Stephen Hawking: Einstein álma

14

Lemezek a lakatlan szigeten:
rádióriport


A BBC 1942-ben kezdte sugározni a Lemezek a lakatlan szigeten (Desert Island Discs) című műsort. Ez a BBC legrégibb adássorozata, amely időközben valóságos nemzeti létesítménnyé vált Angliában. A hosszú évek során rengeteg riportalanyt szólaltattak meg. Szerepeltek a műsorban írók, színpadi és filmszínészek, rendezők, zenészek, sportolók, humoristák, szakácsok, kertészek, tanárok, táncművészek, politikusok, a királyi család tagjai, karikaturisták - és tudományos kutatók. A riportalanyok mindig hajótöröttek szerepét töltik be, akiket megkérdeznek, melyik nyolc hanglemezt vinnék magukkal, ha a sors egyedül egy lakatlan szigetre vetné őket. Ezenkívül meg kell nevezniük egy luxuscikket (amely nem lehet élőlény), valamint egy könyvet is, ez a két tárgy szintén elkísérhetné őket az úton (feltételezik, hogy a riportalany vallásának megfelelő alapmű - a Biblia, a Korán, vagy valamilyen ezzel egyenértékű írásos szöveg - valamint Shakespeare összes művei a szigeten már megtalálhatók). Természetesen azt is biztosítják, hogy a szigeten rendelkezésre állnak a lemezek lejátszásához szükséges eszközök; a sorozat kezdeti időszakában a műsorismertetésben ez hangzott el: "feltételezzük, hogy a szigeten van gramofon és a lejátszáshoz kimeríthetetlen mennyiségű tartalék tű is." Ma már napelemmel működő CD-lejátszó biztosítja a szigeten a lemezhallgatást.

      A műsort hetente egyszer sugározzák, és az interjú közben részletek hangzanak el a riportalany által kiválasztott lemezekről. A szokásos műsoridő negyven perc, azonban a Stephen Hawking közreműködésével készült riport, amelyet 1992 karácsonyán sugároztak, kivételesen hosszabb ideig tartott. A riportot Sue Lawley készítette.


      SUE: Stephen, ön sok tekintetben már hozzászokott a lakatlan sziget magányosságához, hiszen az élet normális fizikai feltételeitől és a természetes kommunikációs lehetőségektől el van zárva. Mennyire érzi magányosnak magát?

      STEPHEN: Nem érzem úgy, hogy a normális élettől el lennék zárva, és nem hiszem, hogy a környezetemben élő emberek magányosnak tartanának. Nem érzem magam fogyatékosnak - csak a mozgatóidegeim nem működnek megfelelően. Ez olyan, mintha például színvak lennék. Az életemet persze nem lehet szokványosnak tekinteni, de én a magam részéről teljesen elfogadhatónak tartom.

      SUE: Mindenesetre a Lakatlan sziget többi hajótöröttjével ellentétben ön már bizonyította, hogy szellemileg és lelkileg is önálló egyéniség, és hogy van elegendő ötlete és belső indíttatása ahhoz, hogy elfoglalja önmagát.

      STEPHEN: Azt hiszem, hogy természettől fogva befelé forduló típus vagyok, és csak kommunikációs problémáim kényszerítő hatására nőtt meg valamennyire az önbizalmam. De gyerekkoromban szerettem beszélni. Szükségem van a beszélgetések serkentő hatására. Úgy érzem, a munkám során is nagy segítséget jelent, ha leírom a gondolataimat másoknak. Még ha semmi javaslatuk sincs a leírtakkal kapcsolatban, akkor is gyakran már maga az a tény előrevisz a gondolkodásban, hogy úgy össze kell szednem a gondolataimat, hogy másoknak is el tudjam magyarázni azokat.

      SUE: De mi a helyzet érzelmi téren, Stephen? Valószínűleg még egy kiváló fizikusnak is szüksége van arra, hogy mások is elismerjék.

      STEPHEN: A fizika nagyon szép, de teljesen hideg. Én nem tudnék úgy élni, hogy csak a fizika töltse ki az életemet. Mint mindenki másnak, nekem is szükségem van melegségre, szeretetre és gyengédségre. Ismételten hangsúlyozom, hogy én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, jóval szerencsésebbnek, mint sok más sorstársam, mert igen sok szeretetben és gyengédségben van részem. A zene is nagyon fontos számomra.

      SUE: Mondja, mi okoz önnek nagyobb örömöt, a fizika vagy a zene?

      STEPHEN: Meg kell mondanom, hogy az az öröm, amelyet olyankor érzek, amikor mindent sikerül jól megoldanom a fizikában, sokkal intenzívebb, mint amelyet zenével kapcsolatban valaha is éreztem. De az ember pályafutása során csak ritkán fordul elő, hogy mindent jól megold, egy lemezt viszont bármikor meg lehet hallgatni, ha az embernek kedve támad hozzá.

      SUE: És melyik az első lemez, amelyet a lakatlan szigeten meg szeretne hallgatni?

