tartalom

II

A KÉT EVOLÚCIÓ


BEVEZETÉS

Az őskori technológiák keletkezése olyan folyamat volt, amelyet ma nehéz megértenünk. Alkalmazott jellegük és célszerű szerkezetük kétségtelen, ámde egyéni alkotóik, feltalálóik nem voltak. Az „őstechnológia" forrásait kutatni kockázatos vállalkozás. A hatékony technológiák „elméleti alapja" rendszerint mítosz, babona: ez esetben vagy mágikus szertartás előzte meg alkalmazásukat (a gyógynövények gyógyító hatását pl. a gyűjtésüket vagy az alkalmazásukat kísérően elmormolt ráolvasásnak tulajdonították), vagy maguk a technológiák váltak szertartássá, amelyben a termelési folyamat elemei elválaszthatatlanul összefonódtak a misztikus elemekkel (ilyen volt a csónaképítés szertartása, amelyben a termelési folyamat menete liturgikus jelleget viselt). Ami pedig a kitűzött cél tudatosságát illeti, manapság a közösségi szándékból létrejött megvalósulási struktúra közeledhet az egyéni szándékból létrejövő döntések megvalósulásához; az őskorban ilyesmi nem létezett, és az ősi társadalmak szándékos technikai célkitűzéséről csak átvitt értelemben beszélhetünk.

A csiszolatlan kőkorszakból a csiszolt kőkorszakba való átmenet, a neolit forradalom, amely kulturális-termelő jelentőségét tekintve az atomforradalommal hasonlítható össze, nem úgy zajlott le, hogy a kőkorszak valamelyik Einsteinje „kiötlötte" a föld megművelésének gondolatát, és aztán „rábeszélte" kortársait az újfajta technika alkalmazására. A folyamat rendkívül lassú volt, sok nemzedék életét fogta át, és néhány véletlenül lelt növénynek élelemként való felhasználásától csigalassúsággal, de egyre tudatosabban haladt a nomád életformát kiszorító, megtelepült életmód felé. Egy-egy emberöltő alatt a változások mértéke gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Más szóval: minden nemzedék olyan látszólag változatlan, olyan „természetszerű" technológiát talált, mint amilyen változatlan a Nap kelte és a lenyugvása. A technológiai gyakorlat kialakulásának ez a típusa nem is tűnt el egészen, hiszen minden nagy technológia kulturális-alkotó hatása messze túllépi a nemzedékek élethatárát, és ezért a társadalmi rendszerre, az életformára és az etikai felfogásra ható tényezőknek a jövendő méhében rejlő következménye, akárcsak maga az az irány, amelybe ezek a hatások az emberiséget előbbre viszik, nemcsak hogy nem lehet tudatos egyéni szándék, de már az is alig hihető, hogy valaki tudatosan felismerje az ilyen hatástípus jelenlétét és meghatározza a lényegét. Ezzel az ijesztő (stilárisan és nem tartalmilag) mondattal kezdjük azt a részt, amelyet az ember technológiai fejlődését meghatározó gradiensek metateóriájának szentelünk. A „metateória" szóban a „meta" arra utal, hogy egyelőre nem e fejlődés irányainak kitűzéséről és nem is az általa kiváltott következmények lényegének meghatározásáról van szó, hanem egy általánosabb, nagyon fontos jelenség vizsgálatáról. Ki uralkodik, kin? A technológia rajtunk, vagy pedig mi a technológián? Ő vezet-e bennünket oda, ahová akar, esetleg a pusztulásunkba, vagy pedig mi kényszeríthetjük őt arra, hogy meghajoljon az akaratunk előtt? Viszont mi más lehet, hacsak nem a technológiai gondolat, ami ezeket a törekvéseket meghatározza? S vajon a helyzet mindig egyforma-e, vagy pedig maga az „emberiség-technológia" viszony változik a történelem folyamán? Ha így van, akkor merrefelé tart ez az ismeretlen mennyiség? Ki kerekedik majd felül, ki szerzi meg magának a civilizációs hadművelethez szükséges stratégiai terepet: a rendelkezésére álló technológiai eszközök arzenáljából kénye-kedve szerint válogató emberiség, vagy pedig a technológia, amely az automatizálással megkoronázza az ember kiűzetését a technológia birodalmából? Léteznek-e olyan technológiák, amelyek elképzelhetőek ugyan, de egyszer s mindenkorra megvalósíthatatlanok? És akkor mi dönti el ezt a megvalósíthatatlanságot: a világ szerkezete-e, vagy a mi korlátozott lehetőségeink? Létezik-e civilizációnknak egy másik lehetséges nemtechnológiai fejlődési iránya is? S a miénk vajon tipikus-e a világmindenségben, a normát jelenti-e, vagy pedig a normától való eltérést?

23

Próbáljunk meg választ találni e kérdésekre, még akkor is, ha az effajta keresés nem vezet mindig egyértelmű eredményhez. Kiindulópontul az effektorok osztályozásának szemléltető táblázata fog szolgálni, vagyis azoké a működésre, hatásra képes rendszereké, amelyeket Pierre de Latil sorol fel könyvében. 3 Az effektorok három főosztályát különbözteti meg. Az elsőhöz, a determinált effektorokhoz tartozó szerszámok lehetnek egyszerűek (pl. a kalapács), összetettek (pl. a számológépek, a klasszikus gépek), a közeggel (visszacsatolás nélkül) összekapcsolt rendszerek (pl. az automatikus tűzjelző készülék). A második osztály a szervezett effektoroké, ez a visszacsatolással bekapcsolt rendszereket foglalja magában: a determinált hatással beépített automatákat (az önműködő szabályozókat, pl. a gőzgépen), a változó hatáscélú automatákat (amelyek kívülről programozottak, pl. az elektronikus agy) és az önprogramozó automatákat (az önszervezésre képes rendszereket). Ez utóbbiakhoz tartozik az állat és az ember. Még egy szabadsági fokkal gazdagabbak azok a rendszerek, amelyek céljuk elérésének érdekében képesek önmagukat megváltoztatni (Latil e szabadságtípus-képességet „valakinek" nevezi, és a következő módon értelmezi ezt: addig, amíg az ember szervezettsége és testének anyaga „adott", ezek a sokkal magasabb típusú rendszerek, immár csupán az anyag, a nyersanyag által korlátozva, képesek saját szervezeti rendszerüket radikálisan átalakítani, példának tekinthetjük a természetes fejlődésben részt vevő élő biológiai fajt. A még magasabb rendű, hipotetikus Latil-féle effektornak még az a szabadsága is megvan, hogy saját maga választja meg azt az anyagot, amelyből „önmagát felépíti". Az ilyen, legmagasabb szabadsági fokú effektor példájaként Latil a kozmikus anyagnak a Hoyle-elmélet szerinti önteremtő mechanizmusát hozza fel. Könnyű megállapítanunk, hogy létezik ennél sokkal kevésbé hipotetikus és könnyebben igazolható ilyenfajta rendszer: a technológiai evolúció. Ez magán viseli a visszacsatolásos, „bentről" programozott, tehát „önszervező", ezenkívül (a fejlődő biológiai fajhoz hasonlóan) tökéletes önátalakító szabadsággal rendelkező és (minthogy minden dolog, ami csak a világegyetemben található, a technológia rendelkezésére áll) saját építőanyagát is szabadon megválasztó rendszer minden ismertetőjegyét.

A Latil által javasolt, növekvő szabadsági fokokat felmutató effektor-rendszert leszűkítettem, kihagytam néhány nagyon is vitatható részletét. Mielőtt a továbbiakat kezdenénk mérlegelni, nem lesz haszontalan még hozzáfűznünk az elmondottakhoz, hogy ez az osztályozás itt bemutatott alakjában egyáltalán nem teljes. Elképzelhetünk olyan rendszereket, amelyek még további szabadsági fokkal rendelkeznek: hiszen a világmindenségben található anyagok közti választás szabadsága a dolog természeténél fogva a világmindenség adott „alkatrész-katalógusára" korlátozódik. Elképzelhető olyan rendszer is, amely nem elégszik meg az adott lehetőségek közti választással, hanem „katalóguson kívüli", a világmindenségben nem létező anyagokat alkot. A teozófus hajlandó volna az ilyen „maximális szabadsággal rendelkező önszervező rendszert" istenként tisztelni: ámde az említett hipotézisre nincs szükségünk, mivelhogy még a mai szerény tudásunkra támaszkodva is feltételezhetjük, hogy „a katalógusban nem szereplő alkatrészek" (pl. bizonyos, a világegyetemben „normális" körülmények között nem létező szubatomi részecskék) megalkotása igenis lehetséges. Hogy miért? Azért, mert a világmindenség nem valósítja meg az összes lehetséges anyagszerkezeteket, pl. tudomásunk szerint sem a csillagokban, sem bárhol egyebütt nem alkotott meg írógépeket; pedig „potenciálisan" megvan benne e gépek létrejöttének lehetősége, és szabad feltételeznünk, hogy ugyanez a helyzet az olyan jelenségekkel, amelyek az őket hordozó térben és időben a világmindenség által (legalábbis a jelenlegi létfázisában) még létre nem hozott anyagfajtákra és energiafajtákra vonatkoznak.

 

24

A HASONLÓSÁGOK

Az evolúció őskezdeteiről semmi bizonyosat sem tudunk. Viszont alapos ismereteink vannak az új fajok keletkezésének dinamikájáról, kezdve létrejöttüktől - tündöklésük tetőpontján át - a hanyatlásukig. Az evolúció útjainak száma csaknem annyi, mint a nemeké, de mindegyik útnak számos közös vonása van. Az új faj észrevétlenül jelenik meg a világon. Külső képét a már létező fajoktól kölcsönözte, s ez a kölcsönzés mintha a konstruktőr találékonyságának erőtlen voltáról tanúskodnék. Kezdetben igen kevés jel vall arra, hogy a belső felépítésnek az átalakulása, amelynek a faj majd későbbi felvirágzását köszönheti, lényegében már le is zajlott. Az új faj első képviselői rendszerint kicsinyek, ezenkívül egy sereg kezdetleges vonásuk van, mintha születésük az elsietés és bizonytalanság uralma alatt történt volna meg. Egy ideig félig rejtőzködve tengődnek, csak nehezen állják a már régóta létező s a világ által támasztott igényekhez maximálisan alkalmazkodott fajok versenyét. Végre aztán, az általános egyensúly megváltozásának eredményeként, amit a környezet látszólag jelentéktelen változásai váltottak ki (környezetnek pedig a faj szempontjából nemcsak a geológiai világ tekintendő, hanem az abban élő összes többi faj is), megindul az új faj terjeszkedése. Amint elfoglalt élethelyekre (biotop) hatol be, határozottan megmutatja versenytársaival szembeni fölényes helyzetét a létért való küzdelemben. Amikor pedig lakatlan területre érkezik, melyet még senki sem vett birtokába, akkor nyomban bekövetkezik az adaptív radiációs vagy divergenciás robbanás, amelynek „sugarai" a változatok széles spektrumának adnak életet: ezeknél a kezdetlegesség eltűnő maradványai az új szerkezeti megoldások tömegével párosulnak, mind merészebben uralják külső alakjukat és szerveik új funkcióit. Így, ezen az úton a faj eljut virágzásának csúcspontjára, azzá válik, ami egész korszaknak ad nevet. Uralmának ideje a szárazon, a tengerben vagy a levegőben hosszú ideig tart. Azonban végül bekövetkezik a homöosztatikus egyensúly megingása. Még nem mutatkozik meg, hogy ez a faj elvesztette a játszmát. A fajfejlődés dinamikája új, korábban még nem látott vonásait teremti meg. A faj főtörzsének képviselői hatalmassá növekszenek, mintha a gigantizmusban keresnének védelmet a fajt fenyegető veszedelem ellen. Egyidejűleg pedig ismét fellép az adaptív radiáció, ezúttal azonban gyakran tűnnek fel a túlspecializálódás jegyei.

