tartalom

IX

MŰVÉSZET ÉS TECHNIKA


Hát a művészeteknek mi a sorsa a technológiai gyorsulás korában? Erről mind ez ideig szándékosan hallgattam, mégpedig azért, mert ha még a művészetekről is szólok, ezzel szétfeszítettem volna könyvem kereteit, és tulajdonképpen külön még egy másikat kellett volna írnom; ezzel a feladattal bizonyára nem is tudtam volna megbirkózni. Másfelől azonban óvatosságom olyan feltűnő űrt támasztott művemben, hogy azt most legalább csekély mértékben ki kell töltenem.

Korunk technológiája paradox módon egyszerre két ellentétes irányban érvényesíti hatását. Minden eddiginél tökéletesebb eszközöket ad a műalkotások tömeges sokszorosításához. Olyan információs csatornákat hozott létre, amelyeken a kép, a zene, a szó, az ének milliókhoz juthat el a másodperc tört része alatt. Ezzel megteremtette annak a lehetőségét, hogy a művész korábban ismeretlen egyetemes hatást gyakorolhasson közönségére - az egész földkerekségen. Ugyanakkor a technológia mint bárminemű művészi inspiráció forrása teljesen meddő. Nem vonatkozik ez a megállapítás azokra a területekre és hatásokra, amelyek művészeti használati termékek előállítását segítik elő, anyagi szükségleteket elégítenek ki. Ezen a téren a technológia szerepe gyakran jelentős, amint erről a modern építkezés: a belső építészet és a nagy urbanisztikai alkotások példái tanúskodnak. Ha valamely művészeti ág funkcionális jellegű, s alkotásai konkrét materiális célok elérését szolgálják, az az ág hatalmas szövetségesre talál a technológiában. Városaink, házaink, közlekedési eszközeink, mindennapi használati tárgyaink egyaránt kielégíthetik elemi szükségleteinket és esztétikai igényeinket is.

Ámde a művészet a maga történeti fejlődése során többé vált, mint pozitív benyomások és érzelmek előidézésének egyszerű eszközévé. Miután elhagyta a mágia és a vallások szféráját, s miután függetlenítette magát ezektől, most már azoknak a kihívásoknak egyikévé vált, amelyeket az ember mint egyén vet oda a mulandóságnak. Ebben a mindig vereséggel végződő küzdelemben a művészet a többi taktikánál és módszernél eredményesebbnek bizonyult. Kihívás, amelynek különös pátoszt ad gyakran fel nem ismert hiábavalósága - kihívás, melyet az egyén tesz meg, bár nem csupán a művészet nevében. Mindenekelőtt tehát az egyéniség kifejezése, tartósabb azonban, mint ez az egyéniség. A művész igyekszik más emberekre - köztük más művészekre is - rákényszeríteni a maga világélményét, azt a módot, ahogyan ő a világot látta. Ehhez eszközeit a képességei határozzák meg. Ha az, amit akart, nagyon jól sikerült, akkor a másokra rákényszerített formái és műveinek tartalma köztulajdonná válik, és ilyenkor a szóban forgó stílus, képzőművészeti, építészeti forma, elbeszélő hagyomány első felfedezője - vagy felfedezőinek csoportja - eltűnik a későbbi nemzedékek szeme elől, s ezek a műveknek csak egy bizonyos holttá merevedett alakzatával kerülnek érintkezésbe. Így áll össze a művészettörténet, mint tiszteletre méltó leletek halmaza, míg egy-egy élő művésznek a kulturális értékek összegének gazdagításában az a szerepe, hogy a hagyományok őrzője vagy legyőzője legyen.

A technológia valahogyan természetes s egyúttal első ellenfele a művészetnek, már annak bölcsőjénél is az, mert - egyénietlenít. Amint a szociológusok nagyon jól tudják: a társadalmi intézmények strukturális dinamikájának olyan jellegűnek kell lennie, hogy funkcionálásában ne nyilvánuljanak meg dolgozóinak egyedi vonásai. Az ember vele született jellemvonásainak háttérbe kell szorulniuk olyan tulajdonságok előtt, amelyeket a betöltött társadalmi funkció követel meg. A nagy társadalom annál jobban működik, minél kevésbé nyilvánulnak meg az emberek személyes tulajdonságai munkájukban. Egy bizonyos szempontból - amely éppen oly eszményi kívánság, mint amilyen naiv - nyilván az volna a legjobb, ha mind a kormányokat irányító emberek, mind a technikusok és a pilóták, a kalauzok és az elárusítók jellemileg valamennyien a tökéletesség mintaképei volnának. Minthogy azonban ez nyilvánvalóan lehetetlen, ezért a társadalom életében az egyénietlenítés, a dezindividualizáció a kívánatos, és ennek folytán a jóindulat, az altruizmus, az udvariasság már inkább elsajátí-

305

tandó szakmai készségnek, mintsem született hajlamok eredményének számít. Korunk technológiája egyénietleníti mind a termelést és a szolgáltatást, mind ezeknek a piacra kerülő végtermékeit. Egyre fogy az olyan foglalkozások száma, amelyekben a személyes művészet, azaz mesteri tudás - akárcsak az egykori, türelmes kézművesek leleménye és tehetsége - még szükséges volna, vagy amelyekben az ilyen mesteri tudás a kollektív kezdeményezés kára nélkül, akár egyáltalában megmutatkozhatna. Hogy a zsúfolt utakon fenn lehessen tartani a forgalmat, hogy az ipari termék a legracionálisabb módon jöhessen létre, hogy a szolgáltatás a legkedvezőbb és a legpontosabb lehessen - a technikusoknak, az elárusítóknak, a munkásoknak, a vezetőknek le kell mondaniuk minden olyan tulajdonságuk megnyilvánításáról, amely eltér az átlagostól, akár pozitív, akár negatív irányban tér el attól. A kollektív együttműködés akkor a leggyorsabb és akkor zökkenőmentes, ha a közlekedésben, az igazgatásban, a szolgáltatásban mindenki a másikhoz a lehető leghasonlóbb módon viselkedik, és az egyéniségtől, egyedi vonásoktól mentes, pontos mintákat utánozza, amelyek precízen kidolgozott technológia tapasztalatainak eredményei.

A termelés elegyénietlenítése a tudományra is kiterjed: a magányos, nagy feltalálók napja lassan leáldozik. S ezt már abból is látjuk, hogy a Pasteurök és Edisonok életpályája és jelleme sokkal szorosabban hozzáforrott felfedezéseikhez és találmányaikhoz, mint ahogyan ma tapasztalható. Igaz, a nagy felfedező-alkotók ma sem névtelenek, ámde egy Flemming vagy egy Yukawa személyiségének és életművének összefüggései elmosódnak, minthogy a felfedezők egyéni koncepciója, alighogy megfogant, máris „futószalagra" kerül további megmunkálás végett, tudományos közlemények formájában kontinensről kontinensre továbbítják, és mindezek folytán már nehéz megkülönböztetni azt, amit az első felfedező alkotott, attól, amivel más tudósok járultak hozzá az immár közös műhöz. Egyre többször születnek meg a találmányok és a felfedezések széles körű, intenzíven együttműködő kollektívákban.

A művészetek terén az ilyen egyénietlenítés lényegében a művészetek felszámolását jelentené. Az „alsóbbrendű" művészetre, vagyis a szórakoztatásra ez nem vonatkozik. A szórakoztatás a diadalmaskodó technológiák légkörében is fejlődőképes, hiszen bizonyos értelemben neki magának is ugyanolyan pontosan működőnek és személytelennek kell lennie, mint egy autónak vagy egy repülőgépnek. Mint ilyen termék, a szórakoztatás is cserélhető alkatrészekből, meghatározott reakciókat kiváltó szabványfogások szabványösszetételéből áll, tehát még akkor is, ha nagyszerű, akkor is sztereotip darabokból összeszerelt konstrukció marad. A szórakoztatásnak (vagy ahogy sokan nevezik: a szórakoztatóiparnak) a legkevésbé sem árt az, ha hiányzanak belőle az alkotói egyéniség egyedi ismertetőjelei - a művészet egyszerűen azonban nem létezhet ezek nélkül.

