FÜGGELÉK
[337] JEGYZETEK
I. Érdekes eredményhez jutnánk, ha megkísérelnénk lerajzolni a technológiai evolúció vázlatos családfáját. Általános képét illetően bizonyára hasonlítana a biológiai evolúció családfájához (vagyis kezdetben egyetlen törzse lenne, és az a későbbi korszakokban mind erőteljesebben ágazna szét). Csak az a bökkenő, hogy az ismeretek tényleges növekedése a technikában a fajok közti kereszteződések terméke, a biológiában azonban nem. Az emberi tevékenységnek egymástól bármilyen távol eső területei is megtermékenyíthetik egymást, s hozhatnak utódokat (így jön létre a kibernetika és az orvostudomány, a matematika és a biológia „hibridje" stb.), ezzel szemben a biológiai fajok, ha egyszer megszilárdultak és kellően differenciálódtak, kereszteződve nem tudnak termékeny utódokat nemzeni. Ennek következtében a technológiai evolúció ütemét az állandó - a biológiaiét jóval felülmúló - gyorsulás jellemzi. Ezenkívül a távoli prognózist a technoevolúció területén megnehezíti a váratlan fordulatok hirtelen, teljességgel előreláthatatlan megjelenése (a kibernetika felbukkanását sejteni sem lehetett mindaddig, amíg fel nem tűnt). Az idők folyamán létrejövő új „technológiai fajok" mennyisége a már létező fajok számának a függvénye, és ez sem mondható el a biológiai evolúcióról.
A technoevolúció hirtelen fordulatait pedig nem lehet egybevetni a biológiai mutációkkal, minthogy az előbbieknek sokkal nagyobb a jelentőségük. Így pl. a fizika jelenleg nagy reményeket fűz a neutrínók kutatásához, amelyek ugyan már eléggé régen ismeretesek, azt azonban, hogy a világegyetem viszonylatában milyen általános a befolyásuk különféle folyamatokra (pl. a csillagok keletkezésére), s hogy ezekben a folyamatokban milyen nagy, sokszor döntő szerepet játszanak - ezt csak a legutóbbi időben kezdik a tudósok megérezni. Bizonyos csillagtípusok, amikor elvesztik egyensúlyi állapotukat (pl. a szupernóvák a kitörésük előtt), neutrinóemissziót végezhetnek, amely sokszorosa a látható spektrumtartományban kibocsátott sugárzásuknak. Nem vonatkozik ez a Nap-típusú stacionárius csillagokra (a Napnak a béta-bomlás jelenségei által előidézett neutrínó emissziója sokkal kisebb energiájú, mint a fénysugárzás formájában kibocsátott energia). Jelenleg a csillagászat a szupernóvák kutatásához különösen sok reményt fűz. Mivel a szerepük a világegyetem általános fejlődésében, az elemek - különösen a nehézelemek - keletkezésében, de az élet genezisében is egészen kivételes jelentőségűnek látszik; ezért lehetséges az, hogy a neutrinócsillagászat, amely nem a hagyományos műszerekkel (tükrös teleszkópokkal vagy reflektorokkal) dolgozik, legalább részben elfoglalja az eddigi optikai asztronómia helyét (ez utóbbival versengő másik tudományág a rádiócsillagászat).
A neutrínó problémája bizonyára sok más titkot is rejt magában, lehet, hogy az ide vonatkozó kutatások az energia korábban nem ismert forrásainak felfedezéséhez vezetnek el (mégpedig nyilván azoknak az igen magas energiaszinten bekövetkező változásoknak kapcsán, amelyek pl. az elektron-pozitron pároknak neutrinó-antineutrinó párokká való átalakulását, illetve az ún. fékezési neutrinósugárzásokat jellemzik).
A világegyetem egészének képe radikális változáson mehet át: ha a neutrinórészecskék mennyisége valóban olyan nagy, mint ahogyan ma egyesek gondolják, akkor a világegyetem evolúcióját nem is annyira az űrben szigetekként egyenetlenül szétszórt galaxisok, mint inkább az űrt egyenletesen betöltő neutrinógáz tömegei határozzák meg.
Mindezek legalább annyira sokat ígérő, mint amennyire vitatható problémák. Példájukon mégis különösen jól látható, hogy mennyire nem jósolható meg előre a tudás fejlődése, és milyen hamis volna az a vélemény, hogy már teljes bizonyossággal ismerjük a világegyetem természetének minden alapvető törvényét, és hogy a további felfedezések már csak kiegészíthetik ezt a fő vonásaiban hű
339 képet. A jelenlegi helyzet inkább arra mutat, hogy a technológia számos ágában pontos és teljesen bizonyos ismeretekkel rendelkezünk, ez azonban az alkalmazott technológia területére vonatkozik, amely Földünk civilizációjának anyagi alapjait képezi, ezzel szemben a mikrokozmosz és a makrokozmosz természetéről, az újfajta technológiák keletkezésének kilátásairól, a kozmogóniáról és a planetogóniáról úgy látszik kevesebbet tudunk, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Mégpedig azért, mert ezeken a területeken jelenleg különféle s egymással gyakran homlokegyenest ellenkező hipotézisek és teóriák vetélkednek (pl. a Földünk tágulásáról, a szupernóvák szerepéről a bolygók és az elemek keletkezésében, a szupernóva-típusokról stb. szóló hipotézisek).
A tudomány fejlődésének eme eredménye csak paradoxnak tűnő, mert a „tudatlanság" fogalmát kétféleképpen értelmezhetjük. E két fogalom nagyon távol áll egymástól. Először is a tudatlanságról beszélve nemcsak az ismeretlen tények összességére gondolhatunk, de még arra is, aminek nemtudásáról semmi fogalmunk sincs (a neandervölgyi ősember nemcsak hogy semmit sem tudott az elektronok természetéről, de még létezésük lehetőségét sem sejtette). Ez, hogy úgy mondjuk, „totálisnak" nevezhető tudatlanság. Másodszor jelentheti a tudatlanság azt is, hogy van ugyan ismeretünk a probléma létezéséről, de nincs ismeretünk arról, hogy hogyan oldjuk meg ezt a problémát.
Nos, a haladás egyrészről kétségkívül csökkenti az első típust, a „totális" tudatlanságot, a második fajtát azonban, mármint a felelet nélküli kérdések halmazát megnöveli. Ez az utóbbi állításunk nemcsak az emberi cselekvés szférájára vonatkozik, vagyis nem csupán az ember elméleti-megismerési gyakorlatára vonatkozó ítélet, hanem bizonyos mértékben a világegyetemre is alkalmazható (hiszen az a tény, hogy az ismeret növekedésével szaporodnak a kérdések, azt is jelenti, hogy a világegyetemnek sajátos struktúrái vannak).
A fejlődés mai szakaszán hajlandóak vagyunk a Létezők Összessége immanens vonásának tekinteni a korlátlan tartamot, az „infinitezimális-labirintus" jelleget. Ámde az is meglehetősen kockázatos volna, ha egy ilyen feltételezést fogadnánk el a létezésre vonatkozó heurisztikus ontológiai tézisnek. Az ember történeti fejlődése túlságosan rövid ahhoz, hogy az efféle téziseket, mint az „abszolút igazságok" közé tartozót mondhassuk ki. A tények és a ténykapcsolatok igen nagy mennyiségének megismerése elvezethet egy sajátos „megismerési csúcsra", amely után a válasz nélküli kérdések száma csökkenni kezd (ellentétben azzal, hogy addig a pillanatig szakadatlanul növekedett). Annak számára, aki csupán százig tud számolni, a kvintillió és a végtelen közt semmiféle gyakorlati különbség sem létezik. Nos hát, az ember, amikor a világegyetemet kutatja, inkább csak olyan lény, aki épp hogy kezd számlálni tanulni, és nem végtelenségekkel könnyedén zsonglőrködő matematikus. S tegyük még hozzá: a világegyetem felépítésének „végleges" képletét (amennyiben egyáltalán létezik ilyen) akkor ismerhetjük majd meg, ha elértünk a „gnoszeológiai tetőpontra", amint erről a fentiekben beszéltünk. A kérdések állandó és folyamatos áradata ezzel ellentétben nem határozza meg eleve ezeknek a kérdéseknek a megoldását, előfordulhat ugyanis az, hogy csupán egy - mondjuk - száz millió évnél is hosszabb szakadatlan fejlődést felmutató civilizáció éri el a „megismerési csúcsot". És ez okból minden e tárgyra vonatkozó, sokkal korábbi szakaszban kifejtett állítás megalapozatlan.
II. A technogenezis problémáinak véletlen-statisztikai jellegű megközelítése összhangban van a Neumann János által megalapozott, s ma a különféle társadalmi kérdésekre oly divatosan alkalmazott játékelmélettel. Különben magam is többször hivatkozom e könyvemben ilyen modellekre.
Más dolog az, hogy a probléma reális bonyolultsága nem engedi meg, hogy bezárkózzunk a valószínűségi sémákba. Amint a 220. oldalon is említem: ahol magas szervezettségi fokú rendszerekkel van dolgunk, ott még az igen kicsiny strukturális változások is jelentős hatásokat válthatnak ki. Ráadásul ehhez kapcsolódik az „erősítés" kérdése is. Lehet szó „térbeli erősítésről", ennek modellje lehet pl. az emelő, amely a kis elmozdulást „erősíti", vagy helyzetváltoztatássá teszi; „időbeli erősítés"-ről is beszélhetünk, ennek modelljéül pl. az embrionális fejlődést tekinthetjük. Mind ez ideig még nem létezik semmi olyan, ami a topologikus szociológiára emlékeztetne, azaz a személyiségek cselekvéseinek és a topologikusan értelmezett társadalmi struktúrának a kapcsolataival foglalkoznék. E struktúrák közül néhány „erősítő" effektust mutathatna fel, más szóval elősegítenék, hogy az egyén gondolata vagy viselkedése elterjedjen a társadalomban, sőt ez a jelenség akár még lavinaszerű (láncreakciós) jelleget is ölthet (a kibernetika csak a legutóbbi időben kezd érdeklődni az ilyen típusú jelenségek iránt, amelyek az igen bonyolult rendszerekben - pl. a társadalomban vagy az agyban - lépnek fel, az utóbbiban pl. epilepszia formájában). Más struktúrák ezzel ellentétben „csillapíthatják" az egyéni cselekvéseket. Ezt a kérdést Dialógusok c. könyvemben érintettem.
340 Természetesen egy adott társadalmi struktúrában a cselekvési szabadság attól a helytől függ, amelyet az egyén ebben a struktúrában elfoglal (a királynak nagyobb a szabadsági foka, mint a rabszolgának). Ez a fajta megkülönböztetés azonban inkább közhely jellegű, mert semmi újjal sem gazdagítja a rendszer dinamikájának elemzését: ehelyett a különböző struktúrák különféle módon támogatják vagy elnyomják az egyéni kezdeményezéseket (pl. a kutató gondolatot). Ez a kérdés tulajdonképpen a szociológia, a pszichoszociológia, az információelmélet és a kibernetika közös határterületéhez tartozik. Valódi eredményekre ezen a területen még várni kell. A Lévi-Strauss javasolta valószínűségi modell téves akkor, ha szó szerint értelmezzük. Értéke abban áll, hogy objektív módszer alkalmazását követeli meg a tudománytörténet és a technológiatörténet területén, ahol korábban a problémáknak inkább a „humán" megtárgyalása dívott, valahogy ilyen stílusban: „Az emberi szellem, mialatt történelmének folyamán sorra egymás után szenvedte vereségeit és aratta diadalait, végül is megtanulta, hogyan kell olvasnia a Természet Nagy Könyvét..." stb. stb.
Lévi-Strauss kétségkívül joggal hangsúlyozza, hogy a szellemi javaknak különböző kultúrák közti kicserélődése, az „információs hibridizáció" milyen nagy jelentőségű. Egy-egy kultúra olyan, mint az a magányos játékos, aki hajlamos egy meghatározott stratégiát követni. Csak a különböző kultúrákat egyesítő koalíció létrejöttével kerülhet sor a stratégia gazdagítására (a tapasztalatok kicserélésére), ami azután jelentős mértékben növeli a „technológiai nyerés" esélyét. Idézem Lévi-Strausst: „Annak esélye, hogy a kultúra egységes egészbe foglalja össze a különböző találmányok bonyolult együttesét - azt, amit civilizációnak nevezünk -, ama kultúrák mennyiségétől és különféleségétől függ, amelyekkel az általunk megtárgyalt kultúra részt vesz - legtöbbször akaratlanul - a közös stratégia kidolgozásában. Tehát számszerűség és különféleség...*
Csakhogy az ilyenfajta együttműködés nem mindig lehetséges. És a kultúra nem mindig „zárt", vagyis földrajzi fekvésénél fogva elszigetelt (mint amilyen pl. Japán, amely szigetország vagy a Himalája fala mögött elterülő India). A kultúra lehet strukturálisan „zárt", elzárva maga elől teljesen és öntudatlanul minden olyan utat, amely a technikai haladáshoz vezet. Természetesen a földrajzi fekvés itt is nagy szerepet, játszhat, és különösen nagy szerepet játszott Európában, ahol egymás mellett jöttek létre a különböző népek kultúrái. Intenzíven hatottak egymásra, ez ha másból nem, de a háborúk történetéből látható...
Ámde a véletlenségnek ez az eleme nem szolgálhat kellő magyarázattal. Az általános módszertani szabálynak megfelelően - amennyiben csak lehetséges - a statisztikai törvényszerűségeket vissza kell vezetni a determinisztikus törvényszerűségekre; a kezdeti kudarcok utáni újabb kísérletek nem jelentenek holmi időfecsérlést (s itt csak Einsteinnek és munkatársainak a kvantummechanika „determinalizását" célzó hiábavaló próbálkozásaira utalok). Hiszen lehetséges (bár nem feltétlenül szükséges), hogy a statisztikai törvényszerűség tulajdonképpen csak ködös ábrázolása, homályos megközelítése, nem pedig pontos tükrözése, egyenértékese a reális jelenségnek. A statisztika lehetővé teszi, hogy megjósoljuk a gépkocsi-balesetek számát az időjárástól, a hét napjától stb. függően. Az egyedi módszer azonban a baleset könnyebb elkerülését teszi lehetővé (minthogy minden balesetet determinált okok váltanak ki: rossz látási viszonyok, a megbízhatatlan fék, a gyorshajtás stb.).
Egy Mars-lakó, ha megfigyeli a földi autóutakon az „autófolyadék" áramlását, a maga „autó-testecskéivel" ezt a jelenséget könnyen merőben statisztikainak vélheti. Azt az esetet pedig, amikor Mr. Smith, aki naponta autón megy munkába, egy ízben félútról visszafordul, Mars-lakónk „indeterminisztikus" jelenségnek számíthatná. Pedig Mr. Smith azért fordult vissza, mert otthon felejtette az aktatáskáját. Íme a jelenség „rejtett paramétere". Egy másvalaki azért nem autózik eredeti céljáig, mert közben egy fontos találkozó jutott az eszébe, vagy azért, mert észrevette, hogy a motorja túlhevült.
Ilyen módon tehát különféle, tisztán oksági tényezők a maguk összességében elemi tárgyak hatalmas, de csak látszólag homogén tömegének bizonyos, átlagos viselkedését egy összegezett képben mutathatják. A Mars-lakó azt javasolhatná a földi mérnököknek, hogy építsék szélesebbre az utakat, mert ezzel megkönnyítik az „autófolyadék" cirkulálását, és így csökkentik a balesetek számát.
Amint az elmondottakból kitűnik, reálisan hasznos koncepciók felvetésére a statisztikai szemlélet is vezethet. Gyökeres javítást azonban csak a „rejtett paraméterek" figyelembevétele tenne lehetővé: Mr. Smithnek azt kellene tanácsolnunk, hogy aktatáskáját mindig tartsa a kocsijában, a másik vezetőnek azt, hogy fontos találkozóit jegyezze be a noteszébe, a harmadiknak pedig, hogy kocsiját idejében vigye
* C. Lévi-Strauss: Rasa a historia. A Rasa a Nauka c. kötetben. Varsó. 1961. 170.o.
magyarul: Claude Lévi-Strauss: Faj és történelem. Napvilág kiadó, Budapest, 1999.
341 műszaki ellenőrzésre stb. A célba nem érkező gépkocsik állandó számarányának titka nyomban eltűnik, ha a rejtett paramétereket feltárják. Ugyanígy foszlik szét az emberiség kultúrateremtő stratégiája változóinak titokzatossága, ha működésüket gondosan megvizsgáljuk topológiai és információelméleti módszerekkel. Amint igen találóan jegyezte meg Gelfand szovjet matematikus-kibernetikus: még a mérhetetlenül bonyolult jelenségekben is felfedezhetők lényeges és nem lényeges paraméterek. És mégis mily gyakran folyik elkeseredett makacssággal a kutatás egyre újabb meg újabb nem lényeges paraméterek feltárására. Ilyen jellegű pl. az a kutatás, amikor a naptevékenység ciklusai és a gazdasági „prosperity" ciklusai közti összefüggéseket kívánják feltárni (lásd pl. Huntingtonnál). Nem arról van szó, hogy ilyen összefüggés nincs, hiszen felfedezték, hogy van: az igazság az, hogy túlságosan is sok az ilyenfajta összefüggés.