      STEPHEN: Poulenc Gloriája. Tavaly nyáron hallottam először Aspenben, Coloradóban. Aspen elsősorban téli sportüdülőhely, de nyaranta fizikai konferenciákat rendeznek itt. A fizikai konferenciaközpont mellett egy hatalmas sátorban zenei fesztiválokat tartanak. Miközben az ember a konferencián ül és azon gondolkodik, mi történik a fekete lyukak elpárolgása során, hallani lehet a zenekari próbákat. Ez tökéletes: összeköti két legfőbb szenvedélyemet, a fizikát és a zenét. Ha mind a kettő velem lehet a lakatlan szigeten, akkor nem is szeretném, hogy megmentsenek. Azaz csak addig nem, amíg fel nem fedezek valamit az elméleti fizikában, mert akkor azt el szeretném mondani mindenkinek. Attól tartok, hogy egy parabolaantenna, amelyen elektronikus postával fizikai közleményeket kaphatnék, már nem egyeztethető össze a sziget előírásaival. (ZENE)

      SUE: A rádióhullámok segíthetnek az ilyen fizikai értelemben vett gondokon, de ha már itt tartunk, az ön esetében egy másik problémát is megoldottak. Hét évvel ezelőtt ön szó szerint elvesztette a hangját. El tudná mondani, mi történt?

      STEPHEN: 1985 nyarán Genfben voltam a CERN nagy részecskegyorsítójánál. El akartam menni Bayreuthba, Németországba, hogy megnézzem Wagner Nibelung gyűrűje című operaciklusát. De tüdőgyulladást kaptam, és szirénázó mentőautóval kórházba szállítottak. A genfi kórház úgy nyilatkozott a feleségemnek, hogy esetemben nincs értelme a lélegeztető készüléket üzemben tartani. De feleségem hallani sem akart semmi ilyesmiről. Repülőgéppel visszavittek a cambridge-i Addenbrookes Kórházba, ahol egy Roger Grey nevű sebész gégemetszést hajtott végre rajtam. A műtét megmentette az életemet, viszont elveszítettem a hangomat.

      SUE: Betegsége miatt akkorra a hangja már amúgyis nagyon elmosódottá és érthetetlenné vált. Valószínűleg különben is elvesztette volna a beszélőképességét, ha jól tudom.

      STEPHEN: Bár a hangom elmosódott és a beszédem nehezen érthető volt, a velem közeli kapcsolatban álló emberek mégis megértették, amit mondok. Tolmács segítségével szemináriumokat tudtam tartani, tudományos közleményeket tudtam diktálni. A műtét után egy ideig kétségbeejtő állapotban voltam. Úgy éreztem, ha nem tér vissza a hangom, nem érdemes tovább élnem.

      SUE: És akkor Kaliforniában egy számítógépes szakember tudomást szerezve az ön siralmas állapotáról, küldött önnek hangot. Hogyan működik ez a dolog?

      STEPHEN: Ezt a szakembert Walt Woltosznak hívták. Anyósa hasonló problémával küszködött, mint én, ezért kifejlesztett egy számítógépes programot, amely lehetővé tette anyósa számára a kommunikációt. A program a kurzort mozgatja a képernyőn. Amikor a kurzor a kívánt helyzetbe kerül, az ember fej- vagy szemmozgással, vagy - mint az én esetemben - kézzel működésbe hoz egy kapcsolót. Ezzel a módszerrel szavakat lehet kiválasztani, amelyek azután a képernyő alsó felén külön meg is jelennek. Ha az ember összeállította a mondanivalóját, akkor beszédszintetizátorba lehet továbbítani, vagy lemezen lehet tárolni.

      SUE: Ez elég lassúnak tűnik.

      STEPHEN: Valóban lassú, a normál beszéd sebességénél tízszer lassabb. Viszont a beszédszintetizátor sokkal tisztábban beszél, mint én azelőtt. Az angolok azt mondják, amerikai kiejtése van, az amerikaiak szerint skandináv vagy ír. De ez nem számít, az a lényeg, hogy mindenki megérti. A két nagyobbik gyerekem fokozatosan hozzászokott a természetes hangom romlásához, de a kisebbik fiam, aki csak hatéves volt a gégemetszésem idején, azelőtt sohasem értette, mit mondok. Azóta mindig megért. És ez nagyon sokat jelent számomra.

      SUE: Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a riporterek kérdéseiket nagy vonalakban előre megfogalmazva leadhatják önnek, és ön akkor válaszolhat, amikor kényelmesen elkészült a válasszal.

      STEPHEN: A hangfelvételen rögzített hosszú műsorok esetében, mint amilyen ez a műsor is, valóban segít, ha előre ismerem a kérdéseket, mert akkor nem tart órákig a válasz megfogalmazása, és jobban kézben tudom tartani a helyzetet. De sokkal jobban szeretek a kérdésekre rögtön válaszolni. A szemináriumok és népszerűsítő előadások után mindig ezt csinálom.

      SUE: Említette, ez a válaszadási eljárás azt jelenti, hogy ön mindenesetre kézben tartja a helyzetet, és tudom, hogy ez mennyire fontos önnek. Családja és barátai néha önfejűnek és akaratosnak tartják önt emiatt. Elismeri ezeket a tulajdonságait?

