkos fegyver. A vaskos boltívek mé­lyén, a kaszárnya alatt, ahol az ősi törvény paran­csára mostantól neki is laknia kell, távol az anyai kebeltől, ott lógtak újoncfegyverei. Otromba, ne­héz acél-nikkel szerkezetek. Mégis ezek szolgálták ki apja újoncidejét, és az apja most uralkodik – leg­alábbis névleg.

– Hát olyan félelmes a helyzet? – motyogta Cort, mintha álmában beszélne. – Olyan sürgős? Ettől tartottam. Mégis győztél.

- A kulcsot.

- A sólyom... ügyes csel volt. Ügyes fegyver. Mi­óta idomítottad erre a fattyút?

- Sohasem idomítottam Davidot. Megbarátkoz­tam vele. A kulcsot.

- Az övem alatt van, harcos. - A szeme ismét le­csukódott.

A harcos Cort öve alá nyúlt, érezte a has feszü­lését, a most ernyedten alvó, hatalmas izmokat. A kulcs egy rézgyűrűn lógott. Megmarkolta, leküzdve az eszeveszett vágyat, hogy a győzelem örömére az ég felé hajítsa.

Feltápászkodott, és végre már fordult volna a többiek felé, amikor Cort matatni kezdett a bokája körül. Egy pillanatra attól tartott, most jön a végső támadás, teste megfeszült, de Cort csak nézett rá, és intett neki egyik elszarusodott ujjával.

- Most elalszom - suttogta nyugodtan. - Nem is tudom, talán örökre. Nem tanítlak többé, harcos. Meghaladtál engem, pedig két évvel vagy fiatalabb, mint az apád, aki annak idején a legfiatalabb volt. De hadd adjak egy tanácsot.

- Mit? - kérdezte türelmetlenül.

- Várj.

- He? - szökött ki a száján meglepetten.

- Hagyd, hogy a szó, a legenda előtted járjon. Vannak, aki mindkettőt terjesztik. - Megrebbenő szemmel nézett valamit a harcos háta mögött. - Ta­lán bolondok. Hagyd, hogy a szó előtted járjon. Hagyd, hogy az árnyékod megnövekedjék. Hagyd, hogy szakáll nőjön az arcán. Hagyd, hogy megsö­tétedjen. - Torz mosoly. - Ha elég idő van, talán még a varázslót is el lehet varázsolni. Érted, mit mondok, harcos?

- Igen.

- Megfogadod utolsó tanácsomat?

A harcos a sarkán billegett, görnyedt, töprengő pózban, amelyben már ott sejlett az eljövendő férfi. ;fölnézett. Az ég lilásra sötétedett. Csökkent a hőség, nyugaton a felhőgomolyagok esőt jósoltak. Villámok ágai barázdálták a sok mérföldre emelkedő előhegyek békés oldalát. Azon túl vannak a hegyek. azon túl a vér és az esztelenség szökőkútjai. Fáradt olt, csontja velejéig, sőt még azon túl is fáradt.

Ismét Cortra nézett. - Ma este eltemetem a sólymomat, tanító. Később lemegyek az alsóvárosba, hogy elvigyem a hírt a bordélyokba, ahol csodálnak

Cort ajka fájdalmas mosolyra nyílt. Azután elá­jult.

A harcos talpra állt, és a többiekhez fordult.

- Csináljatok hordágyat, vigyétek a házába. Az­tán kerítsetek mellé ápolónőt. Nem, kettőt. Rend­en?

Még mindig csak bámulták. Senki sem tudott kitörni a dermedt pillanatból. Egyre csak keresték rajta a tűzkoronát, vagy azt, nem változik-e farkas­emberré.

- Két ápolónőt - ismételte a harcos, és elmosolyodott. A fiúk visszamosolyogtak.

Te átkozott lókupec! - ordított föl hirtelen :Cuthbert vigyorogva. - Húst se hagytál nekünk a csonton, hogy lecsipegethetnénk!

- A világ nem holnap változik meg - idézte mosolyogva a harcos a régi mondást. - Allen, te lajhár! Vonszold már magad!

Allen nekilátott hordágyat készíteni; Thomas és Jamie elindultak a Nagycsarnokba és az ispotályba. A harcos és Cuthbert összenéztek. Mindig ők álltak egymáshoz a legközelebb, legalábbis annyira, amennyire eltérő jellemvonásaik lehetővé tették. Nyílt, fontolgató fény égett Cuthbert szemében, és a harcos csak nehezen tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse, várjon még legalább egy, de inkább másfél évig a vizsgával, ha nem akar elmenni Nyu­gatra. De annyi mindent csináltak együtt, úgy érez­te, nem szabad kockáztatnia a vállveregetés látsza­tával. Máris fondorkodom, tűnődött viszolyogva. Azután eszébe jutott Marten, az anyja, és hazug mosollyal nézett barátjára.

Nekem kell az elsőnek lennem. Első alkalommal tisztult le így benne, noha már többször megjárta az agyát a ködös gondolat. Nekem kell az elsőnek lennem.

- Menjünk – mondta.

- Örömmel, harcos.

Elhagyták a sövénykerítéses tér keleti végét; Tho­mas és Jamie már hozták az ápolónőket. Olyanok voltak, akár a szellemek, vastag, fehér ruhájukban, mellükön a vörös kereszttel.

- Segíthetek eltemetni a sólymot? – kérdezte Cuthbert.

- Igen – válaszolta a harcos.

Később, amikor leszállt a sötétség és meghozta a mennydörgő zivatart, miközben titáni szellemhor­dók gurultak az égen és villámok mosták kék tűzzel az alsóváros girbegurba utcáit, miközben lovak áll­tak lehorgasztott fejjel, lógó farokkal a lókikötő osz­lopokhoz kötve, a harcos asszonyt vett magának, és vele hált.

Gyors és jó volt. Amikor vége lett, és némán el­nyúltak egymás mellett, a harcosban kurtán, szila­jon felüvöltött a diadal. Lent valahol messze valaki a Hey Jude ragtime változatát játszotta. A harcos el­méje ösztönszerűen befelé fordult. Mielőtt elaludt volna a csapzott csöndben, akkor jutott eszébe elő­ször, hogy talán ő lehet az utolsó is.

Mindent persze nem mondott el, de lehet, hogy a fiú így is sokat felfogott belőle. A harcos már rájött, hogy rendkívül fogékony gyerek, eléggé hasonlít Cuthbertre vagy éppen Jamie-re.

- Alszol? – kérdezte.

– Nem.

– Megértetted, amit mondtam?

– Megérteni? – kérdezte a fiú óvatos lekicsinylés­sel. – Megérteni? Maga viccel?

- Nem. – Úgy érezte, védekeznie kell. Még sen­kinek sem beszélt férfivá avatásáról, mert neki sem volt egyértelmű a dolog. A sólyom persze tökélete­sen elfogadható fegyvernek, mégis trükk volt. Áru­lás. Az első a sorban: Arra készülök, hogy odavessem a fiút a feketébe öltözött embernek?

- Megértettem – mondta a gyerek. – Játék volt az egész, igaz? A nagyoknak mindig játszaniuk kell? Minden csak ürügy, hogy játszani lehessen? Egyál­talán felnőnek az emberek, vagy csak öregszenek?

– Nem tudsz mindent – válaszolta a harcos, és megpróbálta elfojtani a haragját.

– Nem. De azt igen, hogy mi vagyok magának.

– Micsoda? – kérdezte összeharapott fogakkal a férfi.

- Tét a pókerjátszmában.

Úgy érezte, mindjárt fölkap egy darab sziklát, és szétveri a fiú fejét, de csak hallgatott.

– Aludj – mondta. – A gyerekeknek alvásra van szükségük.

Eredj, keresd meg a kezedet, visszhangzottak fejében Marten szavai.

Mozdulatlanul, iszonyattól hűdötten ült a sötét­ben, és rettegett (életében először), hogy milyen mélységesen megutálhatja magát.

Az ébrenlét következő szakaszában a sínpár köze­lebb került a patakhoz, ők pedig találkoztak a Las­sú Mutánsokkal.

Jake látta meg őket elsőnek, és hangosan fölsi­koltott.

A harcos, aki a fogantyú rángatása közben mere­ven előre nézett, jobbra kapta a fejét. Alattuk, va­lamivel messzebb rothadt töklámpásra emlékeztető fénykör lüktetett halványan. Most először érzett szagot - gyenge, kellemetlen, nyirkos bűzt.

A zöld fény egy arcból áradt, és az az arc abnor­mális volt. A lapított orr fölött kifejezéstelen szem­pár rovarszerű göbjei meredtek rájuk. A harcos bel­sején, nemi szervén atavisztikus borzongás futott végig. Kissé fokozta a hajtókar és a járgány sebes­ségét.

A derengő arc elhalványodott.

- Mi volt ez? - kérdezte a fiú lekushadva. - Mi... - A szavak a torkában rekedtek. Odaértek és elha­ladtak egy sápadtan derengő hármas csoport mel­lett, amely a sínek és a láthatatlan patak között áll­dogált mozdulatlanul, őket figyelve.

- Ezek a Lassú Mutánsok - válaszolta a harcos. - Nem hiszem, hogy zargatnának bennünket. Való­színűleg éppen annyira megrémültek, mint mi a... Az egyik lény megmozdult, és feléjük csoszogott. Közben felizzott, és megváltozott az alakja. Az arca olyan volt, mint egy kiéhezett idiótáé. Halványan csillogó, csupasz teste szívókorongokkal teli tapo­gatónyalábbá változott.

A kisfiú ismét fölsikoltott, és rémült kutyaként bújt a harcos lábához.

Az egyik tapogató végigsepert a hajtány lapos platóján. Bűzlött a nedvességtől, a sötétségtől, az idegenségtől. A harcos elengedte a hajtókart, pisz­tolyt rántott, és golyót eresztett az éhező idióta arc homlokába. A lény elesett, fakó lidércfénye elhal­ványult, mint a fogyatkozó holdé. A pisztolylövés tüzes ragyogása beleégett kitágult szembogarába és csak lassan, kelletlenül foszlott szét. Az égett pus­kapor vad, forró, idegen szagot árasztott az elteme­tett tájon.

Még sokan voltak. Nyíltan egyik sem támadt, de közelebb húzódtak a sínekhez: ocsmány kíváncsis­kodók néma hada.

- Lehet, hogy neked kell hajtanod - mondta a harcos. - Képes leszel rá?

- Igen.

- Akkor készülj.

A fiú a férfi mellé állt, kihúzta magát. Futtában látta csak a Lassú Mutánsokat, ahogy áthaladtak közöttük, nem bámulta meg őket, nem látott töb­bet, mint amennyit muszáj. Dagadt benne a rette­gés, majd mintha id-je átszökkent volna pórusain, hogy telepatikus pajzsot vonjon köréje.

A harcos kitartóan pumpálta a hajtókart, de nem növelte a sebességet. Tudta, hogy a Lassú Mután­sok megérezhetik rettegésüket, de kételkedett ben­ne, hogy ez elég lenne nekik. Végül is ő és a fiú a fény, a világ teremtményei. Hogy gyűlölhetnek min­ket, gondolta. Vajon a feketébe öltözött embert is így gyűlölték? Úgy vélte, hogy nem. Vagy talán észrevétlenül suhant át siralmas odvaikon, mint egy sötét szárny árnyéka?

A kisfiú torokhangon felnyögött, a harcos szinte hanyagul fordította arra a fejét. Négy dülöngélő alak támadta meg a hajtányt, az egyik éppen fogást keresett a járművön.

A harcos elengedte a hajtókart, majd megint lőtt, most is azzal az álomszerűen hanyag mozdulattal. Fejbe lőtte a vezérmutit. A lény sóhajtó, zokogás­szerű hangot hallatott, és elvigyorodott. Keze er­nyedt, halszerű, halott volt; ujjai összeragadtak, akár egy olyan kesztyűé, amely sokáig ázott a sár­ban. Az egyik hullaszerű kéz megfogta a fiú lábát és húzni kezdte.

