VII
VILÁGOK TEREMTÉSE
BEVEZETÉS
Láthatóan egy korszak alkonyán vagyunk. Nem arra gondolok, hogy a gőz és a villamosság kora adja át helyét a kibernetika és az űrkutatás korának: elvégre már maguk ezek az elnevezések is a technológia előtti meghódolást fejezik ki, mivel az már túlságosan hatalmassá vált ahhoz, hogy kénytelenek legyünk belenyugodni jövendő önállóságába. Az emberi civilizáció olyan, mint egy tervek nélkül épült hajó. Építése csodálatosképpen sikerült. A civilizáció hatalmas hajtóműveket alkotott, és elrendezkedett a hajó belsejében is, birtokba vette, igaz, hogy egyenetlenül, ez azonban rendbe hozható. Hanem a hajónak nincs kormányosa. A civilizációnak nincs elegendő tudása, amely lehetővé tenné számára, hogy a sok lehetséges közül kiválasszon egy meghatározott utat, ahelyett, hogy a véletlen felfedezések áramlatában sodródnék. Mert azok a felfedezések, amelyekből ez az építmény összerakódott, még mindig jórészt a véletlen művei. Nem változtat ezen a tényen az sem, hogy továbbvezető utunkat nem ismerve, mégis a csillagok partja felé törünk. Minden valószínűség szerint egyszerűen azt valósítjuk meg, ami már ma is lehetséges. A tudomány belebonyolódott a természettel folyó játékba, s jóllehet egyik játszmáját a másik után nyeri meg, de annyira engedi magát a nyereményeiből fakadó következményekbe belevonni, annyira kiaknázza mindegyiket, hogy stratégia helyett taktikát alkalmaz. A paradox helyzet lényege a következő: minél több ilyen sikert, ilyen nyert játszmát hoz a jövő, annál súlyosabbá válik a helyzet, mert - amint már utaltunk rá - nem mindig lesz rá lehetőség, hogy kiaknázzuk mindazt, amit megszereztünk. Ezt az embarras de richesse-t, * ezt az információlavinát, amelyet az emberre ismeretszerzési mohósága zúdított, feltétlenül meg kell fékeznünk. Meg kell tanulnunk, hogyan lehet szabályozni még a tudomány fejlődését is, mert különben fejlődése soron következő szakaszainak véletlenszerű jellege még csak fokozódni fog. A nyeremény, vagyis az új, nagyszerű tevékenységek számára váratlanul feltáruló térségek határtalanságukkal zárnak körül bennünket, s nem engedik, hogy új lehetőségeket pillantsunk meg, amelyek ki tudja - távolabbi perspektívában tán sokkal értékesebbek a feltárultaknál. Arról van szó, hogy a civilizációnak meg kell szereznie saját fejlődésében a stratégiai manőverezés szabadságát ahhoz, hogy saját maga határozhassa meg a saját útját. Manapság a világnak egyéb gondjai vannak: megosztott, képtelen kielégíteni milliók szükségleteit, de mi lesz, ha ez egyszer sikerülni fog? Ha megkezdődik a javak automatikus termelése? Vajon túléli-e ezt a Nyugat? Egy groteszk látomás: árucikkek és gépek milliárdjait előállító ember nélküli gyárak, élelmi cikkek annak a csillagnak az energiájából termelődve, amelyre civilizációnkat „rákapcsolták" - vajon miféle General Apocalyptics lesz annak a csillagnak a tulajdonosa?
De hagyjuk a tulajdonjog kérdését. Ha azt mondom, hogy véget ér egy korszak, nem is gondolok a régi társadalmi rendszerek agóniájára. Az emberiség elemi szükségleteinek kielégítése az a kötelező feladat, amely az érettségi vizsgánkra való felkészülést jelenti, s ennek a vizsgának nem is a befejezését, hanem az elejét.
A tudomány a technológiából nőtt ki, és megerősödve vontatókötélre vette a technológiát. A jövőről beszélni, méghozzá a távoli jövőről - annyit jelent, mint a tudomány változásairól beszélni. Amiről elmélkedni fogunk, az talán sohasem valósul meg. Kétséget kizáróan csak az bizonyos, ami megtörténik, és nem az, amit elképzelhetünk. Nem merném állítani, hogy Démokritosz vagy Thalész merészebben gondolkozott, mint a mai ember. Talán nem, hiszen ők még nem látták a tényeknek azt a labirintusát, a hipotéziseknek azt a szövevényes dzsungelét, amelyen megadatott áthatolnunk
* Zavaró bőség. - Szerk.
205 e néhány évezreden át, hiszen a tudomány egész története, őszintén szólva, komor vidékként tárul elénk, hol sokkalta több a kudarc, a vereség nyoma, mint a sikeré, hol az eldobott rendszerek „csontvázai" hevernek, s telis-tele van annyira elavult elméletekkel, mint a primitív kőeszközök, s valamikor általánosan elismert, de immár szétzúzott törvények cserepeivel. Ma megértjük, hogy a tudományban folyó évszázadokig tartó elkeseredett viták csak látszólag voltak hiábavalók; hiábavalóságuk abban állt, hogy olyan fogalmakról és olyan szavakról vitáztak, amelyekből már maga az időmúlás is mintegy kilúgozta az értelmet. Ez történt több száz év múltán Arisztotelész örökségével, ez történt azzal a harccal, amit a biológiában az epigenetikusok és preformisták vívtak egymással, de azért mondom azt, hogy „látszólag hiábavaló", mert ugyanilyen joggal lehetne azt is mondani, hogy lám az a sok mindenféle kihalt szervezet, a fosszilis állatvilág, amely megelőzte az ember megjelenését, „látszólag" értelmetlen vagy felesleges lett volna... Nem tartom szerencsésnek azt az állítást, mintha ezek mind csak előkészítették volna az ember eljövetelét: mivel ebben a túlságosan is önző antropocentrizmus tükröződik. Elegendő tán annyit mondani, hogy ezek a kihalt élőlények csakúgy mint az öreg elméletek -, korszakok, állomások láncát alkották, nem mindig szükséges, nem mindig elkerülhetetlen, gyakran túlságosan nagy árat fizető, gyakran hamis útra csaló szakaszokat, de a maguk tömegében mégis ezek rakták le azt az utat, amely egyre feljebb és feljebb vezet. Egyébként nem is egyéni értékük elismeréséről van szó.
Nincs egyszerűbb, mint szervezetek kihalt formáit primitívnek, téves elméletek megalkotóit pedig ostobáknak nevezni. Amikor ezt írom, előttem egy tudományos folyóirat friss száma fekszik, és benne híradást olvasok egy kísérletről, amelynek eredménye ellentmondásban áll a fizika egyik alaptörvényével, azzal az einsteini posztulátummal, miszerint a fénysebesség állandó. Lehet ugyan, hogy ez a törvény még megállja a helyét - de nem is ez a fontos, hanem valami egészen más. Éspedig az, hogy a tudomány számára nincsenek sem megdönthetetlen törvények, sem megrendíthetetlen tekintélyek. A tudomány tévedései és hibái nem nevetségesek, hiszen a tudatosan vállalt kockázatban keletkeznek. Ennek megértése jogosít fel hipotézisek kimondására, mert még akkor is, ha ezek hamar összeomlanak, kudarcuk már a helyes úton talál bennünket. Igen, az ember, történetének hajnalától kezdve, mindig ezt az utat kereste, még akkor is, ha nem tudott róla.
INFORMÁCIÓTENYÉSZTÉS
Manapság jó néhány kibernetikus foglalkozik a „hipotéziseket teremtő automatika" problémájával. A gép által kialakított „elmélet" olyan információs struktúra, amely eredményesen kódol egy korlátozott mennyiségű s a környezet jelenségeinek meghatározott osztályára vonatkozó információkészletet. Ez az információs struktúra sikeresen használható fel az adott osztályra vonatkozó megbízható prognózisok elkészítéséhez. A szóban forgó jelenségosztály gépalkotta elmélete a gép nyelvén fejezi ki azt a változatlan tulajdonságot, amely ennek az osztálynak minden elemére érvényes. A gép a környezettől kapja az információt, majd bizonyos „konstruktumokat" alkot, vagyis hipotéziseket, amelyek ennek az „evolúciónak", ennek a „megismerési folyamatnak" a során vagy a pusztulásukig vagy a stabilizálódásukig versengenek egymással. 22
A legfőbb nehézségeket okozó kérdések: a kiindulási invariánsok keletkezése a gépben, amely meghatározza a hipotézisalkotás további folyamatait - a gépi memória befogadóképességének és a benne már meglevő információ elérési gyorsaságának a problémája, valamint a szabályzóan irányított növekedése azoknak az asszociációs fáknak, amelyek a lavinaszerűen gyarapodó alternatív
206 munkaváltozatokat képviselik. És emellett a figyelembe veendő kiindulási változók számának csekély növekedése (pl. ha mondjuk egy ingáról van szó, akkor a kérdés így hangzik: hány változót kell tekintetbe venni, hogy előre megjósolhassuk jövendő állapotát) ennek a programnak az összeomlását idézheti elő. Öt változó esetén egy nagy számítógép, amely másodpercenként egymillió műveletet végez, az összes lehetséges értékeket két óra leforgása alatt tudja áttekinteni. Hat változó esetén ugyanehhez a folyamathoz 30 000 ilyen gép szükséges, és néhány évtizedig kell maximális sebességgel dolgozniuk. Ebből az következik, hogyha a változók véletlenszerűek (legalábbis számunkra: vagyis amíg semmiféle kapcsolatot sem tudunk felfedezni közöttük), akkor semmiféle berendezés, legyen akár mesterséges, akár természetes, nem tud néhány tucat változónál több változóval dolgozni, még akkor sem, ha méreteiben a Metagalaxissal vetekszik.
Ha valaki pl. egy olyan gépet szeretne építeni, amely a szociogenezist modellezné (s ebben minden embernek, aki valaha élt, mondjuk, az Australopithecusok korától kezdve egy változósorozatot feleltetne meg), akkor olyan feladatot tűzne maga elé, amelyet sem most nem lehetne megoldani, sem bármikor, mivel egyáltalában megoldhatatlan. Szerencsére nincs is rá szükség. Ha a természetnek külön-külön kellett volna minden egyes elektron spinjét, (perdületét) impulzusnyomatékát szabályozni, akkor sohasem hozott volna létre rendszereket. Ezt még atomszinten sem tette meg (nincs olyan élő szervezet, amely csak egy-kétmillió atomból állana), mert képtelen a statisztikus ingadozási jelenségek (fluktuációk) és a Brown-féle mozgások szabályozó irányítására. A független változók mennyisége ezen a szinten túlságosan is nagy. Az élő szervezetek sejtes felépítése következésképpen nem is annyira annak a következménye, hogy az első élő rendszerek egysejtűek voltak, hanem inkább egy olyan szükségszerűségnek a folyománya, amelynek gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, az anyag fundamentális sajátosságaiban gyökereznek. A rendszerek felépítésének hierarchikus volta engedi meg, hogy a fő szabályozónak alárendelt különböző szintek viszonylagos autonómiával rendelkezzenek, ám ezzel együtt ez a rendszerben lezajló összes változások ellenőrzéséről kényszerű lemondást is jelent.
És hierarchikusnak kell lennie ama, általunk posztulált gyümölcsök felépítésének is, amelyeket az Imitológia-fa a jövőben fog megteremni. Nemsokára meg is vizsgáljuk ezt a problémát. Most azonban az imitológiai tevékenység területére irányítjuk az érdeklődésünket.
Ismételjük meg, tekintsük át, amire már eddig eljutottunk.
Csak egy meghatározott bonyolultsági fokig kifizetődő olyan modelleket építeni, amilyen a lényegesnek nevezett változók dinamikusan kapcsolódó rendszere. Igen fontos ismerni a modell alkalmazhatósági határait, vagyis azt, hogy a modell milyen határok között képes reprodukálni a valóságos jelenség viselkedését. A lényeges változók kiválasztása nem jelenti azt, hogy lemondtunk a pontosságról, sőt ellenkezőleg: megóv bennünket a lényegtelen információk özönétől, ez a kiválasztás teszi lehetővé, hogy gyorsabban felfedezzük a megvizsgálthoz hasonló jelenségek egész osztályát, vagyis, hogy elméletet alkothassunk. Azt, hogy mi a modell és mi az „eredeti" jelenség, a konkrét körülmények dönthetik el. Ha a neutronok a láncreakcióban ugyanolyan ütemben szaporodnak, mint táptalajon a baktériumok - vagyis paramétereiket tekintve mindketten exponenciális szaporodásúak -, akkor ezen jelenségek egyike a másik modelljéül szolgálhat. Ha pl. kényelmesebb a baktériumokat kutatni, akkor a baktériumtenyészetet tekintjük a modellnek. Ha a modell kezd mérhetetlenül bonyolulttá válni, akkor vagy más típusú modellt keresünk, vagy „egyenértékű", azaz ekvivalens modell után nézünk (az egyik embert egy másikkal „mintázzuk meg"; az embriogenezisbe az „oldalbejáraton" hatolunk be, ahogyan erről már beszéltünk).
Az előzetes tudásnak annál nagyobbnak kell lennie, minél pontosabbnak kell lennie a modellnek.
207 Hogy a modell szemléletes-e, annak nincs jelentősége. A fontos csak az, hogy „kérdéseket tehessünk fel neki", és azokra megkapjuk tőle a választ. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy másként közelíti meg a tudós és másként a technológus a modellt. A technológus-amennyiben ez volt a célja megelégszik a végtermékkel, ha lehetőséget kap élő szervezet szintetizálására. A tudós, legalábbis a klasszikus értelemben vett tudós, részletesen kívánja tanulmányozni a „szervezetszintézis-elméletet". A tudós algoritmust szomjazik, a technológus viszont inkább ahhoz a kertészhez hasonlít, aki elülteti a fát, leszüreteli az almát, és nem töpreng azon, vajon „hogyan csinálta ezt az almafa". A tudós az ilyen szűken gyakorlatias, pragmatikus szemléletet a teljes megismerés kánonja elleni bűnnek tekinti. Úgy vélem, a jövőben mindkét álláspont megváltozik.
A modell abban a viszonylatban megegyezik az elmélettel, hogy mellőz egy sereg - az adott jelenség szempontjából lényegtelennek tartott - változót. Ámde minél több változót vesz figyelembe a modell, annál inkább válik „elméleti" reprodukálásából a jelenség másolatává. Az emberi agy modellje egy dinamikus struktúra, s ez azokat a változókat veszi figyelembe, amelyek valamennyi emberi agy számára lényegesek, míg Mr. Smith agyának modellje annál kevésbé „alkalmazható" a többi agyra, minél inkább megnövekszik „dinamikus érintkezési felülete" Mr. Smith agyának összes folyamataival. Mert, így végül, az ilyen modell még azt is figyelembe veszi, hogy Mr. Smith hadilábon áll a matematikával, sőt azt is., hogy tegnap véletlenül találkozott a nénikéjével. Nyilvánvaló, hogy az ilyen pontos modell, amely bizonyos mértékben „szó szerinti" értelemben vett megismétlése a jelenségnek (a Capella csillagnak, a Buksi kutyának vagy Mr. Smithnek), számunkra hasznavehetetlen. Ebből pedig az tűnik ki, hogy az a gép, amely őrületes sebességgel mindenféle anyagi jelenséget lemásolna - univerzális plagizátor lenne, és hogy a jelenség változóinak ilyen totális számbavétele automatikusan kikapcsolná gépünket mindennemű alkotó tevékenységből: az alkotó tevékenység ugyanis lényegében válogatást jelent, bizonyos változók kiválogatását, mások elvetését, célja pedig az, hogy megtalálja a jelenségeknek ama osztályát, amely számára a számításba vett változók dinamikus pályája közös. Ennek az osztálynak viselkedési törvényei jelentik magát az elméletet.
Az elméletek megalkotása azért lehetséges, mert az egyes jelenségek változóinak mennyisége összehasonlíthatatlanul nagyobb azoknak a változóknak a mennyiségénél, amelyek rá is vonatkoznak és más jelenségek tömegére is, vagyis közösek, emellett az előbbiek mellőzése - a tudomány céljainak szempontjából - megengedett. Ezért mondhatunk le akár az egyes molekulák történetének a kutatásáról, akár arról, hogy Mr. Smith tegnap találkozott-e a nénikéjével, és ugyanígy milliónyi egyéb változótól is eltekinthetünk.
Igaz, a fizika és a biológia lényegesen eltérő módon közelít az általa tanulmányozott jelenségekhez. Az atomok kölcsönösen felcserélhetők, a szervezetek ezzel szemben nem. A modern fizika számára az atomok egyedi története lényegtelen, kivéve egy bizonyos hipotézist, amely az atom által kibocsátott foton „vörösödéséről" szól. Az atom iderepülhetett a Napból vagy a pincében heverő széndarabról is leválhatott, ettől a tulajdonságai mit sem változnak. Ha Mr. Smithszel azt közölte a nénikéje, hogy kitagadja az örökségből, mire Mr. Smith végképp kétségbeesik, akkor ez a változó igen lényegessé válik. Mr. Smith állapotát úgy-ahogy meg is érthetjük, de csak azért, mert igen hasonlítunk hozzája. Más a helyzet az atomokkal. Ha megalkották a nukleáris erők elméletét, és ezután mégis felteszi valaki a kérdést, hogy mi is tulajdonképpen, de úgy „igazándiból", a pszeudoskalár csatolás, akkor ez a kérdés értelmetlen. Minekutána algoritmusunk műveleteihez már bizonyos terminusokat kapcsoltunk, nem kívánhatjuk meg, hogy ezek a terminusok valami mást is kifejezzenek, valamit, aminek az algoritmusnak éppen ezekhez a lépéseihez semmi kapcsolata
208 sincs. Legfeljebb ezt felelhetjük: „Hogyha ön ilyen meg ilyen átalakításokat hajt végre papíron, majd pedig ezt itt amoda teszi, akkor eredményként két és felet fog kapni, majd ezután, ha ön ezt meg ezt teszi a laboratóriumban, és ránéz a készüléknek erre a mutatójára, akkor a mutatót a 2-es és a 3-as beosztás között éppen a középen fogja látni." A tapasztalat, íme, igazolta az elméleti eredményt, és éppen ezért használni fogjuk a pszeudoskalár csatolás fogalmát, és az egész egyéb idetartozó terminológiát.
Ilyen módon az antiparallel fotonok minden egyébbel egyetemben annak a létrának a fokait jelentik, amelyen feljutunk a padlásra, s e padláson még egyéb értékeket is találhatunk, pl. az atomenergia valami új forrását - a létra „értelmét", „önmagában való" értelmét firtatni azonban nem lehet. A létra annak a mesterséges környezetnek egy darabja, amelyet létrehoztunk azért, hogy valahová felfelé jussunk, az antiparallel fotonok pedig egy papíron végzett olyan művelet részei, amely bizonyos jövendő állapotok megjósolását teszi lehetővé - semmi egyebet. Azért mondtam el ezt, nehogy az a látszat keletkezzék; mintha az imitológia olyasvalami akarna lenni, mint az, ami nekünk „mindent megmagyaráz". A magyarázat az a folyamat, amelynek során az ismeretlen ismertető jeleket és viselkedést ismert fogalmakra vezetjük vissza, úgy, hogy felkutatjuk a már ismert dolgokkal való hasonlóságukat, ha pedig az ismeretlen nem hasonlít sem a körhöz, sem gömbhöz, sem sajthoz, sem székhez, akkor sem kell kétségbeesnünk, mert nem vagyunk tanácstalanok: megmaradt számunkra a matematika.
A technológus tudós viszonya a világhoz valószínűleg változni fog. A tudóst az imitológia kapcsolja majd ehhez a világhoz. Az imitológia önmagában semmiféle tevékenységi célt sem jelöl ki, az ilyen célokat a fejlődés egy-egy meghatározott szakára vonatkozóan a civilizáció tűzi ki. Az imitológia akárcsak a távcső: azt mutatja meg, ami felé irányítjuk. Ha valami érdekeset veszünk észre, akkor fokozhatjuk a nagyítást (az információszerző gépeket erre a tárgyra irányíthatjuk). Hála a valóság különféle aspektusait modellező számtalan folyamatnak, az imitológia különféle „elméleteket" mutat be, a jelenségek különféle kapcsolatait és jellegzetességeit tárja elénk. Tökéletesen elszigetelt dolgok nem léteznek, a természet azonban kegyes hozzánk: létezik a viszonylagos elszigeteltség (a valóság különböző szintjei - az atomszint, a molekuláris szint stb. - között).
Léteznek rendszerelméletek (pl. a mechanikában), a bioevolúció elmélete, a rendszerek rendszerelmélete, a civilizáció elmélete pedig a rendszerek rendszereinek rendszerelmélete volna. Merő szerencse, hogy a kvantumfolyamatok már szinte sose jelentkeznek az egysejtű szervezet nagyságszintjén sem, legfeljebb csak kivételesen. Ha nem így volna, akkor bizony belefulladnánk a különféleségek óceánjába : reményünk sem lehetne bármiféle szabályozásra, mivel kezdetben a szabályozás a biológiai homöosztázisra alapozódik (a kétségkívül értelem nélküli növények létezésének köszönhető, hogy a Föld légkörében az oxigén mennyisége állandó, következésképpen ezt a mennyiséget a növények szabályozzák), ám később, az értelem megjelenésével, az elméleti tudás eredményeit felhasználó homöosztázisra támaszkodik.
Az „ultimatív modellezés" ilyen körülmények között nemcsak lehetetlen, hanem fölösleges is. Az egyetemes elméletet csak a valóságnak ilyen, számos változót mellőző, „nem éles" tükrözése hozza létre. Akárcsak a nem éles fényképfelvétel, amelyről nem lehet megállapítani, hogy Smith urat vagy Johns urat ábrázolja-e, csak annyit látni róla, hogy embert ábrázol. Egy Mars-lakónak, aki tudni szeretné, hogy milyen is az ember, a nem éles felvétel többet mond, mint Mr. Smith kiváló portréja, ennek alapján ugyanis hajlandó volna azt hinni, hogy minden embernek ugyanilyen krumpliorra, ritkán nőtt fogazata és bal szeme alatt kék foltja van. Következésképpen minden információnak előfeltétele a címzett létezése, az „általánosságban vett információ" nem létezik. Az „imitoló-
209 giai gép" címzettjei: a civilizáció és tudósai. Ma még maguknak kell kirostálással dúsítaniuk az „információércet". A jövőben már csupán kivonatot kapnak, s nem tényekből építenek majd fel elméletet, hanem más elméletekből (ami részben már ma is előfordul, hiszen nincs olyan elmélet, amely teljes egészében izolált volna a többitől).
Az olvasó most bizonyára arra számít, hogy bemutatom neki azt az „információtenyésztést", amire már régen ígéretet tettem. Ehelyett azonban a tudományos elméletek lényegét fogjuk vizsgálat tárgyává tenni. Úgy fest a dolog, mintha az olvasó kíváncsiságát igyekezném minden eszközzel felcsigázni. Kérem azonban, vegyék figyelembe, hogy mire is akarunk kilyukadni. Célunk sem több, sem kevesebb, mint a tudomány automatizálása. Ijesztő feladat; mielőtt nekiveselkednénk, alaposan meg kell tudni, hogy mivel foglalkozik a tudomány. Amit most az imént elmondottunk, az mindössze az első, metaforikus megközelítés volt. A metaforákat azonban pontos nyelvre kell lefordítani. Nagyon sajnálom ezt, de elkerülhetetlen. Nos tehát, fel kell találnunk egy olyan berendezést, amely begyűjtené az információt, általánosítaná azt, ahhoz hasonlóan, ahogyan a tudós teszi, és végül a kutatások eredményeit a szakemberek rendelkezésére bocsátja. A berendezés tényeket gyűjt, tényeket általánosít, új tényanyaggal ellenőrzi általánosításainak helyességét, és ez az a „készgyártmány", ami - immár a „műszaki ellenőrzés" lezajlása után - elhagyja a „gyárat".
A berendezés tehát elméletet termel. Az elmélet - tudományelméleti értelemben - szimbólumokból felépülő, de a reális jelenség strukturális megfelelőjét képező olyan rendszer, amely a jelenségtől független szabályok szerint alakulhat át, méghozzá úgy, hogy a jelenség pályájának soron következő szakaszai a szóban forgó elmélet által figyelembe vett változókra vonatkozóan egybevágnak az elméletből deduktív módon levezetett változók értékelve) (IX.).
Az elmélet nem egy különálló jelenségre, hanem a jelenségek osztályára vonatkozik. Az osztály különböző elemei egyidejűleg létezhetnek térben (mint a biliárdgolyók az asztalon), vagy időben egymás után (mint ugyanannak a golyónak időben egymást követő helyzetei). Minél népesebb a jelenség, annál „jobb" az elmélet, mert annál általánosabban alkalmazható.
Egy elméletnek esetleg nincsenek is kísérlettel ellenőrizhető következményei (ilyen pl. Einstein egységes térelmélete). Mindaddig, amíg nem sikerült egy elméletből ellenőrizhető következtetéseket levonni, addig az elmélet hasznavehetetlen. Mégpedig nemcsak, mint a reális cselekvés eszköze, hanem, mint a megismerés eszköze is. Az elméletnek ugyanis ahhoz, hogy hasznos legyen, kell, hogy „bemenete" és „kimenete" legyen. A „bemenet" szolgál az általánosítandó tényeknek, míg a „kimenet" a megjósolandó tényeké (amelyek által ellenőrizhető). Ha csupán „bemenete "van, akkor ugyanúgy metafizikus, minthogyha nem volna sem „bemenete", sem „kimenete". A valóságban a helyzet kevésbé szép, vagyis nem ilyen egyszerű. Egyes elméletek „bemenetei" más elméletek „kimenetei". Léteznek többé és léteznek kevésbé általános elméletek, de - a fejlődés perspektívájában mindezeknek olyan hierarchikus egységet kell képezniük, mint amilyen pl. a szervezet. A bioevolúció elmélete összekapcsolódik a kémiából, a geológiából, a zoológiából, a botanikából származó alárendelt elméletekkel, ugyanakkor ő maga az önszervező rendszerek elméletének van alá rendelve, annak speciális esete.
Jelenleg az elméleteket kétféleképpen szokás megközelíteni: komplementárisan és redukciósan. A kiegészítő, a komplementáris eljárás azt jelenti, hogy ugyanazt a jelenséget, a jelenségeknek ugyanazt az osztályát két különféle elmélettel tudjuk megmagyarázni, és emellett a gyakorlat dönti el, hogy a kettő közül melyiket mikor kell alkalmazni. A kiegészítő módszert használják pl. a mikro-
210 fizikában (az elektron mint hullám, vagy mint részecske). Némelyek azonban úgy vélik, hogy ez csak átmeneti állapot, és mindig a redukciós felfogás felé kell törekedni. Ahelyett, hogy az egyik elméletet kiegészítenék egy másikkal, olyan elméletet kell konstruálni, amely egyesíti a kettőt, s az egyiket vagy a másikat vagy éppen mindkettőt egy még általánosabbra vezeti le (ebből áll a „redukció"). Így pl. van olyan vélemény, amely szerint az élet jelenségei fizikai-kémiai folyamatokra vezethetők vissza. Ez az álláspont azonban vitatott.
Egy elmélet annál inkább tekinthető hihetőnek, minél több különféle konzekvenciái igazolódtak. Lehet az elmélet teljesen elhihető, és mégis szinte teljesen értéktelen (pl. a közhely, mint az az elmélet, amely egyetlen tételt mond ki: „minden ember halandó").
