A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
STEPHEN KING:
THE DARK TOWER III. THE WASTE LANDS

A PLUME BOOK
STEPHEN KING, 1991

 

PUBLISHED BY AGREEMENT WITH THE AUTHOR AND

THE AUTHOR'S AGENTS, RALPH M. VICINANZA, LTD.

 

HUNGARIAN TRANSLATION
C BIHARI GYÖRGY, 1999

 

 

„ROLAND VITÉZ
A SETÉT TORONYHOZ ÉRT"

(LÁSD EDGAR DALÁT A LEAR KIRÁLYBAN)

 

I

 

Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet

E gúnyos-szemű, dér-vert nyomorék,

S míg mohón leste: a hazug beszéd

Rászed-e, száját rosszul leplezett

Öröm fintora reszkettette meg,

Hogy tőrbecsal s lesz újabb martalék!

 

II

 

Hisz botjával mi másért állt meg itt,

Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,

Rászedje, aki itt találja őt,

S az utat kérdi?! –Vártam: vicsorít,

Mint egy halálfej, mankója pedig

Sírjeleket kaparva porba bök,

 

III

 

Ha tanácsát követem e kopár

És baljós tájon, hol – mint híre van –

A Setét Torony áll. S mégis: magam

S békülten indultam meg erre, már

Nem dics s remény, csak az örömsugár

Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

 

IV

 

Mert mit világ-vég vándorútjai

S évek szültek: reménységem legott

Köddé málit s emez új céltól kapott

Szilaj örömet nem olthatta ki.

Nem is próbáltam elcsitítani

Szivem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

 

V

 

És mint beteg, ha közel a halál,

S holtnak is vélik, míg csordul s apad

Könnye, elhagyván a barátokat,

S hallja, hogy egy a mást kihívja már

Levegőzni (mert „vége van" s „habár

Sírunk, a halál csak halál marad"),

 

VI

 

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely

A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb

Vég-útra vinni a holttetemet,

Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,

S ő mindent ért s csak azért esdekel:

Ne csúfolná meg őket, s halna meg! –

 

VII

 

Így én is – megszenvedve utamon,

Kudarc-jóslattal s mint kinek neve

Ama „Had" hős-sorába írva be,

Kiket a Setét Torony titka von –

Jobbnak véltem ha mint ők, elbukom,

Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.

 

VIII

 

S lemondó-csendesen fordultam át

Az úton álló torzalak előtt

Az ösvényre. Egész nap szürke köd

Úszott a tájon s terjedt mindtovább

Az est, kilőve kancsal sugarát,

Hogy lássa még a pusztába veszőt.

 

IX

 

Mégis: nem tett foglyává hamarabb

A sík, csak amikor hátam megett –

Visszafordítván tekintetemet –

Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,

Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.

Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

 

X

 

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem

Ily sorvadt a táj. Mert itt semmi se nőtt!

Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!

Úgy tűnt, hogy Csupán konkoly s gyom terem

 És szórja magvát, itt, hol senki sem

Bánja, s kincs volna egy hitvány bürök!

 

XI

 

Nem! –Tunyaság, sorvadás és beteg

Gúny osztozott e tájék térein.

„Nézz vagy ne nézz!" – szólt a Természet –

„Im, Minden mindegy: én nem segíthetek,

Várom az izzó végítéletet,

Majd az perzsel fel s költi foglyaim!"

 

XII

 

S ha egy-egy kóró magasabbra nőlt:

Törten kókkadt feje, hogy társai

Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki

Az aszott lapukat, nem hagyva zöld

Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt

Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

 

XIII

 

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,

Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,

A föld meg mintha vért szítt volna be,

S egy dülledt-csontu ló állt ott vakon

S hőkölt – miért is-járt e tájakon? –,

Pokol-ménesből kimustrált gebe.

 

XIV

 

Élt még? – Inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:

Meredt és ösztövér, sokráncu nyak,

Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –

Ritka ily torzság s bú együttesen,

Dög ennyire nem borzasztott sosem,

Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

 

XV

 

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.

S mint a küzdő, ki elébb bort kiván,

Szomjaztam régi, boldog és vidám

Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív.

A bajnok töpreng, s csak utána vív:

Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

 

XVI

 

Jaj! – Cutberth-et idéztem, a remek

Pirospozsgás és szőke cimborát,

S éreztem is már szinte, mint fon át

Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –

Mint rég. De egy éj, és ő kegyveszett!

Hevem hűlt s szívem vacogott tovább.

 

XVII

 

Majd – mint avatásán – a hajdani

Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.

Ki merné azt – hetvenkedett –, mit ő?!

De vált a szín. Mellére valami

Hóhér papírt tűz. Lovagtársai

Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!

 

XVIII

 

Ily múltnál a jelen is többet ér; –

Tovább homályba-fúlt ösvényemen!

Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.

S míg lestem: száll-e bagoly s denevér

Az éjben, emlékeim a fenyér

Elverte, elterelte hirtelen.

 

XIX

 

Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,

Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,

S nem lágyan – noha lagymatag mezőn –,

Hisz fürdethetett volna ez a hab

Izzó ördög-patát is, oly harag

Vitte tajtékzón, örvény-pörgetőn.

 

XX

 

Mily csekély víz s mi vad! – A part felett

Pár satnya, guggoló égerbokor

S pár ázott fűz szorongott s dőlt komor-

Némán a vízre: öngyilkos sereg;

S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:

Érzéketlen futott a vízsodor.

 

XXI

 

Míg átkeltem – egek! – mi félelem

Járt át, hogy lábam hulla-főre lép,

Vagy meder-mérő gerelyem nyelét Szakállába s hajába tekerem.

Vizipatkányt döftem le? – énnekem

Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

 

XXII

 

Öröm volt partot érnem ideát! –

Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.

Miféle harcon milyen küszködők

Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?

Mint a varangyok lúggal-tele kád

Mélyén, hiúzok izzó rács között,

 

XXIII

 

Úgy vívhattak meg itt e part alatt.

De mért épp itt a tágas sík helyett?

Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.

Tán beléndek tüzelte agyukat,

Mint a török a gályarabokat,

Küldvén zsidókra keresztényeket.

 

XXIV

 

S amott mi az, egy kőhajtásnyira,

Mily szörnyű gépezet? –Vas-ék? Kerék?

Borona, mely selyemként összetép

Még embert is? Tán Tophet. holmija

Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a

Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

 

XXV

 

Egy rönkmező jött; erdőség helye,

Leendő láp, most inkább tompa sík

Földség (elmezavart bolondozik

Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,

De odahagyja!) – s széjjel, körüle,

Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szík.

 

XXVI

 

S szederjes foltok, vad és vak szinek

Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt

Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált,

S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,

Mely a halálra tátva felreped

S meghal, bár elrettenti a halált.

 

XXVII

 

Oly távol volt a cél, mint egykoron...

A messzeségben semmi, csak az éj,

És semmi jel. S ekkor egy ösztövér

Nagy, fekete madár, Apollyon

Barátja szállt el sárkány-szárnyakon

S fejem súrolva: tán a várt vezér?

 

XXVIII

 

Mert fölpillantván látnom lehetett

A szürkületben is, hogy mindenütt

Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepüt

Hepehupákból így illethetek.

Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?

S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

 

XXIX

 

Mert felrémlett, hogy talán démoni

Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,

S rossz álom az egész. Aztán utam

Is megszakadt. S kezdtem lemondani

Megint, s ím, kattant bennem valami

Mint csapda kattan s a vad fogva van...

 

XXX

 

S lángjával a felismerés bejárt:

Ez az a hely! – jobbról a két zömök

Domb, mint bikák, egymásba-öklelők,

Balról magas hegy... Ilyen ostobát! –­

Mint alhattam az oly régóta várt

S egy élet óta vágyott kép előtt?!

 

XXXI

 

Közbül pedig a Torony állt maga!

Tömzsi torony  - mint bolond szíve – vak;

Barna kövének párja nem akad

Sehol. A vihar gonosz démona

Mutatja így meg a hajósnak a

Szirtet, ha már a bárka beszakad...

 

XXXII

 

Nem láttam volna? Tán mert este volt?

De hisz a nappal újra visszatért,

A tűnő fény egy résen át elért:

Óriás vadászként meglapult a domb,

Lesve, hogy a vad vackából kiront.

„Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!"

 

XXXIII

 

Vagy nem hallottam volna? De hiszen

Mindenütt kongás, lárma kelt.

Nevek Idézték az eltűnt vitézeket.

Ez erős volt, az félelemtelen,

Amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!

Egy perc minden volt kínt megzengetett.

 

XXXIV

 

S ott álltak most körül, egész tömeg,

Lesték, mint végzem, eleven füzért

Fontak körém és lángolót, s ezért

Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg

Számhoz emeltem s fúttam kürtömet:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért..."

 

(Robert Browning versét Tellér Gyula fordította)

 

Hálásan ajánlom a mesének

ezt a harmadik kötetét fiamnak,

OWEN PHILIP KINGNEK.

Khef, Ka és Ka-tet.

 

 

ELŐHANG

 

 

A Puszta földek a harmadik kötete egy hosszabb me­sének, amelyet Robert Browning „Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért" című elbeszélő költeménye ihletett, és ahhoz bizonyos fokig kapcsolódik is.

Az első kötet, A harcos elmeséli, hogy Roland, az utolsó harcos egy „elmozdult" világban miként követi s éri utol a feketébe öltözött embert, egy Walter nevű varázslót, aki álnokul mímelt barátságot Roland apja iránt azokban a napokban, amikor a Belső-Világ még egységes volt. E félig ember varázsló elfogása nem a végcélja Rolandnak, csupán újabb mérföldkő azon az úton, amely az idő tengelyében álló hatalmas és rej­telmes Setét Toronyhoz vezet.

Ki is pontosan Roland? Milyen volt a világa, mielőtt elmozdult volna? Mi a Torony, és Roland miért kere­si? Csupán töredékes válaszaink vannak. Roland nyil­vánvalóan egyfajta lovag, akinek az a feladata, hogy megtartson (vagy lehetőség szerint visszaállítson) egy világot, amely emlékezete szerint „tele volt szeretettel és fénnyel". Hogy emlékei mennyire fedik annak a vi­lágnak a valóságát, az bizony nyitott kérdés.

Tudjuk, idő előtt kényszerült kiállni a férfiasság pró­báját, amikor rájött, hogy az anyja Marten, a Wal­ternél sokkal hatalmasabb varázsló szeretője lett; tud­juk, Marten mesterkedése folytán szerzett tudomást anyja félrelépéséről, mert a varázsló azt remélte, a fiú kudarcot vall az avatáson, és „Nyugatra küldik", a pusztaságba; tudjuk, hogy Roland keresztülhúzta Mar­ten számításait, mert sikeresen átesett a beavatási szertartáson.

Azt is tudjuk, hogy a harcos világa valamilyen kü­lönös, de alapvető kapcsolatban van a miénkkel, és néha át lehet járni a két világ között.

A rég nem használt, sivatagi szekérút egyik pihenő­állomásán Roland találkozik egy Jake nevű fiúval, aki a mi világunkban halt meg, egy fiúval, akit Manhat­tan közepén, egy utcasarkon löktek egy közeledő autó elé. Jake Chambers úgy halt meg, hogy a feketébe öl­tözött ember –Walter – bámult le rá, és Roland vilá­gában tért magához.

Mielőtt utolérnék a feketébe öltözött embert, Jake újból meghal... ez alkalommal azért, mert Roland, életének második legkínzóbb választása elé kerülve úgy dönt, hogy föláldozza jelképes fiát. A Torony és a gyermek közül a Tornyot választja. – Menjen hát, vannak még más világok is! – kiáltja neki utoljára Jake, mielőtt lezuhanna a mélybe.

Roland és Walter végső összecsapására egy málló csontoktól poros Golgotán kerül sor. A feketébe öl­tözött ember egy pakli cigánykártyából jövendőt mond a harcosnak. Különösen három nagyon fontos kártyalapra – a Fogolyra, az Árnyak Hölgyére és a Halálra (de nem a tiedre, harcos) – hívja föl a figyel­mét.

A második kötet, A hármak elhívatása a Nyugati Tenger partján kezdődik, nem sokkal azután, hogy Roland összecsapása Walterrel véget ért. A kimerült harcos az éjszaka közepén arra ébred, hogy a dagály egy falka mászkáló, ragadozó teremtményt hozott ma­gával – a „homárszörnyeket". Mielőtt elmenekülhet­ne abból a keskeny sávból, ahol a mászkálók portyáz­ni szoktak, a lények súlyosan megsebesítik, elveszti jobb kezének mutató- és középső ujját. Meg is mér­gezik a szörnyek, és betegen, talán haldokolva foly­tatja útját észak felé a Nyugati Tenger partján.

Három, a semmiben álló ajtóba ütközik a parton. Mindegyik a mi világunkra nyílik – Rolandnak, egye‑

16

dül csak neki; pontosan abba a városba, ahol Jake élt. Roland a mi időkontinuumunk három különböző pontján látogatja meg New Yorkot, hogy megmentse a saját életét, és elhívja azt a hármat, akinek vele kell mennie a Torony felé vezető úton.

Eddie Dean, a Fogoly, New York-i heroinista a nyolc­vanas évek végéről. Roland a saját világából a parton álló ajtón át akkor lép be Eddie Dean elméjébe, ami­kor a fiú, kokaint csempészve egy Enrico Balazar ne­vű embernek, éppen leszállni készül a John E Ken­nedy repülőtéren. Izgalmas közös kalandok során Ro­landnak sikerül némi penicillint szereznie, és átviszi Eddie-t a saját világába. A drogos Eddie nem rajong túlzottan az ötletért, hogy egy olyan világba ragadták el, ahol nincs kábítószer (és mellesleg Popeye sült csirke sincs).

A második ajtó az Árnyak Hölgyé-hez vezet, aki két nő egy testben. Roland ez alkalommal a hatvanas évek elejének New Yorkjába kerül, és egy tolószékhez kötött fiatal fekete polgárjogi harcossal, Odetta Hol­messzal találja magát szemben. Odettában az agya­fúrt, gyűlölködő Detta Walker rejtőzik. Amikor ez a dupla nő átgurul Roland világába, robbanásveszélyes helyzetbe hozza Eddie-t és az ismét egyre betegebb harcost. Odetta álomnak vagy érzékcsalódásnak hiszi, ami vele történt; a sokkal brutálisabban célratörő el­méjű Detta viszont mindent elkövet, hogy megölje Rolandot és Eddie-t, akikben ördögi fehér kínzókat lát.  

A harmadik ajtó mögött a sorozatgyilkos Jack Mort rejtőzik (New York, hetvenes évek közepe): ő a Halál. Mort kétszer idézett elő gyökeres változást Odetta Holmes/Detta Walker életében, holott nem is ismer­ték egymást. Mort, aki vagy járművek elé lökte áldo­zatait, vagy a magasból rájuk dobott valamit, Odettá­val mindkettőt megtette őrült (de ó, mily körültekin­tő) pályafutása során. A gyermek Odettának egy tég‑

17

lát ejtett a fejére, amivel kómába taszította a kislányt, és életre hívta Detta Walkert, Odetta titkos nővérét. Évekkel később, 1959-ben, Mort ismét találkozik Odettával, és Greenwich Village-ben a közeledő met­rószerelvény elé löki. Odetta ismét életben marad, de nagy árat fizet érte: a robogó vonat térdben levágja mindkét lábát. Csak egy hősies fiatal orvos (és talán Detta Walker rút, de megtörhetetlen szelleme) menti meg az életét... vagy legalábbis így tűnik. Roland a puszta véletlennél hatalmasabb erőt sejt ezekben a kapcsolatokban: hisz benne, hogy a Setét Tornyot kö­rülvevő titáni erők ismét gyülekezni kezdenek.

Roland megtudja, hogy talán Mort a kulcsfigurája egy ugyancsak tébolyítóan paradox lehetőségeket hor­dozó másik rejtélynek is. Az áldozat ugyanis, akit Mort akkor követ, amikor a harcos az életébe lép, nem más, mint Jake, a fiú, akivel Roland a pihenőál­lomáson találkozott, és akit a hegyek gyomrában ve­szített el. Rolandnak sohasem volt oka kételkedni Jake világunkbeli halálának körülményeiben, és azt sem vonhatta kétségbe, ki volt a gyilkosa – termé­szetesen Walter. A haldokló Jake látta a papnak öltö­zött Waltert a körülötte összeverődött tömegben, és Roland sohasem kételkedett a leírásában.

Mint ahogy most sem; Walter ott volt, ó, igen, ez biztos. De tegyük föl, hogy Jack Mort és nem Walter lökte Jake-et a közeledő Cadillac elé? Lehetséges ilyesmi? Roland nem tudná biztosan megmondani, de ha ez a helyzet, akkor hol van most Jake? Halott? Él? Elakadt valahol az időben? És ha Jake Chambers még él és jól van saját világában, a hetvenes évek Manhattanjében, akkor miként lehet, hogy Roland még mindig emlékszik rá?

E zűrzavaros és talán baljós fejlemény ellenére Ro­land sikerrel kiállja az ajtók – és a hármak elhívatásá­nak – próbáját. Eddie Dean elfogadja helyét a harcos világában, mert beleszeret az Árnyak Hölgyébe.

Detta Walker és Odetta Holmes, a másik kettő Ro­land három elhívatottja közül, egy személlyé olvad össze, amely Detta és Odetta egyéniségét egyesíti ma­gában, amikor a harcos végül rá tudja venni a két személyiséget, hogy megismerjék egymást. Ez a hib­rid képes elfogadni és viszonozni Eddie szerelmét. Odetta Susannah Holmesból és Detta Susannah Walkerból így lesz új nő, egy harmadik: Susannah Dean.

Jack Mort ugyanannak a metrónak – a mesés A-vonalnak – a kerekei alatt hal meg, amely tizenöt­tizenhat éve levágta Odetta lábát. Nem nagy kár érte.

Gileádi Roland elmondhatatlanul sok év óta most először nincs egyedül a Setét Torony felé vezető útján. Eddie és Susannah átvette az elveszett régi társak, Cuthbert és Alain helyét... ám a harcos életmódja rossz gyógyszer a barátainak. Nagyon rossz gyógyszer.

A Puszta földek néhány hónappal azután veszi föl Belső-Világ felé tartó zarándokaink sorsának fonalát, hogy megtalálták a parton az utolsó ajtót. Közben jó nagy utat tettek meg a szárazföld belseje felé. A pi­henés ideje lejárt, elkezdődött a tanulásé. Susannah célba lőni tanul... Eddie faragni... a harcos pedig megtanulja, milyen érzés, ha az ember apránként el­veszíti a józan eszét.

(Még egy megjegyzés: New York-i olvasóim tudják, hogy kissé nagyvonalúan kezeltem a város földrajzát. Remélem, megbocsátják ezt nekem.)

 

Csak egy csomó tört képet, ahol a tikkadt nap

S a holt fa menhelyet nem ad, tücsök sem enyhülést, S a száraz kő se csörgedező vizet. Csupán

E vörös szikla alatt van árnyék,

(E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék),

És mutatok neked valamit, ami egészen más, Mint árnyad, amely reggel lép mögötted,

Vagy árnyad, amely este kél előtted:

Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.

 

T S. ELIOT.

Átokföldje

(Vas István fordítása)

 

S ha egy-egy kóró magasabbra nők:

Törten kókkadt feje, hogy társai

Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki Az aszott lapukat, nem hagyva zöld Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt

Mindent-mindent, szörnyű dühvel teli.

 

ROBERT BROWNING:

„Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért"

(Tellér Gyula fordítása)

 

–           Milyen folyó ez? – kérdezte tunyán Millicent.

–           Ez csak egy patak. Jó, hát egy kicsivel több. Úgy hívják, hogy Puszta.

–           Csakugyan?

–           Igen – mondta Winnifred –, csakugyan.

 

ROBERT AICKMAN:

Kesztyűs kéz

 

ELSŐ KÖNYV

JAKE

ISZONYAT EGY MARÉK PORBAN

 

 

I. MEDVE ÉS CSONT

 

 

I / MEDVE ÉS CSONT


1

 

Ez volt a harmadik alkalom, hogy jó lőszerrel pró­bálta... és az első, hogy fölvette a fegyverövet, amelyet Roland készített neki.

Bővében voltak a jó lőszernek; Roland több mint háromszázat hozott abból a világból, amelyben Eddie és Susannah Dean élt, amíg el nem hívattak. De ez a bőség nem azt jelentette, hogy pocsékolhatták volna. Épp ellenkezőleg. Az istenek nem szeretik a pocséko­lást. Rolandot erre nevelte az apja, később pedig leg­nagyobb mestere, Cort, és a harcos ma is ezt az elvet követte. Lehet, hogy az istenek nem büntetnek azon­nal, de előbb-utóbb fizetni kell... és minél később, annál többet. 

Először amúgy sem kellett jó lőszer. Roland több éven át lövöldözött, mint a tolószékben ülő szépséges barna lány képzelte volna. Először egyszerűen csak ja­vítgatta a célra tartását, amikor Susannah töltény nél­kül lődözött a kihelyezett célpontokra. A nő gyorsan tanult. Tanulékony volt ő is, Eddie is.

Amint Roland mindjárt sejtette, harcosnak szület­tek.

Ma Roland és Susannah egy tisztásra mentek, nem egészen egy mérföldre erdei táboruktól, amely már csaknem két hónapja volt az otthonuk. A napok kel­lemes egyformaságban teltek. A harcos teste gyó­gyult, Eddie és Susannah tanulták azokat a dolgokat, amelyeket Rolandnak meg kellett tanítania nekik: ho­gyan lőjenek, hogyan vadásszanak, hogyan belezzék ki és tisztítsák meg az elejtett vadat; hogyan kell ki­feszíteni, cserezni, majd kikészíteni a zsákmány bőrét; hogyan kell minél többet felhasználni az állatból,

27

hogy semmi se vesszék kárba; hogyan menjenek észak­ra az Öreg Csillag vagy délnek az Öreg Anya segít­ségével; mire füleljenek az erdőben, ahol most voltak, hatvan mérföldre északkeletre a Nyugati Tengertől. Ma Eddie a táborban maradt, amit a harcos nem is bánt. Jól tudta, hogy az emberbe mindig azok a lec­kék vésődnek be a legjobban, amelyeket magától ta­nult meg.

De a leckék legfontosabbika azért mindig ugyanaz maradt: hogyan lőjenek és hogyan találjanak célba minden alkalommal. Hogyan öljenek.

Ennek a tisztásnak a határát sötét, édes illatú fe­nyők szaggatott félköre alkotta. Délen a talaj megtört és száz métert süllyedt, az egyenetlen pala és a töre­dezett sziklaszirtek óriás lépcsőre emlékeztettek. Tisz­ta patak iramodott ki a fák közül és átszaladt a tisztá­son, először a szivacsos földbe és a mállatag kövekbe vájt mély csatornában, hogy aztán végigcsobogjon a süllyedésig lejtő repedezett sziklán.

A víz több zuhatagban ereszkedett le a sziklafoko­kon, reszkető szivárványokat alkotva. A lépcsőn túl gyönyörű mély völgy következett, abban a fenyők sűrű sokasága, és néhány fenséges, öreg szilfa, ame­lyek dacosan tartották magukat. Zölden és nedvdú­san toronylottak, már akkor is vének voltak, amikor az a föld, ahonnan Roland jött, még fiatal lehetett; a harcos nem látta égés nyomát, bár időnként nyilván ide is le-lecsap a villám. És nem is a villám az egyetlen veszély. Valamikor réges-régen emberek is éltek ebben az erdőben; az utóbbi hetekben Roland többször el­haladt a nyomaik mellett. Többnyire kezdetleges hol­mik maradtak utánuk, de akadtak cserépmaradvá­nyok is, amelyeket tűzzel kellett kiégetni. A tűz pedig gonosz dolog, szeret kiszökni a kézből, amely gerjesz­tette.

E képeskönyvbe illő táj fölött hibátlanul kék ég fe­szült, amelyen jó pár mérfölddel odébb néhány varjú

28

körözött, vén, rozsdás hangon károgva. Nyugtalan­nak látszottak, mintha vihar közeledne, bár Roland, amikor beleszippantott a levegőbe, nem érzett eső­szagot.

Görgetegszikla állt a pataktól balra. Roland hat kő­szilánkot helyezett a tetejére. Mindegyik vastagon tele volt csillámpöttyökkel; lencseként villogtak a meleg délutáni fényben.

– Az utolsó lehetőség – mondta a harcos. – Ha a fegyveröv kényelmetlen, akár a legkisebb mértékben is, akkor most szólj. Nem azért jöttünk ide, hogy a lő­szert pocsékoljuk.

A nő gúnyosan sandított rá, és Roland egy pillanat­ra látta benne Detta Walkert. Olyan volt, mint mikor párás napfény verődik vissza egy acélrúdról.

– És mit tennél, ha kényelmetlen lenne, és mégse mondanám meg? Ha eltéveszteném mind a hat icipi­ci kavicsot? Fejbe vernél, ahogy a te öreg mestered szokta?

A harcos elmosolyodott. Az utóbbi öt hétben többet mosolygott, mint az azt megelőző öt évben.

–Te is tudod, hegy nem tehetem. Egyrészt mi gye­rekek voltunk, gyerekek, akik még nem estek át a mi férfivá avatási szertartásunkon. Egy gyereket pofon üthetsz, hogy helyesen viselkedjék, de...

– Az én világomban a jobb emberek összevonják a szemöldöküket, ha egy srácot eltángálnak – mondta Susannah szárazon.

Roland vállat volt. Nehezen tudott elképzelni egy ilyen világot – hát nem azt mondja a Nagy Könyv, hogy „Ne sajnáld a vesszőt, akkor nem rontod el a gyereket"? – de azt sem hitte, hogy Susannah hazud­na. – A te világod nem mozdult el – mondta. – Itt sok minden másképp van. Talán nem látszik rajtam is?

– De, azt hiszem, igen.

– Mindenesetre te és Eddie nem vagytok gyerekek. Hiba lenne úgy bánni veletek, mintha azok lennétek.

29

Ha vizsgára lenne szükség, mindketten átmennétek rajta.

Nem mondta ki, de arra gondolt, mi történt a par­ton, amikor a nő kilőtt három dülöngélő homárször­nyet, mielőtt csontig lehántolhatták volna őt és Ed­die-t. Látta, hogy Susannah is elmosolyodik, és úgy vélte, ugyanarra gondolhatott.

– Szóval mit csinálsz, ha mellélövök?

– Rád nézek. Azt hiszem, csupán erre van szükség. A nő belegondolt és bólintott. – Meglehet.

Ismét ellenőrizte a fegyverövet. A mellén keresztbe vetve viselte, majdnem úgy, mint egy pisztolytáskát (Rolandot a dokkmunkások szállítóhevederére emlé­keztette). Elég egyszerűnek tűnt, pedig sokheti pró­bálgatás meg tévedés – valamint rengeteg átszabás –után sikerült így eligazítani. Az öv és a revolver, amely az ódon, beolajozott tokból meresztette elő viharvert szantálfa agyát, valamikor a harcosé volt. Az ő jobb csípőjéről lógott. Roland az utóbbi öt hétben szoktat­ta magát a gondolathoz, hogy a fegyver sohasem fog többé a régi helyén függni. Hála a homárszörnyek­nek, mostantól kizárólag bal kézzel fog lőni.

– Na, milyen? – kérdezte megint.

A nő nevetve nézett föl rá. – Roland, ez a múzeju­mi öv ollan kényelmes, amillen csak lehet. Most ak­kor lőjek, vagy ücsörgünk itt és hallgatjuk onnat a varnyúkárogást?

A harcos érezte a bőre alatt a feszültség furkáló, he­gyes kis ujjait. Nyilván Cort is ezt érezhette nyers, durva külseje alatt. Azt akarta, hogy Susannah jól szerepeljen... muszáj, hogy jó legyen. De ha kimutat­ja, mennyire szeretné, mennyire akarja, abból ka­tasztrófa lenne.         '

– Mondd fel megint a leckét, Susannah.

A nő gunyoros kétségbeeséssel fölsóhajtott... ám ahogy megszólalt, mosolya elhalványult ünnepélye­sen komoly, sötét, szépséges arcán. Szájából egész

30

másképp hangzott az öreg katekizmus. Roland soha­sem gondolta volna, hogy valaha egy nőtől fogja hal­lani. Milyen természetesen hangzott... mégis milyen különösen és veszedelmesen.

–           Nem a kezemmel célzok; aki a kezével céloz, elfe­lejtette atyja arcát.

– A szememmel célzok.

–           Nem a kezemmel lövök; aki a a kezével el6, elfelej­tette atyja arcát.

–           Az elmémmel lövök.

–           Nem a fegyveremmel ölök...

Félbeszakította magát, és a görgetegkövön csillám­ló kavicsokra mutatott.

–           Egyébként se ölök meg senkit – ezek csak icipici kövek.

Kicsit rátarti, kicsit undokoskodó arcán látszott, hogy azt várja, Roland bosszankodni fog, talán még dühös is lesz. Ám a harcos volt már ugyanebben a helyzetben; nem felejtette el, hogy á tanuló harcosok pukkancsok, lelkesek, idegesek, pimaszok, és képesek a legrosszabb pillanatban marni... és valami meglepő képességet fedezett föl magában. Tud tanítani. Mi több, szeret tanítani, és időnként azon tűnődött, va­jon Cort is így volt-e vele. Sejtette, hogy igen.

Most még több varjú károgott rekedten az alattuk elterülő erdőben. Roland elméjének egy része rögzí­tette a tényt, hogy ez a károgás inkább izgatott, mint házsártos; úgy hangzott, mintha valami megijesztette és fölzavarta volna a madarakat táplálékukról. De ne­ki most fontosabb gondolkodnivalója volt annál, mint hogy mi riaszthatott föl egy csapat varjat, így hát egy­szerűen tudomásul vette a tényt, és ismét Susannah­ra összpontosított. Így kell tennie, különben a tanonc egy második, kevésbé játékos harapásra is képes. És ki vádolhatná érte? Talán a tanár? Talán nem ő képezte ki a harapásra? Nem ő képezte ki mindkettejüket a ha­rapásra? Talán nem ez a harcos, ha elhagyjuk a szer‑

31

tartás néhány zordon sorát, és lefaragjuk a katekiz­mus néhány acélos díszét? Eddie (vagy Susannah) ta­lán nem embertestű sólyom, amelyet arra idomítot­tak, hogy parancsra tépjen?

– Nem – válaszolta. – Azok ott nem kövek.

A nő kissé fölvonta a szemöldökét, és ismét elmo­solyodott. Most, mikor látta, hogy Roland nem fog dühöngeni (legalábbis most még nem), ahogy néha megtörtént, amikor Susannah lassú vagy durcás volt, a szemébe ismét Idült az az acélról visszaverődő nap­fényes villanás, amelyet a férfi Detta Walkerrel kap­csolt össze. – Nem-e? – Most még derűsen ingerke­dett, ám Roland úgy vélte, hogy ez megváltozhat, ha engedi. A nő feszült, izgatott, a karmok máris táma­dásra készek.

– Nem kövek – felelte ugyanolyan gunyoros hangon. Ő is elmosolyodott, csakhogy keményen és humorta­lanul. – Susannah, emlékszel a rózsaszín rohadékokra?

A nő mosolya fakulni kezdett.

–           A rózsaszín, rohadékokra Oxford városában? A mosoly eltűnt.

–           Emlékszel, mit műveltek a rózsaszín rohadékok ve­led és a barátaiddal?

–           Az nem én voltam – felelte Susannah. – Az egy másik nő volt. –Tompa mogorvaság sötétlett a szemé­ben. Roland gyűlölte ezt a nézését, de ugyanakkor szerette is. Ez volt a helyes pillantás; jelezte, hogy a gyújtós már lángra lobbant, és hamarosan a vasta­gabb tuskók is meggyulladnak.

– De igen. Te voltál. Tetszik vagy sem, Odetta Su­sannah Holmes volt ott, Sarah Walker Holmes lánya. Nem az, aki most vagy, hanem az, aki akkor voltál. Emlékszel a tűzoltótömlőkre, Susannah? Emlékszel az aranyfogakra, amiket akkor láttál, mikor azokat a tömlőket ellened és a barátaid ellen használták Ox­fordban? Ahogy azok a fogak villogtak a röhögő szá­jakban?

32

Ezt a nő mesélte nekik, meg még sok mást a hosszú éjszakákon, a hamvadó tűz mellett. A harcos nem ér­tett mindent, de azért jól odafigyelt. És emlékezett. Végül is a fájdalom is eszköz. Néha a legjobb.

–                            Mi bajod, Roland? Mér akarsz emlékeztetni arra a sok szemétre az agyamba?

A mogorva szempár veszélyesen villogott; Alain sze­mére emlékeztetett, amikor a jámbor Alain végre mé­regbe gurult.

–                            Ama kövek azok az emberek – mondta Roland halkan. –Azok az emberek, akik bezártak egy cellába, és hagyták, hogy magad alá rondíts. Az emberek a botokkal és kutyákkal. Az emberek, akik nigger picsá­nak neveztek.

Rájuk mutatott, balról jobbra mozgatva az ujját.

Ott van az, amelyik megcsípte a melledet, és ne­vetett. Ott van, aki azt mondta, okosabb lenne ellen­őrizni, nem dugtál-e föl valamit a seggedbe. Ott van, amelyik ötszáz dolláros ruhát viselő csimpánznak ne­vezett. Az ott addig ütögette a tolószéked kerekének a küllőit, míg azt nem hitted, hogy mindjárt megőrülsz a zajtól. Az ott az, aki azt mondta Leon barátodra, hogy komcsi köcsög. És az ott, a végén, az, Susannah, Jack Mort.

– Ott vannak. A kövek. Azok az emberek.

A nő most már zihált, melle emelkedett-süllyedt, lőszerrel vastagon megtömött fegyveröve hullámzott. Susannah elfordította a tekintetét, a csillámfoltos kö­vecseket nézte. Valahol mögöttük a távolban reccsen­ve kidőlt egy fa. Újabb varjak röppentek a levegőbe. Ők annyira elmerültek a játékban, amely nem volt többé játék, hogy egyikük sem figyelt föl.

– Egen? – suttogta a nő. – Csakugyan?

– Csakugyan. Most mondd fel a leckédet, Susannah Dean, de igazán!

A nő ajkáról most jégszilánkokként peregtek a sza­vak. Jobb keze kissé remegett a tolószék karján, mint egy alapjáratú motor.

— Nem a kezemmel célzok; aki a kezével céloz, elfe­lejtette atyja arcát. A szememmel célzok.

— Helyes.

— Nem a kezemmel lövök; aki a a kezével lő, elfelej‑

tette atyja arcát. Az elmémmel lövök.

— Mindig így legyen, Susannah Dean.

— Nem a fegyveremmel ölök; aki a fegyverével öl, el: felejtette atyja arcát. A szívemmel ölök.

— Úgy hát ÖLD MEG őket atyád kedvéért! — ordította Roland. — ÖLD MEG MIND!

A nő kezét nem is lehetett látni, amikor a szék kar­fájáról lecsapott Roland hatlövetűjének markolatára. Egy másodperc alatt kirántotta, azután bal kezét le­eresztette, és csaknem olyan finom és gyors mozdu­lattal, ahogy a kolibri szárnya verdes, felhúzta a ka­kast. Hat éles reccsenés gördült végig a völgyön, és a hat kőszilánkból öt eltűnt a semmibe.

Egy pillanatig egyikük sem szólt — szinte nem is lélegzett —, miközben a visszhang ide-oda hullámzott, egyre halkabban. Még a varjak is elhallgattak, leg‑

alábbis egy időre.

A csöndet a harcos törte meg, három hangsúlyta‑

lan, mégis különös módon nyomatékos szóval. — Na‑

gyon jó volt.

Susannah úgy nézett a fegyverre, mintha még so‑

hasem látta volna. A csőből füst szivárgott tökéletesen egyenes vonalban a mozdulatlan levegőben. Azután lassan visszaengedte a melle alatti tokba.

— Jó, de nem tökéletes — mondta végül. — Egyet elvé‑

tettem.

— Csakugyan? — Roland odament a görgetegsziklá‑

hoz, és fölvette a megmaradt szilánkot. Rápillantott,

odadobta a nőnek.

Az bal kézzel kapta el, jobbja a fegyvertok mellett

maradt, mint Roland helyeslően megállapította. Job­ban és természetesebben lőtt, mint Eddie, ám ezt a

különleges leckét lassabban tanulta meg a fiúnál. Ha ott lett volna velük Balazar kocsmájában a lövöldö­zésnél, akkor megtanulta volna. Roland már tudta, hogy végre ezt is megtanulta. Susannah a követ nézte, és látta az alig negyedcentis vájatot a felső sarkánál.

— Csak súroltad — mondta Roland, amikor visszajött hozzá —, de egy lövöldözésben néha mindössze erre van szükség. Ha súrolsz egy embert, akkor megzava­rod a célzásban... — Elhallgatott. — Miért nézel rám így?

— Nem tudod, ugye? Tényleg nem tudod?

— Nem. Az elméd gyakran zárva van előttem, Su­sannah.

Nem volt védekezés a hangjában. Susannah meg­csóválta fejét kétségbeesésében. Saját személyiségé­nek sebes körtánca néha idegesítette; Rolandnak az a tulajdonsága, hogy képtelen mást mondani, mint amit gondol, tévedhetetlenül ugyanezzel a hatással volt rá. Roland volt a legprózaibb ember, akit valaha látott.

— No jó, akkor megmondom, miért nézek így rád, Roland. Mert amit csináltál, az piszkos trükk volt. Azt mondtad, nem ütsz meg, nem bírsz megütni, még ha felbosszantalak sem... de vagy hazudtál, vagy nagyon ostoba vagy, én pedig tudom, hogy nem vagy ostoba. Az emberek nem mindig a kezükkel ütnek, ahogy ezt fajtám minden férfia és asszonya tanúsíthatja. Van egy mondás ott, ahonnan jöttem: „Botok és kövek ösz­szetörhetnek...

— ...hecceléssel meg mégsem törhetnek"— fejezte be Roland.

— Nem egészen így mondjuk,- de azt hiszem, eléggé hasonlóan. Marhaság, akárhogy mondják. Amit te csináltál, az nem nevezhető üres szájalásnak. A sza­vaid megsebeztek, Roland — képes leszel ideállni elém és azt mondani, hogy nem tudtad?

35

Ült a székében, szigorú, okos kíváncsisággal nézett fől a férfira, aki nem először gondolta, hogy tolószék ide vagy oda, Susannah földjének rózsaszín rohadékai vagy nagyon bátrak, vagy nagyon ostobák lehettek, ha magukra merték haragítani ezt a nőt. Mivel járt kö­zöttük, úgy vélte, itt nem a bátorság a megfelelő szó.

– Nem gondoltam a szenvedésedre, és nem törőd­tem vele – magyarázta türelmesen. – Láttam, hogy vi­csorogsz, s tudtam, hogy harapni akarsz, így hát eléd tartottam valamit. És működött... nem?

A nő arcát eltorzította a fájdalmas meglepetés. –Te

fattyú!

Válasz helyett a harcos kivette a pisztolyt Susannah

fegyvertáskájából, jobb kezének megmaradt ujjaival kifordította a tárat, és ballal tölteni kezdte.

– Minden basáskodó, pimasz...

– Muszáj volt harapnod – folytatta a férfi ugyan­olyan türelmesen. – Ha nem teszed, akkor rosszul lősz, a kezeddel és a pisztolyoddal, nem pedig a sze­meddel, az agyaddal és a szíveddel. Ez trükk volt? Ez pimaszság volt? Nem hinném. Inkább azt hiszem, Su­sannah, hogy lélekben te vagy pimasz. Azt hiszem, lé­lekben te vagy hajlamos a trükközésre. De engem nem zavar. Éppen ellenkezőleg. Egy fogatlan harcos nem harcos.

– Az istenit, én nem vagyok harcos!

A férfi nem törődött vele, megtehette. Ha ez a nő nem harcos, akkor ő egy szőrmókus. – Ha játszód­nánk, akkor másképp viselkednék. De ez nem játék.

Ez... Jó keze a homlokához emelkedett, ott megállt egy pillanatra, ujjai a bal halántékra támaszkodtak. A nő

látta, hogy az ujjak hegye aprókat vibrál.

– Mi emészt, Roland? – kérdezte halkan.

A kéz lassan leereszkedett. A harcos a helyére lök­te a hengertárat, és visszatette a pisztolyt a tokjába. – Semmi.

36

– Dehogynem. Láttam. Eddie is. Csaknem azzal egy időben kezdődött, hogy elhagytuk a tengerpartot. Itt valami baj van, és egyre rosszabb lesz.

– Nincs semmi baj – ismételte a férfi.

Susannah megfogta a kezét. A haragja elszállt, leg­alábbis egy időre. Komolyan nézett Roland szemébe.

– Eddie meg én... ez nem a mi világunk, Roland. Nélküled meghalunk itt. Nálunk vannak a fegyvereid, tudunk lőni velük, megtanítottál rá, elég jók vagyunk, de azért meghalunk. Mi... mi tőled függünk. Ezért mondd meg, mi a baj. Hadd segítsek. Hadd segít­sünk.

Roland sohasem volt az a fajta, aki mélyen belelá­tott volna magába, vagy ez fontos lett volna neki; az önismeret (nem beszélve az önelemzésről) ismeretlen maradt előtte. Neki a cselekvés volt a módszere: gyors tanácskozást folytatott belső, titokzatosan működő énjével, és cselekedett. Valamennyiük közül ő volt a legtökéletesebb: mélységesen romantikus mag egy ösztönből és gyakorlatiasságból álló, kegyetlenül egy­szerű dobozban. Most is egy ilyen gyors pillantást ve­tett magába, és úgy döntött, mindent elmond a nő­nek. Igen, valami baj volt. Csakugyan. Valami baj volt az elméjével, olyan egyszerű, mint amilyen a termé­szete, és olyan különös, mint a furcsa vándorélet, amelyre természete hajtotta.

Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Bevallom, Su­sannah, és három szóval meg tudom tenni. Elmondha­tom. Meg fogok őrülni. De mielőtt belekezdhetett vol­na, újabb fa dőlt ki az erdőben, harsányan őrlő recs­csenéssel. Ez már közelebb volt, és ez alkalommal nem merültek el az akaraterő leckének álcázott pró­bájába. Mindketten hallották, mint ahogy hallották a nyomában a varjak izgatott károgását, és mindketten megállapították, hogy a reccsenés közel volt a tábo­rukhoz.

37

Susannah a hang irányába nézett, majd hatalmas, ré­mült szeme visszatért Rolandhoz. – Eddie – mondta. A hátuk mögül, a mélyzöld tömegből kiáltás har­sant: a düh hatalmas bömbölése. Újabb fa dőlt ki, majd megint egy. Akkora robajjal zuhantak el, mintha ágyúból lőttek volna sort. Száraz fa, gondolta a har­cos. Halott fák.

– Eddie! – Susannah most már sikoltotta. – Akármi is az, Eddie közelében van! – Keze rácsapott a kocsi kerekére, és elkezdte a fordulás fáradságos munkáját. – Erre most nincs idő – Roland elkapta a hóna alatt, s kirántotta a tolókocsiból. Már korábban is vitte kéz­ben – mindkét férfi vitte –, amikor tólószékkel túl ne­héz volt haladni, Susannah-t mégis medöbbentette ir­galmatlan, ijesztő fürgesége. Az egyik pillanatban a tolószékben ült, amelyet a gyógyászati segédeszközök legjobb üzletében szereztek be 1962 őszén, a másik­ban már veszélyesen imbolygott Roland vállán, mint meccsen a szurkolókórus vezetője, izmos combjai a férfi nyakát szorították. A harcos hátratett kézzel meg­támasztotta a nő keresztcsontját, majd futásnak eredt, rugalmas bakancsa kopogott a fenyőtűk szőnyegén, a tolószék keréknyomai között.

– Odetta! – kiáltotta a harcos, a pillanat nyomására visszaesve a névbe, amelyen először ismerte. – El ne veszítsd a fegyvert! Az apád kedvéért!

Most a fák között nyargalt. Árnyékcsipke és nap­fényfoltok ragyogó füzére futott át rajtuk mozgó mo­zaikként, amint Roland nyújtotta a lépést. Most lefelé rohantak a domboldalon. Susannah fölemelte bal ke­zét, hogy félrelökjön egy ágat, amely le akarta ütni a harcos válláról. Ugyanakkor jobbja oltalmazón tapadt ősrégi revolvere markolatára.

Egy mérföld, gondolta. Mennyi idő alatt lehet megfut­ni egy mézföldet? Meddig bírja valaki, aki ennyire kipur­canóban van, mint ő? Nem sokáig, ha képes talpon ma­radni ezeken a csúszós tűleveleken... de lehet, hogy az is

38

túl sok lesz. Uram, csak ne legyen baja! Ne legyen baja az én Eddie-mnek!

A láthatatlan fenevad ismét felbődült, mintha csak Susannah-nak válaszolna. Olyan volt, mint a mennydörgés. Mint a végzet.

2

A leghatalmasabb teremtmény volt az erdőben, amelyet valaha Nagy Nyugati Vadon néven ismertek,

a legvénebb is. Sok hatalmas, öreg szilfa, amelyekre Roland felfigyelt odalent a völgyben, épphogy ki­bújt a földből, amikor a medve megérkezett a Külső-Világ ismeretlen, ködös messzeségeiből, mint egy ke­gyetlen, kóborló király.

Valaha a Régi Nép élt a Nyugati Vadonban (az ő hulladékaikra talált rá Roland időről időre az elmúlt hetekben), és azért vándoroltak el, mert féltek a ha­talmas, halhatatlan medvétől. Amikor először rájöt­tek, hogy nincsenek egyedül az újonnan elfoglalt te­rületen, megkísérelték megölni, de bár nyilaik feldü­hítették az állatot, komolyabb kárt nem okoztak benne. Ráadásul a medvének nem voltak kétségei kínjai forrását illetőleg, mint a vadon többi állatának, bele­ér ve a nyugati homokdombokon elszórtan tanyázó és fialó, ragadozó bozótmacskákat. Nem, ő tudta, hon­nan jönnek a nyilak. Tudta. Minden egyes nyílért, amely utat talált loncsos irhája alá, a húsába, három­négy, néha fél tucat ember fizetett meg a Régi Nép­ből. Gyerekek, ha sikerült őket elkapnia, asszonyok, ha nem. A harcosokkal nem törődött, ez volt a Végső megaláztatás.

Amikor kiviláglott valódi természete, az emberek nem kísérleteztek tovább a megölésével. Természete­sen megtestesült démon volt, vagy egy isten árnyéka. Mirnek hívták, ami ezeknek az embereknek a nyelvén

39

azt jelentette: „világ a világ alatt". Húsz méter magas volt, és most haldokolt, miután tizennyolc vagy még annál több század óta vitathatatlanul uralkodott a Nyugati Vadonban. Vesztét talán egy szemmel nem látható, parányi szervezet okozhatta, amelyet meg­evett vagy megivott, talán az öregség, de a legvaló­színűbb a kettő kombinációja. Nem az ok számított, hanem a végeredmény, az, hogy élősködők gyorsan szaporodó telepe áskált mesés agyában. Annyi szá­mító, brutálisan egészséges év után Mir kezdett meg‑

bolondulni.

A medve tudta, hogy ismét emberek járnak az er‑

dőben; ő volt a vadon ura, és bár az erdő hatalmas volt, semmi fontos nem kerülhette el sokáig Mir fi­gyelmét. Elhúzódott az újonnan érkezőktől, nem mintha félt volna, hanem mivel nem volt dolga velük, azoknak sem vele. Azután az élősködők megkezdték munkájukat, és ahogy őrülete fokozódott, úgy nőtt benne a bizonyosság, hogy ismét a Régi Nép van itt, a csapdaállítók, erdőégetők, és hamarosan elölről kezdik hajdani, ostoba gonoszságaikat. Csak mikor utolsó vackában feküdt, úgy harminc mérföldre az újonnan érkezettektől, minden hajnallal betegebben, mint előző alkonyatkor volt, akkor kezdett egyre

kább arra a meggyőződésre jutni, hogy a Régi Nép végül csak kitalált valami gonoszságot, amely beválik:

a mérget.

Most nem azért jött, hogy bosszút álljon holmi va‑

cak kis seb miatt, hanem azért, hogy széttiporja őket, mielőtt mérgük végezne vele... menet közben aztán megszűnt gondolkodni. Csak a vörös harag maradt, a feje tetején ülő dolog rozsdás nyikorgása - az a forgó valami a fülei között, amely valaha olajozott néma­sággal végezte a munkáját -, és a kísértetiesen kiéle­ződött szaglás, amely tévedhetetlenül vezette a három zarándok tábora felé.

A medve, amelynek nem Mir volt a valódi neve, ha­nem egész más, mozgó hegyként haladt az erdőben, mint egy loncsos, vörösbarna szemű torony. Azok a szemek láztól és őrülettől izzottak. Törött ágakkal és fenyőtűkkel koszorúzott hatalmas feje szüntelenül ide-oda lendült. Néha tompát, robbanásszerűt prüsz­költ - HAAAPCI! -, mire csöpögő orrlikaiból felhő­számra távoztak a vonagló, fehér élősködők. Méteres görbe karmokban végződő mancsai fákat hasogattak. Felfelé haladt, mély nyomokat hagyva a puha, fekete földben, a fák alatt. Friss gyantától és régi, savanyú ürüléktől bűzlött.

A dolog a fején nyikorgott és csikorgott, csikorgott és nyikorgott.

Útiránya szinte nem is változott: egyenes vonalban haladt azoknak a tábora felé, akik vissza merészeltek térni erdejébe, akik meg merték tölteni a fejét sötét­zöld kínnal. Régi Nép vagy Új Nép, meg kell halniuk. Ha egy száraz fához érkezett, néha letért az egyenes útról, hogy kidöntse. A száraz, robbanásszerű recs­csenés örömet szerzett neki; amikor a fa teljes kor­hatag hosszában ledőlt az erdő talajára, vagy ráborult társaira, a medve továbbtörtetett a faforgács szállon­gó csomóitól homályos, ferde napfénydárdákon át.

 

3

Két nappal korábban Eddie Dean faragni kezdett - tizenkét éves kora óta először próbált valamit kifarag­ni. Emlékezett rá, mennyire élvezte, és vélhetőleg elég jól is csinálta. Erre nem emlékezett, legalábbis nem pontosan, azonban egy bizonyos jel arra utalt, hogy így lehetett: Henry, a bátyja gyűlölte, ha ő faragott.

Né má, a kisasszony, mondta Henry. Micsinász má­ma, hugi? Babaházat? Bilikét az icipici bögyörődnek? Óóóó... há nem ARANYOS?

41

Henry sohasem mondta ki, hogy Eddie ne csináljon valamit; eszébe sem jutott, hogy csak egyszerűen oda­álljon és azt mondja: Nem hagynád abba, öcsi?- Nézd, ez nagyon jó, és ha te valamit nagyon jól csinálsz, az en­gem idegesít. Mert tudod, itt nekem kellene nagyon jól csinálni a dolgokat. Nekem. Henry Deannek. Úgyhogy, öcsikém, én most csak azt teszem, hogy szekállak bizo­nyos dolgok miatt. Nem állok elő, és nem mondom: „Ne csináld ezt, mert idegesít", mert tudod, ez úgy hangzana, hogy valami baj van a fejemmel. Inkább téged szekállak, mert a bátyikók azt csinálják, nem? Hozzátartozik a képhez. Hergellek, szekállak, csúfollak, amíg... a franc­ba... ABBA NEM HAGYOD! Helyes?

Hát ez bizony nem volt helyes, nem igazán, ám a Dean családban a dolgok rendesen úgy mentek, ahogy Henry szerint menniük kellett. És ez egészen a legutóbbi időkig rendben levőnek is látszott – nem helyesnek, hanem rendben levőnek. Ha fel bírod fogni, ez egy kicsiny, de alapvető különbség. Két okból lát­szott annak. Az egyik volt a fölöttes ok, a másik az alantas.

A fő ok az volt, hogy Henrynek vigyáznia kellett Eddie-re, amikor Mrs. Dean dolgozott. Folyton-foly­vást vigyáznia kellett, mert volt valaha egy Dean nő­vér is, ha fel bírod fogni. Négy évvel lett volna idősebb Eddie-nél, és négy évvel lett volna fiatalabb Henry-nél, ha él, de az a helyzet, hogy nem élt. Eddie kétéves volt, amikor a nővérét elgázolta egy részeg sofőr. Ép­pen egy ugróiskolára figyelt a járdán, amikor meg­történt.

Eddie-nek kölyökkorában néha eszébe jutott a nő­vére, miközben Mel Allent figyelte a Yankee Baseball Hálózaton. Valakinek nagyon ment a játék, mire Mel felbődült: Mi a szent szar, hát ez mindent kivasalt be­lőle! AZANNYA! Hát igen, a piás mindent kivasalt Glo­ria Deanből, mi a szent szar, azannya. Gloria most már az ég nagy felső fedélzetén volt, és ez nem azért

történt, mintha peches lett volna, vagy mert New York állam elhatározta, hogy nem veszi el a faszik jog­siját a harmadik ittas vezetésig, vagy akár azért, mert Isten lehajolt, hogy fölcsípjen egy mogyorószemet; ez azért történt (ahogy Mrs. Dean gyakran mondogatta a fiainak), mert senki sem volt Gloria mellett, hogy vigyázzon rá.

Henrynek az volt a dolga, hogy vigyázzon, nehogy ilyesmi történjék Eddie-vel. Ez volt a feladata, amely­nek eleget is tett, noha nem volt könnyű. Mindketten gyakran emlékeztették Eddie-t, mennyi mindent ál­dozott fől Henry, hogy Eddie biztonságban legyen a részeg vezetőktől, a rablóktól, kábítószeresektől, va­lószínűleg még a rosszindulatú földönkívüliektől is, akik a felső fedélzet környékén cirkálhatnak, és bár­mikor elhatározhatják, hogy lejönnek ufóikból atom­robogón, és elrabolják az Eddie Dean-féle kisfiúkat. Ezért helytelen volt még jobban fölidegesíteni Hen­ryt, mint amilyen egyébként is volt a szörnyű felelős­ség miatt. Ha Eddie olyasmit csinált, ami még jobban idegesítette Henryt, Eddie-nek azt rögtön abba kel­lett hagynia. Ezzel fizethette meg Henrynek, hogy minden idejében őrá vigyázott. Ha az ember így gon­dolta el, rögtön láthatta, milyen nagyon tisztességte­len dolog bármit is jobban csinálni Henrynél.

Azután ott volt az alantas ok. Ez az ok (a világ alat­ti világ, mondhatni) sokkal hatalmasabb volt, mivel sohasem mondták ki: Eddie főképpen azért nem en­gedhette meg magának, hogy bármiben jobb legyen Henrynél, mivel bátyja semmiben sem volt jó... kivé­ve természetesen az ő vigyázását.

Henry a házuk melletti játszótéren tanította Eddie-t kosarazni – beton elővárosban éltek, ahonnan nézve álomnak tűntek Manhattan égnek meredő felhőkar­colói, és a szociális segély volt az úr. Eddie nyolc évvel fiatalabb és kisebb volt Henrynél, ugyanakkor sokkal fürgébb is nála. Természetes érzéke volt a játékhoz; ha

43

egyszer beszabadult a kosárlabdapálya repedezett, hepehupás betonjára, kezében a labdával, mintha az idegvégződéseiben sisteregtek volna a mozdulatok. Fürgébb volt, de nem ez volt a nagy szám. Más volt a nagy szám: az, hogy jobb is volt Henrynél. Ha nem tudta volna a néha játszott egykapuzás eredményei­ből, akkor is felfogta volna Henry zivataros pillantá­saiból és a kemény ütésekből, amelyeket gyakran mért öccse felsőkarjára hazafelé menet. Ezek az üté­sek állítólag Henry kisded tréfái voltak – „Békát ugra­tok!", kiáltotta vidáman Henry, azután puff-puff! csa­pott oda Eddie bicepszére öklének valamelyik büty­kével –, de nem tréfának hatottak, inkább figyelmez­tetésnek. Úgy hatottak, mintha Henry azt mondta volna: Jobb lesz, öcsi, ha nem cselezel ki és nem csinálsz hülyét belőlem, amikor a kosárra mész; jobb, ha nem fe­lejted el, hogy Én Vigyázok Rád.

Ugyanez volt a helyzet az olvasással... a baseballal... a társasjátékokkal... a matekkal... még az ugrókötele­zéssel is, pedig az a lányok játéka. Hogy ő jobb volt mindenben, vagy jobb lehetett volna, ez olyan titok volt, amelyet végképp meg kellett őrizni. Mert Eddie volt az öcs. Mert Henry vigyázott rá. Ám ennek az alantas oknak pont a legfontosabb része volt a legegy­szerűbb: ezeket a dolgokat azért kellett titokban tar­tani, mert Henry volt Eddie bátyja, és Eddie imádta őt.

4

Két nappal korábban, miközben Susannah nyulat nyúzott, és Roland éppen a vacsorához készülődött, Eddie az erdőben volt a tábortól délre. Látott egy furcsa csonkot, amely egy frissen kidőlt fa tönkjéből meredt elő. Különös érzés söpört végig rajta – úgy vélte, ezt nevezik az emberek déjá vu-nek –, és azon kapta magát, hogy merően bámulja a csonkot, amely

rosszul formált kilincsgombra emlékeztette. Homá­lyosan érezte, hogy kiszárad a szája.

Jó néhány másodperc múlva jött rá, hogy a tönkből kiálló csonkot bámulja, de ugyanakkor: arra az udvar­ra gondol, annak a háznak a háta mögött, ahol Henry­vel laktak; érezte a cement melegét a feneke alatt és a hulladék tömény bűzét a sikátor sarkán álló szemét­tárolóból. Emlékezetében egy fadarabot tartott a bal­jában, jobbjában pedig a mosogató fiókjából kivett kést. A tuskóból kimeredő csonk azt a rövid időt hívta elő memóriájából, amikor heves szerelembe esett a fafaragással. De ez olyan mélyre süllyedt a tudatában, hogy először nem is jött rá, miről van szó.

Az egész faragásban a legjobban a meglátást ked­velte, még mielőtt belekezdett volna. Az ember autót látott, vagy tehert. Néha kutyát vagy macskát. Emlé­kezett, egyszer egy bálvány arcát pillantotta meg, egy olyan hátborzongató monolitot a Húsvét-szigetekről, amilyet az iskolában látott a National Geographic-ben. Az jó volt. Arra ment ki a játék, hogy mennyit képes kihozni a fából, anélkül, hogy eltörné. Sohasem lehe­tett mindent kihozni, de ha nagyon óvatos volt, akkor egész sokra jutott.

Volt valami abban a kiálló göcsben. Eddie úgy gon­dolta, talán egész sokat ki tudna hozni belőle Roland késével – ez volt a legélesebb, legjobban kézhez álló szerszám, amelyet valaha is használt.

Valami abban a fában türelmesen várakozott vala­kire – olyasvalakire, mint ő! –, hogy odamenjen és ki­fejtse. Kiszabadítsa.

Né má, a kisasszony! Micsinász máma, hugi? Baba­házat? Bilikét az icipici bögyörődnek? Csúzlit, hogy játsz­hasd, hogy nyúlra mégy, mint a nagyfiúk... óóóó... há nem ARANYOS?

Hirtelen elöntötte a szégyen, a bűntudat; az a pa­rancsoló érzés, hogy ez titok, amelyet őriznie kell, kerül, amibe kerül, és ekkor eszébe jutott -- ismét –,

45

hogy Henry Dean, akiből később nagy bölcs és kiváló drogos lett, már halott. Ez a gondolat még mindig nem veszítette el megrázó erejét, de más-más módon sújtott le rá, néha gyásszal, néha bűntudattal, néha haraggal. Ezen a napon, két nappal azelőtt, hogy a hatalmas medve kirontott volna az erdő zöld folyo­sójából, valamennyi közül a legmeglepőbb módon csapott le rá a veszteség. Megkönnyebbülést és vad örömöt érzett.

Szabad volt.

Eddie kölcsönvette Roland kését. Óvatosan lefarag‑

ta a tuskóról a kiálló csonkot, azután visszavitte ma­gával, leült egy fa alá, és forgatta ide-oda. Nem a fát

látta; belelátott.

Susannah végzett a nyúllal. A hús a tűzre került egy

fazékban; a bőrt két ág közé feszítették, a Roland

tarisznyájából előkerült nyersbőr szíjjal. Később, va­csora után Eddie elkezdi majd tisztára vakarni. A nő a kezét használva minden erőfeszítés nélkül siklott oda, ahol Eddie ült, a hátát egy magas fenyőnek vet­ve. Roland a tűznél kuporgott, és valamilyen erdei növényekből készült – kétségkívül zamatos – keveré­ket morzsolt a fazékba. – Mit csinálsz, Eddie?

A fiú alig bírta megállni, hogy valami érthetetlen parancsra a háta mögé ne rejtse a fadarabot. – Sem- mit – válaszolta. – Gondoltam, faraghatnék egy ki - csit. – Rövid szünet után hozzátette: – Bár nem na­gyon értek hozzá. – Úgy hangzott, mintha magát is

győzködné.

Susannah értetlenül nézett rá. Egy pillanatig mint‑

ha mondani akart volna valamit, azután csak vállat vont, és békén hagyta a fiút. Fogalma sem volt róla, miért látszik szégyellni Eddie azt a faragcsálással töltött kevés időt – az ő apja mindig ezt csinálta –, de ha van valami megbeszélnivalójuk, akkor megfelelő időben Eddie majdcsak előhozakodik vele.

A fiú érezte, hogy bűntudata ostoba és értelmetlen,

mégis sokkal szívesebben faragcsált, amikor Roland és Susannah nem voltak a táborban. Úgy látszik, a

régi szokások nehezen halnak, el. A heroinról való le­szokás gyerekjátéknak tűnt a gyerekkorról való le­szokáshoz képest.

Amikor társai elvonultak vadászni vagy célba lőni vagy Roland sajátos iskolájába, Eddie meglepő ügyes­séggel és egyre növekvő örömmel bíbelődött a fa­darabjával. Való igaz, csakugyan benne rejtőzött a for­ma. Egyszerű forma, és Roland kése kísérteties köny­nyedséggel szabadította ki. Eddie úgy vélte, csaknem mindent kihozott belőle, és ez azt jelenti, hogy ebből a parittyából igazi fegyver lehet. Roland hatalmas pisztolyaihoz képest talán nem sokat ér, viszont ő csinálta magának. Az övé. Ez a gondolat nagyon tet­szett neki.

Meg se hallotta, amikor az első varjak rémült káro­gással felvágódtak a levegőbe. Máris arra gondolt –abban reménykedett –, hogy nemsokára talán meg­pillant egy fát, amelyben egy íj rejtőzik.

Előbb hallotta meg a medvét, mint Roland és Su­sannah, de nem sokkal korábban, annyira beleveszett az alkotás legédesebb, leghatalmasabb ihletének kö­débe. Egész eddigi életében elfojtotta hasonló ösztö­neit, és az alkotás mámora most a markába kaparin­totta. Eddie boldogan megadta magát.

Nem a kidőlő fák robaja rezzentette föl kábultsá‑

gából, hanem a 45-ös dél felől hallatszó gyors soroza­ta. Mosolyogva pillantott föl, forgáccsal borított ke‑

zével félresöpörte haját a szeméből. Ebben a pillanat­ban, ahogy hátát egy magas fenyőnek vetve ült az ott­honukká lett tisztáson, arcán a zöld-arany erdei fény

47

krikszkrakszaival, igazán csinosnak látszott: fiatal fér­fi, rendetlen sötét üstökkel, amely állandóan magas homlokába hullik; erőteljes, mozgékony szájú, mo­gyoróbarna szemű fiatalember.

Tekintete egy pillanatra ráhullott Roland másik pisztolyára, amely egy közeli ágon lógott le a fegy­verövről, majd azon kezdett töprengeni, mikor me- • hetett el Roland utoljára úgy valahová, hogy legalább • az egyik fegyver ne lógott volna az oldalán. Ez a kér­dés két további kérdést vetett fől.          .

Mennyi idős lehet az a férfi, aki leszakította Eddie-t és Susannah-t a saját világukról és a saját idejükről? És ami még ennél is fontosabb, mi baj lehet vele?

Susannah megígérte, hogy szóba hozza a kérdést... mármint ha sikerül a lőgyakorlat, és nem pipásítja föl vele Rolandot. Eddie kételkedett benne, hogy Roland megmondaná – legalábbis elsőre –, de itt az ideje tu- datni a ronda öreg hórihorgassal, miszerint ők tudják,' hogy valami nincs rendjén.

– Víz fakad, ha Isten is akarja – mondta Eddie, és csendes kis mosollyal folytatta a faragást. Mindketten kezdték átvenni Roland mondásait... mint ahogy az is az övéiket. Csaknem olyan volt, mintha a két felét al­kotnák ugyanannak...

Ekkor kidőlt egy fa az erdőben, és Eddie egy má­sodperc alatt talpon volt, a félig kifaragott parittyával': az egyik kezében, Roland késével a másikban. Elné- zett a hang irányába a tisztáson át, a szíve erősen vert, az érzékei riadókészültségben feszültek. Valami köze-, ledett. Most már hallotta az állatot, ahogy semmivel sem törődve csörtet a bozótoson át, és keserűen tű­nődött, hogy miért ilyen későn kapott észbe. Tudata mélyén egy halk hang azt súgta, hogy ez a büntetés. Azért történik, mert valamiben jobb Henrynél, és Henry ettől ideges.

Újabb fa dőlt ki csikorgó, harákoló reccsenéssel. Eddie lenézett egy tépett szélű nyiladékba a magas

48

fenyőfák között, és megpillantotta a mozdulatlan le‑

vegőbe felcsapó port. A teremtmény, amely a porfel­hőt kavarta, hirtelen felbömbölt – dühödt, vérfa­gyasztó hangon.

Akármi is, ugyancsak hatalmas anyaszomorító le­het.

Leejtette a fadarabot, azután elhajította Roland ké­sét egy öt méterre álló fa felé. A kés kétszer megpör­dült a levegőben, majd a remegő penge csaknem félig

belefúródott a fába. Eddie kirántotta Roland 45-ösét és fölhúzta.

Fusson vagy maradjon?

De rájött, hogy már nincs ideje latolgatni a kérdést. A lény éppen olyan gyors volt, mint amilyen hatalmas, és most már késő elszaladni. A tisztás északi szélén irdatlan alak bontakozott ki az erdőből; csak a legszá­lasabb fák voltak magasabbak nála. Egyenesen a fiú

felé csörtetett, szemét le nem véve Eddie Deanről, és ismét felbömbölt.

– A francba, nekem kampec! – suttogta Eddie. Újabb fa hajolt meg akkorát reccsenve, mint egy

mozsárágyú, majd port és száraz fenyőtűket felhőzve zuhant az erdő földjére. A King Kong méretű medve

célba vette a tisztást, ahol Eddie állt. Lépései alatt rengett a föld.

Mit csinálsz most, Eddie?, kérdezte hirtelen Roland.

Gondolkozz! Ez az egyetlen előnyöd ama bestiával szem­ben. Mit fogsz tenni?

Nem valószínű, hogy meg tudná ölni. Egy páncél­ököllel talán, de a harcos 45-ösével aligha. Futhat, ámde gyanúja szerint a közeledő vadállat nagyon gyors tud lenni, ha akar. Úgy saccolta, nagyjából öt‑

ven százalék az esélye, hogy kásaként végzi az óriás medve talpa alatt.

Akkor most mi legyen? Itt álljon és kezdjen el lö‑

völdözni, vagy fusson, mint akinek cseresznyepapri­kát dugtak a seggébe?

49

Eszébe jutott, van egy harmadik választása is. Tud

mászni.

A fa felé fordult, amelynek eddig a hátát vetette ül‑

tében. Hatalmas ősfenyő volt, könnyen lehet, hogy a legmagasabb fa az erdőnek ebben a részében. A föld­től csaknem két és fél méterre terítette szét első ágai­nak zöld legyezőit. Eddie visszaengedte a fegyver ka­kasát, a pisztolyt a nadrágja korcába dugta. A magas­ba ugrott, elkapott egy ágat, és lázas kapkodással föl­lendült rá. Mögötte ismét felbődült a medve, és ki­rontott a tisztásra.

Így is elmarhatta volna, és Eddie Dean belei cifra boaként lógtak volna az alsóbb ágákról, ha ebben a pillanatban rá nem jön megint a tüsszögés. Fekete fel­hővé rúgta a tábortűz hamuját, azután csaknem két­rét görnyedt, irdatlan mancsait gigászi combjaira tá­masztotta, és egy pillanatig úgy festett, mint egy bun dás öregember, egy náthás öregember. Egyfolytában tüsszögött – HAPCI! HAPCI! HAPCI! –, az élősködők gomolyagban ömlöttek az orrából. Forró vizelet pa‑

takzott a lába között, sziszegve oltotta el a tábortűz szétszóródott parazsát.

Eddie nem vesztegette el a neki jutott néhány drága pluszpercet. Iszkolt fölfelé, mint majom a rúdon, csak egyszer állt meg ellenőrizni, hogy a harcos pisztolya nem csúszott-e ki a nadrágja korcából. Rettegett, biz­tosra vette, hogy meghal (mire számíthatott, ha egy­szer nincs itt Henry, hogy vigyázzon rá?), ugyanakkor őrült hahota lüktetett a fejében: Fölzavartak a fára!, gondolta. Ehhez mit szólsz, sportember? Fölzavart a fá­ra egy Medzilla!

A teremtmény ismét fölemelte a fejét, a fülei közöt­ti forgó tárgy kacsingatott és villogott a napfényben, azután megrohanta Eddie fáját. Felnyújtotta egyik mancsát és odacsapott, hogy lerázza a fiút, mint agy­fenyőtobozt: Mancsa letörte az ágat, amelyen a fiú állt, éppen akkor, amikor Eddie föllendült a követke‑

50

zőre. Ugyanazzal a mozdulattal beletépett Eddie ci­pőjébe is, lerántotta a lábáról, és két darabra szakítva elrepítette.

Nem érdekes, gondolta Eddie. Mindkettőt neked adom, Medve koma, ha akarod. Amúgy is jócskán el­nyűttem már őket.

A medve felbőgött és a fát kaparta, mély nyomokat szántva a vénséges kérgen. A sebek átlátszó, gyantás levet véreztek. Eddie tovább mászott fölfelé. Az ágak már vékonyodtak, és amikor megkockáztatta, hogy lenézzen, egyenesen a medve zavaros szemébe bá­mult. Az állat fölszegett feje mögött a tisztás olyannak látszott, mint egy céltábla, amelynek a szétrúgott tá­bortűz volt a közepe.

– Lecsúsztál rólam, te szőrös kurafi – kezdte Eddie, ám ekkor a medve, amely még mindig hátraszegett fejjel bámulta, eltüsszentette magát. Eddie-t azonnal elöntötte a forró takony, amelyben ezerszámra nyü­zsögtek a kis fehér férgek. Vadul vonaglottak a fiú in­gén, karján, nyakán, arcán.

Eddíe fölsikoltott meglepetésében és undorában. Szemét-száját törölgetve elvesztette az egyensúlyát, alig volt ideje átkarolni a mellette levő ágat. Kapasz­kodott, és igyekezett minél több váladékot levakarni magáról. A medve felbömbölt, és ismét rácsapott a fára. A fenyő megremegett, mint árboc a viharban... ám a friss sebek legalább két méterrel az alatt az ág alatt tátongtak, amelyen Eddie lába nyugodott.

A fiú látta, hogy a férgek döglődnek – nyilván azon­nal pusztulni kezdtek, amint elhagyták a szörnyeteg testének fertőzött mocsarát. Ettől egy kicsit jobban érezte magát, és ismét mászni kezdett. Négy méterrel magasabban megállt, nem mert följebb kúszni. A fe­nyőtörzsből, amely az alapjánál vígan megvolt három méter vastag, mostanra mindössze negyvenöt centi maradt. Eddie két ágra osztotta el a súlyát, de érezte, hogy mindkettő ruganyosan hajladozik alatta. Innen

51

madártávlatból látta az erdő és a nyugati hegylábak hullámzó szőnyegét alant. Más körülmények között őszintén élvezte volna a kilátást.

Itt vagyok a világ tetején, mama!, gondolta. Ismét le­nézett a medve fölfelé fordított pofájába, és a döb­benet egy pillanatra minden összefüggő gondolatot kitörölt az agyából.

Valami kiállt a medvekoponyából, ami leginkább radarantennának tűnt.

A szerkentyű a napfényt villogtatva, zörögve for­gott, és mintha halkan nyiszorgott volna. Eddie-nek a maga idejében volt néhány öreg kocsija - olyanok, amilyenek a használtautó-kereskedés parkolójában sorakoznak, a szélvédőjükön az odamázolt ÍNYENC­SÉG EZERMESTEREKNEK felirattal; ez a ketyere itt olyan hangot adott, mint a csapágyak, amelyeket ha­marosan ki kell cserélni, ha nem akarja az ember, hogy beszoruljanak.

A medve hosszan, hörögve morgott. Nyüvekkel teli sárgás hab csorgott a mancsai között nagy pamatok­ban. Eddie, ha eddig még nem találkozott volna a perfekt őrülettel (márpedig véleménye szerint találko­zott, nem is egyszer, amikor farkasszemet nézett a világklasszis kurva Detta Walkerrel), akkor most meg­nézhette volna, milyen... de ez a pofa hál' istennek jó tíz méterrel alatta volt, és a gyilkos karmok a legma­gasabbra nyúlva is legalább öt méterrel az ő talpa alatt érték el a fát. Es ellentétben azokkal a fákkal, amelye­ket a medve rosszkedvében döntött -ki a tisztás felé jövet, ez nem volt halott.

- Kopj le, cicám! - zihálta Eddie. Gyantától raga­dós kezével letörölte a verejtéket a homlokáról, és a dzsuvát a medve képébe pöccintette.

Ekkor a teremtmény, amelyet a Régi Nép Mirnek nevezett, átkarolta a fát hatalmas mancsaival, és rázni kezdte. Eddie megragadta a fatörzset, szemét szoro­san lehunyva kapaszkodott. A fenyő ingaként lengett.

6

Roland megtorpant a tisztás szélén. A férfi vállán kuporgó Susannah hitetlenkedve bámult a nyílt tér­ség túlsó végébe. A teremtmény annak a fának a tö­vében állt, ahol Eddie-t hagyták, amikor háromne­gyed órája eltávoztak. A fiú alakjából csupán néhány foltnyi sejlett át az ágak és a sötétzöld fenyőtűk kö­zött. Roland másik fegyveröve a szörnyeteg lábánál hevert. A nő látta, hogy a tok üres.

- Istenem! - suttogta.

A medve idegbeteg asszonyként sivalkodott, és ráz­ni kezdte a fát. Az ágak úgy csapkodtak, mintha orkán tépné őket. Susannah szeme végigsiklott a törzsön, és az ormon megpillantott egy sötét árnyat. Eddie oda­tapadt a törzshöz, miközben a fa lengett-hajladozott. Egyik keze megcsúszott, s vadul hadonászott kapasz­kodóért.

- Mit csináljunk? - kiáltott le a lány Rolandnak. - Le fogja rázni! Mit tegyünk?

Roland igyekezett gondolkodni, de ismét kiújult az a furcsa érzés, amely mostanában már mindig vele volt, de a feszültségtől még rosszabbodott. Mintha két ember lakna egy koponyában. Mindegyiknek meg­van a saját emlékezete, és amikor vitatkozni kezde­nek, mindegyik ragaszkodik hozzá, hogy az ő emlékei a valódiak, és a harcos úgy érezte, mindjárt kettété­pik. Kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy összebékítse a két felet. Sikerült, legalábbis pillanatnyilag.

- Ez a Tizenkettők egyike! - ordította. - Az egyik Őr! Annak kell lennie! De én azt hittem, hogy... A medve ismét felbömbölt Eddie-re. Most úgy pü­fölte a fát, mint egy bokszoló. Gubancosan hullottak köré a letört gallyak.

- Micsoda? - kiáltotta Susannah. - Folytasd! Roland lehunyta a szemét. A fiút Jake-nek hívták!,

üvöltötte a fejében egy hang. Egy másik hang vissza­üvöltött: Nem VOLT fiú! Te is tudod, hogy nem VOLT fiú! Tűnés innen!, acsargott, bár hangosan csak anny mondott:

–     Lőj rá! Lődd farba, Susannah! Megfordul és tá­madni fog! Amikor ezt teszi, keress valamit a fején! Az...

A medve ismét bömbölt. Abbahagyta a püfölést, és megint rázni kezdte a fát. Baljósan recsegő, csikorgó hangok hallatszottak a fenyő csúcsáról.

– Azt hiszem, úgy néz ki, mint egy kalap! – ordítot­ta Roland, amikor ismét hallani lehetett a hangját. –Egy kis acélkalap! Azt lődd le, Susannah! De el ne hibázd!

Hirtelen rémület töltötte el a nőt – és még egy so­hasem tapasztalt érzés: a pusztító magányosság.

–     Nem! Elhibázom! Csináld te, Roland! – Máris a fegyverövön függő pisztolytáska után tapogatódzott, hogy odaadja a fegyvert a harcosnak.

– Nem tehetem! – ordított Roland. – Rossz a szög! Neked kell megtenned, Susannah! Ez a valódi vizsga, és jobb lesz, ha átmész!

–     Roland...

– Le akarja törni a fa csúcsát! – mennydörögte a férfi. – Hát nem látod?

A nő letekintett a kezében levő pisztolyra. Átnézett a tisztás túlsó végén a gigászi medvére, amely elmo­sódott a zöld fenyőtűk felhőjében-záporában. A met­ronómként lengő Eddie-re pillantott. Nála lehetett Roland másik pisztolya, de Susannah látta, hogy nem használhatja, mert akkor úgy pottyanna le, mint a túlérett szilva. Nem lőhetett.

Fölemelte a pisztolyt. A gyomra összeszorult a féle­lemtől.

–Tarts erősen, Roland – mondta. – Ha nem.,.

   Velem ne törődj.

54

A nő kétszer lőtt, gyors egymásutánban, ahogy Ro­land tanította. A súlyos dörrenések ostorpattintásként szakították félbe a fát rázó medve bömbölését. Susan­nah látta, hogy mindkét lövedék talált: egymástól alig néhány centiméterre fúródtak a medve ülepének bal felébe.

Az állat fölordított meglepetésében, fájdalmában és dühében, Egyik hatalmas mellső mancsa előbukkant az ágak és tűlevelek sűrű fátyla mögül, és rácsapott a sérülésre. Vörösen csöpögve tűnt el ismét a szemük elől. Susannah elképzelte, amint vizsgálgatja véres te­nyerét. Azután susogó, suhogó, pattogó hang hallat­szott, ahogy a medve megfordult és nyomban négy lábra is állt, hogy a legnagyobb sebességgel haladhas­son. Susannah most először pillantotta meg a pofáját, és elszállt a szívéből a bátorság. Az állat orrát elborí­totta a tajték, hatalmas szeme lámpaként világított. Torzonborz feje balra lendült... azután vissza, jobb­ra... majd Roland felé mutatott, aki terpeszben állva egyensúlyozta a vállán Susannah Deant.

A medve fülsiketítő bömböléssel támadásba lendült.  Mondd fel a leckédet, Susannah Dean, de igazán! A medve dübörögve loholt feléjük; mintha egy gyár-

ból szökött masinát figyelnének, amelyet valaki lete­rített egy éktelen nagy, molyette szőnyeggel.

Úgy néz ki, mint egy kalap! Egy kis acélkalap! Megpillantotta... bár neki nem kalapnak tűnt. In­kább olyan volt, mint egy parabolaantenna, a jóval ki­sebb változata annak a fajtának, amelyet a híradóban mutattak, mikor azt ecsetelték, hogyan veszi elejét a védelmi vonal Oroszország alattomos támadásának. Nagyobb volt a szikláról korábban lelődözött kavi­csoknál, viszont távolabbra kellett céloznia. Félreve­zető foltokban futkosott rajta a napfény és az árnyék. Nem a kezemmel célzok; aki a kezével céloz, megfeled­kezik atyja arcáról.

Nem tudom megtenni!

55

Nem a kezemmel lövök; aki a kezével lő, megfeledkezik atyja arcáról.

El fogom téveszteni! Tudom, hogy mellémegy!

Nem a fegyverrel ölök; aki a fegyverrel öl...

. – Lődd le! – mennydörögte Roland. – Susannah,

lőj!

Még meg sem húzta a ravaszt, amikor már látta a becsapódást. Semmi más nem hajtotta a lövedéket a csőszájtól a célig, mint az ádáz kívánság, hogy talál-, jon. Minden félelem lehullott róla. Csupán mélységes hidegség maradt, még arra is volt ideje, hogy azt gon­dolja: Ezt érzi ő. Istenem, hogy bírja elviselni?

– A szívemmel ölök, te rohadék! – mondta, és ke­zében eldördült a harcos pisztolya.

8

Az ezüstös tárgy a medve koponyájába ágyazott acélrúdon forgott. Susannah lövedéke éppen középen találta el, és a tányérantenna száz ragyogó darabra esett szét. Magát a rudat hirtelen elnyelte a sercegő kék tűz kibomló hálója, amely egy pillanatra mintha befogta volna a medve pofáját.

Az állat haldokló, sivító bömböléssel két lábra állt, mellső mancsai céltalanul püfölték a levegőt. Széles, tántorgó kört írt le, és csapkodott, mintha el akarna repülni. Ismét bömbölni próbált, de csak valami hát­borzongató nyávogás lett belőle, mintha légvédelmi sziréna vinnyogna.

– Nagyon jó – mondta fáradtan Roland. – Jó lövés. tiszta és egyenes.

– Lőjek még egyszer? – kérdezte bizonytalanul a nő. A medve még mindig folytatta a céltalan körözést, de egyre jobban oldalra és befelé dőlt. Nekiment egy kis fának, visszahőkölt, majdnem elesett, azután tovább körözött.

– Nincs rá szükség – felelte Roland. Megragadta Susannah derekát, leemelte, és egy pillanattal később már le is tette a földre. Eddie lassan, rogyadozó láb­bal ereszkedett alá a fenyőről, de Susannah oda se né­zett. Képtelen volt levenni a szemét a medvéről.

Látott már bálnákat Mysticben, a connecticuti ten­geri akváriumban, amelyek nagyobbak, valószínűleg sokkal nagyobbak voltak ennél, de az biztos, hogy szárazföldön ez a legirdatlanabb teremtmény. A med­ve nyilvánvalóan haldokolt. Bömbölése bugyboréko­lássá tompult, és noha a szeme nyitva volt, vakon meredt a semmibe. Céltalanul csapkodott, felborított egy száradó bőrökkel teli állványt, letaposta azt a kis szárnyékot, amelyet Susannah Eddie-vel osztott meg, nekiütközött a fáknak. A nő látta az állat fejéből ki­meredő acélrudat. Füstcsíkok kígyóztak a rúd körül, mintha a lövés meggyújtotta volna a medve agyát.

Eddie elérte az életét megmentő fa legalsó ágát, majd remegve lehuppant a tövébe. – Istennek szent anyja! – mondta. – Csak nézem, de még mindig nem tudom elhi...

A medve feléje fordult. Eddie fürgén felpattant, és rohanni kezdett Susannah meg Roland felé. A medve észre se vette, csak dülöngélt a fenyőhöz, amely Ed­die-nek menedéket nyújtott. Meg akarta ragadni, de nem sikerült neki, térdre rogyott. Most már más han­gok is hallasztottak belőle, amelyekről Eddie-nek egy kamion szétesőfélben levő, irdatlan motorja jutott az eszébe.

A medve görcsösen megrándult, háta ívbe görbült. Fölkapta mellső mancsait, és eszelősen belemart a tulajdon pofájába. Nyüves vér fröcskölt szerteszét. Azután eldőlt, zuhanásától megremegett a föld, és nem mozdult többé. Annyi különös évszázad után a medve, amelyet a Régi Nép Mirnek – világ alatti világnak – nevezett, elpusztult.

57

56

9

Eddie fölkapta Susannah-t, ragacsos kezét össze­fonta a nő hátán, és mohón megcsókolta. Ragadt az izzadságtól és a gyantától. A nő megsimogatta az ar­cát, nyakát, belefúrta kezét a fiú nyirkos hajába. Esze­veszetten szerette volna mindenütt megsimogatni, hogy lássa, tényleg megvan-e. – Kis híján elkapott – mondta a fiú. – Mintha vala- mi bolond farsangi parádén lettem volna. Micsod lövés! Jézusom, Suze, micsoda lövés!

– Remélem, sohasem kell megismételnem – mond­ta a nő, ám valahol a mélyben tiltakozott egy han­gocska. Ez a hang azt sugdosta, hogy alig várja a vetkező alkalmat. Es ez a hang hideg volt. Hideg. – Mi volt... – fordult Eddie a harcos felé, de Roland már arrébb ment. A medve felé ballagott, amely most a földön hevert, loncsos térdét az égnek meresztve. Fojtottan nyögött és bugyborékolt, mintha lassan áll­nának le furcsa szervei.

Roland észrevette kését, mélyen belefúródva egy fába, Eddie életmentő, összehasogatott ősfenyője kö­zelében. Kihúzta, tisztára törölte puha szarvasbőr in­gében. Erre cserélte föl a régi rongyot, amelyet akkor viselt, mikor hármasban elhagyták a tengerpartot. Megállt a medve mellett, csodálattal, sajnálkozva nézte.