A gyerek hangosan sikoltott a gránitméhben.

A harcos mellbe lőtte a mutit. A lény vigyorgó szájából nyál csordult. Jake oldalra dőlt. A harcos elkapta a karját, közben ő is majdnem elesett. A lény meglepően erős volt. Újabb golyót eresztett a fejébe. Az egyik szem kialudt, mint egy gyertya, mégis tovább húzta a gyereket. Folytatták néma kö­télhúzásukat Jake rángatózó, vonagló testéért. Úgy rángatták, ahogy a gondolom-csontot szokás.

A hajtány lelassult. A többiek közeledtek – a sán­ták, a bénák, a vakok. Talán csak gyógyító Jézust kerestek, aki, mint Lázárt, őket is feltámasztja a sötétségből.

Hát ez a fiú vége, gondolta a harcos tökéletes hi­degséggel. Erre a végre gondolt. Engedd el és pum­pálj tovább, vagy húzd, és itt temetnek el. Ez a fiú vége.

Hatalmasat rántott Jake karján, és hasba lőtte a lényt. Egy dermesztő pillanatig a mutáns még erő­sebben markolta a gyereket, Jake ismét kezdett átcsúszni a járgány szélén. Azután a sáros hullakéz engedett, a Lassú Muti arcra zuhant a sínek közé a lassuló hajtány mögött, de még akkor is vigyorgott.

- Azt hittem, itthagy – zokogott a gyerek. – Azt hittem... azt hittem...

- Kapaszkodj az övembe – mondta a harcos. –Olyan erősen, ahogy bírsz.

A gyerekkéz megkereste az övet, és jól megmar­kolta; a fiú görcsösen, hüppögve kapkodta a leve­gőt.

A harcos ismét pumpálni kezdett, a hajtány fel­gyorsult. A Lassú Mutánsok hátráltak egy lépést, és nézték, ahogy elmennek; alig-alig (vagy szívfájdító­an) emberi arcuk éppúgy foszforeszkált, mint azok a fura mélytengeri halak, amelyek lent élnek a hi­hetetlen, fekete nyomás alatt; báva szemgolyóikban nem volt sem düh, sem gyűlölet, csak valami félig tudatos, idióta sajnálkozás.

- Fogyatkoznak – mondta a harcos. Hasának, ágyékának izmai egy kicsit ellazultak. – Ezek... A Lassú Mutánsok sziklákat raktak a sínekre. Az út el volt zárva. Hamari, hitvány munka volt, talán egy perc alatt el lehet takarítani, de meg kell hozzá állni. Valakinek le kell szállnia, hogy elhordja a köveket. A fiú felnyögött, megborzongott, közelebb húzódott a harcoshoz. A férfi elengedte a hajtókart, a jármű lelassult, zajtalanul gördült a sziklákig, ott puffanva megállt.

A Lassú Mutánsok ismét közeledtek, mintegy mellékesen, mint akik elkeveredtek a sötétség ál­maiban, és most találkoztak valakivel, akitől meg­kérdezhetik a helyes irányt. Kárhozottak sarki gyű­lése az ősrégi sziklák alatt.

-  Elkapnak minket? – kérdezte nyugodtan a fiú.

-  Nem. Hallgass egy pillanatig.

A kövekre nézett. A mutánsok természetesen gyengék, nem képesek nagy tömböket odavonszol­ni, hogy elzárják a útjukat, csupán kisebb darabokat. Azok pedig csak arra elegendők, hogy meg­állítsák őket, hogy valakinek le kelljen szállni.

- Szállj le – mondta a harcos. – El kell dobálnod őket. Majd én fedezlek.

– Ne – suttogta a fiú. – Kérem.

- Neked nem adhatok fegyvert, és nem tulok egyszerre köveket dobálni és lőni. Le kell szállnod. Jake szeme rémülten forgott, egy pillanatig a teste is ugyanabban az ütemben reszketett. Azután átká­szálódott a jármű oldalán, és sehová se nézve, va­dul dobálni kezdte jobbra-balra a köveket. A harcos előhúzta a fegyverét és várakozott. Ketten, inkább vánszorogva, mint lépegetve, a fiú felé lódultak, karjuk olyan volt, akár a tészta. A fegyverek elvégezték a munkájukat, vörös-fehér lándzsákat döftek a sötétbe, a fény fájdalomtű kel szurkálta a harcos szemét. A gyerek felkiáltott de tovább hajigálta a köveket. Lidércfények ugráltak és táncoltak. A legrosszabb az volt, hogy alig látott. Minden árnyékba borult.

Az egyik alig derengő alak hirtelen a fiú után kapott gumiszerű mumuskezével. Fél fejét betöltő szeme nyálkásan forgott.

Jake ismét sikoltott, és odafordult, hogy meg­küzdjön vele.

A harcos tüzelt, nem engedte meg magának, hogy addig gondolkodjék, amíg a szeme előtt tán­coló pontok áruló módon megremegtetnék a kezét. A két fej csupán centiméterekre volt egymástól Vé­gül a muti lottyant magába.

Jake kétségbeesetten dobálta a sziklákat. A mu­tánsok egy láthatatlan határvonal körül hemzseg­tek, egy kicsit mindig közelebb hömpölyödve, már csaknem elérték őket. Mások is csatlakoztak hoz­zájuk, létszámuk egyre nőtt.

– Rendben – szólt oda a harcos. – Szállj föl! Gyor­san!

Amikor a fiú elindult, a mutánsok nyomban utá­nalódultak. Jake fölvergődött a platóra és feltápász­kodott; a harcos már ismét rángatta a kart. A két fegyver eltűnt a tokban. Menekülniük kellett.

Idegen kezek csapkodták a hajtány acélburkola­tát. A fiú két kézzel markolta a férfi övét, arcát a harcos hátához szorította.

Egy csoport mutáns, arcukon ugyanazzal a bam­ba, nemtörődöm várakozással, felrohant a sínekre. A harcos sistergett az adrenalintól, a hajtány szá­guldott a sötétben. Telibe találták a négy-öt siral­mas roncsot, úgy pattogtak szét, ahogy a rohadt banán pottyan le a száráról.

Szálltak némán a kísérteties sötétségben.

Egy örökkévalóság múltán a kisfiú, reszketve, mégis kíváncsian fölemelte arcát a menetszélbe. A pisztolylövések villanása még mindig ott világított a recehártyáján. Semmit sem lehetett látni, csak sö­tétséget, semmit sem lehetett hallani, csupán a

patak mormolását.

– Eltűntek – mondta, és hirtelen megriadt: hátha réget ér a vágány a sötétben, és ők mennydörgő reccsenéssel fölrepülnek, majd roncsok között zu­hannak vissza. Szokott autózni: humortalan apja egyszer kilencvennel ment a New Jersey-i bekötő‑

on, amikor lemeszelték. De sohasem utazott úgy, hogy rettegés várja és kísérje őket, ilyen vakon, süvöltő szélben, fülükben a patak hangjával, amely olyan, mint a kuncogás – a feketébe öltözött ember kuncogása. A harcos karja úgy járt, mint egy tébo­lyuk emberi gépezet.

– Eltűntek – mondta félénken a kisfiú. A szavakat kitépte a szájából a szél. – Most már lassíthat. El­hagytuk őket.

De a harcos nem hallotta. Tovább száguldottak az idegen sötétségben.

Három ébrenléten át haladtak előre minden kü­lönösebb esemény nélkül.

A negyedik ébrenlét idején (félúton?, háromnegyed úton?, nem tudták, csak azt tudták, hogy még nem elég fáradtak a megálláshoz) élesen koppant alattuk valami, a hajtókar megdőlt, és ők nyomban jobbra lendültek a nehézkedési erőtől, amikor a sínek fo­kozatosan bal felé kanyarodtak.

Fény gyúlt előttük, olyan gyönge és idegenszerű izzás, hogy először új elemnek látszott, ami se nem föld, se nem levegő, nem tűz és nem víz. Nem volt színe, csak abból vették észre létezését, hogy ismét lett kezük és arcuk. A szemük olyan érzékennyé vált a fényre, hogy öt mérfölddel előbb észlelték, mint­sem odaértek volna.

Végállomás – mondta feszülten a kisfiú. – Itt a vége.

Nem – válaszolta a férfi különös magabiztosság­gal. – Még nem az.

És tényleg nem értek az út végére. Az ott fény volt, de nem napvilág.

Ahogy közeledtek a forrásához, először azt vették észre, hogy baloldalt eltűnt a sziklafal, sínpár­jukhoz más sínek csatlakoznak, bonyolult pókhálót alkotva, csillogó utat mutatva a fényben. Némelyik vágányon sötét, zárt vasúti kocsik, személykocsik álltak, meg egy kerekekre szerelt plató. A harcos olyan ideges lett, mintha kísértetgályákat látna egy föld alatti Sargasso-tenger fogságában.

A fény erősödött, kicsit szemfájdítón, de elég fo­kozatosan ahhoz, hogy szemük alkalmazkodhasson hozzá. Úgy érkeztek a sötétből a fénybe, mint a búvárok, akik lassú szakaszokban merülnek föl a sötét mélységből.

Előttük irdatlan hangár rajzolódott ki a sötétség­ből. Huszonnégy szögletes nyílása mögött sárgán izzott a fény; ahogy közeledtek hozzájuk, a négy­szögek babaházajtóból hatméteres kapukká nőttek. Az ő hajtányuk az egyik középső kapun gurult át. A kapuk fölött mindenféle írásjelek voltak különböző nyelveken, legalábbis a harcos így vélte. Döbbenten látta, hogy az utolsót el tudja olvasni; a Nemes Nyelv egyik ősi változata volt, és így szólt:

 

10 VÁGÁNY A FELSZÍN ÉS A NYUGATI VÁLTÓK IRÁNYÁBA

 

Odabent erősebb volt a fény; a sínpárok találkoz­tak, váltók sora olvasztotta össze őket. Működött néhány közlekedési lámpa is, örökké vöröset, zöl­det és borostyánszínt villogtatva.

Magas kőpillérek között haladtak, amelyeket feketére festett a közöttük elhaladó sok ezer jármű füstje, azután valamiféle központi pályaudvarra ér­keztek. A harcos hagyta, hogy a hajtány lelassuljon, majd megálljon. Körülnéztek.

Olyan, mint a földalatti – szólalt meg a fiú.

Földalatti?

Nem érdekes.

Jake fölmászott a kemény betonra. Néma, kihalt kioszkokat láttak, ahol valaha újságokat és könyve­ket árultak; volt egy ódon cipőbolt, egy fegyver­üzlet (a harcos hirtelen izgalommal vette szem­ügyre a pisztolyokat és a puskákat; amikor köze­lebbről megvizsgálta őket, észrevette, hogy csövü­ket ólommal tömték be; azért kivett egy íjat, ame­lyet a vállára vetett, meg egy tegeznyi csaknem használhatatlan, rosszul súlyozott nyílvesszőt), egy divatbutik. Valahol egy konverter kavargatta a le­vegőt immár évezredek óta, de az is lehet, hogy csak nemrég. Forgás közben olykor csikorgott, ami eszükbe juttatta, hogy az örökmozgó még szigo­rúan ellenőrzött körülmények között is egy bolond lázálma. A levegőnek gépíze volt. Bakancsuk tom­pán koppant.

- Hé! Hé... – kiáltott föl a fiú.

A harcos megfordult, odament. A gyerek bénul­tan állt a könyveskioszknál. Bent, a túlsó sarokban egy múmia ült, kezét-lábát szétvetve. Aranypaszo­mányos, kék egyenruhát viselt, első pillantásra lát­szott, hogy vasutas. Az ölében ősrégi, tökéletes ép­ségben megmaradt újság hevert, amely porrá om­lott, amint a harcos hozzáért. A múmiának olyan volt az arca, mint egy összeaszalódott alma. A férfi óvatosan megérintette. Kis porfelhő pöffent, és ők máris láthatták a múmia szájában a megvillanó aranyfogat.