Huntington a könyvében olyan tömegüket sorakoztatja fel, hogy a haladás motorjainak problémája elmerül a korrelációk óceánjában. A nem lényeges kapcsolatok – tehát a nem lényeges változók – figyelmen kívül hagyása legalább olyan pozitív haszonnal jár, mint a lényegesek felkutatása. Eleve, természetesen, nem tudható, hogy a változók közül melyek a lényegesek, és melyek nem azok. Ámde a dinamikai és topológiai módszer éppen azt teszi lehetővé, hogy mellőzzük az ez esetben hasznavehetetlen matematikai módszert.
III. Véleményünk a kozmoszbeli lehetséges civilizáció fejlődési típusokról, amelyet a csillagmérnöki jelzések és jelenségek megfigyelhetetlenségére alapoztunk, természetesen hasonlíthat ahhoz az ismert következtetéshez, amely szerint Babilóniában létezett a drótnélküli távíró. (Mivel a régészek az ásatások során huzalokra nem bukkantak, tehát Babilóniában rádió-összeköttetést alkalmaztak.)
Erre az ellenvetésre a következő feleletet adhatjuk. Amint a VI. jegyzetben ezt még tárgyaljuk, a civilizáció exponenciális ütemű növekedése hosszú időn át nem lehetséges. Az a hipotézis, amely szerint rövid, alig néhány évezredig tartó technológiai fejlődés után be kell következnie a civilizáció annihilációjának, abszurd determinizmuson alapul (azon a feltételezésen, hogy minden civilizációnak gyorsan kell elpusztulnia, mert hiszen, ha a 99,999%-uk elpusztul is, a megmaradó töredékszázalék még mindig elegendő lenne arra, hogy rövid százezer években számítható idő alatt e civilizációk a maguk hatalmas expanzív radiációjával egész galaxisokat fogjanak össze...)
Így tehát csupán egy harmadik hipotézis marad: a pszichozoónok kivételesen ritka előfordulására vonatkozó (egy-egy galaxisban egy vagy legfeljebb kettő-három). Ez a hipotézis ellentmond az alapvető kozmogóniai posztulátumnak (a világegyetem viszonyai homogeneitásának) és az abból fakadó következtetésnek, hogy Földünk, Napunk és végül mi magunk - mindez együttvéve - csupa - igen nagy valószínűséggel - nagyon is átlagos, tehát viszonylag gyakori jelenséget képviselünk.
Ezért látszik a legvalószerűbb hipotézisnek az a koncepció, amely szerint a civilizáció „elhatárolja magát" (elbarikádozza magát) a világegyetemtől azért, hogy működése csillagászati méretekben nehezen, illetve alig megfigyelhető legyen. S én éppen ezt a koncepciót tekintettem vezérelvemnek e könyv megírásakor.
IV. Az összes megtárgyalt hipotézisek a Sklovszkij által elfogadott világegyetem-modellen alapulnak, vagyis a „pulzáló" világegyetem modelljén. Ebben a világegyetemben a galaxisok „vörös" szétfutásának fázisát felváltja azok „kék" koncentrálódása. Az ilyen „kozmikus erőgép" egy-egy „üteme" kb. 20 milliárd évig tart.
Léteznek másféle kozmogóniai modellek is, mint pl. Lyttleton-féle, ez megfelel a „tökéletes kozmogóniai elvnek", amely viszont azon a feltételezésen alapul, hogy a világegyetem megfigyelhető állapota mindenkor ugyanaz marad, vagyis, hogy a megfigyelő a galaxisok távolodásának mindenkor ugyanazt a képét láthatja majd, mint amilyent most mi látunk. Ez a modell egész sereg asztrofizikai jellegű nehézséggel ütközik össze, arról már nem is szólva, hogy feltételezi az anyag semmiből való megalkotását (egy szoba nagyságú térfogatban száz millió év alatt egyetlen hidrogénatom létrejötte). Biológiai érveket a kozmogóniai modellek megtárgyalásakor rendszerint nem szoktak használni, mégis meg kell jegyeznünk, hogy a végtelenül idős és változatlan világegyetem feltételezése még egy pótlólagos paradoxonhoz vezet. Ha ugyanis a világegyetem a jelenlegi megközelítő állapotban végtelenül régóta létezik, akkor végtelen mennyiségű civilizációnak kellett volna keletkeznie benne. Márpedig bármilyen kegyetlen és ijesztő korlátok szabnának is határt egy-egy ilyen civilizáció időtartamának, elég, ha elfogadjuk azt, hogy egy tetszés szerinti kicsiny töredékük eléri a csillagtechnológiai szintet, és az értelmes lények fennmaradását sikerül függetlenítenie
342 az anyacsillag korlátozott élettartamától, s ekkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a világegyetemben jelenleg is feltétlenül végtelenül sok civilizáció létezik (minthogy a végtelennek bármilyen kis töredéke is végtelen). Közvetve tehát ez a paradoxon is afelé visz minket, hogy a világegyetem időben változó állapotainak hipotézisét fogadjuk el.
Mellesleg azt is megjegyezzük, hogy a biogenezisnek nem kell kizárólag csak az olyan bolygórendszerekben lezajlania, amelyeknek egy központi csillag szolgál energiaforrásukul. Amint erre Harlow Shapley hívta fel a figyelmünket (lásd The American Scholar, 1962 III. sz.), a csillagok és a bolygók közt folyamatos az átmenet, vannak igen kicsiny csillagok, és vannak igen nagy bolygók is; különösen nagy a valószínűsége annak, hogy a világegyetemben tömegestül vannak „közbenső" testek, vagyis olyan öreg és nagyon kicsiny csillagok, amelyeknek szilárd felszínük (héjuk) van, és saját, lassan kihűlő magjuk hevíti őket. Az ilyen testeken, Shapley feltételezése szerint, ugyancsak bekövetkezhet a homöosztázis különféle formáinak, vagyis az életnek a keletkezése. Ez a fizikai körülményekkel kapcsolatos számos lényeges különbség következtében különböznék az élet planetáris formáitól: az ilyen „csillagbolygók" tömege a Földéhez képest általában igen nagy (különben túlságosan gyorsan hűlnének ki), s ezenkívül nincs saját napjuk, vagyis örök sötétségbe merült magányos égitestek, tehát a rajtuk keletkező élőformáknak bizonyára hiányozna a látószervük.
E teljesen meggyőző hipotézis megtárgyalásának azért nem szenteltünk helyet, mivelhogy a keletkező élet és civilizáció minden lehetséges formájának ismertetése nem tartozik a feladatunkba. Csak azokat vizsgáltuk, amelyeknek a fejlődése, minden valószínűség szerint emlékeztet a földire, a világegyetemre pedig csak, mint olyan fórumra appelláltunk, amelynek a mi saját civilizációnk fejlődésének lehetséges útjait kell eldöntenie.
V. Az elemi részecskék korábbi káoszában valamiféle rendet teremtő ún. oktettelmélet egyik folyománya az a feltételezés, hogy különös részecskék léteznek. Ezeket Gell-Mann nevezte el kvarkoknak (a kvark = quark szónak nincs semmi értelme; J. Joyce találta ki, Finnegan's Wake c. könyvében szerepel).** Az oktettelmélet szerint az összes elemi részecskék kvarkokból tevődnek össze, amelyek a protonoknál sokkal nagyobb tömegű részecskék, és egyesüléskor nagy tömegdefektust mutatnak. Az intenzív kutatások ellenére mind ez ideig nem sikerült a feltételezett kvarkokat szabad állapotukban felfedezni, és egyes kutatók hajlanak arra a gondolatra, hogy csak egy alkalmas matematikai fikcióról van szó. *
VI. Az exponenciális növekedéssel kapcsolatos problémák nagyobb mértékben határozzák meg civilizációnk eljövendő fejlődését, mintsem általában gondolják. Az értelmes lények, valamint az információk – a technikai-tudományos információk – számának exponenciális növekedése egyaránt lehetséges. Az információk és az energiaforrások exponenciális növekedése pedig az élőlények számának viszonylagos stabilizációja mellett is bekövetkezhet. Minden valószínűség szerint bármely civilizáció a technikai-tudományos információk és az elérhető energiaforrások növekedési ütemének maximalizálására törekszik. Nincs ugyanis olyan elképzelhető ok, amely kiküszöbölné az ilyen magatartás indítékait. Az űrrepülés fázisába lépő civilizáció energetikailag ijesztően „falánkká" válik, hiszen a saját naprendszerén túli galaktikus repülés már a Nap energiakapacitásának részeihez hasonlítható energiamennyiséget követel, hogyha elő akarják idézni azokat a fénysebesség megközelítése által kiváltott relativitási effektusokat, amelyek lehetővé teszik a két irányú repülést (a bolygótól a csillagig és vissza) egyetlen nemzedék (az űrhajó-személyzet) élettartamának megfelelő nagyságrendű idő alatt. Tehát még akkor is, ha a bolygón élő emberek számát korlátozzák, a civilizáció energiaszükségleteinek rohamosan növekedniük kell.
Ami viszont a szerzett információ mennyiségét illeti, még az információszaporulat sorompójának átlépése sem nyitja meg a populációnövekedés olynemű szabadságát, amilyen kívánatos volna. Számos szakember már ma felhívja figyelmünket a túlzott demográfiai expanzivitásnak (vagyis az élőlények szaporodásának) eljövendő káros következményeire. Mindenekelőtt azokra a nehézségekre figyelmeztetnek, amelyek a bolygó exponenciálisan szaporodó lakosságának élelmiszerben és egyéb anyagi javakban (ruházat, lakás, közlekedés stb.) fellépő igényeiből fakadnak. Ezzel szemben az exponenciálisan növekedő civilizáció társadalmi-kulturális fejlődésének problémáit tudomásom szerint még senki sem analizálta behatóan. Pedig ezek távolabbi perspektívában olyan tényezőnek bizonyulnak, amely meg-
* Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a neutrínókról is sokáig ez volt a vélemény. A béta-bomlás elméleti magyarázatára Pauli által 1931-ben bevezetett részecske létezését kísérletileg csak 1954-ben, tehát 23 évvel később sikerült hitelt érdemlően bizonyítani. – Szerk.
** "– Three quarks for Muster Mark!", J. Joyce: Finnegan's Wake, 383. – K.
343 határozza a természetes szaporodás megfékezésének szükségességét, még akkor is, ha a technológiai tökéletesedés eredményeként billiós embertömegek lakását és élelmezését lehetne biztosítani.
Ebben a vonatkozásban tipikusnak látszik Dyson példája, azé az asztrofizikusé, aki kifejtette a „Dyson-gömb" megalkotásának eszméjét: ennek a nagy bolygók anyagából épített üres gömbét, amelyet egy csillagászati egység távolságban kellene megépíteni a Naptól. Dyson úgy véli, hogy minden civilizáció, már néhány ezer éves létezése után objektív jellegű tényezők miatt (elsősorban a népesség megnövekedése miatt) kénytelen napját egy olyan vékony falú, üres gömbbel körülvenni, amely egyrészt a teljes kisugárzott napenergia elnyelését biztosítja, másrészt óriási térséget biztosít az adott civilizáció lakóinak széttelepítésére. S minthogy ennek a gömbnek a Nap felé néző belső felülete nagyjából-egészéből milliárdszorosa volna a Föld felszínének, ezért ennek megfelelően milliárdszor annyi ember is tudna rajta elhelyezkedni, mint a Földünkön. A „Dyson-gömb" belsejében tehát egyszerre kb. 3-8 trillió ember élhetne.
Dyson annyira meg van győződve a „Nap körüli gömbök" megépítésének elkerülhetetlen szükségességéről, hogy ilyeneket akar keresni a világmindenségben, minthogy az ilyen gömb feltétlenül észrevehető: mint a 300 Kelvin-fokos (abszolút skála) állandó hősugárzás helye (azon az alapon, hogy napjának sugárenergiáját az ipari célokra szükséges különféle fajta energiákká alakítja át, amelyek végül is hősugárzás formájában hagyják el a gömböt).
Ismerek néhány „ortoevolúciós" eszmefuttatást, de ez egyike a legmeghökkentőbbeknek. Dyson, miután valóban kiszámította a rendszerünkbe tartozó összes bolygók anyagmennyiségét, a Nap energia-kapacitását stb., olyan következtetésre jutott, hogy egy ilyen asztrotechnológiai alkotás teljes mértékben megvalósítható volna (minthogy anyagból elegendő mennyiség van egy ilyen gömb megépítéséhez, s ilyen módon a napsugárzás teljes energiája felhasználható lenne). Nos, mindez bizonyára lehetséges. Csak hogy az ilyen érvelések hallgatólagosan arra épülnek fel, hogy – először az élőknek trilliós tömegekre való szaporodása kívánatos dolog, másodszor pedig, hogy társadalmi-kulturális vonatkozásban is lehetséges feltételeznünk a terv megvalósíthatóságát, nemcsak technikailag.
Az összes élőlények, tehát az értelmesek is, a bioevolúciótól oly mértékű szaporodásra irányuló törekvést kaptak, amely a szaporulat mutatószámaival túlhaladja a halandóság okozta veszteségeket. Abból azonban, hogy az emberek tudnának exponenciális ütemben szaporodni, még nem következik az, hogy ezt tenniük is kell .Megjegyzendő, hogy a Dyson-gömb sem képes a populációnak az exponenciális szaporodást tetszés szerinti huzamos időn át lehetővé tenni. Amikor a rajta élők száma túllépi a tízegynéhány trilliót, felmerül annak szükségessége, hogy vagy fékezzék meg a további szaporodást, vagy pedig keressenek a világmindenségben más terepet a gyarmatosításra (pl. a legközelebbi csillagrendszerekben). Következésképpen először is le kell szögeznünk azt, hogy a Dyson-gömb csak elodázza a természetes szaporulat szabályozásának problémáját, de meg nem oldja. Majd ezután figyelembe kell vennünk azt, hogy minden társadalom önszervező rendszer: az igaz, hogy az ilyen rendszerek határnagyságáról lényegileg még semmit sem tudunk, de nem lehet kétséges, hogy az ilyen rendszerek nem növekedhetnek tetszés szerinti hosszú időn át. A legnépesebb rendszer, amelyet ismerünk – az emberi agy – mintegy 12 milliárd elem (neuron) összessége. Bizonyára létezhetnek billiós nagyságrendű elemmennyiségből álló rendszerek; de roppant kétségesnek látszik az, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan egyöntetű rendszerek létezése, amelyekben az elemek számát csak trilliókban lehet mérni. Egy bizonyos határon túl bomlási folyamatoknak be kell következniük: osztódásoknak, és ezek folytán a kulturális-társadalmi dezintegrációnak. S itt nem naiv próbálkozásokról van szó, mint az olyan kérdések megválaszolása: hát mit fog tulajdonképpen csinálni az a több trilliónyi élő aki a Dyson-gömb belső felületén lakik (bár e lények sorsa meglehetősen szánalomra méltónak mondható: ugyanis a „ballon" felszínének, mint az egy lakóra eső anyagmennyiség hozzávetőleges kiszámításából kitűnik, viszonylag vékonynak és egyneműnek kell lennie, tehát szó sem lehet rajta holmi „tájképről", hegyekről, erdőkről, folyókról stb.), és nem kívánjuk megvitatni, hogy milyen „foglalkozása", „hivatása" lesz e lényeknek. A fő probléma az, hogy több trilliónyi együtt létező lénynek nem lehet olyan egységes, közös kultúrája, egységes társadalmi-kulturális hagyománya, ami legalább egy kevéssé hasonlítana az ember történetéből ismert bárminő jelenségre. A Dyson-gömb elhatárolja azt a világot a csillagos égtől, eltünteti a bolygókat, tehát lemondást jelent a bolygókon uralkodó körülményekről is, mesterséges alkotmány, olyan mint valami billiószorosra növelt város, amely önmagával vesz körül rendszerének központját, egy csillagot. Néhány egyszerű számítás után könnyen megértjük, hogy területén valamiféle, ilyen-amolyan rend, lakóinak a létezéshez szükséges
344 anyagokkal való ellátása, mind csak azzal a feltétellel valósulhat meg, ha e gömb lakói egész életükön át megmaradnak születési helyük közvetlen közelében.
Ezek a lények tisztán fizikai okoknál fogva nem utazhatnának (még ha a Dyson-gömbön léteznének is „érdekes, látványos helyek" – ezek a turistáknak nem a millióit vonzanák, mint manapság, hanem a százmilliárdjait). Minthogy pedig a technikai civilizáció növekedésével az egy főre jutó mechanikai-műszaki berendezések tömege is állandóan növekszik, ezért a Dyson-gömb felülete nem is annyira város lenne, hanem a Földünk felületénél milliárdszor nagyobb, óriási gyári műhely vagy inkább óriási géppark. És tetszés szerint folytathatnánk annak felsorolását, hogy miért volna - enyhén szólva - kényelmetlen az ilyen trilliós tömegek életformája. Ezzel aztán az abszurdumig vezetjük le magának a haladásnak egész eszméjét: hiszen az emberi szabadságok növekedését, és nem a csökkenését értjük rajta, ami pedig teljesen nyakatekert ötlet volna, az a „korlátlan szaporodás szabadsága" lenne (ez egyébként is, mint említettük, csak látszólagos), s ennek oltárán kellene feláldozni az egyéb szabadságoknak egész tömegét.
