|
zord históriája régi angol versben a brit előidőkből |
„A Sir Gawainnek szerzőjén kívül keletkezési helyét és idejét sem ismerik pontosan, közvetlen forrásai közül is lappang vagy elveszett a legfontosabb, s a mese kétségtelen szimbolikájának megfejtése is valahol az őskelta folklór és mondavilág sűrű ködében rejtőzik, alighanem mindörökre.”
*
„A Sir Gawain lancashire-i nyelvjárásából árva szót sem ért meg a mai angol. Még kiolvasni is elég gyötrelmes eleinte, mert helyesírása nagyon következetlen, s betűi közt ősi runa-jelek is akadnak.”
*
„Ennek a már akkor is elszigetelődött és kihalófélben lévő középkori nyelvjárásnak természetesen nincsen szótára. S ha nincs J. R. R. Tolkien és E. V. Gordon példátlanul tökéletes szövegkritikai kiadása, hatalmas filológiai apparátussal, nyelvészeti útmutatóval és teljes glosszáriummal, semmiképpen sem születik meg ez a fordítás.”
Vajda Miklósnak, a Sir Gawain és a zöld lovag magyarra fordítójának utószavából.
(Kiemelések tőlünk.)
1
Hogy vége lett a harcnak, véres viszálynak a trójai várnál,
S falak rogytak, üszkös romok közül pernyét repitett a szél:
Várat vívó fortély fényes bajnokát furfangja okáért
Perrel sújtották, kinek párja nincs pedig e földön:
Bátor Aeneast, a hadak nagyurát, s véle büszke törzsét,
Akivel azután annyi sok országot, népet leigázott,
S ura lett a földnek a Nyugati Szigeteken.
Nemes Romulus a néppel útrakélt, nagy sebbel-lobbal
Rómáig mentek, várost raktak ott ragyogó-pompást,
Elnevezték Rómának, Romolus neve ez, ma is így hívja a nép.
Ticius fővezér Toszkanáig ért el, ott veretett tábort,
Vitéz Longobárd szép Lombardiába tette lakását.
És messze földön, francia vizeken túl Felix Brutus
Lelt uj tartományra, Britanniára, bércek oldalán, s ott
éltek.
Sokat forgatták a kardot,
Bajt, bűbájt gyakran tűrtek.
Ha szerencse arra hajlott,
Boldog békességet értek.
Az ország megépült, e nemes harcos nagyra növelte,
S vakmerő vitézek sokasodtak benne, vérmes-kedvüek,
Kik hevükkel később romlást hoztak hányszor a hazára.
Ezen a földön annyi csoda esett, nem hallottam
Ennyi csodával áldott földről azóta sem.
Mind a királyok közt, kik e birodalmat s britek trónját bírták,
Legdicsőbb Artur volt, mind így tudja, mondja.
Ennek okáért egyik kalandját hadd beszélem el,
Sokan állítják ezt a kalandot való csodatettnek;
Igaz is, legfurcsább a sok artúri históriák közt.
Kérlek hát titeket, hogy hallgassátok türelemmel e verset,
Úgy elmondom, ahogy az udvarnál én hallottam volt,
íme,
Itt áll, híven leírva,
S honi szokást követve
A történet veleje-magva
Összecsengő szókba szedve.
Szent Karácsonyt a cameloti várban ülte a király,
Fényes-népes udvarával, mind öszzegyűltek lovagok s lordok,
Volt nagy jókedv, heje-huja, dáridó,
Illőn ünnepelt a Kerek Asztal híres társasága.
Kint a mezőkön vérmes urak vívtak, sok nemes viadalon
Estek egymásnak a lovagi tornán,
Aztán a várba vissza-lovagoltak víg dalra, táncra.
És még tizenöt teljes napon át tartott a tivornya,
Állt a lakoma, ittak, ettek, mit csak elme kieszel.
Kacagtak sokat, kiáltoztak is, kurjongattak,
Visszhangzott a vár, öröm volt hallani.
Muzsika szólt este, termekben táncoltak, tovább vigadoztak
Lovagok a hölgyeikkel, ki jelen volt mindahány.
A világ minden öröme összegyűlt ebbe a várba,
S a legnemesebb lordok, kik szolgáltak Krisztus alatt,
S a leggyönyörűbb hölgyek, akiket látott földi szem,
Köztük a király, koronás fők közt a legkiválóbb.
