Fénelon: A leányok neveléséről
IX. FEJEZET.

A leányok néhány hibájára vonatkozó megjegyzések.

      Beszélnünk kell még arról a gondosságról, mellyel nemüknek több hibájától a leányokat óvnunk kell. Puhán és túlóvatosan bánunk velük és ez elveszi érzéküket a határozott és fegyelmezett viselkedés iránt. Eleinte sok tettetés, később sok szokás van ezekben a rosszul megalapozott félelmekben és azokban a könnyekben, melyeket oly könnyen ontanak: a megjavításra irányuló törekvésben sok jó szolgálatot tehet az, ha nem adunk semmit ezekre a tettetésekre, mert a hiúságnak nagy része van bennük.

      Hasonlókép nem kell megengedni a túlságosan gyöngéd barátkozásokat, az apró irígykedéseket, a szertelen bókokat, figyelmességeket: mindez árt nekik és hozzászoktatja őket ahhoz, hogy nagyon száraznak és fanyarnak találják mindazt, ami nehéz és komoly. Hasonlókép rajta kell lenni, hogy tanuljanak meg röviden és szabatosan beszélni. A helyes értelmi berendezettség az, hogy tartózkodjunk minden felesleges beszédtől és kevés szóval mondjunk sokat; a nők, ellenkezőleg, sok szóval keveset mondanak. A szellem számára megszerzik a beszédbeli könnyedséget és a képzelet élénkségét; nem válogatnak gondolataik között; nem visznek azokba rendet azon dolgok szempontjából, melyeket ki kell fejezniök; szinte mindenen elragadtatják magukat, amiről beszélnek, már pedig az elragadtatás sokat beszéltet: nem lehet tehát egy nőtől semmi nagyobb jót várni, ha nem szoktatjuk rá, hogy tüstént gondolkozzék, gondolatait vegye ellenőrzés alá, fejezze ki azokat röviden és aztán tudjon hallgatni.

      Egy másik dolog is hozzájárul a nők sok beszédéhez; az, hogy ravaszoknak születtek és hosszú kitéréseket használnak arra, hogy célt érjenek. Szeretik a ravaszkodást: de hogyne szeretnék, amikor nem ismernek jobb bölcseséget, és rendszerint ez az első dolog, amire a példa tanította őket? Simulékony természetűek ahhoz, hogy megjátszanak minden komédiát; a könnyek semmibe sem kerülnek, a szenvedélyeik élénkek és ismereteik szűkkörűek: innen van az, hogy semmit sem hagynak figyelmen kívül, hogy sikert érjenek és felhasználják azokat az eszközöket is, melyek fegyelmezettebb embereknek nem felelnének meg; nem nagyon okoskodnak afelett, hogy megvizsgálják, vajjon kell-e kívánni egy dolgot, de igen serények abban, hogy azt elérjék.

      Tegyük még hozzá, hogy félénkek és tele vannak álszégyennel; ez egy újabb forrása a képmutatásnak. Ennek a nagy hibának úgy lehet elejét venni, hogy sohasem hozzuk őket abba a helyzetbe, hogy szükségük legyen a ravaszságra és hozzá kell őket szoktatni ahhoz, hogy a megengedett dolgokra nézve nyiltan mutassák ki hajlamaikat. Szabadon mutathassák ki unalmukat, amikor unatkoznak. Ne kényszerítsük őket, hogy szeretetet mutassanak bizonyos személyek és könyvek iránt, melyek nem tetszenek nekik.

      Gyakran az anya elfogult a nevelővel szemben és annyira elégedetlen a leányával, hogy annak nevelését maga veszi át: a leány kedve ellenére, udvariasságból úgy tesz, mintha örülne ennek. Nagyon ügyeljünk, nehogy az a gyanu ébredjen bennük, hogy apácává szándékozunk őket nevelni: ez a gondolat elveszi a szüleikben való bizalmukat, elhiteti velük, hogy szüleik nem szeretik őket, nyugtalanítja lelküket és több éven át tettetést késztet rájuk. Ha elég szerencsétlenek voltak és érzelmeik leplezése szokásukká vált, a helyes életbölcseség elveire való higgadt megtanítás a legjobb mód arra, hogy visszazökkentsük őket; láttuk, hogy a szemérmetlen regények képzelgéseiből való kiábrándításnak is a legjobb módja az, hogy kedvet ébresztünk a hasznos és kellemes történetek iránt. Ha nem keltesz bennük észszerű érdeklődést, attól félek, hogy a rendellenes kívánság lép előtérbe; ha tehát nem irányítod értelmüket a helyes belátásra, a helytelenhez fognak csatlakozni, ez a ravaszság.