Egyetlenegy elmélet sem veszi figyelembe az adott jelenség összes változóit. Ez nem jelenti azt, hogy nem volnánk képesek minden egyes esetben felsorolni e változók tetszés szerinti mennyiségét, sokkal inkább azt jelenti, hogy nem ismerjük a jelenség összes állapotait.
Az elmélet azonban képes rá, hogy előre megjósolja a már felhasznált változók új értékeit. Persze nem úgy, hogy minden esetben szabatosan leszögezze, mik ezek az újonnan felfedezett változók, és hol keresendők. Az „utalás" ezekre az új változókra „elrejtve" ott lehet az elmélet algoritmusában, és bizony alaposan ismerni kell a dolgok állását, hogy az elásott kincset megtaláljuk. Ilyen módon közeledünk az olyan ködös és titokzatos fogalmak szférájához, mint amilyen típust pl. az „intuíció" képvisel. Az elmélet ugyanis a struktúrára vonatkozó információ, ezt a struktúrát elvben az összes irtózatos mennyiségű, elgondolt struktúrák közül választhatjuk ki, s ez a struktúra semminek sem felel meg a természetben létező dolgok közül ; a kiválasztás végleges, s a mérhetetlenül sok konkurrens egymást követő kiküszöbölésével történik meg („A testek az átmérőjük köbével arányosan, a köztük levő távolság négyzetével fordított, tömegeik szorzatával pedig egyenes arányban vonzzák egymást" stb., stb.). A valóságban nem így történik. A tudósok nemcsak vaktában, a próbálkozás és a ráhibázás módszerével dolgoznak, hanem igénybe veszik a sejtést és az intuíciót is.
Ez az ún. „alaklélektan" problémájához tartozik. Képtelen vagyok ismerősöm arcát úgy leírni, hogy leírásom alapján rögtön felismerhessék, ha szembe találkoznak vele az utcán. És magam azonban rögtön felismerem. Tehát arcát - az érzékelés lélektanának értelmében úgy fogom fel, mint valamiféle képet, alakot („Gestalt"). Az is gyakran előfordul, hogy az egyik ember egy másikra emlékeztet, holott nem mindig tudjuk megmondani, hogy miben emlékeztet, hasonlít arra. Semmiképp sem arcának vagy testének valamelyik részével, külön-külön véve azokat, hanem valamennyi vonásának együttes egészével, mozgásával, összes vonásainak és mozdulatainak harmóniájával, tehát megint csak valami „alak" formájában. Az általánosító érzékelésnek ez a típusa azonban nemcsak a vizuális érzékletek szférájára korlátozódik. Vonatkozhat bármely fajta érzékelésre. Egy dallam megőrzi a maga „alakját", függetlenül attól, hogy fütyüljük-e vagy fúvós zenekar játssza, vagy ujjunkkal „pötyögtetjük" a zongorán. A formák, hangok stb. „alakjának" ilyen felismerési módjait bárki tanúsíthatja. Az az elméleti tudós, aki már megbarátkozott az elméletek absztrakt formális-szimbolikus apparátusával - hiszen egész életét ilyenek között töltötte -, ezeket az elméleteket (ha valóban nagy tudós) meghatározott „alakokként" kezdi felfogni - természetesen arcvonások és hangok nélküli alakokként - ezek tulajdonképpen a tudatában létező valamiféle absztrakt konstrukciók. És megtörténhet, hogy hasonlóságot fedez fel két, addig egymással semmi kapcsolatban sem álló elmélet „alakjai" között, vagy pedig összehasonlítva a kettőt, rájön, hogy ezek egy még nem létező általánosítás részeseteit képviselik.
Mindez, ahogyan elmondtuk, természetesen nagyon primitív. Majd még visszatérünk ehhez a
211 problémához - pontosabban: az tér vissza mihozzánk -, akkor, amikor meg akarjuk indítani az „információtenyésztőt".
Szórakozzunk el most a következő játékkal. Legyen adott két matematikus: az egyik lesz a Tudós, a másik - a Természet. A Természet az elfogadott posztulátumokból egy bonyolult matematikai rendszert vezet le, a Tudósnak pedig az a feladata, hogy megfejtse, vagyis reprodukálja az említett rendszert. Mindez úgy zajlik le, hogy a Természet ott ül egy szobában, és időről időre egy ablakocskán át megmutat a Tudósnak egy kis kartonlapocskát, rajta néhány számmal; a számok azoknak a változásoknak felelnek meg, amelyek a Természet által konstruált szóban forgó rendszerben az adott fejlődési szakászban végbemennek. Elképzelhetjük azt is, hogy a Természet a csillagos égbolt, a Tudós pedig az első földi csillagász. A Tudós kezdetben semmit sem tud, vagyis a felmutatott számok között („az égitestek mozgásai között") semmiféle összefüggést sem fedez fel, egy idő elteltével valami eszébe jut. Végül is kísérletezni kezd: ő is felállít egy bizonyos matematikai rendszert, s ezután lesi, hogy vajon a számok, amelyeket hamarosan megmutat neki a kis ablakon át a Természet, megfelelnek-e a várakozásának. Nos, kiderül, hogy a Természet által mutatott számok mások; a Tudós most ismét próbálkozik, és ha jó matematikus, akkor egy idő múltán sikerül rátalálnia a helyes ösvényre, vagyis megalkotnia pontosan ugyanazt a matematikai rendszert, amelyet a Természet használ.
Ebben az esetben szabad azt mondanunk, hogy előttünk két teljesen egyforma, azonos rendszer van, vagyis a Természet által alkalmazott matematikai rendszer analóg a Tudós által felépítettel. Most ismételjük meg ezt a játékot, de változtassunk a játékszabályokon. A Természet most is számokat mutogat a Tudósnak (mondjuk kettesével), de ezek nem a matematikai rendszerből származnak. Minden alkalommal annak az ötven műveletnek az egyikével képezi őket a Természet, amelynek lajstromát rendelkezésére bocsátottuk. A két első számot a Természet teljesen szabadon választhatja meg. A következőket azonban már nem: hanem kiválasztja - tetszése szerint - a jegyzékben foglalt átalakítási szabályok egyikét, végrehajtja a benne foglalt osztásokat, szorzásokat vagy hatványozásokat stb., az eredményt megmutatja a Tudósnak, majd kiválasztja a másik szabályt, ismét átalakít (az előző eredményeket alakítja át), az eredményt ismét megmutatja és így tovább. Vannak olyan műveletek, amelyek tiltanak bárminemű változtatást. És vannak olyan műveletek, amelyek azt írják elő, hogy ha a Természet bal füle viszket, akkor valamit le kell vonnia, ha pedig semmije sem viszket, akkor gyököt kell vonnia. Ezenkívül azonban van még két olyan művelet is, amelynek végrehajtása mindig kötelező. A Természetnek minden alkalommal úgy kell párba kapcsolnia az eredményeket, hogy a két felmutatott szám közül az első kisebb legyen a másodiknál, és ezenkívül a két szám közül legalább az egyikben - egy páratlan számjegy mellett - mindig zérusnak kell állania.
Bár ez talán különösnek látszik, de az ilyen módon létrehozott számsor sajátos szabályosságokat mutat fel, és ezeket a szabályosságokat, törvényszerűségeket a Tudós felfedezheti, másként megfogalmazva: egy bizonyos idő múlva már képes lesz előrelátni, természetesen csak közelítőleg, hogy legközelebb milyen számok fognak megjelenni. Minthogy azonban minden következő számpár helyes megállapításának a valószínűsége abban a mértékben, ahogyan a prognózist igyekszik nemcsak a következő szakaszra, hanem valamennyi egymást követő szakaszra kiterjeszteni, rohamosan csökken, a Tudós kénytelen lesz néhány jóslási rendszert alkotni. Az a jóslat, hogy páratlan számjegy mellett zérus fog megjelenni, teljes biztonságú, hiszen minden számpárban megjelenik, jóllehet különböző helyeken. Az is biztos, hogy az első szám mindig kisebb a másodiknál. Minden egyéb
212 változás azonban már a különféle valószínűség-eloszlásoknak felel meg. Tehát a Természet a tevékenységében ugyan egy bizonyos „rendet" mutat, ez a „rend" nem egyetlen, meghatározott típusú rend. Felfedezhetünk benne különféle jellegű törvényszerűségeket, mégpedig jelentős mértékben a játék időtartamától függően jelennek meg. A Természet mintegy transzformációknak alá nem vetett „invariánsokat" mutat fel, ezek eljövendő állapotait egy bizonyos, nem túlságosan távoli időre meghatározott valószínűséggel lehet megjósolni, a nagyon távoli állapotait azonban előre meglátni nem lehet.
Ilyen helyzetben a Tudós azt is gondolhatná, hogy a Természet valójában csak egyetlen rendszert alkalmaz, de a rendszer változó operátorai oly nagyszámúak, hogy ezt a rendszert ő, a Tudós, képtelen rekonstruálni; ámde minden valószínűség szerint hamarosan arra a megállapításra jut, hogy a Természet statisztikailag tevékenykedik, s akkor a közelítő megoldások olyan módszereit alkalmazza, amelyek a „Monte Carlo-típusúnak" felelnek meg. A legérdekesebb mégis az, hogy a Tudós megsejtheti a „természeti szintek hierarchiájának" létezését (számok; felettük műveletek a számokkal; ezek felett pedig szuperműveletek - párosítás és a nullázás). Vannak tehát különféle szintjeink, és vannak „tilalmaink" (hogy az első szám sohasem lehet nagyobb a másodiknál), tehát vannak „természeti törvényeink", ámde ez az egész fejlődésben levő számrendszer mint formális struktúra, nem alkot egységes matematikai rendszert. Ez azonban a problémának csak egy része. Ha a játék nagyon sokáig fog tartani, akkor a Tudós végül is rájön, hogy a Természet bizonyos műveleteket gyakrabban hajt végre, mint másokat (mégpedig azért, mert a „Természet" is ember, és vonzódással kell viseltetnie bizonyos műveletek iránt, az ember ugyanis nem képtelen teljesen kaotikusan, „találomra" tevékenykedni). A Tudós a játékszabályok értelmében csak megfigyeli a számokat, és nem tudja, hogy azokat valamiféle természeti folyamat vagy gép, vagy éppenséggel egy másik ember hozza-e létre. Azonban lassanként gyanakodni kezd, hogy a transzformációs műveletek mögött egy még magasabb rangú tényező működik, egy olyan tényező, amely eldönti, hogy milyen operációt kell alkalmazni. Ez a tényező (a Természetet játszó ember) csak korlátozott cselekvési választékkal rendelkezik, a számok sorozataiban azonban mégis fokozatosan kirajzolódik hajlandóságának rendszere (pl. a 4-es számú műveletet gyakrabban alkalmazza, mint a 17-est stb.), vagyis megnyilatkoznak pszichikumának sajátos dinamikus jellegzetességei. Van azonban még egy, viszonylag független tényező is: hiszen a Természet függetlenül attól, hogy milyen műveleteket részesít előnyben másokkal szemben, időről időre, valahányszor arra az operációra hibáz rá, amelynek eredménye a fülviszketéstől függ, így vagy amúgy kell hogy eljárjon. Ez a viszketés pedig már nem tudatának dinamikájával, hanem inkább perifériás bőrreceptorainak molekuláris folyamataival van összefüggésben. A tudós tehát végső fokon nem csupán az agy folyamatait kutatja, hanem még azt is, hogy mi történik a „Természetet" játszó ember bőrfelületének egy bizonyos részén!
Persze tulajdoníthatna a „Természetnek" olyan jellegzetességeket, amelyekkel az nem rendelkezik. Vélekedhetne pl. úgy, hogy a „Természet" kedveli a zérust a páratlan szám mellett - holott valójában ilyen eredményt kényszerül szolgáltatni, mert ezt parancsolták neki. Példánk igen primitív, de megmutatja, hogy a Tudós hogyan interpretálhat különféleképpen egy megfigyelt „számvalóságot". Tekintheti ugyanis úgy, mint kölcsönhatásban levő rendszerek kisebb vagy nagyobb mennyiségét. Bármilyen matematikai modelljét építse is fel a jelenségnek, arról szó sem lehet, hogy „természetelmélete" minden egyes elemének, minden szimbólumának pontos megfelelője volna a fal túlsó oldalán. Még akkor is, ha egy év elteltével megismerné a transzformációk összes szabályait, még ez esetben is képtelen lenne a viszkető fül algoritmusának meg-
213 alkotására. Márpedig csakis így, ebben az esetben lehetne szó az azonosságról vagy a Természet és a matematika izomorfizmusáról.
Így hát a Természet matematikai leképezésének lehetősége a legkevésbé sem foglalja magában a Természet „matematizáltságát". A lényeg még csak nem is az, hogy igaz-e az említett hipotézis, mivel teljesen felesleges.
Minekutána megtárgyaltuk a megismerés folyamatának mindkét oldalát (a „miénkét", vagyis az elméletét, valamint a „túlsót", vagyis a Természetét), most végre hozzákezdhetünk a megismerési folyamatok automatizálásához. Legegyszerűbbnek látszanék egy „szintetikus tudós" megalkotása, valamiféle „elektronikus szuperagy" formájában, amelyet érzékszervek, illetve „perceptronok" kötnének össze a külvilággal. Egy ilyen javaslat spontán merül fel, hiszen annyi sok szó esik a gondolkodási folyamatok elektronikus utánzásáról és azoknak a műveleteknek a tökéletességéről és gyorsaságáról, amelyeket már manapság is el tudnak végezni a számítógépek. Én mégis úgy vélem, hogy az út nem egy „elektronikus felsőbbrendű ember" megépítésének tervén át vezet. Mindnyájunkat lenyűgöz az emberi agy bonyolultsága és hatalma, és ezért egy információs gépet sem tudunk másként elképzelni, csak az idegrendszer analógiájaként. Az agy kétségkívül nagyszerű alkotása a természetnek. Most azonban, hogy e szavakkal már kifejeztem az agyat megillető hódolatot, még azt szeretném hozzáfűzni a mondottakhoz, hogy olyan rendszer ez, amely a különféle feladatait nagyon is nem egyforma hatásossággal végzi el.
Az az információmennyiség, amelyet egy síelő agya műlesiklás közben képes „feldolgozni", sokkal nagyobb annál a mennyiségnél, amelyet ugyanennyi idő alatt egy kiváló matematikus agya „dolgoz fel". Itt információmennyiségen elsősorban azoknak a változóknak a mennyiségét értem, amelyeket a műlesiklást végző személy agya szabályoz, vagyis amelyeken „uralkodik". A síelő által ellenőrzött változók mennyisége teljességgel összehasonlíthatatlan azzal a mennyiséggel, amely a matematikus agyának „szelekciós mezejében" található. Ennek oka az, hogy a síelő által végzett szabályozó beavatkozások óriási többsége automatizált, a tudatának területén kívül fekszik - míg a matematikus nem képes ilyen mértékben automatizálni a formális gondolkodást (jóllehet az automatizáltság egy bizonyos fokának elérésére a jó matematikus is képes). Az egész matematikai formalizmus olyan, mint valami korlát, amelybe belekapaszkodva a világtalan is biztosan eljuthat a kívánt irányba. S hogy mire jó a deduktív módszernek ez a „korlátja"? Az agy mint szabályozó, csekély „logikai mélységgel" rendelkezik. A matematikai levezetés „logikai mélysége" (az egymást követő műveletek sorozatos szakaszainak mennyisége) hasonlíthatatlanul nagyobb, mint az agy „logikai mélysége", minthogy az agy nem gondolkodik elvontan, hanem biológiai rendeltetésének megfelelően úgy működik, mint a testet kormányzó berendezés (vö. a műlesiklót a lesiklópályán).
Ez az első „mélység" semmiképpen sem ok a dicsekvésre - éppen ellenkezőleg. Ez azzal függ össze, hogy a valóban nagyon bonyolult jelenségeket az emberi agy képtelen eredményesen szabályozni, hacsak nem a testben lejátszódó folyamatokról van szó. Az agy ugyanis, mint a test szabályozója a változóknak óriási mennyiségét igazgatja: számuk mindenképp százakra, ha ugyan nem ezrekre tehető. De hiszen - mondhatná valaki - minden állatnak van agya, amely sikeresen kormányozza a testét. Az emberi agy pedig e feladaton kívül még számtalan sok egyebet is meg tud oldani; egyébként - elég összehasonlítani egy majom agyának a méreteit az emberi agyéval ahhoz, hogy tájékozódhassunk, legalább hozzávetőleges megközelítéssel, mennyivel nagyobb agytömeg „rendeltetett" az ember esetében az intellektuális feladatok megoldására!
Nincs értelme vitatkozni arról, mennyivel fölötte áll az ember a majomnak értelmi képességben.
214 Az emberi agy természetesen sokkal bonyolultabb, ám e bonyolultságnak jelentős része „nem alkalmas" elméleti problémák megoldására, mert testi folyamatokat irányít, ez a rendeltetése. A probléma tehát így fest: ami kevésbé bonyolult (az agy idegsejtrendszerének az a része, amely az intellektuális folyamatok bázisát képezi) információt igyekszik szerezni arról, ami bonyolultabb nála ( az egész agyról ). Ez bár nem lehetetlen, de szerfölött nehéz feladat. Mindenesetre közvetve nem lehetetlen (egyáltalában egyetlen ember még csak meg sem tudná fogalmazni ezt a feladatot). A megismerés - társadalmi folyamat: mintegy az ugyanazt a dolgot kutató sok emberi agy „intellektuális" összetettségének „összegeződéseként" folyik. Minthogy azonban ezt az „összegeződést" mégiscsak idézőjelben kell írnunk - hiszen az egyes különálló tudatok nem kapcsolódnak össze egy egységes rendszerbe -, ezért ezt a problémát eddig még nem oldottuk meg.
Dehát miért nem egyesülnek egyetlen rendszerbe a különálló tudatok? Nos, a tudomány nem éppen egy ilyen felsőbbrangú rendszer? De az, csak éppen a szó átvitt értelmében. Ha valamit megértek, akkor azt a „valamit" egészében, elejétől a végéig én értem. Az pedig nem lehetséges, hogy az egyes emberek tudatai egyesülve, valamiféle „felsőbbrendű intellektuális teret" alkossanak, ahol olyan igazság fogalmazódna meg, amelyet az agyak közül külön-külön egyik sem tudna befogadni. A tudósok kétségtelenül együttműködnek, de végső fokon mégiscsak egyetlen embernek kell megfogalmaznia a probléma megoldását, mert ezt semmiféle „tudósok kara" nem végezheti el.
Vajon biztos-e, hogy így van? Vagy lehetséges, hogy a helyzet más: hogy Galilei előbb megfogalmazott valamit, majd ezt átvette tőle, és továbbfejlesztette Newton, hozzájuk csatlakozott még néhány más személy, majd Lorentz megalkotta a maga transzformációját, és ekkor Einstein mindent egészében összefogva egyesítette az összes tényeket, és megalkotta a relativitáselméletet? Magától értetődik, hogy így történt, ennek azonban semmi köze sincs a tárgyunkhoz. Bármely elmélet csak a változók kis mennyiségével dolgozik. Az elmélet nagyobb egyetemessége korántsem azt jelenti, hogy óriási számú változóval dolgozik, hanem azt, hogy az esetek hatalmas számára alkalmazható. Ez a relativitáselméletre is igaz.
Mi azonban másvalamiről beszélünk. Az agy kitűnően képes a test változóinak azt az óriási tömegét szabályozni, amelyre „rákapcsolt". Ez automatikusan vagy félautomatikusan történik (amikor fel akarunk állni, és nem törődünk mással, vagyis azzal az egész kinetikus együttessel, amelyet ez a „parancs" mozgásba hoz). A gondolkodási szférában, a gondolkodás tekintetében azonban, vagyis mint az említett körön, azaz a szomatikus jelenségek körén kívül eső jelenségeket szabályozó gép, az agy kis produktivitású berendezés, és ami még fontosabb, nem tud megbirkózni olyan helyzetekkel, amelyekben egyidejűleg kell nagyszámú változót figyelembe vennie. Ezért képtelen pl. pontosan (algoritmizálásuk alapján) szabályozni a biológiai vagy a társadalmi jelenségeket. Egyébként ezeknél még sokkal kevésbé bonyolult (pl. éghajlati, légköri) folyamatok is megcsúfolják szabályozóképességét (az adott esetben most csupán úgy értelmezzük ezt a szabályzóképességet, hogy képes a korábbi állapotok ismerete alapján a leendő állapotok részletesen pontos megjövendölésére) (X.).
Végül pedig a maga „legelvontabb" működésében a testnek sokkal nagyobb a befolyása az agyra (lévén a testnek a kétirányú visszacsatolás folytán egyidejűleg ura és szolgája), mint ahogyan azt rendszerint gondoljuk. Minthogy - e test „közvetítésével" - összekapcsolódik a környező világgal, éppen ezért törekszik szakadatlanul arra, hogy e világnak minden törvényszerűségét a testi tapasztalatok formáin át fejezze ki (ez az oka, hogy kutatták azt, vajon ki tartja a vállán a Földet, ki „húzza" a feldobott követ vissza a Föld felé stb.).
Az agynak mint információs csatornának éppen a testi jelenségek területén maximális az átengedő-
215 képessége. Ezzel szemben, amint a kívülről érkező információknak, pl. egy olvasott szövegnek információmennyisége meghaladja a másodpercenkénti 10-20 bitet, az agy blokkolódik, képtelen az információ feldolgozására.
A csillagászat, az ember által kidolgozott első tudományágak egyike, mindmáig nem találta meg a „soktest-probléma" megoldását (vagyis nem döntötte el az egymást vonzó sok anyagi pont mozgásának kérdését). Pedig van valaki, aki képes megoldani ezt a problémát. A Természet, aki „matematika nélkül", pusztán e testek viselkedése, mozgása révén teszi ezt. Felmerül a kérdés: vajon az „információs válságot" nem lehetne-e hasonló módon megrohamozni? Már hallom is az ellenvetést: ez lehetetlen! Ez értelmetlen állítás! Az összes tudományok matematizálódása csak fokozódik, nemhogy csökkenne! Matematika nélkül semmire se megyünk!
Ezzel egyetértek, de előbb szögezzük le, hogy miféle „matematikáról" van szó. Arról-e, amely egyenlőségek és egyenlőtlenségek formális nyelvével kifejezve papírra írtan található, vagy a számítógép-óriások kettes számrendszerű elemeiben rögzítetten tárolódik -, avagy pedig arról, amelyet mindennemű formalizálás nélkül - a megtermékenyített petesejt valósít meg? Ha csupán az első fajta matematikára vagyunk kárhoztatva, akkor valóban információs válság fenyeget bennünket. Ha azonban a másik fajta matematikát kezdjük működtetni - céljaink érdekében -, akkor a helyzet egészen más fordulatot vehet.
A magzat fejlődése - „vegyi szimfónia", amely abban a pillanatban kezdődik meg, amikor az ondósejt magja egyesül a petesejt magjával. Képzeljük el, hogy sikerült nyomon követnünk - molekuláris szinten - ezt a fejlődést, kezdve a megtermékenyüléstől egészen az érett szervezet megjelenéséig, és hogy most a vegytan formalizált nyelvén kívánjuk bemutatni, ugyanazon a nyelven, amelyet az egyszerű reakciók bemutatására - mint amilyen pl. a 2H+O = H2O - szoktunk használni. Vajon milyen is lenne egy ilyen „embriogenezis-partitúra"? Először is szép sorjában le kellene írnunk a „startnál" meglevő összes vegyületek képletét. Azután elkezdenénk leírni a megfelelő átalakításokat. Minthogy egy érett szervezet molekuláris szinten kb. 1025 bit mennyiségű információt tartalmaz, ezért kvadrilliós nagyságrendű képletmennyiséget kellene leírnunk. E reakciók feljegyzéséhez nem volna elegendő az összes óceánok és kontinensek felülete együttvéve. Teljesen reménytelen feladat volna.
Egyelőre hallgassunk róla, hogy a kémiai embriológia hogyan birkózik meg az ilyenfajta problémákkal. Úgy vélem, a biokémia nyelve előbb-utóbb kénytelen lesz gyökeresen átépíteni magát. Lehet, hogy létrejön egy fizikai-kémiai-matematikai formalizmus, kialakul az ennek megfelelő formalizált nyelv. Ez azonban nem ránk tartozik. Hiszen, ha valakinek „szüksége" lenne egy élő szervezetre, az nem jelenti azt, hogy erre a szörnyű tömegű leírásra is szüksége lenne. Elegendő volna venni egy ondósejtet, és megtermékenyíteni vele egy petesejtet, amely ezután egy bizonyos idő eltelte alatt „magától" alakulna át a „kívánt megoldássá".
Érdemes elgondolkozni azon, hogy nem leszünk-e képesek mi magunk is valami hasonlót végrehajtani a tudományos információ területén. Nekifogni az „információtenyésztésnek", a -keresztezésnek, s a „növekedéséről" olyképpen gondoskodni, hogy a végén „érett organizmusként" tudományos elmélethez jussunk!
Kísérleteinkhez modellként tehát nem az emberi agyat javasoljuk, hanem az evolúciónak egy másik alkotását: a csíraplazmát. Az agy térfogategységében levő információmennyiség összehasonlíthatatlanul kisebb annál a mennyiségnél, amely az ondósejt azonos térfogatában található. (Az ondósejtről beszélek, és nem a petesejtről, mert az előbbinek nagyobb az információs „pakoltsága".) Persze nekünk nem arra az ondósejtre és nem a genotípusok kifejlődésének ama törvényeire van szükségünk,
216 amelyeket az evolúció hozott létre. Ez csupán kiindulópont, de egyúttal az az egyetlen anyagi rendszer is, amelyre támaszkodhatunk.
Az információnak információból kell keletkeznie, csakúgy, mint ahogyan a szervezet is szervezetből jön létre. Az „információadagoknak" meg kell egymást termékenyíteniük, kereszteződniük kell, mutálódniuk is kell, vagyis csekély változásokon kell átmenniük, de gyökeres átalakulásokon is, amik a genetika számára már ismeretlenek. Lehetséges, hogy mindez holmi tartályokban zajlik majd le, ahol egymással reagálnak az információmolekulák, amelyek meghatározott információt tartalmaznak kódolt alakban, ahhoz hasonlóan, ahogyan a kromoszómák foglalják magukba kódoltan a szervezet vonásait. Talán egy sajátos „fermentációs információerjesztés" lesz?
Lelkesedésünk azonban korai: túlságosan messze futottunk előre. Ha elhatároztuk, hogy az evolúciótól kell tanulnunk, akkor fel kell derítenünk, hogy milyen módon halmozza fel az információt.
Ennek az információnak egyfelől rögzítettnek, másfelől képlékenynek kell lennie. A stabilizáláshoz, vagyis az optimális információátadáshoz olyan feltételek szükségesek, mint pl. a leadó zavarmentessége, kis zajszintű csatorna, a jelek (jelzések) változatlansága, az információknak monolitikus kompakt blokkokba való tömörített volta, és végül az információ redundáns volta (a megértéshez szükséges felesleg az információban). Az információk összekapcsolása megkönnyíti a hibák feltárását, és csökkenti azoknak az információátadásra gyakorolt hatását; ugyanezt segíti elő az információ redundanciája. A genotípus ugyanúgy használja ezeket a módszereket, mint a híradástechnikai mérnök. Ugyanez vonatkozik a nyomtatott vagy írott szöveggel átadandó információra is. Olvashatónak kell lennie (zavarmentesség), a megsemmisülésnek ellenálló legyen (pl. a nyomdafesték kifakulása esetén), egyes betűinek tömbökké (szavak), emezeknek pedig magasabb rendű egységekbe kell egyesülniük (mondatok). A szövegbe foglalt információ ezenkívül redundáns is, vagyis információfelesleg is van benne, erről az a tény árulkodik, hogy a részben megsérült szöveget is el lehet olvasni.
