tartalom

VIII

GÚNYIRAT AZ EVOLÚCIÓRÓL


BEVEZETÉS

Néhány millió évvel ezelőtt a közeledő jégkorszak előhírnökeként megkezdődött a lehűlés. Nőttek a hegyek, felemelkedtek a kontinensek, s a buja őserdők, ahogyan a szárazság fokozódott, úgy húzódtak vissza a füves síkságok elől. A szavannák előretörése mindjobban megszűkítette az ágak között lakó négykezűek megszokott környezetét, azt a környezetet, amely nagyon gyakran kényszerítette őket arra, hogy függőleges testtartást vegyenek fel (talán többször, mint bármilyen mást), és amely tökéletességig kifinomította csuklójuk és kézfejük mozdulatait, a hüvelykujjukat szembe állította a többivel, s a látásukat a legfőbb tájékozódási eszközükké alakította át. Az egyre ritkuló és védelmet mind kevésbé nyújtó fákról különböző fajok szálltak alá, hogy megtegyék erőpróbájukat a távoli szavannás síkságokon. A függőleges testtartás elvetése és a kutyáéhoz hasonló pofa másodlagos kialakulása vezetett a páviánok keletkezéséhez. Rajtuk kívül az akkori kísérletezők közül, akik elhagyták lakóhelyüket, a fákat, csupán egyetlenegy maradt meg.

Az ember genealógiájának egyenes vonalát hiábavaló fáradozás keresni, hiszen a talajra való leszállást és a két lábon járást megszámlálhatatlanul sokszor próbálták meg újra meg újra. S íme a szavannán, ebben a jégkorszak előtti ökológiai zugban; ahol négylábú növényevők legelésztek, megjelentek a Hominidák. Tekintet nélkül járásuk bizonytalanságára, idegileg már felkészültek arra, hogy olyan testtartást vegyenek fel, amely az őserdők sűrűjében már kialakult náluk. A kezük és a szemük már emberi volt, de az agyuk még nem. Ennek kifejlődését a versengés segítette elő. Mert ezek a falkás életet élő állatok vetélkedtek egymással. Belső elválasztású rendszerükben bekövetkezett bizonyos eltolódások folytán gyermekkoruk tartama. vagyis az az időszak, amíg a falka vagy horda védelme alatt gyűjthették a tapasztalatokat, meglehetősen hosszúra nyúlt. Közlési eszközül mimikát és kibocsátott hangokat használtak, és ez alakult át a következő fejlődés során beszéddé. Valószínű, hogy már az előemberek hosszú életűek voltak, számottevően hosszabb volt az élettartamuk az egyéb Antropoidák élethosszához képest. A létért való küzdelemben ugyanis azok a csoportok maradtak fenn, amelyek állományában különlegesen nagy tapasztalattal rendelkező, tehát legrégebben élő, öreg egyedek is voltak. Talán első ízben történt az egész fejlődés során, hogy a kiválogatódás a megnyúlt öregséggel rendelkező faj fenntartására irányult: mivel az öregség most vált első ízben biológiailag értékessé, információ-kincstárként.

Az ember előjátéka - áttérés a szerszámok véletlen, „majomszerű" használatáról a szerszámkészítésre, amely a „majomszerű" kődobálásnak, hegyes gallyak használatának, dobálásának technológiájából keletkezett. A tárgyak dobálása, a távolhatás kezdete. A paleolitba való átmenet viszont az első egyszerű gépek keletkezését, a környező világ folyamatainak kihasználását jelenti: a tüzét, mint a homöosztázis eszközét, mert függetlenít az időjárási viszonyoktól, az éghajlattól - a vizét, mint szállítóeszközét. Az életforma is megváltozott: vadászkóborlásból nomádvándorlássá lett, majd pedig megtelepüléssé, amikor is a növények gyűjtögetéséről a termesztésükre tértek át az emberek; ez alatt azonban eltelt vagy egymillió év. Beköszöntött a csiszolt kőkorszak.

Valószínű, hogy mi nem a neandervölgyi ősemberektől származunk, hanem minden bizonnyal kiirtottuk ezt a velünk oly közeli rokonságban álló formát. Kiirtottuk - ehhez nem kellett feltétlenül meggyilkolnunk vagy felfalnunk őket - hiszen a létért való küzdelem a legkülönbözőbb formákat öltheti. A neandervölgyi olyan közel állt az ősemberhez, a Homo primigeniushoz, hogy ezek a fajok kereszteződhettek is, ami bizonyára meg is történt. És a neandervölgyi ősember, ez a rejtélyesen nagy, a mai átlagembernél nagyobb koponyaűrtartalommal rendelkező ősember megalkotta a maga kultúráját, amely vele együtt pusztult el. A mai ember őse (Homo sapiens fossilis) új kultúrát alkotott.

257

Ettől a pillanattól nem sok idő telt el - mármint geológiai méretekben -, és megkezdődött a tulajdonképpeni technológiai fejlődés első fázisa. Egy sereg civilizáció élt a létezés néhány ezer éve alatt - túlnyomórészt a szubtropikus övezetben. De hiszen ez csupán pillanat azokhoz az évmilliókhoz képest, amelyek kiformálták az embert és a társadalmi csoportot.

Ebben az első fázisban, kezdetben, a „természetes" energiaforrások kihasználására kerül sor: ezek vagy nem emberiek (igásállatok) vagy emberiek (rabszolgák). A kerék és a forgómozgás feltalálása (amit egyébként egynémely civilizáció, még olyan fejlett is, mint a mezo-amerikai, nem ismert) néhány szűk működési tartományban használható, önadaptációra alkalmatlan gépek megszerkesztésének vált az alapjává. Majd sor kerül a környező közegek nyújtotta energiafajták felhasználására is: a szélére, a vízére, a kőszénére és ezután hamarosan már a villamosságéra is. S ez utóbbi nemcsak gépeket hajt, hanem lehetővé teszi, hogy az információt messze távolságra továbbítsák. Lehetővé teszi a cselekvések energia segítségével való koordinálását, és meggyorsítja a természetes környezetnek mesterséges környezetté való átépítését.

A második fázisba való átmenet a lényeges technológiai változásokkal kezdődik. A hajtóművekben a természeti jelenségekkel összemérhető kapacitások felszabadítása lehetővé teszi a gravitáció leküzdését. Az atomenergia mellett a kibernetikai konstruálás lehetőségei is feltárulnak, aminek lényege az, hogy a gépek mechanikus építése helyébe fejlődésük és működésük programozása lép. Ez pedig az életjelenségek utánzásának nyilvánvaló következménye, amelyét már, bár nem mindig tudatosan, de inkább csak mintának működési útmutatásnak tekintett az ember, és közel sem mint olyan tárgyakat, amelyek kétségbevonhatatlan fölényük folytán csak a tehetetlen bámulatra méltóak.

Az egyre bonyolultabb rendszerek megépítése tölti ki fokozatosan azt az óriási űrt, amely elméleti tudásunkban az egyszerű gépekről - gőzgépről, villamosgépekről - szerzett s viszonylag teljes ismereteink, valamint az egyes bonyolult rendszerekről - az evolúcióról, az agyról - összegyűjtött ismereteink között tátong. Ez a tendencia a maga teljes kifejlődésében az „egyetemes imitológia" felé halad, közben az ember megtanulja, hogyan alkothat meg mindent, ami csak létezik - kezdve az atomtól (laboratóriumban szintetikusan előállított antianyag) egészen a saját idegrendszerével egyenlő értékű berendezésekig.

Az eközben lezajló lavinaszerű információnövekedés világossá teszi az ember számára, hogy az információval való bánásmód a technológia sajátos ágának megteremtését kívánja meg. Lényeges segítséget nyújt azoknak a módszereknek a kutatása, amelyeket a bioevolúció használ e téren. A távlatokban kirajzolódik annak a lehetősége, hogy a megismerési folyamatok automatizálásával (pl. „információtenyésztés" révén) sikerül leküzdeni az információs válságot. Ez pedig talán lehetővé teszi majd, hogy tökéletesítsük olyan cselekvéseinket, amelyek megbízhatatlan elemekből felépített megbízható és tetszés szerinti bonyolultságú rendszerek elvén alapulnak. S ezt ismét a biológiai jelenségek analóg technológiájáról szerzett ismereteinknek köszönhetjük. Reálissá válik a javak előállításának teljes függetlenítése az emberi felügyelettől, s ezzel párhuzamosan kirajzolódnak a „hedonisztikus technika" (fantomatika stb.) körvonalai. S e sorozatnak végső határa valamiféle kozmogonikus mérnöktevékenység, amely lehetővé teszi a mesterséges világok megalkotását, melyeket azonban oly nagy mértékben függetlenítettek és különítettek el a természettől, hogy képesek minden tekintetben helyettesíteni a természet világát. Ezzel azután el is mosódik a különbség a „mesterséges" és a „természetes" között, hiszen a „mesterséges" a konstruktőr akarata szerinti tetszőlegesen kiválasztott paramétereivel felül is múlhatja a „természetest".

Ilyen tehát az ember technológiai evolúciójának első fázisa. S ez nem a fejlődés végső határa. A civilizáció története a maga Hominidae-prológusával és lehetséges meghosszabbításaival, amelyekre

258

már utaltunk, összesen ezertől háromezer évszázadig tartó folyamat, a homöosztázis körének kiszélesedési folyamata, vagyis az a folyamat, amelyben az ember átalakítja környezetét. Ez a hatalom, amely a technológia eszközeivel behatol a mikro- és a makrokozmoszba egészen a legtávolabbi s még csak általános körvonalaiban kirajzolódó „pantokreációs" határokig, magát az emberi szervezetet azonban nem érinti. Az ember a természet utolsó reliktuma lesz, ő lesz - a Természet által megalkotott világon belül - a Természet utolsó „hiteles alkotása". Ez az állapot nem tarthat a végtelenségig. Az ember alkotta technológia elkerülhetetlenül behatol az ember saját testébe is.

 

A FAJ REKONSTRUÁLÁSA

Azt a jelenséget, amelynek a civilizációs fejlődés második fázisát kell tartalommal kitöltenie, különféleképpen vizsgálhatjuk és különféleképpen magyarázhatjuk. Különbözőek lehetnek továbbá - bizonyos határok között - ennek a jelenségnek reális formái és irányai is. Minthogy pedig további vizsgálódásainkhoz mindenképpen szükségünk van valamiféle vázlatra, tehát vegyük, használjuk a legegyszerűbbet, de nem feledkezünk meg arról, hogy ez csak séma, vázlat, s ennélfogva leegyszerűsítése a dolgoknak.

Először is: az emberi szervezetet adottnak és - általános konstrukciójában - érinthetetlennek tekinthetjük. Ebben az esetben a biotechnológia feladatai a betegségek kiküszöböléséből és megelőzéséből, valamint a tönkrement életműködések helyreállításából, illetve az elpusztuló szervek biológiai (szervátültetés, szövetátültetés) vagy technikai (protézis) helyettesítőinek alkalmazásából fognak állani. Ez a leghagyományosabb és egyben a legrövidlátóbb módszer.

Másodszor: lehet úgy is tenni, hogy a fent leírt cselekvések fölött a természet evolúciós változásait felváltó céltudatos emberi vezérlőtevékenység uralkodjon. Az ilyesfajta szabályozásnak egyébként különböző céljai lehetnek. Mivel a kevésbé alkalmazkodottakat megsemmisítő természetes kiválogatódás a civilizáció alkotta mesterséges környezetből hiányzik, a legfontosabb talán azoknak a káros következményeknek az elhárítása, amelyek ezzel a helyzettel állnak összefüggésben. De az is lehet, hogy eme szerény program helyébe maximális program lép: azé a biológiai önevolúcióé, amelynek az a feladata, hogy az ember egyre tökéletesebb típusait alakítsa ki (lényegesen megváltoztatva az olyan öröklődési paramétereket, mint amilyen pl. a mutációra való hajlam, a daganatos megbetegedésekre való hajlam, a test fizikai jegyei, a szövetközi korrelációk, s végül az élettartam paramétereinek megváltoztatása és talán az agyméretek, valamint az agy bonyolultságának alakítása). Egyszóval, ez volna - talán évszázadok hosszára, talán évezredek tartamára „beütemezve" - „a Homo sapiens következő modelljének" megalkotási terve, nem hirtelen ugrásra alapozott terv, hanem olyan lassú és fokozatos megváltoztatásokra, amelyek elsimítják a nemzedékek közti különbségeket.

Végül harmadszor: ez az egész probléma sokkal, de sokkal radikálisabb módon is kezelhető. Lehet ugyanis egyaránt elégtelennek minősíteni mind a „milyen legyen az értelmes lény?" kérdésnek természet adta konstrukciós megoldását, mind pedig azt a másik megoldást is, amelyhez a természettől átvett, de önevolúciós eszközökkel jutnánk el. Ahelyett tehát, hogy az ilyen vagy amolyan paraméterek vonatkozásában adottnak tekintett modellt „javítgatnánk", „foltozgatnánk", kiindulhatunk a paraméterek önkényesen megválasztott új értékeiből. A viszonylag szerény biológiai élettartam helyett megkívánhatjuk a majdnem-halhatatlanságot. Ahelyett, hogy a Természet által megadott konstrukciót erősítenénk olyan keretek közt, amilyeneket a Természet által használt

259

építőanyag egyáltalán megenged, megkövetelhetjük azt a legmagasabb fokú ellenállóképességet, amilyent csak nyújtani képes a létező technológia. Ami röviden ezt jelenti: nem rekonstruálni, a meglevő megoldásokat eldobni, és teljesen újakat kidolgozni.

A dilemmának ez az utóbbi megoldása ma olyan tökéletes abszurdumnak, annyira elfogadhatatlannak látszik, hogy érdemes lesz meghallgatnunk, milyen érvek hozhatók fel mellette. Mindenekelőtt - mondja az ilyen megoldás híve - a „profilaktikára és protézisekre" építő megoldások szükségesek és elkerülhetetlenek, aminek legjobb bizonyítéka az, hogy az emberek tulajdonképpen már rá is léptek erre az útra. Már léteznek olyan protézisek, amelyek időlegesen helyettesítik a szívet, a tüdőt, a gégét, léteznek szintetikus véredények, mesterséges bélfodrok, szintetikus csontok és mellhártya-szövetek, teflonból készült mesterséges ízületfelszínek. Olyan műkezeket is terveznek, amelyeket közvetlenül a karcsonk, vagy a vállcsonk izmaiból eredő bioáramok irányítanak. Gondolnak olyan berendezésre is, amely a végtagokat járás közben vezérlő idegimpulzusokat tartalmazná; a gerincvelő-sérülés következtében megbénult ember ezzel a készülékkel járni tud majd, megfelelően beállítva a stimulátort, mire ez a lábát ellátja azokkal az impulzusokkal, amelyeket egy egészséges egyénről készült „felvételek" tartalmaznak. Ugyanakkor növekszenek az átültetések alkalmazásának lehetőségei: a szaruhártya, a csontelemek, a vérsejt-termelő csontvelő után az életfontosságú szervekre kerül a sor. A szakemberek azt állítják, hogy a tüdőátültetés már nem is távoli jövő kérdése. 25 A test biokémiai védelmének - a fajidegen fehérjék elleni védekezésének - leküzdése teszi lehetővé a szív, a gyomor stb. átültetésének alkalmazását. Hogy átültetett természetes szervet vagy inkább a biológiai anyagból készült pótszervet alkalmazzanak-e, ezt minden esetben a tudomány pillanatnyi állása és a technológia fejlettsége dönti el. Bizonyos szerveket talán könnyebb lesz mechanikaiakkal pótolni, mások esetében viszont jobb megvárni az eredményes átültetés technikájának kidolgozását. A legfontosabb mégis az, hogy a biológiai és az abiológiai protézisek alkalmazásának további fejlődését már nemcsak az emberi szervezet szükségletei fogják diktálni, hanem az újfajta technológia igényei is.

Amerikai tudósok kutatásaiból már ma tudjuk, hogy az izomösszehúzódások erejét jelentősen fokozni lehet azzal, ha az idegek és az izmok közé impulzuserősítőt iktatunk be. A berendezés modellje a bőrről felveszi az izmoknak szóló idegimpulzusokat, felerősíti ezeket, majd eljuttatja a megfelelő effektorokhoz. Ettől függetlenül szovjet bionikus-tudósok, akik az élő szervezetek effektorainak és receptorainak szakemberei, olyan berendezést szerkesztettek, amely számottevő mértékben megrövidíti az emberi reakciók időtartamát. Ez az időtartam ugyanis túlságosan hosszú, ha az ember az űrrakéták vagy akár szuperszonikus repülőgépek kormányánál ül. Az idegimpulzusok ugyanis másodpercenként csupán száz méteres sebességgel futnak, s az érzékszervtől (pl. a szemtől) előbb az agyhoz, onnan pedig az idegpályák útján az izmokhoz (mint effektorokhoz) kell eljutniuk, ami néhány tizedmásodpercbe kerül. Most hát azon fáradoznak, hogy az agyból kiinduló és az idegrostokban futó impulzusokat kivonva, közvetlenül juttassák a mechanikai effektorba. Ilyen módon elegendő a pilótának elhatározni, hogy elfordítja a kormányt, s a kormány máris elfordul. Az a helyzet, amely az ilyenfajta technikai megoldások gondos tökéletesítése után előáll, paradox helyzet lesz. A protézis elhelyezése után a baleset vagy betegség folytán megrokkant ember jelentős mértékben felül fogja múlni az egészséges normális embereket. Hiszen nehéz dolog lenne nem a létező legjobb protézissel ellátni egy rokkantat, márpedig a protézis gyorsabban, hatásosabban és megbízhatóbban fog működni, mint egynémely természetes szerv!

Ami viszont a javasolt „önevolúciót" illeti, ennek a szervezet olyan átalakításaira kell korlátozódnia, amelyek még a biológiai plaszticitás határain belül maradnak. Ez a korlátozás azonban

260

nem tekinthető feltétlenül szükségesnek. A genotípusos öröklődő információ programozásával nem érhető el, hogy a szervezet gyémántot vagy acélt termeljen, mert az ilyesmihez olyan magas hőfok és nyomás szükséges, amekkora az embriogenezisben elképzelhetetlen. Pedig már ma is lehet olyan protézist készíteni és beültetni az állkapocscsontba, amelyeknek a fogrésze olyan kemény anyagokból készül, amilyeneket a szervezet nem termel, és amelyek gyakorlatilag nem pusztulnak el. A legfontosabb ugyanis a kidolgozás és a működés tökéletessége, és nem a szerv eredete. Amikor penicillint szedünk, akkor igazán nem törődünk vele, hogy egy laboratóriumban állították-e elő retortában, vagy pedig valódi gombák készítették táptalajon. Amikor tehát az ember rekonstrukcióját tervezzük, mégpedig úgy, hogy csupán azokra az eszközökre korlátozódunk, amelyeknek kifejlődését az öröklődési anyag információátadó tevékenysége tesz lehetővé, akkor feleslegesen mondunk le arról, hogy a szervezetet olyan tökéletesítésekkel, olyan új funkciókkal lássuk el, amelyek a meglevőknél sokkalta alkalmasabbak, hasznosabbak volnának.

Erre az felelhető, hogy a konstrukciós átalakítás híve netán nem ad számot magának arról, milyen következményekkel járna az általa felállított posztulátumok teljesítése. Ugyanis egyáltalán nem csupán arról van szó, hogy az ember kötődik ahhoz a testhez, amelynek ténylegesen a birtokában van. Hanem arról van szó, hogy testiségünk abban az alakjában és azzal a funkciójával, amelyet a természet adott nekünk, kitölti egész kultúránkat és művészetünket, beleértve a legabsztraktabb elméleteket is. Ez a testiség formálta ki az összes történeti esztétikai rendszerek kánonjait, az összes létező nyelveket, s ezek által az emberi gondolkodás egészét. Testi a lelkünk is: nem hiába származik maga a megnevezése is a légzés, lélegzés szóból. Minden látszat ellenére, nincsen olyan érték, amely a testi tényező részvétele nélkül keletkezett volna. A szerelem is a lehető legtestibb fogalom, még a lehető legkevésbé fiziológiai értelmezésében is. Ha az ember valóban elhatározná, hogy a saját maga által létrehozott technológia nyomása alatt átalakítja önmagát, s egy tökéletes, kristályos agyú robotot tekintene a felváltójának utódjának, akkor a lehető legnagyobb őrültséget követné el. Sem többet, sem kevesebbet nem jelentene ez, mint az emberi faj igazi kollektív öngyilkosságát, azzal a látszattal álcázva, hogy az emberiség gondolkodó gépekben folytatódik, amelyek az általa megalkotott technológiának képezik a részét; ugyanis az ember ekképp végső soron is annak nyitna szabad utat, hogy az általa létrehozott technológia őt magát szorítsa ki arról a helyről, ahol lakik, a maga ökológiai életteréből, s így mintegy új, szintetikus fajjá váljék ez a technológia, amely a történelem porondjáról kiszorítja a kevésbé alkalmazkodott fajt.

Ellenfelünket nem győzik meg ezek az érvek. Pontosan ismerem az emberi kultúra testi jellegét - mondja -, de nem vagyok hajlandó elismerni, hogy mindaz, ami benne van, tökéletes és méltó arra, hogy örökké fennmaradjon. Hiszen tudják önök, milyen végzetes hatást gyakoroltak bizonyos fogalmak kifejlődésére, társadalmi és vallási törvények létrejöttére olyan, alapjában véve a véletlennek köszönhető tények, mint amilyen például az ivarszervek elhelyezkedése. A takarékos működés és a mi esztétikai szempontjainkkal szembeni közömbösség következménye az, hogy az anyagcsere végtermékeit eltávolító utak közel kerültek a nemi utakhoz, részben egyesültek. Ez a biológiailag racionális szomszédság, mely egyébként még az őshüllők szintjén, tehát több százmillió évvel ezelőtt realizálódott konstrukciós döntések elkerülhetetlen következménye, az emberek szemében akkor, amikor kutatni és megfigyelni kezdték a saját szervezeti működéseiket, a szégyen és a bűn árnyékát vetette a közösülési aktusra. Ennek az aktusnak a tisztátalansága mintegy önmagától merült fel annak folytán, hogy olyan szervek hajtják végre, amelyek oly szoros kapcsolatban állanak a kiválasztó tevékenységgel. A szervezetnek kerülnie kell a kiválasztás végtermékeit, ez biológiailag fontos. Ugyanekkor viszont törekednie kell a nemi egyesülésre, mert ez viszont az evolúciós szempontokból

261

nélkülözhetetlen. Nos hát, a két ilyen jelentős és egymással merőben ellentétes parancs konfrontációjának döntő mértékben elő kellett mozdítania az eredendő bűnről, a nemi élet s a velejáró jelenségek természetes tisztátlanságáról szóló különféle mítoszok keletkezését, s az emberi értelem az öröklődően programozott taszítás és vonzás közt vergődve, hol a bűn és bűnhődés fogalmaira felépült civilizációt, hol a szégyen és a szertartásokkal lecsapolt fajtalanság civilizációját hozta létre. Először is ezt kell elmondani.

