VI
FANTOMOLÓGIA
A FANTOMATIKA ALAPJAI
A ránk váró probléma így hangzik: miként lehet megalkotni egy olyan valóságot, amely a benne élő értelmes lények számára semmivel sem különböztethető meg a normális valóságtól, és mégis attól eltérő törvényeknek engedelmeskedik? Ahhoz, hogy egyáltalában nekivághassunk a probléma megoldásának, első lépésként szerényebb, korlátozottabb feladatot tűzünk ki, mint amivel kezdtük. Megkérdezzük: lehet-e vajon olyan mesterséges valóságot alkotni, amely teljesen hasonló a természeteshez, sőt attól semmiképp sem különböztethető meg? Az első probléma: világok teremtése, a második: illúzióalkotás. De olyan illúzióké, amelyek tökéletesek. Egyébként abban sem vagyok biztos, szabad-e ezeket merő illúzióknak nevezni. A választ önökre bízom.
A vizsgálandó területet a fantomatika tudományának fogjuk nevezni: ez a tulajdonképpeni kreációs mérnöktevékenység, a teremtő mérnökség küszöbe. Egy kísérlettel kezdjük, amely - rögtön előrebocsátjuk - nem tartozik hozzá a tulajdonképpeni fantomatikához.
Adva van egy ember, aki a verandáján ülve, a kertjét nézegeti, és egyidejűleg a kezében tartott rózsát szagolgatja. Rendre megörökítjük (pl. magnószalagra felvéve vagy másképpen) az illető ember összes idegein végigfutó impulzusok sorozatát.
Egyszerre több százezer ilyen közös felvételt kell elvégezni, mivel az összes változásokat regisztrálni akarjuk, amely az illető ember érzőidegeiben (a testfelületi és a test belsejében levő érzőideg-rendszerben), valamint az agyidegekben lezajlik (vagyis azokat a jelzéseket, amelyek a bőr szenzoros sejtjeitől és az izmok proprioceptoraitól * valamint az ízlelő-, szagló-, halló-, látószervektől valamint egyensúlyt érzékelő szervektől indulnak ki).
Amikor már megörökítettük ezeket a jelzéseket, akkor emberünket teljesen elszigeteljük a külvilágtól, pl. sötét szobában, langyos vízzel teli kádba fektetjük, szemgolyójára elektródákat helyezünk, ilyeneket vezetünk a fülébe, erősítünk a bőréhez stb. Egyszóval a szóban forgó egyén összes idegeit összekapcsoljuk magnetofonunkkal, majd bekapcsoljuk ezt a magnetofont, s így bevezetjük idegrendszerébe az előzetesen szalagra vett feljegyzéseket.
Ezt nem is olyan könnyű megoldani, mint ahogyan bemutattam. Attól függően, hogy az ingerek topológiai lokalizációja milyen jelentőségű az idegtörzsben, egyes idegeket könnyebb, másokat nehezebb a fent leírt módon bekapcsolni. Különlegesen bonyolult ennek megoldása a látóideg esetében. A nagyagyvelőkéreg szaglóközpontja, legalábbis az ember esetében, szinte egyáltalán nem ad térbeli információt, ez majdnem dimenziómentes: ha egyszerre három szagot érzünk, aligha tudjuk megmondani, melyik honnan árad felénk. Ezzel szemben a látóközpont térbeli lokalizáló képessége igen fejlett, az ingerületek már a recehártyában előrendeződésen mennek át, s a látóideg olyan sokszálú kábel, amelynek minden szála egész kötegnyi impulzust vezet tovább, s ezt az impulzusköteget a kérgi látóközpont meghatározott részére szállítja. Ezért olyan nagyon nehéz ennek az idegnek a belsejében „a kellő helyre juttatni", elosztani a regisztrált impulzusokat (maga a regisztrálás is bonyolult). (Hasonló, bár kisebb nehézséget okoz a hallóideg.) E probléma megoldásának többféle technikai útja is elképzelhető. Legegyszerűbbnek látszik még az, ha a kéregnek szánt ingereket a tarkó felől vezetjük
* A proprioceptorok - az izmokban, az inakban és az ízületekben levő idegvégződések. A proprioceptorok azok az „adók", amelyek az izmok és az inak megfeszüléséről, a testrészek mozgásáról és helyzetéről adnak információkat. A megfelelő érzeteket kinetikus érzeteknek nevezik. A proprioceptorok által küldött jelzések nagyon fontosak a bonyolult mozgások végzéséhez (a mozgások koordinálásához), és az egyensúly fenntartásához. A proprioceptorok száma meghaladja az összes többi receptorokét együttvéve, és többet is dolgoznak, mint az összes többi érzékszervek, noha ez a munka szubjektívan sokkal kevésbé észrevehető. - Szerk.
171 be, tehát közvetlenül a látóközpontba vezetjük őket; minthogy azonban természetesen szó sincs a kéreg sebészi feltárásáról, a bőrön és csonton át történő ingerlés esetén pedig nem lehet kellő lokalizációs pontosságot elérni, ezért az elektromos impulzusokat másféle impulzusokká kellene átalakítani, pl. egy átlagos neuronnál nem vastagabb élesen irányított sugárnyalábokká, amilyeneket a lézer állít elő az ultrarövid hullámsávban. Ha eléggé gyengék, és kellően fókuszáltak az ilyen hullámok, akkor képesek ingerelni az agykérget úgy, hogy közben az agyszöveteket egyáltalán nem károsítják. Ez azonban már meglehetősen kockázatos eljárás, arra sincs biztosíték, hogy a kívánt eredményekhez jutunk-e el általuk.
Éppen ezért, egy speciális „szemgolyó-toldalékot" szerkeszthetnénk, amely az „ellenszem" szerepét töltené be: olyan, a szemmel optikailag egyenértékű berendezés volna, amely a pupilla nyílásán át csatlakozik a természetes szemhez (természetesen nem közvetlenül, hiszen a pupilla előtt még ott van az elülső szemcsarnok és a szaruhártya, de mind a kettő átlátszó). A szem az „ellenszemmel" olyan egységes rendszert alkot, amelyben az „ellenszem" az adó-, a szem pedig a vevőkészülék. Amikor az ember (normális körülmények között) az „ellenszemen" át néz, és nem közvetlenül a saját szemével, akkor mindent a megszokott módon lát, ámde az orrnyergén olyasvalami helyezkedik el, mint egy szemüveg (csak éppen bonyolultabb annál), ráadásul ez a „szemüveg" nem csupán fényt áteresztő „közvetítő" a szem és a külvilág között, hanem ugyanakkor felbontó szerkezet is: a látott képet annyi elemre bontja szét, amennyi a retina pálcikáinak és csapjainak száma. Az „ellenszem" látómezőjének elemei (pl. vékony kábel útján) a regisztráló szerkezethez kapcsolódnak. Ezáltal ugyanazt az információt, amelyet a látóhártya felvesz, ravaszul nem a retina mögött a látóidegbe bekapcsolódva gyűjtjük össze, hanem a szem elé helyezett „információgyűjtő toldalékunk" segítségével, elölről. Ha ezek után meg akarjuk ismételni a reagálást, akkor ismét feltesszük arra az emberre ezt a „szemüveget", de most már sötétben, s a készülékünkben őrzött regisztrátumot, vagyis információt a készülék-„ellenszem"-szem-látóideg csatornán küldjük az agyába. Ez a megoldás távolról sem tekinthető a legjobbnak, de legalább műszakilag megtervezhető és realizálható. Megjegyzendő még, hogy ennek a megoldásnak semmi köze sincs ahhoz az eljáráshoz, amikor a pupillához állított kamerával filmet vagy valami mikrofilmet vetítenek a szem belsejébe. Ugyanis a film vagy bármely más, ilyen típusú feljegyzés fixált élességű képet ad, és az ember nem tudja a tekintetét, többek közt az éles premier plánról egy kevésbé éles hátsóbb síkra irányítani. A film tehát előre meghatározza azt, hogy mit kell részletesebben és mit kevésbé részletesen látni még akkor is, ha háromdimenziós (sztereoszkopikus) filmről van szó. Márpedig a szemlencse ellapulását, illetve kidomborodását előidéző izom-összehúzódások ereje egyike az agyba átvivődő sajátos jelzéseknek, s ez teszi lehetővé, többek közt, a távolság „megsaccolását", jóllehet kisebb mértékben, mint a kétszemes látás esetén. Ezért kell a szemnek az akkomodációs szabadságot is biztosítani, ha tökéletes imitációra törekszünk, nem is szólva arról, hogy a filmkép „az emberi szem szempontjából" optikailag nem kifogástalan. Azért tértünk el ilyen hosszan a tárgytól, mert nem is annyira egy konkrét megoldást akartunk bemutatni (hiszen ötleteink túlságosan is primitívek), mint inkább hangsúlyozni kívántuk, hogy a probléma egyfelől milyen nehéz, de másfelől azt is, hogy elvileg megvan a megoldásának a lehetősége.
Emberünk tehát, amikor ott pihen a sötétben, s agya felé minden idegszálán pontosan ugyanolyan impulzussorozatok futnak, mint futottak akkor, amidőn a verandán ült a rózsával - szubjektíven ugyanabban a helyzetben leledzik. Látja majd az eget, saját kezében a rózsát, a veranda mögött a kertet, a pázsitot, a játszadozó gyermekeket stb. Valami ehhez hasonló kísérletet már végre is hajtottak - kutyán. Először a fent említett módon rögzítették azokat az impulzusokat, amelyek akkor haladnak át a mozgatóidegeken, amikor a kutya szalad. Ezután átvágták a kutya gerincvelőjét. Hátsó lába
172 ennek következtében megbénult. Amikor a megbénult láb idegeihez kapcsolták a korábban rögzített elektromos impulzusokat, a kutya bénult hátsó része „megelevenedett": ugyanolyan mozdulatokat kezdett végezni, mint amiket futás közben egy egészséges kutya tesz. Ha az impulzusok tempóját megváltoztatták, a mozgás gyorsasága is megváltozott. A mi elképzelt kísérletünk és ez utóbbi, valóságos kísérlet közt az a különbség, hogy a kutyába centrifugális * (mozgató-) idegein át vezették be az impulzusokat, mi viszont a centripetális ** (érző-) idegekbe szándékozunk bevezetni őket. Mi történik azonban akkor, ha a vizsgált személy, pl. fel akar állni a karosszékéből, hogy kimenjen a kertbe? Ez természetesen nem sikerülhet neki. Ugyanis azok az impulzusok, amelyeket a szóban forgó ember idegeibe vezetünk be, rögzítettek, és nem képesek a változásra. Ha megpróbálna felállni, furcsa, zavarba ejtő helyzetbe kerülne, meg akarná ragadni a tőle egy méterre látott korlátot, és a levegőt markolná meg. Érzékelései hasadást szenvednének, éspedig szétbomlanának arra, amit érez és érzékel, s másrészt arra, amit tesz. Ez a kettéválás abból a különbségből fakadna, amely jelenlegi motorikus aktivitása és általunk megörökített, korábbi érző aktivitása között áll fenn.
Vajon az életben előfordulnak-e hasonló helyzetek? Megtörténik, hogy valaki, aki életében először került színházba, hangosan felszól a színészeknek, „jó tanácsokat" ad nekik (pl. Rómeónak, hogy ne legyen öngyilkos), és módfelett csodálkozik, amikor a színészek nem veszik tudomásul a tanácsait. Azért sem reagálnak rá, mert az egész darab a maga teljességében - színpadon, filmen vagy könyvben - „előre beprogramozott", egyszer s mindenkorra determinált, és az események menetét semmiféle beavatkozással sem lehet megváltoztatni. A művészetben csak egyirányú információátadás folyik. Mi csupán a címzettjei, felvevői vagyunk ennek az információnak, egy-egy filmvetítés vagy színházi előadás „felvevői" vagyunk. Passzív felvevők, s nem a cselekmény részt vevői. Egy könyv nem nyújt, annyi illúziót, mint a színház, mert rögtön hátralapozhatunk a befejezéshez, és meggyőződhetünk róla, hogy az determinált, eleve meghatározott. A színházi előadás rögzített cselekménye - a könyvtől eltérően - csupán a színészek emlékezetében rögzített (legalábbis annak a nézőnek a részére, aki még nem ismeri a színdarab nyomtatott szövegét). A sci-fi művekben olykor olvashatunk olyan jövendő szórakozásokról, amelyek a kísérletünkben leírthoz hasonló hatáson alapulnak. Az ilyen alkotás hőse felteszi fejére a megfelelő elektródákat, s máris nyomban a Szahara kellős közepén vagy a Mars felszínén találja magát. Az efféle leírások szerzői nincsenek tisztában azzal, hogy a művészetnek ez az „új" válfaja a maitól mindössze a lényegtelenül megváltozott „bekapcsolási módban" különbözik, amivel a néző az eleve mereven beprogramozott meséhez kapcsolódik, és hogy elektródák nélkül is ugyanilyen teljes illúzió kelthető egy sztereoszkopikus „cirkorámával", amelyben a sztereo hanghatásokhoz esetleg még „kiegészítő illatcsatornát" is kapcsolnak. A látómező a cirkorámában is ugyanaz, mint a természetben, vagyis potenciálisan 360°, mindaz, amit látunk, három kiterjedésű, természetes színű. Speciálisan e célra készült szerkezet „sivatagi szelet" zúdít ránk, vagy „marsbeli" illatokkal áraszt el bennünket, tehát egyáltalán nem szükséges ezért „elutazni" a 2000. évbe, hiszen megfelelő befektetésekkel ma is megvalósítható. Az pedig, hogy a szerző hová ülteti be az elektródákat, lényegtelen, mivel azoknak az elektródáknak az a feladatuk csupán, hogy a XXX. évszázad civilizációjának a hangulatát kölcsönözzék a munkának - adják meg a couleur localt.
Míg ugyanis a „hagyományos" művészetben a tartalom az érzékszervek útján jut el a felfogója agyába, addig a sci-fi által szült „új" művészetben ezek az érzékszervek már feleslegesek lesznek, mivelhogy az információs tartalom közvetlenül az idegekbe vezetődik majd be. Egyébként az infor-
* Központból kifelé tartó. - Szerk.
** Központ felé haladó. - Szerk.
173 mációáramlás itt is, ott is megmarad egyirányúnak. Ez az oka annak, hogy sem a mi szemléltetési céllal bemutatott kísérletünk, sem az a bizonyos „új művészet" nem tartozik a fantomatikába. A fantomatika ugyanis kétirányú kapcsolatok létesítését kívánja meg a „mesterséges valóság" és az érzékelője, a felfogója között. Más szóval: a fantomatika olyan művészet, amelyben a visszacsatolás is működik. Persze valaki felfogadhatna színészeket, beöltöztethetné őket XVII. századi udvaroncoknak, önmagát pedig francia királynak, s az egész álöltözetű társasággal a megfelelő környezetben (pl. egy kibérelt ódon kastélyban) eljátszhatná a maga „uralkodását a Lajosok trónján". Az ilyen tevékenység, az ilyen játék még primitív fantomatikának sem nevezhető, már csak azért sem, mert ebből a szférából könnyen ki lehet lépni.
A fantomatika olyan szituáció megteremtését követeli meg, amelyben ebből a megalkotott, fiktív világból a reális világba semmiféle módon „kilépni" nem lehet. Ezek után vizsgáljuk meg azokat a módszereket, amelyekkel a fantomatika világa megvalósítható, valamint azt az érdekes problémát, vajon egyáltalán létezik-e olyan elképzelhető módszer, amellyel a fantomatizált ember megállapíthatja, hogy élményei csak illúziók, melyek őt az időlegesen elveszített valóságtól elválasztják.
A FANTOMATIKAI GÉP
Mit élhet át az az ember, akit egy fantomatikai generátorhoz kapcsoltak? Bármit. Megmászhatja az Alpok meredek csúcsait, űrruha és oxigénmaszk nélkül sétálhat a Holdon, hűséges csapatának élén, páncélban csörtetve, középkori várakat vehet be, vagy meghódítja az Északi-sarkot. Mint maratoni győzőt vagy minden idők legnagyobb költőjét ünnepelheti a tömeg, s átveheti a svéd király kezéből a Nobel-díjat, szerelmét viszonozhatja Madame de Pompadour, párbajt vívhat Jágóval, hogy megbosszulja Othellót, vagy őt döfheti le a maffia bérgyilkosa. Azt is érezheti, hogy hatalmas sasszárnya nő, repülhet, vagy hallá is válhat, hogy korallzátonyok közt élje le az életét; irtózatos cápaként tátott szájjal vetheti magát áldozatainak tömegére, akár a fürdőző emberek közé ronthat, hogy jóízűen elfogyasztván őket, tenger alatti barlangjába vonuljon vissza békés emésztésre. Lehet kétméteres néger, lehet Amenhotep fáraó, lehet Attila, vagy éppen ellenkezőleg, jámbor lelkű szent, lehet próféta, mindjárt azzal a biztosítékkal, hogy próféciái az utolsó szóig teljesülni fognak, meg is halhat, fel is támadhat, mindez számtalanszor megismétlődhet.
Hogyan lehet ilyen élményeket megvalósítani? Persze, ez a feladat egyáltalán nem egyszerű. A szóban forgó ember agyát egy olyan géphez kell kapcsolni, amely meghatározott szaglási, látási, tapintási stb. ingerkombinációkat lépes kiváltani benne. És ez az ember ott áll majd a piramis tetején vagy egy 2500-beli Miss Universum ölelő karjaiban hever, vagy éppen páncélba öltözött ellenségeit hányja kardélre. Egyidejűleg pedig azokat az impulzusokat, amelyeket az ő agya fog az agyába érkezett impulzusokra válaszként kitermelni, a gépnek gyorsan, a másodperc tört része alatt tovább kell küldenie a maga alrendszereibe, s ott, a visszacsatolások korrekciós játéka folytán, továbbá az önszervező berendezések által a tervezettekkel összhangban kialakított ingerláncolatok révén, a szépségkirálynő viszonozni fogja gyengédségeit, a kezébe fogott virágok szárai rugalmasan hajladoznak, az ellenség kebléből pedig, melyet ő kényére-kedvére átdöf, sugárban freccsen ki a vér. Bocsánatot kérek előadásom melodrámaszerű hangvételéért, de túl sok idő és hely elpazarlása nélkül szerettem volna érzékeltetni, miben rejlik a fantomatikának, mint annak a „visszacsatolásos művészetnek" a hatása, amely a korábbi passzív felvevőt aktív részvevővé, hőssé, a beprogramozott események főszereplőjévé teszi. Azt hiszem, jobb az ilyen, mondhatni operahősök nyelvén szólni, mintsem a technikai kifejezések
174 nyelvét alkalmazni, ami nemcsak hogy túlságosan nehézkessé tenné az elmondottakat, hanem hiábavaló is volna, minthogy sem fantomatikai gép, sem a hozzá való program még nem létezik.
