Fénelon: A leányok neveléséről
VIII. FEJEZET.

A tízparancsolat, a szentségek és az imádság tanítása.

      Jézus Krisztust, mint hitünk alapítóját és megtestesülését, vallásunk központját és egyetlen reményünket kell főkép a gyermekek szeme elé állítani. Nem vállalkozom itt arra, hogy bemutassam, miként kell tanítani a megtestesülés titkát; ez a vállalkozás ugyanis nagyon messzire vezetne és van elég könyv, melyben jól meg lehet találni, hogy mit kell arról tanítani. Ha az elveket leraktuk, akkor annak az egyénnek, akit tanítunk, az egész felfogását és minden cselekedetét át kell alakítanunk magának Jézus Krisztusnak mintájára, aki csak azért vett fel emberi testet, hogy megtanítson bennünket élni és meghalni, hogy a mienkhez hasonló emberi testben mutassa meg nekünk mindazt, amit hinnünk és cselekednünk kell. Nem kell minden pillanatban összehasonlítani a gyermek érzelmeit és cselekedeteit Jézus Krisztus életével; ez az összehasonlítás fárasztó és kellemetlen volna: de hozzá kell szoktatni a gyermekeket, hogy Jézus Krisztus életét a mi példánknak és szavait a mi törvényünknek tekintsék. Keresd ki a szavai és tettei közül azt, ami a legmegfelelőbb a gyermeknek. Ha türelmetlen elviselni valamely kellemetlenséget, emlékeztesd a kereszten függő Jézus Krisztusra: ha nem akarja rászánni magát valamely terhes munkára, mutasd meg neki a harmincéves koráig műhelyben dolgozó Jézus Krisztust: ha azt akarja, hogy dícsérjék és becsüljék, beszélj neki azokról a gyalázatokról, melyeket a Megváltó magára vállalt: ha nem tud békében lenni a környezetével, hívd fel figyelmét Jézus Krisztusra, amint a legkiálhatatlanabb bűnösökkel és képmutatókkal beszélget: ha neheztelést mutat, állítsd elébe Jézus Krisztust, aki meghal a kereszten ugyanazokért, akik számára ezt a halált készítették: ha mértéktelen örömre ragadtatja magát, fesd le előtte Jézus Krisztus jóságát és szerénységét, akinek egész élete oly nehéz és komoly volt. Végre légy rajta, hogy állítsa maga elé azt, amit Jézus Krisztus gondolna és mondana a mi beszélgetéseinkről, szórakozásainkról és legkomolyabb foglalkozásainkról, ha még mindig itt élne köztünk. Mily nagy volna a mi csodálkozásunk, – így fogod folytatni – ha hirtelen megjelenne köztünk, amikor a legjobban megfeledkezünk a törvényéről? De nem ez fog-e történni mindnyájunkkal halálunkban és az egész világgal, amikor az utolsó ítélet nem sejtett órája eljön? Le kell tehát festeni a világegyetem gépezetének felborulását, az elsötétült napot, a helyükről lehulló csillagokat, a lángot fogó elemeket, melyek tűzárként folynak és a földnek egészen a középpontjáig megrendült alapjait. Milyen szemmel kell tehát néznünk a felettünk lebegő eget, a bennünket hordozó földet, a lakóhelyül szolgáló épületeket és a bennünket körülvevő tárgyakat, ha a tűznek vannak szánva? Szemléltesd a kitárult sírokat, a testük maradványait összeszedő halottakat; a felhőkben nagy dicsőséggel alászálló Jézus Krisztust; azt a nyitott könyvet, melyben a szívünk legtitkosabb gondolatáig minden meg lesz írva; azt a minden nemzet és az egész világ színe előtt kimondott ítéletet; azt a dicsőséget, mely feltárul, hogy örökre megkoronázza a jókat és uralmat adjon nekik Jézus Krisztussal egyazon trónon; végre a tűz- és gyötrelemtengert, az örök éjszakát és borzalmat, a fogak csikorgatását és az ördögökével azonos dühöngést, mely osztályrésze lesz a gonosz lelkeknek.