Helló, idegen, gondolta. Helló, öreg barátom. Sohasem hittem benned, nem igazán. Úgy vélem, Alain hitt, azt pedig tudom, hogy Cuthbert is – ő mindent elhitt –, de én makacs voltam. Csak dajkamesének tartottalak... még egy szélnek, amely körbekering öreg dadám üres fejében, mielőtt kihussanna fecsegő száján. Közben te egész idő alatt itt voltál, az óvilág másik menekültjeként, akár az a szivattyú a pihenőállomáson, meg az ócska gépezetek a hegyek mélyén. Vajon a törött roncsokat imádó Lassú Mu­tánsok lennének végső leszármazottai egy népnek, amely

58

valaha ebben az erdőben élt, és végül elmenekült a ha­ragod elől? Nem tudom, sohasem fogjuk tudni... de úgy érzem, igazam van. Igen. Azután idejöttem én a bará­taimmal – az új jó barátaimmal, akik annyira kezdenek hasonlítani a régi jó barátaimhoz. Idejöttünk, varázskö­röket vontunk magunk körül, minden körül, amihez hoz­záértünk, egyik mérgező szálat a másik után, és most itt heversz a lábunknál. A világ ismét továbbmozdult, és ez alkalommal te maradtál le, öreg barátom.

A szörnyeteg teste még mindig égető, lázas forrósá­got sugárzott. Száján és összeszabdalt orrán át csapa­tokban távoztak az élősködők, de nyomban el is pusz­tultak. Viaszfehér kupacokba gyűltek a medve fejének két oldalán.

Eddie lassan közeledett. Susannah-t a 'Csípőjére ül­tetve hozta, mint anyák a csecsemőjüket. – Mi ez, Roland? Ismered?

– Mintha Őrnek nevezte volna – mondta Susannah.

Igen. – Roland hangja halk volt a döbbenettől. –Azt hittem, mind eltűntek, el kellett tűnniük... ha egyáltalán léteztek az öregasszonyok meséin kívül.

– Akármi volt is, ugyancsak lógott egy deszkája – mondta Eddie.

Roland halványan elmosolyodott. – Ha te élnél két­háromezer évig, egy kicsit neked is lógna egy deszkád. Két-háromezer... Krisztusom!

– Ez egy medve? – kérdezte Susannah. –Tényleg az? És ez itt mi? – mutatott a medve egyik vastag hátsó lábán levő dologra, ami szögletes fémtáblának tűnt. Csaknem eltakarták a durva szőrcsomók, de a délutá­ni napsugár egyik nyalábja éppen rátűzött a rozsda­mentes acélra.

Eddie letérdelt, és tétován megérintette a táblát. Az elhullott óriás belsejéből még mindig hallatszott a különös, fojtott kattogás-pattogás. A fiú Rolandra né­zett.

– Rajta – mondta a harcos. – Ennek már vége.

59

Eddie félrehúzott egy szőrcsomót, és közelebb ha­jolt. Szavakat véstek a táblára. Elég kopott volt, de némi erőfeszítéssel el lehetett olvasni.

 

ÉSZAKI KÖZPONTI POZITRONIKA RT.
Granite City
Északkeleti Folyosó

4. Őr modell

Sorozatszám # AA 24123 CX 755431297 L 14

Típus/Fajta MEDVE

SHARDIK

**NR**A SZUBNUKLEÁRIS CELLÁKAT ELTÁVOLÍTANI TILOS**NR**

 

 
 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


– Uram Jézus, ez egy robot! – mondta halkan Eddie. – Az nem lehet -- vitatkozott Susannah. – Amikor rálőttem, vérzett.

– Vérezhetett, de a rendes, hétköznapi medvéknek nem nő tányérantenna a fején. És amennyire tudom, a te rendes, hétköznapi medvéid nem élnek két-há­romezer... – hirtelen elhallgatott, Rolandra meredt. –Mit csinálsz?

Roland nem válaszolt, mert nem kellett, annyira nyilvánvaló volt, amit csinált. A medve egyik szemét vájta ki a késével, gyorsan, akkurátusan, precízen. Amikor végzett, egy pillanatig egyensúlyozta a késén a szivárgó, barna zselégömböt, azután félrepöccintet­te. Néhány további parazita mászott ki a tátongó nyí­láson. Igyekeztek volna lefelé a medve orra mellett, de megdöglöttek.

A harcos odahajolt Shardik, a nagy Medveőr szem­ürege fölé, és bekukkantott a nyílásba. – Gyertek csak ide és nézzétek! – mondta. – Megmutatom nektek az utóbbi idők csodáját.

60

– Tegyél le, Eddie – kérte Susannah.

A fiú engedelmeskedett. A nő, a kezére és a comb­jára támaszkodva, fürgén odaaraszolt a medve széles,- ernyedt pofája mellett kuporgó harcoshoz. Eddie csat­lakozott hozzájuk, a válluk fölött leselkedve. Lenyű­gözött csöndben bámultak csaknem egy percen át; ki­zárólag a varjak károgását lehetett hallani, amelyek még mindig ott köröztek az égen.

Néhány kövér, haldokló vércsepp szivárgott a szem­üregből. Eddie látta, hogy nem csak vér. Valami tiszta folyadék keveredett hozzá, amelynek határozott ba­nánszaga volt. A szemüreget alkotó inak finom kriksz­krakszai közé húrok hálózatát ágyazták. Mögöttük, a szemüreg mélyén vörös szikra hunyorgott. A fény megvilágított egy apró kapcsolótáblát, amelynek ezüs­tös kacskaringói csakis forrasztások lehettek.

-         Ez nem is medve, hanem egy kurva Sony walk­man motyogta.

– Tessék? – nézett rá Susannah.

–         Semmi. – Rolandra pillantott. – Gondolod, hogy biztonságos belenyúlni?

A harcos vállat vont. – Azt hiszem. Ha volt is démon ebben a teremtményben, az elmenekült.

Eddie benyúlt a kisujjával, készen rá, hogy a legpa­rányibb elektromos bizsergésre is visszarántsa. Meg­érintette a baseball-labda nagyságú szemüreg hűlő hú­st, azután az egyik húrt. Csak éppen nem húr volt, hanem pókhálóvékony acélszál. Eddie visszahúzta az ujját és látta, hogy az apró vörös szikra még egyszer fölvillan, mielőtt örökre kialudt volna.

–         Shardik – motyogta a fiú. – Én ismerem ezt a ne­vet, de nem tudom hová tenni. Neked jelent valamit, Suze?

A nő a fejét rázta.

– Az a helyzet... – Eddie tehetetlenül fölnevetett –hogy valamiért nyulakat juttat az eszembe. Hát nem hülyeség?

61

Roland fölállt. A térde úgy recsegett, mint a pus­kalövés. – Tábort kell bontanunk – mondta. – A föld itt szennyezett. A másik tisztás, ahová lőni mentünk...

Két bizonytalan lépést tett, azután térdre rogyott, feje lekókadt. A halántékára tapasztotta a két tenye­rét.

10

Eddie és Susannah egyetlen rémült pillantást vál­tottak, azután Eddie odaugrott a harcos mellé.

– Mi baj? Roland, mi van veled?

–      Volt fiú – mondta a harcos távoli, motyogó han­gon. – Nem volt fiú – folytatta a következő lélegzetre.

–     Roland! – szólt rá Susannah. Odaaraszolt hozzá,

átölelte a vállát, érezte, hogy a férfi remeg. – Roland,

mi bajod?

–     A fiú – felelte Roland bizonytalan, bávatag pillan‑

tással. – A fiú! Mindig a fiú!

–      Milyen fiú? – ordította kétségbeesetten Eddie.

Milyen fiú?

–     Menj hát! – mondta Roland. – Vannak még más

világok is. – Azzal elájult.

11

Aznap éjjel körülülték a hatalmas máglyát, amelyet Eddie és Susannah rakott a tisztáson, a „lőtéren", ahogy Eddie nevezte. Télen rossz táborhely lett volna, mivel nyitva állt a völgy felé, de most éppen meg­felelt. Eddie úgy sejtette, hogy itt, Roland világában még mindig a nyár végén tartanak.

Tejútrendszerektől csillogva borult rájuk az ég feke­te kupolája. Délen, csaknem pontosan előttük, azon a sötétségfolyamon túl, ami a völgy volt, Eddie látta a messzeségben az Öreg Anyát, ahogy kiemelkedik a

62

láthatatlan horizont mögül. Rolandra pillantott, aki a tűz mellett kuporgott, vállán három szarvasbőrrel,

noha enyhe volt az éjszaka, és a lángok meleget árasz­tottak. Mellette érintetlenül állt a tányér, kezében csontot tartott. Eddie ismét az égre nézett, és eszébe jutott a történet, amelyet a harcos mesélt nekik az egyik hosszú napon, amikor a dombokon átvágva távolodtak a tengerparttól, míg el nem érték az ide­iglenesen menedéket nyújtó sűrű erdőt.

Az idők kezdete előtt, mondta Roland, az Öreg Csillag és az Öreg Anya még fiatalok voltak, szen­vedélyes új házasok. Egy napon szörnyen összevesz­tek. Az Öreg Anya (akit azokban a régi napokban még a valódi nevén Lydiának szólítottak) rajtakapta az Öreg Csillagot (valódi nevén Apont) egy Cassiopeia nevű szépséges fiatal nővel. Iszonyú, hajtépő, szem­kikaparó, tányérhajigáló perpatvar kerekedett. Az egyik elhajított edény cserepeiből lett a Föld; egy ki­sebb szilánkból a Hold; a konyhai tűzhely egyik zsa­rátnokából a Nap. Végül az istenek közbeléptek, így Apon és Lydia dühükben sem voltak képesek el­pusztítani a világegyetemet, amely olyan szépen kiala­kult. Cassiopeiát, a pajzán cédát, a baj legfőbb okát („Na persze, mindig a nő a hibás", jegyezte meg itt Susannah), egy csillagokból készült hintaszékbe pa­rancsolták, abban ül örökkön-örökké. De még ez sem oldotta meg a problémát. Lydia ismét megpróbálta volna az együttélést, de Apon keményfejű és büszke volt („Hát persze, mindig a férfi a hibás", mordult föl itt Eddie). Igy hát elváltak, és most gyűlölködő vá­gyakozással bámulják egymást elválásuk csillagleples romjai fölött. Apon és Lydia sok milliárd éve eltűn­tek, mesélte a harcos; belőlük lett az Öreg Csillag és az Öreg Anya, észak és dél, mindegyik a másikra vá­gyik, de még most is túl büszkék ahhoz, hogy békü­lésért könyörögjenek... Cassiopeia pedig oldalt ül a székében, hintázik, és kineveti őket.

63

Szelíden, megérintették a karját. Eddie fölrezzent. Susannah volt az.

- Gyere - mondta a nő. - Beszélnünk kell vele. Eddie odavitte a tűzhöz, és óvatosan letette Roland jobbjára. Ő a baljára ült. Roland először Susannah­ra, azután Eddie-re nézett.

- Milyen közel ültök hozzám jegyezte meg. - Mint a szeretők... vagy a börtönőrök.

- Itt az ideje, hogy beszélgessünk - mondta Susan­nah halk, tiszta, dallamos hangon. - Ha a társaid va­gyunk, Roland - és tetszik, nem tetszik, úgy tűnik, azok vagyunk -, akkor ideje, hogy úgy is bánj velünk, mint társakkal. Mondd el, mi a baj...

- ...és mit tehetünk érted - fejezte be Eddie. Roland mélyet sóhajtott. - Nem tudom, hogy is kezdjem - szólalt meg. - Ölyan rég volt az, hogy tár­saim voltak... vagy hogy elmeséltem valamit... - Kezdd a medvével - mondta Eddie.

Susannah előrehajolt, és megérintette a Roland ölé­ben heverő állkapcsot. Borzadt tőle, mégis hozzáért. - És fejezd be ezzel.

- Igen. - Roland szemmagasságba emelte a csontot, egy pillanatig nézte, mielőtt visszaejtette volna az ölé­be. - Erről kell beszélnünk, ugye? Ez a dolgok közép­pontja.

Ám első a medve.

12

- Ezt a történetet gyermekkoromban hallottam - kezdte Roland. - Amikor még minden új volt, a Nagy Öregek - ők nem istenek voltak, hanem olyan embe­rek, akiknek a tudása szinte fölért az istenekével - megteremtették a Tizenkét Őrt, hogy vigyázzák a ti­zenkét gádort, amelyek ki- és bevezettek a világba. Néha úgy hallottam, hogy ezek a gádorok termé‑

64

szetes dolgok voltak, mint a csillagképek, amelyeket az égen látunk, vagy a feneketlen hasadék a földben, amelyet Sárkány Barlangjának nevezünk, mert min­den harmincadik-negyvenedik napon nagy gőzoszlo­pot pöffent. Mások viszont - egyikükre, egy Hax ne­vűre, aki apám kastélyában volt főszakács, különösen jól emlékszem - azt mondták, hogy nem természeti jelenségek, hanem maguk a Nagy Öregek alkották őket azokban a napokban, mielőtt megszorult volna torkukon a gőgjük hurokja, hogy örökre eltűnjenek a földről. Hax azt szokta volt mondogatni, hogy a Ti­zenkét Őr megalkotása volt a Nagy Öregek utolsó tette; így próbálták jóvátenni a súlyos bűnöket, ame­lyeket egymással és a földdel szemben elkövettek.

- Gádorok - tűnődött Eddie. - Úgy érted, ajtók. Helyben vagyunk. Ezek az ajtók, amelyek ki-be vezet­nek ebbe a világba, vajon arra a világegyetemre is nyílnak, ahonnan Suze-zal jöttünk? Mint amazok, amelyeket a parton találtunk?

- Nem tudom - felelte Roland. - Minden tudott dolgomra száz olyan esik, amiről fogalmam sincs. Be­le kell törődnötök. Azt szoktuk mondani, hogy a világ továbbhaladt. Ez olyan, mint mikor a nagy árhullám visszavonul, és roncsok maradnak a nyomán... ron­csok, amelyek néha úgy festenek, akár egy térkép.

- Akkor találgassunk! - kiáltott Eddie, és a hang­jából sütő mohó lelkesedés elárulta a harcosnak, hogy a fiú még most sem adta föl a reményt, hogy egyszer visszatérhet a saját - és Susannah - világába. Nem teljesen.

- Hagyd békén, Eddie - intette le Susannah. - nem találgat.

- Ez nem igaz, mert néha szokott - felelte Roland mindkettejük meglepetésére. - Ha csak a találgatás marad, akkor néha találgatni kell. A válasz pedig nem. Hitem - sejtelmem - szerint ezek a gádorok nem hasonlítanak a parti ajtókra. Azt hiszem, azok a ti vi‑

65

lágotokba vezető ajtók olyasfélék, mint valami libikó­kának a központi tengelye. Tudjátok, mi az?

Mérleghinta? – kérdezte Susannah, és föl-alá bil­legette a két karját, hogy mutassa, mire gondol.

–           Igen! – bólintott elégedetten Roland. – Éppen az. Az egyik végében ennek a hintamérlegnek... – Mérleghinta – javította ki szelíd mosollyal Eddie.

–           Igen. Az egyik végén az én ka-m van. A másikon . a feketébe öltözött emberé – Walteré. Az ajtók voltak középen, a két ellentétes sors feszültsége alkotta őket. Ezek a gádorok sokkal nagyobbak Walternál vagy ná­lam, vagy a hármunk kis társaságánál.

–           Azt mondod – kérdezte habozva Susannah hogy a gádorok, ahol ezek az Őrök állnak, kívül van­nak a ka-n? Mögötte?

 – Csak azt mondom, hogy én így hiszem. – Fel­villantotta szokott kurta mosolyának vékony sarlóját a tűz fényében. – Így sejtem.

Egy pillanatra elhallgatott, azután fölvett egy ágat. Félresöpörte a fenyőtűszőnyeget, és a bottal rajzolni kezdett a földre:

 

–           Gyermekkoromban azt mondták, ilyen a világ. Az X-ek a gádorok, amelyek körben állnak a világ örök peremén. Ha húzunk hat vonalat, párosával összeköt­ve őket, így...

 

 

 

Fölnézett. – Látjátok, ahol a vonalak középen ke­resztezik egymást?

Eddie-nek libabőrös lett a gerince és a karja. A szája hirtelen kiszáradt.

–      Ez az, Roland? Ez a..?

Roland bólintott. Hosszú, barázdált arca komoly volt. – Ezen a ponton nyílik a Nagy Gádor, az úgy­nevezett Tizenharmadik Kapu, amely nem csupán ennek, de minden világnak parancsol.

Megütögette a, kör középpontját.

–         Itt áll a Setét Torony, amelyet egész életemben kerestem.

13

 

 

A harcos folytatta: – Mind a tizenkét kisebb gádor­ba állítottak egy Őrt a Nagy Öregek. Gyermekkorom­ban a nevüket rímbe szedve tanította meg a dadám – és Hax, a szakács – ...de az a gyermekkor már régen volt. Volt a Medve természetesen, meg a Hal... az Oroszlán... a Denevér. És a Teknős – ő nagyon fontos...

Fölnézett a csillagos égre, a töprengés ráncokat vé­sett a homlokára, majd megdöbbentően napfényes mosollyal idézte fel a rigmust:

66

 

67

Nézd a teknős hatalmas hátát,

Azon hordja az ember világát.

Gondolatai lassúak, derűsek,-

Elméjében hordoz bennünket.

Hátán köttetik minden esküvés,

Tudja az igazat, ha nem is segít.

Szereti a földet meg a tengereket,

Meg a hozzám hasonló gyerekeket.

 

Halkan, derűsen fölnevetett. - Ezt Hax tanította ne­kem, ő énekelte, miközben valami sütemény cukor­mázát kevergette, és megengedte, hogy lenyalogas­sam a kanala széléről az édességet. Meglepő, mikre emlékszik az ember, ugye? Mindenesetre, ahogy na­gyobb lettem, kezdtem azt hinni, hogy az Őrök nem léteznek, sokkal inkább szimbólumok, mint valódi lé­nyek: Úgy látszik, tévedtem.

- Robotnak neveztem - mondta Eddie -, de igazá­ból nem az volt. Susannah-nak igaza van: az egyetlen robot, amelyik vérzik a lövéstől, Quaker State 10-40. Azt hiszem, ez volt az, amit az én világomban cyborg­nak hívtak, Roland - olyan teremtmény, amely rész­ben gép, részben hús-vér lény. Magam láttam egy filmben... ugye már meséltünk a filmekről?

Roland halvány mosollyal bólintott.

-         Szóval ennek a filmnek Robocop volt a címe, és a pasas nem nagyon különbözött attól a medvétől, amelyet Susannah lelőtt. Honnan tudtad, hová kell lőni?

-         Eszembe jutottak a régi mesék, amelyeket Hax mondott - felelte a harcos. - Ha csak a dadámra hall­gattam volna, Eddie, akkor most a medve hasában lennél. A ti világotokban nem szokták mondani az elmálészkodó gyermekeknek, hogy tegyék föl a gondol­kodósapkát?

-         Dehogynem - felelte Susannah. - Hogyne mon­danák.

68

- Itt is ezt mondják, és a mondás az Őrök történe­téből származik. Állítólag mindegyiknek van még egy agya a fején kívül. Egy kalapban. - Ijesztően zaklatott tekintettel nézett rájuk, majd ismét elmosolyodott. - Ugye nem nagyon hasonlított kalapra?

- Nem - mondta Eddie -, de a sztori elég közel járt a valósághoz, hogy megmentse az irhánkat.

- Most már úgy gondolom, hogy az egyik Őrt ke­restem kezdettől fogva - mondta Roland. - Ha meg­találjuk azt a gádort, amelyet ez a Shardik őrzött - és ehhez csupán a csapáját kell követnünk visszafelé -, végre meglesz az utunk, amelyen járjunk. Ha a gádor a hátunk mögé kerül, egyszerűen előre kell mennünk. A kör közepén... ott a Torony.

Eddie kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Jó, akkor beszéljünk erről a Toronyról! Végre egyszer s mindenkorra beszéljük meg, mi az, mit jelent, és ami a legfontosabb: mi történik velünk, ha odaérünk? De meg se nyikkant, és egy pillanattal később becsukta a száját. Nem megfe­lelő az idő; ne most, amikor Roland ilyen nyilvánva­lóan beteg. Ne most, amikor csupán tábortüzük szik­rái tartják távol az éjszakát.

-           Akkor térjünk át a másikra - folytatta súlyosan Roland. - Végre rátaláltam az utamra - annyi hosszú év után rátaláltam végre -, és most úgy tűnik, elveszí­tem az ép elmémet. Érzem, ahogy szétmorzsolódik, akár az esőtől alámosott meredek part a lábam alatt. Ez a büntetésem, amiért hagytam, hogy egy fiú, aki sohasem létezett, a halálba zuhanjon. És ez is ka.

-         Ki ez a fiú, Roland? - kérdezte Susannah. Roland Eddie-re pillantott. - Te tudod?

Eddie megrázta a fejét.

-         Pedig beszéltem róla - mondta Roland. - Illetve félrebeszéltem, amikor a fertőzés a legádázabbul tom­bolt bennem, és majdnem meghaltam. - A harcos hangja hirtelen fél oktávot emelkedett, és olyan jól utánozta Eddie hangját, hogy Susannah-t végigbor‑

69

zongatta a babonás félelem. - „Ha abba nem hagyod a pofázást arról a kurva kölyökről, Roland, akkor a saját ingeddel tömöm be a szádat. Hányni tudnék, hogy örökké ezt kell hallanom!" Emlékszel, hogy ezt mondtad, Eddie?

Eddie alaposan végiggondolta a dolgot. Roland ezerféléről beszélt, miközben megjárták tekervényes útjukat a parton A FOGOLY feliratú ajtótól AZ ÁRNYAK HÖLGYE feliratúig, és mintha ezernyi nevet említett volna láztól fűtött monológjaiban: Alain, Cort, Jamie de Curry, Cuthbert (ezt gyakrabban, mint a többie­ket), Hax, Martin (de az is lehet, hogy Marten volt), Walter, Susan, meg még égy olyan pofát is, akinek az a valószínűtlen neve volt, hogy Zoltán. Eddie nagyon belefáradt, hogy ezekről a népekről halljon, akikkel sohasem találkozott (és nem is akart találkozni), de persze akkoriban neki is megvoltak a maga problé­mái, amelyek közül csupán kettő volt a heroinelvonás és a kozmikus repülőbetegség. És igazság szerint vél­hetőleg ő ugyanígy fárasztotta Rolandot töredékes tündérmeséivel. Arról, hogyan nőttek föl Henryvel, és hogyan lettek drogosok.

De nem emlékezett rá, hogy egyszer is azzal fenye­gette volna Rolandot, miszerint a saját ingével tömi be a száját, ha nem hagyja abba a mesét valami kö­lyökről.

-         Semmi nem jut erről az eszedbe? - kérdezte Ro­land. - Egyáltalán semmi?

Talán lehetett valami? Valami távoli bizsergés, mint a déja vu érzése. Mint amikor a parittyát megpillantot­ta a tuskóból kiálló csonkban? Igyekezett rátalálni erre a bizsergésre, de eltűnt. Eddie úgy döntött, hogy nem is létezett; csak ő szerette volna, ha létezik, mert Roland olyan nyomorultul szenvedett.

- Nem - mondta. - Sajnálom, öregem.

-         Pedig említettem neked. - Roland hangja nyugodt volt, ám a sürgetés úgy lüktetett benne, mint. egy

70

skarlát fonál. - A fiú neve Jake. Föláldoztam - megöl­tem - azért, hogy végre találkozzak Walterrel és be­széljek vele. A hegyek alatt öltem meg.

Erre Eddie már jobban emlékezett. - Hát, talán ez történt, de te nem ezt mondtad. Arról beszéltél, hogy egyedül keltél át a hegyek alatt, valami őrült kézihaj­tánnyal. Arról sokat meséltél, amikor a parton jöttünk felfelé, Roland. Hogy milyen rémes volt ott egyedül.

-         Emlékszem. De arra is emlékszem, hogy mesél­tem neked a fiúról, arról, hogyan zuhant le a viadukt­ról a szakadékba. Es hogy ez a két emlék ily távol esik egymástól, ez az, ami kettészakítja az elmémet.

-         Egy szót sem értek - mondta aggodalmasan Su­sannah.

- Azt hiszem - felelte Roland -, én is csak most kez­dem érteni.

Fát dobott a tűzre, vörös szikrák vastag spirálkévé­jét küldve a sötét ég felé, azután visszatelepedett kö­zéjük. - Elmondok nektek egy történetet, ami igaz - folytatta -, azután elmondok egyet, ami nem igaz... de annak kéne lennie.

-      Vásároltam egy öszvért Pricetownban, és amikor elértem Tullba, az utolsó városba a sivatag előtt, még egész virgonc volt...

14

Így a harcos belekezdett hosszú meséjének utolsó részébe. Eddie már hallotta egyes részleteit, ám épp­olyan elbűvölten hallgatta, mint Susannah, akinek tö­kéletesen új volt. Mesélt nekik a kocsmáról, ahol a végtelen kártyaparti folyt a sarokban, a Sheb nevű zongoristáról, az Allie nevű asszonyról, akinek forra­dás volt a homlokán... és Nortról, a fűevőről, aki meghalt, hogy azután valamely sötét életre keltse a feketébe öltözött ember. Mesélt Sylvia Pittstonról, a vallási téboly megtestesüléséről, a végső, apokalipti‑

71

kus mészárlásról, amelyben ő, Roland, a harcos, meg­ölte a város minden férfiját, asszonyát és gyermekét. - Mi a szent szar! - hebegte halkan Eddie.

-      Halgass! - förmedt rá Susannah. - Hadd fejezze be!

Roland folytatta. Ugyanazzal az egykedvűséggel me­sélt, amellyel keresztülvágott a sivatagon, miután el­hagyta az utolsó telepes, egy fiatalember kunyhóját, akinek csaknem a derekáig ért elvadult, vörösszőke üstöke. Elmesélte, hogyan pusztult el az öszvére. Még azt is elmondta, hogyan ette ki az állat szemét a te­lepes madara, Zoltán.

Beszélt a hosszú sivatagi napokról, a kurta sivatagi éjszakákról, arról, hogyan követte Walter tábortüzei­nek hideg hamuját, hogyan érkezett végül, tántorog­va és a kiszáradástól félholtan, a sivatagi pihenőállo­másra.

-      Üresen állott. Azt hiszem, azóta állott üresen, amikor amaz óriás medve még friss csinálmány volt. Ott éjszakáztam, azután továbbmentem. Ami ott tör­tént... de most másik történetet mondok nektek.

-      Azt, amelyik nem igaz, de annak kellene lennie? -kérdezte Susannah.

Roland bólintott. - Ebben az áltörténtetben - me­sében - egy Roland nevű harcos találkozott egy Jake nevű fiúcskával. Ez a gyermek a ti világotokból, a ti New Yorkotokból származott, a ideje pedig Eddie 1987-e és Odetta Holmes 1963-a között lehetett.

Eddie érdeklődve hajolt előre. - Van ajtó ebben a történetben, Roland? Egy FIÚ feliratú ajtó vagy ilyes­mi?

Roland megrázta a fejét. - A fiú ajtaja a halál volt. Iskolába tartott, amikor egy ember - akiről én azt hi­szem, hogy Walter lehetett - meglökte az utcán, egy autó meg átment rajta. Hallotta, ahogy ez az ember valami olyasmit mond, hogy „Félre az útból, enged‑

72

jenek, pap vagyok!". Jake látta ezt az embert - egy pil­lanatra -, azután az én világomban volt.

Elhallgatott, a tűzbe bámult.

- Most egy időre hagyom a fiú történetét, aki nem volt ott, és visszatérek ahhoz, ami valóban megesett. Jó?

Eddie és Susannah zavartan összenéztek, majd a fiú intett; afféle „ahogy neked tetszik" mozdulattal. - Mint mondtam, a pihenőállomás kihalt. Volt azon­ban ott egy szivattyú, amely még működött. A vál­tólovak istállójának végében állt. Hallás után találtam meg, de akkor is ráleltem volna, ha nem bocsát ki zajt. Tudjátok, megéreztem a víz szagát. Ha az ember elég időt tölt a sivatagban, ha a szomjhalál szélén áll, akkor megesik az ilyesmi. Ittam, aztán aludtam. Ami­kor fölébredtem, ismét ittam. Rögtön tovább akartam menni - olyan erős volt bennem a vágy, mint a láz. Az a gyógyszer, amelyet a ti világotokból hoztál, Eddie -az asztin -, csodálatos szer, de vannak lázak, ame­lyeket semmiféle medicina nem csillapíthat, és ez is ilyen volt. Tudtam, hogy a testemnek pihenésre van szüksége, mégis, akaraterőm minden maradékát ösz­sze kellett szednem, hogy még egy éjszakát ott tölt­sek. Reggel pihentnek éreztem magam, így megtöl­töttem a tömlőimet, és elindultam. Semmit sem hoz­tam el arról a helyről a vízen kívül. Ez a legfontosabb abból, ami tényleg megtörtént.

- Jól van, tényleg ez történt - mondta Susannah a leglogikusabb, legkellemesebb Odetta Holmes-hang­ján. - Megtöltötted a tömlőidet, azután továbbmen­tél. Most pedig meséld el, ami hátravan abból, ami nem történt meg, Roland.

A harcos egy pillanatra az ölébe engedte az állkap­csot, és ökölbe szorított kézzel, meghatóan gyerekes mozdulattal megdörgölte a szemét. Aztán ismét meg­ragadta az állkapcsot, mintha erőt szeretne meríteni belőle, és folytatta a történetet.

73

– Hipnotizáltam a fiút, aki nem volt ott – mond'

– Az egyik tölténnyel csináltam. Olyan trükk ez, ame - lyet évek óta ismertem, és elég valószínűtlen forrásból tanultam: Martentől, apám udvari varázslójától. A fiú jó médium volt. Amikor transzba esett, elmesélte ha­lála körülményeit, úgy, ahogy nektek elmondtam. Amikor annyit tudtam, amennyit anélkül megtudhat­tam, hogy felzaklassam vagy bántsam, megparancsol­tam neki, hogy amikor fölébred, semmire ne emlé­kezzen a halálával kapcsolatban.

– Ki akart volna? – motyogta Eddie.

Roland bólintott. –Tényleg, ki? A transzból egyene sen átsiklott a természetes álomba. Én is elaludtam. Amikor fölkeltünk, elmondtam a fiúnak, hogy a fe­ketébe öltözött embert üldözöm. Tudta, kire gondo­lok; Walter ugyancsak megállt azon a pihenőállomá­son. Jake félt tőle és elbújt. Biztosra veszem, hogy Walter tudott az ottlétéről, de álságosan úgy tett, mintha nem tudna. Csapdaként hagyta hátra a fiút.

Megkérdeztem, van-e valami ennivaló. Úgy tűnt, kell lennie. A fiú elég egészségesnek látszott, a sivata­gi éghajlat pedig csodálatosan megőrzi a dolgokat. Volt nála egy kevés szárított hús, és azt mondta, van egy pince is. Még nem kutatta át, mert félt. – Sötéten nézett rájuk. – Igaza volt. Találtam ott ételt... meg egy Beszélő Démont.

Eddie tágra nyílt szemmel nézett az állkapocsra. Narancsszín tűzfény táncolt az ősrégi hajlatokon és a vészjósló fogsoron.

– Beszélő Démon? Erre gondolsz?

– Nem – felelte a harcos. – Igen. Mindkettőre. Fi­gyelj, és megérted.

Mesélt a nem emberi nyögésekről, amelyek a pince fala mögötti földből hallatszottak; hogyan pergett a homok a fal két kőtömbje közül. Elmondta, hogyan közeledett a lyukhoz, amely éppen akkor jelent meg, amikor Jake sikoltott, hogy jöjjön föl.

74

Ráparancsolt a démonra, hogy beszéljen... s az meg is tette, Allie hangján, az asszonyén, akinek heg volt a homlokán, és aki a tulli kocsmában dolgozott. Óva­tosan menj el a Hívogatók mellett, harcos! Amíg a fiúval utazol, a feketébe öltözött ember a lelkeddel a zsebében halad.

– Hívogatók? – döbbent meg Susannah.

– Igen. – Roland szúrósan nézett rá. – Ez jelent ne­ked valamit, ugye?

– Igen... és nem.

Nagyon tétován felelt. Roland sejtette, hogy rész­ben egyszerűen azért, mert nem szívesen beszél fáj­dalmas dolgokról. Mindazonáltal úgy vélte, inkább arról lehet szó, hogy a nő nem szeretné még jobban összezavarni a történetet azzal, amit ő tud erről. Cso­dálta érte. Csodálta Susannah-t.

– Csak annyit mondj el, amennyiben biztos vagy –kérte. – Ne többet.

– Jól van. A Hívogatók egy hely volt, amelyet Detta Walker ismert. Egy hely, amelyen Detta gondolkozott. Ez egy argó kifejezés volt, amelyet akkor szedett föl, amikor hallgatta a felnőtteket, ahogy ülnek a torná­con, söröznek, és a régi napokról beszélgetnek. Olyan helyet jelent, amelyik lepusztult vagy haszontalan, vagy mindkettő. Volt valami a Hívogatókban – magá­ban a fogalomban –, ami vonzotta Dettát. Ne kérdezd, miért; valaha talán tudtam, de már nem tudom. És nem is akarom tudni.

Detta ellopta Kék Néném porcelántányérját – amit a családom adott neki nászajándékul –, és elvitte a Hívogatókba – az ő Hívogatókjába –, hogy összetörje. Az a hely egy teleszemetelt kavicsgödör volt. Egy sze­méttelep. Később néha fiúkat szedett föl az országúti csehókban.

Egy pillanatra lehajtotta a fejét, összeszorította az ajkát. Azután fölnézett és folytatta.

75

Fehér fiúkat. Amikor elvitték a parkoló kocsijuk‑

hoz, felcukkolta őket, majd elfutott. Azok a parko­lók... azok is Hívogatókat jelentettek. Veszedelmes já­tékot játszott, de elég fiatal, elég gyors és elég önző volt ahhoz, hogy végigjátssza és még élvezze is. Ké­sőbb New Yorkban tolvajtúrákra indult... erről tud­tok. Mindketten. Mindig elegáns áruházakba - a Ma­cy'sbe, a Gimbelbe, a Bloomingdale-be -, és bizsut lopott. Amikor elhatározott egy újabb ilyen stiklit, mindig így gondolt rá: Máma elmék a Hívogatókba. Elmék, csórelek valami szart a fejér népektű. Menek, oszt elcsórok valami nagyon spécit, osztán összetöröm a fran­cos vacakját.

Elhallgatott, remegő ajakkal bámult a tűzbe. Ami­kor ismét körülnézett, Roland és Eddie látta a köny­nyeket a szemében.

 - Sírok, de ez ne csapjon be titeket. Emlékszem, hogy mindezt megtettem, és arra is emlékszem, hogy még élveztem is. Azt hiszem, azért sírok, mert tudom, hogy megfelelő körülmények között ismét megten­ném.

Roland mintha visszanyert volna valamit régi derű­jéből, különös kiegyensúlyozottságából.

-- Van egy közmondás a hazámban, Susannah: „Bölcs tolvaj mindig boldogul."

- Nem látok semmi bölcsességet abban, ha ellopok egy marék smukkot - válaszolta élesen a nő.

-        Rajtakaptak valaha?

- Nem...

A férfi széttárta a karját, mintha azt mondaná: na látod!

-        Akkor Detta Walkernek rossz hely volt a Hívoga­tók? - kérdezte Eddie. - Így van? Mert nem egészen érződik jónak.

-        Jó és rossz egyszerre. Hatalmas hely, olyan, ahol... újra feltalálta magát. Azt hiszem így lehetne mon‑

76

dani... de ugyanakkor elveszett hely is. És az egésznek semmi köze Roland kísértetgyermekéhez, ugye?

- Talán igen - felelte Roland. - Tudod, az én vilá­gomban is vannak Hívogatók. Nálunk is a tolvajnyelv­ben használták, és a jelentése is nagyon hasonló.

- Neked és a barátaidnak mit jelentett? - kérdezte Eddie.

- A helytől és a helyzettől függően mindig egy kicsit mást. Lehetett szemétdomb. Lehetett kupleráj, vagy olyan hely, ahol a férfiak szerencsejátékot űznek vagy sátánfüvet rágnak. De amennyire én tudom, a legkö­zönségesebb jelentése egyúttal a legegyszerűbb is.

Rájuk nézett.

- A Hívogatók a magányosság helyei - mondta. - A Hívogatók a puszta földek.

15

Most Susannah tett fát a tűzre. Délen állhatatosan lángolt az Öreg Anya. A nő az iskolai tanulmányaiból tudta, hogy ez mit jelent: azt, hogy bolygó, nem csil­lag. A Vénusz?, tűnődött. Vagy ebben a világban a nap­rendszer is ugyanúgy más, mint minden?

Ismét megrohanta a valószerűtlenség érzése - az, hogy mindez csak álom.

- Folytasd - kérte. - Mi történt, miután a hang fi­gyelmeztetett a Hívogatókra és a kisfiúra?-

-      Beledugtam a kezem a lyukon a homokba, mivel úgy tanítottak, hogy ilyenkor ezt kell tennem. Egy áll­kapcsot húztam elő... de nem ezt. Az, amelyet a pi­henőállomás pincefala mögül húztam ki, sokkal na­gyobb volt; úgyszólván nem kétséges, hogy valame­lyik Nagy Öregé lehetett.

-      Mi történt vele? - kérdezte halkan Susannah. - Egy éjjel odaadtam a fiúnak - mondta Roland. A tűz forró narancsszín foltokat és táncoló árnyakat fes‑

77

tett az arcára. - Védelmül, mint valami talizmánt. Ké­sőbb úgy éreztem, elvégezte a feladatát, így eldob­tam.

-         És ez itt kinek az állkapcsa, Roland? - kérdezte Eddie.

Roland fölemelte a csontot, hosszan, elgondolkod­va nézte, azután visszaejtette. - Később, miután Jake... miután meghalt... Elkaptam azt a férfit, akit üldöztem.

- Waltert - mondta Susannah.

- Igen. Tanácskozást tartottunk, ő és én... hosszú ta­nácskozást. Egy idő után elaludtam, és amikor föl­ébredtem, Walter már halott volt. Legalább száz éve, de inkább régebben. Nem maradt belőle más, csupán a csontok, épp mint ahhoz a csontszérűhöz illett.

-         Na ja, jó hosszú tanácskozás lehetett - mondta szárazon Eddie.

Susannah kissé elkomorodott, de Roland csak bólintott. - Hosszú, de még milyen hosszú - mondta tűzbe bámulva.

-         Reggel elindultál, és még aznap este elérted a Nyugati Tengert - szólt Eddie. - És akkor éjjel jöttek a homárszörnyek, igaz?

Roland ismét bólintott. - Igen. De mielőtt elhagy­tam volna azt a helyet, ahol Walterrel beszélgettünk... vagy álmodtunk... vagy akármit is csináltunk... letörtem a koponyájáról ezt. - Fölemelte a csontot; a na­rancs fény ismét végigszánkázott a fogakon.

Walter állkapcsa, gondolta Eddie, és érezte, hogy enyhe borzongás fut végig rajta. A feketébe öltözött ember állkapcsa. Emlékezz erre, Eddie fiam, ha legközelebb valami közönséges pasiként gondolsz Rolandra. Egész idő alatt magával cipelte, mint valami... emberevő trófeát. Jesszus!

-         Emlékszem, mire gondoltam, amikor elvettem -folytatta Roland. - Nagyon jól emlékszem; ez az egyetlen emlékem abból az időből, amely nem duplá‑

78

zódott meg. Azt gondoltam: „Balszerencse volt eldobni azt, amelyet akkor találtam meg, amikor a fiút.

Majd ez pótolja." Ekkor meghallottam Walter neve­tését azt a komisz, gúnyos kacaját. Még a hangját is hallottam.

_ Mit mondott? - kérdezte Susannah.

- „Túl késő, harcos" - válaszolta Roland. - Ezt mondta. „Túl késő - mostantól az örökkévalóságig balszerencséd lesz -,_ ez a te ka-d."

16

- No jó - mondta végül Eddie. - Értem az alapvető ellentmondást. Az emlékezeted megoszlott... - Nem megoszlott. Megkettőződött.

- No jó, az majdnem ugyanaz, nem? - Eddie meg­ragadott egy ágat, és ő is rajzolni kezdett a homokba:

Megütögette a bal oldali vonalat. - Ez az emlé­kezeted az időben, mielőtt elérted volna a pihenőállo­mást: egyetlen vonal.

- Igen.

Megütögette a jobb oldali vonalat. - És itt van, mi­után kijöttél a hegység túloldalán, és elérted a csont­szérűt... a helyet, ahol Walter várt rád. Ugyancsak egyetlen vonal.

- Igen.

Eddie először rámutatott a két vonal közötti részre, majd nagyjából bekarikázta.

 

– Megmondom, mit kell tenned, Roland: zárd le ezt a dupla csapát. Építs kerítést köréje az emlékezeted­ben, azután felejtsd el. Mert semmit sem jelent, semmit sem változtat meg, vége, elmúlt...

–     De hát nem múlt el! – Roland fölemelte a cson­tot. – Ha a Jake-kel kapcsolatos emlékeim hamisak –és tudom, hogy azok –, hogy lehet nálam ez? Ahelyett hoztam magammal, amelyiket eldobtam... de amelyi­ket eldobtam, az a pihenőállomás pincéjéből szárma­zott, és igazinak tudott emlékeim szerint én sohasem járiam lent a pincében! Sohasem beszéltem a démon­nal! Egyedül indultam tovább, és semmi mást nem vit­tem magammal a friss vízen kívül!

–     Ide figyelj, Roland – mondta komolyan Eddie. –Az egy dolog, hogy hoztál-e a pihenőállomásról cson­tot. De ha lehetséges, hogy csak hallucináció volt az egész – a pihenőállomás, a fiú, a Beszélő Démon akkor talán azért hoztad magaddal Walter állkapcsát mert...

–     Az nem látomás volt! – vágott közbe Roland. Néz­te őket fakókék bombázópilóta-tekintetével, azután olyasmit tett, amire egyikük sem számított... Eddie megesküdött volna rá, hogy maga Roland sem tudta, mit fog tenni.

Az állkapcsot a tűzre vetette.

17

Egy pillanatig csak hevert a tűzben, kísérteties félvi­gyorra görbült, fehér ereklye, majd hirtelen vörösen fölizzott, szédítő skarlát fénybe borítva a tisztást. Ed­die és Susannah fölkiáltott, kezükkel védve szemüket attól az izzó formától.

A csont változni kezdett. Nem szétporladt, megvál­tozott. A sírkövekként kifelé dőlt fogak csomókká áll­tak össze. A felső él enyhe íve kiegyenesedett, majd le­görbült a vége.

80

Eddie ölébe ejtett kézzel, tátott szájjal csodálta a csontot, amely már nem volt csont. Színe akár az izzó acélé. A fogak három fordított V alakba rendeződtek; a középső nagyobb volt, mint a szélsők. Eddie hirte­len látta, mivé lesznek, ahogy a parittyát is meglátta a faágban.

Úgy gondolta, hogy ez egy kulcs.

Emlékezned kell a formára!, gondolta lázasan. Mu­száj, muszáj!

Szeme kétségbeesetten követte a vonalakat – három V, a középső nagyobb és mélyebb, mint a másik kettő a széleken. Három bevágás... az egyiken, amely a vé­gére esik, egy kacskaringó, olyan, mint egy kis nyom­tatott s...

Ekkor a formák ismét változni kezdtek a tűzben. A kulcs alakú 'csont összecsavarodott, egymást fedő, ra­gyogó szirmokká sűrítette magát, olyan sötétekké és bársonyosakká, mint egy holdtalan nyári éj. Eddie egy pillanatra látta a rózsát – egy győzedelmes rózsát, amely a világ első napján bonthatott szirmot, a fel­mérhetetlen, időtlen szépséget. És miközben látta, ki­nyílt a szíve. Mintha maga a szeretet és az élet szök­kent volna a magasba Roland halott kabalájából: ott volt a tűzben, diadalmasan, és valami csodálatos, ősi daccal lángolva hirdette, hogy a kétségbeesés káprá­zat, és a halál álom.

A rózsa!, gondolta összefüggéstelenül. Először a kulcs, azután a rózsa! Lásd! Lásd, ahogy megnyílik a Toronyba vezető út!

A tűzből nagy lobbanással szikralegyező csapott ki. Susannah fölsikoltott, félregurult, csapkodta ruháján a narancsszín pöttyöket, miközben a lángok a csilla­gos ég felé nyújtóztak. Eddie nem mozdult. Látomása kővé dermesztette, a csoda bölcsőjébe fektette, amely egyszerre volt nagyszerű és szörnyű. Észre sem vette a bőrére hulló szikrákat. Azután a lángok lelohadtak. A csont eltűnt.

81

 

A kulcs eltűnt.

A rózsa eltűnt.

Emlékezz, gondolta. Emlékezz a rózsára... és emlé­kezz a kulcs formájára.

Susannah zokogott a megrendüléstől és a félelem­től, ám a fiú most nem törődött vele. Megkereste az ágat, amelyet ő és Roland használt, és reszkető kézzel ezt rajzolta a földre:

18

– Miért tetted? – kérdezte végül Susannah. – Az isten szerelmére miért, és mi volt ez?

Tizenöt perc telt-el. Hagyták a tüzet leégni, a szét­szóródott parazsat eltaposták vagy magától kihunyt. Eddie a feleségét átölelve kuporgott: Susannah előtte ült, hátát a fiú mellének támasztva. Roland melléig húzott térdét átkarolva ült a tűz másik oldalán, és bo­rúsan meredt a narancsvörös parázsba. Eddie szerint egyikük sem látta a csont átváltozásait. Mindketten érzékelték az izzó hőséget, Roland azt is, ahogy fel­robbant (vagy összeomlott? Eddie látomása közelebb állt az utóbbihoz), és kész. Eddie legalábbis így hitte; ám Roland néha a maga feje után- ment, és amikor végsőkig ki akarta játszani a lapjait, akkor meg is tette, mint Eddie keserű tapasztalatokból tudta. Gon­dolta, hogy elmondja neki, mit látott – vagy mit vélt látni –, aztán úgy döntött, nem teríti ki a lapjait, leg­alábbis egyelőre.

Magából az állkapocsból nem maradt- semmi: egy. szilánk se.

82

– Azért tettem, mert a bensőmben megszólalt egy hang, és azt mondta, hogy ezt kell tennem – válaszol­ta Roland. – Az apám hangja volt; minden ősöm hang­ja. Ha valaki ilyen hangot hall, akkor elképzelhetet­len, hogy ne engedelmeskedjen, méghozzá azonnal! Engem így tanítottak. Hogy mi volt, azt nem tudom megmondani... legalábbis most nem. Csak annyit tu­dok, hogy a csont elmondta végszavát. Egészen idáig hoztam, hogy meghallgassam.

Vagy hogy meglássuk, gondolta Eddie, majd így foly­tatta a gondolatot: Emlékezz. Emlékezz a rózsára. Es emlékezz a kulcs formájára!

– Majdnem megsültünk! – Susannah hangja egy­szerre volt fáradt és ingerült.

Roland megrázta a fejét. – Azt hiszem, ez inkább olyan volt, mint a tűzijáték, amelyet a bárók lődöztek néha a magasba a születésnapi ünnepségükön. Ra­gyogó, meghökkentő, de nem veszedelmes.

Eddie-nek támadt egy ötlete. – Roland, elmúlt az agyadból a kettősség? Eltávozott, amikor a csont fel­robbant vagy mit csinált?

Úgyszólván biztosra vette, hogy ezt történt; a fil­mekben, amelyeket látott, az ilyen kemény sokkterá­pia általában bevált. De Roland megrázta a fejét.

Susannah megmozdult Eddie karjában.–Azt mond­tad, kezded megérteni.

Roland bólintott. – Igen, azt hiszem. Ha igazam van, akkor féltem Jake-et. Akárhol, akármikor van is, féltem.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Eddie.

Roland fölállt, odament az ágyául szolgáló össze­tekert bőrökhöz, és kezdte szétteríteni őket. – Elég volt ennyi történet és izgalom egy éjszakára. Itt az ideje az alvásnak. Reggel követjük a medve nyomát, és meglátjuk, rátalálunk-e a gádorra, amelyet őrzött. Útközben elmondom majd nektek, hogy hitem sze­rint mi történt – és történik még most is.

83

Ezzel beburkolódzott egy ócska takaróba meg egy új szarvasbőrbe, távolabb vackolódott a tűztől, s nem szólalt meg többé.

Eddie és Susannah egymás mellé feküdtek. Amikor biztosra vették, hogy a harcos elaludt, szeretkeztek. Roland hallotta őket, mert ébren hevert, és hallotta csöndes beszélgetésüket szerelem után. Javarészt róla beszéltek. Némán feküdt, nyitott szemmel bámult a sötétbe még jóval azután is, hogy azok ketten abba-; hagyták a beszélgetést, és lélegzésük egyszerű, könnyed dallammá csöndesült.

Jó fiatalnak és szerelmesnek lenni, gondolta. Mé ebben a temetővé lett világban is jó.

Élvezzétek, amíg tehetitek, gondolta, mert újabb ha­lálok várnak még ránk. Vérpatakhoz kell érnünk. Amely kétségtelenül ugyanilyen folyóhoz vezet. Azután óceánná válik. Ebben a világban tátonganak a sírok, és egyetlen halott sem nyugszik békében.

Mikor kelet felől pitymallani kezdett, lehunyta a szemét. Kis időre elaludt. És Jake-ről álmodott.

19

Eddie is álmodott — azt álmodta, hogy ismét New Yorkban van, a Második sugárúton sétál, könyvvel a kezében.

Álmában tavasz volt. A levegő meleg volt, a város virágzott, Eddie-ben zokogott a honvágy, mint az izom, amelybe horog akadt. Élvezd az álmot, és nyújtsd el, ameddig tudod, gondolta. Ízlelgesd... mert így juthatsz legközelebb New Yorkhoz. Nem mehetsz haza, Eddie. Annak vége.

Lenézett a könyvre, és a legkisebb mértékben sem lepte meg, hegy Thomas Wolfe Nincs visszaút-ját tart­ja a kezében. A sötétvörös borító három alakot ábrá­zolt; egy kulcsot, egy rózsát és egy ajtót. Egy pillanat‑

84

ra megállt, felütötte a könyvet, és elolvasta az első sort. A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, írta Wolfe, a harcos pedig követte.

Eddie becsukta a könyvet, és továbbment. Délelőtt kilenc, legfeljebb fél tíz felé járhatott, a Második su­gárúton gyér volt a forgalom. Taxik dudáltak, ide-oda cikáztak a sávok között, szélvédőjükön, rikítósárga karosszériájukon szikrázott a napfény. Egy csöves a Második és Ötvenkettedik utca sarkán alamizsnát kért tőle, és Eddie az ölébe hajította a vörös borítójú könyvet. Megállapította (ugyancsak minden megle­pődés nélkül), hogy a csöves Enrico Balazar. Török­ülésben kucorgott egy bűvészbolt előtt. A kirakatra azt írták, hogy KÁRTYÁK HÁZA, és cigánykártyákból rakott torony pompázott benne. A torony tetején King Kong-modell állt. Az óriási majom fejéből apró radarantenna meredt elő.

Tovább csellengett a belvárosban, az utcatáblák le­begve úsztak el mellette. Amint meglátta, rögtön tud­ta, hóvá tartott: egy kicsiny boltba a Második és a Negyvenhatodik utca sarkán.

Igen!, gondolta. Hatalmas megkönnyebbülés söpört végig rajta. Ez az a hely. Ugyanaz. A kirakatban húsok lógtak sajtok között. TOM ÉS GERRY MŰVÉSZI CSEME­GÉJE, olvasta a homlokzaton. KÜLÖNLEGESSÉGÜNK A RENDEZVÉNYEK MENÜJE!

Ahogy ott állt befelé bámulva, újabb ismerős kanya­rodott be a sarkon. Jack Andolini volt az, vaníliafagy­lalt-színű mellényes öltönyben, bal kezében fekete sé­tapálcával. Az arca fele hiányzott, mert letépték a ho­márszörnyek.

Lépj be, Eddie, biztatta Jack, mikor elhaladt mellet­te. Végül is vannak ezeken kívül más világok is, és az a kurva vonat mindegyiken végigmegy.

Nem tehetem!, felelte Eddie. Be van zárva az ajtó. Fogalma sem volt róla, honnan veszi, mégis tudta, hogy ez az igazság; a kétség árnyéka sem fért hozzá.

85

Dad-a-csum, dud-a-csa, rá se ránts, nálad a kulcsocs­ka, válaszolta Jack vissza se nézve. Eddie lenézett és látta, hogy tényleg nála a kulcs; egyszerű darab, három fordított V alakú horonnyal.

Az utolsó rovátka végében az a kis s, az a titok, gon­dolta. Belépett Tom és Gerry Művészi Csemegéjének ponyvája alá, a zárba illesztette a kulcsot. Könnyen elfordult. Kinyitotta az ajtót, és egy hatalmas nyílt mezőre lépett. Hátranézett és látta, hogy a forgalom sűrűsödik a Második sugárúton, majd az ajtó becsa­pódott és eldőlt. Semmi nem volt mögötte. Abszolút semmi. Eddie megfordult, hogy felmérje új környe­zetét, és először megrémült attól, amit látott. Körü­lötte sötétvörös volt a mező, mintha valami titáni csa­ta zajlott volna le itt, és annyi vér öntözte a földet, amennyit képtelen magába szívni.

Azután rájött, hogy nem vért lát, hanem rózsákat. Diadalmas boldogság töltötte el, szíve dagadt, majd' kiszakadt a melléből. Győzelmesen lökte ma­gasba 'az öklét... és úgy maradt.

Mérföldeken át nyúlt el előtte a lágyan emelkedő mező, és a látóhatáron ott állt a Setét Torony. Néma kőpillére olyan magasra nyúlt az égbe, hogy alig le­hetett látni a csúcsát. Irdatlan, gigantikus méretű volt harsogó vörös rózsáktól körülhabzott alakja, maga a Torony különös módon mégis kecsesnek tűnt, ahogy egyre karcsúbban fúródott a mennyboltba. A kő, amelyből épült, nem fekete volt, ahogy Eddie képzel­te, hanem koromszínű. Keskeny, lőrésszerű ablakok meneteltek az oldalán emelkedő spirálban; az ablakok mögött végtelennek tűnő csigalépcső tekergett fölfelé. Földbe ütött, sötétszürke felkiáltójelként tört az égbe a vérvörös rózsák mezején. Fölötte a kék égbolton pu­fók fehér felhők vitorláztak. Végtelen áramlatban gyű­rűztek a Setét Torony csúcsa fölött.

Milyen fenséges!, csodálta Eddie. Milyen fenséges és különös! De már elhagyta a győzedelmes boldogság;

86

rosszkedv, a közeledő végzet előérzete maradt a he­lyén. Körülnézett és hirtelen rémülettel látta, hogy a Torony árnyékában áll. Nem, nem csak állt; az árnyék élve eltemette.

Fölkiáltott, de kiáltása beleveszett valamilyen szörnyűséges kürt zengésébe. A hang a Torony tetejéről Hallatszott, és mintha betöltötte volna az egész vilá­got. Ahogy a figyelmeztető zengés szétterjedt a mező fölött, amelyen Eddie állt, sötétség buggyant ki a To­rony ablakaiból. Kicsordult belőlük, petyhüdt patak­jai egyre dagadó sötét góccá híztak az égen. Nem fel­hőnek látszott, inkább olyan volt, mintha egy rákos daganat lebegne a föld fölött. Az ég elfeketedett. Eddie látta, hogy nem felhő, nem is daganat, hanem egy alak; fenyegető, küklopszi alak rohan feléje. Sem- mi értelme nem volt elfutni a rózsák mezeje fölött összeálló fenevad elől; utol fogja érni, meg fogja ra­gadni, el fogja vinni. Be fogja hurcolni a Toronyba, és Eddie Dean sohasem látja többé a fényes napvilágot. Hasadékok nyíltak a sötétségen, és iszonyú, nem emberi szemek bámultak le a fiúra, majd' akkorák, mint az erdőben holtan fekvő Shardik. Vörösek voltak – vörösek, mint a rózsák, vörösek, mint a vér.

Jack Andolini halott hangja dübörgött a fülében: Ezer világ, Eddie — tízezer! —, és a vonat mindegyiken át­csühög. Indítsd be, ha tudod! És ha beindítottad, még csak akkor kezdődik a baj, mert kurva nehéz leállítani ezt a ketyerét!

Jack hangja gépies kántálássá változott. Kurva nehéz leállítani, Eddie fiam, jobb lesz, ha elhiszed, hogy ez a fattyú...

— LEÁLL! A LEÁLLÁS EGY ÓRA HAT PERC MÚLVA LESZ TELJES!

Eddie álmában maga elé kapta a kezét, hogy elta­karja a szemét...

 

...és fölébredt, vigyázzülésbe vágva magát a kialudt tűz mellett. Ujjai legyezője mögül rábámult a világra. A hang egyre dübörgött, mintha valami szívtelen különítményes parancsnok bőgne egy hangszóróba.

SEMMI VESZÉLY! ISMÉTLEM, SEMMI VESZÉLY! ÖT SZUBNUKLEÁRIS ELEM ÜZEMEN KÍVÜL, KÉT SZUB­NUKLEÁRIS ELEM ÜZEMSZÜNETHEZ KÖZEL, EGY SZUBNUKLEÁRIS ELEM KÉT SZÁZALÉK HATÁSFOK- KAL MŰKÖDIK. EZEK AZ ELEMEK ÉRTÉKTELENEK! ISMÉTLEM, EZEK AZ  ELEMEK ÉRTÉKTELENEK! JE­LENTSE AZ ÉSZAKI KÖZPONTI POZITRONIKAI RÉSZ­VÉNYTÁRSASÁGNAK! HÍVJA AZ I-900-44-ET! ENNEK A BERENDEZÉSNEK „SHARDIK" A KÓDNEVE, JUTALOM­RA SZÁMÍTHAT! ISMÉTLEM, JUTALOMRA SZÁMÍTHAT!

A hang elhallgatott. Eddie látta, hogy Roland a tisztás szélén áll, Susannah-val a karján. A hang for­rása felé figyeltek, és amikor a szalagra vett közle­mény ismét elkezdődött, Eddie-nek végre sikerült

ráznia magáról a lidércnyomás vacogtató utóhatását. Fölállt, odament társaihoz, közben azon töprengett, hány száz éve vehették föl ezt az üzenetet, amelye úgy programoztak, hogy csak a rendszer teljes ösz­szeomlása esetén szólaljon meg.

A BERENDEZÉS LEÁLL! A LEÁLLÁS EGY ÓRA HAT PERC MÚLVA LESZ TELJES! SEMMI VESZÉLY! ISMÉT­LEM...

Eddie, megérintette Susannah karját. A nő hátra­nézett.

-      Mióta megy ez?

-      Úgy tizenöt perce. Úgy aludtál, mint a - elharap­ta a szót. - Borzalmasan nézel ki, Eddie! Beteg vagy? - Dehogy. Csak rosszat álmodtam.

Roland jól megnézte magának, amitől Eddie-nek kényelmetlen érzései támadtak.

-      Néha igazság van az álmokban, Eddie. Mit ál­modtál?

A fiú pillanatnyi gondolkodás után megrázta a fejét. - Nem emlékszem.

-    Hát, tudod, ebben kételkedem.

Eddie vállat vont, halványan elmosolyodott.

- Hát kételkedj. És te hogy vagy ma reggel, Roland? - Ugyanúgy - felelte a harcos. Halványkék tekintete még mindig fogva tartotta Eddie arcát.

Hagyjátok abba! - szólt rájuk Susannah zsémbe­sen, de Eddie érezte a hangjában az árnyalatnyi ide­gességet. - Mindketten. Fontosabb dolgunk is van, semhogy körbe-körbe táncolhatnátok, egymás síp­csontját rugdosva, mint mikor a kissrácok kakaskod­nak! Főleg ma reggel, amikor az a döglött medve tele­dudálja az egész világot!

A harcos bólintott, de továbbra is Eddie-t nézte.

- No jó... de biztos vagy benne, hogy semmit nem akarsz mondani nekem, Eddie?

A fiú eltűnődött. Tényleg megfordult a fejében, hogy elmondja, mit látott a tűzben, mit látott álmá­ban. De aztán másképp döntött: Talán a tűzben égő rózsa és az álommező buja rózsaszőnyege miatt. Tud­ta, hogy egyébként se lenne képes úgy elmondani, ahogy a szeme látta és ahogy a szíve érezte; csak el­silányulnának a szájában. Végül pedig időre volt szük­sége, hogy jól megrágja magában a dolgot.

De azért emlékezz, mondta magának ismét... illetve a hang mintha nem is az övé lett volna. Mélyebbnek, idősebbnek tűnt, egy idegen hangja volt. Emlékezz a rózsára... és a kulcs alakjára.

   - Fogok - motyogta.

-      Mit fogsz? - kérdezte Roland.

-      Beszélni - felelte Eddie. - Ha bármi eszembe jut, ami csakugyan fontos, elmondom neked. Mindkettő­töknek. Pillanatnyilag nincs semmi érdekes. Így ha

megyünk valahová, Shane, öreg cimbora, akkor ideje nyergelni.

– Shane? Ki ez a Shane?

– Majd máskor elmondom ezt is. Addig is menjünk.

Összecsomagolták felszerelésüket, amit a régi tá­borból áthoztak magukkal, és elindultak visszafelé, Susannah ismét a tolókocsiba került. Eddie-nek volt------ egy olyan gyanúja, hogy nem sokáig fog benne ülni.

21

Valamikor, mielőtt Eddie-t annyira elcsábította a heroin, hogy minden más iránt elvesztette érdeklő­dését, pár haverral elhajtottak New Jerseybe, hogy meghallgassanak Meadowlandsben néhány speed­metal bandát, köztük az Anthraxot és a Megadetht. Véleménye szerint az Anthrax némileg hangosabban bőgött az elhalálozott medvénél, de azért ez nem száz százalék. Amikor fél mérföldre jártak a tisztástól, Ro­land megállította őket a fák között, és hat kis rongy­foszlányt tépett ócska ingéből. Betömték a fülüket,; úgy mentek tovább. De a rongyok nem sokat értek a tetem felől áradó hanghullámok erejével szemben.

A BERENDEZÉS LEÁLL!, bömbölte éppen a medve, amikor kiléptek a tisztásra. Ott hevert a fa tövében, amelyre Eddie fölmászott, kolosszális lábait szétvet­ve, az égnek, mint egy szülés közben elpusz­tult, szőrös óriásnő. A LEÁLLÁS NEGYVENHÉT PERC MÚLVA LESZ TELJES! SEMMI VESZÉLY..

Dehogy nincs, gondolta Eddie, miközben fölszedte a szétszórt bőröket, amelyek átvészelték a medve tá­madását, illetve agóniáját. Marha nagy a veszély. A fü­lemet illetőleg. Fölvette Roland fegyverövét, és némán odaadta a harcosnak. A közelben hevert a fadarab, amelyen éppen dolgozott; fölkapta, beledobta a toló­szék háttámláján levő zsebbe. Közben a harcos lassan

90

felcsatolta a széles bőrövet, és nyersbőr zsineggel . a lábához kötötte a tokot.

– ...ÜZEMSZÜNETHEZ KÖZEL, EGY SZUBNUKLE­ÁRIS ELEM EGYSZÁZALÉKOS HATÁSFOKKAL MŰKÖ­DIK. EZEK AZ ELEMEK...

Susannah követte Eddie-t, ölében egy táskával, amelyet ő maga varrt. Eddie adogatta neki a bőröket, ő pedig belegyömöszölte a táskába. Amikor valameny­nyit elrakták, Roland megütögette Eddie karját, és a kezébe nyomott egy átalvetőt. Főleg erősen besózott szarvashúst tartalmazott, a sót egy természetes nyala­tóból szerezték, amelyet Roland talált három mér­földre onnan, egy kis patak partján. A harcos már ci­pelt egy ugyanilyen átalvetőt. A másik vállán pukka­dásig tömött iszákja lógott.

Egy közeli ágon szarvasbőrből varrott ülőkéjű, házi­lag barkácsolt furcsa hám fityegett. Roland leakasz totta, egy pillantig tanulmányozta, azután a hátára vetette, a szíjakat összecsomózta a mellén. Észrevette, hogy Susannah elfintorodik a láttán. Roland meg se próbált beszélni – ilyen közel a medvéhez még a saját hangját sem hallotta volna, akkor se, ha teli torokból üvölt –, csak együttérzően megvonta a vállát, és szét­tárta a karját. Tudod; hogy szükségünk van rá.

Susannah is vállat vont. Tudom... de ez nem jelenti azt, hogy szeretem.

A harcos a tisztás túlsó végére mutatott. Két egy­másnak támaszkodó, szilánkosra hasadt lucfenyő je­lezte azt a helyet, ahol az errefelé Mir néven ismert Shardik kilépett az erdőből.

Eddie odafordult Susannah-hoz, kört formált hü­velyk- és mutatóujjából, majd kérdőn felvonta a szem­öldökét. Minden rendben?

A nő bólintott, azután a fülére szorította a kezét. Rendben, de tűnjünk innen, mielőtt megsiketülnék.

Átvágtak a tisztáson. Eddie Susannah-t tolta, aki a bőrökkel tömött táskát tartotta az ölében. A tolószék háttámlájának zsebét ugyancsak telegyömöszölték: a parittyának való ág csupán egy volt a sok közül.

Mögöttük a medve folyamatosan bömbölve közölte a világgal végső mondanivalóját, jelezve, hogy a leál­lás negyven perc múlva befejeződik. Eddie nem várta meg. Az egymásnak támaszkodó törött fenyők kezdet­leges kaput alkottak, és Eddie azt gondolta: Igazából itt kezdődik Roland kutatása a Setét Torony után, leg­alábbis velünk.

Ismét eszébe jutott álma – a sötétség zászlóit kibon­tó, csigavonalban emelkedő ablakok, a foltonként ter­jedő sötétség a rózsamező fölött –, és egész testében megrázkódott, amikor átmentek a megdőlt fák alatt.

22

Tovább tudták használni a tolószéket, mint Roland. várta. Ebben az erdőben nagyon öreg fák nőttek, szétterpesztett ágaik vastagra hizlalták a fenyőtűsző­nyeget, ami megakadályozta a túl sűrű aljnövényzet kifejlődését. Susannah karja erős volt – erősebb, mint Eddie-é, ámbátor Roland véleménye szerint ez nem marad sokáig így –, könnyedén gurította magát a si­ma, árnyas erdei talajon. Ha olyan fához értek, ame-, lyet a medve kidöntött, Roland kiemelte a székből a nőt, Eddie pedig átbillentette a szerkezetet az akadá­lyon.

Mögöttük a távolságtól épp csak egy kicsit tompít­va bőgte a medve géphangja, hogy utolsó szubnuk­leáris elemének hatásfoka most már elhanyagolható.

– Remélem, az a nyomorult hám egész nap üresen fog lógni a válladon! – kiáltotta oda Susannah a har­cosnak.

 Roland helyeselt, ám alig tizenöt perccel később lej­teni kezdett a terep, és az öregerdőbe kezdtek betörni a kisebb, fiatal fák: nyír, éger és néhány satnya juhar,

92

amelyek keserves küzdelemmel próbáltak megkapasz­kodni a földben. A tűlevélszőnyeg vékonyodni kez­dett, Susannah székének kerekei egyre-másra meg­akadtak a fák között burjánzó, alacsony, szívós bok­rokban. A vékony gallyak kerepelve csapkodták a rozsdamentes acélküllőket. Eddie beletámaszkodott a szék fogantyújába, és így megtettek még negyed mér­földet. Azután a lejtő meredekebb lett, a talaj csú­szott.

– Ideje lovagolni, hölgyem – mondta Roland.

– Es ha tovább próbálkoznánk? Talán könnyebb

lesz...

Roland megrázta a fejét. – Ezen a dombon tovább próbálkozni... hogy is mondtad, Eddie... pacsálás? Eddie vigyorogva megrázta a fejét. – Pocsékolást mondtam. Ezt szoktuk mondani, amikor az ember csak úgy elcseszi az időt.

– Akárhogy hívod, azt jelenti, hogy fejre állsz. Rajta, Susannah. Ugrás ide.

– Gyűlölöm, hogy nyomorék vagyok – mondta Su­sannah rosszkedvűen, de hagyta, hogy Eddie kiemel­je a székből, és biztonságosan elhelyezze a Roland há­táról lógó hámban. A nő, mikor már a helyén volt, megérintette Roland pisztolyának agyát. – Kéred ezt a cukorfalatot? – kérdezte Eddie-t:

A fiú megrázta a fejét. – Gyorsabb vagy.Te is tudod.

A nő morgott valamit, megigazgatta a fegyverövet, hogy jobban kézre essék a revolver. –Tudom én, hogy lelassítalak titeket, fiúk... de csak egyszer érjünk el va­lami rendes kétsávos aszfaltutat, mindkettőtöket állva hagylak.

–        Ebben nem kételkedem – mondta Roland, azután fölemelte a fejét. Az erdőre csönd borult.

–        Medve koma végre föladta – állapította meg Su­sannah. – Hál' istennek!

– Azt hittem, még van hét perc – mondta Eddie. Roland eligazgatta a hámot. – Az órája minden bi‑zonnyal késni kezdett egy kicsit az utóbbi öt-hatszáz évben.

- Roland, szerinted tényleg olyan öreg volt?

A harcos bólintott. - Legalább. És most elment.. amennyire tudjuk, az utolsó a Tizenkét Őr közül.

- Ne kérdezd, hogy megszakad-e utána a szívem -mondta erre Eddie, és Susannah elnevette magát.

-         Jól ülsz? - kérdezte Roland.

-         Nem. A fenekem máris fáj, de azért indulj. Csak próbálj nem leejteni.

Roland bólintott, és elindult a lejtőn lefelé. Eddie tolta utána az üres széket, és igyekezett nem túl erő­sen odaütni a sziklákhoz, amelyeknek nagy bütykei kezdtek kifehérleni a földből. Most, hogy a medve végre befogta a pofáját, Eddie úgy találta, hogy az er­dő túlságosan csöndes - majdhogynem úgy érezte magát, mintha egy olyan régi, hülye dzsungelfilmben lenne, amelyikben emberevők és óriás majmok szok­tak szerepelni.

23

A medve nyomait könnyű volt megtalálni, de nehe­zebb volt követni. Öt mérföldre a tisztástól tocsogós, mocsárszerű mélyedésbe értek. Mire a talaj ismét emelkedni és szilárdulni kezdett, Roland kifakult far-merja -térdig átázott, és a harcos nehezen, zihálva szedte a levegőt. Mégis valamivel jobb állapotban volt, mint Eddie, akinek nagyon nehezére esett Su­sannah tolószékével átkecmeregni az állóvízen és a - latyakon.

-           Itt az ideje, hogy pihenjünk és együnk valamit - mondta Roland.

-           Öregem, adj valami kaját - szuszogta Eddie. Ki­segítette Susannah-t a hámból, leeresztette egy kidőlt fára, amelynek törzsébe hosszú, átlós hasadékokat vágtak a karmok, majd lerogyott a nő mellé.

94

-- De jól összesároztad a tolókocsit, fejér fijú -mondta Susannah. - Csak hogy takaríccsak.

A fiú rákacsintott. - Mihelyt elérjük a legközelebbi kocsimosót, magam tollak keresztül rajta. Még le is viaszolom a nyavalyást. Rendben?

A nő elmosolyodott. - Meg van beszélve a randi, szépfiú.

Eddie megütögette a derekán Roland bőrtömlőjét. - Lehet?

- Igen - mondta Roland. - Csak ne túl sokat; egy kicsit mindőnknek, mielőtt továbbindulnánk. így sen­ki sem kap görcsöt.

- Roland, Óz élcserkésze - mondta Eddie,. és vi­hogott, miközben kikötötte a tömlő száját.

- Mi az az Óz?

- Képzeletbeli hely egy filmben - mondta Susan­nah.

Óz több volt ennél. A bátyám, Henry, egy időben meséket olvasott nekem. Valamelyik este majd elme­sélek neked egyet, Roland.

- Az jó lesz - felelte a harcos komolyan. - Alig vá­rom, hogy minél többet megtudjak a világotokról. - Óz nem a mi világunk. Ahogy Susannah mondta, egy kitalált hely...

Roland jókora húsdarabokat adott nekik, széles le­velekbe göngyölve. - A leggyorsabb módja egy új hely megismerésének, ha megtudjuk, milyenek arrafelé az álmok. Szívesen hallanék erről az Ózról.

- Jó, akkor ezt is megbeszéltük. Suze mesél neked Dorothyról és Totóról meg a Bádogemberről, én pe­dig elmondom a többit: - Beleharapott a húsba, és boldogan égnek emelte a szemét. A levélgöngyöleg rendkívül ízletessé tette az ételt. Eddie fölfalta az adagját, közben a gyomra szorgalmasan korgott. Most, hogy ismét levegőhöz jutott, jól érezte magát, pontosabban: kitűnően. Testét egyre vastagabban fed‑

95

te az izomréteg, minden porcikája békében volt a töb­bivel.

Ne aggódj, gondolta. Összevesznek azok még estére. Roland nyilván addig hajt bennünket, míg össze nem csuklom.

Susannah kevésbé mohón evett, minden második-harmadik falatot leöblített egy apró korty vízzel, ide-oda forgatta az ételt és körberágcsálta. – Fejezd be, amit tegnap éjjel elkezdtél – unszolta a harcost. – Azt mondtad, hogy most már úgy hiszed, megérted eze­ket az egymásnak ellentmondó emlékeket.

Roland bólintott. – Igen. Úgy vélem, mindkét em­lék valódi. Az egyik kicsit igazabb a másiknál, de ez nem tagadja a valódiságát.

– Nekem ez totál értelmetlen – mondta Eddie. –Vagy ott volt ez a Jake a pihenőállomáson, vagy nem, Roland.

– Ez egy paradoxon. Olyasmi, ami egyszerre van is, nincs is, egy időben. Amíg ezt a paradoxont föl nem oldom, addig ilyen hasadt állapotban maradok. Már ez is elég baj, de az eredeti hasadék is egyre szé­lesedik. Érzem, ahogy történik. Ez... elmondhatatlan.

– Szerinted mi az oka? – kérdezte Susannah.

– Mondtam nektek, hogy a fiút egy kocsi elé lökték. Lökték. Mármost melyik ismerősünk szerette min­denféle dolognak alálökni az embereket?

A nő arcán földerengett a megértés. – Jack Mort. Úgy gondolod, ő volt az, aki meglökte a gyereket az utcán?

– Igen.

– De hát azt mondtad, hogy a feketébe öltözött em­ber volt – ellenkezett Eddie. – Walter haverod. Azt mondtad, a fiú látta is – egy férfit, aki úgy festett, mint egy pap. A srác még hallotta is, ahogy mondja. „Engedjenek, pap vagyok.?' Valami ilyesmit.

– 0, Walter ott volt. Mindketten ott voltak, és mind­ketten meglökték Jake-et.

96

_ Hozza már valaki a thorazint és a kényszerzub­bonyt – nyöszörgött Eddie. – Rolandnak éppen el­mentek hazulról.

Roland ügyet se vetett rá; kezdte megérteni, hogy Eddie ezzel a bohóckodással és viccelődéssel oldja fel magában a feszültséget. Cuthbert volt ilyen... ahogy a maga módján Susannah sem túlságosan különbözik

Alaintől.

– Engem ebben az bőszít igazán – mondta –, hogy tudnom kellett volna. Végül is benne voltam Jack Mort­ban, behatoltam a gondolataiba, ahogy a tieidbe, Eddie, meg a tieidbe, Susannah. Láttam Jake-et, ami­kor Mortban voltam. Mort szemén át láttam, és tud­tam, hogy Mort meg akarja lökni. De nem csak ennyi történt: megakadályoztam, hogy megtegye. Annyit kel­lett tennem, hogy beléhatolok. Nem is jött rá, hogy mi folyik; nagyon erősen összpontosított a tervére, úgyhogy csak annyit érzett, mintha egy légy szállt volna a nyakára.

Eddie kezdte felfogni. – Ha Jake-et nem lökték a út­testre, akkor nem halt meg. Es ha nem halt meg, akkor sohasem került ebbe a világba. És ha sose ke­rült ide, akkor nem találkozott veled a pihenőállomá­son. Igaz?

– Igaz. Még az a gondolat is keresztülfutott az agya­mon, hogy ha Jack Mort meg akarja ölni a fiút, akkor félre kellene állnom és hagynom, hogy megtegye. Hogy elkerüljem a paradoxont, amely szétszakít. De nem tudtam megtenni. Én... én...

– Nem tudtad kétszer megölni a srácot, igaz? – kér­dezte halkan Eddie. – Minden alkalommal, amikor elkönyvelem magamban, hogy ugyanolyan gépies vagy, mint az a medve, te meglepsz valamivel, amitől ismét emberi lénynek látszol. Az istenedet!

– Nyughass, Eddie! – csitította Susannah.

Eddie rásandított a harcos arcára, és elfintorodott.

97

 

— Bocs, Roland. Anyám szokta mondani, hogy rossz

szokásom szerint a szám előbb jár, mint az agyam. — Semmi baj. Volt egy barátom, az volt ilyen. — Cuthbert?

Roland bólintott. Egy hosszú másodpercig bámulta csonka jobb kezét, azután ökölbe szorította, sóhaj­tott, és ismét fölnézett. Valahol az erdő mélyén éde­sen trillázott egy pacsirta.

— Megmondóm, mit hiszek. Ha nem akkor lépek be Jack Mort testébe, akkor sem lökte volna meg Jake-et aznap. Akkor nem. Hogy miért? Ka-tet. Csak. Amióta az utolsó barátom is meghalt, akivel erre a kalandra indultam, most először ismét a ka-tet közepén talá­lom magamat.

— Kvartett? — kérdezte kétkedve Eddie.

A harcos megrázta a fejét. — Ka annyit tesz, „sors", Eddie, noha a tényleges jelentése ennél sokkal bonyo­lultabb. Nehéz meghatározni. Ez a helyzet a Nemes Nyelv csaknem minden szavával. A tet viszont egy csoport embert jelent, akiknek azonosak az érdekeik és a céljaik. Mi hárman például egy tet vagyunk. A ka­tet az a hely, ahol sok olyan ember van, akiket a végzet kötött össze.

— Mint a Szent Lajos király hídjá-ban — mormolta Susannah.

— Az mi? — kérdezte Roland.

— Történet néhány emberről, akik egyszerre haltak meg, amikor leszakadt velük a híd. A mi világunkban közismert.

Roland megértően bólintott. — Ebben az esetben a ka-tet kötötte össze Jake-et, Waltert, Jack Mortot és engem. Nem csapda volt, mint eleinte gyanítottam, amikor rájöttem, ki lesz Jack Mort következő áldoza­ta, mert a ka-tet nem képes megváltoztatni vagy meg­hajlítani egyetlen személy akaratát sem. De ka-tet lát­ni, tudni és megérteni. Walter látott és Walter tudott. —

98

Beleöklözött a combjába, s keserűen kiáltotta: — Hogy nevethetett magában, amikor végül utolértem!

— Menjünk vissza ahhoz, hogy mi történt volna, ha nem zavarod meg Jack Mort terveit azon a napon, amikor Jake-et követte — kérte Eddie. — Azt mondtad, ha te nem állítod meg Mortot, akkor valaki vagy vala­mi más tette volna meg. Ez igaz?

— Igaz, mert nem ez volt a megfelelő nap Jake halá­lához. Közel járt hozzá, de nem a megfelelő nap volt. Ezt is éreztem. Mort, talán még mielőtt megtette vol­na, észreveszi, hogy valaki figyeli. Vagy egy vadidegen közbeavatkozik. Vagy...

— Vagy egy rendőr — mondta Susannah. — Meglát­hatta volna egy rendőr a rossz helyen és a rossz idő­ben...

— Igen. A pontos ok — a ka-tet közvetítője — nem szá­mít. Első kézből tudom, hogy Mort ravasz volt, mint egy öreg róka. Ha csak egy árnyalatnyi bajt szimmant, lemond a tervéről; és kivár egy másik napot.

Valami mást is tudok. Álruhában járt ölni. Amikor téglát dobott Odetta Holmes fejére, kötött sapkát és ócska, több számmal nagyobb pulóvert viselt. Olyan­nak akart látszani, mint egy borissza, mert a téglát egy olyan házból dobta ki, ahol sok iszákos tanyázott. Értitek?

Bólintottak.

— Azon a napon, évekkel később, amikor téged; Su­sannah, a metró elé lökött, építőmunkásnak öltözött. Nagy, sárga sisakot viselt, amelyre ő „kobakként" gondolt, és bajuszt is ragasztott magának. Azon a na­pon, amikor csakugyan a kocsi elé lökte volna Jake-et, papnak akart öltözni.

— Jézusom! — Susannah szinte suttogott. — Az az ember, aki New Yorkban meglökte, Jack Mort volt, akit a pihenőállomáson látott, az az lehetett, akit te kergettél: Walter.

— Igen.

99

– A kisfiú pedig azt hitte, hogy ugyanaz az ember, mert mindketten ugyanolyan fekete ruhát viseltek?

Roland bólintott. – Még hasonlítottak is egymásra. Nem úgy, mint a testvérek, ezt nem hiszem, de mind­kettő magas volt, sötét hajú, nagyon sápadt. Ha hoz­závesszük, hogy Jake a halála előtt csupán egyetlen pillantást vethetett Mortra, utána egy vadidegen he­lyen és a halálos rémülettől szinte gondolkodni is képtelenül vethetett egyetlen pillantást Walterre, azt hiszem, tévedése érthető és megbocsátható. Ha én kerülök hasonló helyzetbe, magam sem jövök rá ha­marabb az igazságra.

– Mort tudta volna, hogy fölhasználják? – kérdezte Eddie. Eszébe jutottak saját tapasztalatai, vad gondo­latai, amikor Roland behatolt az agyába, és nem ér­tette, hogy Mort miként nem vette észre... de Roland megrázta a fejét.

– Walter rendkívül körmönfont lehetett. Mort úgy vélhette, hogy a papi viselet a saját ötlete... legalábbis én így gondolom. Nem jött rá, hogy egy behatoló Walter – hangja suttog a tudata mélyén, megszabván neki, mit tegyen.

– Jack Mert – tűnődött Eddie. – Jack Mort volt, egész idő alatt.

– Igen... Walter segítségével. Így hát végül megmen­tettem Jake életét. Amikor rákényszerítettem Mortot, hogy leugorjon a peronról a metrószerelvény elé, mindent megváltoztattam.

–      Ha ez a Walter akkor volt képes belépni a mi vilá­gunkba – talán a saját ajtaján át –, amikor akart, nem használhatott föl valaki mást, hogy meglökje ezt a te fiúcskádat? Ha képes volt azt sugalmazni Mortnak, hogy papnak öltözzék, akkor valaki mással is meg tudta volna tenni... Mi van, Eddie? Miért csóválod a fejed? – kérdezte Susannah.

–      Mert nem hiszem, hogy Walter ezt akarta. Walter

100

azt akarta, ami megtörtént... hogy Roland apránként elveszítse az ép eszét. Nincs igazam?

A harcos bólintott.

– Walter egyébként sem tudta volna megtenni, még ha akarja, akkor sem – folytatta Eddie –, mert sokkal korábban meghalt, mint hogy Roland megtalálta az ajtókat a parton. Amikor átlépett az utolsón Jack Mort fejébe, az öreg Walt szarkeverő napjai már leál­doztak.

Susannah elgondolkodott, azután biccentett. – Ér­tem... azt hiszem. Zavarba ejtő egy szar ez az időuta­zás.

Roland fölvette a holmiját, s magára csatolta. – Ide­je indulnunk.

Eddie fölállt, és a vállára kanyarította a saját cso­magjait. – Legalább az az egy vigaszod megvan – mondta Rolandnak –, hogy te – vagy ez a ka-tet izé –végül is meg tudta menteni a srác életét.

Roland összekötötte a mellén a hám szíjait. Most fölnézett, és olyan fény égett a szemében, hogy Eddie visszahőkölt. – Csakugyan? – kérdezte nyersen. –Tényleg? Apránként megbolondulok, miközben ugyanazon valóság két változatával próbálok együtt élni. Eleinte abban reménykedtem, hogy az egyik majd elhalványodik, de nem ez történik. Inkább az ellenkezője: mindkét valóság egyre hangosabb és han­gosabb a fejemben, mindegyik úgy kiabál a másikkal, mint két ellenséges párt, amelyek hamarosan hábo­rúzni fognak. Mondd hát meg nekem, Eddie: szerin­ted Jake mit érez? Szerinted te hogyan éreznéd magad, ha tudnád, hogy az egyik világban meghaltál, a másik­ban élsz?

A pacsirta ismét trillázni kezdett, de egyikük sem figyelt fel rá. Eddie belenézett a sápadt arcban lán­goló fakókék szempárba, és fogalma sem volt róla, mit mondhatna.

24

Aznap éjjel az elhullott medvétől tizenöt mérfölddel nyugatra vertek tábort, és a halálosan kimerültek ál­mát aludták (még Roland is végigaludta az éjszakát, noha álmai lidérces karneváli menetben kavarogtak), másnap pedig napfelkeltekor ébredtek. Eddie szó nél­kül kis tüzet kuporított, és Susannah-ra nézett, ami­kor a közeli erdőből pisztolydörrenés hallatszott.

– Reggeli – mondta a nő.

Roland három perc múlva érkezett, vállán bőriszák­kal, benne frissen megnyúzott nyúltetemmel. Susan­nah megsütötte. Elköltötték, továbbmentek.