Gépnek nem lehet olyan programja, amely előre számításba vehetné a felvevő (néző) s egy személyben szereplő személy összes esetleges ténykedéseit, reakcióit. Ez lehetetlen. De ezenkívül is a gépnek nem szükséges ugyanolyan bonyolultnak, összetettnek lenni, amely egyenlő a fantomatikai cselekmény valamennyi szereplője (ellenségek, udvaroncok, szépségkirálynő stb.) bonyolultságának összegével. Köztudomású, álmunkban különféle szokatlan helyzetekbe kerülünk, rengeteg emberrel találkozunk, köztük vannak furcsák is, akik egészen szokatlan módon viselkednek, szavaik meghökkentőek, egyszerre egész tömeggel vagyunk képesek beszélgetni, pedig mindez, vagyis a legkülönfélébb szituációk, álombeli partnereinkkel egyetemben mind csupán egyetlenegy valaminek-álmodó agyunknak - működési terméke. A fantomatikai vízió programja tehát csak nagy vonásokban felvázolt keret lehet, olyasvalami, mint „Egyiptom a XI. dinasztia korában", vagy „tengerfenéki élet a Földközi-tenger medencéjében", a gép emléktárolóiban a témára vonatkozó tények teljes készletének ott kell őrződnie, a tényeknek ez a halott tömege a szükségesség függvényében mozgékonnyá válik, és plasztikussá alakul át, úgy ahogy a helyzet diktálja. A szükségességet természetesen magának a fantomatizált személynek a „magatartása" határozza meg, pl. úgy, hogy elfordítja a fejét, hogy a fáraók tróntermének azt a felét vegye szemügyre, amely „a háta mögött" található. Azokra az impulzusokra, amelyeket az agy ekkor a tarkó és a nyak izmaiba küld, azon nyomban meg kell érkezni a „válasznak" mégpedig így: annak az optikai ábrázolásnak, amely az agyába jut, úgy kell megváltoznia, hogy az ember látómezejében valóban feltűnjön „a terem hátsó része"; hiszen a fantomatikai gépnek az emberi agy által generált impulzusfolyamok, ingeráradatok legcsekélyebb változásaira is azonnal, e változásokkal adekvát módon kell reagálnia. Mindezek persze az ábécének éppen csak a legelső betűi. A fiziológiai optika törvényeit, a gravitáció törvényeit stb. mind híven kell reprodukálni (kivéve, ha ezek a kiválasztott vízió témájával ellentmondásban vannak: valaki pl. karjait széttárva óhajt lebegni, tehát a gravitáció törvényét megszegve). Az okok és okozatok fentebb említett szigorúan determinált láncolatai mellett a fantomatikai vízióban eleve gondoskodni kell olyan folyamatok csoportjáról is, amelyek „magában" a vízióban fejlődnek ki, éspedig fejlődésük során viszonylagos szabadsággal kell rendelkezniük. Ez közérthetően megfogalmazva annyit jelent, hogy a benne fellépő személyeknek, a hős fantomatikai partnereinek emberi vonásokat kell felmutatniuk, tehát bizonyos (viszonylagos) mértékig a hős tetteitől és szavaitól függetlenül kell cselekedniük és beszélniük, nem lehetnek marionettek - kivéve ismét azt az esetet, ha a fantomatizáló műbarát éppenséggel ezt óhajtaná az „előadástól". Persze, a cselekedetet végrehajtó szerkezet bonyolultsági foka minden esetben más és más lesz: könnyebb imitálni a világszépségverseny győztesét, mint Einsteint; ebben a második esetben a gépnek már eleve olyan bonyolultsággal, vagyis olyan intelligenciával kell rendelkeznie, amely megfelel egy lángeszű ember értelmi képességének. Csak az remélhető, hogy többen óhajtanak majd a különféle szépségkirálynőkkel csevegni, mint ahányan a relativitáselmélet megalkotójával szeretnének elbeszélgetni. A teljesség kedvéért tegyük még hozzá fejtegetéseinkhez, hogy az a „toldalék", vagyis közbenső láncszem, az az „ellenszem", amelyről bevezetőnkben, mint szemléltető példáról szóltunk, egy teljes erejű és teljes illúziós szabadsági fokú fantomatizátorban vajmi kevés hasznot hajthatna: itt más, ennél tökéletesebb megoldásokra van szükség. Az alapelvük azonban azonos. Az embert két információs csatorna: egy centripetális és egy centrifugális kapcsolja össze azzal a környezettel, amelyet a fantomatizátor utánoz. A gép ebben a helyzetben mindenre képes lesz, egyetlen dolog kivételével: nem irányíthatja közvetlenül a felvevő agyfolyamatait, hanem csupán azt a tényanyagot, amely beárad ebbe az agyba, tehát az ember nem kívánhatja pl. azt, hogy a fantomatában
175 tudathasadást vagy erős szkizofréniás rohamot éljen át. Ez a megjegyzésünk azonban egy kissé még korainak tűnik. Most még csakis a „periferiális fantomatikáról" beszélünk, amely az emberi test „perifériájára" hat, mivel az impulzusok játéka és ellenjátéka az idegekben zajlik le, és az agy mélyében lezajló agyfolyamatokba nem hatol be közvetlenül.
Az a kérdés, hogy miként lehet egy fantomatikai látomás fiktív voltát prima facie, azaz első látásra felismerni, analóg azzal a kérdéssel, amelyet olykor az álmot látó ember tesz fel önmagának. Vannak ugyanis olyan álmok, amelyek cselekményének realitását rendkívül határozottnak érezzük. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az alvó ember agya sohasem rendelkezik olyan aktivitással, az elemzésre és a gondolkozásra való képességgel ugyan olyan mértékben, mint éber állapotában. Normális körülmények közt az álmot lehet valóságként felfogni; de fordítva nem (a valóságot nem foghatjuk fel álomként), legfeljebb csak kivételes esetekben, különleges állapotban (nyomban ébredés után, vagy betegség idején, vagy erősödő szellemi kifáradás állapotában). Ámde éppen ezek azok az esetek, amikor tudatunk könnyen hajlandó „rászedetni" magát, mert elsötétültebb a megszokottnál.
A fantomatikai cselekmény viszont az álommal ellentétben, éber állapotban zajlik le. A „más személyeket", „más világokat" nem a fantomatizált személy agya hozza létre, hanem a gép termeli. A fantomatizált ember a kapott információ mennyiségének és tartalmának szempontjából a gép rabszolgája: semmi egyéb, kívülről érkező információt sem kap. A kapott információval azonban teljesen szabadon rendelkezhet, vagyis kénye-kedve szerint értelmezheti, elemezheti, persze csak amennyire felfogóképességétől és fürgeségétől telik. Azt jelenti-e ez, hogy a teljes tudatával rendelkező ember képes a fantomatikai „becsapás" leleplezésére?
Erre azt felelhetjük: ha a fantomatika olyasvalamivé lesz, mint a mai mozi, akkor már maga az a tény, hogy el kell menni a fantomatizátor épületébe, meg kell venni a jegyet stb., tehát mindazok az előkészítő cselekedetek, amelyeknek emlékét a fantomatizált ember mégiscsak megőrzi az előadás idején is, végül pedig annak a tudata, hogy ki is ő valójában a mindennapi életben - mindez együttvéve lehetővé teszi számára, hogy ne tulajdonítson túlzott jelentőséget annak, amit átél. Ennek pedig két aspektusa lehet: egyrészt, aki tudja azt, hogy az átélt cselekmény csak feltételezett, az, pontosan úgy, mint álmában, sokkal többet enged meg magának, mint a való életben (vagyis harci, társaságbeli vagy erotikus merészsége eltérhet viselkedésének megszokott normáitól); ehhez az aspektushoz azonban, amely szubjektíven igen kellemes - hiszen a cselekvés szabadságának nyitna utat -, a másik, éppen ellenkező hatású aspektus járulna: annak tudata, hogy sem a végrehajtott tettek, sem a látomásban fellépő személyek nem anyagiak, vagyis nem valóságosak. A hitelesség szomját tehát még a legtökéletesebben előállított vízió sem elégíthetné ki.
Bizonyára így lehetne, és így is lenne, ha a fantomatika valóban a szórakoztatás szolgálatában állana vagy művészeti műfajjá válna. A feltételezett Fantomata Műintézet igazgatóságának egyáltalán nem állna érdekében, hogy túlzottan álcázza az élmények fiktív voltát, ha ez pl. a látogatókból idegsokkot válthatna ki. Bizonyos fajta vágyak realizálását pedig - pl. a szadista jellegűeket -, nyilván a törvények is tiltanák.
Minket azonban most nem az ilyen, utilitáris-adminisztratív jellegű kérdés érdekel - érdeklődésünk egészen más irányú: ismeretelméleti. Annyi kétségtelen, hogy a vízióba vezető „bejárat" tökéletesen álcázható. Valaki elsétál a Fantomata Műintézetbe, és megrendel egy kirándulást a Sziklás-hegységbe. A szép és kellemes kirándulás után a látogató „felébred" - vagyis a vízió véget ér -, a Műintézet technikusa leveszi a kliensről az elektródákat, és udvariasan elbúcsúzik tőle. Kikíséri az ajtóig, az illető
176 kilép az utcára, és egyszerre egy szörnyű kataklizma kellős közepén találja magát. Házak omlanak össze, reng a föld, az égből Mars-lakókkal zsúfolt hatalmas „csészealj" ereszkedik alá. Mi történt? Az állítólagos felébredés, az elektródák levétele, a Fantomata Műintézetből való távozás - mindez szintén hozzátartozott ahhoz a vízióhoz, amely az ártatlan turistakirándulással kezdődött.
De még ha senki sem szélhámoskodnék ilyen „trükkökkel", a pszichiáterek rendelői akkor is megtelnének mindenféle olyan betegekkel, akiket újfajta mánia üldöz: a rettegés attól, hogy amit átélnek és éreznek, nem valóság, hanem „valaki" bebörtönözte őket ebbe a „fantomatikus világba". Azért említem az éremnek ezt az oldalát, mert szemléletesen mutatja meg, hogy a technika nemcsak a normális tudatot alakítja, hanem behatol még azok közé a pszichikai betegségtünetek közé is, amelyek megjelenését saját maga váltotta ki.
Az élmények „fantomatikai" jellegének álcázására a leírt esemény csupán az egyik lehetőség. Elképzelhetünk számos egyebet is, nem kevésbé hatásosakat, nem is szólva arról, hogy a látomásnak tetszés szerinti mennyiségű „emelete" (felvonása) is lehet, amint ez az álom esetében is elő szokott fordulni, amikor azt álmodjuk, hogy felébredtünk, holott valójában a következő, az előbbibe belekapcsolódó álmot látjuk.
A „földrengés" hirtelen megszűnik, a csészealj eltűnik, a kliens pedig felfedezi, hogy még mindig abban a bizonyos fotelban ül, fején a drótokkal, amelyek összekötik a szerkezettel. A technikus udvarias mosollyal közli, hogy az imént egy „ráadásban" volt része, a kliens távozik, hazamegy, lefekszik aludni, és másnap munkába indul - ott pedig azt látja, hogy hivatala nincs többé, mert felrobbantotta az utolsó háborúból ott felejtett akna.
Természetesen mindez lehet ugyancsak a vízió folytatása. De hogyan győződjék meg erről?
Először is van egy nagyon egyszerű módszer. A gép, mint mondottuk, a külvilágból érkező információknak egyetlen forrásává lett. Ez így is van. Ámde az is igaz, hogy magának a szervezetnek az állapotáról nem ez a kizárólagos információs forrás. Csak részben az: ugyanis a test ideg-mechanizmusait helyettesíti, a kéz, a láb, a fej helyzetéről, a szemgolyó mozgásáról informál stb. Ezzel szemben nem ellenőrzi (legalábbis az eddig ismertetett Fantomata Műintézetben) a szervezet által szolgáltatott biokémiai információt. Elég tehát száz térdhajlítást tennünk: ha ettől kiver a veríték, ha lihegni kezdünk tőle, és a szívünk hevesebben dobog, izmaink pedig elfáradnak, akkor mindezt éber állapotban érezzük, és nem a látomás világában történik velünk, mert izmaink elfáradása idézte elő, hogy a tejsavszintjük megemelkedett; a gép nem lehet hatással sem a vércukorszintre, sem a vérben levő szén-dioxid mennyiségére, sem pedig arra, hogy az izmokban hogyan halmozódik fel a tejsav. Fantomatikai víziónkban akár ezer térdhajlítást is végezhetünk az elfáradás legcsekélyebb jele nélkül. Bár ezt a problémát is meg lehet oldani, persze csak akkor, ha valaki a fantomatika további tökéletesítését kívánná megoldani. Először is, egészen primitív módon, lehetővé tehetné azt, hogy a fantomatizált személy igazi mozdulatokat végezzen: elegendő lenne ehhez alkalmas módon elhelyezni őt úgy, hogy hogy szabadon mozoghasson (vagyis, hogy izomzatát képes legyen dolgoztatni). Amikor kardot venne a kezébe, a külső megfigyelő szemében természetesen csak a mozdulata volna igazi: tenyere nem a kard markolatát szorongatná, hanem a levegőt. Ámde ezt a naiv módszert tökéletesebbel is felválthatnánk. A szervezet kémiai állapotáról tudósító információ különböző utakon jut el az agyba. Vagy az idegek útján (amikor az elfáradt izom „megtagadja az engedelmességet", ennek következtében az idegimpulzusok nem képesek kiváltani a mozgását, vagy úgy, hogy izomfájdalmat érzünk, ami szintén az idegvégződések ingerlődésének-a következménye; mindez persze szintén utánozható fantomatikusan), vagy pedig közvetlenül: a vér szén-dioxid-feleslege kiváltja a nyúltagy légzési központjának ingerületi állapotát, a lélegzetvétel mélyebbé és szaporábbá válik. De hiszen a gép egyszerűen
177 megnövelheti a szén-dioxid mennyiségét abban a levegőben, amelyet az ember belélegzik; ha az oxigénmennyiség ennek megfelelően csökken, akkor a kétfajta gáz mennyiségi viszonya a vérben úgy változik meg, mint ahogy a nehéz testi munka következtében szokott. Tehát a tökéletesített gép a „biokémiai-fiziológiai módszert" használhatatlanná teszi a fantomatizálás leleplezésére.
Már csak „a géppel való intellektuális játék" marad hátra. A lehetőség, hogy a fantomatikai spektákulumot a valóságtól megkülönböztessük, a szerkezet „fantomatikai potenciáljától" függ. Tételezzük fel, hogy a most legutóbb leírt helyzetben vagyunk, és azt próbáljuk kideríteni, hogy igazi valóság-e ez vagy sem. Tegyük azt is fel, hogy ismerünk egy kiváló filozófust vagy pszichológust, elmegyünk hát hozzá, és beszélgetni kezdünk vele. Ez a beszélgetés illúzió is lehet, ámde annak a gépnek, amely az értelmes beszélgetőpartnert imitálja, sokkal bonyolultabbnak kell lennie, mint annak a másiknak, amely egy soap opera* jeleneteit, a Mars-lakók csészealjának leszállását reprodukálja. Alapjában véve, a „kirándulási" Fantomata Műintézet meg az „embereket teremtő" Fantomata Műintézet két különböző berendezés. Ez utóbbinak a megépítése összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az előbbié.
A szituáció reális voltát még másként is megállapíthatjuk. Mint minden embernek, úgy nekünk is vannak titkaink. Lehetnek együgyűek, de teljesen a mieink. A gép nem tud „gondolatot olvasni" (ez azért lehetetlen, mivel az emlékezet „idegkódja" az adott ember individuális sajátossága, és az egyik egyén kódjának „feltárása" semmit sem árul el a más emberek kódjáról). Éppen ezért sem a gép, sem bárki más nem tudja, hogy íróasztalunk egyik fiókja nehezen nyílik. Tehát hazaszaladunk, és megnézzük, mi a helyzet. Ha a fiók nehezen húzható ki, az igen valószínűvé teszi azt, hogy az a helyzet, amiben vagyunk a reális világ helyzete. Mily aprólékosan kellett volna az előadás alkotójának nyomozni utánunk, hogy - már mielőtt beléptünk volna a Fantomata Műintézetbe - felfedezzen, és szalagjain rögzítsen még ilyen jelentéktelen apróságot is, mint ez a makacskodó fiók! Az átéltek színelőadás voltát még az ehhez hasonló kis részletekkel a legkönnyebb leleplezni. A gépnek azonban mindig marad lehetősége a taktikai manőverre. A fiók nem akadozik. Tudomásul vesszük, hogy továbbra is a „színelőadás" belsejében vagyunk. Megjelenik a feleségünk, közöljük vele, hogy ő most csak „illúzió". Ezt be is bizonyítjuk: vígan húzogatjuk a fiókot ki-be. Feleségünk részvevően mosolyog, és elmondja, hogy reggel asztalost hívatott, s az meggyalulta a fiók alját. Nos, megint bizonytalanságban vagyunk. Lehet, hogy az igazi valóságban vagyunk, de az is lehet, hogy a gép egy ügyes manővert hajtott végre, s ezzel kiparírozta a lépésünket. Kétségtelen: a géppel folytatott „stratégiai játék" megköveteli azt, hogy a gép ismerje mindennapi életünket a részleteiben is. Nem szabad azonban túlzásba esnünk: a fantomatikával rendelkező világban minden olyan jelenség, amely nem a legmindennapibb, felébreszti a gyanakvást, hogy csak költött látomás, pedig hát a valóságban is előfordul olykor, hogy felrobban egy régóta elföldelődött, ottfelejtett bomba, de az is, hogy a feleségünk asztalost hívat. Tehát csak a következőket állapíthatjuk meg, hogy az a meggyőződés, miszerint X egyén nem a fantomatikus, hanem a reális világban van, az mindig csupán valószínű lehet, néha nagyon nagy valószínűsége lehet ennek, de teljes bizonyossággal sohasem állítható. A géppel folytatott játék a sakkpartihoz hasonló helyzetet teremt: a mai elektronikus gép elveszti a játszmát egy mesterjátékos ellenében, de egy közepes játékost le tud győzni; a jövőben pedig minden ellenfelét legyőzi. Ugyanezt mondhatjuk el a fantomatikáról. A dolgok igazi helyzetének kiderítésére irányuló mindennemű erőfeszítés fő nehézsége abban gyökeredzik, hogy az az
* Zenés játék (főként melodramatikus hangvételű), amelyet a rádió rendszerint nappal közvetít a háziasszonyok számára. A „soap opera" - „szappan opera" elnevezést ezért kapta, mert az ilyen előadásokat gyakran megszakítja a reklám, különösen a szappan- és mosóporreklámok. - Szerk.