- Gáz – motyogta a harcos. – Tudtak olyan gázt csinálni, ami ezt művelte.

Háborúkban harcoltak vele – közölte sötéten a fiú.

Igen.

Más múmiákat is találtak, nem sokat, de azért akadt néhány. Valamennyien aranypaszományos kék egyenruhát viseltek. A harcos feltételezése sze­rint a gázt akkor vethették be, amikor éppen állt a kimenő és bejövő forgalom. Talán valamelyik köd­be vesző napon lett az állomás egy rég elmúlt had­sereg és ügy céltáblája.

A gondolat elcsüggesztette.

- Jobb, ha továbbmegyünk – mondta, és indult volna a tízes vágányhoz, ahol a hajtányt hagyták, de a fiú dacosan megvetette a lábát.

- Nem megyek!

A harcos meglepetten fordult hátra.

A fiú arca eltorzult és remegett.

- Maga nem érheti el a célját, amíg én meg nem halok. Magamban próbálok szerencsét.

A harcos egykedvűen biccentett, és utálta magát. – Rendben. – Megfordult, átment a pillérek között, könnyedén felugrott a hajtányra.

- Üzletet kötött vele! – kiáltotta utána a gyerek. –Tudom!

A harcos nem válaszolt. Hogy ne sérüljön meg az íj, óvatosan letette a T-idom elé, amelyből a haj­tókar kiemelkedett.

A kisfiú keze ökölbe szorult, arcát eltorzította a fájdalom.

Milyen könnyű becsapni egy ilyen gyereket, gon­dolta ridegen a harcos. Ösztöne újra és újra eljut­tatja idáig, te pedig újra és újra az orránál fogva vezeted, végül is rajtad kívül nincsen senkije.

Hirtelen roppant egyszerű gondolata (csaknem látomása) támadt: annyit kell tennie, hogy föladja, visszafordul, magával viszi a gyereket, őt teszi meg egy új erő központjává. A Tornyot nem lehet elérni ilyen megalázó, gerinctelen módon. Majd akkor indulunk, ha a gyerek néhány évig még növekszik, erősödik; akkor majd ők ketten olyan könnyen fél­rerúgják az útból a feketébe öltözött embert, mint egy felhúzós autót.

Na persze, gondolta cinikusan. Persze.

Hirtelen hidegséggel érezte, hogy ha visszafelé mennek, az mindkettejük halálát jelenti – halált, vagy még rosszabbat: eltemetkezést a mögöttük le­vő élőhalottak közé, minden képesség elkorhadá­sát. Talán az apai fegyverek jóval túlélik őket, mint rohadó pompával környékezett totemek, hasonla­tosan ahhoz az emlékezetes benzinpumpához.

Mutass egy kis kurázsit, mondta magának ha­zugul.

A hajtókarért nyúlt, és pumpálni kezdte. A haj­tány lassan távolodott a kőpillérektől.

–Várjon! – sikoltott a fiú, és átlós irányban futás­nak eredt arrafelé, ahol a hajtány eltűnni készült az előtte tátongó sötétségben. A harcos úgy érezte, legjobb lenne felgyorsítani, itthagyni a gyereket, ahol legalább bizonytalan a sorsa.

Ehelyett elkapta ugrás közben. Jake hozzásimult, a vékony ing alatt verdesett, dobogott a kis szív. Mintha egy csirke szívverése lett volna.

Közeledtek.

A patak robaja fölerősödött, még az álmaikat is be­töltötte az állandó mennydörgés. A harcos legin­kább szeszélyből hagyta, hogy a gyerek pumpálja a hajtókart, miközben ő nyilakat lődözött a sötétbe, amelyekre vékony fehér cérnát kötött.

Az íj roppant hitvány volt. Bár hihetetlen épség­ben maradt meg, rettenetesen félrehúzott, és a har­cos tudta, hogy vajmi kevéssé vehetné hasznát. Még ha újrahúrozná, az sem sokat segítene a fáradt fán. A nyílvesszők nem repültek messzire a sötét­ben, de a legutolsót nedvesen és síkosan húzta vis­sza. Csak vállat vont, amikor a kisfiú megkérdezte, milyen messzire ment, de magában úgy vélte, a korhadó íj miatt nem repülhetett messzebb száz méternél, és még ahhoz is nagy szerencse kellett.

És a dübörgés egyre erősödött.

Az állomás utáni harmadik éber szakaszban ismét kigyúlt a szellemfény. Bejutottak egy különös, fosz­foreszkáló kövekből rakott hosszú alagútba, ahol milliárdnyi csillagocska ragyogott-hunyorgott a nedves falakon, amitől kísérteties, horrorfilmbe illő szürrealitással érzékelték a dolgokat.

A sziklák természetes erősítőként továbbították a patak bömbölését; különös módon a hang mégis állandó maradt, még akkor is, amikor közeledtek a keresztúthoz, mert a falak kitágultak, távolabb hú­zódtak. Emelkedésük szöge meredekebbé vált.

A sínek összetartottak az új fényben. A harcos olyannak látta, mint a csövekbe gyűjtött mocsár­gázt, amelyet a József-napi vásáron árultak gyerek­játék gyanánt, a fiú meg mint egy végtelen neon­csövet. De az izzásban mindketten láthatták, hogy a szikla, amely olyan sokáig magába zárta őket, fű­részes partvonalú ikerfélszigetben ér véget, amely a feneketlenül sötét mélység szakadékában habzó pa­tak fölé nyúlt.

A sínek tovább haladtak föl- és kifelé az ismeret­len mélység fölött. Évezredes hídlábak támasztot­ták alá őket. Azon túl, iszonyú messzeségben apró, tűhegynyi fény; nem foszforeszkálás vagy fluoresz­cencia, hanem erős, valódi napvilág. Nem látszott nagyobbnak egy tűszúrásnál egy sötét vásznon, mégis félelmetes jelentése volt.

- Álljon meg – mondta a kisfiú. – Egy percre. Ké­rem.

A harcos semmit sem kérdezett. Hagyta, hogy a hajtány lelassuljon és megálljon. Előttük odalent szakadatlanul bömbölt a patak. Hirtelen meggyű­lölte a nedves sziklák mesterséges izzását. Először érintette meg a klausztrofóbia, ki akart menni, sza­badulni akart ebből az élve eltemettetésből.

- Átmegyünk – mondta a gyermek. – Ugye ő akarja? Hogy továbbmenjünk a hajtányon oda, ki... hogy... aztán leessünk?

A harcos tudta, hogy nem erről van szó, de azt mondta:

- Nem tudom, mit akar.

- Most már közel vagyunk. Ne menjünk gyalog? Leszálltak a járgányról, és közelebb óvakodtak a mélység pereméhez. Lábuk alatt emelkedett, majd hirtelen meredek szögben zuhanni kezdett a szikla, de a sínpár tovább ívelt a feketeségen át.

A harcos térdre ereszkedett, lebámult. Gerendák, keresztmerevítők hihetetlenül bonyolult pókhálója sejlett a homályban; kecses ívben tartották a vá­gányt az űr fölött, és elvesztek valahol odalent, ahol a patak robajlott.

El tudta képzelni az idő és a víz öldöklő kettő­sének munkáját az acélon. Hány gerenda maradt meg? Kevés? Pár? Egy se? Hirtelen ismét maga előtt látta a múmia arcát, ahogy a látszólag szilárd hús minden erőkifejtés nélkül porrá omlik ujjainak puszta érintésétől.

- Gyalog megyünk – mondta.

Félig-meddig azt várta, hogy a fiú ismét megma­kacsolja magát, de Jake nyugodtan, elsőnek lépett a sínek közé, az öntöttvas keresztgerendákra. Szilárdan, biztosan haladt. A férfi követte, készen rá, hogy elkapja, ha mellélépne.

Otthagyták a hajtányt, kióvakodtak a mélység fölé.

A harcos bőrét vékony rétegben borította az iz­zadság. Az állványzat nagyon-nagyon korhadt volt, a mélységben száguldó patak szédítő mozgásának ütemére mozgott, enyhén inogva a láthatatlan me­revítőkábeleken. Akrobaták vagyunk, gondolta. Nézd, mama, háló nélkül dolgozunk. Repülök. Egyszer letérdelt, megvizsgálta a keresztgerendá­kat, amelyeken lépdeltek. Likacsosak voltak, vasta­gon rozsdásak (arcán érezte az okát: a friss levegőt, a romlás barátját; most már nagyon közel jártak a felszínhez), egy erős ökölcsapástól csúnyán remeg­ni kezdett a fém. Egyszer figyelmeztető nyögést hal­lott a lába alól, és érezte, hogy az acél mindjárt enged, ám akkor már továbblépett.

A fiú persze több mint ötven kilóval könnyebb, meglehetősen biztonságban érezheti magát, hacsak az út nem kezd még jobban omladozni. Mögöttük a kézihajtány beleolvadt a homályba. A bal oldali kőperem talán hat méterre ugrott előre, sokkal hosszabb volt, mint a jobb oldali, de már mindket­tő elmaradt. Egyedül voltak a mélység fölött.

Először úgy rémlett, hogy a tűszúrásnyi napvilág – mintegy gúnyból – ugyanakkora marad (talán ugyanakkora sebességgel távolodik tőlük, ahogy ők haladnak feléje – ez lenne csak az igazán csodálatos varázslat!), de aztán rájött, hogy fokozatosan növe­kedik, élesebbé válik. Még mindig alatta voltak, noha útjuk egyre emelkedett.

A fiú meglepetten felhorkant, hirtelen oldalra lendült, lassú, széles karkörzéseket végzett. Mintha nagyon hosszú ideig ingadozott volna a következő lépés előtt.

- Majdnem leszakadtam – mondta halkan, minden érzelem nélkül. – A szélére lépjen.

A harcos ezt tette. A talpfa, amelyre a fiú rálépett, csaknem teljesen lesüllyedt, lomhán hintázott egy megsemmisülőben levő sínszegen, mint fityegő zsalugáter egy kísérteties ablakon.

Fölfelé, mindig csak fölfelé. Lidércnyomásos út volt, sokkal hosszabbnak tűnt, mint ameddig iga­zából tartott; a levegő mintha megsűrűsödött na, olyan lett, mint a karamell, a harcosnak sokkal inkább úgy rémlett, hogy úszik, és nem jár. A agya újra és újra belebonyolódott az eszelős számításokba, hogy vajon mekkora távolság választhatja f a talpfát és a lenti patakot. Agya látványos részletességgel vetítette elé, mi történhet: meggörbülő fém sikolt, teste megbillen, oldalra dől, nemlétező kapaszkodó után markolászik, sarka sebesen kattog az álnok, korhadó vason – azután zuhanás, pörögve-forogva, meleg permet a lágyékában, amikor hólyagja elenged, a szél az arcába fúj, haja égnek áll, mint egy rémült rajzfilmfiguráé, szemhéja húzódik, a sötét víz rohan feléje a találkozóra, egy­re sebesebben zuhan, megelőzi önnön sikolyát...

Alatta csikorgott a fém. Sietség nélkül lépett to­vább, áthelyezve testsúlyát, nem gondolva tovább az esésre vagy arra, mennyit haladtak, mennyi van még hátra. Az sem jutott eszébe, hogy a fiú fogyó­eszköz, és mostanra csaknem elkelt már az iszonyat vásárán.

- Itt hiányzik három talpfa – szólalt meg hidegen Jake. – Ugrani fogok. Itt! Itt!