Eddie megpróbálta elképzelni, milyen lehet emlé­kezni a saját halálunkra. Hamarosan fölhagyott a kí­sérletezéssel.

25

Valamivel ebéd után olyan területre értek, ahol a legtöbb fát kicsavarták, a bokrokat letaposták – úgy festett, mintha sok éve forgószél tombolt volna erre­felé, a pusztulás széles, gyászos sávját hagyva maga után.

– Közel vagyunk ahhoz a helyhez, amelyet keresünk -- mondta Roland. – Mindent elpusztított, hogy sem­mi ne zavarja a kilátást. Barátaim, a medve nem sze­rette a meglepetéseket. Nagy volt, de nem öntelt.

– Nekünk hagyott valami meglepetést? – kérdezte Eddie.

– Lehet, hogy igen – mosolygott halványan Roland, és megérintette Eddie vállát. – De még ha így van is, azok már régi meglepetések.

A pusztítás övezetén nehezen tudtak átvergődni. A : '  legtöbb fa nagyon régen dőlt ki – legtöbbjük már  csaknem belesüppedt a talajba, amelyből vétetett –,

ám a gubancuk még mindig borzasztóan akadályozta a haladást. Akkor is nehézkes vergődésre kényszeríti őket, ha mindhárman ép testűek; de mivel Susannah a harcos hátára volt szíjazva, még több kemény ki­tartást követelt tőlük.

A kidőlt fák és bokrok eltakarták a medve nyomait, ami ugyancsak csökkentette a sebességet. Délig azo­kat az útjelzőket követték, amelyeket a karmok hasí­tottak a fák kérgébe. Ám a kiindulási hely közelében a medve haragja még nem tombolt teljes erővel, így eltűntek a használható jelek. Roland lassan haladt, az ürüléket figyelte a bokrok tövén, meg a szőrcsomó­kat, amelyek akkor akadtak a fatönkökön, amikor a medve átmászott rajtuk. Egész délután mindössze há­rom mérföldet tettek meg a pusztulásnak eme útvesz­tőjében.

Eddie már épp arra gondolt, hogy estig sem jutnak át, és ebben a hátborzongató környezetben kell tábo­rozniuk, amikor egy égerliget szélére értek. Mögüle sziklás medrében csörgedező patak hangos csobogása hallatszott. A lenyugvó nap a ligeten keresztülsütve komor, vörös fénynyilakat lövellt az imént elhagyott gubancos terepre, a kidőlt fák fekete árnyai olyanok voltak, mint megannyi kínai betű.

Roland megállt, és letette Susannah-t. Megfeszítet­te a hátát, csípőre tette a kezét, és néhány törzsfor­dítást végzett.

– Itt éjszakázunk? – kérdezte Eddie.

Roland megrázta a fejét. – Add oda Eddie-nek a fegyveredet, Susannah.

A nő engedelmeskedett, de kérdőn nézett rá.

– Gyerünk, Eddie. A fák mögötti területre van szük­ségünk. Meg kell néznünk. Lehet, hogy lesz némi dolgunk.

– Miből gondolod...

–      Nyisd ki a füled.

Eddie fülelt, és mintha valamilyen gépezet zaját hal­lotta volna. Ekkor tudatosult benne, hogy már hallja egy ideje. – Nem akarom itthagyni Susannah-t!

– Nem megyünk messzire, neki pedig jó erős hang­ja van. Mellesleg, ha valami veszély adódik, az előt­tünk van, mi pedig közte és Susannah között leszünk. Eddie lenézett a nőre.

– Eredj, csak aztán hamar visszagyere! – Susannah töprengve nézett föl rá. – Nem tudom, van-e ott vala­mi veszély, de úgy érzem, igen.

– Még sötétedés előtt visszatérünk – ígérte Roland. Elindult az égerfák sűrűje felé. Eddie egy pillanat múlva követte.

26

Amikor úgy tizenöt méterre jártak a fák között, Eddie rájött, hogy egy ösvényt követnek, amelyet az évek során valószínűleg a medve taposhatott. A fák alagútként hajoltak föléjük. A hangok felerősödtek, meg tudta különböztetni őket. Volt valami halk, mély zümmögés. A lábával is érezte az enyhe remegést, mintha valami hatalmas gépezet működne a földben. Fentről és közelebbről élesebb zajok vegyültek egy­másba: nyikorgás, csikorgás, zörgés.

– Azt hiszem, kisebb a veszély, ha csöndben maradunk – súgta a fülébe Roland.

Újabb öt métert tettek meg, azután Roland ismét megállt. Elővette a pisztolyát, csövével félretolt ma­guk előtt egy alkonyvörös levelű ágat. Eddie átnézett a keskeny nyíláson, és meglátta a tisztást, amelyen olyan sokáig élt a medve; ez volt hadműveletei kiin­dulópontja, innen kerekedett föl zsákmányszerző és terrorhadjárataira.

Nem volt aljnövényzet; a talajt rég lecsupaszították. Tőlük tizenöt méterre forrás fakadt egy sziklafal tövé­ben, és keresztülfolyt a nyílhegy alakú tisztáson. A

104

forrás feléjük eső oldalán három méter magas fém­doboz támaszkodott a sziklafalnak. Ívelt teteje volt, Eddie-nek a metrólejáratokat juttatta eszébe. Elejére sárga-fekete rézsútos csíkokat festettek. A talaj itt nem fekete volt, mint az erdőben, hanem különös porszürke. Csontok borították, és néhány másodperc múlva Eddie rájött, hogy amit szürke földnek nézett, az is mind csont, rengeteg rég elporladt csont.

Tárgyak mozogtak a porban – ezek bocsátották ki azokat a csikorgó, csörömpölő hangokat. Négy... nem, öt tárgy. Apró fémszerkentyűk, a legnagyobb akkora volt, mint egy skót juhászkutya kölyke. Eddie úgy vél­te, hogy robotok, vagy legalábbis robotokra emlékez­tetnek. Egy dologban kétségtelenül hasonlítottak egy­máshoz és a medvéhez: mindegyiknek a tetején apró radarantennák forogtak sebesen.

Újabb gondolkodósipkák, gondolta Eddie. Istenem, miféle világ ez?

A legnagyobb arra a traktorra hasonlított, amelyet Eddie a hatodik vagy hetedik születésnapjára kapott; menet közben szürke csontport vert föl. A másik rozs­damentes acélpatkányra emlékeztetett, a harmadik acélízületekből fűzött, vonagló, rángatózó kígyóra. Nagyjából kör alakban mászkáltak a patak túlpartján, körbe-körbe, a lépéseik vájta árokban. Eddie-nek, ahogy elnézte őket, azokra a rajzokra kellett gondol­nia a régi Saturday Evening Post magazinokban, ame­lyeket az anyja érthetetlen okból kötegszámra tárolt az előszobájukban. Ezeken a képeken idegesen ciga­rettázó férfiak tapostak árkokat a szőnyegbe, miköz­ben azt várták, hogy a feleségük megszüljön.

Mikor a szeme hozzászokott a tisztás egyszerű geo­metriájához, látta, hogy az öt válogatott szörnyszü­löttön kívül továbbiak is hevernek szanaszét, legalább tucatnyi, és valószínűleg még több is rejtőzik a medve egykori áldozatainak csonthalmai alatt. Az volt a kü­lönbség, hogy a többi nem mozgott. A medve gépi kí‑

105

séretének tagjai sorra pusztultak el a hosszú évek: alatt, csupán ez a kis ötös csapat maradt... és azok: sem hallatszottak valami egészségesnek a nyikorgás­ból, csikorgásból, rozsdás csörömpölésből ítélve. Fő­leg a kígyó tűnt bávatagnak és bénának, amely a gép­patkányt követte a körben. A mögötte levő szerkentyű - egy zömök géplábakon döcögő acélkocka - időn­ként utolérte és megbökte, mintha azt mondta volna, hogy mozogjon kicsit gyorsabban.

Vajon mi lehetett a dolguk?, tűnődött Eddie. Bizto­san nem a védelem; a medvét úgy építették, hogy megvédje magát, és a fiú sejtette, hogy ha virágko­rában futnak össze az öreg Shardikkal, akkor hamar­vást megrágta és kiköpte volna őket. Talán ezek az ap­ró robotok jelentették a karbantartó személyzetet, vagy nyomkeresők lehettek, esetleg üzenethordozók. Sejtette, hogy veszélyesek is lehetnek, de csak a sa-  ját... vagy a gazdájuk védelmében. Nem tűntek hadi-. gépezeteknek.

Sőt inkább szánalmasak voltak. Zömük elpusztult, gazdájuknak vége, és Eddie úgy vélte, hogy valami­lyen módon ezt ők is tudják. Nem fenyegetést sugá roztak, hanem különös, nem emberi szomorúságot, Öregen, elnyűtten, gondterhelten baktattak, gurul-. tak, vonaglottak a mélyedésben, az isten háta mögöt­ti tisztáson, az aggodalom vájta vápában. A fiú szinte le tudta olvasni gondolataik zavaros futását: Ó, egek, ó, egek, mi lesz most? Mit csináljunk most, hogy O el­pusztult? Ki fog törődni velünk most, hogy neki vége? G, egek, egek, egek...

Megrántották a lábát. Eddie majdnem felkiáltott meglepetésében és ijedtében. Megpördült, előrántot­ta Roland pisztolyát. Susannah nézett rá nagy sze­mekkel. Eddie lassan kifújta a levegőt, és óvatosan visszaeresztette a kakast a helyére. Letérdelt, átölelte• Susannah vállát, megcsókolta az arcát, majd a fülébe

106

súgta: - Kis híján golyót eresztettem a buta fejedbe! Mit csinálsz te itt?

- Látni akartam, mi az - súgta vissza Susannah, aki egy csöppet sem jött zavarba. Szeme Rolandra siklott, aki ugyancsak melléje guggolt. - Mellesleg nagyon hátborzongató volt egyedül lenni ott hátul.

Jó néhány karcolást összeszedett, míg átmászott a bozóton, ám Rolandnak is el kellett ismernie, hogy ha akar, olyan csöndes tud lenni, akár egy szellem; még a harcos sem hallott semmit. Elővett a hátsó zse­béből egy rongyot (régi ingének utolsó foszlányát), és fölitatta vele a nő karjáról az apró véresöppeket. Egy pillanatra szemügyre vette munkája eredményét, majd megtörölgette a kicsiny vágást Susannah hom­lokán.

- Akkor hát nézelődj - mondta, épp csak az ajkát mozgatva. - Azt hiszem, megérdemled.

Egyik kezével résnyire széthajtotta a nő szemma­gasságában a bokrokat. Várt, amíg Susannah elbűvöl­ten kibámészkodja magát, majd amikor visszahúzó­dott, elengedte az ágakat.

-    Sajnálom őket - suttogta a nő. - Hát nem hülye­ség?

-    Egyáltalán nem - felelte halkan Roland. - Azt hi­szem, ezek a teremtmények nagyon szomorúak a ma­guk különös módján. Eddie fogja megszabadítani őket a nyomorúságuktól.

Eddie azonnal megrázta a fejét.

-     Dehogynem... hacsak nem akarsz egész éjjel itt kuporogni. A kalapokra célozz. Azokra a kis pörgety­tyűkre.

- És mi van, ha nem találok? - suttogta vissza dühö­sen Eddie.

Roland vállat vont.

Eddie kelletlenül fölállt, és ismét fölhúzta a harcos fegyverét. Átnézett a bokrok fölött a kerengő masi­nákra, amelyek magányos, hasztalan pályájukon kö‑

107

röztek. Mintha kutyakölvkökre lőnék, gondolta ború­san. Azután észrevette, hogy egyiküknek, amelyik úgy festett, mint egy lépegető doboz, csúnya csipesz emel­kedik ki a közepéből, és egy pillanatra megragadja a kígyót. Az meglepett zümmögést hallatott, és előre­ugrott. A sétáló doboz behúzta a csipeszét.

Hát... talán mégsem egészen olyan, mintha kutyaköly­kökre lőnék, visszakozott Eddie. Ismét Rolandra pil­lantott. A harcos kifejezéstelenül nézett rá, karját ösz­szefonta a mellén.

Átkozott hülye időpontokat találsz az oktatásra, haver!

Eddie-nek eszébe jutott Susannah, aki először fené­ken lőtte a medvét, azután szilánkokká robbantotta a szerkentyűt, amikor az állat megtámadta őt meg Ro­landot, és egy kicsit elszégyellte magát. Azonkívül

jének egy része kívánta a próbát, mint ahogy kívánta a harcot Balazarral és gengsztereivel a Ferde Torony­ban. Ez a vágy valószínűleg nem egészséges, de ez nem változtat primitív vonzerején. Na lássuk, ki ma­rad állva... majd meglátjuk!

Hát ez bizony meglehetősen beteg dolog, de csak­ugyan.

Csinálj úgy, mintha céllövöldében lennél, és egy plüss­kutyát akarnál nyerni a kedvesednek, gondolta. Vagy', medvét. Célba vette a sétáló dobozt, majd türelmetle­nül oldalra pillantott, amikor Roland megérintette a vállát.

– Mondd el a leckét. De igazán.

Eddie türelmetlenül felszisszent. Dühös lett, mert megzavarták, de Roland szeme olyan volt, mint a kő, így hát mély lélegzetet vett, igyekezett kiüríteni elmé­jéből a túl régen működő gépek csikorgását-nyikorgá­sát, testének sajgását, fájdalmát, a tudatot, hogy Su­sannah is itt van, a tenyerére támaszkodva figyeli őt, továbbá annak tudatát, hogy a nő közelebb van a föld-- höz, és ha ő elvéti ezeket a mütyüröket, akkor ameny‑

108

nyiben bosszút akarnának állni, Susannah lesz a leg­kézenfekvőbb célpontjuk.

– Nem a kezemmel lövök; aki a kezével lő, megfe­ledkezik atyja arcáról.

Ez egy vicc; akkor sem ismerné meg az öregét, ha mellette menne el az utcán. De érezte, hogy a szavak dolgozni kezdenek benne, kitisztítják az elméjét, megnyugtatják az idegeit. Nem tudta, abból a fából faragták-e, amiből a harcosokat – az ötlet mesébe illő­en valószínűtlennek tűnt, még akkor is, ha egész jól sikerült helytállnia Balazar bárjában –, azt azonban tudta, hogy énje egy részének tetszik a hűvösség, amely ráereszkedett, miközben felmondta a harcostól tanult réges-régi katekizmust. Tetszik a hűvösség és a dolgok lélegzetelállító letisztulása. Énje másik része tudta, hogy ez csak egy másfajta gyilkos drog, nem nagyon különbözik a herointól, amely megölte Hen­ryt, és majdnem megölte őt is, de ez nem változtatott a pillanat kemény, fukar örömén. Úgy zümmögött benne, ahogy a feszes kábelek pengenek az erős szél­ben.

– Nem a kezemmel célzok; aki a kezével céloz, meg­feledkezik atyja arcáról.

Nem a szememmel célzok.

Nem a fegyveremmel ölök; aki a fegyverével öl, megfeledkezik atyja arcáról.

Azután maga sem tudva, mit tesz, kilépett a fák kö­zül, és odaszólt a tisztás túlsó szélén botorkáló robo­toknak:

– A szívemmel ölök!

A gépek abbahagyták vég nélküli körözésüket. Az egyik hangosan berregni kezdett, ami riadó vagy fi­gyelmeztetés lehetett. Az antennák, amelyek nem vol­tak nagyobbak egy csokirúdnál, a hang felé fordultak. Eddie tüzelt.

Az érzékelők agyaggalambként robbantak széjjel, egyik a másik után. Eddie szívéből eltűnt a sajnálat,

109

csak a hűvösség maradt és a tudat, hogy nem áll meg, nem állhat meg, amíg nem végez.

Mennydörgés robajlott az alkonyuló tisztáson, és visszaverődött a szélesebb végében magasodó, repe­dezett sziklafalról. Az acélkígyó kettőt bucskázott, majd rángatózni kezdett a porban. A legnagyobb szer­kezet, amelyik gyemekkori traktorára emlékeztette Eddie-t, menekülni próbált. Eddie elintézte a radar­antennáját, amikor ki akart dülöngélni a sekély árok­ból. A gép orra bukott, vékony kék lángok szöktek ki üvegszemeinek acélüregeiből.

Az egyetlen érzékelő, amelyet nem talált el, a rozs­damentes acélpatkányé volt; az a golyó hangos szú­nyogzümmögéssel lepattant a lény acélhátáról. A pat­kány kiugrott az árokból, félkörben megkerülte a kí­gyót követő doboz formájú valamit, és meglepő se­bességgel száguldott keresztül a tisztáson. Dühösen kattogott, és miközben egyre csökkent közöttük a tá­volság, Eddie megpillantotta a száját, tele hosszú, he­gyes fogakkal. Nem is fogak voltak azok, inkább var­rógéptűk, amint föl-le jártak. Nem, ezek tényleg nem olyanok, mint a kutyakölykök.

– Szedd le, Roland! – ordította kétségbeesetten, de amikor gyorsan hátrapillantott, látta, hogy Roland keresztbe font karral áll, arckifejezése derűs és me­rengő. Valami sakkfeladványra vagy egy régi szerelmes levélre gondolhatott.

A patkány radarantennája hirtelen megmerevedett. Némileg módosította irányát, és egyenesen Susannah Dean felé vágtatott.

Egy lövés maradt, gondolta Eddie. Ha nem találok, akkor elkapja Susannah-t.

Lövés helyett előrelépett, és akkorát rúgott a pat­kányba, amekkorát csak bírt. Mivel cipőjét már föl­cserélte szarvasbőr mokaszinra, egészen a térdéig érezte a rúgás becsapódását. A patkány rozsdás, re­csegő visítást hallatott, félregurult a porban, azután a

hátára fordult. Eddie látta, amint tucatnyi. kurta, mechanikus lába föl-le jár. Mindegyik éles acélka­romban végződött. Ezek a karmok egy-egy ceruzahe­gyező nagyságú kardáncsuklón pörögtek.

Acélrúd nyúlt ki a robot közepéből, és a talpára fordította a szerkezetet. Eddie leengedte Roland re­volverét, elhessegetve a pillanatnyi ötletet, hogy talán meg kellene fognia a másik kezével is. Az ő világában a rendőröknek azt tanítják, hogy így cselekedjenek, de itt nem így működtek a dolgok. Ha megfeledkeztek a pisztolyról, ha úgy érzitek, hogy az ujjatokkal lőtök, mondta nekik Roland, akkor el fogjátok találni a célt. Eddie meghúzta a ravaszt. Az apró radartányér, amely már épp fordulni kezdett, hogy megtalálja az ellenséget, egy kék villanással eltűnt. A patkány ful­dokló hangot hallatott – Klopp! –, és döglötten az ol­dalára dőlt.

Eddie szíve vadul vert. Nem emlékezett, volt-e ilyen dühös azóta, amikor rájött, hogy Roland itt akarja tartani ebben a világban, amíg el nem érik azt az át­kozott tornyot, vagy le nem csúsznak róla... más szó­val, amíg a férgek föl nem falják mindőjüket.

Roland szívének magasságáig emelte az üres pisz­tolyt, és maga is alig ismert rá tompa hangjára: – Ha maradt volna egy golyó, akkor mostantól nem kellene majréznod a kurva tornyod miatt!

– Hagyd abba, Eddie! – szólt rá élesen Susannah. A fiú ránézett. – Téged szemeit ki, Susannah, belő­led akart fasírtot csinálni!

– De nem ért el. Te kaptad el őt, Eddie. Te kaptad el őt.

– Nem köszönöm meg neki. – El akarta tenni a tok­jába a fegyvert, és még nagyobb dühbe gurult, ami­kor rájött, hogy nem tudja megtenni. A tok Susannah oldalán lógott. – Ő és a leckéi! Ő és az átkozott leckéi! – Roland felé fordult. – Én mondom neked, hogy két cent...

110

Roland enyhén érdeklődő arca hirtelen megválto­zott. Szeme egy pontra meredt Eddie válla fölött. - FEKÜDJ! – ordította.

Eddie nem kérdezősködött. Egy pillanat alatt ki­ürült belőle a düh és a zűrzavar. Hasra vetette magát és közben látta, hogy a harcos bal keze elmosódott vonalként lecsap. Istenem, gondolta esés közben, NEM lehet ilyen gyors, senki nem lehet képes ekkora sebességre, én sem vagyok lassú, noha Susannah mellett annak

nök, de mellette még Susannah is csak teknősbéka, ame­lyik üvegen próbál fölmászni...

Valami elsiklott a feje fölött, egy mechanikus dühé-. ben vijjogó valami, és kitépett Eddie hajából egy cso­mót. Akkor a harcos csípőből tüzelt, három menny­dörgésszerű lövést adott le, és a vijjogás abbamaradt. Nagy denevérre emlékeztető géplény pottyant a ha-, saló Eddie és a Roland mellett térdelő Susannah kö­zé. Egyik ízelt, rozsdafoltos szárnya lagymatagon csa­pott még egyet a földön, mintha dühös lenne, amiért eltévesztette a célt, azután elcsöndesedett.

Roland odament Eddie-hez, könnyedén lépdelt re­pedezett, öreg bakancsában. Kezét nyújtotta a fiúnak.. Eddie megfogta a kezét, Roland talpra segítette. Ed­die-ből kiszaladt a szusz, s rájött, hogy képtelen meg­szólalni. Valószínűleg jobb is így... mert úgy tűnik, vala­hányszor kinyitom a számat, hülyét csinálok magamból.

– Eddie! Jól vagy? – Susannah odakúszott a lehor­gasztott fejjel ácsorgó fiúhoz, aki a combjára támasz­kodva igyekezett levegőhoz jutni.

– Igen. – Károgva tört elő belőle a szó. Kényszerí­tette magát, hogy kiegyenesedjék. – Csak megstuc­colta egy kicsit a frizurámat.

– Egy fán volt – mondta derűsen Roland. – Először én sem vettem észre. A fény ebben a napszakban fura trükkökre képes. – Elhallgatott, azután ugyanazon a derűs hangon folytatta. – Susannah egy pillanatig sem forgott veszélyben, Eddie.

112

A fiú bólintott. Belátta, hogy Roland megehet egy fasírtot és ihat rá egy tejturmixot, mielőtt előkapná a fegyverét. Annyira gyors.

–         Jól van. Mondjuk, helytelenítem az oktatási tech­nikádat, rendben? Mindazonáltal nem fogok bocsá­natot kérni, ha ilyesmit vársz, jobb, ha abbahagyod.

Roland lehajolt, fölemelte Susannah-t, és levereget­te róla a földet. Egyfajta tárgyilagos szeretettel csinál­ta, ahogy az anya takarítja le a kisgyermekét, miután szokásos hasra esései egyikét produkálta a hátsó ud­varban. – Semmi szükség a bocsánatkérésre, nem is várok ilyesmit – mondta. – Susannah és én hasonló társalgást folytattunk két napja. Nem igaz?

Susannah bólintott. – Rolandnak az a véleménye, hogy azt a tanuló harcost, amelyik nem harap bele olykor-olykor az őt etető kézbe, időnként jól fenéken kell billenteni.

Eddie körülnézett a romokon, és nekiállt levereget­ni nadrágjáról és ingéről a csontport.

–         És mi van akkor, Roland, öregem, ha azt mon­dom, hogy én nem is akarok harcos lenni? _

–         Akkor azt mondom, nem sokat számít, hogy mit akarsz. – Roland a sziklafalnak támaszkodó fémbódé felé pillantott, és úgy tűnt, elveszítette érdeklődését a társalgás iránt. Eddie már látta ezt korábban is. Ami­kor a kérdés a lehetne, tehetne, kellene témái felé for­dult, Roland szinte azonnal közömbössé vált.

– Ka? – kérdezte Eddie, a régi keserűség enyhe nyo­mával a hangjában.

– Igy igaz. Ka. – Roland odament a bódéhoz, kezét végigfuttatta az elejére festett fekete-sárga csíkokon. –Megtaláltuk az egyiket a tizenkét gádor közül, ame­lyek körbeveszik a világ peremét... a Setét Torony felé vezető hat ösvény egyikét.

–         És ez is ka.

27

Eddie visszament Susannah tolószékéért. Senki sem kérte rá, de egy darabig egyedül akart lenni, hogy' összeszedje magát. Most, hogy vége lett a lövöldözés­nek, úgy érezte, minden izma reszket. Nem akarta, hogy így lássák, nem azért, mintha azt hitték volna róla, hogy fél, hanem mert vagy az egyik, vagy mind­kettő rájött volna, mi ez Eddie-ben: túlfűtött lelke- " sedés. Tetszett neki a dolog. Még akkor is, ha a dene­vér kis híján megskalpolta. Akkor is tetszett.

Marhaság, haver! Te is tudod!

Az a bökkenő, hogy nem tudta. Valami olyasmivel került szembe, mint Susannah, amikor rálőtt a med­vére; mondhatta, hogy nem akar harcos lenni, nem akar ebben a bolond világban kódorogni, ahol látha­tólag ők hárman képviselik az emberiséget, hogy nem kíván mást, mint ott állni a Broadway és a Negyven kettedik utca sarkán az ujjait ropogtatva, chilis dogot majszolva, miközben sétálómagnója fülhallgatójából bömböl a Credence Clearwater Revival, az arra járó lányokat hesszölni, azokat az oltárian szexi, hosszú lá­bú, kurta szoknyájú NewYork-i lányokat, mísz, „a fe­nébe veled"-re biggyesztett szájukkal. Minderről roj­tosra beszélheti a száját, de a szíve másképp tudja. A szíve tudja, hogy Eddie egyfolytában úgy élvezte az elektromos állatsereglet diadalmas szétlövését, mint­ha Roland revolvere a saját különbejáratú kézi villáma lett volna. Élvezettel rúgott bele a robotpatkányba, ak­kor is, ha fájt a lába, és rájött a frász. Ez, hogy majré-. zott, valami fura módon még fokozta is az élvezetét.

Hát ez is éppen elég pocsék volt, de a szíve még ennél rosszabbat is tudott: azt, hogy ha most itt rög­tön felpattanna előtte egy New Yorkba vezető ajtó, akkor lehet, hogy nem lépne át rajta. Nem, legalábbis amíg nem látta maga is a Setét Tornyot. Kezdte azt hinni, hogy Roland betegsége fertőző:

114

Miközben Susannah tolókocsijával átverekedte ma­gát az égersarjak között, átkozva az arcát csapkodó, a szemére pályázó gallyakat, Eddie megállapította, hogy a fentiekből legalább néhány tényt képes beis­merni, és ez a vallomás kissé lehűtötte a vérét. Látni akarom, vajon úgy fest-e, mint álmomban, gondolta. Hogy láthassak valami ilyesmit... az igazán fantasztikus

lenne.

Most megszólalt egy új hang. Lefogadom, hogy a többi haver, azok, akiknek a neve úgy hangzik, mintha egyenesen Arthur király kerekasztalától jöttek volna –lefogadom, hogy ők is ugyanígy éreztek, Eddie. És mind halottak. Valamennyien.

Ráismert a hangra, akár tetszett, akár nem. Henryé volt, ami megnehezítette, hogy ne hallgasson rá.

28

Roland a jobb csípőjére ültette Susannah-t, úgy állt ott az éjszakára lezárt metróbejáratra emlékeztető fémbódé előtt. Eddie a tisztás szélén hagyta a tolóko­csit, és odament hozzájuk. Közben a lába alatt egyre erősödött az állandó zümmögés és remegés. Úgy vél­te, hogy a zajkeltő gépezet vagy a fémbódéban lehet, vagy alatta. Mintha nem is a fülével hallotta volna, hanem valahol mélyen a fejében és a testüregeiben.

– Szóval ez a tizenkét gádor egyike. Hová vezet, Ro­land? Disney Worldbe?

Roland megrázta a fejét. – Nem tudom, hová vezet. Talán sehová... vagy mindenhová. Sok minden van az én világomban, amiről nem tudok, mint ezt bizonyá­ra mindketten észrevettétek már. És olyanok is akad­nak, amelyekről tudtam, de megváltoztak.

– Mert a világ elmozdult?

– Igen – pillantott rá Roland. – Csak az igeidő nem jó. Ez a világ most is mozog, méghozzá egyre gyorsab‑

115

ban. Ugyanakkor a dolgok elfáradnak... szétesnek... Mondanivalója szemléltetésére belerúgott a sétáló do bozba.

Eddie-nek eszébe jutott az a hevenyészett rajz a por­ban, amelyen a kapukat ábrázolta Roland. – Ez a világ széle? – firtatta már-már félénken. – Mármint nem nagyon más, mint a többi hely. – Halkan fölne­vetett. – Mert én nem látom, hogy volna itt valami szakadék.

Roland megrázta fejét. – Ez nem az a fajta perem. Ez olyan hely, ahonnan az egyik Sugár indul. Leg­alábbis nekem így tanították.

–                       Sugarak? – kérdezte Susannah. – Milyen Sugarak?

– A világot nem a Nagy Öregek alkották, de ők ala­kították át. Némely mesemondók szerint a Sugarak tartották össze; mások szerint épp ők a világ szétesé­sének csírái. A Nagy Öregek a Sugarakat alkották. Ezek valamilyen vonalak... vonalak, amelyek összeköt-  nek... és összetartanak...

–                       A mágnesességről beszélsz? – kérdezte óvatosan Susannah.

A harcos egész arca fölragyogott; a darabos síkok, redők olyan új és megdöbbentő módon rendeződtek át, hogy Eddie egy pillanatra látta, milyen lesz Ro­land, ha csakugyan eléri a tornyát.

–                       Igen! Nem csupán mágnesesség, de az is a része... meg a tömegvonzás... és a méretek, terek, dimenziók megfelelő összehangolása. A Sugarak az erők, ame­lyek mindezeket a dolgokat összetartják.

–                       Légy üdvözölve a dilinyós fizikusok körében –morogta az orra alatt Eddie.

Susannah nem törődött vele. – És a Setét Torony? Az egyfajta generátor? Ezeknek a Sugaraknak a köz­ponti erőforrása?

–                  Nem tudom.

– De azt igen, hogy ez itt az A pont – mondta Eddie. – Ha elég sokáig megyünk egyenes vonalban, elérünk

egy másik gádort – nevezzük C-nek – a világ túlsó vé­gében. De mielőtt elérnénk, áthaladunk B-n. Ez a kö­zéppont. A Setét Torony.

A harcos bólintott.

– Milyen hosszú ez az út? Tudod?

– Nem. Csak azt, hogy nagyon hosszú, és a távolság minden eltelt nappal növekszik.

Eddie lehajolt, hogy megvizsgálja a sétáló dobozt, majd fölegyenesedett és Rolandra nézett. – Az nem lehet. – Úgy beszélt, mint a felnőtt, aki azt igyekszik elmagyarázni a kisgyereknek, hogy a faliszekrényben nem is él mumus, hogy az lehetetlen, mert mumusok pedig nincsenek. – A világok nem növekednek, Ro­land.

–                       Csakugyan? Az én gyerekkoromban, Eddie, még léteztek térképek. Egyre különösen jól emlékszem. Nyugati Föld Nagyobb Királyságai, az volt a címe. Az én országomat ábrázolta, amelynek Gileád volt a ne­ve. Rajta voltak az Alföldi Báróságok, amelyeket egy évvel azután sodort el a polgárháború és a lázadás, hogy én elnyertem a fegyvereimet. Rajta voltak a dombok, a sivatag, a hegység meg a Nyugati Tenger. Nagy volt a távolság Gileád és a Nyugati Tenger kö­zött – ezer mérföld vagy még több –, de nekem húsz évembe telt, hogy megtegyem ezt a távolságot.

–                       Az lehetetlen! – mondta gyorsan és ijedten Susan­nah. – Még ha egész idő alatt gyalog jöttél, akkor sem tarthatott húsz évig!

–                       Hát azért csak kell néhány megálló, hogy az em­ber föladjon pár levlapot és megigyon egy pofa sört –jegyezte meg Eddie, de egyikük sem figyelt rá.

Nem gyalog jöttem, a táv nagy részét lóháton tet­tem meg – válaszolta Roland. – Néha, mondjuk úgy, lelassultam, de zömmel mozogtam, minél messzebb John Farsontól; ő vezette azt a lázadást, amely elsö­pörte ifjúságom világát, és az udvarában szerette vol­na látni karóra tűzött fejemet – jó oka volt ezt kíván‑

ni, mivel honfitársaimmal számos követőjét küldtük a másvilágra, és mert én elloptam valamijét, amit nagy becsben tartott.

– Mit, Roland? – kérdezte kíváncsian Eddie.

Roland megrázta a fejét. – Az a történet egy másik napra való... vagy semmikorra. Egyelőre most ne arra gondoljatok, hanem erre: hogy sok ezer mérföldet tet­tem meg. Mert a világ növekszik.

–           Ilyesmi nem történhet – ismételte Eddie, noha ugyancsak felkavarták a hallottak. – Akkor földrengé­sek lettek volna... áradások... szökőárok... mit tudom én, micsodák...

–       Nézd! – kiáltotta dühösen Roland. – Csak nézz körül! Mit látsz? Egy olyan világot, amely lelassult,' mint a gyerek búgócsigája, amikor veszít sebességéből és oly módon mozog, amit egyikünk sem ért. Nézd az áldozataidat, Eddie! Nézd meg az áldozataidat, atyá­id szerelmére!

Kettőt lépett a patak irányába, és fölemelte az acél­kígyót; egy pillanatig vizsgálgatta, azután odadobta Eddie-nek, aki bal kézzel kapta el. A kígyó két da­rabra esett szét.

– Látod? Elfáradt. Az összes teremtmény, amelyet itt találtunk, kimerült. Ha nem jövünk, akkor is nem­sokára elpusztultak volna. Ahogy a medve is. – A medve beteg volt – mondta Susannah.

A harcos bólintott. – Élősködők támadták meg teste természetes részeit. De korábban miért nem történt meg vele?

Susannah nem válaszolt.

Eddie megvizsgálta a kígyót. A medvétől eltérően teljesen művinek tűnt, olyan lénynek, amely fémből, áramkörökből és jó pár méter (vagy akár mérföld) pók­hálóvékony vezetékből áll. Mégis látni lehetett rajta a rozsdaszeplőket, és nemcsak a kezében maradt darab külsején, hanem a belsejében is. Volt egy folt, ahol az olaj szivároghatott ki, vagy a víz szivároghatott be. A

118

nedvesség jó néhány vezetéket elrothasztott, sok hü­velykujjkörömnyi áramkörön zöldes mohaszerűség te­nyészett.

Fölfordította a kígyót. Egy acéllemez hirdette, hogy az Északi Központi Pozitronika Rt. gyártmánya. So­rozatszám is volt rajta, név viszont nem. Valószínűleg nem elég fontos ahhoz, hogy neve legyen, gondolta a fiú. Csak egy gépezet, amelyet arra terveztek, hogy időnként adjon egy beöntést Medve komának, hogy rendben tartsa az emésztését, vagy valami hasonló gusztustalanságot műveljen.

Elhajította a kígyót, és a nadrágjába törölte a kezét. Roland fölvette a traktort. Megrántotta az egyik ke­rekét. Az könnyedén levált, rozsda pergett a küllői kö­zül. Félredobta.

– A világon minden leáll vagy darabokra esik –mondta színtelen hangon. Ugyanakkor gyengülnek az erők, amelyek időben, méretben és térben össze­illesztik és egyben tartják a világot. Már gyermekko­runkban is tudtuk, de fogalmunk sem volt róla, mi­lyen lesz a vég. Honnan is lett volna? Most már ebben az időben élek, és nem hiszem, hogy egyedül az én világomra hatna. A tiéteket is befolyásolja, Eddie és Susannah; lehet, hogy milliárd másikat is. Megtörnek a Sugarak. Nem tudom, ez ok-e, vagy csupán tünet, de azt tudom, hogy ez az igazság. Gyertek közelebb! Hallgassátok!

Ahogy Eddie közeledett a sárga-fekete csíkosra fes­tett fémbódéhoz, valami erős, kellemetlen emlék tá­madt föl benne: évek óta először jutott eszébe egy roggyant viktoriánus rom a Dutch Hillen, vagy mér­földnyire onnan, ahol felnőttek Henryvel. A rom, amelyet Udvarház néven ismertek a környék srácai, a Rhinehold Street egyik telkén állt, gyomos, elhanya­golt pázsiton. Eddie sejtelme szerint az előváros ösz­szes kölyke hallott már róla kísértethistóriákat. Ros­katagon ácsorgott meredek teteje alatt, és az eresz sö‑

119

tét árnyékából mintha ádázul meredt volna a járóke­lőkre. Ablaka természetesen nem volt - a srácok nyu­godtan behajigálhatták, anélkül hogy túl közel kellett volna menniük -, de nem firkáltak rá festékszóróval, és nem használták céllövöldének. Az az egyszerű tény volt a legfurcsább, hogy még mindig megvan: senki nem gyújtotta fől, hogy bezsebelje a biztosítási pénzt, vagy legalább nézze, ahogy ég. A srácok természete­sen azt állították, hogy kísértet lakja, és amikor egy napon Eddie ott állt a járdán Henryvel, és nézte (éppen azért tették meg a zarándoklatot, hogy meg­nézzék a mesés házat, bár Henry azt mondta az any­juknak, hogy néhány haverrel Dahlbergbe mennek a Hoodsie Rockettsre), úgy rémlett, talán csakugyan szellemek járhatnak benne. Vagy nem érezte, amint valami hatalmas, ellenséges erő szivárog az öreg, vik­toriánus ház árnyékos ablakain, azokon az ablako­kon, amelyek mintha egy közveszélyes őrült merev te­kintetével bámulnák? Talán nem érezte, hogy titok­zatos szél borzolja karján és tarkóján a szőrt? Nem volt az a kimondott érzése, ha belépne oda, az ajtó becsapódna és rázárulna, a falak megindulnának felé, porrá őrölve a döglött egerek csontját, mivel ugyanezt akarják tenni az ő csontjaival is?

Kísértetjárta. Kísérteties.

Most is a rejtély és a veszély régi érzése ébredt föl benne, ahogy közeledett a fémbódéhoz. Lúdbőrzött a lába s a karja, a nyakán fölborzolódott a szőr. Ugyan:- az a titokzatos szellő fújt, noha a tisztást körülvevő fák levelei meg se mozdultak.

Mégis továbbment az ajtó felé (természetesen az volt, egy újabb ajtó, noha zárva, és ha Eddie-n múlik, zárva is marad), nem állt meg, amíg a fülét rá nem tapaszthatta.

Mintha fél órája elejtett volna egy nagyon erős savat tartalmazó palackot, és az most kezdene el pezsegni. Különös színek hullámzottak a behunyt szeme előtti

120

sötétségben. Mintha hangok mormoltak volna szikla­torkokra emlékeztető hosszú folyosókból, termekből, ahol pislákoló égők világítanak. Valaha a modern idők e fáklyáinak fényétől lángolt minden, mostanra csak a kék fény mogorva derengése maradt. Ürességet... el­hagyatottságot... magányt... halált érzett.

A gépezet csak morajlott, de vajon nem volt ebben a hangban valami nyers árnyalat? Egyfajta kétségbe­esett lüktetés a zümmögés alatt, mint egy beteg szív aritmiája? A gépezet, amely ezt a hangot keltette, no­ha messze bonyolultabb volt még a medvénél is, mintha maga is kiesett volna önnön ritmusából.

- Minden néma a halál termeiben - hallotta Eddie a tulajdon egyre gyöngülő hangját. - Minden a fele­désé a halál kőcsarnokaiban. Lásd a lépcsőket a sötét­ben; lásd a romos termeket. A halál termei, hol pókok szövik hálóikat, és némán, egyenként hullanak le a nagy áramkörök.

Roland erélyesen hátrahúzta. Eddie kábultan me­redt rá.

- Ennyi elég - mondta a harcos.

-         Akármi van is odabent, nem működik valami fé­nyesen, igaz? - hallotta önmagát Eddie. Ez a remegő hang mintha távolról érkezett volna. Még mindig érezte a fémbódéból áradó erőt. Őt hívta.

-         Nem. Az én világomban manapság semmi sem működik jól.

-         Ha azt tervezitek, fiúk, hogy itt táboroztok le éj­szakára, akkor nélkülöznötök kell a társaságomat - je­lentette ki Susannah. Arca fehéres árnyék volt a szür­kület hamuszín fényében. - Én arrébb megyek. Nem szeretem azokat az érzéseket, amiket ez a dolog éb­reszt bennem.

-     Mindnyájan arrébb táborozunk le - felelte Ro­land. - Menjünk.

-         Remek ötlet! - dicsérte Eddie. Ahogy távolodtak a bódétól, úgy halkult a gépezet hangja. Eddie érezte,

121

hogy a vonzás gyengül, noha még mindig őt hívta, csalogatta, látogatná meg félhomályos folyosóit, lép­csőházait, a romos termeket, hol pókok szövik hálói­kat, és egyenként sötétülnek el a vezérlőpanelek.

29

Aznap éjjel álmában Eddie ismét a Második utcán ment Tom és Gerry Művészi Csemegéje felé, amely a Második és a Negyvenhatodik utca sarkán állt. El­haladt egy lemezbolt előtt, amelynek hangszóróiból a Rolling Stones bömbölt:

 

Egy vörös ajtót nézek, feketére festeném.

Más színt soha, érzem, mindent csak feketén,

Figyelem, hogy ring megannyi nyári ruhás szépség,

Fejem követi őket, míg múlik a sötétség.

 

Továbbment, a Negyvenkilencedik és a Negyven­nyolcadik sarkán egy bolthoz ért, amelynek az volt a neve, hogy Tükröződéseid. Megpillantotta magát a kirakatban lógó tükrökben. Úgy találta, évek óta nem nézett ki ilyen jól: a haja kicsit túl hosszú, de más­különben napbarnított és egészséges. Bár a ruhái... hát, öregem, az állati! Tiszta kispolgár, tetőtől talpig. Kék zakó, fehér ing, sötétvörös nyakkendő, szürke nadrág... egész életében nem volt ilyen flancos szere­lése!

Valaki rázta.

Igyekezett mélyebbre merülni álmába. Most nem akar fölébredni. Addig nem, amíg el nem éri a cse­megét, és a kulccsal át nem jut az ajtón a rózsamező­re. Ismét látni akart mindent: a végtelen vörös taka­rót, a hatalmas kék eget a rajta vitorlázó fehér felhő­hajókkal és a Setét Toronnyal. Félt a sötétségtől, amely abban a szörnyűséges oszlopban lakozott, várakozva,

122

hogy megegyen mindenkit, aki túl közel merészkedik, de akkor is újra látni akart mindent. Muszáj volt lát­nia.

A kéz azonban tovább rázta. Az álom sötétedni kez­dett, a Második sugárút kipufogófüstje átváltozott a tábortűz füstjévé, amelyet épp csak érezni lehetett, mert a tűz alig-alig pislákolt.

Susannah volt az. Riadtnak tűnt. Eddie fölült és át­karolta. Az égeres túlsó végében táboroztak, a csontlepte tisztáson átcsobogó patak közelében. Roland a tábortűzből maradt izzó zsarátnokhalom túloldalán aludt. Nem volt nyugodt az álma. Lerúgta a takaróját, térdét a melléig fölhúzta. Bakancsát levetette, lába fe­hérnek, keskenynek, védtelennek látszott. Jobb lábá­ról hiányzott a nagyujj, azt is lecsípte a homárszörny, a jobb kéz ujjaival egyetemben.

Kásásan nyöszörgött valamit újra és újra. Eddie fölismerte, hogy ugyanazt mondja, mint a tisztáson tér­delve, amikor Susannah lelőtte a medvét: Menj hát —vannak más világok is! Egy pillanatra elhallgatott, majd a fiút kezdte szólongatni: Jake! Hol vagy? Jake!

Olyan magányos és kétségbeesett volt a hangja, hogy Eddie megrémült. Átkarolta, magához szorítot­ta Susannah-t. Erezte, hogy a nő reszket, pedig az éjszaka meleg volt.

A harcos megfordult. Csillagfény hullott nyitott sze­mébe.

–      Jake, hol vagy? – kiáltotta az éjszakába. – Gyere vissza!

Jézusom, megint kiakadt! Mit tegyünk, Suze?

– Nem tudom. Csak azt, hogy egymagamban nem bírtam tovább hallgatni. Olyan távolinak hangzott. Mindentől távolinak.

–         Menjen hát – suttogta a harcos az oldalára hen­teredve, ismét melléig húzva a térdét –, vannak más világok is. – Egy pillanatra elhallgatott. Azután meg­vonaglott a melle, és újra a fiút hívta, hosszú, vérfa‑

123

gyasztó kiáltással. Mögöttük a fák közül valami nagy madár repült el szárnycsattogtatva kevésbé mozgal­mas tájakra.

–      Nincs valami ötleted? – kérdezte Susannah. Köny­nyes szeme tágra nyílt. –Talán föl kéne keltenünk.

–      Nem is tudom. – Eddie a harcos fegyverét nézte, amelyet a bal csípőjén viselt. Az övvel együtt egy szé­pen összehajtogatott bőrdarabon hevert, hogy Ro­land könnyen elérhesse fektében is. – Nemigen mer­ném – fejezte be végül.

– Ez megőrjíti.

Eddie bólintott.

– Mit csináljunk vele? Eddie, mit csináljunk?

Eddie nem tudta. Az antibiotikum megfékezte a ho­márlény harapása okozta fertőzést; Roland most is­mét lázban égett, ám Eddie nem hitte, hogy lenne an­tibiotikum, amely meggyógyíthatná mostani betegsé- ' gét.

–      Nem tudom. Feküdj mellém, Suze. Mindkettejüket betakarta egy bőrrel. Susannah re­megése egy idő után csillapodott.

–      Ha megőrül, bánthat minket – mondta Susannah. – Nem is tudom. – Ez a kellemetlen gondolat a medvét juttatta az eszébe, a vörös, gyűlölködő szemet (azokban a vörös mélységekben talán nem lappangott a téboly?) és a gyilkos, hasogató karmokat. Szeme a revolverre vándorolt, amely oly közel hevert a harcos jó bal kezéhez, és arra gondolt, milyen gyors volt Ro­land, amikor meglátta a feléjük suhanó gépdenevért. Olyan sebes volt, hogy szinte nem is lehetett látni a kezét. Ha megtébolyodik, és ha Eddie és Susannah kerül ennek a tébolynak a gyújtópontjába, akkor nem lesz esélyük. Fikarcnyi sem.

Arcát belefúrta Susannah nyakának meleg völgyé- be, és lehunyta a szemét.

Roland nemsokára elhallgatott. Eddie fölemelte
fejét és odanézett. Mintha ismét normálisan aludt

124

volna. A fiú Susannah-ra pillantott és látta, hogy ő is alszik. Melléfeküdt, lágyan megcsókolta a nő mellé­nek halmát, és lehunyta a szemét.

Nem úgy, haver; te még hosszú, hosszú ideig ébren ma­radsz.

De két napja vándoroltak, Eddie holtfáradt volt. El­sodródott... lefelé.

Vissza az álomba, gondolta sodródás közben. Vissza akarok menni a Második sugárútra... vissza a Tom és Gerryhez! Ezt akarom.

Az álom azonban nem tért vissza aznap éjjel.

30

Napkeltekor gyorsan megreggeliztek, átcsoportosí­tották, összecsomagolták a holmijukat, azután vissza­tértek az ék alakú tisztásra. A reggel tiszta fényében nem tűnt olyan kísértetiesnek, de mindhárman igye­keztek jó távol maradni a figyelmeztető sárga-fekete csíkos fémbódétól. Ha Roland emlékezett is éjszakai gyötrő álmaira, nem adta jelét. Szokott egykedvű, töprengő hallgatásával végezte a reggeli teendőket.

– Hogy akarod tartani az egyenes útvonalat? – kér­dezte tőle Susannah.

– Ha a legendák igazat szólnak, nem lesz gond. Em­lékszel, amikor a mágnesességről kérdeztél? Susannah bólintott.

A harcos beletúrt iszákja mélyébe, és elővett egy ap­ró, szögletes, rugalmas bőrdarabot. Hosszú, ezüstös tű volt beleszúrva.

– Egy iránytű! – kiáltott föl Eddie. –Te aztán igazán cserkész vagy!

Roland megrázta a fejét. – Nem iránytű. Természe­tesen tudom, mi az, de mostanában a nap és a csilla­gok után megyek, és ez még most is nagyon jól meg­felel.

125

- Még most is? - kérdezte némileg bizonytalanul Su­sannah.

Roland bólintott. - Az égtájak is elsodródnak.

- Krisztusom! - suttogta Eddie. Igyekezett elképzel­ni egy olyan világot, ahol az észak kissé elcsúszik kelet vagy nyugat felé, de rögtön fől is adta. Enyhén émely­gett, ahogy akkor szokott, ha magas épületről nézett le.

-      Ez csak egy tű, de acélból van, és éppen olyan jól megfelel nekünk, mint egy kompasz. Most a Sugár felé tartunk, és a tű megmutatja, merre vari. - Ismét belekotort az iszákjába, előhalászott egy kezdetleges cserépbögrét. A bögre egyik oldala végigrepedt. Ro­land fenyőgyantával fokozta meg ezt a leletet, ame­lyet a régi táborhelyen talált. Most odament a patak­hoz, telemerítette a bögrét, és visszavitte a tolószéké­ben ülő Susannah-hoz. Óvatosan letette a tolószék karfájára, és amikor a víz kisimult, belepottyantotta a tűt. A tű lemerült, és elhevert a fenéken.

-      Tyű! - kiáltott Eddie. - Ez remek! A lábad elé borulnék, Roland, de nem szeretném tönkretenni az élt a nadrágomban.

-      Még nincs vége. Tartsd erősen a bögrét, Susan­nah. A nő engedelmeskedett, és Roland óvatosan körbe­tolta a tisztáson. Az ajtótól négy méterre vigyázva el­fordította a széket.

-      Eddie! - kiáltotta Susannah. - Ezt nézd! A fiú a cserépbögre fölé hajolt, mintegy mellékesen érzékelve, hogy a víz máris átszivárog Roland heve­nyészett ragasztásán. A tű lassan a felszínre emelke­dett, és olyan vígan úszott rajta, mintha parafa dugó lenne. Egyenes vonalban kötötte össze a mögöttük levő gádort és az előttük elterülő kusza ősbozótot. Mi a kő, lebegő tű! Most már igazán mindent láttam.

   Tartsd a bögrét, Susannah.

126

Ő ismét engedelmeskedett, Roland pedig tovább­tolta a tisztáson a bódétól jobbra. A tű elvesztette az irányt, egy pillanatig lebegett, majd megint lesüllyedt. Amikor Roland visszatolta Susannah-t az előbbi helyre, a tű újra felbukkant és irányba állt.

-      Ha lenne vasreszelékünk és papírlapunk - mond­ta a harcos -, akkor szétszórhatnánk a reszeléket a papíron, és láthatnánk, hogy vonalba rendeződnek, és ugyanebbe az irányba mutatnak.

-- Ez akkor is megtörténik, ha elhagyjuk a kaput? -kérdezte Eddie.

Roland bólintott. - És ez még nem minden. Lát­hatjuk is a Sugarat.

Susannah hátrapillantott, és közben a könyökével kissé meglökte a bögrét. Ahogy a víz hullámozni kez­dett, a tű céltalanul táncolt... azután szilárdan beállt a korábbi irányba.

-      Nem így - mondta Roland. - Lefelé nézzetek, mindketten! Eddie, te a lábad elé, Susannah, te az öledbe.

Szót fogadtak.

- Amikor azt mondom, hogy nézzetek föl, akkor egyenesen előre nézzetek, arra, amerre a tű mutat. Ne egyvalamit nézzetek; hagyjátok, hogy a szemetek lásson. Most! Nézzetek föl!

Megtették. Eddie egy pillanatig semmit sem érzé­kelt, csak a fákat. Igyekezett ellazítani a látását... és hirtelen ott volt, ugyanúgy, mint korábban a parittya a faágban, és már azt is tudta, miért mondta Roland, hogy ne egyvalamit nézzenek. A Sugár hatása min­denütt látszott, amerre elment, de alig megfogha­tóan. Rászögeződtek az erdei- és lucfenyők tűi. A bokrok kissé ferdén nőttek, sugárirányba ferdülten. Nem minden fa dőlt a rejtett ösvény felé - ha Eddie jól mérte föl, délnyugati irányba -, amikor a medve kitépte őket, hogy ne akadályozzák a kilátását, de a zömük igen, mintha a bódéból áradó erő dőlés köz‑

127

ben arra lökte volna őket. Ám a földön elnyúló ár­nyékok jelentették a legnyilvánvalóbb bizonyítékot. Mivel a nap keleten kélt, persze nyugat felé estek, de ahogy Eddie elnézett délnyugatnak, elnagyolt hajszál­kaminta rajzolódott ki a szeme előtt, de csak annak a vonalnak a mentén, amerre a bögrében úszó tű hegye mutatott.

-         Lehet, hogy látok valamit - mondta kétkedve Su­sannah -, de...

- Nézd az árnyékokat! Az árnyékokat, Suze!

Eddie látta, hogy a nő szeme kitágul, amikor min­den a helyére került. - Istenem! Ott van! Pontosan ott! Mint a természetes választék a hajban!

Most, hogy Eddie meglátta, nem tudta többé nem látni; ködös csapás hatolt át a tisztást körülvevő kusza ősbozóton, ugyanabban az irányban, mint a Sugár. Hirtelen rádöbbent, milyen hatalmas erő áramolhat körülötte (és valószínűleg rajta át is, mint a röntgen-. sugár), és alig bírta megállni, hogy félre ne lépjen jobbra vagy balra. - Mondd csak, Roland, ez ugye nem tesz meddővé?

A harcos kis mosollyal vállat vont.

-         Olyan, mint egy folyómeder! - csodálkozott Su­sannah. - Egy olyan meder, amelyet csaknem benőtt a növényzet, így alig lehet látni... de azért ott van. Az árnyékok mintázata ugyanaz marad, amíg a Sugár vonalán haladunk, ugye?

-         Nem - felelte Roland. - Irányuk természetesen változik, ahogy a nap megy az égen, de mindig meg fogjuk látni, merre tart a Sugár. Nem szabad elfelej­tened, hogy ugyanezen a vonalon halad sok ezer - ta­lán sok tízezer - éve. Nézzetek föl az égre! Megtették, és látták, hogy a vékony gomolyfelhők ugyanezt a halszálkamintát vették föl a Sugár men­tén... és azok, amelyek az erő útjába kerülnek, gyor­sabban haladtak, mint a többiek kétoldalt. Délnyugat felé úsztak. A Setét Torony irányába.

128

-      Látjátok? Még a felhőknek is engedelmeskedniük kell!

Kis madárcsapat repült feléjük. A Sugárhoz érve egy pillanatra mind eltérültek délnyugatnak. Bár Ed­die tisztán látta, alig bírt hinni a szemének. Amikor a madarak átvágtak a Sugár hatásának keskeny folyo­sóján, visszatértek a korábbi irányba.

-    Hát - szólalt meg Eddie -, azt hiszem, indulnunk kéne. Egy ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik, vagy hogy mondják.

-    Várj egy percet. - Susannah Rolandra nézett. - Ugye ez nem csupán ezer mérföld? Többé nem annyi. Mekkora távolság, Roland? Ötezer mérföld? Tíz? - Nem tudom megmondani. Nagyon messzire me­gyünk.

-    Na és hogy a pokolba jutunk el odáig úgy, hogy közben engem kell tolnotok ebben a nyomorult szék­ben? Szerencsénk lesz, ha napi három mérföldet ké­pesek vagyunk megtenni a Hívogatókon át! Ti is tud­játok!     -

-    Az út megnyílt - válaszolta türelmesen Roland -, ennyi most elég. Eljöhet még az idő, Susannah Dean, amikor gyorsabban fogunk haladni, mint szeretnéd.

-    Igazán? - dühösen nézett rá, és a férfiak látták, hogy ismét Detta Walker járja veszedelmes matróz­táncát a tekintetében. - Versenyautót szerzel? Ha igen, igazán fene jó lenne utat is találni hozzá! - A táj és az út, amelyen haladsz, változni fog. Min­dig ez történik.

Susannah csak legyintett; eredj már, mondta ez a mozdulat. - Éppen úgy beszélsz, mint öreganyám, amikor azt mondta, hogy majd Isten gondot visel. - Talán nem azt tette? - kérdezte ünnepélyesen Ro­land.

Susannah pillanatnyi néma döbbenettel nézett rá, azután hátravetette a fejét és az égre nevetett. - Hát, azt hiszem, attól függ, hogyan nézed. Annyit mond‑

129

hatok neked, Roland, ha ez gondviselés, akkor nem szeretném látni, ha úgy dönt, hogy ki akar éheztetni.

-        Gyerünk, vágjunk neki - szólt Eddie. - Szeretnék távolabb kerülni ettől a helytől. Nem tetszik. - És ez igaz is volt, ha nem is teljesen. Alig várta, hogy ráte­hesse a lábát az álcázott ösvényre, a rejtett útra. Min­den lépés közelebb viszi a rózsák mezejéhez és az ott uralkodó toronyhoz. Nem minden ámulat nélkül döbbent rá, hogy ez mit jelent. Meg fogja látni a tor­nyot... vagy útközben meghal.

Elismerésem, Roland, gondolta. Megcsináltad. Áttér­tem. Valaki igazán mondhatna egy halleluját.

- Még valami, mielőtt elindulnánk. - Roland leha­jolt, és kioldotta bal combján a nyersbőr zsineget. Azután lassan kezdte kicsatolni a fegyverövet. - Mi ez a marhaság? - kérdezte Eddie.

Roland levette a derekáról az övet, és odanyújtotta. - Tudod, hogy miért teszem - mondta nyugodtan.

- Csatold vissza, haver! - kiáltotta Eddie, ellent: mondásos érzelmek között ingadozva; még összezárt öklében is remegtek az ujjai. Mégis mit csinálsz?

Apránként elveszítem az eszemet. Amíg ez a seb össze nem zárul bennem - már ha valaha is megtör­ténik -, nem vagyok képes rá, hogy ezt viseljem. És ezt te is tudod.

- Vedd el, Eddie - mondta halkan Susannah.

-        Ha tegnap este, amikor az a denevér nekem jött, nincs rajtad ez a vacak, akkor ma reggelre alulról  szagolnám az ibolyát!

Válaszul a harcos továbbra is csak nyújtogatta a fegyverövet. Testtartása azt sugallta, hogy akár egész nap így fog állni, ha muszáj.

- Jól van! - kiáltotta Eddie. - A kutya úristenit, jól van!

Kirántotta Roland kezéből a fegyverövet, és dara­bos mozdulatokkal a derekára csatolta. Úgy vélte, most meg kellene könnyebbülnie - talán nem figyelte

130

éjszaka ezt a fegyvert, hogy olyan közel hever Roland kezéhez, arra gondolva, mi lenne, ha a harcos csak­ugyan átbillenne a túlsó oldalra? Talán nem ezen rágódtak mindketten Susannah-val? Mégsem érzett megkönnyebbülést. Csak félelmet és bűntudatot, meg valami különös, fájó szomorúságot, amely túl mély volt ahhoz, hogy könnyekkel el lehessen érni.

Olyan furcsán festett Roland fegyverek nélkül.

Olyan hibásan.

- Rendben? Most, hogy a kétbalkezes tanítványok­nak van fegyverük, a mester pedig fegyvertelen; me­hetünk végre? Ha valami nagy állat ránk veti magát a bozótból, még mindig belevághatod a késedet, Ro­land.

-        Igaz - suttogta a harcos. - Majdnem elfelejtettem. - Kivette kését az iszákból, és markolattal előre nyúj­totta Eddie-nek.

- De hát ez nevetséges! - üvöltötte Eddie.

-        Az élet nevetséges.

-        Ja, írd le egy levlapra, és küldd el annak a kurva Reader's Digest-nek! - Eddie az övébe szúrta a kést, azután dacosan nézett Rolandra. - Most már mehe­tünk?

-        Még valami - mondta a harcos.

-        Szentséges Szűzmáriácskám!

Megint az a villanásnyi mosoly Roland ajkán. -Csak vicceltem - mondta.

Eddie eltátotta a száját. Mellette Susannah-ból ki­tört a nevetés. Hangjának harangjátéka dallamosan emelkedett a magasba a reggeli csöndben.

 

31

A délelőtt nagy része azzal telt, hogy kikeveredjenek a pusztítás övezetéből, amellyel a nagy medve védte magát, de a Sugár mentén kicsit könnyebben ment. Egyszer csak elmaradtak a kidöntött fák, a kusza bo­zótos, ismét az erdő mélyében voltak, és gyorsabban haladtak. Jobbjukon fürgén csörgedezett a tisztáson, a szikla tövében eredő patak. Sok kisebb ér ömlött be­léje, most már mélyebb lett a hangja. Errefelé több állat élt - hallották dolguk után járó motozásukat a fák közül -, és két kisebb szarvascsapattal is találkoz­tak. Az egyik bika, amely nemes agancsot viselt kér­dőn fölemelt fején, legalább másfél mázsásnak tűnt. Amikor ismét fölfelé kezdtek kapaszkodni, a patak el­kanyarodott mellőlük. A délután alkonyba hajlott, mikor Eddie megpillantott valamit.

- Megállhatnánk itt? Pihenhetnénk egy percet?

-                                              Mi az? - kérdezte Susannah.

-                                              Igen - felelte Roland. - Megállhatunk.

Eddie hirtelen, a vállára nehezedő súlyként ismét érezte Henry jelenlétét. Né má a pisist! Valamit meglá­tott a pisis a fácskában? Talán farigcsálni akarna a pisis? Igen? Óóóó, há nem ARANYOS?

-                                              Nem muszáj megállnunk. Vagyis nem nagy ügy. Csak...

- ...láttál valamit - fejezte be helyette Roland. - Akármi volt is, állítsd meg örökjáró szádat, és menj érte.

-                    Igazán semmi. - Eddie érezte, hogy a vér elönti az arcát. Próbált nem nézni a kőrisfára, amely megfogta a tekintetét.

- Dehogynem. Van valami, amire szükséged van, és az messze áll a semmitől. Ha neked szükséged van rá, Eddie, akkor nekünk is szükségünk van rá. Amire nincs szükségünk, az egy ember, aki nem képes kidobálni a fölösleges csomagokat az emlékezetéből.

A meleg vér felforrósodott. Eddie egy pillanatig lán­goló arccal bámulta a mokaszinja orrát. Úgy érezte, Roland egyenesen az ő zavarodott szívébe látott bele fakókék bombázópilóta-tekintetével.

-     Eddie! - szólalt meg Susannah kíváncsian. - Mi az, kedves?

A hangja megadta azt a bátorságot, ami Eddie-nek kellett. Odament a karcsú, egyenes kőrishez, előhúz­ta Roland kését az övéből.

- Talán semmi - motyogta, majd kényszerítette ma­gát, hogy hozzátegye: - Talán sok. Ha nem szúrom el, talán nagyon sok.

-    A kőris nemes fa, csupa erő - jegyezte meg mö­götte Roland, de Eddie alig hallotta. Henry cikiző, basáskodó hangja semmivé foszlott, és vele együtt a szégyenkezés is. Csak arra a gallyra gondolt, amely megfogta a tekintetét. Ahogy elágazott a törzsnél, megvastagodott, és egy kicsit kidagadt. Erre a külö­nös formájú duzzanatra volt szüksége.

Úgy találta, ez a forma egy kulcsot rejt magában: egy kulcsot, amelyet rövid ideig már látott a tűzben, mielőtt az állkapocs lángoló maradványa tovább vál­tozott volna rózsává. Három fordított V, a középső mélyebb és szélesebb a másik kettőnél. És a végén egy kis s alak. Ez a titka.

Egy pillanatra visszatért az álma: Dad-a-csum,- dud­a-csa, rá se ránts, nálad a kulcsocska.

Talán, gondolta. De most tökéletes munkát kell végez­nem. Most nem lesz elég kilencven százalék.

Nagy elővigyázattal levágta az ágat a fáról, majd le­faragta a vékonyabb végét. Huszonhárom centiméte­res, vastag darab maradt a kőrisfa gallyából. Súlyos­nak, élőnek tetszett, nagyon élőnek, és nagyon kész­ségesnek, hogy föltárja titkos alakját... egy embernek, aki elég ügyes, hogy kifaragja belőle.

Vajon ő a megfelelő ember? És fontos ez?

133

Eddie Dean úgy vélte, mindkét kérdésre igen a vá­lasz.

A harcos megszorította ép baljával a fiú jobbját. – Neked van valami titkod.

– Meglehet.

– Elmondhatod?

Eddie megrázta a fejét. – Talán jobb, ha nem. Még nem.

Roland végiggondolta a választ, és biccentett. – Jól van. Csak egy kérdést akarok föltenni, azután ejtjük a témát. Netán olyan utat láttál, amely elvezet az én... gondom szívébe?

Ennél jobban sohasem fogja kimutatni a kétségbeesést, amely elevenen falja föl, gondolta Eddie.

– Nem tudom. Most még nem tudom biztosan. De remélem, haver. Komolyan remélem.

Roland ismét biccentett, és elengedte Eddie kezét. – Köszönöm. Még van jó kétórányi napvilágunk, mi­ért ne használnánk ki?

– Részemről rendben.

Továbbmentek. Roland Susannah-t tolta, Eddie előttük ment, kezében az ágdarabbal, amely a kulcsot rejtette magában. Az ág mintha lüktetett volna önnön rejtelmes és hatalmas melegétől.

32

Aznap este vacsora után Eddie elővette a harcos kését az övéből, és faragni kezdett. A kés meglepően éles volt, és mintha sohasem tompult volna. Eddie lassan, gondosan dolgozott a tűz fényében, erre-arra forgatva a kőrisfát, figyelve, ahogy hosszú, biztos vá­gásai feltárják a finom szemcséjű fa fodrait.

Susannah lefeküdt, összekulcsolta kezét a feje alatt, és fölnézett a csillagokra, amelyek lassan keringtek a fekete égen.

Roland a tábor szélén állt, a tűz izzása mögött, és hallgatta fájó, összezavart elméjében az őrültség fölerősödő hangjait.

Volt fiú.

Nem volt fiú.

Volt.

Nem.

Volt...

Lehunyta a szemét, fájó homlokát hideg kezére haj­totta, és azon töprengett, meddig tart még, amíg egy­szerűen elpattan, akár a túlfeszített íjhúr.Ó, Jake, gondolta. Hol vagy? Hol vagy?

Fejük fölött elfoglalta kijelölt helyét Öreg Csillag és Öreg Anya, és nézték egymást ősi, tönkrement há­zasságuk csillagos romjain át.

 

II. KULCS ÉS RÓZSA

II / KULCS ÉS RÓZSA

 

1

 

Három hete küzdött vitézül John „Jake" Chambers az elhatalmasodó őrület ellen. Ez idő alatt úgy érezte. magát, mint az utolsó ember egy süllyedő óceánjáró fedélzetén, aki életre-halálra működteti a fenékszi­vattyút, hogy felszínen tartsa a hajót, amíg elül a vi­har, kitisztul az ég, és segítség jöhet... valahonnan. Akárhonnan. Végül 1977. május 31-én, négy nappal a nyári szünet kezdete előtt szembenézett a ténnyel, hogy nem jöhet segítség. Itt az ideje, hogy föladja; ideje hagyni, hogy elragadja a vihar.

Az angol nyelvi záródolgozat volt az utolsó csepp a pohárban.

John Chambers, azaz Jake annak a három-négy srácnak, akiket, mondhatni, a barátainak nevezhetett (bár az apja a plafonra mászott volna, ha tud erről a tényvalóságról), az első évét fejezte be a Piper Isko­lában. Noha tizenegy éves volt, és a hatodik osztályba  járt, korához képest kicsire nőtt, és azok, akik először látták, gyakran fiatalabbnak vélték. Sőt tavalyig néha lánynak nézték, de akkor addig követelőzött, amíg vé­gül az anyja engedett, és hagyta, hogy rövidre vágják a haját. Az apjának természetesen nem jelentett prob­lémát a hajvágás. Ő csak vigyorgott kemény, acélos vigyorával, és azt mondta: A srác úgy akar kinézni, mint egy tengerészgyalogos, Laurie. Hagyd rá.

Az apjának sohasem volt Jake, és John is ritkán. Az apjának rendszerint csak „srác" volt.

A Piper Iskola, mint apja elmagyarázta az előző nyáron (ez a bicentenárium éve volt, zászlódísszel, girlandokkal, New York kikötőjében karcsú hajókkal), mindössze A Legjobb Rohadt Iskola Az Egész Or‑

139

szágban Egy Korodbeli Fiúnak. Abban, hogy Jake-et fölvették, semmi szerepe nem volt a pénznek, magya­rázta... szinte bizonygatta Elmer Chambers. Rettene­tesen büszke volt erre, noha Jake már tízéves korában is sejtette, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez egy nagy baromság, amit az apja tényként állít be, hogy aztán egy vacsorán vagy fogadáson hanyagul odavethesse: A: fiam? Ó, a Piperbe jár. A Legjobb Nyavalyás Iskola Az' Egész Országban Egy Korabeli Fiúnak. Tudja, a pénz ott.: nem számít; a Piperben vagy tud az ember, vagy nem kerül be.

Jake tökéletesen tisztában volt vele, hogy Elmer Chambers agyának vad kohójában a vágyak és véle­mények durva szene gyakran sajtolódik kemény gyé­mánttá, amiket ő tényeknek... vagy kevésbé hivatalos körülmények között „tényvalóságoknak" nevez. Ked­venc kifejezése volt a Tény az, amelyet sűrűn és nagy tisztelettel ejtett ki, és használta minden alkalommal,: amikor lehetett.

Tény az, hogy a pénz semmit sem számít a Piper Is­kolában,

 mondta az apja a bicentenárium nyarán a kék ég, a zászlódísz nyarán, azon a nyáron, amely aranyszínben ragyogott Jake emlékezetében, mert ak­kor még nem kezdte elveszíteni a józan eszét, csupán azért kellett izgulnia, hogy megüti-e vagy sem a mér­téket az ifjú lángészek fészkének kikiáltott Piper Isko­lában. Az egyetlen, ami bejuttat egy olyan helyre, mint a Piper, az az, hogy mid van idefönt. Elmer Chambers átnyúlt az íróasztalán, és megkocogtatta fia homlokát kemény, nikotinfoltos ujjával. Érted, fiam?

Jake bólintott. Nem kellett válaszolnia, mivel az apja mindenkit – beleértve a feleségét is – úgy kezelt, mint a beosztottjait a tévéhálózatnál, ahol program­igazgató volt, és úgy ismerték, mint a gyilkolás mes­terét. Csak annyi dolga volt, hogy figyeljen, a meg­felelő helyeken bólintson, és egy idő után távozhatott.

Jól van, mondta az apja, és rágyújtott a következő

140

Camelre a napi nyolcvanból. Akkor megértettük egy­mást. Keményen kell dolgoznod, de menni fog. Sohasem küldtek volna ilyet, ha nem menne. Fölvette a Piper Is­kolából jött levelet, és meglengette. Ebben a mozdu­latban volt valami ádáz diadal, mintha a levél egy őserdőben elejtett állat lett volna, amelyet most meg­nyúz és felfal. Igy hát dolgozzál keményen. Hozzál jó jegyeket. Hadd legyünk büszkék rád az anyáddal. Ha ötös átlaggal végzel első évben, kinéz egy utazás Disney Worldbe. Ezért már csak megéri, nem, fiam?

Jake jó jegyeket hozott, és mindenből ötös volt (az utolsó három hetet leszámítva). Feltételezhetően büsz­kévé tette az anyját és az apját, noha olyan keveset találkoztak, hogy ezt nehéz lett volna megmondani. Rendszerint senkivel nem találkozott iskolából haza­jövet, kivéve Greta Shaw-t, a házvezetőnőt, így hát neki mutatta meg az ötöseit. Azután szobája egyik sötét sarkába kerültek az értesítők. Néha átnézte őket s azon tűnődött, jelentenek-e valamit egyáltalán. Sze­rette volna, ha igen, de komolyan kételkedett benne.

Jake szerint ő nem fog eljutni Disney Worldbe az idén nyáron. Se ötössel, se ötös nélkül,

Szerinte sokkal nagyobb esélye volt a bolondokhá­zára.

Amikor május 31-én reggel háromnegyed kilenckor belépett a Piper Iskola dupla ajtaján, szörnyű látomá­sa támadt. Látta az apját irodájában, a Rockefeller Plaza hetvenben, ahogy az íróasztala fölé hajol, Ca­mel lóg a szája sarkában, és egy beosztottjával beszél, miközben kék füst gomolyog a feje körül. Mögötte és alatta terül el egész New York, amelynek zaját, zúgá­sát elnémítja a két réteg Thermoplan üveg.

Tény az, hogy a pénz senkit sem juttat be a Sunnyvale Szanatóriumba, mondja az apja a beosztottnak keserű elégedettséggel. Kinyújtja a kezét, és megütögeti a be­osztott homlokát. Az egyetlen dolog, amivel ilyen helyre be lehet kerülni, az az, ha valami nagyon fontos nagyon

141

elromlik itt a padláson. Ez történt a sráccal. De azért na­gyon keményen robizik. Mondták nekem, hogy ő fonja ott a legjobb kosarakat. És ha kiengedik – ha egyáltalán ki

 ‑

engedik –, akkor kinéz neki egy utazás. Egy utazás a... – ...-pihenőállomásra – motyogta Jake, azután hom­lokához emelte a kezét, amely szeretett volna remeg­ni. Visszajöttek a hangok. A kiabáló, veszekedő hangok, amelyek megőrjítették.

Halott vagy, Jake. Egy autó alá löklek, meghaltál. Ne légy hülye! Nézd! Látod azt a plakátot? Az van

rajta, hogy NE FELEDKEZZ MEG AZ ELSŐ OSZTÁLY PIKNIKJÉRŐL! Szerinted van osztálybuli a túlvilágon? Nem tudom. Csak azt, hogy egy autó alá löktek. Nem!

De igen. Május kilencedikén történt, reggel fél kilenc előtt öt perccel. Alig egy perc múlva meghaltál.

Nem! Nem! Nem!

–                 John!

Riadtan körülnézett. Mr. Bissette, a franciatanára állt ott, kissé aggodalmas arccal. Mögötte az összes diák a Közösségi Terem felé áramlott a reggeli gyű­lésre. Elég gyér volt a zsinatolás, alig hallatszott kia­bálás. Föltételezhetően a többi diáknak is elmondták a szüleik, hogy milyen szerencsések, amiért a Piper­be járhatnak, ahol a pénz nem számít (bár a tandíj 22 000 $ évente), csak a gógyi. Föltételezhetően so­kuknak megígértek egy nyári utazást, ha elég jók lesz­nek az osztályzataik. Föltételezhetően néhány szeren­csés utazóval még a szülei is foglalkoznak néha. Föl­tételezhetően...

– John, jól vagy? - kérdezte Mr. Bissette.

–                 Persze – felelte Jake. – Jól vagyok. Azt hiszem, egy kicsit elaludtam ma reggel. Még nem ébredtem fel.

Mr. Bissette arca megenyhült, elmosolyodott. –Mindnyájunkkal megesik.

A papámmal soha. A gyilkolás mestere sohasem alszik el.

142

–                      Felkészültél a francia záródolgozatra? – kérdezte Mr. Bissette. – Voulez-vous faire' l'examen cet aprés­midi?

–                      Azt hiszem - felelte Jake. Igazából nem tudta, felkészült-e vagy sem. Még arra sem emlékezett, hogy tanult-e valamit a francia záródolgozatra, vagy sem. Mostanában semmi sem látszott fontosnak a fejében zajongó hangokon kívül.

– Még egyszer el akarom mondani, mennyire örül­tem, hogy taníthattalak az idén, John. El akartam mondani a szüleidnek is, de nem voltak itt a szülői értekezleten...

–                 Nagyon elfoglaltak – felelte Jake.

Mr. Bissette bólintott. – Nos, én örültem neked. Ezt meg akartam mondani... meg azt, hogy remélem, jövőre is a francia haladóra fogsz járni.

–                 Köszönöm – mondta Jake, és azon tűnődött, va­jon mit szólna Mr. Bissette, ha hozzátenné: Én viszont nem hiszem, hogy a francia haladóra fogok járni jövőre, hacsak nem jelentkezhetek levelezőre a jó öreg Sunnyvale postafiókszámán.

Joanne Franks, az iskolatitkár bukkant föl a Kö­zösségi Terem ajtajában, kicsiny ezüstözött csenget­tyűvel a kezében. A Piper Iskolában minden csengőt kézzel ráztak. Jake feltételezte, hogy a szülők szemé­ben ez is az iskola egyik csábereje. A Kis Piros Isko­laépület emléke, meg a többi. Ő gyűlölte. Annak a csengőnek a hangja mintha egyenesen belefúródott volna a fejébe...

Már nem bírom sokáig, gondolta kétségbeesetten. Sajnálom, de csúszik ki a kezemből. Igazán, de tényleg kicsúszik a kezemből.

Mr. Bissette megpillantotta Ms. Frankset. Elfor­dult, majd visszanézett Jake-re. – Minden rendben van, John? Az utóbbi hetekben rosszul nézel ki. Mintha gondjaid lennének. Valami baj van?

Jake már majdnem kitálalt mindent, olyan együtt érző volt Mr. Bissette hangja, azután elképzelte, ho­gyan nézne rá a tanár, ha azt mondaná: Igen, baj van. Egy nagyon csúnya tényvalóság. Tudja, én meghaltam, és egy másik világba kerültem. Azután ismét meghaltam. Erre most azt fogja mondani, hogy ilyesmi nem történhet meg, és természetesen igaza van, az agyam egy része tudja, hogy ilyesmi nem eshet meg, de az agyam na­gyobbik része tudja, hogy ön téved. Ez megtörtént. Én meghaltam.

Ha ilyet mondana, Mr. Bissette rögvest telefonálna Elmer Chambersnek, és Jake úgy vélte, a Sunnyvale Szanatórium valóságos pihenőkúrának tűnne azok után, amiket az apja mondana az olyan srácokról, akiknek épp a vizsgahét előtt támadnak ilyen esze-ment gondolataik. Az olyan srácokról, akik olyasmit csinálnak, amiről nem lehet csevegni vacsora vagy fogadás közben. Srácokról, Akik Cserbenhagyták A Zászlót.

Kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon Mr. Bis­sette-re. - Csak egy kicsit izgulok a vizsgák miatt. Mr. Bissette kacsintott. – Menni fog.

Ms. Franks csönögni kezdett a Tanácskozócsengő­vel. Minden csendülés beledöfött Jake fülébe, majd apró rakétaként átrobogott a fején.

– Gyerünk – mondta Mr. Bissette. – Elkésünk. A Záróhét első napján nem késhetünk el, igaz? Elmentek Ms. Franks és csilingelő csengője mellett Mr. Bissette az Iskolakórus széksora felé tartott. Sok ilyen tündi nevet használtak a Piper Iskolában; a nagyterem volt a Közösségi Terem, az ebédidő a Ki­menő, a hetedikesek, nyolcadikosok természetesen Felsős Fiúk és Lányok voltak, és persze a felcsapható székek, túl a zongorán (amelyet hamarosan éppolyan kíméletlenül fog majd püfölni Ms. Franks, ahogy az ezüstcsengőt rázta), azok az Iskolakórus székei voltak. Jake feltételezte, hogy ez is hozzátartozik a hagyomá‑

144

nyokhoz. Ha a szülő tudja, hogy gyermekének déltájt Kimenője van a Közösségi Terembe, ahelyett hogy büfében burkolna tonhalas szendvicset, akkor meg­nyugodhat a bizonyosságtól, hogy az oktatás terén minden csillagos ötös.

Leült egy székre a terem végében, ahol körülfolyta a reggeli karattyolás. A félelem szüntelenül ott rágott az agyában, úgy érezte magát, mint egy mókuskerék csapdájába esett patkány. Ha igyekezett előretekinteni valamilyen jobb, ragyogóbb időre, csak sötétséget lá­tott.

A hajó az ő ép elméje volt, és éppen süllyedt.

Mr. Harley, az iskolaigazgató fellépett az emelvény­re, és tömör beszédet tartott a Záróhét fontosságáról. Hogy milyen további lépcsőfokokat jelentenek az Élet Nagy Útján a megszerzett osztályzatok. Elmondta ne­kik, hogy az iskola számít rájuk, ő maga is számít rájuk, a szüleik is számítanak rájuk. Azt nem mondta, hogy az egész szabad világ számít rájuk, de azért erősen célzott rá. Azzal fejezte be, hogy a Záróhét ide­jére fölfüggesztik a csöngetést (ez volt az első és egyetlen jó hír, amit Jake ezen a reggelen hallott).

Ms. Franks, aki a zongora mellett foglalt helyet, le­ütött egy bevezető akkordot. A tanulóközösség, het­ven fiú, ötven lány, valamennyien rendes, józan gyárt­mányok, ahogy azt szüleik ízlése és pénzügyi helyzete parancsolta, egy emberként emelkedett föl és zendí­tett rá az iskola himnuszára. Jake velük mondta a sza­vakat, és arra a helyre gondolt, ahol halála után fel­ébredt. Először azt hitte, a pokolba került... és amikor megjelent a férfi a fekete csuklyás köpenyben, akkor már biztos volt benne.

Majd természetesen megjelent a másik ember. Egy férfi, akit Jake majdnem megszeretett..

De hagyta, hogy lezuhanjak. Megölt.

Csípős izzadság csurgott a tarkóján, a lapockái kö­zött.

145

 

Itt vagyunk hát termeidben, Piper,

Emeljük magasra a zászlót;

Sokáig élj, kedves Alma Mater!

Piper vagy halál!

 

Istenem, micsoda genyó egy dal, gondolta Jake, és hir­telen az jutott az eszébe, hogy az apjának biztosan tet­szene.

2

Első óra angol fogalmazás volt, az egyetlen, amiből nem kellett vizsgázni. A záródolgozatot otthon kellett megírni, gépelt formában, ezerötszáz–négyezer szó ter­jedelemben. Ms. Avery megadta a témát: Hogyan ér­telmezem az igazságot? Ez a záródolgozat huszonöt százalékot fog jelenteni a félévi osztályzat kiszámítá­sánál.

Jake belépett a terembe, és leült a székére a harma­dik sorban. Összesen tizenegyen jártak ide. Jake em­lékezett a tavaly szeptemberi Tájékoztatóra, amikor Mr. Harley azt mondta, hogy a Keleti Part Összes Magángimnáziuma közül a Piperben Tanítanak a Legjobb Tanárok. Mondanivalója nyomatékosítására többször beleöklözött a Közösségi Teremben álló pul­pitusba. Jake-re nem volt különösebb hatással, de az értesülést továbbadta az apjának. Úgy gondolta, őrá hatással lesz, és nem is tévedett.

Kicipzárazta a táskáját, óvatosan előhúzta a kék dossziét, amelyben a záródolgozata volt. Letette az asztalra, arra gondolt, hogy még egyszer átnézi, ami­kor a szeme megakadt a bal oldali falon nyíló ajtón. Tudta, hogy a ruhatárba vezet, és ma zárva van, mert New Yorkban huszonegy fokos meleg volt, és senki sem jött kabátban, amit tárolni kellett volna. Nincs mögötte semmi, csak egy sor kabátakasztó rézkampó a falon, meg egy hosszú gumiszőnyeg a padlón a csiz‑

146

máknak, azonkívül a hátsó sarokban néhány doboz iskolaszer: kréta, füzet, ilyesmi.

Nem ügy.

Jake fölállt, otthagyta az asztalon a csukott irattar­tót, és odament az ajtóhoz. Hallotta, hogy osztálytár­sai halkan beszélgetnek, papírokat zizegtetve ellenőr­zik záródolgozatukat, nincs-e benne valami durva hi­ba vagy zavaros mondat, de ezek a hangok mintha a távolból jöttek volna.

Őt az ajtó érdekelte.

Az utóbbi tíz napban, ahogy egyre hangosabban lármáztak a fejében a hangok, úgy bűvölték el Jake-et mindjobban az ajtók, mindenféle ajtó. Múlt héten legalább ötszázszor nyitotta ki hálószobája emeleti folyosóra nyíló ajtaját, a fürdőszobait pedig minimum ezerszer. Valahányszor ezt tette, a remény és a várako­zás kemény gömbjét érezte a mellében, mintha min­den problémájának megoldása ott rejlene valamelyik ajtó mögött, és ő rá fog találni... valamikor. De min­dig csak a folyosó volt ott, vagy a fürdőszoba, vagy a lépcsőház, vagy ilyesmi.

Múlt csütörtökön hazament 'az iskolából, végigve­tette magát az ágyán, és elaludt – úgy tűnt, az alvás az egyetlen megmaradt menedéke. Csak éppen mikor negyvenöt perc múlva fölébredt, ott állt a fürdőszoba ajtajában, és bambán bámulta a csekély izgalmakkal kecsegtető vécét és a kádat. Szerencsére senki sem látta.

Most, a ruhatár ajtajához közeledve, ugyanazzal a szédítő erővel rohanta meg a remény, a bizonyosság, hogy az ajtó nem egy árnyékos ruhatárba nyílik, amelybe csak a tél – a flanel, gumi és nedves gyapjú –itatta bele a szagát, hanem egy másik világba, ahol ismét egész lehet. Egyre szélesedő háromszögben for­ró, kápráztató fény hullik az osztály padlójára, és Jake köröző madarakat fog látni az égen, amely olyan fa­kókék, mint a

147

(szeme)

régi farmer. Sivatagi szél fújja majd hátra a haját, és fölszárítja az ideges verejtéket a homlokáról. Átlép azon az ajtón, és meggyógyul.

