ZÁRÓSZÓ
1
Abban az utószóban, amellyel a Summa első kiadását lezártam, szemléletes példán akartam bemutatni az egymást követő tudományos megállapítások kérészéletűségét, s ezért hivatkoztam akkor – az 1963-as év vége felé – egy felfedezésre, az ún. kvazárokra, amelyek mérhetetlenül távoli, csillagszerű testek, de mégsem csillagok, és energiakibocsátásuk, úgy látszik, teljesítményében messze meghaladja az általunk eddig ismert összes energiaforrásokat, beleértve az annihilációs folyamatokat is. Ezekre az objektumokra vonatkozóan igen gazdag megfigyelési anyag gyűlt össze, különféle hipotézisek buktak meg, de a jelenleg elfogadott kozmológiai és kozmogóniai modelleket nem értékelték át, olyannyira, hogy azok tartalmaznák az új adatokat, és azokat a maguk elidegeníthetetlen alkotóelemeivé tették volna. Az eddig elfogadott világegyetem-modellek helyességét mindenesetre kétségbevonták, és ma a szakemberek közt, akiket felpezsdített egy eljövendő szintézis reménye, meglehetős nyugtalanság uralkodik, s e nyugtalanság góca (igaz, eléggé krónikus formában ahhoz, hogy hozzászokjanak) a fizika, és különösen az elemi részecskék fizikája. Ugyanis mindaz, amit a kérdés szakértői a hipotetikus „szuperrészecskékről", a kvarkokról mondanak, és mindaz, amit egyesek nagy merészen valamilyen kapcsolatról állítanak, amely e kvarkok és még a galaxisok között is fennállhat, és amely végre egy valóban átfogó teljességű modell keretében lehetővé tenné a mikrovilág és makrovilág szintézisét – mindez inkább az ábrándok, mint a kísérleti bizonyításnak alávethető hipotézisek jegyét viseli magán.
Amikor tehát a megismerés egy felsőbb emeletére lépve, az elhagyott fokon magunk mögött hagyjuk az anyagi világnak teljesen világos, sőt szemléletes, de sajnos elavult modelljeit, akkor már sejtjük magunk fölött a következő emeletet, és ma „az elértek" állandóan ismétlődő relativizálódásának ebben az érzésében rejlik tán a tudomány fejlődésének alapvető vonása – hiszen ennek meggyorsulása feloldja, vagy éppenséggel pragmatizálja az elméleti építmény érvényességét és jelentőségét, ez pl. abban nyilvánul meg, hogy a fizikusok egyre szívesebben alkalmaznak bizonyos „ideiglenes" szakkifejezéseket a szerfölött homályos ontológiai „státusról", mindenféle „pszeudórészecskékről" vagy „pszeudólyukakról".
Hangsúlyozni kell, hogy (főként a fizika terén) az elméleti konstrukciók változásának ez a gyorsulása szinte valami engedélyező szankcióval látja el a kitűnően „felállványozott", de mégis ideiglenes fogalmak megalkotását, ez azonban nemcsak hogy nem a fizikának valamiféle gyengülését, holmi viszonylagossági mocsárba merülését jelenti, hanem az elért technológiai eredményeket illetően, a nagyon is látható haladás felé mutat. Ez azt bizonyítja, hogy egy nagymértékben nem végleges tudásra támaszkodva, határozottan befejezett, végleges anyagi eredmények érhetők el. Egyszóval, a
319 fizika hatékonysága a technológia tekintetében növekvőben van még abban az esetben is, ha az egyes fizikai fogalmak „metafizikai bizonyossága" (ha ilyennek a jelenlétéről egyáltalán szó lehet) egyre csak közeledik, egyébként talán közelítőleg, a zérus felé.
Azt, hogy a világ reális, létezik, kétségtelennek tartjuk, ámde arra a kérdésre; hogy „miként és mivel teszi ezt" egyidejűleg érkeznek különféle és történelmileg változó feleletek, amelyek – az információnövekedés szempontjából - és különösen technológiailag egyre gyümölcsözőbbek. Úgy látszik, egymással ellentétes filozófiai irányzatok – különféle színezetű pozitivizmusok, valamint a velük szemben álló doktrínák – útkereszteződésén állunk. Ez a történetileg kialakult antagonizmus megérdemli, hogy közelebbről szemügyre vegyük, abban az aspektusban, hogy mit is várhatunk a jövőtől. Klasszikus értelemben az episztemológiának egy bizonyos elvi kérdéséről van szó: hogy vajon tudásunk valóban csak az ember állati készségeinek felfokozása-e, amely felnövekedett odáig, hogy az ösztönösségből elméletté változik, és amely a magát mindenbe beleártó teleológia-keresés során a fajok fejlődése révén nyert alakot - vagy pedig mintegy mögötte vagy tőle függetlenül az Értelem dolgozik-e bennünk, mint a gondolatnak valami sajátos törekvése az eszközei fölötti autonomizálódása és a lét végső igazságainak elérése felé, tehát azt jelenti-e mindez, hagy ez az Értelem felfedezte ama szükséges dolgok létező világának bizonyos „tulajdonságait", amely dolgoknak az alapzatát az empirikus előrehaladás sohasem lesz képes alámosni. Így vázolható fel a „pozitivisztikus" szellemi irányzatnak, amely végleg elkötelezte magát a lehetséges anyagi hatások szférájában, és másfelől a nem eszközkategóriákban gondolkodó s a megismerést transzcendentalizálni törekvő „tiszta értelemnek" az antagonizmusa. A pozitivisztikus álláspont szerint ez az Értelem csupán tévedés, azoknak az „információátalakítóknak" alaptalan követelése; amelyeket sokkal földibb célok érdekében ültetett koponyánkba az Evolúció. Ugyanakkor ezzel homlokegyenest ellenkezően, az Értelem, ez az egész, beláthatatlan, de másfelől haszonnal járó sürgölődés, amely az empirikus problémák körül folyik, alapjában véve nem más, mint sajátos- lemondás, bezárkózás olyan kérdések körébe, amelyek csupán eszközök segítségével megoldhatóak, ha körükből eltávolítjuk azokat a problémákat, amelyek évszázadok óta magyarázatot kívánó titkokként izgatták az emberi gondolkodást. Az, hogy ezeket „látszatproblémák" vagy éppenséggel „értelmetlen problémák" névvel illetjük, ez valójában a végletes empirizmus álláspontjának logikus következménye, ám olyan következmény, amely hiába igyekszik működési diadalaival elfeledtetni az említett titkok vonatkozásában megnyilvánuló tehetetlenségét.
Ezt a tiszteletre méltó konfliktust tette gúny tárgyává Leszek Kolakowski Pozitivista filozófia c. művének 31 záró fejezetében. Következtetése két, egymással szembeállított álláspont egymáshoz való viszonyításában tetőződik: a minden rendű és rangú pozitivizmusok hol azt teszik, hogy az Értelmet, annak transzcendentális igazságok felé törekvő „tiszta" alakját azáltal redukálják, hogy így vagy amúgy az állatvilág mélyéről származtatott biológiai aktivitás körébe sorolják, hol meg „aszketikusabb" alakokban ábrázolják, s lemondva arról, hogy diszkrimináló választ adjanak a genetikus magyarázat kérdésében, ennek az Értelemnek minden gondolati gyümölcsét nemlétre ítélik, mégpedig a kísérleti „kifordíthatóság" hírhedt guillotine-jának alkalmazásával. A „tiszta értelem" ügyét Kolakowski vesztett ügynek tartja, lenyűgözi őt azonban ez ügy párthíveinek makacssága, amit ő legalábbis azért tart nagyszerűnek, mert olyan szokatlanul sokáig tart, és egyre újabb formákban való újjászületése mintha ennek az Értelemnek az „immanens" jellege mellett szólna, létezése ugyanis szinte biztosítja azt a telítetlenséget, amit minden empirikus, tehát eleve nem teljes adathalmaz maga után hagy, hiszen a kísérleti tudományok mást adni nem tudnak. Az egymással küzdő filozófiák e drámájának bemutatásában az utolsó tagot, amely teljes egészében, tehát mint-
320 egy „kívülről" is magában foglalja e csata értékelésének próbáját, több szempontból fenntartással kell fogadnunk. Először is azért, mert nem áll, hogy az empirista ne tudna valamilyen értelmes választ adni a világ olyan „tulajdonságainak" kérdésében, amelyek „feltétlenül végesek" - mégpedig abban a szerénynek mondható értelemben, hogy fizikailag megvalósíthatatlan világmodelleket is el lehet képzelni (pl. nem lehetségesek olyan világok, amelyekben ellenkezőjükre fordított termodinamikai törvények uralkodnak). És lehetséges, legalábbis megközelítőleg, azt a megállapítást tenni, hogy a világmindenség bizonyos lokális tulajdonságai azért szükségesek, hogy a világmindenség jelenlegi alakjában állhasson fenn. Továbbá, ami talán még fontosabb: az a végső alternatíva, amelyhez Kolakowski elérkezik, az Embernek és Világnak az az immanens alkalmatlansága, összeegyeztethetetlensége, amely a soha nem csillapítható (mégpedig „az Ember Természetének hibájából", vagy, ha úgy tetszik, „a Világ Természetének hibájából" nem csillapítható) tudásszomj sui generis tragédiájának létezését valósággal szuggerálja - nem azért áll gyenge lábon, mert az empirizmuson kívül eső feleletet jelent, hanem inkább azért, mert a maga expresszíven metaforikus jellegével eltakarja előlünk az olyan megértés lehetőségét, amelyet nem kevésbé súlyos következményeket magukban hordozó eredmények terhelnek, de amely valamit mégis ki tud fejezni a további fejlődés tényleges állapotairól, legalábbis hipotézisként. A szemléleti perspektíva megváltozásával ugyanis az említett antagonizmus bizonyos átalakulás után - legalább részben - elveszíti gyászos dicsfényét, annak a vereségnek értelmet elszomorító képét, amelyet az empiristákkal vívott hosszú harc után - detronizált szuverén gondolat mért reá, bár, jegyezzük meg, az empiristák ebben a harcban meglehetősen pyrrhusi győzelmet arattak, hiszen elvégre ők is az igazság keresésére indultak, amit azután a végén - az örömet legfeljebb mazochistáknak okozó elégtétellel - a közvetlenül funkcionáló hasznosságra voltak kénytelenek átcserélni.
