Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

ROALD DAHL  SÓVÁRGÁS

Egyik tenyere alatt megérezte a térdén egy régi horzsoláson a vart. Elõrehajolt, hogy alaposan szemügyre vegye. Egy ilyen var nagyon érdekes tud lenni, az efféle kihívásnak nem lehet ellenállni.
 "Igen - gondolta -, leszedem, bár megeshet, hogy még nem kész, talán ragad a közepe, de akkor is leszedem, le én, még ha fáj is, mint a veszett fene."
 Körme óvatos kutatóútra indult a var körül. Alája bújtatta körmét, felemelte a szélét egy kicsikét, csak éppen mozdult, és egyszer csak lejött az egész kemény barna var egy darabban, takarosan, és a helyén nagyon érdekes puha rózsaszín folt maradt a bõrön.
 Hát ez szép. igen, ez nagyon szép. megdörzsölte a foltot, nem fájt. Felemelte a vart, a combjára helyezte, és egy ujjal elpöccintette, úgyhogy elszállt, és a szõnyeg szélén ért földet, az óriási piros és fekete és sárga szõnyegen, amelyik végignyúlik az egész hallon, a lépcsõtõl, amin most ül, messze, egészen a bejárati ajtóig. Irtó nagy szõnyeg. Még a teniszpályánál is nagyobb. Sokkal nagyobb. Nézte, komolyan, megfontoltan, szeme kellemes élvezettel nyugodott rajta. Még eddig nem is vette észre, de most egyszerre varázslatosan felragyogtak a színek, és vakítón szinte a szemébe szöktek.
 Már tudom én, hogy van ez, mondta magában. A pirosak a szõnyegen, az csupa izzó szén. Nekem pedig most ez a dolgom: végig kell mennem rajta, egészen az ajtóig, úgy hogy ne érjek a szénhez. Ha piroshoz érek, megégek. Nem is: elégek, egészen. A feketék meg a szõnyegen... persze, a fekete az csupa kígyó, mérges kígyó, a legtöbbje vipera meg kobra, olyan vastag mind, akár a fák dereka, ha meg ezekhez érek, hát megmarnak, és vacsoráig meghalok. És hogyha szerencsésen átérek, úgy hogy meg se égek, és a kígyó se mar meg, akkor kapok holnap a születésnapomra egy kiskutyát.
 Felállt, és felment egy kicsit a lépcsõn, hogy jobban
szemügyre vehesse a színek és a halál óriás kárpitját. Meg lehet csinálni? Elég rajta a sárga? Csak a sárgára szabad lépni. Meg tudja csinálni? Nem szabad egy ilyen útnak csak úgy nekivágni, nagyon is nagy a kockázat. A gyerek arca- fehérarany bozont, két nagy kék szem, pici, hegyes áll- aggodalmasan bámult a korláton át. Egy-két helyen egész vékony a sárga, van benne egypár szélesebb hézagféle, de úgy látszik, végigmegy egészen a tulsó végéig. ha az ember csak tegnap kelt át teljes diadsallal a téglajárdán az istállótól a lugasig, úgyhogy közben még a lába hegyévelk sem érintette a téglák közét, akkor ez a szõnyeg se lesz olyan nagy dolog. Csakhát a kígyók. A kígyók puszta gondolatára gyenge áramütésként futott végig a félelem apró tûszúrásokkal a lába szárán, hátul, be egészen a talpa alá.
 lassan lement a lépcsõn, egészen a szõnyeg széléig. kinyújtotta szandálos kis lábát, és óvatosan egy sárga foltra helyezte. Azután magasba emelte a másik lábat, és csak éppen annyi heylet talált, hogy két lábbalk megállhatott rajta. Aha! Elindultunk! Fénylõ, tojásdad arcán különös feszültség, és talán egy árnyalattal sápadtabb volt, mint az elõbb, és oldalt tartotta a két karját, hogy jobban tudjon egyensúlyozni. Lépett még egyet, lábát magasra emelte egy foltnyi feketeség fölött, óvatosan megcélozta lába hegyével a túlsó oldalon azt a keskeny, sárga csatornát. A második lépés végeztével megpihent, mereven állt és nagyon csendesen. Töretlenül folyt tovább a keskeny, sárga csatorna, legalább öt méter hosszat, s õ lépegetett rajta, kényesen, aprózva, mintha kötélen járna. Aztán végül elkanyarodott, és itt már nagyot kellett lépnie, át egy gonosz fekete-piros szövevényen. Félúton megingott. Vadul kaszált a karjával, mint a szélmalom, hogy megtartsa egyensúlyát, és át is ért épségben, és a túlsó parton megpihent. Alig pihegett már, feszültségében lábujjhegyen állt egész idõ alatt, karja oldalvást, a levegõben, keze ökölbe szorítva. Most egy nagy, biztonságos sárga szigetre jutott. Van rajta elég hely, nem eshet le, csak állt, és pihent, tétován, és várt, és sóváran vágyta, hogy mindig itt maradhasson, ezen a nagy és biztonságos sárga szigeten. De nagyon félt, hogy nem kapja meg a kiskutyát, és ez a sóvárgás végül tovább hajtotta.