Jake elfordította a kilincset, kinyitotta az ajtót. Oda­bent csak a sötétség és a rézfogasok csillogó sora fo­gadta. Rég elfelejtett egyujjas kesztyű hevert egy fü­zettorony mellett a sarokban.

A szíve elszorult, és hirtelen úgy érezte, legegysze­rűbb lenne belépni abba a sötét helyiségbe, ahol a tél és a krétapor keserű szaga érzik. Félredobhatná a kesztyűt, leülhetne a sarokba a fogasok alá. Leülhetne a gumiszőnyegre, amelyre a csizmákat kell tenni tél­időn. Ott ülhetne, hüvelykujjával a szájában, térdét a melléhez szorítva, lehunyhatná a szemét és... és...

És egyszerűen föladhatná.

Ez az ötlet – a csábító megkönnyebbülés – hihetet­lenül vonzó volt. Véget érne a rettegés, a zűrzavar, a szétesés. Ez a legrosszabb, ez a szűnni nem akaró ér­zés, hogy az élet átváltozott egy vurstli tükörlabirintu­sává.

Ám Jake Chambersben ugyanúgy megvolt az acél­mag, mint Eddie-ben és Susannah-ban. Most fölvillantotta kemény kék fényét a sötétségben. Szó sem lehet róla, hogy föladja. Akármi szabadult is el oda­bent, ami a végén el is ragadhatja az ép eszét, ő ugyan addig egy jottányit sem enged neki. Átkozott legyen, ha megteszi.

Soha!, gondolta vadul. Soha! Soh...

– Ha felleltároztad az iskolaszereket a ruhatárban, John, akkor talán csatlakozhatnál hozzánk – mondta mögötte Ms. Avery az ő száraz, kulturált hangján.

Halk vihogás futott végig a termen, mikor Jake el­fordult a ruhatártól. Ms. Avery az asztalnál állt, eny­hén szétterpesztett hosszú ujjai könnyedén támasz­kodtak az osztálykönyvre, nyugodt, értelmes pillan­tással nézte a fiút. Ma a kék ruháját vette föl, a haját

148

a szokásos kontyban viselte. A válla fölött a falról Na­thaniel Hawthorne a szemöldökét ráncolta Jake-re. – Bocsánat – motyogta Jake, és becsukta az ajtót. Azonnal mohón szerette volna kinyitni megint, hogy újból ellenőrizze, hátha most ott van az a másik világ, a perzselő napfénnyel és a sivataggal.

Ehelyett visszabaktatott a helyére. Petra Jesserling vidáman csillogó szemmel nézte. – Engem vigyél oda legközelebb! – suttogta. – Akkor majd lesz mit néz­ned!

Jake zavartan rámosolygott, és leült.

– Köszönöm, John – mondta Ms. Avery végtelen nyugalommal. – Most, mielőtt beadnátok záródolgo­zatotokat, amelyek egészen biztosan nagyon jók, na­gyon rendesek és nagyon különlegesek, szeretném fölolvasni, melyek lesznek az ajánlott nyári olvasmá­nyok. Szeretnék néhány szót szólni ezekről a kitűnő könyvekről...

Beszéd közben kis köteg stencilezett papírt nyújtott oda David Surreynek. David osztogatni kezdte, Jake pedig kinyitotta a dossziéját, hogy egy utolsó pillan­tást vessen arra, amit Hogyan értelmezem az igazságot? címen írt. Őszintén érdekelte, mert ugyanúgy nem emlékezett arra, hogy zárófogalmazást írt volna, mint ahogy arra sem, hogy tanult volna a franciavizsgára.

Értetlenül és növekvő idegességgel tanulmányozta a címoldalt. John Chambers: HOGYAN ÉRTELMEZEM AZ IGAZSÁGOT? – ez volt rágépelve, precízen középre zárt betűkkel, és ez idáig rendben is volt, ám valami­lyen okból két fényképet is ragasztott a cím alá. Az egyik egy ajtót ábrázolt – talán a londoni Downing Street 10. lehetett –, a másik egy mozdonyt. Színes képek voltak, biztosan egy magazinból vágta ki őket.

Miért tettem? És mikor?

Lapozott egyet, és rámeredt záródolgozata első ol­dalára. Nem értette, nem bírta elhinni, amit látott. Azután, amikor a megrendülésen lassan átszivárgott a

149

felismerés, futótűzként hatalmasodott el rajta az iszony. Hát megtörtént; annyira elvesztette a józan eszét, hogy már mások is észrevehetik.

3

 

John Chambers

HOGYAN ÉRTELMEZEM AZ IGAZSÁGOT?

 

„Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked"

T S. „BUTCH" ELIOT

 

„Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet"

ROBERT „SUNDANCE" BROWNING

 

A harcos az igazság.

Roland az igazság.

A Fogoly az igazság..

Az Árnyak Hölgye az igazság.

A Fogoly és a Hölgy házasok. Ez az igazság.

A pihenőállomás az igazság.

A Beszélő Démon az igazság.

A hegyek alatt jártunk, és ez az igazság.

A hegyek alatt szörnyek voltak. Ez az igazság.

Az egyiknek egy Amoco-benzinkút csapja volt a lába között, és úgy

tett, mintha az lenne a hímvesszője. Ez az igazság.

Roland hagyta, hogy meghaljak. Ez az igazság. Mégis szeretem.

Ez az igazság.

 

– Nagyon fontos, hogy mindnyájan olvassátok el A Legyek Urát, – mondta Ms. Avery tiszta, de vala­hogy színtelen hangján. – Eközben bizonyos kérdések

fogalmazódnak meg bennetek. Egy jó regény gyakran olyan, mint egy sor találós kérdés más találós kérdé­sekben, és ez egy nagyon jó regény, egyike a legjob­baknak, amit a huszadik század második felében ír­tak. Így hát legelőször is azt kérdezzétek meg maga-tokól, milyen szimbolikus jelentése lehet a kagyló­kürtnek. Másodszor...

Távol. Messze, nagyon messze. Jake reszkető kézzel lapozott záródolgozata második oldalára, az izzadság sötét maszatját hagyva az első oldalon.

 

Mikor nem ajtó az ajtó? Amikor csak félig van nyitva,

és ez az igazság.

Blaine az igazság. Blaine az igazság.

Mi az, aminek négy kereke van, és repül?

Egy kukás­autó, és ez az igazság.

Blaine az igazság.

Folyton figyelned kell Blaine-re, Blaine a rém, és ez az igazság.

Rendesen biztos vagyok benne, hogy Blaine veszedel­mes, és ez az

igazság.

Blaine az igazság.

Vissza akarok menni, ez az igazság.

Vissza kell mennem, ez az igazság.

Megőrülök, ha nem megyek vissza, és ez az igazság.

Nem tudok visszamenni hacsak nem találok egy követ egy rózsát

egy ajtót és ez az igazság.

Csu-csu és ez az igazság.

Csu-csu. Csu-csu.

Csu-csu. Csu-csu. Csu-csu.

Csu-csu. Csu-csu. Csu-csu. Csu-csu.

Félek. Ez az igazság. Csu-csu.

Jake lassan fölnézett. A szíve olyan erősen vert, hogy vakuvillanásra emlékeztető éles fény táncolt a szeme

151

 

előtt, amely minden titáni szívdobbanásra eltűnt, majd fellobbant.

Látta, amint Ms. Avery odaadja záródolgozatát az apjának és az anyjának. Mr. Bissette komor arccal áll mellette. Hallotta, amint Ms. Avery tiszta, színtelen hangján azt mondja: A fiuk súlyos beteg. Ha bizonyí­tékra van szükségük, nézzenek bele ebbe a táródolgozat­ba.

John teljesen megváltozott az utolsó három hétben, te­szi hozzá Mr. Bissette. Időnként riadtnak tűnik, és egész idő alatt mintha kábult lenne... mintha nem egészen lenne ott, ahol, ugye értik, hogy gondolom. Je pense que John est fou... comprenez-vous? L

Ismét Ms. Avery szólal meg: Nincsenek bizonyos vi­selkedést befolyásoló gyógyszerek a házban, amelyekhez John hozzáférhet?

Jake nem sokat tudott a viselkedést befolyásoló gyógyszerekről, de azt tudta, hogy az apja néhány gramm kokaint tart a dolgozószobai íróasztala alsó fiókjában. Az apja kétségtelenül azt hinné, hogy hoz­zányúlt.

– Most hadd mondjak néhány szót a A 22-es csap­dájáról – folytatta Ms. Avery a táblánál. – Ez a könyv nagy kihívás egy hatodikos-hetedikesnek, mindazon­által lenyűgözőnek fogjátok találni, ha megnyitjátok elméteket különleges varázsa előtt. Ha akarjátok, akár szürreális komédiának is tekinthetitek ezt a könyvet.

Semmi szükségem rá, hogy ilyet olvassak, gondolta Jake. Én ilyet élek, és az nem komédia.

A záródolgozat utolsó oldalára lapozott. Azon egy szó se volt, csak egy újabb kép. A pisai ferde torony, fényképe. Zsírkrétával befeketítve. A sötét, viaszos vo­nalak eszelősen kacskaringóztak.

Nem emlékezett rá, mikor csinált ilyet.

Abszolút nem.

L Úgy vélem, John megbolondult... értik? (francia)

152

Hallotta, amint az apja azt mondja Mr. Bissette­nek: Fou. Igen, határozottan fou. Egy srác, aki elcseszi az esélyét egy olyan iskolában, mint a Piper, BIZTOSAN fou, nem gondolja? Nos... majd megoldom a dolgot. A dolgok megoldása a munkám. A válasz a Sunnyvale. Az kell neki, hogy egy kis időt töltsön a Sunnyvale-ben, ko­sarat fonjon, és gatyába rázza magát. Ne aggódjanak a srácunk miatt, emberek; elfuthat... de el nem rejtőzhet.

Tényleg elküldik a bolondokházába, ha rájönnek, hogy a lift többé nem megy föl egészen a legfölső emeletig? Jake úgy gondolta, hogy a válasz egy nagy igen. Kizárt, hogy az apja eltűrjön egy dilist a háznál. A hely, ahova elrekkentik, talán nem Sunnyvale, de az ablakokon rács lesz, és fehér köpenyes fiatalembe­rek járkálnak majd a folyosókon krepptalpú cipőben. A fiatalembereknek hatalmas izmaik lesznek, szúrós tekintetük, meg injekciós fecskendőjük tele mestersé­ges álommal.

Mindenkinek azt mondják majd, hogy elutaztam, gondolta Jake. A vitatkozó hangok átmenetileg elhall­gattak a fejében, ahogy a pánik egyre hatalmasabbá dagadt. Azt mondják majd, hogy ezt az évet a nagy­nénémnél és a nagybátyámnál töltöm Modestóban... vagy Svédországban cserediákként... vagy műholdakat javítok az űrben. Az anyámnak nem fog tetszeni... sírni fog... de azért beleegyezik. Neki megvannak a fiúi, de egyébként is mindig beleegyezik abba, amit az apám mond. Ő... ők... én...

Érezte, hogy sikoly dagad a torkában, szorosan ös­szepréselte az ajkát, hogy visszatartsa. Ismét lenézett a ferde torony fényképén vicsorgó vad, fekete firkák­ra, és azt gondolta: Ki kell jutnom innen! Most rögtön! Jelentkezett.

– Tessék, John, mi az? – Ms. Avery enyhe ingerült­séggel nézett rá; ezt a tekintetet azoknak a diákoknak tartogatta, akik megzavarták óra közben.

153

 

- Szeretnék kimenni egy pillanatra, ha lehetséges --- mondta Jake.

Ez újabb példája volt a Piper-beszédnek. Itt a diá­kok sohasem „pisiltek", nem „csavarták ki a répát", vagy, ments Isten, „hugyoztak". A ki nem mondott feltételezés az volt, hogy a Piper diákjai túlságosan tökéletesek ahhoz, hogy fölösleges salakanyagot ter­meljenek, miközben ízléses hangtalansággal átlebeg­nek az életen. Néha-néha egyik-másik engedélyt kért, hogy „kimenjen egy pillanatra". Ez volt minden.

Ms. Avery felsóhajtott. - Muszáj, John?

- Igen, asszonyom.

- Jól van. Amint lehet, gyere vissza.

-      Igenis, Ms. Avery.

Fölállás közben becsukta a dossziét, megfogta, majd vonakodva elengedte. Nem megy. Ms. Avery csodál­kozna, miért viszi magával a záródolgozatot a vécébe. Ki kellett volna vennie azokat a rohadt lapokat a dossziéból, aztán zsebre vágni, mielőtt engedélyt kért volna rá, hogy kimehessen. Most már túl késő.

Végig az asztalok között az ajtóig. A dossziét az asz­talán hagyta, táskája a földön hevert.

-      Mindenki reméli, hogy szerencsével jársz, Cham­bers - suttogta David Surrey, és a markába vihogott.

-      Pihentesd fáradhatatlan ajkad, David - mondta Ms. Avery most már leplezetlen ingerültséggel, mire az egész osztály fölvihogott.

Jake odaért a folyosói ajtóhoz, megragadta a kilin­cset, és ismét elöntötte a remény és a bizonyosság: Ez az, de tényleg! Kinyitom az ajtót, és a sivatagi nap süt le rám. Érezni fogom a száraz szelet az- arcomon. Átlépem a küszöböt, és sohasem látom többé ezt az osztályt.

Kinyitotta az ajtót, de csak a folyosó volt mögötte. Ám egy dologban csakugyan igaza lett: sohasem látta többé Ms. Avery osztályát.

4

Lassan, kissé verejtékezve baktatott a faburkolatú, homályos folyosón. Elment az osztálytermek ajtói előtt, és benyitott volna, ha nincsenek mind üvegből. Benézett Mr. Bissette haladó franciájára és Mr. Knopf kezdő mértanjára. Mindkét osztályban diákok ültek ceruzával a kézben, füzet fölé hajló fejjel. Be­nézett Mr. Harley szónoklattanára, és látta Stan Dorfmant - az egyik ismerősét, aki majdnem a barát­ja volt -, amint megkezdi a záróbeszédét. Stannek tel­jesen kikönyökölt a képére a félelem, de Jake meg­mondhatta volna neki, hogy halvány fogalma sincs róla, mi a félelem - az igazi félelem.

Meghaltam.

Nem. Nem haltam meg.

De meghaltam.

Nem.

De igen.

A LÁNYOK feliratú ajtóhoz ért. Kinyitotta, azt vár­va, hogy sivatagi ég vakít mögötte, a látóhatáron kék hegyek ködlenek. Ehelyett Belinda Stevens állt az egyik mosdónál, és a tükörbe bámulva egy pattanást nyomott ki a homlokán.

- Jézusom, mit képzelsz? - kérdezte.

- Bocs. Elnéztem az ajtót. Azt hittem, a sivatag.

- Mi?

De Jake már el is engedte az ajtót, amelyet suhogva csukott be a pneumatikus szerkezet. Elhaladt a falikút mellett, és kinyitotta a FIÚK feliratú ajtót. Tudta, hogy ez az, biztos, hogy ez az az ajtó, amely visszaviszi...

Három piszoár ragyogott folttalanul a neonfényben. Egy csap csöpögött kitartóan a mosdó fölött. Kész.

Jake elengedte az ajtót. Végigment a folyosón, sarka tompán koppant  a kőpadlón. Bekukkantott a tanári­ba, mielőtt elment volna előtte, és látta, hogy csak Ms. Franks van odabent. A haját babrálva telefonált, ide-oda lendülve forgószékében. Az ezüstözött csengő mellette állt az asztalon. Jake várt, amíg Ms. Franks háttal fordult feléje, aztán elosont az ajtó előtt. Fél perccel később kilépett a május végi délelőtt ragyogó fényébe.

Ellógtam, gondolta. Zűrzavaros lelkiállapota ellené­re is megdöbbent ezen a váratlan fejleményen. Ha öt perc múlva nem megyek vissza, Ms. Avery utánam küld valakit... azután már tudni fogják. Mindnyájan tudni fogják, hogy elhagytam az iskolát, lógós lettem.

Az asztalán heverő dossziéra gondolt.

El fogják olvasni, és azt gondolják majd, hogy megőrül­tem. Fou. Biztosan így lesz. Természetesen. Mivel az is vagyok.

Aztán megszólalt egy új hang. Jake úgy vélte, a bombázópilóta-szemű férfi hangja lehet, azé, aki két nagy pisztolyt visel a csípőjén. Ez a hang hideg volt... de azért vigasztaló.

Nem, Jake, mondta Roland. Nem vagy őrült. Elve-' szett és rémült vagy, de nem őrült, és nem kell félned sem utánad siető reggeli árnyékodtól, sem elébed álló délutáni árnyékodtól. Csupán meg kell találnod az utadat haza­felé.

– De hová menjek? – suttogta Jake. Ott állt az Öt­venhatodik utca sarkán a Park és a Madison között, 4 figyelte a rohanó forgalmat. Elmennydörgött mellette egy városi busz, vékony sávban büdös dízelfüstöt hagyva maga mögött. – Hová menjek? Hol az a ro­hadt ajtó?

De a harcos hangja elnémult.

Jake balra fordult, az East River irányába, és vakon elindult előre. Fogalma sem volt, merre tart, a leghal­ványabb fogalma sem volt róla. Csak abban remény­kedett, hogy a megfelelő helyre viszi a lába... mint ahogy, nem is olyan régen, rossz helyre vitte.

5

Három héttel korábban történt.

Azt nem lehetett volna mondani, hogy Minden há­rom hete kezdődött, mert az valamiféle előrehaladást jelent, márpedig ez nem volt igaz. A hangok esetében volt előrehaladás, abban is, ahogy egyre erőszakosab­ban ragaszkodott mindegyikük a saját igazságához, de a többi egyszerre történt.

Reggel nyolckor indult el hazulról, hogy elgyalogol­jon az iskolába. Mindig gyalog ment, amikor jó volt az idő, márpedig idén májusban abszolút jó idő volt. Az apja elment a tévébe, az anyja még ágyban volt, Mrs. Greta Shaw a konyhában tartózkodott, kávét ivott, és a New York Post-ot olvasta.

–Viszlát, Greta – mondta Jake. – Megyek az iskolá­ba.

Greta intett, föl se nézve az újságból. – Viszlát; Johnny.

Minden a megszokott kerékvágásban haladt. Újabb nap az életéből.

És ez így is maradt a következő ezerötszáz másod­percben. Azután örökre megváltozott minden.

A kirakatokat bámulva ballagott, egyik kezében a táskával, a másikban az uzsonnacsomagjával. Hét­százhúsz másodperccel azelőtt, hogy az általa ismert élet örökre véget ért volna, megállt, hogy megnézze a Brendio kirakatát, ahol bundákba és századfordulós ruhákba öltözött bábuk álltak merev, társalgási póz­ban. Arra gondolt, hogy délután, ha vége lesz a taní­tásnak, elmegy tekézni. Az átlaga 158 volt, igazán jó eredmény olyan gyerektől, aki még csak tizenegy éves. Az volt a vágya, hogy egy nap hivatásos teke­játékos legyen (és ha az apja tudott volna erről a kis tényvalóságról, ő is ki lett volna ütve).

Már közeledett – egyre közeledett – a pillanat, ami­kor ép elméje hirtelen elillan.

Átment a Harminckilencedik utcai kereszteződé­sen. Már csak négyszáz másodperce maradt. A Negy­venegyedik utcánál várnia kellett, amíg a lámpa zöld­re vált. Még kétszázhetven másodperce volt. Megállt egy boltnál, az Ötvenedik és a Negyvenkettedik utca sarkán, hogy megnézze az újdonságokat. Százkilenc­ven másodperc volt hátra. Most pedig, amikor csak három perc maradt normális életéből, Jake Cham­bers belépett az ernyője alá annak a láthatatlan erő­nek, amelyet Roland ka-tet-nek hívott.

Különös, kínos érzése támadt. Először mintha fi­gyelték volna, azután rájött, hogy nem erről van szó... nem pontosan erről. Mintha mindez már megtörtént volna vele; mintha egy nagyrészt elfelejtett álmot élne újra. Várta, hogy elmúljék az érzés, de nem múlt el. Egyre erősebb lett, és most újabb érzés keveredett hozzá, amelyről Jake vonakodva elismerte, hogy ré­mület.

Előtte, az Ötvenedik és Negyvenharmadik utca in­nenső sarkán panamakalapot viselő fekete állt egy pe­reces-szódás kocsival.

Ő fogja azt kiáltani, hogy „Istenem, kicsinyáták!", gondolta Jake.

A túlsó sarokhoz kövér hölgy közeledett Blooming­dale's reklámszatyorral a kezében.

El fogja ejteni a szatyrát. Elejti, a szájához kapja a ke­zét, és sikít. A szatyor szétreped. Egy baba van benne: Pi­ros törülközőbe tekerték. Látni fogom az úttestről. Ahol heverni fogok, miközben a vérem átáztatja a nadrágo­mat, és tócsába gyűlik körülöttem.

A kövér nő mögött egy magas férfi jött, szürke min­tás kamgarnöltönyben, aktatáskával.

Ő a cipőjét hányja majd le. Elejti az aktatáskát, és a cipőjére hány. Mi történik velem?

Lábai zsibbadtan vitték mégis tovább a keresztező­dés felé, ahol fürgén, folyamatosan áradt az ember­patak. Valahol mögötte közeledik a gyilkos pap. Tudta

158

ezt, ahogy azt is, hogy a pap keze egy pillanatra ki­nyúlik, és meglöki őt... de nem nézhetett körül. Mint­ha be lenne zárva egy lidércnyomásba, ahol a dolgok­nak meg kell történniük.

Már csak ötvenhárom másodperc maradt. Előtte a perecárus kinyitott egy rekeszt a kocsija oldalán. Elővesz egy üveg Yoo-Hoo-t, gondolta Jake. Nem egy dobozt, hanem egy üveget. Fölrázza, és egy hajtásra meg­issza az egészet.

A perecárus elővett egy üveg Yoo-Hoo-t, erélyesen fölrázta, és lecsavarta a tetejét.

Negyven másodperc maradt.

Most vált a lámpa.

Kialudt a fehér MEHET felirat. Gyors ütemben vil­logni kezdett a vörös ÁLLJ felirat. Valahol, alig fél ház­tömbnyire, nagy kék Cadillac gurul az Ötvenedik és Negyvenharmadik utca kereszteződése felé. Jake tud­ta, és azt is, hogy egy kövér ember vezeti, aki majd­nem ugyanolyan kék árnyalatú kalapot visel, mint amilyen a kocsija.

Meg fogok halni!

Oda akarta sikoltani a közönyösen rohanó embe­reknek, de a szája csukva maradt. Lábai békés nyuga­lommal vitték előre, a kereszteződés felé. Az ÁLLJ fel­irat már nem villogott, hanem egyenletes vörös fén­nyel égett. A sarki perecárus belehajította az üres üve­get egy drótkosárba. A kövér hölgy megállt a túlsó sarkon, lógatta a kezében a szatyrot. A mintás öltö­nyös férfi mögéje állt. Már csak tizennyolc másod­perc.

Itt az ideje, hogy elhaladjon a játékbolt teherje, gondol­ta Jake.

Oldalán vidám paprikajancsival és 'TOOKER JÁTÉK-NAGYKERESKEDÉS felirattal egy kisteher suhant át a kereszteződésen, ide-oda döccenve a kátyúkban. Jake tudta, hogy a háta mögött most felgyorsít a fekete ruhás ember, csökkenti a távolságot, most nyújtja ki

159

hosszú kezét. Mégsem bírt hátrafordulni, ahogy ál­munkban sem tehetjük meg, amikor valami félelme­tes közeledik felénk.

Fuss! Ha nem tudsz, akkor ülj le, markolj meg egy Parkolni tilos-táblát! Ne hagyd, hogy megtörténjék!

Ám túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy megállítsa. Előtte fehér pulóveres, fekete szoknyás fiatal nő állt a járda szélén. Balra fiatal mexikói srác, kezében böm­bidobozzal. Épp véget ért egy Donna Summer. Jake tudta, hogy a következő a „Dr. Love" lesz a Kisstől.

Szét fognak válni...

Alighogy elkezdődött a gondolat, a fiatal nő jobbra lépett. A mexikói fickó tett egy lépést balra, rés ke­letkezett közöttük. Jake-et áruló lába egyenesen bele­vitte a résbe. Már csak kilenc másodperc.

Lejjebb az utcában egy Cadillac motorházdíszítésén villant meg a ragyogó májusi napfény. Jake tudta, hogy 1976-os Sedan de Ville. Hat másodperc. A Cad­dy gyorsított. A lámpa nemsokára vált, a vezető, a kö­vér ember a kék kalapban, amelynek szalagjába hety­ke tollat tűztek, úgy saccolta, hogy még átcsúszhat a kereszteződésen. Három másodperc. Jake mögött a feketébe öltözött ember előrelendül. A fiatal mexikói rádiójában véget ért a „Love to Love You, Baby", és rázendített a „Dr. Love".

Két másodperc.

A Cadillac átváltott a Jake-hez legközelebbi sávba, és átrepesztett a kereszteződésen, gyilkos hűtőrácsa vicsorgott.

Egy másodperc.

Jake lélegzete elakadt.

Semmi.

– Ó! – sikoltotta Jake, ahogy a kezek keményen megtaszították a hátát, előrelökték, ki az úttestre, ki  az életből...

Csakhogy nem volt ott semmilyen kéz.

160

Azért előretántorodott, hadonászó kézzel, a rémü­let Ó-jára nyílt szájjal. A rádiós mexikói fiatalember utánanyúlt, megragadta Jake karját, és visszarántotta. – Nézz körül, kis dalia! – mondta. – Ez a forgalom fasírtot csinál belőled!

A Cadillac elzúgott. Jake észrevette, hogy a kék ka­lapos kövér ember kinéz a szélvédőn, azután eltűnt. Ekkor történt; ekkor hasadt ketté, két fiúvá. Az egyik holtan hevert az úttesten. A másik ott állt a sarkon érzéketlen, hűdött elképedéssel, miközben az ÁLLJ! jelzés ismét MEHET-re váltott, és az emberek megindultak körülötte, mintha semmi sem történt volna... ahogy valójában nem is történt.

Élek!, ujjongott elméjének egyik fele sikoltó meg­könnyebbüléssel.

Meghaltam!, sikoltott vissza a másik fél. Meghaltam az úttesten! Mindnyájan körém gyűltek, és a feketébe öl­tözött ember, aki meglökött, azt mondja: „Engedjenek, pap vagyok!"

Hullámokban rohanta meg a gyengeség, gondolatai ejtőernyőselyemként duzzadoztak. Látta, hogy a tes­tes högy közeledik, és amint elhaladt mellette, Jake belekukkantott a szatyorba. Látta a baba hupikék sze­mét, ahogy kibámul a piros törülközőből. Ahogy előre tudta. Azután az asszony eltűnt. A perecárus nem ki­áltotta, hogy Istenem, kicsinyáták!, hanem folytatta napi tevékenységét, és fütyülte a mexikói fiú rádiójá­nak kíséretével a Donna Summert.

Jake megfordult, lázasan kereste a papot, aki nem pap. Nem volt ott.

Felnyögött.

Állítsd le! Mi bajod?

Nem tudta. Csak azt, hogy most az úttesten kéne hevernie, haldokolva, miközben a kövér asszonyság sikoltozik, a mintás kamgarnöltönyös fickó hány, a feketébe öltözött ember pedig keresztülnyomakodik a tömegen.

161És az agya egyik részében ez is látszott megtörténni. Megint elkapta a gyengeség. Hirtelen elejtette az uzsonnatáskáját, és arcul ütötte magát, olyan kemé­nyen, ahogy csak bírta. Egy munkába tartó asszony furcsálkodó pillantást vetett rá. Jake nem törődött ve­le. Otthagyta a zacsit a járdán, és átvágott a kereszte­ződésen, rá se hederítve a pirosra, amely ismét villog­ni kezdett. Most nem számít. A halál megközelítette... azután elhaladt mellette, és vissza se nézett. Lelke legmélyén Jake tudta, hogy ennek nem így kellett vol­na történnie, mégis megtörtént.

Most talán örökké fog élni.

Erre a gondolatra megint sikoltani akart.

6

A feje kitisztult kissé; mire beért az iskolába. Az agya munkához látott, győzködte, hogy nem történt semmi baj, de igazán semmi. Talán egy kicsit különös volt, ami megesett, egy olyan látnoki felvillanás, egy pillanatra belelátott a lehetséges jövőbe, na és akkor mi van? Nem ügy. Maga az ötlet elég menő, olyasmi, amiről a bizarr áruházi újságok írnak, az olyanok, mint a National Enquirer meg az Inside View. Csak­hogy azokban a lapokban ez a látnoki villanás mindig olyasféle volt, mint egy taktikai atomtámadás. Egy asszony azt álmodta, hogy egy repülőgép lezuhant, és megváltoztatta a helyfoglalását, vagy egy fickó azt ál­modta, hogy a testvérét fogva tartják egy kínai sze­rencsesütemény-gyártó üzemben, és kiderült, hogy tényleg ez a helyzet. De mi abban a menő, ha a pszichikai villanás abból áll, hogy Kiss következik a rádióban, egy kövér hölgy piros törülközőbe csavart babát hoz Bloomingdale's feliratú szatyorban, egy pe­recárus pedig üvegből issza a Yoo-Hoo-t, és nem dobozból?

162

Felejtsd el, tanácsolta magának. Vége.

Isteni ötlet, csak hát a harmadik órára már tudta, hogy nincs vége, még csak most kezdődik! Ült az alap­fokú algebrán, nézte Mr. Knopfot, aki egyszerű egyenleteket oldott meg a táblán, és ébredező borza­lommal érezte, hogy egész sor új emlék bukkan föl az agyában. Mintha furcsa tárgyakat figyelne, amint las­san emelkednek egy iszapos tóban.

Egy helyen vagyok, amelyet nem ismerek, gondolta. Mármint meg fogom ismerni – vagy meg kellett volna ismernem, ha a Cadillac elütött volna. Egy pihenőál­lomás – de az énem egyik része ezt még nem tudja. Ez a rész csak annyit tud, hogy valahol a sivatagban van, és nincsenek ott emberek. Sírok, mert rettegek. Rettegek, mert ez a pokol lehet.

Három órára, amikor megérkezett a tekepályára, már tudta, hogy rátalált a szivattyúra az istállóban, és ivott is. A víz nagyon hideg volt, az íze erősen ásvá­nyos. Hamarosan be fog menni, és talál egy kevés szá­rított húst egy szobában, amely valaha konyha volt. Mindezt éppen olyan tisztán és biztosan tudta, mint azt, hogy a perecárus egy üveg Yoo-Hoo-t fog előven­ni, a baba pedig kék szemmel fog kibámulni a Bloo­mingdale's feliratú szatyorból.

Mintha előre emlékezne az időben.

Csak két sorozatot dobott: az első eredménye 96 volt, a másodiké 87. Timmy ránézett, amikor oda­ment

 a pulthoz, és megcsóválta a fejét. – Hát ez nem a te napod, bajnok – mondta.

– És még a felét sem tudod – felelte Jake.

Timmy alaposabban megnézte magának. – Jól vagy? Rendesen sápadtnak látszol.

–         Azt hiszem, valami van velem. – Nem érezte ha­zugságnak. Fenemód biztos volt benne, hogy valami van vele.

–         Eredj haza, feküdj le – tanácsolta Timmy. – Igyál sok tiszta folyadékot: gint, vodkát, ilyesmit.

163

Jake kötelességtudóan mosolygott. - Talán megte‑

szem.

Lassan hazaballagott. Körülötte a legcsábítobb módján terült szét NewYork: minden sarkon délutáni utcai zenészek álltak, minden fa virágzott, mindenki látványosan jó kedvében volt. Jake látta mindezt, de belátott mögé is: látta magát, amint kushad a konyha sötétjében, míg a feketébe öltözött ember vicsorgó kutya módjára iszik az istálló szivattyújánál, látta ma­gát, amint zokog megkönnyebbülésében, amikor ő -vagy az - továbbment, anélkül hogy rátalált volna, látta magát, amint mély álomba merül, miközben a nap lenyugszik, és a csillagok jégszilánkokként kicsa­pódnak a nyers bíborszínű sivatagi égen.

Saját kulcsával jutott be kétszintes lakásukba, a konyhába ment, hogy egyen valamit. Nem volt éhes, gépiesen cselekedett. A jégszekrényhez tartott, ami­kor szeme megakadt a kamraajtón. Megállt. Hirtelen rádöbbent, hogy a pihenőállomás - és az egész külö­nös másik világ, amelyhez most tartozik - ott van a mögött az ajtó mögött. Csak annyi a dolga, hogy át­menjen rajta és csatlakozzék ahhoz a Jake-hez, aki már ott él. Elméjének kísérteties megkettőződése ak­kor véget ér; a hangok, amelyek vég nélkül azon vitat­koznak, hogy meghalt-e vagy sem ma reggel fél kilenc előtt öt perccel, el fognak hallgatni.

Két kézzel lökte be a kamraajtót, arcán máris meg­könnyebbült mosollyal... és megdermedt. Mrs. Shaw, aki egy hokedlin állt a kamra végében, fölsikoltott. Kezéből kiesett a doboz paradicsommártás, és a pad­lóra pottyant. Megtántorodott a hokedlin, és Jake előrerontott, hogy megtámogassa, mielőtt a paradi­csommártás sorsára jutna.

- Szentséges Isten! - hebegte a szívéhez kapva. - Halálra rémítettél, Johnny!

- Sajnálom - mondta a fiú. Csakugyan sajnálta,

164

ugyanakkor keserűen csalódott is volt. Szóval csak egy kamra. Annyira biztosra vette...

- Egyáltalán mit keresel itt? Ma van a tekenapod! Legalább még egy óráig nem vártalak! Még az uzson­nádat sem csináltam meg, úgyhogy ne is számíts rá. - Nem baj, nem nagyon vagyok éhes. - Lehajolt, fölemelte az elejtett dobozt.

- Ahogy ide betörtél, abból nem erre következtetek - zsémbelt az asszony.

- Azt hittem, egeret vagy ilyesmit hallok. Biztos csak maga volt az.

- Én is azt hiszem. - A házvezetőnő leszállt a ho­kedliről, átvette a dobozt, és a fiú homlokára tette a kezét. - Nem érzem forrónak, bár néha ez se jelent sokat.

- Szerintem csak fáradt vagyok egy kicsit - mondta Jake, és azt gondolta: Ha ez lenne minden! - Talán iszom egy üdítőt, és nézem egy darabig a tévét. - Van valami iskolai értesítőd, amit meg akarsz mu­tatni? -- morgott Greta. - Ha igen, akkor gyorsan. Le vagyok maradva a vacsorával.

- Ma nincs semmi - felelte Jake. Otthagyta a kam­rát, kivett magának egy üdítőt, azután bement a nap­paliba. Bekapcsolta a Hollywood utcái-t, és üres szem­mel nézte, miközben a hangok vitatkoztak a fejében, és egyre áradtak föl a tudatba az új emlékek arról a poros másik világról.

7

Az anyja és az apja nem vettek észre rajta semmi különöset - az apja csak fél tízkor került haza -, és ez jól jött Jake-nek. Tízkor lefeküdt, hevert a sötétben, hallgatva az ablakon túlról a várost: a fékcsikorgást, dudát, jajongó szirénákat.

Meghaltál.

165

 

Dehogy. Itt vagyok biztonságban az ágyamban. Az nem számit. Meghaltál. Te is tudod.

A pokoli az volt, hogy mindkettő lehet.

Nem tudom, melyik hangnak van igaza, csak azt, hogy nem tetszik ez nekem. Úgyhogy hagyjátok abba mindketten! Ne vitatkozzatok, hagyjatok békén. Jó? Rendben?

De nem hagyták. Nyilván nem hagyhatták. Hirtelen arra gondolt, hogy föl kellene kelnie — most rögtön! —, és ki kellene nyitnia a fürdőszoba ajtaját. Ott lehet a másik világ! Ott van a pihenőállomás, és ott lehet énjének másik része: ócska takaró alatt kuporog az istállóban, aludni próbál, és azon tűnődik, mi az ör­dög történt.

En elmondhatom neki!, gondolta Jake izgatottan. Fél­relökte takaróit, mivel hirtelen biztosra vette, hogy a könyvespolca melletti ajtó többé nem a fürdőszobába vezet, hanem abba a világba, amelyben a hőség és a zsálya szaga érzik, félelem van egy maroknyi porban, egy világba, amely most az éjszaka árnyas szárnyai alatt pihen. Elmondhatnám, de nem kell... mert BENNE leszek... ÉN leszek ő!

Keresztülrohant a sötét szobán, már-már nevetett megkönnyebbülésében, és kivágta az ajtót. És... És a fürdőszobája volt ott. Csak az ő fürdőszobája, a falon a bekeretezett Marvin Gaye-plakát, és a zsalu fény-árnyék sávokat festett a padlócsempére. Sokáig állt ott, igyekezett leküzdeni a csalódását. Nem sikerült. Keserű csalódás volt.

Keserű.

8

 Az akkor és a most közötti három hét olyan volt Jake emlékezetében, akár egy vad, elátkozott táj, li­dérces pusztaság, ahol nincs béke, nincs nyugalom, nincs gyógyír a fájdalomra. Úgy figyelt, mint ahogy egy tehetetlen fogoly nézheti a város kirablását, amelynek valaha uralkodója volt; elméje megbicsak­lott a fantomhangok és -emlékek egyre növekvő nyo­mása alatt. Azt remélte, az emlékek elfogynak annál a pontnál, ahol az a Roland nevű ember hagyta, hogy a hegy alatt belezuhanjon a szakadékba, de nem így történt. Ehelyett újrakezdődött a kör, ismét lejátszód­tak az események, akár egy végtelenített szalag, amely mindegyre ugyanazt játssza, amíg el nem szakad, vagy valaki oda nem jön, hogy kikapcsolja.

Ahogy ez a szörnyű hasadás elmélyült, egyre szaka­dozottabban érzékelte többé-kevésbé normális, hét­köznapi New York-i életét. Megmaradt benne az is­kolába járás; a hétvégi filmek, meg hogy egy (vagy két?) hete vasárnap a szüleivel reggelizett, de mind­ezekre csak úgy emlékezett, ahogy a maláriás a be­tegsége legrosszabb, legsötétebb szakaszára: az embe­rek árnyakká fakulnak, a hangok összecsúsznak, vissz­hangzanak, és komoly küzdelmébe került egy olyan egyszerű cselekvés, mint egy szendvics elfogyasztása vagy egy üdítő kivétele a tornaterem melletti automa­tából. Jake ezeket a napokat a kiabáló hangok és megkettőződött emlékek rohamában vergődte végig. Egyre inkább megszállottja lett az ajtóknak — minden ajtónak; sohasem halt ki belőle a remény, hogy va­lamelyik mögött ott van a harcos világa. Nem is volt különös, mivel ez az egyetlen reménye maradt.

De ma vége a játéknak. Bár amúgy sem volt soha esélye, hogy nyerjen. Föladta. Lógós lett. Vakon, lehaj­tott fejjel ment kelet felé az utcák hálójában, fogalma sem volt, merre tart, és mit fog tenni, ha odaér.

167

9

Ahogy ment, egy idő után kezdett kikeveredni eb­ből a siralmas bódulatból, és már érzékelte környe­zetét. A Lexington Avenue és az Ötvennegyedik utca sarkán állt, noha fogalma sem volt róla, hogy került oda. Most vette először észre, milyen gyönyörű a dél­előtt. Május kilencedike, amikor őrültsége elkezdő­dött, szép nap volt, de ma tízszer jobb az idő. Talán ez az a nap, amikor a tavasz körülnéz és látja, hogy erősen, jóképűen, napsütötte arcán pofátlan vigyorral ott áll a közelében a nyár. A nap ragyogva verődött vissza a belvárosi épületek üvegfaláról; minden járó­kelőnek fekete, éles árnyéka lett. Jake feje fölött tisz­ta, hibátlan kék volt az ég, itt-ott pufok felhők pety­tyezték.

Arrébb az utcán két üzletember állt drága, elegáns öltönyben egy építkezést eltakaró deszkakerítés mel­lett. Nevettek és erre-arra lépkedtek. Jake kíváncsian közeledett, és látta, hogy a két üzletember amőbát játszik a deszkakerítésen, amelyre egy drága Mark Cross tollal vázolták fel a négyzethálót, és rajzolgatták bele az X-eket meg az 0-kat. Jake ezt nagyon vicces­nek találta. Amikor odaért, egyikük épp egy O-t raj­zolt a hálózat jobb felső sarkába, majd gyorsan áthúz­ta a közepét egy ferde vonallal.

-      Már megint megvertél! - mondta a barátja. Az­után ez a másik, aki úgy nézett ki, mint egy nagy ha­talmú igazgató, ügyvéd vagy menő tőzsdeügynök, fog­ta a tollat, és nekilátott az újabb hálónak.

Az első üzletember, a győztes, balra pillantott, és meglátta Jake-et. Rámosolygott. - Szép napunk van, mi, öcsi?

-    Meghiszem azt - felelte Jake, és örült, amikor rá­jött, hogy minden szót komolyan gondol.

-    Túl szép ahhoz, hogy iskolában töltse az ember, mi?

168

Jake ez alkalommal elnevette magát. A Piper Iskola, ahol kimenő van ebéd helyett, és ahol néha kimennek ahelyett, hogy kuláznának, hirtelen távolinak, lényeg­telennek tűnt. -Tudja, hogy van ez.

- Nem akarsz játszani? Ez a Billy itt már ötödikes korunkban sem tudott megverni, és még most sem képes.

- Hagyd békén azt a gyereket - nyújtotta a tollat a másik üzletember. - Neked már lőttek. - Jake-re ka­csintott, aki, legnagyobb meglepetésére visszakacsintott. Továbbment, otthagyta a férfiakat a játékukkal. Egyre erősödött benne az érzés, hogy valami csodá­latos fog történni, vagy talán a történés máris elkez­dődött. Lába szinte nem is érintette a kövezetet.

A sarkon kigyulladt a zöld fény, Jake elindult a Le­xington Avenue-n. Olyan hirtelen torpant meg az út­test közepén, hogy egy tízsebességes gépen karikázó kifutófiú kis híján nekiment. Csodálatos tavaszi nap volt, ez vitán felüli. De nem ezért érezte magát olyan jól, nem azért ért el váratlanul a tudatáig a környezet, sem az érzés, hogy valami nagyszerű van készülőben. A hangok elhallgattak.

Nem örökre - ebben valahogy biztos volt de egy időre elhallgattak. Miért?

Hirtelen két ember jutott eszébe, akik egy szobában veszekszenek. Egymással szemközt ülnek egy asztal­nál, növekvő indulattal leprázzák egymást. Egy idő után egymás felé hajolnak, harciasan összedugják a képüket, beterítik egymást felháborodott fröcsögésük finom permetével. Hamarosan ökölre mennek. De mielőtt ez megtörténhetne, kitartó pufogást hallanak - egy basszusdob hangját -, meg egy rezesbanda hety­ke zenéjét. Abbahagyják a veszekedést, és hökkenten néznek össze.

Mi ez?, kérdezi az egyik.

Nem tom, válaszolja a másik. Mintha felvonulás len­ne.

Odaszaladnak az ablakhoz, és tényleg felvonulás van – egyenruhás zenekar masírozik díszlépésben, nap­fényben villognak a trombiták, csinos lányok forgat­ják botjaikat, peckesen rakják hosszú, napbarnított lábukat, vonulnak a nyitott, felvirágozott teherautók, platójukon integető hírességekkel.

A két ember kibámul az ablakon, megfeledkeznek vitájukról. Kétségtelenül folytatni fogják, de egy ideig úgy állnak egymás mellett, mint a legjobb barátok, fi­gyelik, ahogy elvonul a zenekar...

10

Duda bőgött, kizökkentve Jake-et ebből a történet­ből, amely olyan plasztikus volt, mint egy élénk álom. Rájön, hogy még mindig a Lexington Avenue köze­pén áll, a lámpák pedig váltottak. Fejvesztve körülné­zett, várva, hogy lerohanja a kék Cadillac, de az az ember, aki megszólaltatta a dudáját, egy sárga Mus­tang kisteher volánja mögött ült és vigyorgott. New Yorkban ma mintha mindenki kéjgázt szippantott volna.

Jake integetett neki, és átrohant a túloldalra. A fickó a Mustangban megforgatta mutatóujját a füle mellett, jelezve, hogy Jake bolond, azután visszaintett és elhaj­tott.

Jake egy pillanatig csak állt a túlsó sarkon, arcát fől-tartotta a májusi napsütésnek, mosolygott, az eget bámulta. Nyilván így érezhetik magukat a halálra ítélt rabok, amikor pillanatnyilag elhalasztját a kivégzésü­ket.

A hangok elhallgattak.

Kérdés, mi lehet az a felvonulás, amely ideiglene­sen elvonta a figyelmüket? Csupán ennek a tavaszi délelőttnek a szokatlan szépsége?

Jake nem hitte, hogy csak erről lenne szó. Nem hit‑

170

te, mert ismét odaosont hozzá az a tudás, amely há­rom hete szállta meg, ahogy az Ötödik és a Negyven­hatodik utca sarka felé közeledett. De május kilence­dikén a végzet lógott a levegőben. Ma ragyogást érez, valami jóságot és várakozást. Olyan volt, mintha... mint a...

Fehér. Ez volt az a szó, amely elért hozzá, és tisztán, megkérdőjelezhetetlenül csendült bele a tudatába. – A Fehér! – kiáltotta hangosan. – Eljön a Fehér! Végigment a Ötvennegyedik utcán, és amikor elérte a Második és az Ötvennegyedik sarkát, ismét bekerült a ka-tet ernyője alá.

11

Jobbra kanyarodott, megállt, megfordult, vissza­ment a sarokra. Igen, most a Második utcán kell to­vábbmennie, ez vitathatatlanul helyes, csak megint a rossz oldalon áll. Zöldnél átsietett az úttesten, és is­mét jobbra fordult. A

(Fehérség)

helyesség érzése erősödött. Majd' megbolondult az örömtől és a megkönnyebbüléstől. Rendbe fog jönni! Ez alkalommal nem téved! Biztosan érezte, hogy ha­marosan ismét olyan embereket fog látni, akiket fölis­mer, ahogy fölismerte a kövér hölgyet és a perec­árust, és olyasmiket fognak csinálni, amikre előre em­lékszik majd.

Ehelyett odaért a könyvesbolthoz.

12

A kirakatra azt festették, hogy AZ ELME MANHAT­TANI VENDÉGLŐJE. Odament az ajtóhoz. Krétával te­leírt tábla lógott rajta, olyan, mint azok, amit az étter­mek és kifőzdék ajtaján látni.

171

 

MAI KÜLÖNLEGESSÉGEK

Floridából! Lágyra főtt John D. MacDonald

Kemény kötésben 3 db. 2.50 $

Papírkötésben 9 db. 5.00 $

 

Mississippiből! William Faulkner serpenyőben

Kemény kötésben a piaci áron

A Vintage Könyvtár papirkötésű példányai

darabon­ként 75 centért

 

Kaliforniából! Keményre főtt Raymond Chandler

Kemény kötésben piaci áron

Papírkötésben 7 db. 5.00 $

 

NE HAGYJA ÉHÉT TOVÁBB NŐNI

 

Jake belépett. Három hét óta először nyitott ki ajtót anélkül, hogy egy másik világ felbukkanását várta vol­na a küszöbön túl. Megcsendült egy csengettyű a feje fölött. Megcsapta az öreg könyvek enyhén fűszeres illata, és ettől a szagtól úgy érezte, hazaérkezett.

Az éttermi hangulat folytatódott a boltban is. Noha a falakat' könyvespolcok takarták, a helyiséget pult osztotta ketté, olyasféle, amilyennél az üdítőitalokat árusítják. Azon az oldalán, amely Jake felé esett, több asztalka állt, dróthátú Malt Shoppe székekkel. Min­den asztalon az aznapi különlegességek: John D. Mac­Donald Travis McGee-regényei, Raymond Chandler Philip Marlowe-regényei és William Faulkner Snopes­regényei. Faulkner asztalán kicsiny tábla állt: Ha va­lamilyen 1-ső kiadásra vágyik, krm szóljon. A pultra he­lyezett másik táblácskán csak ennyi állt: BÖNGÉSZŐ! Néhány vevő éppen ezt csinálta. A pult mellett ültek, kávéztak és olvastak. Jake szerint minden kétséget ki­záróan ez volt a legjobb könyvesbolt, amelyben vala­ha megfordult.

172

Már csak az a kérdés, miért van itt? Puszta véletlen, vagy része annak a szelíd, makacs érzésnek, hogy va­lamilyen nyomot követ, afféle erősugarat, amelyet ne­ki kellett megtalálnia?

Ránézett a balján egy asztalka kínálatára, és már tudta is a választ.

13

Az asztalon gyerekkönyvek voltak. Helyszűke miatt talán csak egy tucat, olyasfélék, mint Alice Csodaor­szágban, A Babó, Tom Sawyer. Jake figyelmét egy lát­hatólag nagyon kicsi gyerekeknek szóló mesekönyv hívta föl magára. Az élénkzöld borítón emberforma gőzmozdony pöfögött fölfelé egy dombon. Az ütköző élénk rózsaszínre festett rácsa boldogan vigyorgott, a fényszóró mintha nevető szemként hívogatta volna Jake Chamberst, hogy jöjjön csak, mindent olvasson el róla. Csu-csu Charlie, hirdette a cím. Szöveg és kép Beryl Evans. Jake-nek hirtelen eszébe jutott a záró-dolgozat, a vasút fényképével a címlapon és benne a sűrűn előforduló csu-csu.

Megmarkolta a könyvet, szorosan, mintha elrepül­ne, ha lazábban tartaná. Ahogy ránézett a borítóra, egyszer csak nem bízott Csu-csu Charlie vigyorában. Ugyse hiszem, hogy boldog vagy, inkább álarcot viselsz, gondolta. Úgyse hiszem, hogy boldog vagy. És azt sem, hogy Charlie az igazi neved.

Örült gondolatok voltak, kétségtelenül őrültek, de Jake nem érezte őket őrültségnek. Normálisnak találta. Igaznak.

A Csu-csu Charlie mellett ütött-kopott papírkötésű könyv hevert. A borító meglehetősen elnyűtt állapot­ban volt, kortól megsárgult ragasztószalag tartotta össze. A címlapon meghökkent képű kisfiú és kislány, kérdőjelek erdejével a fejük fölött. A címe az volt,

173

hogy Riddle-De-Dum! Agyfacsarók és találós kérdések mindenkinek! A szerzőt nem tüntették föl.

Jake a hóna alá csapta Csu-csu Charlie-t, és fölvette a rejtvénykönyvet. Találomra kinyitotta, és ezt látta: Mikor nem ajtó az ajtó?

– Amikor résnyire nyitva áll – motyogta. Érezte, hogy kiüt a verejték a homlokán... karján... egész tes­tén.

–         Amikor résnyire nyitva áll!

– Találtál valamit, fiam? – érdeklődött egy lágy hang.

Jake megfordult és látta, hogy kigombolt gallérú fe­hér inget viselő kövér ember áll a pult másik oldalán. Kezét öreg gabardinnadrágja zsebébe süllyesztette, félszemüvegét feltolta kopasz fejének ragyogó kupo­lájára.

–         Igen – válaszolta lázasan. – Ezt a kettőt. Eladók?

– Minden, amit látsz, elado – mondta a kövér em­ber. – Az épületet is eladnám, ha az enyém lenne. Sajnos csak bérelem. – Kezét nyújtotta a könyvért, és Jake egy pillanatra hátrahőkölt, aztán kelletlenül át­adta a köteteket. Tudata egyik része arra számított, hogy a kövér ember könyvestül elmenekül, és ha ilyet tesz – ha a legparányibb mozdulatot teszi, amely erre utal akkor Jake megragadja, kitépi a kezéből a könyveket, és olajra lép velük. Szüksége volt ezekre a könyvekre.

– Na, nézzük, mit találtál – mondta a kövér ember. – Mellesleg a nevem Tower.' Calvin Tower. – Kezet nyújtott.

Jake szeme kitágult, önkéntelenül hátralépett. - Hogy?

A kövér enyhe érdeklődéssel nézte. – Calvin Tower. Melyik szó számít szentségtörésnek a te nyelveden, o, Hüperboreus Vándor?

Tessék?

1. Tower torony. (angol)

174

– Mindössze arra céloztam, fiam, hogy úgy nézel ki, mint aki kapott egy kecsketúrót.

– Ó. Bocsánat. – Megfogta Mr. Tower nagy, puha kezét, remélve, hogy az nem feszegeti tovább a témát. A név miatt ugrott egyet, bár nem tudta, miért. – Jake Chambers vagyok.

Calvin Tower megrázta a kezét. – Jó név, cimbora. Úgy hangzik, mint holmi szabadúszó hősé egy vad­nyugati történetből; azé, aki berobban az arizonai Black Forkba, kipucolja a várost, azután elpályázik. Talán egy Wayne D. Overholser-opus. Csak épp te nem festesz szabadúszó hősként, Jake. Inkább, mint aki úgy döntött, hogy ez a nap túl szép az iskolai tar­tózkodáshoz.

– Ó... nem. Múlt pénteken véget ért a tanítás. Tower elvigyorodott. – Ahá! Lefogadtam volna! És ezekre a könyvekre van szükséged? Különös, mik nem kellenek az embereknek! Itt vagy te – elsőre olyan Robert Howard-zsánerú srácnak néztelek vol­na, akit érdekelnek még azok a kedves régi Donald M. Grantok is, Roy Krenkel illusztrációival. Vértől csöpögő kardok, félelmetes izmok, Conan, a barbár fejszézi át magát a styxi hordákon.

– Ez tényleg jól hangzik. Ezek itt a... öö, az öcsém­nek lesznek. Jövő héten lesz a születésnapja.

Calvin Tower a hüvelykujjával az orrára pöccintette a szemüveget, és közelebbről is megnézte Jake-et. –Igazán? Nekem olybá tűnsz, mint aki egyke. Egyetlen gyerek, aki angolosan távozott egy olyan napon, ami- e kor Május úrnő zöld köntösében remeg Június cser­jés völgye előtt.

–Tessék?

– Semmi. A tavasz mindig William Cowper-i hangu­latba ringat. Az emberek furák, de érdekesek, Tex – igazam van?

– Azt hiszem – felelte Jake óvatosan. Nem tudta el­dönteni, kedveli-e ezt a különös embert, vagy nem.

175

A pultnál az egyik böngésző megfordult a székén. Egyik kezében egy csésze kávét tartott, a másikban A pestis ütött-kopott példányát.

-         Ne piszkáld már azt a gyereket, add el neki a könyveket, Cal - mondta. - Ha sietsz, még van időnk befejezni egy sakkjátszmát, mielőtt vége a világnak.

-         A sietség ellenkezik a természetemmel felelte Cal, de azért kinyitotta a Csu-csu Charlie-t, megnézte az előzéklapon a ceruzával írt árat. - Ez meglehetősen közönséges könyv, de ez a példány szokatlanul jó ál­lapotban van. Kis porontyok rendszerint szétcincálják azokat, amelyeket különösen kedvelnek. Kérhetnék tizenkét dollárt érte...

-         Nyomorult tolvaj - mondta a férfi, aki A pestis-t olvasta, a többi böngésző pedig elnevette magát. Calvin Tower rájuk se bajszintott.

- ...de nem vághatlak meg ennyire egy ilyen napon. Hét pénz, és a tiéd. Plusz adó természetesen. A rejt­vénykönyvet ingyen adom. Tekintsd ajándéknak egy olyan fiúnak, aki elég bölcs, hogy fölnyergeljen és el­tűzzön az utolsó igazi tavaszi napon.

Jake megkereste a pénztárcáját, és aggodalmasan kinyitotta, félve, hogy csupán három-négy dollárral a zsebében távozott hazulról, azonban szerencséje volt. Egy ötöst és három egydollárost talált. Odanyújtotta a pénzt Towernek, aki hanyagul zsebre gyűrte, és ap­rót guberált elő egy másik zsebéből.

-         Ne siess már, Jake. Most, hogy itt vagy, gyere a pulthoz, és igyál meg egy csésze kávét. A szemed tágra fog nyílni a döbbenettől, ha meglátod, hogyan haso­gatom pántlikává Aaron Deepneau vacak kijevi védel­mét.

-         Csak szeretnéd - mondta a férfi, nyilván Deep­neau, aki A pestis-t olvasta.

- Az jó lenne, de nem tehetem. Én... van egy hely, ahova el kell mennem.

- Jól van. Amíg nem az iskoláról van szo.

176

Jake elvigyorodott. - Nem, nem az iskola. Arra az őrület tanyázik.

Tower hangosan fölnevetett, és ismét a homlokára tolta a szemüveget. - Nem rossz! Egyáltalán nem! Ta­lán a fiatalabb nemzedék végül mégse jut a pokolra. Mi a véleményed, Aaron?

- De bizony hogy odajutnak - felelte Aaron. - Ez a fiú kivétel a szabály alol. Talán.

-      Ne törődj ezzel a cinikus vén finggal - mondta Calvin Tower. - Indítsd be a motort, ó, Hüperboreus Vándor. Bárcsak ismét tíz-tizenegy éves lehetnék egy ilyen szép napon!

-      Köszönöm a könyveket - mondta Jake.

-      Semmi gond. Ezért vagyunk. Egyszer gyere vissza.

-             Szeretnék.

-Tudod, hol vagyunk.

Igen, gondolta Jake. Most már csak azt szeretném tud­ni, hogy én hol vagyok.

14

Megállt a könyvesbolt előtt, és kinyitotta a rejtvény­könyvet, ezúttal az első oldalon, ahol egy kurta be­vezetőt talált.

„Minden játék közül", kezdődött, „valószínűleg a találós kérdések a legősibbek, amit az emberek még ma is játszanak. A görög mítoszok istenei és istennői találós kérdésekkel bosszantották egymást, a régi Ró­mában oktatási eszközként használták. Sok jó találós kérdés van a Bibliában is. A leghíresebb az, amelyet Sámson tett föl, azon a napon, amikor feleségül vette Delilát:

Az evőből étek jött ki,

S az erősből édes jött ki.

Ezt a találos kérdést tette fel sok fiatalembernek, akik jelen voltak esküvőjén, abban a hiszemben, hogy

177

úgysem találják ki a választ. Az ifjak azonban félre­vonták Delilát, aki megsúgta nekik a megfejtést. Sám­son dühös lett, és a csalás miatt agyoncsapta a fia­talembereket. Tudjátok, azokban a régi időkben a ta­lálós kérdéseket sokkal komolyabban vették, mint ma­napság!

Egyébként Sámson kérdésére — és a könyvben talál­ható összes többire — hátul találjátok meg a választ. Csak arra kérünk benneteket, hogy próbáljatok meg­fejteni minden kérdést, mielőtt megnéznétek a fele­letet."

Jake hátralapozott, bár valamiért tudta, mit fog ta­lálni, még mielőtt odaért volna. A MEGFEJTÉSEK fel­zetű lap mögött nem volt semmi, csupán néhány pa­pírfoszlány meg a hátsó borító. Ezt a részt kitépték.

Egy pillanatig töprengve állt. Azután hirtelen fello­banással, amely egyáltalán nem érzett fellobbanás­nak, visszament AZ ELME MANHATTANI VENDÉGLŐ­JÉ-be.

Calvin Tower fölnézett a sakktábláról. — Megvál­toztattad á véleményedet a csésze kávéval kapcsolat­ban, ó, Hüperboreus Vándor?

—   Nem. Csak azt szeretném megkérdezni, hogy tud­ják-e a választ az egyik találós kérdésre.

—   Add elő — javasolta Tower, és lépett az egyik gya­loggal.

—   Sámson mondta. Ő az az erős ürge a Bibliában? Úgy szól, hogy...

—   „Az evőből étek jött ki" — mondta Aaron Deep­neau, miközben megfordult és Jake-re nézett. — „S az erősből édes jött ki." Ez az?

—   Igen, ez az — felelte Jake. — Honnan tudta... — Hallottam már. egyet-mást. Ezt figyeld! — Fejét hátrahajtotta, és telt, dallamos hangon rázendített:

Sámson és az oroszlán összecsaptak,

Sámson az állat hátára pattant.

178

Bár olvashatsz arról, mint öl embert az oroszlán

mancsa,

Sámson kezében mégis elpattant az álla kapcsa!

Addig lovagolta a vadat, míg volt benne élet,

Majd méhek gyűjtöttek a bestia szájába mézet.

Aaron kacsintott, majd elnevette magát Jake meg­lepett arca láttán. — Ez a válasz a kérdésedre, bará­tom?

Jake szeme nagyra tágult. — Tyű! Klassz nóta! Hol hallotta?

—   Ó, Aaron mindent tud — mondta Tower. — Már akkor a Bleecker Street környékén lógott, amikor Bob Dylan még egy nyílt G-t se tudott elfújni a Hoh­nerén. Már ha hihetünk neki.

—   Ez egy régi spirituálé — mondta Aaron Jake-nek, azután visszafordult Towerhez: — Mellesleg sakk, da­gi.

—   De nem sokáig — válaszolta Tower. A futóval lé­pett. Aaron rögtön le is vette a tábláról. Tower motyo­gott valamit az orra alatt. Jake fülében gyanúsan úgy hangzott, hogy bameg.

— Igy hát oroszlán a válasz — mondta.

Aaron megcsóválta a fejét. — Csak a válasz fele. Sámson találós kérdése dupla fenekű, barátom. A vá­lasz másik fele a méz. Érted?

—            Azt hiszem.

— Jó, akkor ezt próbáld kitalálni. — Egy pillanatra lehunyta a szemét, azután szavalni kezdett.

 

Mi az, ami fut,- de sohasem megy,

Torka van, de sohasem beszél,

Ágya van, de sohasem alszik,

Növekszik, de nem öregszik?

 

—           Nagyokos — mordult rá Aaronra Tower. Jake gondolkozott, azután megrázta a fejét. Hosz‑

179

szabban is rágódhatott volna rajta – a találós kérdé­seket egyszerre találta elbűvölőnek és kellemesnek –, de határozottan az volt az érzése, hogy el kéne indul­nia, mert ma délelőtt még van valami dolga a Má­sodik utcában.

– Feladom.

–         Nem teheted – mondta Aaron. – A modern találós kérdésekkel igen. De a valódi rejtvény nem csak játék, fiam, fejtörő is. Forgasd az eszedben. Ha még mindig nem találod ki, akkor legyen ez ürügy, hogy máskor is visszagyere. Ha más ürügyre is szükséged lenne, ez a dagadt itt nagyon jó kávét főz.

–         Jó – mondta Jake. – Kösz. Majd visszajövök. De távozás közben már egészen bizonyosan tudta, hogy soha többé nem lép be AZ ELME MANHATTANI VENDÉGLŐJÉ-be.

15

Lassan ballagott a Második sugárúton, bal kezében új szerzeményeivel. Először a találós kérdést próbálta megfejteni – mi az, aminek ágya van, de sohasem al­szik? –, de apránként kiszorította az agyából valami­lyen előérzet. Érzékei még sohasem voltak ilyen éle­sek; milliárdnyi felvillanó szikrát látott a földön, min­den lélegzettel ezernyi illatot szippantott be, és mint­ha minden egyes hang mögött más, titkos hangok sejlettek volna. Vajon a kutyák is így érzik meg, ha vi­har vagy földrengés közeledik? Valószínűleg. Mégis egyre növekedett benne a bizonyosság, hogy a köze­ledő esemény nem rossz, hanem jó, és ez fogja helyre­hozni a három hete történt szörnyűséget.

Most, amikor közeledett ahhoz a helyhez, ahol ki lesz jelölve a pálya, ismét rátelepedett az előre tudás érzése.

Egy csöves fog megszólitani, és alamizsnát kér, és én odaadom neki az aprót, amit Mr. Tower adott. Lesz út‑

180

közben egy lemezbolt. Az ajtó nyitva áll, hogy szellőzzön, és ahogy elmegyek, meghallom, amint a Stones zenél. És látni fogom magam egy csomó tükörben.

A Második sugárúton még mindig gyér volt a for­galom. Taxik dudáltak, ide-oda cikáztak a lassúbb autók és teherautók között, szélvédőjükön, rikítósár­ga karosszériájukon szikrázott a tavaszi napfény. Mi­közben várta, hogy a lámpa váltson, megpillantotta a csövest a Második és az ötvenkettedik utca túlsó sar­kán. Hátát egy kisebb étterem téglafalának vetve ült, és a közeledő Jake látta, hogy az étterem neve Csam­Csam Mama.

Csu-csu, gondolta. És ez az igazság.

– Vóna egy negyeddollárod? – kérdezte fáradtan a csöves, és Jake oda se nézve az ölébe ejtette a köny­vesboltban kapott aprópénzt. Már jött menetrend sze­rint a Rolling Stones:

 

Egy vörös ajtót nézek, feketére festeném,

Más szint soha, érzem, mindent csak feketén...

 

A bolt előtt elhaladva megállapította – minden meg lepetés nélkül –, hogy a neve az Erő Tornya. Ugy látszik, ma túlkínálat van tornyokból. Ballagott tovább, az utcatáblák álomszerű kábulat­ban úsztak el mellette. A Negyvenkilencedik és a Negyvennyolcadik utca között elment egy Tükröződé­seid nevű bolt előtt. Odanézett, és mint előre tudta, tucatnyi Jake-et pillantott meg a tükrökben, tucatnyi korukhoz képest kicsire nőtt fiút, csinos iskolai ruhá­ban: kék zakóban, fehér ingben sötétvörös nyakken­dővel, szürke nadrágban. A Piperben nem volt hivata­los egyenruha, de ez olyan közel állt a nem hivatalos uniformishoz, amennyire állhatott.

A Piper már nagyon távolinak tűnt.

Jake hirtelen rájött, hová tart. Ez a tudás úgy fakadt föl benne, mint édes, frissítő víz egy föld alatti forrás‑

181

ból. Egy csemege, gondolta. Vagy legalábbis olyan. Való­jában más – egy ajtó, egy másik világba. A világba. Az világába. Az igazi világba.

Futásnak eredt, mohón bámulva maga elé. A fény a Negyvenhetedik utcában a szemébe sütött, de nem bánta, leugrott a járdáról, és átrohant a zebra vastag fehér sávjain, épp csak egy figyelmetlen pillantást vet­ve balra. Egy vízvezeték-szerelő kisteherje csikorgó kerekekkel fékezett, amikor Jake elszáguldott előtte.

– Hé! Micsa! Há mifenéccsinász! – ordította a so­főr, de Jake rá se hederített.

Már csak egy sarok.

Most már vágtázott. Nyakkendője a bal válla fölött lobogott, haját a futás szele hátrafújta a homlokából; cipője csattogott a járdán. Nem érdekelték a járókelők pillantásai – némelyik derűs volt, mások csak kíván­csiak –, mint ahogy a sofőr dühödt ordítása sem.

Ott van! Ott van a sarkon túl! A papir-irószeren túl! Sötétbarna egyenruhás postás közeledett, csoma­gokkal tömött kerekes kocsit tolva. Jake előrenyújtot­ta a karját, és úgy ugrotta át a kocsit, akár egy aka­dályfutó. Fehér inge kiszabadult a nadrágjából, és al­sószoknya szegélyeként lobogott a zakó alatt. Rohan­tában majdnem fölborított egy babakocsit, amelyet egy fiatal Puerto Ricó-i asszony tolt. Jake úgy kerülte meg a babakocsit, mint egy dicsőségre ítélt hátvéd, aki lyukat talált a védelmen. – Hol van tűz, aranyom? – érdeklődött a fiatalasszony, de Jake vele sem törő­dött. Elszáguldott a Papirusz mellett, ahol tollak, no­teszek és asztali számológépek voltak a kirakatban.

Az ajtó!, gondolta mámorosan. Meg fogom találni! És talán megállok? Az nem létezik! Egyenesen átmegyek rajta, és ha zárva van, akkor addig verem a...

Ekkor meglátta, mi van a Második és a Negyvenha­todik utca sarkán, és csakugyan megállt, vagyis in­kább megtorpant, lábujjhegyen. Ott állt a járda köze-

pén, ökölbe szorult kézzel, hörgő lélegzettel, hom­lokába lógó csapzott hajjal.

– Nem! – Majdnem elbőgte magát. – Nem! – De a már-már őrjöngő tagadás nem változtatott azon, amit látott, és az a semmi volt. Semmit sem látott, csak egy kurta deszkakerítést, mögötte szemetes, gazos telket.

Az épületet, amely valaha ott állt, lebontották.

16

Körülbelül két percig állt mozdulatlanul a kerítés előtt, homályos szemmel bámulva az üres telket. Érezte, hogyan szivárog el belőle a remény, az abszo­lút bizonyosság, és foglalja el helyét élete legmélyebb, legkeserűbb kétségbeesése.

Csak egy újabb hamis riasztás, gondolta, amikor meg­rendülése annyira enyhült, hogy egyáltalán gondol­kodni tudott. Ujabb hamis riasztás, vakvágány, száraz kút. Most majd újra kezdődnek a hangok, és ha rákez­dik, akkor sikitani fogok. És igy lesz jó. Mert belefárad­tam, hogy dacoljak mindennel. Belefáradtam, hogy kez­dek megbolondulni. Ha ilyen az őrület, akkor inkább siet­tetem, hogy valaki elvigyen a kórházba és adjon valamit, ami kiüt. Feladom. Vége, hatszáz. Kifújtam.

Ám a hangok nem tértek vissza, legalábbis még nem. Ahogy elkezdte fölleltározni, mit lát, rájött, hogy a telek nem teljesen üres. A teleszemetelt, gazos grund közepén egy tábla állt.

 

MILLS ÉPÍTKEZÉSI ÉS SOMBRA
INGATLANÜGYNÖKSÉG
FOLYAMATOSAN SZÉPÍTIK
MANHATTAN ARCULATÁT!
EZEN A HELYEN HAMAROSAN FELÉPÜL:
A TEKNŐS-ÖBÖL LUXUS LAKÓTELEP!

 

 

INFORMÁCIÓÉRT HÍVJA AZ
555-6712 SZÁMOT!
NAGYON BOLDOG LESZ, HA MEGTESZI!

 

Hamarosan? Lehet... noha Jake-nek voltak bizonyos kétségei. A betűk megfakultak, a tábla meg is rogy­gyant kissé. Legalább egy firkaművész, név szerint BANGO SKANK odakanyarította kék festékszórós név­jegyét a Teknős-öböl Luxus Lakótelep rajzára. Vajon, mélázott a kisfiú, csak elhalasztották az építkezést, vagy az egész kipukkant? Emlékezete szerint az apja alig két hete beszélt telefonon tőzsdei alkuszával, akit üvöltve szólított fel, hogy tartsa magát távol bármiféle lakótelepi beruházástól. – Nem érdekel, milyen jól fest az adóívemen! – ordította majdnem falzettben (Jake ismeretei szerint ez volt a normális hanghordozása üzleti ügyekben – valami köze az íróasztal fiókjában levő kokónak is lehetett a dologhoz). – Ha egy kiba­szott tévékészüléket ígérnek csak azért, hogy odamenj és ránézz a tervrajzokra, akkor ott valami gáz van!

A telket övező deszkakerítés Jake álláig ért. Kézi gyártású plakátokkal tapétázták ki – Olivia Newton-John fellépése a Radio Cityben, egy G. Gordon Liddy & the Grots nevű együttes fellépése egy klubban az East Village-ben, egy Zombik háborúja című film, amely idén tavasszal tűnt fől, majd le. TILOS AZ ÁTJÁ­RÁS! feliratokat is szögeztek a kerítésre, de többnyire elborították őket az ambiciózus plakátok. Valamivel távolabb újabb firkát festékszóróztak a kerítésre – va­laha kétségtelenül jajvörös volt, de mostanra a késő nyári rózsák poros rózsaszínjére fakult. Jake hangosan suttogta a szavakat, a szeme elbűvölten nagyra tágult.

 

Nézd a TEKNŐS hatalmas hátát!

Azon hordja az ember világát,

Ha játszani vagy futni akarnál,

Gyere végig ma a SUGÁRNÁL.

 

184

Jake-nek elég világosnak tűnt a furcsa kis rigmus eredete (ha ugyan nem az értelme). Manhattannek ezt a keleti részét végül is Teknős-öbölnek hívják. De ez nem magyarázat arra, miért lúdbőrzik a háta, vagy miért van az az elsöprő érzése, hogy valamilyen mese­beli, rejtett országút újabb jelzőtábláját találta meg.

Kigombolta az ingét, aládugta két újonnan szerzett könyvét, aztán körülsandított. Látta, hogy senki sem figyel rá. Megragadta a kerítés tetejét, fölhúzózko­dott, átvetette az egyik lábát, azután letottyant a má­sik oldalon. Bal lába laza téglakupacra érkezett, amely azonnal megindult alatta. A bokája megbicsaklott a súlya alatt, éles fájdalom nyilallt végig a lábán. Puf­fanva eldőlt, és feljajdult meghökkenéssel vegyes fáj­dalmában, amikor mindmegannyi vaskos, durva ököl­ként újabb téglák döftek a bordái közé.

Egy pillanatig feküdt, várva, hogy ismét lélegzethez jusson. Nem hitte, hogy komolyan megsérült volna, de a bokája kibicsaklott, és valószínűleg meg fog da­gadni. Sántikálhat hazafelé. Mindehhez még jó képet is kell vágnia; nincs pénze taxira.

Ugye nem gondolod komolyan, hogy hazamész? Ele­venen megesznek!

Hát lehet, hogy megeszik, lehet, hogy nem. Ebben a kérdésben nincs sok választása. De ez majd csak később lesz időszerű. Most át kell kutatnia ezt a tel­ket, amely úgy vonzotta magához, akár a mágnes a vasreszeléket. Még mindig érezte az erőt, súlyosab­ban, mint valaha. Ez nem egy közönséges grund. Va­lami történik itt, valami nagyszerű. Érezte, hogy lük­tet a levegőben, mint a világ legnagyobb villanytelepe körül a szabad elektromosság.

Ahogy fölállt, látta, hogy még szerencsésen is esett. A közelében egy halom undok üvegcserép hevert. Ha arra pottyan, nagyon csúnyán összeszabdalhatta na magát.

 185

Ez lehetett a kirakat, gondolta Jake. Amikor a csemege még itt volt, az ember megállhatott a járdán, és benézhe­tett a húsokra és sajtokra. Zsinegeken lógtak. Fogalma sem volt róla, honnan tudja ezt, mégis tudta. A két­ség árnyéka sem férhetett hozzá.

Tűnődve körülnézett, majd kissé beljebb ment. A grund közepe táján a földön, szinte eltemetve a dús gazban, egy másik tábla hevert. Jake mellétérdelt, föl­emelte, és letörölte róla a földet. A betűk kifakultak, de azért ki lehetett silabizálni a feliratot:

 

TOM ÉS GERRY MŰVÉSZI CSEMEGÉJE

 

KÜLÖNLEGESSÉGÜNK
A RENDEZVÉNYEK MENÜRENJDE!

 

Alája, ugyanazzal a rózsaszínre fakult vörössel ezt a meghökkentő közlést mázolták: ELMÉJÉBEN HORDOZ BENNÜNKET.

Ez az a hely, gondolta Jake. Hát persze. Visszaejtette a táblát, fölállt, és lassan beljebb óva­kodott, mindegyre hátranézve. Minden mozdulatával fokozódott az erőtér érzete. Mintha rendkívüli jelen­tőséggel telt volna meg minden, amit látott: a dudva, a törött üvegek, a téglakupacok. Még a krumpliszir­mos tasakok is szépnek látszottak. A napfény barna tűzhengerré változtatott egy elhajított sörösüveget. Jake érezte tulajdon lélegzetét, és a napfény mintha arany súllyal hullott volna a világra. Hirtelen rádöb­bent, hogy nagy titok határán jár. Végigborzongott, félig a rémülettől, félig az áhítattól.

Minden itt van! Minden! Még minden itt van!

Gyom súrolta a nadrágját; bojtorján akaszkodott a zoknijába. Előtte Ring-Ding csokoládépapírt görge­tett a szél; a napfény megvillant rajta, és a sztaniol el­telt pillanatnyi gyönyörű, szörnyű belső ragyogással. – Még minden itt van – ismételte magában, és nem

186

volt tudatában, hogy az ő arcát is elönti tulajdon bel­ső ragyogása. – Minden!

Hangot hallott – valójában azóta hallotta, hogy be­mászott a grundra. Csodálatos, magas zümmögés volt, kifejezhetetlenül magányos és elmondhatatlanul szép. Lehetett volna szél is egy kihalt síkon, csak éppen ez élő hang volt. Mintha ezernyi hang énekelne egy hatalmas, nyílt akkordot. Jake lenézett és rádöb­bent, hogy arcokat lát a kusza gyom, alacsony bokrok, téglahalmok között. Arcokat.

– Mi vagy te? – suttogta Jake. – Ki vagy te? –Válasz nem érkezett, de mintha a kórus alatt patadobogást hallott volna a poros földön, meg lövéseket, és mint­ha angyalok hozsannáztak volna az árnyak között. Ahogy elment mellettük, az arcok mintha utánanéz­tek volna. Mintha a haladását figyelnék, de minden gonosz szándék nélkül. Látta a Negyvenhatodik utcát meg az ENSZ-palotát az Első sugárút másik oldalán, de azok nem számítottak. New York nem számított. Olyan áttetsző lett, mint az ablaküveg.

Erősödött a zümmögés. Most már nem sok ezer hang volt, hanem milliónyi, a világegyetem legmé­lyebb kútjából felharsanó hangok oszlopa. Nevek sej­lettek elő a kórusból, bár nem értette őket tisztán. Az egyik mintha Marten lett volna, a másik Cuthbert. A harmadik Roland – talán Gileádi Roland.

Nevek hallasztottak, beszélgetések hangzavara, amelyekben akár tízezer történet is ölelkezhetett, de mindezek fölött ott lebegett az egyre áthatóbbá erő­sődö zümmögés, reszketés, amely ragyogó fehér fény­nyel akarta megtölteni a fejét. Akkora boldogság árasztotta el Jake-et, hogy úgy érezte, mindjárt dara­bokra szakad, és megértette, hogy ez a hang az Igen hangja; a Fehér hangja; a Mindig hangja. Az igenlés hatalmas kórusa énekelt a grundon. Neki énekelt.

Azután egy kócos bojtorjánbozótban megpillantot­ta a kulcsot... és mögötte a rózsát.

187

17

Lába cserbenhagyta, térdre esett. Alig vette észre, hogy sír, azt még kevésbé, hogy egy kicsit be is pisilt. Térden mászott előre, és a gubancos bojtorjánban heverő kulcs után nyúlt. Ezt a közönséges alakot vélte látni álmában:

A kis s alak a végén, az a titka, gondolta Jake.

Amikor ujjai rázárultak a kulcsra, a hangok dalla­mos győzelmi harsogásban törtek a magasba. Jake sírása elveszett a kórusban. Látta, hogy a kulcs fe­héren villan föl az ujjai között, és érezte, hogy borzal­mas erő fut végig a karján. Mintha szigeteletlen, ma­gasfeszültségű vezetéket markolt volna meg, de nem fájt.

Kinyitotta a Csu-csu Charlie-t, és beletette a kulcsot. Azután ismét a rózsára pillantott, és rádöbbent, hogy az a valódi kulcs, mindennek a kulcsa. Feléje kúszott, lobogó fénykoszorús arccal, kék tűzkútként égő szem­mel.

A rózsa egy furcsa, bíbor fűcsomóbol nőtt.

Ahogy Jake megközelítette ezt a furcsa fűcsomót, a rózsa a szeme előtt kezdett el nyílni. Sorra bontott önnön titkos haragjuktól parázsló, rejtelmes szirmo­kat, amíg föl nem tárult egy sötét skarlátszín kemen­ce. A fiú soha életében nem látott még ilyen átható, elsöprő életet.

Most, mikor egyik szurtos kezét kinyújtotta a csoda felé, a hangok az ő nevét kezdték énekelni... és Jake szívébe utat talált az ólálkodó, halálos félelem. Hideg volt, akár a jég, és nehéz, mint a kő.

188

Valami baj volt. Lüktető diszharmóniát érzett, mint förtelmes mély karcolást egy felbecsülhetetlen értékű műalkotáson, vagy öldöklő lázat a beteg hideg hom­loka mögött.

Olyan volt, akár egy féreg. Egy támadó féreg. Meg egy alak. Amelyik már itt settenkedik a sarkon túl.

Azután szédítő sárga fénnyel megnyílt a rózsa szíve, és minden gondolatot elsöpört a csodálat hulláma. Jake egy pillanatig azt hitte, csak virágport lát, amely ugyanabban a természetfölötti fényben izzik, mint ennek az elhagyatott zugnak minden tárgya, bár még sohasem hallotta, hogy ilyen virágpor lenne a rózsá­ban. Közelebb hajolt és látta, hogy az összpontosí­tott, izzó sárga kör egyáltalán nem virágpor, hanem egy nap: a bíbor fűből nőtt rózsa szívében óriás kohó izzott.

Visszatért a félelem, csakhogy most már leplezetlen iszonyat alakjában. Itt jó, gondolta, itt minden jó, de rosszra fordulhat – azt hiszem, ez máris elkezdődött! Megengedték, hogy annyit érezzek meg, ebből a bajból, amennyit el tudok viselni... de mi ez? Es mit tehetek én?

Valami féreg.

Érezte, miként lüktet, akár egy beteg és mocskos szív, hogyan hadakozik a rózsa derűs szépsége ellen, durva trágárságokat visítozva a kórus közepette, amely annyira megvigasztalta és fölemelte Jake-et.

Közelebb hajolt a rózsához és látta, a közepe nem egyetlen nap, hanem sok... talán az összes nap itt van együtt egy kemény, mégis sebezhető héjban.

De baj van. Minden veszélyben forog.

Bár úgyszólván biztosra vette, hogy meghal, ha megérinti ezt az izzó mikrokozmoszt, mégsem bírt uralkodni magán, és előrenyúlt. Nem volt ebben a mozdulatban semmi kíváncsiság vagy rettegés, csu­pán hatalmas, elsöprő vágy, hogy megvédje a virágot.

18

Amikor magához tért, csak azt tudta, hogy sok idő telt el, és hogy a feje pokolian fáj. Mi történt? Megtámadtak?

Megfordult, felült. Újabb fájdalomvillám cikázc tt

át a fején. Kezét a bal halántékához emelte, és az ujjai  ragacsosak lettek a vértől. Lenézett, látta, hogy egy tégla kukucskál a gazból. Lekerekített sarka túlságo­san vörös.

Ha hegyes lenne, valószinűleg halott lennék vagy     mában feküdnék.

A csuklójára nézett; meglepetésére még mindig raj­ta volt az órája. Seiko márkájú, nem túl drága, de ebben a városban az ember nem szunyálhat kihalt he­lyen anélkül, hogy meg ne szabadítsák a cuccától. Drága vagy se, valaki a legnagyobb örömmel meg­szabadít tőle. Úgy látszik, most szerencséje volt. Negyed öt volt. Legalább öt órán át hevert itt, hol-tan a világ számára. Az apja mostanra valószínűleg riasztotta a zsarukat, de ez nem is fontos. Jake-nek úgy tűnt, legalább ezer éve sétált ki a Piper Iskolából. Már félúton járt a grund közepe és a kerítés között, amikor megállt.

Pontosan mi történt vele?

Apránként visszatértek az emlékek. Ahogy átugrott a kerítésen. Megcsúszott, megrándult a bokája. Le nyúlt, megtapintotta, összerándult. Igen, ez csak ugyan megesett. De mi történt azután? Valamilyen varázslat.

Úgy tapogatózott, ahogy egy öregember egy árnyé kos szobában. Minden a saját fényétől sugárzott Minden, még az üres csokoládépapírok és az elhajítot sörösüvegek is. Voltak hangok, amelyek énekeltek ezernyi egymásba szövődő mesét meséltek. – Es arcok – motyogta. Ahogy ez eszébe jutott, fé lénken körülnézett. Nem látott arcokat. A téglakupa

cok téglakupacok voltak, a kusza bozót pedig kusza bozót. Nem voltak arcok, de...

– ...mégis itt voltak. Nem csupán képzelted őket.

Ezt elhitte. Az emlék lényegét, szépségét, átszelle­mültségét nem tudta megőrizni, ennek ellenére töké­letesen valósnak tűnt. Csakhogy az ájulás előtti pilla­natokból maradt emlék olyan volt, mint az élet leg­szebb napján készült fénykép. Az ember emlékszik, legalábbis nagyjából, milyen volt az á nap, de a kép lapos, csaknem erőtlen.

Körülnézett a sivár grundon, amelyet betöltöttek a késő délután ibolyaszín árnyai. Megint téged akarlak, gondolta. Uramisten, olyannak akarlak, amilyen voltál!

Ekkor megpillantotta a rózsát, amely egy bíborszín fűcsomóból nőtt, nagyon közel ahhoz a helyhez, ahol ő feküdt. Jake szíve a torkában dobogott. A virág felé támolygott, nem törődve a fájdalommal, amely min­den lépésre beledöfött a bokájába. Térdre esett előtte, mint a hívő az oltárnál. Tágra nyílt szemmel hajolt előre.

Ez csak egy rózsa! De hát csak egy rózsa! A fű pedig...

Látta, hogy a fű egyáltalán nem bíborszínű. Igen, voltak rajta bíborszínű pöttyök, de alattuk tökéletesen normális zöld volt. Kicsivel arrébb kék szeplőket lá­tott egy másik dudvacsomón. Jobbra vörös-kék foltok voltak egy kusza bojtorjánon. A bojtorján mögött pe­dig kis halom eldobott festékesdoboz, amelyek a fel­irat szerint Glidden Selyemfényt tartalmaztak.