Másodszor pedig, azt fűzhetem hozzá mindezekhez, hogy én egyáltalán nem követelem az embernek semmiféle „elrobotosítását". S ha mégis különféle elektronikus és egyéb protéziseket emlegettem, ezt csupán azért tettem, hogy olyan konkrét példákra hivatkozhassak, amilyenek már ma is hozzáférhetőek. Robotnak egy olyan mechanikus fajankót, nagyjából-egészéből ember formájú gépezetet nevezünk, amely emberi értelemmel rendelkezik. Tehát primitív karikatúrája, nem pedig az utóda az embernek. A szervezetünk rekonstrukciójának semmi esetre sem kell szükségszerűen azt jelentenie, hogy bármely értékes sajátosságunkról lemondunk, csupán azt jelenti, hogy kiküszöböljük az emberből a tökéletlen és primitív vonásokat. Az evolúció, amikor fajunkat kialakította, rendkívül elhamarkodottan cselekedett. Az a tendenciája, amely oly jellemző rá, hogy a kiindulási faj konstrukciós megoldásait, amíg csak lehetséges fenntartja,. számos olyan hiányossággal terhelte meg szervezetünket, amelyek négylábú elődeink számára ismeretlenek voltak. Amazok medencéje nem hordozza az összes belső szervek terhét, mint az ember esetében, akiben ennek a túlterhelésnek következtében alakult ki a medencekimenetben az az izmos diafragma, amely nagy mértékben nehezíti a szülést. A függőleges testtartás káros hatással van a vérkeringésre is. A négylábú állatok esetében ismeretlen a visszértágulás, amely az emberi test egyik keserve. A koponya gyors növekedése folytán a garatüreg úgy meghajlott derékszögben - ott, ahol a nyelőcsőbe megy át, - hogy azon a helyen légörvények keletkeznek, s ezek miatt a garat falára rengeteg részecske rakódik le a levegőből, és mikroorganizmus is, ez azzal a következménnyel jár, hogy a torok rendkívül sok fajta fertőző betegség előtt nyitott kapuvá vált. Az evolúció igyekezett ellenhatást kifejteni azzal, hogy a kritikus helyet nyirokszövet-gyűrűvel vette körül. A „rögtönzése" azonban eredménytelen volt, sőt még újabb bajok forrásának is bizonyult, mert a nyirokszöveteknek ezek a konglomerátumai a gócos fertőzések legkedveltebb fészkévé váltak (XIV). Nem állítom, hogy az ember állat-elődei az eszményi konstrukciós megoldásokat képviselték, hiszen az evolúció szempontjából minden faj „eszményi", ha képes a fennmaradásra. Csak azt állítom, hogy még a mi mérhetetlenül szegény és tökéletlen tudásunkkal is el tudunk képzelni olyan - egyelőre megvalósíthatatlan - megoldásokat, amelyek számtalan szenvedéstől szabadítanák meg az embert. Azért tűnik számunkra mindennemű protézis rosszabbnak a természetes végtagoknál és érzékszerveknél, mert az előbbiek mindeddig valóban elmaradtak az utóbbiak mögött hatásosság tekintetében. Azt is megértem, hogy ahol a technológia nem követeli meg az ellenkezőjét, ott eleget lehet tenni az elfogadott esztétikai kívánalmaknak. Testünk felszínét nem tartanók szépnek akkor, ha bozontos szőrzet fedné, de ugyanez volna véleményünk, ha acélbádogból lenne. De ezt a kültakarót olyanná is lehetne tenni, hogy se a szemünk, se más érzékszervünk ne legyen képes megkülönböztetni a bőrtől. Más a helyzet a verítékmirigyekkel: köztudomású, hogy a civilizált ember mennyire igyekszik megsemmisíteni működésük eredményét, ami némelyeknek sok gondot is okoz egyéni higiéniájukban. Hagyjuk azonban ezeket az aprólékos részleteket. Hiszen nem arról van szó, hogy mi történhet meg húsz vagy száz év múlva, hanem arról, hogy mi az, ami még egyáltalán elképzelhető. Nem hiszek semmiféle végleges megoldásban. Nagyon valószínű, hogy bizonyos idő elteltével az „emberfölötti ember" is tökéletlen lénynek fogja látni önmagát, mivelhogy az új technológia lehetővé tesz majd számára olyasmit is, amit mi ma a

262

fantázia megvalósíthatatlan játékának vélünk (pl. az egyik személyiségből a másikba való „átszállást"). Ma úgy tartjuk, hogy egy szimfóniát, egy festményt vagy egy szobrot tudatos szellemi erőfeszítéssel lehet megalkotni. Ezzel szemben az utód „megkomponálásának", s az általunk kívánatosnak vélt testi és lelki tulajdonságai „hangszerelésének" gondolata (hogy valóban olyanná váljon, amilyennek látni szeretnénk), förtelmes eretnekségnek számít. Ámde volt idő, amikor eretnekségnek tekintették az ember repülésvágyát, az emberi test tanulmányozására, a gépek építésére, a földi élet keletkezésének firtatására irányuló törekvéseket, márpedig azokat az időket, amikor ez általános vélemény volt, mindössze évszázadok választják el tőlünk. Ha intellektuális anyámasszony katonái akarunk lenni, akkor persze hallgathatunk is a jövőbeli fejlődés valószínű útjairól. Ámde ez esetben azt legalább nyíltan el kell ismernünk, hogy gyáván viselkedünk... Az ember nem változtathatja meg a világot, ha nem változtatja meg saját magát. Megteheti az első lépéseket valamely úton, úgy viselkedve, mintha nem lehetne tudni, hová visz az az út: ez azonban nem az elképzelhető legjobb stratégia.

A fajrekonstrukció lelkes hívének most elhangzott szavai, ha nem fogadjuk is el azt, amit mond, megérdemlik, hogy legalább foglalkozzunk velük. Bármely elvi ellenvetés két különböző álláspont valamelyikéből érkezhet. Az első inkább érzelmi, mintsem racionális jellegű, legalábbis abban az értelemben, hogy nem hajlandó elfogadni az emberi szervezet forradalmi átalakítását, nem veszi tudomásul a „biotechnológiai" érveket. E nézet az ember felépítését mai formájában is érinthetetlennek tekinti, még akkor is, ha elismerjük, hogy számos gyarlóság jellemző rá. Hiszen ezek a hiányosságok - testiek és lelkiek egyaránt - a történelmi fejlődés során értékekké váltak. Tekintet nélkül arra, hogy milyen is lenne egy autoevolúció eredménye, ez a folyamat azt jelentené, hogy az embernek el kellene tűnnie a Föld felszínéről; „utódjának" szemében csak ugyanolyan halott zoológiai elnevezést jelölne a „képe", mint számunkra az Australopithecus vagy a neandervölgyi ősember név. Egy olyan majdnem-halhatatlan lény számára, aki a saját testét éppen úgy formálhatja, akár a környezetét, az örök emberi problémák legnagyobb része egyszerűen már nem is létezik: a biotechnológiai fordulat tehát nemcsak a Homo sapiens nevű fajt semmisítené meg, hanem szellemi örökségét is elpusztítaná. Ha egy ilyen átalakulás nem fantazmagória, akkor a hozzákapcsolódó kilátások gúnyolódásnak tűnhetnének csupán: az ember, ahelyett, hogy megoldaná a maga problémáit, ahelyett, hogy feleletet találna ősidők óta gyötrő kérdéseire, egyszerűen a testi tökéletesedésbe bújik el előlük. Hát mennyiben nem szégyenletes futás az, s mennyiben nem semmibevevése a felelősségnek az, ha a Homo - a technológia segítségével - metamorfózist hajt végre, mint a rovarok, és átalakul holmi deus ex machinává! ...A második álláspont nem zárja ki az elsőt: nyilván még osztja is annak érveit és érzéseit, csak éppen hallgatólagosan. Amikor megszólal, akkor kérdéseket tesz föl. Melyek azok a konkrét javítások és rekonstrukciók, amelyeket az „autoevolucionisták" javasolnak? Nem hajlandóak részletes magyarázatokba bocsátkozni, idő előttinek mondják ezeket? Akkor honnan tudják, hogy a biológiai megoldások máig el nem ért tökéletessége valaha is elérhető lesz-e? Milyen tényekre alapozzák feltételezéseiket? Vajon nem valószínűbb-e, hogy az evolúció már elérte anyagi lehetőségeinek csúcsát? Hogy az emberi szervezet bonyolultsági foka jelenti a határértéket? No persze, ma is tudjuk, hogy a külön-külön vizsgált paraméterek területén - mint amilyen az információ továbbításának sebessége vagy a lokális működés csalhatatlansága, vagy a funkciónak a végrehajtó és ellenőrző elemek sokszoros megismétlésével biztosított állandósága - a gépi berendezések felülmúlhatják az embert; ámde más a külön vett energia, hatékonyság, gyorsaság vagy tartósság erősítése, és más, egészen más, mindezen optimális megoldásoknak egyetlen rendszerben való egyesítése.

263

Az autoevolucionista elfogadja a kihívást, s az érvekkel ellenérveket szegez szembe. Mielőtt azonban vitába bocsátkozna racionalista ellenfeleivel, elárulja, hogy alapjában véve az elsőnek említett ellenvélemény tőle sem idegen. Hiszen lelkének mélyén ő maga is ugyanolyan háborgó ellenszenvet érez a fajrekonstrukciós tervezgetéssel szemben, mint az, aki oly kérlelhetetlenül elítélte azt. A leendő változást azonban ő elkerülhetetlennek véli, s éppen ezért keres valamiféle mellette szóló érvet, hogy az elkerülhetetlen tény végül is egybeessék az önkéntes választás eredményével. Pedig ő nem apriorisztikusan opportunista: nem állítja azt, hogy ami elkerülhetetlen, annak okvetlenül, természetéből fakadóan jónak kell lennie. Csupán reméli azt, hogy jó lehet.

 

ÉLETKONSTRUÁLÁS

Ahhoz, hogy valaki megtervezzen egy áramfejlesztőt, egyáltalán nem szükséges ismernie feltalálásának történetét. Egy fiatal mérnök kitűnően boldogulhat enélkül is. Hogy az első szövőgépek milyen történelmi körülmények közt jöttek létre, ez a kérdés teljesen érdektelen, illetve legalábbis érdektelen lehet. Mellesleg megjegyezve, a dinamó mint a kinetikai vagy vegyi energiának villamos energiává való átalakítója valójában már inkább elavultnak tekinthető. Amikor, nem sok idő múlva, a villamosságot a sorozatos átalakítások sok gondot okozó kerülő útja helyett (amelyben a szén vegyi energiáját hőenergiává, a hőenergiát kinetikai energiává kell átalakítani, és csupán a kinetikai energiát lehet villamos energiává alakítani), majd közvetlenül, pl. atomreaktorban fogják termelni, akkor már csupán a technikatörténészt fogja érdekelni a régi áramfejlesztők konstrukciója. A biológiában ismeretlen fogalom a fejlődés történetétől való ilyen függetlenülés. Azért beszélünk most erről, mert az evolúció eredményeinek kritikájába fogunk.

Ez lehetne csupán konstruktőri kritika is, csupán az eredmények bírálata, anélkül, hogy a megelőző fázisokat számításba venné. Az igazat megvallva, az emberek hajlamosak arra, hogy a biológiai megoldásokat tökéleteseknek fogadják el - ennek oka azonban az, hogy saját képességeik messze elmaradnak a biológiai képességek mögött. A gyerek szemében a felnőttek minden cselekedete nagyszerűnek látszik. Felnőtté kell válni ahhoz, hogy a hajdan tökéletesnek látott dologban felismerjük a gyengeségeket. Ez azonban nem minden. Éppen a konstruktőri lojalitás az, ami a biológiai megoldások értékelését megköveteli tőlünk, és ezt nem szabad arra korlátozni, hogy a konstruktőrre vonatkoztatott gúnyiratot állítunk össze. Tőle, ettől a tervezőtől nemcsak az életet kaptuk, hanem a halált is - nemcsak a gyönyört, hanem - az annál jóval több - szenvedést is. Az értékelésben olyannak kell megmutatni ezt a konstruktőrt, amilyen volt. Márpedig - mindenekelőtt - igen távol állt a mindenhatóságtól. Az evolúció startjának pillanatában Robinsonhoz hasonlóan lakatlan szigetre, illetve bolygóra került. Robinsonként került egy üres bolygóra, s itt nemcsak minden eszköze és külső segítsége, nemcsak tudása és előrelátó képessége hiányzott, de nem számíthatott még önmagára sem, vagyis tervező elgondolásaira - hiszen a Földön forró vizű óceánon, viharos gázkisüléseken és oxigénmentes légkörön kívül semmi sem volt a tűző Nap alatt. Amikor tehát azt mondjuk, hogy az evolúció így meg így kezdődött, hogy ezt meg ezt tette, akkor perszonifikáljuk az önszervezés folyamatának nemcsak hogy személyiséggel, de még céllal sem rendelkező első csetlő-botló lépéseit.

A nagy szimfóniának olyan prelúdiuma volt ez, amely nemcsak hogy magát a nagy szimfóniát, de még annak legközelebbi taktusait sem ismerte. A molekuláris káosznak a rá jellemző anyagi lehetőségein kívül csupán egy hatalmas szabad paramétere, szabadsági foka volt: az idő.

264

Nem telt el még száz év attól az időtől, amikor a Földünk életkorát 40 millió esztendőre becsülték. Ma tudjuk, hogy legalább négymilliárd év óta létezik. Én még úgy tanultam az iskolában, hogy a Földön néhány 100 millió év óta van élet. Ma olyan szervesanyag-maradványok ismeretesek, amelyek 2700 millió évvel ezelőtt élt élőlények anyagát alkották. Ha a mai napig eltelt időt tekintjük, akkor az egész evolúciós időtartam 90%-a telt el addig a pillanatig, amíg létre jöttek az első gerincesek, a csontoshalak. Ez hozzávetőlegesen 350 millió évvel ezelőtt következett be. További 150 millió esztendőbe telt, amíg ezeknek a csontoshalaknak az utódai kiléptek a szárazföldre, és birtokukba vették a levegőt. Majd a ma 50 millió éves emlősök után, mintegy egymillió évvel ezelőtt megjelent az ember.

Könnyű dolog a milliárdokkal dobálózni. De igen nehéz felfognunk az ekkora számok, az ekkora időszakok konstruktőri jelentőségét. Amint látható, az egymás után következő, sorozatos megoldások közötti időközök megrövidülése nemcsak a technikai evolúciót jellemzi. Az előrehaladást nemcsak a társadalmilag összegyűlő elméleti tudás felhalmozódása, hanem az öröklődési anyagban felhalmozódó genetikai információ gyarapodása is sietteti.

Több mint 2500 millió éven át az élet kizárólag az óceánok vizében fejlődött. A levegő és a szárazföld azokban a korszakokban halott volt. Mintegy 500 fosszilis fajt ismerünk a kambriumból (több mint félmilliárd évvel ezelőtti időből). A prekambriumba tartozó kőzetekben viszont kis híján száz év óta folyó megfeszített kutatómunkával is alig egy-két fajt sikerült felfedezni. Ennek a meglepő hézagnak az okait mindmáig nem tudják megmagyarázni. Úgy látszik, az élő formák mennyisége viszonylag rövid (évmilliós nagyságrendű) idő alatt növekedett meg jelentős mértékben. A prekambriumba tartozó formák szinte kizárólag növények (moszatok) voltak, az állati formák majdhogynem teljesen hiányoznak: az ujjainkon megszámolhatóak. A kambriumban viszont tömegestül jelennek meg. Egyes tudósok hajlanak rá, hogy elfogadjanak egy hipotézist, amely szerint a földi körülmények valami általános és gyökeres változása következett be. Talán a kozmikus sugárzás intenzitásában következett be ugrásszerű változás: ez Sklovszkij említett hipotézisének lényege. De akármi történt is, bolygóméretekben ható ismeretlen tényezőnek kellett egész Földünkre így hatnia, mert a kambrium előtti hézag a paleontológiai adatok összességére vonatkozik. Másfelől azonban ne higgyük azt, hogy az óceán vizei holmi ismeretlen okoknál fogva az alsó-kambrium elejéig egyáltalán csak viszonylag kevés élő szervezetet tartalmaztak, és hogy a kambrium nagyszámú új fajának megjelenését az előbbi formák hirtelen populációs gyarapodása előzte meg. Élő organizmus már az archaeozoikumban, vagyis a prekambriumban is sok volt: geológiai adatokból tudjuk ugyanis, hogy az oxigén és a nitrogén aránya a légkörben már jóval a kambrium előtt hasonló volt a maihoz. Minthogy pedig a levegőben levő oxigén az élő szervezetek működésének terméke, ebből az következik, hogy az élő szervezetek összes tömege akkor csak valamivel lehetett kisebb, mint a mai. A kövült alakok hiányának oka, legalábbis részben, bomlékonyságuk lehet: a prekambriumi formáknak nem volt ásványi anyagból képződött vázuk. Hogy pedig a kambriumban hogyan és miért került sor egy ilyen „rekonstruálódásra", azt nem tudjuk. Könnyen lehetséges, hogy ezt a rejtvényt sose sikerül majd megfejtenünk. Lehetséges azonban az is, hogy a biokémiai kinetika alaposabb megismerése rávezet bennünket e rejtély megfejtésének útjára, csak sikerüljön a fehérjés homöosztázis mai struktúrájából kiindulva tisztáznunk azt, hogy a legnagyobb valószínűség szerint milyen kezdetlegesebb formái előzhették meg. Persze a rejtélyt csupán akkor fogjuk felfedhetni, ha megoldása a szervezetek belső struktúráival függ össze, és nem a kambrium küszöbén bekövetkezett páratlan kozmikus, geológiai vagy éghajlati átalakulások sorozatával.

Mindezekről azért beszélünk, mert a „kambriumi fordulatot" az evolúciónak valamiféle „bio-

265

kémiai találmánya" is kiválthatta. De ha így történt is, ez a „találmány" sem változtatott a kiinduló architekturális fundamentális elven, melynek alapja: a sejttéglácskák használata.

Az élet evolúcióját kétségtelenül megelőzte a kémiai reakciók evolúciója: ilyen módon az őssejteknek nem kellett a holt anyagból, mint a rend forrásából táplálkozniuk. Egyébként nem is oldhatták meg egy csapásra az egyik legnehezebb feladatot, amelyet a szerves vegyületeknek az egyszerű anyagokból (amilyen pl. a szén-dioxid) a Nap fotonjainak energiáját felhasználó szintetizálása jelent. A szintézisnek ezt a mesterművét csupán a növények hajtották végre, amelyek birtokában voltak annak a művészetnek, hogy miként lehet a klorofillt, valamint az egész enzimapparátust létrehozni, amellyel a sugárkvantumok elfogására képessé váltak. Szerencsére kezdetben az ősorganizmusok bizonyára rendelkeztek olyan szerves anyagokkal, amelyeket könnyen felvehettek, és amelyek a hajdani szervesanyag-gazdagságnak a maradékai voltak, e gazdagság pedig olyan folyamatok során jött létre, mint amilyenek pl. az ammóniából, nitrogénből és hidrogénből álló légkörben lezajló elektromos kisülések.

Térjünk azonban vissza az elemi sejt alapvető dinamikus problémájához. A sejtnek a saját lényeges paramétereinek változásait olyképpen kell irányítania, hogy azok a még megfordítható fluktuációk területéről ne csússzanak át a megfordíthatóság határain túlra, a megfordíthatatlan folyamatok birodalmába, a szétbomláséba, vagyis a haláléba. Az ilyen ellenőrzés folyékony kolloidos közegben csak korlátozott sebességgel mehet végbe. Ezért azoknak a fluktuációknak, amelyeket a statisztikai természetű molekuláris mozgások váltanak ki, sem szabad gyorsabbaknak lenniük, mint a sejten belüli információcserének. Ellenkező esetben a központi szabályozó, a sejtmag, elveszítené hatalmát a lokális folyamatok fölött, a szükséges beavatkozásra vonatkozó információ ugyanis rendszerint túlságosan későn érkeznék, s ez már a megfordíthatatlan (irreverzibilis) változások kezdetét jelentené. A sejt méreteit tehát végső fokon két paraméter határozza meg: a sejt tetszés szerinti pontjától a szabályozóhoz továbbított információk sebessége, valamint a lokális vegyi folyamatok sebessége. Korai fázisaiban az evolúció egymástól nemegyszer igen elütő méretű sejteket hozhatott létre. Dinnye vagy éppenséggel elefánt nagyságú sejt megalkotása azonban lehetetlen, a fent leírt korlátozások folytán.

Meg kell jegyeznünk, hogy a technológus ember számára már a sejt is olyan rendkívüli berendezés, amelyet inkább csak csodálni lehet, mint megérteni. Egy olyan „egyszerű" szervezet, mint a Eschericia coli (baktérium) húsz percenként osztódik. Ez alatt az idő alatt a baktérium másodpercenként 1000 molekulás sebességgel termeli a fehérjét. És minthogy egy-egy fehérjemolekula kb. 1000 aminosavból tevődik össze, s ráadásul mindegyiknek megfelelően kell a térben „elhelyezkednie" és bekapcsolódnia a keletkező molekuláris konfigurációba, ezért nem is akármilyen kis feladat a fehérjetermelés. A legóvatosabb becslés szerint is egy-egy coli baktérium másodpercenként legalább 1000 bit információt termel és dolgoz fel. Ez a szám különösen szemléletessé válik akkor, ha összevetjük azzal az információmennyiséggel, amennyit az emberi agy képes megemészteni. Ugyanennyi idő alatt - másodpercenként kb. 25 bitet. Egy kis redundanciájú nyomtatott szövegoldal kb. 10 000 bitet tartalmaz. Amint láttuk, a sejt információs potenciálja azokban a saját belső folyamataiban a legnagyobb, amelyek saját dinamikus létezésének folytatódását segítik elő. A sejt olyan „gyár", amelyben mindenféle „nyersanyag" van elhelyezve: a „termelő gépek" mellett, fölött és alatt, ezek a „gépek" pedig: a sejtszervecskék (organellumok), a riboszómák, a mitokondriumok s más hasonló mikrostruktúrák, amelyek nagyság tekintetében feleúton állanak a sejt és a kémiai molekula között. Ezek a mikrostruktúrák rendezett bonyolult vegyi struktúrákból állnak, a „hozzájuk erősített" enzim típusú „feldolgozó eszközökkel"; úgy tűnik, mintha e „gépekhez" és a hozzájuk tartozó

266

„műszerekhez" egyszerűen a molekulák közönséges hőmozgásai szállítanák a „nyersanyagot", nem pedig holmi speciálisan irányított erők, amelyek a szükséges nyersanyagot odahúzzák, és félrevetik azt, ami felesleges, vagy ami nem alkalmas a „feldolgozásra". E „gépeket" tehát mintegy bombázzák a „sorukra váró" táncoló molekulák patakjai, és csak a „gépek" specifikus voltán és válogató képességén múlik, hogy ebből a látszólagos káoszból a „megfelelő" elemeket ki tudják ragadni. S minthogy mindezek a folyamatok kivétel nélkül statisztikai jellegűek, ezért az általános termodinamikai meggondolások arra a következtetésre késztetnek bennünket, hogy az ilyen átalakulások során szükségképpen melléfogásoknak is be kell következniük. Vagyis olyan hibáknak, mint amilyen pl. az, ha a fehérje keletkezőfélben levő molekuláris spiráljának egyes pontjaiba, „hamis" aminosavak épülnek be. Az ilyen hibák azonban ritkán fordulhatnak elő, legalábbis normális esetben, mivel „hamisan szintetizált" sejtfehérjéket nem sikerült felfedezni. Az utóbbi években számosan kutatták az élet vegyi reakcióinak kinetikáját. Ezek a reakciók nem szigorúan ismétlődő ciklikus folyamatoknak mutatkoztak, hanem holmi plasztikus egésznek, amelyet fáradhatatlan rohanása során nemcsak megfékezni, és feltartani, hanem gyorsan és hatásosan irányítani lehet valamely, az adott pillanatban fontos cél elérésére. A modellezett sejt „kimeneti paramétereinek" feldolgozása után egy nagy teljesítményű számítógép harminc órán át dolgozott, amíg kiszámította a legmegfelelőbb reakciósebesség-összetételt az egész sejtre vonatkozólag, valamint e reakciók egyes láncszemeinek optimális sebességét a sejten belül. Tehát ide vezet a feladatnak a tudományban ma nélkülözhetetlen formalizálása: a baktériumsejt ugyanezeket a problémákat a másodperc tört része alatt oldja meg, és természetesen agy - elektronikus vagy neuronokból álló agy - nélkül.

A sejt egyneműsége valóságos is, meg látszólagos is, egyszerre. Valóságos abban az értelemben, hogy plazmája nagy molekulás proteidok, fehérjék és lipoidok kolloidális oldata - tehát folyékony közegbe merült molekulák „káosza". Látszólagos viszont azért, mert a sejt áttetsző lévén, fittyet hány azoknak a próbálkozásoknak, hogy megfigyeljük dinamikus mikrostruktúráit, a metszetkészítés és e struktúráknak festékkel való rögzítése, olyan változásokat idéz elő, amelyek megsemmisítik a sejt eredeti szervezettségét. A sejt, amint erről fáradságos és körülményes kutatások meggyőztek bennünket, még csak nem is egy, afféle átvitt értelemben vett „gyárüzem", amilyennek fent leírt képünk mutatja. A sejtmag és a protoplazma közti diffúziós és ozmotikus folyamatok nem egyszerűen a fizikai mechanizmus hatására zajlanak le, nem csupán az ozmotikus nyomáskülönbségek megváltozása miatt, maguk ezek a gradiensek mindenekelőtt a sejtmag ellenőrzése alatt állanak. A sejtben mikroáramokat, molekuláris mikroáramlatokat különböztethetünk meg (mintegy a vérkeringés miniatűr ekvivalenseit), az organellumok pedig ezeknek az áramlatoknak a csomópontjaiul szolgálnak, s egyúttal „univerzális automaták" is, amelyek a térben megfelelő alakzatban eloszlott fermentumkomplexummal rendelkeznek. A sejtszervecskék ezzel egyidejűleg az energia akkumulátorai is, amelyek a megfelelő pillanatban és irányban tudnak energiát kibocsátani.

Elképzelhető mindez még holmi egymás mellett úszó gépekből és nyersanyagokból álló gyárnak is, azt azonban nehéz megérteni, hogy miként lehet olyan gyárat konstruálni, amely szüntelenül változtatja az alakját, termelő gépcsoportjainak kölcsönös kapcsolatát, gépcsoportjainak specializálódottságát stb. A sejt vizes kolloidok rendszere, és sok kényszerkeringést végző áramlattal és olyan struktúrával rendelkezik, amely nem csupán működésében mozgékony, hanem a változásai is rendezetlenek (olyan értelemben, hogy a protoplazmát még meg is keverhetik, mégis tovább fog működni, vagyis élni, ha a keverés során bizonyos alapvető struktúrái nem sérültek meg). A sejtet állandóan meg-megrázzák a Brown-féle mozgások, szüntelenül ki-kilendül stabilis helyzetéből. A sejtfolyamatok egészének meghatározott irányítása csak statisztikailag lehetséges, az azonnali beavatkozó-szabályozó

267

döntések valószínűségi taktikájára támaszkodva. Az oxidálódási folyamatok a sejtben olyan formában zajlanak le, hogy az elektronok egy „folyékony pszeudokristályos félvezetőn" haladnak át, s eközben meghatározott ritmusok mutatkoznak, amelyeket éppen a folyamatos szabályozó beavatkozás idéz elő - és ugyanez áll az egyéb folyamatokra is, pl. az energetikai ciklusra, amelynek során az energia adenozin-trifoszfát-molekulákban akkumulálódik stb.