 

A harcos egy pillanatra látta körvonalait a nappali fényben, amint ügyetlenül, széttárt kezekkel egyen­súlyoz. Visszahuppant, az egész építmény részegen ingott tőle. A fém tiltakozott, valami odalent lezu­hant, először koppant, azután csobbant.

- Átértél? – kérdezte a férfi.

- Igen – szólt vissza a fiú a távolból –, de itt na­gyon rohad. Nem hiszem, hogy magát megtartaná. Engem igen, de magát nem. Menjen vissza. Men­jen vissza, engem meg hagyjon itt.

A hangja hisztérikus volt, hideg, de hisztérikus. A harcos átlépte a hasadékot. Egyetlen lépéssel sikerült. A fiú tehetetlenül remegett.

- Menjen vissza! Nem akarom, hogy megöljön!

- Indulj már, az istenit! – mordult rá gorombán a harcos. – Ez szét fog esni.

A fiú most részegen tántorgott, maga elé tartva széttárt ujjú, reszkető kezét.

Mentek fölfelé.

Igen, itt már sokkal jobban rohadt. Gyakran ta­lálkoztak egy, két vagy akár három törött talpfával; a harcos egyre várta, mikor jön egy hosszú, üres szakasz a sínek között; akkor vagy visszafordulnak, vagy szédelegve egyensúlyoznak a síneken a táton­gó szakadék fölött.

Szemét nem vette le a fényről.

Az izzás most már színt kapott – kéket –, és ahogy közeledtek hozzá, úgy lett puhább, kikopott belőle a foszforeszkáló sugárzás. Ötven méter, vagy száz? Nem tudta volna megmondani.

Továbbmentek, de most a lába alá nézett, ahogy lépett egyik talpfáról a másikra. Mire ismét fölpil­lantott, az izzás lyukká növekedett, és nem lámpa volt, hanem kijárat. Már majdnem elérték.

Igen, még harminc méter. Kilencven kurta lépés. Meg lehet csinálni. Talán még a feketébe öltözött embert is ott találják. A ragyogó napfényben talán még az elme ördögi virága is elfonnyad, és bármi lehetséges lesz.

A napfény eltűnt.

Meglepetten nézett föl és látta, hogy egy alak takarja el, csupán vállai és a terpeszállás villája mentén enged be gúnyosan némi kékséget.

- Helló, fiúk!

Visszhangzott körülöttük a feketébe öltözött em­ber rikkantása, felhangosodva a kő természetes erősítőként szolgáló torkában, félelmetes nyoma­tékkal érződött benne a gúny. A harcos vakon az állkapocs után kapott, de hát az már nincs, elve­szett valahol, fölhasználták.

Hahotázott fölöttük, harsogott a hang, visszave­rődött, mint hullámverés egy barlangi tóban. A fiú felsikoltott, megtántorodott, ismét szélmalomként forgatta a karját a ritka levegőben.

Fém hasadt-görbült alattuk; a sínek lassan, álom­szerű fordulattal oldalra dőltek. A fiú leesett, egyik keze sirályként röppent a magasba a sötétségben, azután csak lógott a mélység fölött; csüngött, sötét szeme a végső, elveszett tudás vakságával nézett föl a harcosra.

- Segítsen!

- Gyere már, harcos! – bőgte a visszhang. – Kü­lönben sohasem kapsz el!

Minden tét az asztalon, minden kártya leterítve. Egy kivétellel. A függő fiú, az eleven cigánykártya, az akasztott ember, a pun tengerész, az ártatlan ál­dozat, alig valamivel a Styx hullámai fölött.

Várj, várj egy kicsit!

- Menjek? – a hang olyan erős volt, hogy megne­hezítette a gondolkodást, ereje elfelhőzte az el­mét...

Ne tegyél rosszat, vegyél egy bús dalt, csináld meg

jobbra...

- Segítsen!

A sín tovább görbült, sikoltva, lazulva, engedve...

- Akkor hát itthagylak!

- Ne!

Lábai hirtelen ugrásra ragadták, ki az eddig bé­nító entrópiából, át a mélybe csüngő gyerek fölött, szökellve rohant a hívogató fény felé, lelki szemé­be fekete frízként dermedt bele a Torony, hirtelen csönd lett, a körvonal eltűnt, még szívverése is ab­bamaradt, ahogy az állványzat tovább dőlt, szaka­dozva megkezdte végső táncát a mélység felé, keze megtalálta a kárhozat sziklás, világos peremét; mö­götte a szörnyű csendben, túlságosan mélyről még megszólalt a gyerek:

- Menjen hát! Vannak még más világok is!

A szerkezet teljes súlyával elhátrált; ahogy följebb húzózkodott, ki a fénybe, szellőbe, egy új karma valóságába (mindnyájan fény leszünk), hátrafordí­totta a fejét, egy pillanatnyi fájó vívódás, hogy Ja­nus lehessen – ám semmit sem látott, csak a lezu­hanó csönd volt mögötte, a gyerek hallgatott.

Aztán már fönt volt, áttekergőzött a hegylábnál elterülő, füves rétre néző sziklás kiugróra, ahol ter­peszben, összefont karokkal állt a feketébe öltözött ember.

A harcos imbolyogva megállt, kísértetiesen sá­padtan, óriásira nőtt szeme könnyezett, ingét fehér porral mocskolta a végső, szökellő kúszás. Arra gondolt, hogy mindig is gyilkosság elől fog menekülni. Arra gondolt, hogy a szellem olyan lezül­lése várhat még rá, amelyhez képest ez semmiség, ő mégis egyre menekül, folyosókon le, városokon át, ágyból ágyba; menekül a gyerek arca elől, igyek­szik majd pinákba vagy további pusztításokba rej­tőzni, csak azért, hogy az utolsó szobába belépve őt találja ott, amint ránéz egy gyertya lángja fölött. Ő fiúvá lett, a fiú pedig férfivá vált. Wurderlak lesz, önmaga alkotta farkasember, mély álmaiban a fiú­vá változik, és nyelveken fog szólni.

Ez a halál. Vajon az? Csakugyan az?

Lassan megindult, és ledülöngélt a sziklás lejtőn oda, ahol a fekete ember várta. Itt már eltűntek a sínek, a szellem napvilágában mintha sohasem lé­teztek volna.

A feketébe öltözött ember hahotázott, kézfejével hátralökte csuklyáját.

- Na! – kiáltotta. – Nincs még vége, csak a kez­detnek, mi? Haladsz, harcos! Haladsz! Ó, meny­nyire csodállak!

A harcos villámsebesen rántotta elő fegyvereit, és tizenkétszer elsütötte őket. A villanások még a na­pot is elhomályosították, a robbanások döreje visszaverődött a sziklás lejtőről.

- Nahát! – kacagott a feketébe öltözött ember. –Nahát! Pompásan tudunk mi varázsolni, te meg én! Nem tudsz jobban megölni, mint tennen ma­gadat.

Hátrálni kezdett, és vigyorgott.

- Gyere! Gyere! Gyere!

A harcos szakadozott bakancsában követte a ta­nácskozás helyére.

 

A HARCOS ÉS

A FEKETE EMBER

 

 

A feketébe öltözött ember egy régi mészárlás helyé­re vezette, hogy palávert tartsanak. A harcos azon­nal megismerte, hogy a Golgotán van, a koponyák hegyén. A fehérre szívott koponyák – szarvasmar­hák, prérifarkasok, szarvasok, nyulak – jámboran bámultak föl rájuk. Itt egy evés közben legyilkolt fácántyúk bordáinak alabástromxilofonja; ott egy vakond finom csontjai, talán egy elvadult kutya szórakozásának maradványa.

A Golgota egy tál alakú völgy volt a hegység lej­tőjén, alatta, az enyhébb magasságokban a harcos sivatagi jukkákat és törpefenyőket fedezett föl. Az ég lágyabb kék volt, mint amilyent tizenkét hóna­pon át látott, és ott sejlett benne valami meghatá­rozhatatlan, ami azt súgta, hogy a tenger nem lehet nagyon messze.

Nyugaton vagyok, Cuthbert, gondolta csodálkoz­va. Természetesen minden koponyában, az üres szemgödrök minden körében a kisfiú arcát látta.

A feketébe öltözött ember egy öreg vasfa tönkjén ült. Bakancsát fehérre festette a por és a völgyben lerakódott rémes csontliszt. Ismét fölhúzta a csuk­lyáját, de a harcos világosan látta állának szögletes formáját, az állkapocs vonalát.

Az árnyékos ajak mosolyra húzódott. – Gyűjtsél tűzifát, harcos. Itt enyhe a lejtő, de ilyen magasság­ban akkor is vág a hideg. Ez meg itt a halál helye, nem?

- Megöllek – mondta a harcos.

- Nem teszed meg. Nem teheted. Viszont hoz­hatsz fát, Izsák emlékére.

A harcos nem értette a célzást. Szótlanul elment fáért, mint egy konyhásfiú. Nem sok tüzelőt lelt. Ezen az oldalon nem nőtt sátánfű, a vasfa pedig nem ég, csak megkövül. Végül nagy nyaláb ággal tért vissza, amit fehérre lisztezett a csontpor. A nap elmerült a legmagasabb jukkák mögött, vörösen iz­zó, baljós közömbösséggel bámult rájuk a fekete, agyongörbült ágak között.

- Kitűnő! – mondta a feketébe öltözött ember. –Milyen különleges ember vagy te! Milyen módsze­res! Üdvözöllek! – kuncogott. A harcos odadobta a fát a lába elé. Nagyot puffant és porfelhőt kavart. A feketébe öltözött ember meg se rezzent, nem ugrott föl, csak nekiállt tüzet rakni. A harcos lenyű­gözve figyelte, amint az ideogramma (ez alkalom­mal frissen) formát ölt. Amikor a másik végzett, az eredmény leginkább egy kicsiny, bonyolult, hatvan centi magas, dupla kéményre hasonlított. A feke­tébe öltözött ember az égnek emelte a kezét, leráz­ta a bő ruhaujjat elkeskenyedő szép kezéről, majd mutató- és kisujját a szemmelverést hárító hagyo­mányos mozdulattal előreszögezve lecsapott. Kék láng lobbant, és a tűz máris égett.

- Van gyufám – mondta kedélyesen a feketébe öl­tözött ember –, de úgy gondoltam, élveznéd a va­rázslatot. Tekintsd szórakozásnak, harcos. Most pe­dig főzd meg a vacsorát.

Ruhájának ráncai megremegtek, és egy kövér nyúl megnyúzott, kibelezett teteme pottyant a föld­re.

A harcos szó nélkül nyársra húzta a nyulat és megsütötte. Ínycsiklandó illat szállt, miközben a nap lenyugodott. Már lila árnyak sodródtak éhesen a katlan fölött, amikor a feketébe öltözött ember végre úgy döntött, hogy szembenéz vele. A harcos úgy érezte, az éhség végeérhetetlenül morajlik a ha­sában, ahogy a nyúl pirulni kezdett; de amikor a pecsenye készen lett, zsírja kisült, az egész nyársat szótlanul átnyújtotta a feketébe öltözött embernek, ő maga inkább lapos hátizsákjában turkált, előhúz­ta az utolsó szárított húsdarabot. Sós volt, fájt az evés, olyan íze volt, mint a könnyeknek.

- Értelmetlen gesztus – mondta a feketébe öltö­zött ember. Sikerült egyszerre haragosan és csúfon­dárosan szólnia.

- Nem baj – válaszolta a harcos. A vitaminhiány miatt szája kisebesedett, a só pocsékul marta. – Félsz, hogy az étel el van varázsolva?

- Igen.

A feketébe öltözött férfi hátratolta csuklyáját.

A harcos szótlanul nézte. Valahogy kellemetlen csalódást okozott neki a feketébe öltözött ember arca. Csinos, szabályos arc volt, egyetlen jel, egyet­len redő sem mutatta, hogy ez az ember félelmetes időket élt meg, és hatalmas, ismeretlen titkok tu­dója. Haja fekete, kócos, filces. Homloka magas, szeme fekete, ragyogó. Orra jellegtelen. Ajka telt, érzéki. Bőre éppen olyan fakó, mint a harcosé.