Először is tehát, ami a genetikai redukciókat illeti, az ember bárminemű tulajdonságainak kompromittálására irányuló erejük szerfölött korlátozott. Ilyen redukciókat alkalmaztak egy naiv argumentum ad hominem primitív alakjában azok az antidarwinista felfortyanások, melyek az evolúció elméletét azzal akarták lejáratni, hogy az - a majmokkal hoz rokonságba bennünket. Persze az effajta „érvelések" pejoratív mellékízének csak egy meghatározott korszak történelmileg privilegizált esztétikai normáira vonatkoztatva volt némi „meggyőző" értéke. Gondolkodásunknak „gyakorlati" és „tiszta" értelemre való szétválasztása talán ugyanolyan, mint amilyen - egy másik létszférában - a nemek és az erotikus szerelem kölcsönös kapcsolata. Genetikai nézőpontból a két nem létezése egzakt módon levezethető az információátadás elméletének merőben fizikai értelmezéséből. Az anyagi világban az ilyen kommunikációkat szükségképpen hőmozgás vagy sugárzás jellegű „zajok" zavarják, s a megtermékenyítés aktusa alapjában véve nem egyéb, mint az öröklődő információnak minden nemzedékben megújuló olyan „leolvasása", ami a „zajok" okozta veszteségeket a minimálisra csökkenti, és ugyanakkor az értékes mutációs „újdonságokat" gyorsuló ütemben terjeszti a populációban, ami alkalmazkodási-evolúciós szempontból hasznos jelenség.
Ilyen módon a kétneműség ténye egészen a termodinamikáig vezethető vissza, és „a nemek titka" ebben az értelemben egyszer és mindenkorra megoldottnak tekinthető. Elfogadható-e azonban az erotikus szerelem olyannak, szinte a fizikai-információelméleti szükségszerűség szankciója fémjelzi, s ezáltal nemcsak egészen oksági gyökeréig vezethető vissza, hanem egyszerűen egy beköszönteni készülő „zajellenes kromoszómainformáció-leolvasás" első stádiumának tekinthető? Ezt a nézetet a legbőszebb empirista sem lesz képes magáévá tenni, mert nagyon is jól tudja, hogy az, a maga „biológiailag előkészítő" feladatainak szempontjából milyen borzalmasan túlméretezett, milyen, valósággal evolúcióellenes „elhajlásokat", a fajra szerfölött káros „szuperfixálásokat" okoz,
321 hiszen azt tapasztaljuk, hogy partnerének halála után az egyed nem viszi át érzéseit haladéktalanul s nyilvánvaló haszonnal a szexuálisan már hasznavehetetlen holttestről a fajnak egy másik, amazzal nemileg azonos példányára, hanem olykor igen hosszú időn át még óvja, szinte dédelgeti ezt az immár teljesen antiracionális és antibiológiai érzést. Ilyenkor ez a szerelem a legteljesebb mértékben fölösleges, és a természetes kiválogatódásnak ki kellene selejteznie megnyilvánulásait, előnyben részesítve a totális promiszkuitást, minthogy ez maximalizálja a nemzés tempóját, minden erotikai gyász pedig csak fékezően hat rá. Nincs olyan biológus, aki elfogadná ezt az ilyen értelmezést, mert ez bizony közönséges vulgarizálása, ha ugyan nem egyszerű kifigurázása az evolúció törvényeinek. Mert más dolog: „feltárni" a kétneműség keletkezésének természeti-oksági mechanizmusát - és megint más azt tapasztalni, hogy ennek az „ősoknak" a feltárása egyenlő az egész emberi erotikának genetikus forrásaira való redukálásával. Ehhez hasonlóan értelmünk genetikusan állati eredete sem kompromittálja a prakticista beállítású értelmet, és nem is csinál aberrációs jelenséget a „tiszta értelemből". Az az álláspont, amely az ember „agybeli túlméretezettségében" - s ez nem elégíthető ki az empíria sietős válaszaival - legalább közvetett okát látja a fajunk „elfajulásának", hatalmas vitát kavar, méghozzá a legkevésbé megfelelő helyen. Az elfajulás magában foglalja a norma létezését - de hát mi is ez a norma? Egy érdemes antropoida? vagy egy mammuthus? egy neandervölgyi? egy számítógép? egy angyal? Ha pedig nem az anyagi rendszerekben, hanem az értékek szférájában van szó elfajulásról, elhajlásról, akkor ugyan mi jelentheti azt az arany középutat, amelytől a fejlődés folyamán elhajoltunk?
Az ilyenfajta biologizáló filozofálásnak, melyről megjegyezhetjük, hogy ma kevésbé divatos, mint volt néhány évtizeddel ezelőtt, racionális forrása bizonyára abban rejlik, hogy az emberek egyéni és társadalmi működésének, olykor szinte önpusztító tevékenységének ellentmondásaként ott van az élő természet pontos funkcionálása – az, amit nem véletlenül neveznek „a Természet bölcsességének". Az elfajulás – így gyanítom –, arra vezethető vissza, hogy ezt a bölcsességet valahogy lenéztük, mert kitörtünk az „ösztönösen bölcs" természeti rend kereteiből, és civilizációnk építésekor ezekhez képest szabad kezdeményezéseket kerestünk – végzetes következményekkel. Hiszen nem indul per az egyes fajok ellen azért, mert más fajokat kipusztítottak; mindaz, ami a természetben történik, mintegy elkerülhetetlen és vétlen, s már csak ezért is tökéletesebb annál, mint ami a szakadatlan – s a hitek és filozófiák sokfélesége folytán egyre kiéleződő – kutatómunkára ítélt társadalmakon és elméken belül lejátszódik. Az Ember és a Természet itt vázolt szembeállításának két aspektusát a rövidség kedvéért „értékelésinek", illetve „konstruktőrinek" fogjuk nevezni. Az olyan „értékelő" szembeállítás, amely szerint az állati (vagyis az „információszegénység") jelenti a normális állapotot, és az emberi az „abnormálisat" (vagyis az elfajulást), logikailag éppen olyan elhibázott, mintha pl. háromszögeket és négyszögeket hasonlítanánk össze egymással annak megállapítása végett, hogy e kettő közül melyik az, amelyik a másikhoz képest „elfajulást" jelent: mindkét esetben egymással összemérhetetlen kategóriákkal operáltunk. Egy értékelési szövegben az „elfajulás" elnevezés csupán egy „rosszabb" állapotnak, vagyis „a rossznak" empirista elnevezésbe való burkolása, míg a „norma" fogalmát implicite azonosítják a „jóval". Hogy azonban a bolygók vagy az oroszlánok viselkedése miért „jó", és miért „rossz" az emberé – azt nem tudjuk. Ugyanilyen alaptalanul lehetne pontosan ellenkezőleg értékelni.
Más a helyzet a „konstruktőri" felfogással. Érdemes megjegyeznünk, hogy azt a konstruktőrt, aki összes félresikerült terveit és rosszul működő gépeit megsemmisítve, csak a legsikerültebb alkotásait tárná elénk, nem bölcsnek, hanem inkább hipokritának neveznénk. A Természet eljárásai erőteljesen emlékeztetnek egy ilyen konstruktőr gyakorlatára. Úgynevezett bölcsessége tautológiai
322 eredetű, hiszen az, ami „nem jó" (mármint evolúciós-alkalmazkodottsági értelemben), az el is pusztul, s ezért a „fajok létezése" szó szerinti értelemben úgy fogalmazható meg, mint a „jól konstruált" sőt „tökéletes" életformák „létezése".
Ha számításba vesszük, hogy egy évezredre mintegy harminc emberi nemzedék jut, akkor a Homo sapiens faj prototípus-termelésének elsődleges beindításától 30 000 nemzedék, attól a modelltől pedig, amely már bekerült a tömegtermelésbe, és amely csekély változásokkal még ma is működik, 4000–6000 nemzedék választ el bennünket. Ez a szám a fajok evolúciós differenciálódásának tipikus lefolyásaival összehasonlítva, különösen, ha a konstrukciósan „sikerült" fajokat vesszük számításba, igen csekély. Így pl. a ló mintegy 20-30 millió nemzedékre tekinthet vissza. Az arányeltérés meghökkentő.
Az ember megjelenését megelőző evolúciós sikerek egyik legnagyobbika volt az olyan rovarok megalkotása, amelyeknek társadalmi - az állatok közt egyedülálló módon - egyedek közti exteriorizált (vagyis külső tárgyakra vonatkozó) nyelveket alakítottak ki, ezek szimbolikusan fejezik ki a strukturális idő-tér viszonylatokat (ilyen pl. a méhek nyelve). A rovarok fluktuációt leküzdő ellenállóképessége egyenesen elképesztő. A gerincesek egy-egy faját teljesen kiirtani nem jelentene különösebben nehéz feladatot az embereknek -- ezzel szemben a rovarok esetében, mint ezek biológiai ellenfeleinek, ma sem sokkal jobb a helyzetünk, mint volt elődünké 100 000 évvel ezelőtt. Az ízeltlábúak osztályában az idegi vezérlés öröklődési csatornában való előprogramozásának a direktívája diadalmaskodott, mégpedig oly mértékben, ahogyan azt az evolúciónak sohasem sikerült megismételnie. Nincs kívülük még egy élőlény, amely működésre kész (jóllehet mondattan és szókincs tekintetében szegény) nyelvvel jönne a világra. És ezt a sikert alaposan ki is aknázták, amiről már maga az a tény is tanúskodik, hogy mintegy 715 000 rovarfaj létezik - míg az összes többi állatfajok együttes száma 140 000 körül van. Minthogy a rovarok több százmillió év óta léteznek, osztályukban az evolúció végigpróbálta az összes konstrukciós variánsokat, és ebben a „mérnöki szakmában" már szó sem lehet semmiféle „forradalmi felfedezésről".