Az oldalágak igyekeznek olyan környezetbe kerülni, ahol a versengés viszonylag gyengébb. Ez utóbbi manővert gyakran siker koronázza, és amikor már nyomuk sincs az óriásoknak, amelyek létrehozásával a faj főtörzse megpróbált védekezni a pusztulás ellen, akkor, amikor az egyidejűleg ugyancsak megkísérelt ellentétes irányú próbálkozások ugyancsak kudarcot vallottak (mivel egyes evolúciós áramlatok egyidejűleg a testnagyság gyors csökkenése felé vezetnek), annak az oldalágnak az utódai, amely a konkurrenciaterület határvidékein, perifériáin szerencsésen kedvező viszonyokat talált magának, makacsul szinte változás nélkül kitartanak, mint utolsó tanúbizonyságai fajuk egykori hatalmának és tömeges voltának.

Kérem, bocsássák meg nekem ezt a némileg túlzsúfolt stílust, ezt a példákkal nem erősített szónokiasságot, de a konkrétságnak ez a hiánya arra vezethető vissza, hogy a két fejlődésről - a biológiairól és a technológiairól - egyszerre akartam beszélni.

Valóban: a fő törvényszerűségei ennek is, meg annak is bővelkednek a meglepő, elgondolkodtató hasonlóságokban. Nemcsak az első hüllők hasonlítottak a halakra s az első emlősök a gyíkokra: hanem az első repülőgép, az első automobil vagy az első rádiókészülék is az őket megelőző formák lemásolása útján kapta meg külső alakját. Ahogyan az első madarak röpködő tollas gyíkocskák voltak; az első autó élénken emlékeztetett egy olyan homokfutóra, amelynek levágták a rúdját, a repülőgépet a papírsárkányról „koppintották le" (illetve közvetlenül a madárról...), a rádiót pedig a

25

korábban feltalált telefonról. Abban is hasonlóság van, hogy az őstípusok méretei rendszerint nem voltak nagyok, felépítésük pedig meghökkentően kezdetlegesnek bizonyult. Apró volt mind az első madár, mind a ló vagy az elefánt déd-ükapja, az első gőzmozdonyok mérete nem haladta meg egy közönséges szekérét, az első villanymozdony pedig még kisebbre sikerült. Egy-egy új biológiai, illetve technikai konstrukciós elv kezdetben inkább szánalmat kelt, mintsem lelkesedést. Az ős-gépkocsik lassabban mozogtak, mint egy-egy jó lovaskocsi, az első repülőgépek csak üggyel-bajjal tudtak felemelkedni a földről, a recsegő rádióadások hallgatása pedig még a fémes hangú fonográfhoz viszonyítva sem jelentett élvezetet. Ugyanúgy ahogyan az első szárazföldi állatok már nem voltak jó úszók, de a jó gyalogló mintaképeinek sem tekinthették volna őket. A tollas gyíkocska - az Archaeopteryx lithografica - inkább csak felszállt, mintsem repült. Csak a tökéletesedés mértékében kerülhetett sor az említett „radiációra", divergenciára. Ahogyan a madarak meghódították az égboltot, a növényevő emlősök pedig a sztyeppéket, ugyanúgy vette birtokba a belsőégésű motorral működő jármű az utakat, ezzel mintegy kijelölve az egyre jobban specializálódó változatok kialakulása felé vezető irányt. A gépkocsi nemcsak hogy kiszorította a „létért való küzdelemben" a delizsánszt, a postakocsit, hanem „megszülte" az autóbuszt, a teherautót, a bulldózert, a motoros fecskendőt, a harckocsit, a terepjárót, a tartályautót és az egyéb változatok tucatjait. A repülőgép, miután birtokába vette a légtér „ökológiai fülkéit", még gyorsabb fejlődésnek indult, s már többször meg is változtatta alakját s hajtóművének rendszerét (a dugattyús motor átadta helyét a turbólégcsavaros motornak, a turbinának, végül a sugárhajtásnak; rövid távon már veszedelmes vetélytársa a közönséges repülőgépnek a helikopter stb.). Érdemes megjegyeznünk, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy a ragadozó állat stratégiája befolyásolja áldozata viselkedését, ugyanúgy a „klasszikus" repülőgép is védekezik a helikopter-invázió ellen: az új típusok egyike a tolósugár irányának megváltoztatásával függőlegesen is képes fel- és leszállni. Ezt tulajdonképpen a funkciók maximális egyetemességéért folytatott harc, amit kitűnően ismer minden fejlődéstan-kutató.  

A két említett közlekedési eszköz még nem érte el fejlődésének tetőző fázisát, tehát nem is beszélhetünk késői alakjaikról. Más a helyzet a kormányozható léghajóval, amely a levegőnél nehezebb gépek fenyegetésének súlya alatt abba az elefantiázisba esett, amely oly jellemző a kihalásra ítélt evolúciós ágak halál előtti felvirágzására. Századunk harmincas éveinek utolsó Zeppelinjeit bízvást odaállíthatjuk a krétakor Atlantosaurusai és Brontosaurusai mellé. * Ugyanígy óriás méreteket öltöttek a teherszállító gőzmozdonyok utolsó típusai is, mielőtt kiszorította volna őket a Diesel- és a villamos vontatás. S ha a méretcsökkentő fejlődési irányokra keresünk oly példát, mely másodlagos radiációval, divergenciával igyekszik kijutni a fenyegető veszélyből, akkor tekintsünk a rádióra és a filmre. A televízió konkurrenciája a rádió-vevőkészülékek viharos „adaptív radiációját" váltotta ki, új ökológiai fülkékbe való behatolásukat idézte elő: így jelentek meg a miniatűr zsebrádiók, s ezekkel egyidejűleg a túlspecializálódás jegyében az olyan más változatok, mint a térhatású ún. high fidelity készülékek a beléjük épített kiváló minőségű hangrögzítővel stb. Ami a mozit illeti, a televízióval folytatott harcában jelentős mértékben megnövelte vetítővásznát, sőt olyan tendenciát is mutat, hogy „körülvegye" vele a nézőt (videoráma, cirkoráma). Tegyük hozzá, hogy elképzelhető a mechanikus vontatás olyan további fejlődése, amely a kereket teszi elavulttá. Mire majd a jelenkori autókat végleg kiszorítja valamilyen „légpárnás" megoldás, akkor minden valószínűség szerint a


*   Talán korai megkongatni a lélekharangot a zeppelinek felett, az utóbbi időben egyre többet hallani új változataikról, amelyek valószínűleg nem kis szolgálatokat tesznek majd mint repülő emelődaruk, mint hatalmas súlyokat hordozó és könnyen irányítható légijárművek, amelyek ráadásul a levegőt sem szennyezik. - Szerk.

26

„klasszikus" gépkocsinak még utolsó „oldalági" leszármazottjaként fog tengődni mondjuk az apró fűnyíró belsőégésű motoros gépecske, melynek szerkezete az autókorszaknak lesz távoli tükörképe, mint ahogyan az Indiai-óceán szigetvilágának bizonyos gyíkjai a mezozoikumi óriáshüllőknek utolsó élő utódai.

Mind a bioevolúciónak, mind a technológiai evolúciónak alaktanilag hasonló dinamikáját rajzlapon lassan emelkedő, majd tetőződése után lefelé, a pusztulásba haladó görbe vonallal ábrázolhatjuk: ez a hasonlóság azonban nem meríti ki e két hatalmas terület közt lehetséges összes analógiákat. Találkozunk másokkal, még bámulatosabbakkal is. Így pl. az élő szervezeteknek számos olyan egészen különös tulajdonsága létezik, melynek keletkezése és fennmaradása nem magyarázható meg egyszerűen az adaptációs értékükkel. A közismert kakastaréjon kívül megemlíthetjük a különféle madarak kakasainak pompás tollazatát, pl. a páváét; a fácánét, sőt bizonyos fosszilis hüllők vitorlára hasonlító gerinctaraját. 4 Ehhez hasonlóan egy-egy meghatározott technológia alkotásainak többsége látszólag felesleges, funkció nélküli vonásokat mutat fel, amelyeket sem működtetési viszonyaik, sem felhasználási módjaik nem indokolnak. Szerfelett érdekes és bizonyos értelemben mulatságos hasonlóságát figyelhetjük meg annak, ahogyan a nemi kiválogatódás kritériumai szülte konstrukciók behatolnak a biológiai fejlődés területére az első esetben, és ahogyan a másodikban, a divat igényei által létrehozott formák hatolnak be a technológia területére. Ha az érthetőség kedvéért csak a mai automobil példájára korlátozzuk megfigyeléseinket, akkor látni fogjuk, hogy a kocsi fő tulajdonságait a technológia pillanatnyi állása diktálja a tervezőnek, ha tehát - mondjuk - a hátsókerék-meghajtást fenntartva, a motort elöl kell elhelyezni, akkor a tervező kénytelen az utasülések térségén végigvezetni egy kardántengelyt. Ámde a közlekedési eszköz „működési" alapelvének e megszeghetetlen követelménye és a fogyasztó ízlésétől függő kívánságok között tág tere nyílik az „ötletek játékának", hiszen a fogyasztónak ajánlani lehet különféle alakú és színű autókat, az ablakok hajlásszögét és nagyságát változtatni lehet, a legkülönbözőbb díszítéseket, krómozásokat stb. halmozhatják a kocsikra. A technológiai termékek változékonyságának, amelyet a divat pressziója hívott életre a bioevolúcióban a másodlagos ivarbélyegek rendkívüli változatossága felel meg. Ezek a bélyegek eredetileg véletlen változások - mutációk - eredményeként jöttek létre, de azután megerősödtek a következő nemzedékekben is, minthogy hordozóik meghatározott privilégiumokkal rendelkező szexuális partnereknek bizonyultak. Ilyen módon az autók „uszonyainak", krómozott mütyürkéinek, díszeinek dús fantáziával megformált hűtőrácsainak, első és hátsó fényszóróinak megfelelői: a hímek és nőstények nászruhái, tollazatuk, különleges kinövések a testükön, avagy - last but not least - a zsírszövetnek olyan megoszlása, ami bizonyos arcvonásokkal párosulva, szexuális vonzást gyakorol.

Persze a „szexuális divat" tehetetlenségi ereje a bioevolúcióban sokkal nagyobb, mint a technológiaiban, hiszen a természet mint tervező nem váltogathatja évről évre az általa kitermelt modelleket. A jelenség lényege azonban - a „gyakorlatiatlan", „lényegtelen", „ateleologikus", vagyis „nem célratörő" tényezőnek az élőlények sajátos fejlődésére és a technológia termékeire gyakorolt hatása - egyaránt felfedezhető és igazolható a tetszés szerint kiválogatott esetek óriási tömegén.

A két hatalmas evolúciós törzsfa között a hasonlóságok egyéb, kevésbé szembetűnő jelenségei is felfedezhetőek. Így pl. a bioevolúció ismeri a mimikri jelenségét, vagyis azt, hogy egyes fajok egyedei más fajok egyedeihez válnak hasonlókká olyankor, amikor ez az „utánzóknak" hasznos. Nem mérges rovarok a megtévesztésig hasonlíthatnak olyan veszedelmes fajok egyedeire, amely fajokkal nem is állnak rokonságban, sőt néha csak egyes testrészeit „ábrázolják" valamely olyan állatnak, amelynek semmi köze sincs a rovarokhoz: egyes lepkék szárnyán látható ijesztő „macskaszemekre" gondolok

27

például. A mimikri analógiáját megtaláljuk a technológiában is. A XIX. századi lakatos- és kovácstermékek túlnyomó része a növényformák „utánzásának" jegyében született meg (a vashídszerkezetek, a korlátok, a lámpatartók, a kerítések, sőt még az öreg mozdonyok kéményén látható „koronák" is növénymotívumokat utánoztak). Az olyan közönséges használati tárgyaink, mint a töltőtoll, az öngyújtó, a lámpák, az írógép manapság gyakran „áramvonalas" alakot öltenek: a repülőgépgyártásban, a nagy sebességek technikájában kialakított formát utánozzák. Az igazság az, hogy ez a mimikri-fajta nem rendelkezik azokkal a mély gyökerekkel, amelyek biológiai analogonját jellemzik; a technoevolúcióban inkább csak az alárendelt, a másodlagos jellegű technológiákra gyakorolt hatásával találkozunk, egy kulcsfontosságú technológiának, és ráadásul sok mindent egyszerűen a divattal magyarázhatunk. Egyébként, azt megállapítani, hogy az adott esetben egy formát milyen mértékben határozott meg a konstruktőri törekvés, és mennyi benne a használók keresletének szerepe, legtöbbször lehetetlen. Itt ugyanis körforgás jellegű folyamatokkal van dolgunk, amelyekben ok és okozat nem egyszer helyet cserél, s ahol számos pozitív és negatív visszacsatolás lép fel: a biológiában az élő szervezetek, a technikai civilizációban pedig a soron következő ipari termékek csak apró részecskéi ezeknek az átfogó folyamatoknak.