A művészek az eltechnológiásított társadalomban olyan furcsa reliktumok, olyan, szinte anakronisztikus jelenségek, akiket persze lehet dédelgetni, lehet még tisztelni is, de - csak némi nevetségesség árán. Dehát honnét ez a nevetségesség, amely mintegy Damoklész kardjaként függ a technológiai korszak csaknem minden alkotójának a feje fölött? Mindenekelőtt a mennyiségből. Egyetlen Shakespeare nagyszerű jelenség - tucatnyi Shakespeare már csak érdekes, de ahol pl. 20 000 olyan drámaíró él, aki shakespeare-i tehetségről tesz tanúságot, ott nem él egyetlenegy Shakespeare sem, mivelhogy más dolog a versengés, ha egy maroknyi alkotócsoport tagjai akarják a közönségre kényszeríteni a saját látásmódjukat - és egészen más, legalább annyira nevetséges, mint amennyire szánalmas az, ha az információs csatornák bemeneténél tülekedés folyik.

Amikor az alkotók száma exponenciálisan növekszik, akkor a „felismert tehetség" az életben már nem számít kivételnek, hanem szabálynak. Megjegyzem, itt az idézőjel nem is helyénvaló, mert egy pillanatig sem tartom kétségesnek, hogy az ecset és a toll hajdani mestereivel felérő tehetségek száma

306

ma ugyanúgy felülmúlja a letűnt korban élőkét, ahogy a most élő emberek teljes létszáma is több a Föld akkori lakosságáénál. Persze lehetséges, sőt valószínű, hogy a nagyon tehetséges egyének valószínűségszámítás alapján várható száma statisztikailag most is pozitív és negatív irányban fluktuál, ámde a Rembrandtok és Shakespeare-ek hiánya nem az ilyen fluktuációkon múlik. Valaki most azt mondhatná, hogy ma nincsenek a hajdaniakkal egyenértékű tehetségek, mert ha volnának, akkor léteznének az olyan művek is, amelyekről nyomban felismerhetnénk, hogy alkotójuk lángész. Ez azonban alapjában véve félreértés, hiszen a közismertség valójában nem a tehetséget határozza meg, hanem a kifejezésre juttatott tartalmat jellemzi nagymértékben. Ahol nagyon sokan vannak Shakespeare-ek, ott senki sem lehet Shakespeare, mert Shakespeare csak egyetlenegy lehet: a művész ugyanis társadalmi jelenség, és tehetsége a tömegekre gyakorolt hatásával együtt alkot megbonthatatlan egységet. Egy Shakespeare-nek mint sajátos törvényhozónak, mint értékek alkotójának, mint a világmegítélés és a világátélés mintaképének kell önmagát rákényszerítenie a kortársaira - ahol azonban 20 000 ember képes ilyen mintaképül szolgálni, ott valamiféle Bábel tornya keletkezik; mindenki mondja a magáét, és senki senkire sem hallgat. Ilyen helyzetben a művésznek számot kell vetnie azzal, hogy nevetséges: mert milyen más szóval illethetnénk az olyan embert, aki verseiben a milliók nevében szenved, mialatt tizenöt vagy legfeljebb harminc ember hallgatja...

Előfordul, s nem is egyszer, hogy a félreismert művész, vagyis az, akinek nem sikerült odafurakodnia a tömegkommunikációs csatornákhoz, a zordon közömbösség és a gőgös magányosság szerepét játssza, ez azonban ne tévesszen meg senkit sem. Művész ugyanis nem az, aki a maga egyéni módján éli át és tehetségéhez képest juttatja kifejezésre a világot, hanem az, aki ezt a saját látásmódját egyidejűleg másokra is képes rákényszeríteni. Tehát a művészet kérdésében a technológiai korszakban közösen dönt bizonyos kommunikációs csatornák információ-áteresztőképessége, valamint a tehetségekben mutatkozó kínálat. Minél több tehetség jelentkezik, annál rosszabb lesz mindegyik egyedi helyzete, s tulajdonképpen nem is az alkotók anyagi helyzetére, hanem műveik helyzetére gondolunk. A vérbeli művész ambíciói egyetemes jellegűek, műveivel igyekszik átlépni a földrajzi és néprajzi határokat, minél nagyobb viszont a műalkotások termelőinek a száma, annál élesebben előtérbe lépnek a felvevő piac dezintegrációs törekvései. A televízió, a kiadóvállalatok, a sajtó, a rádió, a film hatalmas információs apparátusai átveszik ugyan a hajdani mecénások szerepét, gyakorlatukban azonban inkább a kockajátékosra, mintsem holmi jó érzékű kritikusra emlékeztetnek. A művészettőzsdék nyomása óriási: a párizsi „marchand"-ok mindegyik szezonban „feldobnak" egy festőművészt, jóllehet vásznainak értékét semmi módon sem lehet megkülönböztetni a kevésbé szerencsés, bár tehetség tekintetében vele egyenrangú kollégáinak százaiéitól. Ha a jeles alkotók kevesen vannak, akkor szembetűnő a korreláció a hatásuk és az általuk képviselt művészi színvonal között. Ha viszont számuk légió, akkor műveik hírnevét nagyrészt a művészet leggonoszabb ellensége dönti el: az emberek közötti, véletlen jellegű ingadozások statisztikája. Valakinek a műve odakerül az információs csatornák rendszerének bemenetéhez, és ennek folytán erősítést kap, maga a művész pedig hírneves lesz, ami megérdemelt ugyan, de sem nem jobban, sem nem kevésbé, mint az ugyanolyan tehetséges, de névtelenül maradt vetélytársai. Az információs csatornák áteresztőképességének növelésével sem lehet jobbra fordítani a dolgok állását, minthogy a világ képtelen befogadni az azonos idő alatt egyre nagyobb mennyiségben keletkező műalkotásokat. Aki járt múzeumokban és képtárakban, az jól tudja, mennyire gyilkosa a szépségnek a nagy mennyiség. Az információs csatornák növelése csakis a felvevő piacok további széthullására és ezáltal kulturális dezintegrációhoz vezethet, tehát a technológia, amikor segíteni akar a művészeken, valójában elpusztítja őket, minthogy a művészet ekkor már tulajdonképpen a civilizáció integrálódásának tényezőjévé vált, és

307

azzá az erővé, amely az adott korszak legerősebb egyéniségei által kikényszerített minták kaptafájára húzza valamennyiük gondolatait, érzéseit.

Jóllehet úgy gondolná az ember, hogy a mértéktelen tehetségkínálat még az egyéb nehezítő tényezők hatása ellenére is a művészet felvirágzását hozza magával, ám a sajátos művészetinfláció valójában mégiscsak kedvezőtlen körülményeket alakít ki a kiemelkedő alkotások keletkezéséhez, sőt még azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez a jelenség - mely bizonyos mértékig rokona az „információlavinának" - csak most kezd jelentkezni. Mellesleg megjegyezzük, hogy e jelenség éppen annyira tartozik az információelméletbe, mint a pszichológiába, minthogy az ingertöbbletnek a kívánt reagálási típust megsemmisítő hatásáról a nagy számok sajátos törvénye dönt. Ez a törvény nemcsak a művészet világára vonatkozik; tudvalevő, milyen nagy számmal vannak olyan ingerek, amelyek külön-külön mind az emberi természet ellenkezését váltanák ki, együttesen azonban csírájában fojtják el az ilyen ellenérzésnek már a puszta lehetőségét is: ugyanúgy, mint ahogy a terror áldozatainak tömegei, vagyis a részvét-, a szánalomkeltés potenciális tárgyainak nagy mennyisége borzadállyal teli tehetetlenséggé és zavarrá változtatták át ezeket az érzéseket azokban, akik felszabadítókként nyitották meg a koncentrációs táborok kapuit.