A civilizáció nem az összes lehető szabadságok megnövekedését jelenti. A kannibálok szakácsművészetének szabadsága, az öncsonkítás szabadsága és számos egyéb „szabadság" máris egyetemlegesen töröltetett a technikailag fejlődő társadalom Magna Charta Libertatumából. S tulajdonképpen nem is érthető, hogy miért éppen a szaporodás szabadsága maradna érintetlen, noha az egyéniség teljes mozgásszabadságának elveszítéséhez, gúzsbakötéséhez, a kulturális hagyományok csődjéhez, az Ég és a Föld minden szépségéről szó szerinti értelemben vett lemondáshoz vezetne; ami pedig a Dyson-gömb trilliónyi lakójának életmódját, mint a világegyetem mindennemű értelmes lényének fő fejlődési vonalát illeti, ezt az elgondolást csak alig valamivel tartom kevésbé borzalmas, iszonyatos lázálomnak, mint a Hörner-féle víziót, a pszichozoónok önelpusztítását. Egyébként is számszerűen exponenciálisan növekvő civilizáció egyáltalán nem is lehetséges, minthogy lakói néhány százezer év lefolyása alatt benépesítenék a világegyetem egész látható részét mind a legtávolibb metagalaktikus csillaghalmazokig. Ha tehát a Dyson-gömb csupán néhány ezer évre elodázhatja a születésszabályozás megvalósítását, akkor ki kell jelentenünk, valóban rettenetes árat kell fizetni azért, mert nem akaródzott idejében megtenni azt, amit a józan eszünk diktált.
*Dyson koncepcióját inkább mint kuriozitást mutattam be, és nem azért, mintha tényleges érdeklődést érdemelne. A „Dyson-gömb" megépíthetetlen, amint azt ki is mutatta V. D. Davidov csillagász (az SZTA által kiadott Priroda c. folyóirat 1963. évi 11. számában). Lehetetlenség a megvalósítása akár mint vékony falú gömbnek, akár mint gyűrűsávok rendszerének, akár mint csészepárnak, minthogy e felsoroltak közül egyik sem alkot – bármily rövid időtartamra is – dinamikusan stacionárius konstrukciót.
VII. A kémiában uralkodó „geocentrizmusról" szerfölött érdekes megjegyzéseket tesz J. Hodakov professzor (a Priroda c. folyóirat 1963. évi 6. számában). Felhívja figyelmünket, hogy az elemek jellemzőinek leírásai relatívak, hogy csak az adott elem és a többiek viszonyára nyújtanak tájékoztatást. Ilyen relatív fogalom pl. az „éghetőség": a hidrogént azért tartjuk éghetőnek, mert az oxigénatmoszférában ég. Ha Földünk atmoszférája, mint a nagy bolygóké, metánból állana, akkor a hidrogént tartanánk éghetetlen gáznak, az oxigént pedig éghetőnek. Hasonló a helyzet a savakkal és a bázisokkal: ha a vizet más oldószerrel cseréljük fel, akkor a vizes közegben savként viselkedő anyagokból bázisok lesznek, a gyenge savak erősekké válnak stb. Még az elem „fémességének" a mértéke is, vagyis az a foka, amelyben fémtulajdonságokat mutat, a szóban forgó elemnek az oxigénhez való viszonyát fejezi ki. Az oxigén, amint egykor Berzelius mondta, az a tengely, amely körül a mi egész kémiánk forog. Ámde az oxigén a Földön foglal el kivételes helyzetet és nem is az összes többi elemhez viszonyítva. Az a tény, hogy különösen sok van belőle Földünkön, határozta meg az olyan „geocentrikus" kémia létrejöttét, mint amellyel mi dolgozunk. Ha a Föld kérge más elemekből állana, és mélyedéseit víz helyett más folyadékok töltenék ki, akkor másféle osztályozást alkalmaznánk az elemekre, és vegyi tulajdonságaikat egészen másként értékelnénk. A Jupiter-típusú bolygókon az oxigén helyett a nitrogén az, amely a negatív elektromos töltést képviseli; a hasonló bolygókon az oxigén, tekintettel ritka voltára, nem juthat fontosabb szerephez. A vizet az ilyen bolygókon az ammónia helyettesíti, amely a hidrogén és a nitrogén egyesüléséből jön létre, a mészkövet a kalcium-cián-amid, a kvarcot a szilícium és az alumínium nitrogénes vegyülete stb. Más kell hogy legyen egy „nitrogénes" bolygó meteorológiája is, és mindezen kapcsolatoknak összessége bizonyára döntő befolyást gyakorol az önszervező-
345 dés (a bioevolúció) folyamataira is, s ezért hipotetikusan (legalábbis egyelőre hipotetikusan) fehérje nélküli élő organizmusok jöhetnek létre.
VIII. A valóságban nem létezik „egyszerű" rendszer. Minden rendszer bonyolult. A gyakorlatban azonban ezt a bonyolultságot elhanyagolhatjuk, minthogy nincs hatással arra, ami bennünket érdekel. Egy közönséges zsebórában, amely számlapból, rugókból hajszálrugóból, fogaskerekekből áll, kristályosodási, anyagelfáradási, korróziós folyamatok, elektromos töltések beáramlásai, az alkatrészek tágulásai vagy összehúzódásai stb. következnek be. E folyamatok gyakorlatilag nem befolyásolják az órának, mint egyszerű időmérő gépezetnek a működését. Hasonlóképpen figyelmen kívül hagyjuk azt a több ezer paramétert, amelyet minden gépben és minden tárgyban elkülöníthetnénk, persze csak időlegesen hagyhatjuk figyelmen kívül: hiszen ezek a valóban létező, csak általunk éppen figyelembe nem vett paraméterek az idők folyamán annyira megváltoznak, hogy a gépezet már nem tud működni. A tudomány a lényeges változók megállapításán és egyidejűleg a nem lényeges változók mellőzésén alapszik. Bonyolult az a gép, amelynek túlságosan sok paraméterét nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert mindegyik lényeges módon vesz részt a működésében. Ilyen gép pl. az agy. Ez nem jelenti azt, hogy maga az ilyen gép, ha szabályozó, miként az agy, kénytelen az összes paramétert figyelembe venni. Hiszen gyakorlatilag végtelen sok paraméter különböztethető meg. Ha az agynak ezeket mind tekintetbe kellene vennie, akkor a saját feladatát nem oldhatná meg. Az agynak „nem kell" figyelembe vennie az egyes atomoknak, protonoknak és elektronoknak, amelyekből felépült, a paramétereit. Az agy bonyolultsága, mint általában minden szabályozóé, avagy tágabb értelemben minden gépé, nem előny, hanem inkább szükséges rossz. Az organizmusok bonyolultsága az evolúció konstruktőri válasza a környezetüket képező közeg bonyolultságára, mert a környezet nagyfokú bonyolultságával csak a nagyfokú heterogenitással rendelkező szabályozó tud megbirkózni. A kibernetika annak a tudománya, hogy a reális rendszerek állapotát és dinamikáját miként lehet – bonyolultságukra való tekintet nélkül – szabályozni.
IX. Bármilyen furcsának tűnik, arra vonatkozóan, hogy valójában mit is tekintünk tudományos elméletnek, igen sok, egymással ellentétes nézet áll fenn. Még egyugyanazon világnézet körén belül is. Maguknak a tudomány alkotóinak a nézetei e kérdésben egyáltalán nem hitelesebbek azoknál a nézeteknél, amelyeket a nagy művészek vallanak saját alkotói módszereikről. Tisztán lélektani motívumok válhatnak ama gondolati folyamat későbbi racionális leírásának forrásává, amelyet maga a szerző nem is képes részleteiben felidézni. Így pl. Einstein egyaránt meg volt győződve arról, hogy a külvilág az embertől függetlenül, objektíven létezik, és arról is, hogy az ember megismerheti e világ felépítését. Ám ezt különféleképpen lehet értelmezni. Természetesen minden új elmélet egy lépéssel előbbre visz a korábbihoz képest (Einstein gravitációs elmélete Newton elméletéhez képest), ebből azonban nem követkézik szükségképpen az, hogy létezik, vagyis létezhet egy „végleges elmélet", amely a megismerés útjának végső állomása lesz. A jelenség egy egységes elméletben való összefoglalásának posztulátuma (pl. az egységes térelméletben) látszólag igazolódik a klasszikus fizika evolúciójával, hiszen ez a fizika a jelenségek különálló területeit felölelő elméletektől az egyre átfogóbb szemlélet felé haladt. Ámde nem feltétlenül szükséges az, hogy a jövőben is így legyen: még a kvantumjelenségeket valamint a gravitációs jelenségeket is egyaránt felölelő egységes mezőelmélet megalkotása sem számítana ezen igazság bizonyítékának (nem bizonyítaná azt, hogy a természet eleget tesz ennek a követelménynek), hiszen nem lehet megismerni az összes jelenségeket, tehát nem lehet megtudni, vajon az új (még nem létező) elmélet ezeket a még ismeretlen jelenségeket is felöleli-e. Egyébként, a tudós nem dolgozhat azzal a gondolattal, hogy ő a megismerés folyamatának csak múlékony, közbenső, átmeneti láncszemeit alkotja meg – még akkor sem dolgozhat Így, ha történetesen éppen ilyen filozófiai nézeteket vall is. Minden elmélet „csupán egy ideig igaz" – ezt mutatja a tudomány egész története. Egy idő után átadja helyét a következő elméletnek. Teljesen lehetséges, hogy létezik az elméleti konstrukcióknak valamiféle határértéke, amelyet az emberi értelem már nem bír átlépni saját maga, de átléphet majd mondjuk az „intelligenciaerősítő" segítségével. Akkor feltárul a haladás további útja, de azt megint csak nem tudhatjuk, vajon az ilyen „erősítők" építése során nem ütközünk-e majd végül is a bonyolultságnak, az objektív törvényszerűségnek egy bizonyos fokán olyan objektív, leküzdhetetlen akadályba, amely ugyanúgy meghaladhatatlan, mint a fénysebesség.
X. A technikai kibernetika kutatásának tárgyául szolgáló rendszerek közül ki lehet választani egy olyan osztályt, amely általános konstrukciós elveivel oly nagy mértékben emlékeztet az agyra, hogy az
346 ilyen rendszereket „biológiaiaknak" lehet nevezni. Ezek a rendszerek, csak a természetes evolúció útján állhattak elő. Ezen az úton egyetlen általunk alkotott gép sem keletkezhetett, minthogy e gépek sem önálló létezésre, sem önmaguk reprodukálására nem képesek. „Evolúciós módszerrel" csakis biológiai rendszer jöhet létre, vagyis olyan, amely létezésének minden pillanatában a környezetéhez alkalmazkodott. Az ilyen rendszer konstrukciójával nemcsak azokat az aktuális célokat tükrözi, amelyekre rendeltetett, hanem ezzel egyetemben az egész megtett evolúciós utat is. Hajtókerekek, vezetékek, gumi stb. önmaguktól nem tudnák áramfejlesztővé összeállani. A többsejtű szervezet nem csupán azért keletkezik egy sejtből, mert így követelik az élet feltételei, hanem azért is, mert az egysejtűek a többsejtűek előtt léteztek, és rendelkeztek azzal a képességgel, hogy csoportokba (kolóniákba) egyesüljenek. Ennek eredményeként a biológiai szervezetek – ellentétben a közönséges gépekkel – egyneműek. Ezért tud a biológiai szabályozó úgy is működni, ha nem rendelkezik meghatározottan lokalizált funkciókkal.
Egy példa Ivahnyenko Műszaki kibernetika c. könyvéből. A kibernetikai „teknősbékához" számítógépet kapcsolunk. Nincs semmiféle „receptora", csak olyan berendezése, amely működésének minőségét méri. Ez a „teknősbéka" egy teremben mozog, keresi a helyet, ahol a hő, a megvilágítás, a rezgések és egyéb zavarok, a lehető legkevésbé befolyásolják a működését. Az ilyen rendszernek nincsenek „érzékszervei", nem „észleli" a fényt, a hőmérsékletet stb. A maga „egészével" fogja fel az ilyen ingereket, ezért a biológiai típusúak közé soroljuk. Amikor a hőmérséklet-változás hátrányosan hat a gép valamelyik részére, akkor a működésének minőségét mérő készülék regisztrálja a helyzet romlását, bekapcsolja a motort, és a teknősbéka elindul, hogy kóborolva, „jobb" helyet keressen. Valahol másutt vibrálás zavarja e gép egy másik részének működését, a reagálás ugyanaz lesz: a teknősbéka elindul, keresi az optimális körülményeket. A rendszert nem kell az összes lehető zavarok tekintetbevételével programozni: lehetséges, hogy a konstruktőr az elektromágneses zavaró hatásokra nem is gondolt, ámde ha a gép működése romlik, akkor a „teknősbéka" keresni fogja a kedvező „életkörülményeket". Egy ilyen berendezés a próbák és hibák módszerével működik, amely akkor válik megbízhatatlanná, ha a probléma túlságosan bonyolult, vagy ha a káros hatások utólag lépnek fel (pl. a radioaktivitás). Minthogy pedig az alkalmazkodás nem mindig jelent egyúttal megismerést is, ezért a biológiai szabályozónak nem kell „a gnosztikai gép legtökéletesebb modelljét" képviselnie. Teljesen lehetséges, hogy egy ilyen berendezés ideális prototípusát nem a biológiai szabályozók között, hanem a kibernetika által vizsgált más bonyolult rendszerek osztályában kell keresnünk.
XI. Az információközlés módszerének valószínűségszámítási-statisztikai módszere lehetővé teszi, hogy szinte matematikai egzaktsággal közelítsük meg a kétneműség, valamint a beltenyésztésből (inbreeding), vagyis a közel rokon egyedek kereszteződéséből származó káros következmények problémáját. Annak valószínűsége ugyanis, hogy egy bizonyos számú egyednek legyen ugyanaz a genetikai sérülése (recesszív mutáció), annál nagyobb, minél közelebb áll a rokonságuk. Amikor ugyanazoktól a szülőktől származnak, ez a valószínűség eléri a maximális értéket. És ugyancsak ilyenkor a legnagyobb a lehetősége a fenotípus-mutánsok létrejöttének, természetesen csak abban az esetben, ha az említett egyedek genetikai információja valóban sérült volt: az olyan közel rokon egyedek kereszteződése, amelyeknek a genotípusa ép, nem járhat semmiféle káros következménnyel.
Ha több különböző szedőgépünk van, és azokkal olyan matematikai szöveget szedünk, amelyben minden egyes szedéshiba a szöveg lényeges eltorzulását idézi elő, nyilvánvaló, hogy amikor a különböző szedőgépeken kiszedett, azonos szövegeket összehasonlítjuk, olyan anyaghoz jutunk, amely lehetővé teszi az eredeti információ teljes rekonstruálását, minthogy igen-igen kevéssé valószínű, hogy a különböző gépek okozta sajtóhibák pontosan ugyanazokon a helyeken forduljanak elő. Ha viszont a szedőgépsorozatunk gépei egymáshoz tökéletesen hasonlóak, amelyek sajátos konstrukciós hibájuk folytán mindig ugyanazokat a sajtóhibákat követik el, akkor a rajtuk kiszedett szövegek egybevetése („összeolvasása") haszontalan, nem engedi meg az információ rekonstruálását, minthogy e szövegek mind ugyanazon a helyen hibásak. Persze ha a szedőgépek egyáltalán nem követnek el szedési hibákat, akkor nincs probléma; ugyanez a biológiai információátadásra is vonatkozik.
XII. „Egy bizonyos rendszer ellentmondás-nélküliségét kimutatni annyit jelent, mint bebizonyítani azt, hogy egyetlen olyan A kijelentés sincs benne, amelyet illetően a szóban levél rendszeren belül az A és a nem-A is levezethető.
Egy rendszer teljességét bizonyítani annyit jelent, mint azt bebizonyítani, hogy a rendszer bármilyen
347 állítását saját magát levezethetjük, deduktív módon vagy ennek az állításnak a tagadását vezethetjük le deduktívan." *
XIII. Bármily csábítónak és sokat ígérőnek tűnhet is egy optimista szemlélő számára az a kilátás, hogy „információtenyészetet" hoznak létre, ez az eredmény még ha megvalósítja is ez vagy az a civilizáció, bizonyára nem lesz majd holmi végleges egyetemes gyógyszer, amely minden bajtól megvált. Mindenekelőtt az „információ tenyésztése" még kiélezheti – ahelyett, hogy megoldaná – azt a válságot, amely az információ feleslegének képződésével kapcsolatos. Az emberiség mind ez ideig nem ismerte a bőséggel járó gondokat (kivéve a kudarcok és a szenvedések bőségét...), ezért alig bírjuk elképzelni, hogy melyek az eredményes módszerek olyan helyzetekben, amikor nem egyetlen működési út áll nyitva, hanem több száz, vagy talán több ezer is egyszerre. Például, amikor (a „tenyészet" által létrehozott „információtömeg" tudósítása szerint) A, B, C, D stb. módon lehet cselekedni, éspedig úgy, hogy e cselekvések közül egyidejűleg mindegyik sokat ígér, de elfogadása automatikusan kizárja az összes többit (tegyük fel pl. az embert biológiailag át lehetne alakítani olyképpen, hogy szinte elpusztíthatatlan lénnyé legyen, ez azonban ugyanekkor megköveteli a szaporodás roppant radikális csökkentését, mert ha senki vagy majdnem senki sem hal meg, akkor a világ növekvő ütemben válik egyre szűkebbé és szűkebbé). Azok a kritériumok, amelyek jelenleg gyakran döntőek a gyakorlati eljárás kérdéseiben, idővel elveszíthetik aktualitásukat (pl. a gazdasági rentabilitás vagy az energiatakarékosság kritériuma megszűnik hatni akkor, amikor egy gyakorlatilag kimeríthetetlen anyagi folyamat válik energiaforrássá). Amikor az elemi szükségleteket már teljesen kielégítették, akkor az a probléma nyomul az előtérbe, hogy „miként tovább?" – vajon új igényeket kell-e teremteni, s ha igen, akkor milyeneket... Nyilvánvaló, hogy az ilyen dilemmákra semmiféle „információtenyésztés" sem adhat választ, minthogy ez a „tenyészet" csak eljárási alternatívákat szolgáltat, azt mutatja meg, hogy mit lehet, de sohasem azt, hogy mit kell tenni. Ennek a kérdésnek az eldöntése sohasem gépesíthető - az ilyesmi csupán akkor volna lehetséges, ha a társadalom politikai rendszerét oly mértékben átalakítanák, hogy az mássá válna, mint az, amit mai felfogásunk szerint emberinek nevezünk. Az „információs szabadságnak" a megnövekedése, azaz a lehető cselekvés útjainak megszaporodása maga után vonja a döntés, a választás felelősségének megnövekedését is. A választásról lemondani fizikailag nyilvánvalóan lehetséges (az elektronikus agy, mint mindenek ura, dönt arról, hogy mi történjék az emberiséggel), azonban ez a lemondás nem fizikai jellegű okoknál fogva elfogadhatatlan.