      Példákkal mutasd be nekik, hogyan lehet az ember csalódás nélkül szerény, óvatos, a siker megengedett eszközeihez alkalmazkodó. Mondd nekik: a főokosság az, hogy keveset beszélünk, sokkal inkább bízunk magunkban, mint másokban, de sohasem folytatunk hamis beszédet és nem mutatunk hebehurgya egyéniséget. A viselkedésben való egyenesség és a becsület általános tekintélye több bizalmat és tiszteletet szerez és ennek következtében több, bár múló előnyt, mint a fondorlatos utak. És az okos becsületesség amennyire díszít egy egyént, annyira méltóvá teszi nagy dolgokra.

      De tedd hozzá azt is, hogy mennyire aljas és megvetésre érdemes az, amire a ravaszság törekszik; az vagy semmiség, amit az ember nem merne kimondani, vagy káros szenvedély. Ha az ember csak azt akarja, amit mond, akkor nyiltan óhajtja, és egyenes úton higgadtan keresi. Mi lehet kellemesebb és kényelmesebb, mint őszintének, mindig nyugodtnak, önmagával egyetértőnek lenni, amikor nincs az embernek sem félni, sem kieszelni valója? Ezzel szemben a kétszínű mindig nyugtalanságban, lelkiismeretfurdalásban, veszélyben, abban a szánalmas kényszerűségben él, hogy egyik ravaszságát száz másikkal takargassa.

      A ravasz lelkek ezekkel a szégyenletes nyugtalanságokkal mégsem kerülik el azt a kellemetlenséget, amely elől menekülnek: előbb vagy utóbb úgy veszik őket, amilyenek. Ha rászedték is a világot egy elszigetelt cselekedetükkel, nem szedik rá az egész életükre; egy ponton megfogják őket: gyakran azok csalják meg őket, akiket ők akartak rászedni; mert úgy tesznek, mintha tűrnék félrevezetésüket és a félrevezetők azt hiszik, hogy megbecsülésben van részük, bár megvetik őket. De legalábbis nem biztosítják magukat a gyanusításokkal szemben: és van-e ellentétesebb valami azokkal az előnyökkel szemben, melyekre a bölcs önzésnek törekednie kell, mint mindig gyanusítottnak érezni magát? Mondd el apránkint ezeket a dolgokat az alkalmak, a szükség és gyermek értelmi képessége szerint.

      Figyeld meg még, hogy a ravaszság mindig hitvány lélekből és csekély értelemből származik. Csak azért finom az illető, hogy elrejthesse valódi lényét, nem olyan, amilyennek lennie kellene; vagy amilyen akkor, amikor megengedett dolgokra törekszik, méltatlan eszközökkel akar célt érni, mert nem képes tisztességeseket választani. Figyeltesd meg a gyermekekkel egyik-másik ravaszsággal járó arcátlanságot, melyet az életben lehet látni és azt a megvetést, melyet a ravaszok ezzel magukra zúdítanak; végre szégyenítsd meg őket, ha valami ravaszságon éred. Időnkint foszd meg őket attól, amit szeretnek, mert ravaszsággal akarták azt elérni; de add tudtukra, hogy megkapják, mihelyt a rendes módján kérik; ne félj részvétet mutatni apró fogyatkozásaik iránt sem, hogy legyen bátorságuk azok feltárására. Az oktalan szégyen a legveszedelmesebb betegség és a legsürgősebb gyógyításra szorul; ha nem ügyelünk rá, minden mást gyógyíthatatlanná tesz.

      Szoktasd le őket a ravasz finomkodásokról, melyekkel az ember a felebarátját úgy akarja félrevezetni, hogy az mégcsak a szemére sem vetheti, hogy megcsalta őt; ezekben a furfangosságokban még több aljasság és fondorlat van, mint a közönséges ravaszságokban. Mások – hogy úgy mondjuk – jóhiszeműen ravaszkodnak; de ezek még egy új színlelést kevernek bele, hogy azt igazolják. Mondd a gyermeknek, hogy az Isten maga az igazság, az igazságból a szavakban gúnyt űzni annyi, mint az Istennel tréfálni; szavainkat pontosakká és szabatosakká kell tennünk és keveset kell beszélnünk, hogy ne mondjunk semmi mást, mint az igazat, a végett, hogy tiszteletben tartsuk az igazságot.

      Nagyon óvakodj azon egyének utánzásától, akik tapsolnak a gyermekeknek, amikor ezek valami ravaszsággal mutatják ki leleményességüket. Ahelyett, hogy az ilyen fogásokat kedveseknek találnád és szórakoznál azokon, szigorúan fenyítsd meg őket; légy rajta, hogy ravaszkodásaik ne vezessenek eredményre, hogy a tapasztalat ábrándítsa ki őket. Ha megdícsérjük az ilyen cselekedetekért, akkor arról győzzük meg őket, hogy ügyesnek lenni annyi, mint ravasznak lenni.