Fénelon: A leányok neveléséről
VIII. FEJEZET.
A tízparancsolat, a szentségek és az imádság tanítása.
Jézus Krisztust, mint hitünk alapítóját és megtestesülését, vallásunk
központját és egyetlen reményünket kell főkép a gyermekek szeme elé állítani.
Nem vállalkozom itt arra, hogy bemutassam, miként kell tanítani a
megtestesülés titkát; ez a vállalkozás ugyanis nagyon messzire vezetne és van
elég könyv, melyben jól meg lehet találni, hogy mit kell arról tanítani. Ha az
elveket leraktuk, akkor annak az egyénnek, akit tanítunk, az egész felfogását
és minden cselekedetét át kell alakítanunk magának Jézus Krisztusnak mintájára,
aki csak azért vett fel emberi testet, hogy megtanítson bennünket élni és
meghalni, hogy a mienkhez hasonló emberi testben mutassa meg nekünk mindazt,
amit hinnünk és cselekednünk kell. Nem kell minden pillanatban összehasonlítani
a gyermek érzelmeit és cselekedeteit Jézus Krisztus életével; ez az
összehasonlítás fárasztó és kellemetlen volna: de hozzá kell szoktatni a
gyermekeket, hogy Jézus Krisztus életét a mi példánknak és szavait a mi
törvényünknek tekintsék. Keresd ki a szavai és tettei közül azt, ami a
legmegfelelőbb a gyermeknek. Ha türelmetlen elviselni valamely kellemetlenséget,
emlékeztesd a kereszten függő Jézus Krisztusra: ha nem akarja rászánni magát
valamely terhes munkára, mutasd meg neki a harmincéves koráig műhelyben
dolgozó Jézus Krisztust: ha azt akarja, hogy dícsérjék és becsüljék, beszélj
neki azokról a gyalázatokról, melyeket a Megváltó magára vállalt: ha nem tud
békében lenni a környezetével, hívd fel figyelmét Jézus Krisztusra, amint a
legkiálhatatlanabb bűnösökkel és képmutatókkal beszélget: ha neheztelést mutat,
állítsd elébe Jézus Krisztust, aki meghal a kereszten ugyanazokért, akik
számára ezt a halált készítették: ha mértéktelen örömre ragadtatja magát, fesd
le előtte Jézus Krisztus jóságát és szerénységét, akinek egész élete oly nehéz
és komoly volt. Végre légy rajta, hogy állítsa maga elé azt, amit Jézus
Krisztus gondolna és mondana a mi beszélgetéseinkről, szórakozásainkról és
legkomolyabb foglalkozásainkról, ha még mindig itt élne köztünk. Mily nagy
volna a mi csodálkozásunk, így fogod folytatni ha hirtelen megjelenne
köztünk, amikor a legjobban megfeledkezünk a törvényéről? De nem ez fog-e
történni mindnyájunkkal halálunkban és az egész világgal, amikor az utolsó
ítélet nem sejtett órája eljön? Le kell tehát festeni a világegyetem
gépezetének felborulását, az elsötétült napot, a helyükről lehulló csillagokat,
a lángot fogó elemeket, melyek tűzárként folynak és a földnek egészen a
középpontjáig megrendült alapjait. Milyen szemmel kell tehát néznünk a
felettünk lebegő eget, a bennünket hordozó földet, a lakóhelyül szolgáló
épületeket és a bennünket körülvevő tárgyakat, ha a tűznek vannak szánva?
Szemléltesd a kitárult sírokat, a testük maradványait összeszedő halottakat; a
felhőkben nagy dicsőséggel alászálló Jézus Krisztust; azt a nyitott könyvet,
melyben a szívünk legtitkosabb gondolatáig minden meg lesz írva; azt a minden
nemzet és az egész világ színe előtt kimondott ítéletet; azt a dicsőséget,
mely feltárul, hogy örökre megkoronázza a jókat és uralmat adjon nekik Jézus
Krisztussal egyazon trónon; végre a tűz- és gyötrelemtengert, az örök éjszakát
és borzalmat, a fogak csikorgatását és az ördögökével azonos dühöngést, mely
osztályrésze lesz a gonosz lelkeknek.