 Lépésrõl lépésre, araszolva kereste az utat, minden lépés után megállt, hogy pontosan kimérje, hova teszi le legközelebb a lábát. Egyszer válaszútra került: jobb5ra is, balra is volt út, és õ a bal oldalit választotta, pedig ez látszott nehezebbnek, de arrafelé nem volt annyi fekete. A fekete idegesítette igazán. Gyorsan hátrasandított a válla fölött, hogy meddig jutott el. Majdnem féluton van. Most már nem lehet visszafordulni. Benn van a közepén, nem fordulhat vissza, és nem ugorhat le oldalt sem, mert messze van az is, és amikor végignézett a rengeteg pirisin és rengeteg feketén, érezte, amint a mellébe szökik a régi, émelyítõ vakrémület- mint húsvétkor, délután, amikor egyszál magában eltévedt a Patkányfogó Erdejének legsötétebb részében.
 Lépett még egyet, vigyázva rakta le lábát az egytlen elérhetõ kis sárga foltra, és most alig egy centiméternyire került a lába a feketétõl. Nem ért hozzá, látta, hogy nem ért hozzá, látta a hajszálvékony sárga vonalat, ami a szandálja hegyét elválasztja a feketétõl, de a kígyó megmozdult, mintha érezné az õ közelségét, és felemelte fejét, és bámulta a lábát, fényes gyöngyszemével, és várta, hogy mikor érinti meg.
 - Nem értem hozzád! Nem marhatsz meg! Nagyon jól tudod, hogy nem értem hozzád!
 Még egy kígyó kúszott hangtalanul az elsõ mellé, felemelte a fejét, két fej emelkedett, két szempár bámulta a lábát, bámulta azta kis csupasz helyet a szandál szíja alatt, ahol kilátszott a bõr. A gyerek felmagasodott lábujjhegyen, és úgy maradt, megdermesztette a rettegés. Percek teltek belé, míg újra mozdulni mert.
 A következõ lépés lesz csak igazán hosszú. Ott az a kanyargós, mély fekete folyó, ami végigsiklik szeltében a szõnygen, és onnan, ahol most áll, muszáj a legszélesebb résznél átlépnie. Elõször arra gondolt, átugrik, de aztán rájött: nem biztos, hogy pontosan azon a keskeny sárga sávon ér partot a túlsó oldalon. Mély lélegzetet vett, fél lábát fölemelte, apródonként tolta elõre, messze-messze a levegõbe, aztán lefelé, lefelé, míg végül a szandálja hegye átkerült, és biztonságban földet ért a sárga szélén. Elõrehajolt, súlyát áthelyezte az elülsõ lábára. Aztán megpróbálta ugyanúgy áthozni a másik lábat. Megfeszítette, húzta, rángatta a testét, de a két láb nagyon messze volt egymástól, és nem sikerült. Akkor próbált visszalépni. De nem bírta megcsinálni azt sem. Spárgát csinált, és most aztán megrekedt. Lenézett, és megpillantotta odalent a mély, kanyargós fekete folyót. Itt-ott kavargott, és gyûrûzött és kúszott, és irtózatos, olajos fénnyel felragyogott. A gyerek megingott, eszelõsen csépelt a karjával, hogy megtartsa egyensúlyát, de ettõl csak rosszabb lett. Már esik is. Jobbra dõlt, egész lassan esett, aztán gyorsabban, gyorsabban, és az utolsó pillanatban, ösztönszerûen kinyújtotta kezét, hogy csökkentse az esés erejét, és aztán mindjárt látta, hogy csupasz keze egyenesen belemegy a nagy fényes massza közepébe, és amikor megérintette, a borzalom átható kiáltással tört fel belõle.
 Odakint, a napsütésban, messze a ház mögött, az édesanya a kisfiát kereste.