      Ne mulaszd el alaposan megmagyarázni a tízparancsolatot; mutasd ki, hogy ez a gerince az Isten törvényének és hogy az Evangéliumban megtaláljuk mindazt, ami a tízparancsolatban csak távoli következései révén van meg. Mondd meg, hogy mi a tanács és azokat a gyermekeket, akiket oktatsz, akadályozd meg abban, hogy sokak példájára a tanács és a parancs nagyon messzire vitt megkülönböztetésével áltassák magukat. Bizonyítsd be, hogy a tanácsokat a parancsok megkönnyítésére kapjuk, hogy biztosítsák az embereket a saját gyarlóságukkal szemben, hogy távol tartsák a szakadék szélétől, ahová a saját súlyuk behúzná őket; végre, hogy a tanácsok feltétlen parancsokká lesznek azokra nézve, akik bizonyos esetekben a parancsokat tanácsok nélkül nem bírják megtartani. Például azok az emberek, akik nagyon vonzódnak a világ örömeihez és a társas élethez, azok kötelesek követni az evangéliumi tanácsot, elhagyni mindent, hogy a magányba vonuljanak. Ismételd gyakran, hogy a betű öl és a szellem az, ami éltet; azaz, a külső műveltség egyszerű felvétele haszontalan és káros, ha belsőleg nem fűti a lélek és a vallás szelleme. Világítsd meg és tedd szemlélhetővé ezeket a szavakat: magyarázd meg, hogy az Isten azt akarja, hogy szívünkkel tiszteljük és ne ajkainkkal; hogy a szertartások arra valók, hogy a vallásos érzésnek kifejezői legyenek és azt fölidézzék, de a szertartások nem maga a vallás; az utóbbi bennünk van, mert az Isten lélekben és valóságban való imádókat keres; arról van szó, hogy bensőleg szeressük őt és úgy vegyük, mintha az egész mindenségben csak Ő és mi volnánk; nincs szüksége szavainkra, testtartásunkra, még a pénzünkre sem; bennünket magunkat akar; nemcsak tennünk kell azt, amit a törvény parancsol, de úgy kell megtennünk, hogy azt a hasznot húzzuk belőle, melyet a törvény szem előtt tartott, amikor rendelte; így nem misehallgatás az, ha nem úgy hallgatjuk, hogy Jézus Krisztussal egyesüljünk, aki magát értünk feláldozta és hogy épüljünk mindabból, amit ez az áldozat magában foglal. Végezetül mondd, hogy a mennyországba nem azok jutnak be, akik kiáltják: Uram, Uram; ha nem telünk meg az Isten igazi szeretetével a földi javakról való lemondás, önmagunk megtagadása és a világ megvetése útján, akkor a kereszténységből csalóka kísértetet csinálunk a magunk és mások számára.

      Térj át a szentségekre: feltételezem, hogy sorjában megmagyaráztad nekik azok szertartásait, amint azokon jelen voltak, mint azt már mondottuk. Ez jobban fogja éreztetni azok értelmét és célját: ezen a módon megérteted, hogy mily nagy dolog kereszténynek lenni és mily szégyenletes és szomorú annak lenni úgy, amint az ember keresztény a világban. Emlékeztess gyakran a keresztségnek a rosszal szemben való segítőerejére és igéreteire, hogy kimutasd, miszerint a világ példái és életelvei, távol attól, hogy tekintélyük volna előttünk, kell, hogy a szemünkben gyanusakká tegyenek mindent, ami ezen mérges és gyűlöletes forrásból ered. Sőt Szent Pál példája szerint ne idegenkedj bemutatni az ördögöt a világ felett való uralmában és amint az embereket ingerli nagy szenvedélyeik révén, melyek a gazdagság, a dicsőség és az örömek keresésére ragadják őket. Ez a pompa, – így fogsz szólni – inkább az ördögé, mint a világé; ez az a hiú látványosság, mely előtt egy keresztény sem nyithatja ki sem a szívét, sem a szemét. Az első lépés, melyet a keresztség révén a kereszténységben teszünk, a lemondás a világ minden hívságáról: az Istennek tett ilyen ünnepélyes igéretek ellenére a világra gondolni annyi, mint a hitehagyás egy nemébe esni; ez az, amit az a szerzetes tenne, aki fogadalma ellenére elhagyná a kolostort és letenné a vezeklőruháját és visszatérne a világba.