Alapjában véve minden felsőbbrendű szervezet csak ebből az elemi építőanyagból rakódott össze: az összes „következtetések és következmények" azokból az eredményekből és tényekből fakadnak, amelyek kezdve a baktériumsejtektől a többsejtűekig, minden sejtben ott vannak. Egyetlen többsejtű szervezet sem rendelkezik a sejt egyetemlegességével, univerzalitásával, bár bizonyos értelemben a központi idegrendszer plaszticitása ezt az egyetemlegességet helyettesíti. Bármely amőba felmutat ilyen univerzális képességeket; és kétségtelen igen kényelmes olyan lábbal rendelkezni, amely szükség esetén tapogatóvá változik, s amelyet, ha elvész, nyomban egy másik láb pótol - a pseudopodiumokra gondolok, az amőbák állábaira. Ugyancsak kényelmet nyújt az a képesség, ha a test „tetszés szerinti helyén lehet kinyitni a szájat": az amőba, amely protoplazmájával körüláramolja, s úgy kebelezi be a táplálékul szolgáló élelemrészecskéket, erre is képes. Ugyanakkor itt jelentkezik első ízben az előre kijelölt célok rendszere. A szövetté egyesülő sejtek vázzal, izmokkal edényrendszerrel és idegekkel rendelkező mikroszkopikus szervezetet képesek alkotni. Ilyen szervezetek esetében még a legtökéletesebb regeneráció sem olyan sokoldalú, mint az életműködéseknek az egysejtű léttel együtt veszendőbe ment egyetemessége. Az építőanyag határt szab a „megfordítható szervek" létrehozásának. A protoplazma képes egy kissé összébb is húzódni, megrövidülni, vezetni az ingerületeket, megemészteni az elnyelt táplálékot, ámde nem a specializálódott izomsejt hatásosságával rövidül meg, az ingerületeket sem úgy továbbítja, mint az idegszövetek, és nem tudja a táplálékot sem „megrágni", sem sikeresen üldözőbe venni, ha ez az élelem energikus, és menekül. A specializálódás ugyan a sejt sokoldalú képességei közül egyes tulajdonságok célirányos erősítését jelenti, ugyanakkor azonban lemondás is erről a sokoldalúságról, s ennek következménye - tán nem is a legkevésbé fontos következménye - az egyes egyed halála.

A „sejtfeltételezést" két szempontból érheti bírálat. Először genetikailag: ez esetben adottnak vesszük az aminosav típusú és egyéb - az óceán és a légkör kémiai aktivitásából, tevékenységéből származó - szerves vegyületek számára a folyékony (vizes) közeget. Hiszen ezek az anyagok csakis ott halmozódhattak fel, csakis ott tudnak egymással reagálni, megteremtve az önszerveződés csíráit, azok között a körülmények között, amilyenek az akkor „alig" másfél milliárd éves Földön uralkodtak. Elfogadva ezeket a kiindulási feltételeket, felvethetjük azt a kérdést: vajon az evolúciós megoldásoktól eltérő prototípusok realizálódásának a lehetőségei milyenek voltak? - Másodszor: ha elvonatkoztatunk attól, hogy az említett helyzet elkerülhetetlen, akkor elgondolkodhatnánk azon, hogy milyenek volnának a felsorolt korlátozásoktól független optimális megoldások. A kérdés másként megfogalmazva: vajon az önszerveződés fejlődési távlatai nem lennének-e jobbak akkor, ha valamilyen konstruktőr szilárd vagy légnemű közegbe helyezte volna a kezdetüket?

Nos, szó sem lehet arról, hogy ma rivalizálhatnánk - akár csupán elméleti feltételezésben is - a homöosztázis megoldásának azzal a kolloidos változatával, amelyet az evolúció kidolgozott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez az eredmény valóban felülmúlhatatlan. Ki tudhatja, vajon nem bizonyos atomok hiánya, nem az a tény, hogy bizonyos elemek hiányzottak abból a nyersanyagból, az őssejteknek abból az építőanyagából, amellyel az evolúció dolgozhatott - nem ez zárta-e el mindjárt a kiindulásnál azt az utat, amely más, tán energetikailag hatásosabb, dinamikailag sokkal stabilisabb állapotok és homöosztázis-típusok megalkotásához vezetett volna? Az evolúció azzal

268

dolgozott, amivel éppen rendelkezett, az anyagait hihetőleg a leghasznosabban használta fel. S minthogy mi úgy véljük, hogy a világmindenségben mindenütt jelen vannak az önszervező folyamatok, s ezért egyáltalában nemcsak kivételes esetekben jelenhetnek meg, nemcsak a körülmények rendkívüli és különlegesen kedvező összetalálkozása esetén lehetséges ez - ezért feltételezhetőnek tartjuk olyan önszerveződő típusok keletkezését cseppfolyós fázisokban, amelyek eltérnek a fehérjés, sőt még a kolloidális típusoktól is, emellett ezek a változatok éppen úgy lehetnek „gyatrábbak", mint ahogyan „különbek" is, a földinél.

De mit is jelent tulajdonképpen az, hogy „gyatrább" vagy „különb" ? Nem próbálunk-e ezekbe a kifejezésekbe belecsempészni valamiféle platonizmust, valamilyen teljesen önkényes értékelési rendszer kritériumait? Nos, a mi kritériumunk a haladás, azaz inkább a haladásnak a lehetősége. Azt értjük ezen, hogy az anyagi színpadon olyan homöosztatikus megoldások lépnek fel, amelyek nemcsak hogy fenn tudnak maradni, dacolva a belső és külső zavarokkal, hanem fejlődni is tudnak, vagyis megnövelik a homöosztázis területét. Ezeknek a rendszereknek a tökéletessége nemcsak az adott állandó környezethez való alkalmazkodottságban mutatkozik meg, hanem a változékonyságra való képességükben is. A maguk részéről ezeknek a változásoknak felelniük kell a környezet követelményeire, és egyúttal lehetővé kell tenniük a további, átalakulásokat is, tehát sose szabad megtörténnie annak, hogy az egymást követő egzisztencia-megoldások útja eltorlaszolódik, a fejlődés zsákutcában megreked.

Az ilyen módon, az eredményei alapján értékelt földi evolúció megérdemli mind a pozitív, mind a negatív jegyet. A negatívat azért, mert - amint majd külön is szólunk róla - nemcsak kezdeti kiválasztásával (építőanyagát illetően), hanem később is a megformáló hatások módszereinek megválasztásával is megfosztotta a maga legmagasabbrendű és végső termékeit - tehát voltaképpen bennünket attól az esélytől, hogy a haladás művét zökkenőmentesen, simán folytathassuk biológiai síkon. Mind a biotechnológiai, mind pedig a morális meggondolások lehetetlenné teszik számunkra, hogy egyszerűen az evolúció módszerével dolgozzunk továbbra is: biotechnológiailag azért lehetetlen ez, mert minket magunkat, mint meghatározott konstrukciós megoldásokat, túlságosan is determinálnak a természet alkotóerői; morálisan pedig azért, mert elutasítjuk magunktól mind a vak próbálkozások, mind pedig a vak kiválogatódás módszerét. Egyúttal azonban mégis pozitívan értékelhetjük az evolúció által létrehozott megoldásokat, mivelhogy minden biológiai korlátozottság ellenére a tudomány társadalmi fejlődése révén legalábbis perspektivikusan - rendelkezünk a cselekvés szabadságával.

Teljesen valószínűnek látszik, hogy a „földi variáns" nem a legrosszabb és nem is a legjobb az összes lehetségesek közül - mármint a fent ismertetett kritériumok alapján. S bár statisztikai jellegű vizsgálódások a Naprendszer körében voltaképpen megengedhetetlenek, mivelhogy alig néhány bolygó tartozik e rendszerhez - mégis, bár csupán ilyen sovány összehasonlító anyagra támaszkodhatunk, az a következtetés kínálkozik, hogy a sejtes-fehérjés homöosztázis, tekintet nélkül minderre bizonyos vonatkozásokban jobb az átlagosnál, minthogy ugyanannak a naprendszernek azonos létezési idejében a többi bolygó nem hozott létre értelmes formákat. Ez azonban, s itt az előzetes figyelmeztetésemre hivatkozom, igen kockázatos következtetés, minthogy eltérőek lehetnek az időskálák, valamint a változások ütemei is: lehetséges, hogy a metán-ammónia-bolygók egy másik evolúciós lánchoz tartozhatnak, olyanhoz, amelyben a mi évszázadainknak évmilliók felelnek meg. Ezért meg is tiltjuk magunknak, hogy még tovább is elmélkedjünk erről a témáról.

A „folyékony" homöosztátokról most áttérünk a szilárdakra és a légneműekre. Milyenek lenné-

269

nek - vetődik fel a kérdés - az önszerveződésnek a perspektívái, ha valamely konstruktőr légnemű vagy szilárd anyagok felhalmozódásában indította volna el fejlődésük kezdetét.

A kérdés nem akadémikus, hanem nagyon is reális jelentőségű, minthogy a feltett kérdésre adott felelet egyaránt vonatkozhat egy esetleges mérnöki döntésre, valamint arra is, hogy milyen valószínűséggel keletkeznek a Földünkhöz nem hasonló kozmikus testeken másféle, nem kolloidos jellegű, hanem „szilárd" vagy „légnemű" evolúciós folyamatok. Amint tudjuk, a lezajló reakciók gyorsaságának ez esetben elsőrendű a jelentősége. Elsőrendű, de nyilván nem kizárólagos, minthogy e reakciók lefolyását meghatározott keretek között kell tartani, ellenőrizhetőknek és megismételhetőknek kell lenniük. A ciklikus folyamatok megalkotása a molekuláris szintű legkorábbi, első visszacsatoláson alapuló automatizmusok keletkezését jelenti, és részlegesen felszabadítja a központi szabályozót az alól a kötelezettsége alól, hogy állandóan figyelje mindazt, ami az uralma alá rendelt területen történik: No és a gázok... Ezekben a reakció gyorsabban mehet végbe, mint a vizes közegben, ámde igen lényeges tényezővé válik itt a hőfok és a nyomás. Földünkön az evolúció a reakciók megindítására és meggyorsítására a „hideg" technológiát alkalmazta, vagyis a katalízisre alapozott technológiát, s nem a nagy hőmérsékleteket használta. Ez a közvetett módszer volt az egyetlen lehetséges. A nagy nyomás és magas hőmérséklet hatására létrejövő rendszer bonyolultsága kisebb lehet ugyan a katalitikus rendszer bonyolultsági fokánál, de a semmiből az evolúció mégsem hozhatta létre ezt az első rendszert. Az adott esetben „vegyész-Robinsonként" lépett föl. S az ilyen helyzetben nem is az „abszolút" információs mérleg a döntő, vagyis az a tény, hogy kevesebb információ kell a megfelelő szivattyúk építéséhez, bizonyos reakciók összekapcsolásához (pl. a napsugarak fókuszálásához), amelyeknek eredményeként a test reagálásához szükséges viszonyok megteremtődnek. Ilyenkor a legjobb az az információ, amely az adott körülmények közt felhasználható, működésbe hozható. A szilárd testek és az atmoszféra Földünkön nem nyújtottak hasonló lehetőségeket. De vajon más körülmények között létrejöhetnek a megfelelő viszonyok? Erre a kérdésre nem tudunk felelni. Csak különféle hipotéziseket lehet építeni. Annyi bizonyos, hogy szilárd testekből mi is tudunk homöosztátokat építeni, jóllehet egyelőre csak primitíveket (mint amilyenek az elektronikus gépek). Ezeket a megoldásokat azonban, amelyek számos alapvető hiányosságot tartalmaznak, csupán kiindulásnak tekinthetjük az ilyen homöosztátok igazi konstruálásához.

Először is: az általunk épített modellek „makrohomöosztátok", vagyis olyan rendszerek, amelyeknek molekuláris struktúrája nincs közvetlen kapcsolatban funkcióik teljesítésével. Az ilyen kapcsolat nem egyszerűen csak a funkció teljesítésére való alkalmasságot jelenti, amire természetesen egy elektronikus gép esetében is szükség van. A gép vezetékeinek a szükséges vezetőképességgel, a tranzisztoroknak vagy a neuromimoknak pedig a megadott jellemzőkkel stb. kell rendelkezniük. Az ilyen kapcsolat mindenekelőtt azt jelenti, hogy az igen nagy mennyiségű elemtől függő bonyolult rendszernek, amely képtelen az összes elemek állapotára folyamatosan felügyelni, a „megbízhatatlan" elemek esetén is „megbízható működés" elve szerint kell felépülnie. Ezeknek az elemeknek tehát rendelkezniük kell azzal a képességgel, hogy automatikusan kijavítsák és ellensúlyozzák a károsodásokat, amelyeket külső vagy belső okok idéztek elő. Az eddig megkonstruált gépek nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal (bár a tervbe vett újak - legalábbis részben -, rendelkeznek majd vele).

Másodszor: a dolgok ilyetén állásának megvannak a következményei. Egy számítógép megkívánhatja bizonyos részeinek (pl. lámpáinak) hűtését, tehát szivattyú használatát a hűtőfolyadék keringtetésének fenntartására. Ez a szivattyú azonban önmaga nem homöosztát. S az is igaz, hogy felépítése éppen ezért sokkal egyszerűbb, mint egy homöosztatikus szivattyúé, de sérülése esetén valószí-

270

nűleg az egész gép gyorsan leáll. Ezzel szemben a szerves homöosztátnak a szivattyúja, vagyis a szíve, jóllehet tisztán mechanikus működésre (a vér keringtetésére) szolgál, mégis több szintű homöosztatikus rendszert képvisel. Először is egy felsőbbrendű, nagyobb homöosztátnak (szív plusz véredények plusz idegszabályozás) része; másodszor lokális autonómiájú rendszer (a szív összehúzódásokat szabályozó autonómiája saját idegdúcaiba épült be); harmadszor pedig maga a szív sok millió mikrohomöosztátból áll: az izomsejtekből. Igen bonyolult megoldás, de egyben sokoldalú védelmet nyújt a zavarok ellen. 26 Amint ezt már elmondtuk, az evolúció ezt a feladatot a cseppfolyós közegben lezajló molekuláris katalízis hideg technológiájára támaszkodva oldotta meg. Elképzelhetünk egy analóg megoldást, de szilárd építőanyag felhasználásával, pl. kristályos homöosztátok megszerkesztését. A molekuláris technika és a szilárd testek fizikája egyaránt azon az úton halad, hogy megoldjon egy ilyen feladatot.

Egy olyan „univerzális homöosztátnak" a megépítésére, mint amilyen a sejt, egyelőre még nem is gondolhatunk. Mi fordított úton haladunk, mint az evolúció: bármennyire paradox is a helyzet, könnyebben tudunk ugyanis szorosan specializált homöosztátokat készíteni. A neuron egyenértékesei pl. a neurisztorok, a neuromimok, az artronok: ezekből megfelelő rendszereket építenek fel, olyanokat mint a MIND (Magnetic Integrator Neuron Duplicator), amely a számos információs jelből összetevődő, különféle rajzok felismerésének logikai funkcióját hajtja végre. A kriotron típusú rendszerek nagyság tekintetében szinte versenyre kelhetnek az idegsejttel (tíz esztendővel ezelőtt a hasonló feladatokat végző elemek, a katódsugárcsövek, még milliószorta nagyobbak voltak a neuronnál!), a működés sebességét illetően pedig felül is múlják azt. Önjavító tendenciákat megvalósítani egyelőre még nem sikerült. Nota bene: a központi idegrendszer szövete sem regenerálódik. Ismerünk azonban olyan kristályos rendszereket, amelyek akkor keletkeznek, amikor az atomrács nyommennyiségben meghatározott elemek atomjaival szennyeződik; ezek a rendszerek - a gyártási módtól függően - kaszkáderősítőkként, heterodinként (vevőoszcillátorként), reléként, egyenirányítóként stb. viselkednek. Hasonló kristályokból * pl. rádió-vevőkészülékek építhetők meg. A következő lépés már nem egy kristályblokkokból összeépített, tetszés szerint működő egység összeállítása lesz, hanem egy egykristályból álló rádiókészülék (vagy elektronikus agy).

Miért vonz bennünket ez a megoldás? Nos azért, mert az ilyen rendszer sajátossága az, hogy a kettészelt rádió-kristályból két független és tovább is (csupán fél teljesítménnyel) működő rádióvevő lesz. Ezeket a részeket még tovább is lehet osztani, és az eredmény minden alkalommal „rádió" lesz mindaddig, amíg az utolsó részecske még tartalmazza a szükséges funkcionális elemeket, vagyis az atomokat. Ily módon jut el az ember az építőanyag-paraméterek kihasználásának addig a határáig, amelyet az evolúció - ha szabad így mondani - az anyag más frontján, a kolloidokban, ért el. Hiszen az evolúció is alkalmazza a „molekuláris mérnöki technikát": egész konstruktőri munkálkodását ezzel is kezdte meg. Építőköveinek mind a dinamikus hasznosság, mind az információ-befogadóképesség alapján osztályozott molekulák szolgáltak a kezdet kezdetétől. (Az univerzális megoldások forrásai az enzimek: ezek ugyanis a szintézis és a szétbontás bármelyik funkcióját képesek betölteni, sőt, mint a kromoszómákban levő gének elemei, a sejten belüli információátadást és az öröklődő információ továbbadását is meg tudják oldani.) Az evolúció által létrehozott rendszerek szűk - mintegy 40-50 fokig terjedő - hőmérsékleti határok között működhetnek, és nem is a víz fagyáspontja alatt (márpedig a víz az az anyag, amelyben az élet összes reak-


*   Az ilyen kristályok első változatai az integrált áramkörök, amelyek egyre nagyobb szerepet játszanak a technikában. - Szerk.

271

ciói lezajlanak). A molekuláris mikrominiatürizáláshoz (molektronika) kedvezőbbek a kis, akár az abszolút zérus fokhoz közel álló temperatúrák, mert ilyen körülmények között az effajta rendszer a szupravezetés jelenségéből fakadó határozott előnyhöz jut a biológiai rendszerekkel szemben (bár, őszintén szólva, az élet számára számba jöhető összes paraméterek szempontjából még igen messze elmarad az utóbbiak mögött).

Az alacsony hőmérséklet által létrehozott rendszer-egyensúly eredményeként, amely felülmúlja azt, amelyet a protoplazmacsöppben megfigyelhetünk, csökken az önjavítás szükségessége. Így tehát ahelyett, hogy megoldanánk a problémát, valahogyan megkerüljük. Más forrásokból tudjuk, hogy a kristályok „önjavító tendenciát" mutatnak fel, ugyanis a megsérült kristály, ha oldatba tesszük, önállóan kiegészíti a maga atomrácsát. Ez bizonyos távlatokat tár fel előttünk, de ezeket egyelőre nem tudjuk kiaknázni. Sokkal nehezebb problémát jelent a „légnemű homöosztát" megalkotása. Ezt a problémát a szakirodalom, tudomásom szerint, még nem is érintette. Szakirodalomnak ugyanis aligha nevezhetjük a Black Cloud (Fekete felhő) c. fantasztikus regényt 27, habár szerzője, Fred Hoyle, ismert asztrofizikus. S mégis úgy vélem, hogy az általa ott bemutatott „organizmus", az az óriási köd, kozmikus por-, és -gázhalmaz, amelynek dinamikus struktúráját elektromágneses mezők stabilizálják – megkonstruálható. Más kérdés persze az, hogy ilyen, elektromosságból és gázokból álló „organizmusok" a bolygóközi „természetes evolúció" során létrejöhetnek-e. Ez sok ok alapján is lehetetlennek látszik.

Olybá tűnhet, mintha a legfantasztikusabb dolgokkal foglalkoznánk, és már régen átléptük volna a megengedett határt. Pedig bocsássanak meg, nem ez a helyzet. Általános szabályként kimondhatjuk a következő megállapítást: azok, és csakis azok a homöosztázisok valósulnak meg a természet erői által, amelyeknek végállapotai fokozatos, éspedig a jelenségek általános termodinamikai valószínűsége irányának megfelelő fejlődés útján érhetőek el. A világmindenség úrnőjéről, az Entrópiáról, és az „élő anyag lázadásáról a termodinamika második főtétele ellen" túlságosan sok s kellőképpen át nem gondolt dolgot mondtak már el ahhoz, hogy kötelességünknek tartsuk, miszerint világosan és határozottan hangsúlyozzuk, milyen nagy elővigyázatlanságról tanúskodnak az effajta, félmetaforikus tézisek, és milyen kevés közük van a valósághoz. Az ősköd, amíg hideg atomfelhő, kevésbé rendezett, mint a szabályos korong alakba elrendeződött Tejútrendszer, a maga szétkülönült csillaganyagával. A látszólagos kezdeti „rendetlenség" magában rejtette - nukleáris struktúrák formájában - egy magasabb fokú rend forrását. Amikor a köd szétesik a protosztelláris örvényekre, s amikor a gravitációs erőhatások már eléggé összenyomják ezeket a gáztömböket, hirtelen „feltárul az ajtó" - az atomenergia ajtaja -, s a kirobbanó sugárzás megkezdi a harcot a csillagokat és a csillagrendszereket kialakító gravitációval. S már teljes általánosságban szólva: bár a nagy anyagi rendszerek olyan állapotokra törekszenek, amelyek valószínűsége mindig maximális, tehát a legnagyobb entrópiára, ezek azonban oly sok közbenső állapoton haladnak át, oly szerfölött különféle utakon, s végül gyakran oly hosszú, tízmilliárd években mérhető időn át történik ez a fejlődés, hogy „útközben" egyáltalában nem a termodinamika második főtétele „ellenére", nem egy és nem tíz, hanem mérhetetlenül sokfajta önszervező evolúciót szülhetnek. Létezik tehát a homöosztatikus rendszereknek egy óriási nagy, de látszólag még üres (mert általunk ismeretlen elemekből álló) osztálya, azoknak a homöosztatikus rendszereknek az osztálya, amelyek felépíthetőek akár szilárd testekből, akár folyadékokból vagy gázokból, s emellett ennek az osztálynak van egy különleges alosztálya: azoknak a homöosztátoknak a halmaza, amelyek egy külön konstruktőr személyes külső beavatkozása nélkül, csak a természet irányító erőinek hatására létrejöhetnek.

Amiből világosan kitűnik az, hogy az ember fölébe kerekedhet a természetnek, hiszen az a lehet-

272

séges homöosztátok közül csak néhányat tud megkonstruálni, mi viszont - ha megszereztük a szükséges ismereteket -, bármelyiket megépíthetjük.

A kozmikus konstruktőrségnek ezt az optimizmusát ki kell egészítenünk azzal a figyelmeztetéssel, hogy bizony, számos „ha" tüskéje veszi körül. Ki tudja, megszerzi-e valaha az emberiség az említett „építői feladatok" megoldásához szükséges összes információkat. Lehetséges, hogy létezik - a határsebességhez, a fénysebességhez hasonlóan - egy „információszerzési határ" is... Erről semmit sem tudunk. Ezenkívül arra is emlékeztetni kell, hogy az „ember kontra Természet" feladatnak ténylegesen milyen arányai vannak. Azokat az embereket, akik e feladat megoldásán gondolkodnak, azokkal a hangyákkal hasonlítanám össze, amelyek azzal hencegnek, hogy a hátukon hordják el a Himalája-hegységet. Bár lehet, hogy ezzel az összehasonlítással még lebecsültem a hangyák lehetőségeit. Tán az ő feladatuk mégis könnyebb volna. Még az esetben is, ha a mi egész modern technikánkat és a hangyák eszközeit - saját állkapcsukat és hátukat - azonos értékűnek tekintenénk. A különbség csupán annyi, hogy míg a hangyák kizárólag a biológiai evolúció keretében képesek fejleszteni eszközeiket, addig mi, mint már kifejtettük, az információs evolúciót is mozgásba hozhatjuk. S tán éppen ez a különbség dönti majd el valaha a kérdést - az ember javára.

HALÁLKONSTRUÁLÁS

Az élő szervezetek sajátossága létezésük korlátozott tartama, valamint az öregedés és a halál folyamatai. Ezek azonban egymástól nem elválaszthatatlan folyamatok. Az egysejtűeknek mint individuumoknak megvannak a határaik, de nem halnak meg, mert lánysejtekké osztódnak. Némely többsejtűek, pl. a hidrák, amelyek bimbózás útján szaporodnak, laboratóriumi körülmények között igen sokáig elélhetnek az öregedés megjelenése nélkül. Tehát nem igaz, hogy minden többsejtű protoplazmájának meg kell öregednie: ugyanis a kolloidok öregedését (besűrűsödésüket, vagyis szol állapotúból gél állapotúvá való változásukat, azaz folyékony állapotúból kocsonyássá válásukat) nem lehet ilyen módon a biológiai megöregedéssel azonosítani. Persze a plazma kolloidjai hasonlóan öregednek meg, mint a nem-biológiai kolloidok, de a látszólagos ok valójában okozat. A sejt kolloidjainak öregedése az életfolyamatok feletti ellenőrzés elveszítésének a következménye, nem pedig fordítva.

Egy jeles biológus, J. B. S. Haldane mondta ki azt a hipotézist, amely szerint az egyedi halál öröklődési tényezők: letális gének hatására következik be. E letális gének az organizmus életében olyan későn nyilvánulnak meg, hogy a természetes kiválogatódás útján már nem kerülhetnek „kiselejtezésre". Ilyen hipotézist nehéz elfogadni. Az evolúcióban nemcsak a halhatatlanság, de még a matuzsálemi kor sem kifizetődő. A szervezet még ha individuálisan nem öregedett is meg (vagyis „nem romlott el"), a populáció evolúciójának keretében olyan értelemben mégis megöregszik, ahogyan egy különben kiválóan karbantartott, 1903-as Ford kocsi mára már tökéletesen elavult - mint olyan konstrukciós megoldás, amely a mai gépkocsikkal nem tudja felvenni a versenyt.