Az a bizalmatlanság, sőt ellenséges érzés, amellyel a művészek a technológiai fejlődés gyorsulása iránt viseltetnek, a művészetnek azokon a területein nyilvánul meg, amelyek nemcsak érzelemkeltő, hanem megismerési funkciót is betöltenek. Elsősorban az irodalomra gondolok. Ennek rétegződése, szórakoztató és elit irodalomra való szétkülönülése különösen Nyugaton szembetűnő. Az irodalmi kísérlet szembeszáll azokkal az erőkkel, amelyek a társadalom fejlődési irányait meghatározzák. Az irodalom távolmarad a találmányok és a haladás területéről, ami ez utóbbiaknak a megbélyegzését, sőt nem is mindig néma megbélyegzését jelenti. Az irodalom azzal szerzett magának történelmi dicsőséget, hogy nem volt hajlandó igent mondani az emberi világ gonoszságaira - ámde egykori ellenfelei, a társadalmi rendszerek és az emberi természetnek általuk kialakított vonásai, átadták helyüket a technológia evolúciós gradienseinek, amelyek a legnagyobb, korábban nem is sejtett mértékben személytelenek. Hogy ilyen gradienseket bírálhassunk, ahhoz természetesen az irodalmitól teljesen idegen nyelvezetet kell használnunk. E gradiensek statisztikai jellegű tömegjelenségek eredményei, a mi világunk anyagi kiaknázásának következményei, és mindannak, ami benne nem kívánatos, gyakran jóval nagyobb mértékben okozója az emberen kívül eső, mintsem az ember által létrehozott világ. Ámde az irodalmat az ember jobban érdekli, mint a világ; nem állítom azt, hogy a kritika, a természetnek, a világmindenségnek valamilyen leleplező története nem lehetne művészileg termékeny - de annyi bizonyos, hogy az irodalom ilyesmire nem szánta rá magát, s világviszonylatban élenjáró alkotásai olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek a civilizáció szempontjából alapjában véve mellékes kérdések. Az irodalom már korábban is érdeklődött a társadalmilag mellékes kérdések iránt, ámde a romantikus mellékesség messze esik a pszichopatológiaitól. Értékes tehetségek gyakran azért menekülnek a pszichopatologikus kérdésekhez, mert ez az a terület, ahol a technológia erőtlen. A romantikus őrült helyett ma már inkább az idióta lép elő irodalmi hőssé, minthogy a művész számára nem az átlagon felüliség, hanem az átlagon aluliság adja vissza azt az alkotói szabadságot, amelyet a technológia korszakában elveszített. Az átlagon felüli egyént józan esze, az ellenállás hiábavalóságának elemi tudata visszatartja attól, hogy a tömegtársadalomban megpróbáljon kitörni a kollektivizmus pályáiról; ebben a helyzetben másképpen viselkedni, vagyis irracionális cselekedetekkel tenni hitet belső szabadsága mellett - erre csak értelmileg fejletlen ember vállalkozhatik. S itt most Dosztojevszkij börtönlakója jut eszembe, aki már előre meglátta, hogy „a jövő kristálypalotája" elől az ember - ha már más menekvése nem lesz - az őrületben keres majd

308

védelmet. Ennek persze még nem kellett volna feltétlenül kretenizmussá fajulnia, ámde az utóbb kialakult életkörülmények a beteg egyénnek éppen ezt a fajta megtestesülését termelték ki.

Az írók keresik korunk hősét, ezek a kereséseik pedig olyan egyénekhez és társadalmi csoportokhoz vezetik el őket, akik és amelyek vagy „függetlenek a technológiától" (pl. az értelmileg hibás egyének), vagy a technológiai forradalom által annak szándéka ellenére jöttek létre (a társadalomellenes nihilizmus, amely a fiatal nemzedék bizonyos köreiben egyre nagyobb mértékben terjed).

„Az emberi sors képletét" úgy, ahogyan azt az irodalom szintetizálja, nemcsak széles szociológiai síkokon, „a mi korunk hőséről" szőtt gondolatokkal lehet vizsgálat tárgyává tenni, hanem egyéni síkokon, ontológiai síkon is. Hiszen az irodalom éppen e területen, mint a pszichológia előfutára tett értékes felfedezéseket. Nos, ezután hogyan jelentkezik ez a probléma? Vajon a technológia korszakában lehetséges-e továbbra is „az ember rejtélyét" emlegetni, mintha az ember olyan lény volna, amely nem ismeri önmagát? És lehet-e az irodalmat nevezni ama fényforrásnak, amely ezt a rejtélyt megvilágítja?

Dehát mi is voltaképpen „az ember rejtélye"? Érthetjük ezen a kifejezésen azt a rejtvényt, hogy a tudat miként jelenik meg meghatározott anyagi struktúrákban, pedig ez a probléma már inkább tudományos-filozófiai kutatások tárgya és kevésbé művészeti alkotások témája. Ámde ez a rejtély a legutóbbi két évszázad irodalmi hagyományainak megfelelően is felfogható. Az irodalom előtt két lehetséges út nyílt: vagy úgy mutathatta be az egyén lelki életét, mintha az nemcsak szubjektívan önmaga számára jelentené a teljességet, vagy pedig elindulhatott abba az irányba, ahol egyre magasabb szinten mutathatta be, miként rejtőznek el a fejlődést irányító erők a tudat tiszta világának a falai mögött, aminek következtében az, akit irányítanak, igazában nem is tud létezésükről. Az ábrázolás előbb említett módja naiv, szimplifikáló, velejéig hamisító: ezt ma már csak harmadrendű művekben alkalmazzák. Az emberi lelkivilág leírásának evolúciója abba az irányba indult el, hogy lemondjon a hős indokolatlan (mert a valóságnak meg nem felelő) teljes önismeretéről, arról, hogy az ember olyan lény, amely - a legegyszerűbben megfogalmazva - mindig tudja, mit és miért cselekszik.

Leglényegesebb az lett, hogy a szubjektív élmények áradatának („a tudat sodrának") tökéletlenségét és töredékességét mutassák be. Nagyon könnyen lehetséges, hogy több kiváló író éppen nem is volt tisztában az ilyen eljárás valódi, „metodológiai" indítékaival. Egyszerűen csak bemutatták a dolgok állását, úgy, ahogyan önvizsgálatuk alapján tudták, és átlagon felüli éleslátásuk révén képesek voltak egyre pontosabban kihámozni a maguk szubjektív igazságát a látszatra tökéletes önismeret rétegeiből. Az ilyen korlátozottságon épült fel - paradox módon - az előrehaladás, vagyis a szellemi igazság hűséges - „úgy, ahogy van" - reprodukálása. Ez az út egyidejűleg abba az irányba is vezetett, ahol egyre növekedik mindannak az elhallgatása, ami a szellemi cselekvések és megoldások legfőbb fóruma. Faulkner és Dosztojevszkij hősei sokkal kevesebbet tudnak önmagukról, mint a balzaci hősök - éppen ezért sokkal inkább hasonlítanak mihozzánk, hiszen mi sem tudjuk, hogy valójában hol, miben rejlenek tetteink végső indítékai. Ilyen értelemben tehát szabad „az ember rejtélyéről" beszélni. De hát voltaképpen hová vezet ez a „rejtély"?

