I
DILEMMÁK
1
Beszélni kell a jövőről. De vajon helyénvaló-e a leendő rózsákról elmélkednie annak az embernek, aki a jelen könnyen lángra lobbanó erdejében tévedt el? És az ilyen rózsák töviseit kutatgatni, ükunokáink problémáit feszegetni, amikor a mai gondok tömegével sem tudunk megbirkózni - vajon nem tűnik ez nevetséges skolasztikus okoskodásnak? Ha legalább annyi mentségem volna, hogy az optimizmusunkat erősítő szereket keresem vagy az igazság szeretete vezérel, azé az igazságé, amely tisztultan látszik majd a jövőben, amikor megszűntek a viharok - meg, a szó szerinti értelemben is, ha sikerül majd irányítani az időjárást. De nem. Nem szolgál mentségemül holmi akadémikus tudásszomj, sem az a megrendíthetetlen optimizmus, amely szerint bármi történik is, végül minden jóra fordul. Indokaim sokkal egyszerűbbek, nagyon is józanok, prózaiak, és talán szerényebbek is; mert amikor a jövőről kezdek írni, egyszerűen csak azt teszem, amihez értek - sőt az sem számít, hogy jól értek-e hozzá, mivel ez az én egyetlen képességem. Ha pedig így áll a helyzet, akkor munkám sem jobban sem kevésbé nem lesz fölösleges, mint bármely más munka, mert hiszen minden munkának az az alapja, hogy a világ létezik, és továbbra is létezni fog.
Mármost meggyőződvén arról, hogy szándékomban nincs semmi helytelen, vessük fel a témakör és a módszer kérdését. A civilizáció különféle elképzelhető oldalairól fogunk beszélgetni, amelyek a manapság ismert előzményekből levezethetőek, bármily csekély legyen is megvalósulásuk valószínűsége. Feltételezett konstrukcióink alapjai pedig szükségképpen a technológiák * lesznek, vagyis a társadalom által kitűzött célok megvalósításának a tudomány állása és a társadalmi hatékonyság által meghatározott módjai, olyanok is, amelyekre eddig még senki sem gondolt, amikor ilyesmivel kezdett foglalkozni.
Az egyes - létező vagy lehetséges - technológiák mechanizmusa nem érdekel engem, és nem is kellene foglalkoznom ezzel, ha az ember alkotótevékenysége, akárcsak az Istené, minden akaratlan tisztátalanságtól, szennyeződéstől mentesen érvényesülhetne - ha mi, most vagy bármikor, megtanulnánk szándékunkat a maga tisztaságában megvalósítani, vagyis ha a Genezis könyvének módszertani szabatosságával mondhatnánk: „Legyen világosság!", s e szavak hatására minden nemkívánatos szennyeződés nélkül jutnánk hozzá a fényhez. Ámde nem csupán a célok fent említett „kettéválása", hanem a célnak más, olykor nemkívánatos célokkal való helyettesítése is tipikus jelenség. Az örökké elégedetlenek hasonló hiányosságokat fedeznek fel még az isteni teremtésben is, különösen attól kezdve, hogy megmozdult az értelmes lény prototípusa, majd ez a modell, a Homo sapiens, bekerült a tömeggyártásba - ámde ezeket a kérdéseket bízzuk inkább a teotechnológusokra. A magunk részéről elégedjünk meg annyival, hogy az ember bármit is tesz, szinte sohasem tudja, mit is tesz voltaképpen - azt legalábbis nem tudja biztosan, hogy hová is vezet a tevékenysége. Hogy azonnal szélsőséges példát hozzunk fel : az élet elpusztítását a Földön, ahogyan az ma lehetséges, az atomenergia egyetlenegy felfedezője sem tűzte maga elé célként.