Ámde az egysejtű szervezetek osztódási időköze sem lehet tetszés szerinti hosszúságú. Igaz, lehetne „kényszeríteni" őket olyan hosszú életre, amely néhány tucatszor hosszabb ideig tart, mint amennyi az átlagos individuális élettartamuk. Ezt azonban csak azon az áron lehetne elérni, hogy olyan sovány „diétára" fogjuk őket, amely még éppen lehetővé teszi a szervezet életfunkcióinak fenntartását, de a két leányorganizmus létrehozásához szükséges növekedéséhez már nem szolgáltat

273

anyagot. A legegyszerűbb organizmusok öreg klónjai * (populációi) bizonyos értelemben öregszenek; egyedeik pusztulni kezdenek, és csupán attól a konjugációs ** folyamattól élednek fel, amelyben az öröklődési információ kicserélődésére kerül sor. Az igazat megvallva, itt valami érthetetlen van. A halál problémáját különféleképpen lehet vizsgálni. Vajon az evolúció „beleépítette-e" a szervezetekbe? Vajon inkább csak véletlen jelenség, az egyéni létezéstől eltérő dolgokra vonatkozó konstruktőri döntések másodlagos következménye? Vajon annak a megsemmisítő aktusnak a megfelelője-e, amellyel a konstruktőr áthúzza előző megoldásait, és újfajta feldolgozásba kezd, avagy inkább valamilyen „anyagelfáradás" szándékolatlan következménye?

Egyértelmű választ nem könnyű adni. Két dolgot kell megkülönböztetnünk: a hosszú élet megszerzése ugyanis más megoldandó feladat, mint a halál elkerülése. A hosszú élet, mint már említettük, biológiailag akkor válik fontossá, ha az utódok - mielőtt önállósulnának - hosszabb védelmet igényelnek. Az ilyesmi azonban kivételes eset. Alapjában véve, amikor a természetes kiválogatódás megtörtént, és az utódok világra jöttek, akkor a szülő-organizmusok sorsa az ő „egyéni" ügyükké lesz, vagyis lényegileg senkié se. Bármilyen degenerációs folyamatok kísérjék is az öregedést ezek után - ezek a faj további evolúciós folyamatára semmi hatással sincsenek. Az öreg mammuthusok agyarai kereszteződve nőttek, tulajdonosaikat lassú éhhalálra ítélve, a kiválogatódás azonban nem küszöbölhette ki ezt a jelenséget, mivelhogy ez csak a szaporodási tevékenység megszűnése után következett be. Az állatok és a növények öregsége, amely a természetes kiválogatódás határán túlra tolódott el, már nem tartozik annak hatáskörébe, abba már beleavatkozni nem tud. S ez áll nemcsak a satnyulás jellegű változásokra, hanem az életkor hosszúságára is. Mihelyt az utódnemzedék sorsát illetően már nem jár biológiai haszonnal (szemben azzal, ahogy az emberiség hajnalán biológiailag volt értékes) a hosszú élet, mivel véletlenszerűen, egy meghatározott mutáció következtében jött létre, a véletlenek ugyanilyen törvényei eltűnésre ítélik, mivelhogy nincs olyan szelektív tényező, amely genetikailag rögzíthetné, tartóssá tehetné. Ez egyébként kitűnik abból is, hogy miként oszlik meg az élet hosszúsága a növény- és az állatvilág egyedei között. Ha a kiválogatódás szempontjából fontos gének kapcsolódnak össze azokkal, amelyek a hosszú élet előfeltételeit teremtik meg, akkor ezáltal ez utóbbiak egyetlen igazi esélyükhöz jutnak. Talán ez az oka annak, hogy a teknősbékák és a papagájok olyan sokáig élnek. Határozott korreláció ugyanis nem állapítható meg az állat típusa és a hosszú élet ténye között: más madarak élete általában inkább rövidnek mondható. Máskor meg a környezet kedvező a hosszú élethez, ezért a leghosszabb életű élő szervezetek a mammutfenyők, élettartamuk 5000-6000 év.

A szaporodás kétségtelenül szükséges tényező az evolúció számára: az egyéni létezés időbeli korlátozottsága már csupán ennek a következménye. A szaporodáshoz az organizmusnak életképessége teljében kell eljutnia; további létezése mintegy a „tehetetlenségének" a következménye, vagyis abból a „dinamikus nekilódulásból" ered, amelyet az embriogenezis kezdeményezett. Az evolúció olyan, mint az a lövész, aki egy meghatározott célpontot, pl. egy repülő madarat igyekszik eltalálni, s hogy golyójával később, a cél elérése után, mi történik, meddig repül tovább, örökké lebegni fog-e már a térben, vagy nyomban visszahullik a Földre, mindezeknek már sem az egyik sem a másik


*   A klón azon egyedek összessége, amelyek azonos genetikai konstitúcióval, vagyis ugyanazzal a genotípussal rendelkeznek; pl. azon egyedek összessége, amelyek vegetatív szaporodás útján egyetlen őstől származnak. - Szerk.
**  Konjugáció az egysejtűek egyik ivaros szaporodási módja. A konjugáció során a konjugáló egyedek között protoplazmahíd képződik, amelyen át megtörténik a haploid sejtmagok (fél kromoszóma-apparátussal rendelkező sejtmagok) kicserélődése. A csere lezajlása után a két haploid mag, a „saját" és az „idegen", összeolvad egyetlen normális diploid sejtmaggá. - Szerk.

274

szempontjából semmi jelentősége nincs. Persze nem szabad túlságosan leegyszerűsíteni ezt a kérdést. Nehéz egymással összehasonlítani annyira különböző szervezeteket, mint egy mammutfenyő vagy egy hidra, meg a gerincesek. Tudjuk, hogy bonyolultság és bonyolultság közt különbség van, s hogy az ilyen rendszerek dinamikus törvényeinek megvan a maguk hierarchiája. Abból, hogy a hidra majdnem halhatatlan, valójában kevés következtetés vonható le az emberre mint „érdekelt félre" vonatkozóan. Állandóan fenntartani a rendszeren belül a folyamatok korrelációját, kölcsönös kapcsolatát annál nehezebb, minél erősebb a struktúra elemeinek kölcsönös összefüggése, vagyis minél pontosabb az egész szervezetnek az organizációja. Minden egyes sejt a maga létezése során elkövet olyan „molekuláris tévedéseket", amelyeknek summáját bizonyos idő elteltével már nem bírja ellensúlyozni. Legalábbis addigi alakjában képtelen rá; az osztódás a megújulás sajátos módja: utána a folyamatok mintegy elölről kezdik pályafutásukat. Hogy miért - azt nem tudjuk. Még azt sem tudjuk, hogy feltétlenül így kell-e lennie. S azért nem tudjuk, hogy elkerülhetetlen-e ez a jelenség, mert az evolúció még sohasem tett tanúságot olyan „ambíciójáról", hogy meg akarná oldani a homöosztátok bármilyen hosszú ideig tartó szabályozásának feladatát. Minden művészetét más irányban érvényesítette: a fajok minél hosszabb életére, az egyéni fölötti életnek, mint a homöosztatikus változások bolygóméretű summázatának halhatatlansága megvalósítására törekedett, és ezt - a probléma frontális megrohamozásával végre is hajtotta.

 

TUDATKONSTRUÁLÁS

Aki elég türelmesen megfigyelte már, hogyan viselkedik egy amőba, mikor egy csepp vízben vadászatra indul, feltétlenül elcsodálkozott azon, mennyire hasonlít a racionális - hogy ne mondjuk: emberi - cselekvéshez az, amit ez a protoplazmacsöpp felmutat. Jennings remek könyvében, ebben a régi, de ma is figyelemre méltó olvasmányban (Das Verhalten der nierderen Organismen) 28 láthatjuk, és el is olvashatjuk vadászatának leírását. Az amőba a vízcseppjének fenekén kúszva, egy másikba ütközik, amely kisebb nála, és kezdi azt körülvenni, kinyújtva állábait. Amaz igyekszik kiszabadulni, de a támadó erősen fogja a megragadott részt. Az áldozat teste lassan megnyúlik, végül kettészakad. A menekülő amőba maradványa okos sietséggel eltávolodik, a támadó pedig plazmájával elönti azt, amit elnyelt, és tovább indul az útján. Eközben az áldozat „felfalt" része élénk mozgásba kezd. A „ragadozó" protoplazmájának belsejében úszva, hirtelen eléri annak külső nyálkaburkát, áttöri, és kiszabadul. A „meglepett" támadó előbb hagyja, hogy zsákmánya tovakússzon, de azután üldözésére indul. Számos, egészen groteszk szituációnak lehetünk szemtanúi. A támadó többször is utoléri áldozatát, emez azonban folyton kisiklik előle. Több sikertelen próbálkozás után a támadó „beletörődik" a helyzetbe, békén hagyja üldözöttjét, és lassan eltávolodva, jobb vadászszerencsére les.

A bemutatott példában az a legcsodálatosabb, hogy mily nagy mértékben antropomorfizálható. A protoplazma-csöppecske magatartásának indítékait tökéletesen megértjük: a támadást, az áldozat elnyelését, az üldözés kezdeti makacsságát, s végül „beletörődését" amikor látja, hogy a játék nem éri meg a fáradságot.

Nem véletlen, hogy erről itt, a „tudat építőanyagának" szentelt részben szólunk. Mi a tudatot és az értelmet azért vesszük természetesnek más embereknél, mert mi magunk is rendelkezünk velük. S mindkettőt a hozzánk közel álló állatoknak - kutyának, majomnak - is tulajdonítjuk bizonyos mértékig. Minél kevésbé hasonlít azonban egy állat szervezetének felépítése és viselkedése a miénk-

275

hez, annál nehezebben esik elfogadnunk azt, hogy ez az állat is ismeri az érzéseinket, a félelmet, az élvezetet. Ezért alkalmaztam annyi idézőjelet az amőba vadászatának fenti históriájában. Az anyag, amelyből egy szervezet „készült", rendkívülien hasonlíthat saját testünk építőanyagára, s mégis mit sejtünk, mit tudunk elképzelni egy haldokló bogár vagy csiga érzéseiről, szenvedéseiről? Még nagyobb ellenállásunkat, idegenkedésünket kelti fel a helyzet, ha az az „organizmus" holmi kriotronokból és vezetékekből összetett, s a folyékony hélium hőfokán tartott rendszer vagy egy kristályblokk, vagy éppenséggel egy gázfelhő, amelyet elektromágneses mezők tartanak kordában.

Ezt a problémát egyszer már érintettük; amikor az „elektronikus gép tudatáról" beszélgettünk. Most nincs más hátra, mint megtenni az általánosítását az ott elmondottaknak. Mert ha azt, hogy X-nek van-e tudata, kizárólag ennek az X-nek a viselkedése dönti el, akkor semmi jelentősége sincs annak, hogy ez az X milyen anyagból készül. Ezek szerint tehát nemcsak az ember alakú robot, nemcsak az elektronikus agy, hanem az a hipotetikus mágneses gázrendszer, amellyel beszédbe lehet elegyedni, valamennyien a tudattal rendelkező rendszerek osztályába tartoznak.

A problémát általánosságban így lehet megfogalmazni: valóban lehetséges-e az, hogy a tudat egy rendszernek olyan állapota, amelyhez különféle konstrukciós utakon, sőt különféle anyagok felhasználásával lehet eljutnunk? Eddig úgy véltük, hogy nem minden élőnek van tudata, de aminek tudata van, az feltétlenül élő. Dehát mit kezdjünk azzal a tudattal, amelyet egy nyilvánvalóan holt rendszer esetében tapasztalunk? Ezzel a nehézséggel már találkoztunk egyszer, s ott valahogyan leküzdöttük. Amíg az emberi agy az a minta, amelyet másolni kell - akármilyen anyagból -, addig még nem olyan nagy a baj. Csakhogy az agy bizonyára nem az egyetlen megoldása annak a bizonyos „hogyan konstruálhatunk értelmes és érző rendszert" elnevezésű problémának. Ami az értelmességet illeti, ellenvetéseink nem lesznek túlságosan súlyosak, hiszen már megkonstruáltuk az értelmes gépek prototípusait. Rosszabb a helyzet az „érzéssel". A kutya reagál a forró tárgy érintésére; vajon azt jelenti ez, hogy az olyan visszacsatolásos rendszer, amely kiáltást hallat, ha receptorához égő gyufával közeledünk, ugyancsak érez? Szó sincs róla, ez csupán mechanikus imitáció - halljuk az ellenvetést. Hallottuk ezt már számtalanszor. Az ilyen ellenvetések annak a posztulálásán alapulnak, hogy az értelmes cselekvésen és az ingerekre való reagáláson kívül vannak bizonyos „abszolút létezők" is: az Értelem és az Érzés, amelyek mintegy a Tudat Kettősségében egyesülnek. Pedig nem így van.

A. Dnyeprov, aki fizikus és fantasztikus regényeket is ír, egyik novellájában annak cáfolatául, hogy a nyelvről nyelvre fordító gép „szellemiesülne", leírt egy kísérletet: a gép elemei - tranzisztorok vagy más relék helyett - egy nagy területen megfelelő módon egymástól távol felállított emberek voltak. Ez az emberekből épített „gép" a jelátadás egyszerű funkciójának végrehajtásával portugál nyelvről oroszra fordított egy mondatot, majd pedig konstruktőrje megkérdezte a „gépelemekül" szolgáló embereket, valamennyit, hogy mi volt a mondat tartalma. Persze egyikük sem tudta, hiszen az a rendszer mint dinamikus egész fordított az egyik nyelvről a másikra. A konstruktőr - ebben a novellában - a történtekből azt a következtetést vonta le, hogy „a gép nem gondolkodik". Az egyik szovjet kibernetikus azonban ugyanabban a folyóiratban, amely az elbeszélést közölte, azt válaszolta Dnyeprovnak, hogy ha az egész emberiséget felállítanák ilyen módon, és minden ember funkcionálisan a novellabeli konstruktőr agyának egy neuronját képviselné, akkor az a rendszer csak mint egységes egész gondolkoznék, és ebben az „emberagy-játékban" részt vevő személyek közül egyik sem értené azt, amit az „agy" gondol. Amiből viszont egyáltalán nem következik az, hogy magának a konstruktőrnek nincs tudata. Lehet egy „gépet" építeni akár még spárgadarabokból vagy rothadt almákból is, gázatomokból vagy ingákból, lángnyelvekből, elektromos impulzusokból,

276

sugárkvantumokból és bármiből, amit ki tudunk találni - csak funkcionálisan legyen az agy dinamikus egyenértékese, és máris „értelmesen" fog viselkedni, már ha az „értelmesség" az egyetemes cselekedni tudást jelenti ott, ahol az elérni szándékolt célokat minden irányban érvényesülő kiválasztás és nem egy előzetes beprogramozás határozza meg (mint pl. a rovarok ösztöneinek esetében). Az említett lehetőségek közül bármelyiknek a megvalósítását csakis a technikai nehézség hiúsíthatja meg (hogy Földünkön túlságosan kevés az ember ahhoz, hogy mint „neuronokból" egy ember agyát lehessen „megépíteni" belőlük, ezenkívül aligha lehetne elkerülni azt, hogy további kapcsolatok is ne létesüljenek köztük, pl. telefonok útján stb.). Ezek a problémák azonban nem is érintik a „gépek tudata" ellen felhozott ellenvetéseket.

Azt mondtam valamikor (Párbeszédek [Dialogi] c. könyvemben), hogy a tudat egy rendszernek olyan tulajdonsága, amelyet akkor ismerünk fel, ha mi magunk vagyunk az a rendszer. Persze itt nem akármilyen rendszer jöhet számításba. Még csak nem is feltétlenül olyan rendszer, amely testünkön kívül található. Testünk nyolcbillió sejtjének mindegyikében legalább néhány száz olyan enzim van, amely meghatározott vegyi anyagok bizonyos koncentrációjára érzékeny, s az enzim aktív csoportja sajátos „bemenetet" jelent. Az említett enzimek tehát „érzik", hogy túlságosan sok vagy nagyon is kevés van-e jelen abból az anyagból, és ennek megfelelően reagálnak - de ugyan mit tudunk erről mi, akik mindezeknek a sejteknek és enzim-rendszereknek a tulajdonosai vagyunk? Amíg kizárólag csak a madarak és a rovarok tudtak repülni, addig a „repülő" jelző egyúttal azt is jelentette, hogy „élő". Nagyon is jól tudjuk azonban, hogy abszolút „holt" berendezések is tudnak manapság repülni - az értelmes gondolkodás és az érzés problémájával is hasonló a helyzet. Az a megítélés, hogy végső soron egy elektronikus gép képes lehet majd a gondolkodásra, de semmiképp sem az érzésre, az emóciók átélésére - ugyanebből a félreértésből ered. Hiszen nem igaz, hogy az agy bizonyos idegsejtjei a logikai kapcsolók tulajdonságaival rendelkeznek, mások viszont az „érzések átélésével" foglalkoznak: hanem mind igen-igen hasonlóak egymáshoz, és csupán a neuronhálózatban elfoglalt helyük tekintetében különböznek egymástól. Ugyanígy a nagyagykéreg látómezőjének és hallómezőjének sejtjei alapjában véve egyneműek, és teljesen lehetséges, hogy az idegpályák olyan átkapcsolása, amelynek során a hallóideg a nyakszirti lebenyhez, a látóideg pedig a hallóközponthoz kapcsolódnék, ha ez az átkapcsolás elég korán (pl. újszülött korban) történik meg, többé-kevésbé hibátlan látást és hallást eredményezne, noha az illető személy hallókéreggel „látna" és a látókéreggel „hallana". Már az egészen egyszerű elektronikus berendezésekben is vannak „jutalom" és „büntetés" típusú kapcsolások, tehát a „jóleső" és a „kellemetlen" átélések aktív megfelelői. Ez a kétértékű mechanizmus igen hasznos, mert sietteti a tanulás folyamatát: nyilván ezért alakította ki az evolúció. Egész nagy általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a „gondolkodó homöosztátok" osztálya magában foglalja, mint alosztályát az élőlények agyát, rajta kívül pedig biológiai tekintetben teljesen „holt" homöosztátok töltik meg. Igaz viszont, hogy ez a „holtság" csak a fehérjék hiányát, valamint egy sereg olyan paraméter hiányát jelenti, amelyeket mi az élő sejtek és szervezetek sajátosságaiként ismerünk. Annak a kérdésnek eldöntése, hogy melyik osztályba tartozik egy olyan homöosztatikus rendszer, amely, bár pl. elektromágneses mezőkből és gázokból épült, mégis nemcsak gondolkodási műveleteket végez el, nemcsak képes reagálni az ingerkeltőkre, hanem ezen felül szaporodni, környezetéből (pl. villamos érintkezőből) „táplálék" felvételére képes, mozoghat a tetszése szerint megválasztott irányban, növekedhet, és képes ezeket és más funkciókat alá rendelni a saját megmaradásának, mint fő működési elvnek, célnak - egy ilyen homöosztát besorolása nem csekély gondot okozna.

Egyszóval, ami a homöosztátok tudatát illeti - itt nem annyira „elmélyült" válaszokra, mint

277

inkább meghatározásokra van szükség. Azt jelentené ez, hogy kiindulópontunkhoz tértünk vissza, és azt akarjuk megmagyarázni, hogy a zsír ex definitione zsíros? Egyáltalában nem! Empirikusan kell megállapítani, egy rendszer mely paramétereinek kell változatlanoknak maradniuk ahhoz, hogy megnyilvánulhasson benne a tudat. A „világos" és a „homályos", a „tiszta" és az „elborult" tudat közt ugyanis a határvonalak elmosódottak, az ilyen állapotok határait önkényesen kell megvonni, teljesen úgy, amilyen önkényesen kimondjuk azt, hogy régi ismerősünk, Mr. Smith már kopasz-e, vagy még csak kopaszodik. Ily módon a paramétereknek azt a halmazát kapjuk meg, amelyre a tudat megkonstruálása végett szükségünk van. Ha bármely, teljesen önkényesen kiválasztott (pl. ócska vaskályhákból összeállított) rendszer felmutatja ezeket a paramétereket, akkor tudatot tulajdonítunk neki. No, és ha más paramétereket tapasztalunk, vagy a megállapított paraméterek más értékeit? Akkor meghatározásunk értelmében azt mondjuk, hogy az a rendszer nem mutatja fel az ember tudatát (vagyis emberi típusú tudatot), s e megállapításunk a legnyilvánvalóbb igazság lesz. Ha pedig egy rendszer, bár csak ezeket a szóban forgó paramétereket mutatja, mégis zseniálisan viselkedik, okosabban, mint az összes emberek együttvéve? Nos, ez sem változtat a helyzeten; ha ugyanis ennyire bölcs, akkor nem lehet emberi tudata, mert hiszen egyetlenegy ennyire zseniális ember sincs. Dehát mindez nem szofisztika? - kérdezhetné valaki. Hiszen az is lehetséges, hogy valamely rendszernek másféle tudata van, mint az embernek. Mondjuk, éppen annak a „zseniálisnak". Vagy egy olyannak, aki ahogy ő maga mondja: akkor úszik a boldogságban, ha - kozmikus sugárzásban fürödhet...

Itt már azonban átlépjük a nyelv határát. Hiszen egy „másféle tudat" lehetőségeiről semmit sem tudunk. Persze, ha kiderülne, hogy az „emberi típusú" tudatot az A, B, C és D paramétereknek rendre a 3, 4, 7 és 2 értékei jellemzik, és ha valamely rendszer ugyanezekre a paraméterekre rendre a 6, 8, 14 és 4 értéket mutatja, s ráadásul teljesen szokatlan, tán számunkra megérthetetlen formában is értelemről tenne tanúságot, akkor bizony fontolóra kellene vennünk, hogy szabad-e vállalnunk egy extrapolálás kockázatát (hogy így az említett rendszert valamilyen „kétszeres tudat" birtokosának tekintsük). Mindez, amit leírtam, nagyon is naivnak és leegyszerűsítettnek látszik. Egyszerűen arról van szó, hogy azok a paraméterek, valamint értékeik nyilván nem lesznek elszigetelve, hanem egy „általános tudatelmélet" keretében, vagy még inkább „az emberi agy bonyolultságánál nem kisebb bonyolultsági fokú gondolkodó homöosztátok általános elméletének" keretében fognak csomópontokat, részeseteket jelenteni. Egy ilyen elmélet keretein belül maradva lehetséges lesz extrapolációkat végezni, amelyek persze bizonyos kockázattat függnek össze. De hát hogyan ellenőrizzük az extrapolációs hipotéziseket? Úgy, hogy „elektronikus előtéteket" alkotunk az emberi agy számára? No de erről már éppen eleget beszéltünk, talán túlságosan sokat is; ezért a legbölcsebb lesz, ha elhallgatunk, s már csak annyit teszünk hozzá az elmondottakhoz - ami egyébként magától értetődik -, hogy szerintünk nem is lehetséges spárgából, rothadt almákból vagy vaskályhákból gondolkodó egyedeket építeni, mint ahogyan aligha lehetne palotákat építeni madártollakból vagy szappanhabból. Nem minden anyag alkalmas egyformán arra, hogy olyan konstrukció anyagául szolgáljon, amelyben a „tudat fellángolásának" kell bekövetkeznie. Ez azonban természetesen annyira nyilvánvaló, hogy nem is érdemes rá több szót vesztegetni.

 

 

278

HIBÁKRA ALAPOZOTT KONSTRUKCIÓK

Azt a termodinamikai paradoxont, amely az írógépet vaktában verő majomfalkáról szól, a majmok oly sokáig ütik a billentyűket, amíg véletlenül összehozzák az Encyclopaedia Britannicát, az evolúció megvalósította. A számtalan külső tényező megnövelheti a populáció halandóságát. Erre a felelet: a nagy termékenységre irányuló kiválogatódás. Ez az irányítatlan cselekvések irányított eredménye. Így a változások egymáshoz viszonyítottan véletlenszerű két rendszerének szuperpozíciójából, egymásra rakódásából egy egyre tökéletesedő organizáció rendje bontakozik ki.

A nemek azért léteznek, mert evolúciósan hasznosak. A közösülés lehetővé teszi kétfajta öröklődési információ összehasonlítását. Az a kiegészítő mechanizmus, amely elterjeszti a populációban a „konstrukciós újdonságokat", a „találmányokat", illetve egyszerűen a mutációkat, és egyidejűleg meg is védi a szervezeteket azoktól a káros következményektől, amelyek ugyanezeknek az „újításoknak" az egyedfejlődés során való megjelenéséből adódnak: a heterozigótaság. Zigóta az a sejt, amely két különböző nemű - egy hím és egy nőstény - ivarsejt összeolvadásából jön létre, e mellett az egyes tulajdonságok génjei - az allélok * - dominánsak vagy recesszívek lehetnek. A domináns gének a szervezet fejlődése során mindenképpen megnyilvánulnak, míg a recesszív gének csak akkor, ha a saját recesszív partnereikkel találkoznak. A mutációk ugyanis egyfelől rendszerint károsak, és az új genotípus-terv szerint kialakult egyedeknek rendszerint kisebb a túlélési esélyük, mint a normálisaknak. Másfelől a mutációk, mint kísérletek a kritikus helyzetből való menekülésre, pótolhatatlanok.

Repülő rovarok olykor szárnyatlan utódokat hoznak a világra, s ezek a leggyakrabban elpusztulnak. Ha a szárazföld lesüllyed vagy a tenger szintje megemelkedik, akkor a korábbi félsziget szigetté válhat. A szelek a repülő rovarokat a víz fölé sodorják, s ott azok elpusztulnak. Ilyenkor a szárnyatlan mutánsok képviselik a faj továbbélésének esélyét. A mutációk tehát egyidejűleg károsak is és hasznosak is. Az evolúció ugyanannak jelenségnek két oldalát egyesítette. A mutált gén rendszerint recesszív, s ha domináns vagy normális génnel találkozik össze, akkor az érett szervezet konstrukciójában nem mutatkozik meg. Ámde az egyedek ebben az esetben rejtett (látens) mutált tulajdonságot hordoznak magukban, és azt továbbadják utódaiknak. Kezdetben a recesszív mutációk bizonyára ugyanolyan gyakorisággal jelentkeztek, mint a dominánsok, az utóbbiakat azonban a természetes kiválogatódás kiküszöbölte, mert ennek minden tulajdonságát, beleértve az öröklődési mechanizmust is és a mutálódásra való hajlamot (a „mutabilitást") is „elbírálta". Többségükben a recesszív mutációk maradnak meg, ezek alkotják a populáción belül a baleseti készültséget, az evolúciós tartalékot.