Ez a megállapítás egyúttal a kétfajta fejlődés hasonlatosságának genezisére is fényt derít. Mindkettő ugyanis szinte azonos szabadsági fokkal rendelkező anyagi folyamat, és dinamikus törvényszerűségeik is közel állnak egymáséhoz. E folyamatok azokban az önszervező rendszerekben zajlanak le, amelyeket Földünk bioszférája és az ember technikai tevékenységeinek összessége alkot, s az effajta rendszert mint egészet, a „haladás" jelenségei jellemzik, vagyis a homöosztázis hatásosságának növekedése, s a közvetlen céljuk az ultrastabilis egyensúlyi állapotra való törekvés. 5

Biológiai példák felhasználása további vizsgálódásaink során is hasznosnak és gyümölcsözőnek fog bizonyulni. A hasonlóságok mellett azonban e két evolúciót messzemenő különbözőségeik is jellemzik, melyeknek tanulmányozásával egyaránt rádöbbenhetünk a Természetnek nevezett, állítólag eszményi Konstruktőr gyengeségeire, korlátozottságára, valamint rábukkanhatunk azokra a váratlan lehetőségekre is (és veszedelmekre is), amelyeket az emberi kézbe vett technológia lavinaszerű fejlődése rejt magában. „Az emberi kézbe vett" technológiát említettem, hiszen a technológia (legalábbis egyelőre) nem „ember nélküli", hanem csak „az emberiséggel kiegészítve" lehet teljes, és talán éppen ebben rejlik a leglényegesebb eltérés: a bioevolúció ugyanis kétségkívül erkölcsön kívüli folyamat, amit a technológiairól nem mondhatunk el.

 

AZ ELTÉRÉSEK

1.   Két evolúciónk közt az első eltérés genetikai jellegű, és a létrehozó erő kérdésére vonatkozik. A bioevolúció „létrehozója" a Természet, a technoevolúcióé pedig az Ember. A bioevolúció „startjának" megmagyarázása, leírása máig is a legtöbb fejtörést okozza. Az élet keletkezésének problémája igen fontos helyet foglal el vizsgálódásainkban, megoldása ugyanis lényegesen többet jelent, mint azt, hogy egyszerűen felderítettük Földünk távoli múltja egyik történeti tényének okait. Nem is önmagában ez a tény érdekel bennünket, hanem a következményét firtatjuk, mivel a következmény technológiánk további fejlődésének szempontjából a lehető legidőszerűbb. Ez a fejlődés ahhoz a ponthoz vezet el, amelytől már-már nem haladhatunk tovább anélkül, hogy nem ismerjük a lejátszódó roppant bonyolult - az élet jelenségeivel egyenlő mértékben bonyolult - jelenségeket. A lényeg nem abban rejlik, hogy „utánozni" tudjuk-e az élő sejtet. Nem másoltuk le a madarak repülésének   me-

28

chanikáját sem, mégis repülünk. Nem követni, nem utánozni akarunk, hanem megérteni. És éppen ez a kísérletünk, a biogenezis „konstruktőri" megértése, ütközik a legnagyobb nehézségekbe.

A hagyományos biológia a termodinamikát jelöli meg a kérdésben illetékes bíróként. A termodinamika arra tanít, hogy a tipikus fejlődés a bonyolulttól a kevésbé bonyolult, az egyszerűbb felé való haladást jelenti. Ám az élet keletkezése ellenkező irányú folyamat volt. Még ha elfogadjuk is általános törvénynek ezt a hipotézist, hogy létezik „egy minimális bonyolultsági küszöb", melyet átlépve az anyagi rendszer nemcsak hogy megőrizheti meglevő szervezettségét a kívülről reá ható zavaró hatások ellenére, hanem változatlan formában átadni is képes azt az utód-organizmusoknak - ez a hipotézis azonban egyáltalán nem magyarázza meg a biogenezist, - nem jelent genetikai magyarázatot. Valamikor ugyanis, valamilyen szervezetnek elsőként kellett átlépnie ezt a bizonyos küszöböt. S itt rendkívül fontos az a kérdés, hogy ez vajon az ún. véletlen hatására történt-e meg, vagy ugyancsak valamilyen oksági összefüggés miatt? Más szóval: vajon az élet „startja" kivételes jelenség volt-e (mint a lottó-főnyeremény), vagy pedig tipikus (mint az, hogy a lottón nem ütjük meg a főnyereményt)?

A biológusok, amikor az élet ősnemződésének kérdésében szót kérnek, azt mondják, hogy annak fokozatos, egy sereg szakaszból összetevődő folyamatként kellett lejátszódnia, s mi több, ennek során az őssejt keletkezéséhez vezető út minden egyes szakaszának külön, saját meghatározott valószínűségének kellett lennie. Hogy az ősóceánban elektromos kisülések hatására aminosavak jöttek létre, ez pl. teljesen valószínű; már kisebb valószínűségű, hogy ezekből a savakból peptidek keletkeztek, de azért sok szól amellett is, hogy ez megtörténhetett, míg az enzimeknek, az élet eme katalizátorainak, a biokémiai reakció irányítóinak spontán szintetizálódása - az említett összefüggésben igen-igen rendkívüli jelenségnek tekinthető (pedig az élet keletkezéséhez nélkülözhetetlen). Ahol a valószínűség irányít, ott statisztikai jellegű törvényekkel van dolgunk. A termodinamika éppen ilyen típusú törvényeket reprezentál. A termodinamikai valószínűség szemszögéből a fazékban tűzre tett víz felforr, de nem abszolút biztonsággal. Fennáll annak a lehetősége is, hogy a tűzre tett víz megfagy, csak éppen a bekövetkeztének esélye csakis csillagászati számokkal kifejezhetően csekély. Igaz, lehet úgy is érvelni, hogy azok a jelenségek, amelyek még termodinamikailag is a lehető legvalószínűtlenebbek, egyszer mégiscsak lefolynak, csupán türelemmel kell kivárni a bekövetkeztüket, márpedig az élet fejlődésének lehetett kellő „türelme", hiszen évmilliárdokig tartott... Az ilyen érv eléggé meggyőzően hangzik, egészen addig, amíg nem tesszük a matematika mikroszkópja alá. Mert tegyük fel: a termodinamika még ha „megbékül" is a fehérjéknek aminosav-oldatban való spontán keletkezésével - az enzimek ősnemződésével sehogy sem „békül meg". Még ha az egész Föld egy fehérjeleves egyetlen óriási óceánjává válna is, még ha átmérője ötszöröse volna is a valóságosnak - a levesnek még ez a tömege sem volna elegendő olyan rendkívüli mértékben specializálódott, szűk hatásspektrumú enzimek spontán, véletlenszerű keletkezéséhez, amilyenek az élet „megindításához" szükségesek. A lehetséges enzimek száma nagyobb az egész világmindenség összes csillagaiénál. Ha az ősóceánban kuksoló fehérjéknek erre a spontán fermentumkeletkezésre kellett volna várakozniuk, akkor jószerével elvárakozhattak volna az örökkévalóság végéig. Tehát azért, hogy a biogenezis egy bizonyos szakaszának megvalósulását megmagyarázhassuk, egy rendkívül valószínűtlen jelenséget - a kozmikus lottójáték valóságos „főnyereményét" - kellene posztulálnunk.

Valljuk meg őszintén: ha mi mindnyájan, közénk értve a tudósokat is, csak értelmes robotgépek és nem hús-vér lények volnánk, akkor félkezünk ujjain elszámlálhatnánk azokat a tudósokat, akik hajlandóak lennének az élet keletkezésének egy ilyen valószínűségi variánsát elfogadni. Az a tény, hogy most többen vannak, nem is annyira ennek igaz voltába vetett általános meggyőződésünkből,

29

mint inkább abból az egyszerű tényből fakad, hogy élünk, tehát mi magunk lettünk a biogenezis bizonyító, bár közvetetten bizonyító érve. Mert két- vagy négymilliárd esztendő elég lehet a fajok keletkezéséhez és fejlődéséhez, de semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy az összes elképzelhető lehetőségek statisztikai zsákjából vaktában történő, megismétlődő „húzások" útján élő sejt jöjjön létre.

Így közelítvén meg a dolgot nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy tudományos módszertani szempontból valószínűtlen (a módszertan ugyanis a tipikus jelenségekkel és nem a kiszámíthatatlanság mellékízét éreztető lottóhúzásokkal foglalkozik), hanem teljesen félreérthetetlen ítéletet is mondunk, amely sikertelenségre kárhoztatja az „élet technológiai megszerkesztésének" vagy akár csupán a „nagyon bonyolult rendszerek technológiai megszerkesztésének", bármely kísérletét, ha egyszer az ilyen rendszerek keletkezése ilyen elképesztően ritka eseménytől függ.

Még szerencse, hogy maga ez a valószínűségi felfogás - hamis. Abból ered, hogy mi csak kétfajta rendszert ismerünk: az igen egyszerűeket, mint amilyenek az általunk eddig megszerkesztett gépek, és a mérhetetlenül bonyolultakat, amilyenek az összes élőlények. A közbenső láncszemek teljes hiánya okozta, hogy túlságosan is görcsösen kapaszkodunk a jelenségek termodinamikus magyarázatába, amely nem veszi figyelembe az egyensúlyi helyzet felé törekvő rendszerek saját törvényeinek fokozatos kialakulását. Ha pedig ez az egyensúlyi állapot olyan szűk határok között helyezkedik el, mint az óra esetében, amelynél egyenértékű ingájának megállásával, akkor hiányzik az anyagunk ahhoz, hogy a tapasztaltakat olyan sok dinamikai lehetőséggel rendelkező rendszerre extrapolálhassuk, mint amilyen egy bolygó, ahol a biogenezis megkezdődött vagy egy laboratórium, amelyben a tudósok önszervező berendezéseket szerkesztenek.

Az ilyen, ma még viszonylag egyszerű önszervező berendezések éppen ezeket a keresett közbenső láncszemeket képviselik. Keletkezésük, pl. élő organizmusok alakjában, semmiképpen sem jelenti, a véletlen lottóján megütött főnyereményt, hanem egy igen nagyszámú különböző elemekben és tendenciákban gazdag rendszer dinamikus egyensúlyának elkerülhetetlenül bekövetkező állapotai nyilvánulnak meg benne. Az önszervezési folyamatok tehát nem kivételes, hanem tipikus jelenségek, az élet keletkezése pedig egyszerűen egyik megjelenése a világegyetemben oly közönséges homöosztatikus szervező folyamatoknak. A világmindenség termodinamikai mérlegét ez egyáltalán nem bontja meg, hiszen az globális mérleg, amely tömegestül ad lehetőséget az olyan jelenségeknek, mint amilyen pl. az, hogy könnyebb (tehát egyszerűbb) elemekből nehezebbek (tehát bonyolultabbak) keletkezzenek.

Így tehát az olyan jellegű hipotéziseket, mint amilyen a Monte-Carlo-típusú kozmikus rulett hipotézise, amely az elemien egyszerű mechanizmusok ismeretére támaszkodó következtetések módszertanilag naiv meghosszabbítása, a „kozmikus pánevolúció" tézise váltja fel, ez a tézis bennünket a ritka találatokra passzívan várakozni kényszerített lényekből konstruktőrökké avat, és képessé tesz arra, hogy szabadon válasszunk a lehetőségek elképesztő tömegéből, melyek az egyre bonyolultabb önszervező rendszerek felépítésének általános építési elveiben rejlenek.