Fiatal volt még, s fényes gyülekezet ez, élte virágjában
állt még,
Kiváló király alatt
Boldog, büszke, ifjú nép.
Párja sehol sem akad,
Ki férje érdemét.
Már a zsenge Újév elején jártak, s úgy esett egy nap, hogy
Kétszeresen rakták, roskadt az asztal a csarnok-dobogón;
Lakoma készült, jött a király is, lovagok kísérték,
Énekes szentmisén a vár-kápolnában voltak valahányan.
Nagy jókedvvel újjongott jöttén az udvari nép,
Kurjongattak, hogy Karácsonynak nincs még vége ám,
Ajándékokért szerte-szaladtak, s mind hozták a szolgák,
Kaphat, nyerhet, aki tud, nosza, volt játék, nevetés,
Volt vetélkedés és víg huza-vona sokáig még.
Kacagtak a hölgyek is, habár őkelmék hoppon maradtak,
Az se mérgelődött, aki veszitett, mondom, elhiggyétek.
Játszottak jóideig, míg eljött a lakoma ideje,
Megmosakodtak, várt az asztal, enni mentek.
A legderekabb lovagok főhelyen űltek, így illik is.
Gyönyörű királyné, ifju Guenever ült a középre,
Köntöse ragyogó, drága kösöntyüt viselt a keblén,
Székén finom, áttört selyem-huzat, feje fölött függött
Toulouse-i kárpit baldachinra vonva, és mögötte még
Tharsiai faliszőttes, mintájára figurás, drágakövekkel
Kivarrva körbe, kincsért se kaphatna különbet senki.
Ott ült ő,
Legszebb hölgy a földtekén,
Gyönyörű, koronás fő.
Szeme izzó, ragyogó fény,
Sosem-látott drágakő.
De Artur királynak csak nem akarózott asztalhoz ülnie,
Kamasz kedvében volt, és örült örömének,
Jólesett élnie, s nem bírt sokáig veszteg maradni,
Se lefeküdni, se leülni nemigen szeretett, mehetnékje támadt,
Hajtotta-űzte ifjú vére, sose-nyugvó akarata.
Az volt a szokása, s nagysága szülte ezt a szokását,
Némely napokon, ünnepeken legkivált, nem evett addig,
Míg nem hallott valamely csodáról, miről mesélni,
Szörnyű-nagy tettről, égi-tüneményről.
A csodát szerette, az alig-hihetőt, s hinni abban,
Hercegek, ősők harci kalandját hallani hosszan,
Vagy, ha valahonnan, messzi vidékről vándor-lovag jött,
S hozzá, a királyhoz lovagi kihívást küldött fennen,
Hogy vele valaki vitéze kiálljon, vívjanak meg
Életre-halálra, s bírájuk ám legyen hadi-szerencse.
Ez volt a királynak kedvenc szokása udvari ünnepeken,
Valahányszor lakomára megjelent a lovagok
körében.
Most is, magasztosan állt még,
S vjgan tréfált a teremben.
Újesztendőt ünnepelték
Jókedvben, örömben.
Rakva aza asztal, de álldogál még a király,
S az udvari néppel tréfál, tereferél erről-amarról.
Jó Gawain úr ott ült királyné, Guenever mellett,
S Agravain á la dure main is mellette, túlnan,
Anyjukról ők a királynak öccsei mindketten, próbált lovagok.
Az asztalfőn Baudwin ült, a püspök úr,
Utána Iwain, Uriennek fia evett egymagában;
Mndezek a főhelyen, a dobogón ültek, illő pompa közt.
Állt még a teremben több más asztal is, a vendég-seregnek.
És most hirtelen harsantak a trombiták: hozták a tálakat,
Trombita-nyakakon lengtek tarka zászlók,
Dobogtak az üstdobok fent a dobogón, dudaszó repesett,
Rázendített a muzsika, elkezdték a lakomát,
Víg zene-szóra szaporán vert sokaknak szíve.
Fínom falatokat, ízes sülteket, ritka húsokat
Tetézett tálakon asztalra hordtak,
Hely se jutott már hova rakni-tenni,
Annyi ezüst-tál, annyi tálca hússal, levessel, nem fért meg az
asztalra.
Mindenki szedhetett minden jóból,
Tucat tál jutott két-két lovagra.