Ez a mechanizmus, mely lényegében az információátadás hibáin alapul (mert a mutációkat éppen ilyen hibáknak tekintjük), nem olyan megoldás, amely a személyiséggel rendelkező konstruktőrt csábítaná. Bizonyos körülmények között ez a mechanizmus - mivel a kiválogatódás hiányzott új konstrukciós tulajdonságok megjelenését engedte meg. Az ilyesmi a kis, elszigetelt populációkban fordul elő, ahol az azonos szülőktől származó egyedek sokszoros kereszteződése a génkészletnek olyan kiegyenlítődését hozza magával, a genotípusos konstitúció olyan egységessé válását idézi elő, hogy a recesszív mutált tulajdonságok gyakran találkoznak, és ezért váratlan hirtelenséggel


*   Allél-gének (allélok) - a kromoszóma azonos locusán (helyén) elhelyezkedő gének, amelyek azonban struktúrájukban eltérőek. A domináns allél az egyed örökletes jegyére erőteljesebben hat, mint a recesszív allél. - Szerk.

279

tömegesen jelennek meg a fenotípus-mutánsok. * Ennek a jelenségnek „genetikai sodródás" (genetikai „drift") a neve. Ilyen módon jöhettek létre a szervezetnek bizonyos, másképpen megmagyarázhatatlan formái (a szarvasok agancsának gigantizmusa stb.). Az igazat megvallva, nem tudjuk, vajon ez a tényező alakította-e ki a mezozoikum ősgyíkjainak hátán a hatalmas csonttarajokat; ezt a rejtvényt nem tudjuk megfejteni, mert előidéző oka ugyanígy lehetett az ivari kiválogatódás is elvégre igazán nem ismerhetjük az évmilliókkal ezelőtt élt nőstény hüllők különleges gusztusát.

A tény, hogy a mutációknak már maga a gyakorisága is öröklődő jelleg, s hogy bizonyos gének növelhetik vagy csökkenthetik, eléggé sajátos fényt vet a problémára. Mutációknak számítanak az olyan véletlenek, amelyek megváltoztatják a genetikai kód szövegét, ez pedig a kód átadása feletti ellenőrzés elvesztését jelenti. Ha valamikor véletlen jellegűek voltak is, a kiválogatódás azonban mégsem tudta kiküszöbölni őket. Ámde a konstruktőr szempontjából igen fontos, hogy miért nem tudta ezt a kiválogatódás megtenni: azért volt-e képtelen rá, mert „nem akarta" (hiszen a nem mutálódó faj elveszíti fejlődési plaszticitását, és a környezetben bekövetkező változások során elpusztul), vagy pedig azért, mert a mutálódás nyújtotta előnyök egybeesnek az objektív szükségességgel: mert a mutációk, mint a molekulák ellenőrizhetetlen statisztikai mozgásának következményei, elkerülhetetlenek.

Evolúciós nézőpontból ez a megkülönböztetés jelentőség nélküli, számunkra azonban lényeges lehet: hiszen, ha a gén típusú információhordozó molekuláris rendszerek megbízhatatlansága elkerülhetetlen, akkor hogyan lehet majd biztonsággal tervezni a szerves rendszerekkel egyenlő bonyolultsági fokú megbízható rendszereket? Tételezzük fel, hogy „kibernetikai spermiumokat" igyekszünk készíteni, amelyek majd belefúrják magukat egy idegen bolygó kérgébe, s annak anyagából felépítik az általunk kívánt gépet. A „mutáció" odáig vezethet, hogy az ilyen gép teljesen hasznavehetetlen lesz. Az evolúció azért tud megbirkózni ezzel a feladattal, mert mint statisztikai módszerrel dolgozó konstruktőr, sohasem kockáztat egyetlen megoldást - a tétje: mindig egy populáció. A mérnök számára elfogadhatatlan az ilyen megoldás: hát valóban kénytelen azon a példabeli bolygón a „kifejlődő gépek erdejét" kinevelni, csupán azért, hogy azután belőle kiválassza a legjobban működőt? S mi lesz akkor, ha a feladat az volt, hogy az adott genotípusúnál bonyolultabb rendszereket kell tervezni, pl. olyanokat, amelyeknek, mint már említettük, az „öröklődő tudást" kell beprogramozniuk? Ha a bonyolultság fokozódásával automatikusan növekszik a mutációra való hajlam, és bizonyos határt meghalad, akkor a kvantummechanikát tudó csecsemő helyett fejletlen lényt kaphatunk. Ezt a problémát egyelőre nem tudjuk megoldani: további sejttani és genetikai kutatásokat igényel.

Az információátadás ellenőrzésével és a sejtközi korrelációkkal szoros összefüggésben áll a daganatok problémája. A rák minden valószínűség szerint sorozatosan egymást követő szomatikus mutációk láncolatának következménye. A probléma irodalma olyan mérhetetlen, hogy képtelenek vagyunk a sűrűjébe behatolni. Csak annyit mondunk, hogy nincs olyan adat, amely megcáfolná ezt a nézetet. A szövetekben a sejtek az egész élet folyamán osztódnak; s minthogy minden egyes osztódásnál előfordulhat egy mutációs „félrecsúszás", ezért a tumorképződés esélye arányos az osztódások mennyiségével, és ami ugyanaz, az egyed életkorával. A valóságban a rákra való hajlam - az organizmus elöregedése függvényében - mértani haladvány szerint növekszik. Ez nyilván annak a következménye, hogy bizonyos szomatikus mutációk mintegy az előkészítői a következő, a praecancerosus


*   Tulajdonképpen az történik, hogy az allélpár egyik tagja valami véletlen ok következtében nem kerül be azokba az ivarsejtekbe, amelyekből az utódnemzedék keletkezik. Ekkor a populációban csak a másik allél adódhat tovább, és az homozigóta formában rögzítődik. - Szerk.

280

mutációknak, s ezek azután a további osztódások sorozatával már a daganatsejteket hozzák létre. A szervezet bizonyos mértékig védekezhet a daganatos hiperplázia * támadása ellen, védekező ereje azonban a korral együtt gyengül, tehát ez a tényező - az életkor - is befolyással van a rákos daganatok képződésére. Rákot előidézően hathatnak a legkülönfélébb tényezők, így bizonyos vegyületek és az ionizáló sugárzások: ezekben a közös az, hogy megsemmisítik a kromoszómás információt. A rákot előidéző tényezők működése tehát nem specifikus - legalább részben nem az: olyan „zajt" képeznek, amely megnöveli a sejtosztódáskor a soron következő hiba bekövetkeztének valószínűségét. Nem minden szomatikus mutáció vezet rákra: léteznek jóindulatú daganatok is - sajátos mutációk eredményei, előfordulhat, hogy egy sejt nem annyira sérül meg, hogy belepusztuljon, csupán annyira, hogy a szabályozó szerepet betöltő magja kicsússzék a szervezetnek mint egésznek ellenőrző tevékenysége alól.

Vajon ebből közvetve az következik-e, hogy a mutációk elkerülhetetlen jelenségek? Ez a kérdés vita tárgya, mert ugyanilyen könnyen lehetséges az is, hogy olyan konstrukciós kiindulási elvek távoli következményeivel van dolgunk, amelyeket az evolúció a kezdet kezdetén fogadott el. Hiszen az emberi test sejtje nem foglal magában több genotípusos információt, mint amennyit az az ivarsejt tartalmazott, amelyből a szervezet egésze keletkezett. Ha tehát amaz megengedte a mutabilitást akkor a szomatikus sejt, mivelhogy általa termelődött, ezt a jegyét is örökli. A központi idegrendszer idegsejtjeit daganatos sérülések nem érik, ámde ezek nem osztódnak, márpedig az elfajulás csak az egymást követő osztódások folyamán lehetséges. A rák tehát ezek szerint mintegy annak a „mutálódási döntésnek" az eredménye, amelyet az evolúció a legkorábbi stádiumaiban fogadott el.

A vírusos hipotézis összeegyeztethető a mutációssal, minthogy a vírusok és a gének biokémiai rokonsága számottevő. A „rák génje" bizonyos értelemben a „rák vírusaként" is felfogható. Vírusnak azonban olyan rendszert nevezünk, amely idegen a szervezettől, és kívülről hatol beléje. Tulajdonképpen csak ez az egyetlen különbség közöttük.

Bonyolítja a kérdést a daganatok változatos sokfélesége és különböző válfajaik jelentkezése, mint amilyenek a túlnyomórészt fiatal egyedekben keletkező szarkómák. Ráadásul a rák egyáltalán nem holmi végzetszerű elkerülhetetlenség, hiszen gyakori, hogy szinte hihetetlenül magas kort megérő egyének egyáltalán nem betegednek meg rákban. Csak véletlen jellegű okokkal magyarázni a rák okozta elhalálozást, ugyancsak nem kielégítő, minthogy lehetséges (pl. egereknél) olyan tiszta vonalakat kitenyészteni, amelyek a daganatképződményre való hajlam tekintetében lényegesen különböznek egymástól, a szóban forgó hajlam tehát öröklődő tendencia. Az embernél lényegében még nem sikerült ilyen öröklődő hajlamot felfedezni. Nagyon nehéz azonban megkülönböztetni egymástól a rák felé vezető mutációs elfajulások csökkenő gyakoriságát a szervezetnek esetleg erőteljes ellenállóképességétől, hiszen köztudomású, hogy a szervezet meg is tudja semmisíteni a rákos sejteket, ha nincsenek túlságosan sokan.

S még ha ezeket az egyelőre még meg nem értett kérdéseket sikerül is egyszer megmagyarázni, továbbá, ha számítani lehet is arra, hogy a rák terápiája terén a ma még viszonylag szerény (különösen a megóvó gyógymód terén elért) eredmények után jelentős sikerekre lehet számítani a gyógyszeres kezelésben (nagy kiválogató készségű citosztatikus szerekkel) - mégis, úgy vélem, a rákhajlamosság gyökeres megszüntetése megoldhatatlan feladat. A rák ugyanis a sejt egyik olyan működési elvének a következménye, amely magához az élet forrásához tartozik, tehát az élet fundamentális elvei közé tartozó elvből fakad.


*   A szövetelemek számának gyarapodásával járó túltengés, szövetszaporodás. - Szerk.

281

BIONIKA ÉS BIOKIBERNETIKA

Megtárgyaltuk az információátadás dinamikáját, valamint öröklődő rögzítésének technikáját is (ez utóbbit az Információtenyésztés c. fejezetünk bevezetésében). Ezek együttesen alkotják azt a módszert, amelynek segítségével az evolúció a genotípusok maximális stabilitását nélkülözhetetlen plaszticitásukkal egyesíti. Az embriogenezis nem annyira a mechanikus növekedés meghatározott programjainak lefuttatásából, mint inkább a nagyfokú autonómiával rendelkező és csak „keretdirektívákkal" ellátott szabályozók működésbe léptetéséből áll. A magzatfejlődés tehát nem egyszerűen a megtermékenyítéskor startoló biokémiai reakciók „versengését", hanem ezeknek szakadatlan kölcsönös együttműködését és kölcsönös egymásformálását jelenti.

Az érett szervezetben ugyancsak szakadatlanul folyik a játék ama szabályozók hierarchiái között, amelyekből a szervezet felépült. A „boldoguljon ahogy tud" elvnek következetes folytatása - ha a reagálási variánsok száma kielégítő, és egyidejűleg hiányzik a merev rögzítettségük -, az, hogy a szervezet a „másodfajú szabályozó", az idegrendszer megkonstruálása folytán a legmagasabb rendű egyedi autonómiához jut.

A szervezet ugyanis „multisztát", a lehetséges egyensúlyi állapotoknak oly nagy mennyiségével rendelkező rendszer, hogy az egyedi életben ezeknek csak egy része valósulhat meg. Ez az elv egyaránt érvényes az élettani, valamint a kóros állapotokra. Ez utóbbiak is sajátos egyensúlyi állapotokat jelentenek, tekintet nélkül arra, hogy egyes paraméterek ilyenkor abnormális értékeket vesznek fel. A szervezet olyankor is „boldogul, ahogy tud", amikor az ártalmas reakciók kezdenek ismétlődni benne, s ez a szabályozás circulus vitiosusa felé irányuló hajlam egyike azon következményeknek, amelyek egy multistabilis, legnagyobb mértékben bonyolult homöosztát-piramis funkcionálásából erednek, márpedig bármely többsejtű élőlény ilyen.

Ebből az állapotából már nem lendítheti ki egy olyan, normális körülmények közt eredményes, magasabb rendű irányítás, amelynek mechanizmusa leggyakrabban két érték közötti egydimenziós kilengéseket használ (fékezés-ösztökélés, a vérnyomás emelése vagy süllyesztése, a vér savasságának növelése vagy csökkentése, az érverés, a bélműködés perisztaltikájának, a lélegzésnek, a belső szekréciónak gyorsítása vagy lassítása stb.). Létezik az agy ellenőrzése alá eső terület határán olyan teljesen helyileg szabályozott működés, amit az agy szinte nem is ellenőriz (a sebek behegedése), ez a szabályozás öregkorban gyengül („az organizmus perifériájának anarchiája": degenerációs helyi elváltozások, amelyeket előrehaladott korban levő egyedeken, pl. a bőrükön, könnyen megfigyelhetünk), és létezik a szervek, a rendszerek határain belül maradó ellenőrzés, és végül az egész organizmus totális ellenőrzése. Ebben a hierarchiában összefonódik a vezérlő- és a tájékoztató (visszacsatolásos)-információk közlésének két módszere: a nem folyamatos jelek, az impulzusos jelek útján történő (diszkrét módszer), valamint a folyamatosan történő (analóg módszer) közlés. Az előbbit inkább az idegrendszer, a másodikat pedig inkább a belső elválasztású mirigyek rendszere alkalmazza, de ez sem egyértelműen éles elhatárolás, minthogy a jelek vezetéken is továbbítódhatnak (mint telefon-összeköttetés esetén), vagy haladhatnak egyszerre az összes információs csatornákon is azzal, hogy csak az igazi címzett reagál rájuk (mint az olyan rádiójelzésekre, amelyeket tulajdonképpen bárki vehet, de amelyek mégis csupán egyetlen tengerjáró hajónak szólnak). Ha „fontos kérdésről" van szó, akkor a szervezet megindítja a megkettőzött információközlést: a veszélyérzet mind az idegrendszer működése, mind pedig annak eredményeként, hogy a vérbe adrenalin hormon választódik ki (analóg működés), kiváltja a szövetek és szervek készenléti állapotának erősödését. Az infor-

282

mációs csatornáknak ez a többszörössége még abban az esetben is biztosítja a működést, ha egyes jelek nem érkeznek el rendeltetési helyükre.

Említettük már a bionikát, azt a tudományágat, amely az élő szervezetek birodalmában megfigyelt megoldásoknak technikai megvalósításával foglalkozik: különösen sok eredményt nyújtottak az érzékszervek kutatásai. Ezek érzékenység tekintetében a legtöbb esetben jelentékenyen felülmúlják a technológusok mérőelemeit. A bionika annak a gyakorlati biotechnológusnak a működési terepe, akit az azonnali eredmények érdekelnek. Ezzel szemben a bionikához közel álló másik kutatási ág, az élő rendszerek modellezése (különösen az idegrendszeré, valamint egyes részeié és az érzékszerveké), amely nem közvetlen, azonnali technikai eredmények elérésére tör, hanem inkább az organizmusok működésének és struktúrájának megismerésére törekszik, a biokibernetika körébe tartozik. Megjegyezzük, hogy a két új tudományág között a határok ugyancsak elmosódóak. A biokibernetika már széles arcvonalon betört az orvostudomány területére, és előrenyomul ott. Magába foglalja a szervek és funkciók protézissel való javítását, pótlását (mesterséges szív, szív-tüdőkészülék, művese, pacemakerek beültetése a bőr alá a szívműködés serkentésére), elektronikus művégtagok készítése, olvasó- és tájékozódó szerkezetek a vakok részére, sőt már annak megoldásán is dolgoznak, hogy a vakok sértetlen látóidegeibe a szemgolyót elkerülve impulzusokat vezessenek be, ami az általunk felvetett fantomatikával áll összefüggésben. Továbbá a biokibernetika átfogja a diagnosztika területét is, létrehozva az orvosok „elektronikus segédszemélyzetét", először diagnosztikai gépek formájában, amelyeknek máris két változata (az „általános diagnoszta" és a „specialista diagnoszta") ismeretes, és olyan gépekében is, amelyek közvetlenül a páciens szervezetéből szerzik meg a szükséges információt (az utóbbiakhoz tartozik az a készülék, amely önműködően regisztrálja az elektrokardiogramot, az elektroenkefalogramot és automatikusan elvégzi az előszelekciót, kiszűri a lényegtelen információt és diagnosztikai értékkel bíró kész eredményeket szolgáltat); külön területet képviselnek az „elektronikus vezérlőtámaszok": ide tartozik az önműködő érzéstelenítő, amely egyidejűleg határozza meg a szervezet több paraméterének értékét, így pl. az agy bioáramaiét, a vérnyomásét, a vér oxidálódásának mértékét stb., és szükségnek megfelelően növeli az érzéstelenítőszer vagy az ellenszere adagolását, esetleges csökkenés esetén fokozza a nyomást; és elkészültek már olyan készülékek tervei (hordozhatóké is), amelyek állandóan ügyelnek a beteg szervezet bizonyos paramétereire. Ide tartozik az a készülék, amely a magas vérnyomásban szenvedő beteg vérnyomását azzal stabilizálja, hogy rendszeresen a szervezetébe juttatja ennek vagy annak a vérnyomást szabályozó szernek a megfelelő adagját. Felsorolásunk egyszerű és hiányos. Jegyezzük még meg, hogy az orvostudomány hagyományos szerei, a gyógyszerek, az „analóg informátorok" csoportjába tartoznak, minthogy ezeket rendszerint „általánosságban" adják be, a testüregekbe, a belső szervekbe vagy az érrendszerbe juttatják azzal a küldetéssel, hogy az orvosság most már „önmagától" találja meg a címzettjét, a rendszert vagy a szervet. Az akupunktúrát ezzel szemben inkább olyan módszernek tekinthetjük, amely az idegvégződéseket ingerelve „diszkrét" információt vezet be a szervezetbe - amíg, ugyanis, a gyógyszeres kezelés közvetlenül megváltoztatja a homöosztát belső állapotát, addig az akupunktúra ennek a homöosztátnak a „bemeneteire" hat.

Az evolúció - akárcsak minden konstruktőr - nem számíthat tetszés szerinti cél elérésére. Egyfelől kiválóan működik pl. annak a „megfordítható halálnak" a mechanizmusa, amely a különféle spórákra, moszatokra, szkleróciumokra, sőt néhány kis testű soksejtű szervezetre is jellemző. Másfelől igen értékes az emlősök melegvérűsége is. Ezeknek a tulajdonságoknak az összekapcsolása ideálisan sokoldalú megoldást jelentene, de lehetetlen. Igaz, hogy ezt bizonyos állatok téli álma megközelíti, ez azonban nem igazi „megfordítható halál". Az életműködések: a vérkeringés, a léleg-

283

zés, az anyagcsere ugyan ilyenkor meglassulnak, de meg nem szűnnek. Ezenkívül az ilyen állapot túllép a fenotípus élettani mechanizmusainak szabályozási határain. A téli álom lehetőségének öröklődő programozásúnak kell lennie. Ez az állapot mégis rendkívül értékes - különösen az űrrepülések korában, és leginkább abban az alakjában, amelyben a denevérek esetében jelenik meg.

A denevérek megjelenése pillanatában minden ökológiai fészek látszólag már foglalt volt. Hiszen a rovarevő madarak kitöltötték a nappalt, és a baglyok az éjszakát, így hát úgy tűnt, hogy az új faj számára nem akad menedék sem a földön, sem a fákon. Ezért az evolúció a denevéreket az alkonyat zugába helyezte be, amikor a nappali madarak már álomba merültek, az éjszakaiak pedig még nem repültek ki vadászútjukra. A változó és rossz megvilágítási viszonyok, amelyek ilyenkor uralkodnak, erőtlenné teszik a szemet. Ezért a denevéreknek ultrahangos „radarkészüléke" fejlődött ki. Ráadásul rejtekhelyükül gyakran azok a barlangmennyezetek szolgálnak, amelyek addig ökológiai fészek minőségükben ugyancsak üresek voltak. A legtökéletesebb azonban ezeknek a szárnyas emlősöknek a hibernációs mechanizmusuk. Testük hőmérséklete a zérus fokig szállhat alá. Szöveti anyagcseréjük ebben az időben gyakorlatilag megszűnik. Az állat nem olyan, mintha aludnék, hanem mintha elpusztult volna. Ébredése azzal kezdődik, hogy izmainak anyagcseréje növekedni kezd. Néhány perccel később már helyre állt a vérkeringése és a lélegzése is, s a denevér készen áll a repülésre.

A mély hibernálásnak nagyon hasonló állapotába lehet eljuttatni az embert is: megfelelő gyógyszeres technikával és lehűtési műveletekkel. Ez különösen érdekes. Ismerünk eseteket, amikor mutáció következtében fellépő vele született betegséget, amelynek a lényege az, hogy a szervezet valamely életfontosságú anyagot nem termel ki, úgy sikerült kompenzálni, kordában tartani, hogy a szövetekbe vagy a vérbe bevezették ezeket az anyagokat. De ilyen módon csak időlegesen lehet helyreállítani az élettani normát. A hibernálási műveletek túlhaladnak ezen a normán, megnövelik a szervezeteknek az egyébként a genotípusba beprogramozott lehetőségeit. Ebből az is kiderül, hogy a szabályozó potenciálok, noha örökletesen korlátozottak, megfelelő eljárások alkalmazásával mégis tágíthatók. Most visszatérünk egy korábban említett kérdéshez, az emberiség „genetikus szennyeződéséhez", amelyet közvetve az okoz, hogy a civilizáció megakasztotta a természetes kiválogatódás működését; közvetlen okai pedig a civilizáció eredményei, amelyek megnövelik a mutációra való hajlamot és a mutációk számát (ionizáló sugárzások, vegyi faktorok stb.). Kiderült, hogy lehetséges az öröklődő betegségek és gyengélkedések esetében gyógyszeres kezeléssel ellenhatást elérni, amely a sérült genotípust nem változtatja meg, minthogy a gyógyszer nem az ivarsejtekre, hanem az érésben levő vagy akár a már felnőtt szervezetre hat. Persze ennek a gyógyításnak megvannak a maga határai. Azok a defektusok, amelyeket a genotípus-sérülések korai megnyilvánulásai váltanak ki, pl. a Thalidomid által okozotthoz hasonlók, minden valószínűség szerint gyógyíthatatlanok. Megjegyezzük, hogy ma a gyógyszeres ráhatások tűnnek a legtermészetesebbeknek, azért, mert ezek a kezelések megfelelnek az orvostudomány hagyományainak. Lehetséges azonban, hogy az öröklődési kód „melléfogásainak" kiküszöbölése lesz a legegyszerűbb (bár egyáltalában nem ártalmatlan) eljárás, s egyúttal következményeiben, eredményeiben nyilván jóval radikálisabb lesz, mint a sérült rendszerek későbbi terápiája.

Azokat a perspektívákat, amiket ez az „antimutációsan normalizáló" önevolúció tár fel, aligha lehet túlbecsülni. A genetikai kód átalakítása folytán a vele született testi és pszichikai defektusok keletkezését előbb csökkenteni, később teljesen kiküszöbölni lehet majd, s így eltűnik azoknak a szerencsétlen, nyomorék embereknek a kategóriája, akiknek száma jelenleg már sok millióra rúg, és még tovább növekszik. A genotípusok gyógyítása tehát, vagy pontosabban a genotípus biotechnikája mentő eredményeket ígér. Valahányszor azonban, amikor a mutált gén eltávolítása nem bizonyulna

284

elegendőnek, hanem egy másikkal kellene pótolni, a „tulajdonságok megkomponálásának" problémája a maga teljes, fenyegető nagyságában tornyosulna fel előttünk. Egy Nobel-díjas tudós, aki éppen az öröklődés terén végzett kutatásaiért kapta kitüntetését, s aki úgy tűnik, hogy közvetlenül érdekelt az ilyen sikerekben, azt mondotta, hogy nem szeretné megélni azt a kort, amikor ezek a kutatási eredmények realizálódnak, mégpedig az irtózatos felelősség miatt, amelyet akkor az embernek majd vállalnia kell.

Jóllehet a tudomány alkotóit minden tisztelet és becsülés megilleti, én úgy gondolom, hogy az idézett álláspont nem méltó egy tudóshoz. Nem lehet egyidejűleg felfedezést tenni, és ugyanakkor arra törekedni, hogy a találmány következményeinek vállalását elhárítsa az ember magáról. Az ilyen magatartás következményeit - bár egyéb, nem biológiai területekről - jól ismerjük. Gyászosak a következmények. A tudós hiába igyekszik munkáját annyira összeszűkíteni, hogy annak kizárólag információszerzési jellege legyen, és hogy fallal zárja el gyakorlati felhasználásának problémáitól. Az Evolúció, amint könyvünkben már explicite is meg implicite is kimutattuk, könyörtelenül dolgozik. S az ember, amikor lépésről lépésre megismeri az Evolúció konstruktőri tevékenységét, nem tehet úgy, mintha kizárólag csupán az elméleti tudás felhalmozásán dolgoznék. Az az ember, aki felismeri elhatározásainak következményeit, megszerzi magának a döntés hatalmát és viselni fogja annak a felelősségnek a súlyát, amelyet az Evolúció, ez a személytelen konstruktőr azért viselt el olyan könnyedén, mert - számára az nem is létezett.