178 ember, aki azzal a gyanúperrel él, hogy a világ, ami körülveszi, nem igazi, kénytelen magára hagyatkozva cselekedni. Ha ugyanis bárki mástól bárminemű segítséget kér, akkor ezáltal stratégiailag értékes információt közöl, vagy pontosabban közölhet a géppel. Ha a környező világ valóban csak illúzió, akkor ha egy régi cimboránkkal próbáljuk megosztani a létezés hamis voltával kapcsolatos gyanakvásunkat, azzal kiegészítő információt adunk át a gépnek, amely azt majd arra használja fel, hogy erősítse érzékleteink realitásába vetett meggyőződésünket. Ennek alapján olyan helyzet is előállhat, hogy ennek az embernek az az érzése támad, miszerint: senkiben sem bízhat önmagán kívül, s ezáltal kezdeményezéseinek köre jelentékenyen összeszűkül. Az ilyen ember védekezésbe szorul, mert mindig bekerítésben harcol. Amiből egyúttal az is következik, hogy a fantomatizált világ a teljes magányosság világa. Egyidejűleg csupán egy ember lehet benne, ugyanúgy, mint ahogyan az is lehetetlen, hogy két reális személy szerepeljen ugyanabban az álomban.
Egyetlenegy civilizáció sem tudja magát „teljes mértékben fantomatizálni". Ha ugyanis minden egyes tagja egy meghatározott pillanattól kezdve fantomatikai víziókat élne át, akkor annak a civilizációnak a reális világa megtorpanna a fejlődés útján, és kipusztulna. Mert még a legínycsiklandozóbb fantomatikus étkek sem képesek az emberi életfunkciók fenntartására (jóllehet a jóllakottság érzése az idegekbe bevezetett megfelelő impulzusokkal előidézhető), a huzamosabb időn át fantomatizált állapotban tartott embernek reális táplálékot kell adni. Természetesen elképzelhetünk egy olyan, összplanetáris Szuperfantomatát, amelyhez a szóban forgó bolygó összes lakói „egyszer s mindenkorra", tehát életük hosszáiglan oda vannak kapcsolva, eközben testük életfolyamatait automata berendezések tartják fenn (pl. a táplálóanyagok vérbe juttatásával stb.). Az ilyen civilizáció természetesen rémképnek tűnhet. Ámde lehetőségének problémáját mégsem ilyen kritériumok döntik el. Ezt a kérdést valami egészen más dolog oldja meg. Mégpedig az, hogy egy ilyen civilizáció csak egyetlen nemzedék - a Szuperfantomatához kapcsolt nemzedék - életének végéig létezhetne. Valójában tehát egy különleges euthanázia, a civilizációs öngyilkosságnak egy kellemes változata volna. S ezért lényegileg megvalósíthatatlannak számítható.
KÖRNYÉKI ÉS KÖZPONTI FANTOMATIKA
A fantomatika olyan sorozatba állítható be, amelyben az emberi agynak a történelemből ismert többé vagy kevésbé sajátos befolyásolási módozatai sorakoznak fel: e befolyásolások vagy környéki ingerkeltők segítségével (periferikus elő-fantomatika) vagy közvetlenül az agyra ható ingerkeltőkkel (központi elő-fantomatika) dolgoznak.
Az előbbi csoportba tartoznak azok a - főként a régi civilizációkban tökéletesen kicsiszolt - szertartások, amelyek motorikus (pl. szertartásos táncok), hang (az emocionális folyamatok „megtáncoltatása, megingatása" ritmikusan következő impulzusok révén, a ritmust az emberiség a maga evolúciós fejlődésében korábban érzékelte, mint a dallamot) s vizuális ingerkeltők stb. segítségével sajátos eksztázis állapotát váltották ki az emberekben. Ezek a szertartások lehetővé tették, hogy egész embercsoportok jussanak el az egyéni tudatelhomályosodás, illetve a tudat körének leszűkülése állapotába, ami mindig együtt jár a nagyon heves emóciókkal. Az ilyen kollektív izgalmi tetőződés a mai ember fogalomvilágában a „tömeges kicsapongás", az orgiák fogalmához kapcsolódik, a hajdankori közösségekben azonban ilyen tömeges eksztázis inkább az általános izgalom által kiváltott egyéni élményeknek félig misztikus, félig démonikus egybeolvadását jelentette, amely-
179 ben egyáltalán nem a szexuális elemek domináltak; s ez természetes is, hiszen az efféle praktikák vonzóereje inkább a titokzatosságukban rejlett, abban, hogy az emberben köznapi tapasztalatából nem ismert, rejtve élő erőket szabadítottak fel.
A második csoportba a különféle szereknek, mint a meszkalinnak, a pszilocibinnak, a hasisnak, az alkoholnak, a mérges gombák főzetének fogyasztása tartozott. Ezek az agy kémiai folyamatait befolyásolva, kiváltják az eksztázis szubjektíven emelkedett, gyönyörteljes, részegítő érzését, a léleknek olykor inkább az esztétikai, máskor inkább az emocionális érzéseire apelláló élményeket nyújtanak. Egyébként az emberek gyakran összekapcsolva alkalmazták a kétféle gyakorlatot, hogy ezáltal az érzésélmények lehető tetőződését érjék el. A fantomatikával e műveleteket az agyba bevezetendő információ aktív befolyásolása köti össze, aminek célja az, hogy az agyban egy kívánatos állapotot idézzenek elő, mégpedig nem azért törekszenek ennek az előidézésére, hogy az agy ilyen módon az embernek a környezetéhez való adekvát viszonya szabályozója legyen, hanem azért, mert az ilyen állapot érzéki élvezetet vagy megrázkódtatást (katarzist), tehát lényegileg heves és mélyreható élményt ad. Vajon azok a hajdani szertartások a szadizmus vagy mazochizmus kollektív megnyilvánulásai voltak-e? Vagy tán vallásos jellemvonásokat viseltek magukon? Avagy az őscsíráit jelentették „a tömegekkel való bánás művészetének", amelyben az előadók és a nézők különválása nem következik be, hanem a „cselekmény" közös alkotóivá válnak. Miért érdeklődünk eziránt ? Azért, mert e kérdésnek bizonyos kapcsolata van magának a fantomatikának az osztályozásával.
A pszichoanalitikai iskolák hajlamosak arra, hogy minden emberi cselekvés okát az ösztönök elemi forrásaiban keressék. Ilyen megközelítésben mind a puritán aszkézisre, mind pedig a legféktelenebb kicsapongásra rásütik a „mazochizmus" vagy a „szadizmus" bélyegét. A lényeg nem is annyira az, hogy ez nem volna igaz, hanem inkább az, hogy az ilyen igazságok túlságosan laposak, és ezért a tudomány számára aligha van hasznuk. A pánszexualizmusról és más effélékről folytatott viták ugyanolyan meddőek, mint amilyen az arról folytatott vita volna, hogy vajon a szexuális aktus a naptevékenység megnyilvánulása-e? Végső soron kétségtelenül az: hiszen az élet a Nap sugárzásának köszönheti létrejöttét, tehát a Naptól a Föld kérgéig, majd tovább az evolúció fejlődési folyamatain át vezető okok és okozatok hosszú láncolatát bemutatva, be lehet bizonyítani, hogy mint válik az elfajult sugárkvantumok energiája a növények formájában az állatok - s köztük az ember - táplálékává, s hogy mindez az energiaforrástól immár mérhetetlenül távoli szakaszban végül is azokhoz a nemi aktusokhoz vezet, amelyeknek köszönhető, hogy ez az egész folyamat folytatódhat (hiszen szaporodás nélkül az organizmusok már mind kihaltak volna). És hasonlóképpen azt is mondhatjuk, hogy műalkotásokban a nemi ösztön szublimálódik. Aki így beszél, az inkább metaforát mond, mintsem igazságot - a tudományos igazság mindenesetre nem ez. Hiszen nem minden igazság tudományos: a lényegtelen változók óceánja még a butaság óceánjánál is nagyobb, márpedig ez nagy szó.
Amikor az okok és okozatok sorozata már eléggé hosszú, akkor az egymástól távoli szakaszok összekapcsolásának mindennemű kísérlete inkább átvitt, mintsem tudományosan megalapozott értelmet nyer. Különösen vonatkozik ez az olyan bonyolult rendszerekre, mint amilyen az idegrendszer, ahol a nagyszámú belső összekapcsolódás és visszacsatolási hurok miatt már nehéz megállapítani, hogy mi az ok és mi az okozat. „Első okot" keresni egy olyan összetett hálózatban, mint az emberi agy - merő apriorizmus. S jóllehet a pszichoanalitikus pszichiáter ezt nem fogja elismerni, az érveléséből azonban az derül ki, hogy egy szigorú nevelő és Hasfelmetsző Jack csupán annyiban különböznek egymástól, mint két gépkocsi, amelyek közül az egyiknek sokkal jobban működik a féke, és csak ezért nem okoz katasztrófát. Egyébként is: a művészi, a mágikus, a vallási és a szórakoztató tevékenység évszázadokkal ezelőtt nem különült el egymástól annyira, mint ma. Mi a fanto-
180 matikát „szórakoztató technikának" nevezzük, tekintettel arra, hogy az ilyen jellegű mai technikával áll genetikai kapcsolatban, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lehetnének ennél egyetemesebb ambíciói.
Osztályozási rendszerünkben a perifériális fantomatikát az agyra való közvetett hatásként határozzuk meg, mégpedig abban az értelemben, hogy a fantomatikus ingerek csupán információt közölnek az aggyal a tényekről; ugyanígy hat a valóság, az agy külső környezete is. Mindig a külső környezet állapotait és nem az ember belső állapotait határozza meg, ezért aztán ugyanazok a megállapítások (hogy vihar van, hogy egy piramison ülünk), akár mesterséges, akár természetes tények alapján állapítódnak meg, a különböző személyekben különféle érzéseket, indulatokat, reagálásokat keltenek.
A „centrális fantomatika" is lehetséges, vagyis az agy meghatározott központjainak közvetlen ingerlése, ami kellemes érzéseket, esetleg éppenséggel kéjérzetet váltana ki. Ezek a központok a középagyban, illetve az agytörzsben találhatók. Igen közel fekszenek hozzájuk a harag és a szorongás (az agresszív-védekező reakciók) központjai. Itt említjük meg Olds és Milner már klasszikusnak számító kísérletét. Az állat (a patkány) ketrecben tartózkodott, a köztiagyába krónikus (vagyis állandó jellegű) elektródát ültettek be, s ezt a helyet az állat akkor tudta villamossággal ingerelni, ha lábával megnyomott egy pedálszerű billentyűt, mely zárta az érintkezőt. Néhány állat huszonnégy órán át állandóan ingerelte önmagát, olyan sűrűséggel, amely elérte az óránkénti nyolcezret tehát másodpercenként több mint kétszer. Ha az elektródát egy kissé távolabb ültették be, akkor az állat csak egyszer ingerelte magát, és nem ismételte meg többé. H. Magoun megfogalmazása szerint ezt úgy kell értelmezni, hogy az agynak azon a részén két ellentétes idegmechanizmus helyezkedik el, a „jutalomé" és a „büntetésé". „Azt jelenti-e ez – teszi fel Magoun a kérdést –, hogy az ég és a pokol az állat agyában lokalizálódott?" 20
Jasper és Jacobsen hasonló kapcsolatokat fedezett fel az emberi agyban, s eközben a vizsgált személy az ingerlés helyétől függően hol nyugtalanságot és félelmet érzett, akárcsak egy epilepsziás roham előtt, hol pedig kellemes érzést tapasztalt. Az ilyen anatómiai-fiziológiai alapokra támaszkodó „központi fantomatika" valamiféle „agybeli onanizálás" volna, habár a hipotalamusz környékének ingerlésekor tapasztalt élvezet nem azonos a szexuális kielégüléssel (orgazmussal). Persze, mi egyrészt hajlandóak vagyunk ezt a fajta „boldogságrohamot", amelyet elektromos ingerlés idézett elő, közönséges onanizálásnak tekinteni, lenézni. Másrészt a kibernetikusok, mint a már említett Stafford Beer, tisztában vannak azzal, hogy egy bonyolult homöosztátba be kell kapcsolni a jutalom és a büntetés mechanizmusát. Az egyszerű homöosztátban (mint amilyent Ashby szerkesztett négy elemből) nem szükséges egy ilyen különleges alrendszer; az „algedonikus* kontrollnak" erre a fajtájára csak a többféle egyensúlyi helyzettel és több lehetséges önprogramozási módszerrel valamint cselekvési céllal rendelkező, nagyon bonyolult rendszereknek van szükségük.
Minthogy pedig az emberek máig sem hagytak fel a „kellemes állapotokat" előidéző szerek - köztük mérgek (alkaloidok, alkohol stb.) használatával, ezért a jövőben sem lehetséges kizárni a „centrális fantomatika" keletkezését, pusztán annak a ténynek az alapján, hogy azt, mint „a megkönnyített élvezet technikáját" erkölcsileg elítélik. A fantomatikának ezt a fajtáját azonban bárhogyan is, de nem szabad „művészetnek" tekinteni, ez csak olyan „művészet", mint a kábítószerszedés vagy az ivás. Más a helyzet a periferiális fantomatikával, amely bizonyos körülmények közt művészetté - de egyben a legkülönfélébb visszaélések területévé is válhat.
* Algedonikus, a fájdalom és élvezet görög megfelelőiből összetevődő szóhibrid. - Szerk.
181 A FANTOMATIKA HATÁRAI
A periferiális fantomatika olyan élmények világába vezeti be az embert, amelyeknek nem reális voltát felfedezni nem lehet. Megjegyeztük, hogy egyetlenegy civilizáció sem fantomatizálódhat teljesen, mert ez az öngyilkosságát jelentené. Ámde ugyanilyen reductio ad absurdum lehetséges a televízió esetében is. Az a civilizáció, amely két részre oszlanék, azokra, akik adják a programot és azokra, akik készüléküknél nézik az adást, ugyancsak képtelen volna a létezésre. A fantomatika ezért lehetséges, sőt az is valószínű, hogy megvalósul, de csak mint szórakoztató technika, és nem mint olyan út, amelyre a társadalom rálépve, elszakadhat a reális világtól, és „betokosodhat", úgy ahogy azt már tárgyaltuk.
Úgy látszik, mintha a fantomatika volna az a sajátos csúcs, amely felé korunk nagyszámú szórakoztató technikája törekszik. Közéjük tartoznak: a „vidám parkok", a „bűvészkedések", az „elvarázsolt kastély" és végül az egyetlen hatalmas, primitív pszeudofantomata, az egész Disneyland. Az ilyen, törvényesen megengedett technikai szórakoztatásokon kívül léteznek illegálisak is (pl. egy ilyet ábrázol J. Genet * az Erkélyben, ahol a „pszeudoautomatizálás" egy bordélyházban folyik). A fantomatikának vannak bizonyos olyan adottságai, amelyeknek révén művészetté lehet. Legalábbis első pillantásra így tűnik. Éppen ezért a fantomatikus produkciók is - akárcsak a filmalkotások vagy más művészeti ágak alkotásai - kétirányú fejlődésen mehetnének át (művészileg értékes munkák és olcsó piaci termékek produkciója).
A fantomatika azonban hasonlíthatatlanul nagyobb, veszélyesebb következményeket hordozhat magában, mint amelyeket az elfajuló, olykor éppenséggel a társadalmi normák határát is felrúgó (pl. a pornográf) film. Sajátosságait tekintve ugyanis a fantomatika olyan élményt nyújt az embernek, amelynek privát jellegéhez csupán az álomé hasonlítható. A fantomatika nem egyéb, mint a vágyaknak „pótanyaggal" történő kielégítése, amellyel könnyű visszaélni, könnyű megsérteni a társadalmilag engedélyezett normákat. Ellenérvként azt is mondhatná valaki, hogy egy esetleges „fantomatikai paráználkodás" nem jelenthet a társadalom számára veszélyt, hanem éppen ellenkezőleg olyasvalami lehetne, mint a „rossz vér lecsapolása". Elvégre, ha fantomatikai színelőadásban „okozunk rosszat felebarátunknak", ezzel senkinek sem ártunk. Hát felelősségre vonhatnak bárkit is akár a legborzalmasabb rémálomért is? És nem jobb-e, ha valaki az ellenségét a Fantomata Műintézetben veri meg vagy akár meg is gyilkolja, mintha a valóságban tenné ugyanezt? Vagy ha „megkívánná felebarátjának a feleségét", ami egyébként szerencsétlenné tehetné egy békés család életét? Míg így?! Vagyis, röviden, nem képes-e a fantomatika - mindennemű károkozás nélkül - elvonni az emberben rejtőző pusztító erőket?