      STEPHEN: Minden értelmes ember önfejűnek tűnik időnként. Én inkább azt mondanám, hogy határozott vagyok. Ha nem lennék határozott, most nem lennék itt.

      SUE: Mindig ilyen természetű volt?

      STEPHEN: Ugyanolyan mértékben szeretném kézben tartani az életemet, mint a többi ember. A fogyatékosok életét gyakran mások irányítják, amibe egyetlen egészséges ember sem törődne bele.

      SUE: Hallgassuk meg a második lemezét!

      STEPHEN: Brahms hegedűversenyét. Ez volt az első nagylemez, amit vettem magamnak. 1957-ben volt, röviddel azután, hogy a 33-as fordulatszámú lemezek megjelentek Angliában. Apám megbocsáthatatlan pazarlásnak tartotta volna, ha lemezjátszót veszek, de meggyőztem arról, hogy olcsón beszerezhető alkatrészekből fogok építeni egyet. Az eset jellemző apám yorkshire-i természetére. A lemeztárcsát és az erősítőt egy régi, 78-as fordulatszámú gramofon házába építettem be. Ha megtartottam volna, ma nagyon sokat érne.

      Mikor elkészültem a lemezjátszóval, már csak lemez kellett hozzá, amit lejátszhatok. Egyik iskolatársam ajánlotta, hogy vegyem meg Brahms hegedűversenyét, mivel az a barátaink közül az iskolában senkinek nem volt meg. Emlékszem, harmincöt schillingbe került, ami abban az időben nagy pénz volt, főleg nekem. A lemezek azóta sokkal többe kerülnek, de a pénz vásárlóértékét tekintve persze jóval olcsóbbak.

      Amikor először meghallgattam a lemezt az üzletben, nagyon furcsának találtam, és nem is voltam biztos abban, hogy egyáltalán tetszik-e, de úgy éreztem, azt kell mondanom, hogy igen. Az azóta eltelt idő alatt azonban a szívemhez nőtt. A lassú tétel elejét szeretném lejátszani. (ZENE)

      SUE: Családjának egy régi barátja egyszer azt mondta, hogy amikor ön gyerek volt, az önök családja - idézem "rendkívül intelligens, nagyon okos és nagyon különc" család volt. Ha visszagondol, mennyire találó ez a jellemzés?

      STEPHEN: Nem tudom megítélni, hogy a családunk intelligens volt-e vagy sem, de annyi bizonyos, hogy nem tartottuk magunkat különcnek. Viszont el tudom képzelni, hogy a helyi normák szerint különcnek tűntünk St. Albansban, ami elég kispolgári hely volt abban az időben, mikor ott laktunk.

      SUE: És édesapja a trópusi betegségek szakértője volt.

      STEPHEN: Apám a trópusi betegségek kutatásával foglalkozott. Elég gyakran utazott Afrikába, hogy ott helyben próbálja ki az új gyógyszereket.

      SUE: Tehát édesanyja nagyobb befolyást gyakorolt önre? És ha igen, hogy jellemezné ezt a hatást?

      STEPHEN: Nem, szerintem apám nagyobb hatással volt rám. Ô volt a példaképem. Mivel tudományos kutató volt, magától értetődőnek tartottam, hogy az ember tudományos kutatással foglalkozik, ha felnő. Csak az volt a különbség, hogy engem nem érdekelt sem az orvostudomány, sem a biológia, mert mindegyiket túlságosan leíró jellegűnek éreztem. Én valami sokkal alapvetőbb jelentőségű dologgal szerettem volna foglalkozni, és ezt a fizikában meg is találtam.

      SUE: Édesanyja egyszer úgy nyilatkozott, hogy önnek ahogy ő fogalmazott - mindig rendkívüli képessége volt arra, hogy csodálkozzon a dolgokon. "Látni lehetett, hogy vonzzák a csillagok", mondta önről. Emlékszik erre?

      STEPHEN: Emlékszem, hogy egyszer késő éjjel érkeztem haza Londonból. Abban az időben takarékossági okokból éjszakára lekapcsolták az utcai világítást. Az éjszakai égboltot és közepén a Tejutat olyan fényesnek láttam, mint azelőtt még sohasem. A lakatlan szigetemen sem lesz éjszakai világítás, ott is nagyon jól láthatom majd a csillagokat.

      SUE: Ön nyilvánvalóan nagyon értelmes gyerek volt, játékban szívesen versenyzett a húgával, az iskolában viszont gyakorlatilag utolsó volt az osztályban, és ez egyáltalán nem érdekelte. Így volt?

      STEPHEN: A St. Albans-i iskolában első évben így volt. De hozzá kell tennem, hogy nagyon értelmes osztály volt. És a vizsgákon mindig sokkal jobban szerepeltem, mint a tanítási órákon. Meg voltam győződve róla, hogy tulajdonképpen mindent jól tudok - csak a kézírásom és a rendetlenségem miatt olyan rosszak az eredményeim.

      SUE: Mi lesz a harmadik lemez?