      Mondd tovább, hogy kötelességünk szembeszállni az oktalan becsmérlésekkel, a gonosz gúnyolódásokkal és a világ erőszakoskodásaival, miután a bérmálás bennünket Jézus Krisztus katonáivá avatott, hogy harcoljunk ezen ellenség ellen. A püspök – mondod – megütött téged, hogy megedzen az üldözés legfájdalmasabb ütéseivel szemben; szent kenetet adott a régiek példájára, akik megkenték magukat olajjal, amikor harcba mentek, hogy tagjaikat rugalmassá és erőssé tegyék; ezért jelölt meg a kereszt jelével, hogy tudtodra adja, hogy neked is meg kell feszíttetned magadat Jézus Krisztussal. Nem vagyunk már az üldözések korában, – így folytatod – amikor megölték azokat, akik nem akartak lemondani az Evangéliumról: de a világ, mely nem tud megszűnni világ, azaz romlott lenni, állandóan közvetett üldözést folytat a vallásosság ellen; kelepcét állít az elejtésére, rossz hírét kelti, gúnyt űz belőle; és annak gyakorlását oly nehézzé teszi, hogy még a keresztény nemzetek között is, továbbá ott, ahol az állam tekintélye támogatja a kereszténységet, abban a veszélyben forgunk, hogy pirulnunk kell Jézus Krisztus neve és életének utánzása miatt.

      Ecseteld élénken azt a boldogságot, hogy az Oltáriszentség útján Jézus Krisztussal egy testté válunk. A keresztségben testvéreivé, az Oltáriszentségben tagjaivá tesz. Amint születésével az emberiségnek egyetemesen adta magát, az Oltáriszentségben, mely oly természetes folytatása a megtestesülésnek, minden egyes hívőnek külön adja magát. Ezen titkok folytatásában minden valóság: Jézus Krisztus oly valóságban adja nekünk a testét, a mint magára öltötte: de bűnössé válni az ő testétől és vérétől, enni és inni az Ő ítéletét annyi, mint magunkhoz venni Jézus Krisztus éltető testét anélkül, hogy élnénk a szellemével. Ő maga mondotta: annak, aki engem eszik, értem kell élnie.