 

KONSTRUKTŐRI SZEMMEL

Az Evolúció mint alkotó utolérhetetlen zsonglőr, aki technológiai korlátozottsága folytán roppant nehéz helyzetekben végzi szemfényvesztő mutatványait. Kétségtelenül többet érdemel meg annál, hogy megbámuljuk - megérdemli, hogy tanuljunk tőle. Ha azonban tekintetünket elfordítjuk konstruktőri tevékenységének sajátos nehézségeiről, és kizárólag eredményeire összpontosítjuk figyelmünket, akkor kedvünk kerekedik, hogy az evolúcióról gúnyiratot készítsünk.

Íme vádjaink, a kevésbé általánostól az általánosabb felé haladva:

 

1. Nincs összhang az átadott információ redundanciája és a szervek felépítése között. A Dancoff által felfedezett törvényszerűségnek megfelelően az Evolúció a genotípusban átadott információ redundanciáját azon a lehető legalacsonyabb szinten tartja, amely még összeegyeztethető a faj folytatódásával. Ilyen módon az Evolúció ahhoz a konstruktőrhöz hasonlóan jár el, akit nem az érdekel, hogy összes automobiljai a célba érjenek, hanem teljesen elégedett már azzal is, ha a többségük odajut. Ez a „statisztikai konstruktőr-tevékenységnek" elve: amelyben a sikerességet nem az eredmények összessége, hanem a túlsúlyban levők döntik el. Ez idegen a mi gondolatvilágunktól (XV). Különösen pedig olyankor, ha az információ kisfokú redundanciájáért nem gépeknek, hanem élő szervezeteknek, sőt emberi testeknek defektusaival kell megfizetni: évente 250 000 gyermek születik súlyos öröklődő rendellenességgel. A redundancia minimális szintje az egyedek konstrukciójának is tulajdonsága. Az életműködések és szervek összhangot nem ismerő elhasználódása következtében a szervezet öregedése nem egyenletes. A normától való eltérés különféle irányokban következik be: „a rendszer gyengesége", tehát pl. a vérkeringés, az emésztés vagy az izületi rendszer stb. gyengesége a jellemző vonása. Végül pedig a szabályozók egész hierarchiája ellenére, ha csak egyetlenegy vérrög zárja is el valamelyik eret az agyban, vagy az egyetlenegy szivattyú (a szív) hibás lesz - az már

285

halált okoz. Azok a különálló mechanizmusok, amelyeknek az a hivatásuk, hogy elhárítsák, leküzdjék az ilyen katasztrófákat - mint pl. a szív visszereinek artériás egyesülése - a legtöbb esetben csődöt mondanak, és ottlétük meghökkentően az előírások formális végrehajtásának jellegét ölti, mintha csak valami üzemet látnánk, ahol a tűzoltókészülék ugyan ott található a megfelelő helyen, de olyan csekély mennyiségben, illetve csak a „dísz kedvéért" kirakva, hogy hirtelen szükség esetén az égvilágon semmire sem használhatók.

 

2. A takarékosság vagy éppenséggel az információs fukarság most említett elvének éppen ellenkezője az az elv, amelynek lényege az, hogy az egyed fejlődéséből nem küszöbölődnek ki a felesleges elemek. Mintegy mechanikusan, mintegy a tehetetlenség folytán adódnak át az adott fajt megelőző, régen eltűnt formák maradványai. Így pl. az embriogenezis folyamata alatt a magzat egymás után megismétli az ősi embriogenezisek fejlődésére jellemző egyes fejlődési fázisokat: az emberi magzat sorra egymás után kialakítja a kopoltyúkat, a farkat stb. Az igaz, hogy más célokra használja fel (a kopoltyúívekből képződik az állkapocs, a gégefő), éppen ezért látszólag ez nem játszik szerepet. Ámde az organizmus annyira bonyolult rendszer, hogy minden nélkülözhető komplikációtöbblet növeli a diszkoordináció esélyeit, a daganatokhoz vezető kóros formák keletkezését stb.

 

3. A „nélkülözhető komplikációk" most említett elvének következménye az egyedek biokémiai egyedisége. Hogy az öröklődő információt fajtól-fajhoz nem lehet átadni (a fajok közti átadhatatlanság) érthető, mivelhogy egy pánhibridizálódás pl. a denevér és a róka, vagy a mókus és az egér egymás közti kereszteződésének lehetősége megfosztaná az élő természetet az ökológiai piramis harmóniájától. A genotípusok különféle fajainak ez a kölcsönös zártsága egyetlen faj keretén belül is folytatásra talál abban a formában, hogy a szervezet fehérjéi megismétlődhetetlenül egyediek. A gyermek biokémiai egyedisége még az anyjának biokémiai egyediségétől is különbözik. Ennek pedig komoly következményei vannak. Ez a biokémiai egyediség abban nyilvánul meg, hogy a szervezet elkeseredetten védekezik minden idegen fehérje ellen, ez viszont az életmentő átültetéseknek (bőrnek, csontnak, szerveknek stb.) a végrehajtását teszi szinte lehetetlenné. Ahhoz, hogy megmenthessük az olyan emberek életét, akiknek a csontvelője képtelen a vérképzésre, előbb testüknek egész védekező berendezését kellene leküzdeni, és csak ezután lehetne beléjük oltani az emberi donorok adta szöveteket.

A biokémiai egyediség elve a természetes fejlődés során nem szenvedett sérelmet, vagyis a kiválogatódás nem irányult arra, hogy egy faj egyedei homogén fehérjeállománnyal rendelkezzenek, a szervezet felépítése ugyanis olyan, hogy minden egyed kizárólag önmagára támaszkodhat. Az Evolúció nem vette számításba a kisegítő külső beavatkozás lehetőségét. Megértjük tehát a reális helyzet okait, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az organizmusnak segítséget vivő orvostudomány egyidejűleg küzdeni kénytelen ugyanannak a szervezetnek „értetlen" tendenciája, a megmentő eljárások elleni védekezése ellen.

 

4. Az Evolúció nem tud a fokozatos változások útján megoldásokat keresni akkor, ha ezeknek a változásoknak mindegyike nem azonnal, nem a meglevő nemzedék számára hasznos. És analóg módon képtelen megoldani olyan feladatokat, amelyek nem kicsiny változtatásokat, hanem a konstrukció gyökeres átépítését követelik meg. Ilyen értelemben az Evolúció „opportunista" és „rövidlátó". Igen sok élő rendszert éppen emiatt jellemez olyan bonyolultság, amely elkerülhető volna. Ez, amiről most szólunk, más, mint a 2. pontban említett „nélkülözhető komplikáció": ott

286

ugyanis a végső állapothoz vezető út (petesejt - magzat - érett szervezet) szempontjából tettük bírálat tárgyává a bonyolultságtöbbletet, míg a 3. pontban a felesleges biokémiai bonyolultság káros voltára mutattunk rá. Most pedig, egyre messzebbre jutva a bálványrombolás útján, már a szervezet egészére vonatkozó egyes megoldások alapvető elgondolását kritizáljuk. Nem tudott pl. az Evolúció kerék jellegű mechanikai berendezéseket kiformálni, mivelhogy a keréknek első pillanatától kezdve teljes önmagának kell lennie, vagyis forgástengellyel, kerékaggyal, koronggal stb. kell rendelkeznie. Ugrásszerűen kellett volna tehát létrejönnie, hiszen még a legkisebb kerék is nyomban kész kerék volna, nem pedig valamilyen „átmeneti" forma. Nem mintha valaha is nagy szükség lett volna a szervezetekben pontosan egy ilyen mechanikai berendezésre, de azért ez a példa meggyőzően megmutatja, milyen típusú feladatok azok, amelyeket az Evolúció képtelen megoldani. A szervezetnek számos olyan mechanikai eleme van, amelyet nem-mechanikaival lehetne helyettesíteni. Így pl. a vérkeringés alapulhatna az elektromágneses szivattyú elvén, ez esetben a szív elektromos szerv volna, amely megfelelő módon váltakozó mezőket hoz létre, a vértestecskék pedig dipólusok volnának vagy esetleg jelentős ferromágneses zárványaik lennének. Egy ilyen szivattyú egyenletesebben tartaná fenn a vérkeringést, kevesebb energiabefektetéssel és az érfalak rugalmassági fokától függetlenül. A jelen helyzetben az érfalak rugalmasságának kell ellensúlyozniuk azt a nyomásingadozást, amit az okoz, hogy a vér egymást követő löketekben, porciókban kerül a főütőérbe. S minthogy a vér helyzetváltoztatását előidéző szerv működése a biokémiai energiának közvetlenül hemodinamikus energiává való átalakításán alapulna, ezért az egyik legnehezebb és tulajdonképpen megoldatlan probléma - vagyis az, hogy a szív abban a pillanatban legyen jól táplált, amikor arra a legnagyobb szüksége van, azaz az összehúzódás pillanatában -, többé nem volna probléma. Az Evolúció által megvalósított sémában összehúzódásakor az izom egy bizonyos fokig csökkenti az őt tápláló véredények belvilágát, és ezzel összefüggésben az átáramló vérmennyiséget, ennek folytán az izomrostokban pillanatnyilag csökken az oxigén mennyisége. A szív vitathatatlanul így is elvégzi feladatát, ezzel a megoldással is. De annál rosszabb fényt vet ez a megoldásra, hiszen egészében elkerülhető lenne. A véráramlás többlettartalékának elenyésző volta okozza azt, hogy jelenleg a koszorúserek megbetegedései jelentik világviszonylatban a halálozások egyik fő okát. Egy ilyen „elektromágneses szivattyú" sohasem valósult meg, pedig az Evolúció képes dipólus-molekulák, valamint elektromos szervek alkotására is. A fent kifejtett elgondolás azonban a legvalószínűtlenebb változásokat követelné meg, és ráadásul egyidejűleg két, egymástól szinte teljesen elszigetelt rendszerben: a vérképző szerveknek meg kellene kezdeniük az általunk posztulált „dipólusok" vagy „mágneses vörös vérsejtek" termelését, és ugyanabban az időben a szívnek izmokból álló szervből elektromos szervvé kellene átalakulnia. Nos, két ilyen mutációnak - a vak véletlentől függő - egybeesése olyan jelenség, amelynek a bekövetkeztére - tudomásunk szerint - akár egymilliárd évig is hiába lehetne várni. És így is történt. Mellesleg szólva, egy ennél sokkalta szerényebb feladatot - a szívsövény nyílásának elzárását a hüllőknél - az Evolúció megoldatlanul hagyott; a rosszabb hemodinamikai jellemzők az Evolúciót nem zavarják, egyáltalában meghagyja alkotásainál akár a legprimitívebb szerveket is és a legkezdetlegesebb biokémiai „felszerelést" is, ha ezek a lények ennek segítségével meg tudják oldani a fajfenntartást.

Meg kell jegyezni, hogy kritikánknak ebben a szakaszában nem követelünk evolúciósan, vagyis biológiailag lehetetlen megoldásokat, amilyen egyes anyagok felcserélése volna (hogy a csontfogakat cserélje ki acélfogakra, ízületek porcból való felületeit Teflon felszínnel váltsa fel. Azokat a genotípus-rekonstrukciókat, amelyek a szervezetnek lehetővé tennék a Teflon [poli(tetrafluor-etilén)] termelését, még csak elképzelni sem tudjuk. Ezzel szemben az, hogy az öröklődési anyagban olyan

287

szervek legyenek beprogramozva, mint az említett „hemoelektromos szivattyú" - lehetséges, legalábbis elvben.

Az Evolúció opportunizmusa és rövidlátása - vagy helyesebben megfogalmazva: vaksága - a gyakorlatban azt jelenti, hogy olyan megoldásokat alkalmaz, amelyek véletlen folytán elsőkként jelentek meg, és hogy ezekről a megoldásokról csak akkor mond le, ha egy véletlen alkalom másféle lehetőséget teremt. Ha azonban az egyszer megteremtett megoldás elzárja az utat az összes többi megoldás elől, legyenek azok akár a legtökéletesebbek és összehasonlíthatatlanul hatásosabbak, akkor az adott rendszer további fejlődése megakad. Így pl. a ragadozó hüllők állkapcsa az évek tízmillióin át megmaradt - mechanikailag nézve - igen primitív rendszernek, ezt a megoldást azután a hüllőknek úgyszólván az összes ágazatai „magukkal vonszolták", ha közös ősöktől származtak; tökéletesítést csak az emlősök esetében „sikerült" bevezetni (a farkas típusú ragadozóknál), tehát rendkívül későn. Amint a biológusok többször is helyesen megállapították már, az Evolúció csak az abszolút életfontosságú megoldások kidolgozásában bizonyul ügybuzgó konstruktőrnek, és csak akkor, ha azok a teljes életképesség fázisában (a szaporodás előtt) szolgálják a szervezetet. Ezzel szemben mindaz, aminek nincs ilyen kritikus jelentősége, többé vagy kevésbé elhanyagolódik, merőben véletlen metamorfózisok és teljesen vaktában bekövetkező sikerek kénye-kedvére adódik.

Az Evolúció természetesen képtelen előre látni valamely adott konkrét lépésének a következményét, még akkor is így van, ha az egy egész fajt vezet a fejlődés zsákutcájába, holott egy viszonylag csekély változás lehetővé tenné, hogy ezt elkerülje. Megvalósítja azt, ami azon nyomban lehetséges és kedvező, a többivel pedig nem törődik. A nagyobb szervezeteknek nagyobb az agyuk, s ebben az agyban a neuronok mennyiségének szaporodása megelőzi a tömeg növekedését: ebből fakad látszólagos előszeretete az „ortoevolúció", a testméretek lassú, de szakadatlan növelése iránt, amely azonban igen gyakran valódi kelepcének, az eljövendő pusztulás eszközének bizonyul: az ősi óriások (pl. a jura-korszak hüllői) egyetlen ága sem maradt fenn máig. Ezek szerint tehát az Evolúció - minden fösvénysége ellenére, amelyet azzal tanúsít, hogy csak a legszükségesebb „átdolgozásokat" végzi el - az összes lehető konstruktőrök közül a legpazarlóbbnak bizonyul.

 

5. Konstruktőri minőségében az Evolúció kaotikus is, logikátlan is. Látható ez pl. abból a módból is, ahogyan a regenerálódás lehetőségeit szétosztja a fajok között. Az organizmus nem az emberi technológiára jellemző makroszkopikus cserélhető alkatrészek elvének alapján épül fel. A mérnök úgy tervez, hogy a berendezés egész blokkjai cserélhetőek legyenek. Az Evolúció pedig „a cserélhető részek mikroszkopikus elve alapján tervez, ez az elv szakadatlanul megnyilvánul, minthogy a szervek sejtjei (a bőr-, a haj-, az izom-, a vérsejtek stb., kivéve a sejtek néhány kategóriáját, pl. a neuront) az osztódás révén állandóan újakra cserélődnek, a leánysejtek tulajdonképpen ilyen „cserealkatrészek". Ez az elv tökéletes is volna, jobb a mérnökinél - ha a gyakorlat oly gyakran nem mondana neki ellent.

Az emberi szervezet több billió sejtből épült fel: ezek közül mindegyik nemcsak azt a genotípusos információt tartalmazza, amely a feladata végrehajtásakor elengedhetetlenül szükséges, hanem a teljes információt, vagyis ugyanazt, mint amelyet a petesejt tartalmaz. Elméletileg tehát lehetséges volna mondjuk a nyelv nyálkahártyájának sejtjeiből érett emberi szervezetet kifejleszteni. A gyakorlatban ez nem lehetséges, mivelhogy ezt az információt nem lehet felhasználni, nem lehet működtetni. A szomatikus sejtek nem rendelkeznek embriogenetikai potenciállal. Az igazat megvallva, nemigen tudjuk, hogy miért van így. Talán bizonyos inhibitorok (növekedésgátlók) játszanak benne szerepet, hiszen ezt a szövetek kölcsönhatásának elve megkívánja: a legújabb kutatások szerint a

288

rákosodásnak azon kell alapulnia, hogy ezek az inhibitorok (hisztonok) a szomatikus mutációt szenvedett sejtekből eltűnnek.

Mindenesetre a látszat azt mutatja, hogy az összes szervezeteknek - vagy legalábbis a fejlődés ugyanazon fokán állóknak - többé-kevésbé hasonló regenerálódási képességet kellene felmutatniuk, mivelhogy mindegyiküknek eléggé egyforma redundanciájú információt tartalmaznak a sejtjei. Pedig nem így van. Még pontos kapcsolat sincs a fajnak az evolúciós hierarchiában elfoglalt helye és regenerációs lehetőségei között. A béka igen gyarló regenerátor, majdnem olyan hitvány, mint az ember. Ez pedig nemcsak hogy az egyed szempontjából hátrányos, de a konstruktőr álláspontjából nézve nem is logikus. Ezt az állapotot az evolúció folyamán bizonyára meghatározott okok idézték elő. Mi azonban most nem azzal foglalkozunk, hogy mentséget keresünk az Evolúciónak, mint a szervezetes rendszerek megalkotójának, gyarlóságaira. Minden evolúciós ágazat végső állapota - vagyis a „tömegtermelés" tárgyává lett jelenleg élő „modell" - egyfelől azokat a tényleges körülményeket tükrözi, amelyeknek meg kell felelnie, amelyekkel meg kell birkóznia, másfelől pedig a vak próbálkozásoknak és kereséseknek azt a milliárdesztendős útját, amelyet elődei megtettek. A mostani megoldások kompromisszumos jellegét tehát ráadásul még mindazok a megfelelő konstrukciók is pótlólagos kompromisszumteherrel sújtják és fokozzák, amelyek - ugyancsak kompromisszumos megoldások voltak.

 

6. Az Evolúció nem halmozza fel a saját tapasztalatait. Olyan konstruktőr ő, aki elfelejti egykori eredményeit, s minden alkalommal újra meg újra meg kell keresnie őket. A hüllők két ízben is „betörtek" a levegő birodalmába: először mint csupaszbőrű ősgyíkok, másodszor pedig már tollazatot öltve, és mindkét alkalommal elölről kellett kialakítaniuk a repülés körülményeihez való alkalmazkodást - a végrehajtó szerveknek és az idegrendszernek az adaptációját újból kellett elvégezniük. A gerincesek elhagyták az óceánt a szárazföldért, majd visszatérve a vízbe - nullától kellett kezdeniük „akvatikus" megoldásaik kidolgozását. Minden tökéletes specializációnak az az átka, hogy csak az adott viszonyokhoz való alkalmazkodást jelenti, s minél teljesebb a specializálódás, annál könnyebben vezet pusztuláshoz. ha ezek a körülmények megváltoznak. Pedig a legjobb konstrukciós megoldások nemegyszer a legkülönbözőbb, végletesen specializált oldalágakban szóródnak szét. A pápaszemes kígyó azon érzékszerve, amely a vörösön inneni sugarakra reagál, még a 0,001 °C nagyságrendű hőmérséklet-változást is észleli. Bizonyos halak elektromos szervei egy milliméterről még 0,01 mikrovolt feszültségkülönbségre is reagálnak. A denevérek táplálékául szolgáló molyfaj hallószerve érzékeli a denevérek ultrahang-echolokációjának frekvenciáját. Bizonyos rovarok tapintószervének érzékenysége már a molekuláris rezgések érzékelésének határát súrolja. Köztudomású, milyen fejlett némelyik rovarnak a szaglószerve. (Pl. a kínai selyemlepke hímjei.) A delfineknek hidrolokációs rendszerük van, s a feléjük haladó rezgésnyalábokat felvevő ernyőként koponyájuk homorú homlokrésze szolgál: az ezt fedő zsírpárna úgy működik, mint egy gyűjtőreflektor. Az emberi szem az egyes fénykvantumokra is reagál... Nos, amikor egy faj, amely ilyen szerveket fejlesztett ki, elpusztul, vele együtt mennek veszendőbe az említettekhez hasonló „evolúciós találmányok" is. Ki tudná megmondani, hány effajta tűnt el az elmúlt évmilliók során. Azokat a „találmányokat", amelyek léteznek, nem lehetséges kiterjeszteni annak a fajnak, családnak, sőt még annak a változatnak határain túl sem, amelyben kialakultak. Ez az oka annak, hogy az ember öregkorában fogatlan lény, holott ezt a problémát már vagy tucatszor megoldották, s minden alkalommal egy kissé másként (a halak, a cápák, a rágcsálók stb. esetében).

289

7. A legkevesebbet arról tudunk, hogy milyen módon hajtja végre az Evolúció a maga „nagy felfedezéseit", a maga forradalmait. Pedig hogy végrehajtja, az biztos: hiszen az új típusok megalkotása ezt jelenti. Természetesen e téren is fokozatosan jár el, hiszen másképpen nem is tud. E tekintetben már a legnagyobb fokú ötletszerűséget vethetjük a szemére, mert a típusok nem az adaptáció útján, nem is gondosan előkészített változások eredményeképpen jönnek létre, hanem az evolúciós lottójáték húzásainak eredményeként, amelyben ráadásul nagyon gyakran nincs is főnyeremény.

A genotípusok evolúciójáról már annyit beszéltünk, hogy az, amit most G. Simpson nyomán 29 fogok bemutatni, bizonyára magyarázat nélkül is érthető lesz. A nagy populációkban, ha a szelekciós nyomás alacsony, a genetikai változékonyság rejtett tartaléka keletkezik (a recesszív mutációjú genotípusokban). Kis populációkban ezzel szemben bekövetkezhet az új genetikai típusok véletlen rögződése, fixálódása. Simpson ezt „kvantumevolúciónak" nevezi (ez az ugrás azonban mégis kevésbé forradalmi annál, mint amit egykor Goldschmidt posztulált, amikor a genotípus hipotetikus makrorekonstrukciójának eredményeit a hopeful monsters - „reménnyel kecsegtető szörnyetegek" - névvel illette). Ez pedig úgy történik, hogy heterozigóta állapotúból a mutáció ugrásszerű átmenettel homozigóta állapotúba megy át; ennek folytán az addig rejtett jegyek hirtelen megnyilatkoznak, mégpedig egyszerre jelentős mennyiségű génnél (az ilyenfajta jelenségnek hallatlanul ritkának kell lennie, mondjuk egyszer vagy kétszer fordulhat elő negyedmilliárd év alatt).

A populáció elszigetelődése és számszerű csökkenése legtöbbször a halandóság hirtelen növekedése időszakában következik be, ezt rendszerint elemi csapások, katasztrófák idézik elő. Ilyenkor az elpusztuló milliók alkotta háttérben nagyon elszórtan bekövetkezik az adaptív radiáció ténye: hirtelen olyan új próba-modellek kerülnek felszínre, amelyeket a természetes kiválogatódás nem vizsgáztatott le, ezek az előbb leírt ugrásszerű módon keletkeznek, és csak majd az evolúciós folyamat további menete hajtja végre „gyakorlati kipróbálásukat". S minthogy az Evolúció mindig a véletlenszerű módszerrel válogat, ezért egyáltalán nem szükséges az, hogy a „nagy találmányokat" elősegítő körülmények szükségszerűen, vagy akárcsak a valószínűség alapján ezek keletkezéséhez vezessenek. Igaz, a halandóság növekedése, az elszigetelődés megkönnyíti, hogy a gamétákban * addig lappangó állapotban levő „baleseti" tartalékból nagyobb számban „bukkanjanak elő" mutált fenotípusok, maga ez a tartalék azonban nemcsak megmentő találmánynak, a rendszer új formájának, hanem még inkább értelmetlen és ártalmas tulajdonságok csomójának is bizonyulhat. A kiválogatódási nyomás iránya ugyanis egyáltalán nem kell hogy azonos legyen a mutációs nyomások irányával; a szárazföld szigetté alakulhat, s a szárnyatlan rovarok teljesen véletlenül átalakulhatnak szárnyasokká, ami még csak rontja a helyzetüket. Az egyik ugyanannyira lehetséges, mint a másik, és csak amikor a két nyomás – a mutációs és a kiválogatódási – irányai ugyanabba az irányba mutatnak, ekkor válik lehetségessé a valóban jelentős igazi előrehaladás. Ámde, ahogyan ma kezdjük a helyzetet megérteni, ez a jelenség is a ritkaságok ritkaságának számít. A konstruktőr ezt a helyzetet egyenértékűnek véli azzal a helyzettel, ami akkor áll elő, ha egy tengerjáró hajó mentőcsónakjait úgy látják el „élelemkészlettel", hogy a hajótörés bekövetkezése után a hajótöröttek találgathatják: vajon a csónak „vastartalékát" tartalmazó dobozban ivóvíz van-e vagy sósav, a csomagokban konzerv van-e vagy kődarabok?... És bármi groteszk is a leírt helyzet, a kép alapjában véve mégis megfelel az Evolúció módszerének, azoknak a feltételeknek, amelyek közepette legnagyobb szabású tetteit végrehajtja.

 


*   A zigótává összeolvadó különnemű ivarsejteket nevezzük gamétáknak. - Szerk.

290

Hogy nem tévedünk, erről a kétéltűek, a hüllők és az emlősök monofiletikus * keletkezése tanúskodik: az, hogy csak egyetlen ízben jöttek létre, minden egyes osztály csupán egyszer alakult ki az összes geológiai korszakok tartama alatt. Igen érdekes volna választ kapnunk arra a kérdésre, hogy mi történt volna akkor, ha 360 millió évvel ezelőtt nem jöttek volna létre az első gerincesek? Vajon akkor „további százmillió évig" kellett volna várni? És vajon megismételte volna-e e mutációs teremtést, de sokkal kisebb valószínűséggel? És vajon nem küszöbölt-e ki ez a találmány egy másik, potenciálisan ugyancsak lehetséges konstrukciót?