A szervezet a tárolási idő során azzal biztosítja az információ védelmét a zavarok ellen, hogy fenntartja az ivarsejtek jó elszigeteltségét, az átadást a kromoszómák osztódásának pontosan működő mechanizmusával oldja meg, továbbá a génekben kapcsolja össze tömbökké az információt, majd e tömböket (gének) magasabb rendű egységekké, kromoszómákká kapcsolja össze (az öröklési szöveg mondataivá). Végül mindenegyes genotípus redundáns információt, azaz felesleges információt is tartalmaz, amit az árul el, hogy a - természetesen csak bizonyos határig - sérült petesejtből kifejlődő szervezetnek nem kell magán viselnie ezt a sérülést (XI.). A fejlődés során a genotípusos információ fenotípusossá változik át. Egy rendszernek azt a végső alakját nevezzük fenotípusnak (vagyis mind az alaktani mind az élettani vonásait, következésképpen a működése jellemzőit is), amelyet egyaránt alakítanak ki az öröklődéses-genotípusos és a környezeti tényezők. Ezek eredő hatását fejezi ki.
Ha szemléltető modellt kívánunk használni, azt mondhatjuk, hogy a genotípus hasonlít egy üres, lelappadt gumiléggömbhöz. Ha szögletes edénybe helyezzük, akkor a léggömb, amelynek „genotípusos tendenciája" szerint ki kellene gömbölyödnie, az alakjával alkalmazkodik az edény alakjához. A szervezetes fejlődés lényeges sajátossága ugyanis az a plaszticitás, az az idomulási készség, amelyet a „szabályozó ütközők" hatásának köszönhet: ezek az ütközők pedig mintegy a „csillapító betét" szerepét játsszák a genotípus utasításai és a környezet követelményei között. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy a szervezet képes rendkívül kedvezőtlen viszonyok közepette is élni, vagyis olyan viszonyok közepette is, amelyek a genotípusos programozásban szabványosított keretviszonyoktól jelentősen eltérnek. Egy alföldi növény képes arra, hogy hegyvidéken keljen ki és fejlődjön ki, de alakjában hasonlóvá kell válnia a hegyi növényzethez. Másként megfogalmazva, a
217 fenotípusa megváltozik, a genotípusa azonban nem, mert ha magvai az alföldre kerülnek, azokból ismét az eredeti alakjának megfelelő növény fejlődik ki.
Hogyan zajlik le az információ evolúciós körforgása?
Ciklikusan. Ez a rendszer két csatornából áll. Az első csatornán átadandó információ forrásai a szaporodási aktusban részt vevő érett egyedek. Minthogy azonban nem mindegyik ivarérett egyed alkalmas egyformán a szaporodásra, és előnyt élveznek azok az egyedek, amelyeknek az alkalmazkodottsága a legtökéletesebb, ezért adaptív vonásaik - a fenotípusosokat is beleértve - részt vesznek „az átadók kiválogatódásában". Éppen ezért az ilyen információ forrásául végső soron nem magukat a szaporodó szervezeteket tekintjük, hanem az egész biogeocönózist, más szóval életterüket, vagyis ezeket az organizmusokat a környezetükkel együtt (és az ott élő más szervezeteket is, mert hiszen az adott szervezetnek ezek jelenlétéhez kell alkalmazkodnia). Végső soron tehát az információ a biogeocönózistól a magzati fejlődésen át az érett szervezetek következő nemzedékéig halad. Ez a genotípusos információkat átadó embriogenetikus csatorna. A másik csatornán, az ellenkező irányún, az információ az érett szervezetektől a biogeocönózis felé áramlik, ez az információ azonban már fenotípusos információ, mert az egész egyedek „szintjén" és nem az ivarsejtek „szintjén" adódik át. A fenotípusos információ nem egyéb, mint a szervezetek élettevékenységének összessége (amivel táplálkoznak, ahogyan táplálkoznak, ahogyan alkalmazkodnak a biogeocönózishoz, ahogyan azt megváltoztatják a saját létezésükkel, ahogyan a természetes kiválogatódás folyik stb.).23
Az első csatornán, tehát a kromoszómákban molekuláris szinten kódolt információ fut, míg az ellenkező irányú csatornán az a makroszkopikus fenotípusos információ adódik át, amely az adaptációban, a létért folytatott küzdelemben és az ivari kiválogatódásban nyilvánul meg. A fenotípus (az érett szervezet) mindig több információt foglal magában, mint a genotípus, hiszen a környezet hatásai külső eredetű információkat képviselnek. Minthogy pedig az információs körforgás nem egyetlenegy szinten zajlik le, azért valahol olyan átalakuláson kell átmennie, amely egyiknek a „kódját" lefordítja a másik „nyelvére", vagyis e szintnek megfelelően kódolja. Ez az embriogenezis folyamán következik be, ez a folyamat mindenkor az a „tolmács", amely a molekuláris nyelvről lefordítja a kódot a szervezet nyelvére. Így alakul át a mikroinformáció makroinformációvá.
Az előbb leírt információs körforgásban a genotípus semmiféle változása sem következik be, tehát fejlődés sincs. Az evolúció a genotípus átadása során spontán előforduló „nyelvbotlásoknak", hibáknak következtében következik be. A gének mutálódása nem irányított, hanem vaktában és véletlenszerűen történik. Csakis a környezet szelekciós hatása az, ami kiválogatja, vagyis a következő nemzedékekben rögzíti azokat a mutációkat, amelyek növelik a környezethez való adaptálódottságot, vagyis a fennmaradás esélyét. A kiválogatódás antientropikus (vagyis a rendet felhalmozó, növelő) tevékenységét digitális számítógépben lehetséges utánozni. Minthogy azonban ilyen gépünk nincs, szórakozzunk csak egy „evolúciós játékkal".
Egy gyereksereget egyforma nagyságú csoportokra osztunk. Az első csoport legyen a szervezetek első nemzedéke. Az „evolúció" abban a pillanatban kezdődik meg, amikor az első csoportban mindenegyes gyermeknek átnyújtjuk a maga „genotípusát". Olyan csomag ez, amelyben egy fóliából készült körgallér található a használati utasítással együtt. Ha roppant szabatosak akarnánk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy a körgallér a petesejt anyagának (citoplazma), a használati utasítás viszont a mag kromoszómáinak felel meg. A „szervezet" a használati utasításból megtudja, hogy „miként kell fejlődnie". Ez a „fejlődés" abból áll, hogy magára kell kanyarítania a körgallért, és végig kell futnia egy folyosón, amelynek van egy nyitott oldalablaka. Az ablaknál egy lövész áll, kezében borsóval töltött riasztópuskával. Az eltalált egyed „elesik a létért való küzdelemben", tehát
218 nem tud „szaporodni". Aki sértetlenül fut át, visszateszi a körgallért meg a használati utasítást, és ezt a „genotípus-utasítást" átadja a „következő nemzedék" egyik egyedének. A körgallérok a szürke szín különféle árnyalataiban készültek, a nagyon világosaktól a majdnem feketéig, a folyosó falai pedig sötétszürkék. A lövész annál könnyebben találja el a futó alakot, minél inkább kirajzolódik a sziluettje a háttérből. A „létért való küzdelem" során a legtöbb esélyük azoknak van a túlélésre, akiknek a körgallérja hasonló színárnyalatú, mint a folyosó falainak színe. Ilyen körülmények között a környezet szűrőként működik: kiselejtezi azokat, akiknek az alkalmazkodottsága e környezethez a legrosszabb. Kialakul a mimikri, vagyis a környezet színéhez való hasonulás. S ezzel egyidejűleg csökken az egyéni színek eredeti, széles skálája.
Az egyed azonban nem kizárólag a „genotípusának", vagyis a körgallérja színének köszönheti a fennmaradás esélyeit. Ha ugyanis megfigyeli elődeinek sorsát, vagy ha egyszerűen csak tájékozódik a helyzetben, akkor meg fogja érteni, hogy bizonyos viselkedési mód (a gyors futás, a lehajlás futás közben stb.) ugyancsak megnehezíti a lövésznek a célzást, márpedig ezáltal növekszenek a „túlélési" lehetőségei. Ilyen módon az egyed a környezete révén olyan nemgenotípusos információhoz jut, amely nem állt a használati utasításban. Ez már fenotípusos információ. Ez személyes eredménye. A fenotípusos információ azonban nem öröklődő, mert „a következő nemzedéknek" csak az „ivarsejtet" adja át: vagyis azt a csomagot, amely a körgallért meg a használati utasítást alkalmazza. Amint mindebből kitűnik, az egyedi fejlődés során szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. A környezetet átszelő „átrohanások" egy bizonyos mennyisége után már csak azok „élnek", akiknek a genotípusa és a fenotípusa (a körgallér színe és a viselkedési módjuk) a megmenekülés legnagyobb esélyét biztosította. Az ,eredetileg heterogén csoport kiegyenlítődik. Csupán a leggyorsabbak, a legügyesebbek és a védőszínű körgallérba öltözöttek maradnak életben. Ámde minden következő „nemzedék" csupán a genotípusos információt kapja meg; a fenotípusosat magamagának kénytelen megszerezni.
Most pedig - valamilyen gyártási, termelési hiba következtében - a körgallérok közt jelenjenek meg foltosak. Ez a „zajhatás" játssza a genotípus mutálódásának szerepét. A foltos körgallérok élesen elütnek a háttértől, ezért a „mutánsoknak" igen kevés a „túlélési" esélyűk. Így hát hamar „elpusztítja őket" a riasztópuskás lövész, akit most ragadozónak tekinthetünk. Ámde, ha a folyosó falait foltos tapétával ragasztjuk be (a környezet megváltozása), akkor a helyzet hirtelen megváltozik: most már csak a mutánsok maradnak életben, és ez az új, „öröklődő" információ hamarosan kiszorítja a korábbit, mégpedig az egész populációból.
A körgallér felvételének és a használati utasítások elolvasásának aktusa, amint már említettük, az embriogenezisnek felel meg, amelynek során a szervezet kifejlődésével együtt fejlődnek ki a funkciói. Ez az egész működés együttesen képezi az első csatornán futó, s az embriogenezisben lezajló genotípusos-információátadást (a biogeocönózistól az érett egyedekig). A környezeten való átfutás legjobb módszerének elsajátítása a fenotípusos információ megszerzését jelenti. Minden olyan egyed, amely szerencsésen túljutott a kritikus helyen, immár kétféle információt hord magában: az öröklődő genotípusos információt és a nemöröklődő fenotípusos információt. Ez utóbbi vele együtt egyszer s mindenkorra eltűnik az evolúció színpadáról. Míg az a genotípusos információ, amely átjutott a „szűrőn", kézből kézbe kerül, s ez jelenti az ellenirányú átadást (a másik csatornán való átadást).
A biogeocönózistól az érett egyedig az információ - tehát a mi modellünkben is - „mikroszkopikus" szinten halad (az átnyújtott csomag felnyitása, a használati utasítás megismerése stb.), a szervezetektől pedig vissza a biogeocönózishoz - immár makroszkopikus szinten (ugyanis a csomag, vagyis
219 a genotípus, nem önmaga megy át a környezeten - ezért a csomag „hordozójának", az egész egyednek kell áthaladnia rajta).
Ebben a játékban a biogeocönózis együttesen jelenti az egész folyosót és a futó gyermeket is (vagyis a környezetet, amelyet a populáció népesít be).
Egyes biológusok - így Smalgauzen is - úgy vélik, hogy az információkeringés valójában a bemutatott módon megy végbe, ámde az érett organizmus sem tartalmaz több információt, mint amennyit a genotípus foglalt magában, vagyis az az információnövekedés, amelyet az egyed és a környezet közti kapcsolatok játéka hozott létre, csupán látszólagos, és azon szabályozó mechanizmusok működésének eredménye, amelyeket a szervezet a genotípusos információk alapján alkotott meg. Ezeknek a reakcióknak plasztikus volta viszont azt az illúziót kelti, mintha a szervezetben levő információmennyiség valóban megnövekedett volna.
Pedig, ha éppenséggel a genotípusos információról van szó, az elvileg mindaddig, amíg mutálódás be nem következik, változatlan marad. A fenotípusos információ viszont nagyobb a genotípusos információnál; az ellenkező álláspont az információelméletnek ellentmondana, de a biológiai elméleteknek nem. E két dolgot meg kell különböztetni. Ha létrejött a viszonyítási halmaz, akkor az információmennyiséget a jelenség fejlődése határozza meg, és nem lehet belőle önkényesen egy bizonyos mennyiséget elvenni azon a címen, hogy az csak „látszólagos információ". Annak pedig hogy a regulátorok működése folytán vagy egyéb módon jön-e létre, semmiféle jelentősége sincs mindaddig, amíg azt firtatjuk, hogy mekkora a mennyisége egy meghatározott anyagi tárgyban, amilyen - a viszonyítási halmaz szempontjából - a szervezet.
Nem akadémikus vitáról van szó: ez a dolog számunkra elsőrendű jelentőségű. Az a koncepció, amelyről az előbb beszéltünk, azt sugallja, hogy a környezet „zaja" csakis szegényítheti a fenotípusos információt (pontosan ezt állítja Smalgauzen). Megjegyzendő, a zaj információforrás is lehet. Hiszen a mutáció éppen ilyen „zajt" jelent. Tudjuk, az információmennyiség valószínűsége fokától függ. Az a mondat, hogy „a bór - kémiai elem" meghatározott mennyiségű információt rejt magában. Ha viszont a vessző elmosódik a bór szó ó betűje fölött, és ezáltal a mondat így változik: „a bor - kémiai elem", akkor egyfelől az információátadásban zavar keletkezik a „zaj" következtében, tehát az információ csökkenése forog fent, másfelől viszont ugyanakkor az információ megnövekedése is fennáll, minthogy a második állítás valószínűsége sokkal kisebb, mint az elsőé!
Itt ugyanis egyszerre következik be a szelektív információ növekedése, és a strukturális információ csökkenése. Az előbbi a lehetséges mondatok halmazára vonatkozik („az X - kémiai elem" típusra), a második pedig a reális szituációk halmazára, amelyeket ez a mondat visszatükröz. A reális szituációt visszatükröző mondatok halmaza az adott esetben ilyen mondatokból áll, mint: „a nitrogén kémiai elem", ...„az oxigén kémiai elem"... stb. Ez a halmaz annyi mondatot foglal magában, ahány kémiai elem a valóságban létezik, tehát kb. százat. Ezért, ha semmit sem tudunk azon kívül, hogy a kapott mondat melyik halmazból kerül kiválasztásra, akkor a meghatározott mondat megtalálásának valószínűsége: 1 / 100 .
A második halmaz az adott nyelv összes olyan mondatait magában foglalja, amelyek az „az X - kémiai elem" mondatba behelyettesíthetők („az ernyő kémiai elem", „a láb kémiai elem" stb.). Tehát ez a halmaz annyi mondatot tartalmaz, ahány főnév van a nyelvben, tehát néhányszor tízezret. Az információmennyiség a valószínűséggel fordított arányban áll, következésképpen e mondatok megjelenése mindegyik esetben ezerszer valószínűtlenebb, vagyis megfelelően nagyobb információ-
220 mennyiséget képvisel. (Nem ezerszer többet, mivel az információ logaritmus útján fejeződik ki, ennek azonban az adott esetben nincs elvi jelentősége.)
Amint ebből láthatjuk, az információ fogalmával igen óvatosan kell bánnunk. Hiszen ezzel analóg módon a mutációt is tekinthetjük az információ (strukturális) csökkenésének, és az információ (szelektív) egyidejű növekedésének. Hogy minek is kell tekinteni tulajdonképpen, az a biogeocönotikus környezettől függ. Normális körülmények között a mutáció a reális világra vonatkozó strukturális információ csökkenését jelenti, és ezáltal, noha a szelektív információ növekedett, a szervezet, mint rosszabbul alkalmazkodott, el fog pusztulni. Ha a körülmények megváltoznak, akkor ugyanaz a mutációs információ egyidejűleg mind a strukturális, mind a szelektív információ mennyiségének növekedését idézi elő.
Hozzá kell tennünk, hogy a „zaj" csak nagyon különleges feltételek esetén lehet információforrás: akkor, amikor ez az információ egy olyan halmaz eleme, amelynek minden elemét a szervezettség (bonyolultság) magas szintje jellemzi. Ha a bór szó a zaj hatása következtében borrá változik, ez a változás csupán az egyik szervezettségtől a másikhoz való átmenetet jelent; ha viszont a bór szóból tintapaca válik, ez egyáltalában minden szervezettség megsemmisülését jelenti. A mutáció ugyancsak az egyik fajta szervezettségről a másik fajtára való átmenetet jelenti, hacsak nem olyan letális genetikus mutációról van szó, amely a fejlődés folyamán elpusztítja az egész szervezetet.
Egy mondat lehet igaz vagy valótlan, míg a genotípusos információ lehet adaptív vagy nem-adaptív. Mindkét esetben strukturális jellegűek a kritériumok. A szelektív információ értelmében véve a mondat valószínűsége nagyobb fokú vagy kisebb fokú lehet attól függően, hogy milyen halmazból választottuk ki. Hasonlóképpen a mutáció, ha szelektív információ minőségében tekintjük, ugyancsak kevésbé vagy inkább valószínű lehet (következésképpen több, illetve kevesebb információt tartalmaz).
A fenotípusos információ rendszerint strukturális, hiszen a környezet hatására jön létre, a szervezet pedig adaptációs reakciókkal felel ezekre a hatásokra. Éppen ezért a külső eredetű, strukturális fenotípusos információt hozzáadhatjuk a strukturális genotípusos információhoz, és ekkor megkapjuk a strukturális információnak azt a teljes összegét, amelyet a felnőtt egyed önmagában hord. Ez természetesen nem azonos az öröklődés kérdésével: kizárólag a genotípusos információ öröklődik.
Az információmérleg felállítása a biológusok gyakorlatában igen nehéz feladatnak bizonyul, mert éles határ csak elméletileg vonható a között, ami genotípusos információ, és a között, ami fenotípusos információ - éppen ezért léteznek a szabályozó mechanizmusok. Ha az osztódó petesejtre semmiféle külső hatás egyáltalában nem gyakorolna befolyást, akkor fejlődését „deduktív" jellegűnek nevezhetnénk, abban az értelemben, hogy a genotípusos információ olyan átalakulásokon megy át, amelyekből semmiféle információnyereség sem adódhat. Hasonló módon „fejlődik" egy matematikai rendszer is, amely kezdetben csak a kiindulási alapfeltevésekből (a „magvául" szolgáló axiómákból), valamint az átalakítási szabályokból áll. E kettőt közösen nevezhetjük „a matematikai rendszer genotípusának". Azonban magzatfejlődés az így felfogott elszigeteltségben nem lehetséges, hiszen a petesejtre mindig hatnak bizonyos befolyások - ha más nem, hát legalább a gravitáció. Tudjuk, hogy ez utóbbinak milyen alakformáló hatása van pl. a növények fejlődésére.
Befejezésül, mielőtt végre hozzálátnánk egy „autognosztikus", illetve „kibergnosztikus" gép tulajdonképpeni megtervezéséhez, tegyük még hozzá az eddigiekhez, hogy a vezérlésnek különféle típusai léteznek. Létezik folyamatos vezérlés, ez az ellenőrzött paraméterek értékeire ügyel állandóan, és létezik diszkrét szabályozás (korláti szabályozás), amely csupán akkor kapcsolódik be, amikor az ellenőrzendő paraméterek bizonyos kritikus értékhatárokat átlépnek. A szervezet mindkét vezér-
221 lési típust használja. Például a hőmérséklet alapjában véve folyamatosan szabályzódik, a vércukorszint viszont diszkrét módon ellenőrződik. Az agyat is tekinthetjük olyan szabályozónak, amely mind a két módszert alkalmazza. Ezeket a kérdéseket azonban Ross Ashby oly tökéletesen mutatta be Az agy szerkezete (Design for a brain) c. munkájában, hogy azt nem szükséges megismételni.
Az egyedfejlődés nem más, mint a kétfajta - a külső és a belső - információ egybevetése. Így keletkezik a szervezet fenotípusa. A szervezet azonban önmagára és a fejlődésre is dolgozik, vagyis önmagának is léteznie kell, és egyidejűleg a fajt is fenn kell tartania. Információtenyészetünk „berendezésének" bennünket kell szolgálnia. Éppen ezért a bioevolúció törvényét, amely kimondja, hogy a környezetéhez legjobban alkalmazkodott marad fenn, tenyészetünkben fel kell váltanunk ezzel a törvénnyel: „Az marad fenn, ami a legpontosabban fejezi ki a környezetet."
Tudjuk már, mit jelent „a környezet kifejezése". Ez a strukturális információk felhalmozását, és nem a szelektív információk összegyűjtését jelenti. Ismételgetéseink talán már feleslegesek is, meg unalmasak is, de itt mégis újra ismételnünk kell egy gondolatot. A teletechnikai mérnök az információérkezés valószínűségét olyan módon kutatja, hogy számára egy száz betűt tartalmazó mondat ugyanazt az információmennyiséget jelenti, függetlenül attól, hogy egy újságcikkből vagy Einstein elméletéből származik-e ez a mondat. Az információ közlésénél ilyen aspektus a legfontosabb. Az információ mennyiségéről azonban olyan értelemben is lehet szó, hogy a mondat többé vagy kevésbé valószínű helyzetet ír-e le (tükröz-e vissza)? Ilyenkor a mondat információs tartalma nem attól függ, hogy az adott nyelvben milyen valószínűséggel jelenik meg ez vagy az a betű, nem is a betűk közös mennyiségétől, hanem csakis magának a helyzetnek a valószínűségi fokától.
A mondat és a reális világ viszonyának a hírközlő csatornán való átadás szempontjából nincs jelentősége, de döntő tényezővé válik annak az információnak az értékelésekor, amely pl. egy tudományos törvényben rejlik. Mi csak ennek a második fajta, strukturálisnak nevezett információfajtának a „tenyésztésével" fogunk foglalkozni.
A „közönséges" vegyi molekulák semmit sem fejeznek ki, illetve - ami ugyanazt jelenti - „csak önmagukat fejezik ki". Nekünk olyan molekulákra van szükségünk, amelyek önmaguk kifejezésén kívül valami rajtuk kívül állónak is a leképezései (modelljei). Ez teljességgel lehetséges, mert a kromoszómában egy meghatározott hely azonkívül, hogy „önmagát", vagyis a dezoxiribonukleinsav egy részecskéjét jelenti, kifejezi azt a tényt is, hogy az ebből a kromoszómából kifejlődő szervezetnek pl. kék szeme lesz. Az igazság az, hogy ezt a tényt csupán, mint a genotípus teljes szervezettségének egyik eleme „fejezi ki".
Mármost hogyan kell értenünk a hipotetikus „elmélet-organizmusok" által végrehajtandó „környezet-tükrözést"? A környezet, amit a tudomány kutat, mindaz, ami létezik, tehát az egész világ - csak éppen nem az egész egyszerre. Az információgyűjtés abból áll, hogy a világon levő rendszerek közül meghatározottakat választunk ki, kutatjuk a magatartásukat. Egyes jelenségek, mint a csillagok, a növények, az emberek olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, hogy maguk „kínálkoznak" rendszereknek; más jelenségek (a felhők, a villámok) csupán látszólag rendelkeznek hasonló autonómiával, ilyen környezetüktől való viszonylagos elszigeteltséggel, függetlenséggel. Áruljuk el most, hogy „információs evolúciónkat" távolról sem zérusnál vagy a teremtés kezdeténél fogjuk elkezdeni, vagyis nem áll szándékunkban olyasvalamit alkotni, aminek először „magától" el kell érnie az emberi megismerés szintjét, és csak ezután mehet tovább. Nem tudom, hogy ez lehetetlen volna-e; bizonyára nem; ám végső soron is egy ilyen, „zérustól elinduló" fejlődés óriási időtartamot igényelne
222 (talán éppen akkorát, mint a biológiai evolúció). Erre azonban egyáltalán nincs szükség. Nyomban felhasználhatjuk ismereteinket, beleértve az osztályozás területét is (tudjuk, hogy melyik rendszer érdemes a kutatásra, és melyik nem). Számításba vesszük, hogy egy ideig talán nem sikerül zseniális felfedezésekre szert tennünk, s hogy ilyenek csak akkor következnek majd, amikor már megszilárdult a „tenyészetünk". A megoldáshoz a fokozatos megközelítés módszerével fogunk eljutni. A tenyészetet különféleképpen tervezhetjük meg. Mintegy próbamodellként szolgálhat egy kupacnyi folyami kavics, mint „különféleségi generátor", és „szelektor", tehát a „szabályosságra" különösen érzékeny kiválogató berendezés is szükséges a modellhez. Ha a szelektor kerek nyílásokkal ellátott válaszfalak sorozatából áll, akkor a kimenetnél csak gömbölyű kavicsokat kapunk, mert a többiek nem jutnak át a „szűrőn". A rendezetlenségből (a kavicshordalék „zajából") meghatározott rendet kaptunk, ámde a kerek kavicsok önmagukon kívül semmit sem képviselnek. Pedig az információ képviseletet jelent. A szelektor nem válogathat az „önmagában való tulajdonság" alapján, hanem csak valami olyasmi alapján, ami ezen kívül áll. Vagyis egyfelől mint szűrőnek a „zajok" generátorába, másfelől viszont a külső világ egy bizonyos részébe kell bekapcsolva lennie.
A „különféleségi generátor" koncepcióján alapul Ross Ashbynek az „intelligenciaerősítő" szerkesztését célzó elgondolása. Ashby azt állítja, hogy egy teljesen kaotikus módon működő berendezés elegendő a tudományos törvény, a matematikai képletek stb. generálásához. Így pl. a Newton-féle binomiális kifejezést morzejelekkel - merő véletlen folytán - egy lepke is „leadhatja", amikor a virágszirmok felett libegteti szárnyacskáit. S mi több: ilyen csodálatos véletlenekre még csak várni sem kell. Minthogy minden információt, tehát, tegyük fel, a Newton-féle binomiális kifejezést - kettes számrendszerrel kódolva - tízegynéhány szimbólumot igénybe véve leadhatjuk, ezért kaotikus mozgásaik során az említett képletet a levegő minden köbcentiméterének részecskéi másodpercenként több százezer ízben leadják. Valóban így is van; Ashby közli is az idevonatkozó számításait. Amiből már egyszerű a következtetés, hogy szobám levegőjében, mialatt ezeket írom, olyan molekulaalakzatok röpködnek, amelyek a kettes számrendszerű kód nyelvén mérhetetlen mennyiségű mindenféle értékes képletet fejeznek ki, köztük az általam felvetett téma megfogalmazásait is, de sokkalta pontosabban és világosabban, mint ahogyan én teszem. S mit mondjunk ezek után a Föld egész légköréről! Ebben a másodperc tört részéig az ötödik évezred tudományának legzseniálisabb törvényei bukkannak fel, és tűnnek is el nyomban, még meg nem született Shakespeare-ek versei, drámái, énekei, más kozmikus rendszerek titkai és a jó ég tudja, hogy mi még!