      STEPHEN: Egyetemi tanulmányaim kezdetén Oxfordban olvastam Aldous Huxley Pont és ellenpont című regényét. A regény a harmincas évek körképe lenne, rengeteg jellemet ábrázol. Legtöbbjük elég sápadt figura, de van a regénynek egy életteli szereplője is, akit Huxley nyilvánvalóan önmagáról mintázott. Ez az ember megöli a brit fasiszták vezetőjét, akiben Sir Oswald Mosley vonásaira ismerhetünk. Ezt követően tudtára adja a pártnak, hogy a tettet ő követte el, és elkezdi hallgatni a gramofonon Beethoven opus 132-es vonósnégyesét. A harmadik tétel közepén csengetnek nála, ő kinyitja az ajtót, és a fasiszták lelövik.

      A regény csapnivaló, de Huxley a lehető legjobban választotta ki a zenét. Ha tudnám, hogy lakatlan szigetemet hamarosan elönti az ár, lejátszanám ennek a vonósnégyesnek a harmadik tételét. (ZENE)

      SUE: Tehát Oxfordba ment, a University College hallgatója lett, matematikát és fizikát tanult, mégpedig saját számításai szerint naponta kb. egy órát töltött egyetemi munkájával. Emellett evezett, sört ivott és nagy élvezettel buta tréfákat űzött a társaival, ahogy olvastam. Mi volt a probléma? Miért nem érdekelte a munka?

      STEPHEN: Ez az ötvenes évek végén történt, amikor a legtöbb fiatal teljesen kiábrándult az egész angol rendszerből. Úgy tűnt, hogy az életben már semmi egyéb nem létezik, csak a jólét, és a még nagyobb jólét. A konzervatívok éppen megnyerték a harmadik választást is azzal a választási jelszóval, hogy "Soha nem volt ilyen jó dolgunk." A legtöbb fiatal viszont velem együtt egyszerűen unta az életet.

      SUE: Ennek ellenére önnek sikerült pár óra alatt megoldani olyan feladatokat, amelyekkel diáktársai ugyanannyi nap alatt sem tudtak megbirkózni. Diáktársainak elbeszélései alapján ők mindenesetre teljesen tisztában voltak azzal, hogy önnek kivételes tehetsége van. Mit gondol, ön is tisztában volt ezzel?

      STEPHEN: Akkoriban Oxfordban a fizika szak nevetségesen könnyű volt. Úgy is el lehetett végezni, ha az ember nem is járt előadásra, elég volt hetente egyszer-kétszer elmenni konzultációra. Nem kellett túl sok tényanyagot megjegyezni, csak néhány egyenletet.

      SUE: Ön Oxfordban vette észre először azt, hogy keze és lába nem mindig engedelmeskedik az akaratának. Milyen magyarázatot talált erre akkoriban?

      STEPHEN: Valóban. Az első dolog, amit észrevettem, az volt, hogy egyevezős csónakban nem tudtam rendesen evezni. Aztán csúnyán leestem a diáktársalgó lépcsőjén. Az esés után elmentem az egyetemi orvoshoz, mert megijedtem, hogy esetleg agysérülést szenvedtem, de szerinte semmi baj nem történt, és csak azt tanácsolta, hogy kevesebb sört igyak. Oxfordi záróvizsgám után nyáron Perzsiába utaztam. Hazatérésem után kifejezetten gyengébben éreztem magam, mint előtte, de azt hittem, hogy ez csak az utazás alatt kapott súlyos gyomorrontás következménye.

      SUE: Melyik volt az a pont, amikor felismerte, hogy tényleg valami komolyabb baja van és orvoshoz kell fordulnia?

      STEPHEN: Akkor már Cambridge-ben voltam, és karácsonyra éppen hazautaztam. Ez volt az a rendkívül hideg tél, 1962/63 tele. Anyám rábeszélt, hogy menjek el vele korcsolyázni a St. Albans-i tóra. Én beleegyeztem, bár tudtam, hogy nem fog menni a dolog. Persze elestem, és csak igen nehezen tudtam felállni. Anyám is észrevette, hogy valami baj van, és elvitt a háziorvosunkhoz.

      SUE: Ezután három hét kórházi kivizsgálás következett, a végén pedig a szörnyű felismerés?

      STEPHEN: Igen. A Barts Kórházban feküdtem Londonban, mert annak idején apám ott volt gyakornok. Két hétig voltam bent kivizsgáláson, de tulajdonképpen nem mondták meg, mi a bajom, csak annyit közöltek velem, hogy a betegségem nem multiplex szklerózis, és hogy rendellenes eset vagyok. Nem mondták meg pontosan, milyen kilátásaim vannak, de sejthettem, hogy kilátástalan a helyzetem, ezért nem is nagyon akartam kérdezősködni.

      SUE: Végül mégis közölték önnel, hogy csak néhány éve van hátra az életből. Ezen a ponton szakítsuk meg a történetet, Stephen, és hallgassuk meg a következő lemezt.