Korsókban állott sör meg jó bor,
Aki megszomjazott, ihatta.
De minek is mondom, menten megérti ki-ki magától:
Senki semmiben szükséget nem szenvedett.
Akkor megakasztá a zsivajt, zsongást furcsa zaj,
A sok finom falat torkán-akadt szinte a vendégeknek,
Vége se volt még a víg lármának, ettek volna éppen,
Az első fogást felhordták már, s falatozni kezdtek,
S íme, az ajtón egyenest beront egy irtóztató dalia,
Tán nem is hordott hátán a föld még ekkora lovagot.
A nyaka, a dereka zömök volt és szörnyű vaskos,
Ágyéka és kez-lába súlyos, hatalmas,
Félig-ember, félig-óriás lehetett,
Félelmetes, roppant szerzet, annyi biztos,
Ám mént meg nem ült még delibb dalia,
Szálas kötésü, széles a válla, nem pocakos,
Formás-termetü, tetszetős-tagu, meg kell adni,
Arányos-alkatu, kellemetes-küllemü, tisztes lovag.
Bejött,
Belovagolt a lakomára,
Végig a vendégek között,
Tetőtől talpig zöld ruhába
S megállt a dobogó elött.
Zöld volt minden ezen a lovagon, csupa-zöld,
Zöld zeke vállas, szál-egyenes termetén,
Fölötte a zöld mantilla szőrme-szegésü,
S belül is vadállat prémével bélelt, pompás mente;
Zöld a csuklya a roppant vállon, csupa-prém ez is,
Hátán hordta, a haja fürtösen vállára hullott.
Lábán feszesen finom nadrág egyforma zöldből,
Látszott, ahogy játszik alatta lábikrája izma;
Sarkantyúja színarany, vonalas-mintás selyem-szalagon,
A cipője karcsú, kunkori-orros. Jött kevélyen,
És a ruha rajta, s mindené csupa-zöld, ragyogó zöld volt,
Átlós-díszes derékszíja is meg drágakövei,
Zeke meg a mente ragyogott tőlük itt is, ott is.
Nyereg-takarója tiszta selyemből, képpel tetézett,
Mintás, madarakkal meg lepkékkel, ragyogó zöldből,
És sok más még, nem is tudom, mondjam-e mindet,
S aranyozva az egész, által szőve, hintve arannyal.
Lószerszámán is függők lógtak vertarany-lemezből,
Kantár és heveder, kápa kiverte arany-szögekkel;
Kengyele színarany zölddel-zománcos, zöld szíjon függ,
A kápa is körös-körül csupa zöld ékkő,
A sok zöld kő, se szeri, se száma, szórta a szikrát,
De még a mén is, min bevágtatott, lombzöld ló volt ám,
Csuda,
Zöld ló, telivér s tüzes,
Pompás nagy paripa,
De kecses, kantárra kezes,
Lovasának jó lova.
Furcsa teremtmény lehetett ez a talpig csupa-zöld lovag,
Még a lovánk szőre-színe is szintolyan zöld volt.
Haja a lovagnak hullámosan hátra hullt,
Bokornyi, bozontos szakálla derékig beburkolta őt,
Könyökénél a haja és a szakálla körbe volt nyírva,
Sátrat vonván hajból -szőrből a lovg köré,
Karja-nyaka ki se látszott, szakasztott akár
Ama kappadóciai, börből-szabott, királyi tunikák.
Felcicomázva a ló is díszesen a zöld lovag alatt,
Fésült sörénye csigákba rakva, amúgy fürtösen,
És aranyos fonalakkal varkocsokba fonva a zöld-szín szőr,
Egy szál zöld szőr, egy szál arany-fonal.
Zöld még a farka meg az üstöke is,
És felkötve kővel-kirakott, zöld szalaggal,
Farka befonva, vége-végig, vastag varkocs,
Csomó a végén, s csilingeltek rajta tűzön-edzett,
Hegyes-hangú, ragyogó-fényes arany-csengőcskék.
De még ilyen lovat, hát ilyen lovagot ugyan ki látott
Artúr udvarában, ki hitte volna, hogy a föld ilyet is
teremjen.
Villámként ragyogott, mondják
Akik látták a teremben,
S féltek, ha kirántja kardját,
Nem akad, aki ellene menjen.