Ne mulaszd el alaposan megmagyarázni a tízparancsolatot; mutasd ki, hogy ez a
gerince az Isten törvényének és hogy az Evangéliumban megtaláljuk mindazt, ami
a tízparancsolatban csak távoli következései révén van meg. Mondd meg, hogy
mi a tanács és azokat a gyermekeket, akiket oktatsz, akadályozd meg abban, hogy
sokak példájára a tanács és a parancs nagyon messzire vitt megkülönböztetésével
áltassák magukat. Bizonyítsd be, hogy a tanácsokat a parancsok megkönnyítésére
kapjuk, hogy biztosítsák az embereket a saját gyarlóságukkal szemben, hogy
távol tartsák a szakadék szélétől, ahová a saját súlyuk behúzná őket; végre,
hogy a tanácsok feltétlen parancsokká lesznek azokra nézve, akik bizonyos
esetekben a parancsokat tanácsok nélkül nem bírják megtartani. Például azok az
emberek, akik nagyon vonzódnak a világ örömeihez és a társas élethez, azok
kötelesek követni az evangéliumi tanácsot, elhagyni mindent, hogy a magányba
vonuljanak. Ismételd gyakran, hogy a betű öl és a szellem az, ami éltet; azaz,
a külső műveltség egyszerű felvétele haszontalan és káros, ha belsőleg nem
fűti a lélek és a vallás szelleme. Világítsd meg és tedd szemlélhetővé ezeket
a szavakat: magyarázd meg, hogy az Isten azt akarja, hogy szívünkkel tiszteljük
és ne ajkainkkal; hogy a szertartások arra valók, hogy a vallásos érzésnek
kifejezői legyenek és azt fölidézzék, de a szertartások nem maga a vallás; az
utóbbi bennünk van, mert az Isten lélekben és valóságban való imádókat keres;
arról van szó, hogy bensőleg szeressük őt és úgy vegyük, mintha az egész
mindenségben csak Ő és mi volnánk; nincs szüksége szavainkra, testtartásunkra,
még a pénzünkre sem; bennünket magunkat akar; nemcsak tennünk kell azt, amit a
törvény parancsol, de úgy kell megtennünk, hogy azt a hasznot húzzuk belőle,
melyet a törvény szem előtt tartott, amikor rendelte; így nem misehallgatás az,
ha nem úgy hallgatjuk, hogy Jézus Krisztussal egyesüljünk, aki magát értünk
feláldozta és hogy épüljünk mindabból, amit ez az áldozat magában foglal.
Végezetül mondd, hogy a mennyországba nem azok jutnak be, akik kiáltják: Uram,
Uram; ha nem telünk meg az Isten igazi szeretetével a földi javakról való
lemondás, önmagunk megtagadása és a világ megvetése útján, akkor a
kereszténységből csalóka kísértetet csinálunk a magunk és mások számára.
Térj át a szentségekre: feltételezem, hogy sorjában megmagyaráztad nekik azok
szertartásait, amint azokon jelen voltak, mint azt már mondottuk. Ez jobban
fogja éreztetni azok értelmét és célját: ezen a módon megérteted, hogy mily
nagy dolog kereszténynek lenni és mily szégyenletes és szomorú annak lenni úgy,
amint az ember keresztény a világban. Emlékeztess gyakran a keresztségnek a
rosszal szemben való segítőerejére és igéreteire, hogy kimutasd, miszerint a
világ példái és életelvei, távol attól, hogy tekintélyük volna előttünk, kell,
hogy a szemünkben gyanusakká tegyenek mindent, ami ezen mérges és gyűlöletes
forrásból ered. Sőt Szent Pál példája szerint ne idegenkedj bemutatni az
ördögöt a világ felett való uralmában és amint az embereket ingerli nagy
szenvedélyeik révén, melyek a gazdagság, a dicsőség és az örömek keresésére
ragadják őket. Ez a pompa, így fogsz szólni inkább az ördögé, mint a világé;
ez az a hiú látványosság, mely előtt egy keresztény sem nyithatja ki sem a
szívét, sem a szemét. Az első lépés, melyet a keresztség révén a
kereszténységben teszünk, a lemondás a világ minden hívságáról: az Istennek
tett ilyen ünnepélyes igéretek ellenére a világra gondolni annyi, mint a
hitehagyás egy nemébe esni; ez az, amit az a szerzetes tenne, aki fogadalma
ellenére elhagyná a kolostort és letenné a vezeklőruháját és visszatérne a
világba.