- Idősebb emberre számítottam – szólalt meg vé­gül.

- Nem szükségszerű. Csaknem halhatatlan vagyok. Fölvehettem volna persze olyasféle arcot, amilyet vártál, de úgy döntöttem, olyannak mutatkozom, amilyen vagyok, ó, illetve amilyennek születtem. Nézd, harcos, a naplementét!

A nap már lement, a nyugati égen zord kohóláng égett.

- Nagyon sokáig nem fogsz még egy naplementé látni - mondta halkan a feketébe öltözött ember. A harcosnak eszébe jutott a hegy alatti barlang azután az égre nézett, ahol hemzsegtek a csillag képek.

- Nem számít - válaszolta csöndesen -, mos nem.

A feketébe öltözött ember röpködő gyorsasággal kevert, kezében összefolytak a lapok. Nagy kártyák voltak, a hátlapjukon csavart mintával. - Cigány­kártya - mondta a feketébe öltözött ember -, a szo­kásos kártyák, saját válogatott elmeszüleményeim­mel ötvözve. Jól figyelj, harcos.

- Miért?

- Meg fogom mondani a jövődet, Roland. Hét kártyát kell fölcsapni, egyiket a másik után, és ös­szefüggésbe kell hozni az előzőkkel. Több mint há­romszáz éve nem csináltam ilyet. Ilyen embernek, mint te, gyanúm szerint még sohasem jósoltam. -Hangjába ismét belopózott a gúnyos felhang, akár­csak egy kuviai éjszakai harcos, markában gyilkos késsel. - Te vagy a világ utolsó kalandora. Az utol­só keresztes lovag. Ez biztosan nagyon tetszik ne­ked, Roland! Még sincs fogalmad róla, hogy most milyen közel állsz a Toronyhoz, milyen közel vagy hozzá az időben. A világ elmozdul a fejed fölött.

- Jósolj hát - válaszolta a harcos nyersen. A másik fölcsapta az első kártyát.

- Akasztott Ember - mondta. A sötétségben visszahúzta fejére a csuklyát. - Mégis, egyedül erőt jelent és nem halált. Te magad vagy, harcos, az Akasztott Ember, ahogy haladsz egyre tovább cé­lod felé, a Hádész minden bugyrain át. Egy útitár­sadat már beleejtetted a pokolba, igaz?

Felcsapta a következő lapot. - A Tengerész. Fi­gyeld tiszta homlokát, szőrtelen arcát, rémült te­kintetét. Elmerült, harcos, senki sem dobott neki kötelet. Ő a fiú, Jake.

A harcos megrándult, de egy szót sem szólt.

A fekete a harmadik lapot is felcsapta. Egy pávián vigyorgott egy ifjú vállán. Az ifjú fölfelé fordított ar­cán a félelem és rettegés stilizált fintora ült. Kö­zelebbről megvizsgálva a harcos látta, hogy az állat ostort tart a mancsában.

- A Fogoly - folytatta a feketébe öltözött ember. A tűz bizonytalan, hajladozó árnyékokat vetett az áldozat arcára, és az mintha mozgott, vonaglott volna a néma rettegéstől. A harcos elkapta a pillan­tását.

- Kicsit idegesítő, nemde? - kérdezte már-már megvetően a feketébe öltözött ember.

Felcsapta a negyediket. Sállal bekötött fejű asz­szony ült a rokkánál és font. A harcos bódult sze­mének úgy tűnt, hogy ravaszul mosolyog, de ugyanakkor zokog is.

- Az Árnyak Hölgye - jegyezte meg a feketébe öltözött ember. - Ugye, kétarcúnak látod, harcos? Az is. Egy valódi Janus.

- Miért mutogatod ezeket nekem?

- Ne kérdezz! - reccsent rá élesen a feketébe öltözött ember, de közben mosolygott. – Ne kérdezz. Csak figyelj. Tekintsd csupán céltalan szertartásnak, amely felszabadít és lehűt. Akár egy templom.

Fojtottan kuncogott, és fölcsapta az ötödik kár­tyát.

Egy vigyorgó kaszás markolta szerszámát csontos ujjaival. – Halál -  mondta egyszerűen a feketébe öl­tözött ember. – De még nem neked.

A hatodik kártya.

A harcos ránézett, és különös, bizsergő előérzet fogta el. Iszony és öröm keveredett ebben a megfo­galmazhatatlan érzelemben. Mintha okádna és tán­colna egyszerre.

- A Torony – suttogta a feketébe öltözött ember. A harcos kártyája a minta közepén volt, a követ­kező négy a sarkokban, mint bolygók egy csillag körül.

- Ez hová megy? – kérdezte a harcos.

A feketébe öltözött ember letakarta a Toronnyal az Akasztott Embert.

- Ez mit jelent? – kérdezte ismét a harcos. A feketébe öltözött ember nem válaszolt.

- Mit jelent ez? – kérdezte nyersen.

A feketébe öltözött ember nem válaszolt.

- Az Isten verjen meg!

Semmi válasz.

- Akkor mi a hetedik kártya?

A feketébe öltözött ember fölcsapta a hetedik la­pot. Nap kelt föl rajta a ragyogó, kék égen. Cupi­dók, manók múlatták magukat körülötte.

- A hetedik az Élet – mondta halkan a feketébe öltözött ember. – De nem neked.

- Hogy illik össze a minta?

- Azt nem kell tudnod – válaszolta a másik. – Nekem sem. – Szórakozottan a kihunyóban levő tűzbe szórta a lapokat. Elszenesedtek, begörbültek, láng­ra kaptak. A harcos úgy érezte, hogy szíve elcsüg­ged, jéggé válik a mellében.

- Aludj – mondta félvállról a feketébe öltözött ember. –Tán álmodsz majd, vagy ilyesmi.

- Meg foglak fojtani – mondta a harcos. Lenyű­göző, szilaj hirtelenséggel elrúgta magát, átrepült a tűzön, és rávetette magát a másikra. A mosolygó fekete ember felpüffedt, kitöltötte látóterét, majd visszahátrált egy obszidiánoszlopos, hosszú, vissz­hangzó folyosón át. A világ megtelt gúnyos kacajjal, a harcos pedig zuhant, halódott, aludt.

Álmodott.

A világegyetem üres volt. Semmi sem moccant. Semmi sem létezett.

A harcos hűdötten sodródott.

- Legyen világosság – szólt egykedvűen a feketé­be öltözött ember hangja, és lőn világosság. A har­cos közönyösen azt gondolta, hogy a világosság jó. – Most legyen odafent sötétség és csillag. Odalent víz. – Megtörtént. A harcos végtelen tengerek fölött szállt. Fölötte a csillagok villóztak szüntelenül.

- Föld! – szólította a fekete ember. Máris ott volt; határtalan, galvanikus görcsök közepette dagadt elő a vízből. Vörös, száraz, repedezett, üveges, meddő volt. Vulkánok köpték szakadatlanul a lávát, mint gigászi pattanások valami csúnya serdülő tökfején.

- Helyes – mondta a fekete ember. – Kezdetnek megteszi. Legyenek növények. Fák, füvek, mezők. Megtörtént. Dinoszauruszok dübörögtek morog­va és fújtatva, megették egymást, és beleragadtak a bugyborékoló, bűzlő kátránytavakba. Mindenfelé hatalmas trópusi esőerdők terültek el. Gigászi páfrányok integettek az égre fogazott leveleikkel. Né­melyiken kétfejű bogarak mászkáltak. A harcos mindezt látta, mégis nagynak érezte magát.

- Most az ember jön – mondta halkan a feketébe öltözött ember, de a harcos zuhant... fölfelé zu­hant. A hatalmas, termékeny föld látóhatára gör­bülni kezdett. Igen, mondták neki, hogy gömb alakú, a tanítói ezt állították, és hogy ezt még sok­kal korábban bizonyították be, mintsem a világ el­mozdult volna. De ez...

Egyre zuhant. Világrészek vették föl formájukat megdöbbent tekintete előtt, majd eltakarták őket a felhők órarugói. A világ légköre olyan volt, akár egy magzatburok. A nap, a fölkelő nap a világ vállán... Fölkiáltott, egyik kezét a szeme elé kapta.

- Legyen világosság! – Ezt már nem a feketébe öl­tözött ember kiáltotta. Gigászi, visszhangzó zengés volt. Betöltötte a teret és a tér közeit.

- Fényt!

Hullott és hullott.

A nap összezsugorodott. Csatornákkal behálózott vörös bolygó pörgött el mellette, vadul köröző két holdjával. Forgó sziklagyűrű. Gázoktól sistergő bolygóóriás, amely belapult a pólusain, mert túlsá­gosan hatalmas volt, hogy megtarthassa magát. Egy gyűrűs világ, ragyogó jégtűkkel felövezve. Fényt! Legyen...

Más világok, egy, kettő, három. Messze távolban az utolsó, egy magányos jég- és sziklavilág pörgött a halott sötétben egy nap körül, amely nem volt fényesebb egy kopott pénzdarabnál. Sötétség.

- Ne! – mondta a harcos, a szó színtelenül, vissz­hangtalanul kongott a sötétben. Még a sötétnél is sötétebb volt. Emellett fényes dél az emberi lélek legsötétebb éjszakája is. A hegyek alatti sötétség puszta pötty a Fény arcán. – Ne többet, kérlek, most már elég. Ne többet...

- VILÁGOSSÁG!

- Ne többet. Ne többet, kérlek...

A csillagok is zsugorodni kezdtek. Egész csillag­ködök húzódtak össze, váltak értelmetlen foltokká. Mintha rázárult volna az egész világegyetem.

- Jézusom, ne többet, ne többet, elég...

- Akkor visszakozz – susogta selymes hangon a fekete ember. – Ne törődj többé a Toronnyal. Menj az utadon, harcos, mentsd meg a lelkedet. Összeszedte magát. Megtörten, egyedül, sötét­ségbe burkoltan, a rátörő végső értelemtől rémül­ten összeszedte magát az utolsó villámló kiáltásra:

-            NEM! SOHA!

-            AKKOR LEGYEN VILÁGOSSÁG!

És lőn, és kalapácsként vágta fejbe a hatalmas ős­fény, amelyben elveszett az öntudat – de mielőtt megtörtént volna, a harcos valami kozmikus jelen­tőségű dolgot látott. Gyötrelmes erőfeszítéssel be­lekapaszkodott, és megkereste önmagát.

Elmenekült a tudás tébolyától, és visszaért ön­magába.

Még mindig éjszaka volt – hogy ugyanaz-e, vagy másik, nem tudhatta. Feltápászkodott arról a hely­ről, ahova démoni ugrása dobta, amikor rávetette magát a feketébe öltözött emberre, és a vasfára pil­lantott, ahol a másik ült. Senki sem volt ott.

Iszonyú kétségbeesés vett erőt rajta – Istenem, az egész kezdődik elölről – amikor megszólalt a háta mögött a feketébe öltözött ember:

- Itt vagyok, harcos. Nem szeretem, ha túl közel vagy hozzám. Beszélsz álmodban – kuncogott. A harcos ingadozva feltérdelt és megfordult. A tűz vörös parázzsá és szürke hamuvá égett, kirakva az elhasznált tüzelő ismerős, széthulló mintáját. A feketébe öltözött ember a parázs mellett ült, és cuppogva falta a nyúl zsíros maradványait. – Egész jól csináltad – ismerte el. – Martenre so­hasem küldhettem volna el ezt a változatot. Nyá­ladzva jött volna vissza.