Külön kérdés az, hogy miként tudjuk elképzelni eme általunk posztulált parabiológiai evolúciók fellépésének gyakoriságát a világegyetemben, és azt, hogy vajon a mi földi felfogásunk szerinti psziché keletkezése lesz-e a végső kiteljesedésük. Ez azonban külön vizsgálódások témája, amelyek az asztrofizika birodalmából származó hatalmas és kiterjedt tényanyag feldolgozását kívánják meg.

A Természet, a Nagy Konstruktőr évmilliárdok óta végzi kísérleteit, s ennek során az egyszer s mindenkorra megadott anyagból (ami egyébként szintén problematikus...) kihozza mindazt, ami csak lehetséges. A Természet-mama és Véletlen-papa fia, az ember, figyeli ezt a fáradhatatlan tevé-

30

kenységet, és ősidők óta kérdezgeti, hogy mi az értelme ennek a halálosan komoly, mert életre-halálra menő, kozmikus játéknak. A kérdés megválaszolatlan, ha az embernek az a sorsa, hogy örökké csak kérdezzen... Az persze más dolog, ha önmaga kezd felelgetni erre a kérdésre, elragadva a természettől annak bonyolult titkait, és megalkotva a tulajdon képére és hasonlatosságára a technológiai evolúciót.

 

2.   A vizsgálatunk tárgyává tett két evolúció második eltérése a módszerben rejlik, s a „hogyan" kérdését illeti. A biológiai evolúció két szakaszra oszlik. Az első a „startnál", a holt anyagnál kezdődik, és a környezetüktől (a közegtől) határozottan elkülönült élő sejtek keletkezéséig tart. Amíg a második fázisnak, a fajok keletkezési szakaszának általános törvényszerűségeit és számos konkrét folyamatát meglehetősen jól ismerjük, addig erről a kezdeti szakaszáról tulajdonképpen semmi határozottat sem mondhatunk. Ezt a szakaszt sokáig lebecsülték - mind időtartamának hosszúságát, mind pedig a benne lezajló jelenségeket illetően. Ma úgy véljük, hogy az evolúció teljes időtartamának legalább a felét átfogta, tehát mintegy kétmilliárd évig tartott, és ennek ellenére is egyes szakemberek mégis a túlságos rövidségére panaszkodnak. Arról van szó, hogy akkor konstruálódott meg a sejt, a biológiai építkezés téglája, amelynek elvi sémája teljesen azonos a milliárd év előtt élt háromkaréjos ősrákoknál és a mai kamillavirágnál, a hidránál, a krokodilusnál vagy az embernél. Ami a legbámulatosabb és ami ténylegesen érthetetlen : az ennek az építőanyagnak az egyetemessége. Minden sejt - legyen az a papucsállatka egyetlen sejtje, az emlősök izomzata, a növény levele, a csiga nyálkamirigye vagy egy rovar potroha, teljesen azonos alapvető részekből áll : a mag, azzal a lehetőségek legvégső határáig kifinomult molekuláris mechanizmussal, amely az öröklött információkat közvetíti, a mitokondriumok enzimális rendszere, a Golgi-készülék, és mindegyik sejtben potenciálisan ott rejlik a dinamikus homöosztázis lehetősége, a specializálódó differenciálódás, és ezzel együtt minden megvan, ami a többsejtűek hierarchikusan felépülő szervezetéhez kell. A bioevolúció egyik alapvető törvényszerűsége a közvetlen hatás, ugyanis minden változás az alkalmazkodás pillanatnyilag időszerű követelményeit szolgálja; az evolúció nem tud olyan változásokat előidézni, amelyek csupán előkészítő lépések más, évmilliók múlva bekövetkezendő változásokhoz, ugyanis „nincs tudomása" arról, ami egymillió év múlva lesz. Vak konstruktőr ő, aki a próbálkozások és tévedések módszerével dolgozik. A mérnökkel ellentétben, nem képes arra, hogy „megállítsa" az élet rosszul működő gépezetét, s alaposan átgondolva annak alapvető működési sémáját, nekiveselkedjék, s gyökeresen átépítse.

Éppen ezért még inkább csodálkozásra késztet, sőt megdöbbent bennünket az a „kiindulási előrelátása", amelyről akkor tett tanúságot, amikor egy sokfelvonásos dráma bevezetéséül egy páratlanul univerzális és plasztikus építőanyagot alkotott. Hiszen, amint mondottuk, képtelen gyors és gyökeres rekonstrukciókat végrehajtani, tehát az öröklődés egész mechanizmusa, szuperstabilis volta, valamint az ebbe a mechanizmusba behatoló spontán véletlen mutációk (amelyek nélkül nem léteznék változás, tehát fejlődés sem), a nemekre osztódás, a szaporodásra való képesség, sőt még az élő szöveteknek azok a tulajdonságai is, amelyek a legkifejezettebben a központi idegrendszerben jelennek meg - mindez valahogyan már évmilliárdok előtt „elhelyeződött" az archeozoikumi sejtben. S ilyen előrelátást az a személytelen és nem gondolkozó konstruktőr tanúsított, aki látszólag a dolgoknak csak a pillanatnyi állapotával, az ősszervezetek adott, pillanatnyi nemzedékének életben maradásával törődött. Holmi mikroszkopikus méretű, nyálka-fehérje csöppecskékkel, amelyek csak egyet tudtak: megőrizni önmagukat a fiziko-kémiai folyamatok ingatag egyensúlyi állapotában, és ennek a megőrződésnek dinamikus sztereotípusát képesek voltak átadni utódaiknak.

Ennek, a fajok igazi evolúciójára előkészítő szakasznak az ősdrámáiról semmit sem tudunk, azok-

31

nak semmi, de semmi nyomuk sem maradt fenn. Nagyon is lehetséges, hogy ezeknek az évmillióknak folyamán egymás után jöttek létre és pusztultak el az ősélet különféle formái, amelyek tökéletesen különböztek nemcsak a mai, hanem a legrégibb kövült formáktól is. Lehetséges, hogy többször is keletkeztek nagyobb „majdnem-élő" konglomerátumok, egy időn át (melyet nyilván ismét évmilliókkal kellene mérni) még fejlődtek is, és csak a létért való küzdelem további állomásain szorultal ki ökológiai zugaikból lényegesen alkalmazkodottabb, univerzálisabb konkurrenseik könyörtelen nyomására. Ez elméletileg lehetségessé, sőt valószínűbbé tenné a kezdeti sokalakúságot és szétágazottságát azoknak az utaknak, amelyeken az önszervező anyag elindult, és a szakadatlan kipusztítást, amely mintegy kiegyensúlyozná a befejezett egyetemességet tervező értelem hiányát. És minden bizonnyal a pusztulásra ítélt szerkezetek száma ezerszeresen haladhatta meg azt a maroknyi keveset, amely győztesen állt ki minden megpróbáltatást.

A technológiai evolúció szerkesztő módszere egészen más. A természet - hogy képletesen fejezzük ki magunkat - kénytelen volt belehelyezni a biológiai építőanyagba minden potenciális lehetőséget amelyek csak később realizálódhattak; ezzel szemben az ember kifejlesztette a maga technológiáját és félredobta az egyik formát, hogy újabbakra térjen át. Az ember viszonylag szabadon választhatja meg építőanyagát, rendelkezésére állanak a magas és az alacsony hőmérsékletek, a fémek és az ásványok, a gázok, a folyadékok és a szilárd testek - ezért látszólag többre képes, mint az evolúció, amely arra ítéltetett, hogy csak a pillanatnyilag rendelkezésére állóval dolgozhatott: langyos vizes oldatokkal, ragacsos, sok tagból összetevődött szubsztanciákkal, a „téglácskáknak" viszonylag fukar gyűjteményével, amely az archeozoikumi óceánokban és tengerekben úszkált, és még ilyen korlátozott indulókészletből is mindent „kifacsart", ami egyáltalán kifacsarható volt belőle. Végeredményben a megelevenedett anyag technológiája mindmáig messze fölötte áll a mi kollektív erőfeszítéssel összegyűjtött elméleti tudásunkra támaszkodó, emberi, mérnöki technológiánknak.

Más szóval: a mi technológiáink egyetemessége minimális. A technikai evolúció mind ez ideig valahogyan a biológiaival ellenkező irányban haladt: kizárólag szűken specializált berendezéseket alkotott. Legtöbb berendezésünk modellje az emberi kéz volt, és mi több, minden esetben annak is csupán egyetlen mozdulatát vagy erőfeszítését utánozza: a harapófogó, a fúró, a kalapács rendre az összeszoruló ujjakat, egy kinyújtott és csukló-, valamint könyökízületünk mozgása segítségével hosszanti tengelye körül forgatott ujjunkat, végül az öklünket utánozza. Még az ún. általános munkagépek is alapjában véve csak szűken specializált berendezések, sőt a mostanában létesülő automatizált gyárak sem rendelkeznek a legegyszerűbb élő szervezetek plaszticitásával. Az univerzalitás elérésének lehetőségét, úgy látszik, az alkalmazkodó, önprogramozásra képes, önszervező rendszerek elméletének továbbfejlesztése mutatja majd meg, s az ilyen rendszereknek az emberrel való funkcionális hasonlatossága, természetesen, ugyancsak nem véletlen.

Ennek az útnak a tetőpontja azonban - ellentétben némelyek elképzelésével - nem az ember vagy más élő szervezetek konstrukciójának a digitális berendezések elektromos szerkezetében való „másolása" lesz. Az élet technológiája egyelőre hatalmas előnyt élvez hozzánk képest. Utol kell érnünk - nem azért, hogy majmoljuk, vakon utánozzuk az eredményeit, hanem azért, hogy mi még tovább jussunk, mint ő, akinek tökéletes volta csak látszólagos.

 

3.   Az evolúciós módszertan külön fejezete az, amely az elmélet és a gyakorlat, az absztrakt tudás és a technológiai megvalósítás viszonyával foglalkozik. A bioevolúcióban természetesen nincs ilyen viszony, mert világos, hogy a természet „nem tudja, mit csinál", csak egyszerűen megvalósítja azt, ami lehetséges, ami az adott anyagi feltételekből önként fakad. Az ember nem egykönnyen békül

32

meg az ilyen helyzettel, már csak azért sem, mert ő maga is a Természet-anyának „véletlen", „előre nem látott" sarjai közé tartozik.

Ez a „fejezet" tulajdonképpen nem is fejezet, hanem hatalmas könyvtár. Kivonatolása meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik. Az a veszély fenyeget, hogy a magyarázatok óceánja összecsap a fejünk felett, ezért fokozott tömörségre kell törekednünk.