Egy ilyen értelmezéssel az ellenkezője állítható szembe. A látomásban elkövetett bűnök - mondja a szemben álló fél -, csak arra ingerlik az embert, hogy azokat a valóságban is megismételje. Az ember, mint tudjuk, leginkább azt szeretné elérni; ami elérhetetlen a számára. Lépten-nyomon találkozunk ezzel az „aberrációval". Racionális alapja nincs. Mert mire törekszik a művészetnek az a rajongója, aki mindenét hajlandó volna odaadni egy hiteles Van Gogh-képért, amelyet legfeljebb csak egy egész seregnyi szakértő segítségével tud megkülönböztetni egy tökéletes hamisítványtól. Az eredetire. Így a fantomatikai élményeket hitelességük hiánya megfosztaná attól az értéküktől,
* J. Genet - mai francia író. A tolvaj „mesterséggel" kezdte, első művét a börtönben írta meg. Az Erkély c., megfilmesített darabjában (1954) - egy olyan bordélyházat ábrázol, ahol kisebbrendűségi komplexusban szenvedőknek, szerencsétlen flótásoknak stb. olyan szituációkat teremtenek meg, amelyben bíró, tábornok, püspök és más kiemelkedő személyiségek szerepét játszhatják. - Szerk.
182 amit így határozhatunk meg: „kifogják a szelet a vitorlából", inkább valamiféle iskolát jelentenének, a társadalmilag tilos cselekvések tökéletesítésének gyakorlórendszerét, ahelyett, hogy e hajlamok „elnyelői" lennének. Az a tény pedig, hogy a fantomatikus látományok a valóságtól megkülönböztethetetlenek, mérhetetlenül sok bűncselekményt szülne. És történhetne olyan gyilkosság is, amely után a tettes azzal védekeznék, hogy abban a meggyőződésben élt, miszerint az egész csupán fantomatikai színjáték. Ezenkívül, sok ember úgy belebonyolódnék a valódi és a fiktív élet egymástól megkülönböztethetetlen világába, a reális dolgok és a kísértetek szubjektívan egységes világába, hogy nem találna rá e labirintusból kivezető fonálra. Valójában „frusztráció-generátorok", a teljes lelki összeomlás előidézői volnának a fantomaták.
Tehát súlyos érvek szólnak az ellen, hogy a fantomatikát olyan világnak ismerjük el, amelyben a cselekvés - akárcsak az álomban - teljesen szabad, amelyben a nihilista féktelenség őrjöngését csak a képzelet korlátozza, és nem a lelkiismeret. Bizonyára létesülhetnek illegális Fantomata Műintézetek. Ez már azonban inkább a rendőrség hatáskörébe tartozó probléma, mintsem a kibernetikusokéba. A kibernetikusoktól azt lehetne megkövetelni, hogy valamiféle „cenzúrát" építsenek bele a szerkezetükbe (a freudi „álomcenzúra" mintájára), hogy az állítsa meg a fantomatikus színjáték menetét, amint az élvezőjében agresszív, szadista vagy ezekhez hasonló hajlamok nyilatkoznak meg.
Ez látszólag merőben technikai probléma. Annak számára, aki ért egy Fantomata Műintézet felépítéséhez, bizonyára nem is lesz túlságosan nehéz feladat, hogy ilyen korlátozásokat illesszen beléje. Ámde itt a követelt korlátozásoknak két, teljesen váratlan következményével találkozunk. Először hadd mutassuk be a sokkal egyszerűbbiket. A műalkotások túlnyomó többségét lehetetlen volna fantomatizálni: ezek ugyanis kétségtelenül nem maradnak meg a megengedett határok között. Ha a vízió hőse annak az egészen jámbor óhajának adna kifejezést, hogy Podbipieta vagy magyar példával Kinizsi Pál szeretne lenni, akkor aligha tudjuk elkerülni a bűncselekményt, hiszen ebben a szerepben egyszerre három törököt fog egy kardcsapással levágni, ha viszont Hamlet lesz, akkor úgy döfi át tőrkardjával Poloniust, mint egy patkányt. Ha pedig - bocsánat a hasonlatért -, egy szent személy vértanúságának tövises útján kíván végighaladni, az ügy akkor is meglehetősen kétséges fordulatot venne. Pedig nem is csak arról van szó, hogy úgyszólván nincs is olyan irodalmi mű, amelyben valaki valakit meg ne gyilkolna, vagy valaki ne ártana valakinek (még a gyermekmeséket is beleszámítva: gondoljunk csak a Grimm testvérek vértől csöpögő meséire). A lényeg inkább abban van, hogy az ingerkeltők szabályozásának területe, más szóval a fantomatizátor „cenzúrája" egyáltalában kívül esik a fantomatizált személy élményeinek tulajdonképpeni szféráján. Valaki talán azért akarja, hogy megkorbácsolják, mert vértanúságot akar szenvedni, de lehet, hogy azért, mert egyszerűen flagelláns mazochista. Ellenőrizni csak az agyba bevezetett ingert lehet, de azt már nem, hogy mi játszódik le ennek hatására az agyban, hogyan dolgozik, milyen élményben részesül. Az élménytartalom kívül marad a kontroll határán (a most említett esetben ez negatívumnak számít, elvileg azonban azt mondhatjuk, hogy igen szerencsés jelenség). Már az a nagyon szűkös kísérleti eredmény is, amelyhez - műtétek közben - az emberi agy különböző tájainak ingerlése révén jutottak, arra mutat, hogy az azonos vagy hasonló tartalmú jelenségek minden agyban szigorúan egyedileg rögzítődnék. Az a nyelv, amelyen idegeink agyunkkal beszélgetnek, gyakorlatilag minden ember esetében ugyanaz, de már az emlékek és az asszociációs-kapcsolások nyelve, illetve kódolási módja nagymértékben egyéni. Erről könnyű meggyőződni, mivelhogy az emlékezés megformálódása szigorúan specifikus módon alakul minden egyes egyed esetében. Így pl. a fájdalom az egyik ember esetében a felmagasztosító szenvedés vagy a bűnért járó büntetés fogalmához kapcsolódhat,
183 míg egy másikéban beteges élvezetet jelenthet. Így hát eljutottunk a fantomatika határára: nézetek, megítélések, meggyőződések, emóciók közvetlen kialakítása a fantomatikával lehetetlen. Lehet megformálni vele az élménynek kvázimateriális tartalmát, de semmiképp az élményekkel járó véleményeket, gondolatokat, élvezeteket és asszociációkat. Ezért is nevezzük ezt a fajta technikát „periferiálisnak", „periférikusnak". Teljesen úgy, mint a valóságos életben, két ember két azonos külső hatásból, helyzetből különböző, homlokegyenest ellenkező következtetést vonhat le (persze emocionális vagy világnézeti síkon, de nem a tudományos általánosítások síkján). Mert igaz ugyan, hogy nihil est in intellectu, quod non fuerit prius in sensu * a fantomatikában helyesebb lenne inkább azt mondani: in nervo, ** ámde az idegingerületek jellege nem határozza meg egyértelműen az emocionális-intellektuális tartalmat. A kibernetikus ezt így mondja: sem a „bemeneti", sem a „kimeneti" állapotok nem határozzák meg egyértelműen magának a rendszernek az állapotát.
Hogyhogy nem határozzák meg? - kérdezhetné valaki. - Hiszen előbb arról volt szó, hogy a fantomatika „mindennek" az átélését megengedi, még olyasmiét is, hogy valaki krokodilusnak vagy éppenséggel halnak érezze magát!
Nos, krokodilus is lehet, cápa is lehet, de csak „úgy, mintha", mégpedig ezt a minthát kétszeresen értelmezve. Először is azért „úgy mintha", mert ez, mint már tudjuk, csupán csalóka látomás. Másodszor pedig azért, mert ahhoz, hogy valóban krokodilussá válhasson valaki, ahhoz krokodilusagyat kellene hordani a fejében, és nem emberi agyat. Az ember valóságban csak önmaga lehet. Ám ezt helyesen kell értelmeznünk. Ha a Nemzeti Bank tisztviselője arról ábrándozik, hogy a Beruházási Banknak legyen a tisztviselője, akkor kívánsága elvileg sem megvalósíthatatlan. Ha viszont két órára Napóleon szeretne lenni, akkor - fantomatikai színjáték idején - azzá lesz, de csak külsőleg: ott látja majd maga körül a „régi gárdát", hűséges marsalljait stb., de képtelen lesz franciául beszélgetni velük, hacsak előzőleg nem beszélte ezt a nyelvet. Továbbá ebben a „bonapartei" helyzetében is a saját jellemvonásait és nem a történelemből ismert Napóleonéit fogja érvényre juttatni. Legfeljebb igyekezni fog megjátszani Napóleont, vagyis többé-kevésbé sikerülten utánozni őt. És ugyanez vonatkozik a krokodilusra is... A fantomatikában megtörténhet, hogy egy fűzfapoéta, mint már említettük, megkapja a Nobel-díjat, s az egész világ - természetesen csak a fantomatikus víziójában - a lába elé vetheti magát, magasztalhatja csodálatos költeményeiért, ő azonban ezeket a költeményeket még a víziója közben sem képes megírni, legfeljebb, elfogadhatja, hogy a fiókjába kerüljenek...
Megjegyezni kívánjuk: minél távolabb esik valakinek a saját jellemétől és korától az általa megtestesíteni kívánt alak egyéni alkata és történelmi kora, annál mesterkéltebb, naivabb, sőt primitívebb lesz a viselkedése a fantomatikus cselekmény során. Mert ahhoz, hogy valaki megkoronáztassa magát vagy pápai követeket fogadjon, ismernie kell az egész udvari szertartásrendet; a fantomatizátor által megalkotott személyek tehetnek úgy, mintha nem tudnának a Nemzeti Bank hermelinpalástba bújtatott tisztviselőjének bárgyú viselkedéséről, tehát ezek miatt a balfogások miatt az önkielégülésén csorba nem esik, ámde az is kiderül mindebből, hogy milyen átlátszóan triviális, együgyű ez az egész szituáció. Ezért bajos elképzelni, hogy a fantomatika teljes értékű művészetté válhat. Először is nem lehet forgatókönyvet írni hozzá, legfeljebb csak a szituációk keretvázlatait; másodszor pedig a művészetben meghatározottak a jellemek, vagyis az alakoknak eleve megadott jellemük van, ámde a Fantomata Műintézet kliensének megvan a maga saját egyénisége, és nem
* Semmi sincs az értelemben, ami előbb ne lett volna meg az érzetekben. - Szerk.
** Az idegben. - Szerk.
184 lesz képes a forgatókönyv által előírt szerepét eljátszani, mivelhogy nem hivatásos színész. Mindezek folytán a fantomatika mégiscsak mindenekelőtt a szórakozás egyik fajtája lehet. Holmi „Szuper-Cookká", vagy „Szuper-IBUSZ" irodává válhat, mely mindenféle lehető és lehetetlen utazásokat szervez a Világegyetembe, mi több, hatalmas területen igen értékes alkalmazásaira is módot lehet találni, ámde ezeknek semmi közük sincs sem a művészethez, sem pedig a szórakozáshoz.
A fantomatika segítségével a legmagasabb szinten reális gyakorló- és oktatószituációkat lehet megteremteni; tehát az oktatás és vizsgáztatás eszközévé lehet tenni a legkülönfélébb foglalkozási ágakban: orvosok, pilóták, mérnökök stb. képzésében anélkül, hogy fennforogna a repülőkatasztrófa, az orvosi műhiba vagy a téves számítás és konstrukció okozta házösszeomlás veszélye. Ráadásul lehetővé teszi a pszichológiai reagálás kutatását, ezért különösen értékes lesz az űrrepülő-jelöltek kiválasztásában stb. A fantomatikai színjáték álcázási módszere olyan helyzetek megteremtését teszi lehetővé, amelyek közt a vizsgált egyén nem fogja tudni, vajon valóban a Hold felé repül-e, vagy csupán úgy tűnik, hogy oda repül. Az ilyen álcázás elengedhetetlen, mert feltétlenül azt kell megismerni hitelesen, hogy az ember hogyan reagál egy valódi úti baleset körülményei közt, és nem az imitált balesetben való viselkedése az érdekes, amikor bárki könnyen fitogtathatja a bátorságát.
A „fantomatikai tesztek" lehetővé teszik a pszichológusoknak, hogy jobban megismerjék az emberek különféle reagálását széles területen, hogy feltárják a pánikkeletkezés mechanizmusát stb. Lehetővé teszik a gyors selejtező válogatást a különféle tanulmányokra és foglalkozásokra jelentkezők között. Pótolhatatlannak bizonyulhat a fantomatika mindazoknak, akiket a körülmények (tudományos sarkkutató állomáson, űrrepülés közben, űrállomáson való tartózkodás alatt vagy éppen a csillagok hasznosításakor) viszonylag szűk, zárt térben hosszú magányosságra kényszerítenek. A fantomatika segítségével egy-egy csillag felé vezető út hosszú éveit olyan normális foglalatoskodás töltheti ki, amivel a személyzet tagjai a Földön is foglalkoznának, a földi tengereken és kontinenseken való vándorlás esztendeivé vagy éppen a tanulás esztendeivé válhatnak, hiszen a fantomatikai „foglalkozásokban" kiváló professzorok előadásait is hallgathatják majd. Igazi áldás lesz a fantomatika a világtalanoknak (kivéve azokat, akik központi idegrendszeres vakságban szenvednek, az agykéreg látóközpontjának sérülése folytán vakok), mert a vizuális élmények egész hatalmas világát nyitja meg számukra. Hasonló áldása lesz a szenvedőknek, betegeknek, lábadozóknak stb. stb. És az öregeknek is, akik újra át szeretnék élni ifjúságukat - millióknak és millióknak; vagyis, amint mindebből kitűnik, lehet, hogy a fantomatika szórakoztató funkciója egészen mellékes lesz csak.
Kétségtelen, hogy a fantomatika nem fog mindenkinek tetszeni, lesznek, akiknek rossz véleményük lesz róla. Feltűnnek ádáz ellenfeleinek csoportjai, a valódiság bálványozói, akik megvetik majd a vágyak teljesülésének azt az azonnali lehetőségét, amelyet a fantomatika nyújt az embernek. Hiszem azonban, hogy józan kompromisszumokra kerül majd sor, hiszen végül is minden civilizáció az élet megkönnyítését jelenti, s a haladás nagymértékben az ilyen könnyítések körének kiszélesítéséből áll. Nyilvánvaló, hogy a fantomatika súlyos veszedelemmé, társadalmi csapássá is válhat, ámde ez a lehetőség a technika minden vívmányára vonatkozóan fennáll, ha nem is mindegyiknél egyenlő mértékben. Köztudomású, mennyivel kevésbé veszedelmes a gőzgéptechnika és az elektrotechnika gyümölcseivel való visszaélés, mint az, ha az atomtechnikával élnek vissza. Ez azonban már a társadalmi rendszerek és az uralkodó politikai viszonyok problémaköre, és sem a fantomatikához, sem pedig a technikának bármely más ágához nincs semmi köze.
185 CEREBROMATIKA
Lehetséges-e a normális, tehát a biológiailag kialakult kommunikációs csatornákat megkerülve hatni az agyfolyamatokra, tehát a tudatállapotra? Kétségkívül lehetséges, hiszen a gyógyszervegyészet ma már nagyszámú olyan szert kínál, amelyek részint különféle módon serkentik, részint megfékezik az agytevékenységet, sőt olyanok is akadnak, amelyekkel az agy tevékenységét egy bizonyos, meghatározott mederbe lehet terelni. Így pl. sok hallucinogén anyag specifikusan hat: egyesek inkább látomásokat idéznek elő, mások viszont csupán a stupor, a tompultság vagy a teljes kielégültség meghatározatlan állapotait. De vajon lehetséges volna-e szándékainknak megfelelően formálni, alakítani ezeket az agyfolyamatokat? Vajon röviden szólva, lehet-e Mr. Smith agyát úgy „átalakítani", hogy legalább időlegesen „valódi" Bonaparte Napóleonná legyen, vagy a való életben zseniális zenei tehetségről tegyen tanúságot, vagy esetleg meggyőződéses, feltétlenül hivő tűzimádóvá váljék?
Itt mindenekelőtt határozottan el kell határolni egymástól bizonyos dolgokat. Először is a fentebb említett „átdolgozások" egymástól rendkívül különböző természetű dolgokat jelölhetnek. Mindegyikük az agy neuronhálózatának dinamikus struktúrájában bekövetkezett változást képviseli, ezért nevezzük valamennyit együtt közös névvel cerebromatikának. A fantomatika „hamis információt" ad át az agynak, a cerebromatika magát az agyat „hamisítja meg", „alakítja át". Továbbá más dolog egy megadott személyiséget egy tulajdonság bevezetésével gazdagítani, pl. zenei tehetséggel (ami kétségtelenül változtat a személyiségen, de azért mégis úgy számítható, hogy ugyanaz marad, aki volt, csak éppen egy kissé módosultan), és egészen más Mr. Smithből Napóleont faragni.
Nos, addig nyújtózzunk, amíg a takarónk ér. Ilyen értelemben az agy bizonyos részeinek (pl. a homloklebenynek) funkcionális kikapcsolása a felnőtt embert infantilissá teheti. Ennek az embernek a reagálásai hasonlóvá válnak a kisgyermekek reagálására, a gyermek intellektuális korlátozottságával és érzelmi ingatagságával egyetemben. Meg is lehet szüntetni a fali központok fékező hatását, ami az egyénből agresszivitás-kitörést vált ki (ezt teszi az alkohol, különösen olyanok esetében, akik hajlamosak az agresszivitásra). Egyrészt tehát a neuronhálózatnak az adott személyiségre jellemző aktivitását bizonyos határok közt szabályozni és korlátozni lehet. Másrészt azonban a pszichikumhoz nem lehet olyan tulajdonságokat hozzáadni - a szó szoros értelme szerint -, amelyek abból hiányoznak. A felnőtt is volt gyerek, homloklebenyei akkor még velőhüvelytelen idegrostokból álltak, ez magyarázza meg némileg a körülbelüli hasonlóságot a gyermek és az olyan beteg között, akinek homloklebenye funkcionálisan nem működik. Éppen ezért a felnőtt ember gyermekké változhat, bár nem teljesen, mert agyának többi része megmarad „nem-gyermeknek", és olyan mennyiségű emléke és tapasztalata van, ami a gyermeknek nem lehet. „El lehet távolítani a féket" az egyik vagy másik működési ösztönről, s ezzel a normális ember telhetetlen falánkká, erotomániássá stb. tehető. Ily módon tehát arra lehet kényszeríteni az ember egyéniségét, hogy eltérjen normális állapotától, eredeti irányától - de ennél többre nem. Ilyen beavatkozásokkal Mr. Smithből sohasem lehet Napóleont faragni.