Azonkívül, az információ tenyésztése valójában nem nyújthatja az „ismeretet mindenről", a „mindennemű ismeretet", a „minden, egyáltalán lehetséges ismeretet". Természetesen elképzelhető egy egész hierarchia, láncszemek egész bonyolult struktúrája, s ez a struktúra olyan információhordozó és információgyűjtő láncszemekből áll, amelyek közül egyesek a világ tényeire és ezek kapcsolataira vonatkozó ismeretek elemi „begyűjtőinek" szerepét töltik be, mások a kapcsolatok kapcsolatait kutatják, minden rendű és rangú törvényszerűségeket keresnek, ismét mások az előbbiek által elért eredmények osztályozásával foglalkoznak, hogy a visszacsatolások eme egész, óriási piramisának a „kimenetén" csak olyan információk jelenjenek meg, amelyek a legszélesebb értelemben véve lehetnek hasznosak annak a civilizációnak, amely ezt az evolúciós gépezetet felépítette. Végeredményben azonban az említett tenyészetpiramis működése nem szakadhat el túlságosan attól, ami a civilizáció életének az adott fejlődési szakaszban tág értelemben vett anyagi és szellemi tartalmát jelenti. Ellenkező esetben egy ilyen tenyészet, „elszakadván" emberszülőanyjától, olyan információkat termelne, amelyek nemcsak hasznavehetetlenek, hanem értelmetlenek is, mert nem fordíthatók le a civilizáció által használt nyelvre. Egyébként az „elszakadásnak" „a jövőbe ugrásnak", „az információs robbanásnak" ez a jelensége azért is inkább lenne katasztrófa mintsem igazi ugrás a fejlődésben, minthogy attól a pillanattól kezdve, amikor az „információtenyészet" túlságosan is messze előretör a civilizáció ismereteinek aktuális arcvonala elé – elvesznek és eltűnnek a lényegtelen információ kiszűrésének a kritériumai, ami által a „tenyészet" váratlanul magától „bombává" – sőt nem is megabit-, hanem gigabit-bombává – alakul át, olyan moloch lesz belőle, amely a belőle áradó információóceánokba fojtaná a Földet, s ez a helyzet az összes lehető özönvizek legképtelenebbikét hozná létre.
Hogy ezt jobban megérthessük: tegyük fel, hogy a neolit korban vagy akár a korai középkorban egy „információtenyészet" kezd működni, és ismereteket szolgáltat a XX. század technológiai vívmányairól, az atomtechnikáról, a kibernetikáról, a rádiócsilla-
* M. Markowic: Formalizm w logice wspólczesnej. Varsó, 1962. 52. old. (jegyzet).
348 gászatról stb. stb. Az akkori civilizáció minden kétséget kizáróan képtelen lett volna akár felfogni, akár megérteni, akár megemészteni, akár megvalósítani ennek az egész információs lavinának a legkisebb töredékét is. Még kevésbé bírt volna helyes vagyis értelmes taktikai és stratégiai döntéseket hozni (hogy készítsenek-e nukleáris fegyvert vagy sem, alkalmazzák-e tág méretekben az új technológiát, vagy korlátozzák-e néhány, esetleg csak egyetlenegy arcvonalszakaszra stb.)
Az „információtenyésztő" – ha ugyan egyáltalán megvalósítható – a legoptimisztikusabb felfogás szerint az „a világba bekapcsolt" berendezés, amely a világot sajátos módon kutatva, azt fürkészi ki, hogy anyagilag mi a lehetséges benne (mi a megvalósítható). Tehát egy ilyen „tenyészet" felfedezheti, hogy megszerkeszthető a lézer, a neutrínó-energiaátalakító – hogy egy bizonyos módon lehetséges mondjuk az idő ütemének, a gravitációs mezőnek a megváltoztatása, hogy a látszólag megfordíthatatlan folyamatok (mint bizonyos biológiai folyamatok) ilyen-amolyan módon mégis megfordíthatóak stb. Az ilyen tenyészet különösen akkor mutatkozik értékesnek, ha konkrét – jóllehet csak általánosságban körvonalazott – feladattal bízzák meg. Ezzel szemben, ha magára hagyják, gyors ütemben olyan információ-túltermelést áraszt, amelyben ő maga és alkotója egyaránt elsüllyed. A helyzet iróniája abban rejlik, hogy a szóban forgó tenyészet „nem gondolkodik": egyaránt szorgalmasan termeli a civilizáció számára hallatlanul fontos jelenségek kapcsolataira vonatkozó információkat (mondjuk arról, hogy ilyen vagy amolyan módon lehet átkelni a Galaxison), valamint a teljesen jelentéktelen kapcsolatokra vonatkozókat is (hogy pl. a Jupiter felhőit szalmaszínűre lehet festeni). Persze, amíg ennek az információtenyészetnek a szelektorai értelmes lények aktív befolyása alatt állanak, addig eredményesen hajthatják végre az információk kiválogatását. Ha azonban elvetnék az ilyen racionális szelektálási módszert, és átlépnének az „egyetemes információnak", a minden tény ismeretének birodalmába, akkor az információs özönvíz elkerülhetetlenné válnék. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindennemű információ – a hasznos is – lavinaszerűen gyarapodik. Tegyük fel, hogy a „tenyészet" rátalál arra az útra, amely az agynak egyik testből a másikba való átültetéséhez vezet, s ha ezzel a problémával kezd foglalkozni, akkor felfedezését az „agyátültetés technikájában" rengeteg új tény és jelenség fogja nyomon követni stb. És hát mi a haszna mindezeknek, ha ez az egész probléma egyáltalán nem érdekli az adott civilizációt? A következmény: a tenyészetet esetleg könnyen „elönti" a teljesen felesleges információk tömkelege. Tessék csak elgondolni, hogy a technológiának, a fizikának, az elektronikának, de még a művészi alkotásnak is, mégpedig a legkülönfélébbeknek milyen tág területeit öleli fel jelenleg világszerte a televízió. Ha a „tenyészet" valamely másik berendezés nyomára bukkanna, amely képes lenne hasonló szerepet betölteni a civilizációban, akkor azt, hogy egyáltalán érdemes-e ezen az új technikán dolgozni, megvalósításának kérdését már előre, az ismeretek felhalmozásának kezdete előtt el kellene dönteni - ellenkező esetben a „tenyészet" milliárdszámra fogja kibocsátani a „lehetséges találmányokat", amelyeket azonban senki sem használ fel.
Nem lesz felesleges hozzátennünk, hogy a tudományos információ termelésével rokon, s ma különösen égető, bár első pillantásra szinte közhelynek látszó problémát jelent azoknak a technikai megoldásoknak az összehangolása, amelyeknek célja az, hogy az érdekeltek megtalálják a természetből már „kivont" és nyomtatásban megörökített információt. Ezt a problémát többek közt ez a körülmény veti fel, hogy a szakkönyvtárak exponenciális ütemben gyarapodnak, és minden, eddig alkalmazott óvintézkedés: rövidített információk (ún. „annotációk"), kivonatok, időszaki összefoglalók stb. kiadása, képtelen biztosítani azt, hogy az illetékes személyek pontosan megkapják a sajátos szempontjuk szerinti lényeges információkat. Ha ugyanis egyrészt a valahol már elvégzett kísérletek megismétlése olcsóbbnak és gyorsabbnak látszik a megfelelő közlemények kikeresésénél, vagy másrészt, ha a tudós feltételezheti, hogy a számára fontos információk nem „a természet méhében" rejlenek, hanem ismeretlen könyvtárak polcain húzódnak meg, akkor maga a kutatási folyamat válik kérdésessé: hiszen, ha az eredményeit kiadványhegyek borítják el, akkor nem érhetik el azokat, akiknek a legnagyobb szükségük volna reájuk. E jelenség ártalmasságát gyakran maguk az érdekeltek sem ismerik fel teljesen, mert általánosságban mégiscsak sikerül nekik szemmel tartaniuk a saját szakterületükre vonatkozó kiadványokat. Ismeretes azonban, hogy a felfedezések szempontjából a leggyümölcsözőbb a különböző tudományos területekről származó információk keresztezése, és ezért nagyon könnyen lehetséges, hogy az öt kontinens tudományos könyvtáraiban már ma is számos olyan értesülés található, amelyek egyszerűen egymás mellé állítva, s az illetékes szakember által egybevetve, értékes, új általánosítások kezdetévé válnának. S ezt éppen a specializálódás fokozódása, az egyes szakmákon belüli és
349 állandóan csak folytatódó differenciálódás akadályozza. A könyvtárosi szakma már nem pótolhatja a szakmai értelemben valóban elsőrendű illetékességet, minthogy egyetlenegy könyvtáros sem képes megmondani azt, hogy az egymástól kölcsönösen távol eső szakterületek mely eredményeit kell elsősorban az egyes kutatókhoz továbbítani. Még kevésbé lehetne a tudós könyvtárost valamilyen automatizált katalógussal vagy bármelyikkel a ma elérhető önműködő technikai megoldások közül felváltani, mert az algoritmusos módszerek mind reménytelenebbeknek bizonyulnak az „információlavina" osztályozásában. Már közismert az a megállapítás, hogy ma minden felfedezést kétszer tesznek meg: először, amikor megtörténik a közzététele, és másodszor, amikor a már talán rég kiadott közleményt felfedezi a szakemberek társasága. Ha az információk rögzítésének, őrzésének és eljuttatásának mai technológiájában az elkövetkező fél évszázad folyamán nem történik forradalmi átalakulás, akkor groteszk és egyben őrült vízió megvalósulása fenyeget bennünket: a világot könyvhegyek borítják el, az emberiség pedig karámokba terelt könyvtárosokból fog állani. Az ismeretek megtalálására vonatkozó direktívák összességét - mint metodológiát - a „könyvtár-fronton" valamilyen „ariadnológiának", a felhalmozott ismeretek labirintusából kivezető útmutatásnak kell felváltania. A könyvtárosgép, amely a megfelelő személyekhez juttatja el a megfelelő információkat, nem lehet „nem gondolkozó", amelynek működése pl. gyakorisági analízisen alapul (bár előfordultak ilyen próbálkozások: hogy egy mű „értékességét" annak a kiszámításával állapítsák meg, hányszor hivatkoznak rá a szakemberek a saját műveik forrásjegyzékeiben - vagy pedig az ún, mechanikus címzéssel, kiszűrve azokat a műveket, amelyekben bizonyos szakkifejezések meghatározott sűrűséggel fordulnak elő). A kutatások ugyanis kimutatták, hogy még a rokonterület szakembere sem képes a kellő szabatossággal szétválogatni a szakmára vonatkozó műveket - amint ezt J. Kemeny bebizonyította. A „gondolkozó" könyvtárosgépnek azonban a dolog természeténél fogva, és minden irányú, tökéletes tájékozódása folytán jobb szakembernek kellene lennie, mint az összes kutatóknak külön és együttvéve... Íme a paradoxonok, amelyekkel az egyre rosszabb helyzet terhes. Úgy látszik, hogy az információelosztás válsága a jövőben kényszerítően fogja előidézni a publikálhatóság kritériumainak megszorítását, hogy a kezdeti kiszűréssel meghiúsítsa a szakpiacnak olyan értéktelen munkákkal való elárasztását, amelyeket csak a tudományos fokozat elnyerése végett vagy egyéb karrierokokból tettek közzé. Még az sincs teljesen kizárva, hogy a lapos művek közzétételét végül is ártalmasnak fogják minősíteni, a tudósok szakmai etikájának megszegését fogják benne látni, minthogy az ilyen művek egyszerűen csak olyan „zajt" csinálnak, amelyek megnehezítik a tudomány további fejlődéséhez életfontosságú, értékes információk vételét. Egy jól működő „címzőrosta" bekapcsolása nélkül elindított információtenyészet minden valószínűség szerint papirosözönvízhez vezetne, és ez a katasztrofálisan redundánssá vált információtömeg minden további munkát lehetetlenné tenne. Annál aktuálisabb feladattá vált a megismerési módszerek automatizálása - legalább könyvtári-könyvkiadói szinten.
XIV. Az evolúció konstrukciós megoldásainak részleges kritikája helyenként olyan benyomást kelthet, mintha „tudatlanságból írt gúnyirat" volna, hiszen szerveink biomechanikáját (pl. a szívműködés mérhetetlen komplikált egészét) máig sem ismerjük minden részletében. A biológiai struktúrák pontos matematikai modelljeinek megalkotása felé haladva, még csak az első lépéseket tettük meg, így pl. Norbert Wiener és A. Rosenblueth megalkották a szívizom fibrillációjának matematikai elméletét. De hiszen egy olyan konstrukció kritikája, amelyet nem ismerünk kiválóan, megalapozatlannak, elhamarkodottnak tűnhet. Ámde az ilyen és hasonló evolúciós megoldások bonyolultságára vonatkozó ismereteink nagy pontatlansága sem takarhatja el azt a tényt, hogy a biológiai bonyolultság sok esetben azért áll elő, mert az evolúció az egyszer már kiformált szerveket a másik, a korábbi szervezetből makacsul átviszi a később keletkezett szervezetekbe. Az a konstruktőr, aki az űrrepülési technika egész jövőjét kizárólag a vegyi anyagokkal működő rakétahajtóművektől szeretné függővé tenni, éppen emiatt kényszerülne hátborzongató méretű és egyúttal hátborzongatóan bonyolult űrhajókat és hajtóműveket építeni. Az kétségtelen, hogy így is sikereket érhet el, ezek azonban inkább technológiai zsonglőrmutatványok lennének, mint a legésszerűbb megoldások, hiszen ha radikálisan lemondanának a vegyi meghajtás gondolatáról, és forradalmi módon más típusú (nukleáris, annihilációs, magnetohidrodinamikus, ionos vagy egyéb hasonló) hajtóművekre térnének át, a nehézségek és bonyodalmak nagy tömege magától elesne.
A bonyolultság a teremtő tevékenység alapját jelentő eszme sajátos konzervativizmusából fakad, a bonyolultságot a „konceptuális inercia" hozta létre, az ugrásszerű és radikális változásoktól való viszolygás (vagy az, hogy képtelenek ilyen változások
350 végrehajtására), tehát joggal tartjuk feleslegesnek az ilyen bonyolultságot annak-a konstruktőrnek a szempontjából aki a legjobb eredményekre törekszik, és nincs tekintettel olyan alapelvekre, amelyeket nem kénytelen figyelembe venni. A mai rakétakonstruktőr, akárcsak az evolúció, olyan szerkezet bonyolultabbá tétele árán kénytelen megbirkózni a felmerülő nehézségekkel, amelyek a jövőbeli (pl. nukleáris) technológiában feleslegesek lesznek. A konstruktőr azonban el fogja vetni .mindezeket a bonyolult megoldásokat, mihelyt csak lehetővé teszi majd számára a technológia további fejlődése a nukleáris, a foton- vagy egyéb nemkémiai meghajtás realizálását. Ezzel szemben az evolúció a szövegünkben említett és megérthető meggondolások miatt nem teheti meg, hogy ugyanilyen radikális módon „félretegyen", „elvessen" bármilyen megoldást. Nagy általánosságban kijelenthető, hogy az evolúciótól - több milliárd éves fennállása és működése után - semminemű olyan megoldás sem várható, amely teljesen új lenne, de tökéletességben mégis felérne azokkal, amelyeket működésének hajnalán dolgozott ki. S éppen ez a körülmény, amely megengedi az evolúció konstruktőri megoldásainak bírálatát, még akkor is, ha nem fogjuk fel, úgy ahogyan illik a bonyolultságukat: ezt a bonyolultságot ugyanis az evolúció által megvalósított kreációs módszer következményének tartjuk, amely módszerrel mások - egyszerűbb s egyben eredményesebb módszerek - konkurrálhatnak. S ha maga az evolúció ilyeneket elindítani nem tud, ez annál rosszabb ránézve, de talán annál jobb az embernek, a jövőbeli konstruktőrnek.
E problémának a szigorúan konstruktőrin kívül van egy teljesen másféle aspektusa is, amelyet szinte egyáltalában nem érintettem. Az ember (s ez lényegileg a fenti megjegyzés folytatása) nem ismeri önmagát alaposan, sem biológiai, sem pedig pszichikai téren. Kétségtelen, hogy bizonyos mértékig jogosult az a mondás (amelyet A. Carrel választott könyvének címéül), hogy: „az ember, az ismeretlen lény" (mármint önmaga számára). Titokzatos és felderítetlen ellentmondásokat rejt nemcsak a teste, ez a „biológiai gép", hanem az elméje is. Felvethető tehát a kérdés: egyáltalán szabad-e komolyan mérlegelni annak a lehetőségét, hogy „a Homo sapiens természetes modelljét" átalakítsuk, mielőtt pontosan megismertük volna valódi felépítését és értékeit? Vajon az öröklődési anyagra gyakorolt hatások (s ez csak egy szerény és kiragadott példa) nem képesek-e bizonyos káros genotípusjegyek kiküszöbölésével együttesen bizonyos potenciálisan értékes tulajdonságokat is felszámolni, amelyekről még semmi tudomásunk sincs?