- Mi volt ez? – kérdezte a harcos. A szavak resz­ketegen, kásásan buktak ki belőle. Attól tartott, ha fel akarna állni, nem tartanák meg a lábai. – A világegyetem – válaszolta derűsen a feketébe öltözött ember. Büffentett, és a tűzbe dobta a be­teges-fehéren csillogó csontokat. A Golgota fölött a szél fütyült boldogtalan siratóéneket.

- A világegyetem – ismételte bávatagon a harcos.

- A Tornyot akarod – szólalt meg a másik. Kér­désnek tűnt.

- Igen.

- Nem kapod meg – mosolygott élvezkedő ke­gyetlenséggel. –Van róla valami fogalmam, hogy ez az álom milyen közel lökött a peremhez. A Torony még egy fél világgal arrébb is megölt volna.

- Semmit sem tudsz rólam – mondta csendesen a harcos. A másik ajkán megfakult a mosoly.

- Én csináltam az apádat, és én is törtem össze –szólt sötéten. – Én mentem az anyádhoz Marten képében, én feküdtem össze vele. Így volt megírva, így történt. Én vagyok a Setét Torony legutolsó végrehajtója. A Föld a kezembe adatott.

- Mit láttam? – kérdezte a harcos. – A végén? Mi volt az?

- Mire hasonlított?

A harcos némán tűnődött. A dohánya után nyúlt, de nem volt egy szál se. A feketébe öltözött ember nem ajánlotta föl, hogy újratölti a zacskót fekete vagy fehér mágiával.

- Fény volt – mondta végül. – Nagy, fehér fény. Azután... – elhallgatott és rámeredt a feketébe öl­tözött emberre. Az előrehajolt. Valami idegen ér­zelem ült az arcán, túlságosan nyilvánvalóan, hogy letagadható vagy vitatható lett volna. A töprengés volt az.

- Szóval nem tudod – szólalt meg, és elmosolyo­dott. – Ó, nagy varázsló, élet és halál ura! Nem tudod!

- De tudom! – válaszolta a feketébe öltözött em­ber. – Csak azt nem... hogy mit láttál.

- Fehér fényt – ismételte a harcos. – Azután... egy fűszálat. Egyetlen fűszálat, amely mindent betöl­tött. Én pedig apró voltam. Parányi.

- Fűszálat. – A feketébe öltözött ember behunyta a szemét. Arca űzötten megnyúlt. – Egyetlen fűszá­lat. Biztos vagy benne?

- Igen – komorodott el a harcos. – De bíborszínű volt.

Ekkor a feketébe öltözött ember beszélni kezdett. – A világegyetemben (mondta) van egy olyan para­doxon, amely túl nagy ahhoz, hogy a véges agy megragadhassa. Ahogy az élő agy nem képes meg­érteni egy élettelen agyat – noha gondolhatja, hogy igen –, a véges elme sem foghatja föl a végtelent.

A világegyetem létezésének prózai ténye egyma­gában vereséget mér a pragmatistákra és a ciniku­sokra. Volt olyan idő, száz emberi nemzedékkel korábban, mielőtt a világ elmozdult volna, amikor az emberiségnek elég technikai és tudományos ere­je volt ahhoz, hogy néhány kőszilánkot lepattintson a valóság nagy kőoszlopáról. De a tudomány hamis fénye (vagy ha úgy jobban tetszik, az ismereteké) akkor is csupán néhány fejlett országban világított.

Mégis, a megfogható tények hihetetlen növeke­dése ellenére figyelemreméltóan kevés volt a tudás. Harcos, a mi apáink legyőzték a rothadó-kórt, ahogy mi nevezzük a rákot, csaknem legyőzték az öregedést, felmentek a Holdra...

(– Ezt nem hiszem el – vágta a szemébe a harcos, mire a másik csak elmosolyodott, és azt mondta: –Nem is kell.)

-  ...és száz más csodálatos semmiséget csináltak vagy fedeztek föl. De az információk gazdagsága csekély vagy semmilyen mértékben nem világította meg a dolgok természetét. Nem írtak ódákat a mesterséges megtermékenyítés csodáiról...

(– Miről? – Arról, mikor fagyasztott férfispermá­ból csináltak gyereket. – Lószart! – Ahogy gondo­lod... bár abból még őseink sem tudtak gyereket létrehozni.)

-  ...vagy az önmozgó kocsikról. Keveset fogtak fel a Valóság Alapelvéből, már ha egyáltalán; az új tu­dás mindig még félelmetesebb titkokhoz vezetett. Minél többet tudunk meg élettanilag az agyról, an­nál kevésbé lehetséges a lélek létezése, mégis annál inkább valószínűsíti a kutatás természete. Érted? Természetesen nem. Téged körülvesz saját roman­tikus kisugárzásod, naponta bizalmas közelségbe kerülsz a misztikummal. Most mégis a határhoz kö­zeledsz – nem hit, hanem megértés által. A lélek fordított entrópiájával nézel szembe.

De hogy hétköznapibb legyek: A világegyetem legnagyobb rejtélye nem az élet, hanem a Méret. A Méret magába öleli az életet, és a Torony tartal­mazza a Méretet. A gyerek, aki leginkább otthon van a csodák között, azt kérdezi: Papa, mi van az ég mögött? Az apa azt válaszolja: A világűr sötétje. A gyerek: És a világűr mögött? Az apa: Egy galaxis. A gyerek: És a galaxis mögött? Az apa: Újabb ga­laxis. A gyerek: Az újabb galaxisok mögött? Az apa: Senki sem tudja.

Érted? A Méret legyőz minket. A halnak a tó a világegyetem, amelyben él. Vajon mit gondol a hal, amikor szájánál fogva átrántják létezésének ezüst határán egy új világegyetembe, ahol a levegő meg­fojtja, a fény pedig kék őrület? Ahol kopoltyú nél­küli hatalmas kétlábúak egy fullasztó dobozba rakják, hogy nedves növények alatt pusztuljon el?

Vagy vegyünk egy ceruzát és nagyítsuk föl. El­érünk egy ponthoz, ahol rá kell jönnünk egy meg­döbbentő dologra: a ceruza hegye nem szilárd; ato­mokból áll, amelyek remegnek és forognak, mint trilliónyi démoni bolygó. Ami nekünk szilárdnak tűnik, az laza háló, amelyet a tömegvonzás tart össze. Ha megfelelő méretűre törpülünk, az ato­mok közötti távolság mérföldekké, szakadékokká, eonokká tágul. Maga az atom magot és keringő protonokat, elektronokat tartalmaz. További szub­atomi részecskék felé is szabad az út. És mi van azután? Tahionok? Semmi? Természetesen nem. A világegyetemben minden tagadja a semmit; a dol­gok azt a következtetést sugallják, hogy a semmi nem létezik.

Ha kihullasz a világegyetem határain, talán egy deszkakerítést találsz, amelyre az van írva: VÉGÁLLOMÁS? Nem. Valami keményet és íveltet találsz, amilyennek a csibe érzékelheti a tojást belülről. És ha át tudod törni ezt a héjat, miféle hatalmas, áradó fény világít be a világegyetem falán ütött lyu­kon? Talán keresztül tudsz nézni rajta, és rájössz, hogy egész világegyetemed nem más, mint egy fű­szál egyetlen atomja? Talán kénytelen leszel arra gondolni, hogy amikor meggyújtasz egy ágat, akkor a végtelenségek végtelenjét hamvasztod el? Hogy a létezés nem egyetlen végtelent jelent, hanem végte­len számút?

Talán megláttad, hogy világegyetemünk milyen helyet foglal el a világ rendjében – egy fűszál egyet­len atomját jelenti. Lehetséges, hogy mindazt, amit képesek vagyunk felfogni, a végtelenül kicsi vírus­tól a távoli Lófej Ködig, egy fűszál egyetlen atomja tartalmazza... egy fűszál, amely egy idegen időfo­lyamban talán csak egy-két napig él? Mi van, ha azt a fűszálat levágja a kasza? Amikor haldokolni kezd, a rothadás talán átszivárog a mi világegyetemünkbe is, az életünkbe is, mindent elsárgítva, megbarnít­va, kiszárítva? Talán már meg is kezdődött. Azt mondjuk, a világ változik; talán úgy értjük, kezd kiszáradni.

Gondolj bele harcos, ez a felfogás milyen apróvá tesz minket! Ha egy Isten mindenre ügyel, csaku­gyan igazságot oszt egy szúnyogfajnak a végtelen számú szúnyogfaj között? Vajon csakugyan nem hullhat le egy veréb sem a tudta nélkül, holott az a veréb kevesebb a világűr szakadékában úszkáló ma­gányos hidrogénpöttynél? És még ha Ő tudja is... milyennek kell lennie egy ilyen Istennek? Hol él? Hogy lehet élni a végtelenség mögött?

Képzeld el a Mohaine-sivatag homokját, amelyen keresztülvágtál, hogy megtalálj, és képzelj el trillió­nyi világegyetemet – nem világot, világegyetemet bezárva ennek a sivatagnak egyetlen homokszemé­be; minden világegyetem végtelen számú másikat tartalmaz. Mi fölémagaslunk ezeknek a világegye­temeknek szánalmas fűszál kilátónkban; bakancsod egyetlen lendítésével milliárdszor milliárdnyi vilá­got repíthetsz át a sötétségbe egy láncban, amely­nek soha nincs vége.

Méret, harcos... Méret...

Mégis haladjunk tovább. Tegyük föl, hogy min­den világ, minden világegyetem egyetlen kapcsolat­ban, egyetlen oszlopban találkozik, és ez a Torony. Egy lépcsőház, amely magához Istenhez vezet. Be­merészkedsz, harcos? Lehetséges, hogy valahol a végtelen valóság fölött van egy Szoba...?

Nem merészeled.

Nem merészeled.

- Valaki merészelte – válaszolta a harcos.

- Ki lett volna az?

- Isten – válaszolta halkan a harcos. Szeme izzott. – Isten merészelte... vagy üres az a szoba, látnok?

- Nem tudom. – Félelem suhintott végig a feke­tébe öltözött ember nyájas arcán, oly puhán és sö­téten, akár a keselyű szárnya. – Továbbá meg sem kérdezem. Lehet, hogy nem bölcs dolog.

- Félsz, hogy agyoncsapnak? – gúnyolódott a har­cos.

- Talán az elszámoltatástól félek – válaszolta a fe­ketébe öltözött ember, azután egy darabig csönd volt. Az éjszaka nagyon sokáig tartott. Fölöttük fé­nyességesen, ürességében mégis ijesztően pompázott a Tejút. A harcos azon tűnődött, mit érezne, ha a tintakék ég megnyílna és fény zúdulna be a ha­sadékon?

- Rakjunk tüzet – mondta. – Fázom.

A harcos elszunnyadt, majd fölébredve látta, hogy a feketébe öltözött ember beteges mohósággal fi­gyeli.

- Mit bámulsz?

- Természetesen téged.

- Hát ne tedd. – Megpiszkálta a tüzet, romba döntve az ideogram tökéletességét. – Nem szere­tem. – Kelet felé tekintett, hogy nincs-e fény arra­felé, de az éjszaka nem akart véget érni.

- Máris várod a hajnalt?

- Nappali lény vagyok.

- Szóval az vagy! Milyen udvariatlanság tőlem, hogy megfeledkeztem róla! Mégis tovább kell be­szélgetnünk. Mesterem így mondta.

- Ki?

A feketébe öltözött ember elmosolyodott. – Ak­kor hát az igazat mondjuk, te meg én? Nincs több hazugság? Nincs több igézet?

- Igézet? Az mit jelent?

De a feketébe öltözött ember csak erősködött: –Akkor az igazság uralkodik közöttünk, két ember között? Ha nem is vagyunk barátok, ellenfelek és egyenlők még lehetünk? Olyan ajánlat ez, Roland, amelyet nem sokan kapnak. Csak az ellenségek be­szélnek igazat. A barátok és szeretők vég nélkül ha­zudnak a kötelesség pókhálójában.