Az evolúciónak következő sikere az ember: az előbb említettnél gazdagabb kiterjedési lehetőségekkel (aminek bizonyítéka az emberi fejlődés üteme, és nem a mi önimádatunk), ezt azonban az ökológiai egyensúly elvesztésének állandóan nagy kockázata kísérte, mivelhogy a földi környezet változásainak üteme egyaránt túlszárnyalja a biológiai alkalmazkodás maximális ütemét, akár az egyed, akár a faj adaptálódásáról van szó. Az ökológiai egyensúly biztosítéka a természetben az evolúciós változások lezajlásának lassúsága: ennek köszönhető, hogy a faj jobb alkalmazkodásának útján a rendszer szervezetének önszabályozó változásai kiegyensúlyoznak minden „mutációs lépést". Konstruktőri szempontból „a Természet bölcsessége" a végtermékért hozott áldozat, az egyéni kezdeményezésnek olyan minimumával, amely alig egyeztethető össze a faj túlélésének funkciójával. Az egyedi működés paramétereinek erősen egyénietlenítő hatású korlátozása nyilván a rovaroknál kulminált. Az ilyen „bölcs" eljárás „óvatosnak" mondható, mert maximális önbiztosításra mutat azáltal, hogy az egyedi cselekvésért „áthárítja a felelősséget" magára a fajnak az egymást követő nemzedékekben megismétlődő sémáira. Hasonlattal élve, azt mondhatjuk, hogy a rovaroknak azért nem kell a haladás útjait keresniük, mert azt - evolúciósan - már megtalálták, és mert mindaz, ami „cselekvési döntés" lehet az életükben, öröklődően beprogramozott bonyolult ösztönök alakjában már rendelkezésükre áll. Tehát valamiképpen maga a méhek vagy hangyák biológiai struktúrája „bölcs", az ő társadalmaikban nincs helye a (káros) működések „negatív" szórásának, de a „pozitívnak" sem, vagyis a „zseniális egyedeknek" ebben a társadalomban nincsen helyük, még akkor sem, ha másfelől lehetséges volna ilyenek létrejötte. Az ilyen „bölcsesség" környezetileg, ugrásfüggvény-
323 ként realizálódik: amint a környezeti változók változása bizonyos értékhatárokon átlép, az előprogramozott műveletek eredményessége hirtelen és megfordíthatatlanul aláhanyatlik. Az ember viszont „saját szakállára", mármint nem az információközlés örökletes csatornáin át szerzi meg a bölcsességet. Sorsa és lehetőségei tehát nemcsak a faj konstrukciós tervétől, hanem – mégpedig nagymértékben – a társadalom történetileg kialakult tervétől is függenek. Innen a következtetés, hogy nem lehet az ember „elfajulásáról", mint evolúciós patológiai jelenségéről beszélni, empirikusan azonban lehet mérlegelni, hogy mekkora vajon a – komparativisztikában meg is mérhető – működési kockázatossága a Homo sapiens modelljének, aki a fejlődésben részt vevő lények közül egyetlenként – maximális mértékben vesztette el a létfenntartás lehetőségét garantáló, önműködő biztosítékokat. Ezeknek az elvesztésére azért került sor, mivel az agy megnövekedése olyan helyzetbe hozta a hominida-„prototípusokat", amelyekben faji ösztönösségnek a kultúra által közvetített kumulált egyedi tapasztalatok ellenállhattak. A rovarok társadalmi struktúrája tisztára biológiai alakulat, minthogy konkrét megjelenési formáját az öröklődési csatornán át érkezett nemzedéki információ határozza meg. Ezért azután változásainak ütemét is csak a természetes kiválogatódás és kiselejteződés törvényei irányítják. Szoros értelemben vett társadalmi evolúcióról tehát tulajdonképpen csak az ember vonatkozásában beszélhetünk, mert az ember társadalmi szervezettségének változékonysága nem az öröklődési csatornától függő, vagyis nem biológiai a fajok fejlődésének értelmében. Az „emberi sors irányítása" kettős (kétcsatornás) módjának megvan a dinamikai következménye: megengedi a természetes fejlődés tempójának túlszárnyalását, radikálisan függetleníti a fejlődést a „mutációs kiigazításoktól", ugyanakkor azonban ez a tényező azzal, hogy (a meggyorsítás révén) potenciálisan növeli az alkalmazkodási plaszticitást, tehát kiterjeszti az aktív homöosztázis hatósugarát, egyúttal – más szempontból hasznosan – a bioökológiai biztosítások funkcióját is megszünteti. A hangyaboly vagy a méhraj evolúciós szempontból lassú is, meg á fenti értelemben optimálisan biztosított is egyidejűleg, ezzel szemben az emberi társadalom a technoevolúció folytán a változékonyságnak olyan széles területét szerzi meg, hogy végül már nem is biztos abban, lépést tud-e tartani azokkal az átalakulásokkal, amelyeket éppen e változékonysága idézett elő. Ilyen módon az evolúciónak minden alkalmazkodási tendenciában meglevő lassú, de biztos ütemét túlszárnyalja egy faj fejlődése, amely a biológiai fejlődés természetes menetét a technológiainak exponenciálisan gyorsuló ütemével cserélte fel. Ehhez a szituációhoz hozzátartozik az állandó kockázat, mely más, mint az evolúciós, minthogy annak a fajnak, amely évmilliók óta létezik, megvan – eltekintve egy külső katasztrófa bekövetkeztétől – a huzamos fennmaradást jelentő állandó esélye, míg az a faj, amely technológiát fejlesztett ki, e technológia felfokozódásának közvetett eredményeivel mintegy önmaga intéz támadást támadás után saját ökológiai biotopja ellen. Bizonyos technológiák negatív következményeivel más technológiák eredményeit állítja szembe – ámde az így nyert „domesztikált" rendszer-egyensúly mindig sokkal ingatagabb, mint a természetes. A stabilizáltságnak ez a csökkenése elkerülhetetlennek látszik, mert léte egyre inkább függ a társadalom technikai bázisának hatásosságától. Lehetséges, hogy ez a csökkenés bizonyos tartósan fennmaradó értékig haladna, ha a folyamatban kevesebb változó venne részt, mint amennyi szerepel benne: ha, mondjuk, a technoevolúció fejlődési tempója véglegesen állandósulna. Ámde nincs így: a fejlődés olyan gyorsuló ütemben zajlik le, amely a civilizáció felépítésének kezdeti fázisaiban még jelentéktelen, és gyakorlatilag nincs is nagyobb jelentősége, aminek folytán ezekben a szakaszokban viszonylag csekély is a civilizációnak „technológiai függősége", pl. a kőkorszak mindkét szintjén (a paleolitikumban és a neolit korban). Ámde tízegynéhány évezreddel később a bekövetkező változásoknak a meggyorsulása olyan tényezővé lesz, amelyet már nem lehet mellőzni: mert zavarja a leendő állapotok megjövendölését, s ennek folytán elmossa,
324 átmenetiekké, majdhogynem pillanatnyiakká teszi az egymás után elért egyensúlyi állapotokat. Még nem szoktunk hozzá a rendszer-szervezettség ilyen totálisan dinamizált formájához, és ezért érezzük úgy, mintha egy meghatározott, bár talán még csak homályosan ismert végleges egyensúlyi állapot felé törekednénk, és mintha a jelenlegi akceleráció csupán az odavezető út volna, mintegy valami „társadalmi embriogenezis" jelensége, amely a maga sebességével végül is létrehozza az „érett" struktúrát. Mégis úgy kell gondolnunk, hogy az ilyen feltételezések alaptalanok, mert a változások helyébe semmiféle végső tartósság sem lép mindaddig, amíg a tudomány és technológia gyorsuló evolúciója tart, ennek pedig nem látni a végét, sőt egy ilyen befejeződést el sem tudunk képzelni. Mindenesetre az első utalás erre az lenne, ha a technológiai változékonyságnak valamiféle szabályozóit fedeznénk fel, amelyekkel megfoszthatnánk ezeket a folyamatokat eddigi heves karakterüktől, ámde megint csak nem tudjuk, hogy tulajdonképpen hol, mivel is kellene megkezdeni az olyan tényezők kutatását, amelyek a technoevolúció ütemét szabályozzák. A technikai gyorsulásnak egyetlen, s tegyük hozzá: tőlünk független szabályozója az, hogy milyen fokúak azok a legyőzendő nehézségek, amelyekbe a Tudós és a Konstruktőr ütközik, s amelyek határozottan kölcsönös összefüggésben állanak a jelenségek rendszerbeli bonyolultságának szintjével. A helyzet nem valami előnyös számunkra, minthogy a kapcsolatoknak ebben a rendszerében kifejezésre jutó sorrend, amiben a haladás információs-vezérlő „kvantumait" felhalmozzuk, inkább a természet sajátosságaitól, mintsem a stabilizálás társadalmi igényétől függ. Nem tudunk azonban változtatni a dolgok ilyetén állásán, és azt sem tudjuk, sikerülni fog-e ez bármelyiknek is az elkövetkező földi nemzedékek közül.
Tehát arra a következtetésre jutunk, hogyha nem lehet is szólni az ember „elfajulásáról" bármilyen empirikus értelemben, tisztán konstruktőriben - összehasonlítással - már mérlegelhetjük a Homo sapiens modell működési kockázatosságát, minthogy ez a Homo sapiens - a fejlődő lények közül az az egyetlen, amely sokkal inkább önmagának, mint bármely emberen kívüli tényezőnek köszönheti majd akár óriási, valóban „kozmikus" karrierjét, akár - ugyancsak lenyűgöző, mert bolygóméretű -- pusztulását. Ez általánosan ismert, közhelyszerű igazság, mégis érdemes megismételni annál inkább, mert mindennemű értékelési szándék nélkül folytatott eszmefuttatás eredménye: hiszen csupán összehasonlítottuk a földi evolúciós folyamat néhány válogatott „termékét".