      De milyen szerencsétlenség, – fogod mondani még – hogy szükségünk van a bűnbánat szentségére, mely feltételezi, hogy vétkeztünk, amióta Isten fiaivá lettünk. Az egész égi hatalom, mely a földön tevékenykedik és amelyet az Isten a papok kezébe tett le, hogy szükség szerint bűnbánatban tartsák és feloldják a bűnösöket, bármily nagy forrása legyen is a kegyelemnek, mégis reszketnünk kell a rémülettől, nehogy visszaéljünk Isten ajándékaival és türelmével. Ami Jézus Krisztus testét illeti, mely az igazak élete, erőssége és vigasztalása, forrón kell óhajtanunk, hogy azt mindennap magunkhoz vehessük; ami a beteg lelkek orvosságát illeti, olyan tökéletes egészséget kell óhajtanunk, hogy annak szüksége napról-napra csökkenjen. A szüksége mindig nagy lesz, bármit teszünk is; de az volna a legrosszabb, ha egész életünkön át szakadatlan és botrányos körforgást végeznénk a bűnről a bocsánatra és a bocsánatról a bűnre. A gyónásról tehát csak azért lehet szó, hogy megtérjünk és megjavuljunk; egyébként a feloldozás szavai, bármily hatalmasak legyenek is Jézus Krisztus rendelése révén, csak szavak, de gyászos szavak, a mi elítéltetésünk lesznek az Isten előtt érdemetlenségünk következtében. A belső átalakulás nélkül való gyónás, eltekintve attól, hogy a lelkiismeretet a bűnök terhétől nem oldaná föl, a többi bűnhöz még a szentségtörés szörnyű bűnét is hozzáadná. A nevelésedre bízott gyermekekkel olvastasd el a haldoklók csodálatos imádságait, mutasd meg, hogy mit tesz és mit mond az Egyház akkor, amikor a haldoklóknak feladja a nagybetegek kenetét. Micsoda vigasz az nekik, hogy a nagy harcra a szent kenettel megerősítést kapnak! De hogy a halál kegyelmére méltóvá tegyük magunkat, híveknek kell lennünk az élet kegyelméhez.

      Csodáld Jézus Krisztus kegyelmének gazdagságát, aki nem idegenkedett attól, hogy orvosságot adjon a baj forrására azáltal, hogy megszentelte születésünk forrását, a házasságot. Mily szép dolog volt szentséggé tenni egy férfi és egy nő egybekelését, mely az Istennek teremtményével és Jézus Krisztusnak az Egyházzal való egyesülését jelképezi! Mily szükséges volt ez az áldás, hogy az emberek durva szenvedélyét mérsékelje, hogy a békét és a vigasztalást minden családra kiterjessze, hogy a vallást nemzedékről nemzedékre örökség gyanánt átvigye. Ebből következik, hogy a házasság a legtisztább és a legszentebb állapot, bár kevésbbé tökéletes, mint a szűzesség; mennyire szükséges hozzá a hivatás; nem kell benne az érzéki örömet, sem a világi pompát keresni: egyedül azt óhajtanunk, hogy benne szenteket neveljünk.

      Magasztald az Isten fiának bölcseségét, aki a papirendet létesítette, hogy az köztünk Őt magát képviselje, bennünket az Ő nevében tanítson, az Ő testét nekünk kiszolgáltassa, botlásaink után bennünket vele kibékítsen, naponként új hívőket szerezzen, sőt új lelkipásztorokat is, akik bennünket vezessenek avégett, hogy az Egyház örök időkre megszakítás nélkül fönnmaradjon. Mutass reá, hogy mennyire kell örülnünk annak, hogy az Isten embereknek ilyen hatalmat adott. Tedd hozzá, hogy mily vallásos érzéssel kell tisztelnünk az Úr felkentjeit: ők az Isten emberei és titkainak felfedői. Le kell tehát sütnünk a szemünket és felsóhajtanunk, ha rajtuk a legcsekélyebb foltot vesszük észre, mely szolgálatuk fényét elhomályosíthatja; azt kellene óhajtanunk, hogy Megváltónk vérében moshassuk le. A tanításuk nem az övék; aki őket hallgatja, az magát Jézus Krisztust hallgatja: amikor ők Jézus Krisztus nevében összegyülekeznek, hogy a Szentírást magyarázzák, a Szentlélek beszél általuk. Az idejük nem az övék: ne akarjuk őket magas szolgálatukból leszállítani, melyben az igehirdetésnek és az imádságnak kell magukat szentelniök, hogy közvetítők legyenek az Isten és az emberek között és ne akarjuk őket a világ dolgaihoz lealacsonyítani. Még kevésbbé szabad arra törekednünk, hogy hasznot vegyünk jövedelmeikből, mely a szegények öröksége és a nép bűneinek az ára; de a legrútabb visszásság az lenne, ha múló érdekből hivatás nélkül való rokonokat és barátokat emelnénk erre a roppant hivatásra.