De csodák-csodája, a zöld lovagnak nem volt sisakja,
S páncél-inge se, nem volt pajzsa, nyak-vértje sem volt,
Hajító-dárdája se, s lándzsája se, döfni-szúrni,
Egy szál szép zöld magyalfa-ágat tartott a kezében,
A magyal mindig zord télidőn zöldell.
Szörnyü harci-szerszám, óriás-szekerce fenyeget
A másik kezében, le se írható méretü pallos,
Csak a feje hosszabb volt egy öles mérő-rúdnál,
A nyársa arannyal futtatott zöld acél, remekbe-öntve,
S villogott veszettül a tenyérnyi-széles pallos-penge,
Kifenve-köszörülve beretvánál élesebbre.
Ménkü-nagy nyelét markolta keményen a zord zöld alak,
Nagy-erős vas-pánt szoritotta a nyelet a pallos-fejhez,
S a nyélen végig zöldre festett, fínom-mívü fa-faragás.
Szíj is volt még a szekerce-nyélen, szíj-fogantyu,
Hosszant a nyélre körös-körül fonatosan rátekergetve,
Csillogó csatokkal meg csomókkal rácsavargatva,
Megannyi zöld gombbal, bojtokkal ékes, mintás munka.
Jött a terembe, zörd jövevény, jött a zöld lovon,
Léptetett egyenesen, mitől se tartva, a díszes dobogónak,
Nem néz senkire se, nem köszönt senkit, jön csak sietve,
Felszegi fejét, őt figyeli mind,
És a szája íly szóra nyílik: „E gyülekezetnek
Én a fejével szólni szeretnék, aki e lakomát egybe
hívatta.”
Melyik a lovagok között
Legelső, azt kutatta.
A magas dobogó előtt
Lovát megállította.
Nagyot néztek, hüledeztek csak,
És a lovagoknak vére is dermedt, a szemük dülledt,
Ugyan ki látott zöld lovon zöld lovast,
Ki zöld, mint fű, és tán még zöldebb,
Mint festett zöld zománc arany-mezőben.
Ámultak ám a csoda-lovagon, s oda-oldalogtak,
Tanakodtak, töprenkedtek, vajon mit kereshet a várban, a teremben.
Láttak már csodát, többet is egynél, de több ez a többinél,
Valami varázslat, rém-mese tán vagy boszorkány-bűvölet.
Ültek és néztek némán a lordok, szót se mertek szólni,
Hallgattak, mint halak, meresztgették a szemüket,
Senkise pisszent, moccant a pazar palota-teremben,
Mintha álomba merült volna mind, ültő-helyben
legott.
Mégse félsztől, úgy hiszem,
Hallgattak a lovagok.
De, hogy a király legyen,
Ki szólítja a lovagot.
A király akkor jól megnézte a csoda-zöld jövevényt,
S megszólította, őt soha el nem hagyta a mersze,
Szólván keméyn szóval: „Vitéz lovag úr, a vár ura én vagyok,
Artúr a nevem, vendég vagy váramban,
Szállj le lovadról, tarts velünk a lakomán,
Úti-célodat majd azután is megtudhatjuk.”
„A mennybéli magas égben mindent látó igaz Úr
A megmondhatója”, szólt a zöld lovag, „nem mulatni jöttem.
Nagy hírneved hozott ide, mindenütt mondják,
Várad vívhatatlan, és vitézeidnek párja nincsen,
Páncélos csapatod csodálják mindenek, páncélosok közt
Senkise látott soha különb csapatot;
Azt is mondják, nálad a vitézek kedvelik a viadalt,
A lovagi tornát, vívást, párbajt, s udvarodban
Gyakori a játék, magad is műveled; ez hozott hozzád.
Itt van-e zöld ág, íme, a kezemben, lássad, kérlek,
Békés célom, nincsen haragom, nem azért vagyok itt.
Jöttem volna várad vívni, vitéz társakkal,
Pajzsot, páncélt, sisakot és kardot hoztam volna,
Dárdám is van, ragyogó-fényes, otthon hagytam,
Meg sok más még, megannyi fegyver, nem kell az most.
Harcot nem akarok, nem viselek hadi-ruhát.
Majd meglátom, igaz-e a híred, mi szájról szájra jár,
Karácsonyi jusson bajnoki társat kérek tőled, kit
nekem szánsz.”
Artúr szólt, s felelt neki:
„Lovag, megkapod, mit kívánsz.