Mert nem más ez, mint az evolúció által kialakított agyfelépítés pszichológiai következménye. Az ember széles körben programozhatja a saját viselkedését, megvan a választási lehetősége. Ez az önprogramozás azonban nem „a semmiből" merül fel, és nem csupán „az embernek önmagával folytatott beszélgetéséből" jött bennünk a világra. A választás előzetes körülményei olyan tényezők, amelyek többségükben kívül esnek a tudatos önvizsgálat körén. Pontosan ezen a területen kívül rejlenek azok a legfőbb hajtó- és fékezőerők, amelyeknek elnevezésével és osztályozásával sorra

309

egymás után foglalkoztak a vallási doktrínák, a filozófiai rendszerek és végül a pszichológiai iskolák, élükön a pszichoanalitikaiakkal.

Ezeknek a doktrínáknak és iskoláknak a módszerei, ahogyan ma látjuk, meglehetősen primitívek voltak: perszonifikáló kivetítéssel dolgoztak (az „ördög" az emberben stb.), bőven használtak átvitt elnevezéseket („sötét" és „tiszta" erők), valamint fiktív létezőket, amelyeknek általános alkalmazását heurisztikai alkalmasságuk tette lehetővé, s ezért úgy kezdtek dolgozni velük, mintha reálisan is léteznének (mint hogyha Mr. Smith „akarata" bármiben is hasonlítana Mr. Smith izomzatához), végül, meglehetősen önkényes, áltudományos tákolmányokat agyaltak ki (pl. az Ego, a Szuper-Ego, meg az Id a pszichoanalízisben). Ez az egész magyarázó tevékenység, jóllehet hagyományai több évszázadra nyúlnak vissza, többször vezetett tévútra, mint az indítékok és átélések mechanizmusának megismeréséhez, illetve azok azonosításához. Ebben az ügyben az utolsó szót, ahogyan azt ma feltételezzük, a neurofiziológia fogja kimondani, amely a biokibernetikától és az információelmélettől kapott egzakt módszerekkel dolgozik. A neurofiziológia nyelvén az „ember rejtélye" az, hogy „önmaga saját magának megismerhetetlen", s ez olyan irányító megszerveződésének a következménye, amelyben a programozást megválasztó mechanizmusok jelentős része hozzáférhetetlen hordozójuk vagy birtokosuk számára. Közvetlenül mindenképpen hozzáférhetetlen, mint ahogyan közvetlenül szívünk összehúzódásait vagy vérnyomásunkat sem tudjuk bizonyos határokon túl szabályozni. Az ellenőrző tudatnak ez a tehetetlensége olyan lényeges okokból ered, amelyek mint a központi idegrendszer kialakítói, nem évszázadokon, hanem évek százmillióin át hatottak. Tegyük még hozzá: ebben a végleges konstrukcióban nem minden érdemli meg az elismerést - mármint a mai ember szemszögéből. E kérdés azonban már az evolúciós megoldások kritikájára tartozik, amelyet más helyen tárgyaltunk. Most az evolúció által „megadott" emberről van szó. Az agy a legfelsőbb szabályozója és vezérlője az összes testi folyamatoknak - a- sajátjainak is. E folyamatok egyik része az introspektív felülvizsgálat és tudatos ellenőrzés tárgya, de tegyük hozzá mindjárt: az ilyen folyamat kevés. Ráadásul azt sem szabad úgy elképzelni, mintha a két területnek (a tudatosnak és a tudattalannak) az ellenőrzését valami áthághatatlan gát választaná el egymástól. Egy ilyen megoldás még konstrukciósan is lehetetlennek látszik. Tehát mindaz, ami alakítja, ami kitölti a tudatot, minthogy tulajdonképpen a tudaton kívülről érkezik - de nem a testen kívülről (vagyis nem a külső környezetből) -, „az ember rejtélye": ez az, ami benne van, de introspekció útján megismerhetetlen önmaga számára. Azt szokás mondani, hogy az ember „test" és „szellem". A valóságban ez nem minden, hiszen arról, hogy testünk van, közvetlen tudomással bírunk („érezzük"), valamint analóg módon tudjuk azt is, hogy „szellemünk" (tudatunk) van - ámde megvan bennünk még az a szubjektívan nem érzékelhető „többlet" is, amely kormányozza a „testet" éppúgy, mint a „szellemet" is, és amelynek egy bizonyos részét (nem az egészét) a pszichoanalízis a „tudatalatti" elnevezéssel illette.

Itt egy bizonyos paradoxont - vagy inkább látszólagos paradoxont - fedezhetünk fel: ugyanis az introspektív tudás olyan, hogy a szubjektív átéléskor teljesnek, véglegesnek látszik. Mert nincs az úgy, hogy az ember, amikor elhatároz valamit, rögtön érezné is, hogy elhatározásának létrejöttében éppúgy közreműködtek tudatos indítékok, mint olyanok is, amelyeknek ő ténylegesen nem ébred a tudatára, de amelyek mint lokalizálhatatlan, és meg nem nevezhető erők, mégis befolyásolták az elhatározását. Nem, ez nincs így. Sőt ellenkezőleg, az, aki elhatároz valamit, rendszerint azt képzeli, hogy tudja, miért cselekszik így meg így, és hogy az elhatározását előre meghatározó tényezők közül őbenne egyetlenegy sincsen saját maga elől elrejtve. Így ez a benyomásunk, ez az önismeretünk igen gyakran hibás, voltaképpen csak látszat, mert semmi sem szed rá bennünket olyan gyakran,

310

olyan sikeresen és olyan mindenoldalúan, mint a tulajdon tudatunk. Különösen, ami cselekvéseink indítékait és tartalmát illeti. Bár nem mindig ez a helyzet. Előfordul, hogy az, ami elhatározásunkat előre eldönti, ami tudatunkra annak világos szféráján kívülről hat, oly mértékben kerül ellentétbe a tudattartalmunkkal, hogy valamilyen felsőbbséges erőnek, holmi „kísértőnek", ellenállhatatlan kényszernek érezzük; ilyenkor aztán az irányításnak az a része, amelyre az introspekció nem terjed ki, és amelynek forrásai éppen ezért a tudata; ellenőrzésnek mindig hozzáférhetetlenek, különösen könnyen perszonifikálódhat (pl. mint „ördög"), hogyha a tudat számára, mint hozzá viszonyítva külső, de mégsem a külvilágból származó, tehát rejtélyes erő jelentkezik. A tudat - hogy végre a lehető legtömörebben fejezzük ki magunkat - olyan kormányos, amely a nála nagyobb kormányosban, az agy egészében, helyezkedik el. Az ember önmaga számára: az aktuális tudattartalomnak állandó ismerete, valamint a tudatnak alárendelt információs alcsoportok (vagyis az emlékezet), továbbá a végrehajtó „alcsoportok" (test és szellem engedelmes készülékei, amelyek a lábhoz hasonlóan működtethetők, mint például a fejben dolgozó szorzótáblák). Az ember tehát önmaga számára tudatot jelent, ez azonban nem minden, hiszen kitűnően ismerheti valaki, introspekciós tapasztalataiból, saját tudatirányításának jellegzetességeit, és ugyanakkor sokkal gyengébben tájékozott lehet annak a nagyobb, felsőbb rendszernek az irányító jellegzetességeiről, amelybe ez a „kisebbik" beleépült. Ez a nagyobbik határozza meg az intellektuális működés rendjét, az információkeringés preferenciás rendszereit (vagyis a jellemet, köznapi nyelven szólva: az egyedi személyiséget), önmagát azonban nem ismerheti meg az ember akkor, ha csak a saját szellemébe mélyed el - inkább a saját viselkedését kell megfigyelnie ehhez, mégpedig hosszú időn át.