- Akkor mondjuk el az igazságot. – Mást sem tett ezen az éjszakán. - Kezdjük azzal, hogy elmagyará­zod, mit jelent az igézet.

- Az igézet, az varázslat, harcos. Mesterem va­rázslata hosszabbította meg ezt az éjszakát, és ad­dig nyújtja... amíg nem végzünk.

- Mennyi idő az?

- Sok. Többet nem mondhatok. Magam sem tu­dom. – A feketébe öltözött ember a tűz mellett állt, az izzó parázs mintákat rajzolt az arcára. – Kérdezz. Elmondom neked, amit tudok. Utolértél. Így tisz­tességes; nem hittem, hogy sikerül. Kutatásod mégis csak most kezdődik. Kérdezz. Az elég hamar elvezet minket a tárgyhoz.

Ki a mestered?

- Sohasem láttam, neked viszont látnod kell. An­nak érdekében, hogy elérd a Tornyot, először a Kortalan Idegenhez kell eljutnod. – A feketébe öl­tözött ember minden rosszakarat nélkül elmosolyo­dott. – Le kell mészárolnod, harcos. Mégis azt hi­szem, nem ez az, amit meg akartál kérdezni.

- Ha sohasem láttad, akkor honnan ismered?

- Egyszer meglátogatott álmomban. Fiatal le­gényként jött el hozzám, amikor egy távoli ország­ban éltem. Ezer vagy öt-tízezer évvel ezelőtt. Azok­ban a napokban jött, amikor a régiek még nem kel­tek át a tengeren. Egy Anglia nevű országban tör­tént. Sok száz éve bízott meg a feladatommal, noha jó néhány megbízatásom akadt ifjúságom és fény­korom között. Ami te vagy, harcos. – Kuncogott. –Láthatod, hogy valaki komolyan vett.

- Ennek az Idegennek nincs neve?

- Ó, dehogy nincs!

- És mi az?

- Maerlyn – mondta a feketébe öltözött ember halkan, és valahol a keleti sötétségben, a hegyek között sziklaomlás nyomatékosította szavait, egy puma pedig asszonyhangon sikoltott... A harcos megborzongott, a feketébe öltözött ember össze­rázkódott. – Mégis azt hiszem, nem ez az, amit kérdezni akarsz. Nem szoktál te ennyire előre gon­dolkodni.

A harcos tudta a kérdést; egész éjjel ott rágott benne, úgy érezte, már évek óta így van. Az ajkán remegett, de nem tette föl... még nem.

- Ez az Idegen, ez a Maerlyn, ez a Torony kül­döttje? Mint te magad?

- Sokkal hatalmasabb nálam. Megadatott neki, hogy visszafelé is haladhasson az időben. Elhomá­lyosul. Kiszíneződik. Minden időben ott van. Mégis, van nála is nagyobb.

- Kicsoda?

- A Fenevad – suttogta riadtan a feketébe öltözött ember. – A Torony őrizője. Minden igézet eredete. – Mi az? Ez a Fenevad mit...

- Ne kérdezz többet! – kiáltotta a feketébe öltö­zött ember. Könyörtelen akart lenni a hangja, és könyörgéssé töpörödött. – Nem tudom! Nem aka­rom tudni! A Fenevadról beszélni olyan, mint saját lelked összeomlásáról szólni. Előtte Maerlyn is csak olyan, mint én őelőtte.

- És a Fenevad mögött ott van a Torony, és min­den, amit jelent?

- Igen – suttogta a feketébe öltözött ember. – De te nem ezeket a dolgokat akarod megkérdezni. Ez igaz.

- Jó – mondta a harcos, azután föltette a világ legrégibb kérdését. - Ismerlek én téged? Láttalak már korábban is?

- Igen.

- Hol? – A harcos türelmetlenül előrehajolt. Ez volt sorsának kérdése.

A feketébe öltözött ember a szájához kapta a ke­zét és vihogott, mint egy kisgyerek.

- Azt hiszem, tudod.

- Hol? – Felpattant, keze rácsúszott fegyverei ko­pott agyára.

- Ne azzal,. harcos! Azok nem nyitnak ajtókat; csak örökre bezárják őket.

- Hol? – ismételte meg a harcos.

- Muszáj nyomra vezetnem? – kérdezte a feketébe öltözött ember a sötétségtől. – Azt hiszem, muszáj. – Izzó szemmel nézett a harcosra. –Volt egy ember, aki tanácsot adott neked – mondta. – A tanítód...

- Igen, Cort – vágott a szavába türelmetlenül a harcos.

Azt tanácsolta, hogy várj. Rossz tanács volt. Ak­kor Marten még csak kovácsolta apád elleni terveit. És amikor ő visszatért...

-  Megölték – mondta a harcos tompán.

- És mire megfordultál és körülnéztél, Marten már el is tűnt... Nyugatra ment. Mégis, volt egy ember Marten környezetében, egy ember, aki sze­retett szerzetesi csuhában, a bűnbánók tonzúrájá­val járni...

- Walter – suttogta a harcos. – Te... te egyáltalán nem Marten vagy. Hanem Walter!

A feketébe öltözött ember felvihogott. – Szolgá­latodra.

- Most kellene megölnöm téged.

- Ami aligha lenne tisztességes dolog. Végül is én adtam Martent a kezedbe három évvel később, amikor...

- Akkor te irányítottál.

- Bizonyos értelemben igen. De ez többé már nincs így, harcos. Most jön az osztozás ideje. Az­után bűbájt küldök rád. Almokat fogsz látni. Utána kezdődhet igazi keresésed.

- Walter – ismételte döbbenten a harcos.

- Ülj le – invitálta a feketébe öltözött ember. – El­mondom a történetemet. A tiéd, gondolom, to­vább tart.

- Nem beszélek magamról – motyogta a harcos.

- Ma éjjel muszáj. Hogy megérthessük egymást.

- Mit kell megérteni? A célomat? Azt ismered. Az a célom, hogy megtaláljam a Tornyot. Megesküd­tem.

-  Nem a célodat, harcos. Az elmédet. Lassú, ki­tartó, szorgalmas elmédet. Még sohasem volt ha­sonló a világ történetében. Talán az egész teremtés­ben sem.

-  Ez a beszéd ideje. A történeteké.

- Akkor beszélj.

A feketébe öltözött ember megrázta köpenyének bő ujját. Fóliába burkolt csomag hullott ki belőle, sok-sok ráncban tükrözve a haldokló zsarátnok fé­nyét.

- Dohány, harcos. Rágyújtasz?

A nyúlnak ellen tudott állni, de ennek nem. Für­ge ujjakkal bontotta ki a fóliát. Finoman vágott do­hány volt benne, közötte meglepően nedves, zöld levelek, sodorni. Ilyen dohányt tíz éve nem látott.

Két cigarettát sodort, mindegyiknek leharapta a végét, hogy élvezhesse az ízét. Az egyiket odaadta a feketébe öltözött embernek, aki elfogadta. Kivettek a tűzből egy-egy ágat.

A harcos meggyújtotta a cigarettáját, és mélyen leszívta a füstöt a tüdejébe, lehunyta a szemét, hogy jobban összpontosíthasson. Hosszú, lassú elé­gedettséggel engedte ki a füstöt.

- Jó? – kérdezte a feketébe öltözött ember. – Igen. Nagyon.

- Élvezd. Lehet, hogy nagyon hosszú ideig ez lesz az utolsó.

A harcos egykedvűen vette tudomásul.

- Nagyon jó – mondta a feketébe öltözött ember. – Akkor kezdjük:

Meg kell értened, hogy a Torony mindig is volt, és mindig voltak fiúk, akik tudtak róla, és vágytak rá, hogy elérjék, sokkal jobban, mint a hatalomra, a kincsekre, vagy a nőkre...

Ezután beszélgettek, egész éjszaka, csak az Isten tudja, mennyi ideig, erre a harcos később alig em­lékezett... különös, gyakorlatias agya csak keveset tartott fontosnak. A feketébe öltözött ember el­mondta, hogy a tengerhez kell mennie, amely mindössze húsz könnyű mérföldnyire van nyugat felé, és ott elnyeri a hívás hatalmát.

- Bár ez nem egészen így van – folytatta, a ciga­rettacsikket a parázsba dobva. – Senki sem akar semmiféle hatalommal felruházni, harcos; ez az erő egyszerűen benned van, és kénytelen vagyok hozzá­fűzni, hogy részben a fiú feláldozása folytán, rész­ben a törvény folytán; a dolgok természetes törvé­nye folytán. A víznek lefelé kell folynia a domb­oldalon, neked pedig szólni kell. Ha jól értem, hár­mat fogsz hívni... de ez engem már nem érdekel, nem is akarom tudni.

-  A három – motyogta a harcos, és a jósdára gon­dolt.

-  Azután kezdődnek a mókák. De akkorra én Már messze leszek. Isten veled, harcos. Elvégeztem a magamét. A lánc még ott van a kezedben. Vigyázz, ne tekeredjen a nyakadra.

Roland valami külső késztetés hatására megszólalt:

- Ugye, valamit még mondanod kell?

- Igen – bólintott a feketébe öltözött ember. kifürkészhetetlen tekintettel mosolygott a harcosra, és feléje nyújtotta egyik kezét. – Legyen világosság. És lőn.

Roland arra ébredt a tűz maradványa mellett, hogy tíz évvel öregebb. Fekete haja meggyérült a halántékán, és az őszi ökörnyál színére szürkült. Arcvonásai mélyebbek lettek, bőre érdesebb.

Annak a tűzifának a maradéka, amelyet ő hozott ide, megkövesedett, a feketébe öltözött emberből pedig csak egy rothadó fekete köpenybe bugyolált, vigyorgó csontváz maradt, újabb csont a csontok mezején, újabb koponya a Golgotán.

A harcos fölállt, körülnézett. A fénybe nézett és látta, hogy jó.

Hirtelen, gyors mozdulattal társa felé nyúlt, aki­vel az éjszakát töltötte... az éjszakát, amely valahogyan tíz évig tartott. Letörte Walter állkapcsát, s közömbösen belegyömöszölte farmerjának bal

só zsebébe – éppen illett annak a helyébe, amely elveszett a hegyek alatt.

A Torony. Valahol elöl várakozik rá – a kapcsolat az Idővel, a kapcsolat a Mérettel.

Ismét nyugat felé indult, hátában a napfelkelté­vel, az óceán irányába, és közben rájött, hogy éle­tének nagy átkelése elkezdődött és véget ért. – Sze­rettelek, Jake – mondta hangosan.

Testében fölengedett a merevség, gyorsabban lépdelt tovább. Estére a föld szélére ért. Leült a ten­gerparton, amely mindkét irányban elhagyatottan nyúlt bele az örökkévalóságba. A hullámok végeér­hetetlenül ostromolták a partot, dübörögtek és dü­börögtek. A lenyugvó nap aranyhidat festett a vízre.

Ott ült a harcos, arcát a halványuló fény felé for­dította. Végigálmodta álmait, nézte, amint felbuk­kannak a csillagok; célja utáni vágya nem csökkent, szíve sem csüggedt; haja, amely most ritkásabb, szürkébb volt, lobogott a szélben, apjának szantál­fa intarziás fegyverei puhán, halálosan simultak a csípőjére. Magányos volt, de ebben nem talált sem­mi rosszat vagy alantasat. Sötétség ereszkedett a vi­lágra, és a világ ment tovább. A harcos várta a hívás idejét, és álmodta hosszú álmait a Setét Toronyról, amelyhez egy napon majd megérkezik a szürkület­ben, és megfújja kürtjét, hogy elkezdődjék az el­képzelhetetlen végső harc.