Kolakowskinak az az állítása, amely a fenti megjegyzések ürügyéül szolgált, egy másik - némileg magasabb - szinten is felfogható, éspedig, mint az a kérdés, hogy átléphető-e vagy sem az, ami a világról szerzett ismeretünkben az „állatit" jelenti. Nos, szervezetünk összesített működésének makroszkopikus szintje kétségkívül megadja nekünk azt a kiváltságot, hogy felfedezhessünk bizonyos típusú összefüggéseket, amelyeket éppen ezen a makroszkopikus szinten mindjárt az első látásra észreveszünk, a belőlük fakadó összes következményekkel egyetemben. Ez a kiváltság megkönnyíti az empirikus tudás területén tett első lépéseket, majd a tudás bizonyos előrehaladása után viszont bizonyos fajta ballaszttá kezd átalakulni, azokká az antropomorfizmusokká, amelyekkel a testünkhöz képest nagyon kicsi vagy nagyon is nagy méreteket kutató fizikusok folytatnak meglehetősen elkeseredett küzdelmet. Valljuk be, bizonyos misztifikációval éltünk: az „állati" kifejezést ugyanis csak kölcsönvéve és csak ideiglenes értelemben használtuk, hiszen nem szabatos, de nem is sejtjük, miben nyilvánulhatna meg megismerésük „nem-állati" volta. A megismerés korlátját az eszköze jelenti, a nyelv: ez az, és nem „a bennünk levő állat", ami határt szab nekünk a felderítésben, hiszen csak az vethető alá empirikus próbának, amit szavakkal ki tudunk fejezni. Természetesen nem minden nyelvi kijelentés fordítható vissza empirikusan, de mindaz, ami visszafordítható, szükségképpen nyelvi. Így jutunk bele abba a szférába, amely a mai filozófiát a tegnapitól megkülönbözteti, hiszen,
325 amint mondani szokás, a tegnapi filozófusok a világ dolgain, a maiak a nyelv dolgain törik a fejüket.
Korábban azt javasoltuk, hogy működtető és megértési nyelveket különböztessünk meg. A tisztára működtető nyelvben a szó a betű szerinti értelemben testté válik. Az ilyen nyelv semmit sem „magyaráz", hanem csak materializálja kijelentéseinek „tartalmát" - a megfelelő cselekvési sorozatok programozásával. Érdekes a két nyelvfajta összehasonlítása: a működtető ugyanis molekuláris szinten startol, s ebből a többsejtűek makroszkopikus szintjére lép ki - ezzel szemben a természetes nyelv makroszkopikus szinten (a testünk szintjén) jön létre, és ebből lép ki „mindkét irányba", ti. az atomok és a tejútrendszerek irányába. Mind a két nyelvben felfedezhetjük az egyes „elnevezéseknek" nemcsak a „konnotátumait", hanem a „denotátumait" is, sőt még a „szemantikát" is, - ha elfogadjuk, hogy a természetes nyelv jelentéseinek azok a folyamatok felelnek meg, amelyeket ez a nyelv az „agyközegben" megszervez - az öröklődési nyelv „jelentéseinek" pedig azok a folyamatok felelnek meg, amelyek természeti közegen belül „igazolják" azt, hogy a szervezetben egyes, génnel determinált vonások, jellegek vannak jelen. Ebben az értelemben azonban a működtető nyelv szemantikája a legkifejezettebben lezárt, minthogy a gén szerint determinált tulajdonságok konkrét funkcióin túl nincs az ökológiai környezeten kívül eső semmiféle további próba jellegű „visszavonás" (a genotípus egy bizonyos része kijelöli a végtagok keletkezését, amelyek a mozgást „jelentik", egy másik rész kijelöli a látást „jelentő" szemet, ezt és más semmit), a természetes nyelv „agyközege" viszont csak „közbenső próbaállomás", minthogy a Természet és a Kultúra világában mások - az agy szempontjából külsők - is léteznek.
Külön kérdés azoké a közneveké, amelyek a működtető nyelvből hiányzanak, hiszen éppen ezért van az, hogy a jellege, mint fentebb mondottuk, lezárt, míg a természetes nyelv a jelenlétük folytán halmazelméleti (kontinuum) jellegű. Ha primitív leegyszerűsítéssel ragadjuk meg ezt a kérdést, akkor úgy mondhatjuk, hogy a köznevek megalkotásának szüksége a reális. világ valószínűségi természetéből jön létre, mégpedig ennek a sajátosságnak leggyakoribb, sztochasztikus „kiadása" szerint. Ezekben a jelenségekben egyszerre jelentkező két aspektus szétválaszthatatlanságáról van szó, s az egyik aspektus az, hogy a jelenségek egymáshoz hasonlóak lehetnek, a másik pedig az, hogy ugyanakkor bizonyos szempontokból különbözhetnek is egymástól. Minden asztal egy bizonyos értelemben „páratlan", más értelemben viszont az „asztalok" osztályának egyik eleme; a köznevek „megmerevítik" a hasonlóságokat, és minimálisra csökkentik a különbségeket; ahol a dolgok és a jelenségek unikális volta uralkodik, ott a köznevek egyáltalán feleslegesek, sőt lehetetlenek is. A valóságban nincs olyan magas rangú szabályosság, amelynek meglétét a nyelv megköveteli; a nyelv, mint az események leírása ezeknél többnyire rendezettebb. A sztochasztikus folyamatok, amelyek a földi körülmények közt szokatlanul gyakoriak, azt jelentik, hogy a véletlen elemek („a káosz komponensei") és a rendezettség elemei („a rend komponensei") együtt vannak jelen ugyanazokban a jelenségekben (az emberek, az állatok, a társadalom, a bonyolult és nemlineáris gépek és rendszerek viselkedése, az éghajlati, a meteorológiai változások stb.). A tudomány történetében a determinisztikus koncepciók megelőzik az indeterminisztikusakat, minthogy az előbbiekre mintegy önműködően, tehát korábban vezet rá bennünket maga a nyelv, amely igyekszik elkerülni a jelenségek sztochasztikájának véletlen aspektusait, illetve, hogy egy kissé világosabban fejezzük ki magunkat: analízis nélkül beszorítja őket a köznevek fűzőjébe. A működtető nyelv megközelítő eredményeket ér el - funkcionális értetemben - mégpedig a fejlődési gradiensek működésbe helyezésének folytán, amelyeket a molekuláris „önfenntartó", tehát „teleológiai" láncreakciók hoznak létre. Igen fontos a konstruktőr szempontjából, ha kiderül, hogy igen különféle technikák alkalmazásával is lehet
326 olyan eredményekhez jutni, amelyek invariancia tekintetében hasonlóak egymáshoz. Molekuláris szinten „az, hogy kaotikus" legtöbbször egyenértékű azzal, hogy „termikus" – vagyis a részecskék hőmozgásával. Az önfenntartó reakciók, és ezek folytán a fejlődési gradiensek erősítik a sztochasztikus folyamatokban levő szabályossági elemet, tehát a végeredmény működésileg – de nem másként! – hasonló a köznevek alkalmazásához: mindkét esetben a jelenségek rendje kerül felhasználásra, „elfojtva" véletlenszerűségüket.
A nyelveknek, mint kvantumos vezérlősorozatoknak a természetét nem lehet teljes egészében megérteni, ha nem vesszük tekintetbe az őket megalkotó rendszerek fizikai lényegét. Az élet termodinamikailag meghatározott módon valószínűtlen állapot, mégpedig jelentős mértékben az, mivel – egyesek véleménye szerint – maximálisan eltávolodott a tartós egyensúly állapotától S vajon egy rendszer, mely a szüntelen rendeződése folytán szivárog, és már az indulásánál a rend állandó vesztésére van ítélve, hogyan képes nemcsak stacionárius állapotra szert tenni, hanem – pl. az embriogenezissel – magasabb szintű szervezettséget is elérni? Nos: a molekuláristól kezdve a minden szinten „beléje szerelt" ciklikus folyamatok révén: ezeknek ugyanúgy, mint a leesni készülő labdát levegőben tartó ritmikus ütéseknek, mindenekelőtt időben kell szervezetteknek lenniük. Az élet termodinamikus elméletének nincs matematikai apparátusa. Amikor ilyennek hiányában B. Goodwin az élő rendszerekre vonatkozó formális elméletében a statisztikai mechanika klasszikus apparátusát alkalmazta, akkor már az első megközelítésben kimutatta, hogy milyen kiemelkedő szerepet játszik az életfolyamatban a sejt időleges megszervezettsége, mert ez a biokémiai jelenségeket tulajdonképpen alkotó molekuláris rezgések egybehangolása. A sejt: szinkronizált oszcillátorrendszer, s ezt a konstrukciós megoldást – az egyre újabb szabályozást hozó ciklusok periodikus voltán alapuló nyomással a kiindulási anyag diktálja. Az elvégzett analízisek szerint egy ilyen folyamatot rezgésmentesen stabilizálni nem lehet, ezt tiltja a fizika, tiltják az építőanyag sajátosságai. Az embriogenezis, az anyagcsere, a morfogenezis mind időben összpontosuló folyamatok, vagyis harmonikusan együttműködő molekuláris oszcillátorok szinkronizált tevékenységének eredői, és ez a magzatfejlődésben a hatványozódó konvergencia, érett állapotban pedig a pszeudostacionárius állapot hatását kelti, míg a periodikus folyamatok szinkronizált jellegének gyengülése az öregedéshez és halálhoz vezet el. Amint látjuk, az a jelenség, amelyet a kibernetikusok mindig negatívan értékelnek, a visszacsatolási szuperkorrekció által a rendszerben előidézett oszcilláció alkotja az életfolyamat nélkülözhetetlen dinamikus vázát. Tulajdonképpen innen is nyerik időbeli megszervezettségüket a nyelvi kijelentések, mint vezérlő-szabályozó programok, mint koncentrált rendezési dózisok, amelyeket állandóan újra és újra be kell juttatni a rendjét veszítő rendszerbe. Ebben a megvilágításban a természetes nyelvek megjelenésének „esélye" már benne van az életjelenségek alapjaiban, ugyanúgy, mint ahogyan az egysejtűek elemi reakciói is „előzményeit" jelentik az agyak keletkezésének. Ilyen értelemben ez is, meg amaz is egy sztochasztikus láncolat jelentéktelen, de huzamos valószínűségeként – múlhatatlanul megvalósul, persze, ha az evolúciós folyamat elég hosszú ideig tart.