Az őstechnológusok semminemű elmélettel sem rendelkeztek, többek közt annál az egyszerű oknál fogva, mert azt sem sejtették, hogy a világon ilyesmi is van, s hogy egyáltalán lehetséges ilyesvalami. Az elméleti tudás évezredeken át a kísérlet közreműködése nélkül fejlődött: a mágikus gondolkodásra alapozva formálódott, amely az indukciónak egy sajátos fajtája, csak éppen a hibásan alkalmazott indukcióé. Előzménye az állatvilág feltételes reflexe, vagyis a „ha A, akkor B" séma szerinti reagálás. Nyilvánvaló, hogy mind az ilyesféle reflexet, mind pedig a mágiát a megfigyelésnek kellett megelőznie. Gyakran előfordult, hogy a helyes technológiai eljárások ellentmondásban álltak a kor hamis elméleti felfogásával, s ennélfogva - a kettő összeegyeztetésére - az álmagyarázatok egész sorozata jött létre (pl. azt a tényt, hogy a vizet szivattyúkkal nem lehetett tíz méternél magasabbra emelni, a horror vacuival, vagyis a természetnek az űrtől való „rettegésével" magyarázták. A mai értelmezés szerint a tudomány a világ törvényszerűségeinek kutatását, míg a technológia ezeknek a törvényszerűségeknek az emberi igények kielégítésére szolgáló felhasználását jelenti. Márpedig ezek az igények elvben ma is ugyanazok, mint voltak az egyiptomi fáraók korában. Az öltözködés, a táplálkozás, a fedél a fejünk felett, egyik helyről átjutni egy másikra, a betegségek elleni védekezés - íme, ezek a technológia feladatai. A tudomány az atomokra, molekulákra, csillagokra vonatkozó tényekkel törődik, nem pedig velünk, legalábbis nem olyan mértékben, hogy tevékenységében eredményeinek közvetlen hasznossága szolgáljon iránytűjéül. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az elméleti kutatások érdekmentessége régebben sokkal szembetűnőbb volt, mint ma. A tapasztalat azonban megtanított arra, hogy nem létezik haszon nélküli tudomány, értelmezzük bár a „haszon" szót a legpragmatikusabban, minthogy soha senki sem tudja, hogy a világról szerzett melyik információ mikor válik gyakorlativá, vagy éppenséggel nagyon is hasznossá és értékessé. A botanika egyik leginkább „nélkülözhető" ága a lichenológia *, amely a penészgombákkal is foglalkozik, a szó szoros értelmében életadónak bizonyult attól a pillanattól kezdve, hogy felfedezték a penicillint. Vagy itt vannak az idiográfusok **, a tényeknek ezek a fáradhatatlan gyűjtői, leírói és osztályozói - ezek régen igazán nem számíthattak hasonló sikerre. És íme, az ember, az a lény, akinek a gyakorlatiatlansága gyakran csak a kíváncsiságához mérhető, előbb érdeklődött az iránt, hogy hány csillag létezik és milyen a világmindenség szerkezete, mint ahogyan a földművelés elméletével vagy saját testének felépítésével foglalkozott volna. A megfigyelések gyűjtőinek és osztályozóinak aprólékos, nemegyszer valósággal mániákus munkájából épült fel lassan-fokozatosan a tényeket a tárgyak és jelenségek rendszerének törvényeiben általánosító, ún. nomotetikus tudományok hatalmas épülete. Az elmélet ma még nagyon is a technológiai gyakorlat uszályában vonszolódik, s az ember konstruktőri tevékenysége sok mindenben az evolúció által használt „próbák és hibák"   mód-


*   A növénytannak a zuzmókkal foglalkozó része; feltehetően nem erre, hanem a gombatanra gondolt, hiszen a penészgombák nem tartoznak a zuzmók közé, bár a társulásban, amely a zuzmót alkotja, a zöld és kék moszatokkal együtt a tömlősgombák is jelen vannak. A penészgombák a tömlős gombákhoz tartoznak. - Szerk.
**   Idiográfia, nomotetika - neokantiánus tudományosztályozás, amely a tudományokat módszereik szerint csoportosítja. A nomotetikus módszerrel dolgozók az általánost, az ismétlődőt, a törvényszerűt kutatják, az idiografikus módszerrel dolgozók; az egyest, az egyedit. Lem természetesen a metodológiát tekinti, éspedig mindkettőt a természettudományokra alkalmazva. - Szerk.

33

szerre emlékeztet. Ahogyan az evolúció „próbálja ki" az állati és növényi „prototípusok" - a mutánsok - alkalmazkodási képességeit, ugyanúgy kutatja a mérnök az új felfedezések, a repülőszerkezetek, járművek, gépek reális lehetőségeit, gyakran méretarányos kismodellek készítésével. A téves megoldások empirikus kirostálásának és az egyre megújított próbálkozásoknak ez a módszere segítette a világra a XIX. század lényeges felfedezéseit: a szénszálas izzólámpát, a fonográfot, Edison dinamógépét és még korábban a gőzmozdonyt, illetve a gőzhajót.

Ezek az eredmények tették népszerűvé a feltaláló alakját, mint olyan emberét, akinek az isteni szikrán, józan eszén, szívósságán, harapófogóján és kalapácsán kívül semmi másra sincs szüksége céljainak eléréséhez. Ez a módszer azonban - pazarló. Majdnem annyira pazarló, mint maga a bioevolúció, amelynek évmilliókra kiterjedő empirikus gyakorlata az áldozatok hekatombáit nyelte el: az élet új körülmények közötti fenntartása feladatának „téves megoldásait". A technológia „empirikus időszakának" lényeges sajátossága nem is annyira az volt, hogy hiányzott az elméleti munka, mint inkább az elmélet másodlagos jellegében rejlett. Előbb hozták létre a gőzgépet, és csak utána született meg a termodinamika, előbb volt repülőgép, és csak utána dolgozták ki a repülés elméletét, előbb építettek hidakat, és csak később végezték el az idevonatkozó tudományos számításokat. Az ember megkockáztathatná azt az állítást, hogy a technológiában az empirikus módszer addig a határig igyekszik fejlődni, ameddig az egyáltalán lehetséges. Edison megkísérelte, hogy feltaláljon valamiféle „atommotort", ez azonban nem sikerült neki, és nem is sikerülhetett, mert a próbák és hibák módszerével egy dinamógép még csak felépíthető, de egy atomreaktor már nem.

A technológiai empíria természetesen nem azt jelenti, hogy vaktában kapkodunk, az egyik megfontolatlan kísérlettől a másikhoz ugrunk át. A feltaláló gyakorlati szakembernek mindig van egy bizonyos koncepciója, vagyis inkább annak alapján, amit már elért (illetve, amit mások értek el őelőtte), tekintetével át tudja fogni az előtte álló út egy piciny szakaszát. Cselekvéseinek sorozatát a negatív visszacsatolás szabályozza (a kísérlet kudarca minden egyes esetben arra utal, hogy az út téves volt); végeredményben útja cikcakkos, de valahová mégis vezet, megvan a maga határozott iránya. Az elméleti tudás megszerzése lehetővé teszi a hirtelen ugrásszerű előretörést. A németek a második világháború idején nem ismerték a szuperszonikus, ballisztikus rakéták repülésének elméletét, s ezért a V-2 alakját empirikus kísérletek révén határozták meg (kismodellekkel, szélcsatornákban). A megfelelő képlet ismerete nyilván feleslegessé tette volna ezeknek a modelleknek a megépítését.

Az evolúciónak egyetlenegy „tudása" van, az az „empirikus" jellegű tudás, amelyet a genetikai információs leírás tartalmaz. S ráadásul ez kettős „tudás". Egyfelől leírja és eleve meghatározza a leendő szervezet összes lehetőségeit (a szövetek „vele született tudása"; miként kell működnie, hogy életfolyamatai ne álljanak meg; milyen legyen a szövetek és szervek kölcsönös viselkedése; és ezzel egyidejűleg, hogyan viselkedjen a test mint egész a környezettel szemben - ez az utóbbi információ egyenértékű az „ösztönökkel", a védekező reakciókkal, a tropizmusokkal stb.). Másfelől „potenciális" ismeret ez; nem fajlagos, hanem egyedi, nem előre meghatározott, hanem az egyedi élet folyamán a szervezet saját idegrendszere (agya) révén megszerezhető. Az evolúció képes az első ismeretfajtát egy bizonyos fokig (de csak egy bizonyos fokig) felhalmozni: hiszen a mai emlősállat felépítése a természetnek az őt megelőző vízi és szárazföldi gerincesek felépítésében szerzett évmilliós konstruktőri „tapasztalatait" tükrözi. Egyúttal azonban az is igaz, hogy az evolúció útközben nemegyszer „elveszíti" a biológiai problémák sok tekintetben kitűnő megoldásait. Ezért egy meghatározott állat (vagy akár az ember) felépítési terve korántsem lesz az összes előző optimális megoldások valamilyen összesítése. Belőlünk ugyanis nemcsak a gorilla izomereje hiányzik, hanem a hüllők,

34

illetve az ún. „alsórendű" halak regenerálódási képessége is, továbbá a fogak szakadatlan megújhodásának mechanizmusa, amelynek birtoklásával a rágcsálók tűnnek ki, végül pedig az olyan univerzális alkalmazkodottság a vízhez mint közeghez, mint amilyennel a vízi életmódot folytató emlősök rendelkeznek. Nem kell tehát túlbecsülni a biológiai evolúció „bölcsességét", hiszen nemegyszer egész fajokat kergetett a fejlődés zsákutcájába, és nemcsak a hasznos megoldásokat, hanem ugyanolyan gyakran a pusztulásba vezető hibákat is megismételte. Az evolúció „tudása" empirikus és pillanat szülte jellegű, az élet látszólagos tökéletességét pedig azoknak az óriási tér- és időbeli távlatoknak köszönheti, amelyeket áthidalt, de ha tevékenységének a mérlegét megpróbálnánk megvonni, több kudarccal találkoznánk, mint sikerrel. Az ember tudása csak most kezd kiemelkedni – de nem mindenütt – az empirizmus korszakából (a leglassabban a biológia területén és alkalmasint az orvostudományban); ma azonban már tanúi vagyunk annak, hogy amihez volt kellő türelem és kitartás, s amit az intuíció felvillanó fénye megvilágított, azt már alapjában elértük. Minden egyéb – ami a teoretikus gondolkodás legmagasabb rendű világosságát kívánja meg – még előttünk áll (I.).

 

4.  Az utolsó probléma, amelyet érintenünk kell, a technoevolúció erkölcsi aspektusaira vonatkozik. Termékenysége már kemény bírálatokat hívott ki maga ellen, merthogy csak elmélyíti a szakadékot a mi két fő tevékenységi szféránk - a természet szabályozása és az emberiség szabályozása - között. E felfogás szerint az atomenergia idő előtt került az ember kezébe. Idő előtti a világűrbe tett első lépése is, főként azért, mert az űrhajózás már a kezdetén oly óriási befektetéseket igényel, hogy még siralmasabbá teszi a Föld összjövedelmének amúgy sem igazságos elosztását. Az orvostudomány sikerei a halálozási arányszám csökkentésével a népesség hatalmas arányú gyarapodását eredményezték, s ezt, minthogy nincs születésszabályozás, lehetetlen megfékezni. Az életkörülmények megkönnyítésének technológiája az élet elsekélyesítésének válik eszközévé, minthogy a tömegkommunikációs eszközök a szellemi javak engedelmes megsokszorozóiból kulturális selejttermelőkké lettek. A technológia - a kultúra szempontjából - legjobb esetben meddő - szoktuk hallani; a legjobb esetben, minthogy az emberiség egyesülése (amit a technológiának köszönhetünk) az elmúlt évszázadok szellemi örökségének és a jelenkori alkotásnak a kárára történik. A művészet, amelyet felfalt a technológia, immár a közgazdasági törvényeket kezdi követni, s inflációs és devalvációs jelenségeket mutat fel, s a technikai tömegszórakoztatás óceánja partján, amelynek könnyűnek kell lennie, hiszen a Technológusok jelszava: „általános könnyűvé tétel" - egy maroknyi alkotó egyéniség tengődik; ezek erőnek erejével figyelmen kívül akarják hagyni - vagy éppenséggel nevetség tárgyává akarják tenni - a mechanizált élet sablonjait. Röviden: a technoevolúció több rosszat okoz, mint jót; az ember a rabjává lesz annak, amit ő maga alkotott, olyan lénnyé lesz, amely tudása növekedésének mértékében egyre kisebb részt vállalhat a saját sorsa feletti döntésekben.

Úgy vélem: bármennyire lakonikusan fogalmaztam is, de lojális voltam e nézet iránt, és helyesen vázoltam fel, hogy milyen lesújtóan vélekedik a technikai haladásról.

De vajon lehet-e, vajon kell-e vitázni ezzel a véleménnyel? Magyarázzuk meg, hogy a technológiát egyaránt lehet jóra és rosszra használni? Hogy semmivel, tehát a technológiával szemben sem támaszthatunk egymásnak ellentmondó igényeket? Kívánhatjuk-e azt, hogy védelmezze az életet, tehát következésképpen az élet szaporodását is, ugyanakkor - csökkentse ezt a szaporulatot? Kívánhatunk-e elit és mégis általános kultúrát? Energiát, amely hegyeket képes elmozdítani, de ugyanakkor a légynek sem árt?