A technológiák tehát, hogy úgy mondjam, mint szükségszerűségek érdekelnek, mivelhogy minden
* Amint látjuk, Lem a technológia kifejezést közel sem abban az értelemben használja, mint az Idegen szavak szótára, amelyben ez áll: az anyagok feldolgozási módozataira és eszközeire vonatkozó ismeretek összessége. A lemi megfogalmazás sokkal tágabb, de magjául a társadalmi viszonyok kereteiben vizsgált termelési eszközök szolgálnak. A társadalmi felépítmény változásainak forrását a termelési eszközök, vagyis a technológia változásában látja. Ha a továbbiakban a technológiának ezt a tágabb értelmezését tartjuk szem előtt, könnyebben tudjuk nyomon követni Lem érvelését. - Szerk.
15 civilizáció mindazt magába zárja, amire a társadalom törekedett, de olyant is tartalmaz, ami senkinek sem állt a szándékában. Olykor, sőt elég gyakran, előfordul, hogy a technológia útját a véletlen teszi szabaddá; mint pl. egykor, amikor a bölcsek kövét keresték, és a porcelánt találták fel - de a szándékosság szerepe, a technológia megteremtéséhez vezető céltudatos eljárás a tudomány előrehaladtával egyre inkább érvényesül. Igaz azonban, hogy a véletlenek, bár egyre ritkulnak, ámde apokaliptikus, végítéletszerű méreteket ölthetnek. Mint ahogy erre már utaltunk.
Ritka az olyan technológia, amely ne volna kétélű, amint azt azoknak a kaszáknak a példája mutatja, melyeket a hettiták a harci szekereik kerekére szereltek, vagy azok a közmondásos kardok amelyekből ekevasat kovácsolnak. Lényegében minden technológia nem egyéb, mint művi kiterjesztése annak a minden élővel együtt született természetes törekvésnek, hogy a környezete felett uralkodjon (vagy legalább annak a vágynak, hogy a létért folyó küzdelemben ne maradjon alul) A homöosztázis (homoeosztasis) (így nevezik a tudósok az egyensúlyi állapotra, vagyis az arra irányuló törekvést, hogy az élő a változások ellenére is fennmaradjon) alkotta meg a nehézségi erőnek ellenálló kitin-, illetve mészvázat, biztosította a mozgékonyságot lábbal, szárnnyal és uszonnyal, könnyítette meg a táplálkozást agyarakkal, szarvval, állkapoccsal, emésztőszervekkel, s ezzel egyidejűen a felfalatás ellen is védelmet nyújtott páncélokkal és mimikrivel, s a külső környezettől való felszabadításban eljutott ahhoz a szabályozáshoz, amely a környezettől független állandó testhőmérsékletet biztosítja. Így születtek meg az általánosságban növekvő entrópia világában a csökkenő entrópia szigetecskéi. Ám az élettani fejlődés nem korlátozódik csupán erre, hiszen a szervezetekből, a növények és állatok különböző típusaiból, törzseiből, osztályaiból és fajaiból építi fel azután a sokkal bonyolultabb egységeket, melyek immár nem a homöosztázis „szigetei", hanem „kontinensei", s amelyek bolygónk egész felszínének és légkörének alakítására képesek. Az élő természet, vagyis a bioszféra, egyidejűleg jelent kölcsönös együttműködést és kölcsönös felemésztést, szövetség ez, amely elválaszthatatlan az élet-halál küzdelemtől, amint ezt bármely megvizsgált ökológiai hierarchia bizonyítja. Mindenütt a bioszférában, de főként az állatok világában, hatalmas gúlákat látunk, amelyek csúcsán a nagyragadozók uralkodnak, ezek a kisebb állatokat falják fel, emezek meg másokat, náluk kisebbeket, és csak az alapszinten, az élet országának fenekén működik a napenergiát biokémiaivá átalakító, a szárazföldön, az óceánban mindenütt egyaránt jelenlevő, zöld transzformátor, amely a maga jelentéktelen száracskáinak billióival tartja fenn az életmasszívumokat, ezeket a váltakozó, egyes alakjaikban változékony, de mégis maradandó egészként felépülő életkontinenseket.