A természetes nyelv ún. „értelmező ereje" számunkra – bármilyen paradoxul hangzik is ez –, alapjában véve homályos erő. Nem bocsátkozunk kockázatos vitába „a megmagyarázás lényegét" illetően, csak a most következő megjegyzésekre szorítkozunk. Fajunk az emberszabásúak törzsétől nem egészen háromnegyed millió évvel ezelőtt vált el annak a természetes kiválogatódásnak a hatására, amely előnyben részesítette a felépítési paraméterek egy bizonyos csoportját – és a kiválogatódás ismérvei nem tartalmazták sem a kvantumelmélet felállításának, sem az űrrakéták építésének készségét. S mégis az emberi agy információátalakító-képességének e kiválogatódás útján nyert „túltengése" elegendőnek bizonyult a paleopithecus látóhatárától ennyire távol eső eredmények
327 megvalósítására. De nem kevésbé volna igazán meghökkentő, ha az derülne ki, hogy a rendeknek az a halmaza, amelyet elménk „a lényeg megértésének" mélyreható érzésével megalkotni és elfogadni képes volt, a legpontosabban fedi mindazoknak a lehetséges rendeknek a halmazát, amelyek az egész világegyetemben csak felfedezhetőek. Elismerjük, hogy ez nem lehetetlen, ámde a legnagyobb mértékben valószínűtlennek látszik. Talán ez, a lehetőségeinket bagatellizáló gondolatmenet az egyetlen, amelyet ilyetén tudatlanságunkban javasolhatunk, hiszen korlátainkat tulajdonképpen nem is ismerjük, és ezért óvatosabbnak látszik feltételezni a létezésüket, mint átadni magunkat a határtalan optimizmusnak, hiszen az optimizmus elvakíthat, míg a korlátok posztulálása a korlátok keresésévé alakul át, s ez végül utat nyit e korlátok megrohamozásához. Ezért valójában már látjuk is azt a távoli eljövendő állapotot, amelyben könnyebb lesz uralkodnunk egy jelenség fölött, mintsem megérteni azoknak a feltételeknek a teljességét, amelyek lehetővé teszik ezt az uralmunkat, mégpedig ama változók és paraméterek nagy számára való tekintettel, amelyek a különösen nagyra törő vállalkozásokhoz hozzátartoznak. Reálisnak tartjuk ugyanis, hogy előbb-utóbb végleg szétágazzon a természetes nyelv működtető és megértési aspektusa, amelyeknek sajátos ötvözete az emberi nyelv. Hogyha sikerül keresztezni a véges automaták által termelt algoritmusokat nemalgoritmusos információáramlatokkal, amelyek önszervező gradiensek felügyelete alatt álló jelenségekből fakadnak, akkor a működtető nyelv megszűnik megértésinek lenni, s a tudományos „értelmezések" helyett, ilyenektől megfosztott jóslatokat fog produkálni. A megértési nyelv a gnosztikus automaták által viselt információhadjáratok megfigyelője lesz, learatja a győzelmek gyümölcsét, hírt ad semmi mással fel nem cserélhető élményekről, végül - nem utolsósorban tán, de értékelméleti elvek generátoraként lép fel. Valamely hirtelen fordulatról, amelynek eredményeként a gépek gondolatilag is uralkodnának felettünk, kár szólnunk. A működtető generátorok zavara sietteti a már most is észlelt változásokat, hiszen egy mind általánosabban megvalósuló szimbiózis, illetve a tudósok és az információs gépek szinergiája jön létre. Hogy a cselekvések ellenőrzése milyen mértékben marad az ember kezében, ez - valljuk meg - egy kissé a kiválasztott nézőponttól is függ. Abból, hogy valaki tud úszni, még nem következik, hogy hajó nélkül át tudna kelni az óceánon, s még kevésbé lehet ebbe a képbe beleilleszteni a sugárhajtású repülőgépeket meg a kozmikus rakétákat. Hasonló evolúció kezdődik - többé-kevésbé párhuzamosan - az információs univerzumban. Az ember ráirányíthatja a gnosztikus gépezetet a problémára, amelyet tán ő maga is meg tudna oldani (s ha nem ő, akkor tán az ükunokája) a gép azonban a működése során felhívhatja olyan problémára is a figyelmét, amelynek még a létezéséről sem volt sejtelme. Nos, ebben a legutóbbi példában, ugyan kié a vezető kezdeményezés ? Alig képzelhető el, még megközelítően is, akár annak a funkcionális egyöntetűségnek a foka, amely ebben a „megismerési ember-gép kettősfogatban" érvényesül, akár azok a különféle szabadsági fokok, amelyekkel az ilyen körülmények közt működő emberi agy gazdagodhat. És ez, hangsúlyozzuk a nyelvi „kettéágazásnak" csak a kezdeti stádiumaiban van így. További szakaszairól ma egyáltalában szinte lehetetlen bármi konkrétet is mondani.
Ámde hogyan állunk a kétféle értelem dilemmájával? A konstruktőr hiába prezentálná működésének gyümölcseit a filozófusnak, és hiába utalna arra, hogy a filozófia klasszikus kérdéseire adott feleletek milyen mértékben függenek a technológiailag konstruált határfeltételektől (a nihil est in intellectu, quod non fuerit prius in sensu ugyancsak az agyak kromoszóma-előprogramozásának konkrét jellegétől függ; az ilyen előprogramozás megfelelő redundanciája az agyak számára hozzáférhetővé teheti az „a priori szintetikus tudást".) A gnosztikai gépek építőjének sikere a filozófus szemében általában mindennemű gondolkodás kudarcát jelenti, még a gyakorlati gondolkodásét is, ezzel pedig önmagát fosztotta meg még az eszközül szolgáló igazságok megalkotásától is. A konstruktőr
328 pedig, akinek ükapja annak idején könnyezve sajnálkozott a szép vitorlásokon, de azért megépítette a gőzhajót - ükapjához hasonlóan - maga is fájdalmas nosztalgiát érez, az aggodalmakat azonban nem osztja.
A konstruktőr érvei süket fülekre találnak a filozófusnál, minthogy ez utóbbi megveti az emberhez képest automatizált és exteriorizált gondolkodást, és mindent, ami létezik, maga akar végiggondolni, míg amaz annak révén akarja elérni ezt a célt, hogy megalkotja a szükséges rendszert, vagyis az ennek megfelelő struktúrát. De tulajdonképpen hogyan is viszonyulnak egymáshoz ezek a többé-kevésbé különböző rendszerek? Mindegyikük önkényesen megállapíthatja, hogy a többiekhez képest különleges és egyedül fontos „metapozíciót" foglal el. Hiszen ciklikus folyamatok sorozatában vagyunk, és jóllehet egy ilyen körforgás lebilincselő, mégis mi értelme van, ha mindegyik álláspont mellett találhatni érveket, csak ne legyen bennük belső ellentmondás. A gondolat, amely a bizonyosság mennyországába szeretne eljutni, azt a térképén különféle pontokra helyezi el, e lokalizálások térképe pedig – más szóval: a filozófia története annak a keresése (a nyelvben), ami egyáltalán valahol, a nyelv mögött található. Nem hiányzik az a felfogás sem, hogy a metafizikák a tudatalattiban kikelt, majd a tudat által nyelvi ruhába öltöztetett hiponoikus [???] csodabogarak, illetve az ilyen értelemben vett metafizikák a leglogikusabb és legmakacsabb álmaink. A filozófus ezt a pszichoanalitikusan kompromittáló álláspontot, mely az ő munkáját az álom fátylába borítja, „egyből" elsüllyeszti, amikor a pszichoanalízist a megfelelő lenézéssel osztályozza. Nagyszerű, bár egy kissé meddő, de kultúrát teremtő szórakozás ez, a rendszeren belüli átmenetekből áll, ahol is a pozíciók tetszés szerinti megváltozása maga után vonja mind az értékelési, mind pedig a megismerési perspektíva átalakulását. A gondolkodás, amely bennünket teljesen áthatva sem jut el odáig, hogy működtető (vagy működő) cselekvéssé változzék, szívfájdítóan védtelennek bizonyul. Ami a klasszikus metafizikai rendszerekben maradandó, az a nyelv szemantikus réseibe bocsátott gyökereivel merít éltető erőt, mert a nyelv az, amely az egymást követő kultúrákat összekapcsoló diakrónikus egyetemességét egy alkalmazkodóan megnyújtható és egyúttal a szilárd támasz képzetét keltő életlenséggel menti meg, hiszen a nyelvből nemcsak meríteni lehet az ott talált jelentéseket, hanem belé is lehet helyezni újakat, aktusok révén, amelyeknek felfedezéseknek kell lenniük, és mivel csupán tetszés szerintiek, ezért annál veszedelmesebbek, minél ösztönösebbek. Az effajta filozofálások tehát egy szakadék megalapozásai, minthogy azok az „alapok", amelyek a nyelvben megszilárdulnak, nem szükségesek, hiszen mindegyiken át lehet hatolni, hogy „távolabb jussunk", mindegyiket kétségbe lehet vonni. Honnét ered az oly makacs eljárás? Megmagyarázására nem kell újfajta létezőket előidézni: hasonló ez minden olyan aktushoz, amely sem nem kezdeményezi az életet, sem nem tartja fenn - egyszerűen csak züllés, bár szívesen elismerjük, hogy nemesebb züllés, mint a többiek, s benne a nyelv a mindenre képes partner, A logika a Káma Szutráét, az abszolútum pedig a kicsapongásig különleges, mert mindig meddő kéjérzet szerepét tölti be. Annyi bizonyos, hogy filozófia nélkül nem lehet élni, és nincs igaza a mondásnak, hogy primum edere, deinde philosophari, mert hiszen már az evés látszólag egyszerű művelete is az irányzatoknak egész kötegét foglalja magában, kezdve az empirizmustól a pragmatizmusig - más azonban az a filozófiai minimum, amelyet a cselekvési rendszer belülről egyesít, kívülről pedig irányít, és más a nyelv lepárlása és kiáztatása mindaddig, amíg annyira el nem párolog, hogy csak maga az a bizonyosság marad meg, mely kielégíti a megismerési kéjvágyat. Következetesen elbarikádozni magunkat a nyelv „várában" lehetetlen. Két út vezet belőle kifelé: az egyik a reális cselekvések világába, a másik azoknak a létezőknek a világába, amelyeket a nyelv állítólag nem teremt, hanem csak feltárja a létezésüket. A fenomenológusok azzal fenyegetőztek, hogy a logikai-matematikai igazságok világának szuverenitásáról való lemondás az állat véletlenségébe taszítja az embert, ámde nem