Nyilván értelmetlenség volna ilyesmit megkövetelni. Legelőször is mondjuk ki, hogy a technológiát többféle szemszögből lehet vizsgálni. Az elsőből a technológia az ember és a természet műveleteinek

35

eredője, hiszen az ember csak azt valósítja meg, amire az anyagi világ a maga hallgatólagos beleegyezését adja. Eszerint a különféle célok elérésének eszközét kell látnunk benne, s a célok kiválasztása a civilizáció fejlettségi fokától, a társadalmi rendszertől függ, és morális értékelés tárgya. De csak a kiválasztás, és nem maga a technológia. Mert nem arról van szó, hogy elítéljük vagy felmagasztaljuk a technológiát, hanem arról, hogy kikutassuk, milyen mértékben bízhatunk a fejlődésében és milyen mértékben befolyásolhatjuk annak irányát.

Minden más megközelítés abból a hallgatólag elfogadott, de téves premisszából indul ki, amely szerint a technoevolúció a fejlődés eltorzulása, a további fejlődést éppen olyan hamis, mint amennyire végzetes útra irányítja.

És ez nem igaz. A valóságban a fejlődés irányát nem szabta meg senki - sem az ipari forradalom előtt, sem azután. Ez az irány a Mechanikától (tehát a „klasszikus" gépektől és a mechanikusan felfogott, a konstruktőr-utánzónak mintegy modellül szánt asztronómiától) a Hőn (és ennek kémiai fűtőanyaggal hajtott motorain), valamint a Termodinamikán át az Elektromossághoz vezetett, s egyúttal a megismerés szférájában az átmenetet jelentette az egyedi jelenségekre vonatkozó törvényektől a statisztikaiakig, a merev kauzalitástól a valószínűség alapján álló megközelítéshez, és - amint ezt csak most kezdjük érteni - az egyszerűségtől (amely a „legmesterkéltebb" abban az értelemben, hogy a Természetben semmi sem egyszerű) a bonyolultsághoz, amelynek megnövekedése világossá, magától értetődővé tette számunkra, hogy legközelebbi fő feladatunk a Szabályozás.

Látjuk, hogy ez átmenet volt az egyszerű megoldásoktól az összetettségüknél fogva egyre nehezebbekig, bonyolultabbakig. Tehát ennek az útnak csakis az elszigetelten, kiszakítva megvizsgált egyes lépései - a felfedezések, a találmányok - látszanak olyanoknak, mintha a körülmények, véletlenek, találó ötletek szerencsés találkozásából születtek volna meg. Mert egészében ez volt a legnagyobb mértékben valószínű út, és ha a földi civilizációt módunkban állna egybevetni a világűr feltételezett civilizációival, akkor azt is mondhatnánk rá: tipikus.

Hogy az ilyen ösztönös jellegű fejlődésnek évszázadok folyamán felhalmozódott hatásaiban, a kívánatos eredmények mellett ártalmasak is jelentkeznek, azt senki sem tagadja: az ilyesmit elkerülhetetlennek kell tekintenünk.

És ha nem ítéljük el a technológiát mint minden baj forrását, de nem is kell dicsőítenünk sem - csupán józanul meg kell értenünk, hogy az a korszak, amely a szabályozást még nem ismerte, már lassan a végéhez közeledik. További cselekvéseinket a morális törvényeknek kell szabályozniuk, ezek adjanak nekünk tanácsot az alternatív lehetőségek közötti választásokban, amelyek elé létrehozójuk, az erkölcsön kívül álló technológia állított bennünket. A technológia anyagokat és eszközöket ad, s a mi érdemünk vagy vétkünk, hogy jó vagy rossz módon élünk-e velük.

Ez eléggé elterjedt nézet, első közelítésnek egészen jó is, de ennél nem több. Az ilyen „kettéosztás" nem állja meg a helyét, különösen hosszabb távon nem. Nem csupán azért, mert mi magunk alkotjuk meg a technológiát, hanem mindenekelőtt azért, mert a technológia formál bennünket, és formálja elveinket - a morálisakat is. Persze ezt a társadalmi rendszerek közvetítése útján teszi, mint termelési alapjuk, de nem erről akarok szólni. A technológia képes hatni, és hat is, mégpedig közvetlenül. Nem szoktunk hozzá, hogy a fizika és az erkölcstan között közvetlen kapcsolat álljon fenn, pedig így van. Legalábbis lehetséges, hogy így legyen. S hogy ne beszéljek a levegőbe: a cselekedetek erkölcsi elítélése mindenekelőtt megfordíthatatlanságuk fokától függ. Ha a halottakat fel tudnánk támasztani, akkor az emberölés csak rút cselekedet volna, de nem bűntény, mint ahogyan nem számít bűnténynek az, ha pl. felindulásunkban megütünk valakit. A technológia agresszívabb, mintsem általában gondolnánk. Behatolása az ember pszichikumába, a személyiség szintézisével és

36

metamorfózisával kapcsolatos problémák - ezeknek majd külön figyelmet szentelünk -, csupán napjainkban tartoznak jelenségek még üres halmazába. Ezt a halmazt majd a jövőbeni haladás tölti meg. S akkor majd eltűnik sok olyan erkölcsszabály, amely ma megrendíthetetlennek látszik, viszont új kérdések, új etikai dilemmák jelennek meg a helyükbe.

Mindez azt jelenti, hogy nem létezik történelem feletti erkölcs. Csak a jelenségek időtartamának méretei különbözőek; végeredményben azonban még a hegyláncok is összeomlanak, és porrá válnak, mert ez a világ rendje. Az ember, ez a „rövid lejáratú" lény szeret dobálózni az örökkévalóság fogalmával. Hogy örökkévalóak bizonyos szellemi kincsek, a művészet nagy alkotásai, az erkölcsi rendszerek. De ne csapjuk be önmagunkat: ezek is halandóak. Ez nem jelenti azt, hogy a rendet a káosszal vagy a belső meggyőződöttséget a közömbösséggel cseréljük fel. Az erkölcs fokozatosan változik, de azért változik, s éppen ezért annál nehezebb összehasonlítani két erkölcskódexet, minél nagyobb idő, időköz választja el őket egymástól. A sumérokéhoz még közel állunk, de a levallois-i kultúra valamelyik emberének erkölcsi felfogása megdöbbentene bennünket.

Azt igyekszünk kimutatni, hogy ugyanúgy nem léteznek időtlen értékrendszerek, aminthogy a newtoni abszolút inerciarendszer, vagy a jelenségek abszolút egyidejűsége sem létezik. Ez nem jelenti azt, hogy tilos a múlt vagy a jövő jelenségeiről értékelő ítéletet mondanunk: az ember mindig is mondott olyan értékítéleteket, amelyek meghaladták a helyzetét és a reális lehetőségeit. Amint említettük, ez csupán annyit jelent, hogy minden kornak megvan az igazról a maga elképzelése, amellyel lehet egyetérteni vagy sem, de amelyet mindenekelőtt meg kell érteni.

 

AZ ŐSOK

Korunk a technoevolúció meggyorsulásának kora. Vajon azt jelenti-e ez, hogy az ember egész múltja, kezdve az utolsó jégkorszak óta - a paleolitikum, a neolitikum, az ókor, a középkor - tulajdonképpen mind csupán előkészület volt, erőgyűjtés ahhoz a lendületvételhez, amely ma az ismeretlen jövőbe repít bennünket?

A dinamikus civilizáció modellje Nyugaton született meg. A történelem tanulmányozásakor elámulva látjuk, hogy különböző népek milyen közel kerültek már a „technológiai start" pitvarához, és hogyan torpantak meg közvetlenül annak küszöbe előtt. Mai acélgyártóink leckét vehetnének a határtalan türelmű indiai kézművesektől, akik a napjainkban újra felfedezett porkohászat módszerével alkották meg a híres kitabi rozsdamentes fémoszlopot. Hogy a papírt meg a puskaport a kínaiak találták fel, azt mindenki tudja. Gondolkodásunk pótolhatatlan tudományos műszere pedig, a matematika, arab tudósoknak köszönheti nagy fellendülését. Ámde ezek a felfedezések - ha még oly forradalmiak voltak is - nem váltották ki a civilizáció fejlődésének meggyorsulását, nem szültek lavinaszerűen növekvő előrehaladást. Ma viszont az egész világ mintának tekinti a nyugati országok fejlődési modelljét. Sokkal régibb és bonyolultabb kultúrával büszkélkedhetnek azok a népek, amelyek technológiát importálnak, mint azok, amelyeknek kiemelkedő technológiáját átveszik. Egy meghökkentő kérdés kívánkozik ide: hol állanánk ma, ha Nyugat történetesen nem hajtja végre a technológiai átalakulást; ha nem Galileikkel, Newtonokkal, Stephensonokkal tör előre az ipari forradalom felé?

Így vetődik fel az „ősok" kérdése. A fellendülés forrásai vajon nem a háborús konfliktusokban rejlenek-e? Ismeretes és hírhedt tény, hogy a háborúk hatása valóságos motorja a technológiai fejlődésnek. Amint az évszázadok múlnak, a haditechnika fokozatosan elveszíti különleges, az álta-

37

lános tudománytól elszigetelt jellegét, és egyetemesen használttá válik. Amíg a balliszták (ostromgépek), a faltörő kosok még kizárólag hadieszközök voltak, addig a lőpor már ipari célt is szolgált (pl. a bányászatban), s még inkább tapasztalható ez a folyamat a szállítási technikával kapcsolatban: nincs a világon olyan háborús szállítási eszköz - a kerekes járművektől a rakétáig -, amely némi módosítással ne szolgálhatna békés célokat. Ami pedig az atomtechnikát, a kibernetikát és az űrhajózást illeti, ezekben a háborús és a békés felhasználás lehetősége már szinte teljesen eggyé forrott.

És mégsem szabad az ember háborúzó hajlamát tekintenünk a technológiai fejlődés hajtómotorjának. Rendszerint gyorsította annak ütemét, nagymértékben elősegítette a kor elméleti ismereteinek gyakorlati alkalmazását, de a gyorsító tényezőket élesen meg kell különböztetnünk a kezdeményezőktől. Hadieszközeink egytől egyig mind Galilei és Einstein fizikai elméletének, a XVIII. és XIX. század kémiájának, a termodinamikának, az optikának és az atomfizikának köszönhetik létüket ámde egyenesen értelmetlen volna ezen elméleti tudományágak területén hadi indítóokokat keresni. A már mozgásba lendült technoevolúció ütemét kétségkívül lehet gyorsítani vagy fékezni. Az amerikaiak elhatározták: húszmilliárd dollárt áldoznak arra a célra, hogy valamikor 1969 táján az ő embereik tegyék elsőként lábukat a Holdra.* Ha hajlandóak lettek volna ezt a határidőt mintegy húsz évvel kitolni, akkor az Apolló-program megvalósítása minden bizonnyal jóval kevesebbe került volna, mert a kezdetleges technológia - éppen zsengesége miatt - aránytalanul nagy befektetéseket emészt fel azokhoz képest, amelyeket ugyanaz a cél a technológia fejlődésnek érett szakaszában kíván meg.

Áldozhattak volna azonban az amerikaiak akár 200 milliárdot is a húsz helyett, valószínűleg akkor sem érkezhettek volna a Holdra az elhatározás megszületését követő hat hónap alatt, mint ahogyan semmilyen mértékű, akár billió dolláros nagyságrendű befektetés árán sem érhetnénk el a csillagokat a legközelebbi években. Ugyanis óriási pénzbefektetésekkel és az erőfeszítések koncentrálásával elérhető a technoevolúció ütemének a „plafonja", amelyen túl már semminemű anyagi áldozat sem járhat eredménnyel. Ez a majdnem magától értetődő megállapítás megegyezik az élettani fejlődés hasonló törvényszerűségével. A bioevolúciónak is megvan a maga maximális fejlődési üteme, amelynél gyorsabban semmilyen körülmények között sem haladhat.