S mi következik mindezekből? Sajnos - semmi. Ugyanis ezek a sok milliárdnyi atomütközésből keletkezett „értékes" eredmények sok billió egyéb, teljesen értelmetlennel keverednek. Ashby úgy mondja, hogy az új gondolatok önmagukban értéktelenek, mivelhogy mázsaszámra, hektárnyi nagy területeken hozhatók létre olyan „zajos", olyan véletlen folyamatokkal, mint amilyen a gázok atomjainak összeütközése, és viszont mindent a kiválogatás, a szelekció dönt el. Ashby ezzel azt szándékozik bebizonyítani, hogy az „intelligenciaerősítő" megalkotása igenis lehetséges, mégpedig a tetszés szerinti zajfolyamatok generálta ötletek szelektoraként. Mi más oldalról közelítjük meg a problémát; Ashbyt azért idéztem, mert be akartam bizonyítani, hogy hasonló cél felé ellentétes utakon is lehet törekedni (bár céljaink nem azonosak, mert az „erősítő" másvalami, mint a „tenyészet"). Ashby azt javasolja, hogy induljunk ki a maximális különféleségből, s azt fokozatosan „szűrjük meg". Ezzel szemben mi bár nagy, de nem óriási különféleséggel igyekszünk kezdeni, olyannal kívánunk kezdeni, amit egy önszervező anyagi folyamat (mondjuk a megtermékenyített petesejt) is bemutat, és arra törekszünk, hogy ez a folyamat tudományos elméletté „fejlődjön ki".
223 Bonyolultsága ez alatt talán növekedni fog, de az is lehet, hogy csökken; számunkra nem ez a leglényegesebb.
Megjegyzem, hogy az Ashby által posztulált „különféleségi generátor" bizonyos értelemben már ma is létezik.
Mondható, hogy a matematika fáradhatatlanul gyártja a megszámlálhatatlan mennyiségű „üres" struktúrát, a világ pedig, meg a fizikusok és a többi tudósok szüntelenül át- meg átfésülik a különféleségnek ezt a tömkelegét (vagyis a különféle formális rendszereket), s ott időről időre találnak is valami gyakorlatban használhatót; ami „ráillik" a meghatározott anyagi jelenségekre. A Boole-algebra korábban keletkezett, mintsem bárki bármit tudott volna a kibernetikáról; majd kiderült, hogy az agy is használja ennek az algebrának az elemeit, és a digitális számítógépek működését is erre az elvre alapozták. Cayley évtizedekkel korábban találta fel a mátrixszámítást, mintsemhogy Heisenberg rájött volna e számításnak a kvantummechanikában való használhatóságára. Hadamard mesélt egy bizonyos formális „üres" rendszerről, amellyel matematikusként foglalkozott, és amelyről nem is sejtette, hogy bármi köze is lehet a valósághoz, utóbb ez a rendszer alkalmasnak bizonyult empirikus kutatások elvégzésére. Ilyen módon a matematikusok testesítik meg a „különféleségi generátort", míg a kísérletező tudósok az Ashby által posztulált szelektort.
Nos, a matematika a valóságban természetesen nem „zajgenerátor"; hanem rendgenerátor. Különféle „önmagukban való rendek" generátora. Rendeket hoz létre, amelyek közül némelyik többé vagy kevésbé töredékesen egybevág a valóságos világgal. Ez a töredékes egybevágóság teszi lehetővé a tudomány és a technológia, vagyis a civilizáció fejlődését.
Néha azt mondják, hogy a matematika „fölöslegesen" rendezett a valósághoz képest, amely hozzá viszonyítva kevésbé rendezett. Pedig ez egyáltalán nem így igaz. A matematika minden nagyságát, változatlanságát, elkerülhetetlenségét, egyértelműségét figyelembe véve is korunkban mégis első ízben ingott meg, mert alapjaiban repedések jelentek meg a harmincas évektől kezdődően, amikor Kurt Gödel bebizonyította, hogy alapvető posztulátumát - az ellentmondás-nélküliségét és egyúttal a rendszerén belüli teljességét (XII.) - nem lehet kielégíteni, mert ha a rendszer ellentmondás nélküli, akkor nem lehet teljes, ha pedig teljes, akkor megszűnik ellentmondás nélkülinek lenni. Úgy tűnik, hogy a matematika is ugyanolyan gyarló, mint minden emberi tevékenység; személyes véleményem szerint, ebben nincs semmi rossz, semmi lealacsonyító. De hagyjuk a matematikát, ha már viszolygunk tőle. Vajon nem lehet-e elkerülni a megismerési folyamatok matematizálását? Nem azt a fajta matematizálást, amely mindennemű szimbólumok és formalizmus nélkül vezérli a kromoszómák és a csillagok folyamatait, hanem azt, amely jelképek apparátusával, meg algoritmusos átalakítások szabályaival dolgozik, és műveleteivel olyan logikai mélységet épít ki, amelynek a természetben semmiféle megfelelője sincsen. Rá vagyunk-e utalva ezekre a segédeszközökre? Először is valljuk be magunknak - csak mintegy bemelegítésül -, hogy bár ez ígéri a legkevesebbet, a legkönnyebb a „matematikai rendszerek tenyésztésével" kezdeni a dolgot. Magától értetődik: az „axiomatikus magból" kiinduló „deduktív fejlődés" alapján zajló kitenyésztésről van szó, ennek a tenyészetnek a „genotípusa" a megengedett átalakítások összes szabályait magában foglalja. Ily módon mindenféle „matematikai szervezethez" jutunk, amilyeneknek az elképzelésére csak képesek vagyunk, a legbonyolultabb kristályos struktúrák alakjában stb.; eközben pontosan az ellenkezőjét tettük annak, amit ez ideig művelt a tudomány. Mert a tudomány a matematikai rendszerek ürességét töltötte ki a jelenségek anyagi tartalmával, mi viszont nem a jelenségeket fordítjuk le a matematika nyelvére, hanem ellenkezőleg, a matematikát fordítjuk le az anyagi jelenségek nyelvére.
224 Ily módon természetesen ugyancsak mindenféle számításokat elő lehetne állítani, sőt még különféle berendezéseket lehetne tervezni, mindezt azonban úgy, hogy a „genotípusba" a kiindulási adatokat (pl. egy megépítendő gép működési paramétereit) bevezetjük, s a genotípus, amely kifejlődik, megadja - „szervezet" alakjában - a feladat végmegoldását, illetve a géptervet. Persze, ha már sikerül a paraméterek adott értékeit a „genotípus" molekuláris nyelvén kódolnunk, akkor utóbb ugyanezt a „matematikai organizmussal" is megtehetjük, és azt a bizonyos kristályt vagy a „deduktív fejlődés" folyamán előállított egyéb struktúrát a számok, a tervrajzok stb. nyelvére fordítjuk vissza. A megoldás minden alkalommal „önmagától nő ki" a megindított reakciók során, s nekünk magunknak egyáltalán nem kell fejünket törnünk e folyamatnak egyes szakaszain. Csupán a végeredmény a fontos. S emellett a fejlődésnek a belső visszacsatolások ellenőrzésével kell folynia, hogy abban a pillanatban, amidőn a meghatározott paraméterek elérik a megfelelő értékeket, akkor ez az egész „embriogenezis" megállhasson.
Az „empirikus információtenyésztés" elindítása a biológiai evolúció fájának „fejtetőre állításait" jelentené. Az evolúció homogén rendszerből (az őssejtből) indult el, olyan fát alkotott, amely ágak millióira ágazott el - típusokra, családokra, fajokra. A „tenyésztés" materiális megfelelőikben visszatükröződő konkrét jelenségekből indul ki, és mindezeknek olyan „közös nevezőre hozása" felé törekszik, amelynek végeredményeként egységes elmélethez jutunk, méghozzá molekuláris nyelven kódolva egy pszeudoorganizmus stabilis struktúráiban.
De talán már elég a metaforákból. Lássunk hozzá egy bizonyos osztály különálló jelenségeinek modellezéséhez. A bevezető információt magunk gyűjtjük össze, mégpedig „klasszikus" módszerrel. Most az a feladatunk, hogy ezt az információt beoltsuk egy információtermő talajba, szubsztrátumba. Ilyen szubsztrátumként a szintetikus polimervegyületek kémiáját kívánjuk felhasználni.
Feladatunk az, hogy a rendszer pályáját (a jelenség lefolyását) egy másik rendszer dinamikus pályájával ábrázoljuk. A folyamatokat folyamatokkal, nem pedig formális szimbólumokkal kell bemutatnunk. A megtermékenyített petesejt a papírra leírt saját „atom-személyleírásával" vagy az atomokat utánzó golyókból készített térmodellel izomorf. Ez azonban nem izodinamikus modell, hiszen a golyókból felépített modell teljességgel érthetően nem fejlődhet. A modell ugyanazt az információt tartalmazza, mint a petesejt. Ámde e két esetben más az információhordozó. Éppen ezért a petesejt képes a kifejlődésre, a papíros hordozó viszont nem. Nekünk pedig fejlődni képes modellekre van szükségünk. Persze ha a papírra vetett egyenletek jelei hajlandóak volnának az egymással való reakciókra, akkor az egész „információtenyésztés" felesleges volna. Ez azonban természetesen lehetetlen. Az információtenyészet létesítése viszont hallatlanul nehéz feladat, tőlünk időben igen-igen távol esik a megvalósításának lehetősége, de - remélhetjük - nem képtelenség.
Lehet, hogy az „információhordozók" nyersanyagává, pl. szintetikus polimerek óriásmolekulái válnak. Az ilyen molekulák fejlődnek, növekednek, struktúrájuk bonyolultabbá válik, amint a „táplálékul" szolgáló részecskékkel egyesülnek, e részecskék abban a közegben vannak oldott állapotban, amelyben a „hordozók" maguk is tartózkodnak. A hordozók kiválasztása úgy történik, hogy fejlődésük, egymást követő megváltozásaik izodinamikailag megfeleljenek a külvilág meghatározott rendszere (jelenség) változásainak. Minden ilyen molekula: „genotípus", amely az általa képviselt helyzetnek megfelelően fejlődik.
Kezdetben jelentős mennyiségű (néhány billió) olyan molekulát helyezünk el a tartályban, amelyekről eleve tudjuk, hogy az első fázisokban változásaik a megfelelő irányúak. Megkezdődik az „embriogenezis", amely jelzi, hogy a hordozó fejlődésének pályája megfelel a reális jelenség mozgási pályájának. A fejlődés a szituációval fennálló kapcsolatai révén ellenőrződik. Ezek a kapcsolatok
225 szelektívek (vagyis kiselejtezik a „helytelenül fejlődő molekulákat"). Az összes molekulák együttesen „információ-populációt" képeznek. A populáció tartályok során halad át. Mindegyik tartály egy-egy szelekciós állomás. Röviden nevezzük „rostának".
Ez a „rosta" olyan berendezés, amely a megfelelő módon (pl. automatikus manipulátorokkal, perceptronokkal stb.) kapcsolódik a reális jelenséghez. A jelenség állapotáról szóló strukturális információkat a „rosta" lefordítja a molekulák nyelvére, és speciális mikroszkopikus részecskefajokat hoz létre, amelyek közül mindegyik „a jelenség egy állapotának a leírása" vagy mozgási pályáinak pillanat-keresztmetszete lesz. Tehát kétféle részecske hullámai csapnak össze. Az elsők, mint önszervező információhordozók, a fejlődésük során már e pillanatra elért állapotukkal „megjósolják" a reális jelenség állapotát. A második hullám a „rostában" létrehozott részecskék áradata, amelyek azt az információt hordozzák, amely a jelenség tényleges állapotáról számol be.
A „rostában" olyan reakció következik be, amely ahhoz hasonló, ahogyan a szerológiában az antitestekkel összecsapatják az antigéneket. Itt azonban az összecsapódás alapja az „igaz" és a „hamis" közti különbség. Mindazok a részecskék kicsapódnak, amelyek helyesen jósolták meg a jelenséget, mert molekuláris struktúrájuk „beleülik" a „rosta" által termelt részecskék csapdájának molekuláris struktúrájába. Az összecsapódott hordozók, amelyek „helyesen jósolták meg" a jelenség állapotát, a szelekció következő szakaszába kerülnek, itt a folyamat megismétlődik (ismét összeütköznek a jelenség soron következő állapotáról hírt hozó részecskékkel, az állapotot helyesen „előre megmondók" ismét agglutinálódnak stb.). Végül egy bizonyos mennyiségű olyan részecskét kapunk, amelyek a teljes jelenség fejlődésének izodinamikus, szelekciós modelljét képezik. S minthogy kezdeti vegyi összetételüket ismerjük, azt is tudjuk, hogy mely molekulák tekinthetők a kutatott rendszer fejlődése dinamikus modelljeinek.
Ez a bevezetés az információs evolúcióhoz. Az X-jelenség fejlődését helyesen megjósoló információs „genotípusok" egy bizonyos mennyiségéhez jutottunk ilyen módon. Egyidejűleg folyik az egész kutatott osztályhoz tartozó Y, Z jelenségeket modellező részecskék analóg „kitenyésztése". Tegyük fel, hogy végre megszereztük a szóban forgó osztály valamennyi, hétszázmillió elemi jelenségének hordozóit. Most szükségünk van az „osztályelméletre", amely az osztály invariánsainak, vagyis az egész osztály közös paramétereinek meghatározását foglalja magában. Következésképpen az összes lényegtelen paramétereket ki kell rostálni.
Lássunk hozzá a hordozók „következő nemzedékének" kineveléséhez, amelyek már nem a reális jelenség fejlődését, hanem a hordozók első nemzedékének fejlődését modellezik. Minthogy a jelenségnek végtelen mennyiségű feltárásra kínálkozó változója van, ezért előzetesen végre kell hajtani a lényeges változók kiválasztását. Igen sokan vannak, az azonban nyilvánvalóan nem lehetséges, hogy ezek lennének az összes változók. Az előzetes kiválogatást, amint már megjegyeztük, a „klasszikus" módszerrel folytatjuk, vagyis a tudósok hajtják végre.
Ám a hordozók új nemzedéke ez alkalommal nem modellezi az első nemzedék fejlődésének összes paramétereit, de a lényeges változók kiszelektálása most önmagától zajlik le (katalitikus kicsapatás módszerével). A második nemzedék hordozóinak különböző egyedei fejlődésükben az eredeti hordozók különféle változóira nem reagálnak. Némelyek a lényeges változókat kerülik ki, s ennek következtében dinamikus pályáik eltérnek a „helyes jóslat" dinamikus trajektóriájától. Ezeket aztán a soron következő „rosták" egymás után küszöbölik ki. Végül kiválogatódnak azok a második nemzedékbeli hordozók, amelyek noha figyelmen kívül hagyták a változók bizonyos mennyiségét, mégis „megjósolták" az elsődleges hordozók fejlődésének teljes pályáját. Ha gyakorlatilag ugyanaz a második menetben „célba érő" hordozók felépítése, akkor ez azt jelenti, hogy megkaptuk, vagyis
226 „kikristályosítottuk" a kutatott osztály elméletét. Ha a hordozók között még továbbra is különféleség (vegyi, topológiai) van, akkor a szelektálást meg kell ismételni, hogy folytatódjék a lényegtelen változók kiküszöbölése.
A „kikristályosított elméletek" vagy, ha így jobban tetszik, az „elméleti organizmusok" második nemzedéke már „rivalizálni" kezd tükrözési képességben a jelenségek egy másik osztályának „elméletét" alkotó analóg részecskékkel. Ilyen módon igyekszünk az „osztályok osztályának elméletéhez" eljutni. Ez a folyamat tetszés szerinti ideig folytatható abból a célból, hogy az „elméleti általánosítás" különféle lépcsőfokait érjük el. Elérhetetlen, de azért elképzelhető a „megismerés koronája", valamiféle „elméleti szuperorganizmus", amely a célunkul kitűzött evolúciós piramis csúcsán foglal helyet: vagyis egy „minden létező elmélete". Ennek megalkotása természetesen lehetetlen, csak azért beszélünk róla, hogy még szemléletesebbé tegyük a „fejtetőre állított evolúciós fával" való analógiát.
A most ismertetett koncepció kifejtése meglehetősen fárasztó - mégis igen primitív koncepció. Gondolni kell a tökéletesítésére. Például érdemes volna bizonyos fajta „megvalósított lamarckizmust" alkalmazni a „tenyésztés" során. Tudjuk, hogy Lamarcknak a szerzett tulajdonságok öröklődését hirdető elmélete nem felel meg a biológiai tényeknek. Ám a „szerzett tulajdonságok" öröklődésének módszerét alkalmazhatnánk az információs evolúcióban azzal a céllal, hogy az „elméleti általánosítások" folyamatát siettessük. Az igaz, hogy „kikristályosított információról" beszéltünk, de ugyanilyen joggal lehetséges lenne az is, hogy az „elmélethordozó" részecskék mások (pl. polimerek) legyenek. Az is előfordulhat, hogy hasonlóságuk az élő szervezetekhez egyes vonatkozásokban nagyon is jelentős lesz. Lehetséges, hogy nem is részecskékből kellene kiindulnunk, hanem viszonylag nagy konglomerátumokból vagy éppenséggel „pszeudoorganizmusokból", illetve „fenotípusokból", amelyek egy reális jelenség információs feljegyzését képviselik, és arra kellene törekedni, hogy az ilyen „fenotípus" kitermelje a maga „általánosítását", a maga „elméleti tervét" vagyis „elmélet-genotípusát", tehát éppenséggel homlokegyenest az ellenkezőjét kellene kitűzni, mint amit a közönséges biológiai jelenségekben tapasztalunk.
Hagyjuk abba az ilyen elgondolásokat, mert hiszen igazolni egyiket sem lehet. Csak annyit jegyzünk még meg, hogy bármely „részecskeelmélet" egy olyan rendszertörvénnyé általánosított információ forrása, amelyet általunk érthető nyelvre fordíthatunk le. Vagyis kódolható információt ad. Ezek a részecskék mentesek a formális matematikai rendszerek korlátozottságaitól: ugyanis képesek három, öt vagy hat gravitáló test viselkedésének modellezésére, ami matematikailag (legalábbis egzakt módon) elvégezhetetlen vállalkozás volna. Amikor elindítjuk az „öttestelmélet" hordozójának fejlődését, akkor a reális testek helyzetére vonatkozó adatokhoz kívánunk jutni. E célból egy megfelelő készülékben úgy kell „elindítanunk" őket, hogy a visszacsatolás révén fejlődésük pályái a kutatott rendszer pályáival összehangolódjanak. Ez természetesen feltételezi azt, hogy a szóban forgó hordozóknak önszabályozó és önszervező mechanizmusaik legyenek. Mondhatjuk tehát, hogy úgy vagyunk ezzel, mint Liao Hszi-ming, aki a sárkányok elleni harcra oktatott, s az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy tanfolyamának elvégzője sehol sem tudott sárkányra bukkanni. Mi sem tudjuk: sem azt, hogy miként kell létrehozni az „információhordozókat", sem azt, hogy hol keressünk hozzájuk építőanyagot. Mindenesetre bemutattuk, hogyan képzelhető el egy távoli „biotechnológia" jövője. Amint láttuk, lehetőségei nem csekélyek. S most, az elmondottakon felbátorodva, befejezésül hadd mutassuk be a biotechnológia még egy változatát.
Különálló osztályt képeznének az olyan „információhordozó spermiumok", amelyeknek feladata nem a jelenségeknek vagy berendezéseknek a kutatása, hanem a létrehozása volna. Ilyen „spermi-
227 umokból" vagy „petesejtekből" bármely kívánatos tárgy (gép, szervezet stb.) keletkezhetne. Persze, egy ilyen „munkás spermiumnak" egyaránt kellene rendelkeznie a kódolt információval, valamint végrehajtó szervekkel is (akárcsak a biológiai spermiumnak). Az ivarsejt tartalmazza végső céljának információját (a szervezet), és azt az információt is, hogy ezt a célt milyen úton lehet elérni (embriogenezis), a „magzat felépítéséhez" szükséges anyag azonban kész formában áll rendelkezésre (a petesejtben). Egy olyan „munkás spermium" is elképzelhető, amely nemcsak arra vonatkozó információval rendelkezik, hogy milyen tárgyat kell megépítenie, és milyen módon kell ezt tennie, hanem ráadásul még arra vonatkozó információja is van, hogy környezetének anyagait (pl. egy másik bolygón) miként dolgozza át a szükséges építőanyaggá. Ha egy ilyen „spermium" megfelelő programmal rendelkezik, akkor a homokba kitéve, létrehozza mindazt, ami szilíciumból csak létrehozható. Esetleg más anyagokat kell „elébe dobni", és természetesen energiaforrást (pl. atomenergiát) kell rákapcsolni. Ez a pánbiotechnológiai záróakkord azonban éppen az a hely, ahol legfőbb ideje befejezni ezt az elmefuttatást (XIII.).
GNOSZTIKAI MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG
Ideje megmagyaráznom, hogy könyvemben miért fordítok nagyobb figyelmet a technológiai fejlődés aspektusára, mint a tudományéra, holott a tudomány a technológia hajtóműve. Arról van szó, hogy a tudomány - ha szabad így kifejeznem magam - kevésbé ismeri önmagát, mint a technológia, ugyanis kevésbé ismeri a saját korlátait, mint amaz. Ezek a korlátok elsősorban nem is azt érintik, amiről a tudomány beszél, vagyis a világot, amelynek teljes képét igyekszik bemutatni, hol mint a filozófia szövetségese, hol mint versenytársa, hol csak mint annak korrigálója - hanem inkább azt, hogy milyen módon tevékenykedik a tudomány. A tudomány leendő állapotokat jósol meg, de saját leendő állapotát jövőbeli fejlődését megjósolni képtelen. „Jó", tehát a gyakorlatban igazolódó elméleteket alkot, de saját maga azt már nem tudja „jól", hogy ezt miként teszi. Kísérletes jelenségeket vizsgál, amelyeket a tapasztalat segítségével ellenőrizhet, de önmagát megint csak képtelen ilyen következetesen empirikus módon tárgyalni. Arra vonatkozóan, hogy a technológusok termelési receptjei tulajdonképpen mik, eléggé könnyű egységes álláspontra jutni. Arra vonatkozóan azonban, hogy mik is tulajdonképpen a tudományos elméletek, ilyen általánosan egységes vélemény nem létezik. Rendszerint megkülönböztetik egyrészt a fenomenologikus elméleteket, * amelyeket, mint „gyorsfogyasztásra szánt" általánosításokat, munkahipotézisként alkalmaznak a jelenségek egy bizonyos csoportjához vagy osztályához, másrészt a magyarázó elméleteket. Ez a felosztás talán nem is rossz, a baj csak ott van, hogy gyakran nemigen tudják, hogyan alkalmazzák a gyakorlatra. Ugyanaz az elméletbizonyos jelenségekkel kapcsolatban lehet fenomenologikus, mások esetében pedig magyarázó. Például Newton elmélete magyarázza a Kepler-törvényeket, amelyek kifejezetten fenomenologikus jellegűek, mert csak leírják a bolygók keringését, de nem magyarázzák meg, hogy miért éppen így mozognak a bolygók. Newton elmélete összevetve a relativitáselmélettel, fenomenologikusnak bizonyul, hiszen nem magyarázza meg a gravitációs tér tulajdonságait, hanem csak adottnak veszi azokat, míg az einsteini elmélet a tér metrikáját a benne levő gravitáló tömegektől teszi függővé. Ámde Einstein elméletének „megmagyarázó ereje" is korlátozott, mivel ez az elmélet sem tárja fel, hogy
* Fenomenologikusnak nevezik a természettudományban a jelenségek olyan leírását, illetve elméletét, amely főleg a közvetlenül észlelhető sajátosságokra, illetve ezek összefüggéseire vonatkozik, a mélyebb okok keresésének, a jelenségek mögött levő lényeg feltárásának az igénye nélkül. Ilyen elmélet pl. a klasszikus termodinamika. - Szerk.
228 „mi is az a gravitáció". Egyébként is a megmagyarázás mindig lépésenkénti előrehaladást jelent, olyan folyamatot, amelynek egy bizonyos ponton meg kell állania; a megismerés nem más, mint egyes - formálisan már általánosított - tényeknek más általánosításokhoz való viszonyítása, és ez végeláthatatlan folyamat. Mindenesetre - amint ezt a példák mutatják - a régebbi elmélet fenomenologikus volta lelepleződik, amikor az új elmélet részévé válik, de amíg ez nem történik meg, addig a szakemberek véleménye ebben a kérdésben eltérő lehet (és el is térnek egymástól).
S mihez tartják magukat ilyen helyzetben a szakemberek? Álláspontjukat gyakran lélektani tényezők eleve meghatározzák. Így pl. Einstein fenomenologikus elméletnek tekintette a kvantummechanikát, mivel nem volt hajlandó elismerni a mikrojelenségeknek elvileg statisztikai jellegét. („Az Úristen nem kockázhat a világgal" - mondta.) Az én véleményem szerint, ha egy tudományos elmélet nemcsak kísérletileg igazolható, és nem csupán beleilleszthető egész tudományunk „információs struktúrájának" már felállított épületébe, hanem ezenkívül még szubjektívan át is élhető, azt az érzést tapasztalva, hogy intellektuális kielégülést is nyújt nekünk, mert abba a sajátos állapotba juttatott bennünket, amelyben úgy érezzük, hogy a „dolgok lényegét értettük meg", ez olyan, mint valami fényűző ráadás, amelyet hálás szívvel illik fogadni, de amelyet feltétlenül, minden időben és minden jelenségre vonatkozóan megkövetelni nem lehet. Elkerülhetetlenül némileg „állati" értelmünk sajátosságai a „magyarázat megértésének" folyamataira minden bizonnyal túlságosan is erőteljesen hatnak ahhoz, hogy a tudománytól olyan magyarázatokat követelhetnénk meg, amelyek kíváncsiságunkat oly teljes mértékben kielégítik, hogy azokba nemcsak belenyugszunk, hanem amelyeket „értő módon" „átélni" is tudunk. Ha nem volnának deduktív matematikai rendszereink, akkor szinte teljesen tehetetlenül állanánk mindazon jelenségek előtt, amelyek kívül esnek biológiai környezetünk szféráján, vagyis azon, ami motorikus-vizuális valamint hallási-tapintási testi érzékeléseinkkel megközelíthető. A fizikusok kórusa által ismételgetett felhívás: hogy a „lehető legőrültebb" elméletet kell kigondolni, tulajdonképpen arra szólít fel, hogy radikálisan tépjük szét azokat a hatalmas kötelékeket, amelyek még absztrakcióinkat is összekötik a mindennapi tapasztalatok közegével. Valójában nem is az „őrült" elgondolásokról van szó, hanem arról, hogy megszabaduljunk - biológiai és pszichológiai értelemben is attól az „állati princípiumtól", amely gátat vet megismerésünk további előretörésének. Hogy ez a további előretörés milyen mértékben lehetséges, hogy kell-e valahol határának lennie, ezt, szó, ami szó, nem tudjuk. Bevallhatjuk, ugyanis, hogy egyfelől a jelentések megértése végső fokon alig több, mint a velük való bánáshoz szükséges ügyességek kifejlesztése, de másrészt az is ismert, hogy általánosságban az összes konstruált nyelvek, beleértve a legformalizáltabbakat is, nem tökéletesen autonómok, és nem is lehetnek azok, mert létezésüket és azt, hogy képesek a működésre, mindig annak köszönhetik, hogy végső soron a normális nyelvekben gyökereznek. Ez utóbbiak pedig mindennapi világunk sajátos struktúráinak és törvényszerűségeinek szakadatlan nyomása alatt formálódtak ki. Márpedig ezekben a struktúrákban és törvényszerűségekben másra elcserélhetetlen természetes világunk nyilatkozik meg. Azt is tudjuk, hogy a tudományban nem szabad bárminek a „nyilvánvaló" voltára hivatkozni, minthogy a „nyilvánvalóságokban" csupán a megcsontosodott szokások következményei nyilatkoznak meg, s ezeket a szokásokat az emberi lények működésének - adott történelmi körülmények között kialakult - anyagi és társadalmi színvonala határozza meg, és sok filozófiai rendszer szerencsétlenségére azt a kődarabot jelentik, amelyen végül is kicsorbult éles kaszájuk vagy beretvájuk, és beigazolódott az ún. „őslétezők" illuzórikus volta - azoké a tulajdonképpeni „nyilvánvaló" dolgoké, amelyeknek - megfelelő kiválasztás esetén - minden rendszer alapját kellene szolgáltatniuk, mert ellenkező esetben megnyílnék a végtelen redukciók szakadéka: valamilyen regressus ad infinitum vagy egy circulus vitiosus csapdája.