Ez ismételt, mégpedig „biológiai-konstruktőri" felvetése volna egy olyan témának, amelyről (egy kissé hagyományosabb formában) az eugen[et]ikusok és ellenfeleik vitatkoznak. Hogy vajon az epilepszia kiküszöbölése nem fosztana-e meg bennünket az olyan epileptikusoktól, mint amilyen Dosztojevszkij volt?
Elképesztő, milyen elvont módon folytatják az ilyen vitákat. Mindennemű cselekvés - amint erről könyvünkben szó is van (természetesen e „felfedezés" szerzőségére nem kívánunk igényt tartani) egyáltalában - tökéletlen ismeretekre épül fel: mert hát ilyen annak a világnak a jellege, amelyben élünk. Ha tehát a „faj rekonstrukciójával" addig akarnánk várni, amíg teljes ismeretet szerzünk róla, akkor egy örökkévalóságon át csak várakozhatnánk. Következményeinek részleges megjósolhatatlansága, vagyis potenciális nem teljes értékűsége, minden cselekvést teljesen diszkreditál bizonyos filozófiai doktrínák hirdetőinek felfogásában, s ezek körében alapot szolgáltat olyan tézisek megfogalmazására, mint az, hogy „a tétlenség felette áll a cselekvésnek" (megjegyezhetjük, hogy ez igen régi motívum, és nyomon követhető Csuang-cétől kezdve korszakokon és kontinenseken át). Az ilyenfajta bírálat azonban és a „tétlenség" dicsőítése többek közt azért lehetséges, mert több ezer évszázadon át olyan aktivitás folyt, amelynek során létrejött a civilizáció, s vele együtt a beszéd meg az írás (amelyek egyáltalán lehetővé teszik bármiféle vélemény és gondolat megfogalmazását). Az a filozófus-apologeta, aki egy végletes konzervativizmus (pl. a biológiai vagy a technikai szférára vonatkoztatott tétlenség) mellett tör lándzsát, olyan, mint az a milliomosfiú, aki hála az apja által felhalmozott vagyonnak, mentesülve a megélhetési gondoktól, bírálja a vagyon birtoklását. Ha következetes volna, el kellene dobnia magától a vagyonát; a „biokonstruálás" ellenfele a maga részéről nem korlátozódhat az „emberrekonstruálási tervekkel" szemben tanúsított ellenzékiségre, hanem köteles volna lemondani a civilizáció vívmányainak egészéről, az orvostudományról, a technikáról stb., hogy négy lábon ügessen vissza az erdőbe. Hiszen mindazok a megoldások és módszerek, amelyekkel n e m fordul szembe (mint pl. éppen az orvosi gyógyászati módszerek) valamikor olyan álláspontokkal vívták a harcot, amelyek nagyon hasonlóak voltak az ő mostani álláspontjához. És csupán az idő múlása - e megoldások és módszerek eredményességével párosulva - döntötte el, hogy ezek a megoldások bekebeleztessenek a civilizáció összesített eredményei közé, és ma már senkinek az ellenállását sem váltják ki.
351 Semmiképp sem szándékunk az, hogy itt vagy bármely más helyen a „forradalmi rekonstruálások" apológiáját hirdessük. Egyszerűen úgy véljük, hogy a történelemmel vitázni mindig értelmetlen. Ha az ember már sokkal régebben képes lett volna tudatosan ellenőrizni és szabályozni saját civilizációjának fejlődését, akkor ez talán tökéletesebb, kevésbé ellentmondásos és sokkal hatékonyabb volna, mint a létező. De ez éppenséggel lehetetlen volt, mert az ember, civilizációját megteremtve és fejlesztve, egyidejűleg, mint társadalmilag gondolkozó lényt, önmagát is modellezte.
A biokonstruálás ellenfele azt a megjegyzést teheti, hogy a megismételhetetlen egyedi létezés felmérhetetlen érték, ezért nekünk, tudatlanoknak tilos a genotípusokkal manipulálni, megszabadítani őket ártalmasnak gondolt jegyeiktől, másokat beléjük vezetni stb. Megállapítja azonban, hogy érveinek igazát csak egy nem létező és a miénktől eltérő világban lehetne bizonyítani. A mi világunkban ugyanis az általános politikai helyzet odáig fajulhatott, hogy Földünk légkörét évtizedekre radioaktív csapadék fertőzte meg, s akkor a legtöbb kiváló genetikus és biológus külön hangsúlyozta is, hogy ennek feltétlenül igen sok mutáció keletkezését kellett maga után vonnia, amelyek az elkövetkező nemzedékekben mutatkoznak meg, és hogy ugyanígy minden kísérleti atomrobbantás egy bizonyos mennyiségű deformációt, megbetegedést és rákosodás, fehérvérűség stb. előidézése folytán idő előtti elhalálozást okoz. Mi több, ezeknek a robbantásoknak semmi egyéb céljuk sincs, mint az, hogy növeljék az érdekelt felek nukleáris potenciálját. Ennek a politikának, amelyet néhány, önmagát civilizáltnak nevező állam mind a mai napig folytat, az áldozatait legalább ezrekben (de valószínűleg inkább tízezrekben) lehet számolni. Tehát ilyen világban élünk, ilyen világban mérlegeljük a biokonstruálás kérdéseit. Nem állíthatjuk azt, hogy mindaz, ami a szabályozás általános elégtelenségének következményeként jelentkezik, nem a mi lelkiismeretünket és nem a mi „civilizációs mérlegünket" terheli, és hogy eltekintve a dolgok mostani állásától, legalább a teljesen ellenőrzésünk alá tartozó területeken csak tökéletes jövőbelátással szabad eljárnunk (hisz az ilyen követelmény egyenesen az abszolút tétlenséghez vezetne).
Az ember csak akkor lép fel „titokzatos" lényként, ha egy meghatározott „szerzőt" – egy személyes alkotót tulajdonítunk neki; ebben az esetben az emberi természet számos biológiai és pszichikai ellentmondása elgondolkodtatásra késztet, hogy mik is lehetnek ennek a mi „teremtőnknek" titkos és számunkra megérthetetlen motívumai. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy évmilliókig tartó evolúciós próbálkozások és tévedések eredményeként jöttünk létre, akkor a „titokzatosság" azoknak a megoldásoknak a katalógusára redukálódik, amelyek az adott evolúciós-történelmi körülmények között megvalósíthatóak lettek volna, s így áttérhetünk annak mérlegelésére, miként kellene önszervezésünk folyamatait átalakítanunk ahhoz, hogy kiküszöböljük mindazt, ami fajunknak szenvedést okoz.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ezáltal az embert valamiféle megkonstruálandó anyagi tárgyhoz vagy valamiféle tökéletesítést kívánó technikai termékhez hasonlítanánk. A morális felelősség atmoszférájának nem szabad elhagynia a biokonstruálás birodalmát. Ez a terület óriási kockázattal függ össze (bár talán nem kevesebb reményt is ígér). Hiszen ha az ember a nem ellenőrzött civilizációs-társadalmi hatások következtében oly sok kínt, szenvedést okozott önmagának az elmúlt évszázadok folyamán (és nem is csak az elmúlt századokban)„ akkor legfőbb ideje, hogy most már tudatosan, teljes felelősségének tudatában vállalja a kockázatot, mihelyt ezt az összegyűjtött ismeretek összessége megengedi - még akkor is, ha ez az ismeret hiányos lesz.
XV. A szövegben bemutatott „antistatisztikus" konstruktőri beállítottság ma már tulajdonképpen elavult. A berendezések megbízhatóságát nem vizsgálhatjuk a statisztikai-technikai módszerektől függetlenül. Ezt a technológiai fejlődés írja elő, amelyben a sorozatgyártást (a tömegtermelést) a termelt berendezések bonyolultságának növekedése kíséri. Ha egy 500 elemből álló rendszer minden eleme 99%-ig megbízható is, a rendszer mint egész mégis alig 1%-os megbízhatóságú (feltéve, hogy működéséhez az összes elemei feltétlenül szükségesek). Az elérhető maximális megbízhatóság az elemek számának négyzetével áll arányban, aminek folytán megbízható terméket lehetetlen kapnunk, különösen akkor, ha nagyon bonyolult rendszerről van szó. Az emberhez mint szabályozóhoz „kapcsolt" rendszerek (a repülőgép, a gépkocsi) kevésbé érzékenyek a sérülésekre, minthogy az ember plasztikus viselkedése gyakran kompenzál egy hibás működést. Ezzel szemben egy „embernélküli" rendszerben, amilyen az interkontinentális rakéta vagy általában egy automatikus berendezés (pl. számítógép), nem lehet szó ilyen plaszticitásról, s ezért az ilyeneknél tapasztalható kisebb fokú megbízhatóságot nemcsak elemeik nagyobb száma, valamint az alkalmazott technológia újszerűsége, hanem a véletlenül beállt hibák jelenségeit „kiegyenlítő" ember hiánya is okozza.
352 A konstruálás területén megfigyelhető lavinaszerű fejlődéssel kapcsolatos megbízhatóság-elmélet ma kiterjedt tudományág. A ma alkalmazott módszerek a végtermékhez viszonyítva általában „külső" jellegűek (számítások, többszörös próbák, a hibák közé eső átlagidő kutatása, az elemek elhasználódási idejének kutatása, minőségi ellenőrzés stb.). Az evolúció ugyancsak „külső ellenőrzést" alkalmaz, ez a természetes kiválogatódás, s ezenkívül még „belső" módszereket is: ilyenek a berendezések megkettőzése, az önjavítás tendenciáinak beépítése, amelyek működhetnek helyileg, és lehetnek a hierarchia sokkal magasabb fokán álló kisegítő-vezérlő, ellenőrző központoknak alávetettek; végül pedig - ami talán a legfontosabb - maximális plaszticitású berendezéseket alkalmazott az evolúció szabályzókként. És ha ezeknek az elvileg hatásos módszereknek ellenére a szervezetek mégis oly gyakran megbízhatatlanok, ebben nagymértékben az evolúciónak a konstrukciós teremtő információközlés nagyobb fokú redundanciájától való „viszolygása" a bűnös (amint ezt a Dancoff-szabály tanúsítja).
Alapjában véve az öregkori szenvedések és betegségek 99%-a azzal áll összefüggésben, hogy a szervezetnek egyre több rendszere válik megbízhatatlanná (a fogak kihullása, az izmok rugalmasságának csökkenése, a látás-, a hallásromlás, a szövetek helyi sorvadása, elfajulási folyamatok stb.). A jövőben a berendezések megbízhatatlansága elleni harc főiránya a technika területén szemmel láthatóan közeledni fog az evolúciós megoldáshoz, mégis azzal a lényeges különbséggel, hogy míg az evolúció inkább „beépíti" alkotásaiba a „megbízhatatlanság leküzdésére szolgáló" konstrukciókat, addig az ember-konstruktőr hajlamosabb lesz a végtermékhez viszonyítottan külső módszerek alkalmazására - hogy az elemek mértéktelen mennyiségével ne tegye sokkal bonyolultabbá a konstrukciót. Általában a tevékenykedés kritériumai e kétféle esetben nagyon is különbözőek: az „anyagi befektetések" pl. az evolúció számára nem játszanak szerepet, hiszen a felhasznált öröklődési anyag (spermium, peték) mennyisége nem számít, a fő, hogy elegendő álljon belőlük rendelkezésre a faj fenntartásához. Az egyes technikai felszerelések fejlődésének terén folytatott kutatás azt mutatja, hogy a működési hatékonyság fokozása (a magasabb fokú megbízhatóság elérése) olyan folyamat, amely jóval később zajlik le, mint az egészében optimális megoldás megkeresése (elvileg - vagyis fő vonásaikban - a harmincas, sőt már a húszas esztendők repülőgépei is nagyon hasonlítottak a maiakhoz: levegőnél nehezebb gépek voltak, amelyeket a szárnyaikon ébredő felhajtóerő tartott a levegőben, elektromos gyújtású, belsőégésű motor hajtotta őket, a mainak teljesen megfelelő kormányrendszerrel stb.). Az óceánrepülések sikere pl. nem a méretek megnövelésének volt az eredménye (hiszen már régebben is építettek terjedelmes, sőt olykor a maiaknál még terjedelmesebb repülőgépeket), hanem csakis a régebben elérhetetlen, magasabb fokú működési megbízhatóságnak köszönhető.
Az elemek exponenciális szaporodása a nagyon bonyolult berendezések megbízhatóságát hirtelenül, nagymértékben csökkenti. Ebből fakadnak azok a hallatlan nehézségek, amelyek az annyira bonyolult berendezések megépítésével kapcsolatosak, mint egy több lépcsős rakéta vagy egy számítógép. A megbízhatóságnak az elemek és az információátadás megkettőzésével való fokozása szintén csak egy bizonyos határig lehetséges. Egyáltalán nem biztos, hogy a tartalék berendezéssel legjobban biztosított megoldás egyúttal az optimális megoldást is jelentené. Ez némileg a drótkötél szilárdságára emlékeztet: ha túlságosan hosszú, akkor már a keresztmetszetének semmiféle növelése sem segít, mert a kötél a saját súlyától fog elszakadni. Ha tehát nem merül fel valamilyen ismeretlen tényező, akkor a megbízhatatlanság exponenciális növekedése által kiváltott működési hiba fog határt szabni a rendkívül bonyolult berendezések (mondjuk: több száz milliárd vagy több billió elemből álló elektronikus számítógépek) építésének.
Felmerül még egy szerfölött lényeges kérdés: lehetővé válhat-e valamikor olyan berendezések termelése, amelyek képesek lesznek túllépni ezen a „megbízhatósági küszöbön", tehát amelyek e tekintetből sokkal hatásosabbak lesznek majd az evolúciós megoldásoknál? Úgy látszik, hogy ez nem lehetséges. Analóg korlátok lesnek ránk az anyagi jelenségeknek bizonyára minden szintjén, tehát a szilárdtest-fizikában és a molekuláris technológiában is stb. Az öregedést szövet-sejt szinten sok biofizikus az „elemi molekuláris tévedések", az élő sejt által fennállásának folyamán elkövetett „atom-melléfogások" kumulatív hatásának tekinti, emellett ezek a „hibák" a rendszert mint egészet átviszik azon a határon, amelyen még lehetségesek a megfordítható folyamatok. Ha pedig így áll a helyzet, akkor viszont felvethető az a kérdés, hogy vajon a mikrofizika törvényeinek statisztikus jellege, az eredményeknek ez a sajátos bizonytalansága, amely az összes anyagi történéseket, még a legegyszerűbbeket is - pl. a radioaktív atom bomlását, az atomi részecskék egyesülését, e részecskéknek az atommag általi befogását - jellemzi, nem onnét ered-e, hogy minden, ami történik, „megbízhatatlanul" tör-
353 ténik, tehát, hogy a sajátos „gépeknek" tekintett (mert mint rendszerek szabályos viselkedést tanúsító) atomok és atomokat „összetevő" részecskék (a protonok, a neutronok, a mezonok) nem „megbízható" elemei a világegyetem nevű konstrukciónak, de akkor sem alkotnak „megbízható berendezést", amikor a kémiai vegyületek, szilárd testek, folyadékok, gázok molekuláinak részeivé válnak. Vagyis összefoglalva: a természetnek mindazon törvénye, amelyet a tudomány feltárt, vajon nem a működés statisztikai megbízhatatlanságának alapzatán nyugszik-e? És vajon a világegyetem az Evolúciós Fához hasonlóan - nem épült-e fel a „megbízhatatlan elemekből" álló „megbízható rendszer" (vagyis a viszonylag megbízható rendszer) elve alapján? És vajon a kozmikus struktúra (anyag, antianyag, pozitív részecskék, negatív részecskék stb.) sajátos polaritása mintegy szükségképpeni-e, minthogy semmiféle más világegyetem felépülése nem volna lehetséges, tekintettel a mindenütt ott leselkedő „működési megbízhatatlanságra", amely egy másféle világegyetemnek nem engedne meg semmiféle evolúciót, hanem egyszer s mindenkorra az „őskáosz" állapotában rögzítené meg? Az ilyetén - valljuk be: félig fantasztikus problémafelvetés antropomorfizálónak tűnhet, vagy legalább is az gondolható, hogy kiskaput nyit a „Mindenség Nagy Mérnökéről", vagyis a Mindenek Teremtőjéről folytatható vitának... Ez azonban nem áll, hiszen ha megállapítottuk is, hogy az evolúció nem rendelkezett semmiféle egyedi teremtővel, azért megvitathatjuk a konstruktőri művészetét, és különösen azt az előbb is említett építési elvét, hogy egészen megbízhatatlan alkotó részekből viszonylag megbízhatóan működő rendszereket épít.