Az ember helyzete, az emberi sors többé-kevésbé hasonló - igaz, némi túlzással - annak az autóversenyzőnek a helyzetéhez, akinek egy teljesen ismeretlen kocsit kell vezetnie, és ráadásul még azt is megkívánják tőle, hogy a versenypályán történtek minden következményét vállalja. Tehát reá hárítják a felelősséget a „vezető plusz ismeretlen kocsi" együttes magatartásáért, holott ő kizárólag csak önmagáért volna hajlandó a felelősséget vállalni, minthogy a kocsit nem ismeri, és azt sem tudja, mit várhat tőle. Ilyen „ismeretlen kocsi" - a tulajdonosa számára ismeretlen jellegű irányító rendszerrel - az agy. S az a bizonyos ismeretlen, nagy vonásokban felvázolva, kétféleképpen nyilvánul meg. Először, elárulja magát kivételes helyzetekben, tehát olyanokban, amelyek kívül esnek a mindennapos megszokottságon, pl. váratlan veszély felmerülésekor. Senki sem tudja valóban, hogy miként is fog viselkedni ilyen helyzetben. Az irányító rendszernek a tulajdonos előtt ismeretlen paraméterei ilyenkor hirtelenül, mint az események sodrában bekövetkező tudatsodródás tényei jelentkeznek, amelyeken a tudat nem képes úrrá lenni. Egy süllyedő hajó fedélzetén vagy egy haláltábor krematóriumának bejáratánál az ember elkövethet olyasmit, aminek elkövetését korábban elképzelni sem bírta, és ellenkezőleg, azelőtt önmagának is ismeretlen hősi magatartást tanúsíthat. Az ilyen „rövidzárlati próbatétel" - jegyezzük meg a pontosság kedvéért - nem „az igazi szellemi arculatot" mutatja, mivelhogy nem áll az, mintha a felsőbb irányítás jellege a tudat vonatkozásában valamiféle állandó, csak éppen ismeretlen nagyság volna. Egy adott egyed esetében természetesen bizonyos értékek felé mutat, ezek azonban nem állandóak, hanem bizonyos változékonysági határok között ingadoznak. A statisztikai tényezőnek, amely rendszerint elmosódik, az agynak, e nagyon kiterjedt irányító hálózatnak a működésében különleges megjelenési esélyei vannak az említett „rövidzárlati próbatétel" idején, minthogy az indulásra kész viselkedési programok, preferencia-rendszerek ilyenkor rendszerint alkalmatlannak bizonyulnak, és a kutató is, akinek pedig teljes ismeretanyag áll rendelkezésére az agy mechanizmusáról, valamint az egész agynak a „próbatétel" előtti dinamikus állapotáról, aligha tudná előre megjósolni annak viselkedését, legfeljebb

311

csak bizonyos számszerű valószínűséget tudna kifejezni (valószínű, hogy az egyed így meg így fog viselkedni). Mindezt azért említem, mert az említett típusú irtózatos próbatételek, amelyek sajnos, igen gyakoriak napjainkban, és még gyakoribbak voltak a közelmúltban, óriási nehézségeket támasztottak művészi ábrázolásukkal szemben, minthogy csakis azt a következtetést lehetett belőlük levonni, hogy az egyedi magatartás előre semmiképp sem látható, szétzúzza a már ismerős személyiségi alkatot. A „lélek szakértőjének" - és minden író ezzé szeretne válni - gyakran nem az a legszörnyűbb felfedezése, hogy az ember vadállattá lehet, hanem inkább az, hogy egy ilyen változáson ugyanúgy ő is átmehet, mint bárki más, s ez a bűn és az ártatlanság vegyes érzését hagyja maga után. Ha ezt a jelenséget az információelmélet nyelvére akarjuk lefordítani, akkor ki fog derülni, hogy az olyan egyensúlyra (alkalmazkodási egyensúlyra) törekvő rendszer, amilyen az agy is, olyankor, ha az ingerek együttese egy bizonyos határértéket meghaladt, ugrásszerűen alakul át, s ennek következtében az egyensúly (kibernetikai értelemben) helyreáll, az ilyen alkalmazkodással azonban az addigi preferencia-rendszerek, illetve erkölcsi értékek egyébként megfordítható széthullása járhat együtt. Ami az egyik agynak határérték, és a funkcióérték ugrásszerű változását idézheti elő, arról egyáltalán nem biztos, hogy hasonlóan kritikus értéket jelent-e a más agyak számára. Az ilyen változások köreit azonban az „agy tulajdonosa" nem ismeri, s tulajdonképpen ezek jelentik az ő „titkát".

Érdekes, hogy az a hirtelen magatartásbeli változás, amely egy civilizált embert tulajdonképpen bármely szörnyűségnek, még a kannibalizmusnak is, az elfogadására késztethet, mint realitás hosszú időn át szigorúan ki volt zárva az emberi pszichéről összegyűjtött ismereteink köréből. Pedig kétségtelen, hogy azoknak a bestialitásoknak az indukciója, amelyeket Közép- és Kelet-Európa élt át a második világháború éveiben történelmileg egyáltalán nem tekinthető egyedülállónak. Az a bizonyos elhallgatás talán kulturális fejlődésünk egész hagyományából eredt, amelynek kitűzött célja volt felállítani egy imponderabilia-rendszert, a parancsoknak és a tilalmaknak olyan rendszerét, amelyeket a társadalom állítólag soha és sehol sem hág át. Ez a hagyomány az ember szellemi tartalmának egy bizonyos modelljét hozta létre, egy összeforrott és megfelelően berendezett rendszer képét, amely - s ez a legfontosabb - összefüggő egészet alkot, s nem egyeztethető össze a magatartásnak semmiféle statisztikai sem pedig „teherbíróképességi" magyarázatával (olyan értelemben, hogy az erkölcsi törvény az irányítás jellegének egyik vonása, s ugyanúgy változásoknak van kitéve, mint az összes többi vonás).

Az ember a társadalmilag kialakított és szentesített cselekvési módok medrében mozog: ami viszont neuronhálózatát, központi vezérlőrendszerét illeti, ennek tárgyi komponense a maga véletlenstatisztikai módján az agy dinamikájának minden szintjén hat. Az összetartozás annál egyértelműbb, minél alacsonyabb rendű végrehajtó struktúrákat vizsgálunk. Ha az elhatározás már elindította őket, precíziós pontossággal egymásba kapcsolódva kezdik megvalósítani a mozgató ténykedést, a serkentő impulzusok tökéletesen szinkronizált lavináit váltva ki, ezek a lavinák viszont rendszerint valószínűségi alapon működő gátló rendszerek működésbe lépésének köszönhetik létrejöttüket. Mi hát a tudat? Amennyire csak képes azzá lenni, a szellemi rend őrzője. Az a „fórum", amely az „óhajokat" összehasonlítja az egyén történetén belül kialakult átlagos magatartási móddal. Az a hely, ahol szükség esetén működni kezdenek a visszahúzás erői, a fékek. Az a terep, ahol állandó küzdelem folyik az összpontosításért, a koherenciáért; bár, az igazat megvallva, a tudat nem is annyira ez a hely, mint inkább a törekvés, hogy azzá legyen. Feladata, mint tudjuk, szembeállítani egymással az összes „sodródási" tendenciákat, amelyek az „óhajok" és az ösztönök folyamatában mutatkoznak. Az autóversenyző, ha hozzáértő, úrrá tud lenni több szempontból is „fele-

312

lőtlen", tökéletlen kocsiján. A hasonlat tán közelebb áll a valósághoz, mint gondolnánk. Egy több milliárd alkatrészből, több ezer áramkörből összetett, gigászi homöosztát hajlamot mutat egymással gyakran ellentétes, egymást kölcsönösen semlegesítő, lokális aktivitású gócok kialakítására; a nem kívánatosak elfojtása nem érhető el az áramellátás közvetlen kikapcsolásával, ez utóbbira egyébként szükség sincs, minthogy elegendő csak megfelelő módon átkapcsolni, új pályákra irányítani az ingerületeket. Tudni kell azonban azt, hogy hol találhatóak ezek a pályák, és hogyan lehet átkapcsolni az ingerületeket; röviden: a versenyzőnek meg kell ismerkednie kocsijának jellegzetességével; az embernek pedig önmagával, saját „rejtélyével". Az ember megtanulhatja, „hogyan vezesse önmagát" - majdnem úgy megtanulhatja, mint ahogyan még a nem kifogástalan kocsi vezetése is elsajátítható.