Mi azonban nem a már működő folyamat maximális ütemét, hanem az „ősok" kérdését kezdtük firtatni. Az a próbálkozás, hogy ilyen szándékkal technológiánk ősforrásait felkutassuk, meglehetősen reménytelennek látszik: a történelem homályba vesző korszakaiba kellene visszavándorolnunk, s utunkon legfeljebb a tényeket rögzíthetjük, de az okokra már nem deríthetnénk fényt. Mi az oka annak, hogy a technoevolúciónak a civilizáció legkorábbi szakaszaiban keletkezett hatalmas fája, amelynek gyökerei bizonyára a legutolsó jégkorszakba nyúlnak vissza és a koronája szinte elvész a jövendő évezredekben, mind a paleolitikumban, mind a neolitikumban az egész földkerekségen nagyjában egyformán növekedett, de igazi hatalmas virágzását és fejlődését éppen Európa határai között élte át?

Lévi-Strauss megkísérelte, hogy csupán minőségi választ adjon erre a kérdésre, mellőzve a matematikai elemzést, amely a jelenség bonyolult, összetett volta miatt egyébként is lehetetlen lett volna. Merőben statisztikailag vizsgálta a technoevolúció keletkezését, s genezise megvilágítására a valószínűségszámítás módszerét vette igénybe.6

A gőz és a villamosság, majd utánuk a vegyi és nukleáris szintézis technológiájának beköszönté-


*   A könyv lengyel kiadása 1967-ben jelent meg. Azóta az amerikai terv megvalósult. 1969. július 21-én az Apollo-11 két utasa, Armstrong és Aldrin kiszállt a Holdra. Sőt azóta az Apollo-kísérletek többször is megismétlődtek. - Szerk.

38

sét egy sereg kutatás előzte meg. Kezdetben egymástól függetlenül, nemegyszer kanyargós és igen távoli utakat tettek, néha még Ázsiából is érkeztek, hogy végül a Földközi-tenger medencéjében termékenyítsék meg az elméket. Az ismeretek rejtett felhalmozódása évszázadokon át tartott, míg végül az akkumulációs hatás olyan eseményekben nyilvánult meg, mint az arisztotelészi dogmák megdöntése, a kísérlet elfogadása mindennemű ismeretszerzés irányító elveként, a technikai kísérlet társadalmi jelenség rangjára való emelése vagy a mechanisztikus fizika általánossá válása. Ezt a folyamatot társadalmilag hasznos és szükséges találmányok megjelenése kísérte; ez az utóbbi jelenség pedig azért rendkívül fontos, mert minden népnek, és minden kornak megvannak a maguk potenciális Einstenjei és Newtonai, ám korábban hiányzott a megfelelő talaj, a környezet - hiányzott az a társadalmi rezonancia, amely kibontakozási lehetőséget nyújthatott volna egyéni kutatásaik eredményeinek.

Lévi-Strauss úgy véli, hogy a haladás meggyorsulásának útjára egymást követő „pozitív" jelenségek meghatározott sora juttatja el a közösséget. Eszerint léteznék egy bizonyos kritikus mennyiség, a felfedezések holmi sokszorozódási együtthatója, és a felfedezések társadalmi kihatásai (az első gőzgépek megalkotása, a szénre alapozott energetika megjelenése, a termodinamika megjelenése stb.) olyan eredmények, amelyek végül is a már a kezdeti sikerek által meghatározott, de immár viharos gyorsasággal szaporodó számú felfedezésekhez vezetnek - ugyanúgy, mint ahogyan létezik a neutronok sokszorozódásánál is egy kritikus nagyságú együttható, amely azt eredményezi, hogy bizonyos küszöböt elérve a hasadó anyagban láncreakció indul meg. Éppen most éljük át egy ilyen láncreakció társadalmi ellenpárját, sőt talán éppen a teljes expanzió folyamatában levő „technológiai robbanást". Abban a kérdésben, hogy vajon egy bizonyos társadalom rálép-e erre az útra, hogy vajon megkezdődik-e a technoevolúció láncreakciója - a francia néprajzkutató véleménye szerint - a véletlen dönt. Mint ahogyan a kockázó bizton számíthat a hatos dobások sorozatára, ha folyamatosan dobja a kockáit, csak elég sokáig játsszék, ugyanúgy, valószínűségi szemszögből nézve, minden társadalomnak - legalábbis elméletben - egyenlő esélye van arra, hogy rálépjen a gyors anyagi fejlődés útjára.

Nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy Lévi-Strauss más feladatot tűzött maga elé, mint mi. Ő azt akarta bebizonyítani, hogy az egymástól legtávolabb álló, egymástól leginkább különböző civilizációk, tehát a technológiával nem rendelkezők is, egyenjogúak, és nem szabad köztük értékkülönbségeket megállapítani, nem szabad egyiket a másik „fölé" helyezni, „magasabb rendűnek" mondani csupán azért, mert az említett „játékban" valami oknál fogva sikerült eljutnia a technoevolúciós láncreakció startjához. Ez a modell módszertani egyszerűsége miatt szép. Azt is megmagyarázza, hogy az egyes, néha hatalmas jelentőségű találmányok miért lebeghetnek - technikafejlesztő társadalmi hatásukat illetően - légüres térben, amint az a régi hindu porkohászatnak vagy a kínai puskapornak jutott osztályrészéül. Itt ugyanis hiányoztak a láncreakció kiváltásához szükséges további láncszemek. E hipotézisből pedig világosan, egyértelműen következik az, hogy a Kelet egyszerűen csak „kevésbé szerencsés játékosnak" bizonyult a Nyugatnál, legalábbis, a technológiai primátust illetően, és ha a Nyugat nem szerepelt volna a történelem színpadán, akkor - a logika értelmében - a Kelet előbb-utóbb maga lépett volna ugyanerre az útra. Hogy ez a tézis helyes-e vagy sem, azt majd másutt vitatjuk meg, most egyelőre a technológiai civilizáció kialakulásának valószínűségi modelljére összpontosítjuk a figyelmünket.

Most pedig forduljunk ismét hatalmas analógiánk, a biológiai fejlődés felé, megjegyezzük, hogy a fejlődés folyamatában egymásnak megfelelő, egymásra hasonlító fajok és nemek nemegyszer egyidejűleg keletkeztek egymástól távoleső kontinenseken. Az Óvilág egyes növényevőinek vagy ra-

39

gadozóinak megfelel néhány újvilági forma, s ha nem is rokonok (legalábbis nem közeli rokonok), a fejlődés mégis hasonlóvá formálta őket azáltal, hogy őselődeikre hasonló környezeti és éghajlati körülmények hatottak. A szakemberek túlnyomó többségének véleménye szerint az élettani típusok rendszerint monofiletikus * törzsfejlődésűek, vagyis közös törzsből erednek. Egy ízben jöttek létre a gerincesek, egy ízben a halak, egy ízben az egész földkerekségen a kétéltűek és a hüllők, és az emlősök keletkezése is csak egy ízben következett be. Ez igen megfontolandó. Amint látjuk, a testi felépítés egy-egy nagy átépítése, e sajátos „konstruktőri teljesítmény", egész bolygónkon minden alkalommal csak egyetlen ízben történt meg.

Ezt a jelenséget is statisztikai törvényszerűségű jelenségnek tekinthetjük: az emlősök vagy a halak kialakulásának olyan kicsiny volt a valószínűsége, hogy - amint a „főnyereményhez" is „különleges szerencse", számos ok és körülmény együttes jelenléte szükségeltetik, csak rendkívül ritka eseményként jelentkezhetett. És minél ritkább valamely jelenség, annál kisebb megismétlődésének valószínűsége. S tegyük hozzá: még egy közös vonást fedezhetünk fel a két evolúcióban. Mindkettőben létrejöttek olyan magasabb és alacsonyabb rendű, egyszerűbb és bonyolultabb formák, amelyek mind a mai napig fennmaradtak. Egyrészt a halak minden bizonnyal megelőzték a kétéltűeket, ezek pedig a hüllőket, és máig is élnek mindezeknek az osztályoknak a képviselői. A másik oldalon az ősközösségi rend megelőzte a rabszolgatartó társadalmi rendet és a feudalizmust, emez pedig a kapitalizmust, s ezek közül mindegyik egyszerre, egymás mellett létezett a földkerekségen, ha nem is máig, de tegnapig, beleértve a legprimitívebbeket is, amelyeknek maradványai még mindig felfedezhetők Óceániában.

Ami a bioevolúciót illeti, ezt a jelenséget könnyű megmagyarázni: ott ugyanis a változást mindig a szükség idézi elő. Ha a környezet nem kívánja meg a változást, ha zavartalanul hagyja létezni az egysejtűeket, akkor ezeknek a legegyszerűbb lényeknek a nemzedékei még 100 vagy akár 500 millió éven át fognak szaporodni.

De vajon mi az, ami a társadalmi rendszerek változásait előidézi? Tudjuk, hogy itt a motor a termelési eszközök változása, vagyis a technológia fejlődése. Ezzel tehát ismét visszakanyarodunk kiindulópontunkhoz, mert hiszen nyilvánvaló; hogy a rendszerek nem fognak megváltozni. ha változatlanul használják a hagyományos technológiát, még akkor sem, ha az egyenesen a neolitikumban született meg.

A problémát nem fogjuk véglegesen megoldani. Annyit azonban mindenesetre állíthatunk, hogy a „láncreakció" valószínűségi hipotézise nem veszi figyelembe annak a társadalmi struktúrának a sajátosságait, amelyben ennek a reakciónak fel kellene lépnie. Nagyon hasonló termelő bázisra felépült rendszerek - a kulturális felépítményük tekintetében - gyakran igen eltérőek egymástól. Mérhetetlenül nagy a rafinált s gyakran kínosan bonyolult társadalmi szertartásoknak, a családi, nemzetiségi stb. életben bevett és rigorózus pontossággal megszabott magatartási normáknak a gazdagsága. A civilizáción belüli függések miriádjaiba beleszédülő antropológust a kibernetikus-szociológusnak kell felváltania, aki tudatosan elhanyagolja mindezeket a kultúrán belül szemantikus értékű fent említett szokásokat és gyakorlatokat, és csak a struktúrájuknak, mint visszacsatolásos rendszereknek a vizsgálatával foglalkozik, éspedig olyan rendszereknek tekintve őket, amelyeknek célja egy ultrastabilis egyensúlyi állapot biztosítása, dinamikai feladatuk pedig az említett egyensúly fenntartására irányuló szabályozó tevékenység.


*   A monofiletikus törzsfejlődésen az élőlények valamely csoportjának közös őstől való származását értjük. - Szerk.

40

A legnagyobb mértékben valószínű, hogy ezeknek a struktúráknak, s a kölcsönkapcsolaton nyugvó emberi viszonylatok rendszerének némelyike, a maga cselekvés- és gondolkodásszabadság-korlátozó voltát figyelembe véve, roppant hatásosan akadályozhatja mindennemű tudományos-technikai feltalálótevékenység érvényesülését. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy olyan struktúrák is léteznek, amelyek, ha maguk tán nem segítik is ezt a feltalálói tevékenységet, de legalább bizonyos, noha korlátozott teret nyitnak meg előtte. Gondoljuk csak el: az európai feudalizmus alapvető vonásai bámulatosan hasonlítottak a Japánban még a múlt század folyamán is fennállott feudalizmuséira. És mégis, ugyanannak a társadalmi rendszernek ez a két modellje - az európai és az ázsiai - határozott különbségeket is felmutatott, s éppen ezek a különbségek, amelyek az adott kor társadalmi dinamikájában csak másod- sőt harmadrendűeknek számítottak, okozták azt, hogy nem a japánok, hanem az európaiak zúzták szét az új technológia segítségével a feudalizmust, s alkották meg annak romjain az ipari kapitalizmus első elemeit. 7

Ilyen felfogás szerint a technológiai láncreakció robbanását nem egynemű véletlen jellegű események sorozata (pl. bizonyos típusú felfedezések sora) indítja meg, hanem két olyan eseményfolyamat egymásra rétegződése, amelyek közül az első (kibernetikai értelemben vett felépítmény-struktúra) sokkal határozottabban kifejezett tömeg-statisztikai jelleggel rendelkezik, mint a másik (egyes emberek empirikus-technikai érdeklődése). E két vonalnak kereszteznie kell egymást ahhoz, hogy a technoevolúció startjának valószínűsége megjelenjen. Ha ilyen egyesülés nem következik be, akkor a civilizáció neolitikumi színvonala akár áttörhetetlen plafon is maradhat.