XVI. Tekintettel az érzékszerveken kívüli érzékeléssel kapcsolatos problémák iránt tanúsított igen nagy érdeklődésre, nem lesz érdektelen ideiktatnunk a következőket. Az emberek nagy élvezettel szokták mesélgetni az „előre megálmodtam" kezdetű históriákat, valamint a velük vagy hozzátartozóikkal megesett olyan történeteket, amelyek mintha a telepátia a kriptesztézia stb. létezését bizonyítanák. Éppen ezért tisztázni kell, hogy az ilyen elbeszéléseknek, származzanak bár szemtanúktól, tudományos szempontból semmi jelentőségük nincsen. A tudomány azonban, sokak véleményétől eltérően, egyáltalán nem azért veti el ezeket, mert lenézi, mint ahogyan a tudósok lenézik az „egyszerű embereket". Hanem egyszerűen a tudományos módszerek parancsára nem hajlandó foglalkozni velük. Lássunk először is egy egyszerű példát, amelyet S. Browntól vettünk át: kezdje meg valamely ország 500 pszichológusa statisztikai módszerekkel kutatni azt, hogy létezik-e telepátia. A statisztikának megfelelően fele részük az átlagos alatt maradó vagy átlagos eredményeket, fele részük pedig a statisztikailag várt eredményektől pozitív irányba mutató eltéréseket kap. Mármost kapjon az ötszáz közül száz pszichológus különösen jelentős eredményeket, ami megerősíti azt a meggyőződésüket, hogy „valami mégis van a dologban". Ennek a száznak ismét a fele a további kutatások során jelentéktelen eredményeket kap, ami arra készteti, hogy hagyja abba kutatásait, míg a tudósok másik fele még inkább megerősödik abban a meggyőződésében, hogy telepatikus jelenségeket fedezett fel. Végül öten-hatan maradnak, olyanok, akik egymás után több ízben jutottak pozitív eredményekhez, ezek aztán már „elvesztek", ezeknek nem lehet megmagyarázni, hogy annak a statisztikának áldozatául estek, amelynek segítségével harcoltak.
Egészen általánosságban, egyes eseteknek nem lehet jelentőségük a tudomány szempontjából, mert már egyszerű számvetés is bizonyítja a következőket: néhány milliárd ember álmodik éjjelente, tehát teljesen valószínű, hogy e milliárdok közül legalább néhány száz esetben „beteljesül" az álom tartalma. Ha ehhez még hozzávesszük az álmok természetes homályosságát, ködösségét, valamint átmeneti jellegüket és a „titokzatos" jelenségek élvezőinek ízlését, akkor az ilyen történetek széles körű elterjedése teljesen érthetővé válik. Ami pedig a valóban teljesen érthetetlen jelenségeket, valamiféle „jelenések" stb. megfigyelését vagy a természeti törvények „hatályon kívül helyeződését" (vagyis a „csodákat") illeti, a tudomány ezeket inkább hajlandó érzéki csalódásoknak, hallucinációknak, látomásoknak tekinteni. S ez ne sértse meg az érdekelteket: a tudósokat nem holmi „akadémikus megfontolás", hanem csakis a tudomány érdeke vezeti e közben. A tudomány túlságosan eggyéforrott építmény, és túlságosan sok aprólékos erőfeszítés árán épült fel ahhoz, hogy a tudósok a jelenségeknek egyik, másik vagy tizedik változatáért, mely nem felel meg az évszázadok során feltárt, alapvető természeti törvényeknek, hajlandóak legyenek sutba vetni ezeket a biztos igazságokat egyes bebizonyíthatatlan - és mindenekelőtt meg nem ismétlődésük miatt bebizonyíthatatlan jelenségekért. A tudomány ugyanis megismétlődő jelenségekkel foglalkozik, és csak ezért képes a felkutatottakhoz hasonló jelenségeket megjósolni, amit igazán nem lehet elmondani az ESP-ről vagyis az érzékszerveken kívüli érzékelés jelenségéről.
Különösen az „evolúciós" érvet tartom döntő-
354 nek. Mert bármilyen sok ember volna is, aki látta, hallotta, átélte a „telepatikus jelenségeket", számarányuk nyilván a zérushoz lesz közel, ha azoknak a „kísérleteknek" a számához hasonlítjuk, amelyeket a természetes evolúció „végzett" a fajok létezésének évmilliárdos időtartama alatt. Ha telepatikus tulajdonságokat nem sikerült „felhalmoznia", ez azt jelenti, hogy nem volt mit felhalmoznia, kiszűrnie, sűrítenie. Már halljuk az ellenvetést, hogy az ilyen tulajdonságokkal a jelek szerint nemcsak az olyan felsőbbrendű szervezetek rendelkeznek, mint az ember vagy a kutya, hanem olyanok is, mint a rovarok. Nos, a rovarok evolúciója több száz millió évig tartott, ami legalábbis elegendő lett volna ahhoz, hogy az ízeltlábúak minden osztályát kivétel nélkül „telepatákkal" töltse meg; hiszen a létért való küzdelemben aligha lehetne az életben maradást erőteljesebben támogató tulajdonságot elképzelni, mint azt a lehetőséget, hogy környezetünkről és a benne élő más organizmusokról érzékszerveink elkerülésével, „telepatikus információhordozó csatornán" szerezzünk értesüléseket. Ha Rhine vagy Soal statisztikái egyáltalán bizonyítanak valamit, úgy ez a „valami" valószínűleg az emberi gondolkodás olyan dinamikus struktúráit jelenti, amelyek hosszú véletlen sorozatok „megfejtésének" próbatételén mentek át, s a nyert eredmények azt tanúsíthatják, hogy egy agy típusú rendszer általunk meg nem értett módon néha „akaratlanul is" rátalálhat az ilyenfajta sorozatok megfejtésének leghasznosabb stratégiájára, és ezzel az eredményeket valamivel az átlag fölé emelheti. Amikor ezt állítom, tulajdonképpen már felesleges dolgokat is mondtam, minthogy ugyanilyen könnyen lehetséges az is, hogy két álvéletlen sorozat egybeeséséről van szó (Zener-féle kártyák húzásáról és a kutató által kigondolt megfelelőiknek „húzásáról"), mindössze annak eredményeképpen, hogy „milyen passzban" van valaki.
*
Könyvem mostani kiadásának korrektúrájakor ismerkedtem meg MacGowan és Ordway Intelligence in the Universe c. munkájával. E két szerző úgy véli hogy „értelmes automaták" építése a világegyetem valamennyi biológiai civilizációjának fejlődési törvényszerűségét jelenti. Földünkön pedig ennek a feladatnak a megoldását a politikailag kiéleződően antagonisztikus helyzet fogja előmozdítani, minthogy a kormányok szolgálatába állított stratégiai gép annak biztosít előnyt ellenfele fölött, aki igénybe veszi. Az így megkezdődött vetélkedés, versengés, miután a fegyverkezési szférából új területre is átkerült, szükségképpen egyesüléshez kell hogy vezessen, mivelhogy a magas fokú és autonóm - vagyis az említett gépek által tervezett és irányított - evolúciójú emberek meggyőződnek arról, hogy az együttműködés hasznosabb, mint az antagonizmusok megerősödése. Ez az általános jólét korszakát kell hogy megnyissa, amit a biológiai lényeknek a személyes szabadságuk jelentős mértékű csökkenésével kell megfizetniük. Egy idő után az automata uralkodó esetleg felveszi a kapcsolatot más bolygók hasonló uralkodóival, és elhagyja alattvalóit, hogy a világegyetem „derűsebb tájaira" távozzék. Az árván maradt biológiai társadalom megépíti magának a következő automatát, és ez a ciklus sokszorosan megismétlődik. Kezdete - amint a szerzők bemutatják nem nélkülözi a valószínűség jeleit, ami már nem mondható el a következő szakaszokról („jólét a gép uralma alatt", „a gép exodusa a Kozmoszba"). Az elektronikus exuralkodók vándorlásai a Galaxisban - ez már merő fantázia. Az automata-uralom - a szerzők véleménye szerint - a „tökéletesen felvilágosodott abszolutizmus" jegyeit viseli magán: mindkét oldal érdekeinek összeegyeztetője. Hiszen mint mechanikus Értelem, racionális, „mindent jobban tud" az embereknél, s magatartásukat azért irányítja az emberek javára, mert ez egybeesik a saját javával is. Az érdekeknek ez az eszményi egybevágása kétségesnek látszik, amint ezt már többször is hangoztattuk, és ezenkívül az embereket százszázalékig ésszerűen irányítani bizony kockázatos és hálátlan vállalkozás. Stapledon minden bizonnyal a pszichoszociológia jobb ismeretéről tesz tanúságot, amikor a First and last men c. könyvében a Nagy Agyvelők uralmának káprázatos kezdetét és kataklizmás végét mutatja be. Bár erről a szerzők nem szólnak, a szociális evolúcióról bemutatott verziójuk csak egy újabb változata a feleletnek arra a kérdésre, hogy mi lehet a Silentium Universi (a világegyetem hallgatása) oka. Hiszen a biológiai társadalom (ez már az én következtetésem) az Uralkodó tudása nélkül nem tudna kapcsolatba kerülni azokkal a Másokkal, az Uralkodónak pedig nem lehet érdeke, hogy felvegye a kapcsolatot az „alacsonyabb" vagyis biológiai szintű civilizációkkal, hiszen a nyert információk ezeket inkább elriaszthatnák a kibernetikai munka folytatásától. Ezért is alkalmazhat az Uralkodó olyan információs technikákat, amelyek a miénkéhez hasonló civilizációk számára megismerhetetlenek. Ez a hipotézis azonban a fejlődésnek olyan determinált egyvágányúságát tételezi fel, hogy ez már majdnem gyermekmesébe illő leegyszerűsítés, és több benne a Science-Fiction elem, mint a józan jövőbelátás.
[355] A SZÖVEGBEN IDÉZETT
FORRÁSMUNKÁK
[356] A SZÖVEGHEZ FELHASZNÁLT
FORRÁSMUNKÁK
I. Fizika
L. Arcimovics: Upravljajemije tyermojagyernije reakcii. Goszfizmatizdat, 1963.
P. W. Bridgman: Reflections of a Physicist. Philosophical Library, New York 1960.
M. Born: Fizika v zsiznyi mojevo pokolenyija. Inosztrannaja Lityeratura, Moszkva 1963.
V. A. Birjukov - M. M. Lebegyenko - A. M. Rizsov: Objegyinyonnij Insztyitut Jagyernih Isszledovanyij. Izdatyelsztvo Glavnovo Upravlenyija po iszpolzovanyiju atomnoj enyergii, Moszkva 1960.
D. I. Blohincev: Osznovi kvantovoj mehanyiki. Viszsaja Skola, Moszkva 1963.
D. Bohm: Przyczynowos'c' i przypadek w fizyce wspólczesnej. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1961.
D. Bohm: General theory of collective coordinates. (Oroszul.) Moszkva 1964.
L. de Broglie: Sur les Sentiers de la Science. Albin Michel, Párizs.
G. V. Chester: The Theory of Irreversible Processes. Reports on Progress in Physics. XXVI. köt., 1963.
„Daedalus", Journal of the American Academy of Arts and Sciences. Special Issue: Arms Control, 1960.
M. Duguesne: Matiére et Antimatiére. Presses Universitaires de France, 1960.
A. Einstein: Fizika i realnoszty. (Oroszul.) Moszkva 1965.
A. Einstein, L. Infeld: Ewolucja fizyki. PWN Varsó 1962.
Elementarnije csasztyici i kompenszirujuscsije polja. (Gyűjt. köt.), szerk.: D. Ivanyenko. Moszkva 1964.
The Feynman Lectures on Physics. Addison-Wesley Publ. Comp., London. 1-5. köt.
M. Fierz, V. F. Weisskopf: Theoretical Physics in the Twentieth Century. Cambridge, USA.
P. Fong: Elementary Quantum Mechanics. Addison-Wesley Publ. Comp., London 1962.
A. Fok: Kvantovaja fizika i sztrojenyije matyerii. Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiverszityeta, Leningrád 1966.
D. A. Frank-Kamenyeckij: Plazma - csetvjortoje szosztojanyije vescsesztva. Goszatomizdat, Moszkva 1963.
Ph. Frank: Modern Science and its Philosophy. Harvard University Press, 1949.
A. Fridman: Mir kak prosztransztvo i vremja. Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1965.
A. Goudot: Les Quantas et la Vie. Presses Universitaires de France, Párizs 1958.
S. A. Goudsmit: Alsos. Henry Schuman, New York 1947.
A. N. Gubkin: Elektrety. PWN Varsó 1963.
W. Heisenberg: Fizyka a filozofia. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1965.
A. R. v. Hipple: Molecular Science and Molecular Engineering. John Wiley, New York 1959.
P. Sz. Kudrjavcev: Isztorija Fiziki. Ucspedgiz, Moszkva 1948.
H. Kahn: Thermonuclear War. Princeton University Press, 1960.
K. Kailash: Perturbation Theory and the Nuclear Many-Body Problem. North Holland Publishing Co., Amsterdam.
A. Sz. Kompanyejec: Csto takoje kvantovaja mehanyika? Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1964.
M. v. Laue: Historia fizyki. PWN, Varsó 1960.
V. G. Levics: Vvegyenyije v sztatyisztyicseszkuju fiziku. Goszizdat Tyehnyiko-Tyeoretyicseszkoj Lityeraturi, Moszkva 1950.
H. Massey: The new Age in Physics. London 1960.
H. Melville: Big Molecules. G. Bell Sons. London.
G. Messi: Novaja era v fizike. Goszatomizdat, Moszkva 1963.
Mezony, grawitacija, materia. (Gyűjt. köt.) Biblioteka Problemów, Varsó 1962.
K. N. Muhin: Vvegyenyije v jagyernuju fiziku. Atomizdat, Moszkva 1965.
357 J. A. Nyikolszkij: Kvantovije uszilityeli. Izdatyelsztvo Energija, Moszkva 1964.
J. V. Novozsilov: Elementarnije csasztyici. Fizmatizdat, Moszkva 1963.
I. Orear: Fundamental Physics. John Wiley, New York.
C. F. J. Overhage: The Age of Electronics. McGrawHill Book Company, New York 1962.
R. Palmer, A. Platt: Reaktori na bisztrih nyejtronah. Goszatomizdat, Moszkva 1963.
E. N. Parker: Interplanetary Dynamical Processes. John Wiley and Sons., New York.
R. E. Peierls: The Laws of Nature. London 1959.
L. Pelliot, W. P. Wilcox: Physics. The Mac Millan Company.
D. Pines: The many-body problem. W. A. Benjamin Inc., New York 1961.
M. Planck: Scientific Autobiography and other Papers. Philosophical Library, New York 1949.
Sz. J. Psezseckij: Mehanyizm ragyiacijionno-himicseszkih reakcij. Izdatyelsztvo Himicseszkoj Lityeraturi, Moszkva 1962.
H. Reichenbach: The Direction of Time. University California Press, 1956.
H. Reichenbach: The Philosophy of Space-Time. Dover Publications, New York 1958.
R. Resnick, D. Halliday: Fizyka. I.köt. PWN, Varsó 1965.
J. A. Szeleznyev: Osznovi elementarnoj fiziki. Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1964.
I. Szumilewicz: O kierunkú uplywu czasu. PWN, Varsó 1964.
Voproszi pricsinnosztyi v kvantovoj mehanyike. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi, Moszkva 1955.
Voproszi jagyernoj metyeorologii. Goszatomizdat, Moszkva 1962.
J. Weber: General Relativity and Gravitational Waves. New York 1961.
M. R. Wehr, J. A. Richards: Physics of the Atom. London.
Weightlessness - Physical phenomena and Biological effects. (Gyűjt. köt.) Plenum Press, 1961.
H. Weyl: Mind and Nature. University of Pennsylvania Press, Philadelphia 1934.
II. Csillagászat. Asztrofizika. Asztrobiológia. Űrrepülés
J. G. Bennet: The Dramatic Universe. The Foundations of Natural Philosophy. Holder and Stoughton, London 1956.
H. Bondi, R. A. Lyttleton és mások: Rival Theories of Cosmology. Oxford University Press, London 1960.
W. v. Braun, W. Ley: Die Eroberung des Weltraums. Fischer Bücherei, 1958.
M. Caidin: Worlds in Space. Singwick and Jackson, London 1954.
A. G. W. Cameron: Interstellar Communication. W. A. Benjamin Inc., 1963.
A. Eddington: Nauka na nowych drogach. Trzaska, Evert, Michalski, Varsó 1937.
M. Sz. Ejgenszon: Vnyegalaktyicseszkaja asztronomija. Goszfizmatizdat, Moszkva 1960.
J. Gadomski: Powstanie Kosmosu i jegozycie Nasza Ksiegarnia, Varsó 1963.
C. W. Gatland: Astronautics in the sixties. (Oroszul.)
R. A. Mac Gowan, F. I. Ordway: Intelligence in the Universe. Prentice-Hall, New York 1966.
F. Hoyle: Frontiers of Astronomy. The New American Library, 1963.
S. Isajew, N. Puszkow: Zorze polarne. Biblioteka Problemów, Varsó 1961.
H. S. Jones: Life on other Worlds. The New American Library,1959.
S. A. Kaplan: Fizyka gwiazd. Biblioteka Problemów, Varsó 1963.
F. Kucharzewski: Mechanika w swym rozwoju historycznym. Biblioteka Polska, Varsó 1924.
J. N. Leonhard: Flight into Space. The New American Library, 1954.
Les processus nucléaires dans les astres. (Az 1953. évi liége-i nemzetközi asztrofizikai kollokvium anyaga.)
W. Ley: Rockets, Missiles and Space Travel. Viking Press, New York 1958.
A. C. B. Lovell: The Individual and the Universe. Oxford University Press, London 1961.
K. A. Lubarszkij: Ocserki po asztrobiologii. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1962.
R. A. Lyttleton: The Modern Universe. Holder and Stoughton, London 1961.
C. Payne-Gaposchkin: Stars in the Making. Cambridge 1952.
Planeta Ziemia (Gyűjt. köt.) Wydawnictwo Geologiczne, Varsó 1962.