Itt kénytelenek vagyunk kis kitérőt tenni. Hiszen kijelentettük, hogy a „bemenetek" és a „kimenetek" állapotai nem határozzák meg egyértelműen a tudat állapotait, ami, ha másból nem, hát abból is látható, hogy azonos környezetben különféle világnézetek jöhetnek létre, mivelhogy ugyanazt az információt különféleképpen lehet értelmezni. Ebből azonban nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a tudat független a beléje érkező információ tartalmától. Egy leegyszerűsített példa:
186 ha valaki hisz abban, hogy „az emberek jók", mi pedig - akár fantomatikai látványosságokkal, akár az események megfelelő elrendezésével, huzamos időn át szüntelenül hitványnak és aljasnak mutatjuk be az embereket, akkor a szóban forgó személynek az emberi nemességbe vetett hite megrendülhet. Ilyen módon a periferikus fantomatika is oda hathat megfelelő eszközökkel, hogy a vélemények megváltozzanak, még olyan véleményeket is megváltoztathat, amelyek már szilárdan meggyökeresedtek. Minél több tapasztalattal rendelkezik valaki, annál nehezebb ilyen megváltozását előidézni. Különösen nehéz megingatni a metafizikai meggyőződést, tekintettel a már említett sajátságokra, hogy képes az információt vele ellentétes struktúrákkal blokkolni.
Más a helyzet a közvetett cerebromatikus „lélekformálással", amikor is a pszichikai folyamatokra idegalapjuk modellezése és nem az afferens idegek útján hatnak.
Az agy nem egyöntetű, és nem is oszthatatlan. Nagyszámú, egymással összefüggésben, kapcsolatban álló „alrendszere van", s mi több, ezek a kapcsolatok fiziológiailag változékonyak, ti. az agynak nem mindig ugyanazok a részei szolgálnak a más részeiből érkező ingerületek „bemenetéül" vagy fordítva. A neuronhálózat univerzális hajlékonysága és modellalkotó dinamikája éppen azon alapul, hogy megvan benne a képesség az össze- és szétkapcsolódásra, ennek eredményeként az ilyen kombinációk útján különféle alrendszerek jönnek létre. Aki tud kerékpározni, az készenlétben tartogat olyan „kidolgozott" kapcsolatokat, amelyek cselekvéseinek egészébe automatikusan „beugranak", valahányszor biciklire ül. Hogy valakit szokatlan módon, vagyis a meghatározott gyakorlás nélkül, pusztán magának a megfelelő információnak közvetlenül az agyába való bevezetése útján tanítsanak meg kerékpározni - ez bizony még elméletben sem egyszerű feladat.
Az ilyen feladat megoldásához két módszert lehet használni. Az első a „genetikus": a kerékpározás képességét (vagy a Korán szövegének ismeretét, vagy a műugrás művészetét stb.) vele születővé kell tenni, vagyis be kell programozni már annak a petesejtnek a genotípusába, amelyből az adott egyed agyastul kifejlődik. Ezen az úton el lehet jutni egy olyan helyzetbe, amelyben tulajdonképpen már semmit sem kell tanulni, hiszen az egész elméleti és gyakorlati tudás még a magzati fejlődés előtt „bevezetődött" a kromoszómákba, és ilyen módon öröklődővé vált. Meg kell azonban mondani, hogy ez az eljárás megkövetelné a genotípusos információk mennyiségének jelentős növelését és a sejtmag struktúráinak lényegesen bonyolultabbá válását stb. Az sem tekinthető lehetetlennek, hogy a genotípus a kiegészítő információt csak addig tudná magába fogadni, amíg az bizonyos határt nem halad túl, erre vonatkozóan semmit sem tudunk, de azért ilyen lehetőséget is számításba kell vennünk. Ha valóban így van, akkor a genotípus tökéletesítését olyan egyéni tulajdonságokra kell korlátozni, amelyek legalább megkönnyítik a megtanulandó elsajátítását, ha már nem tudják teljes egészében helyettesíteni a tanulást. Kétségtelenül nagy eredmény lenne, ha az emberi tudás teljes egészét öröklődővé lehetne tenni, ha az újszülött tizenegynéhány nyelv meg a teljes kvantumelmélet ismeretének birtokában jönne a világra... S ennek egyáltalán nem azt kellene jelentenie, hogy azon nyomban beszélni kezdene is „az emberek és az angyalok nyelvén", vagy hogy bölcsőjében előadást tartana a spinről vagy a kvadrupolus momentumról, * az említett ismeretek az évek során maguktól fejlődnének ki az agyában, együtt a szervezetének kifejlődésével, amely érése során különböző változásokon megy át.
S ez megint olyan világ képét vetíti elénk, ahol a gyermekeket „beprogramozzák", mégpedig úgy, hogy az öröklött (vagy helyesebben az eleve megkomponált és a petesejt kromoszómáiba rög-
* A kvadrupolus négypólust jelent, vagyis egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő, egyenlő értékű, de páronként ellentétes előjelű négy töltés együttesét. - Szerk.
187 zített) képességekkel és tudással együtt járjon az a hajlam is, hogy azt tegyék, amihez az örökölt képesség és tudás megadja a lehetőséget, vagyis azzá legyenek, amivé elrendeltettek (ez a világ egy kissé hasonlítana arra, amelyet Huxley ír le). Persze ezen a téren is lehetséges volna mindenféle visszaélés és olyan törekvés, hogy „különféle minőségű embertípusokat termeljenek ki", tehát „felsőbbrendű" és „alacsonyabb rendű" szellemiségekkel bírókat. Ez lehetséges, de éppen ennyire lehetséges volna Földünk egész légkörét úgy megmérgezni, hogy a bioszférája néhány óra leforgása alatt elpusztuljon. Tudjuk, sok olyan lehetséges dolog van, ami aztán mégsem valósul meg. Egy-egy új technológiai forradalom kezdeti stádiumában, vagy amikor már „megsejthetővé" válik a közeledő forradalom, felbukkannak az új technika eredményeinek fetisizálására irányuló tendenciák, az olyan feltételezések, hogy ettől kezdve éppen ez az újdonság határozza meg teljes egészében az emberi tevékenységet. Így volt ez a múltban, és így volt nem is olyan régen az atomkutatással (amikor is úgy vélték, hogy néhány év alatt a villamos erőműveket és a kazánokat szinte kivétel nélkül mindenütt fel fogják váltani az atomreaktorok). A jövőnek ilyen hipertrofikusan lineáris elképzelése rendszerint eltér a valóságtól. Az öröklődés programozásával is lehetséges éppen olyan értelmesen, mint amilyen mértékletesen foglalkozni, a felsőbb matematikának velünk születő ismerete teljes mértékben összefér az emberi méltósággal.
A másik cerebromatikai módszer a már érett emberi agy átalakítását jelenti. Az előbbiekben inkább a tudományos információ programozásáról beszéltünk, mint az egyéniség formálásáról; magától értetődik, hogy genetikusan (kromoszomálisan) sokkal könnyebb egy bizonyos egyéniségtípus modellezése, mint egy bizonyos tudásé. A genotípusban foglalt információ mennyisége ugyanis elvileg nem sokat változik, attól függően, vajon hepciáskodónak avagy hidegvérűnek „tervezzük-e be" a leendő Mr. Smitht. Ami a cerebromatikát illeti, a neuronhálózatra való megfelelő hatással egy érett egyéniséget átalakítani, vagy az agyába eljuttatni a belőle hiányzó tudást, az ilyen próbálkozás a látszat ellenére mindkét esetben igen nehéz feladat, több nehézséget rejt magában, mint a „genetikus embrionális"-módszer. Könnyebb jó előre programozni a fejlődést, mint lényeges mértékben átalakítani egy már teljesen kialakult rendszer dinamikáját.
A nehézség kétoldalú: technikai és ontológiai. * Nehéz dolog a neuronhálózatba bevezetni a kerékpározni tudás információját. És nagyon nehéz „hirtelen" „meggazdagítani" a negyvenesztendős Mr. Smitht „matematikai" tehetséggel. Az ilyesmihez mind sebészi, mind kibernetikai módszerekre egyaránt szükség volna, valahogy fel kellene nyitni a záródott neuroníveket, áramköröket (idegeket), hogy biológiai vagy elektronikus, vagy valamiféle egyéb „betéteket" kapcsoljunk beléjük. Technikailag az ilyesmi a legnagyobb mértékben hálátlan feladat lenne. Át kellene kapcsolni, ha nem is milliárdnyi, de legalábbis többször tízmillió csatlakozást. És jóllehet Lorente de Nó szerint az agykéregben nincs több, mint 10 000 olyan főbb (nagy) neuronkör, amelyben impulzusok keringenek, mégis attól kell tartanunk, hogy minden neuronkörnek, neuronpályának mint egésznek, meghatározott szerepe van (úgy is, mint a gondolkodás szubsztrátumának, és úgy is, mint funkcionális elemnek), éppenséggel mint sértetlen egésznek van szerepe. Így hát az áramkör szétkapcsolása, és valami betétnek a „belekapcsolása" szubjektívan és objektívan is teljesen elpusztítaná ennek a láncnak elsődleges szerepét, és közel sem jelentené csupán e szerepnek „szabályozó-információs" kiszélesítését.
De talán elég is már ezekből a részletekből, hiszen úgyis a háttérbe, sőt a háttér hátterébe szorul-
* Nem túlságosan világos, hogy a szerző a továbbiakban miért nevezi ezt a kérdést ontológiainak. Nyilván az „ontológia" terminust összekapcsolja a személyiség létezésével. - Szerk.
188 nak ahhoz az ontológiai problémakörhöz képest, amelyet az ilyen műtétek szülnek. Ha egy dinamót centrifugálszivattyúvá akarunk átalakítani, akkor annyi alkatrészét kell leszerelnünk, és annyi új alkatrészt kell beszerelni, az egészet oly mértékben kell átalakítanunk, hogy az összeszerelt szivattyú már nem tekinthető egy „volt dinamónak", csak egyszerűen egy szivattyú, és semmi több. Hasonló módon azok az „átdolgozások", amelyek révén Mr. Smithnek Napóleonná vagy Newtonná kellene válnia, végső soron egy teljesen új egyéniség megjelenéséhez vezethetnek, mely az eredetihez csak oly lazán kapcsolódik, hogy a történtek lényegét tekintve, az ügyet gyilkosságnak lehet minősíteni. Hiszen az adott esetben megsemmisítettünk egy embert, és annak az embernek a képében egy újat hoztunk létre. S ráadásul a fokozatok egyébként is viszonylagosak, és nem is lehetne pontos határvonalat húzni a „gyilkos-cerebromatika" meg „a személyiséget megőrző, csupán néhány vonását átalakító cerebromatika" között. Az olyan brutális műtét, mint a homloklebeny rostjainak átmetszése, (lobotómia), lényegesen megváltoztatja a jellemet, az egyéniséget, az ösztönöket és az érzelmeket. Ezért a lobotómiát több országban (köztük Lengyelországban is) eltiltották. Az ilyen operációk annál is veszélyesebbek, mivel a megoperált személy szubjektívan rendszerint nincs tisztában a pszichikumában végbement változásokkal. Bár az is igaz - tegyük hozzá vigasztalásul -, hogy jelenlegi ismereteink éppen ilyen csonkító műtétekből származnak.
De hát vajon lehetséges-e olyan „kiegészítést" létrehozni, amelyet mint a „zenei tehetség" hordozóját „bekapcsolhatunk" Mr. Smith agyába, s amely csak gazdagítja, de nem semmisíti meg Mr. Smith személyiségét? Erre a kérdésre nem adható kategorikus és egyetemleges felelet. A kérdésnek nincs általános érvényű megoldása. Legnehezebb az operáció kritériumait megszabni: mert ha a cerebromatikus azt ígéri is, hogy „óvatosan" fog eljárni, akkor is olyan helyzetben van, mint az az ember, aki egy szalmakazalból csak néhány szálat vesz el egyszerre. Egy-egy művelet után a megfogyatkozás mikroszkopikusan kicsiny ugyan, egy idő múlva azonban a kazal megszűnik létezni. És ki tudná megmondani, hogy ez mikor következett be? Ezért, az a cerebromatikus, aki azt vállalja, hogy Smitht apró lépésekben „alakítja át" Beethovenné, nem kevésbé veszedelmes, mint az a másik, aki ugyanezt a változást egy csapásra akarja előidézni.
Az előbbiekben leegyszerűsítettük a kérdés technikai oldalát, pedig az agy különböző részeinek a személyiség kialakításában játszott szerepe nem is egyforma. A pontosan lokalizálható központok (agykéreg-analizátorok) - pl. a látó- vagy hallómező - befolyása a személyiség konstitúciójára egészen minimális. Ezzel szemben az apró supraorbitális tekervények, valamint a talamusz magjai e tekintetben sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint az agy többi része. Mindez azonban nem befolyásolja lényegileg következtetéseinket. Az etika, és nem mindenféle „materiális probléma" parancsolja nekünk, hogy vessük el a „lélekátalakítások" eszméjét, az olyan átalakításokét, amelyeknek során egy adott, bár tökéletesen buta személyiségnek tán roppant kedves és igen tehetséges, de m á s egyéniséggé kellene átváltoznia. A „lélek technológiája", akár mai, akár jövőbeli alakjában itt a szubjektív egyéni lét páratlan, megismételhetetlen voltának problémájába ütközik. Megismételhetetlen, nem abban az értelemben, hogy titokzatos, kideríthetetlen jelenség, hanem csupán abban az értelemben az, ahogy egy bonyolult rendszer dinamikus pályái páratlanok. Annak meghatározása, hogy e pályáknak milyen eltéréseit kell a személyiség teljes megváltozásának tekinteni, és hogy melyek számítanak csupán a személyiség olyan „korrekciójának", amely létezésének folyamatosságát nem pusztítja el - ilyesminek a meghatározása csak önkényes, teljesen relatív lehet. Más szóval: a „cerebromatika" észrevétlenül ölhet embert, hiszen a bűncselekményt nyilvánvalóvá tevő tárgyi bizonyíték, a holttest helyett - egy másik ember keletkezik. Magát a „gyilkosságot" tetszés szerinti
189 számú, sok szakaszra lehet felbontani, amely körülmény csak még inkább megnehezíti az ilyen praktikák felfedezését, és a bűnösség megállapítását is.
S ezzel már meg is indokoltuk, hogy milyen okosan jár el Mr. Smith, ha nem kívánja azt, hogy „alakítsák át" Casanovává vagy híres feltalálóvá: hiszen az eredmény az lenne, hogy a világ egy rendkívüli emberhez jut, de Mr. Smith elveszíti azt, amihez a legjobban kell ragaszkodnia: önmagát. *
De hiszen azt is mondhatjuk, hogy az emberi élet, a születésétől kezdve az érettségen át nem egyéb, mint egymást sorozatosan felváltó személyiségek szakadatlan „elhalása", a kétéves tökmagé, a hatéves kópéé, a tizenkét éves suttyóé stb., egészen a rájuk alig hasonlító felnőtt ember személyiségéig. És ha valaki olyan pszichikai átalakítást kívánna magán végrehajtatni, amely a társadalmat értékesebb egyénnel gazdagítaná, mint amilyen a jelölt jelenleg, akkor vajon miért kellene ebben megakadályozni?
Annyi bizonyos, könnyű elképzelni olyan civilizációt, amelyben a cerebromatikai műtétek megengedettek, valamint olyat is, amelyben a gonosztevőket kényszer „személyiség-összetörő" cerebromatikai operáció elvégeztetésére ítélik. Határozottan ki kell azonban mondani, hogy ezek a folyamatok a személyiségre nézve pusztító folyamatok, az egyik személyiségből egy másik személyiséggé való „átalakítás" nem képzelhető el sem megfordítható, sem pedig megfordíthatatlan folyamatnak, mivelhogy az ilyen metamorfózisok között az egyén létezésének megszűnésével egyenértékű pszichikai pusztulás zajlik le: Az ember tehát vagy önmaga lehet, vagy senki - két kivétellel, amelyről külön fogunk szólni. **
TELETAXIA ÉS FANTOPLIKÁCIÓ
Az a kategorikus kijelentés, amellyel előző fejezetünket zártuk - hogy az ember vagy önmaga lehet, vagy senki --, nem mond ellent a fantomatika potenciális lehetőségeinek. Tudjuk már, hogy Mr. Smith, aki a Fantomata Műintézetben Nelson életét „éli át", csupán megjátssza, vagyis utánozza a hírneves tengernagyot. Csak kivételes naivitással hihetné azt, hogy ő valóban eme kiváló történelmi személyiség. Persze, ha elég sokáig élne a fantomatizált világban. akkor az a körülmény, hogy admirálisi parancsait ellentmondás nélkül teljesítik, végül bizonyára hatással lenne a lelkivilágára, és attól lehetne tartani, hogy irodájába visszatérve, kiadná a parancsot - valószínűleg merő szórakozottságból -, hogy a főkönyvelőt akasszák fel az előárboc vitorlarúdjára. Ha viszont holmi kisgyerek vagy kamasz kerülne a fantomatizált világba, az annyira beleélné magát a helyzetbe, hogy csak a legnagyobb nehézségek leküzdése árán tudna a közönséges világba visszatérni. Vagy, ki tudja, talán egyáltalán képtelen volna rá. Bizonyos, hogy egy újszülött, akit életének legelső hete óta „barlanglátomás-
* Hogy egy adott műveletben a T1 időpontban bekövetkezett a teljes „személyiség elpusztítás", és egy másik, T2 időpontban az előbbi személyiség helyébe új személyiség lépett - kísérletileg nem ellenőrizhető. Ez ugyanis egy folyamatos cerebromatikus „irányváltoztatás", és minthogy az elsődleges személyiség meggyilkolását felfedezni nem lehet, ezért az effajta műtéteket egyáltalában meg kell tiltani. Az apró „korrekciók" valószínűleg nem vezetnének a személyiség elpusztítására, de - akárcsak a kopasz ember paradoxonában - nem lehet tudni, hogy az ártatlan javítgatások szituációja mikor alakul át gyilkossági szituációvá.