Ennyi az egész! Csak festékfoltok! Csak mert most olyan összevisszaság van a fejedben, azért képzelted úgy, hogy látsz...

Marhaság!

Tudta, mit látott akkor, és mit lát most. – Álcázás –suttogta. – Itt volt! Minden itt volt! És... még mindig itt van!

Ahogy tisztult a feje, ismét érezte az állandó, har­monikus erőt, amely ezt a helyet betöltötte. Ugyanígy

tt volt a kórus, ugyanolyan dallamosan dalolt, csak elmosódottan és távolian. Ránézett egy halom sittre, és mintha egy alig kivehető, rejtőzködő arcot látott volna benne. Egy sebhelyes homlokú asszony arcát.

– Allie? – motyogta. – Nem Allie a neved?

Semmi válasz. Az arc eltűnt. Megint csak egy ronda vakolat- és téglakupacot lehetett látni.

Ismét a rózsára pillantott. Látta, hogy most nem az a sötétvörös, amilyet az izzó kohó méhében látni, csu­pán poros, foltos rózsaszín. Nagyon szép, de nem tö­kéletes. Némelyik szirmának barnán, élettelenül kun­korodott vissza a széle. Nem úgy festett, mint azok, amelyeket a virágüzletben látni; Jake vadrózsának gon­dolta.

– Nagyon szép vagy – mondta, és ismét kinyújtotta a kezét, hogy megérintse.

Noha nem fújt szellő, a rózsa feléje hajlott. Jake egy pillanatra megérintette ujjai hegyével: sima, bárso­nyos, csodálatosan eleven volt. Mintha erősödött vol­na a kórus.

– Beteg vagy, rózsa?

Erre természetesen nem kapott választ. Amikor ujjai elváltak a rózsaszín kehelytől, az visszahajlott eredeti helyére, oda, ahol elfeledett csöndes pompá­ban nőtt a festékfoltos dudva között.

Virágoznak a rózsák ebben az évszakban?, tűnődött Jake. A vadrózsák? Egyáltalán miért nő vadrózsa egy üres telken? És ha egy nőtt, miért nincs több?

Még egy kicsit állt négykézláb, azután belátta, hogy ha egész délután (vagy akár egész hátralevő életében) bámulja a rózsát, akkor sem fejti meg a titkát. Egy pil­lanatra tényleges valóságában látta, minden mást is a városnak ebben az elfeledett, összeszemetelt zugá­ban; álcázás és álarc nélkül látta. Ismét így szerette volna látni, de a kívánságtól még nem lesz olyan.

Ideje hazamenni.

Észrevette, hogy mellette hever a két könyv, ame‑

192

lyeket a boltban vásárolt. Amikor fölvette őket, fénylő ezüstös tárgy csúszott ki a Csu-csu Charlie lapjai kö­zül, és beleesett a satnya aljnövényzetbe. Jake, vigyáz­va fájós bokájára, lehajolt és fölvette. A kórus mintha egy sóhajjal felhangosodott volna, azután visszatom­pult alig hallható zümmögéssé.

– Tehát ez a rész is igaz volt – motyogta. Végig­futtatta hüvelykujja begyét a kulcs tompán kiugro szögletein meg a primitív, ék alakú bevágásokon. Vé­gigsiklott a harmadik bevágás mögötti sekély s alakú hajlaton. Eldugta nadrágja jobb első zsebének mélyé­re, és sántikálni kezdett a kerítés felé.

Odaért, és már mászott volna át rajta, amikor hirte­len szörnyű gondolat hasított belé.

A rózsa! Mi van, ha valaki idejön és letépi?

Halkan felnyögött a rettenettől. Megfordult. Szeme egy pillanat alatt megtalálta a virágot, noha az már beleveszett a szomszéd ház sötét árnyékába. Apró, se­bezhető, szépséges, magányos, rózsaszín alak volt a homályban.

Nem hagyhatom itt, vigyáznom kell rá!

Ám ekkor egy hang szólalt meg az agyában, egész biztos annak az embernek a hangja, akivel furcsa má­sik életében a pihenőállomáson találkozott. Senki sem fogja letépni. Egyetlen vandál sem gázolhatja a sarka alá, mert fénytelen szemüknek nem adatik meg szépségének látványa. Nem ez a veszély. Ilyesmitől meg tudja védeni magát.

Mély megkönnyebbülés öntötte el a kisfiút.

Visszajöhetek majd, hogy megnézzem?, kérdezte a fantomhangot. Amikor le vagyok törve, vagy ha visszajönnek a hangok, és ismét veszekedni kezdenek? Visszajöhetek ide és ránézhetek, hogy legyen egy kis nyu­galmam?

A hang nem válaszolt. Jake fülelt néhány percig, majd úgy döntött, hogy a hang eltávozott. Csu-csu-csu Charlie-t és a Riddle-De-Dum-ot a nadrágja korca alá

193

dugta – most látta, hogy tele van piszokcsíkokkal és bogánccsal –, azután megragadta a deszkakerítést. Fölhúzózkodott, átlendült a tetején, azután ismét a Második utca járdáján állt, vigyázva, hogy a jó lábá­val érjen földet.

Az utcán sokkal sűrűbb lett a gyalogos- és járműfor­galom, mert az emberek mentek hazafelé. Néhány já­rókelő megnézte magának a szakadt zakójú, kilógó ingű, piszkos fiút, amikor ügyetlenül átkászálódik a kerítésen, de nem voltak sokan. A New York-iak hoz­zászoktak, hogy az emberek különös dolgokat művei­nek.

Jake egy percig állt kifosztottan, de valami másra is rájött: a veszekedő hangok még mindig nem tértek vissza. Ez is valami.

A deszkakerítésre nézett; valósággal kiugrott belőle 'a festékszóróval írt klapancia, talán mert a festéknek éppen olyan színe volt, mint a rózsának.

– Nézd a TEKNŐS hatalmas hátát – suttogta Jake. –Azon hordja az ember világát. – Megborzongott. –Micsoda nap! Öregem!

Megfordult, és lassan bicegni kezdett hazafelé.

19

A portás nyilván azonnal felcsöngetett, amint Jake belépett az előcsarnokba, mert az apja már a lift előtt állt, amikor kinyílt az ajtó az ötödiken. Elmer Cham­bers fakó farmert és cowboycsizmát viselt, amely százhetvenöt centis termetét nagyjából majdnem száznyolcvanra nyújtotta. Fekete kefehaja úgy mere­dezett az égnek, mint akit Jake szerint most galva­nizáltak életre egy szörnyű áramütéssel. Elkapta a lift­ből kilépő gyerek karját.

– Most nézd meg magad! – Tekintetét többször is végigfuttatta rajta, számba vette a fia retkes arcát,

194

kezét, véres halántékát, a poros nadrágot, szakadt za­kót, és a bogáncsokat, amelyek sajátos csíptetőként lógtak a nyakkendőről. – Gyere csak! Hol a pokolban voltál? Anyád már totál ki van purcanva!

Választ nem is várva berángatta a fiát a lakás ajtaján. Jake látta, hogy Greta Shaw ott áll az ebédlő és a konyha közti boltív alatt. Óvatos együttérzéssel sandí­tott a gyerekre, azután eltűnt, mielőtt a „úr" szeme megakadhatott volna rajta.

Mrs. Chambers a hintaszékében ült. Fia láttán föl­állt, de nem ugrott; nem is robogott át az előszobán, hogy összecsókolja és elmondja mindennek. Jake látta a szemét, ahogy közeledik, és úgy saccolta, dél óta legalább három Valiumot dobhatott be. Talán négyet is. Szülei szilárdan hitték, hogy a vegyészet jobbá teszi az életet.

– Hiszen te vérzel! Hol voltál? – kérdezte az asszony a Vassaron kulturálódott hangján, úgy ejtve a voltál-t, mintha a szóltál-ra rímelne. Ugyanígy üdvözölne egy ismerőst, akit jelentéktelenebb baleset ért.

– Odakint – felelte a fiú.

Az apja durván megrázta. Jake erre nem volt föl­készülve. Megbotlott, ránehezedett a rossz bokájára. A fájdalom ismét elöntötte, és ő hirtelen megdühö­dött. Véleménye szerint az apja nem azért volt pipás, mert a fia meglépett az iskolából, csupán egy eszelős fogalmazást hagyva maga mögött, hanem azért, mert Jake vette a bátorságot, hogy elkúrja az ő drágalátos napirendjét.

Mind ez idáig Jake csupán három érzést táplált az apja iránt: értetlenséget, félelmet és egyfajta halvány, zavart szeretetet. Most egy negyedik és ötödik is fel­színre bukkant. Az egyik a harag volt, a másik az undor. E visszatetsző érzelmekhez honvágy keveredett. Most ez volt benne a leghatalmasabb, mindent át­szőtt, mint a füst. Ránézett apja kivörösödött arcára, borzalmasan nyírt hajára, és visszavágyott a grundra,

195

 

hogy nézhesse a rózsát és hallgathassa a kórust. Ez itt nem az én otthonom, gondolta. Többé nem az. Dolgon? van. Csak tudnám, mi az.

– Engedj el! – mondta.

–      Mit mondtál? – kérdezte az apja tágra nyílt szem­mel. Kék szeme nagyon véreres volt ma este. Jake sej­tette, hogy rendesen szipákolhatott a varázsporából, és valószínűleg nem ez a legjobb idő, hogy összepat­tanjon vele, márpedig ő épp ezt akart, összepattanni. Őt ne rázza itt, mint szadista kandúr a foga között az egeret! Ma este nem megy. Talán soha többé. Hirtelen rádöbbent, hogy haragja egyetlen egyszerű tényből fakad: nem akar beszélni velük arról, mi történt – és mi történik még mindig. Minden ajtót bezártak. De nekem van egy kulcsom!, gondolta, és megsimo­gatta a nadrág szövetén át. És a különös rigmus többi része is eszébe jutott: Ha játszani vagy futni akarnál, I Gyere végig ma a SUGÁRNÁL.

–      Azt mondtam, engedj el! – ismételte. – Kibicsak­lott a bokám, és most megfájdult miattad.

– Majd nem csak a bokád fog fájni miattam, ha nem...

Valami hirtelen erő öntötte el Jake-et. Megragadta a kezet, amely pontosan a válla alatt markolta a kar­ját, és letépte magáról. Apja eltátotta a száját.

– Én nem az alkalmazottad vagyok! – mondta Jake. – Elfelejtetted, hogy én a fiad vagyok? Ha elfelejtet­ted, nézd meg a fényképet az íróasztalodon!

Apja felsőajka két rész meglepetésből és egy rész ha­ragból álló vicsorban húzódott fel tökéletesen megko­ronázott fogairól.

–      Te nem beszélhetsz így velem, miszter! Hol a fe­nében van a tisztelet?

– Nem tudom. Talán elvesztettem hazafelé.

– Az egész kurva napot engedély nélkül távol töltöt­ted, és még te járatod itt a tiszteletlen pofádat...

–  Elég! Hagyjátok abba mindketten! – kiáltotta Jake

196

anyja, hangjából ítélve a sírás szélén, a szervezetében munkálkodó nyugtatók ellenére.

Chambers ismét kinyújtotta a kezét, hogy megra­gadja a fia karját, azután mást gondolt. Az a meglepő erő, amellyel Jake letépte magáról az ő kezét, nem maradt hatástalan. De az is lehet, hogy a fia pillantása okozta.

– Tudni akarom, hol voltál!

– Odakint: Már mondtam. És ez minden, amit mon­dani fogok.

–    A francba! Fölhívott az osztályfőnököd, a fran­ciatanárod pedig itt járt, és mindketten beaucoup kér­dést tettek föl veled kapcsolatban! Én is ezt teszem, és valamilyen választ várok!

–    Piszkos a ruhád – jegyezte meg az anyja, azután félénken hozzátette: – Kiraboltak, Johnny? Lógtál, és kiraboltak?

–Természetesen nem rabolták ki – vicsorgott Elmer Chambers. – Még mindig rajta van az órája, nem?

–      De hát véres a feje!

– Semmi baj, mami. Csak bevertem.

–      De hát...

– Lefekszem. Nagyon-nagyon fáradt vagyok. Ha reggel beszélgetni akartok velem, rendben van. Talán akkor lesz valami értelme. De most semmit sem mon­dok.

Az apja kinyújtott kézzel egy lépést tett utána. – Ne, Elmer! – Jake anyja szinte sikoltott. Chambers nem törődött vele. Megragadta Jake hátán a zakót. – Nem hagyhatsz itt csak úgy – kezdte, ám ekkor a fiú megpördült, és kirántotta apja kezéből a zakót. A jobb karöltőnél reccsenve engedett a fe­szülő cérna.

Az apja egy lépést hátrált az izzó szempár láttán. Arcán valami félelemféle színezte át a haragot. Az izzás egyáltalán nem volt átvitt értelmű; Jake szeme csakugyan izzani látszott. Anyja halkan fölsikoltott,

197

szájához kapta a kezét, két hosszú, botladozó lépést hátrált, és halk puffanással beletottyant a hintaszé­kébe.

– Hagyj... engem... békén – tagolta Jake.

– Mi történt veled? – kérdezte az apja már-már pa­naszosan. – Mi a fene történt veled? A záróvizsgák első napján egyetlen szó nélkül meglépsz az iskolából, tetőtől talpig piszkosan jössz haza... és úgy viselkedsz, mint aki megbolondult!

Hát lehet, hogy ez a helyzet – úgy viselkedsz, mint aki megbolondult! Ettől félt, amióta három hete meg­szólaltak a hangok. A Szörnyű Vád. Csakhogy így fennhangon kimondva nem is hangzott olyan ijesz­tőnek, talán mert Jake végre helyre tette magában a témát. Igen, valami történt vele. Sőt most is történik. De nem, nem bolondult meg. Legalábbis még nem.

– Reggel beszélgetünk – ismételte. Átment az ebéd­lőn, és ezúttal az apja nem is próbálta visszatartani. Már a folyosón tartott, amikor az anyja aggodalmas hangja megállította: – Johnny... jól vagy?

Mit lehet erre válaszolni? Igen? Nem? Mindkettő? Egyik se? De a hangok elhallgattak, és ez is valami. Sőt nem is kevés.

– Jobban – mondta végül. Bement a szobájába, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Borzasz­tó megkönnyebbülés volt hallani, hogy ilyen hangos kattanás választja el a külvilágtól.

20

Kis ideig állt az ajtónál, és fülelt. Az anyja hangja mormogás volt, az apjáé valamivel hangosabb. Az anyja valamit mondott a vérről és az orvosról. Az apja azt válaszolta, a srácnak kutya baja; az egyetlen baja az a mocsok, ami kijött a száján, de azt majd ő gyógyítja meg.

198

Az anyja valami olyasmit mondott, hogy higgadjon le.

Az apja azt válaszolta, hogy ő higgadt.

Az anyja azt mondta...

Ezt mondta, azt mondta, bla, bla, bla. Még mindig szerette őket – tutira biztos volt benne –, de most más dolgok történtek, amelyek ismét más dolgok megtör­téntét írták elő.

Miért? Mert valami baj van a rozsával. És talán mert ő futni és játszani akar... és ismét látni akarja azt a szemet, amely éppoly kék, mint a pihenőállomás fölött az ég.

Lassan odament az asztalához, menet közben le­vetve a zakóját. Elég megviselt állapotban volt, egyik ujja félig leszakadt, a bélés ernyedt vitorlaként lógott. A szék támlájára dobta, azután leült, és lerakta a könyveket. Az utóbbi másfél hétben meglehetősen rosszul aludt, de arra számított, hogy ma éjszaka ki­piheni magát. Nem emlékezett rá, mikor volt ilyen fá­radt. Amikor reggel fölkel, talán tudni fogja, mit te­gyen.

Halkan kopogtattak. Jake fáradtan odafordult.

– Mrs. Shaw vagyok, John. Bejöhetek egy percre?

Elmosolyodott. Mrs. Shaw – hát persze hogy ő az! A szülei őt küldték közvetítőnek. Vagy inkább tol­mácsnak.

Menjen, nézze meg, mondhatta az anyja. Magának el fogja mondani, mi baja. Én az anyja vagyok, ez a férfi pedig a véreres szemével és folyós orrával az apja, maga meg csak házvezetőnő, de magának elmondja azt, amit nekünk nem. Mert maga többet látja, és talán beszéli a nyelvét is.

Egy tálca lesz nála, gondolta Jake, és mosolyogva 'nyitott ajtót.

Mrs. Shaw csakugyan tálcát hozott, a tálcán pedig két szendvicset, egy szelet almás pite és egy pohár csokoládés tej társaságában. Enyhe aggodalommal

199

nézett a fiúra, mintha azt várná, hogy Jake nekiugrik és megmarja. A fiú átkukkantott a házvezetőnő válla fölött, de a szüleinek semmi nyoma. Úgy képzelte, a nappaliban ülnek, és aggodalmasan fülelnek.

– Gondoltam, harapnál valamit – mondta Mrs. Shaw.

–           Igen, köszönöm. – Farkaséhes volt, reggel óta morzsányit sem evett. Félreállt, hogy Mrs. Shaw be­jöhessen (újabb aggodalmas pillantással, miközben elhaladt mellette) és letegye a tálcát az asztalra.

–           Na nézd csak! – emelte föl a Csu-csu Charlie-t. – Ez nekem is megvolt, amikor kislány voltam. Ma vet­ted, Johnny?

–           Igen. A szüleim kérték rá, hogy megnézze, mi van velem?

Az asszony bólintott. Nem színészkedett, nem tet­tetett. Ez csupán egy újabb házimunka volt, mint a szemét levitele. Elmesélheted, ha akarod, mondta az arca, vagy hallgathatsz is. Kedvellek, Johnny, de nekem igazán mindegy, így vagy úgy. Én csak dolgozom itt, és már egy órája letelt a rendes munkaidőm.

Jake-et nem sértette, amit Mrs. Shaw arcáról leolva­sott, sőt inkább megnyugtatta. Mrs. Shaw szintén kö­zeli ismerős volt, majdnem barát... még valamivel kö­zelebbi barát, mint bármelyik srác az iskolából, és sokkal közelebbi az anyjánál meg az apjánál. Mrs. Shaw legalább egyenes volt. Nem kertelt. Hónap vé­gén fölvette a csekkjét, és mindig levágta a kenyérhé­jat a szendvicsekről.

Jake fogta az egyiket, és hatalmasat harapott. Sza­lámi és sajt, a kedvencei. Ez ismét egy jó pont Mrs. Shaw-nak. Tudta, mit szeret. Az anyja még mindig azt hitte róla, hogy szereti a csöves kukoricát, és utálja a kelbimbót.

- Kérem, mondja meg nekik, hogy jól vagyok - szólt Jake. – És az apámnak még azt, hogy sajnálom, amiért goromba voltam vele.

Nem sajnálta, de az apjának szüksége volt erre a bo­csánatkérésre. Ha Mrs. Shaw átadja, majd megnyug­szik, és ismét a régi hazugságokat mondja magának: hogy eleget tett atyai kötelességeinek, és minden rendben, minden rendben, a lehető legnagyobb rend­ben van.

–    Nagyon keményen tanultam a vizsgákra – mond­ta tele szájjal –, és azt hiszem, ez jött ki rajtam ma délelőtt. Mintha megfagytam volna. Úgy éreztem, ki kell jönnöm, különben megfulladok. – Megérintette a homlokára száradt vért. – Ezt illetőleg meg mondja meg az anyámnak, hogy igazán semmi. Nem támad­tak meg, semmi ilyesmi; csak egy ostoba baleset volt. Egy postás tolt egy kocsit, én meg egyenesen neki­mentem. Nem nagy vágás. Nincs kettős látásom, se semmi, még a fejfájásom is elmúlt. Az asszony bólintott. – Értem én, mi lehetett. Egy ilyen nagyon kemény iskola. Kicsit furának tűnsz. Nem szégyen ez, Johnny. Őszintén szólva az utóbbi néhány hétben mintha nem is te lettél volna.

- Azt hiszem, most már rendben vagyok. Lehet, hogy újra meg kell írnom angolból a záródolgo­zatomat, de...

Ó! – kiáltott föl Mrs. Shaw. Meglepetten nézett rá, és visszatette a Csu-csu Charlie-t az asztalra. –Majd' elfelejtettem! A franciatanárod itt hagyott ne­ked valamit. Máris adom.

Kiment. Jake remélte, hogy nem idegesítette föl Mr. Bissette-et, aki rendes fazon, de mégis ez lehet a helyzet, ha személyesen jött ide. Jake sejtése szerint a családlátogatás meglehetősen ritka dolog a Piper Is­kola tanárai között. Vajon mit hozhatott Mr. Bissette? Nagy valószínűséggel egy meghívást Mr. Hotchkiss­-hez, az iskola lélekidomárjához. Ma reggel még meg­ijesztette volna, de este már nem. Ma este mintha már csak a rózsa számítana. .

 

201

Nekilátott a második szendvicsnek. Mrs. Shaw nyit­va hagyta az ajtót, így Jake hallotta, hogy a szüleivel beszélget. Mostanra mintha egy kicsit lecsillapodtak volna. Jake megitta a tejet, és fölvette a pités tányért. Néhány perc múlva visszajött Mrs. Shaw. Nagyon is­merős kék dossziét hozott magával.

Minden félelem azért nem távozott Jake-ből. Persze mostanra mind tudják, diákok és tanárok, túl késő bármit tenni ellene, de ez azért nem azt jelenti, mintha örülne annak, hogy a bedilizése közhírré lett. Hogy Mindenki róla beszél.

Kisméretű borítékot is gemkapcsoztak az irattar­tóhoz. Jake lefejtette, és miközben felbontotta, fölné­zett Mrs. Shaw-ra.

– Mi van a szüleimmel? – kérdezte.

A házvezetőnő megengedett magának egy halvány mosolyt. – Apád kérdezteti, miért nem mondtad, hogy kitört rajtad a vizsgadrukk. Azt mondta, vele is megesett, amikor még gyerek volt.

Jake megdöbbent; az apja sohasem engedett meg magának olyasfajta ellágyulásokat, amelyek úgy kez­dődtek: Tudod, amikor én még kissrác voltam... Igye­kezett elképzelni az apját mint vizsgadrukkos kisfiút, de nehezére esett. Legföljebb egy visszataszító kép ve­tült eléje egy pukkancs törpéről a Piper pulóverében, méretre csináltatott cowboycsizmában, égnek álló kurta fekete hajjal.

A levelet Mr. Bissette írta.

Kedves John!

Bonnie Averytől hallottam, hogy korábban elmentél. Nagyon aggódik miattad, de én is, noha mindketten lát­tunk már ilyet, különösen a záróvizsgák hetében. Kérlek, gyere be, és elsőnek engem keress meg, jó? Ha bármilyen problémád van, megoldhatjuk. Ha a vizsgák miatt iz­gulsz – szeretném megismételni, hogy ez gyakran előfor­dul –, el lehet intézni a halasztást. Nekünk fontosabb az

egészséged. Ha akarsz, hívj föl este; az 5557661-es szá­mon érhetsz el. Éjfélig fönt vagyok.

Ne felejtsd el, mi mindnyájan nagyon szeretünk, és mel­letted állunk.

A votre lanté

Ken Bisette

Jake azt hitte, mindjárt elsírja magát. Itt egyértelmű volt az aggodalom, ami egymaga csodálatos, de vol­tak még ennél is csodálatosabbak ebben a levélben: melegség, gyengédség és igyekezet (még ha rosszul értelmezett is) arra, hogy megértsék és vigasztalják.

Mr. Bissette apró nyilat húzott a szöveg alá. Jake megfordította a lapot, és ezt olvasta:

Mellesleg Bonnie megkért, hogy ezt is küldjem el – gra­tulálok!!

Gratulál? Mi az ördögöt jelent ez?

Kinyitotta az irattartót. A záródolgozat első oldalá­hoz egy BONITA AVERY ASZTALÁRÓL fejlécű papír­lapot gemkapcsoztak. Jake egyre növekvő álmélko­dással olvasta a töltőtollal írott, szálkás szavakat.

John!

Leonard kétségtelenül hangot adott mindnyájunk aggo­dalmának – az ilyesmiben igen kiváló –, azért magam hadd szorítkozzak a záródolgozatodra, amelyet elolvas­tam, és szabad időmben leosztályoztam. Megdöbbentően eredeti, a legjobb valamennyi dolgozat közül, amelyet az utóbbi néhány évben olvastam. Hatásos, ahogy az ismét­lést (..és ez az igazság) alkalmazod, bár természetesen az ismétlés csak egy trükk. A fogalmazás igazi értéke az a ragyogóan végigvitt jelképes minőség, amelyet rögtön a címlapon kifejez a vonat és az ajtó képe, és logikusan lezár a „fekete torony", amellyel, értelmezésem szerint, azt fejezed ki, hogy a konvencionális becsvágy nem csu­pán hamis, de veszedelmes is.

202               

203

Nem állítom, hogy az egész jelképrendszert érteném (pl. az „Árnyak Hölgye", „harcos"), de világosnak látszik, hogy a „Fogoly" te magad vagy (az iskoláé, a társada­lomé stb.), és hogy az oktatási rendszer a „Beszélő Dé­mon". Lehetséges, hogy „Roland" és a „harcos" ugyanazt a tekintélyelvű alakot jelentik, talán az apádat? Any­nyira felkeltette a kíváncsiságomat ez a lehetőség, hogy 'átnéztem a személyi lapodat. Megtudtam, hogy apád ne­ve Elmer, de azt is, hogy középső nevének kezdőbetűje R.

Ezt én rendkívül kihívónak érzem. Vagy ez a név ket­tős jelkép lenne, amelyet egyrészt apádról, másrészt Ro­bert Browning „Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért" cí­mű költeményéből alkottál? A legtöbb diáknak nem ten­nék föl ilyen kérdést, de természetesen tudom, hogy olva­sásban mennyire mindenevő vagy!

Mindenesetre mélyen le vagyok nyűgözve. Fiatalabb diákok gyakran elcsábulnak az úgynevezett „tudadb­lyam"-írásra, de ritkán tudják kézben tartani. Kiváló munkát végeztél, amikor a tudatfolyam-írást a jelképes nyelvezettel ötvözted.

Bravó!

Kukkants be hozzám, amint megint „magadnál leszel" – szeretném veled megbeszélni, hogy esetleg közzétennénk ezt a dolgozatot a jövő évi irodalmi diákmagazin első számában.

B. Avery

Ui. Ha ma azért mentél el az iskolából, mert hirtelen kétségeid támadtak, hogy képes leszek-e megérteni egy ilyen váratlanul jelentésgazdag fogalmazást, akkor re­mélem, most megnyugtattalak.

Jake kihúzta a lapot a gemkapocsból, lemeztelenítve megdöbbentően eredeti és váratlanul jelentésgazdag záródolgozatának címlapját. Ms. Avery vörös filctollá­val oda volt írva és be is volt karikázva a csillagos ötös. Alatta a KITŰNŐ MUNKA!!! szavak piroslottak.

Jake nevetni kezdett.

Az egész nap – a hosszú, ijesztő, zavarba ejtő, lelke­sítő, rémítő, rejtélyes nap – benne volt ebben a hatal­mas, bömbölő hahotában. A székébe rogyott, hátra­vetette a fejét, a kezét a hasára szorította, könnyek csurogtak az arcán. Rekedtre kacagta magát. Már-már abbahagyta, amikor tekintete Ms. Avery jóaka­ratú bírálatára tévedt, mire ismét vihogni kezdett. Nem vette észre, hogy apja az ajtóban áll, meghök­kent, aggodalmas tekintettel nézi, azután fejcsóválva elvonul.

Végül tudatára ébredt, hogy Mrs. Shaw még mindig az ágyán ül, és enyhe kíváncsisággal elegy barátságos közönnyel figyeli. Jake szólni akart, de a nevetőgörcs ismét elkapta, mielőtt egy hangot kiejthetett volna.

Abba kell hagynom, gondolta. Abba kell hagynom, vagy belehalok! Megüt a guta, szívrohamot kapok vagy ilyesmi.

Majd ezt gondolta, kíváncsi lennék, mihez kezdett a „csu-csu, csu-csu"-val?, és ismét vadul felnyihogott. Végül a nevetőgörcs kuncogássá csöndesült. Karjá­val megtörölte könnyes szemét, és azt mondta: – Bo­csásson meg, Mrs. Shaw... csak hát... izé... csillagos ötöst kaptam a záródolgozatomra.. Minden nagyon... nagyon gazdag... és nagyon jel... jelk...

De nem tudta befejezni. Ismét fetrengeni kezdett a nevetéstől, és lüktető hasát szorongatta.

Mrs. Shaw mosolyogva fölállt. – Ez nagyon szép, John. Örülök, hogy minden jól sült el, és biztosan a szüleid is így éreznek. Nagyon késő van, azt hiszem, meg kell kérnem a portást, hogy hívjon taxit. Jó éjsza­kát, aludj jól.

– Jó éjszakát, Mrs. Shaw – felelte Jake, nagy erőfe­szítéssel fegyelmezve magát. – És köszönöm. Amint a házvezetőnő elment, ismét nevetni kezdett.

204

21

A következő félórában egyenként viziteltek nála a szülei. Valóban lehiggadtak, és a záródolgozatra adott csillagos ötös láthatólag még inkább lecsillapította őket. Jake az íróasztalánál ült, maga előtt a francia­leckével, de igazából bele sem nézett, és nem is állt szándékában. Csak azt várta, hogy a szülei elmenje­nek, és ő átlapozhassa a ma vásárolt két könyvet. Volt egy olyan érzése, hogy a valódi záróvizsga még mindig a látóhatáron túl lapít, és ő kétségbeesetten át akart menni rajta.

Az apja negyed tíz tájt dugta be a fejét a szobába, húsz perccel azután, hogy az anyja befejezte kurta, ré­veteg látogatását. Elmer Chambers egyik kezében ci­garettát tartott, a másikban egy pohár skót whiskyt. Nemcsak nyugodtabbnak tűnt, de meglehetősen ká­bának is. Jake egy közömbös pillanatig azon tűnődött, nem dézsmálta-e meg az anyja Valium-készletét.

– Jól vagy, srác?

– Igen. – Ismét az a helyes kicsi fiú volt, aki mindig olyan tökéletesen fegyelmezett. Nem lángoló, hanem kifürkészhetetlen szemmel nézett az apjára.

– Szerettem volna bocsánatot kérni a korábbiakért. – Az apja nem az a fajta ember volt, aki bármiért bo­csánatot kér, rosszul is csinálta. Jake egy kicsit még meg is sajnálta érte.

– Semmi baj.

– Nehéz napom volt – mondta az apja. Intett az üres pohárral. – Miért ne felejtenénk el, ami történt? – kérdezte, mintha ez a nagyszerű és logikus ötlet éppen most jutott volna az eszébe.

–      Máris elfelejtettem.

–      Jól van. –Az apja láthatólag megkönnyebbült. – Itt az ideje, hogy aludj egy kicsit, nem? Holnap egyet-mást meg kell magyaráznod, és lesz néhány vizsgád is.

206

– Én is azt hiszem – mondta Jake. – A mami jól van? – Remekül. Remekül. A dolgozószobába megyek. Van egy csomó papírmunkám ma éjszakára. – Papa!

Apja gyanakodva hátranézett.

–      Mi a középső neved?

Valami volt Chambers arcában, ami azt súgta Jake­nek, hogy apja csak az osztályzatot nézte meg a dol­gozaton, azzal nem bajlódott, hogy Ms. Avery bírála­tát is elolvassa.

–         Nincs középső nevem – válaszolta. – Csak egy kezdőbetű, mint Harry S. Trumannél. Az enyém R. Miről jutott eszedbe?

– Csak kíváncsi voltam – felelte Jake.

Sikerült megőriznie az önuralmát, amíg az apja elment... ám amikor az ajtó becsukódott, az ágyához rohant, arcát a párnába temette, hogy elfojtson egy újabb röhögésrohamot.

22

Amikor már biztos volt benne, hogy ennek a ro­hamnak is vége (bár időnként még előbújt egy-egy kis vihogás a torkából), és az apja is biztonságosan bezár­kózott a dolgozószobájába a cigarettáival, a skót whis­kyjével, a papírjaival és a fehér poros üvegecskéjével, Jake visszament az íróasztalához, odafordította az ol­vasólámpát, és kinyitotta Csu-csu Charlie-t. Egy pil­lantást vetett az előzéklapra és látta, hogy először 1942-ben jelent meg; az övé a negyedik kiadás. Meg­nézte a hátulját is, ám semmiféle felvilágosítást nem talált Beryl Evansról, a szerzőről.

Az első oldalra lapozott, megnézte a gőzmozdony fülkéjében ülő, vigyorgó szőke ember képét, tanul­mányozta büszke vigyorát, azután olvasni kezdett.

207

Bob Brooks a Belső-Világ Vasúttársaság mozdony­vezetője volt a St. Louis–Topeka vonalon. Masinisz­ta Bob volt a legjobb mozdonyvezető a Belső-Világ Vasúttársaságnál, Charlie pedig a legjobb mozdony!

Charlie 402-es Big Boy gőzmozdony, és Masi­niszta Bob volt az egyetlen ember, akinek valaha is megengedte, hogy a vezetőülésébe üljön, és meg­húzza a sípját. Mindenki ismerte Charlie sípjának HÚÚÚ-HÚÚÚ hangját, és amikor meghallották, hogy végigvisszhangzik a kansasi lapályon, akkor azt mondták: „Nahát, itt megy Charlie meg Masiniszta Bob, a leggyorsabb páros St. Louis és Topeka kö­zött!"

A fiúk és a lányok az udvarra szaladtak, hogy lás­sák az arra járó Charlie-t és Masiniszta Bobot. Ma­siniszta Bob mosolygott és integetett. A gyerekek mosolyogtak és visszaintegettek.

Masiniszta Bobnak volt egy titka. Ő volt az egyet­len, aki ezt tudta. Csu-Csu Charlie igazából élt. Egy napon, miközben St. Louis és Topeka között futot­tak, Masiniszta Bob nagyon lágy, halk éneket hal­lott.

–         Ki van itt velem a fülkében? – kérdezte Ma­siniszta Bob szigorúan.

– Dilidoktor kell neked, Masiniszta Bob – düny­nyögte Jake, és lapozott. Itt egy kép volt, amely Bobot ábrázolta, mikor lehajol és benéz Csu-csu Charlie automata tűzszekrénye alá. Jake azon töprengett, ilyenkor vajon ki vezeti a mozdonyt és figyeli a sínek között a teheneket (a fiúkról és lányokról nem is be­szélve), miközben Bob potyautast keres. Úgy sejtette, hogy Beryl Evans nem sokat tudhatott a vonatokról.

–    Ne izgulj – mondta egy morcos kis hang. – Csak én vagyok az.

–    Ki az az én? – kérdezte Masiniszta Bob, nagyon

208

hangosan és nagyon szigorúan, mert még mindig azt gondolta, hogy valaki tréfálkozik vele.

–         Charlie – felelte a morcos kis hang.

– Bruhahaha! – tört ki Masiniszta Bobból a neve­tés. – A vonatok nem beszélnek! Nem tudok valami sokat, de ezt tudom! Ha te Charlie vagy, akkor biz­tos képes vagy megfújni a saját sípodat!

Természetesen! – mondta a morcos kis hang, és máris harsányan szólt a síp, végigvisszhangzott Mis­souri síkságain: HÚÚÚ-HÚÚÚ!

–         Jóságos ég! – kiáltotta Masiniszta Bob. – Ez tényleg te vagy!

– Mondtam – válaszolta Csu-csu Charlie.

– Hogyhogy korábban nem tudtam róla; hogy élsz? – kérdezte Masiniszta Bob. – Miért nem mondtad nekem korábban?

Ekkor Charlie ezt a dalt dúdolta Masiniszta Bob­nak morcos kis hangján:

 

Ne kérdezgessél hülyéket.

Hülyén játszani nem fogok.

Én csak csu-csu vonat vagyok

És mindig ugyanaz maradok.

Én csak robogni akarok

A ragyogó, kék ég alatt,.

Mint egy boldog csu-csu vonat,

 Amíg működhetek.

 

–           Máskor is beszélgetünk, miközben utazunk? –kérdezte Masiniszta Bob. – Örülnék neki.

–           Én is – felelte Charlie. – Szeretlek, Masiniszta Bob.

–           Én is téged, Charlie – válaszolta Masiniszta Bob, azután ő maga is meghúzta a síp zsinórját, csak hogy megmutassa, milyen boldog.

209

HÚÚÚÚ-HÚÚÚÚ! Ez volt a legnagyobb és legjobb Charlie valamennyi sípjele közül, és mindenki, aki meghallotta, kijött, hogy lássa őket.

A jelenetet ábrázoló kép hasonlított a borítóéhoz. A korábbi képeken (kezdetleges rajzok voltak, amelyek kedvenc óvodáskori mesekönyvére emlékeztették Jake-et, aminek az volt a címe, hogy Mike Mulligan és az ő markolója) a mozdony csak mozdony volt: vidám és kétségtelenül érdekes a negyvenes évek kisfiúi szá­mára, akiknek ezt a könyvet szánták, de mégiscsak egy gép. Ám ezen a képen félreérthetetlenül emberi vonásokat viselt, amitől Jake mélyen megborzongott, Charlie mosolya és a történet meglehetősen suta bája ellenére.

Nem bízott ebben a mosolyban.

Kinyitotta a záródolgozatot, és végigfutott a soro­kon. Rendesen biztos vagyok benne, hogy Blaine vesze­delmes, olvasta, és ez az igazság.

Becsukta az irattartót, néhány pillanatig elgondol­kozva ütögette az ujjával, azután visszatért Csu-csu Charlie-hoz.

Masiniszta Bob és Charlie sok boldog napot töl­töttek együtt, mindenféléről beszélgetve. Masinisz­ta Bob egyedül élt, és Charlie volt az első igazi ba­rátja, amióta a felesége réges-rég meghalt New Yorkban.

Aztán egy napon, amikor Charlie és Masiniszta Bob visszatértek a St. Louis-i fűtőházba, egy új dí­zelmozdonyt találtak Charlie helyén. De micsoda dízelmozdony volt! Ötezer lóerős! Rozsdamentes acél kapcsolószerkezet! A vontatómotorok egyene­sen a New York állambeli Uticában levő Utica Mo­torgyárból! A tetején három ragyogó sárga hűtő­kémény ült a generátor mögött.

210

–         Mi ez? – kérdezte Masiniszta Bob aggodalma­san, de Charlie csak eldúdolta dalát a legkisebb, legmorcosabb hangján:

 

Ne kérdezgessél hülyéket,

 Hülyén játszani nem fogok.

Én csak csu-csu vonat vagyok,

És mindig ugyanaz maradok.

Én csak robogni akarok

A ragyogó, kék ég alatt,

Mint egy boldog csu-csu vonat,

 Amíg működhetek.

 

Odajött Mr. Briggs, a fűtőház igazgatója.

–         Ez egy gyönyörű dízelmozdony – mondta Ma­siniszta Bob –, de hozassa ki Charlie helyéről, Mr. Briggs. Charlie-t még ma délután meg kell olajoz­nom.

–         Charlie-nek nincs szüksége többé olajozásra, Masiniszta Bob – mondta Mr. Briggs szomorúan. –Ez itt az utódja, egy vadonatúj Burlington Zephyr dízelmozdony Valaha Charlie volt a legjobb moz­dony a világon, de most már öreg, a kazánja ereszt. Attól félek, itt az ideje, hogy nyugalomba vonuljon.

–         Ez butaság! – Masiniszta Bob megdühödött. –Charlie tele van erővel és lendülettel! Táviratozom a Belső-Világ Vasúttársaság vezetőjének! Saját kezű­leg táviratozom magának az elnöknek, Mr. Ray­mond Martinnak! Ismerem, mert valaha ő adta át nekem a Szolgálati Érdemérmet, miután Charlie és én elvittük a kislányát egy útra. Engedtem neki, hogy meghúzza a síp zsinórját, és Charlie a leghan­gosabbakat füttyögte a kedvéért!

–         Sajnálom, Bob – mondta Mr. Briggs –, de maga Mr. Martin utasított, hogy beállítsam ezt az új dí­zelmozdonyt.

211

Ez volt az igazság. Így hát Csu-csu Charlie-t. fél­retolták egy mellékvágányra, a Belső-Világ Vasúttár­saság St. Louis-i pályaudvarának legszélére, hogy ott rozsdásodjék a gyomok között. Most a Bur­lington Zephyr TÚÚÚ-TÚÚÚ-ja hallatszott St. Louis és Topeka között, Charlie pedig nem sípolt többé. Egy egércsalád vert tanyát a széken, amelyen vala­ha Masiniszta Bob trónolt büszkén, nézve, hogy rohan mellette a táj, és fecskecsalád rakott fészket a kéményben. Charlie magányos volt és nagyon szo­morú. Hiányoztak neki az acélsínek, a ragyogó kék ég, a nyílt terek. Néha késő éjszaka ezekre a dolgok­ra gondolt, és sötét, olajos könnyeket sírt. Ezektől berozsdásodott finom Stratham fényszórója, de nem törődött vele, mert a fényszóró is öreg volt, és már sohasem világított.

Mr. Martin, a Belső-Világ Vasúttársaság elnöke írt Masiniszta Bobnak, és felajánlotta neki az új Burlington Zephyr vezetőülését. – Remek moz­dony, Masiniszta Bob – írta Mr. Martin –, tele erő­vel és lendülettel, neked kellene vezetned! Te vagy a Belső-Világ Vasúttársaság legjobb mozdonyveze­tője! Susannah lányom sohasem felejtette el, hogy megrángathatta az öreg Charlie füttyülőjét.

De Masiniszta Bob azt válaszolta, hogy ha nem vezetheti Charlie-t, akkor nem akar többé moz­donyvezető lenni. – Úgyse értenék meg egy ilyen re­mek új dízelmozdonyt – mondta Masiniszta Bob

és az sem értene meg engem.

Azontúl a St. Louis-i pályaudvar mozdonyait tö­rölgette, és Masiniszta Bobból Törölgető Bob lett. A többi mozdonyvezető, akik a remek új dízelmozdo­nyokat vezették, néha jót nevetett rajta. – Nézd már a vén bolondot! – mondták. – Nem képes megér­teni, hogy a világ elmozdult!

Néha, késő éjjel Masiniszta Bob elment a pálya­udvar legtávolabbi sarkába, oda, ahol Csu-csu

Charlie állt rozsdás síneken a magányos mellék­vágányon, amely az otthona lett. A gyomok beszőt­ték a kerekeit, a fényszórója rozsdás volt és sötét. Masiniszta Bob beszélt Charlie-hoz, de Charlie egyre ritkábban válaszolt neki. Sok éjszakán egyál­talán nem beszélt.

Egy éjjel Masiniszta Bobnak szörnyű gondolata támadt. – Charlie, te meghalsz? – kérdezte, mire Charlie a legkisebb, legmorcosabb hangján vála­szolt:

 

Ne kérdezgessél hülyéket,

Hülyén játszani nem fogok.

Én csak csu-csu vonat vagyok,

És mindig ugyanaz maradok.

 

Most, hogy nem roboghatok

A ragyogó, kék ég alatt,

Én itt csak rostokolok,

Amíg meg nem halok.

 

Jake hosszan bámulta a nem egészen váratlan for­dulatot kísérő képet. Primitív rajz volt, mégis határo­zottan könnyfacsaró. Charlie öregnek, megvertnek és elfeledettnek látszott. Masiniszta Bob meg olyan volt, mint aki most vesztette el az utolsó barátját... aki a mese szerint csakugyan az utolsó volt. Jake el tudta képzelni a gyerekeket Amerika-szerte, amint idáig ér­ve elbőgik magukat, és eszébe jutott, hogy egész cso­mó ilyen gyerekmese van, amelyek sósavval öntözik az ember érzelmeit. Jancsi és Juliska eltéved az erdőben, Bambi anyját lelövi egy vadász. Könnyű bántani a kisgyerekeket, könnyű megríkatni őket, és úgy látszik, számos mesemondóból – láthatólag Beryl Evanst is beleértve – épp ez hozott ki valami sajátos szadiz­must.

Jake azonban úgy találta, hogy őt egyáltalán nem búsítja Charlie száműzetése a Belső-Világ Vasúttársa‑ság St. Louis-i pályaudvarának legtávolabbi zugába. Éppen ellenkezőleg. Helyes, gondolta. Ott a helye. Ott a helye, mert veszélyes. Csak hadd rothadjon szét ott, és ne bízz a könnyeiben – azok is csak krokodilkönnyek.

A mese hátralevő részét már gyorsan átfutotta. Ter­mészetesen boldog volt a befejezés, noha kétségtelen, hogy az a reményvesztett pillanat a pályaudvar sarká­ban, az fog megmaradni a gyerekek emlékezetében, még akkor is, amikor a boldog véget rég elfelejtették.

Mr. Martin, a Belső-Világ Vasúttársaság elnöke St. Louisba érkezett, hogy ellenőrizze a dolgok állását. Az volt a terve, hogy a Burlington Zephyren utazik Topekába, ahol a lánya az első zongorakoncertjét adja ugyanaznap délután. Csakhogy a Zephyr nem indult be. Úgy tűnt, víz került a dízel üzemanyagba.

(Ugye te öntöttél bele vizet, Masiniszta Bob?, tűnő­dött Jake. Lefogadnám, hogy így volt, te alattomos alak!) Az összes többi mozdony úton volt! Mit lehet tenni?

 

Valaki megrángatta Mr. Martin karját. Törölgető Bob volt, csak többé nem úgy nézett ki, mint aki mozdonyokat törölget. Levette olajfoltos zsávolyru­háját, és tiszta overallt öltött. A fején régi, ellenzős mozdonyvezető-sapkája ült.

–        Charlie ott van azon az oldalvágányon – mond­ta. – Charlie el tud menni Topekába, Mr. Martin! Charlie odaviszi, éppen időben, hogy meghallgassa a lánya koncertjét!

–        Ez az öreg gőzös? – csúfolódott Mr. Briggs. –Charlie napszállatra még mindig ötven mérföldre lesz Topekától!

–        Charlie odaér – állította Masiniszta Bob. – Ha nincs mögötte szerelvény, akkor, állítom, hogy oda­ér! Tudja, a szabadidőmben kitisztítottam a motor­ját meg a kazánját.

– Hát, próbáljuk meg – egyezett bele Mr. Martin.

214

–        Nagyon sajnálnám, ha lekésnék Susannah első fellépéséről!

Charlie készen állt az útra; Masiniszta Bob friss szénnel töltötte föl a szerkocsit, a tűztér olyan forró volt, hogy az oldala vörösen izzott. Fölsegítette Mr. Martint a fülkébe, és évek óta először kitolatott Charlie-val a rozsdás, elfelejtett oldalvágányról egye­nesen a fővágányra. Amikor aztán megkapták a sza­bad jelzést, meghúzta a síp zsinórját, és Charlie is- mét hallatta régi derekas kiáltását: HÚÚÚÚ-HÚÚÚÚ!

A gyerekek egész St. Louisban meghallották ezt a kiáltást, és kirohantak az udvarra, hogy lássák, amint arra halad a rozsdás öreg mozdony. – Nini! –kiáltották. – Ez Charlie! Csu-csu Charlie visszatért! Hurrá! – Mindnyájan integettek, és ahogy Charlie egyre gyorsulva kipöfögött a városból, magától megfújta a sípját, ahogy a régi szép napokban:

HÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Kitt-katt! – zakatoltak Charlie kerekei!

Pöff-pöff! – szálltak a füstpamacsok Charlie kémé­nyéből!

Surr-surr! – surrogott a szállítószalag, ahogy szén­nel etette a kazánt!

Itt aztán volt erő! Itt aztán volt sebesség! Tyű a mindenit, azám! Charlie még sohasem haladt ilyen gyorsan! A vidék egészen elmosódottan látszott a sebességtől! Úgy maguk mögött hagyták a 41-es or­szágút mentén a kocsikat, mintha egy helyben álltak volna!

–     Juhuhú! – kiáltotta Mr. Martin, kalapjával inte­getve. – Ez ám a mozdony, Bob! Nem is tudom, miért vontuk ki a forgalomból! Hogy tudod ekkora sebességnél megrakni a szénszállító szalagot?

Masiniszta Bob csak mosolygott, mert tudta, hogy Charlie magától eszik. És a kitt-katt, pöff-pöff és a surr-surr alatt is hallani lehetett, amint Charlie a régi dalát énekli morcos kis hangján:

 

215

Ne kérdezgessél hülyéket;

Hülyén játszani nem fogok,

Én csak csu-csu vonat vagyok,

És mindig ugyanaz maradok

Én csak robogni akarok

A ragyogó, kék ég alatt,

Mint egy boldog csu-csu vonat,

Amíg működhetek.

 

Charlie (természetesen) időben elszállította Mr. Martint a lánya koncertjére, Susannah (természete­sen) belepirult örömébe, amikor ismét találkozott ré­gi barátjával, Charlie-val, és együtt mentek vissza St. Louis-ba, és Susannah egész úton rángatta a síp zsi­nórját. Mr. Martin szerzett egy kocsit Charlie-nak és Masiniszta Bobnak, hogy azzal hurcolászhassák a srá­cokat a kaliforniai vadi új Belső-Világ Vidámparkban és Vurstliban, és

még ma is ott láthatod őket, amint ide-oda viszik a nevető gyerekeket a fényeknek, a muzsikának és a jó, egészséges szórakozásnak abban a világában. Ma­siniszta Bob haja fehér, Charlie pedig már nem be­szél annyit, mint régen, de még mindketten tele van­nak erővel és lendülettel, és néha-néha a gyerekek hallják, amint Charlie morcos hangocskáján énekli a régi dalt.

 

VÉGE

 

– Ne kérdezgessél hülyéket, hülyén játszani nem fo­gok – dünnyögte Jake az utolsó képet bámulva. Ez Csu-csu Charlie-t ábrázolta, amint két felpántlikázott vagonban szállít boldog gyerekeket a hullámvasúttól az óriáskerékhez. Masiniszta Bob a fülkéjében ül, rángatja a síp zsinórját, és olyan boldognak látszik,

216

mint disznó a dagonyában. Masiniszta Bob mosolya feltételezhetőleg a legmérhetetlenebb boldogságot volt hivatva sugározni, de Jake- et inkább emlékeztette egy őrült vigyorára. Charlie és Masiniszta Bob egy­aránt elmehunytnak tűnt... és ahogy jobban megnézte a gyerekeket, úgy látta, hogy arcuk inkább a rettegés fintorába torzul. Engedjetek le erről a vonatról!, mintha ezt mondták volna azok az arcok. Kérem, hadd száll­junk le élve erről a vonatról!

Mint egy boldog csu-csu vonat, amíg működhetek. Jake eltűnődve csukta be a könyvet. Azután ismét lapozni kezdett, bekarikázott bizonyos szavakat és ki­fejezéseket, amelyek különösen megfogták.

A Belső-Világ Vasúttársaság... Masiniszta Bob... morcos hangocska... HÚÚÚÚ-HÚÚÚÚ... az első igazi barátja, amióta a felesége réges-rég meghalt New Yorkban... Mr. Martin... a világ elmozdult... Susan­nah...

Letette a tollát. Miért fogták meg ezek a szavak és kifejezések? New York még világos, de a többi? És egyébként miért épp ez a könyv? Hogy meg kellett vennie, az kétségtelen. Ha akkor nincs pénz a zsebé­ben, akkor egyszerűen elmarja, és kirohan a boltból. De miért? Úgy érezte magát, mintha egy kompasz tűje lenne. A tű semmit sem tud a mágneses északról, csak annyit, hogy a hegyét egy meghatározott irányba kell fordítania, akár tetszik, akár nem.

Jake azt az egyet tudta biztosra, hogy nagyon, na­gyon fáradt, és ha azonnal nem mászik be az ágyába, akkor az asztalánál fog elaludni. Kibújt az ingéből, azután ismét lepillantott a Csu-csu Charlie címlapjára.

Az a mosoly. Egyszerűen nem bízott abban a mo­solyban.

Egy fikarcnyit sem.

23

Az álom nem jött olyan könnyen, mint Jake remél­te. A hangok ismét vitatkozni kezdtek, hogy él-e vagy meghalt, és nem hagyták aludni. Végül csukott szem­mel fölült az ágyban, és a halántékára szorította ök­leit.

Elég!, visított rájuk. Hagyjátok abba! Egész napra elmentetek, menjetek most is el!

Megtenném, ha elismerné, hogy halott vagyok, duzzo­gott az egyik hang.

Megtenném, ha körülnézne végre és elismerné, hogy frankón élek, vágott vissza a másik.

Jake érezte, hogy hangosan is visítani fog. Nem tud­ta visszatartani; érezte, ahogy hányadékként tolul föl­felé a torkán. Kinyitotta a szemét, észrevette a széken a nadrágját, és eszébe jutott valami. Kiszállt az ágy­ból, odament a székhez, beletúrt a nadrág jobb első zsebébe.

Még mindig ott volt az ezüstkulcs. Abban a pilla­natban, ahogy Jake megmarkolta, a hangok elhallgat­tak.

Mondd meg neki!, gondolta, noha fogalma sem volt róla, kinek kell megmondani. Mondd meg neki, hogy fogja meg a kulcsot! A kulcstól eltűnnek a hangok.

Visszament az ágyhoz, és három perccel azután, hogy letette a fejét, már aludt is, laza ököllé zárt ke­zében a kulccsal.

 

III. AJTÓ ÉS DÉMON

 

III / AJTÓ ÉS DÉMON

 

1

 

Eddie már majdnem elaludt, amikor tisztán meg­hallotta, hogy valaki a fülébe súgja: Mondd meg neki, fogja meg a kulcsot! A kulcstól eltűnnek a hangok.

Fölült, riadtan körülnézett. Susannah mélyen aludt mellette; a hang nem az övé volt.

Senki mást nem látott. Nyolc napja haladtak az er­dőben a Sugár ösvényén, és ma este egy völgykatlan mélyén ütöttek tábort. A közelben balra egy nagyobb patak zúgott hetykén, ugyanabba az irányba, amerre ők mentek: délkeletnek. Jobbra a meredek lejtőn fe­nyőfák magasodtak. Nem volt itt senki, csak az alvó Susannah és az álmatlan Roland. Takarója alatt ku­porgott a patak partján, és bámulta a sötétet.

Mondd meg neki, hogy fogja meg a kulcsot! A kulcstól eltűnnek a hangok.

Eddie csak egy pillanatig habozott. Most Roland ép elméje volt a serpenyőben, a mérleg a rossz irányba billegett, és az volt benne a legrémesebb, hogy ezt senki sem tudta Rolandnál jobban. Eddie kész volt utánakapni bármilyen szalmaszálnak.

Egy összehajtogatott szarvasbőrt használt párná­nak. Alányúlt, és elővett egy irhába burkolt csomagot. Odament Rolandhoz, és megrendülten látta, hogy a harcos még csak észre sem veszi, amíg alig négylépés­nyire nem kerül védtelen hátától. Volt idő – nem is olyan régen –, amikor Eddie még föl se ült volna, de Roland már tudja, hogy a fiú ébren van. Meghallotta volna, hogy másképp lélegzik.

Még a parton is éberebb volt, amikor félholtra harapta az a homárizé, gondolta Eddie komoran.

Végül Roland odafordította a fejét és ránézett. Sze‑me égett a fájdalomtól és a fáradtságtól, de Eddie lát­ta, hogy ez csak felszínes csillogás. Erezte alatta a fo­kozódó zavarodottságot, amely biztosan őrületté fa­jul, ha továbbra is szabadon burjánozhat. Eddie szí­vébe belemart a sajnálat.

- Nem tudsz aludni? - kérdezte Roland. Vontatot­tan beszélt, szinte kábán.

- Már majdnem elaludtam, azután fölriadtam -mondta Eddie. - Ide hallgass...

- Azt hiszem, a halálra készülök - nézett rá a har­cos. A ragyogó fény eltűnt a szeméből, két mély, sötét ikerkút lett belőle, amelyeknek nem volt alja: Eddie megborzongott, sokkal inkább ettől az üres pillantás­tól, mint attól, amit hallott. - És tudod, miben re­ménykedem? Hogy mi vár az ösvény végén, a tisztá­son, Eddie?

- Roland...

- Csönd - folytatta a harcos. Szomorúan felsóhaj­tott. - Csak csönd. Annyi elég lesz. Véget ér... ez. Ökleit a halántékára szorította, és Eddie azt gondol­ta: Nem is olyan rég már láttam valakitől ugyanezt a mozdulatot. De kitől? Hol?

Ez persze nevetséges; már két hónapja senkit se lá­tott Rolandon és Susannah-n kívül. Ezzel együtt igaz­nak érezte az előbbi gondolatot.

- Roland, csináltam valamit - mondta.

A harcos bólintott. Egy mosoly kísértete tűnt fel az ajkán. --Tudom. Mi az? Kész vagy végre elmondani? -Azt hiszem, ez is hozzátartozhat ehhez a ka-tet do­loghoz.

Roland pillantásából eltűnt az üresség. Töprengve nézett Eddie-re, de nem szólt.

- Nézd! - Eddie elkezdte kigöngyölni az irhát. Semmi értelme!, trombitált bele hirtelen Henry. Olyan hangosan, hogy Eddie össze is rezzent egy ki­csit. Ez csak egy hülye faragott fadarab! Ránéz majd, és

222

elneveti magát! Téged fog kinevetni! „Né má! , mondja majd. Mit nem csinyát mán megint ez a pipogya!"

-      Pofa be! - motyogta Eddie.

A harcos fölvonta a szemöldökét.

-      Nem neked mondtam.

Roland meglepődés nélkül bólintott. - Gyakran el­jön a bátyád, ugye, Eddie?

Eddie elbámult. A faragás még mindig megbújt a szögletes irhában. Aztán elmosolyodott, de ez a mo­soly nem volt túl kellemes. - Nem olyan gyakran, mint régebben, Roland. Hála Istennek a kis kegyekért.

-         Igen - bólintott Roland. - A túl sok hang nyomja az ember szívét... Mi az, Eddie? Mutasd meg, kérlek. Eddie fölemelte a kőrisfa ágát. A már majdnem kész kulcs úgy meredt ki belőle, mint a vitorlások orrán a nőszobor feje... vagy sziklából a kardmarkolat. Eddie nem tudta, mennyire pontosan másolta le a tűzben látott kulcsformát (nyilván sohasem fogja megtudni, hacsak nem találkozik a megfelelő kulcslyukkal, amelybe belepróbálhatja), de úgy vélte, eléggé hason- lít. Az az egy fix, hogy ez volt a legjobb faragás, ame­lyet életében készített. Messze a legjobb.

-         Az istenekre, Eddie, ez szép! - mondta Roland. Az egykedvűség eltűnt a hangjából; olyan zavart tisz­telettel szólt, amilyet Eddie még sohasem hallott tőle. - Ez készen van? Ugye még nincs?

-         Nem, nem egészen. -Végigfuttatta az ujját a harmadik bevágáson, és a végében az s alakon. - Ezen a bevágáson még dolgoznom kell, és a görbe a végén ugyancsak nincsen még kész. Fogalmam sincs, hon­nan, de tudom.

- Ez a te titkod. - Nem kérdés volt.

- Igen. Most már csak azt szeretném tudni, mit je­lent.

Roland körülnézett. Eddie követte a pillantását, és meglátta Susannah-t. Kissé megkönnyebbült, hogy Roland hallotta meg elsőként.

223

– Mit csináltok ilyen későn, fiúk? Szalonnáztok? –A nő meglátta Eddie kezében a fából faragott kulcsot, és bólintott. – Már gondolkoztam, mikor szánod rá Magad, hogy megmutasd. Tudod, hogy igazán jó? Fo­galmam sincs, mire való, de fene jól megcsináltad.

–         Egyáltalán nem tudod, miféle ajtót nyithat? .­kérdezte Roland. – Ez nem volt része a khef-ednek?

–         Nem, de valamire így is jó lehet, még ha nincs is készen. – Odanyújtotta Rolandnak. –. Szeretném, ha megőriznéd nekem.

A harcos nem nyúlt érte. Szúrósan nézett Eddie-re. – Miért?

– Mert... hát... mert mintha mondta volna valaki, hogy nálad kellene lennie.

– Ki?

A fiad, gondolta hirtelen Eddie, és mikor belévil­lant, azonnal érezte, hogy ez az igazság. Az a te nya­valyás fiad volt! De nem akarta kimondani. Egyáltalán nem akarta szóba hozni a fiút. Megint felzaklatná Ro­landot.

–         Nem tudom. De szerintem megpróbálhatnád. Roland tétován nyúlt a kulcsért. Amint hozzáért, mintha ragyogó fény futott volna végig a kulcson, de olyan gyorsan eltűnt, hogy Eddie nem tudta, tényleg látta-e. Lehetett csillagfény is.

Roland keze összezárult az ágból faragott kulcson. Egy pillanatig semmi sem látszott az arcán. Azután fölszaladt a szemöldöke, a fejét fölkapta, mintha hall­gatózna.

– Mi az? – kérdezte Susannah. – Hallottál...

– Ssss! – A meglepetést lassan csodálat váltotta föl Roland arcán. Eddie-re, majd Susannah-ra nézett, azután ismét Eddie-re. Szeme úgy telt el valami hatal­mas érzelemmel, mint a forrásba merített bögre víz­zel.

– Roland! – szólalt meg tétován Eddie. – Jól vagy?

224

A harcos valamit suttogott. Eddie nem tudta kiven­ni, mit.

Susannah megrémült. Fejvesztve nézett Eddie-re, mintha azt kérdezné: Mit csináltál vele?

Eddie a két tenyere közé fogta a nő kezét. – Azt hi­szem, minden rendben.

Roland olyan szorosan markolta a faágat, hogy Ed­die egy pillanatra attól félt, kettétöri, ám a fa erős volt, a faragás tömör. A harcos nyaka megvastago­dott; ádámcsutkája föl-le járt, beszélni próbált. Es hirtelen azt harsogta az égre, tiszta, erős hangon:

– ELTŰNTEK! A HANGOK ELTŰNTEK!

Visszanézett rájuk, és Eddie olyat látott, amire ak­kor se számított volna, ha ezer évig él.

Gileádi Roland sírt.

2

Aznap éjjel hónapok óta először álomtalan mély álommal aludt a harcos, miközben szorosan markol­ta a befejezetlen kulcsot.

3

Egy másik világban, de ugyanannak a ka-tet-nek az árnyékában, Jake Chambers életének legélénkebb ál­mát látta.

Egy ősrégi erdő gubancos maradványai között ver­gődött előre, a kidőlt fák, csenevész bokrok halott zó­nájában, amelyek haladását akadályozva elkapták a lábát, le akarták tépni róla a tornacipőt. Fiatalabb fák vékony sávjához ért (éger, gondolta, talán bükk – vá­rosi fiú volt, egyetlen dolgot tudott biztosan a fákról, hogy az egyiknek rendes levele van, a másiknak tű­levele), és itt fölfedezett egy ösvényt. Ezen ment to­vább, kissé gyorsabban. Elöl egy tisztást látott.

Egyszer megállt, mielőtt odaért volna, mert jobb‑

225

oldalt fölfedezett valami útjelző követ. Letért az ös­vényről, hogy megnézhesse. Betűket véstek a kőbe, de annyira elkoptak, hogy Jake nem tudta kisilabizál­ni. Végül behunyta a szemét (ilyesmire sohasem volt képes korábbi álmaiban), és úgy futtatta végig ujjait a betűkön, ahogy a vak gyerekek olvassák a Braille-írást. A betűk sorra rajzolódtak ki lehunyt szemhéja sötétjében, amíg csak ott nem állt kék fénnyel a mon­dat:

UTAZÓ, ELÉRTED BELSŐ-VILÁG HATÁRÁT

Az ágyában alvó Jake mellig felhúzta a térdét. Ujjai a párna alatt még szorosabban markolták a kulcsot. Belső-Világ, gondolta, hát persze! St. Louis, Topeka, meg Világvurstli és Csu-csu Charlie.

Almában kinyitotta a szemét, és folytatta útját. A fákon túl a tisztást ócska, repedezett aszfalt borította. Kifakult sárga kört festettek a közepére: Jake már akkor rájött, hogy ez kosárlabdapálya, amikor még észre sem vette a túlsó végében az alapvonalon álló fiút, aki egy poros, ócska Wilson labdával kosarakat dobott. Egyik dobása a másik után pottyant át a há­lóját vesztett karikán. Maga a kosár egy éjszakára le­zárt metrólejáróhoz hasonlatos épület oldalából állt ki. A csukott ajtóra ferde sárga-fekete csíkokat festet­tek. Mögüle – vagy talán alóla – Jake hatalmas gépek kitartó morajlását hallotta. Valahogy felzaklató hang volt. Ijesztő.

Rá ne lépj a robotokra!, kiáltotta hátra se nézve a kosarazó fiú. Asszem, mind bedöglöttek, de én a helyed­ben nem adnék nekik esélyt!

Jake körülnézett és látta, hogy egy csomó összetört gép hever az aszfalton. Az egyik olyan volt, mint egy patkány vagy egér, a másik akár egy denevér. Majd­nem a kisfiú lábánál kettészakadt rozsdás gépkígyó hányódott.

Te ÉN vagyok?, kérdezte Jake egy lépést téve a ko­sarazó fiú felé, de még mielőtt az megfordult volna, már tudta, hogy nem. Ez a fiú nagyobb volt nála, leg­alább tizenhárom éves. Sötétebb volt a haja, és ami­kor ránézett, Jake látta, hogy az idegen szeme mogyo­róbarna, az övé pedig kék.

Mit gondolsz?, kérdezte az idegen fiú, és odapattin­totta neki a labdát.

Természetesen nem, felelte Jake. Csak azért kérdeztem, mentegetőzött, mert az utóbbi két hétben kettéváltam. Előredőlt, és kosárra dobta a labdát. Az a magasba ívelt, és keresztülhullott a karikán. Jake örült... ám érezte, hogy ugyanakkor fél is attól, amit ez az idegen fiú mondani fog neki.

Tudom, biccentett a másik. Szemét egy állapot, mi? Kifakult kartonsortot viselt meg sárga pólót, A BEL­SŐ-VILÁGBAN NINCS UNALMAS PILLANAT felirattal. A homlokára zöld kendőt kötött, hogy a haja ne hull­jon a szemébe. És a dolgok rosszabbra fognak fordulni, mielőtt jobbra fordulhatnának. ‑

Mi ez a hely?, kérdezte Jake. És ki vagy te? Ez a Medve Gádorja... de Brooklyn is.

Ez végképp értelmetlen volt, ugyanakkor valahogy mégis értelmes. Jake azt mondta magában, hogy álomban mindig így vannak a dolgok, ám igazából nem azt érezte, hogy álmodik.

Egyébként én nemigen vagyok fontos, mondta a fiú. Hátulról dobta a labdát. Az fölröppent és csont nélkül áthullott a karikán. Az én feladatom, hogy elvezesselek. Elviszlek oda, ahová menned kell, és megmutatom, amit látnod kell, de légy óvatos, mert nem foglak ismerni. Az idegenek idegesítik Henryt. Amikor ideges, komisz tud lenni, és nagyobb nálad.

Ki az a Henry?, kérdezte Jake.

Nem érdekes. Csak ne vegyen észre! Annyi a dolgod, hogy ott lófrálj... és kövess minket. Azután, amikor elme­gyünk...

A fiú Jake-re nézett. Sajnálat és félelem volt a sze­mében. Jake hirtelen rádöbbent, hogy a srác halvá­nyulni kezd. Sárga trikóján átlátszottak a bódé fekete.. sárga csíkjai.

Hogyan talállak meg?, kérdezte Jake hirtelen rémü­lettel, hogy a másik teljesen szétolvad, mielőtt min­dent elmondana, amit neki hallania kell.

Nem gond, mondta a fiú. Kísértetiesen zengő vissz­hang felelgetett neki: Csak menj a metróval Co-Op Ci­tybe. Ott megtalálsz.

Ne, nem megyek!, kiáltotta Jake. Co.:Op City olyan nagy! Legalább százezer ember lakik ott!

A fiú tejszerű körvonallá fakult. Csak a mogyoró­barna szeme maradt meg, mint a fakutya vigyora az Alice-ben. Tekintete együttérzést és aggodalmat su­gárzott. Nem gond, mondta. Megtaláltad a kulcsot és a rózsát is, nem? Ugyanígy engem is meg fogsz találni. Ma délután, Jake. Három óra felé jó lesz. Ovatosnak és gyors­nak kell lenned. Egy pillanatra elhallgatott a szellem­fiú, akinek áttetsző lába mellett ócska labda gömbö­lyödött. Most mennem kell... de örültem, hogy találkoz­tunk. Rendes srácnak látszol, nem csoda, ha szeret. Azért el ne felejtsd, hogy veszélyes! Légy óvatos... és fürge.

Várj!, kiáltotta Jake, és futott a kosárlabdapályán át az eltűnőfélben levő fiú felé. Egyik lába belebotlott egy játék traktorra hasonlító, szétvert robotba. Meg­botlott, térdre esett, elszakadt a nadrágja. Nem törő­dött az égő fájdalommal. Várj! El kell mondanod, hogy mi ez! Meg kell mondanod, hogy miért történnek velem ezek!

A Sugár miatt, válaszolta a fiú, aki már csak két szem volt, és a Torony miatt. Végső soron minden a Setét Tornyot szolgálja, még a Sugarak is. Gondolod, hogy te talán nem?

Jake hadonászva talpra állt. Megtalálom őt? Megta­lálom a harcost?

228

Nem tudom, felelte a fiú. A hangja mintha millió mérföldről hallatszott volna. Csak annyit tudok, hogy próbálkoznod kell. Nincs más választásod.

A fiú eltűnt.. Az erdei kosárlabdapálya kiürült. Már csak a gépezet robajlott halkan, ez pedig nem tetszett Jake-nek. Volt valami baj ezzel a hanggal, és Jake úgy vélte, hogy a gépnek a baja kihat a rózsára is, és for­dítva. Mintha valahogy kapcsolatban állnának egy­mással.

Fölvette az ócska, elnyűtt kosárlabdát, és eldobta. Flottul áthullott a karikán... és eltűnt.

Folyó, sóhajtotta a fiú hangja: Mintha a szellő suso­gott volna. Sehonnan és mindenhonnan jött. Folyó a válasz.

4

Jake a hajnal első vizenyős fényeire ébredt, fölnézett szobája mennyezetére. Az Elme Manhattani Vendég­lőjére gondolt, Aaron Deepneau-ra, aki már akkor a Bleecker Streeten lógott, amikor Bob Dylan még azt tanulta, hogyan fújjon egy nyílt G-t a Hohnerén. Aaron Deepneau egy találós kérdést tett föl neki.

 

Mi az, ami fut, de sohasem megy,

Torka van, de sohasem beszél,

Ágya van, de sohasem alszik,

Növekszik, de nem öregszik?

 

Már tudta a választ. Egy folyó fut; van torka; van ágya; növekszik. A fiú megmondta a választ. A fiú az álmában.

Hirtelen eszébe jutott még valami, amit Deepneau mondott: Csak a válasz fele. Sámson találós kérdése dupla fenekű, barátom.

Az éjjeliszekrényen levő órára pillantott és látta, hogy hat óra múlt húsz perccel. Ideje elindulni, ha ki

229

akar jutni, mielőtt a szülei fölkelnének. Ma nincs is­kola; sőt neki talán soha többé nem lesz.

Félrelökte a takarót, lelépett a padlóra és látta, mindkét térdéről lejött a bőr. Friss horzsolások vol­tak. Tegnap, amikor megcsúszott a téglahalmon és el­esett, az oldalát verte be, amikor a rózsa mellett el­ájult, a fejét ütötte oda, a térdével azonban semmi nem történt.

– Ez álmomban esett meg – suttogta, és még csak nem is volt meglepve. Fürgén öltözni kezdett.

5

Öltözőszekrénye mélyén, a fűzőtlen ócska surranók és a Pókember képregényfüzetek szemétdombja alatt megtalálta azt a hátizsákot, amellyel általánosban is­kolába járt. Senki sem égette volna magát hátizsákkal a Piperben -- fúj, drázsám, mily közönséges! –, és ahogy fölemelte, fájó vágy fogta el a régi napok után, amikor az élet még olyan egyszerűnek tűnt.

Belegyömöszölt egy tiszta inget, egy tiszta farmert, némi alsóneműt meg zoknit, azután hozzátette a Riddle-De-Dum!-ot meg a Csu-csu Charlie-t. A kulcsot az asztalra tette, mielőtt razziázott volna az öltöző­szekrényben a régi hátizsák után, és a hangok rögtön visszatértek, de távolian és torzan. Különben biztosra vette, hogy el tudja kergetni őket, mihelyt megfogja a kulcsot, és ez felvidította.

Helyes, gondolta, és belenézett a hátizsákba. Még a könyvekkel együtt is elég sok hely maradt. Mi kell még?

Egy pillanatig azt gondolta, semmi... azután rájött, mi hiányzik.

6

Apjának irodája bűzlött a cigarettától és a törtetés­től.

A szobát egy hatalmas tikfa íróasztal uralta. Túlsó végében, a falnál, amelyet egyébként könyvek borí­tottak, három Mitsubishi tévé állt. Mindegyik vala­melyik versenytárs tévéhálózatra volt beállítva, és éj­szaka, amikor az apja itt volt, mindegyiken pergett a műsor, de a hangot levették.

A függönyök össze voltak húzva, ezért felgyújtotta az íróasztali lámpát, hogy lásson. Már attól ideges lett, hogy itt van, még ha tornacipősen is. Ha az apja felébred és bejön (ez nem lehetetlen; nem számít, mi­lyen későn feküdt le, vagy milyen sokat ivott, Elmer Chambers rossz alvó és korán kelő volt), dühös lesz. Ami legalábbis a sima távozást nagyon meg fogja ne­hezíteni. Minél előbb kijut innen, annál jobban fogja érezni magát.

Az íróasztal be volt zárva, de az apja sohasem titkol­ta, hol tartja a kulcsot. Jake kihalászta az előjegyzési naptár alól, kinyitotta a harmadik fiókot, benyúlt az iratok mögé, és kitapogatta a hideg fémet.

Padlódeszka reccsent a hallban, a kisfiú megder­medt. Eltelt néhány másodperc. Amikor a recsegés nem ismétlődött, Jake előhúzta a fegyvert, amelyet apja „önvédelemből" tartott – egy 44-es automata Rügert. Nagy büszkén mutogatta a fiának azon a na­pon, amikor két évvel korábban megvette, és elen­gedte a füle mellett felesége ideges követelőzését, hogy tegye már el, mielőtt baja esne valakinek.

Jake megtalálta a fegyver oldalán a gombot, amely­lyel ki lehet venni a tárt. A tár fémesen kattant, ami nagyon hangosnak tűnt a néma lakásban, és a gyerek tenyerébe hullott. Jake ismét idegesen sandított az aj­tóra, azután a tárra fordította a figyelmét. Töltve volt. Már visszacsúsztatta a helyére, azután ismét kihúzta.

231

Egy dolog egy töltött fegyver egy íróasztal fiókjában; viszont más ügy New York városában mászkálni vele. A hátizsák aljára dugta a fegyvert, azután benyúlt az iratok mögé. Ez alkalommal félig telt lőszeres dobozt húzott elő. Emlékezett rá, hogy az apja néhányszor el­ment célba lőni a rendőrségi lőtérre az Első sugár­úton, mielőtt elvesztette érdeklődését a dolog iránt.

A deszka ismét megreccsent. Jake szeretett volna kí­vül lenni innen.

Kivette az egyik becsomagolt inget, lefektette apja asztalára, és beletekerte a tárat meg a doboz 44-es lő­szert. Azután eltette a csomagot, és meghúzta a há­tizsák száján a szíjat. Már távozóban volt, amikor te­kintete megakadt a köteg papíron, amelyet apja a Be/Ki tálca mellett tartott. A köteg tetején apja ked­venc, fényvisszaverő Ray-Ban napszemüvege hevert. Elvett egy papírlapot és egy másodpercnyi gondolko­dás után a napszemüveget is, amelyet inge mellzse­bébe dugott. Fogta a vékony aranytollat, és a cégjelzés alá odaírta: Kedves papi és mami.

Címzés után elkomorodva megállt. Mit írjon? Pon­tosan mit is kellene mondania? Hogy szereti őket? Ez igaz volt, de nem eléggé – mindenféle más, kellemet­len igazságok voltak beledöfködve ebbe a központi igazságba, mint acéltűk a cérnagombolyagba. Hogy hiányozni fognak? Elég borzasztó, de nem tudta, hogy ez igaz vagy sem. Azt, hogy remélhetőleg hiányol­ni fogják őt?

Hirtelen rájött, mi a gond. Ha azt tervezné, hogy csak mára lép meg, akkor tudná, mit írjon. Ám szinte bizonyos, hogy nem csak erről a napról, hétről, hó­napról vagy nyárról van szó. Ha most kilép ebből a lakásból, az gyaníthatólag jó időre szól.

Már-már összegyűrte a papírt, aztán mást gondolt. Azt írta: Kérlek, vigyázzatok magatokra. Szeretettel J. Ez elég idétlen volt, de mégis valami.

232

Klassz. De most szíveskednél nem kísérteni tovább a szerencsédet, és lelépni innen?

Hallgatott magára.

Majdnem tökéletes csend volt a lakásban. Amikor lábujjhegyen átosont a nappalin, csupán a szülei lé­legzetvételét hallotta: az anyja lágy kis horkantásait meg az apja sokkal hangosabb szuszogását, amelyben minden belégzés egy halk füttyel végződött. A hűtő­szekrény bekapcsolt, amikor az előszobába lépett; Jake egy pillanatra megdermedt, a szíve vadul vert. Azután ott állt az ajtónál. Olyan csöndesen nyitotta ki, ahogy tudta, majd kilépett, és halkan becsukta maga mögött.

Mintha hatalmas kő esett volna le a szívéről a zár kattanásával. Mohó várakozás töltötte el. Nem tudta, mi következik, és minden oka megvolt veszedelmekre számítani, de még csak tizenegy éves volt, túlságosan fiatal ahhoz, hogy elutasítsa ezt a hirtelen, egzotikus örömöt. Országút húzódott előtte, rejtett út, amely egy ismeretlen föld szívébe vezet. Titkok tárulnak fől előtte, ha okos lesz... és ha szerencséje is lesz hozzá. Elhagyta otthonát az erősödő reggeli fényben, mert várta á nagy kaland.

Ha erős maradok, ha igaz maradok, akkor meglátha­tom a rózsát, gondolta, miközben megnyomta a lift gombját. Tudom... és őt is meglátom.

Három perccel később kilépett a védőtető alól, amely árnyékot vetett annak az épületnek a bejáratá­ra, ahol eddigi életét leélte. Egy pillanatra megállt, majd balra fordult. Úgy érezte, nem találomra tesz így, és ebben igaza volt. Délnyugatnak tartott a Sugár mentén, hogy folytassa félbeszakadt kutatását a Setét Torony után.

234

Két nappal azután, hogy Eddie odaadta Rolandnak a befejezetlen kulcsot, a három kimelegedett, izzadt, fáradt, rosszkedvű vándor egy különösen barátságta­lan, kusza cserjésen és sarjerdőn vágott keresztül, és fölfedeztek valamit, ami először két elmosódott, pár­huzamos csapásnak tűnt a kétoldalt szorosan egymás mellett álló vén fák összefonódott lombja alatt. Mi­után néhány másodpercig tanulmányozta, Eddie úgy döntött, hogy nem csapások, hanem egy rég elha­gyatott út maradványai. Bokrok és satnya fák nőttek összevissza tollként a valahai úttesten. A füves mélye­dések keréknyomok voltak, és mindegyik elég széles ahhoz, hogy tolni lehessen benne Susannah tolószé­két.

– Halleluja! – kiáltott. – Erre iszunk!

Roland bólintott, elővette a csípőjén viselt tömlőt. Először a hátára szíjazott Susannah-nak nyújtotta. Eddie kulcsa most Roland nyakában lógott egy nyers­bőr zsinóron, és minden mozdulatára meglódult az inge alatt. Susannah ivott egy kortyot, és átadta a tömlőt Eddie-nek. Ő is ivott, azután nekilátott szét­hajtogatni a széket. Kezdte meggyűlölni ezt a vaskos, ügyetlen szerkentyűt; olyan, mint egy vasmacska, amely mindig visszahúzza őket. Egy-két törött küllőt leszámítva egész jó állapotban volt. Egyes napokon Eddie úgy vélte, hogy ez az átkozott cucc mindnyá­jukat túléli. Most mindazonáltal hasznos lehet... leg­alábbis egy darabig.

Kisegítette Susannah-t a hámból, és a székébe ül­tette. A nő a derekára tette a kezét, nyújtózott, és él­vezettel fintorgott. Mindkét férfi hallotta, hogyan roppannak meg halkan a nyújtózástól a csigolyák.

Előttük jókora teremtmény baktatott ki az útra. Úgy nézett ki, mint egy borzba öntött mosómedve. Meg­nézte őket magának nagy, aranyszegélyű szemével,

úgy mozgatta hegyes, bajuszos pofáját, mint aki azt mondja, Hah! Nagy ügy!, megtette az út hátralevő ré­szét, és ismét eltűnt. De Eddie-nek még volt ideje lát­ni a farkát, azt a szőrös ágyrugóra emlékeztető, szo­rosan összetekert, hosszú nyúlványt.

– Mi volt ez, Roland?

Egy szőrmókus.

Nem lehet megenni?

Roland megrázta a fejét. – Kemény. Pocsék. Inkább kutyát ennék.

– Ettél? – kérdezte Susannah. – Mármint kutyát?

Roland bólintott, de nem bocsátkozott részletekbe. Eddie-nek egy Paul Newman-film jutott az eszébe. Így igaz, hölgyem – ettem, és úgy is éltem, mint ők.

Madarak csicseregtek vidáman a fákon. Könnyű szellő söpört végig az úton. Eddie és Susannah hálá­san tartották az arcukat a szélbe, azután összenéztek és elmosolyodtak. Eddie-t ismét szíven ütötte a hála. Ijesztő dolog valakit szeretni, de ugyanakkor nagy­szerű is.

–                       Ki csinálta ezt az utat? – kérdezte Eddie.

–                       Emberek, akik már régen eltűntek magyarázta Roland.

– Ugyanazok, akik a csészéket és a tányérokat, ame­lyeket találtunk? – érdeklődött Susannah.

– Nem, nem ők. Azt hiszem, ezt szekérútnak hasz­nálták, és ha ennyi év elhagyatottság után még itt van, akkor igazán nagyszerűen építhették meg... talán ez a Nagy Út. Ha ásnánk, valószínűleg megtalálnánk a ka­vicsos aljzatot, talán még a csatornázást is. Ha már itt vagyunk, együnk egy falatot.

–         Kaja! – rikoltotta Eddie. – Ide vele! Firenzei csir­két! Polinéz garnélát! Hirtelen sült borjúszeletet gom­bával és...

Susannah oldalba könyökölte. – Elég legyen, fehér - fijú!

235

-         Nem tehetek róla, hogy élénk a képzeletem - vá­gott vissza vidáman Eddie.

Roland lecsúsztatta válláról az iszákját, lekuporo­dott, és kezdte előpakolni az ebédre elkészített, olaj­zöld levelekbe csomagolt szárított húsdarabokat. Eddie és Susannah fölfedezték, hogy a leveleknek ki­csit olyan az íze, mint a spenótnak, csak sokkal aro­másabbak.

Eddie odagurította Susannah-t, és Roland adott a nőnek három húsdarabot, amiket Eddie „harcosfa-sírtnak" nevezett el. Susannah enni kezdett.

Amikor Eddie visszafordult, Roland neki is adott három húst - és még valamit. A kőris ágát, amelyből a kulcs állt ki. Roland leoldotta a nyersbőr szíjról, amely most szétbontva lógott a nyakában.

-         Hé, erre szükséged van, nem? - kérdezte Eddie.

-      Amikor leveszem, a hangok visszatérnek, de távo­liak - mondta Roland. - Elbírok velük. Valójában ak­kor is hallom őket, amikor ez velem van: mint olyan emberek hangját, akik halkan beszélgetnek egy domb túloldalán. Azt hiszem, azért van, mert még nincs készen a kulcs. Nem fejezted be, mielőtt ideadtad volna nekem.

- Hát... mivel viselted, nem akartam...

Roland nem szólt semmit, de fakókék szeme ismét azzal a türelmesen tanáros pillantással nézett Eddie­re.

-      Jó - morgott Eddie. - Féltem, hogy eltolom. Most elégedett vagy?

-      A bátyád szerint te mindent eltoltál... nem így van? - kérdezte Susannah.

- Susannah Dean, a pszichológus! Pályát tévesztet­tél, drágám.

Susannah nem vette a lelkére a gúnyolódást. Kö­nyökével megemelte a tömlőt, ahogy a tahók szokták a korsót, és jót húzott belőle. - De azért igaz, nem?

236

Eddie, aki rájött, hogy a parittyát sem fejezte be -legalábbis még nem -, vállat vont.

- Be kell fejezned - mondta szelíden Roland. - Azt hiszem, eljön az idő, amikor használnod kell.

Eddie szólni akart, azután inkább becsukta a száját. Könnyű ilyeneket mondani, de egyikük sem érti iga­zán a lényegét. A lényeg pedig az, hogy hetven, nyolc­van vagy akár kilencvennyolc és fél százalék nem elég. Most nem. És ha eltolja, nem dobhatja át a válla fö­lött, hogy tovalejtsen. Egyrészt amióta levágta ezt a furcsa ágat, egyetlen kőrisfát sem látott. De legfőkép­pen amiatt izgult, hogy ez egy mindent vagy semmit játék. Ha csak egy kicsit is eltolja, akkor nem fordul, amikor fordulnia kellene. És Eddie egyre idegesebb lett a kulcs végén levő kis kunkor miatt. Egyszerűnek tűnt, de ha a kanyarulatok nem egészen pontosak...