      STEPHEN: Ez a Walkür első felvonása. Ez is az első nagy lemezek egyike, Melchior és Lehmann szereplésével. Eredetileg 78-as fordulatszámú lemezre vették fel a háború előtt, és a hatvanas évek elején vették át nagylemezre. Miután 1963-ban megállapították, hogy mozgatóideg-sorvadásom van, elkezdtem Wagnert hallgatni, mert ez jól illett sötét és apokaliptikus lelkiállapotomhoz. Sajnos a beszédszintetizátorom nem elég művelt, és Wagner nevét rosszul ejti ki. Ha azt akarom, hogy körülbelül helyes legyen a kiejtés, azt kell beírnom, hogy V-A-R-G-N-E-R.

      A Nibelung gyűrűje című operaciklushoz tartozó négy opera Wagner legnagyobb műve. 1964-ben elmentem Bayreuthba, Németországba a húgommal, hogy megnézzem. A ciklus második műve, a Walkür lenyűgöző hatást gyakorolt rám. Wolfgang Wagner rendezésében a színpad szinte teljesen sötétben maradt. A történet két ikertestvér, Siegmund és Sieglinde szerelméről szól, akik gyerekkorukban elszakadtak egymástól. Akkor találkoznak ismét, amikor Siegmund menedéket keres Hundingnak, Sieglinde férjének házában, aki egyúttal Siegmund ellensége. Az a részlet, amelyet kiválasztottam, Sieglinde panasza a Hundinggal kötött kényszerházasságról. Az ünnepségek alatt egy öregember lép a terembe. A zenekar a gyűrű egyik legszebb témáját, a Walhalla-motívumot játssza, mert az öreg nem más, mint Wotan, az istenek ura, Siegmund és Sieglinde apja. Wotan egy fatörzsbe beledöf egy kardot, amelyet Siegmundnak szánt. A felvonás végén Siegmund kirántja a kardot, és Sieglindével együtt az erdőbe menekül. (ZENE)

      SUE: Stephen, ha önről olvas az ember, majdnem az az érzése, hogy a halálos ítélet - tehát az a diagnózis, hogy csak néhány éve van hátra az életből - bizonyos értelemben felébresztette, vagyis arra késztette, hogy az életre összpontosítsa figyelmét.

      STEPHEN: Először mély depresszióba kerültem. Úgy tűnt, hogy az állapotom gyorsan romlik. Úgy látszott, nincs értelme bármibe is kezdenem, vagy a doktori munkámat folytatnom, hiszen úgysem élek addig, hogy befejezhessem. De aztán jobbra fordult a helyzet. Állapotom lassabban romlott, mint gondoltam, és a munkám is kezdett haladni. Kimutattam, hogy a világegyetemnek az ősrobbanással kellett kezdődnie.

      SUE: Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy ma boldogabb, mint a betegsége előtt.

      STEPHEN: Egészen biztos, hogy boldogabb vagyok. Mielőtt mozgatóideg-sorvadást kaptam, untam az életet. De a korai halál lehetősége rádöbbentett arra, hogy érdemes élni. Olyan sok minden van, amit az ember tehet, és amit bárki megtehet. Bizonyos elégedettséggel tölt el az a tudat, hogy betegségem ellenére szerény, mégis jelentős mértékben hozzájárultam az emberi ismeretek gyarapításához. Természetesen nagy szerencsém is volt, de mindenki elérhet valamit, ha elég keményen dolgozik érte.

      SUE: Lehetne kis túlzással azt is mondani, hogy talán el sem érte volna mindezt, ha nem lenne mozgatóideg-sorvadása, vagy ez túlságosan egyszerű lenne?

      STEPHEN: Nem hiszem, hogy a mozgatóideg-sorvadás bárkinek is hasznára válhatna. De nekem nem jelentett akkora hátrányt, mint másoknak, mivel engem nem gátolt meg abban, amit tenni akartam, vagyis abban, hogy megpróbáljam megérteni, hogyan működik a világegyetem.

      SUE: A betegség leküzdésében a másik segítsége egy Jane Wilde nevű fiatal lány volt, akivel egy partin ismerkedett meg, egymásba szerettek, és közvetlenül ezután össze is házasodtak. Mit gondol, Jane mekkora szerepet játszott az ön sikereiben?

      STEPHEN: Egészen biztos, hogy nélküle nem tudtam volna mindezt elérni. A vele való jegyesség mozdított ki abból a mély kétségbeesésből, amelyben előtte vergődtem. Ahhoz, hogy összeházasodjunk, állásra volt szükségem, az álláshoz viszont be kellett fejeznem a doktori disszertációmat. Ezért életemben először keményen dolgozni kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre még tetszett is a dolog. Jane egyedül ápolt, amikor az állapotom romlani kezdett. Abban az időben még senki sem ajánlotta fel önként a segítségét, és azt sem engedhettük volna meg magunknak, hogy ápolókat fizessünk.

      SUE: Tehát Jane-nel együtt szembeszálltak az orvosokkal, nemcsak azért, mert ön életben maradt, hanem azért is, mert gyermekeik születtek. Robert 1967-ben, Lucy 1970-ben, Timothy pedig 1979-ben született. Mekkora megdöbbenést okozott ez orvosainak?