Hát a pszichoanalízisnek mi a szerepe az általunk vizsgált problémakörben? Amikor két ember tiltott (tiltottnak mondott) hajlamot érez egymás iránt, akkor a pszichoanalízisnek nyilván igaza van azzal a középkori teológussal szemben, aki tán az ördögöt vádolta volna meg azzal, hogy az ő cselekedete szülte e hajlamot. Csakhogy a pszichoanalízis is a perszonifikáció módszerével él, csak sokkal „elmosódottabb" formában. Az ő „ördöge" ugyanis nem közvetlenül a pokol küldötte; a pszichoanalízis pokla a tudatalatti Idben van lokalizálva, ördögének neve pedig nem Belzebub, hanem Libidó. Nos, metaforikusan, bevezető megközelítésként, ez nem is a legrosszabb, azonban a pszichoanalízis nem képes megnyitni a továbbvezető utat. Maga zárja el azt, mert a libidó legalábbis abban hasonlít az ördöghöz, hogy tovább osztani vagy szétbontani nem lehet. Ha olyasvalamit teszek, ami csak árt nekem, és ha a pszichoanalitikus megmagyarázza, hogy a Libidó hatása alatt cselekedtem, akkor el kell hallgatnom. Hogy cselekedetemtől semmiféle kielégülést sem kaptam? Megkapta a tudatalattim. Hogy ezt honnét tudjuk? Onnét, hogy, ha ezt a magyarázatot nem fogadnánk el, akkor űr keletkeznék, márpedig a pszichológia semmitől sem retteg annyira, mint az űrtől - a motiváció, az átélés, az emóciók terén egyaránt. És nem is csak a pszichológia mint tudomány: maga a tudatunk is retteg az űrtől, ösztönösen. Jól tudjuk, hogy az az ember, aki egy hipnotikus szeánsz után az adott helyzettel kapcsolatban nem álló cselekedetet hajt végre, amelyre a poszthipnotikus szuggesztió kényszerítette, úgyszólván sohasem válaszol arra a kérdésre, hogy miért cselekedett így - ugyanis ő maga sem tudja; az esetek túlnyomó többségében ilyenkor kitalál valami önigazolást, mégha ez furcsa, saját magának is valószínűtlen. A „motiváció rését", amely tudatában tátong, azzal tölti ki, ami éppen eszébe jut. A pszichoanalízis annak idején a polgári társadalomnak bizonyos, tudományosként tetszelgő sznob köreiben olyan szenzációt keltett, amely már-már botrányízű volt, különösen a tudatalattinak hangosan hirdetett pánszexuális jellege miatt - én mégis úgy vélem, hogy ennél még nagyobb ellenállásba ütköznék az az elmélet, amely azt állítaná, hogy a tudatalatti apszichikus jellegű, és egyszerűen csak összehangolt ingerületek keringése, amelyet semmiféle „sóvárgás" vagy „pusztítási ösztön" vagy más efféle címszó alatt beskatulyázni nem lehet. A horror vacui erősebb, mint a botránytól való félelem.

A kibernetikust a libido posztulálása nem befolyásolja; ez a szakember nem fél az apszichikus jelenségektől, mert tudja, hogy itt is visszacsatolásos vezérlőrendszerek jellegzetességeivel áll szemben, és e rendszereknek olyan változásait látja, amelyek információ-statisztikai elemzéssel vizsgálhatók. Az „ördög" nem a tudatalattiban, hanem a neuronhálózatokban lakik, a neve pedig: a nemlineáris önprogramozás általános elmélete.

Korábban már említettük, hogy a helyzet, amelyben a tudat csak egy része egy ismeretlen egésznek, konstrukciósan elkerülhetetlen. Úgy tűnik, hogy ezt már magának a neuronhálózatnak a topológiája is bizonyítja.

313

A jelek hurkokon és körökön a rendszernek anatómiai felépítése és egyedi története által meghatározott pillanatnyi dinamikus jellegétől függően keringenek, s eközben a vezérlőrendszer ugyanazon elemei egyszer azt a helyet jelenthetik, amelyről az el nem bírált információ máshová továbbítódik, máskor viszont a végső döntés helyei lehetnek. Tehát, hogy szemléltető példával éljünk, sohasem lehet ujjunkat egy átkapcsoló neuronra helyezve kimondani, hogy a kiválasztási aktusok egy adott osztálya részére ez a kizárólagos fórum. Mindig hierarchikusan strukturált folyamatok tömegével van dolgunk, valóságos döntéspiramissal, amelyből a csupán látszólag egynemű kiválasztási aktusok eredményei statisztikus-dinamikus módon fakadnak. Tekintettel a dolgok ilyetén állására, a tudatnak olyan lokalizálása, amely szerint az agy meghatározott részei állandó székhelyként hozzája rendeltek, mindig a lehetetlenséggel lesz határos, meg kell elégednünk azzal, hogy legfeljebb csak nagyon elmosódó határvonalak között tudjuk elhelyezni. Mindenesetre szabad azt gyanítanunk, hogy egyes észlelések és tudatos cselekvések, amelyek az introspekcióval már semmiféle egyszerűbb elemre sem vezethetők vissza, az objektív kutatás során olyan folyamatokká válnak, amelyekben a különféle összetevőknek mindig óriási tömege vesz részt. És éppen a dolgok ilyetén állása teszi azt, hogy a cselekvések és a gondolatok pszichológiai motiválásának keresését nemcsak sikerrel helyettesítheti, hanem a tökéletes elemzés terén túl is szárnyalhatja - a neurofiziológiai biokibernetika.

Íme egy kiragadott példa: ilyen értelmezés szerint mit jelent minden egyes elhatározás, akár gondolati, akár mozdulati? Kiválasztási aktus a váltókként működő szinapszisok olyan beállításán alapul, amely az információ egyik fajtáját átengedi, a másikat pedig visszatartja (blokkolja). Ez nem más, mint a neuronhálózatban bizonyos „elsőbbségi szabályok" elrendelése, más szóval: bizonyos jelek privilegizálása. Minthogy ezáltal bizonyos jelek nagyobb súlyra tesznek szert, mint mások, ezért értékalkotó aktusról van szó; tehát ez a látszólag sajátosan és kizárólagosan emberi kreációs tevékenység már a neuronhálózat kibernetikus mechanikájának teljesen elemi lépcsőfokán is megjelenik.