229 Amikor sietve meghátrálunk az ilyen veszedelmes fejtegetések világától, s úgy térünk vissza témánkhoz, hogy immár némileg meggyőződtünk arról, milyen bizonytalan a tudomány abban a kérdésben, vajon mik is a saját elméletei, és hogy mennyire hiányzik minden tudományos elméletalkotás mellől valamilyen metateória. A dolgok ilyetén állásánál még talán az információs megközelítés módszere látszik a legtöbbet ígérőnek, mert azt a többinél kevésbé terhelik szubjektív vagy voluntarista lerakódások. Nem állítjuk azt, hogy ez tökéletes vagy csalhatatlan, sem pedig azt, hogy véglegesen megoldaná a problémákat egészen a tudományos elméletek ontológiai „státusának" problémájáig; ámde - amint rövidesen látni fogjuk - az ilyen kérdéseket még csak érinteni sem kell olyankor, amikor „rendezett" vagy - az adott szövegösszefüggésben - egyszerűen „hibátlanul funkcionáló" tudományos elméletek technológiai tömegtermeléséhez akarunk hozzáfogni. A tudományfilozófia művelőjét ez az álláspont nem elégíti ki, sőt a mienkéhez hasonló minimalizmust bizonyára kibúvónak, csűrés-csavarásnak véli, vagy - ki tudja - tán még úgy is tekinti, mint dezertálást, arról a területről való megengedhetetlen megfutást, ahol megoldásokra volna szükség. Nos, legyen bár így - vállalva mindezeknek a vétkeknek a terhét, foglalkozzunk gondolatkísérletünkkel, jól megértve céljuk szerény voltát.
Az információmennyiség megmérhető, a megmérhetőség pedig az első előrevivő lépést jelenti. J. Bronowski * javasolta azt, hogy a Természetnek a Tudós által megfejtett „titkosírásáról" szóló régi metaforát kellene a tudományos elméletek információs analízisének kiindulópontjává tenni. Először is leszögezendő, hogy az az információ, melyet a Tudós a Természettől kap, sajátosan kódolt közlés, emellett prima facie sem az nem tudható, hogy miként lehet dekódolni, sem az, hogy egyáltalában csupán egyetlen helyes „kód" létezik-e. Az is ismeretlen, hogy mi képviseli ennek a kódnak az olyan elemekhez hasonló elemeit, mint mondjuk, az ábécében a betű vagy a nyelvben a szó. Az írásfejtő feladata reménytelen volna, ha csupán egyedül az információs közlés állana a rendelkezésére - de mégis fel kell tennie a Természetnek (a tapasztalati tényeknek) számára ismeretlen nyelvén -, azokat a „kérdéseket", amelyekre az majd (a kísérlet anyagi eredményeivel) válaszolni fog. A Természet „kérdéseinek" és „válaszainak" nyelve az emberek számára abban az értelemben marad érthetetlen, hogy nem lehet azonosítani azzal a nyelvvel, amelyet az emberek egymás között használnak. De csak annyira nem érthető, amennyire nem befejezett: hiszen sohasem ismeretes, hogy már felfedeztük-e „végső" elemeit ennek a nyelvnek, és sikerült-e azoknak „végső" jelentését megállapítani. Ugyanakkor minél hosszabb ideje halmozza fel a tudomány azt az információs közlést, amelyet a Természet „feleletei" alkotnak, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a közlésben felfedezett szabályosságok nem véletlenszerűek, hanem a vizsgált világ számára inherensek, hogy belsőleg hozzátartoznak ehhez a világhoz, mint lényeges és általános összefüggéseinek kifejezései. Ilyen módon megismételhető és reprodukálható kapcsolatok képében a törvényszerűségeknek egyre nagyobb tömegét fedezzük fel. Ha ugyanannak a jelenségnek vagy a jelenségek egy osztályának több, „egymással konkurráló" elmélete állana rendelkezésünkre, akkor kiszámítva, hogy egyik-egyik mekkora információmennyiséget foglal magában, úgy döntenénk, hogy azt választjuk, amely több információt tartalmaz. Az információ ugyanis a rendezettség fokát jelzi; következésképpen mindig arra törekszünk, hogy a természetben a rend maximumát tárjuk fel. A maximális rend, amelyet el tudunk képzelni, nagyobb annál, mint amelyet a természet felmutat, mert mi nem vártuk a (Heisenberg-féle) határozatlanságot, az elemi részecskék megkülönböztethetetlenségét, a mérések relativitását, a (fénysebességet megközelítő) sebességek összeadhatatlanságát stb. A helyzet tehát nem az, mintha bizonyos rendtípusokat egyszerűen ráhúznánk a természetre, s benne - amint bizonyos filozófusok hirdették - csupán azt találjuk, amit mi magunk „vetítettünk" beléje,
* J.Bronowski, The Common Sense of Science, Penguin Books, 1960. -- K.
230 (mivelhogy a kísérletező kérdéseire „felelve" a természet meghamisítódik, a mi túlzottan is optimista, túlságosan is leegyszerűsíthető rendre való hajlamunk miatt.).
Minthogy pedig a természet a neki „javasolt" rendek közül bizonyos típusokat előnyben részesít, ezért a tapogatózásaink - próbáink, hibáink - során maga jelöli ki további kutatásaink stratégiai irányvonalát. Más dolog az, hogy nem egyszer „ötletre", „ihletre" is szükség van, mert ennek segítségével sikerülhet valakinek a jelenségek valamely területén egy-egy újfajta rendet „kitalálnia", amelyet „javasolhat" a természetnek, más szóval, „amelyet a természetben kereshet". A jelenségeknek ugyanarra az osztályára vonatkozó információmennyiségeket, amelyeket a különböző elméletek foglalnak magukban, összehasonlíthatjuk egymással, de nem hasonlíthatjuk össze sem közvetlenül, sem közvetetten azt az információmennyiséget, amely, mondjuk, a fizikai elméletekben foglaltatik, „magának a természetnek" az információtartalmával, mivel a természet potenciálisan végtelen.
A „metateoretikus" problémák megteremthetik, méghozzá a legközelebbi jövőben, a maguk technológiai vonatkozásait, annak gyakorlati értelmében. Ha lábbelitermelésbe akarunk fogni, akkor arról a kérdésről, hogy mi is az a lábbeli, szerfölött elvont vitát kezdeményezhetnénk (feneketlen dilemma a következő: tegyük fel, hogy a barlanglakó ősembernek „véletlenül" a talpára ragadt két bőrdarab. Nos tekinthető ez már lábbelinek, noha az elmondott eseményt nem előzte meg a „lábbelikészítés" szándékolt aktusa, vagyis a lábbeli „absztrakt modelljének felbukkanása a barlanglakó fejében" stb.)2x. A technológusnak csak az a lényeges, hogy birtokában legyen a termelési receptnek majd a gyakorlat megmutatja, hogy az, amit készített, lábbeli-e vagy sem. A „metalábbelinek" történelem előtti ontológiai vonatkozású kérdései és más hasonlók nem tartoznak rá. Tehát analóg módon, ha a tudományos elméletek termelését akarnánk kifejleszteni, akkor jósoló minőségükben való gyakorlati kipróbálásuk adja majd tudomásunkra, hogy a kívánt jellemzőjű gyártási végterméket sikerült-e előállítanunk.
Itt egyáltalán nem érintjük azt a kérdést, hogy azoknak az elméleteknek, ha sikerül őket létrehoznunk, „magyarázó" jellegük lesz-e, vagy csupán „fekete doboz" típusú elméletek lesznek-e (vagyis olyan dobozt sikerült-e termelnünk, amelyről semmit sem tudunk azonkívül, hogy ha a bemenetébe bevezetjük egy jelenség adott állapotát, akkor a kimenetnél az eljövendő állapotára kapunk prognózist). Érthető a „magyarázó" elméletek megszerzésére irányuló vágy, de a jelenség lényegének megértésénél fontosabb a birtokbavétele (persze ha lehetséges), vagyis az, hogy megismételhetővé, szabályozhatóvá tegyük, értsünk hozzá, hogyan lehet megvalósításának valószínűségét növelni vagy csökkenteni. Lehet, hogy a „megértés" végül is a már említett fényűző ráadásnak fog bizonyulni, amely az ismeretek fejlődésének csupán egy bizonyos szakaszában biztosítja az emberek lelki komfortját, de az is lehet, hogy ez nem következik be. Ráadásul ezt a kérdést egyáltalában nem kell a „termelés megindítása" előtt véglegesen megoldani.
Mondható az, hogy a megtermékenyített petesejt (pl. tyúktojás) a „prognózisa" annak a szervezetnek, amely kifejlődik belőle; tehát úgy is mondható, hogy ez olyan termelési recept, amely „önmagát" materiálisan megvalósítja. Kérdezzük meg, tulajdonképpen mi a különbség az elmélet és a termelési recept között? A kibernetika nyelvén a termelési recept a működési program, annak algoritmusa. Az elmélet formalizált alakjában ugyancsak algoritmus; ha az volna a szándékunk, hogy világegyetemet készítsünk, akkor következésképpen el kellene készítenünk a saját világegyetem-termelő receptünket, aminek egyenértékűnek kellene lenni egy „kimerítő világegyetem-elmélettel", vagyis olyan elmélettel, amely egyértelműleg határozza meg a világegyetem összes paramétereit. Az ilyen paraméterek mennyisége azonban, amint máshonnan már tudjuk, végtelen, amiből az következnék, hogy a „receptnek" vagyis az algoritmusnak is végtelennek kell lennie. Mégis láthatóan
231 elegendő csak néhány paraméter értékét meghatározni, hiszen az ennek során keletkező kapcsolatok folytán a többi paraméter-értékek mintegy „automatikusan", „önmaguktól", a mi külön beavatkozásunk nélkül fognak meghatározódni. Sőt ez rendkívül valószínű is. Az algoritmusnak tehát egyáltalán nem kell végtelennek lennie; azok a paraméterek, amelyeket meghatározni nem kell, „lényegtelenek", és a „világegyetem-elmélet", mint „világegyetem-recept" szintén nem lesz végtelen sorozat (mármint jelek, kódelemek sorozata). Kevésbé becsvágyó technológusaink termelési receptjei a végtermékeket tekintve konvergensek: végtermékeik egybevágóak, hiszen ezek a termékek olyan azonosak egymással, mint a homo- sőt izomorf halmazoknak (pl. hűtőszekrény, autók, varrógépek halmazának) egyes elemei. A tudományos elmélet „divergens" recept, mert különféle állapotoknak (jelenségosztályoknak) nagy mennyiségére vonatkozik. Ám az ilyen megkülönböztetés relatív és meglehetősen kétes is. Kiderül, hogy a kettő közti különbséget az információk mennyisége dönti el: az evolúció elmélete és az evolúció termelési receptje között, vagy a csillagépítés elmélete és a csillagtermelés receptje között óriási szakadék tátong, amelyet az elméletek esetében az információ hiánya okoz. Hogy csillagot vagy evolúciót „készítsünk", ahhoz -- egyszerűen megfogalmazva - sokkal többet kell tudnunk, mint ahhoz, hogy bármelyiknek megalkossuk a tudományos elméletét. Amiből az következik, hogy a termelési recept az anyagi jelenség feletti uralomnak magasabb fokát jelenti, mint a tudományos elmélet, és ezzel magyarázható a tudomány eddigi vezetése alól szívesen felszabaduló technológiának bizonyos mértékű (legalábbis potenciális) fölénye. Ahhoz, hogy valamit előre lássunk, rendszerint kevesebb információ szükséges, mint ahhoz, hogy azt a dolgot (azt a jelenséget) előállítsuk. Próbáljuk most egybevetni az elméleti fizika egy képletét - pl. azt, hogy E = mc2, a megtermékenyített tyúktojás genotípusával. „Minek felel meg" a tojásban ez a képlet, ha mindkettőt - a képletet és a genotípust is - egy bizonyos fajta algoritmusnak tekintjük?
A genotípus információs tekintetben teljesen „önellátó". Csirke kel ki belőle, csak lássuk el a tojást kellő mennyiségű hővel. A tojásban meglevő anyagok ehhez elégségesek, elvileg sem szükséges a számára semmiféle kiegészítő információ. Ezzel szemben Einstein képlete önmagában semmi: információs tartalmat, mint műveleti útmutatás csak az elméleti fizika alapján nyer, és ha megpróbálnánk megállapítani, „mennyi fizika" bevonása kell ahhoz, hogy a képlet „ugyanolyan alkalmassá váljék a működésre" (a jóslásra), mint a tojásban a gén, akkor kiderülne, hogy kis híján az egész fizikát - a méréselméletet is beleértve - kell olyan „genotípusnak" tekintenünk, amelynek keretei között a „képlet-gén" konkrét műveleti tartalmat kap. Az adott esetben - éppen a műveleti értelem miatt - akciónkba még embereket is, éspedig fizikusokat is be kell vonnunk, minthogy az egész fizika „önmagától" nem mozdul ki a helyéből: valakinek végre kell hajtania a méréseket, a kísérleteket, be kell helyettesítenie az adatokat, meg kell határoznia a határfeltételeket stb. Így hát egyetlen tyúktojással csak „a fizika a fizikusokkal együtt" egyenértékű mint információs struktúra, amely előre megjósolja a jövendő állapotát.
Mint már említettük, a fizika „divergens" módon jósol: Einstein képlete „címzettjének", „leendő állapotainak" - az energia és a tömeg viszonyát illetően - az egész világot kell tekintenünk, ezzel szemben a tojás azt az egyetlen szervezetet határozza meg előre, amely kikel belőle. Igaz, a külső világ sajátos „transzformációkat" hajt végre azon a szervezeten (minthogy az embrionális fejlődésre pl. ilyen tényezők hatnak, mint a gravitáció, a sugárintenzitás stb.), a tojás azonban információs szempontból az ilyen transzformációkkal szemben nagymértékben invariáns, hiszen nem okozhatnak olyan változást, amelynek következtében a fejlődő csirke szalamanderré válna. Mégis, mindeme fontos különbözőségek ellenére egybe lehet vetni az „elméletet" és a „termelési recepteket". Legalábbis abban az értelemben, hogy létezhetnek olyan termelési receptek, amelyek alig vagy némileg, vagy
232 eléggé hasonlítanak az általunk tudományos elméleteknek nevezett struktúrákhoz. Ez a hasonlóság folytonos skálát mutat - kezdve a homomorfizmustól egészen az izomorfizmusig.
Tudvalevően minden algoritmushoz hozzárendelhető egy olyan véges automatának nevezett gép, amely realizálni fogja ezt az algoritmust, s ennek során az említett gép és az említett algoritmus között kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés jön létre. Ha képesek volnánk az egész fizikát formalizálni, akkor felépíthetnénk egy olyan automatát, amely a fent említett értelemben (izomorf módon), vagyis kölcsönösen egyértelműen egyenértékű lenne ezzel a fizikával. Ez azonban bizony nem valami szellemdús foglalatosság volna részünkről, hiszen az eredményként kapott gép csak ugyanazokat a transzformációkat hajtaná végre, amelyeket a fizikus végez el a fizikai egyenletekkel - ezenfelül semmihez sem értene, semmit sem tudna „kitalálni". A fizikának sok ember közös erőfeszítésével már megalkotott algoritmusát képviselné, csak éppen gép alakjában megtestesítve - semmi többet.
Mégis érdekes volna mérlegelni a következő lehetőségeket: tegyük fel, hogy már vannak olyan gépeink, vagyis véges automatáink, amelyek egyenértékűek egy meghatározott elméleti rendszerrel, és ráadásul fejlődésre is képesek. Tehát a „teóriagépeknek" különleges fajtáját képviselnék, olyan véges automatákat, amelyek fejlődésen mennek át, vagyis a környezeti körülményektől függően bizonyos változások zajlanak le bennük, aminek során környezetük bizonyos változásaikat előnyben részesíti, más változásaikat elveti. Egyszóval olyan „mutáció" és „természetes kiválogatódás" állana rendelkezésünkre, mint bármely evolúciós folyamatban.
Először is hadd jegyezzük meg, hogy ilyen gépek bizonyos értelemben már léteznek is, hiszen ilyenek maguk a megtermékenyített petesejtek, ezenkívül, ha sikerülne egyszer úgy eljárnunk, hogy az „evolúciós adaptáció" identikus legyen a lényeges kapcsolatokkal, vagyis a környezetbeli invariánsok megismerésével, akkor „elméletgépeinkben" megnövekednék az információk mennyisége, és a fizikának a fejlődésen átmenő véges automaták ilyen „elméleti fajtájának" genotípusaiban kódolt, s önszervezés folytán megindult evolúciójához jutnánk.
A környezetnek nyilvánvalóan egészen különlegesnek kellene lennie, hiszen visszacsatolások rendszereiből kellene állania, amelyek a külső világ állapotairól informálják a gépet, és olyan információkból, amelyeket a „gépeknek" az ezeknek az állapotoknak a változásaira adott válaszai alkotnak. Ez a terv ma még megvalósíthatatlan képzelgésnek tűnik. Gondoljunk azonban az előttünk álló évezredekre - akkor talán megváltozik a helyzet.
Próbáljuk meg elképzelni az alábbi kérdésre a választ (hiszen sokkal pontosabbra ezen a helyen nincs lehetőségünk): vajon az elméletautomaták valóban elméletalkotók „fajtájává" válhatnak-e, olyképpen, hogy megszerzik azt a képességet, amivel már létező algoritmusokat transzformálni tudnak egészen a gyökeres átalakításokig, ha a környezetből eredő kísérleti adatok ezt kívánnák meg, sőt még az olyan transzformálás képességére is szert tehetnek-e, amely eleve új „létezők" - vagyis afféle „kvantumok", „vektonok", „kvarkok" stb. bevezetését írja elő? A transzformálandó algoritmusok ebben az esetben maguknak a gépeknek a belső struktúrái, tehát azt kérdezzük, képesek volnának-e „adekvát módon" válaszolni a környezet információs változásaira - mégpedig belső szervezettségük kialakításával. Ebben az értelemben, a gépek bonyolultabbakká válnak, elméleti információktól egyre terhesebbekké lennének. Lehetséges ez? Az a mechanizmus, amelyet a „közönséges" evolúció használ, a mutációs - a próbálkozások és hibázások mechanizmusa - láthatóan igen keveset ígér. A genotípusok, mint tudjuk, sohasem változtak meg „belső inspirációból", az evolúció éppen ezért olyan módfelett lassú folyamat, és pontos megismerési analógiája sem hozna különös hasznot. A konstruktőröktől azt kellene megkívánnunk, hogy teremtsék meg az értelmen kívüli gondolatok keletkezésének lehetőségét (márpedig a gondolatok szabályosan az értelemben keletkeznek), hiszen
233 automatáink egyáltalában nem agyhoz hasonló rendszerek - inkább holmi „gondolattalan" genotípusra emlékeztetnek.
És itt most két olyan kulcskérdéshez érkezünk, amelyeket optimista hallgatással mellőztünk akkor, amikor az információtenyésztést tárgyaltuk meg. Az első: elméleti struktúrák előállítása olyan materiális generátorral, amely nem agy; a második: az ilyen struktúrák eredményes kiválogatódásának kifejlesztése. Az ún. elméleti struktúrák formalizált rendszerek, amelyeket tehát egy bizonyos axiómaösszességből deduktív módon vezetnek le, meghatározott transzformációs szabályok alkalmazásával, és néhány, a reális világban létrejöhető vagy létre nem jöhető összefüggést képviselnek. E struktúráknak anyagi közegben való megtestesítése, vagyis a velük izomorf véges automaták megépítése a legkevésbé sem változtat azon a tényen, hogy formális struktúrákkal van dolgunk, amelyekre ránehezedik a matematikai kutatások minden, szerfölött vesződséges, sőt részben titokzatos következménye. Minden formális rendszert a fentebb említett szabályok segítségével kell generálni, és a megadott axiomatikus magból kell levezetődnie. A szabályok és az axiómamag együttesen alkotják az algoritmust, márpedig Gödel, Church és más kutatók munkáiból tudjuk, hogy léteznek olyan feladatok, amelyeknek megoldására semmiféle algoritmus sem alkalmas, aminthogy azt is tudjuk, hogy egy adott formális rendszernek minden deduktívan levezethető (mennyiségét tekintve), megalkotható, végtelen deduktív következménye egyúttal egy bizonyos fajta „kontinenst" is alkot, és hogy azon mindig létezik a transzformációknak olyan „lépésenkénti dedukciós" útja, amely a rendszer axiómáitól egészen e „kontinens" területén „elhelyezkedő" meghatározott tételhez vezet. Ugyanekkor azonban - Gödel bizonyítása szerint - végtelen mennyiség létezik olyan tételekből, amelyeket, habár az adott rendszerben valóban igazak, de mégsem lehet semmiféle dedukciós módon levezetni belőle: ezek - hogy szemléletesen fejezzük ki magunkat - „igazságszigeteket" képviselnek, amelyek elszigetelten szétszórva a „dedukciós-kontinens" határain túl léteznek. Tehát még akkor is, ha volna végtelenségig működő generátorunk, az csak a rendszer „kontinensét" vizsgálhatná, de sohase léphetné át annak határait, nem is ugorhatná át azokat a „dedukciós szakadékokat", melyek azt az említett „igazságszigetektől" elválasztják, de hiszen éppen ezek jelenthetnének - tisztán gyakorlati, tapasztalati szempontból - értéket, mint meghatározott, reális jelenségek formális modelljei.
Church hipotézisének értelmében (amelyet igaz, hogy nem sikerült bebizonyítani, mert még magát az algoritmus fogalmát sem sikerült teljesen formalizálni, de amely gyakorlatilag véve bizonyosnak látszik) az algoritmusok ugyanazt jelentik, mint az úgynevezett általános rekurzív függvények *, ezért egy algoritmikus procedúra révén elvileg „minden lehetséges algoritmus" kikereshető, és ezek meghatározott megszámolható halmazt alkotnak (az említett függvények változói által alkotott értékekét). De még akkor is, ha végtelen idő állana rendelkezésünkre, nem léphetnénk túl egy ilyen procedúra révén az említett „kontinens" határait. Egyszóval: a véges automaták „elméleti válfaja" alá van vetve a formális rendszerek mindennemű korlátozásának.
* Itt Church tételéről van szó. A szerző azonban nem helyesen tárgyalja ezt a sajátságos matematikai megállapítást. A helyzet a következő.
Az effektív kiszámíthatóságnak létezik egy intuitíven „pontatlan" fogalma. Az effektív (számítási) folyamat olyan, amelyben „effektíven" azaz véges számú lépésben választ kaphatunk a minket érdeklő kérdésre. Így pl. effektív folyamat a √2 tizedesjegyeinek kiszámítása, vagy egy egész számú elemekből álló 25-ödrendű determináns értékének kiszámítása.
Másrészt viszont létezik az általános rekurzív függvény matematikai formális, „egzakt" fogalma, amely hosszadalmas matematikai kutatások eredményeként jöhetett létre (az algoritmus fogalma is formális matematikai fogalom). Church tétele azt mondja ki, hogy az effektíven kiszámítható függvény és az általános rekurzív függvény ugyanaz.
Ily módon Church tétele összeköti az intuitív és a formális fogalmakat, objektumokat, ezért nem bizonyítható be, vagy általánosságban nem képezheti bizonyítás tárgyát. - Szerk.
234 Visszatérve mármost a Természethez, ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy az milyen módon küzdötte le az ilyesféle korlátozásokat (márpedig megtette, többek közt akkor, amikor a természetes fejlődés módszereivel létrehozta a fajok törzsfáját), akkor rájövünk, hogy azok az „üzenetei", „nyilatkozatai", amelyeket az öröklődés „kromoszóma-nyelvén" mond ki, azért nem formálisan korlátozottak, mert ezek az üzenetek nem tisztán formálisak. Noha a „genetikai kódot" formálisnak mondják abban az értelemben, hogy lehetséges egy megfelelően formalizált nyelven (pl. a fizikai kémia nyelvén) kifejezni (azzal leképezni), ám ez csupán ismeretszerzés végett értékes megközelítés a biológus számára, de nem a valóságos állapot megállapítása. A Természet ugyanis, amint már rámutattunk, a „formális" folyamatokat nem választja el az anyagiaktól, hanem „mind a kettőt egyszerre hajtja végre". Olyan „információs üzenetet" alkot, amelynek elemei - vagyis anyagi hordozói - egymással közvetlenül reagálnak, és ily módon az embriogenezis folyamatában a gének „formális" nyelve egyidejűleg a „gén-mondatok" meghatározott helyeibe beillesztendő pótlás anyagává válik: Formalizáló eljárásunk a folyamatok bizonyos strukturális aspektusának rögzítésére korlátozódik, mellőzve a többi vonatkozást - mert másképp nem tehetünk. Úgy látszik azonban, hogy nekünk is ugyanazt kell tennünk, mint amit a Természet tesz: vagyis olyan rendszerekkel kell dolgoznunk, amelyek egyidejűleg anyagiak és információsak. Úgy tűnhet, hogy tulajdonképpen éppen ezt tesszük akkor, amikor pl. számítógépeket vagy véges automatákat szerkesztünk meg, valójában azonban ez nem igaz. Ezek a mi berendezéseink elvileg mások, mint az élő struktúrák - legyenek akár érettek, legyenek akár az ivarsejtekig „redukálva". Mindazt, ami az ilyenfajta berendezésekben azok paramétereit nemlineárissá teszi, vagyis ami, közérthetően megfogalmazva, jellegüket mint materiális tárgyakét meghatározza, egyáltalán nem vesszük figyelembe, hiszen a bennük lejátszódó transzformációknak kizárólag az információs aspektusai érdekelnek bennünket, és ezekből sem az összes, hanem csak azok, amelyek a gép programjának megfelelően valósulnak meg. Hogy mindezt szemléletesebbé tegyük, hasonlítsunk össze egy tetszés szerinti számítógépet egy eleven szervezettel, pl. egy amőbával. Nos, a gép, ha kikapcsolják is, megmarad gépnek, ezzel szemben a „kikapcsolt" amőba átmegy a tartós egyensúly állapotába, ennek végső stádiuma a bomlás, amelyben molekulák kaotikus halmazára esik szét az állat. Az amőba struktúrája ilyen módon nem izomorf az őt modellező gépek bármelyikének struktúrájával, az amőba ugyanis anyagi „események" bonyolultan egymásba fonódó sorozatait képviseli, és semmi többet - míg a gép viszont „eseményekből" és abból a stabilisan rendezett közegből áll, amelyben ezek az „események" lejátszódnak. Egy, az amőbával izomorf gépet szerkeszteni annyit jelent, mint olyan rendszert létrehozni, amely „kikapcsolás" esetén egészen a Brown-féle mozgások szintjéig bomlik szét. Ez az életre jellemző állapot abból áll, hogy mindennemű stacionárius állapota csupán pszeudostacionárius állapot, mivelhogy állandó energiautánpótlást igényel, emiatt egy mozdulatlanul álló ember munkát végez, ellentétben az ugyanúgy mozdulatlan híddal. Mindez a biogenezis kiinduló feltételeiből eredő elkerülhetetlen következménynek tekinthető, minthogy az önszervezés csupán fokozatosan, viszonylag kis léptekkel emelkedhet - a termodinamikailag valószínűbb állapotoktól évmilliárdok során eltávolodva - a rendezettség magasabb szintjére. Egyúttal azonban az a kérdés is felvethető, hogy vajon ez a fejlődés eredményeként létre jött állapot jelenleg is a legoptimálisabb-e (konstruktőri értelemben), és továbbá vajon a tartós egyensúlyi állapottól már alaposan eltávolodott életnek, mint pszeudostacionárius állapotnak puszta fenntartására irányuló munka nem felesleges-e, nem olyasvalami-e, amit csak rátukmáltak mai fizetésként azokért a tartozásokért, amelyeket a biogenezis a termodinamikus egyensúly megőrzéséért már a startnál vállalt. Elvégre egy ilyen megoldás, jóllehet energetikailag sokkal költségesebb a „gépinél", önellátó. Ellentétben a gépekkel, amelyeket megszerkesztünk,
235 az amőba „csakis önmagára számíthat", ami pl. abban nyilvánul meg, hogy (homogén rendszer lévén) a géptől idegen, önszabályozó tendenciákat mutat. Igaz, ez még nem dönti el előre az arra a kérdésre adandó feleletet, hogy vajon a maximális hatásfokkal működő információt feldolgozó berendezésnek az amőbához vagy egy számítógéphez kell-e jobban hasonlítania. Az időbeli „események" és a tőlük független struktúra szétválasztására gondolunk. Egy ilyen rendszert pusztán történésekből felépíteni annyit jelent, mint az amőba vagy az agy mesterséges egyenértékesét megalkotni - csak még azt nem tudjuk, hogy ennek a biológiai elvnek az alapján felépült rendszerek, mint a világot megismerni hivatott berendezések mindig hatékonyabban működnek-e az „élettelen", a gépi változatoknál. Mindenesetre kijelenthető, hogy ha információs gépet építünk „a fizika háromnegyed része nem számít", ugyanezt azonban nem jelenthetjük ki, ha amőbát építünk. Az igazi amőbában az „anyagi atomtulajdonságok" egyike sem „fut" üresjáratban, mert ezek vagy olyan tulajdonságok, amelyek elősegítik az életfolyamatokat, vagy olyanok, amelyek „akadályozzák" azokat (az előbbiekhez tartoznak pl. a hőtermelő reakciók bizonyos eredményei, az utóbbiakhoz pedig a hő disszipációja és a Brown-féle mozgás). Az amőbában ezek a különféle tulajdonságok, amelyeket mi csupán sematikusan választunk szét, kölcsönkapcsolatban állanak egymással, aminek következtében a diffúzióval metabolizmust állíthatunk szembe, míg az elektronok, amelyek nem szűnnek meg a „maguk módján" viselkedni, tehát mint egészen közönséges és nem mint holmi „élő" elektronok (ilyenek ugyanis nem léteznek), intenzíven „dolgoznak" a redoxi-folyamatok stb. „érdekében".