Kétségtelen, hogy ez a vázlatos kép is durva szimplifikálás, de a kérdést csak az ezután következő kutatások fogják teljesen megvilágítani (II.).

 

NÉHÁNY GYERMETEG KÉRDÉS

Minden józan ember kitűzi élettervét. Bizonyos határok közt tanulmányait, szakmáját, életmódját szabadon meg is választhatja. Ha úgy kívánja, meg is változtathatja, át is alakíthatja munkakörét, sőt bizonyos fokig tulajdon magatartását is. Ugyanez nem mondható el egy civilizációról. A civilizációt senki sem tervezte - legalábbis a XIX. század végéig nem. Ösztönösen jött létre, a neolit- és az ipari forradalom technikai ugrásaival lendült előre, néha évezredekre megtorpant, kultúrák bukkantak fel s merültek feledésbe, romjaikon mások keletkeztek. A civilizáció „maga sem tudja", hogy mikor, történetének melyik pillanatában lép ki - a tudományos felfedezéseknek és ezek társadalmi felhasználásának eredményeképpen - a fejlődés növekvő gyorsulásának útjára. Ez a fejlődés a homöosztázis határainak kitágulásában, a felhasznált energiák megnövekedésében nyilvánul meg, valamint abban, hogy az egyént és a közösséget egyre eredményesebben sikerül megvédeni minden elképzelhető zavaró körülménnyel (betegséggel, elemi katasztrófákkal stb.) szemben. Ez a fejlődés teszi lehetővé, hogy szabályozó műveletek révén egymás után úrrá legyünk a természet és a társadalom elemi erőin, de ugyanez a fejlődés egyúttal hatalmába is keríti, és alakítja is az emberi sorsokat. A civilizáció nem úgy működik, ahogyan szeretne, hanem ahogyan muszáj neki. Tulajdonképpen miért kell kifejlesztenünk a kibernetikát? Többek közt azért, mert hamarosan beleütköznénk abba az „információgátba", amely fékezné a tudomány további fejlődését, ha a szellemi munka terén nem hajtanánk végre ugyanazt a fordulatot, amely a testi munka terén a legutóbbi két évszázad folyamán bekövetkezett... Ahá, mondhatná valaki, tehát így állunk! Szóval nem azt fogjuk tenni,

41

amit akarunk, hanem azt, amit a civilizáció dinamizmusának már elért fázisa megkövetel tőlünk. A tudós azt mondja, hogy éppen ebben nyilvánul meg a fejlődési gradiens objektív jellege. Dehát a civilizáció nem képes ugyanúgy kivívni, mint az egyén, további útja megválasztásának szabadságát? Vajon miféle feltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy ezt a szabadságot elérje? A társadalomnak függetlenítenie kell magát az elemi szükségletek technológiai kérdéseitől. Valamennyi civilizáció alapvető feladatainak megoldottaknak kell lenniük - az élelmezésnek, a ruházkodásnak, a szállításnak, de az életút elindításának, a javak elosztásának, az egészség és a javak védelmének is. Ezeknek a megoldásoknak, olyan „észrevehetetleneknek" kell lenniük, akárcsak a levegőnek, amelynek kellő mennyisége volt mind ez ideig az egyetlen bőség, mely az emberiség történelmét végigkísérte. Mindez kétségkívül el is érhető. Ez azonban csak előfeltétel, mert utána egész nagyságában jelentkezik a kérdés: „És hogyan tovább?" Az egyént a társadalom ajándékozza meg az élet értelmével. De vajon kicsoda vagy micsoda ajándékozhatja meg meghatározott élettartalommal, értelemmel magát a civilizációt? Ki állapíthatja meg a civilizáció értékeinek hierarchiáját? Csak ő maga. Csak tőle függ ez az értelem, ez a tartalom, attól a pillanattól kezdve, hogy belép a szabadság szférájába. S milyennek tudjuk elképzelni ezt a szabadságot? Jelenti ez természetesen a kudarcoktól, a nyomortól, a szerencsétlenségektől való mentességet - de vajon ezeknek a hiánya, az eddigi egyenlőtlenségek, a kielégíthetetlen törekvések és vágyak megszűnése jelentené a boldogságot? Ha ez így volna, akkor az általa termelhető javak maximumát fogyasztó civilizáció volna az az ideál, amely érdemes a megvalósításra. Általában azonban kétségbe vonják, hogy az ilyen konzumparadicsom a Föld minden emberét kivétel nélkül boldogítaná. Nem arról van szó, hogy tudatosan aszkézisre kell törekednünk vagy a rousseau-i „vissza a természethez!" elvnek valamilyen új változatát kell meghirdetnünk. Ez már nem is naivitás, hanem egyenesen ostobaság lenne. Az ilyen „konzumparadicsom", az összes vágyak és szeszélyek azonnali és általános teljesítésével minden bizonnyal hamar eljuttatna bennünket a szellemi stagnálás állapotába, és abba az „elfajulásba", amelynek von Hörner a kozmikus civilizációkról összeállított statisztikájában a pszichozoónok kioltójának * szerepét szánja. Ha azonban elvetjük ezt a hamis eszményt, akkor vajon mi marad? Tán az alkotómunka civilizációja? De hiszen mi magunk minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy a munka mindennemű fajtáját gépesítsük, automatizáljuk, önirányítóvá tegyük; ennek a haladásnak a csúcspontja, a határa az ember elválasztása a technológiától, s ez utóbbi teljes elidegenülése az embertől, mégpedig a kibernetikára, de az is lehetséges, hogy a pszichológiai tevékenységre kiterjedő értelemben is. Azt mondják, automatizálni csakis a nem alkotó jellegű szellemi tevékenységet lehet majd. Hol ennek a bizonyítéka? Mondjuk ki nyíltan: ilyen bizonyíték nincs, sőt továbbmenve: nem is lehetséges. Így hát az alaptalanul hangoztatott „lehetetlenség", nem jelent többet annál a bibliai ítéletnél, hogy az ember mindig arcának verejtékével fogja megszerezni a kenyerét. S valóban különös formája volna az önmegnyugtatásunknak, ha kijelentenénk, hogy mindig lesz valamilyen elvégzendő munkánk - nem azért, mintha önértékéért becsülnénk a munkát, hanem azért, mert világunknak maga a lényege kényszerít bennünket és fog is kényszeríteni a munkára.

Másfelől azt kérdezhetjük: miért végezzen az ember olyasvalamit, amit ugyanúgy vagy éppen nálánál jobban elvégez a gép? Ma kényszerűségből teszi ezt, mivelhogy Földünk szerfölött tökéletlen berendezése folytán több kontinensen az emberi munka olcsóbb, gazdaságilag kifizetődőbb a gépekénél. Tegyük azonban mérlegre a jövő, mégpedig a nagyon távoli jövő távlatait. Eljön-e


*   Lásd a következő fejezetet. – Szerk.

42

a pillanat, amikor az emberek majd ezt mondják maguknak: „Elég volt, ezt és ezt a munkát, noha lehetséges volna, nem automatizáljuk tovább, hanem lefékezzük a technológiát, hogy fenntartsuk az emberi munkát, hogy az ember ne érezze magát feleslegesnek?" Furcsa egy szabadság lenne ez – furcsán élnénk azzal a szabadsággal, amelyet évszázados harcok árán szereztünk meg.

Az effajta kérdések, látszólagos tárgyilagosságuk, komolyságuk ellenére, tulajdonképpen roppantul gyermetegek, hiszen az ilyen abszolút értelemben vett szabadságot sohasem lesz lehetséges kivívni: sem mint a cselekvés teljesen önkényes megválasztását, sem pedig a tökéletes cselekvésmentesség szabadságát („az általános automatizálás" eredményeként). Az előbbi fajta szabadság sohasem jöhet létre, mert az, amit a tegnapi helyzetünkben még szabadságnak láttunk, ma már nem az. Ha megszabadulunk az ember elemi szükségleteinek kielégítését szolgáló kimerítően nehéz munkától, bizonyos fokig ugyan szabadon választhatjuk meg további utunkat – ez azonban nem lesz valami egyedülálló, meg nem ismétlődő történelmi esemény. Ez a helyzet, hogy választhatunk, ismétlődni fog, ahogyan egyre magasabb szinteket hódítunk meg. De mindig csak az utak véges halmazából választhatunk szabadon, éspedig annak következtében, hogy a kivívott szabadság, minden egyes esetben csak viszonylagos szabadság lesz, mivel lehetetlennek látszik ugyanis, hogy minden korlátozó tényező egyszerre tűnjön el, s az ember magára maradjon azzal a mindenhatósággal és mindentudással, amelyet végre elért. És fikció a szabadságnak az a másik, aligha óhajtott fajtája, amely állítólagos következménye az ember tökéletes elidegenedésének a technológiától, amely a maga kibernetikai hatalmára támaszkodva szintetikus civilizáció teremtésére képes, és ki tudja űzni az embert a tevékenységek minden szférájából.

Az automatizálás következtében előálló munkanélküliség fenyegetése nagyon is indokolt félelmet kelt, különösen a fejlett kapitalista országokban. Nem tekinthetjük azonban megalapozottnak a „túlzott fogyasztói jólétből" fakadó munkanélküliségtől való félelmet. A holmi kibernetikai Schlaraffenland víziója már csak azért is hamis, mert feltételezi, hogy az ember elől minden utat elzáró gépi munkavégzés váltja fel az emberi munkát, holott az igazság ennek éppen fordítottja. Egy ilyen felváltás egyszer minden bizonnyal bekövetkezik, csakhogy éppen új, ma még alig sejthető utakat nyit majd meg. S nem is abban a szűk értelemben, hogy a. munkások és technikusok helyébe a számítógépek programozói lépnek – elvégre e gépek következő nemzedékeinek, új válfajainak már nem lesz szükségük programozókra. Nem egyszerű felváltás lesz, nem az történik, hogy a korábbi foglalkozási ágak helyébe újak, mások, bár elvileg amazokhoz hasonlóak lépnek – nem, ez mélyreható átalakulás lesz: ki tudja, tán egyenértékű azzal, amelynek során – az Anthropoidák – emberré alakultak át. Az ember ugyanis közvetlenül nem veheti fel a versenyt a természettel: az utóbbi túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy az ember egymagában megállhassa vele szemben a helyét. Képletesen szólva: az ember kénytelen önmaga és a természet közé a láncszemek egész sorozatát felsorakoztatni, amelyeknek mindegyike – mintegy értelemerősítő-berendezés szerepében – sokkal hatékonyabb lesz az előzőnél. Igen, erősítési folyamat ez, csak éppen nem a fizikai erőt, hanem az értelem erejét fokozza, távlatilag azt is lehetővé téve, hogy az anyagi világnak olyan tulajdonságait is birtokunkba vegyük, amelyek az emberi agy számára közvetlenül nem hozzáférhetők. Persze ezek a közbenső láncszemek bizonyos értelemben „okosabbak" lesznek a maguk emberi konstruktőrjénél, de az „okosabb" nem azonos az „engedetlennel". A fantázia jogán beszélni fogunk azokról a területekről is, amelyeken az ember tevékenységét összehasonlíthatjuk a természet munkájával, ha az ember felfegyverkezik a fenti értelemben vett erősítőkkel. S az ember még ekkor is korlátozott lesz: korlátainak a jövő technológiája által meghatározott anyagi jellegét nem jósolhatjuk meg, lélektani hatásukról azonban –

43

minthogy magunk is emberek vagyunk – némi fogalmat alkothatunk. Az ilyen értelmezésnek a fonala csupán akkor szakadhat meg, amikor az ember – ezer vagy millió év elteltével – egy még tökéletesebb konstrukció kedvéért le fog mondani állati örökségéről, tökéletlen, rövid életű, halandó testéről, amikor olyan lénnyé alakul át, aki oly mértékben lesz tökéletesebb, mint mi, hogy már tökéletesen idegen lesz tőlünk. Fajunk ilyen autoevolúciójának kezdeti csíráit felvázolva, be is kell fejeznünk majd jövőbe pillantó tevékenységünket.

 

 

[44]

következő