      STEPHEN: Az az orvos, aki a betegségemet megállapította, hallani sem akart többet rólam. Úgy gondolta, hogy tényleg menthetetlen vagyok. Nem is voltam nála soha többet a diagnózis felállítása után. Azóta apám vette át a kezelésemet, és tulajdonképpen neki is köszönhetem, hogy állapotom jobbra fordult. Tőle tudom azt is, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy a betegségem öröklődő lenne. Jane megoldotta, hogy a két gyerek melletti teendőkön kívül továbbra is ápolt engem. Csak akkor kellett külső segítséghez folyamodnunk, amikor 1974-ben Kaliforniába mentünk. Először egy diák költözött hozzánk, később pedig ápolónők segítettek.

      SUE: De most már nem élnek együtt Jane-nel.

      STEPHEN: A gégemetszés óta napi huszonnégy órás ápolói ellátásra szorulok. Ez egyre nagyobb megterhelést jelentett a házasságunk számára. Végül is elköltöztem otthonról, és egy másik lakásban lakom Cambridge-ben. Külön élünk.

      SUE: Hallgassunk megint zenét.

      STEPHEN: A Beatles együttes "Please Please Me" című száma következik. Az első négy komolyzenei darab után megnyugvásképpen hallgassunk valami könnyebbet. A Beatlesek számomra és legtöbb kortársam számára is kellemes, friss szeleket hoztak a popzene idejétmúlt, unalmas világába. Vasárnap esténként annak idején mindig meghallgattam a luxemburgi rádióban a slágerlistát. (ZENE)

      SUE: Stephen Hawking, önt rengeteg elismeréssel halmozták el - talán külön ki kellene emelni, hogy Cambridgeben a matematika professzora, Isaac Newton egykori tanszékének vezetője -, ennek ellenére elhatározta, hogy népszerűsítő könyvet ír a munkájáról. Ennek azt hiszem, igen egyszerű oka volt, pénzre volt szüksége.

      STEPHEN: Valóban szerettem volna némi pénzt is keresni azzal, hogy írok egy ismeretterjesztő könyvet, de Az idő rövid történetét elsősorban azért írtam, mert élvezetesnek találtam az írást. Az elmúlt huszonöt év felfedezései magukkal ragadtak, és ezt az olvasóknak is tovább akartam adni. Eszembe sem jutott, hogy a könyvnek ilyen sikere lesz.

      SUE: A könyv valóban minden várakozást felülmúlt, és bekerült a Guinness rekordok könyvébe, mivel a leghosszabb ideig vezetett a népszerűségi listákon, és még ma is az első helyen áll. Nem lehet pontosan tudni, hogy világszerte hány példányt adtak el, de biztos, hogy több, mint tízmilliót. Az emberek lankadatlanul veszik a könyvet, de persze kérdés, hogy el is olvassák-e.

      STEPHEN: Tudom, hogy Bernard Levin a huszonkilencedik oldalon elakadt, de sok olyan embert ismerek, akik tovább jutottak. A világon mindenfelől jönnek az emberek, és azt állítják, hogy élvezetesnek találták a könyvet. Lehet, hogy nem tudták befejezni, vagy nem mindent értettek meg, de annyit biztosan megértettek belőle, hogy a világegyetemet, amelyben élünk, megismerhető és megérthető törvények igazgatják.

      SUE: A fekete lyukak gondolata mozgatta meg leginkább a nagyközönség fantáziáját, és megújult érdeklődést keltett a kozmológia iránt. Nem tudom, látta-e a Star Trek sorozat filmjeit, amelynek hősei "oda merészkednek, ahol még nem járt ember azelőtt". Ha igen, tetszettek-e?

      STEPHEN: Tizenéves koromban sok tudományos-fantasztikus könyvet olvastam. De mióta magam is ezen a területen dolgozom, a legtöbb tudományos-fantasztikus könyvet kissé felületesnek tartom. Túl könnyű hiper-űrmeghajtásról vagy teleportálásról beszélni, ha nem kell ellentmondásmentes képet alkotni az egész rendszerről. A valódi tudomány sokkal izgalmasabb, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek valóban megtörténnek. A tudományos-fantasztikus könyvek írói soha nem beszéltek fekete lyukakról, amíg a fizikusok nem gondolkodtak erről. Ma már nyilvánvaló bizonyítékaink vannak arra, hogy egész sor fekete lyuk létezik.

      SUE: Mi történne, ha az ember fekete lyukba esne?

      STEPHEN: Ezt mindenki tudja, aki tudományos-fantasztikus könyveket olvas. Spagettivé darabolódna. De ennél sokkal érdekesebb az, hogy a fekete lyukak nem is teljesen feketék. Állandó sebességgel részecskéket és sugárzást bocsátanak ki. Ennek következtében a fekete lyukak lassan elpárolognak, de nem tudjuk, hogy eközben pontosan mi történik a fekete lyukkal és tartalmával. Ez izgalmas kutatási terület, de a tudományos-fantasztikus könyvek írói még nem csaptak le rá.

      SUE: Ezt a sugárzást, amelyet említett, természetesen Hawking-sugárzásnak hívják. Ugyan nem ön fedezte fel a fekete lyukakat, de ön bizonyította be, hogy nem feketék. Úgy tudom, ez a felfedezés indította arra, hogy behatóbban gondolkodjon a világegyetem eredetéről. Igaz ez?