      Hátra van még, hogy bebizonyítsuk az imádság szükségességét, mely a már kifejtett kegyelem szükségességén alapszik. Azt mondjuk a gyermeknek, hogy az Isten akarja, hogy az ő kegyelmét kérjük, nem azért, mintha a szükségeinket nem ismerné, hanem azért, mert kérésre akar bennünket késztetni, mely rákényszerít szükségeink elismerésére: ez tehát szívünk megalázkodása, nyomorúságunk és tehetetlenségünk érzete, végre a jóságába vetett bizalom, mit tőlünk elvár. Ez a kérés, melyet részünkről elvár, csak a szándékban és a vágyban áll: hiszen neki nincs szüksége a mi szavainkra. Gyakran sok szót elmondunk anélkül, hogy imádkoznánk és gyakran szívből imádkozunk, bár egy szót sem ejtünk ki. Mégis ezek a szavak nagyon szükségesek lehetnek, mert ha figyelünk rájuk, kiváltják belőlünk azokat a gondolatokat és érzelmeket, melyeket kifejeznek: ezért adott nekünk maga Jézus Krisztus imádságmintát. Micsoda vigasztalás maga Jézus Krisztus révén tudni, hogy az ő atyja miként óhajtja, hogy kérjük őt! Micsoda erő lehet azokban a kérésekben, melyeket maga az Isten adott a szánkba! Hogyne adná meg azt, amire neki magának volt gondja, hogy megtanítson bennünket kérni? Ezután mutass rá, hogy ez az imádság mily egyszerű és magasztos, rövid és magában foglalja mindazt, amit felülről kérhetünk.

      A gyermekek első áldozásának ideje olyan dolog, melyet itt nem lehet megállapítani: szellemi, de még inkább öntudatuk állapotától függjön. Mihelyt képeseknek látszanak arra, hogy megértsék, meg kell őket tanítani arra, hogy mi a gyónás. Ezután várd meg az első kissé komolyabb hibát, melyet elkövet; hozd őt nagy zavarba és okozz neki lelkiismeretfurdalást. Látni fogod, hogyha már tájékozott a gyónás felől, ösztönszerűleg maga fog törekedni arra, hogy a gyóntató előtt a saját vigasztalására vádolja magát. Törekedni kell úgy eljárnunk, hogy erős bűnbánatra gerjedjen és hogy fájdalmára a gyónásban érezhető megkönnyebbülést találjon, hogy ezzel az első gyónás rendkívüli hatást tegyen a lelkére és hogy ez valamennyi későbbi gyónása számára a kegyelem forrása legyen.

      Az első áldozásnak ellenkezőleg, nézetem szerint, abban az időben kell történnie, amikor a gyermek már tudja az eszét használni és amikor már engedelmesebbnek és minden lényegesebb fogyatkozástól mentesebbnek látszik. A hitnek és az isteni szeretetnek ezen zsengéi között Jézus Krisztus azáltal jobban fogja magát vele megértetni és ízleltetni. Várja a gyermek azt sokáig, azaz készítsük elő annak várását a gyermekben kicsi korától fogva, mint a legjobb jót, ami az égi örömök várásában itt a földön érheti. Azt tartom, hogy igen ünnepélyessé kellene azt tenni: lássa a gyermek, hogy szemeink ezeken a napokon rajta függnek, boldognak tartjuk őt, osztozunk örömében, és hogy az ilyen nagy esemény számára a korát túlhaladó viselkedést várunk tőle. Bár nagyon elő kell készíteni a gyermeket a szentáldozásra, azt hiszem, hogy amikor ez már megtörtént, nem tudnánk őt ebben a szent kegyelemben elég korán részesíteni, mielőtt ártatlansága veszedelmeknek volna kitéve, melyekben az üdeségéből veszíteni kezd.