Nos hát, az amőba, megjegyzendő: akárcsak minden egyéb anyagi tárgy is, semmiféle tisztán formális rendszernek nem „megtestesülése", s ezért nem is vonatkoznak rá az ilyen rendszerekhez immanensen hozzátartozó korlátozások. Ahhoz hasonlóan, ahogy az anyagi testek bármilyen rendszere „a legkisebb nehézség nélkül" megtalálja a térben azt az egyetlen utat, amelyet a gravitáció előírt számára (bár a matematikus kimeríti értelmét, eszét; mégis hiába törekszik arra, hogy az ilyen bonyolult égi mechanikai helyzetet jóslás céljából megformalizálja, vagyis képletekbe foglalja ugyanezt az utat), ugyanúgy az amőbának sincs semmiféle „problémája" azzal kapcsolatban, hogy egyszerre irányítsa mindazokat az anyagi mikrofolyamatokat, amelyekből struktúrája összetevődik, hiszen ezek a folyamatok teljesen kölcsönkapcsolatban állnak, és nincs bennük semmiféle olyan „maradék", ami „kilógna" az amőba „egzisztenciális formalizmusából".
Ebben az értelemben az amőba „nemformálisan" él, míg nekünk ugyanakkor reszketnünk kell attól, hogy a gép az Istenért csak ki ne ugorjon annak a formalizmusnak a határaiból, amelyet struktúrájának meg kell testesítenie. Nincs hát benne semmi csodálatos, hogy sok kibernetikus, elkeseredve ettől a helyzettől - így a már említett Gordon Pask is - a legfantasztikusabb zselatinszulfát-kolloid és egyéb modelleket építi, mert mindenáron azt szeretné, hogy nemlineáris jellegük már kezdettől fogva megváltoztathatatlanul hozzájuk tartozó alapjukká legyen. Vagy másként megfogalmazva, arra törekszik, hogy ezeknek a rendszereknek az önszervezés a kezdet kezdetétől egyik alapjává, immanens formálójává váljon. Tehát ábrándjaikban olyan utat látnak meg, amely a teljesen „vad", „irányítatlan", „csak éppen hogy", de az önszervezés alapján mégis funkcionáló rendszerektől olyan „engedelmes" rendszerekhez vezet, amelyek „önmagukban" is fennmaradnak, és számunkra is lehetővé teszik bizonyos információs műveletek végrehajtását, ha megtanuljuk, hogyan rendelhetjük alá ezeket a kezdetben „vad" rendszereket a saját szándékainknak. Nekem úgy rémlik, hogy a kritikusoknak mégis igazuk van: a vak próbálkozások és hibák módszerével több millió évig is kereshetünk „engedelmeskedni" hajlandó rendszereket, minthogy a feladat sajnos igen bonyolult, a kipróbálandó alternatívák száma pedig egyszerűen végtelen. Természetesen a puszta szerencsére számíthatunk - ezt bizonyítja az az általános érdeklődés, amely mindenféle szerencse-
236 játékot kísér -, míg azonban a szerencsejátékban végül is valaki mindig nyer, addig az „alkalmas rendszerek osztályát" Isten tudja hol lehet megtalálni, és keresése kb. ugyanazt jelenti, mint hogyha azt akarnánk kivárni, hogy Monte Carlóban egymás után hússzor álljon meg vörösön a golyó (ami persze nem kizárt, a valószínűségelméletnek nem mond ellent, de ilyen széria mégsem akadt a rulett fennállása óta).
De még ha végre megalkottuk volna is az „elméleti organizmusok kolóniáját", vagyis azokat az elméletalkotó gépeket, amelyekre nem vonatkoznak a formális korlátozások, akkor egy másik és talán még bonyolultabb akadályt kellene leküzdenünk: alkotó tevékenységüket ugyanis megfelelően fékezni kellene, az általuk létrehozott mérhetetlen mennyiségű konstrukció tengeréből ki kellene halásznunk a szerfölött csekély számú „gyöngyöket", vagyis azokat a struktúrákat, amelyek valamilyen szempontból értékesek. Lehetnek értékesek empirikus értelemben, mint bizonyos jelenségek általánosításai, és lehetnek értékesek, mint - inkább a matematikusokat érdeklő - reláció-struktúrák. Fogalmunk sincs azonban, hogy milyen módon kellene egy ilyen kiválogatást elindítani.
Ez a feladat egy bizonyos, mégpedig lényeges értelemben hasonló ahhoz, amellyel a fordítógépek szerkesztői bajlódnak. Ezek a konstruktőrök arra törekszenek, hogy a szövegjelentés megértését, amely a nyelvi kiválogatódás ismérvének szerepét játssza, tisztán formális, algoritmus-rostával helyettesítsék (a gép ne azért fordítson, mert érti azt, amit olvas, hanem azért, mert a jelentésekhez sikerül a nyelvi kijelentéseknek tisztán formalizált tehát mondattani-alaktani vagy fonematikai aspektusait egyértelműen hozzárendelni), ehhez hasonlóan mi is helyettesíteni szeretnénk a tudósok kritériumát bizonyos automatizálható, értelmen kívüli kritériumokkal, amelyeknek segítségével rendszeresen kiszűrhetnénk azt, ami „a megismerés szempontjából értékes".
S ha a konstruktőrök némi ingerültséggel, sőt eléggé huzamosan tartós haraggal viseltetnek a tudomány filozófusaival szemben, ez onnét ered, hogy az utóbbiak, mialatt igen sok mindent és ráadásul nagyon is egzakt dolgokat állítanak olyan témakörökben, mint a tudományos megismerés logikája, vagy az episztemológiai heurisztika, vagy végül abban a témában, hogy „mi is" az a tudományos elmélet - ezzel együtt semmiféle olyan végleges megállapításra nem jutottak, amely igazi segítséget jelentene a konstruktőröknek. A reális, szabatos meghatározások útja, amelyen sok tudós haladt már (tán Popperral az élén, hiszen ő jelentette ki, a dolgok tényleges állásának megfelelően, hogy az empirikus „eltorzítás" ugyancsak empirikusan „kimutatható"), annak megállapításához vezetett, hogy az elméleti terminusokat empirikus tényekből levezetni nem lehet, vagyis hogy a tényekben abszolút semmi olyasmi sincs, ami bennünket ezeknek és nem más „létezőknek", pl. holmi „valószínűségi kilengéseknek" az elfogadására kényszerítene. A tények elméleti tárgyalása olyan általánosításukat jelenti, ami sem nem teljesen önkényes (a radikális konvencionalizmus értelmében), sem nem teljesen determinált (a naiv indukció értelmében). Ismét tehát a legjobb útra jutottunk ahhoz, hogy belefulladjunk olyan kérdések megtárgyalásába, amelyekkel a filozófia évszázadok óta vesződik, pontosan, hogy vannak-e és ha igen, akkor milyen mértékben „universalia in rebus"; márpedig a nominalizmus, realizmus és konceptualizmus eme örök vitája az ártatlan konstruktőröknek csak kelepce lehet, s az egyetlen menekülést ennek az egész tiszteletreméltó problémakörnek a megoldásából az a manőver jelenti, amely a megváltó empirizmus álláspontjához vezet.
237 NYELVÉSZETI MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG
A testek anyagi, energetikai, valamint információs kölcsönhatásban állnak egymással. A hatás eredménye az állapotváltozás. Ha a földre vetem magam, mert valaki azt kiáltotta „Feküdj!", akkor helyzetváltozásomat egy információ érkezése idézte elő; ha azért esem el, mert egy enciklopédiakötet hullott a fejemre, akkor a változás anyagi hatás következménye. Az első esetben nem voltam kényszerítve az elesésre, a másodikban viszont el kellett esnem. Az anyagi-energetikai hatások determináltak, az információsok viszont csak bizonyos valószínűségi eloszlásokban okoznak változást.
Így fest ez, legalábbis, ha igen kevéssé egzakt módon általánosítunk. Az információs ténykedések az anyagi-energetikai viszonyok által megszabott határok között változtatják meg a valószínűségi eloszlásokat. Ha valaki azt kiáltaná nekem „Repülj!", ezt végrehajtani még akkor sem tudnám, ha akarnám. Az információ átadódott, de a megvalósítása nem. Megváltoztatja az agyam állapotát, de a testemét nem. Megértem, amit mondtak nekem, de a mondottakat végrehajtani nem tudom. A nyelvnek tehát van egy működtetési vonatkozása és egy diszkurzív (megértési) oldala. Ebből a megállapításból indulunk ki. A nyelv segítségével fogjuk megérteni az „összes lehetséges állapotok" halmazából kiemelt állapothalmazt, vagyis azt a végső „alhalmazt", amelyben a „valamilyen" (egy bizonyos „X") elvű kiválogatódás lezajlik. Egy adott nyelvben az X olyan változó, amely bizonyos határok közt különféle értékeket vesz föl. Miféle „állapot-alhalmazokról" van szó? Sok fölös szót megtakarítunk, ha mindjárt egy példához nyúlunk. Egy másik ilyen alhalmaz - nem a nyelvészet területéről - a Naprendszerben levő testek összes lehető pályáit foglalja magában. Könnyű felfedeznünk, hogy, bár a lehetséges pályák száma végtelenül sok, mégsem lehetnek akármilyenek (pl. négyzet alakú pálya lehetetlen). A testek úgy viselkednek, mintha mozgásukra bizonyos korlátozások volnának érvényesek. Mondjuk azt - Einstein nyomán -, hogy a testek e mozgásaira a korlátozást a térnek a tömegeloszlás által meghatározott geometriai szerkezete, metrikája rója ki. A rendszerben mozgó testek minden létezhető pályája, valamint a rendszerbe bármikor bevezethető testek pályái nem azonosak ezzel, a korlátozó tulajdonságú térrel. Hasonlóképpen lehet különbséget tenni a nyelvészetben a kijelentések („pályák") és a nyelv (mintegy „nyelvi tér") között. S a hasonlat folytatható. Ahogyan a gravitációs tér korlátozza a testeket mozgásukban, ugyanúgy a „nyelvi tér" is korlátozza a kijelentések „pályáit". S ugyancsak hasonlóan ahhoz, ahogyan minden kinetikai pályát egyfelől a tér geometriai szerkezete (metrikája), másfelől a test kezdeti feltételeinek (kezdősebességének, mozgási irányának) összessége határoz meg - ugyanúgy a kijelentés megformálásában egyaránt részt vesznek a „nyelvi tér" körülményei mondattani-jelentési szabályok formájában, és a kijelentő egyed diakróniájában és szinkróniájában rejlő „helyi határadottságok". Mint ahogyan a testek pályái nem azonosak a gravitációs térrel, ugyanúgy a kijelentések sem azonosak a nyelvvel, ámbár ha a rendszerből eltűnnék minden tömeg, akkor megszűnnének a gravitáció okozta korlátozások is: ha mindazok meghalnának, akik tudnak lengyelül, akkor megszűnnének a megfelelő mondattani jelentési szabályok, vagyis megszűnnék a lengyel nyelv „tere". Felmerül a kérdés: tulajdonképpen hogyan léteznek ezek a „terek" - a nyelvi meg a gravitációs? Kacifántos kérdés: a vizsgált jelenségek „ontológiai státusát" feszegeti, azzal kapcsolatos. A testek mozgásai és a nyelvi artikulációk kétségkívül léteznek - de vajon pontosan ugyanúgy léteznek-e, mint a gravitáció meg a nyelv? Mindkét esetben - feleljük - a leírás bizonyos formáit alkalmazzuk, amelyek magyarázatot adnak a dolog állapotára, és megengedik a jóslást (a nyelv esetében csak valószínűségi alapon, de nem erről kívánunk beszélni). Ezeket a leírásokat azonban nem kell véglegeseknek elfogadnunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy Einstein és a nyelvészek a legutolsó, immár mindörökké
238 megmásíthatatlan szót mondták-e ki ezekben a kérdésekben (a nehézkedésében és a nyelvében). Ez az utóbbi körülmény azonban nem szaporítja sem a bolygóközi rakéták, sem a beszélő gépek konstruktőrjeinek gondjait, legalábbis nem ontológiai problémaként, hiszen mindegyikük számára ezek csakis technikai kérdések. Most pedig mutassuk be az „összes lehető" nyelvek megoszlási modelljét egy kétpólusú skála két pólusa között. Ennek egyik pólusát nevezzük operációsnak, „működtetőnek", a másikat diszkurzívnak, „megértésinek". A természetes nyelv ezen a skálán a „megértési" pólustól nem messze helyezkedik el, a fizikai tudományok nyelve valahol a középen, az öröklődés nyelvének a helye pedig valahol a „működtetési" pólusnál található.
Az információs és az anyagi „működtetés" között csak annyi a különbség, hogy a tisztán anyagi működések eredményei semmitől sem függenek, vagyis ha egy anyagi jelenség létrejön, és tudni lehet, hogy az „információs" tényezők szerepe benne teljességgel jelentéktelen, akkor ez a jelenség nem tekinthető „igaznak" vagy „valótlannak", illetve „adekvátnak" vagy „nemadekvátnak", hanem csak egyszerűen létrejött, és semmi több.
Minden nyelvi kijelentést egy meghatározott vezérlő programnak, vagyis transzformációk mátrixának tekinthetünk. A megvalósult tanszformációk eredménye lehet vagy tisztán információs, vagy - egyidejűleg - anyagi is. Ami viszont a vezérlést illeti, az megvalósulhat magában a rendszerben, amikor a rendszer egyik része (a petesejt magja) foglalja magában a programot, többi részei pedig végrehajtják a megadott transzformációkat. Lehetséges a rendszerközi vezérlés létrejötte is, pl. amikor két ember szóbelileg vagy levél útján jut megértésre egymással. Olykor csupán viszonylagosan állapítható meg, hogy két kölcsönkapcsolatban álló rendszerrel van-e dolgunk, vagy csupán eggyel: ez az egyébként fontos kérdés most nem érdekel bennünket. Egy meghatározott kijelentés, pl., ami egy könyvben van, az olvasó agyának folyamatait vezérli. Míg az öröklődési nyelv vezérlési programjai teljesen pontosan részletezettek, addig a természetes nyelv kijelentései hézaggal teli programot jelentenek: A megtermékenyített petesejt nem állítja szembe az általa kiválasztott stratégiát a változásait vezérlő kromoszóma-csoporttal (jóllehet, mint egész, képes meghatározott stratégiát folytatni a környezettel szemben, amikor a környezetből érkező zavaró hatásokkal szemben ellenakciót fejt ki). Stratégiáját megválasztani a címzett csak akkor képes, ha az érkező program nem kényszeríti egyértelmű magatartásra, tehát pl. akkor, ha az a program hézagoktól tarkállik. Ilyenkor a program a hézagok méreteitől, valamint a címzett „interpretációs képességétől" is függő kiegészítéseket kíván meg. Az interpretációs képességeket a címzett belső struktúrája, valamint a megelőző előprogramozás határozza meg. Egy regény olvasója a vezérlés indeterminisztikus volta miatt kénytelen elfogadni a különböző színtű stratégiai döntéseket (ide tartoznak az egyes mondatok, egész elmondott jelenetek, a jelenetekből felépített rendszerek stb.). A stratégia rendszerint információs maximalizálásra, illetve szervező optimalizálásra redukálódik (szeretnénk minél többet tudni, mégpedig a legteljesebb, legösszefüggőbb módon). A szövegnek programként való felfogása (érzékelése) a megengedett interpretációs ingadozások határai között kiegészítést követelő eljárás, csupán egy elemét jelenti hierarchikusan felépített viselkedésünknek, hiszen semmiképpen sem azért olvasunk, hogy valami mellérendelő vagy alárendelő stratégiával foglalkozzunk, hanem azért, hogy megtudjunk valamit. Amiben érdekeltek vagyunk, az a felfogás igazi eredménye, az információnyereség. Rendszerint a küszöb alatti szinten történik döntés erről vagy arról az értelmezésről, és a mindenféle mondattani-jelentési vezérlési műveletek ugyancsak itt zajlanak le. Más szóval a „töredékes programnak gondolatban történő kiegészítése" az önvizsgálat számára hozzáférhetetlen módon megy végbe. A tudat már csak ezeknek a döntési folyamatoknak a végeredményeit kapja meg, olyan információk formájában, amelyeket, úgy tűnik, hogy a szöveg közvetlenül adott át nekünk. Csak ha a szöveg nehéz, akkor
239 „emelkednek fel" részben az addig automatizált ténykedések a tudat terébe, s a tudat mint valami felsőbb interpretáló bíróság kapcsolódik bele a cselekménybe. Ez a különböző egyedek esetében különféle módon zajlik le, minthogy egy szöveg „nehézségi" fokát nem lehet minden ember esetében egyforma skála szerint mérni. Egyébként az agy sok szakaszos munkájának teljes megismerése sohasem érhető el az önvizsgálat útján, s ez a megközelíthetetlenség egyike az elméleti nyelvtudomány lidércnyomásainak. Ha a szöveg alapvető invariánsainak továbbítása megtörtént, az adás minőségét elég jónak tekintjük, jóllehet a szöveg, mint az „információs rekonstrukció" programja még hézagos, ennek oka az, hogy az „adó" agya és a „vevő" agya a cselekvési párhuzamosság magas fokával jellemzett homomorf rendszerek, különösen abban az esetben, ha az előprogramozásuk - ugyanannak a kultúrának a határai között - analóg módon történt.
A nyelvi kijelentések formalizálása az interpretációs önkényesség sávjának maximális szűkítésére irányul. A formalizált nyelv nem tűri az alternatív értelmezéseket - legalábbis ez az ideál. A valóságban azonban kiderül, hogy ez a sáv nem nulla szélességű, ezért bizonyos kijelentések, amelyek a matematikus számára egyértelműek - egy számítógép számára nem ilyenek. A formális nyelv tisztán információs operációkat realizál gondolkodáson kívüli (vagy végső soron nem okvetlenül gondolkodó) módon, hézagok nélküli programot képvisel, amelyben az összes elemeknek, valamint az elemek átalakítási szabályainak is explicite kell megadva lenniük már a kiindulásnál (a körülmény, hogy a címzett „kitalálásainak" nem jut hely, lehetetlenné kell hogy tegye a különféleképp értelmező stratégiák alkalmazását). A formális kijelentések elemi lépésekre bontott megkonstruált, belső kapcsolatokkal rendelkező, s a külső (a reális világhoz fűződő) kapcsolatokat nélkülöző struktúrák. Külső bizonyító próbákkal sem ellenőrizhetők, a tiszta matematikában az „igaz" fogalma nem több, mint az ellentmondás nélküli felépítés lehetősége.
Az öröklődés nyelve mind információs, mind anyagi értelemben véve működtető nyelv. Ez a nyelv, azért ilyen aprólékos; mert a benne generált „kijelentések" egy bizonyos idő elteltével „biológiai adekvátságuk" tekintetében szükségszerűen „ellenőriződnek, felülbírálódnak" az élő rendszerek alkalmazkodottságának „természetes próbáival", amelyek az ilyen rendszerek természetes ökológiai közegében zajlanak le. Az ezen a „nyelven" megfogalmazott „kijelentéseknek" tehát ki kell elégíteniük az „igazság" kritériumait, mégpedig a pragmatikus értelemben is: a „működés" eredményessége a hatásban mutatkozik meg, s eközben az „igaz" a túlélést, a „hamis" a pusztulást jelenti. Ezeknek az elvontan logikus végleteknek a valóságban a lehetőségek széles és folyamatos színképe felel meg, mivelhogy az olyan „génmondatok", amelyek „belső ellentmondást" képviselnek, mert letális géneket tartalmaznak, egyáltalában nem képesek befejezni működésük bevezető, embriogenetikus szakaszát; ezzel szemben más „mondatok" elvetése csak huzamosabb idő elteltével, pl. egy vagy több nemzedék élete folyamán következik be. Mi több, magának az említett nyelvnek, e nyelv egyes „mondatainak" kutatása tekintet nélkül ama mindenféle „adekvátsági kritériumra", amelyet a környezet tartalmaz -, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a sejtmagban programozott műveletek megvalósíthatók-e, s ha igen, milyen mértékben.
A működtető nyelvben nincsenek semmiféle „intellektuális", „emocionális", „akarati" kifejezések, aminthogy köznevek sem szerepelnek benne. Ennek ellenére az ilyen nyelv egyetemessége jelentős lehet. Tekintetbe kell még vennünk azt is, hogy a kromoszómák nyelve tökéletesen apszichikus és gondolkodáson kívüli, hiszen nem valakinek a gondolkodásából fakad, mégis az általa vezérelt átalakulások láncolatának a végén értő lények nyelvét „szüli meg". (Megértési vagy gondolkodó nyelv.) Ámde először is egy ilyen értelemben véve „származék"-gondokodó nyelv keletkezése csak az egész emberi közösségek szintjén következik be (egy magányos egyed nem hoz létre nyelvet),
240 másodszor pedig a kromoszóma-nyelv nem determinálja a gondolkodó nyelv keletkezését, hanem csupán olyan viszonyokat teremt, amelyek kedveznek megjelenése valószínűségének.
Csak kifejezetten megértési nyelv a valóságban sehol sem létezik, mesterségesen azonban megteremthető. E célból olyan elszigetelt rendszereket kell felépíteni, amelyek a Leibniz-féle „monádok" sajátos modifikációi, s az idő függvényében változó meghatározott belső állapottal rendelkeznek, és ezek mellé a belső állapotok mellé oda kell rendelni rövidített jelentéseiket. A „megértési folyamat" abból áll, hogy az egyik monád közli a másikkal a maga belső állapotának megnevezését. Az egyik monád megérti a másikat, mivelhogy „belső tapasztalatból" ismeri az összes állapotokat, amelyekről kollegája értesítheti. Önkéntelenül is felmerül az önvizsgálat szubjektív nyelvével való analógia, amelyen az érzésállapotokat, az akarati állapotokat („akarom, hogy jókedvű legyek") és az intellektuális állapotokat („ábrándozom az örömről") közöljük. Az az „X", amelyre a kromoszóma-nyelv „kijelentéseinek" kiválogatódása alapozódik, mint már tudjuk, a környezettel való „biológiai adekvátság". És mi lehet az ilyen „X" a monádjainknál? A kiválogatódás alapja itt az elnevezéseknek és a belső állapotaiknak adekvát volta - semmi egyéb; tehát egy tisztán megértési nyelvvel a működtetés már meghatározott értelmében semmire sem jutunk. Ezért kétségtelen, hogy ilyen „totálisan szellemi" alakban nem is létezik. Ámde kezdetleges alakokban, amelyeknek - szókészletünk szűkös volta és szintaxisunk hiánya folytán - a „nyelv" elnevezésre nincs is joguk - vagyis az állatoknál - létezik. Mivel biológiailag hasznos, hogy az egyik állat (pl. egy kutya) tájékozódjék egy másik állat „belső állapotáról", és mivel az ilyen állapotokhoz meghatározott megfigyelhető viselkedési módok kapcsolódnak, ezért az állatok e sajátos „viselkedési" kódjukkal tudják belső állapotaikat (félelem, agresszivitás) egymással közölni (mégpedig a mienkénél szélesebb diapazonú érzékelési csatornákon, mert a kutya képes megszimatolni a másik kutya félelmét vagy agresszivitását, vagy éppen szexuális készségét).
A kifejlett, tisztán megértési nyelv (pl. a „monádjaink" nyelve), megalkothatja a saját matematikáját és logikáját, mivel az elemi belső állapotokkal (ha nemcsak pillanatnyilag átélhetők, hanem meg is jegyezhetők) különböző műveletek (összeadás, kivonás, osztás, kiküszöbölés stb.) végezhetők. Megjegyezzük, hogy ilyen fajta „monádok" természetesen, evolúciós úton nem jöhetnek létre, de ha valaki megalkotja őket, akkor lehetővé válik a matematika és logika létrejötte a külső világgal való közvetlen kontaktus nélkül is (feltételezésünk szerint a monádoknak nincsenek érzékszerveik, és csak egymással állanak összeköttetésben, pl. olyan vezetékek révén, amelyeken a „megértési nyelv" kijelentéseit adják és veszik).