329 vagyunk kénytelenek az általuk felvetett és állítólag elpusztíthatatlan alternatíva – „az ember esetleges lény" vagy „az ember feltétlenül értelmes" – lehetőségei közül választani, mivelhogy e kettő egyidejűleg jelentkezik. Nyelv nélkül, mint már tudjuk, nem lehet konstruálni, még akkor sem, ha az építő személytelen. Ha tehát a mondattan és a logika molekuláris áttételeit jelentő szabályoknak még az aminosavak és a nukleotidok is alá vannak vetve, a maguk embriogenetikai beszélgetéseikben, akkor vajon nem több-e a valószínűnél az, hogy a nyelv – mint földi, és ebben az értelemben esetleges alkalmazkodási jelenség – egyúttal majdnem kozmikusan univerzális is? Mégpedig azért, mert a planetáris közegek hasonlatossága folytán a bennük keletkező antientrópiás rendszerek szükségképpen így hozzák létre e közegeknek megközelítő leképezéseit, s a nyelv, a logika, a matematika azért bizonyulnak egyenesen a természet távoli derivátumainak, mert másként nem tudnának szembeszegülni a természetnek minden megszervezettet megsemmisítő fluktuációival. A bioevolúció működtető nyelve első származékául létrehozza az idegrendszer nyelvét, az idegkódokat; a szinguláris vezérlést („szervezet-szervezet" valamint „szervezet-környezet" viszonylatban) – második származékául pedig a természetes nyelvet, amely úgy alakult ki, hogy a kellő számú és megfelelően adaptálódott érzékszervi csatornákban (hang, látás, tapintás stb.) exteriorizálódottan szimbólumos idegkódok adódtak át. Kiderült tehát, hogy a logika nem a Homo sapiens fajához, hanem a materiális világegyetemhez relativizálódott, és emellett természetesen létezhet az olyan, funkcionálisan hasonló, bár strukturálisan nem szükségképpen hasonló logikák egész halmaza, amelyek alkalmasak volnának, de amelyeket az evolúció kiselejtezett. Az ilyen, kozmikus plafonig felemelt nyelvészeti komparativisztikából az következik, hogy általában minden nyelv – a kromoszómáké és az idegeké ugyanúgy, mint a természetes – közvetített, vagyis „nemautonóm létezésű", minthogy olyan rendszereket képeznek, amelyeket meg kell konstruálni, elemeik kiválogatása és megszervezése útján így kell létrehozni azokat a struktúrákat, amelyeket csak a reális világ tud megcáfolni vagy a létezés értelmével felruházni. Ami különböző, az csupán a mértéke annak a közvetítettségnek, annak a hamisító hatású ciklikus jellegnek, melynek folytán az állítások szétszórása azért a természetes nyelvben a legnagyobb, mert a helyes funkcionálás kritériumai az embriogenezis, valamint az idegszabályozás nyelvében sokkalta erősebbek, mint a természetes beszédben. Más szóval: minden nyelv „empirikusan megfordítható", a természetes nyelvnek azonban az empirikai és logikai „túlélés" kritériumain kívül kulturális kritériumai is vannak – éppen ez az oka annak, hogy a biológiai torzszülöttek életképtelenek, ellentétben a nyelvi értelmetlenségek vagy a kultúrán belüli illúziók torzszülötteivel. A rossz konstruálás büntetése a biológia nyelvében a nyomorékon születés vagy a halál. A metafizikusoknak az analóg bűnért nem kell ilyen súlyosan bűnhődniük, minthogy az emberi elmék környezete hasonlíthatatlanul liberálisabb a bennük vegetáló (vagy bűnhődő) jelentésekkel szemben, mint amilyent a természetes környezet tanúsít az élő szervezetek iránt.
2
Mindaddig, amíg a technológia az emberiség létezésének kedvező állapotúvá teszi környezetünk anyagát, addig a természetes homöosztázis meghosszabbítását jelenti, minthogy elvi különbség sem az érzékszervek és a kutatási eszközök, sem pedig az izmok és a reaktorok közt nincs. Az előbbiek a környezetből merítik a hasznos információt, az utóbbiak pedig ezeknek az információs áramlatoknak a vezérletével teremtik meg a környezettel szembeni energetikai szuverenitás lehetőségét. Ámde „az igények kielégítését" szolgáló technológia, ha egyszer már megindították, egyre fokozottabb
330 agresszivitást tanúsít. Úgy tűnhetne, hogy a korgó gyomor éhségének és a szexuális éhségnek csillapítása között nincs lényeges különbség, minthogy mindkét esetben sajátos biológiai kielégülésről van szó. A technológia, amely már régen behatolt az emberek egymás közti kapcsolatainak (az anyagi javak termelésének, elosztásának stb.) szférájába, megteszi a következő lépést, létezésünknek egyre intimebb régióiba nyomulva be, nagyon is nyugtalanító következményekkel. Az új helyzet nem fajunk még egy „elhajlásának" a következménye, hanem az excentricitásnak, vagyis annak az eredménye, hogy az ember nem foglal el központi helyet a természet világában. Erre nem került volna sor, ha valami jóindulatú Gondviselés őrködnék sorsunk fölött. Még egyszer igazolódik, hogy az a lényegileg minden szándékolt tervezést nélkülöző sorrend, amelyben a természetnek egyre újabb és újabb területeit (köztük saját testünket) egyre inkább a hatalmunkba hajtjuk, az antinómiák kelepcéit rejtegetheti magában. „Helyes" - a fent említett értelemben - a végrehajtandó cselekménynek olyan sorrendje volna, amellyel szüntelenül együtt járna nemcsak annak a felismerése, hogy mit hajtunk végre az adott percben, hanem azé is, hogy milyen távoli következményeket von maga után a „racionalizáló technikának" ez a támadása, behatolása. Az emberiség kétharmad részéből, vagyis a mintegy két milliárd ember közül, akik rendszeresen éheznek, évente 40 millió hal meg krónikus rosszul tápláltság következtében. Ugyanekkor másutt különleges technikai eszközökre van szükség, hogy összegyűjtsék és megsemmisítsék azt a csomagolóanyagot, amelyben szervezetten dobják a piacra a termékeket. Ámde az a felfogás, hogy a szegények borzalmasan élnek, a gazdagok meg pompásan, leegyszerűsíti a képet. A valóságban itt is, ott is rosszul áll a szénánk, jóllehet a bőség és az ínség következményeinek alig van közös vonásuk.
És mégis az ínség veszedelmeit szoktuk csupán a kellő komolysággal tárgyalni, míg az ellenkező előjelű veszedelmet hajlandóak vagyunk lebecsülni, s legfeljebb csak tréfát űzünk belőle. Ez érthető: fajunkat az evolúció az elemi szükségletek kielégítéséért folyó szakadatlan harcban alakította ki, hiszen éppen ez a normális körülménye az élet összes „domesztikálatlan, megszelidíthetetlen" formáinak a természetben. Ezzel szemben az a helyzet, amelyben az éhség és a szomjúság túlságosan könnyen csillapítható, igazi újdonságot jelent történetünkben, és egészen a legutóbbi időkig olyan állapotnak tartották, amelynek megvalósítására minden fenntartás nélkül törekedni kell. Ámde fokozatosan meggyőződünk arról, hogy a szükségletek mértéktelen kielégítése különböző módon, de rendszerint károsan hat azoknak az értékeknek társadalmi szerepére, amelyek az emberi magatartás motiváló vázát alkotják.
A szükségletek technológia által megvalósított kielégítésének ártalmas volta olykor szembetűnő. Így pl. a lizergsav-dietil-amid (a hírhedt LSD) olyan anyag, amelynek alig néhány mikrogrammnyi mennyisége a tökéletesség, a már-már misztikus mindenbeteljesülés érzését váltja ki élvezőjében szubjektívan. Az ember szeret elébevágni a dolgoknak, biológiailag a jövő felé hajlónak alakult ki, mindenkori jelene a jövőbe törekszik, s ha nincs a jelenben várakozás, remény, törekvés, akkor el is veszítette számára igazi értelmét. Az LSD megsemmisíti a személyes jövővágyak egészét, de annyira megerősíti a létezés adott pillanata átélésének érzéseit, hogy a jelen olyan állapotként kezd uralkodni, ahol mindaz, ami nem ő, minden kívüle létező jelentéktelenné válik, hiszen végre „sikerült feljutni a csúcsra", és ez az elért csúcs lett a jelen. Érdekes összehasonlítási alapot ad az a hatás, amelyet az ízeltlábúakra gyakorol az LSD. Az LSD hatása alatt álló pók tovább szövi a hálóját, de mértanilag tökéletesebb formát ad neki, mint a normális pók, a preparátum ugyanis a pókot szintén elvágja a külső ingerkeltőktől, ámde nem szünteti meg az öröklődő programozásban egyszer s mindenkorra rögzített ösztönös cselekvések menetét, az csupán különlegesen „tiszta formában" nyilvánul meg. Az ember, ha LSD hatása alá kerül, elveszíti a reális cselekvésnek mindennemű képességét, mert
331 mechanizmusai nem vele születtek, a kultúra impregnáló hatásai alakították ki, és ezért sokkal könnyebben engednek a szétziláló hatásoknak és könnyebben szakadnak el a valóságtól. Az ilyen állapot ártalmassága nyilvánvaló, minthogy odáig vezet, hogy elszakadnak a többi emberrel való együttműködés összes szálai (még akkor is, ha a szubjektív átélésben ez az állapot értékesnek, sőt felmagasztosítónak tűnhet). Minthogy az a társadalom, amely oly egyénekből áll, akik rendszeresen élvezik az LSD hatását, nem volna képes a fennmaradásra, ezért ezt a preparátumot, mivel társadalmi veszéllyé vált, különösen az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a fiatal fiúk és lányok milliói élnek vele, kábítószernek minősítették (holott valójában nem az), terjesztését eltiltották, büntetik.