Semmiféle ok sem indokolja, hogy az említett hálózat különböző részein ne működhessenek egymással logikailag ellentétes preferenciarendszerek. Amelyek ráadásul nemcsak logikailag, hanem emocionálisan is ellentétesek („Mr. Smith egyik része szereti Miss Brownt, a másik része gyűlöli"). A pszichológiai szakkifejezések igen durva szimplifikálások, nem veszik tekintetbe a Mr. Smith rendelkezésére álló - illetve inkább az ővele rendelkező - vezérlés teljes karakterisztikáját. Ezt csak egy hipotetikus kibernetikus információkutató mutathatja be, de nem egy mai pszichológus vagy író.

Dehát miért nem képesek rá? Mindaz, ami introspekció útján nem fedezhető fel, de aminek jelenlétét „a központi szabályozó tulajdonosa" mégis megfigyelheti a saját viselkedésében - különösen akkor, ha módszeresen figyeli saját reagálásait -, különféle terminológiák szerint nevezhető el. Ily módon az önismeret előtt rejtett irányító tényezők az ördögi erők és a szeretet, a démonizmus, a szentség, illetve - a tudományos pontosság igényével - a pszichoanalitikai Super-Ego, Ego és Id közt elosztott különféle komplexusok, elfojtások, vágyak nevét kaphatják. Az irodalom pedig, amint ezt már láttuk, kölcsönveheti, és használhatja mind az ördögöket, mind a komplexusokat is, csak éppen „a vezérlőrendszer dinamikai karakterisztikájával" nem tud mit kezdeni. A teljességi igénnyel fellépő ismeret - felhasználhatatlan ismeretnek bizonyul.

De vajon azért-e, mert az író képtelen rá, hogy művében - művészi eszközök formájában - a neuronstruktúra képleteit szerepeltesse? Szó sincs róla. Olyan értelemben hasznavehetetlen a számára, mint ahogyan (legalábbis) feleslegesek volnának azok a képletek, amelyek azt írnák le, hogy

314

milyen fajta biokémiai változások hozzák létre egy ifjú hős szellemi megerősödését. Itt másfajta nehézségről van szó.

Minthogy több évtizeden át és nem csekély fáradság árán sikerült felfedni, hogy a pszichikai állapotok elnevezése nem fedi lefolyásukat és tartalmukat; minthogy fokozatosan tudatossá lett, hogy az érzések és a cselekvések motívumai több értékűek, több jelentésűek és heterogének, az irodalom konzekvensen lemondott arról, hogy nevén nevezze ezeket az állapotokat - ehelyett inkább aprólékos leírásukat választotta. Minél pontosabb a „tudat sodrának" vagy behaviourista módon csak bemutatott magatartásnak a jegyzőkönyve, annál közelebb kerül a valósághoz az író, ha ily nagy korlátozás és ily szigorú lemondás árán a legjobb hatásokat használja ki, minthogy az olvasó, akárcsak maga a mű hőse, éppen annyira természetes, mint fokozatos módon jut el az élmények kulcsfontosságú tetőződéséhez. „Ó, de hiszen mindazt, amit tett, csak azért tette, mert szereti azt a nőt!" - állapítja meg magában az olvasó egy bizonyos ponton, és ennek a felfedezésének pszichológiai igazsága százszor erősebben realizálja a fiktív irodalmi alakok érzelmi állapotait, mint hogyha csak ez a szó ismétlődnék sokszor: „szerelem", „szerelem". És ami több, ami sokkal fontosabb, az érzés bonyolult szétaprózódását, ingadozását, változó fázisait s végül egyedülálló, csak az adott egyénre jellemző „stílusát" csak éppen ezen a módon lehet átadni.

Kiváló módszer ez, kidolgozták már a legapróbb részletekig, de - ennek is megvan a maga határa. Egy bizonyos pontig ugyanis a hőst szellemi és testi rezdüléseinek egyre pontosabb leírása még mind reálisabbá, mind valószínűbbé teszi: ámde eljön egy pillanat, amikor a további elaprózott bősz jegyzőkönyvezés valahogy a szándékolttal ellenkező hatásokat kezd kiváltani. A bemutatott személyiségnek lassanként valamiféle szétszóródása következik be. Mint amikor egy fényképet a részletek láthatóbbá tétele végett túlságosan felnagyítanak, s a körvonalak ennek folytán elmosódnak, az arcélek szétfolynak - ugyanígy a személyiség is, ha túlságosan közeli perspektívából szemléljük, laza, majdnem teljesen szétfolyó, alakot ölteni nem tudó rezdülések konglomerátummá válik. Az író sok mindent tehet: megmagyarázhatja azt, ami homályos előttünk, élessé teheti azt, ami ködös, végigmondhatja azt, ami félbeszakított, s ilyenkor felvillanyoz bennünket az a sajátos érzés, hogy mintegy helyettünk cselekedett, hogy sikerült kifejeznie egy olyan jelenséget, amelyet valami zavaros, szótlan, intuitív módon mi magunk is ismertünk, s így benne önmagunkat, saját lelkünknek valamelyik oldalát ismertük fel - mindezt megteheti az író, amikor azonban túlságosan sokat beszél nekünk magunkról, akkor semmiféle élményünk sem támad. Persze egy magatartási jegyzőkönyv túllépheti a konvencionális pszichológiai terminológia határait, s ez csak haszonnal jár a műre és a felvevőjére is, aki így szól önmagához: „Igazában már magam sem tudom, szereti-e azt a nőt vagy gyűlöli-e, érzem azonban, hogy ez így van, hogy ez lehetséges!" Az a kívánság azonban, hogy reprodukáljuk azt, ami egy magatartásban irracionális, ami disszonanciáival szétzúzza a személyiség alakját, nem csupán a konvencionális pszichológiai szóhasználat határain túlra vezet el, hanem azon a sávon is túlra, ahol az individuális cselekedetek, amelyeket figyelünk, már egységes egésszé állanak össze. Valamilyen alakká - az alak pszichológiai értelmében. A hőst most már nem tudjuk azonosítani, és amikor ez bekövetkezik, amikor eltévedünk nemcsak motívumai, céljai, a világhoz fűződő kapcsolatai közt, hanem még benne magában is, vagyis cselekedeteinek kusza erdejében, akkor egyidejűleg veszendőbe megy „az emberi sors képlete", az ember ellentmondásokkal teli, de egyedülálló individualitása. Tehát még ha úgy van is, hogy a szétszóródás és az a káosz, amellyel a pszichológiai jegyzőkönyvben találkoztunk, a kibernetikai kutatás során összeforrottságot és alakot kap - ez az ismeret a művészet területén nem használható fel. Ilyenkor tán csak maga a képlet árulja

315

el nekünk - miután materiális folyamatokra vezettük le - egy alanyilag irracionális magatartás tárgyi racionalitását; az írónak ebből semmi haszna.

Valaki tiltakozhatna, mondván, hogy közhelyekkel érvelünk. Elvégre minden pszichikai aktusnak megvan a maga megfelelője a különféle szintű materiális folyamatokban: tehát pl. a szerelmet „lefordíthatjuk" az atomösszeütközések nyelvére, s ugyanígy az aminosavak táncáéra - ebből azonban a művészet számára semmi sem adódik. Vitapartnerünk azonban nem értette meg a dolog lényegét. A testi ugyanis - amint megpróbáljuk bebizonyítani - nem fedi egyértelműen a szellemit. Minden bizonnyal minden pszichikai folyamatnak megvan a maga materiális megfelelője, ámde fordítva ez sajnos nem igaz. Nem minden testi folyamatnak, amely lejátszódik az agyban, van meg a maga szellemi megfelelője - még akkor is, ha az a folyamat valami szellemiről hoz döntést! Annak tehát, aki a jelenségeknek csupán merőben materiális, fizikai oldalát látja, „az ember rejtélye" nem lesz többé rejtély. Ennek az embernek több ismerete lesz, mint annak, aki csupán annak bemutatására kénytelen korlátozódni, amit a művészet regisztrál.