 

UTÓSZÓ

 

A fenti mese, amely önmagában is csaknem (de nem teljesen!) egész, csupán első stan­zája egy sokkal hosszabb munkának, amely­nek a címe A Setét Torony. Egy része már készen van, de még sokkal több az elvégeznivaló – rövid összefoglalásom a cselekményről hozzávetőleg há­romezer oldalt sejtet, de lehet, hogy még annál is többet. Ez valószínűleg úgy hangzik, mintha ter­vem átszökkent volna a becsvágy birodalmából az őrültség tartományába... de kérjék meg kedvenc angoltanárjukat, mesélje el, miféle tervei voltak Chaucernek a Canterbury mesékkel - akkor Chaucer is őrült volt?

Amilyen sebességgel ez a munka mostanáig ha­ladt, megközelítőleg háromszáz évig kellene élnem, hogy befejezzem a Torony meséjét; ez a rész, a „Harcos és a Setét Torony", több mint húsz évig készült. Minden írásom közül messze ez tartott a legtovább... illetve becsületesebb lenne úgy fogal­mazni, hogy befejezetlen munkáim közül ez az, amely a legtovább élő, és eleven maradt az agyam­ban, márpedig ha egy könyv nem él elevenen az író tudatában, akkor olyan halott, mint az egyéves ló­szar, még akkor is, ha folyamatosan menetelnek a szavak a papíron.

Azt hiszem, A Setét Torony azért kezdődött, mert végzős koromban, a tavaszi szemeszterben örököl­tem egy rizsma papírt. Nem afféle közönséges bankpostát, nem is olyan színes „másodosztályút", amilyet számos anyagi gondokkal küszködő író használ, mivel ez a színes (amelyben gyakran jóko­ra eldolgozatlan fadarabok is vannak) három-négy dollárral olcsóbb.

Az a papír, amely nekem jutott, ragyogó zöld volt, vastag, mint a karton, rendkívül sajátos mére­tű, úgy tizennyolc centi széles, és ha jól emlékszem, legalább huszonöt centi hosszú. Abban az időben a Maine-i Egyetem könyvtárában dolgoztam, és egy napon, teljesen megmagyarázhatatlan és érthetet­len módon egy csomó ilyen papír került elő külön­böző árnyalatokban. Jövendő feleségem, akkor még Tabitha Spruce, vitte el az egyiket (amelyiknek olyan színe volt, mint a vörösbegy tojásának); az a fickó, akivel akkoriban járt, a másikat (gyalogka­kukksárgát). Nekem a zöld jutott.

Úgy esett, hogy mindhárman igazi írók lettünk –ez olyan szembeszökő véletlen, amely aligha nevez­hető puszta véletlennek egy olyan társadalomban, amelyben szó szerint tízezrek (talán százezrek) pró­bálkoznak meg az egyetemeken az írás mestersé­gével, de csupán néhány száznak sikerül az áttörés. Én úgy féltucatnyi regényt adtam ki, a feleségem egyet (Kis világ) és keményen dolgozik egy mási­kon, ami még jobb lesz, a fickó meg, akivel akkor járt, David Lyons, nagyszerű költővé fejlődött, to­vábbá megalapította Massachusettsben a Lynx Ki­adót.

Talán a papír volt az oka, emberek. Talán varázs­papír volt. Tudják, mint egy Stephen King-regény­ben.

Maguk, akik ezt olvassák, talán nem értik, milyen lehetőségekkel terhesnek tűnt az az ötszáz üres lap, bár úgy gondolom, elég sokan lesznek, akik most egyetértően bólogatnak. Olyan írónak, akit megjelentetnek, természetesen annyi üres papírja van, amennyit kíván; az a munkaeszköze. Még az adóból is le lehet írni. Igazából olyan sok van belőle, hogy a rengeteg üres papír végül rosszindulatú varázslattá kezd fajulni. Nálam jobb írók beszéltek már en­nek a fehér térnek a néma kihívásáról, és csak Isten tudja, hányan voltak, akik úgy megijedtek tőle, hogy belenémultak.

Az érem másik oldala, különösen kezdő íróknál, az a csaknem istentelen lelkesedés, amelyet az üres papírlap okoz; úgy érzi magát az ember, mint az al­koholista, mikor az ötödik bontatlan üveg whiskyt gusztálja.

Abban az időben egy hitvány folyóparti házikó­ban laktam az egyetem közelében, egyes-egyedül, és az előbbi mese első harmadát olyan kísérteties, tökéletes csöndben írtam, amelyet alig tudok el­képzelni most, egy fészekalja duhaj kölyökkel, két titkárnővel és egy házvezetőnővel, aki mindig úgy véli, hogy betegnek látszom. Három szobatársam, akikkel az évet kezdtem, megbukott. Márciusra, amikor a jég letakarodott a folyóról, úgy éreztem magam, mint Agatha Christie tíz kicsi négere közül az utolsó.

Leginkább ez a két tényező, vagyis az üres zöld papír kihívása és a tökéletes csönd (nem számítva az olvadó hó csörgedezését, amint lefelé rohant a domboldalon a Stillwater felé) a felelős A Setét To­rony elkezdéséért. Volt egy harmadik tényező is, de az első kettő nélkül nem hiszem, hogy megírtam volna ezt a mesét.

Ez a harmadik elem egy vers volt, amelyet két év­vel korábban fedeztem föl, amikor egy elsőéves sze­mináriumon a korai romantikus költőkkel foglal­koztunk (és mikor megfelelőbb az idő a romantikus költők számára, mint gólyakorban?). A versek leg­többje időközben kihullott a fejemből, de ez az egy, ez a nagyszerű, gazdag, megmagyarázhatatlan, ez megmaradt a mai napig. Ez a vers Robert Brow­ning „Childe Roland"-ja.

Eljátszottam a gondolattal, hogy megpróbálok egy hosszú romantikus regényt írni, hogy kifejez­zem a Browning-vers által keltett érzést, még ha nem tudom is pontosan visszaadni. Játék is maradt, mert túl sok más leírnivalóm volt: saját verseim, novellák, cikkek kolumnái, Isten tudja, mi minden.

De akkor a tavaszi szemeszteren valami csönd lett korábban oly nyüzsgő alkotói életemben – nem írói vénám szakadt, csak az az érzés fogott el, hogy ele­get vacakoltam az ásóval és a csákánnyal, ideje föl­kapaszkodni a Hatalmas Mindenható egyik exka­vátorára; az az érzés, hogy eljött az idő, ki kell ás­nom valami nagyot a homokból, még akkor is, ha erőfeszítéseim következtében valami szörny bukkan elő a mélyből.

Így aztán 1970-ben egy márciusi éjszakán egyszer csak ott találtam magam öreg irodai Underwood gépemnél, amelynek csorba volt az „m" betűje, és állandóan lerepült róla a nagy „0", és leírtam azo­kat a szavakat, amelyekkel ez a történet kezdődik: A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte.

Azóta, hogy legépeltem ezt a mondatot, miköz­ben a sztereóból daloló Johnny Winter nem tudta elnyomni a domboldalon csörgedező hólé zaját, deresedni kezdtem, gyerekeim születtek, eltemet­tem az anyámat, rászoktam a kábítószerekre, majd leszoktam róluk, néhány dolgot megtudtam ma­gamról – némelyik elszomorító, némelyik kellemet­len, a legtöbb nevetséges. A világ, ahogy a harcos mondaná, elmozdul.

De egész idő alatt sohasem tudtam megszabadul­ni a harcos világától. A vastag, zöld papírlapok va­lahol elvesztek, mégis megőriztem vagy negyven eredeti gépelt oldalt, amelyekre a „Harcos" és a „Pihenőállomás" fejezeteket írtam. Azóta áttértem az illedelmesebb külsejű papírra, de azokra a fura zöld lapokra olyan szeretettel emlékezem, hogy azt el se tudom mondani. Akkor tértem vissza a harcos világához, amikor éppen rosszul haladtam a Bor­zalmak városá-val („A jósda és a hegység"), a kis­fiúnak, Jake-nek a szomorú végét pedig akkor írtam meg, amikor egy másik kisfiú, Danny Torrance A ragyogás-ban éppen megmenekült egy másik rossz helyről. Az egyetlen időszak, amikor gondolataim nem tértek vissza legalább alkalmilag a harcos ki­szikkadt, mégis gyönyörű világába (legalábbis ne­kem mindig gyönyörűnek tűnt), akkor volt, amikor egy másik, ugyanígy minden ízében valószerű tör­ténettel voltam elfoglalva, az Őrhely Apokalipszis utáni világával. Ennek a könyvnek az utolsó részét – „A harcos és a fekete ember"-t alig tizennyolc hó­napja írtam Nyugat-Maine-ben.

Olvasóimnak, akik eddig elkísértek, azt hiszem, tartoznék valamiféle szinopszissal (azok a nagy, ódon romantikus költők „témának" nevezték vol­na), hogy mi következik, mivel csaknem bizonyo­san meghalok, mielőtt befejezhetném az egész re­gényt... vagy eposzt... vagy nevezzék, aminek akar­ják. Az a szomorú helyzet, hogy nem tudom meg­tenni. Azok, akik ismernek, tudják, nem vagyok in­tellektuális tűzgolyó, akik pedig bizonyos kritikus elismeréssel olvasták munkáimat (van néhány; jat­tot nekik), valószínűleg egyetértenek abban, hogy legjobb dolgaim sokkal inkább a szívemből jönnek, mint az agyamból... vagy a zsigereimből, ahonnan a legszenvedélyesebb írások fakadnak.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy soha sem tudom, hova tartok, és erre a történetre e: még sokkal inkább áll, mint bármelyik másikra. Roland víziójából, amelyet a történet vége felé lát tudom, hogy a világ csakugyan elmozdul, mert

harcos világegyeteme csupán egyetlen molekulája egy fűszálnak, amely valamilyen kozmikus grun­don haldoklik (Úgy vélem, ezt az ötletet valószí­nűleg Clifford D. Simak Gyűrű a Nap körül-jéből vettem; kérlek, Cliff, azért ne perelj be!), és azt is tudom, hogy a hívás a mi világunk három lakójá­nak szól (ahogy magát Jake-t is így idézte meg a fe­ketébe öltözött ember), akik Rolandhoz szegődnek a Setét Torony keresése során. Azért tudom, mert már megszületett néhány részlete a meseciklus má­sodik darabjának, A hármak elhívatásá-nak.

De mi a helyzet a harcos kétes múltjával? Iste­nem, olyan keveset tudok erről! És mi van a forra­dalommal, amely romba döntötte a harcos „fényvi­lágát"? Fogalmam sincs. És Roland végső összecsa­pása Martennel, aki elcsábította az anyját, és meg­ölte az apját? Ki tudja? Hogyan halt meg Cuthbert és Jamie, Roland pajtásai, és milyen kalandjai vol­tak Rolandnak a beavatás után, addig, hogy először bukkant föl előttünk a sivatagban? Semmit sem tu­dok róla. Meg aztán itt van ez a lány, ez a Susan. Ő vajon kicsoda? Ezt sem tudom.

Illetve valahol belül tudom. Valahol odabent mindezt ismerem, és nem kell téma, vagy szinop­szis, vagy vázlat (a vázlat a rossz írók utolsó ihlet­forrása, akik azt kívánják Istentől, hogy disszertá­ciókat írhassanak). Amikor eljön az idő, ezek a dolgok – és kapcsolatuk a harcos keresésével – olyan könnyedén bukkannak majd elő, mint a nevetés vagy a könnyek. És ha sohasem kerülnek felszínre, nos, ahogy Konfuciusz mondta valaha, ott szarja le ötszázmillió vörös kínai.

Csak annyit tudok: egy bizonyos ponton, egy bi­zonyos varázsidőben lesz egy bíbor alkony (egy di­rekt romantikus alkony!), amikor Roland eléri setét tornyát, és megfújja a kürtjét... és ha egyszer elérek odáig, maguk lesznek az elsők, akik erről tudomást szereznek.

STEPHEN KING

Bangor, Maine