Körülbelül ugyanebben az időben vezették be az Egyesült Államokban a fogamzásgátló tablettákat, s ezek közt már olyanok is vannak, amelyek „utólag" is hatnak: mert még akkor is meggátolják, hogy a megtermékenyített pete beágyazódjon a méhbe, ha a közösülés utáni hetedik napon veszik be. Ezek a tömegesen használt szerek semmiféle testi ártalmat sem okoznak, és első látásra nem is érthető, miért kellene valakinek fellépnie az olyan ésszerűsítés ellen, amely a megtermékenyítést radikálisan elválasztja az evolúció által hozzákapcsolt gyönyörtől - ez annál is inkább nem érthető, mert a világ népesedésének növekedése szempontjából ezek a preparátumok éppen a legalkalmasabb időpontban jelentek meg. Az eddig használt óvószerek mechanikus beavatkozást kívántak, esztétikusnak sem voltak tekinthetők, és megbízhatatlanok voltak, míg a tabletták ugyanúgy lenyelhetők, mint holmi vitamintabletta, sőt megtehető ez post coitum * is, aminek nem is csekély a lélektani jelentősége (mert a nő a férfival való érintkezés előtt akár önmagának sem kénytelen bevallani, hogy szexuális kapcsolat gondolatával foglalkozik). Ilyen módon a két nem még biológiailag is egyenjogúvá válik, mivelhogy egyenlő mértékben megszabadultak mindennemű következményétől annak a közösülésnek, amely, felszabadulván a régi, viktoriánus tilalmak alól, immár holmi különösen kellemes testgyakorlássá válik - mert mi egyébbé is válhatna, végeredményben?
A technológia „ésszerűsítő" tevékenységének azonban - mindkét említett esetben közös - negatív vonásai vannak. A közösülés vegyileg garantált terméketlensége gyengíti a nemek kapcsolatát, s e tekintetben az LSD hatásához hasonló, mert az - immár radikálisan - elvágja mindazokat a szálakat, amelyek az egyént a többi emberekhez fűzik. Nem a szexualitás a lényeg, és nem is a „tökéletesség megízlelésének" vegyileg előidézett állapota, hanem a technológiai behatolás módszere, amely tisztán helyi működéssel azonnali teljes érzéki kielégülést szervez meg. Holott az ilyen hatások nagyon is nem lokalizált következményekkel járhatnak. Ismeretes, pl. hogy a rovarirtó szerek alkalmazása elpusztítva egyes kártevőket, közvetve alapjaiban döntötte romba az adott területen élő fajok ökológiai piramisát. A rovarirtó szerek megbontják egy ökológiai hierarchia dinamikus egyensúlyi helyzetét, tehát egy anyagi rendszert bontanak meg, azok a szerek pedig, amelyek vágyakat vagy ösztönöket elégítenek ki - a társadalom értékrendszerét taszíthatják ki egyensúlyi állapotából. A nemi aktusokat „meddősítésük" által megkönnyíteni annyit jelent, mint közvetve alátámasztani azt a véleményt, amely szerint az erotikus kapcsolatok bizonyos nehezen értékelhető tényezői - feleslegesek: az említett eljárás ugyanis következményeivel megfosztja értéküktől, jelentőségüktől a szerelmi kapcsolatokat. A nemi vonzódásokat így megfosztani a történetileg reájuk rétegződött burkolatuktól nem sikerült volna, hogyha ezek az értékek minden embernek összeforrtak volna a benső „énjével", ami azonban nem volt általános jelenség. Mindaz, amit nehezen értékelhető, vagyis imponderábilis erotikai elemnek nevezünk, a maga konkrét jelenségeiben összefügg a kulturális körülményekkel,
* Közösülés után. - Szerk.
332 ugyanúgy, mint azok a bonyolult, olykor nehéz, sőt fájdalmas praktikák, amelyek a primitív társadalomban a beavatáshoz, az iniciációhoz fűződtek. Mi sem egyszerűbb, mint ezeket a praktikákat - azon a címen, hogy irracionálisak - mellőzésre ítélni, ez a felfogás azonban még a pragmatizmus szempontjából sem védelmezhető meg, minthogy a kultúrához kapcsolódó összes műveletek, hatások valójában legfeljebb csak olyan értelemben „nem feltétlenül szükségesek", hogy szerepüket más kultúrákban más-más rituálék vagy ceremóniák töltik be. A társadalmak az akadályok egész rendszerét teremtették meg, amelyet az érettség (csoportos, családi, hivatási, nemi) megszerzése során az egyénnek le kell küzdenie, és ezek bizony nem csupán és nem egyszerűen „felesleges megnehezítések". Ezeket megsemmisítve, egyidejűleg a viselkedés meghatározott motívumait is megsemmisítjük. Az ilyen „javítások" erőltetése, az ilyen „ésszerűsítések" kiválthatják az axiológiai kollapszust, vagyis egész értékrendszerünk összeomlását, és ez megfordíthatatlanul tönkreteszi a társadalmi egyensúlyt.
Nem állítjuk azt, hogy fogamzásgátló gyógyszerkészítmények megsemmisíthetnék az erotikus szerelmet és az általános promiszkuitáshoz vezetnének, csak úgy véljük, hogy olyan tényezővé lesznek, amely a „szerelem nélküli szexuális szituáció" megvalósulásának valószínűségét statisztikailag megnöveli. Az az intenzitás, amellyel „a megkönnyítés technikája" aláássa az értékeket, egyenes arányban áll e technika hatásosságával. Például a tudást hosszú és megfeszített tanulás útján szerezzük meg, s ezt teheti fölöslegessé egy „információtabletta", amely a megfelelő információk összességével látja el az embert. Az „ingyen kapott" tudásnak ez a technikája még nem létezik, de úgy látszik, hogy az ilyenfajta tanulás - legalább részben - megvalósítható. Ámde a tanulás fáradsága nemcsak azt a célt szolgálja, hogy egy bizonyos mennyiségű információs tőkét gyűjtsünk magunknak, hanem megvan az említett tőke természetétől független sajátos szerepe is: felébreszti a vetélkedés szenvedélyét, hozzászoktat az akadályok legyőzéséhez, megerősíti a „stress iránti ellenállóképességet", és ilyen módon alakítja a személyiség struktúráját. Az „információtabletta" tehát a tanulás mindezen kísérőjelenségeinek kiküszöbölésével eltorzíthatja az ember pszichikai fejlődését. Az effajta ésszerűsítések nyújtotta azonnali sikerek elterelik a figyelmet azokról a későbbi károkról, amelyekkel majd fizetni kell értük. Minél gazdagabb a társadalom, annál világosabban lép napjainkban erre az útra. Ki tudja, hogy valamikor nem kell-e majd olyan „mesterséges bonyodalmakat" életbe léptetni, amelyek visszaadnák a túl könnyen elérhető célok értékét - ámde az ilyenfajta beavatkozást belső ellentmondások terhelik: mert lehet ugyan adminisztratív kényszerre olyan tornagyakorlatokat végezni, amelyek megedzik a testünket, de nem lehet hasonló módon „szellemi tornagyakorlatokkal" megedzeni az egyéniségünket, mert más dolog a nyilvánvaló célt szolgáló tornagyakorlat, és egészen más dolog a szokások viszonylagos volta (sőt formális volta). Így pl. az, hogy a két nem lemondjon a szexuális kapcsolatok már elért maximális megkönnyítéséről, szinte lehetetlennek látszik. Mert hogyan adjuk vissza ezeknek a kapcsolatoknak elvesztett romantikus dicsfényét, az intim komolyságát, a felelősséget - ezek mind minőségi tulajdonságok -, amikor a valóságos és őszinte érzések nem engedelmeskednek sem az adminisztratív előírásoknak, de még az egyéni megfontolásoknak sem? Legfeljebb színészkedésre lehetne ránevelni a két nemet - tehát szimulálásra, ami teljesen az óhajtott cél megkerülését jelentené. Azt pedig már említeni is kár, hogy valamiféle „Általános Megnehezítési Minisztérium" felállításának terve múlhatatlanul nevetségbe fúlna. A lényeg az, hogy az értékek atrofizálása, elsorvadása, amelyet a technológia elindított, irreverzibilis folyamat. Pedig a technológia egyre újabb arcvonalakon kezdi támadni strukturális szervezettségünket, és nem tudjuk, miféle erődítményekkel védjük meg, s védjük-e egyáltalán testünket egy ilyen ostrommal szemben, minthogy az ostromló - állítólag - a mi legjobb szövetségesünk. Ha ott élne a tökéletesség eszményképe, ahol
333 minden maximálisan megkönnyített, akkor - még ha a bölcs Pangloss kétszáz évvel ezelőtt tévedésben leledzett is - ma már a kilőtt ágyúgolyó sebességével közelednénk minden világok legjobbja felé, ahol a patikában tanulás nélküli tudást lehet vásárolni, misztikus állapotokat hit nélkül, és gyönyört - gátlások, lelkiismeret-furdalás nélkül, tehát még a józan észre is, ha valakit éppen ennek a hiánya gyötörne, nyilván akadna ott recept.
Az ilyen eljárás - az értékeknek előnyökkel való felváltása - a rablógazdálkodás modern változata. Nehéz volna ellene szegülni a fogamzásgátló szerek bevezetésének, mert hiszen a helyzet kétségbeejtő volta kétségbeejtő mentőeszközöket követel meg. De legalább nevezzük nevén a „gyermeket". A technológia képtelen felváltani a civilizáció axiológiai hátgerincét. A modern világban sem a szokások, sem az elfogadott erkölcsi normák nem képesek kiállni a technológia támadását; megfékezésére is csak olyankor kerülhet sor (mint pl. az LSD esetében), amikor egy instrumentális újítás következményei drasztikus módon kerülnek összeütközésbe a tételes törvényekkel. Valahányszor azonban nem ilyen frontális támadásra indul a technológia, hanem bekerítő hadműveletet alkalmaz - a társadalom a maga jogi normáival együtt gyakorlatilag szinte teljesen erőtlennek bizonyul. S utólag észbe kapni rendszerint végleg hiábavaló, mert ha a technikai eszköz egyszer már széles körben meghonosodott, további előretörését már feltartóztatni nem lehet -- hiszen már mindenütt jelen van. Az etika világában a gyakorlatban tehát jelentéktelen, szemmel láthatóan tervszerűtlen visszalépésekhez folyamodnak (nem tudom, hogy foglalkozott-e már valaki egyáltalán pl, az atomenergia felszabadításának társadalmi-etikai aspektusaival). A társadalmi gyakorlatnak ezen a terén előrelátás helyett véletlen uralkodik, tervszerű ellenőrzés helyett, csak tanácstalan, legfeljebb nyugtalankodó közönyösség van - nincs alapos tudás, hanem még az öntudatot is nélkülöző tudatlanság... A „minden megkönnyítésének" gyakorlata olyan világ megteremtésére irányul, ahol nagyon könnyű, de nem nagyon érdemes élni.