Bár ebben a mostani állapotában semmiképpen sem működik; ennyit azért tudsz.

Felsóhajtott, a kulcsra nézett. Igen, ennyit tud. Meg kellett volna próbálni befejezni. A kudarctól való fé­lelme talán erősebb, mint ami indokolt, de le kell gyűrnie, és mindenképpen próbálkoznia kell. Talán sikerül. Isten a megmondhatója, mennyi minden si­került azóta, hogy Roland belépett az elméjébe a Delta légitársaság sugárhajtású gépén, útban a Ken­nedy repülőtér felé. Az, hogy még mindig él és ép az esze, már egymaga teljesítmény.

Visszaadta a kulcsot Rolandnak. - Most csak viseld - mondta. - Amikor megállunk éjszakára, majd foly­tatom.

- Megígéred?

- Igen:

Roland bólintott, átvette a kulcsot, és kezdte rácso­mózni a nyersbőr zsineget. Lassan dolgozott, de Eddie így is látta, milyen ügyesek jobb kezének meg­maradt ujjai. Nem lehet mondani, hogy ez az ember nem alkalmazkodóképes.

237

Valami történik, ugye? – kérdezte hirtelen Susan­nah.

Eddie rápillantott. – Miért mondod ezt?

–Veled alszom, Eddie, tudom, hogy most már min­den éjjel álmodsz. Néha beszélsz is. Nincs éppen li­dércnyomásod, de az világos, hogy valami történik a fejedben.

Igen. Valami történik. Csak azt nem tudom, hogy mi.

– Az álmok néha nagyon erősek – jegyezte meg Ro­land. – Egyáltalán nem emlékszel rájuk?

Eddie habozott. – Egy kevésre csak, de az is zava­ros. Megint gyerek vagyok, ennyit tudok. Iskola után történik. Kosarazunk Henryvel a Markey Avenue-i régi játszótéren, ahol most a fiatalkorú bíróság épü­lete van. Azt szeretném, ha Henry elvinne, hogy meg­nézzünk egy helyet a Dutch Hillen. Egy öreg házat. A srácok Údvarháznak hívták, és mindenki azt mondta, hogy kísértetek járnak benne. Talán jártak is. Min­denesetre kísérteties, annyit tudok. De igazán.

Megcsóválta a fejét, ahogy emlékezett.

– Évek óta először akkor gondoltam az Údvarházra, amikor a medve tisztására értünk, és odanyomtam a fejem ahhoz a különös bódéhoz. Nem tom – talán azért vannak álmaim.

– De nem így gondolod – mondta Susannah.

– Nem. Azt hiszem, akármi történik is, az sokkal bonyolultabb puszta emlékezésnél.

– Tényleg jártál azon a helyen a bátyáddal? – kér­dezte Roland.

– Igen, rábeszéltem.

– És történt valami?

– Nem. De ijesztő volt. Ott álltunk, és egy kis ideig bámultunk, és Henry engem cukkolt – azt mondta, bezavar, hogy hozzak valami emléket, meg ilyesmiket –, de tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Éppen úgy frászban volt attól a helytől, mint én.

238

– Ennyi? – kérdezte Susannah. – Csak azt álmodod, hogy elmentek arra a helyre? Az Údvarházhoz?

Van azért más is. Valaki jön... azután csak úgy ott van. Látom álmomban, de csak alig... tudjátok, a sze­mem sarkából. Csak azt tudom, hogy úgy kell ten­nünk, mintha nem ismernénk egymást.

–                  És tényleg volt ott valaki azon a napon? – kérdezte Roland. Merőn figyelte Eddie-t. – Vagy ő csak az álomban szerepel?

–         Régen történt. Alig múltam tizenhárom. Hogyan emlékezhetnék ilyesmire biztosan?

Roland semmit sem szólt.

– Jól van – mondta végül Eddie. – Igen. Azt hiszem, volt ott valaki aznap. Egy srác, akinél tornazsák vagy hátizsák volt, erre nem emlékszem. Az arcához képest túl nagy napszemüveg az orrán. Olyan tükröző üvegű.

–         Ki volt ez a személy? – kérdezte Roland. Eddie sokáig hallgatott. Tartogatta a kezében az utolsó fasírt á la Roland-ot, de elment az étvágya. –Azt hiszem, az a srác, akivel a pihenőállomáson talál­koztál – mondta végül. – Azt hiszem, régi barátod, Jake téblábolt arrafelé, engem és Henryt lesve azon a délutánon, amikor fölmentünk a Dutch Hillre. Azt hiszem, követett minket. Mert ugyanazokat a han­gokat hallotta, mint te, Roland. És mert megosztotta velem az álmait, és én is megosztottam vele az enyé­meket. Azt hiszem, arra emlékszem, ami. Jake idejé­ben történik. Ide próbál visszatérni. És ha a kulcs nem lesz kész, vagy rossz lesz, amikor Jake elindul, akkor a gyerek valószínűleg meghal.

– Talán van saját kulcsa. Ez nem lehetséges? – kér­dezte Roland.

Ja, meglehet – válaszolta Eddie –, de az nem elég. – Felsóhajtott, és az utolsó fasírtot eltette későbbre. –És nem hinném, hogy ő tisztában van ezzel.

8

Mentek tovább. Roland és Eddie fölváltva tolták Susannah székét. A bal oldali keréknyomot választot­ták. A szék folyton zötyögött és billegett, időnként át kellett emelniük a kockaköveken, amelyek vénhedt fogakként kandikáltak ki a földből. Mindazonáltal könnyebben és gyorsabban haladtak, mint egy hét óta bármikor. A terep emelkedett, és amikor Eddie hát­ranézett, látta, hogy az erdő szelíd lépcsőkben eresz­kedik le mögöttük. Messze északnyugatra vízpántlika hullott alá a töredezett sziklákon. Csodálkozva állapí­totta meg, hogy azt a helyet látja, amelyet „lőtérnek" használtak. Mostanra szinte eltűnt mögöttük az ál­modozó nyári délután párájában.

–           Lábod alá nézzél, fiam! – szólt rá élesen Susan­nah. Eddie visszafordult, még épp idejében, mielőtt Rolandnak tolta volna a kocsit. A harcos megállt, és belebámult az út bal oldalán nőtt kusza bozótba.

–           Ha így folytatod, visszavonatom a jogosítványo­dat! – zsémbelt Susannah.

Eddie nem törődött vele. Követte Roland pillantá­sát. – Mi az?

–           Egy módon tudhatjuk meg. – Megfordult, ki­emelte Susannah-t a székéből, és a csípőjére ültette. –Nézzük meg mindnyájan.

– Tegyél le, nagyfiú, tudok én haladni. Méghozzá könnyebben, ha tudni akarjátok, srácok.

Miközben Roland gyengéden letette a nőt a fűvel felvert keréknyomba, Eddie a fák közé bámult. A fo­gyatkozó fény egymást átfedő árnyakat vetett, de mintha észrevette volna azt, ami fölkeltette Roland figyelmét. Magas, szürke kő volt, amely szinte telje­sen eltűnt a venyigék és indák zűrzavarában.

Susannah egy angolna hajlékonyságával kúszott be az út menti fák közé. Roland és Eddie követték.

— Ez egy útjelző, igaz? — Susannah a könyökére tá­maszkodva tanulmányozta a szögletes kődarabot. Va­laha egyenesen állt, de mostanra részegen jobbra dőlt, mint valami öreg sírkő.

– Igen. Add a késemet, Eddie.

A fiú engedelmeskedett, azután lekuporodott Su­sannah mellé, miközben a harcos levagdosta a vesz­szőket. A lehulló venyigék föltárták a kőbe vésett, megkopott betűket, és Eddie már akkor tudta, mi van odaírva, amikor Roland még a felét sem szabadította ki:

UTAZÓ, ELÉRTED BELSŐ-VILÁG HATÁRÁT.

9

– Mit jelent ez? – kérdezte Susannah végül. A hang­ja halk és áhítatos volt, szeme szüntelenül fel-alá járt a szürke kövön.

– Ez azt jelenti, hogy az első szakasz végéhez köze­ledünk. – Roland ünnepélyes arccal, töprengve nyúj­totta vissza a kést Eddie-nek. – Azt hiszem, most már megmaradunk ezen a régi szekérúton, vagy inkább ez marad velünk. A Sugár irányát követi. Hamarosan vé­get ér az erdő. Nagy változásra számítok.

– Mi az a Belső-Világ? – kérdezte Eddie.

– Egyike a nagy királyságoknak, amelyek a régi időkben a földön uralkodtak. A remény, a tudás, a fény királysága volt, amelyekhez mi is igyekeztünk ragaszkodni a hazámban, mielőtt minket is elöntött volna a sötétség. Egy napon, ha lesz időnk, elmesélek nektek minden régi történetet... legalábbis azokat, amelyeket ismerek. Széles szőnyeget alkotnak, amely szép, de nagyon szomorú.

A régi mesék szerint valaha nagy város állt a Belső-Világ szélén, talán akkora is lehetett, mint a ti New Yorkotok. Most már romokban heverhet, ha egyálta‑

lán létezik még. De lehetnek ott emberek... vagy ször­nyek... vagy mindkettő. Vigyáznunk kell.

Csonka jobbjával megérintette a feliratot. – Belső-Világ – mondta halkan, tűnődve. – Ki gondolta vol­na... – Elhalt a hangja.

–         Hát, itt már nincs segítség, igaz? – kérdezte Ed­die.

A harcos megrázta a fejét. – Nincs segítség.

– Ka – mondta olyan hirtelen Susannah, hogy a két férfi ránézett.

10

Még két óra volt a nappalból, így hát folytatták a vándorlást. Az út továbbra is délkeletnek tartott a Su­gár mentén. Még két kisebb út is csatlakozott hozzá, amelyeket benőtt az elvadult bozót. A második mel­lett egy hajdan óriás kőfal düledező romjai mohosod­tak. A közelben tucatnyi kövér szőrmókus csücsült a romokon, és furcsa, aranykeretes szemükkel bámul­ták a zarándokokat. Eddie-t egy esküdtbíróságra em­lékeztették, amely nem tud dönteni.

Az út egyre szélesedett, és egyre jobban lehetett lát­ni. Kétszer maradtak el mögöttük rég kihalt épületek romjai. A másodikról Roland azt mondta, hogy szél­malom lehetett. Susannah megállapította, hogy olyan, mintha kísértetek laknák. – Nem lennék meg­lepve–válaszolta a harcos.Tárgyilagos hangjától mind­ketten megborzongtak.

Amikor a sötétség miatt kénytelenek voltak megáll­ni, már gyérültek a fák, a szellő, amely egész nap hű­sítette őket, gyenge, meleg széllé változott. Előttük egyre emelkedett a föld.

–      Egy-két napon belül elérjük az emelkedő tetejét –mondta Roland. – Aztán meglátjuk.

– Mit? – kérdezte Susannah, de Roland csak a vál­lát vonogatta.

Aznap este Eddie ismét a kulcsot faragta, de nem nagyon volt ihlete. Elhagyta az az önbizalom és bol­dogság, amely akkor töltötte el, amikor a kulcs elő­ször kezdte fölvenni a formáját. Ügyetlennek, ostobá­nak érezte az ujjait. Hónapok óta először vágyott egy csipet heroinra. Nem sokra. Csak egy pötty anyag meg egy összesodort bankó, és fix, hogy semmi idő alatt megenné ezt a kis faragást!

– Min mosolyogsz, Eddie? – kérdezte Roland. A tá­bortűz másik oldalán ült; az alacsony, szélfútta lán­gok szeszélyesen táncoltak közöttük.

–         Mosolyogtam?

–         Igen.

–         Csak arra gondoltam, milyen ostobák tudnak len­ni az emberek: ha beviszed őket egy szobába, amely­nek hat ajtaja van, ők akkor is nekimennek a falnak. Azután még van képük dühöngeni.

–         Ha félsz attól, ami az ajtók másik oldalán várhat, akkor még a falról visszapattanni is biztonságosabb –mondta Susannah.

Eddie bólintott. – Lehet, hogy így van.

Lassan dolgozott, igyekezett meglátni a formát a fá­ban, főleg azt a kis s alakot. Rádöbbent, hogy az em­léke nagyon megfakult.

Kérlek, Istenem, segíts, hogy ezt ne csesszem el!, fo­hászkodott, és szörnyen félt, hogy máris elrontotta. Ezért inkább letett róla, visszaadta a kulcsot (amelyen alig változott valami) a harcosnak, és elbújt az egyik nyersbőr alá. Öt perccel később ismét elkezdődött az álom a fiúval s a régi játszótérrel a Markey Avenue-n..

11

Jake negyed hét körül lépett ki a házukból, nyolc órája maradt, amelyet el kellett töltenie valahogy. Először arra gondolt, hogy rögtön kimetrózik Brook‑lynba, azután úgy döntött, hogy ez nem jó ötlet. Egy iskolakerülő gyerek nagyobb feltűnést kelt a peremvi­déken, mint a nagyváros szívében, és ha csakugyan meg kell keresnie a helyet és a fiút, akivel találkoznia kell, akkor máris meg van lőve.

Nem gond, mondta a sárga pólós, zöld homlokpán­tos fiú. Megtaláltad a kulcsot és a rózsát is, nem? Ugyan­így engem is meg fogsz találni.

Csak hát Jake már nem emlékezett, hogyan találta meg a kulcsot és a rózsát. Mindössze az öröm, a szí­vét-agyát eltöltő bizonyosság maradt meg benne. Csupán abban reménykedhetett, hogy mindez megis­métlődik vele. Addig is mozognia kell. Ez a legegy­szerűbb módja, hogy az embert ne vegyék észre New Yorkban.

Majdnem felment az Első sugárútig, azután vissza­fordult arra, amerről jött, apránként cserkészte be a központot, mindig arra menye, amerre zöldet muta­tott a lámpa (tudat alatt talán azt hitte, hogy még azok is a Sugarat szolgálják). Tíz óra tájt az Ötödik sugárúton találta magát, a Metropolitan Múzeum előtt. Kimelegedett, elfáradt, rosszkedvű volt. Szere­tett volna inni egy üdítőt, de úgy gondolta, ameddig lehet, ragaszkodnia kell ahhoz a kevés pénzéhez, amije van. Minden centet kivett az ágya melletti dobozból, de összevissza nem volt több nyolc dollárnál.

Iskolások sorakoztak múzeumlátogatáshoz. Jake majdnem biztosra vette, hogy állami iskolások; ugyan­olyan lezserül öltözködtek, mint ő. Semmi Paul Stu­art blézer, semmi nyakkendő, pulcsi, százhuszonöt dezsőbe fájó egyszerű szoknyácska a Miss So Pretty­ből vagy a Tweenityből. Ez a banda a Kmartból öl­tözött. Jake hirtelen ötlettel beállt a sor végére, és kö­vette őket a múzeumba.

A körút másfél óráig tartott. Jake élvezte. A mú­zeum csöndes volt, ami még ennél is jobb, légkondi­cionált, a képek pedig szépek. Különösen lenyűgözte

244Frederick Remingtonnak a régi Nyugatról festett né­hány képe, meg egy hatalmas vászon, Thomas Hart Benton alkotása, amelyen gőzmozdony robog a pré­rin Chicago felé, és a mezőről melles overallt, szalma­kalapot viselő, nagydarab parasztok nézik. Egészen végig nem vették észre a kísérőtanárok. Akkor azon­ban egy szigorú kék kosztümös, szép fekete asszony megkocogtatta a vállát, és megkérdezte, hogy kicso­da.

Jake nem vette észre a közeledését, és egy pillanatra leállt az agya. Gépiesen a zsebébe nyúlt, és meg­markolta az ezüstkulcsot. Elméje azonnal kitisztult, és ismét megnyugodott.

– Az én csoportom odafönt van – mosolygott bűn­tudatosan. – Egy csomó modernet kell megnézni, de nekem ezek itt sokkal jobban tetszenek, mert ezek igazi képek, szóval... tetszik tudni...

–         Megléptél? – segítette ki a tanárnő. Szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól.

–         Nos, inkább úgy mondanám, angolosan távoz­tam. – Ezek a szavak csak úgy kicsúsztak a száján. Az iskolások csak értetlenül bámultak rá, de a ta­nárnő most már nyíltan elnevette magát. –Talán nem tudod, vagy elfelejtetted – mondta –, de az angol had­seregben rendszerint agyonlőtték a szökevényeket. Ja­vaslom, azonnal csatlakozz az osztályodhoz, fiatalem­ber.

–         Igenis, asszonyom. Köszönöm. Mostanra már úgy­is biztosan végeztek.

– Melyik iskola?

–         Markey Academy – mondta Jake. Ez is csak úgy kicsúszott a száján.

Fölment, hallgatta a lépések testetlen zaját, a halk hangokat a rotunda hatalmas teréből, és azon töp­rengett, miért mondta ezt. Életében nem hallott Mar­key Academy nevű helyről.

 12

Egy darabig elvolt az emeleti csarnokban, azután észrevette, hogy egy őr érdeklődéssel figyeli, ezért úgy döntött, nem lenne bölcs dolog tovább várakozni. Remélhetőleg már elment az osztály, amelyhez csat­lakozott.

A mindenit! Hogy elment az idő!-töltésűnek szánt arckifejezéssel a karórájára pillantott, és lekocogott a lépcsőn. Az osztály – és a szép fekete tanárnő, aki el­nevette magát az angolos távozás hallatán – eltűnt, úgy döntött hát, hogy a legokosabb, ha követi példá­jukat. Egy darabig sétálgathat – lassan, tekintettel a hőségre –, és metróra is szállhat.

A Broadway és a Negyvenkettedik utca sarkán meg­állt egy hot-dog-árusnál, és kolbászt vásárolt csekély tőkéje egy részéből. Egy bank lépcsőjére ült le, hogy elköltse ebédjét, és ez súlyos baklövésnek bizonyult.

Arra jött egy rendőr, bonyolult mintákban forgatva gumibotját. Ez látszólag teljesen lekötötte, de Jake mellé érve hirtelen visszadugta a gumibotot az övén levő hurokba, és a fiú felé fordult.

– Szervusz, nagyfiú – mondta. – Ma nincs iskola? A behabzsolt kolbász utolsó falatja hirtelen meg­akadt Jake torkán. Micsoda rohadt balszerencse, ha itt egyáltalán lehet szerencséről beszélni! A Times Square-en voltak, Amerika lepra fővárosában; min­denfelé drogosok, drogárusok, kurvák meg a kun­csaftjaik... de ezt a zsarut nem azok érdeklik, hanem Jake.

Nagy erőfeszítéssel lenyelte a falatot, azután vála szolt: – Az iskolámban most vannak a záróvizsgák. Nekem csak egy volt ma. Azután elmehettem: – Szü­netet tartott, nem tetszett neki a rendőr fényes, ku­tató tekintete. – Engedélyem is van – tette hozzá bi­zonytalanul.

– Aha. Láthatok valami igazolványt?

246

Jake szíve összeszorult. Lehet, hogy az apja és az anyja máris fölhívták a rendőrséget? A tegnapi kaland után meglehetősen valószínű. Rendes körülmények között a New York-i rendőrség nem sokat törődik egy eltűnt gyerekkel, különösen félnapos távollét után, de az apja nagykutya a tévénél, és maga büszkélkedett vele, milyen sok szál fut össze a kezében. Abban ké­telkedett, hogy ennek a rendőrnek képe lenne róla... de a nevét, azt tudhatja.

–      Hát – mondta kelletlenül –, nekem csak egy tanu­lóbérletem van a Belső -Világ járataira.

– Belső-Világ-járat? Sohasem hallottam róla. Merre van az? Queensben?

– Úgy értettem, belvárosi járat – mondta. Istenem, ez egyre jobban gajra megy... méghozzá gyorsan. –Ismeri? A Harmincharmadik utcában?

–      Aha. Az jó lesz. – Kinyújtotta a kezét. Egy kanárisárga öltönyös, vállig omló göndör fürtű fekete is odanézett. – Gyűccse csak be, bisztos úr! –rikkantott vígan ez a jelenés. – Mázsájja csak meg asz­tat akkis aluttejes seggit! Tegye a dógát!

–      Pofa be, Eli, és húzzál innét – mondta oda se nézve a rendőr.

Eli számos aranyfogát csillogtatva nevetett, s odébb­állt.

–      Miért nem tőle kér igazolványt? – kérdezte Jake.

–      Mert most éppen a tiédet kérem. Na mutassad csak, fiam.

A rendőr vagy tudta a nevét, vagy érezte, hogy vala­mi nincs rendjén, ami nem is csoda, mert Jake volt az egész placcon az egyetlen fehér, aki nem vadászott és nem szolgáltatott. Igy vagy úgy, egy a végeredmény: hülyeség volt itt leülni, hogy megebédeljen. De hát fájt a lába, és a fenébe is, éhes volt, éhes!

Nem fogsz leállítani, gondolta. Nem engedhetem, hogy leállíts. Van valaki, akivel találkoznom kell ma dél­után Brooklynban... és én ott is leszek.

247

Ahelyett hogy a brifkójáért nyúlt volna, mellzsebé­ből előhúzta a kulcsot. A rendőr elé tartotta; a késő délelőtti napfény apró fényfoltokat táncoltatott a kö­zeg arcán és homlokán. A rendőr szeme nagyra nyílt.

–      Hééé! – suttogta. – Mid van neked, fiam? Érte nyúlt, Jake egy kissé visszahúzta a kulcsot. A fénykörök hipnotikus táncot jártak a rendőr arcán.

–      Nem kell elvennie – mondta Jake. – A nevet anél­kül is el tudja olvasni, igaz?

Persze hogy igaz.

A kíváncsiság eltűnt a rendőr arcáról. Csak a kul­csot nézte, tágra nyílt, mereven bámuló szemmel. De azért nem volt teljesen üres a tekintete. Jake megdöb­benést és váratlan boldogságot látott benne. Ez va­gyok én, gondolta a fiú, amerre járok, örömöt és jóaka­ratot sugárzok magam körül. Csak az a kérdés, hogy most mit csináljak?

Fiatal lány (zöld selyem forrónadrágjából és áttetsző blúzából ítélve nem könyvtárosnő) vonaglott feléjük a járdán nyolccentis sarkú, bíborszín kurvacipőben. Először a rendőrre sandított, azután Jake-re, hogy lássa, mit néz a rendőr. Amikor már jól látta, földbe gyökerezett a lába, és a torkához kapott. Egy férfi be­leütközött, és azt mondta, nézzen már a két bal lába alá. A fiatal nő, aki valószínűleg nem könyvtáros volt, észre sem vette. Jake látta, hogy négy-öt másik ember is megállt. Valamennyien a kulcsot bámulták. Úgy ve­rődtek össze, ahogy néha szokás az utcasarkon valami különösen ügyes itt-a-piros-hol-a-piros játékos körül.

Igazán klasszul elkerülöd a feltűnést, gondolta Jake. Hát igen. Átnézett a rendőr válla fölött, és a szeme megakadt az utca túloldalán egy cégtáblán. Denby Gyógyszertár, az volt ráírva.

– A nevem Tom Denby – mondta a rendőrnek. – Itt van rajta, az árkedvezményes tekeklubtagsági kártyá­mon. Igaz?

–         248Persze, persze – suttogta a rendőr. Minden érdek­lődését elvesztette Jake személye iránt; egyedül a kulcsra volt kíváncsi. Visszavert fény apró flitterei tán­coltak, pörögtek az arcán.

– Maga senkit sem látott, akit Tom Denbynek hív­tak, ugye?

–         Nem – bólintott engedelmesen a rendőr. – Soha­sem hallottam róla.

Már legalább féltucatnyian gyűltek köréjük, és vala­mennyien némán csodálták Jake kezében az ezüstkul­csot.

–         Akkor hát mehetek?

– Mi? Ja! Persze, menj csak, atyád kedvéért!

–         Köszönöm – mondta a kisfiú, de egy pillanatig nem tudta, hogyan menjen. Zombik néma tömege ke­rítette be, és állandóan újak csatlakoztak hozzájuk. Tudta, hogy csak azt akarják tudni, mi olyan érdekes, de azok, akik meglátták a kulcsot, rögtön sóbálvány­nyá váltak, és eltátották a szájukat.

Jake feltápászkodott, lassan fölhátrált a bank széles lépcsőjén, úgy tartva maga elé a kulcsot, mint orosz­lánidomár a széket. Amikor elérte a lépcső tetején a lebetonozott széles teret, a nadrágzsebébe dugta a kulcsot, sarkon fordult és elrohant.

Csak egyszer állt meg a tér túloldalán, hogy vis­szanézzen. A kis csoport, amely körbevette azt a he­lyet, ahol ő az előbb állt, lassan életre kelt. Bambán bámultak egymásra, azután továbbmentek. A rendőr üres tekintettel nézett jobbra-balra, majd föl az égre, mintha arra akarna emlékezni, hogy került ide, és mit is akart csinálni. Jake eleget látott. Ideje keresni egy metróállomást, és elhúzni Brooklynba, még mielőtt valami újabb hátborzongató dolog történne.

13

Délután negyed kettőkor, miután lassan fölbakta­tott a metróállomás lépcsőjén, megállt a Castle meg a Brooklyn Avenue sarkán, és végignézett Co-Op City homokkő tornyain. Várta, hogy elöntse az a bizonyos­ság és a magabiztosság, amellyel mintha képes lenne előre emlékezni. De nem jött. Semmi sem jött. Csak egy gyerek volt, aki ott állt egy forró brooklyni utca­sarkon, kurta árnyéka fáradt ölebként hevert a lábá­nál.

Hát itt volnék._ most hogyan tovább?

Rádöbbent, hogy a leghalványabb fogalma sincs róla.

14

Roland kis csapata felért annak a hosszú, lágyan ereszkedő dombságnak a gerincére, amelyen eddig fölfelé kapaszkodtak. Megálltak és bámultak délkelet felé. Hosszú ideig egyikük sem szólt. Susannah két­szer is kinyitotta a száját, azután becsukta. Felnőttko­ra óta most először nem jutott szóhoz.

Előttük szinte végtelen síkság szundikált a nyári dél­után elnyúló, arany fényében. A fű buja, smaragdzöld volt, és nagyon magasra nőtt. Hosszú, karcsú törzsű, szétágazó-terebélyes koronájú fákból álló ligetek tar­kázták a síkot. Susannah mintha egy Ausztráliáról szó­ló útifilmben látott volna hasonló fákat.

A gerincen túl a mélybe vetette magát az eddig kö­vetett út, és zsinóregyenesen haladt délkelet felé; fé­nyes fehér csíkja kettészelte a füves lapályt. Tőlük né­hány mérföldre nyugatra nagy testű állatok csordája legelészett békésen. A bölényre hasonlítottak. Keletre az erdő utolsó nyúlványa görbe félszigetként fúródott a füves síkságba. A kusza, sötét alakzat olyan volt, mint egy alkar, ökölbe szorított kézzel.

250

Susannah rájött, hogy arrafelé tartott minden patak és ér, amellyel útközben találkoztak; mind annak a nagy folyónak a mellékágai voltak, amely az erdő e ki­nyúló karjából eredt, és békésen, álmodozva höm­pölygött a nyári nap alatt a világ keleti szegélye felé. Széles folyó volt, talán két mérföldre is lehetett egy­mástól a két partja.

És meglátta a várost.

Pontosan szemben, a látóhatár szélén emelkedett a tornyok és csúcsok párás erdeje. Azok a légies bástyák száz, kétszáz, esetleg négyszáz mérföldre voltak előt­tük. Ennek a világnak olyan tökéletesen tiszta volt a levegője, hogy nehezen lehetett megítélni a távolsá­gokat. Susannah csak annyit tudott, hogy azoknak a ködös tornyoknak a látványa néma csodálattal tölti el... és mély, sajgó honvágyat ébreszt benne New York iránt. Azt hiszem, akármit megtennék, ha még egyszer láthatnám Manhattant a Triborough hídról, gondolta.

Mosolyognia kellett, mert nem ez volt az igazság. Semmiért nem cserélte volna el Roland világát. Né­ma rejtélyessége, tágas terei megrészegítették. És itt volt vele a szerelme is. New Yorkban – legalábbis az ő idejének New Yorkjában – ők lettek volna a lenézett, gyűlölt botránykő, minden hülye fráter bárdolatlan, kegyetlen vicceinek céltáblája: egy huszonhat éves fe­kete nő a három évvel fiatalabb fehér szeretőjével, aki hajlamos rá, hogy felindult állapotában összevissza hablatyoljon, és még alig nyolc hónapja is olyan nar­kós volt, hogy forgott. Itt senki sem húzta el a száját, és nem nevetett. Itt senki sem mutogatott rájuk ujjal. Itt nem volt más, mint Roland, Eddie és ő, a világ három utolsó harcosa.

Megfogta Eddie kezét. A fiú tenyere melegen, vi­gasztalón simult az ő ujjaira.

Roland előremutatott. – Az ott a Send folyó lehet –mondta halkan. – Sohasem hittem volna, hogy éle‑

251

temben megláthatom... sőt inkább mesének gondol­tam, mint az Őröket.

–           Olyan szép! – suttogta Susannah. Képtelen volt levenni a szemét az előtte elterülő alföldről, amely dúsan álmodott a nyár bölcsőjében. Pillantása követte a fák árnyékát, amelyeket látszólag mérföldesre nyúj­tott a földön az alkonyat. – Ilyen lehetett a mi Nagy Síkságunk az ember letelepedése, sőt az első indiánok érkezése előtt. – Fölemelte szabad kezét, és egy helyre mutatott, ahol a Nagy Út elkeskenyedett. – Az ott a városod – mondta. – Úgye?

– Igen.

–         Okénak látszik – mondta Eddie. – Lehetséges ez, Roland? Egész ép. Ilyen jól építettek az ősök?

–         Manapság minden lehetséges – mondta Roland, de kételkedő volt a hangja. – Azért nem kéne nagyon reménykedned, Eddie.

– Hogy? Nem. – Eddie azért nagyon reménykedett. Susannah szívében honvágyat keltett az a homályos kontúr a látóhatáron, Eddie-ben a remény tüzét gyúj­totta hirtelen lángra. Ha az a város még ott van –márpedig ott volt –, akkor lehet ott lakosság is, és ta­lán nem is olyan emberalatti lények, amilyenekkel Roland a hegyek alatt találkozott. A városlakók lehet­nek

(amerikaiak, súgta Eddie tudatalattija)

intelligensek és segítőkészek is; még az is lehet, hogy zarándoklatukban ők fogják jelenteni a különb­séget siker és kudarc... vagy akár élet és halál között. Eddie agyában felragyogott a (részben Az utolsó csil­lagharcos és A sötét kristály- féle filmekből összesze­melgetett) fényes látomás: a város göcsörtös, de mél­tóságteljes véneinek tanácsa, akik hatalmas kaját tá­lalnak az érintetlen raktárakból (vagy a környezetkí­mélő buborékokban ajnározott spéci kertekből), és akik, miközben ő, Roland és Susannah degeszre eszik magukat, pontosan elmagyarázzák, mi áll előttük, és

252

hogy ez az egész micsoda. Búcsúajándékuk a ván­doroknak egy AAA minőségű autótérkép, rajta vörös­sel a Setét Toronyhoz vezető legjobb útvonal.

Eddie nem ismerte a deus ex machina kifejezést, de azt tudta – eléggé felnőtt hozzá –, hogy ilyen bölcs és jóindulatú népek főképpen a képregényekben és a B- kategóriás filmekben élnek. De azért az ötlet mámo­rító volt: a civilizáció szigete ebben a veszedelmes, leginkább üres világban; bölcs, öreg tündéremberek, akik tudják, hogy nekik mi a francot kéne csinálniuk. A párás látóhatáron kirajzolódó mesés formák leg­alább elképzelhetővé tették a gondolatot. Még ha tel­jesen kihalt is a város, a lakosságot eltörölte valami réges-régi járvány, vagy a vegyi hadviselés, akkor is használható gigászi szerszámosládaként, vagy katonai óriásraktár, ahol felszerelhetik magukat arra a ke­mény útra, ami Eddie szerint még előttük állott. Egyébként is városi fiú volt, ott született és nőtt fel, érthető, ha feldobta a magas tornyok látványa.

– Jól van! – Majdnem hangosan nevetett izgalmá­ban.– Hohó, rajta! Kapjuk el azokat a basszorkányos bölcs tündéreket!

Susannah meglepetten, de mosolyogva nézett rá. –Te meg miket locsogol, fehér fijú?

– Semmit. Ne is törődj vele. Csak mehetnékem van. Mit mondtál, Roland? Mit...

De volt valami Roland arcán, vagy közvetlenül a fel­szín alatt, valami tétován álmodó kifejezés, amitől Eddie elhallgatott, és védelmezően átfogta Susannah vállát.

15

Miután kurta, elutasító pillantást vetett a szemha­tárra, Roland tekintetét valami más vonta magára, ami jóval közelebb volt hozzájuk, és nyugtalan elő­érzettel töltötte el. Már korábban is látott ehhez fog‑

253

hatót, és Jake is vele volt, amikor utoljára ment át ilyenen. Eszébe jutott, hogyan jutottak ki a sivatag­ból, hogyan vezette őket a feketébe öltözött ember a dombokon át a hegységig. Nehezen haladtak, de leg­alább ismét volt vizük. És fű is.

Egy éjjel arra ébredt, hogy Jake eltűnt. A keskeny patakot szegélyező fűzfaligetből hallotta fojtott, két­ségbeesett kiáltásait. Mire átverekedte magát a liget­ben levő tisztásig; a gyerek már nem kiabált. Roland úgy talált rá, amint áll egy pontosan olyan helyen, mint az előttük, odalent. A kövek helye; az áldozat helye; egy hely, ahol egy orákulum él... amelyik be­szél, ha rákényszerítik... és öl, ha teheti.

– Roland! – szólalt meg Eddie.– Mi az? Mi a baj? – Látod azt? – mutatta a harcos. – Az egy beszélő kör. Az alakzatok, amelyeket látsz, magas, álló kövek. – Eddie-re nézett, akivel először azon a rémítő, mégis csodálatos légi járművön találkozott, abban a furcsa másik világban, ahol a harcosok kék egyenruhát visel­nek, és kifogyhatatlan készletek vannak cukorból, pa­pírból és olyan csodálatos gyógyszerekből, mint az asztin. Különös kifejezés – valamilyen előérzet – de­rengett Eddie arcán. Szeméből kialudt a ragyogó re­mény, amellyel a várost bámulta, tekintete szürke és üres lett. Így nézi az ember az akasztófát, amelyre ha­marosan fellógatják.

Először Jake, most meg Eddie, gondolta a harcos. A kerék, amely életünket forgatja, könyörtelen; mindig ugyanarra a helyre fordul vissza.

– Ó, a francba – mondta Eddie száraz, rémült han­gon. – Szerintem ez az a hely, ahol a srác át akar majd jönni.

A harcos bólintott. – Nagyon valószínű. Ezek vé­kony helyek, és ugyanakkor nagyon hívogatók. Egy­szer már követtem egy ilyen helyre. Az orákulum, amely ott tanyázott, kis híján megölte őt:

– Ezt meg honnan tudod?– kérdezte Susannah a fiútól. – Megálmodtad?

Eddie csak rázta a fejét. – Nem tudom. De abban a pillanatban, ahogy Roland megmutatta azt a tetves helyet... – elharapta a szót, a harcosra nézett. – Oda kell mennünk, olyan gyorsan, ahogy telik tőlünk! – Hangja egyszerre volt felajzott és rémült.

Ma fog megtörténni? – kérdezte Roland. – Ma éjjel?

Eddie ismét megrázta a fejét, megnyalta a száját. –Ezt sem tudom. Nem vagyok biztos benne. Ma éjjel? ' Nem hiszem. Az idő... nem ugyanúgy múlik nálunk és ott, ahol a fiú van. Az ő helyén és idejében lassab­ban telik. Talán holnap. – Mostanáig fékezte a páni­kot, de az most elszabadult. Odafordult Rolandhoz, megragadta az ingét hideg, verejtéktől nyirkos ujjaival. – De nekem be kellett volna fejeznem a kulcsot, és nem tettem meg, és még valami mást is kellett vol­na csinálnom, és gőzöm sincs, hogy mit! Ha a srác meghal, az az én hibám lesz!

A harcos megfogta Eddie kezét, és lefejtette az in­géről.

– Szedd össze magad!

– Roland, nem érted...

– Azt értem, hogy a nyafogás és vinnyogás nem old­ja meg a bajodat. Azt értem, hogy elfeledkeztél apád arcáról.

– Hagyd ezt a hülyeséget! Szarok én az apámra! –üvöltötte Eddie hisztérikusan, és Roland ekkor arcul ütötte. A pofon akkorát csattant, mintha ágat törtek volna ketté.

Eddie feje hátranyaklott, a szeme kitágult a döb­benettől. Rámeredt a harcosra, majd lassan fölemelte a kezét, és megérintette arcán a vöröslő tenyérnyo­mot. – Te fattyú! – suttogta. Keze a pisztoly agyára hullott, amelyet még mindig a bal csípőjén viselt. Susannah megpróbálta eltakarni a fegyvert, ám a fiú le­söpörte a kezét.

Most ismét oktatnom kell, gondolta Roland, csakhogy azt hiszem, most legalább annyira oktatom a saját élete­mért, mint az övéért:

Valahol a távolban varjú károgott bele harsányan a csendbe, és Roland egy pillanatra a sólymára, Da­vidra gondolt. Most Eddie az ő sólyma... és Davidhez hasonlóan tétovázás nélkül kitépi a szemét, ha a har­cos csak egy hajszálnyi esélyt is ad neki.

Vagy a torkát.

– Le akarsz lőni? Ezzel akarod befejezni, Eddie?

Apám, kurvára unom már a süketelésedet –mondta Eddie. Szemét elfátyolozták a könnyek és a düh.

– Nem fejezted be a kulcsot, de nem azért, mert félsz befejezni. Attól félsz, hogy rá kell jönnöd: nem tudod befejezni. Félsz lemenni oda, ahol a kövek áll­nak, de nem azért, mert félsz, hogy mi történhet, ha belépsz abba a körbe. Attól félsz, ami nem történik meg. Nem a nagyvilágtól félsz-, Eddie, hanem a ben­ned levő kicsitől. Nem felejtetted el apád arcát. Tedd hát meg! Lőj le, ha mersz! Belefáradtam, hogy a pi­tyergésedet hallgassam.

– Hagyd abba! – vijjogta Susannah. – Hát nem lá­tod, hogy megteszi? Nem látod, hogy te kényszeríted rá, hogy megtegye?

Roland beledöfte a tekintetét. -- Én arra kényszerí­tem, hogy döntsön. – Ismét Eddie felé fordította mély barázdáktól felszántott, szigorú arcát. – Kijöttél a he­roin és a bátyád árnyékából, barátom. Gyere ki a saját árnyékodból is, ha mersz. Most rögtön! Gyere ki, vagy lőjél le, és legyen végre vége!

Egy pillanatig azt hitte, hogy Eddie tényleg megte­szi, és itt ér véget minden, ezen a magas gerincen, a felhőtlen nyári ég alatt, ahol kék szellemhadként re­megnek a látóhatáron a város tornyai. Azután Eddie

256

arca megrándult. Szájának kemény vonala elernyedt és remegni kezdett. Keze lehullott Roland fegyveré­nek agyáról. A melle megrándult, egyszer... kétszer... háromszor. Szája kinyílt, és minden kétségbeesése, rettegése kiszakadt belőle egy hörgő kiáltással, mi­közben a harcosra vetette magát:

–         Félek, te érzéketlen marha! Hát nem tudod felfogni? Roland, én félek!

Lábai összeakadtak, előreesett. Roland elkapta és szorosan magához ölelte. Érezte bőrének verejték- és piszokszagát, érezte a könnyeit, a rettegését.

Egy pillanatig átkarolta, azután Susannah felé lódí­totta. Eddie fáradtan lehorgasztott fejjel térdre esett a tolószék mellett. A nő rátette a kezét a tarkójára, és a combjához szorította a fiú fejét. – Néha gyűlöllek, nagy fehér ember – mondta keserűen Rolandnak.

A harcos a homlokára tapasztotta a két tenyerét. – Néha én is gyűlölöm magamat.

–      De azért nem hagyod abba, mi?

Roland nem válaszolt. A térdeplő Eddie-t nézte, aki lehunyt szemmel szorította a fejét Susannah comb­jához, és az arcáról meg lehetett mintázni a nyomorú­ságot. Roland elhessegette ólomsúlyú fáradtságát, amely azt sugdosta, hogy hagyja ezt a bájcsevejt egy másik napra. Ha Eddie-nek igaza van, akkor nincs másik nap. Jake úgyszólván kész, hogy elinduljon: Eddie lett a választott, hogy átsegítse a fiút erre a vi­lágra. Ha nem készült fel rá, akkor Jake meghal a be­járatnál, éppen olyan biztosan, mint az a magzat, amelyet megfojt a nyakára tekeredett köldökzsinór, mihelyt elkezdődnek az összehúzódások.

–      Állj föl, Eddie!

Egy pillanatig azt hitte, hogy Eddie ott marad tér­den, arcát a nő ölébe rejtve. Ha így lesz, akkor min­den elveszett... és ez is ka. Azután a fiú lassan feltá­pászkodott. Csak állt, lógott mindene, a keze, válla, feje, haja, és ez nem volt jó, de állt, és kezdetnek ez elég.

–                  Nézz rám!

Susannah kényelmetlenül feszengett, de most nem szólt.

A fiú lassan fölemelte a fejét, és reszkető kezével fél­resöpörte a szeméből a haját.

– Ez a tiéd. Rosszul tettem, hogy elvettem, nem szá­mít, milyen mély a fájdalmam. – Megmarkolta a nyers­bőr szíjat, rántott egyet rajta és eltépte. A kulcsot Eddie elé tartotta. A fiú alvajáró mozdulattal nyúlt érte, de Roland nem ejtette bele azonnal a tenyerébe. – Igyekszel majd megtenni, amit meg kell tenned?

– Igen. – Alig lehetett hallani a hangját.

– Akarsz mondani nekem valamit?

– Bocs, hogy félek. – Volt valami borzasztó a hang­jában, valami, ami összeszorította Roland szívét. Azt is tudta, mi az: most ért véget Eddie gyermekkora, itt hármuk között múlt el fájdalmas halállal. Lehet, hogy láthatatlan, ő mégis hallotta gyengülő sírását. Iparko­dott becsukni előtte a fülét.

Ezt ismét a Torony nevében tettem. Még több van a ro­vásomon, és egyre közelebb a nap, amikor mindez össze­adatik, mint a részeges számlája a serházban. Hogyan fogom tudni valaha is kifizetni?

–             Nem kívánok tőled bocsánatkérést, legkevésbé azért, mert félsz – mondta. – Mire jutnánk félelem nélkül? Habzó szájú veszett kutyák lennénk, ürülék száradna a lábunkra.

–             Akkor hát mit akarsz? – kiáltotta Eddie. – Mindent elvettél, mindent, amit adhattam! Még ez sem ma­radhat meg, mert végül ezt is neked adom! Mit akarsz még tőlem?

Roland az öklébe szorította a kulcsot, amely az ő hozzájárulásuk volt Jake Chambers megváltásához. Nem szólt, farkasszemet nézett Eddie-vel. Sütötte a nap a zöld síkságot, a Send folyó kékesszürke partját, és valahol a távolban megint átkárogott a varjú a fa­kuló nyári délután arany mérföldjein.

258

Egy idő után megértés derengett föl Eddie szemé­ben.

Roland bólintott.

– Megfeledkeztem az apám arcáról... – Eddie elhall­gatott, lehajtotta a fejét. Nyelt egyet, fölnézett a har­cosra. Roland tudta, hogy a dolog, amely közöttük halódott, most elmozdult. Nem létezett többé. Ilyen egyszerű ez. Itt, ezen a napsütötte, szélsöpörte gerin­cen, mindennek a határán, örökre eltűnt. – Megfe­ledkeztem az apám arcáról... és a bocsánatodért ese­dezem.

Roland kinyitotta öklét, és a kulcs csekély terhét visszaadta annak, akinek azt viselnie kellett, a ka el­rendelése értelmében. – Ne beszélj így, harcos –mondta a Nemes Nyelven. – Apád jó szemmel néz té­ged... szeret téged... és én is.

Eddie összezárta ujjait a kulcson, és elfordította félig felszáradt könnyektől foltos arcát. – Menjünk! –mondta. Ereszkedni kezdtek a hosszú lejtőn az alat­tuk elnyúló síkság felé.

16

Jake lassan baktatott a Castle Avenue-n a pizzériák, kocsmák és bodegák mellett, ahol gyanús képű öreg­asszonyok bökdösték a krumplit és passzírozták a pa­radicsomot. A hátizsák szíja feltörte a hónalját, a lába is fájt. Elment a digitális hőmérő mellett, amely har­mincfokos meleget mutatott. Jake inkább negyvennek érezte.

Elöl egy rendőrautó kanyarodott ki a sugárútra. Jake-ben nyomban feltámadt az érdeklődés egy vas­edény kirakata iránt, amelyben kertészeti kellékeket lehetett látni. A kirakat üvegében figyelte a tovasu­hanó kék-fehér tükörképet, és nem mozdult, amíg a rendőrautó el nem tűnt.

Hé, Jake, öreg haver! Hová is tartasz?

259

Fogalma sem volt. Biztos, hogy a fiú, akivel találko­zott, a zöld hajpántot és A BELSŐ-VILÁGBAN NINCS UNALMAS PILLANAT feliratú sárga pólót viselő srác itt lehet a közelben, de akkor is mi van? Jake-nek akkor se volt több, mint egy tű Brooklyn szénakazlában.

Elment egy festékkel beszórt, falfirkáktól pompázó sikátor mellett. Zömmel nevek voltak, EL TIANTE 91, SPEEDY GONZALES, MOTORVAN MIKE, de akadt né­hány jelige és beavatottaknak szóló más felirat is. Jake szeme kettőn akadt meg.

EGY RÓZSA AZ EGY RÓZSA AZ EGY RÓZSA

festették a téglára, ugyanolyan időtől poros rózsa­színre fakult árnyalatban, mint amilyen az a rózsa volt, amelyik ott nőtt Tom és Gerry Művészi Cseme­géjének helyén. Alá olyan sötét kékkel, hogy az már majdnem fekete volt, ezt a furcsaságot kanyarította valaki:

BOCSÁNATODÉRT ESEDEZEM

Ez meg mit jelent?, értetlenkedett a gyerek. Nem tudta – talán valami idézet a Bibliából –, mégis úgy megfogta a tekintetét, ahogy állítólag a kígyó bűvöli el a madarat. Végül lassan elbaktatott, mélyen elgondol­kodva. Már fél három felé járt, árnyéka nyúlni kez­dett.

Pontosan Jake előtt görcsös botjára támaszkodó öregember totyogott a járdán, amennyire lehetett, az árnyékvetők alatt. Barna szeme két túlméretezett to­jásként úszott a vastag üveglencsék mögött.

– Bocsánatáért esedezem, uram – bökte ki Jake gondolkozás nélkül, nem is hallva, mit mond.

Az öregember megfordult, hogy ránézzen. Hökken­ten, riadtan pislogott. – Haggyál békét, fiam! – mond­ta. Fölemelte a botját, és ügyetlenül meglengette a fiú irányába.

260

–      Meg tudná mondani, uram, van itt ezen a környé­ken egy Markey Academy nevű hely? – Ez a legna­gyobb hülyeségnek hangzott, de nem jutott eszébe más, amit kérdezhetett volna.

Az öregember lassan leeresztette botját. Az uram le­hetett az oka. A vének és a majdnem szenilisek némi­leg holdkóros érdeklődésével nézett a gyerekre. –Hogyhogy nem vagy iskolában, fiam?

Jake fáradtan elmosolyodott. Már nagyon unta ezt á kérdést. – Ezen a héten záróvizsgák vannak. Csak azért jöttem, hogy meglátogassam egy régi baráto­mat, aki a Markey Academybe jár. Elnézést a zava­rásért.

Megkerülte az öreget (aki remélhetőleg nem fog csak úgy a hecc kedvéért végigvágni a fenekén a bot­tal), és már-már befordult a sarkon, amikor az apó fölrikácsolt: – Fiam! Fiaaaam!

Jake megfordult.

–      Errefelé nincs Markey Akedémija – mondta a vén­ség. – Huszonkét éve élek itten, tudnom kéne róla. Markey Avenue, igen, az van, de Markey Akedémija nincs.

Jake gyomra összeszorult hirtelen izgalmában. Egy lépést tett az öreg felé, aki védekezésül fölkapta a bot­ját. Jake azonnal megállt, tartva a hatméteres bizton­sági sávot. – És merre van ez a Markey Avenue, uram? Megmondaná nekem?

–      Há persze – felelte az öregember. – Nem montam, hogy errefelé élek mán huszonkét éve? Két sarok in­net. Fordúj be a Majestic mozinál. De én mondom neked, nincsen Markey Akedémija.

– Köszönöm, uram! Köszönöm!

Jake megfordult, végigtekintett a Castle Avenue-n. Igen, már látta is a mozi védőtetejének félreismerhe­tetlen formáját, amint néhány sarokkal lejjebb kiug­rott a járda fölé. Futásnak eredt, azután észbe kapott,

261

hogy ezzel fölhívja magára a figyelmet, és lelassított sietős gyaloglásra.

Az öregember utánanézett. Uram!, mondta magá­nak hüledezve. Még ilyet. Uram!

Rozsdásan vihogott, és ment tovább.

17

Roland kis csapata alkonyatkor állt meg. A harcos sekély gödröt ásott, és tüzet rakott. Nem kellett ugyan főzniük, de szükségük volt rá. Eddie-nek volt rá szüksége. Ha be akarja fejezni a faragást, akkor fényre van szüksége.

A harcos körülnézett, és meglátta Susannah sötét árnyát a fakuló akvamarin égen. Eddie-t viszont nem találta.

– Hol van? – kérdezte.

– Kicsit lejjebb ment az úton. Hagyd most békén, Roland. Elég volt mára.

A harcos bólintott, a farakás fölé hajolt, és kovaszi­lánkkal rácsapott egy kopott acélrúdra. A gyújtós, amelyet maga gyűjtött össze, hamarosan lángolt. Egyenként helyezte rá a kis ágakat, miközben várta, hogy Eddie visszatérjen.

18

Fél mérföldre visszafelé azon az úton, amerre jöt­tek, Eddie törökülésben kuporgott a Nagy Út köze­pén, egyik kezében a befejezetlen kulccsal, és az eget nézte. Lepillantott az útra, látta a szikrákat, és pon­tosan tudta, hogy Roland mit csinál... és miért. Az­után ismét az eget nézte. Még sohasem félt ennyire, és sohasem érezte magát ilyen magányosnak.

Az ég hatalmas volt – nem emlékezett rá, hogy lá­tott-e valaha is ilyen óriási, megszakítatlan teret, ilyen

262

végtelen, tiszta ürességet. Ettől nagyon kicsinek érez­te magát, de hite szerint nem volt ebben semmi rossz. A dolgok rendjében ő tényleg nagyon kicsi.

A fiú már közel volt. Eddie tudni vélte, hol jár Jake, és mire készül. Néma csodálat töltötte el. Susannah 1963-ból jött. Eddie 1987-ből. Közöttük... ott van Jake. Próbál átjönni. Próbál megszületni.

Találkoztam vele, gondolta. Találkoznom kellett vele, és mintha emlékeznék is rá... bizonyos mértékben. Azelőtt történt, hogy Henry elment volna katonának, igaz? A brooklyni szakiskolába járt, és odáig volt a feketéért: fekete farmer, fekete motorosbakancs, fémvégű fűzővel, felgyűrt ujjú fekete póló. James Deanre akart hasonlítani. Sokszor gondoltam erre, de sohasem mondtam ki fenn­hangon, mert nem akartam bosszantani.

Látta, hogy bekövetkezett, amire töprengése köz­ben várt: feljött az Öreg Csillag. Tizenöt perc, talán még kevesebb, és az idegen ékkövek egész tejútja kö­veti, de most még egyedül ragyogott a sötétségben.

Lassan fölemelte a kulcsot, addig, amíg az Öreg Csillag bele nem került a széles középső bevágásba, azután elszavalta a régi versikét az ő világából, amely­re az anyja tanította, amikor egymás mellett térde­pelve nézték a hálószoba ablakából az Esthajnalcsil­lagot, amint áll a közelgő sötétségben Brooklyn ház­tetői és tűzlétrái fölött: – Csillagfény, ragyogás, első csillag, mit ma látok; teljesíts egy kívánságot, amit ma este kívánok.

Öreg Csillag ragyogott a kulcs bevágásában. Gyé­mánt, kőrisfoglalatban.

– Segíts, hogy találjak magamban egy kis kurázsit –mondta Eddie. – Ez a kívánságom. Segíts, hogy le­gyen bátorságom próbálkozni, és befejezzem ezt a nyomoroncot.

Egy pillanatig még ült, azután fölállt és visszakullo­gott a táborba. Olyan közel ült a tűzhöz, amennyire bírt; nem szólt a harcoshoz, még Susannah-hoz sem.

263

Fogta a kést, munkához látott. Apró forgácsok gön­dörödtek a kulcs végén levő s alakról. Eddie gyorsan dolgozott, erre-arra forgatva a kulcsot. Időnként le­hunyta a szemét, és hüvelykujját végigfuttatta a puha íveken. Igyekezett nem gondolni arra, mi fog történ­ni, ha rossz a forma. Az biztos lebénította volna.

Roland és Susannah mögötte ülve némán figyelték. Eddie végül félretette a kést. Arca fénylett a verejték­től. - Ez a te haverod - mondta. - Ez a Jake. Ez aztán tökös srác lehet.

- A hegy alatt is derekasan viselkedett - felelte Ro­land. - Félt, de sohasem hátrált egy ujjnyit sem. - Bár én lennék ilyen.

Roland vállat vont. - Balazarnál jól harcoltál, pedig elvették a ruháidat. Nagyon nehéz meztelenül harcol­ni, de te megtetted.

Eddie megpróbált emlékezni a lokálban lezajlott lö­völdözésre, de csak homályos benyomások maradtak meg a tudatában. Füst, zaj és egymást összevissza ke­resztező fénydárdák döfnek át egy falon. Mintha automata fegyverek szaggatták volna szét azt a falat. De már nem emlékezett rá biztosan.

Fölemelte a kulcsot. A bevágások élesen kirajzolód­tak a lángok előterében. Hosszú ideig tartotta így, fő­képp az s alakot bámulta. Pontosan olyannak látszott, mint álmában és a tűzben fölmerült pillanatnyi láto­másban... de úgy érezte, nem tökéletes. Majdnem az, de azért nem teljesen.

Ez megint Henry. Neki nem volt semmi sem elég jó azokban az években. Te csináltad, haver. Csak Henry odabent nem akarja elismerni.

A szögletes bőrdarabra ejtette a kulcsot, gondosan ráhajtotta a sarkokat. - Megcsináltam. Nem tudom, jó-e vagy sem, de azt hiszem, annyira jó, amennyi tel­lett tőlem. - Most, hogy nem kellett többé dolgoznia a kulcson, furcsán üresnek, céltalannak, eltévedtnek érezte magát.

264

- Akarsz enni valamit, Eddie? - kérdezte halkan Su­sannah.

Ott a célod, gondolta Eddie. Ott a tájékozódási pont. Ott ül, keze összekulcsolva az ölében. Minden cél és irány, amit valaha is...

Ám most, egyik pillanatról a másikra valami más bukott föl a tudatába. Nem álom... nem látomás... Egyik sem. Emlék. Ismét megtörténik - előre emlékezel az időben.

- Először valami mást kell csinálnom - mondta, és fölállt.

A tűz túloldalán Roland fölhalmozott néhány lehul­lott ágat. Eddie átböngészte a kupacot, és talált egy hatvan centiméter hosszú, a közepén úgy tíz centi-­méter átmérőjű, száraz ágat. Fogta, visszatért a he­lyére a tűz mellé, és ismét magához vette Roland ké­sét. Most gyorsabban dolgozott, mert csak kihegyezte a fát, amíg olyan nem lett, mint egy sátorcövek.

- Indulhatnánk hajnal előtt? - kérdezte a harcost. - Azt hiszem, olyan hamar el kell érnünk azt a kört, amennyire lehetséges.

- Igen. Ha kell, még hamarabb is. Nem akarok sö­tétben járni - egy beszélő kör nem biztonságos hely éjszaka -, de ha kell, akkor nincs mese.

- Ahogy elnézem az arcodat, nagyfiú, kétlem, hogy azok a kőkörök bármilyen időpontban biztonságosak lennének - jegyezte meg Susannah.

Eddie ismét félretette a kést. A jobb lábánál állt ku­pacban a föld, amelyet Roland ásott ki a tűzhelyként szolgáló sekély gödörből. Most a fadarab hegyével egy kérdőjelet rajzolt a földbe. Tisztán, világosan látszott.

-- Jól van - törölte le a botot. - Minden elvégezte­tett.

- Akkor egyél valamit - makacskodott Susannah. Eddie próbálkozott, de nem volt éhes. Amikor vég­re elszenderedett Susannah melegében, álomtalanul, de nagyon éberen aludt. Hajnali négyig, amikor a

265

harcos felrázta, egyfolytában hallotta az alattuk levő síkságról a szél szüntelen száguldozását, és úgy érez­te, ő is vele repül, magasan fent az éjszakában, távol mindezektől a gondoktól, miközben fölötte derűsen halad az útján az Öreg Csillag és az Öreg Anya, és faggyal festik meg az arcát.

 

19

– Itt az idő – mondta Roland.

Eddie fölült. Susannah is felült, tenyerével dörgölte az arcát. Ahogy Eddie agya kitisztult, rögtön meg is telt türelmetlenséggel. – Igen. Gyerünk, méghozzá gyorsan.

– Közel jár, ugye?

– Nagyon. – Fölállt, és a derekánál fogva betette Susannah-t a tolószékbe.

A nő szorongva nézett rá. -- Van még annyi időnk, hogy odaérjünk?

Eddie bólintott– Szűkösen.

Három ‚perccel később már a kísértetiesen csillám- ló Nagy Úton mentek lefelé. Egy óra múlva, mikor a hajnal fényei fölbukkantak a keleti égen, ritmikus nesz kélt messze előttük.

Dobok, vélte Roland.

Gépezet, vélte Eddie. Valami hatalmas gépezet. Szív, vélte Susannah. Valami hatalmas, beteg szív lük­tetése... abból a városból, ahová mennünk kell.

Két órával később a hang ugyanolyan hirtelen halt el, ahogy kezdődött. Fehér, formátlan felhők verőd­tek össze az égen a fejük fölött, először elfátyolozták, azután kioltották a korai napot. Már öt mérföldre sem volt az álló kövek köre, és egy elhullott szörnyeteg fogsoraként csillogott az árnyéktalan fényben.

20


SPAGETTIWESTERN-HÉT A MAJESTICBEN!

hirdette a Brooklyn és a Markey Avenue sarkán a viharvert, kedveszegett védőtető.

 

2 SERGIO LEONE-KLASSZIKUS!
A MARÉKNYIS MEG A Jó, A ROSSZ & A CSÚF!
MINDEN ELŐADÁS 99 C

 

Hajában csavarókkal szőke, rágógumizó pipi ült a pénztárban, a Led Zeppelint hallgatta a tranzisztoros rádióján, és az egyik olyan pletykalapot olvasta, ame­lyekért Mrs. Shaw is annyira odavolt. Tőle balra Clint Eastwood- plakát díszelgett a mozi kirakatában.

Jake tudta, hogy haladnia kéne – már majdnem há­rom óra volt –, de egy pillanatra megállt és rámeredt a piszkos, repedezett üveg mögötti plakátra. East­wood mexikói serapét viselt, szivart harapott a foga közé. A serape egyik szárnyát hátravetette a válla fö­lött, hogy hozzáférhessen a pisztolyához. Sápadt, fa­kókék szeme volt. Bombázópilóta-szem.

Nem ő az, gondolta Jake, de majdnem. Főleg a sze­me... az majdnem ugyanolyan.

–         Hagytad, hogy lezuhanjak – mondta az ócska pla­káton levő férfinak, a férfinak, aki nem Roland volt. –Hagytad, hogy meghaljak. Most mi fog történni?

–         Hé, öcsi! – szólt oda a szőke pénztároslány, és Jake összerezzent. – Bejössz, vagy csak állsz ott és du­málsz magaddal?

Nem én -- mondta Jake. – Már láttam ezeket. Ment tovább, balra fordult a Markey Avenue-n. Ismét várta az előre emlékezés érzését, de nem jött.

Csupán egy napfénytől forró utcát látott, börtön­blokkokra emlékeztető homokszín bérházak között. Arra jött néhány fiatal nő, babakocsit toltak, unottan

267

fecserésztek, máskülönben kihalt volt az utca. Május­hoz képest túl meleg volt, túlságosan forró a sétafi­káláshoz.

Mit keresek? Mit?

Mögötte érdes férfinevetés harsant. Dühös női vi­sítás követte. – Add vissza!

Jake ugrott egyet, azt hitte, neki szólnak.

– Add vissza, Henry! Viccen kívül!

Jake megfordult, és két fiút látott, az egyik legalább tizennyolc éves volt, a másik sokkal fiatalabb... tizen­kettő vagy tizenhárom. Ennek a kisebbiknek a láttán Jake szíve bukfencet vetett a mellében. Zöld kord­nadrágot viselt kartonsort helyett, de a sárga póló ugyanaz volt, és ott volt a kopott kosárlabda is a hóna alatt. Noha háttal állt neki, Jake tudta, hogy tegnap éjszaka álmában már találkozott vele.

21

A lány a rágógumizó pipi volt a pénztárfülkéből. A két fiú közül az idősebb – akit már majdnem férfinak is nevezhettek – elvette az újságját. A lány utánaka­pott. A farmert és felgyűrt ujjú fekete pólót viselő új­ságrabló a feje fölé emelte a lapot, és vigyorgott.

– Úgorj érte, Maryanne! Ugorj, kislány, ugorj!

A lány kivörösödött arccal, dühösen meredt rá. –Add ide! – mondta. – Ne hülyülj már, add vissza! Te mocsok!

– Óóóó, na né má, Eddie! – mondta az idősebb fiú. – Illen cúna beszédet! Fujj, fujj! – vigyorogva lengette a lapot, úgy, hogy a szőke pénztároslány pont ne érje el, és Jake hirtelen mindent megértett. Ezek ketten együtt jöttek hazafelé – noha valószínűleg nem egy iskolába járnak, ha jól saccolta a korukat –, és a na­gyobbik odament a 'pénztárhoz, úgy téve, mintha va­lami érdekeset akarna mondani a szőkének. Azután

átnyúlt az üveg aljába vágott nyíláson, és kirántotta a lány újságját.

A nagyfiúnak az a fajta arca volt, amilyet Jake már korábban is látott; ez a típus képzeli a vidámság ne­továbbjának, ha öngyújtóbenzinnel kenik be a macs­ka farkát, vagy kenyérgalacsinba gyúrt halászhorgot etetnek az éhes kutyával. Az ilyen gyerek szokott meg­bújni a szoba végében, és onnan rángatja a melltartó pántját, azután – Ki? Én? – kérdezi nagy buta meg­lepetéssel, ha valaki végül rászól. A Piperben nem sok volt belőlük, de azért akadt néhány. Jake szerint min­den iskolában elő szoktak fordulni. A Piperben job­ban öltözöttek, de az arcuk ugyanolyan. Valamikor ré­gen az ilyen arcú srácokra mondhatták, hogy ez is azért született, hogy felkössék.

Maryanne ugrott az újságjáért, amelyet a fekete nadrágos idősebb fiú hengerré csavart. Már majdnem megfogta, amikor a srác elrántotta a keze ügyéből, azután úgy legyintette fejbe vele, ahogy az ember a kutya fejére csap, ha az a szőnyegre pisil. A lány most elsírta magát – Jake szerint főleg a megaláztatás miatt. Az arca már olyan vörös volt, hogy szinte izzott. –Ak­kor tartsd meg! – sivította. –Tudom, hogy nem tudsz olvasni, de a képeket bámulhatod!

Elfordult tőlük.

– Add vissza neki, miért nem adod vissza? – kérdez­te halkan a kisebbik fiú, akit Jake már ismert. Az idősebbik kitartotta az újsághengert. A lány ki­rántotta a kezéből, és még a tíz méterre álló Jake is hallotta, hogy a papír elszakadt. –Te egy takony vagy, Henry Dean! – kiáltotta a lány. – Egy frankó takony!

– Hé, hát mi van? – kérdezte Henry őszintén meg­sértve. – Én csak vicceltem. Különben is csak egy he­lyen szakadt el, a mindenit, hát attól még olvashatod. Ne morogj már annyira!

Ez is igaz, gondolta Jake. Az ilyen Henry-féle alakok még a leghülyébb tréfát is eltúlozzák két lépéssel...

268

269

azután sértődötten, értetlenül néznek, amikor rájuk ordít valaki, és mindig azt mondják Há mija bajod?, meg Te nem érted a tréfát? meg Ne morogj annyira!. Miért lógsz vele, haver?,- tűnődött Jake. Ha az én ol­dalamon állsz, akkor mi dolgod egy ilyen hülyével? De ahogy a fiatalabb srác megfordult, mikor to­vábbindultak az utcán, Jake már tudta a választ. Az idősebbik vonásai durvábbak voltak, a bőre ronda pattanásos, de máskülönben döbbenetes volt a ha­sonlóság. Ezek testvérek.

22

Jake elfordult, és lustán csellengeni kezdett a járdán a két fiú előtt. Reszkető kézzel belenyúlt a mellzsebé­be, előhúzta apja napszemüvegét, és ügyetlenül az or­rára ültette.

Mögötte erősödtek a hangok, mintha fokozatosan hangosabbra állítanának egy rádiót.

- Nem kellett volna ennyire cukkolnod, Henry. Pi­szokság volt.

- Csípi, Eddie - mondta Henry a világ dolgaiban járatos ember önelégültségével. - Majd megérted, ha öregebb leszel kicsivel.

- De sírt!

- Nyilván megjött a baja - bölcselkedett Henry. Már nagyon közel jártak. Jake a ház falához tapadt. Fejét lehorgasztotta, kezét farmerja zsebébe süllyesz­tette. Nem tudta, miért olyan fontos, hogy ne vegyék észre, csak érezte. Henry nem számít, de...

A fiatalabbnak nem szabad emlékeznie rám, gondol­ta. Nem tudom pontosan, hogy miért, de nem emlékezhet. Úgy mentek el mellette, hogy rá se néztek. A fiú, akit Henry Eddie-nek szólított, kívül ment, a csator­na mentén cselezgetve a kosárlabdával.

270

- Azért ismerd el, murisan festett - mondta Henry. - Az öreg Bibap Maryanne, amint az újságért ugrál. Hú! Hú!

Eddie szemrehányónak szánt tekintettel nézett föl a bátyjára... azután föladta, és kirobbant belőle a ne­vetés. Jake látta a feltétel nélküli szeretetet azon a fől-emelt arcon, és sejtette, hogy Eddie még sok mindent fog megbocsátani a bátyjának, mielőtt végképp le­szokna róla.

-      Akkor megyünk? -- kérdezte most Eddie. - Azt mondtad, hogy igen. Iskola után.

-      Azt mondtam, talán. Nem tom, akarok-e oda­menni olyan messze. A mama is otthon van már mos­tanra. Talán elfelejthetnénk a dolgot. Menjünk fől, nézzük inkább kicsit a tévét.

Három méterre jártak Jake előtt, és egyre távolod­tak.

-      Eredj már! Megígérted!

Az épület mellett, amely előtt most haladtak el a fiúk, drótkerítés húzódott, a rajta levő kapu nyitva állt. A kerítés mögött Jake megpillantotta azt a ját­szóteret, amelyet előző éjszaka már látott álmában... illetve annak egy változatát. Nem fák vették körül, nem volt furcsa metrólejáró-szerű fémbódé, elöl sár­ga-fekete csíkosra festve, ám ugyanolyan repedezett volt a beton, és még a kifakult, sárga alapvonalak is látszottak.

- Hát... talán. Nem tudom. - Jake rájött, hogy Hen­ry megint csak viccel. Ám Eddie nem; rettentően el akart menni oda, amit mondott. - Dobjunk néhány kosarat, közben megfontolhatom.

Elvette a labdát az öccsétől, ügyetlenül cselezgetett a pályán, dobása túlságosan magasra sikeredett és visszapattant, anélkül hogy akár érintette volna a ko­sarat. Henry ahhoz ért, hogy tinilányok kezéből ki­kapkodja az újságot, gondolta Jake, de a kosárhoz hatökör.

271

Eddie belépett az ajtón, kigombolta kordnadrágját és lehúzta. Alatta ugyanazt a fakó kartonsortot visel­te, mint Jake álmában.

– Há nem a rövid bugyikáját viseli? – mondta Hen­ry. – Há nem éééédi? – Kivárta, amíg az öccse fél lá­bon egyensúlyozva veti le magáról a kordnadrágot, és akkor megdobta a labdával. Eddie-nek sikerült fél­reütnie,

 amivel valószínűleg megspórolt magának egy orrvérzést, de elvesztette az egyensúlyát, és ügyetle­nül a betonra tottyant. Nem sérült meg, de Jake látta, hogy nem sok hiányzott hozzá; a drótkerítés mentén rengeteg üvegcserép csillogott.

– Menj már, Henry, hagyd abba – mondta, de a hangjában nem volt igazi szemrehányás. Jake sejtése szerint Henry annyit zrikálhatja, hogy Eddie már csak akkor veszi észre, amikor a bátyja valaki mást cikiz, például a szőke pénztároslányt.

– Eredj már, Henry, maradj magadnak!

Eddie felállt és beügetett a pályára. A labda a ke­rítesnek ütődött, és visszapattant Henryhez. Az idő­sebb fiú igyekezett kicselezni öccsét. Eddie keze vil­lámgyorsan, mégis valami különös kecsességgel elő­revágódott, és elvette a labdát. Könnyedén lebukott Henry kinyújtott, csapkodó karja alá, és a kosár felé futott. Henry zivataros pofával követte, de akár szun­dikálhatott volna egyet. Eddie szabályszerűen rugó­zott, ugrott, és bedobta a labdát. Henry elkapta, és a vonal mögé dobta.

Ezt nem kellett volna, Eddie, gondolta Jake. Ott állt, ahol a kerítés véget ért, leste a két fiút. Ez a hely elég biztonságosnak tűnt, legalábbis pillanatnyilag. Az ap­ja napszemüvegét viselte, és a két fiú annyira beleme­rült a játékba, hogy azt sem vették volna észre, ha Carter elnök slattyog oda nézni őket. Jake kételkedett benne, hogy Henry tudná, kicsoda Carter elnök.

Azt várta, hogy Henry fellöki az öccsét, talán csú­nyán, hogy törlesszen a szerelésért, de alábecsülte

272

Eddie ravaszságát. Henry egy fejcselt csinált, amellyel még Jake anyját sem tudta volna elbolondítani, de Eddie látszólag mégis bevette. Henry elrohant mellet­te, vezette a labdát, bár többnyire kézben vitte. Jake meglehetősen biztos volt benne, hogy Eddie köny­nyedén utolérhetné és elvehetné tőle a labdát, ám ő inkább lemaradt. Henry ügyetlenül fölnyúlt, és a lab­da ismét lepattant a kosár pereméről. Eddie elkapta... és hagyta, hogy kicsússzon az ujjai közül. Henry el­kapta, megfordult, és bedobta a háló nélküli kosárba.

– Egy null – lihegte. – Játszunk tizenkettőig?

Jake eleget látott. A meccs szoros volt, de végül Henry győzhetett. Eddie gondoskodott róla. Nem azért, hogy megkímélje magát a szurkapiszkától; azt akarta, hogy Henry jó hangulatba kerüljön, és haj­landóbb legyen arra az akármire, amit Eddie el akart érni nála.

Hát, haver, azt hiszem, az öcséd jó ideje úgy játszik rajtad, mint a hegedűn, és neked persze a leghalványabb fogalmad sincs róla, mi?

Hátrébb húzódott a játszótér északi oldalát határoló bérházig, hogy kikerüljön a Dean testvérek látóteré­ből, meg azok is az övéből. A falnak dőlt, és hallgatta a labda pufogását a pályáról. Henry hamarosan úgy zihált, mint Csu-csu Charlie, amikor meredek domb­oldalon csühög fölfelé. Biztos bagózik; az ilyen Hen­ry-féle alakok mindig bagóznak.

A játék körülbelül tíz parcig tartott, és mire Henry bejelente, hogy győzött, az utca tele volt hazafelé tartó gyerekekkel. Néhányan gyanakodva méregették Jake-et, miközben elmentek mellette.

–           Szép játék, Henry – mondta Eddie.

–        Nem rossz zihálta Henry. – Még mindig bedőlsz az öreg fejcselnek.

Az biztos, gondolta Jake. Azt hiszem, be is dől mind­addig, amíg magára nem szed még vagy negyven kilót. Akkor jön majd a meglepetés.

273

-      Én is azt hiszem. Hé, Henry, kérlek szépen, nem mennénk el megnézni azt a helyet?

- De, miért is ne? Menjünk.

- Jó! - rivalgott Eddie. Csattanás hallatszott; való­színűleg összeütötte a tenyerét a bátyjával. - Főnök!

-      Fölmegy a lakásba. Elmondod a mamának, hogy fél és háromnegyed négy között otthon leszünk. De az Udvarházról egy szót se! Halálra rémülne. Ő is azt hi­szi, hogy kísértetek járnak benne.

- Akarod, hogy mondjam azt, hogy a Deweybe me­gyünk?

Csönd volt, amíg Henry fontolóra vette az ötletet. -Ne. Fölhívhatja Mrs. Bunkowskit. Mondd neki... azt mondd, hogy elmegyünk a Dahlie'sbe, megnézni a Hoodsie Rocketset. Ezt elhiszi. Kérjél tőle pár dolcsit is.

- Nem fog pénzt adni. Különösen fizetés előtt két nappal.

- Francot! Ki tudsz sírni belőle valamennyit. Most eredj.

- Jól van. - De Jake nem hallotta, hogy Eddie megindult volna. - Henry!

-        Mi van? - kérdezte a másik türelmetlenül. - Szerinted csakugyan kísértetek járnak az Údvar­házban?

Jake közelebb oldalgott a játszótérhez. Nem akarta, hogy észrevegyék, de olyan érzése támadt, hogy a vá­laszt hallania kell.

- Nem. Igaziból nincsenek is kísértetházak, csak azokban a hülye filmekben.

-         Ó! - Félreérthetetlen megkönnyebbülés volt Eddie hangjában.

- De ha mégis léteznének - folytatta Henry (talán nem akarta, hogy az öccse túlságosan megkönnyeb­büljön, gondolta Jake) -, akkor az Udvarház az lenne. Azt hallottam, hogy néhány éve két srác a Norwood Streetről bement egyet marháskodni, a zsaruk meg

274

úgy találták meg őket, hogy a torkuk el volt vágva; és kieresztették a vérüket. Viszont egy csepp vér se volt se rajtuk, se körülöttük. Érted? Az egész vérük eltűnt.

-         Hülyéskedsz? - lehelte Eddie.

- Egy frászt. De nem is ez volt a legrosszabb. - Hát?

- A hajuk totál megőszült - mondta Henry. Ezúttal komoly volt a Jake felé sodródó hangja. A kisfiú úgy érezte, hogy Henry most nem az öccsét húzza, ha­nem maga is elhiszi minden szavát. (Amúgy is kétel­kedett benne, hogy Henrynek elég sütnivalója lenne egy ilyen mese kiagyalásához.) - Mindkettejüknek. A szemük pedig úgy kiguvadt, mintha a világ legréme­sebb borzalmát látnák.

-         Ó, ne izélj már - mondta Eddie halk, áhítatos hangon.

-         Még mindig menni akarsz?

- Hát persze. Amíg nem... amíg nem kő túl közel menni.

-      Akkor ugorj föl a mamához. Próbálj kisírni belőle egy kis pénzt. Cigarettára kell. Vidd ezt a hülye labdát is.

Jake arrébb húzódott, és akkor lépett be a legköze­lebbi bérház kapuja alá, amikor Eddie kijött a játszó­térről.

Rémületére a sárga pólós fiú egyenesen feléje tar­tott. A mindenit!, rémült el Jake. Csak nem itt lakik? Ott lakott. Jake-nek annyi ideje maradt, hogy meg­forduljon és elkezdje tanulmányozni a csengősor mel­letti neveket, és máris elhúzott mellette Eddie Dean, olyan közel; hogy Jake orrát megcsapta játéktól ki­ütött verejtékének szaga. Félig érezte, félig látta a kí­váncsi pillantást, amit a fiú vetett felé. Azután Eddie már bent is volt az előtérben, és elfordult a liftek felé, iskolai nadrágjával az egyik, a kopott kosárlabdával á másik hóna alatt.

275

Jake szíve dübörgött. Embereket követni sokkal nehezebb a való életben, mint abban a nehány detek­tívregényben, amelyet olvasott. Átment az úttesten, és félsaroknyival arrébb megállt két bérház között. Innen szemmel tarthatta a Dean testvérek házának bejáratát és a játszóteret is, amely mostanra megtelt, főleg vakarcsokkal. Henry a kerítésnek dőlve cigaret­tázott, és igyekezett nagyon világfájdalmasnak lát­szani. Valahányszor egy töpörtyű elloholt mellette, Henry kitette a lábát, és mire Eddie visszatért, sike­rült is hármukat elgáncsolnia. Az utolsó akkorát esett a betonon, mint egy gyalogbéka, az arcát is beverte, és vérző homlokkal, bömbölve futott végig az utcán. Henry utánapöccintette a cigarettacsikket, és derűsen nevetett.

Te aztán sokoldalúan vidám fiú vagy, gondolta Jake. Ezután a vakarcsok észbe kaptak, és nagy ívben el­kerülték az idősebb Deant. Henry kislattyogott a ját­szótérről a házhoz, amelyben Eddie öt perccel koráb­ban tűnt el. Mikor odaért, nyílt az ajtó, és Eddie lé­pett ki rajta. Átöltözött farmerbe és tiszta pólóba, a homlokára zöld kendőt kötött, ugyanazt, amelyet Jake álmában viselt. Győzelmesen lengetett néhány dollárt. Henry kikapta a kezéből, azután kérdezett va­lamit. Eddie bólintott, és elindultak.

Amikor fél háztömbnyire távolodtak, Jake a nyo­mukba szegődött.

23

Ott álltak a magas fűben a Nagy Út szélén, és néz­ték a beszélő kört.

Stonehenge, gondolta Susannah, és megborzongott. Az néz így ki. A Stonehenge.

Noha kívülről a magas, szürke monolitok lábáig ért a síkság dús füve, körükben csupasz volt a föld, csak itt-ott fehérlett valami.

276

–         Mik azok? – kérdezte a nő halkan. – Kőszilánkok? – Nézd csak meg újra – felelte Roland.

Jobban odanézve Susannah látta, hogy csontok. Ta­lán kis állatoké. Remélhetőleg.

Eddie áttette a baljába a kihegyezett botot, ingébe törölgette jobb tenyerét, majd visszavette a jobbjába. Kinyitotta a száját, de száraz torkán nem jött ki hang. Krákogott, és megint próbálkozott.

–         Gondolom, most be kell mennem és rajzolnom kell valamit a földre.

Roland bólintott. – Most?

-- Hamarosan. – Farkasszemet nézett a harcossal. –Ugye van itt valami? Valami, amit nem látunk.

–         Most nincs itt – felelte Roland. – Legalábbis nem hiszem. De idejön. A khef-ünk – az életerőnk – ide­vonzza. És természetesen félti a helyét. Add vissza a fegyveremet, Eddie.

Eddie kicsatolta az övet és átadta. Azután ismét a hat méter magas kövek köre felé fordult. Valami élt itt, az biztos. Erezte a szagát. Ilyen lehet, amikor nyir­kos vakolat, korhadó díványok, ódon matracok ro­hadnak a penész félig folyékony kérge alatt. Ismerős volt ez a bűz.

Az Udvarház, annak volt ilyen szaga. Azon a napon, amikor rábeszéltem Henryt, hogy vigyen el az Udvar­házhoz a Dutch Hillen, a Rhinehold Streetre.

Roland fölcsatolta a fegyverövét, azután lehajolt, hogy megkösse a combján a szíjat. Közben Susannah­ra nézett. – Lehet, hogy szükségünk lesz Detta Wal­kerre – mondta. – Itt van a közelben?

–      Az a kurva mindig a közelben ólálkodik – fintor­gott Susannah.

–      Helyes. Egyikünknek védenie kell Eddie-t, miköz­ben megteszi, amit tennie kell. A másikunk fölösleges nyűg. Ez egy démon helye. A démonok nem embe­rek, viszont hímek és nőstények. A nemiség a fegy­verük és a gyengeségük. Nem számít, hogy ez a dé‑

277

mon milyen nemű, rá fog támadni Eddie-re, hogy védje a helyét. Nehogy egy idegen használja. Érted? Susannah bólintott. Eddie mintha semmit sem hal­lott volna. Az irhába bugyolált kulcsot az ingébe gyö­möszölte, és most delejezetten bámult a beszélő kör­be.

–         Nincs idő finom vagy pallérozott beszédre "– mondta Roland. – Egyikünk...

–         Egyikünknek dugnia kell vele, hogy távol tartsuk Eddie-től – vágott a szavába Susannah. – Ez a fajzat sose tud ellenállni egy potyadugásnak. Erre akartál kilyukadni, igaz?

Roland bólintott.

A nő szeme felvillant. Detta Walker szeme volt, bölcs és komisz, durva jókedvtől ragyogó. A beszéde egyenletesen süllyedt abba a fals rabszolgafertályi modorba, amely Detta védjegye volt. – Ha jánydé­mon, akkor a tijedé. De ha fijú, akkor az enyimé. Errül vóna szó?

Roland bólintott.

–                  És ha dufla a gusztusa? Akkó micsinálsz, nagyfijú?

Roland ajka alig látható mosolyra húzódott. –Akkor közösen kapjuk el. Csak azt ne feledd...

Mellettük Eddie gyöngülő, távoli hangon motyogta: – Nem minden csöndes a halál csarnokaiban. Vi­gyázz, az alvó ébredezik! -- Űzött, rémült szemmel nézett a harcosra. – Egy szörnyeteg.

–                  A démon...

–         Nem. Egy szörnyeteg. Valami van az ajtók – a vilá­gok között. Valami várakozik. Most nyitja ki a szemét. Susannah rémülten pillantott Rolandra.

   Tarts ki, Eddie – mondta Roland. – Légy igaz. Eddie mélyet lélegzett. – Kitartok, amíg ki nem üt – felelte. – Most mennem kell. Kezdődik.

–         Mind bemegyünk – válaszolta Susannah. Homo­rított, lesiklott tolószékéből. – Oszt amék démon vé­lem akar dugni, maj' meglássa, hogy a legfincsibb nu‑

278

meráho gyött. 011an dugást csapok neki, hogy sose nem felejti el.

Amint beléptek két magas kő között a beszélő kör­be, eleredt az eső.

24

A hely láttán Jake azon nyomban megértett két dol­got: először, hogy álmaiban már találkozott vele, de olyan szörnyű volt, hogy a tudata tiltakozott az ellen, hogy éber állapotában emlékezzen rá; másodszor, hogy ez a halál, a gyilkosság, az őrület helye. Ott állt a Rhinehold Street és a Brooklyn Avenue túlsó sar kán, hetven méterre Henry és Eddie Deantől, de még onnan is, érezte, hogy az Údvarház nem vesz tudo­mást a testvérekről, hanem őfeléje nyújtja mohó, lát­hatatlan kezét. Jake úgy érezte, hogy ezek a kezek kar­mokban végződnek. Eles karmokban.

Engem akar, és nem tudok elfutni előle. Ha bemegyek, az a halál... ha nem, az az őrület. Mert valahol abban a házban van egy bezárt ajtó. Nálam van a kulcs, amely nyitja, és az egyetlen megváltás, amelyben reménykedhe­tek, a másik oldalon van.

Elszoruló szívvel bámulta az Udvarházat, amelyből szinte sütött az abnormitás. Úgy állt a telken, az el­vadult gyomok burjánzásában, mint egy daganat.

A Dean testvérek kilencsaroknyit mentek Brooklyn­ban; lassan baktattak a forró délutáni napon, míg vé­gül elérték azt a városrészt, amely a boltok és áru­házak elnevezéséből ítélve a Dutch Hill lehetett. Most ott álltak a háztömb közepe táján, az Údvarház előtt. Úgy festett, mintha évek óta nem laknának benne, mégis feltűnően keveset szenvedett a vandalizmustól. Valamikor, gondolta Jake, csakugyan udvarház lehe­tett, talán egy gazdag kereskedőnek és népes család­jának az otthona. Azokban a rég múlt napokban fe­hérre festhették, most azonban seszínű piszkosszürke

279

volt. Az ablakokat kiverték, a telket körülvevő hámló deszkakerítést telemázolták festékszóróval, de maga a ház még érintetlen volt.