Ha meg akarsz ma kűzdeni,
Udvaromban jó helyen jársz.”
„Nem akarok én most kűzdeni, vívni, higgy a szavamnak,
Ezeken a székeken itt csupa csupasz-állu gyermekek ülnek.
Vonék csak kardosan, sisak- s páncélosan ülnék paripámon,
Majd nem akadna ebben a teremben vívó-társam.
Ebbe a várba ádventi jogon játékra jöttem én,
Itt a Karácsony, itt az Újesztendő, s vitézed sok van.
Lássuk, köztük akad-e mersze csak egynek is,
Tüzes-e a vérük, hát az agyukban vagyon-e szikra,
Akad-e, ki ideáll, ad ütést, kap ütést,
Övé a szekercém, jó hadi-bárdom, e fényes fegyver,
Súlyos, hosszu harci szerszám, s ő üt először,
Én meg állom, mozdúlatlan tűrve a csapást.
Lovagok, lordok, van-e a teremben bátor harcos,
Állok elébe, ha jön, fogja e fegyvert, kapja kezébe,
Mától örökre az övé leszen mersze díja,
Várom az ütést, meg se modulok, jőjjön, aki adja,
Kap haladékot is a vissza-csapásig, egy kerek évet, és
egy napot.
De keményen kikötöm,
Több halasztást nem adok.
A másodikat én ütöm,
Lássuk, ki bátor, lovagok!”
Ámultak a lovagok, némán tátogtak mind a teremben
Az udvaroncok, urak és szolgák együtt lapítottak.
A zöld lovag hányta magát lova hátán,
Rémesen forgott nagy rőt szeme, rettentőn dülledt,
Busa zöld szemöldökét zordan felvonta,
Állán zöld szakálla lengett, lobogott, úgy várta, ki szólal.
Nem szólt senki, a lovag köhögött, torkát köszörülte,
Felfújta magát fene gőgösen, és fennen így szólt:
„Artúr vára volna ez a vár, vagy mi?” szólt vészesen, s:
„Ennek a várnak a hírét rettegi annyi udvar?
Hol a dicsőség, lássuk, s a hóditó, hősi akarat?
Hát a harci-kedv, híres hevességtek hova lett most?
Lám, a Kerek Asztal híre-mersze ennyi volna csak,
Egy-szál lovagnak kihívására is kushadtok menten?
Félsz görcse rángat, s fegyvert se fogtam!”
Hahotája harsan a zöld lovagnak, hosszan, gúnnyal,
Fortyan a király, vére felforr, szégyene égeti,
marja.
Szívében a szélvész tombol,
Dühe rettentő viharja.
Lép a díszes dobogóról,
S máris hallik harsány hanja,
Így szólal most: „Lovag úr, az égre, Istent kisérted,
Óhajod dőre, vakmerő dolog, de vedd válaszom:
Ebben a teremben senkise rettegi rémitgetésed.
Add szekercéd, lássuk hát, az Úr nevében,
Magam töltötm kedved, kezemből kapod kért csapásod.”
Hamar odalép a zöld lovaghoz, kezet ad néki,
Pattan az a lóról, állnak szemközt, azzal Artúr
Fogja a fejszét, szorítja a nyelét, szörnyü fegyver,
Sújt vele erre, suhint amarra, próbálgatja.
A zöld lovag csak áll előtte, termete tornyosul,
Fejjel magasabb bárki másnál, sudár, mint szálfa.
Bámul zordonan, kezével babrálgat szakálla bozontján,
Kő-arccal készülődik, válláról köpenyét lekanyarintja,
Szeme se rebben, nem fél jobban, mintha mondjuk
Halál helyett teli kupával kínálná a király,
borral.
Artúr asztalánál Gawain
Nem nézheti már, s szólal:
„Királyom, hadd álljak ki én,
Kérlek alázatos szóval,
Fényes fejedelmünk”, folytatá Gawain úr, szólván a királyhoz,
„Adj engedelmet asztalod mellől hogy felálljak,
Uudvari rendünk meg nem sértve, illő módon,
Szép szomszédom, úrnőm-királynőm zokon ne vegye.
Udvarod előtt hogy tanácsodra lennék, már megengedj,
De mért a királynak kelljen kiállni, nem volt kikötve,
S felkent személyed a játék még tán lealacsonyítja,
Másra termett két karod ereje, bizony más tettekre;
Ülnek a teremben bátor lovagok, kiállni készek
Éppen elegen, alig is akadna a nagy ég alatt
Párjuk a harcban, a próbán, a páston, s a párviadalban.