Az etikai rendszerek diakronisztikus és szinkronisztikus összehasonlítása azt bizonyítja, hogy e rendszerek ugyanabból a csírából, az együttműködés elvéből kisarjadt „fák", amelyek azonban nem egyformán elágazott értékkoronát viselnek. A kutatás céljától függően ezeken az „etikai fákon" akár az értékek különböző kategóriáit fedezhetjük fel, akár pedig azt állapíthatjuk meg, hogy ezeknek az értékeknek a különbözőségét csupán a fa hierarchiájában való elhelyezkedésük eltérő volta okozza (vagyis az egyes értékek kölcsönösen egymás fölé- illetve alárendeltek), s emellett az elsőbbséggel rendelkező értékek bizonyos konstellációkban a többieket nullára csökkenthetik. Az előbbi vizsgálati mód inkább statikus és szinkronikus, az utóbbi dinamikus és diakronikus jellegű, tehát az evolúciónak is megfelel, illetve csak transzformatív, minthogy az, amit mi „etikai fának" neveztünk, az idők során bizonyos átalakulásokon megy át. Ezeknek az átalakulásoknak az üteme korábban „szervesen" fokozatos, valamint, ha nem is abszolút mértékben, de mindenesetre kétségtelenül autonóm volt. A technoevolúció meggyorsulása a „tökéletesítő" formáiban lerombolja ezt az autonómiát és az evolúciós tempót. Lehetséges, hogy az egész probléma lényege az, hogy miként kellene felváltani a nem ellenőrzött zavarokat visszacsatolásos szabályozással, hogy ennek folytán az értékek dinamikája ne engedelmeskedjék többé passzívan a technológia támadásainak, amelyek az instrumentális hatások elért tökéletességével diktálják az erkölcsök „piaci árfolyamát". Aminek következménye az, hogy az értékek csak úgy sodródnak a technológiában fogant társadalmi perturbációk árjában. Ez a problematika le is fordítható az „oksági hálózatok elméletének" nyelvére, minthogy a társadalmi struktúrán belüli s előnyértékekkel ellátott visszacsatolások jellegéről van szó. Azoknak az utaknak, amelyeken a vezérlő utasítások a civilizáció „axiológiai magvától" e civilizáció „technológiai forrásához" futnak, meg kell rövidülniük, a küldött utasítások hatékony-
334 ságának pedig fokozódnia kell. A modellezés számára ez nehéz feladat, minthogy még előbb meg kell formalizálni az etikai parancsok és a belső „én" összeolvadottságának paramétereit. És eközben nem tudjuk, hogy helyesen mérődött-e össze az említett „összeolvadottság" az etikai normák megőrzésével, amely azután maradt meg, hogy a tisztán külső hatásokat, amelyek e normák alkalmazását előidézték, eltávolítottuk. A kibernetika kiválogatott etikai problémákat már kutat, ám bonyolult szocio-technikai összefüggésekben ilyesmit nem végez. Pedig ez volna egyik legsürgősebb feladata. Elképesztő, hogy azoknak a kérdéseknek, amelyektől ilyen nagy mértékben függ a jövőnk, az etika kutatói mindeddig nem szenteltek kellő figyelmet.
3
Egy könyv befejezése bizonyos fokig az összegezését is jelenti, érdemes tehát itt utoljára még elgondolkodnunk azon a sietségemen, amellyel fajunk eljövendő „Gnózisáért" a felelősséget nem létező gépek élettelen szerkezeteire hárítottam át. Azt kérdezhetné valaki, nem azért történt-e az, mert a szerző nem kellőképpen gondolta át egy próbálkozását, és zsákutcába jutott: a történeti korszak korlátai - és saját korlátai - folytán képtelen volt behatolni a tudomány jövő perspektíváiba, tehát inkább kiagyalt valamit, azaz pontosabban: csak könnyedén modernizálta azt a híres-nevezetes Ars Magnát, amelyet a furfangos Lullus * már meglehetősen régen - úgy 1300 körül - javasolt, és amelyet néhány évszázaddal később Swift érdeme szerint a figurázott ki Gulliver utazásaiban.
Nem érintve most illetéktelenségemnek kérdését, csak a következőket szeretném kijelenteni. Ez a könyv abban különbözik a tiszta fantáziálástól, hogy a hipotézisek számára lehetőleg biztos támasztékot keres, s ennek során azt tartja a legszilárdabbnak, ami a valóságban létezik. Ezért hivatkozik folytonosan a Természetre: minthogy ilyen cím alatt működnek egyaránt az „apszichikus önműködő prognozátorok", valamint a „megértési berendezések" is - a nagy evolúciós fa kromoszóma-gyökereinek és agykoronájának formájában. Megéri a fáradságot, mert józan alapja van annak a mérlegelésnek, hogy képesek vagyunk-e utánozni az Evolúciót. Ami viszont megszerkesztésük elvi lehetőségét illeti, erről nem is lehet vita, hiszen mindezek a „berendezések" léteznek, és, amint tudjuk, évmilliárdos empirikus kipróbálásuk nem is a legrosszabb eredménnyel folyt le.
Fennmarad a kérdés, miért helyeztem az értelem nélküli oksági „kromoszóma-modellt" az értelmes „agymodell" fölé. Ez a döntés tisztán konstruktőri, anyagi-információs előfeltételekre épült fel, minthogy kapacitás, áteresztőképesség, miniatürizálási fok, építőanyag-takarékosság, megbízhatóság, hatékonyság, stabilitás, gyorsaság és végül egyetemesség szempontjából a kromoszómás rendszerek, fölényben vannak az agy rendszereivel szemben, azokat az összes felsorolt értelemben legyőzik. S ezenfelül nyelvi aspektusból semmiféle formális korlátozottságot sem mutatnak, materiális működésük során pedig sohasem vetnek fel akár szemantikus, akár gondolkodási jellegű aprólékos problémákat. Tudjuk végül, hogy lehetséges egymással közvetlenül összevetni molekuláris szinten a genotípus-aggregátokat, azzal a céllal, hogy a környezeti állapotokkal kapcsolatban biztosítsuk anyagi működésük optimális eredményét. Hogy ez valóban lehetséges, annak tanúbizonysága minden egyes megtermékenyítési aktus. A megtermékenyítés „egy molekuláris döntés vállalása", ami az organizmus leendő alakjára vonatkozó két, részben alternatív „hipotézis" szembeállításából ered; a két, egymással szembeállított hipotézis „hordozói" pedig a két különböző nemű szülő gamétái.
* Raimondus Lullus (1235-1315) spanyol teológus és filozófus. - Szerk.
335 A materiális jóslati elemek ilyen rekombinálásának lehetősége nem valamilyen más, amazokra vonatkoztatva külső elemek ontogenetikus folyamataira való rátételből ered, hanem magába a kromoszómák struktúrájába van beépítve. Ezenkívül a genotípusok kizárólagosan és teljes egészükben a tudomány számára oly kedves prognózisnak vannak szentelve. Az agy ezzel szemben nélkülözi mindezeket a konstrukciós tulajdonságokat. Az agyak nem tudják egymással közvetlenül szembeállítani teljes információs tartalmukat úgy, mint a kromoszómák, minthogy a genotípusoknál sokkal „határozottabban zárt" rendszerek, jelentős részük pedig, amely rendkívül bonyolult és állandó kapcsolatban áll a rendszervezérlés feladataival, „jóslási munkát" végezni képtelen. Természetes, hogy az agy mintegy mintakép, illetve már „kész", „kipróbált" prototípus, amelyet „csak" megismételni kellene, talán megerősítve szelektivitását, hogy mesterséges változataiban az elméletalkotás generátoraként szerepeljen. Ezzel együtt, jó lenne olyan sajátosan specializált berendezéseket is bekapcsolni ebbe az alkotásba, mint a kromoszomális struktúrák, ám ez nemcsak hogy szerfölött nehéz lenne, de végül is könnyen keresztülvihetetlennek bizonyulhat. Az „öröklődési rendszer" hatékonysága azonban, amelyet az egy hordozóatomra egy időegység alatt eső bitek számával mérünk, olyan fokúnak mutatkozhat, hogy érdemesnek bizonyul - sőt nem is csak egyetlen nemzedékben - a kipróbálásra. Mert hol az a technológus, aki ellenállana egy ilyen kísértésnek? A Természet húsz aminosav-betűből építette fel azt a nyelvet a maga „tiszta állapotában", amely - a nukleotidszótagok csekély átalakítása után - ki tudja fejezni a fágokat, a vírusokat, a baktériumokat, a tirannoszauruszokat, a termeszt, a kolibrit, az erdőket és a népeket, csak álljon rendelkezésére elegendő idő. Ez a tökéletesen elméletnélküli nyelv eleve számításba veszi nemcsak az óceánmedrek és a hegycsúcsok körülményeit, hanem a fény kvantumjellegét, a termodinamikát, az elektrokémiát, a hanglokációt, a hidrosztatikát - és Isten tudja, még mit, amiről nekünk egyelőre még fogalmunk sincsen! És ezt csupán „gyakorlatilag" végzi, teremt mindent, nem ért semmit, és mégis, ez az értelem-nélkülisége mennyivel jobban működik a mi minden bölcsességünknél! És nem megbízhatóan végzi, tékozló sáfára a világ tulajdonságairól elmondott szintetikus állításoknak, mert ismeri a világ statisztikai jellegét, és éppen ennek megfelelően működik: nem tulajdonít jelentőséget egy-egy megállapításnak - neki az évmilliárdos kijelentések egésze számít. Valóban érdemes megtanulni egy ilyen nyelvet, amely filozófusokat alkot, míg a miénk csak filozófiákat.
Krakkó, 1966 augusztus
[336]