Ott kuporgott a forró fényben, palatetős rozoga kí­sértetként fenyegetett a gidres-gödrös, teleszemetelt udvarból. Jake-nek valamiért egy harapós kutyára kel­lett gondolnia, amely alvást színlel. Meredek teteje összemorcolt szemöldökként lógott a homlokzati ve­randa fölött. A veranda deszkái megvetemedtek és összetöredeztek. A megvakult ablakokon csálén lóg­tak a valaha zöld zsalugáterek; néhol megmaradtak még a holt bőrfoszlányként fityegő, ócska függönyök is. Balra egy dűlőfélben lévő régi lugast már nem a szögek, hanem egy ismeretlen, poros kúszónövény vaskos indái kötöztek az udvarházhoz. Egy tábla állt a füvön, egy másik pedig az ajtóról lógott. Onnan, ahol állt, Jake egyiket sem tudta elolvasni.

Jake tudta, hogy a ház él. Érezte, ahogyan az Úd­varház tudata kinyúlik a deszkák és a roggyant tető alól, érezte, hogy folyóként zuhog az ablakok fekete szemüregeiből. Rémítő volt még csak elgondolni is, hogy közelebb kell mennie ehhez a szörnyű helyhez, az pedig, hogy be is kell mennie, mérhetetlen irtózat­tal töltötte el. De meg kell tennie. Halk, álmosító zú­gás kélt a fülében – amilyen a méhkas körül zsonghat egy forró nyári napon –, egy pillanatra attól félt, el­ájul. Lehunyta a szemét... és meghallotta az ő hang­ját.

Jönnöd kell, Jake! Ez a Sugár útja, a Torony és a te Elhívatásod útja. Légy igaz; tarts ki; gyere hozzám!

A félelem nem múlt el, de a fenyegető pánik ször­nyűsége igen. Ismét kinyitotta a szemét és látta, hogy nem ő az egyetlen, akit megcsaptak a ház ébredező érzései és ereje. Eddie távolabb húzódott a kerítéstől, és elfordult. Jake láthatta, hogy a kisebbik Dean sze­me szorongva tágra nyílik a zöld homlokpánt alatt. A bátyja megragadta és a rozsdás kapu felé taszította,

280

de a mozdulat túlságosan lagymatagra sikerült ahhoz, hogy szekálásnak lehessen tekinteni; akármilyen ne­hézfejű volt, Henry sem kedvelte jobban az Údvarhá­zat, mint Eddie.

A testvérek kissé odébb húzódtak, és egy darabig csak ott álltak és bámulták a házat. Jake nem értette, miről beszélgetnek, de a hangjuk félős volt és bizony­talan. Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Eddie az ő álmában: Azért ne felejtsd, hogy veszélyes! Légy óvatos... és fürge.

A valódi Eddie az utca másik oldalán annyira föl­emelte a hangját, hogy Jake megérthesse a szavait. –Úgye most már hazamegyünk, Henry? Kérlek! Nem tetszik nekem. – A hangja könyörgő volt.

– Hülye kis beszari! – mondta Henry, de Jake leg­alább annyi megkönnyebbülést, mint pöffeszkedést hallott ki a hangjából. – Na gyerünk.

Hátat fordítottak a romháznak, amely ugrásra ké­szen lapított rozoga kerítése mögött, és elindultak Jake felé. Ő hátrébb húzódott, elfordult, és egy csüg­gedt kis butik, név szerint a Dutch Hill-i Használt Szerelvények Boltja kirakatát kezdte bámulni. Henry és Eddie halvány szellemképként verődtek vissza egy muzeális Hoover porszívóról, miközben átjöttek a Rhinehold Streeten.

--Te biztosan tudod, hogy nem laknak benne kísér­tetek? – kérdezte Eddie, ahogy a Jake oldalán levő járdára léptek.

-- Hát egyet mondhatok neked – válaszolta Henry. –Most, hogy megint láttam, már egyáltalán nem va­gyok biztos benne.

Éppen Jake mögött haladtak, de rá se néztek a gye­rekre.

–Te bemennél? – kérdezte Eddie.

- Egymillió dollárért se! -- vágta rá azonnal Henry. Befordultak a sarkon. Jake ellépett a kirakattól, és utánuk lesett. Arrafelé tartottak, amerről jöttek, szo‑

281

rosan egymás mellett a járdán. Henry lomhán cam­mogott acélkaplis szarrugdosó csukájában, válla má­ris meggörnyedt, mint egy sokkal öregebb emberé, Eddie kedves, öntudatlan kecsességgel ballagott mel­lette. Hosszú, elnyúló árnyékuk barátságosan össze­fonódott az utcán.

Hazamennek, gondolta Jake, és olyan magányosnak érezte magát, hogy azt hitte, összeroppan. Megvacso­ráznak, megcsinálják a házi feladatot, azután veszeksze­nek, hogy melyik tévéműsort nézzék, majd lefekszenek. Henry lehet goromba tahó, ezek ketten akkor is olyan éle­tet élnek, amelynek van értelme... és most ahhoz térnek vissza. Van ezeknek fogalmuk róla, milyen szerencsések? Eddie-nek talán igen.

Megfordult, megigazította hátizsákja szíjait, és ke­resztülvágott a Rhinehold Streeten.

25

Susannah mozgást érzett a kőgyűrűt övező kihalt pusztán: sóhajtó, susogó rohanást.

– Valami gyön – mondta feszülten. – Gyorsan.

– Légy óvatos – kérte Eddie –, de tartsd távol tőlem. Érted? Tartsd távol tőlem.

–         Hallak, Eddie. Magad dógával foglalkozz.

Eddie bólintott. Letérdelt a kör közepén, a kihegye­zett ágdarabot maga elé tartva, mintha egy pontot akarna kijelölni. Azután leengedte, és egy sötét, egye­nes vonalat húzott a földre. – Roland, vigyázz rá...

–         Fogok, ha tehetem, Eddie.

– ...de tartsátok távol tőlem. Jake jön. Csakugyan jön a szerencsétlen kis hülye.

Susannah már látta, hogy a beszélő körtől északra hosszú, sötét vonalban kettéválik a fű, és egyenesen száguld a kőgyűrű felé.

282– Készülj – mondta Roland. – Eddie-ért jön. Egyi­künknek el kell kapnia.

Susannah fölegyenesedett, ahogy egy kígyó jön elő a hindu fakír kosarából, és az arcához tapasztotta ke­mény, barna ökölbe szorított két kezét. A szeme lán­golt. – Készen állok – mondta, és felüvöltött: – Na gyere, nagyfiú! Gyere mán! Csipkedd magad, mintha a szülenapodra gyönnél!

Az eső erősebben zuhogott, és a démon, amely itt élt, süvítve viharzott át a kövek között, épp csak megcsapva Susannah-t sűrű, kíméletlen férfiasságával – olyan volt, mint a gin és a boróka könnyfacsaró sza­ga –, és máris vágódott tovább a középpont felé. A nő lehunyta a szemét és utánakapott, nem a kezével vagy az akaratával, hanem asszonyi erejével: Hé, nagyfiú! Hová mécc? Odasül a punci!

Az megpördült. A nő érezte meglepetését... azután nyers éhségét, amély olyan teljes és azonnali volt, mint egy lüktető verőér. Úgy ugrott rá, ahogy az erő­szaktevő pattan elő a sikátor szájából.

Susannah felvonított és hátradőlt, az inak megfe­szültek a nyakán. Ruhája először a mellére és a hasára tapadt, azután csíkokra szakadt. Hallotta a meghatá­rozhatatlan, betájolhatatlan zihálást, mintha maga a levegő határozta volna el, hogy üzekedik vele.

– Suze! – ordított Eddie, és felpattant.

– Ne! – süvítette a nő. – Csinyáld! Ott kaptam el a kurafijat, ahun... pont ott, ahun akartam! Nyomás, Eddie! Hozzad a kölyköt! Hozzad! – Hidegség dön­gölte a lába közötti érzékeny húst. Felnyögött, hanyatt vágódott... majd fél kézre támaszkodva kihívóan föl-és előrelökte magát. – Hozzad át!

Eddie tétován sandított Rolandra, aki bólintott, majd ismét Susannah-t nézte, sötét fájdalommal és még sötétebb félelemmel. Azután szándékosan hátat fordított mindkettejüknek, és újra letérdelt. Előre­nyújtotta rögtönzött ceruzáját, a kihegyezett botot, rá

se hederítve a karját, tarkóját áztató hideg esőre. A bot megmozdult, vonalakat, szögeket rajzolt, megte­remtette a formát, amelyet Roland azonnal fölismert. Ajtó volt.

26

Jake rátette a kezét a repedt deszkára és belökte. A kapu lassan elfordult rozsdás, csikorgó zsanérain. Téglával kirakott egyenetlen ösvény húzódott mö­götte. A végében volt a veranda. Azon túl az ajtó. Be volt deszkázva.

Jake a ház felé vánszorgott. A szíve gyors pontokat és vonásokat táviratozott a torkának. A töredezett tég­lák között gaz nőtt. Hallotta, ahogy súrolja a farmer­jét. Mintha minden érzékszerve két fokkal nagyobb fordulatra állt volna át. De ugye nem akarsz tényleg be­menni?, kérdezte a fejében egy halálra rémült hang.

A válasz egyszerre tűnt komplett agyalágyultságnak és tökéletesen ésszerűnek: Minden a Sugarat szolgálja. A fűben álló táblára ezt írták:

A BELÉPÉS HATÓSÁGILAG SZIGORÚAN TILOS!

Az ajtót elzáró egyik deszkára szögezett, sárguló,  rozsdafoltos papírnégyszög szabatosabban fogalma­zott:

NEW YORK VÁROS IKV UTASÍTÁSÁRA

EZ AZ INGATLAN LE VAN ZÁRVA

Jake megállt a lépcső aljában, és fölnézett az ajtóra. Hangokat hallott az üres grundon, és most ismét hal­lotta őket... ám ez a kárhozottak kórusa volt, eszelős fenyegetések és éppoly eszelős ígéretek dadogása. Mégis úgy érezte, hogy ez egy hang. A ház hangja; valami szörnyeteg kapuőré, aki most ébredezik hosz­szú, nyugtalan álmából.

284

Egy pillanatra eszébe jutott az apja Rügere, még azt is fontolgatta, hogy előhúzza, de mi végre? Mögötte haladt tovább két irányba a forgalom a Rhinehold Streeten, egy asszony a lányával rikácsolt, hogy ne fogdossa tovább annak a fiúnak a kezét, hanem hozza be a mosást, de ez irt már egy másik világ volt, amely­nek ellenséges uralkodóját nem fogja fegyver.

Légy igaz, Jake – tarts ki!

– Jó – mondta halk, reszketeg hangon. – Jó, meg­próbálom. De aztán ne hagyj megint lezuhanni! Lassan elindult a veranda lépcsőjén.

27

A deszkák, amelyeket az ajtóra szögeztek, öregek, rothadtak voltak, a szögek rozsdásak. Megragadta a felsőket, ott, ahol keresztezték egymást, és megrán­totta. Úgyanúgy csikorogtak, amikor kijöttek a he­lyükről, mint a kapu. Jake átdobta őket a veranda kor­látján egy virágágyásba, amelyben most csak bürök és beléndek nőtt. Lehajolt, megragadta az alsó keresz­tet... és egy pillanatra megállt.

Kongó hang hallatszott ki az ajtón; mintha valami­lyen éhes állat nyáladzana egy betoncső mélyén. Jake arcán és homlokán beteges rétegben ütött ki az izzad­ság. Annyira félt, hogy már nem is érezte magát való­ságosnak, hanem szereplőnek valaki más rémálmá­ban.

A gonosz kórus, a gonosz szellem ott volt az ajtó mögött. Szirupként szivárgott elő a hangja. Megrántotta az alsó deszkákat. Könnyen kijöttek. Hát persze. Azt akarja, hogy bemenjek. Éhes, és nyil­ván én leszek a főfogás a vacsorán.

Hirtelen egy versrészlet jutott az eszébe, amelyet Ms. Avery olvasott föl nekik. Állítólag a gyökerekről, hagyományokról leszakadt modern ember nyomorú‑

285

ságáról szólt, de Jake-nek hirtelen úgy tűnt, hogy annak, aki a verset írta, látnia kellett ezt a házat:

És mutatok neked valamit, ami egészen más, Mint árnyad, amely reggel lép mögötted, Vagy árnyad, amely este kél előtted:

Egy marék porban...

– Egy marék porban az iszonyatot megmutatom ne­ked – motyogta Jake, és megfogta a kilincset. És ami­kor ezt tette, ismét eltöltötte a megkönnyebbülés, hogy ez az, ez az ajtó arra a másik világra nyílik, ahol szmog és füst nem mocskolja az eget, és nem a he­gyek, hanem egy ismeretlen város nagyszerű tornyai ágaskodnak majd a távoli látóhatáron.

Megmarkolta zsebében az ezüstkulcsot, remélve, hogy az ajtó zárva lesz, és ő használhatja. De nem volt zárva. A zsanérok sikoltottak, rozsdapikkelyek hullot­tak a lassan elforduló hengerekről, az ajtó kinyílt. A bomlás szaga ökölként sújtott le Jake-re. Vizes fa, nyirkos vakolat, rothadó deszkák, dohos kárpitozás. És ráadásul még valami: vadállat odújának bűze. Nyirkos, félhomályos folyosó végében állt. Balra kaj­lán megdőlt lépcső vájta magát a fenti árnyékokba. Leszakadt korlátja törötten hevert a padlón, de Jake nem volt annyira bolond, hogy azt higgye, csupán fa­darabokat lát. Abban a törmelékben csontok is vol­tak, apró állatok csontjai. Némelyik nem éppen állati eredetű, ezekre alig mert rápillantani; tudta, ha meg­teszi, nem lesz mersze továbbmenni. Megállt a kü­szöbön, összeszedte magát az első lépéshez. Halk, foj­tott hangot hallott: kattogást. Rájött, hogy az ő foga vacog.

Miért nem állít le valaki?, gondolta kétségbeesetten. Miért nem ordít rám valaki a járdáról: „Hé, te! Oda nem szabad bemenni! Nem tucc olvasni?"

286

Persze tudta, hogy miért. A gyalogosok többnyire a túlsó járdán közlekedtek, és akik a ház közelébe ke­rültek, nem álltak le bámészkodni.

Még ha valaki idenézne, akkor se látna,. mert igazából nem vagyok itt. Akár jó, akár rossz ez, én már magam mögött hagytam a világomat. Elindultam a másik felé. Az ő világa itt van valahol előttem. Ez...

Ez a köztes pokol.

Jake belépett a folyosóra, és noha fölvisított, amikor sírbolt fedeleként rácsapódott az ajtó, tulajdonkép­pen nem volt meglepve.

Valahol mélyen egyáltalán nem volt meglepve.

28

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Detta Walker nevű fiatal lány, aki szívesen lógott a krics­mikben és becsali csárdákban, arra Nutleyn túl, a Ridgeline Road meg a távvezeték tövében, az Am­high-on kívül a 88-as országút mentén. Akkor még volt lába, és ahogy a nóta mondja, tudta is, hogy használja. Felvett egy olcsó, szűk ruhát, ami selyem­nek látszott, de nem volt az, és ropta a fehér fiúkkal, miközben a banda olyan hipózott banzájokba illő szá­mokat nyomott, mint a „Double Shot of My Baby's Love", meg a „Hippy-Hippy Shake". Esetenként ki­szakított egy fehéret a falkából, és hagyta, hogy az kivezesse a parkolóba a kocsijához. Ott elszórakozott vele (a világ egyik legjobb nyelvesét adta Detta Wal­ker, de nem kímélte a körmeit se), amíg a pasi be nem gerjedt... aztán beintett neki. Hogy aztán mi tör­tént? Hát épp ez volt a kérdés. Erre ment ki a játék. Volt, aki sírt és könyörgött, ami jó, de nem nagy szám. Mások tomboltak és üvöltöttek, és ez már jobb volt.

287

Igaz, hogy pofán csapták, behúztak a szeme alá, leköptek, és egyszer úgy seggbe rúgták, hogy elterült a Vörös Szélmalom kavicsos parkolójában, de soha­sem erőszakolták meg. Kék golyókkal ment haza min­den kurva fehér. Ami azt jelentette Detta Walker sze­rint, hogy ő a bajnok, a verhetetlen királynő. Kié? Mindenkié. Az összes sörtehajú, jól fésült, pedáns pe­nészvirág kurafié.

Mostanáig.

A démonnak, aki a beszélő körben élt, nem lehetett ellenállni. Nem volt kilincs, amelyet megragadhatott, nem volt autó, amiből kiugorhatott, nem volt ház, ahová berohanhatott, nem volt arc, amelyet megüt­hetett, megkarmolhatott, nem voltak golyók, amelye-. ket szétrúghatott volna, ha a fejér kurvapecér nehezen vette az üzenetet.

A démon ott volt rajta... majd egy villanás, és máris ott volt benne.

Detta érezte, ahogy az – ő – hanyatt löki, pedig nem látta. Nem láthatta a kezét, de látta a keze nyomát, ahogy a ruhája több helyütt végigrepedt. Azután jött hirtelen a fájdalom. Mintha feltépték volna ott alul, és ő kínjában, döbbenetében fölsikoltott. Eddie hát­ranézett, a szeme összeszűkült.

– Semmi bajom! – üvöltötte a nő. – Folytasd, Eddie, ne törődj velem! Semmi bajom!

Pedig volt. Detta vesztésre állt, most először azóta, hogy tizenhárom éves korában bevonult a szexuális csatatérre. Szörnyű, puffadt hidegség nyomult beléje, olyan volt, mintha egy jégcsappal kefélne.

Homályosan látta, hogy Eddie elfordul és tovább rajzol a földre, arckifejezésének gyöngéd aggodalma azzá a szörnyű, összpontosított hidegséggé hűlt, ame­lyet a nő néha megérzett benne, és látta is az arcán. De hát így a jó, nem? Maga mondta, hogy folytassa, felejtse el, csinálja, amit csinálnia kell, hogy áthozza a fiút. Neki ez volt a szerepe a gyerek elhívásában,

288

nem volt joga, hogy gyűlölje a férfiakat, akik nem a karját – és egyebét – csavargatva kényszerítették enge­delmességre, de ahogy a hidegség megdermesztette, és Eddie elfordult, úgy gyűlölte mindkettejüket, hogy le tudta volna tépni a rózsaszín töküket.

Azután Roland egyszer csak ott volt mellette, fogta erős kezével a vállát, és noha nem szólt, a nő mégis hallotta: Ne viaskodj! Nem győzhetsz, ha viaskodsz, csak meghalhatsz. A szex a fegyvere, Susannah, de a gyengesége is.

Igen. Mindig az volt a gyengeségük. Annyi az elté­rés, hogy most egy kicsivel többet kell adnia, de talán így a jó. Talán végül el tudja érni, hogy ez a láthatat­lan pincebogár démon egy kicsivel többet fizessen.

Kényszerítette magát, hogy ellazítsa a combjait. Azonnal szétterpedtek, hosszú legyezőt hasítva a föld­be. Hátravetette a fejét a most már záporozó esőben, és érezte, hogy a lény arca ott imbolyog fölötte, és mohó szemmel issza az ő arcának minden görcsös fintorát.

Kinyújtotta a kezét, mintha ütni akarna... ám ehe­lyett átfogta a démonszatír tarkóját. Mintha tömör füstöt markolna. Csak nem azt érzi, hogy az hátra­hőköl, a cirógatástól megdöbbenve? A nő, a láthatat­lan nyakat kapaszkodónak használva előrelökte a csí­pőjét. Úgyanakkor még szélesebbre tárta a combjait, hogy ami még megmaradt a ruhájából, az is felrepedt az oldalvarrásnál. Hú, mekkora volt!

– Nyomás! – lihegte. – Úgyse fogol megerőszakolni! Nem fogol! Meg akarsz kúrni? Majd én kúrlak meg tégedet! 011an kúrást kapol, mint még soha! Halálra kúrlak!

Érezte, hogy odabent megremeg a duzzanat, hogy a démon, legalábbis pillanatnyilag, igyekszik visszahú­zódni, összeszedni magát.

– Nana, drágám! – károgta. Összeszorította a comb­jait, elkapta a valamit. – A muri még csak most kez‑

289

dődik! – Megfeszítette farizmait, összepréselte a lát­hatatlan valamit. Kinyújtotta a másik kezet is, össze­fűzte a tíz ujját, előrelökte a csípőjét és hanyatt esett, feszülő karjaival látszólag a semmibe kapaszkodva. Kirázta szeméből verejtéktől csapzott haját, szája cá­pavigyorra húzódott.

Engedj!, kiáltotta egy hang az agyában, de ugyan­akkor érezte, hogy a hang tulajdonosa akaratlanul is reagál.

– Kizárt, aranyom. Te akartad... most megkapod. –Előrelökte magát, kitartotta a mozdulatot, ádázul összpontosított a benne perzselő hidegre. – Megol­vasztom én aztat a jégcsapot, kincsem, oszt ha nin­csen többé, ugyan mit fogol csinyáni? – Csípője emel­kedett, süllyedt, emelkedett, süllyedt. Kíméletlenül összeszorította a combjait, lehunyta a szemét, még mélyebbre vájta ujjait a láthatatlan nyakba, és imád­kozott, hogy Eddie gyorsan végezzen.

Nem tudta, meddig lesz képes kitartani.

29

A probléma, gondolta Jake, egyszerű: valahol ezen a nedves, szörnyű helyen van egy bezárt ajtó. A meg­felelő ajtó. Neki annyi a dolga, hogy megtalálja. De ez nehéz volt, mert érezte, hogy a házban levő valami összpontosul. Azok a fülsértő, hadaró hangok kezdtek összeolvadni egyetlen hanggá: valami mély, csikorgó suttogássá.

Amely közeledett.

Jobbra nyitva állt egy ajtó. Mellette kifakult da­gerrotípiát rajzszögeztek a falra; fölakasztott férfit áb­rázolt, aki úgy lógott, mint rothadt gyümölcs egy ha­lott fáról. Az ajtó a hajdani konyhába nyílt. A tűzhely eltűnt, de a nyűtt, kifakult linóleumpadló túlsó part‑

290

ján állt egy muzeális jégszekrény, az a fajta, amelynek kerek hűtődob van a tetején. Ajtaja tárva-nyitva. Bü­dös feketeség száradt a belsejébe, és csorgott ki rég megalvadt tócsát alkotva a padlóra. Minden konyha­szekrény nyitva. Az egyikben valószínűleg a világ leg­öregebb kagylókonzervje. A másikból döglött patkány feje meredt elő. Fehér volt a szeme, és mintha moz­gott volna. Jake csak egy pillanattal később jött rá, hogy az üres szemgödrökben férgek nyüzsögnek.

Valami petyhüdt plattyant a hajába. Jake felvisított az undortól, odakapott és megfogott valami borostás, puha gumilabdát. Kihúzta és látta, hogy pók, puffadt potroha olyan színű, mint a friss horzsolás. Az állat ostoba rosszindulattal meredt rá. Jake a falhoz csapta. Felhasadt, szétkenődött, lábai gyengén remegtek.

Egy másik a nyakára pottyant. Jake hirtelen fájdal­mas marást érzett a haja tövén. Visszarohant a folyo­sóra, megbotlott a leszakadt korlátban, nagyot esett, a pók szétpukkant. Zsigerei – nyirkosak, lázasak, síko­sak – meleg tojásfehérjeként szánkáztak le a gyerek la­pockái között. Most már látta a többi pókot is a kony­haajtóban. Némelyik láthatatlan selyemszálon hintá­zott, mint undorító fülbevaló; némelyik nyálkás platy­tyanással vetette magát a padlóra, és fürgén sietett a kisfiú üdvözlésére.

Jake még mindig sikoltva fölpattant. Érzett valamit az agyában, valami nyűtt kötelet, amely most kezdett engedni. Ez nyilván az ő ép elméje volt, és ettől a felismeréstől még Jake dicséretes bátorsága is meg­tört. Nem bírja tovább, nem érdekli, mi a tét! Futás­nak eredt, hogy meneküljön, amíg lehet, és elkésve döbbent rá, hogy rossz irányba fordult. Ahelyett hogy a veranda felé futott volna, még mélyebbre keveredett az Údvarházban.

Berontott egy helyiségbe, amely túl nagy volt ah­hoz, hogy szalon vagy nappali lehessen, inkább bálte­remnek tűnt. Csúcsos zöld sapkás manók táncoltak a

291

tapétán, és furcsa, alattomos mosollyal lesték Jake-et. Az egyik falhoz penészes díványt toltak. A megvete­medett deszkapadló közepén összetört csillár hevert, a rozsdás lánc hurkokat írt le a szetszórt üveggyön­gyök ,és a könnycsepp alakú, poros függők között. Jake kikerülte a törmeléket, és rémülten sandított hátra. Nem látott pókokat; ha az az ocsmányság nem csöpög még mindig a hátán, azt is hihette volna, hogy csak képzelte őket.

Visszafordult, es földbe gyökerezett a lába. Előtte, egy félig széttolt szárnyas ajtó mögött újabb folyosó húzódott. Ez a második folyosó arany kilincsgombos, bezárt ajtóban végződött. Az ajtóra két szót írtak, vagy talán véstek:

A FIÚ

A kilincs alatt ezüstcsipkés zár és kulcslyuk. Megtaláltam!, gondolta lázasan. Végre megtaláltam! Ez az! Ez az az ajtó!

Mögüle halk nyögdécselés hallatszott, mintha a ház szét akarná tépni magát. Jake megfordult, végignézett a báltermen. A terem túlsó fala kifelé kezdett dagad­ni, maga előtt tolva az ódon díványt. Az ócska tapéta remegett; a manók fodrozódó táncra perdültek. Egyes helyeken a papír egyszerűen felpöndörödött hosszú tekercsekben, mint a túl hirtelen elengedett roletta. A fal kihasasodott, mögötte száraz reccsenésekkel tör­tek a lécek, valamilyen új, egyelőre rejtett formába rendezve át magukat. A hang egyre erősödött, csak most már nem nyöszörgés volt, hanem inkább acsar­gás.

Jake megbűvölten bámult, képtelen volt levenni a szemét a falról.

A vakolat nem repedt meg, nem fröcskölt szét dara­bos okádékként, hanem mintha képlékennyé válto­zott volna, és ahogy a fal dagadt tovább, úgy fújódott szabálytalan, fehér buborékká, amelyről csíkokban és

292

foltokban még mindig lógott a tapéta, majd a felszín dombokba, öblökbe, völgyekbe gyúrta magát. Jake hirtelen rádöbbent, hogy egy gigászi vakolatarcot bá­mul, amely kifelé igyekszik a falból. Mintha olyan embert nézne, aki pofával előre belesétált egy vizes le­pedőbe.

A hullámzó falból hangos csattanással kiszakadt egy törött léc. Fűrészes szélű pupilla lett belőle. Alatta a fal csorba fogakkal teli, acsargó szájjá gyűrődött. Jake látta, hogy tapétafoszlányok tapadnak az ajkaira és az ínyére.

Vakolatkéz szabadult ki a falból, rothadó villany- vezetékek felfoszló karkötőjét húzva maga után. Meg­ragadta a díványt, félrelökte, kísérteties, fehér ujjnyo­matokat hagyva sötét felszínén. A vakolatujjak begör­bültek, újabb lécek törtek ki a falból, és átváltoztak éles, csorba karmokká. Az arc most már teljesen el­vált a faltól, és egyetlen deszkaszemével Jake-et bá­multa. Homloka közepén még mindig táncolt egy ta­pétamanó. Akár egy különös tetoválás. Csikorgás hal­latszott, a lény csúszni kezdett előre. A folyosó ajtaja kiszakadt, ferde váll lett belőle. A teremtmény keze végigkaristolt a padlón, szétfröccsentve a lehullott csillár üvegcseppjeit.

Jake bénultsága megtört. Megfordult, átrepült a to­lóajtón, ugráló hátizsákkal, zsebre vágott jobb kezével a kulcsot markolva végigrohant a második folyosón. Szíve túlpörgetett gépként zakatolt a mellében. Mö­götte elbődült az Údvarház ácsolatából előmászott valami, és bár nem használt szavakat, Jake tudta, mit mond: azt, hogy álljon meg, azt, hogy értelmetlenség futni, azt, hogy nincs menekvés. Most már mintha az egész ház életre kelt volna; a levegő lécek pattogásá­tól, gerendák nyiszorgásától visszhangzott. És min­denütt a kapuőrnek az az eszelős hangja zöngicsélt.

Jake ujjai összezárultak a kulcson. Ahogy előhúzta, az egyik bevágása megakadt a zsebben. Izzadságtól

293

 

nedves ujjai csúsztak. A kulcs a padlóra esett, ugrott egyet, belepattant a résbe két megvetemedett padló­deszka között, és eltűnt.

30

Susannah hallotta Eddie üvöltését: – Bajban van! –de valahonnan távolról. Egyébként neki is megvolt a maga baja... de úgy gondolta, elboldogul vele. Megol­vasztom én aztat a jégcsapot, kincsem, mondotta volt a démonnak, oszt ha nincsen többé, ugyan mit fogol csi­nyáni?

Nem annyira megolvasztotta, mint megváltoztatta. Az a dolog biztosan nem szerzett neki őrömet, de legalább a szörnyű fájdalom enyhült, és nem volt többé hideg. A lény csapdába esett, nem tudott sza­badulni. Susannah nem is egészen a testével tartotta vissza. Roland azt mondta, a szex a lény fegyvere és gyengesége, és igaza volt, mint rendesen. A lény el­kapta Susannah-t, de Susannah is elkapta őt, és most olyanok voltak, mint azok az ördögi kínai csövek, amelyek annál jobban szorulnak, minél jobban rán­gatja őket az ember.

Susannah egyetlen gondolathoz ragaszkodott két­ségbeesetten, ragaszkodnia kellett, mert minden más tudatos gondolat kiürült az agyából. Fognia kellett a kíméletlen kéj pányváján ezt a zokogó, rémült, go­nosz lényt. Testében vonaglott, nyomakodott, ránga­tózott a valami, sikoltozott, hogy engedje el, miköz­ben könyörtelen mohósággal használta a testét, ám Susannah nem engedte el.

És mi lesz, ha majd elengedem?, töprengett kétségbe­esetten. Mivel fog visszafizetni nekem?

Nem tudta.

31

Az eső pászmákban zuhogott, azzal fenyegetett, hogy sártengerré változtatja a kört a kövek között.

–   Tartsál valamit az ajtó fölé! – bömbölte Eddie. – Ne engedd, hogy az eső elmossa!

Roland egy pillantást vetett Susannah-ra, és látta, hogy még mindig a démonnal viaskodik. Szemét félig lehunyta, és vadul vicsorgott. A harcos nem látta és nem hallotta a démont, de érezte dühös, rémült hánykolódását.

Eddie feléje fordította csöpögő arcát. – Nem hallod?

–    üvöltötte. – Tartsál valamit a rohadt ajtó fölé, de RÖGTÖN!

Roland kirántotta a csomagjából az egyik bőrdara­bot, és megfogta a két sarkát. Azután kitárta a karjait, Eddie fölé hajolt, sátrat rögtönzött neki. Eddie házi­lagos ceruzájának hegyére rádermedt a sár. A fiú a karjába törölte a csokoládészínű maszatot, azután is­mét marokra kapta a fát, és a rajza fölé hajolt. Az ajtó nem egészen akkora volt, mint a másik a Jake felőli oldalon, körülbelül egynegyednyivel lehetett kisebb, de ahhoz elég nagy, hogy Jake átjöhessen... ha a kul­csok működnek.

Már úgy érted, ha megvan még a kulcsa?, kérdezte magától Eddie. És ha elejtette... vagy az a ház intézte úgy, hogy elejtse?

Zárat rajzolt a kilincs köre alá, habozott, azután be­leügyeskedte a kulcslyukat is:

 

Tétovázott. Volt még valami, de mi? Nehezére esett gondolkozni, mert mintha forgószél süvített volna a

295

fejében, amely földből kitépett kunyhók, budik, csir­keólak helyett veletlenszerű gondolatokat ragad ma­gával.

– Gyerünk, szivi! – kiáltotta mögötte Susannah. –Csak nem elgyöngűtél? Mija? Es én meg asszittem, hogy te milyen egy keménytökű hatlövetű fijú vagy! Fiú. Ez az!

Eddie az ág hegyével gondosan ráírta az ajtó tete­jére, hogy A FIÚ. Abban a pillanatban, ahogy föltette az ékezetet, a rajz megváltozott. Az esőtől sötét földre rajzolt kör hirtelen még jobban elsötétedett... és kiug­rott a földből egy sötéten fénylő kilincs. És nem ázott föld barnállott a kulcslyukban, hanem tompa fény szivárgott belőle.

Mögötte Susannah rikácsolva biztatta a démont, de már hallatszott a hangjában a fáradtság. Ezt be kell fe­jezni, méghozzá gyorsan.

Eddie csípőből előrehajolt, mint egy ájtatoskodó muszlim, és a maga rajzolta kulcslyukra tapasztotta a szemét. A saját világára látott, arra a házra, amelyhez 1977 májusában látogattak el Henryvel, nem tudva (illetve Eddie nem egészen volt tudatlan, nem, már akkor sem), hogy egy másik városrészből való fiú kö­veti őket.

Egy folyosót látott. Jake négykézláb állt, és őrjöngve cibált egy padlódeszkát. Valami közeledett feléje. Eddie látta, ugyanakkor mégsem látta, mintha agyá­nak egy része nem lett volna hajlandó meglátni, mint­ha a látás megértéshez vezetne, a megértés pedig az őrülethez.

– Siess, Jake! – süvöltötte bele a kulcslyukba. – Az isten szerelmére, mozogj!

Mennydörgés hasította végig az eget a beszélő kör fölött, mintha ágyút sütöttek volna el. Zuhogni kez­dett a jég.

32

Azután, hogy a kulcs leesett, Jake csak állt egy pilla- natig, és bámulta a rést a padlódeszkák között. Hihetetlen, de elálmosodott.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, gondolta. Ez már túl sok. Ezt nem tudom elviselni, egy percig sem, egyetlen másodpercig sem. Inkább összegömbölyödöm an­nál az ajtónál. El fogok aludni, ott helyben, azonnal, és amikor ez megragad és a szájába húz, akkor sohasem ébredek föl többé.

Ekkor a falból jövő dolog röffentett, Jake fölnézett, és a megadás vágya azonnal eltűnt a rémület egyetlen csapása alatt. Az most már teljesen kimászott a falból, gigászi vakolatfeje volt, törött deszka fél szeme és elő­renyúló vakolatkeze. Koponyájából összevissza desz­kadarabok meredeztek, éppen úgy, ahogy egy gyerek rajzolja a hajat. Jake láttán kinyitotta a száját, feltárva töredezett deszkafogait. Megint röffentett. Eltátott szájából vakolatpor gomolygott, mint a szivarfüst.

Jake térdre esett, és belebámult a repedésbe. A kulcs apró, hősies, ezüstös villanással jelezte helyét a sötétben, de a repedés túl keskeny volt ahhoz, hogy belegyömöszölje az ujjait. Megragadta az egyik desz­kát, és minden erejével megrántotta. A fát tartó szö­gek nyiszorogtak, de kitartottak.

Valami csörömpölt és reccsent. Jake hátranézett és látta, hogy a kéz, amely nagyobb volt, mint az ő teste, megragadja és félrelöki a lehullott csillárt. A tartólánc korbácsként emelkedett föl, majd hangos csattanással hullott vissza. Jake feje fölött megrázkódott egy be­döglött lámpa, koszos üveg csörömpölt ódon rézen.

A kapuőr feje, amelyhez egyetlen csapott váll és nyúlkáló kéz tartozott, előrecsúszott a padlón. Mö­götte porfelhőt kavarva omlottak össze a fal marad­ványai. Egy pillanattal később a törmelékből összeállt a teremtmény torz, csontos háta.

297

A kapuőr látta, hogy Jake nézi, és mintha vigyorgott volna. Vigyorgás közben deszkaszilánkok ütötték át ráncos arcát. Előrébb vonszolta magát a bálterem porködében, szája kinyílt és becsukódott. Nagy keze tapogatózva markolászott a romok között, és leszakí­totta a sínről a folyosó végén a tolóajtó egyik szárnyát.

Jake hangtalanul sikoltott, és ismét cibálni kezdte a deszkát. Az nem engedett, ám ekkor megszólalt a fe­jében a harcos:

A másikat, Jake! Próbáld meg a másikat!

A fiú elengedte a deszkát, amelyet addig rángatott, és megragadta a rés túloldalát alkotó lécet. Ekkor újabb hang szólalt meg. Ezt nem a fejében hallotta, hanem a fülével, és megértette, hogy az ajtó túlolda­láról jön, az ajtó mögül, amelyet azóta keresett, hogy nem ütötték el az úttesten.

– Siess, Jake! Krisztus szerelmére, siess!

Ez a deszka olyan könnyedén engedett a rántásnak, hogy a fiú majdnem hanyatt esett.

33

Két nő állt a használt szerelvények boltjának ajtajá- ban az Údvarházzal szemközti oldalon. Az idősebbik a tulajdonos volt, a fiatalabb az egyetlen vevője abban a pillanatban, amikor felhangzott az összeomló falak és töredező gerendák robaja. Most öntudatlanul át- karolták egymás derekát, és úgy reszkettek, mint a gyerekek, mikor zajt hallanak a sötétben.

Feljebb az utcában szájtátva bámulta a házat három fiú, akik a Dutch Hill-i ifjúsági liga pályája felé tar- tottak. Baseball-felszerelésük elfeledve hevert mögöt- tük. Egy áruszállító megállította kisteherjét a járdá- nál, és kiszállt, hogy lássa, mi történik. Előslattyogtak Henry Sarki Árudájának meg a Dutch Hill kocsmá-

298

nak a tulajdonosai, és riadtan kapkodták ide-oda a te­kintetüket.

A föld most megremegett. Vékony repedésekből szőtt legyezőt nyitott a Rhinehold Street.

– Földrengés van? – ordított oda a kisteher vezetője a szerelvénybolt előtt álló asszonyoknak, majd választ nem várva visszaugrott a volán mögé, és gyorsan el­hajtott, inkább a rossz sávba kanyarodva, csak hogy minél messzebb legyen a romháztól, amely láthatólag középpontja volt a föld vonaglásának.

A ház mintha befelé dőlt volna. Törött deszkák pat­togtak a homlokzatából, és az udvarra potyogtak. Pa­lacserepek szürkésfekete zuhatagát okádták az ere­szek. Fülhasogató durranás hallatszott, és felülről le­felé cikcakkos repedés futott végig az Udvarház kö­zepén. Az ajtó is eltűnt benne, azután az egész ház kezdte elnyelni magát kívülről befelé.

A fiatalabb nő hirtelen kiszakította magát az idő­sebb szorításából. – Na én megyek innen – mondta, és hátra se nézve rohanni kezdett az utcán.

34

Forró, furcsa szél kezdett sóhajtozni a folyosón, hátrafújta a tincseket Jake izzadt homlokából. Újjai összezárultak az ezüstkulcson. Ösztönei szintjén már értette, hogy mi ez a hely és mi történik. A kapuőr nem a házban van, a kapuőr a ház: minden egyes léc, minden tetőcserép, minden ablakpárkány, minden eresz. És most jön feléje, igazi alakjának eszelősen összekuszált változatában. El akarja kapni őt, mielőtt használhatná a kulcsot. Jake látta a titáni fehér fej és a görbe hát mögött, amint a deszkák, lécek, vezeté­kek, üvegdarabok, de még a bejárati ajtó és a törött korlát is átrepül a központi főfolyosón meg a bálter­men, hogy a püffedező testhez csapódva mindjobban

299

kiformálják a torz vakolatembert, amely feléje kapkod lidérces kezével.

Jake kitépte a kezét a padló réséből és látta, hogy ellepték a hatalmas, kerek bogarak. Rácsapott a falra, hogy lerázza őket, majd felsikoltott, mert a fal először megnyílt, azután be akarta kapni a csuklóját. Még idejében rántotta ki a kezét, azután megpördült, és a kulcsot belevágta a zárba.

A vakolatember ismét felbömbölt, ám hangját egy pillanatra elfojtotta egy dallamos kiáltás. Jake fölis­merte: az üres telken hallotta, de akkor csöndes volt, talán álmodó, míg most a győzelem ujjongott benne. A gyereket ismét elárasztotta az a feltétlen, sodró ere­jű bizonyosság, hogy nem csalódhat. Abból a hangból kihallotta a megerősítést, amelyre szüksége volt. A ró­zsa hangja volt.

A folyosó tompa fénye elsötétült, mert a vakolatkéz kiszakította a másik ajtót, és benyomakodott a folyo­sóra. Az arc is megjelent a kéz fölött a nyílásban, és Jake-re meredt. A vakolatujjak úgy másztak a gyerek felé, mint egy hatalmas pók lábai.

Jake elfordította a kulcsot, és hirtelen valamilyen erő futott végig a karján. Hallotta a visszahúzódó zárnyelv súlyos, tompa kattanását. Megragadta a ki­lincset, elfordította, feltépte az ajtót. Szélesre tárult. Jake felsikoltott az iszonyattól, amikor meglátta, mi van mögötte.

Az ajtónyílást véges-végig eltömte a föld, amelyből gyökerek kábelkötegei meredeztek. Jake-hez hason­lóan összezavarodott férgek mászkáltak az ajtó alakú földben. Némelyik visszafúrta magát beléje, mások meg csak araszoltak, mintha azon tűnődnének, hová lett alóluk a föld, amely egy pillanattal korábban még ott volt. Az egyik rápottyant Jake tornacipőjére.

A kulcslyuk egy pillanatig még megmaradt, ködös fehér fényt vetve Jake ingére. Mögötte – olyan közel,

300

olyan elérhetetlenül – eső kopogott, mennydörgés  morajlott tompán a nyílt mezőn. Azután a kulcslyuk is elsötétedett, és gigászi vakolatujjak markolták meg Jake lábszárát.

35

Eddie meg se érezte a jégeső korbácsát, amikor Ro­land ledobta az irhát, felugrott és odarohant a fekvő Susannah-hoz.

Megragadta a hónaljánál fogva, és húzni kezdte, olyan gyengéden es óvatosan, ahogy bírta, oda, ahol Eddie kuporgott. – Engedd el, amikor szólok, Susan­nah! – üvöltötte Roland. – Megértetted? Amikor szó­lok!

Eddie semmit sem látott vagy hallott. Ő csak Jake gyenge sikoltását hallotta az ajtó másik oldalán. Eljött az idő, hogy használja a kulcsot.

Előhúzta az ingéből, beledugta a zárba, amelyet ő rajzolt, és el akarta fordítani. A kulcs nem fordult. Egy millimétert se. Eddie odatartotta arcát a zivatar­nak, és nem bánta, hogy homlokát, arcát, ajkát püf­fedt vörös foltosra veri a jégeső.

— NE! – vonította. — ISTENEM, KÉRLEK, NE!

Ám Istentől nem érkezett válasz, csak egy újabb mennydörgés és egy villám futott végig az égen, ame­lyet betöltöttek a száguldó felhők.

36

Jake fölugrott, megragadta a feje fölött lógó lámpa láncát, és kiszabadította magát a kapuőr ujjai közül. Hátralendült, neki az ajtó összetömörödött földjének, elrugaszkodott és ismét előrelendült, mint Tarzan a liánon. Fölhúzta a lábát, és lendületből belerúgott a markolászó ujjakba. A vakolat darabokban hullott,

301

feltárva a lécekből összebarmolt csontvázat. A vako­latember dühösen és éhesen bőgött. Kiáltásán túl Jake hallotta, hogy összeomlik a ház, mint az a bizo­nyos abban az Edgar Allan Poe-novellában.

Visszalendült a láncon, neki az ajtónyílást eltömítő földnek, majd megint előre. A kéz utánanyúlt, Jake ollózó lábbal, vadul rúgott. A lécujjak összezáródtak, a fiú lábába belenyilallt a fájdalom. Amikor hátrafelé ,suhant, hiányzott az egyik surranója.

Igyekezett magasabbra kapaszkodni a láncon. Sike­rült, elindult a mennyezet felé. Tompa, nyikorgó puf­fanás hallatszott a feje fölül. Finom vakolatpor szitált a gyerek fölfelé fordított, verejtékes arcába. A plafon süllyedni kezdett, a lánc szemenként nyúlt mind hosz­szabbra. Hangos csikorgás hallatszott a folyosó végé­ből, amikor a vakolatember végre áttolta éhes arcát a nyíláson.

Jake sikítva, tehetetlenül lendült az arc felé.

37

Eddie félelme, rettegése hirtelen elmúlt, és ráhul­lott a hidegség köpenye, amelyet Gileádi Roland sok­szor viselt. Ez az egyetlen páncél, amelyet egy igazi harcos visel... és csakis erre van szüksége. Ugyaneb­ben a pillanatban egy hang szólalt meg az agyában. Az utóbbi három hónapban több ilyen hang kísértette: az anyjáé, Rolandé és természetesen Henryé. De meg­könnyebbülésére most a saját hangja beszélt: végre nyugodtan, józanul és bátran.

Láttad a ,kulcs alakját a tűzben, ismét láttad a fában, és mindkét alkalommal jól láttad. Később a félelem elva­kította a szemedet. Vedd le a kötést róla! Vedd le, és láss ismét! Talán még most sem késő.

302

Halványan érzékelte, hogy a harcos sötéten mered rá; hogy Susannah gyengülő hangon, de még mindig kihívóan rikoltozik a démonnal, hogy Jake az ajtó túl­oldalán rémülten vagy kínjában? – felsikolt.

Ám ő nem törődött velük. Kihúzta a fakulcsot a zár­ból, amelyet ő maga rajzolt, ki az ajtóból, amely most már valódi volt, és mereven nézte, igyekezett felidézni az ártatlan örömöt, amelyet néha gyerekfejjel érzett, amikor meglátta az összefüggő rejtett formát az értel­metlenségben. És ott volt a hiba, olyan világosan lát­ta, hogy nem is értette, miként nézhette el. Csak­ugyan a félelem kendője lehetett a szememen, gondolta. Természetesen a kulcs végében levő s alakban volt a hiba. A második kanyar kicsit vastagra sikerült. Egé­szen kicsit.

– Kést! – mondta, és kinyújtotta a kezét, mint egy sebész a műtőben. Roland egyetlen szó nélkül a te­nyerébe csapta a kést.

Eddie jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a penge tövét. A kulcs fölé hajolt, nem törődve a védtelen nyakát verő jégesővel. A forma még tisz­tábban, a maga kedves, eltéveszthetetlen valóságában rajzolódott ki a fából.

Eddie hasított.

Egyszer.

Finoman.

Egyetlen, az átlátszóságig vékony kőrisforgács pön­dörödött fel a kulcs végén levő s hasáról.

Az ajtó másik oldalán Jake Chambers megint sikol­tott.

38

A lánc csörömpölő csattanással engedett. Jake le­puffant, rá a térdére. A kapuőr győzelmesen felböm­bölt. A vakolatkéz megragadta Jake csípőjét, és húzni kezde visszafelé a folyosón. A fiú kinyújtotta a lábát és

303

belevágta a padlóba, de hiába. Szálkák és rozsdától eltompult szögek martak a bőrébe. A kéz szorosabban markolta és továbbvonszolta.

Az arc, úgy látszik, beszorult a folyosó végébe, mint a dugó a palack szájába. Az erőlködés, amellyel idáig jutott, új formába rendezte az elnagyolt vonásokat: olyan lett, mint valami szörnyű, nyomorék troli. Eltá­totta a száját, hogy bekapja a fiút. Jake őrjöngve ka­parászott a kulcs után, hogy használja, mint egy vég­ső kétségbeesésre szóló talizmánt, de természetesen otthagyta az ajtóban.

– Te rohadék! – sikoltotta, és minden erejével hátra­vetette magát. Úgy homorított, akár egy olimpiai mű­ugró, nem törődve a szurkáló törött lécekkel. Farme­re lecsúszott, és a kéz egy pillanatra elengedte.

Jake ismét nekilódult. A kéz durván markolta', de a  farmer már térdig csúszott. A gyerek háta a padlónak csapódott, az ütés erejét csak a hátizsák enyhítette. A kéz elengedte, talán biztosabb fogást keresett zsákmányán. Jake kissé fel tudta húzni a térdét, és amikor a kéz ismét szorítani kezdte, előrerúgott. A kéz abban a pillanatban rándult hátra, és az történt, amiben Jake reménykedett: farmere (és a megmaradt torna­cipője) lecsúszott, ismét szabad volt, legalábbis pil­lanatnyilag. Látta, hogy a deszkából és málló vakolat­ból álló csukló elfordítja a kezet, és a száj beszippant­ja az ő farmerjét. A fiú négykézláb inalt az eltömött ajtó felé, nem törődve a lezuhant lámpa üvegcsere­peivel, ő csak a kulcsot akarta.

Már majdnem elérte az ajtót, amikor a kéz ismét megragadta meztelen lábát, és újra elkezdte visszafelé húzni.

39

Végre megvolt a forma, hiánytalanul.

Eddie visszadugta a lyukba és megnyomta. Egy pil­lanatig ellenállt... azután elfordult. Hallotta, amint a zárszerkezet megmozdul, hallotta, ahogy a nyelv visz­szahúzódik, érezte, hogy a kulcs kettétörik abban a pillanatban, amint betöltötte funkcióját. Két kézre fogta a sötéten csillogó kilincset és megrántotta. Mintha egy hatalmas súly fordult volna el egy látha­tatlan tengely mentén. Mintha a keze végtelen erővel telt volna meg. Tudta, hogy a két világ hirtelen kap­csolatba került, és megnyílt kettejük között az út.

Pillanatnyi zavarodott szédültség fogta el, és ahogy átnézett az ajtón, meg is értette, miért: noha lefelé nézett – függőlegesen –, mégis vízszintesen látott. Olyan volt, akár egy prizmákkal és tükrökkel terem­tett különös optikai csalódás. Azután meglátta, hogy Jake-et visszafelé húzzák az üvegcseréppel és vakolat­tal ellepett folyosón. A gyerek a könyökével fékezte magát, miközben a combjait összeszorította egy óriási kéz. És Eddie látta a gyerekre várakozó szörnyeteg szájat, amelyből fehér köd gomolygott: füst vagy por. – Roland! – üvöltötte Eddie. – Roland, elk...

Ekkor félrelökték.

40

Susannah fölemelkedett és pörgött. Homállyá ol­vadt össze a körhintából nézett világ: az álló kövek, a szürke ég, a jéglepte föld... és egy szögletes lyuk, amely úgy tátongott a földön, mint egy csapóajtó nyí­lása. Sikoltások szálltak fel belőle. Odabent őrjöngött és küzdött a démon, már csak menekülni akart, de nem tehette, amíg ő el nem engedi.

– Most! – üvöltött Roland. – Most engedd el, Susan­nah! Apád nevében, MOST engedd el!

305

 

Engedelmeskedett.

Elméjében (Detta segítségével) tőrbe ejtette a vala­mit, olyasfélébe, mint egy kákából font háló, és most átvágta a szövedéket. Érezte, hogy a démon azonnal elmenekül, és egy pillanatig szörnyű üresség, hiány maradt utána, de rögtön el is mosta a megkönnyeb­bülés és a fertelmesség, a bemocskoltság undorító ér­zése.

Ahogy lehullott a láthatatlan súly, a nő egy pillanat­ra látta az ördögrájaszerű hatalmas, csapkodó szár­nyú, nem emberi alakot, amelyből valami bálahorog­hoz hasonló kegyetlen dolog meredt föl- és kifelé. Látta/érezte, hogy a lény a földben tátongó lyuk fölé suhan. Látta, hogy Eddie tágra nyílt szemmel tekint föl. Látta, amint Roland széttárja a karjait, hogy el­kapja a démont.

A harcos megtántorodott, majdnem elesett a dé­mon láthatatlan súlya alatt. Azután ismét előrelen­dült, egy nyaláb semmivel a kezében.

Átkarolta, beugrott a lyukba és eltűnt.

41

Hirtelen fehér fény zúdult be az Udvarház folyosó­jába; jégeső verte a falat, ugrált a törött padlódesz­kán. Jake zavaros kiabálást hallott, azután látta, hogy a harcos átjön, azaz inkább átugrik, mintha föntről jönne. Karját előrenyújtotta, ujjainak hegye összeért.

Jake érezte, hogy a lába belecsusszan a kapuőr szá­jába.

– Roland! – sikoltotta. – Roland, segíts!

A harcos két keze szétnyílt, karjai szélesre tárultak. Hátratántorodott. Jake érezte, hogy a csorba fogak megérintik a bőrét. Mindjárt letépik a húsát és össze­morzsolják a csontjait! Ekkor valami hatalmas rohant

306

el a feje fölött, mint egy szélroham. Egy pillanattal ké­sőbb a fogak eltűntek, a combjait szorító kéz ellazult. Hallotta, hogy a kapuőr poros torkában a fájdalom és a döbbenet alvilági rikoltása készülődik, aztán tom­pán elfullad, mintha visszanyomnák a garatjába.

Roland megragadta Jake-et, és felrántotta.

– Eljöttél! – kiáltotta Jake. –Tényleg eljöttél!

– Igen, eljöttem. Az istenek kegyéből és bátor bará­taim segítségével eljöttem. .

A kapuőr ismét felbömbölt, Jake pedig elsírta ma­gát megkönnyebbülésében és rémületében. A ház a viharos tengeren süllyedő hajó hangjait hallatta. Deszka és vakolat záporozott körülöttük. Roland a karjába kapta Jake-et, és az ajtó felé rohant. A vadul csapkodó vakolatkéz eltalálta egyik bakancsát, és ne­kiperdítette a falnak, amely ismét harapni akart. Ro­land előrelendült, megfordult, fegyvert rántott. Két­szer belelőtt a vakon csapkodó kézbe, elporlasztva az egyik otromba vakolatujjat. Mögötte a kapuőr arca fe­hérből piszkos bíborfeketére változott, mintha vala­mitől fuldokolna – valamitől, ami olyan gyorsan re­pült, hogy bekerült a szájába, és megakadt a torkán, még mielőtt a szörny észbe kapott volna.

Roland ismét megfordult, és végigfutott a folyosón. Noha most nem állt előtte akadály, egy pillanatra meg­torpant, mintha láthatatlan hálóba ütközött volna.

Azután érezte, hogy Eddie belemarkol a hajába, és nem előre rántja, hanem fölfelé.

42

Úgy bújtak ki a levegőre a ritkuló jégverésbe, mint a születő babák. Eddie volt a bába, ahogy a harcos meghagyta neki. Karja eltűnt az ajtónyílásban, has­mánt elterülve markolta Roland haját.

Suze! Segíts!

307

A nő odavergődött, lenyúlt az ajtón, és megmarkol­ta Rolandot az álla alatt. A harcos hátraszegett fejjel, a kíntól és az erőlködéstől vicsorogva emelkedett föl­felé.

Eddie érezte, hogy valami szakad. Egyik keze már csak egy deresedő vastag csomót markolt a harcos ha­jából. – Csúszik!

– Ez a szemétláda... nincsen... sehol! – zihálta Su­sannah, és akkorát rántott Roland fején, mintha le akarná tépni.

Két apró kéz vágódott elő a kör közepén tátongó nyílásból, és megmarkolta az ajtófélfát. Jake súlyától szabadultan Rolandnak sikerült feltornásznia egyik könyökét, és egy pillanat múlva már vergődött is ki­felé. Közben Eddie megmarkolta Jake csuklóját, és kirántotta a földből.

Jake elterült a hátán és lihegett.

Eddie fölkapta Susannah-t, összecsókolta a hom­lokát, arcát, nyakát. Sírt és nevetett egyszerre. A nő zihálva kapaszkodott belé... ám valami elégedett fél­mosoly bujkált az ajkán, míg jóllakott, lassú mozdu­latokkal simogatta Eddie haját.

A mélység fekete hangokat okádott: nyiszorgást, rö­fögést, puffanást, reccsenést.

Roland leszegett fejjel arrébb vergődött a lyuktól. Haja vad csomókban állt az égnek. Vércseppek pereg­tek az arcán.–Csukd be! – lihegte Eddie-nek. – Csukd be, az apád szerelmére!

Eddie megmozdította az ajtót, és a hatalmas, látha­tatlan zsanérok elvégezték a többit. Az ajtó giganti­kus, tompa puffanással elzuhant, keresztbe vágva minden alulról jövő hangot. Széle Eddie szeme láttára maszatolódott sáros karcolássá a földön. A kilincs el­vesztette kiterjedését, visszaváltozott bottal karcolt körré. A kulcslyuk helyén most csupán egy elnagyolt fadarab meredt ki a földből, mint sziklából a kard markolata.

Susannah odamászott Jake-hez, és gyengéden fölül­tette.

– Jól vagy, bogaram?

– Igen – meredt rá kábultan a fiú. – Ő hol van? A harcos! Valamit meg kell kérdeznem tőle.

– Itt vagyok, Jake – szólalt meg Roland. Feltápász­kodott, odatántorgott a fiúhoz, és lekuporodott mel­léje. Hitetlenkedve érintette meg a fiú sima arcát.

– Ugye most nem hagysz leesni?

Nem – felelte Roland. – Se most, sem soha többé. – Ám szívének legsötétebb mélyén a Toronyra gon­dolt, és elbizonytalanodott.

43

A jégeső felhőszakadássá változott, de északon Eddie már kék foltokat látott a felfeslő felhők mögött. A vihar hamarosan elül, bár ők addig még bőrig áz­nak.

Nem törődött vele. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen nyugodt, ilyen békében önmagával, ilyen végletesen üres. Ez az őrült kaland még nem ért véget – Eddie gyanúja szerint még alig kezdődött el –, de ma nagy győzelmet arattak.

–        Suze! – Félresimította a nő haját az arcából, és be­lenézett a sötét szempárba. – Minden oké? Nem fájt?

–        Egy kicsit, de jól vagyok. Azt hiszem, démon ide vagy oda, a kurva Detta Walker még mindig a csárdák verhetetlen bajnoka.

– Ez mit jelent?

Susannah vásottan vigyorgott. – Nem sokat, már nem... hála istennek? És te, Eddie? Jól vagy?

Eddie fülelt Henry hangjára, de nem hallotta. Volt egy olyan érzése, hogy egy darabig nem is fogja. –Még annál is jobban – válaszolta, és nevetve magához

308

309

 

ölelte megint asszonyát. Susannah válla fölött láthat­ta, mi maradt az ajtóból: csak néhány halvány vonal és szög. Az eső azokat is elmossa hamarosan.

44

–    Hogy hívnak? – kérdezte Jake a nőtől, akinek térdtől lefelé nem volt lába. Hirtelen rádöbbent, hogy míg vergődve próbált menekülni az ajtónállótól, elve­szítette a nadrágját, csak alsó van rajta. Bár ennek az asszonynak a ruhájából se maradt sok.

–    Susannah Deannek – felelte a nő. – Én már tu­dom a nevedet.

– Susannah – ismételte Jake elgondolkodva. – Ugye az apádnak nincs vasúttársasága?

Susannah egy pillanatig meglepetten nézett rá, az­után hátravetette a fejét és nevetett. – Eredj már, bo­garam! Fogorvos volt, aki föltalált néhány dolgot, és meggazdagodott. Miért kérdezel ilyet?

Jake nem válaszolt. Figyelme Eddie felé fordult. A rémület már eltűnt az arcáról, szeme visszanyerte azt a hűvös, mérlegelő pillantását, amelyre Roland olyan jól emlékezett a pihenőállomásról.

– Szia, Jake – mondta Eddie. – Örülök, hogy látlak, öregem.

–    Szia – felelte Jake. – Ma már találkoztunk egyszer, de akkor sokkal fiatalabb voltál.

–    Tíz perccel ezelőtt sokkal fiatalabb voltam. Jól vagy?

– Igen – bólintott Jake. – Csak pár plezúr. – Körül­tekintett. – Még nem találtátok meg a vonatot. – Nem kérdés volt.

Eddie és Susannah meglepetten összenéztek, de Roland csak megrázta a fejét. – Nincs vonat. – A hangjaid elhallgattak?

Roland biccentett. – Mind. A tieid?

–        310Szintén. Ismét egy vagyok. Mindketten egyek va­gyunk.

Ugyanabban a pillanatban néztek egymásra. Ahogy Roland átölelte, Jake természetellenes nyugalma megtört, és sírni kezdett, olyan kimerülten, megköny­nyebbülten, ahogy az a gyerek sír, aki eltévedt, sokat szenvedett, de végre ismét biztonságban van. Ahogy Roland átölelte a derekát, Jake a harcos nyakába csimpaszkodott. Szorította, mint az acélhurok.

–        Sohasem hagylak el többé – mondta Roland, és most neki is megeredtek a könnyei. – Atyáim nevére esküszöm: sohasem hagylak el többé.

Ám szíve, e figyelmes, csendes fogoly, élethosszig­lan a ka rabságában, nemhogy fenntartásokkal, de bi­zonyos kétségekkel fogadta az ígéretet.

 

MÁSODIK KÖNYV

LUD

EGY CSOMÓ TÖRT KÉP

 

IV. A VÁROS ÉS A KA-TET

 

 

IV / A VÁROS ÉS A KA-TET

 

1

 

Négy nappal azután, hogy Eddie átrántotta a két vi­lág ajtaján, farmer és tornacsuka nélkül, de hátizsák­ja és élete birtokában, Jake arra ébredt, hogy valami meleg és nedves motoszkál az arcán.

Ha a három korábbi reggel valamelyikén ébred er­re, alighanem fölriasztja társait sikoltásával, mert lá­zas volt, és álmaiban ott kísértett a vakolatember li­dércnyomása. Ezekben az álmokban a nadrágja nem csúszott le, az ajtónálló marokra fogta és belegyömö­szölte leírhatatlan szájába, és a fogai úgy csattantak le, mint a várkapu rostélya. A fiú reszketve és tehe­tetlenül nyöszörögve ébredt ezekből az álmokból.

A lázat a tarkóján levő pókmarás okozta. Amikor a második napon Roland megvizsgálta, és úgy találta, hogy nem javul, hanem egyre romlik, rövid ideig ta­nácskozott Eddie-vel, azután egy rózsaszín tablettát adott Jake-nek. – Legalább egy hétig naponta négy­szer beveszel egy ilyet – mondta.

Jake kétkedve pislogott. – Mi ez?

– Cheflet – felelte Roland. – Mondd meg neki te –fordult kedvetlenül Eddie-hez. – Én még mindig nem tudom kiejteni.

– Keflex. Bízhatsz benne, Jake; törvényesen engedé­lyezett patikából származik, a jó öreg New Yorkból. Roland egy csomót lenyelt belőle, és olyan egészsé­ges, mint egy ló. Kicsit hasonlít is rá, mint láthatod. Jake elhűlt. – Hogy szereztetek gyógyszert New Yorkból?

– Hosszú – válaszolta a harcos. – Idővel meg fogod hallani, de most csak vedd be a pirulát.

Jake engedelmeskedett. A hatás gyors volt és kielé‑

gítő. A haragosvörös duzzanat a marás körül huszon­négy órán belül fakulni kezdett, és mostanra a láz is alábbhagyott.

A meleg dolog ismét megbökdöste. Jake hirtelen felült, és kinyitotta a szemét.

Az arcát nyalogató teremtmény sietve hátraugrott. Szőrmókus volt, de Jake ezt nem tudta, mert még so­hasem találkozott ilyennel. Ez csontosabb volt, mint azok, amelyeket Roland csapata korábban látott, fe­kete-szürke csíkos bundája csapzott volt és piszkos. Egyik oldalára alvadt vércsomó száradt. Aranygyűrűs fekete szeme aggodalmasan meredt Jake-re, hátsó fe­lét reménykedve riszálta. Jake megnyugodott. Biztos lehet kivétel a szabály alól, de egy olyan lény, amely a farkát csóválja – vagy legalábbis megpróbálkozik vele –, valószínűleg nem túl veszedelmes.

Éppen hogy világosodni kezdett, fél hatra járhatott az idő. Jake csak saccolni tudott, mert digitális Seiko órája már nem járt... vagy inkább igen különösen járt. Amikor átjövetele után először rápillantott, az óra szerint 98.71.65 volt az idő, ami Jake tudomása sze­rint nem létezik. Alaposabb ránézésre megállapította, hogy az óra most visszafelé jár. Ha állandó ütemre tette volna, akkor talán hasznát vehette volna, de nem ez volt a helyzet. Egy darabig mintha rendes sebes­séggel pergette volna a számait (Jake azzal ellenőrizte, hogy mikor a számok ugrottak, mindannyiszor ki­mondta a „Mississippi" szót), azután tíz-húsz másod­percre megállt a kijelző – Jake már azt hitte, hogy az órából végképp kifogyott a szufla –, majd hirtelen egymásra torlódtak benne a számok.

Szóvá tette ezt a különös viselkedést Rolandnak, és megmutatta neki az órát, abban a hitben, hogy majd álmélkodni fog rajta, de a harcos csupán egy-két per­cig vizsgálgatta, majd közömbösen biccentett és azt mondta, érdekes óra, de az a helyzet, hogy manapság egyetlen időmérő sem működik túlságosan pontosan.

 

Így hát a Seiko használhatatlan volt, Jake mégis utál­ta volna eldobni... mert egy darabja volt a régi életé­nek, abból pedig nem sok maradt.

Most a Seiko azt állította, hogy negyven múlt hat­vankét perccel szerdán, csütörtökön és szombaton, egyszerre decemberben és márciusban.

A reggel nagyon ködös volt; húsz méteren túl egy­szerűen eltűnt a világ. Ha ez a nap olyan lesz, mint az előző kettő, akkor a Nap úgy két óra múlva kel föl fakó fehér gyűrűben, fél tízre pedig tiszta és forró lesz az idő. Jake körülnézett, látta, hogy útitársai (nem merte őket a barátainak nevezni, legalábbis még nem) bőrtakaróik alatt alszanak: Roland közelebb, Eddie és Susannah egy nagyobb kupacban a kialudt tábortűz túloldalán.

Visszafordult az állatkához, amely fölébresztette. Olyan volt, mintha mosómedvéből és mormotából gyúrták volna, hozzátéve egy csipet tacskót, a forma kedvéért.

– Hogy vagy, öcsi? – kérdezte halkan Jake.

– Csi! – válaszolta azonnal a szőrmókus, még min­dig azzal a szorongó pillantással. A hangja tompa volt és mély, szinte ugatott, akár egy súlyos légcsőhurut­ban szenvedő angol focista.

Jake meglepetten hátrahőkölt. A szőrmókus, ame­lyet megijesztett a hirtelen mozdulat, néhány lépést hátrált, mintha menekülni akarna, aztán mégis ma­radt. A hátsóját még az iméntinél is lelkesebben ri­szálta, arany-fekete szeme továbbra is idegesen bá­multa Jake-et. Bajsza remegett.

– Ez emlékszik az emberekre – jegyezte meg egy hang Jake válla fölött. A fiú hátranézett és látta, hogy Roland mögötte guggol. Alkarjával a combjára tá­maszkodott, hosszú keze a térde között lógott. Sokkal nagyobb érdeklődéssel bámulta az állatot, mint Jake óráját.

318

319

- Mi ez? – kérdezte a kisfiú halkan. Nem akarta el­ijeszteni a lényt, el volt ragadtatva tőle. – Gyönyörű szeme van!

–                  Szőrmókus – válaszolta Roland.

– Ókus! – vakkantotta a teremtmény, és újabb lépést hátrált.

– Ez beszél!

– Nem igazán. A szőrmókusok csak azt ismétlik, amit hallanak – legalábbis régebben. Évek óta nem hallottam őket. Ez a fickó úgy néz ki, mintha éhezne. Valószínűleg kurkászni akart.

– Megnyalta az arcomat. Megetethetem?

– Sohasem szabadulsz meg tőle, ha megteszed – fe­lelte Roland, azután elmosolyodott kissé, és csettin­tett az ujjaival. – Hé! Szőri!

A teremtmény valahogy képes volt utánozni a cset­tintést; úgy hangzott, mintha a szájpadlásához szorí­tott nyelvével csettegne. – Ej! – mondta rekedten. –Ej! Őri! –Vedlett hátsója most már kimondottan len­gett jobbra-balra.

–      Eredj, adj neki egy falatot. Ismertem valaha egy öreg lovászt, aki azt mondta, hogy egy jó szőrmókus meghozza a jó szerencsét. Ez jónak tűnik.

–      Igen – helyeselt Jake. – Ez jó.

–Valaha kezesek voltak, és minden báróságban fél­tucatnyi csatangolt a kastély vagy az udvarház körül. Nem lehetett sok hasznukat venni, legföljebb a gyer­mekeket szórakoztatták, és a patkánynépességet tar­tották kordában. Elég hűségesek voltak – legalábbis akkoriban –, de sohasem hallottam, hogy fölértek volna egy jó kutyával. A vadak dögevők. Nem vesze­delmesek, csak az idegekre mennek.

–                  Ennek! – sipogta a szőrmókus. Aggodalmas pil­lantása ide-oda járt Jake és a harcos között.

Jake a hátizsákjáért nyúlt, lassan, nehogy megri­assza a teremtményt, előhúzta egy harcosrolád ma­radékát, és a szőrmókus elé dobta. Az hátrahőkölt,

320

azután halk, gyermekes kiáltással megfordult, meg­mutatva szőrös, összecsavart farkát. Jake biztosra vet­te, hogy elszalad, de az állat megállt, és kétkedve bá­mult vissza a válla fölött.

– Gyere! – biztatta Jake. – Egyél, öcsi!

–                  Csi – motyogta a szőrmókus, de nem mozdult. – Adj neki időt – szólt Roland. – Azt hiszem, vissza­jön.

Az állat kinyújtotta hosszú és meglepően kecses nyakát. Hegyes fekete orrát mozgatva szaglászta az ételt. Végül előbbre kocogott, és Jake észrevette, hogy sántít egy kicsit. Megszagolta a szarvashúst, majd egyik mancsával kibontotta a levélből, már-már ün­nepélyesen finom mozdulatokkal. A levélből kigön­gyölt húst egyetlen harapással bekapta, és Jake-re né­zett. – Csi! – közölte, és megint hátraugrott, amikor Jake elnevette magát.

–                  Jó girhes – szólalt meg álmosan Eddie a hátuk mögött. Hangjára az állat azonnal megfordult és el­tűnt a ködben.

– Elijesztetted! – mondta vádlón Jake.

–                  Marhára bocs – felelte Eddie, és beletúrt alvástól kócos hajába. --Ha tudtam volna, hogy az egyik kö­zeli barátod, bedobtam volna a teasütit.

Roland rácsapott Jake vállára. –Visszajön.

–                  Biztos?

-         Ha meg nem öli valami, akkor igen. Megetettük, nem?

Mielőtt Jake válaszolhatott volna, ismét megszólal­tak a dobok. Ez már a harmadik reggel volt, hogy hal­lották. Kétszer akkor hangzott fel a gyenge, fahangú pufogás a város irányából, amikor a délután átsiklott az alkonyatba. Ma reggel tisztábban hallatszott, noha most sem lehetett jobban kivenni a ritmust. Jake gyű­lölte. Mintha egy nagy állat szíve lüktetett volna vala­hol a reggeli pára vastag, formátlan takarója alatt.

–                  Még mindig nem tudod, mi lehet, Roland? –

321

kérdezte Susannah. Felvette az ingruháját, hátrakö­tötte a haját, és most a takarókat hajtogatta össze, amelyek alatt Eddie-vel aludtak.

– Nem. De biztos vagyok benne, hogy megtudjuk. – Mily vigasztaló – jegyezte meg savanyúan Eddie. Roland fölállt. – Gyerünk. Ne pocsékoljuk a napot.

2

A köd akkor kezdett fölszállni, amikor már vagy egy órája úton voltak. Felváltva tolták Susannah székét, és nem tette őket túl boldoggá, hogy az út itt már nagy, durva macskakövekkel volt kirakva. A délelőtt köze­pére forrón sütött a felhőtlen égből a nap: a város kör­vonala tisztán kirajzolódott a délkeleti látóhatáron. Jake szerint nem nagyon különbözött New Yorkétól, bár ezek az épületek mintha alacsonyabbak lettek vol­na. Ha ez is tönkrement, mint láthatólag a legtöbb dolog Roland világában, azt innen nem lehetett látni. Eddie-hez hasonlóan Jake-et is kezdte eltölteni a ki nem mondott remény, hogy találhatnak segítséget... vagy legalábbis jó meleg ételt.

Balra; tőlük harminc-negyven mérföldre láthatták a Send folyó széles hátát. Hatalmas madárrajok köröz­tek fölötte. Itt-ott egy-egy madár összecsukta a szár­nyát és kőként zuhant alá, valószínűleg halat fogni. Az út és a folyó lassan közeledtek egymáshoz, noha ta­lálkozási pontjukat még nem lehetett látni.

Épületcsoportok bukkantak föl előttük. A legtöbbje tanyának tűnt, és mindegyik kihaltnak látszott. Né­melyik összeomlott, de ezek a romok sokkal inkább tűntek az idő, mint az erőszak művének, ami tovább növelte Eddie és Jake reményeit a tekintetben, hogy mit találhatnak a városban, bár ezeket a reményeket szigorúan megtartották maguknak, nehogy a többiek kinevessék őket. Bozontos vadállatok kisebb nyájai le‑

gelésztek a mezőn. Nem jöttek az út közelébe, kivéve ha átvágtak rajta, mégpedig sebes vágtában, mint a kisgyerekek, akik félnek a forgalomtól. Jake-et a bö­lényre emlékeztették... csak épp jó néhánynak két feje volt. Megemlítette a harcosnak is. Roland bólintott.

– Mutik.

– Mint a hegyek alatt? – Jake hallotta a félelmet a saját hangjában, és tudta, hogy a harcos is megérezte, de nem tehetett róla. Nagyon jól emlékezett a kézihaj­tánnyal megtett, vég nélküli, lidércnyomásos útra.

–        Azt hiszem, ezek az itteni mutánsok kifejlődtek. Azok, amiket a hegyek alatt láttunk, inkább elkorcso­sultak.

–        És ott? – mutatott Jake a város felé. – Ott is mu­tánsok vannak, vagy... – Ennyit árulhatott el a remé­nyeiből.

Roland vállat vont. – Nem tudom, Jake. Megmon­danám, ha tudnám.

Üres épület mellett haladtak el – nyilván tanya volt –, amely félig leégett. Villámlás is okozhatta a tü­zet, gondolta Jake, és azon tűnődött, most vajon mi­vel próbálkozik. Magyarázatot keres vagy bolondítja magát?

Roland, aki talán olvasott a gondolataiban, átkarol­ta a vállát. – Semmi értelme találgatni, Jake – mond­ta. – Akármi történt itt, az régen volt. Az ott – mutat­ta – valószínűleg cserény volt. Most már csak néhány karó áll ki a fűből.

–        A világ elmozdult, igaz?

Roland bólintott.

– És mi van az emberekkel? Gondolod, hogy el­mentek abba a városba?

–        Néhányan nyilván azt tették – hagyta helyben Ro­land. – Mások még mindig errefelé élnek.

– Tessék? – fordult hátra hökkenten Susannah. Roland biccentett. – Az utóbbi pár nap óta figyel­nek minket. Nem sokan tanyázhatnak ezekben az

323

öreg épületekben, de azért vannak néhányan. Még többen lesznek, amint közeledünk a civilizációhoz. -Elhallgatott. -Vagy ahhoz, ami civilizáció volt.

-        Honnan tudod, hogy itt vannak? - kérdezte Jake.

-        A szimatom. Láttam néhány kertet, elrejtve a gyom mögött, amelyet tudatosan hagytak megnőni, hogy eltakarja a termést. Legalább egy működő szél­malmot arrébb egy ligetben. De főképpen érzeni őket... mintha árnyék hullana az arcodra napfény he­lyett. Gondolom, idővel bennetek is kifejlődik ez az érzék.

-        Szerinted veszélyesek? - kérdezte Susannah. Nagy, romos épülethez közeledtek, amely valaha rak­tár lehetett vagy vidéki vegyesbolt. A nő gyanakodva bámulta, keze a mellén átvetett fegyverövön lógó pisztoly agyára csúszott.

-        Harap egy idegen kutya? - válaszolt kérdéssel a harcos.

-        Ez meg mit jelent? - kérdezte Eddie. - Utálom, amikor előjössz ezzel a zen buddhista púderrel, Ro­land.

-        Azt jelenti, hogy nem tudom - magyarázta meg Roland. - Ki ez a Zen Buddhista nevű ember? Van olyan bölcs, mint én?

Eddie hosszú ideig bámulta, amíg el nem döntötte, hogy ez egyike volt Roland ritka tréfáinak. - Szűnj már meg! - mondta. Szeme sarkából látta, hogy Ro­land szája megrándul, mielőtt elfordulna. Ahogy me­gint tolni kezdte Susannah székét, valamin megakadt a szeme. - Hé, Jake! - kiáltotta. - Azt hiszem, itt a barátod!

Jake körülnézett és szélesen elvigyorodott. Negyven méterrel mögöttük buzgón sántikált a sovány szőr­mókus, a Nagy Út málladozó kövei között kinőtt giz­gazt szimatolgatva.

3

Néhány órával később Roland megállást rendelt el, és felszólította csapatát, hogy legyenek készen. - Mire? - kérdezte Eddie.

Roland rápillantott. - Akármire.

Délután háromra járt. Ott, ahol megálltak, a Nagy Út egy hosszú, hullámos, jégkorszaki hordalékdom­bot keresztezett, amely átlósan húzódott a síkságon, mint ránc a világ legnagyobb takaróján. Azon túl az első igazi város következett, amelyet útjukon láttak. Kihaltnak tűnt, ám Eddie nem felejtette el a délelőt­ti beszélgetést. Roland kérdése - Harap egy idegen ku­tya? - már nem is hangzott annyira zennek.

-  Jake!

-Tessék?

Eddie a Rüger felé biccentett, amely a gyerek far­merjének korcából meredt elő, abból a farmerből, amelyet még otthon, indulás előtt csomagolt be tar­taléknak. - Nem akarod azt nekem adni?

Jake Rolandra pillantott. A harcos csak vállat vont, mintha azt mondaná: ezt te döntöd el.

-  Jó. - Átnyújtotta a fegyvert. Kicsatolta a hátizsák­ját, beletúrt, kihúzta a töltött tárat. Eszébe jutott, ho­gyan tapogatózott utána apja asztalának fiókjában az iratok mögött. Úgy tűnt, mintha réges-rég történt volna. Ezekben a napokban olyan volt NewYork-i éle­tére és piperi pályafutására gondolni, mintha fordítva nézne egy távcsőbe.

Eddie átvette a tárat, megvizsgálta, helyére tolta, ellenőrizte a biztosítókart, azután a saját övébe dugta a fegyvert.

- Most jól figyeljetek és hallgassatok ide! - mondta Roland. - Ha vannak ott emberek, akkor valószínűleg öregek, és sokkal jobban tartanak tőlünk, mint mi tő­lük. A fiatalok már régen elmentek. Valószínűtlen, hogy tűzfegyverük lenne, sokkal inkább legtöbbjük

325

számára a mieink lesznek az elsők, amiket életükben látnak, kivéve néhány képet a régi könyvekben. Ne te­gyetek fenyegető mozdulatokat! Es a legjobb a gyerekkori szabály: csak akkor szóljatok, ha szólnak hozzátok!

-         Na és a nyíl és az íj? - kérdezte Susannah. - Igen, olyanuk lehet. Lándzsák és bunkók is.

-         A kövekről se feledkezz meg - mondta Eddie bo­rúsan, és lenézett az összebújó faházakra. Eléggé úgy festett, mint egy kísértetváros, de hát ki tudhatja biz­tosan? - És ha kifogynának a kövekből, még mindig fölszedhetik az útról a macskaköveket.

-         Igen, valami mindig akad - biccentett Roland. –De mi magunk nem keverünk bajt, világos?

Bólogattak.

-         Talán egyszerűbb lenne megkerülni őket - vélte Susannah.

Roland bólintott, a tekintete pillanatra sem engedte el az előttük fekvő egyszerű terepet. A város közepén egy másik út keresztezte a Nagy Utat, amitől mintha egy nagy tűzerejű fegyver távcsövének hajszálkereszt­jébe kerültek volna a romos épületek.

-         Megtehetnénk, de nem tesszük. A megkerülés rossz szokás, amire könnyű rákapni. Mindig jobb egyenesen belevágni, hacsak nincs jól látható ok, ami ellene szól. Itt nem látok ilyen okot. Ha pedig vannak itt emberek, az még jól is jöhet. Tarthatunk velük egy kis tanácskozást.

Susannah azon tűnődött, hogy Roland most más­nak látszik, és ezt nemcsak annak a számlájára írta, hogy a hangok elhallgattak a fejében. Ilyen lehetett, amikor még voltak harcok, amelyeket meg kellett harcol­nia, emberek, akiket vezetnie kellett, és régi barátai vet- A ték körül, gondolta. Ilyen lehetett, mielőtt a világ elmoz­dult volna, és ő is vele mozdult, amikor azt a Walter nevű embert üldözte. Ilyen lehetett, mielőtt a Nagy Üresség be­zárta önmagába és idegenné tette.

326

-      Tudhatják, hogy mik azok a dobok - vélte Jake. Roland ismét bólintott. - Bármi, amit tudnak, főleg a városról, hasznunkra lehet, de semmi szükség előre túl sokat várni olyan emberektől, akik talán nincse­nek is itt.

-      Mondok én valamit - szólalt meg Susannah. - Én nem jönnék elő, ha meglátnám magunkat. Négy em­ber, akik közül háromnál fegyver is van. Valószínűleg úgy nézünk ki, mint egy olyan régimódi törvényen kí­vüli banda a te meséidben, Roland. Hogy is hívod őket?

- Martalócnak. - A harcos balja rácsúszott megma­radt revolvere agyára, és kissé kihúzta tokjából. - De olyan martalóc még nem született a világra, amelyik ilyet hordana, és ha akadnak vének abban a városban, ezt ők is tudni fogják. Menjünk.

Jake hátrapillantott és látta, hogy a szőrmókus az úton lapít, orrát kurta mellső lábai közé dugva, és őket figyeli. - Csi! - kiáltott oda neki.

- Csi! - visszhangozta az állat, és azonnal feltápász­kodott.

Ereszkedni kezdtek az enyhe lejtőn a város felé. Csi. mögöttük kocogott.

4

A város szélén két ház leégett; a többi porosnak, de épnek tűnt. Baloldalt elmaradt egy postaállomás istál­lója, jobbra valami piacféle, azután beértek magába a városba, már amennyire város volt. Talán tucatnyi épület rogyadozott az út két oldalán. Néhányukat si­kátorok választották el. A másik út, egy többnyire prérifűvel benőtt földes dűlő északkelet felől futott délnyugati irányba.

Susannah északkelet felé nézett, és azt gondolta: Valaha bárkák jártak a folyón, és valahol lejjebb ezen az úton volt egy kikötőhely, meg valószínűleg egy másik

327

roskatag városka, főképp kocsmák és istállók. Ez volt az utolsó kereskedelmi megálló, mielőtt a bárkák elérték vol­na a nagyvárost. A társzekerek ezen a városon át mentek oda-vissza. Milyen régen lehetett ez?

Nem tudta, de a hely kinézetéből ítélve nagyon ré­gen.

Valahol rozsdás zsanér nyikorgott egyhangúan. Va­lahol másutt magános zsalut csapkodott a síkföldi szél.

A házak előtt lókikötő gerendák voltak, a legtöbbje törött. Valaha deszkajárda is volt, de mostanra eltűn­tek a deszkák, fű nőtt a helyükön. Az épületek felira­tai elhalványodtak, noha néhányat még el lehetett ol­vasni. Valami förtelmes tájszólásban írták őket, Ro­land nyilván ezt hívja egyszerű beszédnek. ÉLÉS ÉS ABRAK, ígérte az egyik; Susannah sejtése szerint ez azt jelenthette, hogy takarmány és abrak. KAJA, SZÁL­LÁS, ITAL, sorolta fel a kínálatot a szomszéd álhom­lokzaton a fűben heverő bölényt ábrázoló primitív rajz alatt a felirat. A cégér alatt kettős csapóajtó lógott ferdén, enyhén kilengve a szélben.

– Ez kocsma? – Susannah nem tudta pontosan, miért suttog, csak annyit tudott, hogy nem bírna fennhangon beszélni. Olyan lett volna, mintha az „Ihaj, csuhaj, idesanyám"-at bendzsóznák egy teme­tésen.

-- Az volt – felelte Roland, nem suttogva, de halkan, tűnődve. Jake szorosan mellette lépkedett, idegesen nézegetve körbe. Mögöttük Csi tíz méterre csökken­tette a távolságot. Fürgén kocogott, ingaként ide-oda lendülő fejjel vizslatva a házakat.

Susannah-nak az az érzése támadt, hogy figyelik. Pontosan olyan volt, amilyennek Roland leírta. Mint­ha árnyék foglalta volna el a napfény helyét.

– Itt vannak emberek, ugye? – suttogta.

Roland bólintott.

A kereszteződés északkeleti sarkában egy ház állt, amelynek feliratát Susannah ismét el tudta olvasni: FOGADÓ, mondta, meg PRICCSEK. Nem számítva ki­csit tovább a ferde tornyú templomot, ez volt a leg­magasabb épület a városban: kétemeletes. Éppen idő­ben nézett föld, hogy észrevegye, amint fehéren villan valami, biztosan arc, egy üvegtelen ablakban. Hirte­len szeretett volna kijutni innen. Roland lassú, óvatos lépésekkel haladt, Susannah szerint azért, mert a sietségtől a leselkedők még azt hinnék, hogy ők fél­nek... és el lehet kapni őket. Mindegy...

Az útkereszteződésnél az utcák kiszélesedtek, elga­zosodott teret alkotva. A tér közepén megviselt útjelző kő állt. Fölötte lankadtan rozsdásodó kábelen fémdo­boz lógott.