** Az előző személyiség tapasztalatainak és emlékeinek teljes egészét át lehet „telepíteni" az új személyiségbe, vagyis a mesterségesen kialakítottba. Ez látszólag biztosítja a létezés kontinuus voltát, ámde a korábbi visszaemlékezések az új személyiségben „nem tapadnak meg". Azzal egyébként tisztában vagyok, hogy álláspontom kategorikus volta e kérdésben vitatható.
190 ban" fantomatizálva él, vademberré nő fel, és akkor már szó sem lehetne arról, hogy visszatérjen a civilizációba. S ezt nem azért mondom, hogy paradoxonokkal szórakoztassam az olvasót, vagy tréfáljak, hanem azért, hogy megmutassam: a személyiség nem valami feltétlen és megváltoztathatatlan adottság, a fantomatika pedig a közönséges ébren álmodás megfelelője, legfeljebb egy kissé színesebb és háromdimenziós megfelelője. Illuzórikus voltát a fantomatizált ember kizárólag úgy állapíthatja meg, ha összehasonlítja a valósággal. A huzamos fantomatizálás természetesen lehetetlenné teszi az ilyenfajta értékelést, és elkerülhetetlenül oly stabilis megváltoztatásokat idéz elő, amilyenek az egyén valódi életében sohasem következnének be. Ez egyébként nem más, mint az adott környezethez és időhöz való alkalmazkodás általános kérdésének speciális esete.
Említettük, hogy az igazi nehézséget a fantomatikai látomásnak az a sajátossága jelenti, hogy nem valódi, és biotechnikai eszközökkel végrehajtott menekülést jelent a valóságtól. A kibernetika két olyan módszert ajánl, amellyel az élmények eme hitelesség nélküli voltát le lehet küzdeni. Nevezzük ezeket a módozatokat (mert valamilyen nevet csak kell adni nekik) teletaxiának és fantoplikációnak.
A teletaxia nem „rövidzárlat", ez esetben az embert nem egy valóságutánzó s őt a világtól izoláló géphez kapcsolják hozzá, hanem olyan géphez, amely csak közbenső láncszem az ember és a reális világ között. A „teletaktor" prototípusa pl. a csillagászati távcső vagy egy tv-vevőkészülék. Ezek a prototípusok azonban szörnyen kezdetlegesek. A teletaxia lehetővé teszi az embernek tetszés szerint kiválasztott reális helyzetbe való olyan bekapcsolását, hogy úgy érezze, mintha valóban abban a helyzetben volna. Technikailag ez a probléma különféle módokon oldható meg. Megépíthetik pl. az embernek pontos modelljét, s annak minden receptora (a látó-, a halló-, a szagló-, az egyensúly-, a tapintóreceptor stb.) megfelelő módon hozzákapcsolódik az ember szenzorikus pályáihoz, az érzőidegekhez, és ugyanez történik valamennyi mozgatóidegével is. Az „agyhoz kapcsolt" alteregó, illetve „távoli hasonmás" tartózkodhat pl. egy tűzhányó kráterében, a Csomolungma csúcsán, vagy a Föld körüli kozmikus térben, vagy baráti beszélgetést folytathat éppen Londonban, mialatt az őt vezérlő ember maga, Varsóban tartózkodik. Kétségtelen, hogy a hírközlő jelzések - az adott esetben a rádiójelek - terjedési sebességének véges volta nem engedi meg, hogy az ilyen alteregó túlságosan messzire távolodjék el attól az embertől, aki irányítja. Már a Hold felszínén végzett séta során is határozottan érződik a reakciók késése, mert a jelnek kb. egy másodpercre van szüksége ahhoz, hogy elérje a Holdat, és ugyanannyi időt vesz igénybe a visszafelé vezető útja. Így hát gyakorlatban a „távoli hasonmást" irányító személy attól nem lehet távolabb, mint néhány ezer vagy legfeljebb tízegynéhány ezer kilométer távolságra. Az illúzió, hogy a Holdon vagy egy tűzhányó belsejében vagyunk, tökéletes és teljesen veszélytelen lesz, hiszen az, hogy az alteregót elpusztítja egy katasztrófa, pl. egy kőlavina, a hozzákapcsolt ember számára csak a közvetítés hirtelen végeszakadását jelenti, de épségét, egészségét semmiképp sem fenyegeti. Az ilyen távközlési rendszer nyilván különösen hasznos lesz az égitestek kutatásában, és alkalmazásra találhat számos olyan szituációban, amelynek semmi köze a szórakozáshoz. Külsőleg az alteregó persze nem kell, hogy hasonlítson a vezérlőjéhez, sőt az ilyen hasonlatosság a világegyetem kutatása során teljesen fölösleges: csupán bizonyos „teletaxiai turisztika" esetében lehet kívánatos, amikor az illúziót teljessé kell tenni. Mert ellenkező esetben az ember ugyan látni fogja a holdfelszín napszítta fehér szikláit, és érezni fogja a talpa alatt a köveit, de ha kezét a szeméhez emeli, akkor természetesen a távoli hasonmás végtagját látja, s a tükörben sem önmagát látná, hanem az automatát, a robot-alteregót, ami bizony sok emberre kellemetlenül hatna, hiszen ilyen módon nem csupán egy másik helyzetbe kerülne át az ember, hanem úgy érezné: korábbi tartózkodási helyével együtt tán a tulajdon testét is elvesztette.
A teletaxiától már nem hosszú az út a fantoplikációhoz, amely egyszerűen azt jelenti, hogy az egyik
191 személy idegpályáihoz hozzákapcsolják egy másik személy azonos pályáit, ennek az operációnak eredményeként egy megfelelően berendezett Fantoplikációs Műintézetben (egy fantoplikátorban) egyszerre akár ezer ember „vehet részt" egy maratoni futásban, a versenyző szemével láthatja az eseményeket, úgy érezheti annak mozdulatait, mintha csak a sajátjai lennének - egyszóval a saját benyomásai messzemenően azonosulnak annak élményeivel. Az elnevezést azért választottam, mert az érzéseknek ilyen közvetítésében egyszerre tetszés szerinti számú személy vehet részt (ezért fantoplikáció). Ennél a módszernél azonban az információátadás csak egyirányú, minthogy a futóhoz „kapcsolt" személyek nem irányíthatják egyidejűleg mozdulataikkal a futót. Az eljárás alapelve már ismeretes. Az űrhajósok testének különböző pontjaira rögzített mikroadók éppen ily módon közvetítik a Földön tartózkodó tudósoknak az információkat arról, ami az űrhajós szívében, keringési rendszerében stb. lejátszódik. Hasonló problémákkal foglalkozik a bionikának nevezett új tudományág. Az élő szervezetek bizonyos receptorainak munkáját igyekszik technikai eszközökkel utánozni, meg arra, hogy az agyat és az idegeket közvetlenül odahangolja a végrehajtó mechanizmushoz, kihagyva egyes normális láncszemeket, pl. a kezet. Említettük, hogy az egyik személyiségből a másikba való átalakulás lehetetlen - két kivétellel. Persze sem a teletaxia, sem a fantoplikáció nem tartoznak ezek közé, hiszen ezek csupán az agy meghatározott információforráshoz való bekapcsolásának két különböző módszerét képviselik. Minket viszont mindenekelőtt az érdekel, milyen lehetőségei vannak annak, hogy egy agyat összekapcsoljanak egy másik aggyal, továbbá, hogy az ilyen procedúra milyen további esetleges következménnyel járhat, vagyis az egyik tudatnak a másik tudatba való „átugrása", vagy méginkább két, esetleg több ember pszichikumának egyetlen tömbbe való egyesítése, vagy végül, az a kérdés, hogy lehetséges-e az individuum tudatának olyan átalakulása, amely nem jelenti egyúttal személyiségének megszűnését. Ha elismerjük, hogy a Nemzeti Bank tisztviselője, az a bizonyos Mr. Smith, akiről gyermekkora óta tudjuk, hogy ilyen meg ilyen tulajdonságokkal rendelkezik (amelyek agya neuronhálózatának ilyen meg ilyen dinamikus sajátosságainak felelnek meg) és az a személy, aki a megkülönböztethetetlenségig hasonlít rá, de akinek más a természete, más az érdeklődése s mások a képességei, és aki mégis azt állítja, hogy ő Mr. Smith, és csak éppen egy műtéten ment át, amelynek során az agyába bizonyos gyengén fejlett szellemi képességeinek felerősítésére „erősítőt montíroztak be", nos, ha azt ismerjük el, hogy ez a két ember két különböző személy, akkor egyszeriben értelmét veszti az egész probléma, a reinkarnáció vagy a „szellemi" átmenések, átalakulások lehetetlenek lesznek, és ennek megfelelően az új Mr. Smithnek, aki úgy képzeli, hogy ő azonos a régi Mr. Smith banktisztviselővel, arra a következtetésre kell jutnia, hogy ezt csak úgy véli.
Ha viszont, miután végighallgattuk és megállapítottuk, hogy kiválóan őrzi emlékezetében előbbi életét, egészen a gyermekkorától kezdve, valamint arra is emlékszik, hogy szándékosan vetette magát alá az operációnak, és végül arra is megvan a képessége, hogy összehasonlítsa saját korábbi (elveszített) pszichikai vonásait az újakkal - akkor elismerjük, hogy az illető egyazon személy, a probléma pedig ugyanakkor teljességgel megoldhatóvá válik. Íme az első kivételünk: a kiindulási kritériumoktól függően - vagy elismerjük, vagy nem ismerjük el a két Mr. Smith azonos voltát (vagyis az operáció előtti T1 pillanatban levő Mr. Smith, valamint az operáció utáni T2 időpontban levő Mr. Smith azonos voltát).
A kibernetikának azonban sajnos teljesen korlátozatlanok a lehetőségei. Megjelenik egy ember, akiben régi ismerősünket, Mr. Smitht ismerjük fel. Hosszasan elbeszélgetünk vele, és meggyőződünk róla, hogy valóban ő az, a mi jó öreg, teljesen változatlan ismerősünk, kitűnően emlékszik reánk és saját életére. Hajszálra ugyanaz, aki mindig volt. Ezek után pedig megjelenik valami démoni kibernetikus, és közli velünk, hogy ez az állítólagos Mr. Smith a „valóságban" egészen más ember, akit ő „ala-
192 kított át" Mr. Smithszé, megfelelő módon átformálva a testét és az agyát, az utóbbit el is látta Mr. Smith élettapasztalatainak teljes tárházával, míg maga az eredeti Mr. Smith a fenti operáció (az emlék-leltár összeállítása) során sajnos életét vesztette. Sőt kibernetikusunk arra is hajlandó, hogy megvizsgálás céljából rendelkezésünkre bocsássa ismerősünk, az elhunyt Mr. Smith tetemét. Nos, az egész ügy kriminalisztikai oldala nem is érdekel bennünket annyira, mint az ontológiai aspektusa. Az első esetben ugyanazt az embert „alakították át" egy másikká, de megőrizte eredeti múltjának emlékeit. A második esetben egy egészen új személy „imitálja" minden tekintetben Mr. Smitht, pedig „nem ő az", mert Mr. Smith már a sírban nyugszik.
Ha a folyamatosság kritériumának a személyiség létezésének szakadatlanságát tekintjük, tekintet nélkül a lezajló átalakulásokra (hivatkozva pl. arra a „fiziológiai átalakulásra" amelynek során „egy csecsemőből Einstein lett"), akkor az első Mr. Smith (az első példánkban szereplő) az igazi.
Ha viszont a személyiség változatlanságát vesszük kritériumnak, akkor a második Mr. Smith lesz az „igazi". Az eredetinek ugyanis már „teljesen más az egyénisége", szeret hegyet mászni, kaktuszokat termeszt, beiratkozott egy zenei főiskolára, és Oxfordban a fejlődéstanról tart előadásokat, mialatt a második továbbra is változatlanul banktisztviselő, és „egyáltalán semmiben sem változott meg".
Egyszóval a probléma, hogy az egyén azonos vagy nem azonos - relatív, megoldása az elfogadott megkülönböztető kritériumoktól függ. Egy kibernetikailag primitív civilizációnak szerencsére nem kell törődnie az ilyen paradoxonokkal. Ezzel szemben majd annak a civilizációnak, amely már teljesen uralja az imitológiát, a fantomológiát (ahogyan most már mondhatjuk: a környéki és a központi fantomatikát, a fantoplikációt, a teletaxiát és a cerebromatikát), és amely teljes hévvel hozzáfogott már a pantokreációs tevékenységhez, annak a civilizációnak majd meg kell oldania a „személyiség-relativitáselmélet" körébe tartozó problémákat is. E megoldások nem lehetnek abszolút érvényűek, mivelhogy abszolút, változatlan kritérium nincs. Ahol a személyiség átalakítása megvalósíthatóvá vált, ott az egyének identitása kutatandó jelenségből definiálandó jelenséggé változik át.
SZEMÉLYISÉG ÉS INFORMÁCIÓ
Tudomásom szerint Norbert Wiener volt az, aki elsőként mondta ki a gondolatot, hogy elméletileg lehetséges az embert „megtáviratozni", „távirati úton továbbadni", emellett ezt a nem mindennapi hírközlési módszert a kibernetika egyik technika alkalmazásának tekintette csupán. Valóban mi egyéb is az ember vagy bármely anyagi tárgy, ha nem meghatározott információk összege, amelyet átkódolva a rádiójelek vagy távírójelek nyelvére, tetszés szerinti távolságra közvetíthetünk? Még azt is állíthatjuk, hogy mindaz, ami létezik: információ. Információ a könyv, információ a cserépkorsó, a festmény és minden pszichikai jelenség is, mert az emlékezet, a szubjektív létezés folytonosságának ez az alapja, tulajdonképpen agybeli információfeljegyzés, aminthogy ennek a feljegyzésnek az eltörlődése - egy trauma vagy az agy megbetegedése következtében megsemmisítheti az ember valamennyi emlékét. Az imitológia, a jelenségnek megfelelő információkészletre támaszkodó felidézése. Magától értetődően nem állítjuk azt, hogy kizárólagosan csak az információ létezik. A cserépkorsót úgy azonosíthatjuk, ha rendelkezésünkre áll a reá vonatkozó információknak (vegyi összetételének, topológiájának, méreteinek stb.) teljes adattára. Ez a szimbólumokból álló adattár, vagy ha úgy tetszik „személyleírás", annyiban azonos a korsóval, amennyiben az említett leírás felhasználásával újra
193 megalkothatjuk a korsót, mégpedig úgy, hogy - ha eléggé precíz berendezés (pl. egy atomszintetizátor) áll a rendelkezésünkre - az ekként létrehozott „másolat" semmiféle kutatói módszerrel nem lesz megkülönböztethető az eredetitől. Ha hasonló módon járunk el pl. egy Rembrandt-festménnyel, ez esetben a „másolat" és az „eredeti" megszokott értelemben vett fogalmai teljesen értelmüket vesztik, minthogy semmiképp sem lehet majd megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Az ilyen típusú eljárás feltételezi a korsóban, a festményben vagy bármely tárgyban található információ kódolását, és ezt követően az atomszintetizátorban lezajló dekódolásukat. Közbenső állapot vagyis az a stádium, amikor az eredeti korsó már nem létezik (mert pl. összetört), hanem csupán az „atom-személyleírása" áll rendelkezésünkre, anyagilag nézve a dolgokat, természetesen nem azonos az eredeti példánnyal. Az ilyen leírás papirosra írható, de képviselheti az elektronikus számítógép memóriaegységében őrzött impulzussorozat is stb., eközben természetesen nyoma sincs bárminemű anyagi hasonlatosságnak e jelrendszer és a korsó vagy a festmény között. És mégis egyértelmű, kölcsönös megfelelés áll fenn ezen információtömeg jelei, valamint az eredeti tárgy között, és éppen ez a megfelelés az, ami lehetővé teszi a tárgy pontos újrateremtését.
Ha sikerülne atomokból szintetizálnunk Napóleont (azzal a feltétellel, hogy Napóleon „atomszemélyleírása" rendelkezésünkre áll), akkor Napóleon ismét élő ember lesz. Ha pedig elkészítjük bármely ember ilyen személyleírását, és távirat formájában közöljük egy .vevőkészülékkel, amelynek berendezése a kapott információ alapján felépíti a szóban forgó egyén testét és agyát, akkor az illető épen, egészségesen fog kilépni a készülékből.
Egy ilyen elgondolás technikai megvalósíthatóságának kérdése azonban háttérbe szorul a procedúra meghökkentő következményeihez képest. Mi történik akkor, ha az „atom-személyleírást" nem egyszer, hanem két ízben továbbítjuk? Ez esetben a vevőkészülékből két azonos ember fog kilépni. Ha pedig nem vezeték útján, ha nem csupán egy irányba küldjük az információt, hanem rádióhullámon, és a vevőkészülékek a földkerekség több ezer pontján veszik az adást - sőt számos bolygó és bolygóhold felszínén is -, akkor a „leadott" ember ezeken az összes helyeken meg fog jelenni. Mr. Smith személyleírását igaz csupán egy ízben adtuk le, de íme Smith a készülékek fülkéjéből kilépve, egyszerre millió alakban jelenik meg Földünkön és az égben, városokban, hegycsúcsokon, őserdőben és a Hold krátereiben.
Mindez mindaddig csupán kuriózum, amíg meg nem kérdezzük: hol van hát tulajdonképpen most már Mr. Smith? Hová vitte el őt magát ez a távirati utazás? Hiszen a vevőkészülékekből kilépő személyek ex definitione * tökéletesen azonosak egymással, és valamennyit egyformán Mr. Smithnek hívják. Tehát nyilvánvaló, hogy a legalaposabb megvizsgálásuk vagy kihallgatásuk sem hozhat semmi eredményt, nem magyarázhat meg semmit. Itt tehát, logikailag nézve a dolgot, csak két lehetőség közt választhatunk: e személyek közül vagy mindegyik Mr. Smith - vagy egyik sem az. Mégis, hogyan lehetséges az, hogy Mr. Smith egyidejűleg százmillió helyen létezik? Tán a személyisége „megsokszorozódott"? Hogy értsük ezt? Egy ember elmehet ide vagy amoda, átélhet egy meghatározott helyzetet, de adott pillanatban csak egyet élhet át, csak egy szituációban lehet. Ha Mr. Smith az íróasztalánál ül, nem lehet ugyanakkor az Eratosthenes-kráterben, a Venuson, az óceán fenekén és egy nílusi krokodilus pofája előtt. A táviratilag leadott személyiségek közönséges, normális emberek. Nem lehet őket valami titokzatos pszichikai kapcsolattal egységes egészként összefogni, ami lehetővé tenné, hogy egyidejűleg éljék át az említetteket és más hasonló élményeket.