Én, szikes-koponyáju, gyenge-karu harcos,
Udvarod utolsó, szerény lovagja, nem kár énértem,
Egyetlen érdemem, tudja bárki, édes bátyám
Az anyai ágról, te vagy, Artúr, fejedelmi vérem.
Mivel e játszma merő badarság, hozzá méltatlan,
Azért engedj engemet kiállni, elsőnek is kértem,
Szavam s azándékom illő-voltáról e nemes udvar
ítéljen.”
Gawain úrnak igazat adtak
Mondván valamennyien:
Játék-társa a zöld lovagnak
Ne koronás király legyen.
Akkor a lovagot Artúr odahívta a nagy asztaltól;
Szíves-örömest pattant a parancsra Sir Gawain úr,
Királya elött a földre térdelt, fogta a fegyvert,
Átadá Artúr kegyesen néki, s kezét emelve
Akkor a király égre tekintett, Isten-áldást kérve,
Nehogy a lovagnak a szive, a karja majd megremegjen.
„Okosan üss, öcsém”, intő szava szólt Gawainhez,
„Szekerce-csapásod célba-találjon, bízunk benned,
Elviseled majd a vissza-vágást is egy év múlva.”
Lép a zöld lovaghoz, pallos a kezében, Sir Gawain úr,
Állja a nézést az, szeme se rebben, reszketne bárki.
Így szól azután Sir Gawainhez a zord zöld alak:
„Ha áll az alku, kössük meg újra, s kezdjük a játszmát.
Ám a nevedet tudni szeretném, nemes lovag úr,
Mondd meg, kérlek, kinek tiszteljelek, ki volnál?”
„Nevem Sir Gawain”, felelt a jó lovag, „hogy tudjad hát:
Gawain keze-adta ütést kell kiállnod, lesz ami lesz,
És mához egy évre én állok ki majd egymagamban
Vissza-vágásért, bármi fegyveredtől, de csakis
elibéd.”
Felelt neki a zöld lovag:
„Sir Gawain, tudom a híred.
Örülök, hogy társam te vagy,
Az ütést rám te méred.”
„Szavamra, Sir Gawain”, szólt tovább az, „repes a szívem, hogy
Társam te leszel, teveled igazán teljes a játék.
Helyesen mondtad, így szól az alku, a szavamat érted,
Éppen ez volt, amit kértem Artúr királytól.
Ámde, lovag úr, van még valami: szavadat veszem, hogy
Magad megkeresel, amerre sejtesz, minden módon
Követsz, kutatsz majd, kitudod utamat, kölcsön-ütésed
Ugyanúgy visszajár, ahogy adtad itt a teremben.”
„De merre talállak”, szólt Gawain, „tanum a Teremtő,
Nem tudom lakásod, nevedet se tudom, nem is láttalak
Soha azelőtt még. Udvarod merre, ki a királyod?
Mondd meg nevedet, az utat mutasd meg, merre menjek,
Én rajta leszek, és rád lelek, ezt megigérem
Akár esküvel, szent fogadással, hihetsz a szavamnak.”
„Elég a szóból Újesztendőre, többet ne kérdezz”,
Szólt Sir Gawainhez a zöld lovag szapora szóval,
„Az ütés után majd megmondok mindent sorban,
Megtudod a helyet, házam hol van, és hogy' hívnak,
Hogy szavadat állva, lovagi módon , eljöhess hozzám
Amilyent adtál, olyan ütésért, vissza-vágásért.
Ám, ha mégse szólok, annál jobban jársz,
Nem kell keresned, otthon maradhatsz. Hanem, lovag úr,
rajta!
Üss már, nem hátrálok én,
Fogd a fegyvert, itt a markolatja.”
„Jól van”, így szól Sir Gawain,
S a pallos élét tapogatja.
Nekikészülődik a zöld jövevény mindjárt helyben,
Fürtös, zöld fejét kissé lekonyítja, a nyakát felfedi,
Üstöke bozontját előre borzolja a tarkójáról,
Nyaka-vonaláról, s csupasz csigolyáját csapása tárja.