Csupa eldönthetetlen kérdés, mivelhogy úgy történt, ahogy történt. Igaz, hogy egy mutáció - amint már mondottuk - egy kissé mindig valamely szervezetnek egy más szervezetté való átváltozását jelenti, noha gyakran ez az átalakulás „adaptációs értelmetlenség". Egy genotípus szervezettségének magas szintje ilyen módon megteremti azokat a körülményeket, amelyek között a lottóhúzások tetszőlegesen hosszú sorozata majdhogynem az eggyel egyenlő valószínűségűvé teszi a jóval fejlettebb változat vagy ág megjelenését. („Fejlettebb" formának az olyat értjük, amely - mint J. Huxley mondja - nemcsak dominál a maga szervezettségével mindazok fölött, amelyek megelőzték, hanem potenciális átmenetet is képvisel a fejlődés további szakaszaihoz.) Az evolúció „nagy fordulatainak" példájánál ismét, s nagyon drasztikusan beleütköztünk a természetes konstruálás véglegesen statisztikai jellegébe. A szervezet szemléltető példája annak, hogy miként épülhet megbízhatatlan elemekből egy megbízható működésű rendszer. Az evolúció pedig annak a bizonyítéka, hogy miként lehet a kettős tét - az élet és a halál - hazárdjátékával mérnöki feladatokat megoldani.

 

8. Az Evolúciónak egyre fundamentálisabb kritikájára térünk át: most, mintegy mellesleg, a vezérlési módszerét is meg kell bírálnunk. A genotípusokat ellenőrző visszacsatolás súlyos hibákat enged át, s emiatt következik be a populáció genetikai terheltsége. Fő témánk most az Evolúció kiindulási és legalapvetőbb következményeinek egyike lesz: az építőanyag kiválasztása. Az Evolúció retortái és laboratóriumai: a parányi ragacsos fehérje-csöppecskék. Ezekből készíti el a vázakat, a vért, a mirigyeket, az izmokat, a szőrzetet, a páncélokat, az agyat, a nektárokat és a mérgeket. E „termelési lehetőségek" szűkös volta elképesztő, ha összehasonlítjuk a végtermékek univerzális jellegével. Ha eltekintünk a hideg technológia okozta korlátozásoktól, és ha nem a molekuláris és a kémiai akrobatika mutatványainak tökéletessége, hanem ezek helyett az optimális megoldások racionális tervezésének általános elve köti le az érdeklődésünket, akkor már tere nyílik a szemrehányásoknak.

Hogyan képzelhető el olyan szervezet, amely tökéletesebb a biológiainál? Mint determinált rendszer - s ilyen értelemben a természetes rendszerekhez (az élő szervezetekhez) hasonló - olyan egység lehet, amely ultrastabilitását a legtermelékenyebb energiának, tehát nyilván a nukleáris energiának beáramlása révén tartja fenn. Az oxidálódásról való lemondás feleslegessé teszi a vérkeringési, vérképző rendszereket, a tüdőt, s a központi légzésszabályozás egész piramisát, a szöveti enzimek egész vegyi apparátusát, az izomanyagcserét, valamint az izmok viszonylag jelentéktelen és határozottan korlátozott erejét. A nukleáris energia általános átalakulást tesz lehetővé: a cseppfolyós közeg nem a legjobb hordozója ennek az energiának (bár ilyen homöosztátot is lehetne építeni, ha valakinek különleges érdeke fűződik ehhez); ámde ez az energia különféle távlatokat nyit meg a távolbaható működések előtt, akár vezetékek útján és diszkrét jelleggel (kábeleken, az idegekhez hasonlóan)


*   Monofiletikus evolúció - az evolúciós folyamat egyik formája, amely abban foglalható össze, hogy a populáció öröklött jegyeinek átlagos értéke hosszirányban tolódik el. Ennek a folyamatnak alapvető vonása, hogy a populáció megoszlása nem figyelhető meg, hanem az mint egész változik meg. - Szerk.

291

történjék ez a működés, akár analóg jelleggel (amikor pl. a sugárzás az analóg információhordozó hormonkapcsolatokkal válik ekvivalenssé); a sugárzások és az erőterek pedig a homöosztát környező közegére is hathatnak, ami által a végtagok primitív mechanikája a csúszó-csapágyával egyetemben feleslegessé válik. Persze, a „nukleáris erőre épített" szervezetet éppen annyira groteszknek, mint amennyire értelmetlennek látnánk, ámde csak azt kell magunk elé képzelnünk, hogy az ember milyen helyzetben van az induló űrrakétában, máris helyesen tudjuk értékelni az evolúciós megoldás egész törékenységét, szűkös voltát. A megnövekedett gravitációban a főként folyadékokból álló testet ugrásszerűen megnövekedő hidrodinamikai túlterhelések érik: a szív felmondja a szolgálatot, a szövetekben részben nincs elegendő vér, másrészt meg szétrepeszti az ereket, izzadmányok és ödémák keletkeznek, az agyműködés szinte nyomban azután megszűnik, ahogy az oxigénellátása és -utánpótlása abbamarad, ilyen körülmények között még a csontváz is igen-igen gyenge konstrukciónak bizonyul ahhoz, hogy ellenálljon a reáható erőknek. Ma az általa alkotott gépeknek éppúgy a legmegbízhatatlanabb blokkja az ember, mint ahogyan mechanikailag is a leggyengébb láncszeme az általuk megvalósított folyamatoknak.

De még az sem vezet elkerülhetetlenül vissza bennünket a biológiai megoldásokhoz, ha lemondunk is a nukleáris energiáról, a mezőkről stb. A biológiainál már az a rendszer is tökéletesebb lesz, mely a biológiaiéhoz képest egy kiegészítő szabadsági fokkal rendelkezik: a szabad anyagválasztással; vagyis olyan rendszer, amelynek sem az alakja, sem a funkciója nem eleve determinált. Az a rendszer, amely a szükségleteknek megfelelően alakítja ki a vevőszerkezetét, vagyis effektorát, új érzékszervet vagy új végtagot, vagy pedig egy új helyváltoztatási módot dolgoz ki. Tehát egyszóval olyan rendszer, amely közvetlenül, a saját „szómája" fölötti hatalmánál fogva hajt végre olyasmit, amit mi csak kerülő úton, technológia segítségével, másodfajú szabályozók, vagyis agyak útján tudunk elérni.

Cselekvéseink kerülőutas jellege azonban kiküszöbölhető. Aki előtt még hárommilliárd év áll, az olyan mélyre hatolhat be az anyag titkaiba, hogy maga ez a kerülőutas cselekvési mód válik feleslegessé.

Az építőanyag kérdését kétféleképpen vizsgálhatjuk. Vagy a szervezeteknek a természethez való alkalmazkodásában vizsgáljuk a kérdést, ez esetben az Evolúció által választott megoldásnak több pozitív oldalát látjuk. Vagy pedig a perspektivikus lehetőségek szemszögéből tekintjük, s ez esetben nyomban szemünkbe tűnik az építőanyag minden korlátozottsága. Számunkra a leglényegesebb időbelileg korlátozott volta. Amikor évmilliárdok állnak rendelkezésünkre, akkor a majdnem-halhatatlanságot is megkonstruálhatjuk - ha éppen ezt akarjuk. Az evolúció ebben a kérdésben teljességgel érdektelen.

Dehát miért mérlegeljük az öregedés és a halál problémáját abban a pontban, amelyet az építőanyag hiányosságainak szentelünk? Nem tartozik-e ez inkább a szóban forgó építőanyag szervezettségének kérdéséhez? Hiszen magunk említettük, hogy a protoplazma - legalábbis lehetőségeiben - halhatatlan. A maga rendjét szüntelenül megújító, helyrehozó lévén, éppen ezért konstrukciójának alapelvében nem foglaltatik a folyamatok megszakadásának a harmónia megbomlása miatti elkerülhetetlensége. Ez bonyolult kérdés. Ha van is valamicske fogalmunk arról, ami egy szervezetben pillanatok vagy órák leforgása alatt zajlik le - azokról a törvényszerűségekről, amelyeknek években számított időtartamok alatt engedelmeskedik, úgyszólván semmit sem tudunk. Ezt a tudatlanságunkat egész ügyesen álcázzák az olyan kifejezések, mint a „növekedés", az „érettség", „öregedés", ezek azonban csupán félmetaforák - állapotok ködös elnevezései, nem pedig pontos leírásai.

Az Evolúció konstruktőr-statisztikus: ezt már tudjuk. Ámde nemcsak fajképző tevékenysége

292

átlagoló, statisztikai jellegű, az egyes egyed felépítését is ugyanerre az elvre alapozza. Az embriogenezis maga is csak általánosságban vezérelt teleologikus pontosságú kémiai robbantás, amely maga is statisztikai törvényeknek engedelmeskedik, mivelhogy a gének a „végtermék" egyes sejtjeinek sem a mennyiségét, sem az elhelyezkedését nem határozzák meg. A többsejtű szervezeteknek egyetlen külön vett szövete sem köteles elhalni, az ilyen szöveteket - a szervezettől elválasztva évekig lehet mesterséges tápközegen tenyészteni. A szervezet tehát, mint egész halandó, de alkotó részei nem azok. S ezt hogy értsük? A szervezetet élete során különféle zavarok és sérülések érik. Ezek közül egyesek a környezetből erednek, másokat akaratlanul is ő maga okoz magának. S az utóbbiak a leglényegesebbek. Beszéltünk már az életfolyamatok „kisiklásainak" bizonyos fajtáiról, ezek egy bonyolult rendszerben mindenekelőtt a korrelációs egyensúly elvesztéséből állanak. Néhány főtípusa létezik az ilyen kisiklásoknak: patologikus egyensúlyi állapot megszilárdulása (pl. a gyomorfekély esetében), egy circulus vitiosus (pl. a hipertóniában) vagy végül lavinaszerű (láncreakciós) reakció (epilepszia). Ide számíthatjuk cum grano salis, a neoplazmákat is. Mindezek a zavarok siettetik az öregedés folyamatát, ez a folyamat azonban azokban az egyedekben is lezajlik, akik úgyszólván sohasem voltak betegek. Úgy tekinthetjük, hogy az öregedés az életfolyamatok statisztikai jellegéből fakad, abból a jellegből, amelyet igen primitíven a söréttel való lövés szemléltethet. Bármilyen gondosan készült a puskacső, a sörétszemek a megtett út függvényében szóródnak. Az öregedés a folyamatok hasonló szóródását jelenti és azt, hogy ennek folytán fokozatosan kiszabadulnak a központi ellenőrzés alól. Amikor ez a szóródás kritikus értékig ér, amikor az összes kompenzáló apparátusok tartalékai kimerülnek, akkor beáll a halál.

Ezért élhetünk azzal a gyanúperrel, hogy a statisztika, amely oly kifogástalan a labilis egyensúlyi állapot (Bertalanffy szóhasználatával: Fliessgleichgewicht) kialakulási alapelvének kiindulásaként, és mindaddig kifogástalanul beválik, amíg az így adottaknak vett elemekből felépült szervezetek egyszerűek, maga a statisztika nyomban hibákhoz vezet, mihelyt átléptünk egy bizonyos bonyolultsági határt. Ebben az értelemben a sejt sokkal tökéletesebb alkotás, mint a többsejtű szervezet - bármilyen paradoxul hangzik is ez a megállapítás. Meg kell azonban értenünk, hogy amikor ezt mondjuk, akkor egészen más nyelvet használunk, illetve egészen más dolgokkal foglalkozunk, mint amelyek az Evolúció számára voltak fontosak. A halál több okból is következménye az evolúciónak: a szakadatlan változások terméke, a fokozódó specializálódás eredménye, és végül annak is következménye, hogy az Evolúció ilyen és nem más anyaggal kezdte a tevékenységet, vagyis azzal az egyetlen anyaggal, amelyet lehetséges volna megalkotnia.

Ezért valójában nem gondoljuk komolyan, hogy gúnyiratot írjunk erről a személytelen teremtőnkről. Egész másra gondolunk. Egyszerűen arra törekszünk, hogy tökéletesebb konstruktőrök legyünk, mint amilyen ő, és ezért óvakodnunk kell hibáinak megismétlésétől.

 

AZ EMBER REKONSTRUÁLÁSA

Problémánk az ember tökéletesítésének kérdésébe tartozik. Többféle módon közelíthetjük meg. Alkalmazhatjuk a „megóvási technikát", ami nem más, mint az orvostudomány. Ilyenkor a norma, vagyis a minta az az állapot lesz, amit átlagos egészséges állapotnak számítanak, s a tevékenység arra irányul, hogy minden ember elérhesse ezt az állapotot.

Az ilyen tevékenységek területe lassanként megnövekszik. Még akár a genotípusból eleve hiányzó paramétereket is meg lehet próbálni beépíteni a szervezetbe (ahogyan a már említett hibernációs

293

lehetőségnél szó volt erről). Fokozatosan át lehet térni az egyre általánosabb protézisalkalmazásra; a szervezet védőerőinek leküzdésére abból a célból, hogy a szervátültetések sikeressé váljanak. Mindez már ma is megvalósulóban van. Már megtörténtek az első vese- és tüdőátültetések, * s az átültetés egyre szélesebb területen folyik, főként az állatkísérletek („tartalék"-szívek) területén. Sőt az Amerikai Egyesült Államokban már létrejött a „cserélhető szervek" társulata is, hogy összehangolja és elősegítse a kutatásokat ezen a területen. A szervezet tehát fokozatosan átépíthető, kicserélve egyes funkcióit és paramétereit. Ez a folyamat az objektív szükségszerűség nyomására és a technológiai lehetőségek növekedésének megfelelően valószínűleg két irányban fog haladni: a biológiai változások irányában (átültetésékkel a defektusok és csonkulások megszüntetésére stb.), valamint a mű-testrészekkel való pótlás irányában (olyankor, ha a mechanikus, a „halott" protézis jobb megoldás a felhasználó számára, mint a természetes szerv vagy szövet átültetése). A protézisalkalmazás ilyen határok között persze nem mehet el odáig, hogy az ember holmiféle robottá alakítása bekövetkezhessék. Ez az egész fázis, amely nyilván nemcsak a mostani évszázad végéig tart el, hanem a jövő század elejét is minden bizonnyal felöleli, magában foglalja annak az alapvető „konstrukciós tervnek" az elfogadását, amelyet a Természet adott meg. Eszerint sértetlenek maradnak a test, a szervek és a funkciók felépítésének direktívái, akárcsak a kiindulási alapelvként elfogadott fehérje alapú építőanyag és a vele járó elkerülhetetlen következmények: az öregség és a halál.

Irreálisnak gondolom az élet statisztikai meghosszabbítását, az átlagos élettartam százévesnél hosszabbra nyújtását anélkül, hogy az öröklődő információba be ne avatkoznánk. Sok bölcs ember mondotta már nem is egyszer nekünk, hogy „tulajdonképpen", „elvben" az ember akár 140-160 évig is elélhetne, hiszen némely egyed meg is éri ezt a kort; nos, ez az érvelés ahhoz az argumentációhoz méltó, amelyben azt bizonygatják, hogy „tulajdonképpen" akármelyikünk Beethovenné vagy Newtonná fejlődhetne, hiszen ők is emberek voltak. No persze, emberek voltak, aminthogy emberek a matuzsálemi korú kaukázusi hegylakók is, de őszintén szólva a populációs átlagra vonatkozóan ebből semmi következtetést sem lehet tenni. A hosszú élet meghatározott gének működésének következménye: aki ezeket elterjeszti az egész populációban, az megteremti e populáció statisztikai hosszúéletűségét. S bárminemű ennél radikálisabb változtatási programot sem ma, sem az elkövetkező száz esztendőben - szemmel láthatóan - nem sikerülhet megvalósítani. Egyedül csak a szervezet forradalmi átalakításának programját lehet elgondolni. Primitív, naiv módon ugyan, de ez mégis lehetséges.

Először is abban kell megállapodnunk, hogy mit is akarunk.

Ahhoz hasonlóan, ahogy a térbeli nagyságoknak megvan a skálája, kezdve a metagalaktikus ködöktől a tejútrendszereken, a helyi csillagrendszereken, a bolygórendszereken, a bolygókon, a bioszférájukon, az élő szervezeteken, a vírusokon, a molekulákon és az atomokon át egészen a kvantumokig ugyanígy az időbeli nagyságoknak is megvan a maguk skálája, vagyis időtartamuk különféle. Ez utóbbi nagyjából-egészéből megfelel az elsőnek. A leghosszabb a galaxisok individuális élettartama (tíz egynéhány milliárd esztendő), utánuk következnek a csillagok (10 milliárd év körül), a biológiai evolúció egészként tekintve (4-6 milliárd év), a geológiai korszakok (150-50 millió év), a mammutfenyő (kb. 6000 év), az ember (kb. 70 év), az egy napig „virágzó" tiszavirág, a baktérium (kb. 15 perc), a vírus, a cisz-benzol, s a sort a másodperc milliomodrészéig élő mezon zárja.

Teljesen irreálisnak látszik olyan értelmes lényt konstruálni, amelynek individuális élettartama


*   A könyv megírása óta más szervek átültetésére is sor került (máj, szív stb.). - Szerk.

294

elérné hosszúságban a geológiai korszakokét. Az ilyen lénynek vagy bolygószerű térbeli méretekkel kellene rendelkeznie - vagy le kellene mondania arról, hogy a korábbi benyomásait folyamatosan megőrizze a memóriája. Persze itt tág tere nyílik a „tudományos fantasztikum" szellemének megfelelő groteszk ötleteknek: elképzelhetők pl. olyan hosszú életű lények, akik pl. a város gigászi, föld alatti „mnemotronjaiban" őrzik az emlékezetüket, és ultrarövid hullámok útján állanak kapcsolatban saját, százezer év előtti ifjúkori emlékeikkel. Ilyen módon az életkor reális megnövelésének a határa valahol a biológiai plafon körül lehet (a mammutfenyőé, vagyis kb. 6000 év). És milyen legyen ennek a hosszú életű lénynek, a legfontosabb tulajdonsága? Elvégre a hosszú élet nem lehet öncél, hanem szolgálnia kell valamire. Kétségtelen, hogy senki, sem ma, sem százezer év múlva nem képes olyannak meglátni a jövőt, amilyen az valóban lesz. Ezért a „tökéletesített modell" alapvető tulajdonsága az autoevolúciós potenciája kell hogy legyen. Az, hogy önmagát átalakíthassa ez a lény olyan módon és olyan irányban, ahogyan az majd neki, az általa kialakítandó civilizáció szempontjából meg fog felelni.

Tehát mi az, ami lehetséges? Úgyszólván minden, tán csak egyetlen dolog kivételével. Képzeljük el, hogy az emberek összebeszélnek és valamikor a néhány tízezredik év egy szép napján kijelentik: „Elég volt, ezentúl már legyen így, ahogyan most van, legyen így mostantól kezdve örökkön-örökké. Ne változtassunk semmit, ne találjunk fel semmit, ne fedezzünk fel semmit, mert jobb, mint most, úgysem lehet, s még ha lehetne is, nem akarjuk, hogy másként legyen."

Nos, jóllehet sok kevéssé valószínű dologról szóltam már e könyvben - ezt a most vázolt jelenetet látom a legvalószínűtlenebbnek valamennyi közül.

 

A KIBORGIZÁLÁS

Különös figyelmet érdemel az ember rekonstruálásának ma ismert egyetlen - egyelőre tisztán hipotetikus - terve, amelyet a tudósok felvetettek. Ez nem általános átépítési terv. Egy meghatározott célt kellene szolgálnia: az embert alkalmazkodóképesség kellene tennie a világűrhöz, mint „ökológiai fészekhez". Az ún. kiborgról (a „kibernetikus organizáció" szavak rövidítése) van szó. A „kiborgizálás" az emésztőrendszer eltávolítását jelenti (a máj és esetleg a hasnyálmirigy egy részének kivételével), amivel kapcsolatban feleslegessé válik az állkapcsok, a rágóizmok és a fogazat is. És ha a beszéd problémája „kozmikusan", vagyis állandó rádiókapcsolat révén oldódik meg, akkor eltűnik a száj is. A kiborgnak számos biológiai eleme van, olyanok, mint a csontváz, az izomzat, a bőr, az agy, ámde ez az agy a testnek korábban nem-akaratlagos, automatikusan működő funkcióit már tudatosan vezérli, a szervezet kulcsfontosságú pontjaiban ugyanis ozmotikus szivattyúk helyezkednek el, s ezek a szükségnek megfelelően hol táplálóanyagokat, hol aktivizáló testeket: orvosságokat, hormonokat - az alapanyagcserét élénkítő vagy ellenkezőleg, csökkentő, esetleg éppen a kiborgot hibernált állapotba vezető preparátumokat juttatnak a szervezetbe. Az ilyen autohibernációs készenlét jelentős mértékben növelheti a túlélés lehetőségét egy balesetnél vagy más hasonló esetben.

A vérkeringési rendszert meglehetősen „hagyományos" módon képzelik el, noha a kiborg oxigénmentes körülmények közt is dolgozhat (természetesen az űrruhájában tárolt oxigéntartalékkal). A kiborg azonban már nem egy protézisekkel részlegesen ellátott ember, hanem részlegesen átalakított ember, aki mesterséges emésztő-szabályozó rendszerrel bír, s ez teszi lehetővé számára, hogy a különféle kozmikus környezetekhez alkalmazkodni tudjon. De azért mégsem mikroszkopikusan átalakított ember, mert az alapvető építőanyagai a testének továbbra is az élő sejtek, ezenkívül pedig,

295

magától értetődik, a szervezetében beállott változásokat nem adhatja át az utódainak (nem öröklődőek). Még az is feltételezhető, hogy a „kiborgizálást" a biokémizmus átalakításával is kiegészíthetik. Így pl. szerfölött kívánatos volna, a szervezetet az állandó oxigén-utánpótlástól függetleníteni. Ez az út azonban már ahhoz a bizonyos „biokémiai forradalomhoz" vezet, amelyről az előbbiekben beszéltünk. Egyébként már tudjuk, hogy fölösleges olyan testeket keresni, amelyek a hemoglobinnál eredményesebben tudják tárolni az oxigént - mert enélkül is lehetséges meglehetősen sokáig kibírni lélegzetvétel nélkül. A bálnák egy óránál is tovább képesek a víz alatt maradni, s ez nemcsak a megnövekedett tüdőtérfogatuk eredménye. Olyan szervrendszerrel rendelkeznek, amely kifejezetten erre a célra fejlődött ki. Az átalakításhoz megkövetelt elemeket tehát szükség esetén a bálnáktól is kölcsönvehetjük.

Arról még nem szóltunk, hogy egyáltalában kívánatos-e a kiborgizálás vagy sem. Most is csak azért említettük meg, hogy megmutassuk: ilyesféle problémákkal egyáltalában foglalkoztak már szakemberek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy hasonló tervet manapság - minden valószínűség szerint - nem lehetne megvalósítani (és nemcsak az orvosi etika szemszögéből volna ez megvalósíthatatlan, hanem azért, mert egy ilyen tömeges méretet öltő sebészi beavatkozás és az oly életfontosságú szerveknek különféle „ozmotikus szivattyúkkal" való felcserélése az életben maradás elenyészően csekély esélyével kecsegtetne), és ez annak ellenére van így, hogy a terv lényegileg bizony eléggé „konzervatív".

A bírálat fő forrása azonban nem is annyira a kitervelt műtétek sorozata, hanem várható végeredményük. A kiborg minden látszat ellenére egyáltalán nem lenne az „eddigi modellnél" egyetemesebb, univerzálisabb lehetőségekkel rendelkező ember. Inkább csak amolyan „kozmikus változat" lenne, és távolról sem az összes égitestekhez, hanem legfeljebb a Hold vagy a Mars típusúakhoz alkalmazkodott. Az eléggé kegyetlen beavatkozások eredménye tehát - az adaptációs egyetemesség tekintetében - meglehetősen sovány; mégis a legsúlyosabb ellenérv magának „az ember degenerálásának" a koncepciója, vagyis az, hogy a különféle embertípusokat többé-kevésbé a hangyák specializációjának képére és hasonlatosságára alakítanák ki. Lehet, hogy a terv kigondolóinak eszükbe sem jutott ez az analógia, mégis lehetetlen nem rágondolni még olyan embernek is, aki minden előítélet nélkül ismerkedik meg e tervvel. Hibernált állapotban ozmotikus szivattyúk nélkül is lehet az ember, s az űrrepülőket ugyanígy egy sereg mikrogyámmal is el lehetne látni (önműködőkkel vagy általuk irányítottakkal), abból a célból, hogy a megfelelő preparátumok bekerüljenek a szervezetükbe. Már maga az az elgondolás, hogy a kiborg szájatlan legyen, véleményem szerint inkább a laikus tömegnek szánt hatáskeltés, mintsem biológus szakembereknek szóló terv. Nem tudom elhallgatni, hogy az ilyen és hasonló átalakítások területén könnyebb megelégedni azzal, hogy a jövőbeli szükségességükről mondunk közhelyeket, mintsem konstrukciós szempontból meggyőző, bár ma még technikailag nem reális kiigazításokat javasolni. Egyelőre az ipari kémia reménytelenül elmaradt az élő szervezetek biokémiája mögött, s a molekuláris technika, beleértve a molekuláknak mint információhordozóknak az alkalmazását, még gyermekcipőben jár a szervezetek molekuláris technológiájához képest. Ámde azok az eszközök, amelyekhez az Evolúció, hogy úgy mondjuk, inkább „kétségbeesésében" nyúlt, mintsem szabad választásából (merthogy az objektív körülmények a „hideg technológia" és az elemeknek igen szűk választéka - gyakorlatilag csak a szén, a hidrogén, az oxigén, a kén, a nitrogén, a foszfor, valamint nyomokban a vas, a kobalt s más fémek - használatára szorították), nos ezek az eszközök nem képviselik a világmindenség viszonylatában a homöosztátok konstruálásának csúcseredményeit. Amikorra a kémiai vegyületek szintézise, az információelmélet és az általános rendszer-

296

elmélet hatalmasat fejlődik, az emberi test az akkori világ legkevésbé tökéletes elemének fog bizonyulni. Az emberi tudás túl fogja haladni az élő szervezetekben felhalmozott biológiai tudást. És akkor majd azok a tervek, amelyeket ma még a tökéletes evolúciós megoldásokra szórt rágalmaknak számítunk - majd megvalósulnak.