Tegyük fel, hogy az egyik Mr. Smitht, azt, amelyik a Nílus partjára került, elnyelte a krokodilus.
* Meghatározás szerint. - Szerk.
194 Ki halt meg? Smith. És ugyanakkor mégis továbbra is létezik, egyszerre sok-sok helyen? Az összes Smitheket nem is köti össze egymással semmi egyéb, mint szokatlan hasonlóságuk, ez pedig őszintén szólva egyáltalában semmiféle kapcsolatukat sem jelenti, akár fizikai, akár pszichikai értelmét tekintsük e fogalomnak. Az egypetés ikrek is hasonlóak egymáshoz, ámde pszichikailag függetlenek. Mindegyikük önálló, teljes személyiség, mindegyikük csak a saját életét, egyszeri sorsát éli át. És ugyanez vonatkozik a sok millió, széttáviratozott Mr. Smithre is. Ezek egymástól különböző, mert egymástól teljesen független pszichikai alanyok milliói. 21
Ez a paradoxon megoldhatatlannak látszik. Nem tudunk elképzelni semmiféle olyan kísérletet, amely lehetővé tenné, hogy megfejtsük: hol található annak a Smithnek a folytatása, akit távírónkon leadtunk. Ámde próbáljuk meg másfelől megközelíteni a problémát. Létezik az ún. személyiséghasadás, a pszichiátriából jól ismert jelenség. Ez a hasadás ugyan a valóságban sohasem olyan teljes mértékű, mint ahogyan egyes irodalmi alkotásokban elénk tárják, az élőlény agyában azonban lehet olyan műtétet végezni, amely kettéosztja az agyvelőt, s amelynek következtében egy koponyában egyidejűleg két, egymástól gyakorlatilag független központi idegrendszer fog működni. Azt tudjuk, hogy egy testnek lehet néha két feje, hiszen az ilyenfajta torzszülöttek néha a megszületésük után egy ideig még élnek is (ilyesmi még emberek esetében is előfordult), és ilyen lényt már különleges műtéttel is sikerült alkotni (pl. a Szovjetunióban kutyákon hajtottak végre ilyen műtétet).
Egy agynak két önálló és önállóan is működő részre való osztását idegsebészi beavatkozással valósították meg pl. majmokon. Ezt a kettéosztást a nagyagyvelő két féltekéjét egymással összekötő kérgestestnek lehetőség szerinti legmélyebb átvágásával érik el. Képzeljük el, hogy ilyen műtétet hajtanak végre Mr. Smithen. A nagyagyvelő féltekék szétválasztását fokozatosan hajtották végre, olyan lassan, hogy az agyfunkciókban semmiféle váratlan zavar se következhessék be, és hogy a két féltekének, mialatt egymástól funkcionálisan függetlenekké válnak, idejük legyen az ilyen kegyetlen beavatkozással feltétlenül együtt járó sokk után teljes mértékben helyreállítani a funkcióikat. Egy bizonyos idő múltán Mr. Smith fejében már két, egymástól működésileg független agy létezik. S ez, úgy látszik, az általunk már ismert paradoxonhoz vezet. Azok a majmok, amelyeken ilyen műtéteket hajtottak végre, alapos vizsgálat szerint pontosan ugyanúgy viselkednek, mintha két - viszonylag önálló aggyal rendelkeznének, emellett a kettő közül az egyik, az amely állandó dominánsként mutatkozik, ez irányítja az alacsonyabb idegpálya-rendszereket, és ilyen módon az egész testet, vagy pedig mindkettő „odakapcsolódik" ezekhez a pályákhoz, és felváltva irányítják a testet. A majmot természetesen nem lehet kikérdezni szubjektív állapotáról. Más a helyzet Mr. Smith esetében. Tegyük fel (bár az anatómiai törvényeknek ellentmond, de a jobb megértés kedvéért megengedhető), hogy a kettéosztott agynak teljesen egyenértékű a két féltekéje (a valóságban, a normális ember esetében rendszerint a bal oldali félteke a domináns). Azt is tételezzük fel, hogy mindegyik félteke ugyanazt az emlékezetet és ugyanazt a személyiség-struktúrát őrzi magában, mint amelyet korábban a kettéosztás előtt őrzött az ép agy. Az a kérdés, hogy mármost melyik félteke képviseli Mr. Smith folytatását, e két agy közül melyik az „igazi" Mr. Smithé, értelmetlen. Két analóg Smith áll előttünk egy testben. Tudatának dinamikus pályája egy anyagi operáció következtében két ágra bomlott, s ez a két ág két, egymástól független személyiséget alkot, s közülük mindegyik egyenlő joggal tekinti önmagát az eredeti személyiség folytatásának. A megkettőződés tehát az adott esetben reális valósággá lett. Két ilyen rendszer között természetesen konfliktusokra is kerülhet sor, minthogy csupán egyetlen, közös szervezettel, egyetlen érzékelő és végrehajtó (izomzat) rendszerrel rendelkeznek. Ha azonban egy új operációval ezt a két féltekét - melyek immár teljes értékű agyakként működnek - átültetjük két, e célból előkészített testbe, akkor két, egymástól immár fizikailag is elválasztott Mr. Smith jelenik meg. A személyiség meg-
195 sokszorozása tehát, bár szemléletesen alig tudjuk magunk elé képzelni, reális lehetőség. A vevőkészülékből kilépő egyén szempontjából ő maga, és csakis ő maga az, aki a világon egyedül a „megtáviratozott" személy jogos, normális és értelmes folytatása, és nincs is semmi alapunk arra, hogy ezt az állítását kétségbe vonjuk.
Ilyen módon tehát ugyanazt az embert egyszerre sok irányba is leadhatják. Ez nem azt jelenti, hogy minden személyben egyazon személyként jelenik meg, hanem annyi „személyben" létezik, ahány atommásolata készült. Az egyén többszörös újratermelése, többszörös folytatása ténnyé válik.
Ez azonban csupán az első, és - tegyük hozzá - viszonylag a legprimitívebb, legegyszerűbb paradoxon.
Kiderül ugyanis, hogy az „egzisztenciális relativitásnak" különleges esetével van dolgunk, amely némiképpen hasonlít az Einstein-féle relativitáselmélethez, amely szerint a mérési eredmény az elfogadott vonatkoztatási rendszertől függ. Mint már tudjuk, a vevőkészülékekből kilépő Smithek nézőpontjából, mindegyikük külön-külön a megtáviratozottnak a folytatása: Ezzel szemben a megtáviratozott Mr. Smith szempontjából egyikük sem az...
És, tulajdonképpen hogyan is zajlik le az a bizonyos „leadás" ? Mr. Smith belép az adókészülék kabinjába, ahol elkészül az „atom-személyleírása", tegyük fel, olyan módon, hogy igen kemény sugarakkal világítják át. Az ilyen módon kapott „atomtervrajzot" továbbítják távirati úton. Egy pillanattal később a vevőkészülékekből országszerte kezd kiáradni a megszámlálhatatlanul sok Mr. Smith.
És mi történt az eredetivel? Ha kilép a kabinból, ahol atomjainak „leltárbavételét" elvégezték, akkor a napnál világosabb, hogy nem került át sehová sem, hanem maradt, ahol addig volt. S még akkor is, ha több millió másolata kezdi meg életét a vevőkészülékekben, ez az eredeti Mr. Smith helyzetében semmi változást nem okoz, s ha neki mindezekről semmit sem árulunk el, szépen haza fog menni, és halvány fogalma sem lesz róla, hogy voltaképpen mi is történt. Ebből pedig az következik, hogy az „eredetit" meg kell semmisíteni; mégpedig nyomban az „atomleltározás" után. Ha Mr. Smith helyzetébe képzeljük magunkat, akkor könnyen megérthetjük, hogy az ilyen távirati utazás távlatait egyáltalán nem láthatja rózsásaknak. Lényegileg arra számíthat, hogy amíg ő ott a kabinban meghal, addig a vevőkészülékekből olyan egyének lépnek ki, akik tökéletes hasonmásai, de nem ő maga. A helyzet ugyanis a következő: az ember minden adott állapota és saját megelőző állapota között szigorúan meghatározott oksági kapcsolat van. Én a T1 időpontban azért élvezem az édes ízt, mert T0 időpontban egy kockacukrot helyeztek a nyelvemre. Mr. Smith és az ő atom-személyleírása közt ugyancsak oksági kapcsolat van: a személyleírás azért ilyen meg ilyen, mivelhogy így meg így hatottunk Mr. Smith testére, és ennek a hatásnak eredményeként kerülhetett sor a Mr. Smith felépítését tartalmazó teljes információ továbbítására. Hasonlóképpen információs és oksági kapcsolat van az atom-személyleírás és a „másolatok" között, akik a vevőkészüléket elhagyják: hiszen ezeket úgy állították elő, ahogyan azt a személyleírás „receptje" előírta. De vajon miféle összefüggés áll fenn mindezen átalakulások összessége (Smith mint élő szervezet - Smith mint leadott információ - soksok Smith, akik az információnak megfelelően termelődtek) valamint Mr. Smith meggyilkolása között, amely nyomban az atom-személyleírás elkészítése után bekövetkezett.
Mondjuk ki nyíltan: semmiféle kapcsolat sincs. Ha elkészítettük a falon függő Rembrandt-festmény atomkópiáját, akkor ezt mondhatná valaki: a helyzetéből felismerem az eredetit, az a falon lóg, míg a másolata az a másik kép, amely az állványon áll. Ha az eredetit elégetjük, akkor többé soha senki meg nem találja. Megsemmisítettük azt az egyetlen tárgyat, amely kétséget kelthetett az atomkópia valódiságában. Ámde a kópia ettől nem lett eredetivé - abban az értelemben, hogy átváltozott volna
196 azzá a fából és vászonból álló tárggyá, amelyet a híres holland festő néhány évszázaddal ezelőtt festékréteggel vont be. Kísérleti úton lehetetlen megkülönböztetni attól, de mégsem az, mert más a története, más az eredete.
Ha megöljük Mr. Smitht, akit arról biztosítottunk, hogy nyomban újra kinyitja majd a szemét, mi több, egyszerre millió helyen, akkor be kell vallani, hogy aljasságot követünk el: olyan gyilkosságot hajtunk végre, amelynek nyomait „kibernetikus eszközökkel" megsemmisítjük, sőt még rá is licitálunk a bűntényre, mert egy elpusztított egyén helyett tömegesen jelennek meg pontosan ugyanolyan emberek.
Ha pedig egy ember távirati továbbításához nem elegendő az atom-személyleírásának a leadása, hanem ráadásul még azt az embert el is kell pusztítani, akkor az egész vállalkozás bűncselekmény jellege egyszeriben nyilvánvalóvá válik. Hogy a képet még élesebbé tegyük, tegyük fel a következőt: leadjuk a Smith személyleírását, és személyének kópiái már meg is jelennek a vevőkészülékek ajtajában, de az eredeti példány még él, és semmiről sem tud. Vajon feltehető-e, hogy itt marad velünk mindaddig, amíg csak nem lépünk hozzá magasra emelt pöröllyel, és abban a pillanatban, mikor szétverjük a koponyáját, Mr. Smith hirtelen, ismeretlen módon azoknak a megtáviratozott személyeknek vagy valamelyikévé, vagy - egyszerre valamennyivé „válik"?! Mi az, ami tulajdonképpen átszállítja őt a távíróvezeték túlsó végére, ha a leadott jelek maguk nem tudták ezt végrehajtani? Tán a tarkóját ért pörölycsapás? Világos, az ilyen feltételezés már nem is paradoxon, hanem merő képtelenség. Smith elpusztul, mégpedig végérvényesen, örökre, tehát szó sem lehet semmiféle ember-megtáviratozásról.
Ez a nehézség nemcsak az emberre vonatkozó információk távirati továbbításával kapcsolatos. Feltételezhető pl., hogy a jövőben minden ember birtokolhatná a saját teste „atommatricáját", amelyet a „személyiségbankban" őriznek. Ez a matrica - az atomstruktúrájának ideális leírása, úgy felelne meg az adott ember atomstruktúrájának, ahogyan egy épületterv felel meg a reális épületnek. Ha ez az ember meghal, pl. egy baleset következtében, akkor családja bemegy a bankba, a matricát beteszi az atomszintetizátorba, és a tragikus körülmények közt elhunyt személy - mindnyájuk örömére - kilép a készülékből, és hozzátartozóinak karjaiba veti magát. Mindez lehetséges, ámde - amint már tudjuk - a boldog családi jelenet egyáltalán nem teszi semmissé az „eredeti példány" halálát. Minthogy ebben az esetben senki sem követett el gyilkosságot, csupán annyi történt, hogy egy katasztrófa vagy egy betegség áldozatát egy „atomhasonmással" sikerült felcserélni, így hát most hiányzanak azok az erkölcsi gátak, amelyek az effajta praktikát - legalábbis egy meghatározott civilizációban - elfogadhatatlanná tennék.
Nem lehet azonban ilyen módszert alkalmazni abból a célból, hogy önmagunkat lássuk el „léttartalékkal", vagyis hogy személyes létezésünket biztosítsuk. Az a tény ugyanis, hogy fiókomban vagy a bankban őrzöm a saját „atom-személyleírásomat", amelyet csak be kell dugni a szintetizátorba, s máris átalakul az én eleven hasonmásommá (közbevetőleg megjegyezzük, hogy ez a személyleírás nem egyéb, mint cselekvési program), és akár már most, a saját életemben megvan a magam élő hasonmása - mindez semminemű hatással sincs a saját sorsom alakulására. Ha szakadékba zuhanok, vagy más módon vesztem életemet, a hasonmás kétségtelenül felvált, én azonban akkor már nem élek. Ennek bizonyítékát jelenti az eredeti és a másolat egyidejű létezésének lehetősége. Kettejük közt olyan a kapcsolat, mint az ikrek között, márpedig józan ésszel senki sem fogja azt állítani, hogy az egyik ikertestvér a másik „létezési tartalékául" szolgál.
Egyelőre arra a következtetésre jutottunk, hogy nem maga az információ megtáviratozásának aktusa az, ami megfordíthatatlanul elpusztítja az embert, hanem azért hal meg, mert a leadás után meg-
197 gyilkolják, a gyilkosságnak az a célja, hogy azt az illúziót keltse, mintha ez az ember a saját személyében vándorolt volna át a drót másik végébe. Ezek szerint a személyiség halálának megfordíthatatlansága szakadást jelent a létezés folytonosságában.
És ezzel beléptünk a paradoxonok igazi poklába. Tudvalevően a jelenkori orvostudomány sok reményt fűz a hibernálás * évről évre tökéletesedő eljárásához. Hasonló visszatartott, meglassított fiziológiai folyamatokat felmutató állapotba, amilyent a természetben egyes emlősökön (denevéreken, medvéken) figyelhetünk meg, az ember is hozható. (megfelelő gyógyszerekkel, a test lehűtésével stb.), noha az ember normális körülmények közt sosem merül „téli álomba". Ámde ez az állapot olyan mélylyé válhat, hogy a téli álom helyett egyre inkább az igazi halálhoz hasonlít. A megfordítható halálnak ilyen állapotát, amely már nemcsak a meglassulását, hanem a teljes megállását jelenti az összes életfolyamatoknak, az egész szervezet igen erős lehűtésével érik el. Bizonyos kísérleti állatokon már jelenleg is sikerült ezt megvalósítani, ami pedig az egysejtű szervezeteket illeti (amelyek közé bizonyos értelemben az ondósejtek is tartoznak, az emberi ondósejtek is), ezeket fagyasztás segítségével igen sokáig, talán éppen tetszés szerinti ideig életben lehet tartani. Teljesen reálissá válik tehát az a lehetőség, hogy egy nőt egy halott, sőt akár több évszázad óta halott férfi ondójával termékenyítsenek meg.
Az olyan bonyolult szervezeteknek, mint az emberi test (illetve általában az emlősök teste) a víz fagypontjánál alacsonyabb hőfokra való lehűtése nagy nehézségekbe ütközik, mivel a szövetekben levő víz hajlamos a jég alakjában való kikristályosodásra, márpedig ez a protoplazma életfontosságú struktúráinak szétrombolására vezet. Ezek a nehézségek azonban nem legyőzhetetlenek. Joggal tételezzük fel, hogy technikailag megoldják az olyan megfagyasztási módszer megalkotását, amely azzal kecsegtet, hogy szinte százszázalékos esélyt nyújt egy későbbi, tetszés szerinti időpontban végrehajtandó felélesztésre. Igen-igen reménykednek abban, hogy ezek a módszerek többek közt a hosszú űrutazások perspektíváját is megjavítják. Ámde azoknak a gondolatkísérleteknek fényében, amelyeket eddig megvizsgáltunk, ez a technika bizonyos kétkedést is kelt. Vajon ez esetben valóban megfordítható halálról van szó? Nem lehetséges-e az, hogy a megfagyasztott személy egyszer és mindenkorra meghal, amaz pedig, akit felélesztünk, nem ő, hanem csak holmi kópiája? Úgy látszik, hogy egy és ugyanaz a személy. Hiszen az életfolyamatait csupán megállították ugyanúgy, ahogyan megállítják egy óra szerkezetét. Újabb megindításuk azonos értelmű a feléledéssel. Egyébként, az említett folyamatok nem is szűnnek meg teljesen. Tudvalevő, hogy ezekkel a jelenségekkel egy kissé hasonló a helyzet, mint azzal a koronggal, amelynek hét cikkelye a szivárvány egy-egy színét mutatja. Ameddig áll, vagy csak lassan forog, addig külön-külön látjuk az egyes színeket. A forgás meggyorsulásakor a színek fehér színné olvadnak össze. Valami hasonló történik a tudattal is. Az alapját alkotó folyamatoknak meghatározott sebességgel kell lezajlaniuk, ha ennél lassabban folynak le, a tudat homályosodni kezd, majd sokkal előbb széthullik, mint ahogyan az agy biokémiai reakciói valóban megszűnnek. A tudat tehát hamarabb huny ki, mint ahogyan az anyagcsere-folyamatok megállnak, majd gyakorlatilag ezek is egészen megállnak, de néhány azért folytatódhat, noha igen-igen lassan. Persze, az abszolút nulla fok közelében valóban teljesen megállnak, és a szervezet öregedése is megáll. Nos, így vagy úgy - az élő szövet minden struktúrája megőrződik. Így hát a megfagyasztási operációról elhárítottuk a gyilkosság vádját.