Fogja a fegyvert Sir Gawain, markolja két kézre,
Megveti lábát, ballal elöbbre lép,
Szisszenve sújt a szörnyü szerszám nyaka szirtjére,
Csontok ropognak, csigolyák recsegnek,
A szekerce éle a nyakat könnyen ketté metszi,
S az edzett penge megáll a padlóban, mélyen belependül.
Zöld-üstökü fej hullik a földre, legurul a nyakról,
Gurul a padlaton erre-arra, lábak görgetik,
Sugarasan ömlik a vér a testből, zöld zeke pirosul.
És, csodák csodája, meg se csuklik ekkora csapástól,
Talpra szökken a lefejezett test, és tova-lépked,
Egyenesen indul az ámuló nép közt szép feje után,
Földről fölemeli, kezébe fogja, s vissza fordul,
Megy a lovához, fogja a kantárt, kengyel-vasat igazít,
Lendül a lába, s nyeregbe pattan, megüli a lovat,
Hajánál fogvást feje a kezében himbálózik.
Büszkén, sudáran ül a nyeregben, semmi baja sincsen,
Feje-nincs zöld lovag, fura tünemény, a fejét kézben
fogja.
Főtlen törzse fordul körbe,
Véres, sebesült, csúnya csonkja.
A lovagok féltek szörnyen tőle,
Hátha megszólal a hangja.
Csakugyan, felemeli a fejet kézzel fej-magasba,
Arccal igazítja amerre a dobogón áll a nagy asztal,
Két szeme kinyílik, néz a fejnek, pislog, pillant,
Száját szóra nyitja, halljátok, íme, amiket szólt:
„Készülj most már, Sir Gawain, ahogy megigérted,
Kutass és keressél, nyomaim kövessed, meg kell találnod,
Szavadat adtad itt a teremben, tanum e sokaság.
A zöld kápolnát kell keresned, ott kapod majd
Vissza, ami jár, jól megérdemelted! Jöttöd várom
Újév reggelén, mához egy évre s még egy napra.
Mindenütt ismerik a zöld kápolna zöld lovagját,
Igyekezz, indulj, jókor odaérj, játékunknak
Nincs még vége. Máskülönben nyúlszivű a neved!”
Nagyot kurjant, s rántja a kantárt, fordul a lóval,
Feje a markában, kivágtat az ajtón a tágas teremből,
Szikra pattog zöld patkók után, nyargal a paripa.
Vajon hova vágtat, senki se tudta, senki se látta,
Jötte is ilyen volt, egyszercsak ott volt, most meg eltünt.
Mit tehettek?
Akkor Artúr és Gawain úr
Zöld lovagon nagyot nevettek.
Az esetet mégis azontúl
Úgy emlegették, mint csodatettet.
Ámbár Artur is ugyancsak ámult a lelke mélyén,
Mégse mutatta-mondta senkinek, hanem a királynét
Vidám hangon, könnyed szóval nyugtatgatta:
„Gyönyörü királyné, nincs mért félned, vége van már,
S tréfa volt csak, karácsonyi játék, akár a többi
Interludium, színpadi móka, énekes vigalom,
S más efféle, hölgyek és lovagok szórakozása.
Hanem a lakomát most folytassuk tán, ehetek-ihatok
Immár, csakugyan láttam hát csodát is, tagadhatatlant.”
Sir Gawainnek még ezt mondta mosolyogva melegen:
„Sir, a szekercét most már aztán szegre akaszthatod.”
S felkerült a falra, díszes kárpitra fenn a dobogón,
Lássa mindenki Artúr udvarában esett csodának
Eme tanujelét, a zöld lovag-adta szörnyü szekercét.
S akkor valahára asztalhoz ültek Artúr s a lovagok,
Lordok, hölgyek s az udvaroncok, kezdték a lakomát;
Kétszeresen rakták aznap az asztalt minden jókkal,
Sülttel, vaddal, volt választék, s lanthúr is szólt,
Hajnal-hasadásig víg táncmuzsika-szó verte fel a
várat.
Jól vigyázz, Gawain lovag,
Adott szavadat hogy álljad,
Bevégezd kalandodat,
De magadat is kivágjad.
Vajda Miklós fordítása
Sir Gawain és a zöld lovag
A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Sir Gawain és a zöld lovag; Magyar Helikon, 1960
Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap
Utolsó változtatás: 2001. május 13.
e-mail, 1996-2001.