Mondd tovább, hogy kötelességünk szembeszállni az oktalan becsmérlésekkel, a
gonosz gúnyolódásokkal és a világ erőszakoskodásaival, miután a bérmálás
bennünket Jézus Krisztus katonáivá avatott, hogy harcoljunk ezen ellenség
ellen. A püspök mondod megütött téged, hogy megedzen az üldözés
legfájdalmasabb ütéseivel szemben; szent kenetet adott a régiek példájára,
akik megkenték magukat olajjal, amikor harcba mentek, hogy tagjaikat
rugalmassá és erőssé tegyék; ezért jelölt meg a kereszt jelével, hogy tudtodra
adja, hogy neked is meg kell feszíttetned magadat Jézus Krisztussal. Nem
vagyunk már az üldözések korában, így folytatod amikor megölték azokat,
akik nem akartak lemondani az Evangéliumról: de a világ, mely nem tud
megszűnni világ, azaz romlott lenni, állandóan közvetett üldözést folytat a
vallásosság ellen; kelepcét állít az elejtésére, rossz hírét kelti, gúnyt űz
belőle; és annak gyakorlását oly nehézzé teszi, hogy még a keresztény nemzetek
között is, továbbá ott, ahol az állam tekintélye támogatja a kereszténységet,
abban a veszélyben forgunk, hogy pirulnunk kell Jézus Krisztus neve és
életének utánzása miatt.
Ecseteld élénken azt a boldogságot, hogy az Oltáriszentség útján Jézus
Krisztussal egy testté válunk. A keresztségben testvéreivé, az
Oltáriszentségben tagjaivá tesz. Amint születésével az emberiségnek egyetemesen
adta magát, az Oltáriszentségben, mely oly természetes folytatása a
megtestesülésnek, minden egyes hívőnek külön adja magát. Ezen titkok
folytatásában minden valóság: Jézus Krisztus oly valóságban adja nekünk a
testét, a mint magára öltötte: de bűnössé válni az ő testétől és vérétől, enni
és inni az Ő ítéletét annyi, mint magunkhoz venni Jézus Krisztus éltető testét
anélkül, hogy élnénk a szellemével. Ő maga mondotta: annak, aki engem eszik,
értem kell élnie.
De milyen szerencsétlenség, fogod mondani még hogy szükségünk van a
bűnbánat szentségére, mely feltételezi, hogy vétkeztünk, amióta Isten fiaivá
lettünk. Az egész égi hatalom, mely a földön tevékenykedik és amelyet az Isten
a papok kezébe tett le, hogy szükség szerint bűnbánatban tartsák és feloldják
a bűnösöket, bármily nagy forrása legyen is a kegyelemnek, mégis reszketnünk
kell a rémülettől, nehogy visszaéljünk Isten ajándékaival és türelmével. Ami
Jézus Krisztus testét illeti, mely az igazak élete, erőssége és vigasztalása,
forrón kell óhajtanunk, hogy azt mindennap magunkhoz vehessük; ami a beteg
lelkek orvosságát illeti, olyan tökéletes egészséget kell óhajtanunk, hogy
annak szüksége napról-napra csökkenjen. A szüksége mindig nagy lesz, bármit
teszünk is; de az volna a legrosszabb, ha egész életünkön át szakadatlan és
botrányos körforgást végeznénk a bűnről a bocsánatra és a bocsánatról a bűnre.