      STEPHEN: A csillagok összeroppanása fekete lyukká sok tekintetben hasonlít világegyetemünk tágulásának időbeli megfordítottjára. A csillagok összeroppanásuk során meglehetősen kis sűrűségű állapotból jutnak nagyon nagy sűrűségű állapotba. A világegyetem ezzel szemben nagyon nagy sűrűségű állapotból kerül kisebb sűrűségű állapotba. A két jelenség között még egy nagyon fontos különbség van: a fekete lyukon kívül vagyunk, a világegyetemen viszont belül. Azonban mindkét folyamatot hősugárzás kíséri.

      SUE: Említette, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, mi történik a végén a fekete lyukkal és tartalmával. Én pedig azt hittem, hogy az elmélet kimondja, hogy bármi is történjék, aki egyszer beleesett egy fekete lyukba, pl. akár egy űrhajós is, az Hawking-sugárzás formájában visszakerül a világegyetem körfolyamatába.

      STEPHEN: Az űrhajós tömegével egyenértékű energia a fekete lyukból kibocsátott sugárzás formájában valóban visszakerül a világegyetembe. De maga az űrhajós, vagy a testét felépítő részecskék nem kerülnek ki a fekete lyukból. Az a kérdés, hogy mi történik velük. Elpusztulnak, vagy egy másik világegyetembe jutnak? Borzasztóan szeretném tudni, mi erre a válasz. Nem mintha azon törném a fejem, hogy beleugorjak egy fekete lyukba.

      SUE: Stephen, önt intuíciói, ösztönös megérzései vezérlik a munkában? Ezen azt értem, hogy először felállít egy tetszetős, vonzó elméletet és csak azután fog hozzá, hogy bizonyítsa? Vagy jó kutató módjára mindig logikai úton lépésről lépésre vonja le a következtetéseit anélkül, hogy megpróbálná előre kitalálni, mi lesz a végeredmény?

      STEPHEN: Nagyon nagy mértékben megérzéseimre támaszkodom. Megpróbálom kitalálni az eredményt, de azt azután be is kell bizonyítanom. És a munkának ebben a fázisában nagyon gyakran tapasztalom, hogy amit gondoltam, nem igaz, vagy hogy az eredmény valami olyan, amire nem is gondoltam volna. Így jöttem rá arra is, hogy a fekete lyukak nem teljesen feketék. Egész mást próbáltam bizonyítani.

      SUE: Játsszunk újra zenét!

      STEPHEN: Mozart a kedvenc zeneszerzőim egyike. Rengeteget írt. Az év elején ötvenedik születésnapomra megkaptam Mozart összes műveit CD-n. Több, mint kétszáz óra. Még mindig nem hallgattam teljesen végig. Mozart egyik legcsodálatosabb műve a Requiem. Mozart meghalt, mielőtt a művet befejezhette volna, így egyik tanítványa fejezte be a hátrahagyott töredékekből. Az introitus, amelyet hallani fogunk, az egyetlen olyan rész, amelyet teljes egészében Mozart írt. (ZENE)

      SUE: Ha az elméleteit erősen leegyszerűsítjük - remélem, ezt megbocsátja nekem, Stephen - amennyire én értem, régebben azt gondolta, hogy létezett a teremtés pillanata, az úgynevezett ősrobbanás, de ma már nem hiszi, hogy így lett volna. Az a véleménye, hogy nem létezett sem kezdet, sem vég, hanem a világegyetem önmagában zárt egységet alkot. Ez azt jelenti, hogy nem létezett a teremtés, ezért Isten számára sincs hely a világegyetemben?

      STEPHEN: Valóban erősen leegyszerűsítette a dolgot. Én továbbra is azt hiszem, hogy a világegyetem a valós időben az ősrobbanással kezdődött. De létezik az időnek a valós időre merőleges irányban egy másik fajtája is, a képzetes vagy imaginárius idő, amelyben a világegyetemnek nincsen kezdete vagy vége. Ez azt jelentené, hogy a világegyetem kezdetének a módját a fizika törvényei határozzák meg. Nem kell azt mondanunk, hogy Isten választotta ki, hogyan működjön a világegyetem, mégpedig valamilyen önkényes módon, amelyet mi nem érthetünk meg. Az elmélet nem állítja sem azt, hogy Isten létezik, sem azt, hogy nem - mindössze annyit állít, hogy Isten nem önkényes.

      SUE: De ha fennáll a lehetősége annak, hogy Isten nem létezik, akkor hogyan magyarázza meg azt a sok mindent, ami a tudományon kívül fontos még a világban: a szeretetet, az emberek részéről önnel szemben is megnyilvánuló bizalmat, vagy éppenséggel a saját intuícióit?

      STEPHEN: A szeretet, a bizalom és az erkölcs a fizikától teljesen különböző kategóriába tartoznak. Nem vezethető le a fizika törvényeiből, hogyan kell az embernek viselkednie. De remélhetjük, hogy a fizikában és a matematikában szokásos logikus gondolkodásmód esetleg morális viselkedésünket is befolyásolhatja.