Roland, Jake-kel az oldalán elindult a jelzőkőhöz. Eddie tolta utánuk Susannah-t. A fű susogott a kül­lők között, Susannah arcát csiklandozta egy szélfújta hajtincs. Egy távolabbi utcában csapkodott a zsalu és nyikorgott a zsanér. Susannah megborzongott, félre­söpörte az arcából a haját.

– Jó lenne sietni – mondta halkan Eddie. – Frászt kapok ettől a helytől.

A nő bólintott. Körülnézett a téren, és szinte látta, milyen lehetett piacnapon – a járdákon tolong a tö­meg, van köztük néhány városi hölgy, kosárral a kar­ján, de a legtöbbje fuvaros, egyszerűen öltözött folya­mi hajós (nem tudta, miért olyan biztos a bárkákban és a hajósokban, de biztos volt); a szekerek keresztűl­haladtak a város főterén, a földúton fojtogató felhők­ben kavargott a sárga por, ahogy a hajcsárok terelték igavonó

(ökreiket, azok voltak, ökrök)

jószágaikat. Látta a szekereket, némelyiken a ruha­bálákra kötözött poros ponyvákat, a másikon a szur­kozott hordókat; látta a párosával befogott ökröket, amint tűrelmesen megfeszülnek, fülükkel csapkod‑

328

329

nak, miközben a legyek körbedongják hatalmas fejü­ket; hallotta a hangokat, a nevetést, az ivóban zon­gorát, ahogy klimpírozzák rajta a talpalávalót, olyas­mit, mint a „Buffalói jányok" vagy a „Drága Kati".

Mintha egy másik életben itt éltem volna, gondolta.

A harcos a jelzőkő felirata fölé hajolt. – Nagy Út –olvasta. – Lud, százhatvan kerék.

–        Kerék? – kérdezte Jake.

– Egy régi mértékegység.

–        Hallottál már Ludról? – kérdezte Eddie. – Talán – felelte a harcos. – Amikor nagyon kicsi voltam.

– Rímel a rútra – jegyezte meg Eddie. –Talán nem jó jel.

Jake megvizsgálta a kő keleti oldalát. – Folyamút. Furán írták, de azért ez van itt.

Eddie megnézte a nyugati oldalt. – Itt meg az van, hogy Jimtown, negyven kerék. Nem itt született Way­ne Newton, Roland?

A harcos üres tekintettel nézett rá.

–        Már be is fogtam! – mondta Eddie, és a szemét forgatta.

A tér délnyugati oldalán állt a város egyetlen kő­háza, egy alacsony, poros kocka, az ablakokon rozs­dás ráccsal. A megyei börtön és bíróság közös épü­lete, gondolta Susannah. Lent délen látott hasonló­kat; ha lenne előttük néhány ferdén felfestett parkoló, meg se lehetne különböztetni őket. Valamit mázoltak a homlokzatra kifakult, sárga festékkel. Susannah el tudta olvasni, és noha nem értette, még mohóbban szeretett volna minél előbb kívül kerülni a városon. HALÁL A PUBIKRA, szólt a felirat.

– Roland! – Amikor a harcos odanézett, rámutatott a feliratra...-- Ez mit jelent?

A férfi elolvasta, azután megcsóválta a fejét. – Nem tudom.

Susannah ismét körülnézett. A tér kisebbnek tűnt,

az épületek mintha föléjük hajoltak volna. – Nem mehetnénk   innen?

– Nemsokára. – Lehajolt és kifeszített egy kis kőda­rabot az úttestből. Elgondolkodva dobálta a bal kezé­ben, miközben a fémdobozt nézte, amely a jelzőkő fölött lógott. Meglendítette a karját, és Susannah egy pillanat késéssel jött rá, hogy mi a szándéka.

– Ne, Roland! – kiáltotta, és összerezzent a saját ré­mült hangjától.

A harcos nem figyelt rá, hanem fölfelé hajította a kavicsot. Célzása tökéletes volt, éppen középen talál­ta el a dobozt, amely üresen, fémesen kondult meg. Valamilyen óraszerkezet kattogása hallatszott belőle, és rozsdás zöld zászló pattant ki az oldalán levő nyí­lásból. Amikor a helyére ugrott, csengő kezdett csö­römpölni. A zászló oldalára nagy fekete betűkkel az volt írva, hogy MEHET.

– A mindenit! – álmélkodott Eddie. – Egy műemlék közlekedési lámpa! Ha ismét megdobod, akkor kijön az ÁLLJ is?

–      Társaságunk van – szólalt meg halkan Roland, és arra az épületre mutatott, amelyet Susannah megyei törvényszéknek nézett. Egy férfi és egy asszony lépett ki belőle, és lefelé jöttek a kőlépcsőn. Te nyerted a játék babát, Roland, gondolta Susannah. Ezek ketten még az Istennél is vénebbek.

A férfi melles kertésznadrágot viselt meg hatalmas szalmakalapot. Az asszony egyik kezével a férfi nap­égette vállába kapaszkodott. Háziszőttes ruha volt raj­ta és nagy szélű főkötő, és ahogy közelebb értek a kő­höz, Susannah látta, hogy vak, és a baleset, amely el­vette a szeme világát, borzalmas lehetett. Két vadhús­sal benőtt sekély horpadás maradt csak a szeme he­lyén. Rémültnek és értetlennek látszott.

Nem martalócok ezek, Si? – kiáltotta recsegő-remegő hangon. – Most szólok, hogy még megöletel bennünket!

–        Elhalgass, Mercy! – felelte a férfi, az asszonyhoz hasonlóan olyan zsíros tájszólásban, hogy Susannah alig értette. – Hun martalócok ezek? Megmontam, hogy egy Pubi is van velek. Hun van ojan martalóc, aki Pubival jár?

A vak asszony ott akarta hagyni a férfit. Az károm­kodott, és elkapta a karját. – Maradhassál, Mercy! Aszontam, maradhassál! Eleső, oszt összetöröd ma­gad nekem itten, a francba!

–    Nem akarjuk önöket bántani – szólalt meg a har­cos. A Nemes Nyelvet használta, hallatán a férfinak hitetlenül villant meg a szeme. Az asszony feléjük for­dította vak arcát.

– Egy harcos! – kiáltotta a férfi. A hangja megtört és reszketett az izgalomtól. – Zistenit! Tuttam! Tuttam! Futni kezdett feléjük a téren át, maga után vonszol­va az asszonyt. Az tehetetlenül botladozott, és Susan­nah várta az elkerülhetetlen pillanatot, amikor elesik. De elsőnek a férfi esett el, súlyosat zökkenve a térdén, mire az asszony nehézkesen elterült a Nagy Út macs­kakövein.

5

Jake valami szőröset érzett a bokáján. Lenézett. Csi kuporgott mellette, és aggodalmasabbnak látszott, mint bármikor. Jake lenyúlt és óvatosan megsimogat­ta a fejét, hogy megvigasztalja és vigaszt nyerjen. Az állat bundája selymes, hihetetlenül puha volt. Jake egy pillanatig azt hitte, hogy elszalad, de az csak föl­nézett rá, megnyalta a kezét, azután ismét a két jö­vevényt bámulta. A férfi igyekezett fölsegíteni társát, de nem valami nagy sikerrel. Az asszony zavarodott mohósággal forgatta ide-oda a fejét.

A Si nevű ember megvágta a tenyerét a macskakö­veken, de észre sem vette. Nem kísérletezett vele, hogy fölsegítse az asszonyt, levette a kalapját és a mel‑

lére szorította. Jake akkorának látta azt a kalapot, mint egy szakajtót. – Isten hozott tégedet, harcos! –kiáltotta. – Csakugyan az Isten hozott! Aszittem, a te fajtád mán el is tűnt a föld színirül, biz' aszittem!

–        Köszönöm az üdvözletet – felelte Roland a Ne­mes Nyelven. Szelíden megfogta a vak asszony felkar­ját. Az egy pillanatra visszahőkölt, azután ellazult, és hagyta, hogy fölsegítsék. –Tedd föl a kalapodat, öreg­ember. A nap forrón süt.

A férfi engedelmeskedett, azután csak állt ott, ra­gyogó szemmel bámulva Rolandot. Egy-két pillanat múlva Jake megfejtette a ragyogás okát. Si sírt.

Egy harcos! Montam neked, Mercy! Láttam a fö­vőacélt, és montam neked!

– Nem martalócok? – kérdezte az asszony, mintha képtelen lenne elhinni. – Biztos, hogy nem martaló­cok, Si?

Roland Eddie felé fordult. – Biztosítsd be Jake pisz­tolyát, aztán add oda neki.

Eddie előhúzta a fegyvert az övéből, ellenőrizte a biztosítót, majd óvatosan a vak asszony kezébe tette. Az levegő után kapott, majdnem elejtette a fegyvert, és csodálattal végigsimította, aztán a férfi felé fordí­totta üres szemgödreit. – Egy fegyver! – suttogta. – Szencséges ég!

–        Hát ojasmi – felelte az öregember lenézően, mi­közben elvette tőle a pisztolyt, és visszaadta Eddie­nek –, de a harcosnál valódi pisztoly van, és itt egy asszon, annál is van egy. Az asszonnak ojan barna a bőre, mint a tatám szerint Garlan népinek.

Csi izgatott, éles hangon csaholt. Jake megfordult és látta, hogy újabb emberek közelednek az utcán. Öten-hatan lehettek, mind olyan öregek, mint Si és Mercy; egy asszony, aki botra görnyedve bicegett„ mint boszorkány a mesében, vénséges vénnek tűnt. Ahogy közelebb értek, Jake látta, hogy ketten egype­téjű ikrek. Hajuk hosszan, fehéren hullott foltos házi‑szőttes ingvállukra. Bőrük patyolatfehér volt, szemük rózsaszínű. Albínók, gondolta a gyerek.

Az ősöreg asszony látszott a vezetőnek. Botjára tá­maszkodva bicegett Roland és csapata felé, smaragd­zöld szeme szúrt, akár az ár. Fogatlan szája mélyen behorpadt, ócska sálja lobogott a préri szelében. Te­kintete megállapodott Rolandon.

– Üdvözöllek harcos! Isten hozott! – mondta maga is a Nemes Nyelven, amit Eddie-hez és Susannah­hoz hasonlóan Jake is rögtön megértett, bár sejtette, hogy a saját világában érthetetlen blablának hallaná. – Isten hozott Folyamútban!

A harcos levette a kalapját, és meghajolt az öreg­asszony előtt, miközben csonka jobb kezével gyors egymásutánban háromszor megütögette a torkát. –Köszönetem néked, Öreg Anya.

A matróna felkotkodácsolt, és Eddie hirtelen meg­értette, hogy Roland egyszerre tréfált és bókolt. Az jutott eszébe, ami korábban Susannah-nak: Ilyen volt... és így viselkedett. Legalábbis részben.

– Lehecc te harcos, de a gúnya alatt csak egy bolon­dos férjfiú vagy – felelte az öregasszony, visszaesve az egyszerű beszédbe.

Roland ismét meghajolt. – A szépség mindig bo­londdá tett, anya.

Az öregasszony most valósággal károgott nevetté­ben. Csi odasimult Jake lábához. Az egyik albínó iker előrelódult, hogy elkapja az öregasszonyt, amikor az megbotlott poros, repedezett cipőjével. Ő azonban visszanyerte egyensúlyát, és uralkodói mozdulattal el­hessentette. Az albínó visszahátrált.

– Kutatsz valami után, harcos? – Zöld szeme rava­szul villant a férfira, szájának ráncos horpadása kibe mozgott.

– Igen – felelte Roland. – A Setét Tornyot keressük.
A többiek csupán elcsodálkoztak, de az öregasszony
visszahőkölt, és a rontást hárító jelet mutatta – Jake

látta, hogy nem feléjük, hanem délnyugatnak, a Su­gár mentén.

– Sajnálom, hogy ezt hallom! – kiáltotta. – Azok kö­zül, akik valaha is elmentek, hogy megkeressék azt a fekete kutyát, nem tért vissza soha senki! Így mondta ezt a nagyapám, és előtte az ő nagyapja! Egyetlenegy sem!

– Ka – mondta türelmesen a harcos, mintha ez mindent megmagyarázna... és Jake kezdett rájönni, hogy Rolandnak ez így is van.

– Igen – bólintott a matróna –, fekete kutya ka! Hát jó, tedd, amire elhívattál, és járd a saját utadat, és halj meg, ha eléred a fák között a tisztást. Megosztanád velünk a kenyerünket, mielőtt továbbmennél, harcos? Te és lovagtársaid?

Roland ismét meghajolt. – Réges-régen volt az, hogy mással osztottuk volna meg az ételünket, mint önmagunkkal, Öreg Anya. Nem maradhatunk sokáig, de mégis hálával és örömmel osztjuk meg veletek az ételt.

Az öregasszony a többiekhez fordult. Hangja egy­szerre volt repedezett és csengő; de Jake-et nem a hanghordozása borzongatta meg, hanem az, amit mondott: – Íme, lássátok a Fehér visszatértét! Gonosz utak és gonosz napok után ismét eljött a Fehér! Le­gyetek jók a szívetekben, és emeljétek föl a fejeteket, mert megérhettétek annak látását, hogy a ka kereke ismét fordulni kezd!

6

Az öregasszony, akit Talitha nénének hívtak, elve­zette őket a főtéren át a ferde tornyú templomig, amelynek az elvadult kertben levő kopott tábla tanú­sága szerint az Örökkévaló Vér temploma volt a neve. A felirat fölé egy másikat is kanyarítottak, kísérteti­essé fakult zöld festékkel: HALÁL A SZÜRKÉKRE.

334

335

A vénség átkalauzolta őket a romos templomon, fürgén bicegve a főhajóban a széttört, felfordult pad­sorok között, majd le egy rövid lépcsőn, egy konyhá­ba, amely annyira elütött a romoktól, hogy Susannah hunyorgott meglepetésében. Itt minden olyan takaros volt, mintha skatulyából húzták volna ki. A deszka­padló nagyon ócska lehetett, de azért hűségesen ola­jozták, és ragyogott derűs belső fényétől. Az egyik sar­kot fekete tűzhely foglalta el. Makulátlanul tiszta volt, és a mellette levő, téglával kirakott fülkében a tüzelőt is gondosan válogatták össze és szépen kiszárították.

Társaságukhoz három másik öreg csatlakozott, két asszony és egy férfi, aki mankóra támaszkodva bice­gett, és fából volt a fél lába. Két asszony odament a szekrényekhez, és szorgoskodni kezdett; egy harma­dik kinyitotta a tűzhely ajtaját, és alágyújtott a beké­szített takaros farakásnak egy hosszú, kénes gyufával; egy negyedik egy újabb ajtón át lement egy veremnek tűnő helyiségbe. Eközben Talitha néne kivezette a többieket a templom széles hátsó bejáratán. Botjával rábökött két kecskelábú asztalra, amelyeket tiszta, bár rongyos huzat alatt tároltak. A két koros albínó azon­nal odament, és küzdeni kezdett az egyikkel.

–      Rajta, Jake! – mondta Eddie. – Segítsünk!

–      Dehogy! – zsémbelt Talitha néne. – Lehet, hogy öregek vagyunk, de nincs szükségünk segítségre! Egyelőre nincs, fiatalember!

– Hagyjátok őket – szólalt meg Roland.

–      Vén bolondok, még megszakadnak – morogta Eddie, de azért követte a, többieket, otthagyva az öregembereket a kiválasztott asztallal.

Susannah-nak elállt a lélegzete, amikor Eddie ki­emelte tolószékéből, és átvitte a hátsó ajtón. Ez nem kert volt, hanem valóságos látványosság, a virágágyá­sok fáklyaként lángoltak a puha, zöld fűben. Néme­lyik virágot megismerte, a körömvirágot, a cinniát és

336

a lángvirágot – de a legtöbb ismeretlen volt. Ahogy nézte, bögöly ereszkedett le egy égszínkék sziromra... amely azonnal fölcsavarodott és begöngyölte. –Tyű! – rikkantott Eddie, és körülnézett. – Egy fü­vészkert!

– Ez az egyetlen hely – mondta Si –, amelyiket úgy tartottunk meg, mint amilyen azelőtt volt, hogy a vi­lág elmozdult volna. Elrejtettük azok elől, akik erre jártak – a Pubik, Szürkék, martalócok Fölégették volna, ha tudnak róla... és megölnek minket is, csak azért, mert ilyenünk van. Minden szépet gyűlölnek valamennyien. Ez az egyetlen, amiben hasonlítanak ezek a fattyúk.

A vak asszony megrántotta a karját, hogy elhallgat­tassa.

– Manapság már nem járnak erre – mondta a falábú öreg. – Már hosszú ideje. Közelebb húzódtak a város­hoz. Ott nyilván megtalálnak mindent, amire szük­ségük van.

Az albínó ikrek kicipelték az asztalt. A sarkukban jött az egyik öregasszony, aki mindkét kezében cse­répkancsót tartott, és egyfolytában sürgette meg szid­ta őket, hogy tisztuljanak az útjából.

Ülj le, harcos! – kiáltotta Talitha néne, a pázsit fe­lé intve. – Üljetek le mindnyájan!

Susannah beszívta a száz különféle illatot. Elszé­dült, valószerűtlennek érezte a világot, mintha ál­modna. Alig hitte, hogy létezik az édennek ez a kü­lönös kis csücske, gondosan elrejtve egy halott város romos homlokzata mögé.

Újabb asszony bukkant föl, kezében tálca poharak­kal. Nem ugyanahhoz a készlethez tartoztak, viszont patyolattiszták voltak, drága kristályként ragyogtak a napfényben. Az öregasszony először Rolandnak nyúj­totta a tálcát, azután Talitha nénének, majd Eddie­nek, Susannah-nak és végül Jake-nek. Amikor vala‑

337

mennyien átvették a poharukat, az első asszony sötét­arany színű folyadékot töltött nekik.

Roland Jake-re nézett, aki oldalán Csivel, török­ülésben kuporgott egy élénkzöld virágokkal beül­tetett, tojásdad virágágy mellett. – Csak annyit igyál –súgta –, amennyit az udvariasság megkövetel, Jake, különben úgy kell majd elcipelnünk a városból! Ez graf, erős almasör.

Jake bólintott.

Talitha fölemelte a poharát. Előbb Roland követte a példáját, majd Eddie, Susannah és Jake is.

–      És a többiek? – súgta Eddie Rolandnak.

–      Majd kiszolgálják őket is. Most hallgass.

–        Szólasz hozzánk néhány szót, harcos? – kérdezte Talitha néne.

A harcos felállt, fölemelte a poharát. Lehajtotta a fejét, mintha gondolkodna. Folyamút néhány meg­maradt lakója tisztelettel, Jake véleménye szerint né­mi félelemmel figyelte. Roland végül ismét fölemelte a fejét. – Isztok a földre és azokra napokra, amelyek elmúltak? – kérdezte. A hangja rekedt volt, felindu­lástól remegő. – Isztok a valahai teljességre, és a bará­tokra, akik elmúltak? Isztok a jó társaságra, amely összejött? Ezek a dolgok megfelelnek, Öreg Anya?

–        Jake látta, hogy Talitha néne sír, de ugyanakkor olyan ragyogóan boldog mosolyra fakad, amely egy pillanatra szinte megfiatalította. Jake csodálattal és váratlan, ébredező örömmel nézte. Azóta, hogy Eddie átrántotta az ajtón, először érezte úgy, hogy az ajtón­álló árnyéka eltűnik a lelkéről.Ó, harcos! – mondta a matróna. – Szépen szóltál! Ez bizony szép volt, meghiszem azt! – Megdöntötte a poharát, és egy hajtásra kiitta. Őutána Roland is ki- ürítette a sajátját. Eddie és Susannah követték a pél­dáját, de ők nem itták ki poharukat.

Jake megkóstolta az italt, és meglepetésére ízlett ne­ki: nem volt keserű, ahogy várta, hanem édes és sa‑

338

vanykás, mint az almabor. Mindazonáltal szinte azonnal érezte a hatását, ezért óvatosan félretette a poharát. Csi megszimatolta, azután visszahúzódott, és Jake bokájára hajtotta a pofáját.

Körülöttük tapsolt az öregek kis társasága, Folyam­út megmaradt lakossága. Legtöbben Talitha nénéhez hasonlóan leplezetlenül sírtak. Most újabb poharakat osztottak ki, nem olyan szépeket, de azért használ­hatókat. Az ünnepség elkezdődött, és igen jól sike­rült, azon a a hosszú, nyári délutánon a tágas pusztai ég alatt.

7

Eddie szerint az aznapi étel a legjobb volt gyer­mekkorának ama mesés születésnapi lakomái óta, amikor az anyja presztízskérdést csinált belőle, hogy az asztalon legyen minden, amit a fia szeret: fasírt, sült krumpli, csöves kukorica, ördögétke sűtemény a tetején vaníliafagylalttal.

Pusztán a feltálalt fogások változatossága – főleg miután hónapok óta nem ettek mást, mint homár­húst, szarvashúst és azt a kevés keserű zöldséget, amelyről Roland kijelentette, hogy ehető – elég lett volna, hogy örömét lelje az evésben, de nyilvánvalóan nem csak erről volt szó; feltűnt neki, hogy a kölyök is tányérszám hányja a gallérja mögé az ételt (és két­percenként eteti valami konccal a lábához kuporodott szőrmókot), márpedig Jake még egy hete sincs itt.

Volt több tál ragu (bölényhúskockák sok zöldséggel, sűrű barna mártásban), friss kétszersült több tálcá­val, szilkékben édes, fehér vaj, tálakban valami leve­lek, olyasféle, mint a spenót, de nem egészen az. Eddie sohasem rajongott a zöldségekért, de ahogy ebbe belekóstolt, lényének valami elnyomott része fölébredt, és jajgatva követelt még többet. Derekasan falatozott mindenből, de a zöldséget valósággal hab‑

339

zsolta, és látta, hogy Susannah is újra meg újra vesz magának. A négy tál zöldségből hármat az utazók pusztítottak el.

Az öregasszonyok és az albínó ikrek leszedték az edényeket, aztán süteménytornyokat hoztak két nagy fehér tányéron, meg egy kancsó tejszínhabot. A süte­ménynek olyan édes illata volt, hogy Eddie úgy érez­te, meghalt és a mennybe jutott.

–        Ez csak bölénytejszín – mondta Talitha néne fity­málóan. – Nincs már tehén, az utolsó harminc éve patkolt el. A bölénytejszín nem valami nagy szám, de isten bizony jobb a semminél.

A sütemény kék áfonyával volt megtöltve. Eddie szerint mérföldekkel verte a legjobb süteményt, amit valaha evett. Három darabot felfalt, azután hátradőlt, és zengzeteset böffentett, még mielőtt a szája elé kap­hatta volna a kezét. Bűntudatosan nézett körül.

–      Hallottam! – kuncogott Mercy, a vak asszony. –Valaki megköszönte a szakácsnak, néne!

–      Aj! – nevette el magát Talitha is. – Úgy bizony! Megint jött a két felszolgáló asszony. Egyikük párol­gó kancsót hozott, a másik vastag cserépbögrék soka­ságát egyensúlyozta óvatosan a tálcáján.

Talitha néne az asztalfőn ült, a jobbján Rolanddal. A harcos odahajolt hozzá, és valamit suttogott a fülé­be. A néne figyelt, mosolya megfakult kissé, azután bólintott.

–        Si, Bill és Till – mondta. – Ti hárman maradtok. Egy kis tanácskozást tartunk ezzel a harcossal és a ba­rátaival, mivel még ma délután folytatni akarják útju­kat. Ti, többiek a konyhában isszátok meg a kávéto­kat, így hát hagyjátok abba a fecsegést. Illendően viselkedjetek, mielőtt távoztok!

Bill és Till, az albínó ikrek ülve maradtak az asztal végén. A többiek sorban lassan elhaladtak az utazók mellett. Mindnyájan kezet fogtak Eddie-vel és Susan‑

340

nah-val, azután megcsókolták Jake arcát. A fiú udva­riasan fogadta az üdvözlést, de Eddie látta rajta, hogy meglepődött és zavarba jött.

Rolandhoz érve letérdeltek előtte, megérintették a harcos bal csípőjére szíjazott tokból kiálló szantálfa revolveragyat. Ő a vállukra tette a kezét, és megcsó­kolta öreg homlokukat. Mercy volt az utolsó, aki át­karolta Roland derekát, és nedves csókot cuppantott az arcára.

– Isten álgyon és tarcson meg, harcos! Bárcsak lát­hatnálak!

–Viselkedj, Mercy! – szólt rá élesen Talitha néne, de Roland nem törődött vele.

Lehajolt a vak asszonyhoz, gyengéden, de határo­zottan megfogta a kezét, és az arcához emelte. – Nézz meg ezzel, szépségem – mondta, és lehunyta a sze­mét, miközben a göcsörtös, ízületi gyulladástól elfor­mátlanodott ujjak szelíden végigtapogatták a homlo­kát, arcát, ajkát és állát.

– Ó, harcos! – suttogta az asszony, úgy emelve föl űres szemgödreit, mintha a másik, fakókék szempár­ba nézne. – De jól látlak! Ez egy jó arc, de csupa bú­sulás és törődés.. Féltelek tégedet és a tieidet!

– De azért jó, hogy találkoztunk, nem? – kérdezte Roland, és szelíden megcsókolta az asszony puha, el­nyűtt homlokát.

– Ó, jó bizon! Bizon! Köszönet a csókért, harcos. Szívből köszönöm.

– Gyerünk, Mercy – nógatta enyhültebben Talitha néne. – Eriggy a kávédért.

Mercy feltápászkodott. A mankós, falábú öregem­ber odavezette a vak asszony kezét a nadrágja korcá­hoz. Mercy belekapaszkodott, majd miután utoljára üdvözölte Rolandot és társaságát, hagyta, hogy elve­zessék.

Eddie megtörölte a szemét, mert nedves volt. – Ki vakította meg? – kérdezte rekedten.

341

–        Martalócok – felelte Talitha néne. – Billogvassal csinálták, azzal ám. Azt mondták, azért, mert szemte­lenül nézett rájuk. Huszonöt évvel ennek előtte tör­tént, úgy ám. Most pedig igyátok meg a kávétokat! Akkor is pocsék, ha forró, de ha kihűl, olyan, mint a sár.

Eddie a szájához emelte a bögrét, és óvatosan be­lekortyolt. Nem nevezte volna sárnak, de nem is volt egy Douwe Egberts.

Susannah is megkóstolta, és meglepetten pillantott föl.

–      Nahát, ez cikória!

Talitha ránézett. – Azt nem ismerem; csak a katán­got, és mi egyfolytában katángkávét iszunk, amióta engem elért az asszonyok átka – az pedig nagyon, de nagyon rég levétetett rólam.

– Milyen öreg tetszik lenni, asszonyom? – kérdezte hirtelen Jake.

Talitha néne meglepetten nézett rá, azután kuncog­ni kezdett. – Az igazat megvallva, legény, nem emlé­kezem reá. Arra még igen, amikor ugyanezen a helyen ülve ünnepeltem a nyolcvanadikat, de azon a napon több mint ötven ember ült a gyepen, és Mercynek még megvolt a szeme. – Tekintete a Jake lábánál he­verő szőrmókusra esett. Csi nem mozdította el az or­rát Jake bokája mellől, de aranykeretes szemével visz­szanézett rá. – Istenemre, egy szőrmókus! Réges-ré­gen nem láttam ilyet ember társaságában... úgy tűnt, elfelejtették a napokat, amikor az emberekkel jártak.

Az egyik albínó iker lehajolt, hogy megsimogassa Csit. O azonban arrébb húzódott.

–      Valaha a birkákat őrizték – mondta Bill (de az is lehet, hogy Till) Jake-nek. –Tudtad ezt, öcsém? Jake megrázta a fejét.

– Beszél? – kérdezte az albínó. – Némelyik megtette a régi napokban.

342

–      Igen. – A kisfiú lenézett az állatra, amely azonnal visszaeresztette a fejét a bokája mellé, ahogy az ide­gen kéz eltávolodott. – Mondd ki a neved, Csi! Csi csak nézte.

–      Csi! – szólt rá Jake, de az állat hallgatott. Jake eny­he bosszúsággal nézett Talitha nénére és az ikrekre. –Hát beszél éppen... de úgy sejtem, csak akkor, ha akar.

– Ez a fiú nem úgy föst, mint aki idevalósi – mond­ta Talitha néne Rolandnak. – Idegen a ruhája... és a szeme is.

- Nemrégen van csak itt – mosolygott Roland Jake­re, és a fiú bizonytalanul visszamosolygott rá. – Egy­két hónap múlva senki sem fogja észrevenni az ide­genségét.

– Úgy-e? Kíváncsi lennék rá. És honnét jött?

– Messziről – felelte a harcos. – Nagyon messziről. A néne bólintott. – És mikor megy vissza?

– Soha – felelte Jake. – Most már ez az otthonom. – Akkor hát az istenek legyenek irántad szánalom­mal – mondta Talitha –, mivel a nap lemenőben van e világban. Örökre lemenőben.

Susannah kényelmetlenül mocorgott, és egyik kezét úgy kapta a gyomrához, mintha émelyegne.

–      Jól vagy, Suze? – kérdezte Eddie.

A nő megpróbált mosolyogni, de nem nagyon ment; egy időre cserbenhagyta szokásos öntudata és magabiztossága. – Igen, persze. Csak egy liba ment át a síromon.

Talitha néne hosszú, kutató pillantást vetett rá, amitől Susannah még kényelmetlenebbül érezte ma­gát... azután elmosolyodott. – Liba ment át a síromon – ha! Időtlen idők óta nem hallottam ezt.

–      A papám gyakran mondogatta. – Susannah rámo­solygott Eddie-re, ezúttal valamivel határozottabban. – Mindenesetre akármi volt, már elmúlt. jól vagyok.

–      Mit .tudtok a városról és az odáig terjedő föl‑

343

dekről? – kérdezte Roland. Fölemelte a bögréjét és kortyolt. – Vannak martalócok? És kik a többiek? A Szürkék és a Pubik?

Talitha néne mélyet sóhajtott.

8

–        Sok mindenről akarsz hallani, harcos, és mi csak keveset mondhatunk. Egy dolgot mindenesetre tu­dok: a város gonosz hely, különösen ennek a fiatalem­bernek. Minden fiatal embernek. Van valami módja, hogy megkerüljétek?

Roland fölnézett és megfigyelte a most már ismerős felhőalakzatokat, amint haladnak a Sugár mentén. Ennek a tágas síkságnak az egén a mennyei széles fo­lyamra emlékeztető formát lehetetlen volt eltévesz­teni.

– Talán – mondta végül, furcsa kelletlenséggel. –Gondolom, délnyugati irányban megkerülhetjük Lu­dot, és a túlsó végén mehetünk tovább a Sugár men­tén.

   A Sugarat követitek – bólintott a néne. – Mindjárt gondoltam.

Eddie-ben, ha a városra gondolt, kitartóan erősö­dött a remény, hogy odaérve segítségre találnak: el­hagyott cuccokra, amiknek hasznát vehetik a keresés­ben, talán még néhány embert is, akik valamivel töb­bet mondhatnak a Setét Toronyról és arról, hogy mit kell tenniük, ha odaérnek. Azok a Szürkék például –egyre holmi bölcs öreg tündéreknek képzelte őket.

Az igaz, hogy a dobok elég kísértetiesen hangzot­tak, azt a száz alacsony költségvetéssel készült dzsun­geltörténetet juttatták eszébe (a legtöbbet a tévében látta Henry oldalán, kettejük között egy bögre patto­gatott kukoricával), amelyekben az elveszett mesevá­rosokat a felfedezők keresik, ám azok rég romokban

344

hevernek, lakóik vérszomjas emberevő törzsekké kor­csosultak, de Eddie képtelen volt elhinni, hogy ilyes­mi olyan városban is megtörténhet, amely, legalábbis a távolból, annyira hasonlít New Yorkra. Ha nincse­nek bölcs öreg tündérek, vagy elhagyott javak, akkor biztosan vannak legalább könyvek; hallotta, amikor Roland arról beszélt, milyen ritkaság itt a papír, de minden város, amelyben Eddie valaha megfordult, tömve volt könyvekkel. Még működőképes szállító­eszközt is találhatnak; igazán jó lenne valami Land Rovernek megfelelő járgány. Ez valószínűleg csak os­toba álom, de amikor az embernek sok ezer mérföld­nyi ismeretlen terepet kell feltárnia, akkor igazán elfér néhány ostoba álom, még ha csak a lelkesedést tartják is ébren. És mindennek legalább a lehetősége meg­van, ugyebár.

Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Jake megelőzte.

–Nem hinném, hogy kerülhetnénk – mondta, és egy kicsit elpirult, amikor mindannyian ránéztek. Csi megmozdult a lábánál.

–      Nem? – kérdezte Talitha néne. – És miért gondo­lod ezt, ha szabad kérdeznem?

– Vonatokról nem tetszik tudni valamit? – kérdezte a kisfiú.     .           .

Hosszú hallgatás következett. Bill és Till bizonyta­lanul összenézett. Talitha néne merően nézett a gye­rekre. Jake nem sütötte le a szemét.

–        Egyről hallottam – mondta az öregasszony. – Ta­lántán láttam is. Amott. –A Send irányába bökött. –Régen, amikor még gyerek voltam, és a világ nem mozdult odább... vagy legalábbis nem annyira, mint manapság. Nemdebár Blaine-ről beszélsz, fiam? Jake szeme fölcsillant a ráismerő meglepetéstől. –De igen! Blaine-ről! – Roland szúrósan figyelte. – Es honnan tudsz Blaine-ről, a Monóról? – kérdez­te Talitha néne.

345

– Monóról? – értetlenkedett Jake.

– Na, hát így hívják. Honnan tudsz erről a régi do­logról?

Jake tehetetlenül nézett Rolandra, majd vissza Ta­litha nénére. – Nem tudom, honnan tudok róla. Ez az igazság, gondolta hirtelen Eddie, de nem a tel­jes igazság. Többet tud annál, mint amit el akar mon­dani... és azt hiszem, fél.

Úgy vélem, ez a mi dolgunk – szólalt meg Roland száraz, tisztviselői hangon. – Ránk kell bíznotok, hogy magunk birkózzunk meg vele, Öreg Anya.

– Jó – hagyta rá fürgén a matróna. – Csak tanács­kozzátok meg. Jobb, ha mi nem is tudunk róla.

–        Na és mi van a várossal? – nógatta Roland. – Mit tudtok Ludról?

–        Manapság már keveset, de amit tudunk, azt meg fogjátok hallani. – Azzal ismét töltött magának egy csésze kávét.

9

Az idő nagy részében Bill és Till mesélt, az egyik átvette a szót a másiktól, ha amaz elhallgatott. Időn­ként Talitha néne is hozzátett vagy helyesbített, és az ikrek tiszteletteljesen vártak, amíg a matróna befe­jezte. Si meg se mukkant, csak ült, hozzá se nyúlt a bögre kávéhoz, és egy szalmaszálat babrált, amelyet kalapjának széles karimájából húzott ki.

Roland hamar rájött, hogy csakugyan keveset tud­nak még a saját városuk történetéből is (de ez nem is lepte meg; manapság az emlékek gyorsan halványul­tak, és a legközelebbi múltat leszámítva mintha nem is lettek volna fontosak), de amit tudtak, az felkavaró volt. Bár Rolandot ez sem lepte meg.

Az ük-ük-ükszülők idejében Folyamút nagyon olyan volt, amilyennek Susannah elképzelte: a maga szerény módján virágzó kereskedelmi csomópont a

346

Nagy Úton, olyan hely, ahol néha adták-vették, de legtöbbször csereberélték az árut. A Folyómenti Bá­rósághoz tartozott, legalábbis névleg, noha a báró­sághoz meg földbirtokhoz hasonló dolgok már elmúl­tak.

Azokban az időkben még éltek bölényvadászok, bár a kereskedelem már haldoklott; a csordák kicsik vol­tak, tele mutánsokkal. Ezeknek az állatoknak nem volt mérgező a húsa, csak büdös és keserű. Mégis, az egyszerűen csak kikötőnek nevezett hely és a Jimtown városka között elterülő Folyamútnak volt némi jelen­tősége A Nagy Út mellett volt, és szárazföldön mind­össze hatnapi, bárkán háromnapi járásra esett a nagy­várostól. – Hacsak éppen nem apadt le a folyó –mondta az egyik iker. – Akkor az út tovább tartott, és az öregapám aszonta, hogy vótak idők, amikor a bár­kák teljesen elakadtak a folyón föllebb, a Tom Nya­kának nevezett helynél.

Az öregek természetesen semmit sem tudtak a város eredeti lakóiról vagy a tornyok felépítéséhez használt technikáról; azt a Nagy Öregek csinálták, akiknek tör­ténete elveszett a múltban, túl azon az időn, amikor még Talitha néne ük-ük-ükapja is kisfiú volt.

–        Az épületek még állnak – jegyezte meg Eddie. –Kíváncsi lennék, működnek-e azok a gépek, amelyet az Aranyos Nagy Öregek használtak a felépítésükhöz. – Meglehet – válaszolta az egyik iker. – De még ha így vóna is, fiatalember, akkor se él egyetlen férfi vagy asszon mainapság, aki tunná, hogyan működtesse őket... legalábbis én így vélem.

–        Dehogy – vitatkozott a testvére. – Kétlem, hogy akár még a Pubik és a Szürkék is teljesen elfelették vóna a régi napokat. Apánk – nézett Eddie-re – azt mesélte, hogy valaha villanyos lámpák vótak a város­ban. Vannak, akik aszongyák, hogy tán még ma is ég­nének.

347

– Ki hinné! – válaszolta csodálattal Eddie, és Su­sannah keményen belecsípett a lábába az asztal alatt.

–         Igen mondta a másik iker. Komolyan beszélt, nem vette észre Eddie gúnyolódását. – Az ember megnyom egy gombot, és mán működik is, ragyogó, hideg lámpák, bél és olajtartály nélkül. Még azt is hal­lottam, hogy valaha, a régi napokban Quick, a törvé­nyen kívüli herceg igazán fölrepült az égbe egy gépi madárral. De az egyik szárnya letört, és a herceg a nagy zuhanás után meghalt, mint Ikarosz. Susannah szája tátva maradt. – Maga ismeri Ikarosz történetét?

–         Igen, hölgyem – felelte az öregember, láthatóan elcsodálkozva, hogy ez a nő ezt ilyen különösnek ta­lálja. – Neki vótak viaszból a szárnyai.

–         Mindkettő gyerekmese – mondta megvetően Ta­litha néne. – A vég nélkül világító lámpák történetéről tudom, hogy igaz, mivel a saját szememmel láttam csitrikoromban, és időnként még most is felizzanak; olyanok, akikben megbízom, azok mondták, hogyan látták felvillanni tiszta éjszakákon, bár annak már hosszú ideje, mikor én utoljára láttam. De senki em­ber nem repült, még maguk a Nagy Öregek sem. Ettől függetlenül voltak különös masinák a város­ban, azért építették őket, hogy különös, néha veszé­lyes dolgokat műveljenek. Sok még működhet, de az idős ikrek azt állították, hogy az utóbbi években sen­kiről se hallottak, aki a városban be tudta volna indí­tani őket.

De ez megváltozhat, gondolta Eddie, és a szeme lán­golt. Ha esetleg arra jár egy vállalkozó szellemű, utazni szerető fiatalember, akinek van némi fogalma a különös gépezetekről és az örökké égő lámpákról. Csak annyit kell tennie, hogy megkeresi a BE gombokat. Lehet, hogy ilyen egyszerű. Vagy talán csak kiment egy rahedli biztosíték –gondoljátok meg, szomszédok és barátok! Csupán vissza

kell tenni egy tucat 400 amperes biztosítékot, és a város úgy fog világítani, mint Reno szombat éjjel!

Susannah oldalba könyökölte, és halkan megkér­dezte, mi olyan mulatságos. Eddie ujját a szájára téve rázta a fejét, amiért élete asszonya megsemmisítően mérte végig. Az albínók közben folytatták történetü­ket, ide-oda vetve a mese fonalát azzal az öntudatlan könnyedséggel, amit valószínűleg csak egy ikertest­vérrel leélt élet tesz lehetővé. ,

Négy-öt nemzedékkel ezelőtt, mondták, a város még elég népes volt, a civilizáció is működött, noha a lakók szekereken és kordékon hajtottak a széles su­gárutakon, amelyeket a Nagy Öregek ló nélküli mesés járműveire terveztek. A városlakók kézművesek vol­tak, meg „iparűzők", ahogy az ikrek nevezték őket, és a folyón meg a folyón át pezsgett a kereskedelem.

– At? – kérdezte Roland.

– A híd a Send fölött még mindig áll – mondta Ta­litha néne –, vagy legalábbis állt húsz éve.

– Ó, az öreg Bill Muffin és a fia alig tíz évnek előtte látta – helyeselt Si, először szólva hozzá a társalgás­hoz.

– Miféle híd? – kérdezte a harcos.

–      Nagy alkotmány, acélkábelekből – mondta az egyik iker. – Úgy néz ki az égen, mint holmi nagy pók hálója. – Szégyenlősen hozzátette: – Szeretném még eccer látni hóttom előtt.

–      Mostanra' nyilván összeomlott – mondta elutasí­tóan Talitha néne –, és ez a szerencse. Az ördög műve. Mondjátok el nekik – fordult az ikrekhez –, mi történt azolta, és miért veszélyes most a város, nem számítva a kísérteteket, amelyek ott tanyát verhettek, azok felől pedig kezeskedhetem, hogy igen hatalmasak. Ezek az emberek tovább akarnak menni, a nap pedig már nyugat felé hajlik.

348

1 0

A történet többi része csupán egy változata volt annak a mesének, amelyet Gileádi Roland annyiszor hallott, és bizonyos mértékig maga is megélt. Töredé­kes, befejezetlen volt, telis-tele mitologikus elemekkel és téves információkkal, egyenes haladását meg-meg­szakították a különös tér- és időbeli váltások, amelyek mostanában zajlottak a világban, és amelyeket egyet­len mellérendelt mondattal össze lehetett foglalni: – Volt egy világ, amelyet ismertünk, de az a világ elmoz­dult.

Folyamút idős lakói nem ismerték jobban Gileádot, mint Roland a Folyómenti Báróságot, semmit nem jelentett nekik John Farsonnak, annak az embernek a neve, aki romlást és zűrzavart zúdított a harcos ha­zájára, de a régi világban minden történet hasonló­képpen folyatódott... Roland szerint túlságosan is ha­sonlóképpen ahhoz, hogy merő véletlennek lehessen tekinteni.

Három vagy négyszáz éve kirobbant egy nagy pol­gárháború, talán Garlanban, talán egy még távolabbi, Porla nevű országban. Hullámgyűrűi lassan szétter­jedtek, zűrzavart és széthúzást tolva maguk előtt. Csak néhány királyság tudott ellenállni ezeknek a las­sú hullámoknak, ha egyáltalán akadt ilyen, és az anar­chia éppen olyan biztosan beszippantotta a világnak ezt a szegletét is, ahogy a napra éj következik. Egy időben egész hadseregek vonultak az utakon, néha előre, néha vissza, mindig rendezetlenül és távolabbi célok nélkül. Amint telt az idő, kisebb csoportokra bomlottak, ezek pedig kalandozó, fosztogató bandák­ká estek szét. A kereskedelem akadozni kezdett, az-; után végleg abbamaradt. Az utazó a rázós helyről ment a veszélyes helyre. Végül úgyszólván lehetetlen­né vált minden utazás. Kapcsolataik a várossal egyre gyengültek, és százhúsz éve végleg megszakadtak.

350

Mint száz más város, amelyen Roland áthaladt –először Cuthberttel és a Gileádból küldött többi har­cossal, azután egyedül a feketébe öltözött ember nyo­mában –, Folyamút is elveszítette összeköttetéseit, és magára maradt.

Ezen a ponton Si vette át a szót, akinek a hangja azonnal lebilincselte az utazókat. A született mese­mondók rekedt, ritmikus hanghordozásával beszélt –egyike volt azoknak az Isten bolondjainak, akik arra születtek, hogy emlékeket és hazugságokat változtas­sanak olyan éteri álmokká, mint a harmatcseppektől ragyogó pókháló.

– Az én dédapám idejibe küldtünk utoljára adót a Báróság Kastélyába – mondta. – Huszonhat ember indult el egy szekérnyi bűrrel – akkorra természetesen már nem maradt péz; ez vót a legtöbb, ami tellett tő­lük. Majd' nyócvan keréknyi hosszú és veszedelmes utat tettek meg, hatan meg is hóttak közben, a fele a város és a martalócok háborújában, a másik fele be­tegségekben vagy a sátánfű miatt.

Amikor végül megérkeztek, a kastélyt elhagyottan találták, csak vetési varjak és feketerigók fészkeltek benne. A falak megroggyantak; a Legfőbb Bíróság épületit benőtte a gaz. A nyugati mezőkön nagy mé­szárlás lehetett; fehér vót a csontoktul és veres a rozs­dás fegyverektül, mesélte a dédapám, és a démonok úgy huhogtak az elesettek állkapcájábul, mint a keleti szél. A kastély melletti falut fődig perzselték, az öreg torony menti falakra pedig ezer vagy még antul is több kaponyát tűztek. A mieink otthatták a rakomány bűrt a körbástya összetört kapujánál egyikük se mert vóna bemerészkedni a késértetek és nyöszörgő hangok ama helyére –, és megindultak hazafelé. Azon az úton Még tíz ember veszett oda, így a huszonhat­bul csupán tíz tért vissza, egyikük a dédapám... de ű is fölszedett valami ótvart a nyakába és a mellyire, ami hótta napjáig sem hatta el. A sugárzó betegség

351

miatt, legalábbis azt mondják. Ezután, harcos, senki sem hagyta el a várost. Itthon marattunk. Hozzászoktak a martalócok rablóhadjárataihoz, folytatta Si recsegő, mégis dallamos hangján. Őrsze­meket állítottak; amikor megpillantották a közeledő lovas csapatokat – majdnem mindig délkeletnek men­tek a Nagy Úton és a Sugár mentén, a Lud körüli vé­geérhetetlen háborúba –, a város lakói elrejtőztek egy hatalmas búvóhelyen, amelyet a templom alá ástak. A városban keletkezett károkat nem orvosolták, így hív­ták fel magukra a legkevésbé a fosztogató bandák fi­gyelmét. Bár a legtöbb túl volt már az érdeklődésen; csak keresztülvágtáztak a vállukra vetett íjaikkal vagy csatabárdjaikkal a csatatérre.

–      Milyen háborúról beszélsz? – kérdezte Roland.

–      Igen – tódította Eddie –, és mik azok a doboló hangok?

Az ikrek lopva, majdhogynem babonásan össze­néztek.

–      Nem tudunk az isten-dobokról – mondta Si. – Egyáltalában semmit. Ami meg a város körüli hábo­rút illeti...

A háborút eredetileg a martalócok és törvényen-kívüliek indították a városlakó kézművesek és „ipar­űzők" laza szövetsége ellen. A városiak úgy döntöttek, inkább harcolnak, mintsem tűrjék, hogy a rablók ki­fosszák őket, fölégessék műhelyeiket, a túlélőket pe­dig elzavarják a Nagy Ürességbe, ahol szinte biztos, hogy meghalnak. Néhány éven át sikeresen védték Ludot az elszánt, ám rosszul szervezett rablóbandák ellen, amelyek a hídon át igyekeztek támadni, vagy csónakok és bárkák segítségével próbáltak behatolni a városba.

–      A városlakók fölhasználták a régi fegyvereket –mondta az egyik iker –, és noha kevesen vótak, a mar­talócok nem tudtak megállni előttük íjaikkal, buzo­gányaikkal, harci bárdjaikkal.

352

– Úgy érted, a városlakók lőfegyvert használtak? –kérdezte Eddie.

Az egyik albínó bólintott. – Ó igen, lőfegyvereket, de nemcsak azokat. Vótak eszközeik, amelyek mérföld­nyire vagy még annál is messzebb repítették a gyú­tóbombát. Akkorákat robbant, mintha dinamit lenne, csak még erősebben. A törvényenkívüliek – tudnotok kell, hogy őket mostan Szürkéknek híják – semmit sem tehettek azonkívül, hogy berendezkedtek a folyó mentén az ostromra, amit meg is cselekedtek.

Igy lett Ludból a régi világ utolsó erőd-mentsvára. A környék legjobb, legtehetségesebb emberei egyesé­vel-kettesével sorra odautaztak, Az volt a végső intel­ligenciateszt, hogy át tudnak-e siklani az ostromlók keszekusza táborain és frontvonalain. Sokan fegyver­telenül keltek át a híd senkiföldjén, és akik odáig elju­tottak, azokat beengedték. Akik híjával találtattak, azokat feltarisznyázva természetesen ismét útjukra engedték, ám azoknak, akiknek volt mesterségük vagy elég ügyességük (vagy elég okosak voltak, hogy megtanuljanak valamit), megengedték, hogy marad­janak. Különösen azt méltányolták, ha valaki a föld­höz értett; a mesék szerint Ludban minden nagy park veteményessé változott. Elvágva a vidéktől, a város­ban kellett megtermelni az élelmiszert, különben éheztek volna az üvegtornyok és fémutcák között. A Nagy Öregek eltűntek, a gépeik rejtélyesek voltak, a megmaradt néma csodákat pedig nem lehetett meg­enni.

A háború jellege lassacskán megváltozott. Az erő­egyensúly eltolódott az ostromló Szürkék javára –azért nevezték így őket, mert nagy átlagban sokkal öregebbek voltak, mint a városlakók. Természetesen ez utóbbiak is vénültek. Még mindig Pubiknak ismer­ték őket, de a legtöbb esetben régen maguk mögött hagyták a pubertáskort. Végül elfelejtették, hogyan működnek a régi fegyverek, vagy elhasználták őket.

353

-Valószínűleg mindkettő - dörmögte Roland.

Úgy kilencven éve - már Si és Talitha néne életében - újabb törvényenkívüli banda tűnt fől, amely akkora volt, hogy előőrsei hajnalban vágtáztak keresztül Fo­lyamúton, és a hátvédek csak napszállatra értek oda. Ez volt az utolsó hadsereg, amelyet errefelé láttak. Egy David Quick nevű harcias herceg vezette őket, ugyanaz a fickó, aki állítólag később az égből lezuhan­va lelte halálát. Megszervezte a még mindig a város körül csellengő rablóbandák maradványait, és megölt mindenkit, aki ellenállást tanúsított terveivel szem­ben. Quick Szürkékből álló hadserege sem csónakok­kal, sem a hídon át nem próbált betörni a városba, hanem pontonhidat vert a folyón tizenkét mérfölddel lejjebb, és oldalról támadt.

- Azóta a háború már csak füstölög, mint egy ké­ménytűz - fejezte be Talitha néne. - Itt-ott hallunk róla azoktól, akik el tudnak menekülni, hallunk bi­zony. Mostanában kicsit gyakrabban jönnek, mert azt mondják, a híd védtelen, és azt hiszem, a tűz már ki­alvóban van. A városban a Pubik és a Szürkék civód­nak a megmaradt koncon, csak éppen azt hiszem, mostanra a Quicket követő martalócok leszármazot­tai lettek a valódi Pubik, noha még mindig Szür­kéknek hívják magukat. Az eredeti városlakók utódai körülbelül olyan öregek lehetnek, mint mi, bár min­dig akadnak ifjoncok, akik felcsapnak közéjük, a régi történetek meg a még esetleg lappangó tudás von­zásában.

Ez a két párt megtartotta a régi ellenségeskedést, harcos, és mindkét félnek szüksége lenne olyan fiatal­emberekre, mint ez az Eddie nevű ifjú. Ha a sötét bőrű asszony termékeny, akkor nem ölik meg, még ha csonka is a lába, hanem megtartják, hogy gyer­mekeket szüljön. Mostanában egyre kevesebb szüle­tik, és noha a régi betegségek múlóban vannak, né­melyik még mindig igen furán jön a világra.

354

Erre a fordulatra Susannah megmoccant, mintha valamit mondani akart volna, azután csak megitta a kávé utolját, és figyelt tovább.

- De még az ifjú férfit és a nőt se fogják annyira kí­vánni, harcos, mint amilyen mohón ácsingóznak majd a fiúra.

Jake lehajolt, és ismét simogatni kezdte Csi bun­dáját. Roland látta az arcát, és tudta, mire gondol: megint itt az átkelés a hegyek alatt, csak ez egy másik változata a Lassú Mutánsoknak.

- Téged azonnal megölnek - folytatta Talitha né­ne -, mivel harcos vagy, olyan ember, kinek itt se he­lye, se ideje, se hús, se hal, egyik oldal sem használ hat. De egy fiú elvehető, használható, betanítható, hogy egyes dologra emlékezzék, minden mást pedig elfelejtsen. Ok már mind elfelejtették, mi volt erede­tileg a harc célja; a világ azóta elmozdult. Most a fé­lelmetes dobverés hangjára harcolnak, néhányan még fiatalok, a legtöbb elég öreg, megérett a hintaszékre, akárcsak mi, és valamennyien ostoba pojácák, akik azért élnek, hogy öljenek, és azért ölnek, hogy élje­nek. - Szünetet tartott. - Most, hogy végighallgatta­tok minket, vén bolondokat, nem gondoljátok, hogy okosabb lenne megkerülni őket és hagyni, hogy te­gyék a maguk dolgát?

Mielőtt Roland válaszolhatott volna, Jake szólalt meg tiszta, határozott hangján. - Tessék elmondani, mit tudnak Blaine-ről, a Monóról - mondta. -Tessék mesélni Blaine-ről és Masiniszta Bobról!

11

- Masiniszta kiről? -kérdezte Eddie, de Jake tovább­ra is csak az öregeket nézte.

- A sín amott halad - felelte végül Si. A folyó felé mutatott. - Csak egyetlen szál, magasan egy pillérso­ron, ami ugyanollan emberi csinálmányú kűbűl van,

355

amijenbül a Nagy Öregek építették az utcáikat és fa­laikat.

-         Egysínű vasút! - kiáltott föl Susannah. - Blaine, az egysínű vasút!

- Blaine, a rém - suttogta a kisfiú.

Roland rápillantott, de nem szólt.

-         Működik még ez a vonat? - kérdezte Eddie Sit.

Az lassan megcsóválta a fejét. Az arca zavart volt és bizonytalan. - Most nem, fiatalúr, de az én életem­ben és a néne életében még igen. Amikor fiatalok vó­tunk, és a város körül javában állt a háború. Elébb hallottuk, mintsem láttuk vóna - halk zümmögés, ojan, amilyet néha akkor hallani, ha csúnya nyári vi­har készülődik, az a fajta, amelyben rengeteg villám csapkod.

- Úgy ám helyeselt Talitha néne elmélyült, álma­tag arccal.

- Azután megjött, Blaine, a Mono, szikrázott a na­pon, az orra ollan, mint a revolveredbe való golyóké, harcos. Megvót vagy két kerék hosszú. Tudom, hogy lehetetlennek hangzik, talán nem is tett ki annyit (ne felejtsétek el, hogy fiatalok vótunk, és az is számít), de én még mindig úgy gondolom, legalább annyi lehetett, amikor közeledett, mintha betöltötte vóna az egész látóhatárt. Sebesen, alacsonyan gyött, és el­tűnt, mielőtt rendesen megnézhette vón az ember!

Néha, amikor pocsék vót az idő, a levegő meg nyo­mott, akkor sikoltott, mint a hárpia, ahogy megérke­zett nyugat felől. Néha éjszaka gyött, hosszú, fehér fény világított előtte, és a sikoltás mindnyájunkat fől-ébresztett. 011an vót, mint az a trombita, amékről aszongyák, a világ végén előszólítsa a hóttakat a sír­jukbúl.

- Mesélj nekik a dörrenésről, Si! - mondta Bill vagy Till félelemtől remegő hangon. - Mesélj nekik az ör­dögi dörrenésről, amék mindig követte őt!

-- Hát, éppen ott tartottam -, válaszolta Si egy ár‑

356

nyalatnyi bosszúsággal: - Ahogy elhaladott, néhány pillanatig csönd vót... néha talán egy egész percig is... azután ollan robbanás következett, amék megrázta a deszkákat, leverte a csészéket a pócokrúl, néha még az ablaküvegeket is betörte. De soha senki nem látott ijenkor villanást vagy tüzet. 011an vót, mintha a rob­banás a szellemek világában történt vóna.

Eddie megkocogtatta Susannah vállát, és amikor a nő ránézett, némán mozgó ajkakkal súgta: hangrob­banás! Ami hülyeség - sohasem hallott még hangse­bességnél gyorsabb vonatról -, mégis ez volt az egyet­len logikus magyarázat.

Susannah bólintott, és visszafordult az öregember­hez.

-         Ez vót az egyetlen a Nagy Öregek minden masi­nája közül, améket saját szememmel láttam működés közben - folytatta az öreg halkan -, és ha ez nem az ördög műve, akkor nincsen is ördög. Utoljára azon a tavaszon láttam, amikor elvettem Mercyt, az pedig hatvan évvel ezelőtt történt.

- Hetven - javította ki fensőségesen Talitha.

- És ez a vonat bement a városba - mondta Roland. - Abból az irányból, ahonnan mi jöttünk... nyugat fe­lől... az erdőből.

-         Hát - mondta váratlanul egy új hang - vóna még egy másik is... amék kifelé megy a városbúl... és talán még mindig működik.

12

Megfordultak. Mercy félúton volt feléjük, egy virág­ágy mellett a templom hátulja és az asztal között. Ma­ga elé nyújtott kézzel, lassan haladt a beszélgetők felé.

Si nehézkesen fölállt, a tőle telhető legnagyobb se­bességgel elindult a felesége irányába, és kézen fogta. Mercy átölelte a derekát, úgy álltak ott, mint a világ legöregebb jegyespárja.

357

—                 A néne aszonta, hogy odabent idd meg a kávédat! — mondta a férfi.

—                 Mán régen megittam — felelte Mercy. — Keserű, és én utálom. Mellesleg, szeretném hallani a tanácsko­zást. — Fölemelte remegő ujját, és Roland felé muta­tott. — Az ő hangját akartam hallani. Tiszta és világos, az ám.

—                 Bocsánatodért esedezem, néne — mondta Si, és kicsit félve nézett az ősöreg asszonyra. — Sosem vót teljesen észnél, és az idő nem javított rajta.

Talitha néne Rolandra pillantott. A férfi alig ész­revehetően bólintott. — Jöjjön ide, csatlakozzék hoz­zánk — mondta.

Az öreg odavezette a feleségét az asztalhoz, de köz­ben is egyfolytában korholta. Mercy vak szemmel me­redt ki Si válla mögül, száját konok vonallá szorította össze.

Amikor Si leültette Mercyt, Talitha néne az asztalra könyökölve előrehajolt. — Mármost van valami mon­danivalód, öreg húgám, vagy csupán a szádat jártat­tad?

— Hallottam, amit hallottam. A fülem ippeg ollan jó, mint vót, Talitha, sőt még jobb!

Roland keze egy pillanatra lesüllyedt a derékszíjáig. Amikor ismét az asztal szintje fölé emelkedett, egy töltény volt az ujjai között. Odadobta Susannah-nak, aki elkapta.

— Hallottad, hölgyem? — kérdezte.

— Elég jól — fordult feléje a vak —, hogy tuggyam, va­lamit eldobtál. Asszem, az asszonyodnak, annak a barna bőrűnek. Valami kicsi dógot. Mi vót az, harcos? Kéccersült?

— Majdnem — felelte a férfi mosolyogva. — Tényleg olyan jól hallasz, ahogy állítod. Most pedig mondd el nekünk, amit akarsz.

— Van még egy vasút — mondta Mercy —, hacsak nem ugyanannak egy másik vonala. Mindenesetre egy

358

másik úton is jár valamilyen vasút... legalábbis hét­nyóc éve még járt. Hallottam, ahogy elhatta a várost, és kiment a mögötte levő pusztaságba.

— Marhaság! — vakkantotta az egyik albínó. — Semmi sem megy a pusztaságba! Ott semmi sem élhet! Mercy feléje fordította az arcát. — Egy vonat, az élőlény, Till Tudbury? — kérdezte. — Egy masina meg­kaphattya a kiütéseket és hányhat?

Hát, válaszolta Eddie gondolatban, ott volt az a medve...

Egy kicsit jobban belegondolva úgy döntött, inkább csöndben marad.

— Hallottuk vóna! — tiltakozott hevesen a másik iker. — Azt a zajt, amékrül Si mindig beszél...

— Ez a másik nem mennydörög — közölte a vak. — De én azért hallottam a másik hangot, azt a zümmögést, améket ti is hallhattok néha, amikor villámlik valahol a közelben. Amikor a szél erősen fújt a város felől, akkor hallottam. — Állát fölszegve hozzátette: — Eccer még a dörrenést is hallottam. Messzirül, nagyon messzirül. Azon az éccakán, amikor a Nagy Charlie Szél jött, és kis híján ledöntötte a templom tornyát. Kétszáz keréknyire lehetett. Talán kétszázötvenre.

— Baromság! — kiáltott fől az egyik iker. — Füvet rág­tál!

—   Majd téged ráglak meg, Bill Tudbury, ha nem fo­god be a bagólesődet! Nem mondhacc egy hölgynek ollant, hogy baromság! Mér...

—   Elég, Mercy! — sziszegett rá Si, de Eddie alig fi­gyelt oda erre a falusias nyájaskodásra. Ez logikus, amit a vak asszony mond. Természetesen nem halla­ni hangrobbanást, amikor egy vonat elindul Ludból; Eddie nem emlékezett pontosan, hogy ez a hangje­lenség milyen sebességnél keletkezik, de úgy gondol­ta, valahol óránként hatszázötven mérföldnél lehet. Ha egy vonat álló helyzetből indul, akkor bizonyos időbe telik, amíg ezt eléri, mivel pedig ilyen gyorsan

359

robog, hallótávolságon kívül jut... hacsak a megfigye­lő nincs olyan kedvező helyzetben, mint saját állítása szerint Mercy volt, amikor erre jött - akármi legyen is az - a Nagy Charlie Szél.

Ez itt lehetőség! Blaine, a Mono nem éppen Land Rover, de talán... talán...

-        És ezt a másik vonatot hét-nyolc éve nem hallot­tad? - kérdezte Roland. - Biztos, hogy nem sokkal hosszabb ez az idő?

-        Nem lehet hosszabb - erősködött az asszony. - Utójára akkor hallottam, amikor az öreg Bill Muffin vérbetegséget kapott. Szegény Bill!

-        Az csaknem tíz évnek előtte volt - jegyezte meg Talitha néne gyanús szelídséggel.

-        Miért nem mondtad soha, hogy ijeneket hallasz? - kérdezte Si, majd a harcosra nézett. - Ne higgyél ám el neki mindent, amit mond, jó uram - mindig is szeretett a figyelem középpontyába kerülni az én Mercym.

- Eredj mán, te vén bolond! - kiáltott a vak, és rá­csapott a férje karjára. - Azér nem mondtam, mer nem akartam rálicitálni arra a történetre, amékre olyan büszke vagy, de most, hogy számít, amit hal­lottam, el kelletett mondanom!

-    Hiszek neked, asszonyom - szólt Roland -, de biztos, hogy azóta nem hallottad a vonatot?

-    Nem, azóta nem. Asszem, elérte útja végét. - Erre kíváncsi lennék - tűnődött Roland. - Őszin­tén kíváncsi. - Borúsan bámult az asztal lapjára, és hirtelen távol került mindenkitől.

Csu-csu, gondolta Jake, és megborzongott.

13

Fél órával később ismét a főtéren voltak, Susannah a tolószékében, Jake hátizsákja szíjait igazgatta, mi­közben Csi a sarka mögött üldögélve figyelmesen bá­multa a fiút. Láthatólag csak a város véneit hívták meg vacsorára az Örökkévaló Vérről elnevezett temp­lom mögötti apró édenbe, mert amikor visszatértek a térre, ott újabb tucatnyi ember várakozott. Megnéz­ték Susannah-t, valamivel tovább bámulták Jake-et (fiatalsága láthatóan jobban érdekelte őket, mint a nő barna bőre), de nyilvánvalóan Roland látására gyűl­tek össze; ámuló tekintetük tele volt a régi idők tisz­teletével.

A múlt élő kövülete, amelyről csak meséket hallottak, gondolta Susannah. Úgy néznek rá, ahogy a hívők te­kintenének valamelyik szentre - Péterre, Pálra vagy Má­téra -, ha úgy döntene, hogy beugrik egy szombat esti babgulyásra, és elmeséli, hogy is volt, amikor ott cselleng­tek a Genezáret-tó mellett Jézussal, az áccsal.

Megismétlődött az étkezést befejező szertartás, csak ez alkalommal Folyamút minden megmaradt la­kója részt vett rajta. Sorban csoszogtak előre, kezet fogtak Eddie-vel és Susannah-val, megcsókolták Jake arcát vagy homlokát, azután letérdeltek Roland elé, hogy fogadják érintését és áldását. Mercy átnyalábol­ta, vak arcát odatapasztotta a férfi hasához. Roland visszaölelte, megköszönte híreit.

-        Nem maradnátok éccakára velünk, harcos? A napszállat közeledik, és abban biztos vagyok, hogy te és a tiéid már régen nem töltöttetek egyetlen éccakát sem tető alatt.

-        Így van, de jobb, ha indulunk. Köszönöm, höl­gyem.

-        Ha tehetitek, visszajöttök, harcos?

-- Igen - felelte Roland, de Eddie-nek nem kellett

361

különös barátja arcába néznie ahhoz, hogy tudja, mi­lyen kicsi ennek az esélye. - Ha tehetjük.

- Akkor jó. - Mercy még egyszer átölelte, majd el­lépett, és férje napbarnított vállára tette a kezét. - Is­ten áldjon!

Talitha néne maradt utoljára. Amikor letérdelni ké­szült, Roland megfogta a vállát. - Ne, hölgyem. Nem szabad. - És Eddie bámuló szeme láttára Roland tér­delt le a matróna elé a város főterének porába. - Meg­áldanál engem, Öreg Anya? Megáldanál mindnyájun­kat, mielőtt továbbmennénk utunkon?

- Igen -felelteTalitha. Nem volt meglepetés a hang­jában, sem könnyek a szemében, csak a hangja lükte­tett a felindulástól. - Látom, hogy a szíved igaz, har­cos, és hogy megtartod a régi formákat, igen, nagyon jól megtartod. Megáldalak téged és a tieidet, és imád­kozom, hogy ne érjen titeket bántódás. Most pedig fogadd el ezt, ha akarod. - Benyúlt kifakult ingválla alá, kihalászott egy vékony ezüstláncon lógó ezüstke­resztet, és leakasztotta a nyakából.

Most Roland hökkent meg. - Biztos vagy benne, hogy nekem akarod adni? Nem azért jöttem, hogy el­vegyem, ami a tiéd és a tieidé, Öreg Anya.

- Biztos vagyok benne, amennyire lehetek. Harcos, ezt több mint száz éve hordom nappal és éjszaka. Most viseld te, és helyezd el a Setét Torony lábánál, és mondd ki Talitha Unwin nevét a világ másik végén.

A férfi nyakába akasztotta a láncot. A kereszt úgy hullott be a szarvasbőr ing nyitott nyakán, mintha mindig oda tartozott volna. - Most menjetek. Meg­osztottuk a kenyeret veletek, tanácsot tartottunk, fo; gadtuk az áldásodat, te is a miénket. Biztonságban haladj utadon. Légy igaz, és tarts ki. - Hangja megre­megett és megtört az utolsó szónál. Roland felállt, azután meghajolt, és háromszor megérintette a torkát. - Köszönöm, asszonyom.

362

A matróna is meghajolt, de nem szólt. Most már könnyek peregtek az arcán.

- Készen vagytok? - kérdezte Roland.

Eddie biccentett. Nem nagyon bízott benne, hogy meg tudna szólalni.

- Rendben - mondta a harcos. - Gyerünk. Végigmentek a város valaha volt főutcáján, Jake tol­ta Susannah székét. Amikor elhagyták az utolsó épü­letet (CSERE &VÁLTÁS, hirdette a megfakult felirat), a gyerek visszanézett. Az öregek a jelzőkő körül bújtak össze, elveszett maradéka az emberiségnek ennek a tágas, kietlen síkságnak a közepén. Jake fölemelte a kezét. Mostanáig fegyelmezte magát, de amikor több öreg - köztük Si, Bill és Till - viszonozta az intést, Jake-nek is megeredtek a könnyei.

Eddie átkarolta. - Csak gyalogoljál; haver - mond­ta bizonytalan hangon. - Ezen csak így segíthetsz.

-      De hát olyan öregek! - szipogta Jake. - Hogy hagy­hatjuk itt őket csak így! Ez nem igazság!

-      Ka - vágta rá Eddie gondolkodás nélkül. - Igen? Akkor ka-ka-kapja be az a ka!

- Tudom, nehéz - helyeselt Eddie... de azért gyalo­golt tovább. Jake is így tett, és nem nézett vissza többé. Félt, hogy még mindig ott vannak, állnak elfe­lejtett városuk közepén, figyelik, ahogy Roland és ba­rátai eltűnnek. És nem is tévedett volna.

14

Még hét mérföldet se tettek meg, amikor sötétedni kezdett, és a naplemente lángoló narancszínűre fes­tette a nyugati ég alját. A közelben volt egy eukalip­tuszliget; Jake és Eddie elment fáért.

Még mindig nem értem, miért nem maradtunk ott! - szólalt meg Jake. - A vak hölgy is hívott, és amúgy sem jutottunk messzire. Én annyira jóllaktam, hogy csak totyogni tudtam.

363

Eddie elmosolyodott. - Én is. És mondok neked még valamit: jó barátod, Edward Cantor Dean hol­nap reggel először is kiadós kuporgásnak néz elébe ebben a ligetben. Nem tudod elképzelni, mennyire untam már, hogy szarvashúst egyek és olyanokat bo­gyózzak, mint egy nyúl. Ha egy éve azt mondod ne- kem, hogy a nap fénypontja egy kiadós szarás lesz, akkor az arcodba nevetek.

- Tényleg Cantor a második neved?

-     Igen, de méltányolnám, ha ezt nem terjesztenéd. - Nem fogom. Miért nem maradtunk, Eddie? Eddie felsóhajtott. - Mert rájöttünk volna, hogy tüzelőre van szükségük.

- Mi?

-     Miután beszereztük volna a tűzifát, arra is rájöt­tünk volna, hogy friss húsra is szükségük van, mert mindenüket feltálalták nekünk. És igazán szemétség lett volna, ha nem szerzünk valamit helyette, nem igaz? Különösen mivel nekik legfeljebb ötven- vagy százéves íjaik és nyilaik vannak. Ezért aztán elmen­tünk volna vadászni. Azután ismét este lett volna, és amikor másnap fölkelünk, Susannah azt mondta vol­na, hogy ezt-azt megjavíthatnánk, mielőtt tovább-; mennénk - na nem a fronton, az veszélyes lenne, de talán a szladiban, vagy akárhol laknak. Csak néhány..' nap, és mit számít néhány nap, igaz?

Roland bukkant elő a homályból. Nesztelenül moz- gott, mint mindig, de fáradtnak és gondterheltnek tűnt. - Már azt hittem, beleestetek egy veremcsapdá­ba - mondta.

-        Na ne. Csak elmagyarázom Jake-nek a tényeket, ahogy én látom.

- Na és miért lenne baj? - kérdezte Jake. - Ez a Se­tét Torony izé elég régen ott van, ahol, igaz? Nem sza­lad el sehova.

- Néhány nap, azután még néhány, majd még né­hány. - Eddie ránézett az imént fölvett ágra, azután

undorral félredobta. Már egészen úgy beszélek, mint ő, gondolta. Mégis tudta, hogy igazat beszél. -Talán itt maradnánk, amíg kitavaszodik, és igazán illendő len­ne, ha segítenénk nekik veteményezni. De miért ne maradhatnánk még pár hetet, hogy összecsapjunk egy vízikereket, nem igaz? Öregek, nem nagyon tud­nak már járni. - Rolandra nézett, hangját átszínezte a szemrehányás. - Mondok valamit: ha arra gondolok, hogy Bill és Till becserkész egy vadbölénycsordát, hát kilel a hideg.

- Már régen ezt teszik - mondta Roland -, és azt hi­szem, tudnának nekünk mutatni egyet-mást. Megbir­kóznak vele. Addig is hozzuk azt a fát. Hideg lesz az éjjel.

De Jake még nem végzett. Merően - majdnem szi­gorúan - nézett Eddie-re. - Azt akarod mondani, hogy sohasem tehetünk eleget értük, ugye?

Eddie előrebiggyesztette az alsó ajkát, és félrefújt az arcából néhány hajszálat. - Nem egészen. Azt mon­dom, hogy sohasem lenne könnyebb a távozás, mint ma. Talán még nehezebb is.

- Ez akkor sem igazság!

Elérték azt a helyet, amely tűzgyújtás után majd egy újabb táborhely lesz a Setét Torony felé vezető útju­kon. Susannah már kimászott a székéből, hanyatt fe­küdt, keze a tarkója alatt, és a csillagokat bámulta. Most fölült, és elkezdte összerakni a fát, úgy, ahogy Roland mutatta neki hónapokkal ezelőtt.

- Itt minden igazság - mondta Roland. - De ha túl sokáig nézed a kis igazságokat, Jake - amelyek a leg­közelebb vannak hozzád -, akkor könnyen elveszíted szem elől a nagyobbakat, amelyek messzebb vannak tőled. A dolgok kizökkentek - elromlottak, és még to­vább romlanak. Mindezt itt látjuk magunk körül, de a válaszok még előttünk vannak. Miközben segítünk húsz-harminc embernek Folyamúton, húsz-harminc­ezer tovább szenved és hal meg valahol másutt. És ha

364

365

van hely a világegyetemben, ahol a dolgokat még rendbe lehet hozni, hát az a Setét Torony.

–         Miért? Hogyan? – kérdezte Jake. – Egyáltalán mi ez a Torony?

Roland lekuporodott Susannah mellé, kovát-acélt vett elő, és csiholni kezdett. Hamarosan apró lángok lobbantak a gallyacskákon és a maroknyi száraz fűből. – Erre nem tudok válaszolni – mondta. – Bár szeret­nék.

Ez rendkívül okos válasz volt, gondolta Eddie. Azt mondta, erre nem tudok válaszolni... de ez nem ugyan­az, mintha azt mondta volna: nem tudom. Messze nem ugyanaz.

15

Vizet és zöldséget vacsoráztak. Még mind el voltak telve a Folyamútban bevágott hatalmas lakomától; a második-harmadik húsdarab után még Csi sem fo­gadott el Jake-től többet.

–  Miért nem beszéltél a városban? – szidta Jake a szőrmókust. – Hülyét csináltál belőlem! – Ülyét! – felelte Csi, és Jake bokájára tette a fejét.

–  Egyre jobban beszél – jegyezte meg Roland. – Már a hangja is hasonlít a tiédre, Jake.

–      Ék.– helyeselt Csi, anélkül hogy az orrát fölemelte volna. Jake-et elbűvölték az állat szemének aranyos gyűrűi; mintha lassan forogtak volna a tűz libegő fé­nyében.

–      De az öregek előtt nem beszélt.

–  A szőrmókusok ilyen tekintetben válogatósak –válaszolta Roland. – Különös teremtmények. Ha ta­lálgathatok, azt mondanám, hogy ezt itt egész egy­szerűen elűzte a falkája. – Miért gondolod? Roland Csi oldalára mutatott. Jake már letisztította a vért (Csi nem élvezte valami nagyon, de hagyta), és

366

a seb már begyógyult, noha az állat még sántikált egy kicsit. – Lefogadom egy aranyba, hogy ez egy másik szőrmókus harapásának a nyoma.

– De hogy a tulajdon falkája...

– Talán ráuntak a locsogására – vélte Eddie. Lefe­küdt Susannah mellé, és átkarolta a nő vállát.

–         Ez is lehet – mondta Roland –, különösen, ha ő volt az egyetlen, amelyik még próbált beszélni. A töb­biek talán úgy döntöttek, hogy túlságosan okos – vagy túl beképzelt – az ő ízlésüknek. Az állatok nem tudnak annyit a féltékenységről, mint az emberek, 'de azért nem is teljesen idegen tőlük.

A beszélgetés tárgya lehunyta a szemét, és úgy tűnt, mindjárt elalszik... de Jake észrevette, hogy a füle megrezzen, amint a beszélgetés folytatódott. – Milyen okosak? – kérdezte Jake.

Roland vállat vont. – Az öreg lovász, akiről mesél­tem neked, aki azt mondta, hogy egy jó szőrmókus jó szerencsét jelent, megesküdött rá, hogy neki fiatalko­rában volt egy ilyen állata, amelyik képes volt ösz­szeadni. Azt mondta, a számokat vagy belekaparta az istálló padlójába, vagy az orrával tologatott össze ka­vicsokat. – Elvigyorodott, amitől az egész arca felra­gyogott, eltűntek a komor árnyak, amelyek azóta ül­tek rajta, amióta elhagyták Folyamutat. –Természete­sen a lovászok és a halászok született hazugok.

Bajtársias csönd telepedett rájuk, és Jake érezte, amint belélopakodik a fáradtság. Arra gondolt, hogy hamarosan elalszik, és ennek örült. Ekkor délkelet fe­lől ütemes pufogással ismét megszólaltak a dobok, és a gyerek felült. Szótlanul hallgatóztak.

–      Ez rock and roll-ütem – mondta hirtelen Eddie. –Ismerem is. Ha a gitárt elveszed, ennyi marad. Pon-. tosan úgy hangzik, mint a Z. Z. Top.

– Z. Z. ki? – kérdezte Susannah.

Eddie elvigyorodott. – A te idődben még nem léteztek – felelte. – Mármint léteztek, de '63-ban még

367

csak egy csomó iskolás gyerek voltak odalent Te­xasban. – Fülelt. – Egyen meg engem a fene, ha nem pont úgy hangzik, mint egy olyan szám háttérdobja, mint a „Sharp-Dressed Man" vagy a „Velcro Fly"!

–         „Velcro Fly"? – kapta föl a fejét Jake. – Elég hülye cím egy dalhoz.

– Hát eléggé – helyeselt Eddie. –Vagy tíz évvel sza­lasztottad el, haver.

–         Okosabb lenne aludni – szólt rájuk Roland. – A reggel hamar elérkezik.

–         Nem tudok aludni, amíg ez a hülyeség bömböl –válaszolta Eddie. Habozott, azután kimondta, ami azóta motoszkált a fejében, hogy akkor reggel átrán­tották az ajtón a sápadt, sikoltozó Jake-et ebbe a vi­lágba. – Nem gondolod, hogy ideje lenne mesélnünk egymásnak, Roland? Kiderülhet, hogy többet tu­dunk, mint gondolnánk.

– Igen, talán itt az idő. De nem a sötétben. – Az ol­dalára fordult, belecsavarodott a takarójába, és látha­tólag rögtön elaludt.

–      Jézusom! – morgott Eddie. – Csak így. – Viszo­lyogva, halkan füttyentett a fogai között.

–      Igaza van – mondta Susannah. – Gyerünk aludni, Eddie.

elvigyorodott, és megcsókolta a nő orra hegyét. –Igenis, mami.

Öt perc múlva, dobok ide vagy oda, Eddie és Su­sannah megszűntek létezni a világ számára. Jake sze­méből viszont kiment az álom. Hevert, bámulta az idegen csillagokat, és hallgatta a sötétből előlüktető súlyos, ütemes dobolást. Talán a Pubik bugiznak va­dul a „Velcro Fly"-ra, hogy valami rituális gyilkolási tébolyba hergeljék magukat.

Blaine-re, a Monóra gondolt, egy vonatra, amelyik olyan sebesen száguld ebben a hatalmas, lidérces vi­lágban, hogy hangrobbanást húz maga után, és ez elég természetesen vezetett tovább Csu-Csu Charlie‑

368

hoz, aki elfeledetten rostokolt a mellékvágányon, amikor az új Burlington Zephyr miatt kiment a divat­ból. Eszébe jutott Charlie képe, amelynek vidámnak, kedvesnek kellett volna lennie, de valahogy nem volt az. A Belső-Világ Vasúttársaságra gondolt, meg az üres földekre St. Louis és Topeka között. Eszébe ju­tott, hogy Charlie készen állt, amikor Mr. Martinnak szüksége volt rá, és hogy maga fújta a sípját és etette a kazánját. Ismét azon tűnődött, hogy vajon Masi­niszta Bob tette-e tönkre a Burlington Zephyrt, hogy szeretett Charlie-ja kaphasson még egy esélyt.

Végül – olyan hirtelen, ahogy elkezdődött – abba­maradt az ütemes dobolás, és Jake elaludt.

16

Álmodott, de nem a vakolatemberről.

Ehelyett ott állt egy országút aszfaltcsíkján valahol a Nagy Ürességben, Nyugat-Missouriban. Csi vele volt. Az utat vasúti jelzőtáblák – fehér ikszek, középütt pi­ros lámpával – szegélyezték. Fények villogtak, csen­gők csilingeltek.

Most egyre erősödő zümmögés hallatszott délnyu­gat felől. Mintha méh zümmögne egy üvegben. Itt jön, mondta Csinek.

Ön, nyugtázta Csi.

Hirtelen hatalmas, két kerék hosszúságú rózsaszín alak hasított át a síkon, egyenesen feléjük. Alacsony volt, olyan, akár egy lövedék, és amikor Jake megpil­lantotta, szörnyű félelem töltötte el a szívét. Elején két nagy ablak szikrázott a napfényben, mintha szeme lett volna a vonatnak.

Ne tegyél föl neki hülye kérdéseket, figyelmeztette Csit. Akkor nem fog hülyén játszani. Ez csak egy borzal- mas csu-csu vonat, a neve pedig Blaine, a Rém.

Csi hirtelen a sínek közé ugrott, lekuporodott, a

369

fülét lesunyta. Aranyos szeme lángolt, fogát kétségbe­esetten kivicsorította.

Ne!, sikoltott Jake. Ne, Csi!

De Csi rá se hederített. A rózsaszínű lövedék mind­járt lecsap a szőrmókus apró, dacos alakjára. Jake li­babőrös lett a zümmögéstől, eleredt az orra vére, és rezegni kezdtek a tömések a fogában.

Csiért ugrott, Blaine, a Mono (vagy Csu-csu Char­lie volt?) rájuk vetette magát, és ő reszketve, verejték­ben úszva riadt föl. Az éjszaka fizikai súlyként nyom­ta. Megfordult, vadul tapogatódzott Csi után. Egy szörnyű pillanatig arra gondolt, hogy a szőrmókus elveszett, azután ujjai rátapintottak a selymes bundá­ra. nyikkant egyet, és álmos érdeklődéssel nézett rá.

—  Minden rendben — suttogta Jake száraz torokkal. — Nincs vonat. Csak álom volt. Aludjál, öcsi. — Csi — helyeselt az állat, és ismét lehunyta a szemét. Jake a hátára fordult, és fölnézett a csillagokra. Blaine több rémnél, gondolta. Veszedelmes. Nagyon ve­szedelmes.

Talán.

Egyáltalán nem talán!, erősködött lázasan az agya. Jó, szóval akkor Blaine a rém. De az évzáró dolgo­zatában még valami mást is mondott róla.

Blaine az igazság. Blaine az igazság. Blaine az igaz- ság.

—  Istenem, mekkora ciki — suttogta Jake. Lehunyta a szemét, és másodpercek alatt elaludt. Ez alkalom­mal nem álmodott.

17

Másnap déltájt felértek egy újabb hordalékdomb tetejére, és először pillantották meg a hidat. Azon a ponton ívelte át a Sendet, ahol a folyó elkeskenyedett, délnek fordult, és a város előtt haladt el.

370

—  Szentséges Isten — mondta halkan Eddie. Nem ismerős neked, Suze?

— De igen.

— Hát neked, Jake?

— Igen. Úgy néz ki, mint a George Washington híd.

—                Pontosan — helyeselt Eddie.

— De mit keres Missouriban? — kérdezte Jake. Eddie ránézett. — Mit mondtál, haver?

Jake zavartan nézett vissza. — Úgy értettem, hogy Belső-Világban. Tudod.

Eddie még szúrósabban fürkészte. — Honnan tudod, hogy ez itt Belső-Világ? Nem voltál velünk, amikor elértük az útjelzőt.

Jake zsebre vágta a kezét, és a mokaszinját bámulta. — Megálmodtam — felelte kurtán. — Ugye nem gondo­lod, hogy a papám utazási irodájában foglaltattam helyet erre az útra?

Roland megérintette Eddie vállát. — Hagyd most békén. — Eddie rápillantott, majd bólintott.

Kis ideig csak álltak, a hidat bámulták. A városké­pet volt idejük megszokni, de ez valami új volt. Ott ál­modott a távolban, világos vázlat a délelőtti kék égen. Roland egy sor lehetetlenül magas fémtornyot is ki tudott venni — egy-egy a híd végein magasodott, kettő pedig középen. Közöttük gigászi kábelek írtak le hosszú íveket a levegőben. Az ívek és a híd alapja között függőleges vonalak sorjáztak. Hogy kábelek-e vagy fémgerendák, azt nem tudta volna megmonda­ni. De hézagokat is látott, és egy idő után rájött, hogy a híd már nem teljesen vízszintes.

—                Azt hiszem, az a híd hamarosan a folyóba dől —mondta.

—                Hát lehet — helyeselt kelletlenül Eddie —, de ne­kem nem tűnik olyan rossznak a helyzet.

Roland felsóhajtott. — Ne reménykedj nagyon, Ed­die.

371