A gyónásról tehát csak azért lehet szó, hogy megtérjünk és megjavuljunk;
egyébként a feloldozás szavai, bármily hatalmasak legyenek is Jézus Krisztus
rendelése révén, csak szavak, de gyászos szavak, a mi elítéltetésünk lesznek
az Isten előtt érdemetlenségünk következtében. A belső átalakulás nélkül való
gyónás, eltekintve attól, hogy a lelkiismeretet a bűnök terhétől nem oldaná
föl, a többi bűnhöz még a szentségtörés szörnyű bűnét is hozzáadná. A
nevelésedre bízott gyermekekkel olvastasd el a haldoklók csodálatos
imádságait, mutasd meg, hogy mit tesz és mit mond az Egyház akkor, amikor a
haldoklóknak feladja a nagybetegek kenetét. Micsoda vigasz az nekik, hogy a
nagy harcra a szent kenettel megerősítést kapnak! De hogy a halál kegyelmére
méltóvá tegyük magunkat, híveknek kell lennünk az élet kegyelméhez.
Csodáld Jézus Krisztus kegyelmének gazdagságát, aki nem idegenkedett attól,
hogy orvosságot adjon a baj forrására azáltal, hogy megszentelte születésünk
forrását, a házasságot. Mily szép dolog volt szentséggé tenni egy férfi és egy
nő egybekelését, mely az Istennek teremtményével és Jézus Krisztusnak az
Egyházzal való egyesülését jelképezi! Mily szükséges volt ez az áldás, hogy
az emberek durva szenvedélyét mérsékelje, hogy a békét és a vigasztalást
minden családra kiterjessze, hogy a vallást nemzedékről nemzedékre örökség
gyanánt átvigye. Ebből következik, hogy a házasság a legtisztább és a
legszentebb állapot, bár kevésbbé tökéletes, mint a szűzesség; mennyire
szükséges hozzá a hivatás; nem kell benne az érzéki örömet, sem a világi
pompát keresni: egyedül azt óhajtanunk, hogy benne szenteket neveljünk.
Magasztald az Isten fiának bölcseségét, aki a papirendet létesítette, hogy az
köztünk Őt magát képviselje, bennünket az Ő nevében tanítson, az Ő testét
nekünk kiszolgáltassa, botlásaink után bennünket vele kibékítsen, naponként új
hívőket szerezzen, sőt új lelkipásztorokat is, akik bennünket vezessenek
avégett, hogy az Egyház örök időkre megszakítás nélkül fönnmaradjon. Mutass
reá, hogy mennyire kell örülnünk annak, hogy az Isten embereknek ilyen
hatalmat adott. Tedd hozzá, hogy mily vallásos érzéssel kell tisztelnünk az
Úr felkentjeit: ők az Isten emberei és titkainak felfedői. Le kell tehát
sütnünk a szemünket és felsóhajtanunk, ha rajtuk a legcsekélyebb foltot vesszük
észre, mely szolgálatuk fényét elhomályosíthatja; azt kellene óhajtanunk, hogy
Megváltónk vérében moshassuk le. A tanításuk nem az övék; aki őket hallgatja,
az magát Jézus Krisztust hallgatja: amikor ők Jézus Krisztus nevében
összegyülekeznek, hogy a Szentírást magyarázzák, a Szentlélek beszél általuk.
Az idejük nem az övék: ne akarjuk őket magas szolgálatukból leszállítani,
melyben az igehirdetésnek és az imádságnak kell magukat szentelniök, hogy
közvetítők legyenek az Isten és az emberek között és ne akarjuk őket a világ
dolgaihoz lealacsonyítani. Még kevésbbé szabad arra törekednünk, hogy hasznot
vegyünk jövedelmeikből, mely a szegények öröksége és a nép bűneinek az ára;
de a legrútabb visszásság az lenne, ha múló érdekből hivatás nélkül való
rokonokat és barátokat emelnénk erre a roppant hivatásra.