Hajtsunk azonban végre még egy gondolatkísérletet. Tegyük fel, hogy Smith barátunkat majdnem az abszolút zérus fokig hűtöttük le. Agya éppúgy, mint testének minden más szerve, kristályos struk-
* Hibernáció - téli álom, a test hőmérsékletének mesterséges lesüllyesztése a fiziológiai határok alá, ennek eredményeként az életfolyamatok lelassulnak vagy felfüggesztődnek. - Szerk.
198 túrát öltött. Azokon az elhanyagolhatóan jelentéktelen, kicsiny rezgéseken kívül, amelyeket az atomok még a legalacsonyabb energiaszinten is végeznek, elektronmikroszkópunkkal semmiféle mozgást sem észlelünk. Mr. Smith agyának atomjai a fagy bilincsébe verten mozdulatlanokká és ennek folytán hozzáférhetőbbekké váltak, koponyájából egyenként kivehetőek, és megfelelő edényekben elhelyezhetőek. A rend kedvéért rakjuk külön minden elem atomjait. Őrizzük meg őket így; a biztonság kedvéért továbbra is a folyékony hélium fagyos hőmérsékletén, majd, amikor eljön az ideje, rakjuk vissza mindet pontosan a helyére, gondosan ügyelve, hogy mind oda jusson vissza, ahonnan kivettük. Majd az egész, de még fagyott állapotban levő agyat a testtel együtt sikeresen élesszük fel. A kiolvasztott Mr. Smith felkel, felöltözik, és hazamegy. Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy ő az, a saját személyében. De akkor kiderül, hogy laboránsunk egytől-egyig összetörte az összes kémcsövet, amelyekben a Mr. Smith agyát képező szén-, kén-, foszfor- és egyéb más atomok voltak. E kémcsöveket mi a hűtőkamrában egy asztalra tettük, a laboráns pedig feldöntötte az asztalt, majd, látva a katasztrófát, sebten eltüntette a nyomait; ami a szétszóródott elemekből megmaradt, azt új kémcsövekbe gyűjtötte össze, a hiányokat pedig pótolta, e célból felhasználva a laboratóriumi naplóban talált feljegyzéseket, amivel a naplóba korábban atomról atomra tökéletes részletességgel feljegyeztük, hogy melyik kémcső mit tartalmaz. Még nem is tértünk magunkhoz a közlés után, s az ablakunkból még látjuk a távolodó Mr. Smitht, amint sétabotját lóbálva, halad át az udvaron, amikor egyszerre csak nyílik az ajtó, és szobánkba belép - egy másik Mr. Smith. Mi történt? Az asztalról földre hulló próbacsövek összetörtek, laboránsunk siettében csak a felét szedte össze a szétszóródott poroknak, a kollégája azonban, hogy segítsen neki, később gondosan összeszedte a szétszóródott elemek maradványait, és azt, ami még hiányzott, ő is pótolta a laboratóriumi napló szerint, majd helyükre rakta az atomokat, nagy buzgalmában bekapcsolta az élesztőberendezést és feltámasztotta a II. Mr. Smith-t.
No de, vajon e két Smith úr közül melyik jelenti a megfagyasztott Smith igazi folytatását, az első vagy a második? Mindegyikükben ott van az „eredeti" atomjainak kb. a fele, ami egyébként nem is olyan lényeges, mivelhogy az atomoknak nincs egyéniségük, és a szervezet anyagcsere-folyamatában szakadatlanul cserélődnek. A dolog mindenesetre úgy fest, hogy Mr. Smith sokszorosítódott. No de mi van az eredetivel? Vajon mind a két testben él, vagy egyikben sem? Ezúttal azért nem oldható meg a kérdés - ellentétben azzal a kísérlettel, amikor a nagyagy-féltekék között átvágtuk a kérgestestet, mert hiányzik minden olyan kísérleti kritérium, amelyre támaszkodhatnánk. A dilemmát persze tökéletesen önkényesen is megoldhatnánk, ha pl. abban állapodnánk meg, hogy ismerősünk, akit folyton ilyen nyaktörő próbáknak vetünk alá, mindkét Mr. Smithben folytatódik. Ez kényelmes, sőt az adott esetben talán természetes is lenne, ámde ez etikai szempontból igencsak meggondolkoztató. Mr. Smith a belénk vetett bizalommal lépett be a hibernáló hűtődébe, és olyan nyugodtan, amint annak idején a távirda leadófülkéjébe lépett, ahonnét a pörölycsapás után lábánál fogva húztuk ki; csupán azzal nyugtatva meg magunkat, hogy sebaj! Naprendszerünk bolygóin több példányban úgyis újra megjelenik. Amabban az esetben - be is bizonyítottuk - gyilkosság történt. No és most? No persze, hulla nincs, és ez a mi javunkra szól, ámde ezúttal is megtehettük volna, hogy Mr. Smitht egy kupac atommá porlasztjuk szét, pedig nem célunk, hogy észrevétlen és roppant esztétikus módon kövessünk el gyilkosságot, hanem arra törekedtünk, hogy senkit se kelljen meggyilkolni.
Kezdjük már elveszíteni a fejünket. Valóban léteznék hát egy anyagtalan lélek, és úgy ül az agy struktúráinak fogságában, mint madár a kalitkában, amely kiröppen a testi bilincsek közül, ha összeomlanak, szétválnak a kalitka rácsai - vagyis a struktúrák atomjai? Csak kétségbeesésünk hajszol ilyen metafizikai feltevések felé minket. Ámde ezek sem oldanak meg semmit. Mi is történt az agyban a kérgestest átvágása után? Hát csak nem sikerült egyúttal kettéhasítanunk az anyagtalan lelket is?
199 És egyébként is, hiszen a vevőkészülékekből a teljes normális lélekkel rendelkező Mr. Smithek hada távozott, amiből nyilvánvalóan adódik az a következtetés, hogy a lélek, ha egyáltalán létezik, akkor bármely atomszintetizátor könnyedén megszerkeszti. És egyáltalában nem is arról van szó, hogy van-e Mr. Smithnek anyagtalan lelke. Tegyük fel, hogy van. A problémát abban kell keresni, hogy minden egyes új Mr. Smith minden szempontból tökéletesen ugyanolyan volt, mint az eredeti Mr. Smith, noha akkor ő már egyáltalán nem létezett, hiszen az atomleíráson, a „táviratozáson" stb-n kívül még a pörölyt is használni kellett! Tehát az ilyen magyarázat semmire sem vezet.
Vagy tán a paradoxon azzal magyarázható, hogy elképzelt kísérleteink ugyanúgy ellentmondásban állnak a reális világ lehetőségeivel, mint pl. a végtelen sebességgel való utazás vagy a perpetuum mobile? Ámde ez nem igaz. Vajon az egypetéjű ikrek esetében a természet nem prezentálja-e az emberi szervezet lehető legtökéletesebben pontos másolatait? Az igaz, hogy atomstruktúrájukat tekintve az ilyen ikrek nem abszolút identikusak. Ennek azonban az is az oka, hogy az evolúciós technológia, vagyis a kiválogatódás sohasem törekedett elérni az abszolút identikus atomstruktúrát, minthogy biológiai szempontból ennek semmi jelentősége sincs, és fölösleges is lett volna. Ha pedig az egyformán bonyolult rendszerek hasonlóságának ilyen foka nem szándékoltan és véletlenül mégis megvalósult - elvégre a valószínűségi elemek a megtermékenyített petesejt első osztódásakor nem csekély szerepet játszanak abban, hogy ikrek jöjjenek létre -, akkor a jövő kor kibernetikával társult biotechnológiája nyilván megkísérli majd, hogy kivívja magának azt a sikert, amely a Természetnek csupán véletlenül lett osztályrésze.
Következtetéseink teljessége végett azt a lehetőséget is mérlegelnünk kell, hogy mi történik akkor, ha maga az atom-személyleírás elkészítése semmisíti meg az élő szervezetet. Egy ilyen helyzet kiküszöbölhet néhány paradoxont (pl. a „folytatása" és az eredeti szervezet egyidejű létezésének lehetséges voltát), és ez szolgálhatna alapul annak megállapításához, hogy éppenséggel így kell lennie, vagyis hogy ezt az együttlétezést csak elképzelni lelket, egyébként megvalósíthatatlan fikció. Ezért egy kissé behatóbb figyelmet kell szentelnünk ennek a kérdésnek. Képzeljük el azt, hogy kétfajta készülék áll rendelkezésünkre az emberek megtáviratozására: egy O készülék és egy N készülék. Az O készülék megóvja a táviratilag leadott személyt, vagyis miután összegyűjtötte a leadandó személy atomstruktúrájának teljes információját, az illető ép és egészséges marad. Az N készülék viszont úgy dolgozik, hogy az információ összegyűjtésének során egyidejűleg szétrombolja a vizsgált személy atomstruktúráját, s ennek folytán a leírás elkészítése után csak holttest marad belőle, illetve szétporladt maradványai plusz a struktúrájára vonatkozó teljes információ. Tegyük még hozzá, hogy a nyert információmennyiség mindkét esetben ugyanaz lesz, vagyis teljes és elégséges ahhoz, hogy ugyanazt a személyt a vevőállomáson a megtáviratozása után újra életre kelthessék.
Az O típusú készülék, az amelyik megóvja az ember életét, sokkal tökéletesebb, és ezzel együtt sokkal bonyolultabb is lesz, történetileg kétségkívül későbben fogja megalkotni egy olyan technológia, amely jóval fejlettebb lesz, mint az embermegsemmisítő készüléket létrehozó. Mégis előbb ezt a O készüléket vegyük szemügyre. Ez a készülék a „letapogatás", vagyis a pásztázó sugár elve alapján működik, kb. úgy, mint a televíziós képcső. A készülék által gerjesztett sugár végigfutja a vizsgált személy testét. Ahányszor ez a sugár atomot vagy elektront érint, azt nyomban feljegyzi a készülék memóriájába, márpedig ez az említett sugár az anyag minden egyes részecskéjével „találkozik". A test felszíni rétegeinek atomjai, miután helyüket feljegyezték, mintegy átlátszóvá válnak a sugár számára. Ahhoz persze, hogy ez megtörténhessék, a sugárnak nem szabad anyaginak (korpuszkulárisnak) lennie. Tegyük fel, hogy valóban ez nem anyagi sugárzás, hanem csupán elektromágneses mező támadáspontjai, amelyeket úgy tudunk irányítani, hogy egymásra helyeződjenek. A lényeg az, hogy amikor
200 a mező térben terjed ki, a készülék mutatói nem mozdulnak. Ha a mező kiterjedése során atommal találkozik, akkor kölcsönhatás következik be, a tér feszültsége az atomtömegtől függően megváltozik, s a készülék mutatói kilendülnek, a megfelelő emlékezet-berendezés ezt feljegyzi, s egyidejűleg rögzíti a kölcsönhatás téridő koordinátáit, vagyis lokalizálja az eseményt, továbbá a kölcsönhatások sorrendlét is stb., majd a 1020 egyenkénti leolvasás elvégzése után (másodpercenként több milliárd leolvasás sebességgel) már rendelkezésünkre áll a teljes információ a test összes atomjainak helyzetéről, vagyis a test anyagi konfigurációjáról.
A készülék annyira érzékeny, hogy az ionizálódott atomra másként reagál, mint a nem ionizáltra, és ismét másként a fehérjeláncok egy meghatározott helyén lévő atomra, hiszen a reagálás a molekula elektronburkolatának tömöttségétől függ stb. A feljegyzést végző, mozgó elektromágneses mezők hatásukkal kétségkívül előidézik azt is, hogy a test atomjai könnyedén kilendülnek korábbi helyzetükből, ezek a kilendülések azonban olyan jelentéktelenek, hogy a szervezet mindennemű károsodás nélkül el tudja viselni őket. Amikor már kész a leírásunk, vezetéken leadjuk a vevőkészüléknek, az pedig, megkapván az információt, működésbe lép, és a vonal túlsó végén megteremtődik az individuumkópia. Ez a személy eszményien hasonló az eredetihez, az eredetinek azonban minderről mit sem kell tudnia, az eredeti elhagyja a fülkét, és hazamehet, s nem is kell sejtenie, hogy valahol másolata - esetleg másolatainak egész légiója - jött létre. Ez volt tehát az első kísérlet.
Indítsuk most el a második készüléket. Ez jóval brutálisabban dolgozik, minthogy letapogató sugara anyagi, és a kibocsátott részecskék egymás után belecsapódnak a test atomjaiba, kezdetben a külső rétegeiébe, majd az egyre mélyebb rétegekéibe stb. Minden egyes alkalommal összeütközés, majd visszapattanás történik, és a bombázó részecske kitéréséből ismerve a részecske impulzusát, kiszámítjuk a célrészecskének (a test atomjának) helyzetét és tömegét. Ilyen módon pontosan ugyanolyan részletes leíráshoz jutunk, mint az első volt, ámde ezzel az eljárással szétporlasztottuk a szervezetet, amelyből végső soron mindössze egy láthatatlan felhőcske marad.
Tessék jól megjegyezni: mindkét esetben pontosan ugyanazt az információmennyiséget kaptuk, ámde a második esetben a leolvasás során megsemmisítettük az eredeti szervezetet. Minthogy pedig a megsemmisülés oka kizárólag a készülék működésének brutális jellege volt, a szerzett információ terjedelme ettől semmivel sem növekedett, ezért a megsemmisülés ténye az információtovábbítás tényének csupán kísérő jelensége, és egyáltalán nem áll kapcsolatban sem a leolvasással, sem az atommásolatnak ezt követő szintetizálásával a vonal túlsó végén.
Az információtovábbítás és az általa lehetővé tett szintézis ugyanis mindkét esetben tökéletesen azonos. És minthogy egyformán zajlik le, ebből világos, hogy az eredeti sorsa egyáltalában nincs hatással azokra az eseményekre, amelyek a vezeték túlsó végén történnek. Más szóval: a túlsó oldalon, a vevőkészülékben, mindkét esetben tökéletesen egyforma személyek keletkeznek. Minthogy pedig az első esetre vonatkozóan bebizonyítottuk, hogy a létrejött személy nem lehet az eredetinek a folytatása, ezért ugyanennek a megállapításunknak igaznak kell lennie a második esetben is. Sőt, ezenkívül még azt is bebizonyítottuk, hogy a szintetizátorban létrehozott személy mindig utánzat, másolat, nem pedig „vezetéken közvetített eredeti", ebből pedig az következik, hogy a szervezet létét meghatározó ok-okozatláncba beépített „beszúrás" - amelyet az információ leírása és továbbítása alkot, lényegileg nem egyszerűen csak beszúrás, nem csupán cezúra ugyanazon személy szakadatlan létezésének két része között, hanem az individuumimitációnak- valami ikerféleség megalkotásának - aktusa, emellett az eredeti vagy életben marad, vagy elpusztul. Sorsa a másolat sorsára semmiféle hatással sincs, minthogy ez a másolat sohasem az eredetinek a folytatódása; az eredeti viszont az első esetben azáltal, hogy életben marad, puszta jelenlétével megcáfolja azt az állítást, mintha őt tulajdonképpen valahová
201 „táviratilag közvetítették" volna, a második esetben pedig pusztulása következtében azt - a fenti bizonyításunk szerint - hamis látszatot kelti, mintha mégis elindult volna „a vezetékben való utazásra".
Végül képzeljük el kísérletünknek egy olyan változatát, amely atommatrica valamint atomszintetizátor nélkül történik. Ma még megvalósíthatatlan ugyan, de ezen az úton már jelentős előrehaladást tettek. A petesejt szervezeten kívüli megtermékenyítésére, és a magzat biobölcsőben való kifejlesztésére gondolunk. A petesejtet ketté kell osztani. Egyik felét megfagyasztjuk, a másik felét hagyjuk normálisan fejlődni. Tegyük fel, hogy kifejlődik belőle az ember, s életének huszadik esztendejében meghal. Ekkor kiolvasztjuk a petesejt másik felét, és húsz esztendő múlva birtokunkban lesz a „második iker", erről pedig bízvást elmondhatjuk, hogy folytatása az elhunytnak: ezt ugyanolyan alapon mondhatjuk, ahogyan a szintetizátorban létrehozott atommásolatról elmondottuk. Az a körülmény, hogy a „folytatás" keletkezésére húsz évig kellett várni, semmit sem jelent, hiszen teljesen lehetséges, hogy az atomszintetizátornak is húsz évig kellett volna működnie az atommásolat létrehozásához. Ha pedig mármost azt a „másik ikret" [???] a halott folytatásának, nem pedig meghökkentően hasonlító alteregójának tekintjük, akkor ugyanezt kell vonatkoztatnunk az atommásolatra is. Így tehát minden közönséges iker, amelynek fejlődését hibernálás révén feltartóztattuk, tulajdonképpen a saját testvérének a „folytatása". Minthogy pedig a hibernálás időtartama tetszés szerint megrövidíthető, végső fokon mind a két iker a másiknak a folytatása, ami viszont már nyilvánvaló abszurdum. Bár igaz, hogy az iker nem eszményi molekuláris másolata az „eredetinek". Ámde az a hasonlatosság, amelyet ugyanaz az ember mutat fel mondjuk nyolc, majd hetvenesztendős korában, nyilvánvalóan még kisebb mint az ikrek hasonlósága. Ennek ellenére senki sem tagadja, hogy ez a gyerek és ez az aggastyán egyugyanaz a személy, amit a két ikertestvérről nem lehet elmondani. Tehát nem az analóg információ mennyisége az, ami a létezés folytonosságát eldönti, hanem az agy dinamikus struktúrájának (még akkor is, ha az élet folyamán jelentős változásokon megy át) genidentitása, vagyis genezisének egységes volta.
[202]