 

AZ ÖNFEJLŐDÉSŰ GÉP

Mivelhogy az ember átépítésének lehetőségét borzalmas dolognak látjuk, hajlandóak vagyunk azt hinni, hogy az ilyen célra alkalmazott technikai eljárások is ugyanilyen borzalmasak. Az agysebészet, a lombikban tenyésztett embrió, amint a genetikai technika ellenőrzése alatt fejlődik - csupa olyan kép, amilyent a fantasztikus irodalom szokott elénk tárni. Pedig az eljárások teljességgel észrevétlenek is lehetnek. Az Egyesült Államokban néhány esztendő óta és azóta már több helyen másutt is házasságkötésre, házasfelek kiválasztására programozott számítógépek dolgoznak. A „házasságközvetítő gép" kiválasztja az egymáshoz testileg-lelkileg legjobban illő párokat. Az egyelőre még gyér rendelkezésre álló adat tanúsága szerint a gépi közvetítéssel létrejött házasságok tartóssága mintegy kétszerese a közönséges házasságokénak. Az Egyesült Államokban az utóbbi évek során egyrészt csökkent a házasságra lépők életkora, másrészt a megkötött házasságoknak mintegy a fele öt éven belül felbomlott - ebből következően igen nagy az elvált huszonévesek száma, és sok az olyan gyermek is, aki nélkülözi a normális szülői gondoskodást. Még nem találták meg a módját, hogy a nevelés családi formáját mivel is lehetne felváltani, minthogy a probléma nemcsak a megfelelő intézmények (gyermekotthonok) fenntartásához szükséges pénz előteremtése, hanem sokkal inkább az, hogy a szülői érzéseknek egyszerűen nincs pótszere, s ha ezek a gyermek életéből korán, huzamosan hiányzanak, akkor a következménye nem egyszerűen csak a gyermekkori élmények negatív volta lesz, hanem gyógyíthatatlan károsodásokat okozhat az ún. „felsőbb emocionális szférában". Jelenleg a helyzet ez. Az emberi párok véletlenszerű módon - mondhatni a Brown-mozgások „módszerével" - alakulnak ki, minthogy bizonyos számú futólagos érintkezés után egyesülnek, amikor végre rátalálnak „az igazi" partnerra, amit jelek szerint a kölcsönös vonzódásnak kell bizonyítania. Ám az ilyen felismerés valójában meglehetősen a véletlen függvénye (hiszen mintegy 50%-ban tévesnek bizonyul.) A „házasságközvetítő gépek" megváltoztatják a helyzetet. A megfelelő kutatások útján a gépet ellátják a jelöltek pszichoszomatikus tulajdonságairól szerzett ismeretekkel, s a gép ezután keresi ki az optimálisan összeillő párokat. A gép nem szünteti meg a választás szabadságát, mert nemcsak egyetlen jelöltet nevez meg. Működése valószínűségi jellegű, tehát a bizalmat keltő szférába tartozó kiszűrt csoporton belül javasolja, hogy válasszanak, és ami fő, a gép az emberek milliói közül tudja kiválogatni az ilyen csoportokat, míg az egyén a maga hagyományos „véletlen találati" módszerével egész életében is legfeljebb néhány száz jelölttel találkozhat. A gép tehát valósággá teszi azt az ősi mítoszt, amely a férfiakról és a nőkről szól, akiket egymásnak szánt a sors, s akik mégis hiába keresik egymást. Már csak az kell, hogy a közvélemény is jóváhagyólag fogadja el ezt az újítást. Bár az igazat megvallva, ezek csak racionális érvek. A gép kiterjeszti a választás lehetőségeit, ezt azonban közvetítetten, mintegy az egyén feje fölött teszi, megfosztva őt a tévedés és a szenvedés jogától, s általában az együttélés mindennemű viszontagságaitól, holott lehetnek olyanok is, akik éppen az ilyen viszontagságokra áhítoznak, vagy legalábbis arra, hogy legyen joguk kockáztatni. Mert igaz ugyan, hogy az általános vélemény szerint az ember azért köt házasságot, mert tartósan ebben a kötelékben kíván élni - de azért lehet olyan ember is, aki talán szíve-

297

sebben választ éppenséggel egy végzetesen záruló izgalmas kalandot a könnyelműen kiválasztott partnerral, mintsem hogy harmonikus egyetértésben „hosszú és boldog" életet éljen le a párja oldalán. Ámde, ha az átlagigényeket vesszük figyelembe: a házaspároknak a gép rendelkezésére álló, „több ismeret" alapján való összehozása előnyeiben messze felülmúlja a hátrányait, s így, az ilyenfajta gyakorlatnak jelentős lehetőségei vannak az általános elterjedésre. Ha a „gépi közvetítéssel" kötött házasság válik a kulturális normává, akkor a gép által ellenzett házasság tán afféle tiltott és mégis csábító gyümölcs lesz majd, s a társadalom olyan légkörrel fogja körülvenni, mint valamikor, mondjuk, a rangon aluli frigyet. Persze az is lehetséges, hogy az ilyen „kétségbeesett lépést" bizonyos körök a „különleges bátorság jelének" - „a veszély kihívásának" fogják tekinteni.

A „házasságközvetítő gépek" alkalmazása igen komoly következményekkel járhat fajunk jövőjét illetően. Ha az individuális genotípusokat megfejtik, és a megállapított „személyiségi pszichoszomatikus profilok" mellett ugyancsak bevezetik a gép memóriaegységébe, akkor a házasságközvetítő gép feladata nemcsak az egymáshoz illő személyek kiválasztása lesz, hanem az egymáshoz illő genotípusoké is. A kiválasztás ekkor kétlépcsős lesz. A gép először az egymásnak pszichoszomatikusan megfelelő partnerek osztályát fogja kiválogatni, majd ez az osztály másodfokú kiszűrésre kerül, s a gép kirostálja az olyan jelölteket, akiknek esetében nagy a valószínűsége annak, hogy az elképzelések szerint nem kívánatos gyermekeket hoznának a világra. Például testi vagy lelki fogyatékosságban szenvedő gyermekeket: ezt a kiszűrést feltétlenül helyeseljük, vagy pedig kicsiny szellemi képességekkel rendelkező, esetleg kiegyensúlyozatlan személyiségű gyermekeket - ez a kiszűrés már, legalábbis napjainkban, némileg aggályt keltő. Az ilyen eljárás, különösen olyan korszakokban tűnik kívánatosnak fajunk öröklődési anyagának stabilizálása és védelme tekintetében, amikor a civilizációs környezetben megnövekszik a mutagén anyagok, a mutációt kiváltó tényezők koncentrációja. A populáció genotípusainak stabilizálásától azonban már nincs messze további fejlődésük irányítása. És ezzel már beléptünk a tervszerű ráhatás, ellenőrzés szakaszába, amely folyamatos átmenetet alkot a faj evolúciójának irányításához. Ugyanis a genotípusokat a genotípusoknak megfelelően kiválogatni, annyit jelent, mint a faj evolúcióját irányítani. Ez a fajta technika az összes lehetségesek közül a legkevésbé tűnik drasztikusnak, radikálisnak, mivel lényegileg észrevehetetlen, viszont éppen ezáltal hoz létre kényes erkölcsi kérdést. Kultúránk kánonjainak megfelelően a társadalomnak minden lényeges változásról értesülnie kell, s „az önevolúció ezeréves terve" pl. ilyent jelentene. Ámde információt adni a megfelelő indokolás nélkül ugyanannyi, mint tervet készíteni anélkül, hogy az érintetteket meggyőznénk a terv megvalósításának szükségességéről. Az érveket azonban megfelelő módon egyrészt csak azok fogják megérteni, akik széles körű ismeretekkel rendelkeznek az orvostudomány, az evolúciós elmélet, az antropológia, valamint a populáció-genetika területén. S az említett technikai megoldás másik sajátossága az, hogy hatásossága attól függ: a szervezet milyen jegyeivel kapcsolatban alkalmazzák. Viszonylag könnyű volna pl. arra törekedni, hogy elterjesszük a magas fokú értelmi képességet, mint olyan természetes faji jelleget, amely ma mégsem olyan gyakori, mint ahogyan kívánatos volna. Az ilyesminek abban a korban lenne óriási a jelentősége, amikor az ember és a gép verseng majd egymással az észbeli képességekben. Viszont mindennél nehezebb lenne, az ismertetett módszerrel mélyre ható változásokat elérni a szervezet strukturális felépítésében. Milyen változásokról lehet szó? Egyes kutatók véleménye szerint (közéjük tartozik pl. Dart is) „örökletesen terheltek vagyunk" vagy pontosabban a „rosszra" és a „jóra" való törekvés „aszimmetriája" tüntet ki bennünket, ennek oka az, hogy őseink háromnegyed millió éven át emberevők voltak, mégpedig nem is kivételesen, csupán a fenyegető éhhalál elleni védekezésül (ahogyan az a „közönséges" ragadozók esetében is előfordul), hanem

298

rendszeresen. Erről már elég régen van tudomásunk, manapság azonban néha a kannibalizmust az antropogenezisben teremtő tényezőnek tekintik a következő gondolatmenet alapján: a növényevés nem „maximalizálja" az értelmességet, hiszen a banán nem kényszeríti gyűjtögetőjét sem a villámgyors helyzetfelismerés taktikájának, sem pedig a megrohanás, a harc és az üldözés stratégiájának kifejlesztésére. Az emberszabású majmok is valahogy ezért maradtak vissza a fejlődésükben, az ősember pedig azért jutott előre a leggyorsabban a maga fejlődésében, mert önmagával egyenlő értelmi képességűre vadászott. S ennek folytán a „nem-szemfülesek" legintenzívebb kiselejteződése következett be - hiszen egy korlátolt értelmű növényevő legfeljebb néha böjtöl, ámde, ha a magához hasonlókra vadászó nem eléggé fürge és ügyes, hamarosan el kell pusztulnia. A „kannibalizmus, mint találmány" ezek szerint az értelmi fejlődés meggyorsítójának bizonyult, mivelhogy a fajon belüli küzdelem miatt csak azok az egyedek maradtak életben, akinek az agya a legjobb felfogóképességű, akik a legáltalánosabban képesek élettapasztalataikat új helyzetekre alkalmazni. Egyébként megjegyezhetjük, hogy az Australopithecus, akiről szó van, mindenevő volt; ugyanis a kőkultúráját megelőzte az osteodontokeratikus kultúra, mivelhogy az első fütykös, amelyhez véletlenül - a lerágása után - jutottak, hosszú csont volt, valamint az első edényeket és bunkókat is koponyák és egyéb csontok szolgáltatták, a vér párolgása pedig elősegítette az első szertartások kialakulását. Amiből nem az következik, hogy elődeinktől a „bűnözés archetípusát" örököltük, hiszen az ösztönön kívüli területeken semmiféle olyan kész ismeret nem örökölhető, amely meghatározott cselekvések kiváltására irányulna, és azt is csak feltételezni lehet, hogy az ember agyát és testét a szakadatlan harc formálta ki. Ugyancsak megfontolásra késztet a kultúra történetének „aszimmetriája" is, amelyben a jó szándékok szinte szabályszerűen fordultak rosszra, fordított irányú metamorfózisra azonban nem került sor, viszont az egyik uralkodó vallásban a vér mindmáig különleges szerepet játszik - az átlényegülés * tanában. Ha a hasonló hipotézisnek van reális alapja, és agyunk mélye valóban több százezer évnek a hatására alakult ki, akkor a fajnak egy bizonyos feljavítása - az ún. „aszimmetria" területén valóban kívánatos volna. Ma persze nem tudjuk sem azt, hogy kell-e egyáltalán valami intézkedést tennünk ebben az irányban, sem azt, hogy miként kellene azt megtenni; „házasságköttető gépek" révén legfeljebb néhány ezer év elteltével lehetne a kívánt állapothoz eljutni, mert ezek csupán a természetes evolúció nagyon is lassú ütemét tudják a maximálisra felfokozni, vagyis meggyorsítani. A forradalmi tervvel kapcsolatban tehát talán a „gyorsítás" technikai megoldásaihoz kellene folyamodni. Mindenesetre tény az, hogy azt az ellenkezést, amelyet az autóevolúciós átalakulás távlata kelt, nem csupán ezeknek az átalakulásoknak a méretei határozzák meg, hanem maga a folyamatosan fokozatos átmenet, amely feléjük vezet. „Az agy és a test átszabása" undort kelt bennünk, viszont a „házasságkötési tanácsadás gépi módszere" eléggé ártalmatlan eljárásnak tűnik, pedig ezek az utak csak hosszúságukban különböznek, és analóg eredményekhez vezethetnek.

 

 


*   A kenyérnek és bornak Krisztus testévé és vérévé való átváltozása az áldozási szertartás idején. - Szerk.

299

AZ ÉRZÉKLETEN TÚLI JELENSÉGEK

Sok lényeges problémát egyáltalán nem érintettünk ebben a könyvben, sokat csak felületesebben tárgyaltunk annál, amit megérdemeltek volna. S ha most, könyvünk végéhez közeledve, a telepátiáról és a vele rokon, érzékleten túli jelenségekről szólunk - csupán azért tesszük, nehogy szemünkre vethessék, hogy amikor oly sok figyelmet szentelünk az eljövendő világnak, amikor oly makacsul mechanizáljuk a lélek problémáit, akkor szinte vakságba esünk. Mert hiszen, ha a telepátia már ma oly nagy érdeklődést ébreszt, még bizonyos tudományos körökben is, akkor vajon nem fölöttébb valószínű-e, hogy behatóbb megismerése gyökeresen meg fogja változtatni fizikai nézeteinket, sőt talán az ilyen jellegű jelenségek még a konstruktőri beavatkozások számára is hozzáférhetővé válhatnak? Ha az ember telepata lehet, és ha ez elektronikus agy az ember teljes értékű „helyettesítője" lehet, akkor mindebből az az egyszerű következtetés adódik, hogy az ilyen agy is, ha megfelelően van megépítve, mutathatja az érzékleten túli megismerés képességét. S innét már egyenes út vezet oda, hogy különféle új technikai megoldásokat gondoljunk ki az információknak „telepatikus csatornákon" való továbbítására, ember nélküli „telepatatronokhoz", „telekinetorokhoz" valamint a kibernetikus látnokokhoz.

Elég alaposan ismerem az ESP (Extra-Sensory Perception, érzékszerveken kívüli érzékelés) jelenségeiről szóló irodalmat. Néhány tudós, mint Rhine vagy Soal kutatási eredményei ellen felhozott, valamint a G. Spencer Brown epésen, de elmésen megírt könyvében foglalt érvek számomra kellően meggyőzőek. 30 ** Mint tudjuk, századunk első évtizedének bizonyos jelenségei, amelyeket oly nagy odaadással kutatott az akkori tudományos világ, a „spiritiszta médiumok" jelenlétében lejátszódó tüneményekről van szó, szinte azon nyomban megszűntek, ahogy a vörösön inneni sugarakkal működő berendezések megjelentek, mivel ezek mindent megfigyelhetővé tettek, ami akár a leggondosabban elsötétített szobában történt. A „megidézett szellemek" láthatóan nemcsak a kivilágítástól félnek, hanem a vörösön inneni látcsövektől is.

A Rhine és Soal által kutatott jelenségeknek semmi közük sincs a „szellemekhez". Rhine és Soal szótárában telepátia = információtovábbítás értelemtől értelemhez, anyagi (érzékszervi) csatornák nélkül; a kriptesztézián az értelem útján való információszerzést értik, amelynek során tetszőleges módon elrejtett, eltakart és távoli anyagi tárgyakról ugyancsak érzékszervi közvetítés nélkül jutunk információhoz; pszichokinézisen (PK) anyagi tárgyakon tisztán értelmi erőfeszítéssel, tehát ismét bármiféle anyagi effektor nélkül végzett műveleteket értenek; és végül a jövőbe látás * anyagi jelenségek jövőbeli állapotainak megjövendölése, az ismert előzményekből levonható következtetések felhasználása nélkül („szellem jövőbe tekintése"). Az idevonatkozó kutatások, különösen azok, amelyeket Rhine végzett a laboratóriumában, óriási mennyiségű statisztikai anyagot nyújtottak.

Az ellenőrzést igen szigorúan hajtották végre, a statisztikai eredmények meglehetősen mérlegelhetők voltak. A telepátia tanulmányozásakor gyakran használják az ún. Zener-féle kártyákat, a pszichokinézis vizsgálatakor pedig játékkockákat vető gépeket alkalmaznak: a kísérletező a dobott pontok számát igyekszik növelni vagy csökkenteni.

Spencer Brown bírálja a statisztikai módszereket, azt állítva, hogy a hosszú véletlen sorozatokban az eredményeknek bizonyos kevéssé valószínű egymásra következései ismétlődhetnek, mégpedig


*   A szerző a terminológiát nem használja pontosan: kriptesztézia - a jövőbe látás „válfaja". Amit a szerző jövőbe látásnak nevez, azt a parapszichológiai irodalomban proszkópiának nevezik. Analóg módon retroszkópiának nevezik az elmúlt események „látásának" képességét, míg pszichometriának azt a képességet, hogy a hozzá tartozó személyi tárgyakkal képesek legyünk a tulajdonosról információt szerezni. - Szerk.
**  A szerző véleményével ellentétben J. S. Brown - Rhine és Soal kísérleteinek statisztikai részére vonatkozó - kritikája nem meggyőző. Ezzel kapcsolatban ld. J. Thomson: Predvigyimoje buduscseje, In.Lit., Moszkva 1958, 167-168.old., v. a 14. forrásmunka (A. M. Turing: Mozset li masina miszlity? Fizmatgiz, Moszkva 1960.) 48.old. - (az orosz kiadás jegyzete)

300

annál nagyobb valószínűséggel, minél hosszabb a sorozat. Minden hazárdjátékosnak jól ismert az olyan jelenség, mikor valaki „jó passzban van" (vagy „peches passzban"). Brown véleménye szerint a merő véletlen folytán a hosszú játéksorozatok folyamatában az átlagos eredményektől való, szinte tetszés szerinti nagyságú eltérésekre is sor kerülhet. És valóban ezt a tézist alátámasztja egy tény, amelyet mindenki ismer, aki valaha az ún. véletlen számok táblázatának összeállításával foglalkozott: olykor az a szerkezet, amelyeknek a legteljesebb kaotikus szórásban kellene produkálnia a számjegyeket, egyszerre csak egymás után tíz vagy akár száz zérust ad, s ugyanaz történhet meg természetesen bármely számjeggyel. Ez persze a véletlen következménye: azok a statisztikus apparátusok, amelyeket a tudósok kísérleteiknél használnak, sohasem „üresek", minthogy ezeket (vagyis a képleteiket) „kitölti" a jelenségek anyagi tartalma. Ezzel szemben a teljesen üres, vagyis semmiféle anyagi jelenséggel kapcsolatban nem álló véletlen sorozatok hosszú ideig tartó megfigyelése éppen olyan „jelentékenynek" tűnő eltérések megjelenéséhez vezethet, amelyeknek lényegtelenségét, vagyis esetlegességét az által is bizonyítani lehet, hogy az ilyen eltéréseket nem lehet megismételni, és egy bizonyos idő elteltével „maguktól" szétfolynak, és megsemmisülnek, és utánuk az eredmények ismét igen hosszú időn át csak jelentéktelen mértékben ingadoznak a várható statisztikai átlag körül. Ha tehát olyan jelenségre várunk, amely a természetben nem fordul elő, és kísérletünkhöz a véletlen próbálkozások sorozatát használjuk fel, akkor lényegileg egyszerűen ennek a minden anyagi jelentéstől elszakított sorozatnak a viselkedését rögzítjük, és eközben időről időre ismét bekövetkeznek a „statisztikailag számottevő eltérések", hogy azután ismét nyomtalanul eltűnjenek. Brown érvei kimerítőek, én azonban nem mutatom be valamennyit, minthogy az említett jelenségek nemlétezéséről engem másvalami győz meg.

Hogyha a telepatikus jelenségek valóságosak volnának, hogyha az információközlésnek egy sajátos csatornáját jelentenék, amely független mindazoktól a zavaroktól és zajoktól, amelyek az érzékszervek által felvett információt torzítják, akkor a biológiai evolúció kétségkívül ki is használta volna az effajta jelenségeket, mert igen jelentős mértékben növelnék a fajoknak a létért való küzdelemben a megmaradási lehetőségeit. Mennyivel könnyebben vezethetné a ragadozófalka vezére (pl. farkasfalkáé) az áldozata üldözése közben a sötét erdőben a fák között szétszóródó falkát, hogyha ez a vezérállat telepatikus kapcsolatban állhatna a falkájával, tehát olyan kapcsolatban, amely - mint mondják - nem függ sem a légköri, sem a látási viszonyoktól, sem pedig az esetleges anyagi akadályoktól. S különösen nem kellett volna az evolúciónak azokhoz a fárasztó, nyakatekert módszerekhez folyamodnia, amelyeknek célja a két nembeli szexuális partnerek kölcsönös, egymásra találása. Egyszerű „telepatikus hívás" léphetne a szaglás, a látás, a hidrolokációs érzék stb. helyébe.

Az egyetlen, valóban elgondolkodásra késztető eset annak a bizonyos éjjeli lepkének a casusa, amely több kilométeres távolságból csalogatja magához szexuális partnereit. Másfelől azonban ismeretes, milyen érzékenyek a rovarok csápjainak szagló, illetve szagló-tapintó szervei. Az éjjeli lepke akkor is magához csalja partnereit, ha hálóból készült kalitkában helyezik el; nem tudjuk, vajon megismétlődnék-e ez a jelenség akkor is, ha a lepkét légmentesen elzárt edénybe raknák. Korábban példákkal bizonyítottuk, hogy milyen érzékenyek lehetnek az állatok egyes érzékszervei. Az evolúciónak mindezen eredményei teljesen fölöslegesek volnának, hogyha a telepatikus jelenségek a természetes kiválogatódás törvényeinek nem engedelmeskednének. Amíg pedig ez a kiválogatódás hat, addig nincs a szervezetnek olyan jegye, amelyre nyomban ahogy megnyilvánul, ne volna érvényes, hogy ennek a törvénynek van alávetve. Ha pedig bármilyen éjjeli lepke, ember vagy kutya bizonyos kísérletek során telepátiát mutat fel, ebből az következik, hogy a telepátia hozzátartozik az

301

élő szervezethez. Ezek szerint mezozoikumbeli elődeinknél is jelentkezniük kellett volna a telepatikus jelenségeknek.

Ha az evolúció két-hárommilliárd éves fennállása alatt nem tudott ebből a jelenségből többet felhalmozni, mint a sok ezer kísérlet során is alig felfedezhető néhányat, akkor még a statisztikai apparátus analizálása nélkül is eljutunk annak megállapításához, hogy ez az egész problémakör semmiféle jövőbeli perspektívát nem mutat. Mellesleg szólva, bármely környezethez nyúlunk, mindenütt a telepatikus jelenségeknek szerfölött nagy potenciális hasznosságát és egyúttal teljes hiányát tapasztalhatjuk.

A mélyvízi halak teljes sötétségben élnek. Vajon primitív lumineszkáló szerveik helyett, amelyekkel éppen csak közvetlen környezetüket tudják megvilágítani, nem volna-e számukra alkalmasabb a telepatikus lokáció, hogy elkerüljék ellenségeiket és megtalálják partnereiket? Nem kellene-e kivételesen erős telepatikus kapcsolatoknak létezniük szülők és utódaik között? S lám, egy nőstény, ha kölykeit elrejtjük, azokat mégis látásával, szaglásával, csak éppen nem „telepatikus érzékével" fogja keresni. Vajon az éji madaraknak nem kellene-e erős telepatikus kapcsolatokat „kidolgozniuk"? Hát a denevéreknek? S ilyen példákat százával is felsorolhatnánk. Éppen ezért nyugodt a lelkiismeretünk, amiért nem foglalkoztunk a telepatikus technológia jövőbeli fejlődésének perspektíváival: mert ha a kísérletekről készült feljegyzések statisztikai hálójában ott rejlik is valahol egy általunk még nem ismert jelenség objektív valóságának cseppecskéje, ennek semmi köze sincs az érzékszerveken kívüli ismeretszerzéshez. (XVI.)

Ami pedig a pszichokinézist illeti, nyilván elég lesz néhány mondat annak megállapításához, hogy minden statisztikai kísérlet felesleges - elegendő felállítani egy megfelelő érzékenységű húros Einthoven-galvanométert, majd felkérni valamely „szellemi" erőművészt, hogy térítse el, mondjuk csak egy ezred milliméternyire a galvanométer tükréről visszaverődő és a számskálára hulló sugárnyalábot. Ehhez több mint tízezerszer kisebb erő kell amannál, amely a vetőpohárból az asztalra hulló kockák olyan fordulatát idézi elő, hogy elég legyen az eredmény befolyásolására, növelhesse vagy csökkenthesse a valószínűségelmélet alapján várható pontok számát. S a pszichokinetikus erőművész még hálás is lehetne nekünk ötletünkért, minthogy a kockákra csak egy kurta pillanatig gyakorolhat befolyást; mialatt a pohárból aláhullva, szétszóródnak az asztalon, ezzel szemben a galvanométer előtt üldögélve, annak hihetetlenül érzékeny kvarchúrjára órákig vagy akár napokig tartó akaratkoncentrációval gyakorolhatja a befolyását.

 

 

[302]

következő