Hátra van még, hogy bebizonyítsuk az imádság szükségességét, mely a már
kifejtett kegyelem szükségességén alapszik. Azt mondjuk a gyermeknek, hogy az
Isten akarja, hogy az ő kegyelmét kérjük, nem azért, mintha a szükségeinket
nem ismerné, hanem azért, mert kérésre akar bennünket késztetni, mely
rákényszerít szükségeink elismerésére: ez tehát szívünk megalázkodása,
nyomorúságunk és tehetetlenségünk érzete, végre a jóságába vetett bizalom, mit
tőlünk elvár. Ez a kérés, melyet részünkről elvár, csak a szándékban és a
vágyban áll: hiszen neki nincs szüksége a mi szavainkra. Gyakran sok szót
elmondunk anélkül, hogy imádkoznánk és gyakran szívből imádkozunk, bár egy
szót sem ejtünk ki. Mégis ezek a szavak nagyon szükségesek lehetnek, mert ha
figyelünk rájuk, kiváltják belőlünk azokat a gondolatokat és érzelmeket,
melyeket kifejeznek: ezért adott nekünk maga Jézus Krisztus imádságmintát.
Micsoda vigasztalás maga Jézus Krisztus révén tudni, hogy az ő atyja miként
óhajtja, hogy kérjük őt! Micsoda erő lehet azokban a kérésekben, melyeket maga
az Isten adott a szánkba! Hogyne adná meg azt, amire neki magának volt gondja,
hogy megtanítson bennünket kérni? Ezután mutass rá, hogy ez az imádság mily
egyszerű és magasztos, rövid és magában foglalja mindazt, amit felülről
kérhetünk.
A gyermekek első áldozásának ideje olyan dolog, melyet itt nem lehet
megállapítani: szellemi, de még inkább öntudatuk állapotától függjön. Mihelyt
képeseknek látszanak arra, hogy megértsék, meg kell őket tanítani arra, hogy
mi a gyónás. Ezután várd meg az első kissé komolyabb hibát, melyet elkövet;
hozd őt nagy zavarba és okozz neki lelkiismeretfurdalást. Látni fogod, hogyha
már tájékozott a gyónás felől, ösztönszerűleg maga fog törekedni arra, hogy a
gyóntató előtt a saját vigasztalására vádolja magát. Törekedni kell úgy
eljárnunk, hogy erős bűnbánatra gerjedjen és hogy fájdalmára a gyónásban
érezhető megkönnyebbülést találjon, hogy ezzel az első gyónás rendkívüli hatást
tegyen a lelkére és hogy ez valamennyi későbbi gyónása számára a kegyelem
forrása legyen.
Az első áldozásnak ellenkezőleg, nézetem szerint, abban az időben kell
történnie, amikor a gyermek már tudja az eszét használni és amikor már
engedelmesebbnek és minden lényegesebb fogyatkozástól mentesebbnek látszik. A
hitnek és az isteni szeretetnek ezen zsengéi között Jézus Krisztus azáltal
jobban fogja magát vele megértetni és ízleltetni. Várja a gyermek azt sokáig,
azaz készítsük elő annak várását a gyermekben kicsi korától fogva, mint a
legjobb jót, ami az égi örömök várásában itt a földön érheti. Azt tartom, hogy
igen ünnepélyessé kellene azt tenni: lássa a gyermek, hogy szemeink ezeken a
napokon rajta függnek, boldognak tartjuk őt, osztozunk örömében, és hogy az
ilyen nagy esemény számára a korát túlhaladó viselkedést várunk tőle. Bár
nagyon elő kell készíteni a gyermeket a szentáldozásra, azt hiszem, hogy
amikor ez már megtörtént, nem tudnánk őt ebben a szent kegyelemben
elég korán részesíteni, mielőtt ártatlansága veszedelmeknek volna kitéve,
melyekben az üdeségéből veszíteni kezd.