A természetes emberi nyelv részben megértési, részben működtetési jellegű. Ezen a nyelven elmondhatjuk, hogy „fáj a fejem", ahhoz azonban, hogy ezt a kijelentést meg is értsük, tapasztalnunk kellett a fájdalmat, és fejjel is rendelkeznünk kell. Mondhatjuk azt is, hogy „fáj nekem a kudarc". Ez a nyelv ugyanis keresztül-kasul át van itatva belső állapotaink olyan származékaival, amelyek kivetíthetők a külső világba (tavasz „érkezése"; „keserű tenger"). Teremthető benne matematika és logika is. Végül pedig különféle empirikus műveletek is végrehajthatóak ennek a nyelvnek a segítségével. A gének működtetési nyelve és a közönséges nyelv között a következő érdekes kapcsolat van. Az öröklődés nyelve az emberek megértési nyelvén is kifejezhető - ha most még nem is, de ideális esetben igen, mert elvileg nem lehetetlen a megoldása. Ugyanis minden gént meg lehet nevezni így vagy amúgy, ha másként nem, hát számozással (hiszen a természetes nyelv magában foglalja a matematikát a halmazelmélettel együtt). Ezzel szemben a kromoszóma-nyelvvel nem lehetséges egyértelműen visszaadni a természetes nyelvet. Amint már megjegyeztük, az öröklődés nyelvében nincsenek köznevek, de az intellektuális állapotok elnevezései is hiányoznak. Ha ez csak
241 furcsaság volna, akkor a dolog nem volna említésre érdemes. Ámde rendkívül tanulságos is. Egy meghatározott kromoszóma-kijelentés vezetett Lebesgue, Poincaré, Abel * megszületésére. Tudjuk, hogy a matematikai tehetséget a kromoszóma-kijelentés határozza meg. Igaz ugyan : olyan értelemben egyáltalán semmiféle „matematikai-tehetség-gén" nem létezik, hogy megszámozható, elkülöníthető volna. A matematikai képességet a genotípusnak, mint egésznek egy ismeretlen strukturális-funkcionális összetevője határozza meg, s mi nem tudjuk megítélni, hogy mennyiben tartalmazzák ezt az ivarsejtek, és milyen mértékben „helyezkedik el" a társadalmi közegben. Az azonban kétségtelen, hogy a közeg inkább az „előhívója" a tehetségnek, mintsem a „teremtője". A működtetési nyelv tehát, amely a szótárában egyetlenegy köznévvel sem rendelkezik, realizálhat olyan állapotokat, amelyekben ezeknek a közneveknek a deszignátumai megjelennek. A fejlődés tehát az „egyestől" az „általános" felé tart: a kevésbé bonyolult állapottól a bonyolultabb felé. S ezek szerint nem igaz az, hogy a gének működtetési nyelve nem nyújt eléggé egyetemes eszközt, hogy ennek a nyelvnek a kutatásából a konstruktőr vajmi keveset kaphat, s hogy végül is minden „kijelentés", amelyet ezen a „nyelven" mondanak ki, „mindössze" egy bizonyos faj konkrét példányának önmegvalósító termelési receptje és semmi több. Az öröklődési nyelv a maga egyetemességében bámulatosan „gazdag", nagymértékben redundáns. Ez a nyelv rendszerek konstruálására szolgáló eszköz, s az általa alkotott rendszerek olyan feladatokat tudnak elvégezni, amelyekkel maga az alkotójuk (mármint ez a nyelv) képtelen megbirkózni - ha másért nem, hát azért, mert hiányzik a megfelelő szókincse és nyelvtani apparátusa.
Bebizonyítottuk tehát, hogy az öröklődési nyelv által demonstrált működtető hatásosság túllépi a mi formális matematikai kutatásaink által kijelölt határt. A petesejt fejlődése sem nem „tautológiás jellegű" folyamat, sem nem következmények „deduktív" levonása az „axiómák és transzformációs szabályok ama készletéből", amelyet a sejt magja magában foglal.
Formális rendszereink jelei mindig azonos tulajdonságokkal rendelkeznek, minden egyes „X" és minden egyes „O" jel ex definitione és szükségképpen semmiben sem különbözik bármely más „X"-től és „O"-tól, tekintet nélkül arra, hogy a levezetés melyik tagjában, melyik helyet foglalják el. A kromoszóma-nyelv „jelei" viszont nincsenek lehetőségeikben ilyen radikálisan korlátozva, mivel a reális anyag egész „potenciálja" ott áll mögöttük, ami által ezek a „jelek", vagyis az információhordozó molekulák az embriogenetikai átalakulások folyamatában mindazokat a tulajdonságokat felhasználják, amelyek a keletkező atomalakzatokból csak „kivonhatók". Amíg mi mindenfajta formalizálásunkat az absztrakció lehető legmagasabb szintjén hajtjuk végre (minthogy csakis ilyen műveletek által érhetjük el a meghatározások megbízható invarianciáját), addig az evolúció homlokegyenest az ellenkező úton halad. Hiszen a kromoszomális „jóslási számítások" nem engedhetik meg maguknak a bármifajta absztrakció „luxusát", mert nem a türelmes papiroson bontakozódik ki a fejlődésük, hanem a valóságban zajlik le - s éppen ezért bennük az anyagnak kivétel nélkül minden olyan állapotát számításba kell venni, amelyben - e szerint a számítások szerint - az információs vezérlésnek működnie kell. Ebben a sajátos értelemben lehet azt mondani, hogy a szervezet a maga ivarsejtjeivel szintetikus ítéleteket mond ki a priori, minthogy ezeknek túlnyomó többsége (legalábbis, mint már rámutattunk, pragmatikus értelemben) igaznak bizonyul.
Egyébként ennek az „igazságnak" vagy pontosabban teljes megfelelőségnek az ismérvei válto-
* Henri Lebesgue (1875-1941) - francia matematikus, a modern valós függvénytan és általában a mérték- és integrálelmélet megalkotója. Henri Poincaré (1854-1912) - francia matematikus, különösen a topológia, az égi mechanika és a függvénytan területén jelentős az alkotása. Niels Henrik Abel (1802-1829) -- norvég matematikus, aki függvénytani kutatásokkal foglalkozott; nevéhez fűződik az Abel-féle integrál, az Abel-csoport stb. - Szerk.
242 zóak, magának a fajok átalakulásának és fejlődésének a lehetősége is ebből ered: számunkra azonban sokkal lényegesebb az, hogy a maga anyagi hordozójával elválaszthatatlanul összeforrt működtetési nyelv területén is hiányzik az „igazságnak" vagy legalábbis a kijelentések „hatékonyságának" minden kritériuma. Sem a megértési, sem a működtetési nyelv nem képes a megjelenésre, sem a működésre, ha nem hozzák létre, és nem irányítják nyelven kívüli tényezők. A nyelvek igazságának, helyességének s végül hatékonyságának kritériumai rajtuk kívül találhatóak: az anyagi természet birodalmában. Ezek hiányában mind a megértési, mind pedig a működtetési nyelv az értelmetlenség szörnyszülötteit képes megteremteni, amiről egyaránt tanúskodik az írásbeliség története és a fajok természetrajza.
Éppen ezért ilyen, természeténél fogva elmosódó programot csak a következő nemzedékeknek címezhetünk. A fejtegetéseink elején említett skálát be kell zárni, akárcsak egy kört. Az öröklődési információ keletkezése magába zárja a nyelvteremtés kezdetét. Működtető nyelv - még az első apszichikus szintjén - ama tudás kumulatív felhalmozódásának eredménye, amely tudás a próbák és hibák „szondázó" módszerével akkumulálódott fel mindazokról a területekről, amelyek a fizika (beleértve a kvantumfizikát), a polimerek és a szűk energia- és hőmérséklethatárok között kolloidális oldatokat alkotó meghatározott vegyületosztályok kémiája között terülnek el. Ez a folyamát néhány milliárd év alatt elvezet - társadalmi közösségek szintjén - a természetes, részben megértési, részben működtetési nyelv kialakulására. A maga részéről ennek a nyelvnek (hogy kitörhessen azokból a formális korlátozásokból, amelyek uralkodnak rajta, hogy a konstruáláshoz nélkülözhetetlen magas szintű pontosságot megszerezze) meg kell alkotnia a működtetési nyelvek „második nemzedékét" - olyan eszközök segítségével, amelyek annak eredményeként rendelkeznek információs autonómiával, mert az agyon kívüli anyagi rendszerekbe vannak belehelyezve. Ezek a nyelvek mintegy mellékesen - átlépik a „megértés", illetve a „megérthetőség" határát, és ezen az áron talán sikerül feljutniuk az alkotó egyetemességnek arra a szintjére, amely sokkal magasabb, mint amilyen az első nemzedéké, a kromoszóma-nyelvé volt, amely pedig az információs átalakulások egész végtelen világát szülte. Az a nyelv szókincs és szintaxis tekintetében mindkét elődjénél gazdagabb lesz, ahhoz hasonlóan, ahogyan a természetes nyelv is gazdagabb az öröklődési nyelvnél. Ez az egész evolúció nem más, mint azoknak a folyamatoknak az információs vetülete, amelyeknek során egyszerűbb rendszerekből sokkal bonyolultabb rendszerek jönnek létre. Az ilyen folyamatok rendszertörvényeiről semmit sem tudunk, mivelhogy a fejlődés antientrópiás gradiensével rendelkező jelenségek iránt mind a fizika, mind a termodinamika egyelőre egy bizonyos fajta „kelletlen semlegességet" tanúsít. És minthogy egy ilyen homályos tárgyban ésszerűtlen lenne bármi többet is mondani, eljött az ideje az elhallgatásnak.
MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG A TRANSZCENDENCIA TERÜLETÉN
Korábban már említettük, hogy az „információtenyésztés" mellett egy másik lehetősége is megvan az információs lavina megfékezésének. Most ezt mutatjuk be. És specifikus, éppenséggel ontologikus példán mutatjuk be. Így a nyájas olvasót a jövőbeli lehetőségek legsűrűbbjébe vezetjük. Ami nem jelenti azt, hogy az általunk leírandó tervet megvalósításra méltónak is véljük. De mégis érdemes bemutatni, már csak azért is, hogy a lehetséges pantokreációs tevékenységek lendületes nagyságát érzékeltessük.
243 Azt halljuk manapság, hogy az aktuális valóság és a természetfölöttiség éles szétválasztása, ami általános jelenség, veszedelmesen aláássa a tartós értékek világát. Minthogy csak a mulandóság létezik, és minthogy mindenünk csak benne kereshető, ezért az egyedüli boldogság, amely osztályrészünkül juthat, tisztán testi jellegű. Az ég semmit sem hozott tudomásunkra, nincs olyan nyom, amely arra mutatna, hogy magasabb, anyagtalan céloknak kellene szentelnünk magunkat. Egyre kényelmesebben rendezzük be életünket, egyre szebben építkezünk, egyre gyorsabban változó, egyre rövidebb életű divatokkal, táncokkal, egyetlen évadra szóló sztárokkal szórakozunk. A XIX. századi angolparkok rögtönzött szórakoztató eszközeiből műszakilag egyre tökéletesebb ipar lesz, mindenen eluralkodik a gépek kultusza - a gépeké, amelyek műhelyben, konyhában, szántóföldön az embert helyettesítik. Mintha elérendő eszményképünk egy királyi udvar világa, az udvaroncok lázas semmittevése volna, ennek kellene az egész világon elterjednie, hogy ötven vagy legfeljebb száz év múlva ilyen udvaronccá váljon négy-ötmilliárd ember a földön. Ugyanakkor azonban megjelenik az üresség, a felszínesség, a hamis máz érzése, amely különösen azokban a civilizációkban érezteti leverő hatását, amelyek a legtöbb primitív bajt - így az éhséget, a nyomort - már maguk mögött hagyták. Az alulról megvilágított fürdőmedencék világában, a csupa króm és csupa műanyag között hirtelen felötlik az a gondolat, hogy az utolsó olyan koldus, aki önként vállalta sorsát, felcserélve előbbi életét az aszkézissel, mert hitt az örök boldogságban, amelynek eléréséért szenvedünk kis ideig e siralom völgyében - az a koldus, amint tekintetét a reá váró természetfölötti világ végtelenjére szegezte, hasonlíthatatlanul gazdagabb volt a ma emberénél, akinek gondolatait a tv-szósz, gyomrát pedig az egzotikus országok mindenféle ínyencsége tölti el. A szabad idő kitöltendő térré - tulajdonképpen ürességgé - lesz: hiszen az ábrándok két fajtára oszlanak: olyanokra, amelyek azon nyomban megvalósíthatók, s ezáltal megszűnnek ábrándoknak lenni - és olyanokra, amelyeknek elérhetetlensége nyilvánvaló. A pusztává váló oltárok utolsó bálványképe: az ember saját teste, fiatalsága; már senki másnak nem kell szolgálnia, senki másról nem kell gondoskodnia. Ha semmi változás sem következik be - így szónokol Nyugaton számos értelmiségi -, akkor az ember belefullad a fogyasztói hedonizmusba. És ha még legalább élvezet járna mindezzel... de erről szó sincs: tökéletes komfortjában egyre mélyebb unalomba, csömörbe süllyed, még hajtja ugyan a pénz és a csillogó tárgyak mániákus felhalmozása vágya, mint tehetetlenségi nyomaték, a civilizációnak ezek a csábjai azonban nem adnak feleletet a kérdéseire, nem nyújtanak útmutatást, tanácsot, hogy mit tegyen, mire törekedjék, miről szője ábrándjait, miben reménykedjék... Mi marad hátra? A rettegés az öregségtől, a betegségtől, no meg a tabletták, hogy visszaadják lelki egyensúlyát, melyet elveszített, amikor végleg elszakadt a természetfölöttiségtől.
Helyrehozhatatlanul?.. Hiszen meg tudja ezt a természetfölöttiséget teremteni! Ó nem, nem átvitt értelemben gondolom, nem azért, hogy a hitet úgy gyakoroltassam, mint valami reggeli tornát, az egészség kedvéért. A hit legyen igaz. Ezért megrendíthetetlen, lerombolhatatlan alapokra állítjuk. Felépítjük a halhatatlanságot, az örök igazság világát, amely majd jutalmaz és büntet... Hogy hol építsük fel? Hát természetesen a túlvilágon...
Nem tréfálok. A „túlvilágot" igenis meg lehet építeni. Hogy hogyan? Nos - a kibernetika segítségével.
Tessék csak elképzelni egy rendszert, amely nagyobb, mint egy bolygó, és egyúttal maximálisan bonyolult rendszert alkot. Csak vázlatosan, általánosan programozzuk be. Keletkezzenek ebben a rendszerben az elindított s kibontakozó evolúciós folyamatok eredményeként a mienkénél szebb tájak és tengerek, s jöjjenek létre értelmes gondolkodó lények. Álljon rendelkezésükre közeg természetesen a rendszer belsejében. Egy ilyen folyamat első gyümölcseiről már beszéltünk: akkor
244 a gépi folyamatokat két részre választottuk: az egyiket alkották az organizmusok, a másikat ezek környezete.
Az új gép igazi kolosszus. És az előbb említetteken kívül még egy harmadik, kiegészítő része is van: a Túlvilág. Amikor az egyén - a gondolkodó lény - meghal, amikor földi élete véget ér, amikor teste porrá-hamuvá lesz, akkor személyisége sajátos „csatornán" át a gépnek ebbe a harmadik részébe jut. Oda, ahol az Igazságosság az úr, ahol a Büntetés és a Jutalom található - igen, ott van a Paradicsom, és ott van valahol a titokzatos, a felfoghatatlan Mindenek Alkotója. Lehet, hogy másként lesz: hogy ennek a harmadik résznek egyetlenegy földi vallásban sincs szóval kifejezhető egyenértéke. Hiszen az itteni lehetőségek teljességgel korlátlanok. Az egyesülés „drága elhunytjainkkal"? Ott? Miért is ne?!! A lélek megtisztulása az örökkévalóság birodalmában, a megértés és átélés egyéni képességének kitárulkozása? Mi sem egyszerűbb: az erre a „túlvilágra" átkerülő egyéniségben kifejlődnek a megfelelő „emocionális-intellektuális" alrendszerek. Vagy a Nirvána volna inkább ínyünkre? Az összes egyéniségek halál utáni összeolvadása egyetlenegy szemlélődő Lélekben? Ez is megvalósítható. Sokféle ilyen világ építhető fel. Egész szériájuk készülhet el, és akkor tanulmányozhatjuk, melyikben lesz a legnagyobb a „boldogság végösszege". A „felicitológiai mutató" * értékei szolgálhatnak konstruktőri útmutatónkul. A tetszés szerint alkotott lények részére kedvünkre alkothatjuk meg a reájuk váró kibernetikus paradicsomokat, purgatóriumokat, poklokat, azok a „szelektorok" pedig, amelyeknek nagyjából Szent Péter szerepét kell betölteniük, a megfelelő módon fogják irányítani a „túlvilág" tájai felé a kárhozottakat és az üdvözülteket. Megkonstruálható az utolsó ítélet is. Minden megkonstruálható.
No jó, mondjuk, hogy így van, hogy végrehajtjuk ezt az eszeveszett kísérletet? Mi hasznunk lesz belőle? S egyáltalában minek tegyük mindezt?
Pedig ez még csak a bevezető szakasz...
Tegyük fel, hogy a hozzánk hasonló értelmes lények egy nemzedéke majd ezer vagy százezer év múlva képes lesz egy ilyen gépet megkonstruálni. Sajnálom, hogy mindig csak ezt kell ismételgetnem: „gép" meg „gép" - de nincs rá más szavunk. Mi volna egy felhőkarcoló a barlanglakó fogalomvilágában? Égig érő barlang? Vagy hegy? Tessék elképzelni egy mesterséges parkot. Csupa valódi, de messziről odahozott fákkal. Vagy egy mesterséges tengert. Vagy egy szputnyikot. Ez utóbbiak rendszerint fémből készülnek. Ha azonban valamelyik ugyanolyan anyagból épül majd, mint a Hold, és a nagysága is akkora lesz - ugyan, hogyan ismerhetjük fel „mesterséges" voltát? Ha azt mondjuk, „mesterséges", túlságosan gyakran azt értjük alatta, hogy „tökéletlen". Ez azonban csak a mai helyzet. „Gép" helyett tehát inkább azt mondhatjuk majd, hogy: „alkotás". Ez egész világ lesz, a saját törvényeivel, és nem lesz megkülönböztethető a „valóditól" - odáig emelkedik a konstruktőri művészet. Megjegyzem, hogy ami a teremtés technikai részét illeti, arról a következő részben adok felvilágosítást. („Kozmogóniai mérnöktevékenység").
Tehát a túlvilágalkotók ezt mondják maguknak: az odaát lakó lények, akik semmit sem tudnak rólunk, gyarló testi létünkről, amely oly hamar és mindenkorra véget ér - mennyivel boldogabbak, mint mi vagyunk! Hisznek a transzcendenciában, s e hitük teljesen megalapozott. Hisznek a síron túli létben - teljes joggal! Hisznek a Túlvilágban, a Jutalomban és a Büntetésben, a Bűnbocsánatban és a Mindenható Irgalomban - majd haláluk után meg is győződhetnek róla, mind, még a kishitűek is, hogy mindez valóban így van... A gyermekeinknek, sajnos, nem adatik meg, hogy ilyen világban éljenek. Azaz - várjunk csak! Elvégre őket is átvihetjük oda. Vagy tán nem? Mik azok a
* Felicitas - boldogság. - Szerk.
245 gyermekek? Hozzánk hasonló lények, hasonlóak a nézeteik, a gondolataik, az érzéseik. Hogy miképpen jönnek létre? „Beprogramozzuk" őket az Evolúciótól kapott módszerünkkel: a nemi aktus útján - ez valószínűségi programozás, amely a jelleg-öröklődés Mendel-féle szabályainak és a populációgenetika törvényeinek engedelmeskedik. Kiválóan ismerjük saját öröklődési anyagunkat. Ahelyett, hogy úgy nemzenénk a gyermekeinket, mint mostanáig tesszük, ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyek bennünk - potenciális apákban és anyákban - petesejtjeinkben és spermiumainkban rögzítve léteznek, pontosan ugyanezeket a tulajdonságokat annak a „megalkotandónak" a méhébe juttatjuk el, amelyet külön erre a célra tervezünk majd meg. Ez lesz az Ígéret Földje, a mi aktusunk pedig a nagy Exodus, amely elvezet az Ígéret Földjére. Ilyen módon az emberiség leendő nemzedékei elfoglalják maguknak a Túlvilágot, így szerzik meg maguknak a transzcendenciát mindazt, amiről hosszú évszázadokon át ábrándoztak... és mindez nem lesz illúzió, hanem valóság lesz, az a realitás, amely halálunk után vár reánk, nem mítosz, amelynek pótlékként kell kompenzálnia bennünket biológiai esendőségünkért!
Lehetetlen volna? Úgy hiszem lehetséges - legalábbis elvben. Ez a „valami alkotás", az a világ a maga örök, transzcendencia uralta szintjeivel, attól kezdve egy boldog emberiségnek lesz a lakóhelye...
- De hiszen mindez csak ámítás - mondhatjuk. - Hogyan tehetünk boldoggá valakit ámítással? A konstruktőrök nevetnek az ilyen szemrehányáson. - Miért volna ámítás ? Azért-e, mert annak a másik világnak mások a törvényei, mint a miénknek? - Azért, mert egy egész megtestesült transzcendentikus felépítménnyel gazdagabb a miénknél?
- Nem - feleljük nekik -, hanem azért, mert nem igazi. Mert ti alkottátok. - Nos, mi alkottuk. És ki alkotta a tiéteket, azt az „igazi" világot? Ha volt alkotója, akkor ezek szerint az is csak ugyanolyan „ámítás"? Vagy nem? Tehát hol a különbség? Csináltunk, alkottunk egy civilizációt, mi, veletek együtt, hát ámítás volna? Végül is, mi mind mint biológiai lények, egy természetes folyamat következményei vagyunk; több milliárdnyi véletlen próbálkozás során formált ilyenné, amilyenek vagyunk; mi rossz van hát abban, ha megpróbáljuk saját kezünkbe venni ezt a folyamatot?
- Ó nem - mondjuk - nem erről van szó. Hanem arról, hogy azok a lények be lesznek zárva, be lesznek börtönözve abba a ti világotokba, a beteljesült remények kristálypalotájába, ahol tökéletesen beteljesül mindaz, ami a határain kívül nem szokott megtörténni.
- De hiszen ez ellentmondás - válaszolják a Tervezők -. Ha valóban hozzáépítettük ehhez a világhoz „mindennek a beteljesülését", tehát ez nem szegényebb, hanem gazdagabb, mint a „természetes" világ. Nem játszik meg, nem imitál semmit: csak önmagát adja. Az élet és a halál ugyanazok benne is, mint a mi világunkban, csupán annyi különbséggel, hogy ez még nem merít ki mindent... Hogy „bebörtönözve"? Mit tudtok ti ennek a világnak a méreteiről? Hátha a Metagalaxissal egyenlő? Magatokat netán a Metagalaxisotok foglyainak, a benneteket körülvevő csillagok rabjainak tekintitek?
- De hiszen az a világ - az hamis világ! - kiáltjuk.
- És mi igazi? - felelik nekünk. - Az, ami bizonyítható. Amott pedig több a bizonyítható, mint ideát, mert itt minden véget ér az érzéki tapasztalás határán, és azzal együtt széthullik - míg amott, még a hit is bizonyítható!
- No jó - feleljük -, akkor már csak az utolsó kérdés van hátra. Az a világ a mulandóságban egyenértékű a miénkkel, nem igaz? De igaz, így van. No, akkor a lényeget illetően nincs köztük semmi különbség! A ti világotokban ugyanúgy lehet kételkedni, és ugyanúgy lehet arra a meggyőződésre jutni, hogy a teremtésnek nincs semmi értelme, mint ebben a mi megszokott világunkban.
246 Az, hogy az a kételkedés a halál után eloszlik, semmiben sem befolyásolja magát a halandó élet menetét. Tehát a ti új, nagyszerű világotokban is el lehet jutni egy ugyanilyen hedonista, fogyasztói csődbe jutott civilizációhoz, mint a régi világban... Akkor hát minek az építés? Csak azért, hogy megadjuk egy „halál utáni boldog csalódás" lehetőségét?... Mert ezek után talán már megértitek, hogy az örökkévalóságnak bárminemű misztériumai hatnak is majd a ti világotoknak abban a „harmadik" transzcendentális részében, mindez a legcsekélyebb mértékben sem változtat mulandó életének lefutásán. Ahhoz, hogy más legyen az a ti világotok, már a maga mulandó képében is, olyan jeleket és nyomokat kellene felmutatnia, amelyek kifejezetten utalnak a metafizikai meghosszabbítására. Tehát a mulandó valósága nem lehet azonos a miénkkel.
- Úgy van - felelik a Konstruktőrök.
- Az ám, de hiszen a mi világunknak is lehet „metafizikai meghosszabbítása", csak éppen hogy modern civilizációnk nem hisz ennek a realitásában! - kiáltjuk. - Tudjátok már, hogy mit alkottatok? Atomról atomra megismételtétek azt, ami már van! Most hát, ha szabadulni akartok egy ilyen fölösleges plágium vádjától, akkor konstrukciótokhoz nemcsak hozzá kell adnotok azt a „másik világot", hanem mindenekelőtt meg kell változtatnotok világotok anyagi alapját, mulandó létezését! Tehát csodákat kell bevezetnetek ebbe a világba, vagyis meg kell változtatnotok a természeti törvényeket, vagyis a fizikát, vagyis - mindent!
- Úgy is van - válaszolják a Konstruktőrök. - Hiszen a hit - a halál utáni beteljesülés nélkül is sokkal többet jelent a mulandó életben, mint maga a beteljesülés, mint maga a transzcendentális világ, ha nem járt előtte a hit... Ez módfelett érdekes probléma. Tehát reálisnak tűnik, vagyis megoldható, de csakis annak a megfigyelőnek, aki kívüle áll az adott világnak - illetve szabatosabban meghatározva: mindkét világnak, a természetesnek és a természetfölöttinek. Csak az ilyen külső megfigyelő tudhatná, hogy megalapozott-e a hit vagy megalapozatlan. Ami pedig az önök javaslatát illeti, hogy az új világba vezessük be a csodákat is - ezt el kell vetnünk. Ez meglepi önt? A csodák nem a hit bebizonyítását szolgálják, hanem a hitnek tudássá való átalakítását jelentik. Hiszen a tudás az, ami a megfigyelt tényeken alapul, amilyen tényekké válnának ebben az esetben a „csodák". A tudósok ezek megfigyelését átalakítanák a fizika vagy a kémia, vagy a kozmogónia ágazataivá; és ha még a prófétákat is bevezetnék, akiknek szavára megindulnak a hegyek - még ez sem változtatna semmit a helyzeten. Mert más dolog az, ha a legendák dicsfényétől övezett szent írásokból értesülünk az ilyen dolgokról, és más az, ha saját szemünkkel figyeljük meg őket. Csak egyiket tehetjük a két lehetséges cselekvésnek: vagy olyan világot alkotunk, amely tud saját transzcendens meghosszabbításáról, vagy olyan világot, amely képes hinni a transzcendenciában, akár van ilyen transzcendens része, akár nincs, de meggyőződni erről, az egyik vagy a másik lehetőség igaz voltát bebizonyítani lehetetlen. Ugyanis a hitet megalapozni annyit jelent, mint megsemmisíteni, mert a hit maga a teljes abszurditás és megalapozatlanság, a lázadás a kísérletes tapasztalás ellen, az áhítatos reménykedés, melyet meg-megrendítenek a kétség rohamai, a szorongó várakozás, nem pedig a telített bizonyosság, melyet csak alátámasztanak „szemléltető segédeszközök" képében a csodák. Egyszóval: egy világ, amelyben megvan a transzcendencia „hétköznapi" ismerete, amelyben tudják, hogy mi az a transzcendencia - az a világ: hit nélküli világ.
És ezzel vége is a beszélgetésnek. Következni pedig az következik belőle, hogy a Nagy Nyugtalanságnak és a vele egyenlő veszélyességű nemtörődömségnek közös forrása nem az, hogy az emberről a materializmus „leamputálja" a transzcendenciát, hanem a társadalom lehető legvalóságosabb dinamikája ez a közös forrás. Nem a transzcendencia reneszánszára, hanem a társadalom újjászületésére van szükségünk.