Vajon nem ez volna-e a magától értetődő? Nem mehet-e az irodalom is, meg a tudomány is a maga útján? Hiszen működési területeik nem fedik egymást. Nos, nem fedik egymást, ez igaz, ámde az elavult s éppen ezért csak részleges tudás békés együttélése a dolgok tényleges állapotát felölelő tudománnyal teljességgel lehetetlen. S abból, amit az imént mondtunk, kiderül, hogy a szellemet kivonva a testből, eredményként nem zérust, hanem tisztán testi maradékot kapunk, amelyet már semmiféle pszichizmusra sem tudunk tovább redukálni,   jóllehet ez dönti el a pszichizmusok lefolyását és tartalmát. Ezt a „maradékot" teljesen megemészteni nem a művészet tudja, hanem a tudomány. A művészet nem azért talált szövetségest a pszichoanalízisben, ami ebben a tudományos, hanem éppen azért, ami tudománytalan. Azért, mert a pszichoanalízis olyan titokzatos fantomokat teremt meg, mint a Libido vagy az Id, mert magas rangot tulajdonít az álomlátásoknak, és tágabbra nyitja az ajtót a mitologikus kombinatorika tereire ugyanekkor bezárva azokat az ajtókat, amelyeken át a szellem mikromechanikájának a mélyére lehetne hatolni.

Képletesen szólva: az ember középkori, szó szerinti ördögéből lassan, fokozatosan egy feltételezett, átvitt értelmű ördög lett: kényelmes konvenció, pótlólagos elnevezés olyan folyamatokra, amelyeknek nemcsak az arcuk hiányzik, hanem még álarcuk, még összetartozásuk sincs. Megfigyelhetjük ezt „az ördög evolúcióját", mint annak jelét, hogy az irodalom egyre inkább lemond a perszonifikációról. Az az „ördög", amely az emberben lakik, az, amellyel Ivan Karamazov beszélgetett, mintegy az említett „maradék" megszemélyesítése, és úgy keletkezett, hogy azt, amit a tudat közvetlenül nyer az introspekcióból, elvonatkoztatták attól, ami a tudatot irányítja, ami a tudat belsejéből azonban nem figyelhető meg. Ezt az ördögöt annak idején a pszichológiai ismeretek egy bizonyos szintjén az emberi lélek megismerésével indokolták. Goethe olvasója a Faust ördögét még szó szerint értelmezheti, már más a helyzet Adrian Leverkühn ördögével, amelyet maga Thomas Mann kénytelen volt huzamosan „kétértelműsíteni", amikor a zeneszerzőnek a pokol képviselőjével folytatott beszélgetéséhez azzal párhuzamosan, de egy mélyebb síkon, mintegy idézőjelben hozzáfűzte azt az óvatos megállapítást, hogy hát ez mind csupán egy beteg elme látomása. Mann ördöge egyébként nem véletlenül „stilizáltabb", mint Dosztojevszkij ördöge: már nem volt elég, hogy „agyláz" atmoszférájában került a színre, ráadásul még alaposabb „kimagyarázkodásra" is szükség volt, ezért beszél annyit ő is, meg a zeneszerző is az agybeli folyamatokról (amelyek a pia mater, a lágyagyburok alatt folynak le).

Manapság a realista irányzatban az ördög legfeljebb jelként szerepel: utalásként arra, hogy az

316

a személy, akinek vele van dolga, nem lehet normális (hallucinál, lázálmot lát stb.). „Az ember rejtélye", miután megfejtették, hogy nem más, mint a neuronhálózat evolúciójának során előállott sajátos dinamikus struktúra eredménye, elveszítvén komor nimbuszát, most alkalmazhatóságát, művészi „fotogén" jellegét is elveszíti, és ha a tudományból eltűnik utolsó árnyéka is, többé már a művészetben sem lehet helye, hiszen a hipotézisek csak addig lehetnek egyenjogúak a mítoszokkal, ameddig az igazság ismeretlen.

Ez az egész gondolatmenet magától értetődően azt a meggyőződésemet tanúsítja, hogy az irodalomnak ismereti tartalmat kell hordania magában, s hogy ilyen értelemben legfeljebb (mondjuk) „semleges" lehetne, de semmi esetre sem válhatna dezinformációvá. Amikor egy jelenség mechanizmusa végleg ismertté válik, akkor a vele ellentétes magyarázatnak már nincs helye.

Ebben az irányban nem lehet messzebb menni, mint ameddig Thomas Mann ment A megtévesztett c. novellájában, ahol egy változó korba került nő hirtelen támadt vérzésében szerelmi fellángolásának jeléül visszatérő havi vérzését látja, holott az valójában egy halált hozó, rosszindulatú daganat előhírnöke. Az akaratlan és szörnyű tréfát, amelyet a test űz a lélekkel, ezt a kísérteties „félreértést" az író az egyedül lehetséges módon, kommentár nélkül meséli el: hiszen igazán nem sorakoztathatta fel művében a sejtosztódásoknak és a gének információátadásának a keletkező rákra vonatkozó statisztikai adatait, de még kevésbé állíthatta volna úgy be, mintha e vak véletlen mögött valamiféle démoni erő, vagy éppen egy tudatosan ártó hatalom rejlenék. Ez a legátlátszóbb misztifikáció lett volna. Az ördög tehát a művészet számára egyszer s mindenkorra elveszett - és nem is egyedül. Az irodalomnak és a tudománynak a pszichológia terén folytatott versengése idestova már végleg visszavonhatatlanul a múlté lesz. Ez a nézet ma még vitatott, tán nagyon is egyéni, de állítom azt, hogy a legközelebbi évtizedekben általánossá válik. Jellemző tünet az irodalmi kísérletek gnoszeológiai meddősége, pedig ilyen kísérletek nem csekély intenzitással folynak. Felfedezések helyett nemegyszer álfelfedezések jelentkeznek (egy behaviourista inkább fejletlen elméjű egyéneket szerepeltet, míg például a lélekelemző író inkább a tudat paranormális, elhomályosult, félálombeli állapotait mutatja be); erőszakkal elmossák az egyes személyek közti határokat, hogy ne lehessen tudni, melyik emlék kié - csakhogy ez az egész „elködösítő" módszer nem vezet sehová sem. Úgy rémlik, hogy mindazt, amit egy jó emberről el lehet mondani, már elmondták - már csak az ember szellemének pokoli regiszterei azok, amelyeket még nem aknáztak ki teljesen; az infernót idéző haláltáncok és a szörnyűségek példái szolgáltatnak még elég sok fehér foltot, amit ki lehet tölteni - ámde nyilván ez sem mutat semmiféle fejlődési irányba.

Bemutattuk tehát - csak töredékesen és igen felületesen - azt a válságot, amelyet a technológia okoz az irodalom fejlődésében, amikor forrásaiban és eredményeiben támadja meg a művészetet. Még maga a technológia „agya", a tudomány, sem lép fel e téren semlegesként, amikor veszélyezteti az irodalmat, mint a szellemi jelenségek kutatóját. A helyzet annál súlyosabb, mert az irodalom, amint ez az uralkodó felfogás alapján megállapítható, nincs teljesen tisztában ezeknek a jelenségeknek a mechanizmusával, legalábbis annyiban, hogy láthatná, milyen irányból fenyegeti veszély. Bízzunk benne, hogy legyűri nehézségeit és új formában, új tartalommal születik újjá, mint főnixmadár a hamvaiból, és nem is hagy el bennünket, mert ugyan mit is érne akár a legragyogóbb, diadalmas Technológia kora, ha a Művészet árván hagyná?

 

Krakkó--Zakopane, 1963

 

[317]

következő