H. Shapley: Galaxies. Harvard University Press, 1961.
H. Shapley: Of Stars and Men. Washington Square Press, 1958.
A. G. Smith, T. D. Carr: Radio exploration of the Planetary System. D. van Nostrand Comp., 1964.
O. Struve: Astronomie. Walter de Gruyter und Co., Berlin 1962.
358 M. Subotowicz: Astronautyka. PWN, Varsó 1960.
J. Sz. Sklovszkij: Vszelennaja, Zsizny, Razum. Moszkva 1965.
R. Tocquel: Zycie na planetach. PWN, Varsó 1965. M. Waldemeier: Ergebnisse und Probleme der Sonnenforschung. Zürich 1941.
Vnyezemnije civilizacii (Gyűjt. köt.) Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk Armjanszkoj SZSZR., Jerevan 1965.
Voproszi Koszmogonyii. Tom VII: Szimposzium o proiszhozsgyenyii zemli i planyet. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1960.
Voznyiknovenyije zsiznyi vo vszelennoj. Dokladi na szovescsanyii Komisszii po Koszmogonyii Asztronomicseszkovo Szovjeta AN SZSZSZR. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1963.
A. Wróblewski: Z tajemnic Marsa. Biblioteka Problemów, Varsó 1958.
W. Zonn: Ewolucja gwiazd. Biblioteka Problemów, Varsó 1958.
III. Biológia. Biofizika. Pszichológia
E. Ackerman: Biophysical Science. Prentice Hall, New York 1962.
P. Alexander: Promienowanie a zycie. Biblioteka Problemów, Varsó 1962.
N. M. Amoszov: Modelirovanyije mislenyija i pszihiki. Naukova Dumka, Kijev 1965.
E. Baldwin: Biochemia dynamiczna. PW. Rolnicze i Les'ne, Varsó 1959.
A. Barnett: The Human Species. Penguin Books, 1961.
W. S. Beck: Modern Science and the Nature of Life. Penguin Books, 1961.
L. Berland: Les insectes et 1'homme. Presses Universitaires de France, Párizs 1962.
L. v. Bertalanffy: Theoretische Biologie. 1-2. köt. Berlin 1932.
Biological Clocks. Cold Spring Harbor, The Biological Laboratory. 1961.
W. Bladergoen: Wstep do energetyki i kinetyki procesów biologicznych. PWN, Varsó 1957.
J. Brachet: The Biochemistry of Development. Pergamon Press, 1960.
J. A. C. Brown: Spoleczna psychologia przemyslu. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1962.
H. E. Burtt: Psychologia stosowana. PWN, Varsó 1965.
F. J. J. Buytendijk: Mensch und Tier. Rohwolt, 1958.
R. Calder: Medicine and Man. The New American Library, 1958.
L. Cammer: Outline of psychiatry. McGraw Hill, 1962.
R. Chauvin: Les Sociétés animales. Plon, Párizs 1963. Conflict and Creativity. Editors: S. M. Farber and R. H. L. Wilson. I-2. köt. McGraw Hill, 1963.
S. T. Cowan, E. Rowatt: The Strategy of Chemotherapy. 1958.
Culture and the Evolution of Man. Editor: M. F. A. Montagu. Oxford University Press, New York 1962.
R. Dubos: Miraze zdrowia. PZWL, Varsó 1962.
D. Devar, L. M. Davies, J. B. S. Haldane: Is Evolution a myth? London 1949.
M. Dixon, E. C. Webb: Enzymes. Longmans, 1958.
M. Dresher: Games of strategy theory and applications. Prentice-Hall 1961.
N. P. Dubinyin: Ionyizirujuscsije izlucsenyija i naszledsztvemoszty. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1960.
N. P. Dubinyin: Problemi ragyiacionnoj genyetyiki. Goszizdat Lityeraturi v oblasztyi Atomnoj Nauki i Tyehnyiki, Moszkva 1961.
C. S. Elton: The Ecology of Invasions by Animals and Plants. Methuen Co. 1958.
H. J. Eysenck: Sense and Nonsense in Psychology. Penguin Books, 1962.
H. J. Eysenck: Uses and Abuses of Psychology. Penguin Books, 1962.
R. A. Fischer: The Genetical Theory of Natural Selection. Dover Publications, New York 1958.
B. E. Flaherty: Psychophysiological Aspects of Space Flight. Columbia University Press, 1961.
S. Freud: Totem und Tabu. Fischer Bücherei, 1962.
S. W. Frost: Insect Life and Insect Natural History. Dover Publications, New York 1959.
E. Geissler: Bakteriophagen. Akademie Verlag, Berlin 1962.
A. Grebecki, W. Kinastowski, H. Kuznicki: Ewolucjonizm. PWN, Varsó 1962.
V. Sz. Gurfinkel, J. M. Koc, M. L. Sik: Regulacija pozi cseloveka. Nauka, 1965.
J. B. S. Haldane: Biochemia genetyki. PW. Rolnicze i Les'ne, Varsó 1958.
C. S. Hall: A Primer of Freudian Psychology. The New American Library, 1961.
R. J. C. Harris: Cancer. Penguin Books, 1962.
H. Harrison, J. Weiner és mások: Human biology. Clarendon Press, Oxford 1964.
P. Hartman, R. S. Suskind: Gene Action. Prentice-Hall. New York 1965.
G. Heberer: Anthropologie. Fischer Bücherei, 1959.
359 L. Hirszfeld: Immunologia. Czytelnik, Wroclaw 1949.
S. J. Holmes: The Principle of Stability as a Cause of Evolution. The Quarterly Review of Biology, 1948. 23. köt. 4. sz.
Horizons in Biochemistry. A. Szent-Györgyi dedicated volume. Academic Press, 1962.
I. M. L. Hunter: Memory. Penguin Books, 1962.
J. Huxley: Evolution in Action. The New American Library, 1961.
Inzsenyernaja pszihologija. Progressz, Moszkva 1964.
H. Kalmus: Zmiennos'c' i dziedzicznosé. PZWL. Varsó 1962.
L. S. Kubie: Psychoanalyse ohne Geheimnis. Rowohlt, 1960.
M. P. Lansberg: A Primer of Space Medicine. Elsevier, Amszterdam 1960.
P. P. Lazarjev: Szocsinyenyija. 2. köt. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1950.
P. F. Lomov: Cselovek i tyehnyika. Ocserki inzsenyernoj pszihologii. Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiverszityeta, Leningrád 1963.
A. N. Leontyev: Problemi razvityija pszihiki. Miszl, Moszkva 1965.
A. Luria: Mozg cseloveka i pszichicseszkije processzi. Izdatyelsztvo Akagyemicseszkovo Pedagogicseszkovo Insztyituta RSZFSZR. Moszkva 1963.
L. Malson: Les enfants sauvages - mythe et réalité. Union Générale d'Éditions, Párizs 1964.
H. Marquart: Natürliche und künstliche Erbänderungen. Rowohlt, Hamburg 1957.
H. Marquart: Die Strahlengefährdung des Menschen durch Atomenergie. Rowohlt, Hamburg 1959.
Materialy do nauczania psychologii. Seria IV: Psychologia kliniczna i psychopedagogika specjalna. PWN, Varsó 1965.
Mechanisms in Biological Competition. Cambridge University Press.
P. A. Mody: Introduction to Evolution. Harper and Brothers Publ. New York 1962.
A. Müntzig: Genetic Research. Stockholm 1961.
V. A. Nyegovszkij: Patofiziologija i tyerapija agonyii i klinyicseszkoj szmertyi. Medgiz, Moszkva 1954.
Nyekotorije problemi szovremennoj embriofiziologii. (Gyűjt. köt.) Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi, Moszkva 1951.
Pervije koszmicseszkije poljoti cseloveka. Megyikobiologicseszkije isszledovanyija. Akagyemija Nauk SZSZSZR. Moszkva 1962.
J. Piaget: Six études de psychologie. Genéve 1964.
Primenyenyije matyematyicseszkih metodov v biologii. Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiverszityeta, Leningrád 1963.
Problemy ewolucjonizmu. Pod redakcja. Z. Kielan i A. Urbanka. 1-4.köt. PW Rolnicze i Les'ne, Varsó 1957-1958.
Problemi koszmicseszkoj megyicini. 4. köt. Nauka, Moszkva 1965.
J. N. Ruchet: The Biochemistry of Development. Pergamon Press, 1960.
F. H. T. Rhodes: The evolution of life. Penguin Books, 1962.
J. Rostand: Aux frontiéres du Surhamain. Union Générale d'Éditions, Párizs 1962.
A. S. Romer: Man and the Vertebrates. Penguin Books, 1962.
R. S. de Ropp: Drugs and the Mind. Grove Press, New York 1960.
H. Ross: A Synthesis of Evolutionary Theory. Prentice-Hall Inc. New York 1962.
C. Ryle: The Concept of Mind. Barnes and Noble, New York 1949.
Sensory Communication (Gyűjt. köt.). Editor W. A. Rosenblith. John Wiley Sons.
R. B. Setlow, E. C. Pollard: Molecular Biophysics. Addison-Wesley Publ. Com., London 1962.
H. S. Shelton, D. Devar: Is Evolution proved? Hollis Carter, 1947.
W. J. Schull [Editor]: Mutations. Second Conference on Genetics. The University of Michigan Press, 1962.
S. Skowron: Dziedzicznos'c'. Wiedza Powszechna, Varsó 1960.
S. Skowron, H. Roguski: O regeneracji utraconych czes'ci organizmu. Wiedza Powszechna, Varsó 1962.
P. J. Smidt: Anabioz. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1955.
W. J. H. Sprott: Human Groups. Penguin Books, 1962.
A. M. Srb., R. D. Owen: Genetyka ogólna. PW Rolnicze i Lesne, Varsó 1959.
W. M. Stanley, E. G. Valers: Viruses and the Nature of Life. New York 1961.
G. L. Stebbins: Zmiennos'c' i ewolucja ros'lin. PWN, Varsó 1958.
C. Stern: Principles of Human Genetics. London 1960.
S. S. Stevens: Handbook of Experimental Psychology. John Wiley and Sons, New York 1951.
B. Strehler: Time, Cells and Aging. Academic Press, 1962.
P. Swartz: Psychology. D. van Nostrand Comp., New York 1963.
Sztruktura i funkcija kletki (Gyűjt. köt.). Redaktor: G. M. Frank. Moszkva 1964.
H. Szarski: Pochodzenie plazów. PWN Varsó 1961.
360 I. I. Szmalhausen: Urganizm jako calosc. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1962.
G. Tembroock: Cirundlagen der Tierpsychologie. Akademie Verlag, Berlin 1963.
Tempo przemian ewolucyjnych. Wypisy z ewolucjonizmu. VII. köt. IV. füzet. PWN, Varsó 1955.
C. Thompson: Psychoanaliza. PWN, Varsó 1965.
R. Thomson: The Psychology of Thinking. Penguin Books, 1961.
G. Viaud: Instynkty. PWN. Varsó 1965.
M. V. Volkenstejn: Molekuli i zsizny. Vvegyenyije v molekularnuju biofiziku. Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1965.
C. Waddington: New Patterns in Genetics and Development. Columbia University Press, 1962.
Wallace and Srb: Adaptation. Prentice-Hall. New York, 1961.
W. Grey Walter: The Living Brain. Penguin Books, 1961.
R. Williams: Biochemical Individuality. J. Wiley and Sons, New York.
W. Windle: Regeneration in the Central Nervous System. 1955.
D. W. Wooley: A Study of Antimetabolites. 1952.
J. H. Woodger: Biological Principles. Routledge and Kegan, London 1948.
Zagadnienia wspólczesnej genetyki. PWN, Varsó 1958.
A. A. Zavarzsin: Ocserki po evoljucionnoj gisztologii nyervnoj szisztyemi. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1950.
IV. Kibernetika. Információelmélet. Matematika Nyelvtudomány
V. G. Admonyij: Osznovi tyeorii grammatyiki. Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1964.
M. A. Ajzerman, és mások: Logika, Avtomati, Algoritmi. Goszfizmatizdat, Moszkva 1963.
N. Sz. Akulov: Tyeorija cepnih processzov. Goszizdat Tyehnyiko-Tyeoretyicseszkoj Lityeraturi, Moszkva 1951.
A. G. Arkagyijev, E. V. Braverman: Obucsenyije masini raszpoznavanyiju obrazov. Nauka, Moszkva 1964.
W. R. Ashby: Design for a Brain. London 1954.
W. R. Ashby és mások: Automata Studies. Princeton University Press, 1956.
V. O. Askenazij: Primenyenyije tyeorij igr v vojennom gyele. Izdatyelsztvo „Szovjetszkoje Ragyio", Moszkva 1961.
Avtomatyicseszkoje upravlenyije. Redaktor: V. V. Szolodovnyikov. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1961.
Badania operacyjne w zarzadzaniu. PWE, Varsó 1964.
I. Bazovsky: Reliability, Theory and Practice. Prentice-Hall Inc., London 1961.
E. Beckenbach and R. Bellman: An introduction to inequalities. Ramdon House, 1961.
S. Beer: Cybernetics and Management. The English University Press. London 1959.
E. T. Bell: The Queen of Sciences. Williams and Wilkins Co., 1931.
R. Bellman: Adaptacyjne procesy sterowania. PWN, Varsó 1965.
Beszkonyecsnije antagonyisztyicseszkije igri. Pod redakcijej: N. Vorobjova. Goszfizmatizdat, Moszkva 1963.
E. C. Berkeley: Symbolic Logic and Intelligent Machines. Chapman Hall Ltd., New York.
Biologicseszkije aszpekti kibernyetyiki. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1962.
Bionyika. Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1965.
E. Borel: Probabilité et certitude. Presses Universitaires de France.
I. B. Bross: Jak podejmowac' decyzje. PWN, Varsó 1965.
N. P. Buszlenko és mások: Metod sztatisztyicseszkih resenyij. Goszizdat Fiziko-Matyematyicseszkoj Lityeraturi, Moszkva 1962.
D. N. Chorafas: Procesy statystyczne i niezawodnos'c' urzadzen'. Wydawnictwo Naukowo-Techniczne, Varsó 1963.
M. Choynowski: Zalozenia cybernetyki a zagadnienia biologii. Postepy Wiedzy Medycznej, 1957. 3. sz.
L. Couffignal: La Cybernétique. Presses Universitaires de France, Párizs 1963.
R. Courant i H. Robbins: Co to jest matematyka. Biblioteka Problemów, Varsó 1959.
J. Culbertson: Mathematics and logic for digital computers. Van Nostrand Comp.
Cybernetyka - argumenty za i przeciw. Ksiazka i Wiedza Varsó 1965.
Csitajuscsije usztrojsztva. Insztyitut Naucsnoj Informacii Akagyemii Nauk, Moszkva 1965.
A. Ducrocq: Era robotów. Biblioteka Problemów, Varsó 1960.
M. Fisz: Rachunek prawdopodobien'stwa i statystyka matematyczna. PWN, Varsó 1958.
M. G. Gaaze-Rapoport: Avtomati i zsivije organyizmi. Goszizdat Fiziko-Matyematyicseszkoj Lityeraturi, Moszkva 1961.
361 M. Goncsarenko: Kibernyetyika v vojennom gyele. Izdatyelsztvo DOSZAAF, Moszkva 1960.
F. H. George: The brain as a computer. Pergamon Press, 1961.
V. M. Gluskov: Vvegyenyije v kibernyetyiku. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk Ukrainszkoj SZSZR., Kijev 1964.
H. Greniewski: Elementy cybernetyki. Biblioteka Problemów, Varsó 1959.
M. Greniewski: Wstep do programowania i modelówania cyfrowego. PWN, Varsó 1961.
H. Greniewski i M. Kempisty: Cybernetyka z lotu ptaka. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1963.
J. Hadamard: Psychology of Invention in Mathematical Field. Princeton University Press, 1949.
A. Heyting: Intuitionism. North-Holland Publ. Comp.
Informacionnije szisztyemi. Insztyitut Naucsnoj Informacii Akagyemii Nauk, Moszkva 1964.
Information Theory, a Symposium. London 1955.
Information storage and neural control. W. S. Field editor. Charles C. Thomas Publ., 1963.
Isszledovanyija po bionyike. Naukova Dumka, Kijev 1965.
A. G. Ivahnyenko, V. G. Lapa: Kibernyetyicseszkije predszkazivajuscsije usztrojsztva. Naukova Dumka, Kijev 1965.
A. M. Jaglom, J. M. Jaglom: Prawdopodobien'stwo i informacja. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1963.
Kai Lai Chung: Markov Chains with stationary transition probabilities. Springer Verlag, Göttingen-Heidelberg 1960.
J. G. Kemeny, J. L. Shell, G. L. Thomson: Introduetion to finite mathematics. Prentice-Hall.
M. Kempisty: Modele cybernetyczne 0-1. PWN, Varsó 1963.
Kibernyetyicseszkije modeli. Akagyemija Nauk Gruzinszkoj SZSZR, Tbiliszi 1965.
Kibernyetyicseszkij szbornyik. Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi, Moszkva 1961.
Kibernyetyicseszkij szbornyik. Novaja szerija. Mir, Moszkva 1965.
Kibernyetyika, mislenyije, zsizny. Redaktor: I. Berg. Miszl, Moszkva 1964.
Kibernyetyika i zsivoj organyizm (Gyűjt. köt.). Naukova Dumka, Kijev 1964.