      SUE: Talán sokan úgy érzik, hogy ön szerint gyakorlatilag már nincs szükség Istenre. Ön szerint nem így van?

      STEPHEN: A munkám mindössze azt bizonyítja, hogy a világegyetem keletkezésének módját nem kell Isten szeszélyének tulajdonítanunk. Azonban továbbra is fennáll az a kérdés, hogy miért veszi magának a világegyetem azt a fáradságot, hogy fennálljon. Ha tetszik, úgy is értelmezhetjük, hogy erre a kérdésre Isten adja meg a választ.

      SUE: Hallgassuk meg a hetedik lemezt.

      STEPHEN: Nagy operarajongó vagyok. Eredetileg azt gondoltam, hogy mind a nyolc kiválasztott lemezem opera lesz, Glucktól és Mozarttól kezdve Wagneren keresztül egészen Verdüg és Puccini-ig. Később azonban kettőre korlátoztam az operák számát. Az egyiknek mindenképpen Wagnernek kellett lennie, a másikat illetően pedig végül Puccini mellett döntöttem. A Turandot Puccini legszebb operája, de ő is meghalt, mielőtt befejezhette volna a művet. Az a részlet, amelyet kiválasztottam, Turandot elbeszélése egy régi kínai hercegnőről, akit a mongolok meggyaláztak és elhurcoltak. Turandot bosszúból három kérdést tesz fel kérőinek. Ha nem tudják a kérdéseket megválaszolni, meg kell halniuk. (ZENE)

      SUE: Mit jelent a karácsony az ön számára?

      STEPHEN: Számomra a karácsony egy kicsit az amerikai hálaadás ünnepéhez hasonlít, amikor az ember családja körében hálát ad az elmúlt évért, és egyúttal előretekint a következő évre, amelyet az istállóban megszülető gyermek is jelképez.

      SUE: És hogy a kézzelfogható dolgoknál maradjunk, milyen ajándékot kért karácsonyra - vagy ön most már elmondhatja magáról, hogy mindene megvan?

      STEPHEN: Szeretem a meglepetéseket. Ha valami meghatározott dolgot kér az ember, akkor elveszi az ajándékozó szabadságát, illetve azt a lehetőséget, hogy használja a fantáziáját. De én azért nem titkolom, hogy nagyon szeretem a csokoládét.

      SUE: Stephen, ön eddig már harminc évvel tovább élt, mint ahogy megjósolták önnek. Három gyermek apja, noha ezt lehetetlennek tartották. Írt egy olyan könyvet, amely a népszerűségi listák élén áll. Feje tetejére állította a térről és az időről alkotott ősrégi elképzeléseket. Milyen tervei vannak még, mielőtt búcsút vesz ettől a bolygótól?

      STEPHEN: Mindez, amit felsorolt, csak azért volt lehetséges, mert olyan szerencsés voltam, hogy rengeteg segítséget kaptam. Örülök, hogy ennyi mindent elérhettem, de még nagyon sok minden van, amit tenni szeretnék, mielőtt búcsút kell mondanom a Földnek. Nem szeretnék a magánéletemről beszélni, de tudományos téren szeretném kideríteni, hogyan lehet a gravitációt a kvantummechanikával és a természet egyéb erőivel egyesíteni. És természetesen azt is szeretném tudni, mi történik a fekete lyukakkal, amikor elpárolognak.

      SUE: Most hallgassuk meg az utolsó lemezt.

      STEPHEN: Meg kell kérnem, hogy mondja ki helyes kiejtéssel a dal címét. A beszédszintetizátorom amerikai, és franciából reménytelen. A dalt Edith Piaf énekli, címe "Je ne regrette rien" (Nem bánok semmit sem). Ez egyúttal életem összegzésének is tekinthető. (ZENE)

      SUE: Stephen, ha csak egyetlenegyet vihetne magával a nyolc lemez közül, melyik lenne az?

      STEPHEN: Mozart Requiemje. Ezt addig tudnám hallgatni, amíg a CD-lejátszóm eleme ki nem merül.

      SUE: És milyen könyvet vinne magával? Shakespeare összes művei és a Biblia természetesen a szigeten várják önt.

      STEPHEN: Azt hiszem, George Eliot Middlemarch című regényét vinném magammal. Nem tudom pontosan, hogy ki, talán Virginia Woolf mondta, hogy ez felnőtteknek szóló könyv. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy már felnőtt vagyok, de tennék egy próbát.

      SUE: És mi az a luxuscikk, amelyet kiválasztott?

      STEPHEN: Egy nagy adag crčme brulée. Ez számomra a legnagyobb luxus.

      SUE: Szóval mégsem csokoládé, hanem crčme brulée. Dr. Stephen Hawking, köszönöm, hogy bemutatta a lakatlan szigetre kiválasztott nyolc lemezét, és kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok.

      STEPHEN: Köszönöm, hogy engem választottak. Lakatlan szigetemről mindannyiuknak kellemes ünnepeket kívánok. Fogadni mernék, hogy a szigeten jobb idő van, mint Angliában.