247 KOZMOGÓNIAI MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG
Már rámutattunk, az olyan pantokreációs vállalkozás hiábavalóságára, amelynek célja az örökkévaló túlvilágra vonatkozó álom megvalósítása volna. Érdemes azonban megemlítenünk, hogy ez a hiábavalóság nem a terv technikai oldalát illeti, hanem abból fakad, hogy az evilági empirikus bizonyításnak alá nem vethető „transzcendencia" létezése pontosan ugyanúgy hat ama világ lakóinak sorsára, mintha nem létezne a túlvilág. Másként megfogalmazva: mi a különbség abban, hogy létezik-e az a „túlsó part" vagy sem, ha itt, ebben az életben nem lehet eldönteni létezése kérdését. Ha lehetne, akkor a transzcendencia megszűnne transzcendencia lenni, nem volna az a fenyegető és egyúttal csodálatos ígéret, hanem ehelyett a valóságnak olyan meghosszabbítása, folytatása volna, amely mindennemű hitet megsemmisít.
Racionálisabbnak és figyelemre méltóbbnak tartom tehát azt a pantokreációt, amely teljes egészében „evilági" világok megalkotásával foglalkozik. Azokat a személyeket, akik ilyen feladat megoldásával foglalkoznak, nevezzük kozmogonikus mérnököknek, vagy egyszerűen kozmogonikusoknak. A kozmogonikus szó ez esetben ugyanúgy származik a kozmogóniából, mint az elektronikus az elektronikából: mind a kettő konstruktőri tevékenységre utal.
A kozmogónia szakértője a világok keletkezését kutatja - a kozmogónia technológusa, a kozmogonikus mérnök maga alkot világokat. S hozzátehetjük: tevékenysége igazi alkotás, nem csupán a természetnek ilyen-amolyan utánzása.
Mielőtt hozzáfogna a világépítéshez, a kozmogonikusnak bevezetőül meg kell határoznia, hogy milyen is legyen tulajdonképpen az a világ. Szigorúan determinált legyen-e, vagy indeterminisztikus, véges legyen-e vagy végtelen, függjön-e bizonyos tilalmaktól, illetve (miután a kettő egyre vezethető le) mutasson-e olyan állandó szabályosságokat, amelyek törvényeknek nevezhetők, avagy magukra ezekre a törvényekre is érvényes legyen a változás? A semmitől sem korlátozott változékonyság jelentené - amint már sajnálkozva megállapítottuk - a káoszt, az oksági összefüggések hiányát, a kapcsolatok hiányát, tehát mindennemű szabályozás lehetetlen voltát. A káosz megalkotása, jegyezzük meg teljesen futólag, egyike azoknak a dolgoknak, pontosabban azoknak az állapotoknak, amelyeknek megteremtése a legnehezebb konstruktőri feladatok egyike, minthogy építőanyaga (amelyet mégiscsak a természetből veszünk) a rendezettség jegyeit viseli magán, s e rendezettségnek még az elemei, töredékei is beszivárognak a konstrukció alapjaiba. Erről bárki meggyőződhet, akár egy olyan egyszerű kísérlettel, mint egy olyan számítógép működése, amelybe azt a feladatot programozták be, hogy teljesen véletlenszerűen, tehát kaotikusan megjelenő számok hosszú sorát állítsa elő. E sorozatnak véletlenszerűbbnek kell lennie, mint annak, amelyet „fejből" adhat az ember, mert az ember pszichikai folyamatainak szabályossága általában semmiféle „üres", merőben véletlen működést sem enged meg. Egyébként még az a gép, amelynek kaotikus működést írtunk elő, sem fog e területen kifogástalan működést kifejteni. Ha képes volna rá, sok gondtól kímélné meg a véletlen számok táblázatainak összeállítóit. 24
Munkáját konstruktőrünk azzal kezdi, hogy a többféleséget megfékezi. Alkotásának térbeli és időbeli dimenziókkal kell rendelkeznie. Igaz, az időről lemondhatna, ez azonban túlságosan korlátozná: ahol nincs idő, ott semmi sem történik (ha a pontosságra törekszünk, akkor ezt fordítva kell megfogalmaznunk: ahol semmi sem történik, ott nincs idő). Az idő ugyanis nem olyan mennyiség, amelyet kívülről vezetnek be a rendszerbe (a világba), hanem immanens vonása ennek a világnak: a világban lezajló változások jellegzetességeivel függ össze. Többfajta időt teremthetünk, amelyek különféle irányokba folynak. Egyesek közül megfordíthatók lehetnek, mások viszont
248 nem. Természetesen a világban, a hozzá viszonyítottan külső megfigyelő szempontjából csupán egyetlen idő folyik, ez azonban azért van így, mert a szóban forgó megfigyelő a saját órájával méri az időt, valamint azért, mert ő azokat a különféle időket mind abba az egybe suvasztotta bele, amelyet a természettől kapott. A természetből ugyanis kozmogonikus-mérnökünk nem tud kilépni, abban épít, és a természet anyagait használja. Minthogy a természet felépítése hierarchikus, a kozmogonikus az általa kiválasztott szintek valamelyikén tevékenykedhet. Rendszerei lehetnek nyitottak vagy zártak; ha nyitottak - tehát ha belőlük meg lehetne figyelni a természetet -, akkor nyilvánvalóvá lenne, hogy ezek a rendszerek annak a Nagynak alárendeltjei, amelybe a kozmogonikus belehelyezte a konstrukciót. A kozmogonikus-mérnök éppen ezért szívesebben szenteli magát a zárt rendszerek építésének.
Mielőtt néhány szót ejtenénk az ilyen építés céljairól, a tartamát szeretnénk firtatni. Ámde a tartósság fogalma relatív fogalom. A természetben létező atomok viszonylag állandóak, de csak viszonylag, mert az elemek túlnyomó többsége hosszabb-rövidebb idő elteltével szétbomlik. Az uránontúli (transzurán) elemek Földünkön azért nem fordulnak elő (bár szintetizálásuk lehetséges), mert Naprendszerünk oly régóta létezik, hogy ezek a nem stabilis transzuránok már szétbomolhattak. Nem állandóak továbbá a csillagok sem: egyikük sem élhet tovább, mint kb. tízegynéhány milliárd esztendeig. Mérnök-kozmogonikusunk kozmogóniai ismeretei össze sem hasonlíthatóan gazdagabbak a miénknél, tehát tudja - vagy egész pontosan, vagy legalábbis pontosabban mint mi -, hogy miként van most, miként volt és miként lesz. Más szóval, tudja, hogy pulzál-e a világmindenség véges, de határtalan egészként, vajon átmegy-e mintegy húszmilliárd évenként a „kék" összehúzódásból (amikor a központ felé mozgó galaxisok fénye kékebbé válik) a „vörös" tágulásba (amikor a szétfutó galaxisok fénye a színképtartomány vörös vége felé „tolódik" el a Doppler-hatás folytán), avagy talán világegyetemünk egészen más viselkedést mutat fel. Mindenesetre úgy gondolom, hogy egy fázisnak az időtartama, az a bizonyos húszmilliárd év, gyakorlatilag a mérnök-kozmológus konstruktőri elképzeléseinek időbeli határát jelzi, mert még akkor is, ha ennyi idő elteltével sem kezdődne meg a „kék összehúzódás", amelynek során a hőmérséklet kolosszális növekedése nemcsak az életet, hanem minden mást is, amit az élet alkotott, megsemmisít, maguk az atomok sem viselnék el ezt az „üzemidőt", azok az atomok, amelyekből a konstruktőr úgy építette a világát, ahogyan a téglákból szokás. A pantokreáció tehát nem hoz létre örökkévalóságot, mert ez lehetetlen. Szerencsére azonban nincs is reá szükség. Ugyanis a között az ember között, aki a maga személyében évmilliárdokig fenn akarna maradni, hogy saját maga győződjék meg arról, hogy mit is jelent tulajdonképpen az ilyen létezés (mert ezt egyetlen ember sem tudná sohasem elképzelni), és közöttünk semmi közös sincs. Rendkívül sajátos lény lenne ugyanis.
Tartósságról, állandóságról beszéltünk, és az atomokkal kezdtük. Majd az atomoktól nyomban, és idő előtt áttértünk a kozmoszra. Az atomok tartósak; kevésbé hosszú életűek a csillagok és a bolygók; még rövidebb ideig tartanak a geológiai korszakok; végül inkább szerénynek mondható a hegyek öröklétűsége, hiszen azt csupán évek tízmillióiban számolhatjuk. Ennyi idő alatt elporladnak, és az esők, meg folyók vize lemosta poruk többé kevésbé egyenletes réteggel borítja be a kontinenseket és az óceánok fenekét. S ha tekintetbe vesszük azt, hogy az óceánok és a szárazföldek is szakadatlanul változtatják alakjukat, és ez (a mi mércénkhez képest) viszonylag gyorsan, már milliókban számítható évek alatt történik meg - akkor az, hogy a mérnök-kozmogonikus többé-kevésbé ugyanannyi idő tartamára tervezi saját alkotását, mint amennyi idő alatt őt magát hozta létre az evolúció (tehát mintegy három- vagy négymilliárd évre), ha nem mondható is egészen szerénynek, de mindenesetre nem tekinthető túlzottan merész vállalkozásnak. Merészségnek valami
249 egészen más számítana: mégpedig, ha nem arra törekednék, hogy a természet anyagaiból építsen és nem a természetben magában hozzon létre valamit, hanem ha a természet akarná irányítani, vagyis a saját kezébe kívánná ragadni az evolúciót, és nem is csupán a biológiait vagy a homöosztatikusat, hanem az egész világegyetem fejlődését. Valóban, egy olyan elgondolás, hogy a Nagy Kozmogónia kormányosává legyen valaki, és nem annak a kisebbnek megalkotója kíván lenni, amelyről itt szólunk - nos, az ilyen szándék merészsége joggal megdöbbentene bennünket. Tárgyalásunk során az ilyet teljesen mellőzni is fogjuk. Netán azért, mert feltétlenül, teljesen és egyszer s mindenkorra lehetetlen?
Talán igen, de annyi bizonyos, hogy nagyon is érdekes terv. Akaratlanul töprengeni kezd az ember rajta, honnan vehető energia ahhoz, hogy a változásokat a kívánt mederbe tereljük, milyeneknek kellene tervezni a visszacsatolásokat, hogyan érhető el az, hogy a természet fékezze meg magát a természetet, és hogy a természet maga alakítsa és vezesse önönmagát oda - szabályozó és nem energetikai közbelépés hatására -, ahová a világegyetem útjainak igazi - vagy inkább: mindenható konstruktőrei akarják. Mindezekről azonban nem fogunk szólni. Hanem visszatérünk a mi alsóbbrendű természetes elemekből épült világainkhoz, amelyek nem a természet ellenére, hanem segítségével, a természet méhében születnek meg.
Kozmogonikus-tervezőnk (aki most már, a fenti kis kitérő után, közelebb áll hozzánk, hiszen megértettük, hogy ő nem lesz olyan istenigazában mindentől független, és nem is rendelkezik majd olyan hatalommal a világegyetem fölött, amely csak a gondolatkísérletekben lehetséges), a különféle filozófiai rendszerek által elgondolt világokat megvalósíthatja. Arról már szóltunk, hogy mi történne, ha „kétrekeszes", transzcendenciával rendelkező világot alkotna meg. Megalkothatja azonban Leibniz filozófiájának a világát is, annak eleve megállapított harmóniájával. Megjegyezzük, hogy az, aki ilyen világot épít, az a jelek végtelen terjedési sebességét is bevezetheti, mivelhogy az ilyen rendszerben minden folyamatot eleve beprogramoznak. E jelenség mechanizmusát részletesebben is felrajzolhatnánk, de aligha volna érdemes.
Most pedig próbálja meg a konstruktőr a maga világát értelmes lények lakóhelyévé tenni. Miről kell gondoskodnia elsősorban? Tán arról, hogy ne pusztuljanak el rögtön? Nem, ez magától értetődő előfeltétele az egésznek. Alapvető gondja a konstruktőrnek az lesz, hogy azok a lények, amelyek ebben az általa alkotott világegyetemben laknak, ne fedezzék fel annak „mesterséges" voltát. Félő ugyanis, hogy a „mindenségükön" kívüli bármi létezőnek már a puszta megsejtése is nyomban arra ösztökélné őket, hogy a „mindenségükből" kijáratot keressenek. E világ rabjainak tudva magukat, megostromolnák a környezetüket, utakat keresnének kifelé - ha másért nem, hát merő kíváncsiságból. Csak a kijárat megtalálását tenni lehetetlenné számukra, ez azt jelentené, hogy bebörtönzöttségük tudatát sugalljuk nekik, s ugyanakkor kivesszük kezükből tömlöcük kulcsait. A kijáratot álcázni vagy eltorlaszolni éppen ezért megengedhetetlen. Magának a kijárat létezésének a megsejtését kell lehetetlenné tenni. Ellenkező esetben az értelmes lények raboknak fogják érezni magukat még akkor is, ha „börtönük" valóban a Tejútrendszer méreteivel vetekedne is. A helyzetet csak a végtelenség mentheti meg. Legjobb az lesz, ha valami egyetemesen ható erő úgy zárja össze a világukat, hogy az gömbhöz váljon hasonlóvá, aminek folytán keresztül-kasul bejárhatják, és mégsem jutnak el soha valamilyen „végéhez". A végtelenségnek másféle technikai megoldásai is lehetségesek; ha pl. úgy intézzük, hogy az az erő ne legyen egyetemes jellegű, csupán a perifériákon hasson, de oly módon, hogy kivétel nélkül minden anyagi tárgyat megkisebbítsen, ahogyan a „világ határához" közeledik, akkor ezeket a határokat sohasem lehet majd elérni, úgy, ahogy az abszolút zérus hőfokot sem lehet elérni a reális világban. Minden következő lépéshez még több energiára lesz szükség, és emellett ezek a lépések egyre kisebbek lesznek; a mi világunkban különféle „területeken" fordul elő hasonló jelenség, pl.
250 amikor egy testet fénysebességig akarunk felgyorsítani, ilyen jelenséggel találjuk magunkat szemben; az energia felhasználások végtelenül megnőnek, de az anyagi tárgy sebessége, amelybe ezt az energiát „belefektetjük", még így sem éri el a fénysebesseget. A végtelennek ez a típusa a nulla határértékig csökkenő sorozat megvalósítása. Most azonban már talán elég is a kozmotechnikai fejtegetésekből. Hogy valóban hiszünk-e megvalósításuk lehetőségében ? Talán soha senki sem fog ilyen vállalkozásba - de inkább a szabad választás eredményéből fakad majd ez, semmint az erőtlenség következtéből.
S ha így van, akkor hadd mutassunk be egy példán valamit, amit bizonyosan senki sem fog megépíteni (aminthogy nem építenek meg és általában nem tesznek meg sokmindent, ami lehetséges lenne), pedig megépíthető volna, ha megvan hozzá a kellő eszköz és a kellő akarat.
Tételezzük fel (de csak a szemléletesség kedvéért, hiszen másképpen semmit sem tudunk megmagyarázni), hogy létezik egy terjedelmes, tíz Holddal is felérő, bonyolult homöosztatikus zárt rendszer, amelyet egymással kölcsönkapcsolatokban álló piramidális hierarchiájú alrendszerek építenek fel, olyasvalami, mint egy önszabályozó és önszervező automatikus számítógép. Száz trillió eleme közül némelyikből „bolygók", másokból pedig olyan napok lesznek, amelyek körül e bolygók keringenek stb. Impulzusok egész zuhatagai, megszámlálhatatlan záporai rohannak szüntelenül e kolosszus belsejében (ezeket talán a csillaghalmazba kapcsolják be, mint energiaforrásba). Ezek az impulzuszuhatagok ábrázolják a csillagok fénysugarait, a bolygók atmoszférájának mozgásait, az ottani állatok szervezetét, az óceánok hullámzását, vízeséseket, az erdők lombkoronáját, a színeket és alakokat, szagokat és ízeket. S mindezt érzékelik, felfogják a „gép" részeit képező lakosok. Nem mechanikus részei ők a gépnek - erről szó sincs ; hanem a folyamatai. Bizonyos sajátos koherenciával, olyan kölcsönös vonzással, olyan összekapcsolódásokkal rendelkező folyamatok, hogy ebből gondolkodó és érzékelő személyiség keletkezik. Tehát úgy fogják fel a saját világukat, mint mi a miénket, hiszen alapjában véve az is, amit mi szagnak, illatnak vagy alaknak észlelünk, végső fokon ott, ahol mindennek címzettje, a tudat fog fel és észlel, nem egyéb, mint bioelektromos impulzusok nyüzsgése az agytekervényekben.
A kozmogonikus-konstruktőr vállalkozása lényegesen különbözik az általunk korábban leírt fantomológiai jelenségektől; mégpedig abban, hogy a fantomatika a természetes agy illúziója, amely a bevezetett impulzusok következtében jön létre az agyban, mégpedig ezek az impulzusok olyanok volnának, hogy azonosak lennének azokkal, amelyek akkor jutnának el az agyba, ha az az ember - ennek az agynak a tulajdonosa - valóban a természet anyagi környezetébe kerülne. Ezzel szemben a kozmogonikus világa olyan terület, amelybe a Homo naturalis, a magunkfajta testi lény nem is hatolhat be, aminthogy a fénysugár sem hatolhat be azokba az elektronikus folyamatokba, amelyeknek segítségével a számítógép az optikai jelenségeket kutatja. Néhány, ehhez némileg hasonló „helyi hozzáférhetetlenséget" különben a saját világunkból is ismerünk, hiszen semmiképpen sem tudunk behatolni sem más ember álmába, sem más ember ébrenlétébe, vagyis tudatszférájába, hogy ott közvetlenül részt vegyünk érzékeléseiben és reakcióiban.
Ellentétben tehát azzal a helyzettel, ami a fantomatikában keletkezik, a kozmogónikában mind a világ, mind pedig a lakói „mesterségesek" (ha így akarjuk nevezni a megalkotottakat). Ámde erről egyikük sem tud és nem is tudhat semmit. Pontosan azt érzékelik, amit az ember a valóságos vagy fantomatikus körülmények között (hiszen azt már tudjuk, hogy az átélő ezeket képtelen megkülönböztetni egymástól érzékelése során). És hasonlóképpen, ahogy nem tudunk kiugrani a bőrünkből, sem bele nem tudunk tekinteni más ember tudatába, ugyanúgy annak az alkotott világegyetemnek a lakói sem képesek bármi módon megfejteni világuk hierarchikus alárendeltségét, vagyis azt, hogy az a világ egy másik világban (éspedig a miénkben) helyezkedik el.
251 Arra is képtelenek rájönni, hogy egyáltalán alkották-e őket, és ki alkotta meg őket kozmikus lakóhelyükkel egyetemben, amelyet úgy kutatnak át keresztül-kasul, ahogyan csak akarják. Lám, minket senki (személyesen senki) sem alkotott, és még sincs hiány olyan filozófiákban, amelyek azt tanítják, hogy éppenséggel így történt, és a mi világunk - nem minden stb. stb. Pedig hát azoknak az embereknek, akik ezt hirdették, pontosan ugyanolyan érzékszerveik voltak és ugyanolyan agyuk volt, mint nekünk, sőt gyakran egészen kiválóan működő aggyal rendelkeztek. Bizonyos tehát, hogy abban a másik világban is akadnak majd különféle filozófusok, akik efféle téziseket hangoztatnak - a különbség csak az, hogy amazoknak igazuk lesz. Minthogy azonban semmiféle lehetőségük sem lesz arra, hogy meggyőződjenek eme igazságuk bizonyítható voltáról, ezért annak a világnak az empirikusai őket metafizikusoknak, spiritualistáknak fogják kikiáltani. Lehetséges az is, hogy ama világnak valamelyik fizikusa mialatt az anyag kutatásával foglalkozik, azt fogja odakiáltani honfitársainak: „Ide hallgassatok! Felfedeztem, hogy mi valamennyien száguldozó elektromos impulzusokból vagyunk felépítve!" Ami megint csak igazság lesz, hiszen azokat a lényeket, valamint a világukat is tulajdonképpen tényleg ilyen formában és ilyen anyagból alkotta meg a konstruktőr. Ez a felfedezés mégsem fogja megváltoztatni azt az általános meggyőződésüket, hogy a létezésük anyagi és reális. S ez is ismét csak helyes megállapítás lesz: hiszen ők ugyanúgy anyagból és energiából állanak, mint mi magunk, akik vákuumból és elektronokból tevődünk össze, pedig eszünk ágában sincs, hogy kételkedjünk anyagi mivoltunkban.
Itt azonban mégis felmerül egy bizonyos különbség a struktúrában. Ugyanis az a világ és a lakosai ahhoz hasonlóan anyagi folyamatok, ahogyan anyagi folyamatok a számítógépben azok a folyamatok, amelyekkel egy csillag fejlődését modellezik. Azonban a csillagmodellt alkotó impulzushalmazok a számítógépben egyúttal olyan elektromos töltések is, amelyek a tranzisztorok kristályaiban, a katódlámpák vákuumában stb. futkosnak. Ama világ fizikusai így el fognak jutni oda, hogy azok az elektromos impulzusok, amelyekből ők a világukkal együtt megépültek, bizonyos alelemekből állanak: így jutnak majd el az elektronok, atomok stb. létezésének felismeréséig. Ámde ontológiájuk számára még ebből sem sül ki semmi, hiszen amikor mi magunk megtanultuk, hogy az atomok mezonokból, barionokból, leptonokból stb. állanak, * ez még nem nyújtott alapot ahhoz, hogy holmi ontológiai következtetéseket szűrjünk le saját „mesterséges" genezisünket illetően.
Az alkotásnak (azaz pontosabban az „alkotott állapotban" való létezésnek) a tényét annak a világnak a fizikusai csak úgy fedezhetnék fel, ha egybevetnék a mi igazi világunkat az övékkel. Csak akkor vennék észre, hogy a mi világunk egy valóságemelettel alacsonyabb, mint az övék (azért kevesebb, mert ők elektromos impulzusokból vannak megépítve, és csupán ezek az impulzusok állanak ugyanabból az anyagból, mint a mi világunk). Némileg átvitt értelemben: az alkotott világ olyasvalami, mint egy nagyon makacs, nagyon hosszú és nagyon logikus, tömör álom, amelyet senki sem álmodik, hanem, amely „önmagától álmodódik" - egy „számítógép" belsejében.
Térjünk most vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miféle okok késztethetnek értelmes lényeket a kozmokreációs tevékenység útjára. Ennek sok, és különböző oka lehet. Nem szeretnék kifundálni olyanokat, amelyek valamilyen kozmikus civilizációt ebbe az irányba visznek; elegendő, ha a civilizáció technológiai típusára utalunk - a motívumok majd csak felmerülnek a civilizáció fejlődése folyamán. Tán majd ilyen módon védekeznek az információs lavina ellen. Mindenesetre az ilyen leány-civilizáció (vagyis a leírt módon beprogramozott és zárt civilizáció) „begubózik" a világ-
* Ehhez annyit kell megjegyeznünk, hogy az „állás" szó itt egyáltalában nem jelenti úgy az összetevődést, mint ebben a mondatban: a társadalom emberekből áll. Bármennyire felnagyítanánk ugyanis az atomot, még akkor sem láthatnánk benne egy darab mezont vagy bariont stb. - Szerk.
252 mindenség többi részével szemben, és hozzáférhetetlenné válik a külső hatások (jelzések stb.) számára. Meglehetősen mulatságos tény, hogy ő maga viszont - ha eléggé terjedelmes és megfelelően heterogén - tud építeni a saját világán belül alsóbbrendű, hierarchikusan egymás után következő világokat, amelyek aztán úgy csücsülnek egymásban, mint ahogyan a gyermekjátékul szolgáló festett üreges fababák - az orosz matrjoskák - helyezkednek el egymáson belül.
S hogy mindez ne lássék lázálmas fantáziálgatásnak, megjegyezzük, hogy bármely szabadon alkotott rendszer bonyolultságának, ha lassan is, de idővel csökkennie kell, ha kívülről nem kap utánpótlást (más szóval: a rendszer entrópiájának növekednie kell). Minél nagyobb egy rendszer, annál több lehetséges egyensúlyi állapottal rendelkezik, és annál tovább képes lokális folyamataival látszólag megszegni az entrópia növekedésének törvényét. Lokálisan ugyanis az entrópia csökkenhet, pl. a biológiai evolúció folyamán, amelynek termodinamikai mérlege a földkerekség viszonylatában negatív, minthogy e néhány milliárd év folyamán növekedett az információ. Természetesen az egész rendszer mérlegének pozitívnak kell lennie (a Nap entrópiájának növekedése méreteiben összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a Föld entrópiájának csökkenése). Említettük, hogy a kozmogóniai alkotásnak egy csillagba kell „bekapcsolva" lennie, mint a nélkülözhetetlen rend forrásába. Hasonlóan jól lehet egy ilyen világ „külső szférájának" egész felületét a természetes világegyetemből feléje áradó energia „elnyelőjévé" tenni. Ekkor az ott lakó lényeknek egyetlen lehetőségük marad az igazság felfedezésére; vagy arra a számításra jutnak, hogy egy nagyon nagy rendszernek az entrópiája - vagyis az adott esetben az ő rendszerüké - nem növekszik szükségképpen, vagy pedig arra a következtetésre jutnak, hogy valahonnan kívülről érkezik energia az ő „mindenségükbe".
Térjünk vissza az egymásba helyezett világok hierarchiájához, amelyek valamilyen kozmikus civilizáció elhatározása nyomán jöttek létre - egy civilizáció elhatározásából, amely a mi világunkat túlságosan is tökéletlennek tartja. Így hát ez a civilizáció megalkotja a „2. számú burokba zárt világot", csakhogy néhány millió év múlva ez utóbbinak a lakói sem lesznek megelégedve a náluk uralkodó állapotokkal, s minthogy utódaiknak szebb jövőt áhítanak, berendezik számukra - saját világukon belül és annak anyagából - a 3. számú világot. Ezek a világok a maguk egymásutánjában afféle „mindenségjavítók", „baj-egyenirányítók", „ontológiai helyreigazítók" vagy ahogyan még akarná valaki nevezni őket... Talán ezekben az egymásra következő világok valamelyikében végre már olyan tökéletes lesz a lakók élete, hogy nem foglalkoznak további kozmokreációs kutatásokkal, felhagynak vele. Így vagy úgy, de előbb vagy utóbb meg kell szakadnia e tevékenységnek, elvégre a 100 000-ik számú civilizáció tagjai mégsem ültethetik fiaikat és leányaikat egy atom felszínére...
Megkérdezhetné valaki: nem tartom-e legalább egy kevéssé valószínűnek, hogy az emberek valaha legalább megközelítőleg ehhez hasonló tervekkel foglalkozzanak.
Egyenes kérdésre egyenesen kell válaszolnom. Úgy vélem, ez aligha következik be. Ámde, ha elképzeljük az értelmes életnek, azt a teljesen megszámlálhatatlanul sok világát amely egy-egy óriási tejútrendszerben kering, és elgondoljuk, hogy ilyen tejútrendszer összehasonlíthatatlanul több létezik, mint ahány pelyhe a pitypangnak a messze nyúló rétek levegőjében röpdös, sőt több, mint a homokszem a sivatagban - akkor már pusztán ezeknek a száma is lehetővé tesz minden valószínűtlenséget. Persze, ha ez egyáltalában megvalósítható. Legalább minden milliónyi tejútrendszer közül egyben. Hogy azonban a csillagpornak ebben az egész átfoghatatlan térségében soha senki sem vetette volna fel egy ilyen vállalkozás gondolatát és nem mérlegelte volna, hogy van-e ereje a végrehajtásra - ezt valahogyan teljesen valószínűtlennek gondolom. És mielőtt valaki kategorikusan tiltakozni próbálna, gondolja meg, hogy mennyire elősegítik az ilyen fantáziálást azok a júliusi éjszakák, midőn az égbolt telis-tele van csillagokkal...
[253]