J. C. C. Kinsey: Introduction to the Theory of Games. McGraw-Hill Comp., 1952.
G. Klaus: Kybernetik in philosophischer Sicht. Dietz Verlag, Berlin 1961.
E. Kofler: Z dziejów matematyki. Wiedza Powszechna. Varsó 1962.
G. V. Kolsanszkij: Logika i sztruktura jazika. Izdatyelsztvo „Viszsaja Skola", 1965.
A. P. Krajzmer: Tyehnyicseszkaja kibernetyika. Izdatyelsztvo Energija 1964.
S. Körner: The Philosophy of Mathematics. Hutchinson University Library, 1960.
O. Lange: Calos'c' i rozwój w s'wietle cybernetyki. PWN, Varsó 1962.
O. Lange: Optymalne decyzje. PWN, Varsó 1964.
R. S. Ledley, J. B. Wilson: Programming and utilizing Digital Computers. McGraw-Hill Book Comp., 1962.
S. Lem: Dialogi. Wydawnictwo Literackie, Krakkó 1957.
R. D. Luce, H. Raiffa: Games and Decisions. John Wiley and Sons, New York 1957.
M. Markowic: Formalizm w logice wspólczesnej. PWN, Varsó 1962.
Mathematik und Dichtung (Gyűjt. köt.). Redaktor: Helmut Kreuzer. Nymphenburger Verlag, 1965.
I. A. Melcsuk: Avtomatyicseszkij szintaktyicseszkij analiz. I. köt. Szibirszkij Otgyel Akagyemii Nauk SZSZR, 1964.
A. I. Mihajlov, A. I. Csornij, R. Sz. Gilarevszkij: Osznovi naucsnoj informacii. Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1965.
T. Milewski: Jezykoznawstwo. PWN, Varsó 1965.
A. Moles: Théorie de l'information et perception estéthique. Flammarion, Párizs.
J. v. Neumann: Die Rechenmaschine und das Gehirn. R. Oldenburg München 1960.
M. N. Nyikolajev: Sznarjad protyiv sznarjada. Vojennoje Izdatyelsztvo, Moszkva 1960.
I. Novik: Kibernyetyika - filoszofszkije i szociologicseszkije problemi. Goszpolitizdat, Moszkva 1963.
V. Oszipov, I. Kovalenko, J. Petrov: Szovjetszkij rabocsij i avtomatyizacija. Profizdat, Moszkva 1960.
V. V. Parin, R. M. Bajevszkij: Kibernyetyika v megyicinye i fiziologii. Medgiz, Moszkva 1963.
Z. Pawlak: Gramatyka i matematyka. PZWS, Varsó 1965.
Péter Rózsa: Játék a végtelennel. Budapest 1960.
M. Pei: The story of language. The New American Library, 1949.
Perspektywy cybernetyki. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1965.
J. R. Pierce: Electrons, Waves, and Messages. Hannover House, New York 1956.
M. Sz. Pinszker: Informacija i informacionnaja usztojcsivoszty szlucsajnih velicsin i processzov. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1960.
J. A. Poletajew: Zagadnenia cybernetyki. PWT, Varsó 1961.
362 Primenyenyije tyeorii igr v vojennom gyele. Izdatyelsztvo „Szovjetszkoje Ragyio", Moszkva 1961.
Principi posztrojenyija szamoobucsajuscsihszja szisztyem. Gosztyehizdat, Kijev 1962.
Problemi Kibernyetyiki. (Folyóirat, szerkeszti: A. A. Lapunov: Moszkva. 1960. 3., 4. sz.; 1961. 5., 6. sz.; 1962. 8. sz.; 1963. 10., 11. sz.; 1965. 14., 15. sz.
Problemi peredacsi informacii (Gyűjt. köt.). Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1961.
Programmirovannoje obucsenyije i kibernyetyicseszkije obucsajuscsije masini (Gyűjt. köt.). „Szovjetszkoje Ragyio", Moszkva 1964.
I. I. Revizin, B. J. Rozencvejg: Osznovi obscsevo i masinnovo perevoda. Izdatyelsztvo „Viszsaja Skola", Moszkva 1964.
F. Rosenblatt: Principles of Neurodynamics. Perceptrons and the Theory of Brain Mechanisms. Spartan Books, 1962.
W. Sadowski: Teoria podejmowania decyzji. Polskie Wydawnictwo Gospodarcze, Varsó 1960.
L. Sailleron: L'Automation. Presses Universitaires de France, Párizs 1958.
H. G. Schachtschnabel: Automation in Wirtschaft und Gesellschaft. Rowohlt, Hamburg 1960.
W. Siniak: Elektroniczne maszyny liczace. (Zastosowania wojskowe, Wydawnictwo MON, Varsó 1964.
W. Sluckin: Mózg i maszyny. Wiedza Powszechna, Varsó 1957.
Szisztyema „Cselovek i avtomat" (Gyűjt. köt.) Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1965.
I. A. Szizova: Csto takoje szintakszisz? Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1966.
S. Ulam: A Collection of Mathematical Problems. Los Alamos Scientific Laboratories.
A. M. Vekker: Voszprijatyije i osznovi jego modelirovanyija. Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiverszityeta, Leningrád 1964.
Vozmozsnoje i nyevozmozsnoje v kibernyetyike. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1965. Vvegyenyije v nauku o jazike. Redaktor: R. A. Budagov: Proszvescsenyije, Moszkva 1965.
N. Wiener: Cybernetyka i spoleczenstwo. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1961.
N. Wiener: The Human use of Human Beings. Houghton Mifflin Co., Boston 1950.
N. Wiener: Cybernetics or Control and Communication in the Animal and the Machine. Second Edition. M.I.T. Press. Cambridge, Masachussets 1962.
G. S. Wheeler: Kapitalizm w obliczu automatyzacji. PWE Varsó 1962.
P. M. Woodward: Wstep do teorii informacji. PWN Varsó 1959.
J. Whatmough: Language. The New American Library, 1960.
H. P. Yockey: Information Theory in Biology. Pergamon Press.
M. Yowits, Y. S. Cameron: (Editors): Self-Organizing Systems. Pergamon Press, 1960.
V. Filozófia. Szociológia. Kulturális antropológia
K. Ajdukiewicz: Jezyk i poznanie. I, köt. PWN, Varsó 1960.
K. Ajdukiewicz: Jezyk i poznanie. II. köt. PWN, Varsó 1965.
K. Ajdukiewicz: Logika pragmatyczna. PWN, Varsó, 1965.
S. Amsterdamski, Z. Augustyniak, W. Mejbaum: Prawo, koniecznos'c', prawdopodobien'stwo. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1964.
Anthropologie. Fischer. Frankfurt n/M 1951.
A. J. Ayer: The Problem of Knowledge. Penguin Books, 1961.
F. Baade: Rok 2000 - Ku czemu zmierza swiat. PW Ekonomiczne, Varsó 1962.
J. Bauer: Irrwege der menschlichen Gesellschaft. Verlag Ars Medici, Liestal 1959.
Stephen W. Barker: Philosophy of Mathematies. Elisabeth and Monroe Beardsley Editors, PrenticeHall, 1964.
R. Benedict: Urformen der Kultur. Rowohlt, Hamburg 1960.
H. Butterfield: Rodowód wspótczesnej nauki (1300-1800.) PWN, Varsó 1963.
J. Bronowski: The Common Sense of Science. Penguin Books, 1960.
C. Brown: Understanding other Cultures. PrenticeHall. 1963.
V. H. Childe: Postep a archeologia. PWN, Varsó 1954.
V. G. Childe: Man Makes Himself. Watts and Co., London 1936.
M. W. Childs, Douglas Cater: Ethics in a Business Society. The New American Library. 1963.
T. Czezowski: Filozofia na rozdrozu. PWN, Varsó 1965.
E. I. Dirgwall: The American Women. The New American Library. 1958.
D. A. Drennen: A modern introduction into metaphysics. Comparative Readings from Parmenides to Whitehead. The Free Press of Glencoe, 1962.
B. Dunham: Man Against Myth. Frederich Muller, London 1948.
363 M. Eliade: Aspects du mythe. Éditions Gallimard, Párizs 1963.
W. A. Fairservis: The Origins of Oriental Civilization. The New American Library, 1959.
Filoszofszkije problemi tyeorii tyagotyenyija Ejnstejna i relatyivisztszkoj koszmologii. Naukova Dumka, Kijev 1964.
Filoszofszkije voproszi fiziologii viszsej nyervnoj gyejatyelnosztyi. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk, Moszkva 1963.
Filoszofszkije voproszi szovremennoj fiziki. Naukova Duma, Kijev 1964.
Filozofia Egzystencjalna. Redakcja L. Kotakowskiego i K. Pomiana. PWN, Varsó 1965.
R. Firth: Human Types. The New American Library, 1958.
J. M. Gavin: Wojna i pokój. Wydawnictwo MON, Varsó 1961.
L. Geymonat: Filozofia i filozofia nauki. PWN, Varsó 1966.
J. Giedymin: Problemy, zalozenia, rozstrzygniecia. PTE, Poznan 1965.
D. Gierulanka: Zagadnienie swoistos'ci poznania matematycznego. PWN, Varsó 1962.
J. B. S. Haldane: Science advances. Cieorge Allen and Unwin Ltd., 1947.
A. Hegedüs: Wspólczesna socjologia burzuazyjna a rzeczywistos'c' spoleczna. PWE, 1964.
E. Huntington: Mainsprings of Civilization. The New American Library, 1959.
J. Huxley: Knowledge, Morality and Destiny. The New American Library, 1957.
A. Inkeles [Editor]: Readings on modern sociology. Prentice-Hall, 1966.
Isztorija filoszofii. Redaktori: M. A. Dinnyik, M. T. Novcsuk és mások: VI. köt. Nauka, Moszkva 1965.
T. Kotarbin'ski: Wyklady z dziejów logiki. Zaklady im. Ossolin'skich. Lódz 1957.
C. Lévi-Strauss: Antropologie structurale. Plon, Párizs 1958.
Logicseszkaja sztruktura naucsnovo znanyija. Izdatyelsztvo Nauka, Moszkva 1965.
A. Malewski: O zastosowaniach teorii zachowania. PWN, Varsó 1964.
B. Malinowski: Szkice z teorii kultury. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1958.
R. Mayntz: Soziologie der Organisation. Rowohlt, 1963.
B. Mazlish (Editor): Psychoanalysis and History (Gyűjt. köt.). Prentice-Hall, 1963.
C. W. Mills: Elita wladzy. Ksiazka i Wiedza, Varsó 1961.
J. R. Newman: What is Science? Washington Square Press, 1961.
M. Ossowska: Podstawy nauki o moralnosci. PWN, Varsó 1963.
M. Pei: The Story of Language. The New American Library, 1958.
A. Podgórecki: Zasady socjotechniki. Wiedza Powszechna, Varsó 1966.
H. Poincaré: The value of science. Dover Publications, New York 1958.
Problemi logiki naucsnovo poznanyija. Nauka, Moszkva 1964.
H. Reichenbach: Experience and Prediction. The University of Chicago Press, Chicago 1938.
A. Remane: Das soziale Leben der Tiere. Rowohlt, 1960.
B. Russel: Human Knowledge. G. Allen and Unwin Ltd., London 1948.
A. Schaff: Wstep do semantyki. PWN, Varsó 1960.
A. Schaff: Filozofia czlowieka. Ksiazka i Wiedza. Varsó 1965.
A. Schaff: Marksizm a jednostka ludzka. PWN, Varsó 1965.
E. Schroedinger: Die Natur und die Griechen. Rowohlt, Hamburg 1956.
J. Szczepan'ski: Socjologia. PWN, Varsó 1961.
J. Szczepan'ski: Elementarne poje,cia socjologii. PWN, Varsó 1963.
J. W. N. Sullivan: The limitations of Science. The New American Library, 1959.
A. N. Whitehead: Adventures of Ideas. The American Library. 1963.
G. J. Withrow: The Natural Philosophy of Time. London 1961.
R. E. Wilson: The Arts in Society. Prentice-Hall, 1964.
M. E. Wolfgang, L. Savitz, N. Johnston: The Sociology of Crime and Delinquency. John Wiley and Sons, 1962.
I. Z. Young: Doubt and Certainty in Science. Oxford University Press, 1960.
C. Znamierowski: Rozwazania wstgpne do nauki o moralnosci i prawie. PWN, Varsó 1964.
VI. Technika. Technológia. Határterületeik
C. C. Adams: Space Flight. McGraw-Hill Comp., 1958.
E. N. da C. Andrade: Maszyny. Mathesis Polska, Varsó 1936.
364 Americas Astronautical Timetable. Grosset-Dunlap, New York 1960.
I. Asimov: View from a height. Dennis-Dobson, London 1964.
G. l. Babat: Elektrycznos'c' pracuje. PW Szkolnictwa Zawodowego, Varsó 1952.
A. D. Bagrejev: Vojennoje iszkussztvo kapitalisztyicseszkih goszudarsztv. Vojennoje Izdatyelsztvo Minyisztyersztva Oboroni, Moszkva 1960.
H. P. Bardt: Die moderne Grosstadt. Rowohlt, Hamburg 1961.
J. Ph. Baxter: Scientists against Time. Little, Brown and Co., Boston 1948.
E. Broda, T. Schönfeld: Die technischen Anwendungen der Radioaktivität. VEB Verlag Technik, Berlin 1956.
R. Calder: Spadkobiercy. Opowies'c' o czlowieku i stworzonym przez niego s'wiecie. PIW, 1965.
A. C. Crombie: Nauka s'redniowieczna i pocza,tki nauki nowozytnej. PAX, Varsó 1960.
A. Ducrocq: Czlowiek w przestrzeni. PWN, Varsó 1964.
P. Francastel: Art et Technique. Éditions Gonthier, 1956.
J. W. Gardner: Electricity without Dynamos. Penguin Books.
P. Lessing: Understanding Chemistry. The New American Library, 1959.
B. F. Lomov: Cselovek i tyehnyika. Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiverszityeta, Leningrád 1963.
Ch. N. Martin: Blaski i cienie energii ja,drowej. Wydawnictwo MON, Varsó 1962.
Ch. N. Martin: Energia - motor s'wiata. Wydawnictwo MON, Varsó 1965.
L. Mumford: Technika a cywilizacja. PWN, Varsó 1966.
R. G. Perelnran: Dvigatyeli galaktyicseszkih korablej. Izdatyelsztvo Akagyyemii Nauk, Moszkva 1962.
N. D. van Sicle: Modern Airmanship. D. Nostrand Company, 1957.
L. E. Simon: German Research in World War II. John Wiley and Sons, London 1947.
Ch. Singer: A short history of scientific Ideas to 1900. Oxford at the Clarendon Press, 1959.
A. Sternfeld: Iszkussztvennije Szputnyiki. Goszizdat Tyehnyiko-Tyeoretyicseszkoj Lityeraturi, Moszkva 1958.
G. Thonason: The Foreseeable Future. Cambridge 1955.
Vzajmogyejsztvije nauk pri izucsenyii zemli. Nauka, Moszkva 1964.
O. S. Wolczek: Künstliche Energiequellen im kosmischen Raum. (A IX. Nemzetközi Űrhajózási kongresszus anyagából.) Amszterdam 1958.
VII. Különfélék
K. Baschwitz: Hexen und Hexenprozesse. Ritten-Loewig, München 1963.
J. L. Bellanger: La stupéfiante histoire de la drogue dans le monde. „Voici", Éditions Mondiales, Párizs.
M. Dessoir: Vom Jenseits der Seele. Die Geheimniswissenschaften in kritischer Betrachtung. Ferd. Enke Verlag, Stuttgart 1931.
M. Gardner: Fads and Fallacies in the Name of Science. Dover Publications Inc., New York 1957.
M. V. C. Jeffreys: Personal Values in Modern World. Penguin Books, 1962.
E. Keyhole: The Flying Saucer Conspiracy. Hutchinson, London 1957.
R. Levinsohn: Animal, Men and Myths. Harper and Brothers, New York 1954.
H. Markiewicz: Glówne problemy wiedzy o literaturze. Wydawnictwo Literackie, Krakkó 1965.
J. Marguiset: Les droits naturels. Presses Universitaires de France, Párizs 1961.
M. Mead: Male and Female. The New American Library, 1960.
F. Mihajlov, G. Caregorodcev: Za porogom szoznanyija. Goszpolitizdat, Moszkva 1961.
F. Osborn: Our plundered planet. Faber and Faber, London.
D. H. Rawcliffe: Illusions and Delusions of the Supernatural and the Occult. Dover Publications Inc, New York 1959.
E. Rosset: Polska roku 1985. PWN (Omega), Varsó 1965.
[365] kolofon
A mű eredeti címe:
Stanislaw Lem: Summa technologiae wydanie il poszerzone
Wydawnictwo Literackie, Kraków 1967
A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója
Szerkesztette Surányi Éva. A szöveghűséget ellenőrizte Nagy Ernő Miklós
A borító és a kötésterv Réber László munkája
Műszaki vezető Szécsi Andor. Műszaki szerkesztő Kun Gábor
A szedést 1972. II. 26-án kezdték meg. Megjelent 1972. IX. 30-án, 15 000 példányban
Terjedelme 36,8 (A/5) ív. PL-116-K-7274
Készült ZK/66-os gépen, ofszet rotációs eljárással
72.0232/1 - 3351 - Zrínyi Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Bolgár Imre
Első magyar nyelvű elektronikus kiadás.
Madárfejűek Társasága
2001 május .. november.
NNCL 14-00001022v1.12