Az embert a maga homöosztatikus tevékenysége, melynek során a technológiákat úgy használja fel, mint sajátos szerveket, a Föld urává tette, aki azonban csak apologétájának szemében hatalmas, ez az apologétája pedig nem más, mint ő maga. Az éghajlati kataklizmákkal, a földrengésekkel, és a földre hulló óriásmeteoritok ritkán előforduló, de reálisan fenyegető veszedelmével szemben az ember alapjában véve ma is épp olyan tehetetlen, mint a legutolsó jégkorszak idején volt. No igen, már kidolgozta annak technikáját, hogy miként vigyen segítséget az ilyen vagy amolyan kataklizmák áldozatainak. Egyet-mást e veszedelmekből - ha nem is pontosan - már képes előre megjósolni. A bolygóméretű homöosztázistól még messze van, hogy a csillagvilág méretűről ne is szóljunk. A legtöbb állattal ellentétben, az ember nem annyira önmaga alkalmazkodik a környezetéhez; inkább a környezetét formálja át a saját igényeinek megfelelően. Vajon lehetséges lesz-e ugyanez valaha a csillagok viszonylatában is? Vajon kialakulhat-e, akár a legtávolabbi jövőben, a csillag méhében lezajló folyamatok távvezérlésének olyan technológiája, amelynek révén a Nap tömegéhez képest elképzelhetetlenül parányi lények a maguk tetszése szerint irányíthatják a Nap évmilliárdos égését? Én úgy vélem, hogy ez lehetséges, s ezt nem azért mondom, hogy ünnepeljem a nélkülem is eléggé
16 sokat magasztalt emberi géniuszt, hanem éppen ellenkezőleg azért, hogy megadjam a kontraszt lehetőségét. Hiszen az ember - méreteiben - máig sem vált óriássá. Óriássá csak azok a lehetőségei váltak, hogy jót vagy rosszat okozzon másoknak. Aki majd képes lesz csillagokat kigyújtani és kioltani, az egész lakott glóbuszokat tud majd megsemmisíteni egy csapásra, és asztrotechnikusból csillagölővé válik, vagyis nem akármilyen, hanem igazi kozmikus gonosztevővé lesz. Ha az első lehetséges, akkor ez utóbbi is az - bármennyire valószínűtlen is ez, bármilyen csekély is megvalósulásának a lehetősége.
Ez a kis valószínűség - mondhatnánk valószínűtlenség, teszem hozzá rögtön a szükséges magyarázatot - nem abból fakad, hogy én szentül hiszek Ahura-Mazdának Ahra-Majniu felett aratandó végső győzelmében. Nem hiszek semmiféle eskünek és ígérgetésnek, nem hiszem el, amikor az úgynevezett humanizmusra hivatkozva nyugtatgatnak. A technológiára kizárólag csak másik technológiával lehet válaszolni. Az ember ma többet tud saját veszélyes hajlamairól, mint tudott száz esztendővel ezelőtt, és az elkövetkező száz év tovább fogja tökéletesíteni ez irányú ismereteit. S ezeket akkor majd fel is használja a maga hasznára.
2
A tudományos-technikai fejlődés ütemének megnövekedése ma már teljesen nyilvánvaló: már nem szükséges szakembernek lenni, hogy felfigyeljünk rá. Szerintem a fejlődés ütemgyorsulása által életfeltételeinkben okozott változás jelenti az egyik olyan tényezőt, amely negatívan hat a mai világ homöosztatikus szokás-norma-szabályozó rendszerének alakulására. Amikor az új nemzedék egész életformája többé már nem a szülők életének megismétlődése, sőt arra nem is emlékeztet, akkor vajon miféle útmutatásokat, miféle tanulságokat ruházhat át a tapasztalt öregkor a fiatalságra? Valljuk meg csak azt, hogy a cselekvésmintáknak és cselekvésideáloknak az állandó változás által okozott zavarát egy másik folyamat álcázza, s ez utóbbi sokkal nyilvánvalóbb, közvetlen következményeiben biztosan súlyosabb, mert egyre gyorsabb kilengéseket mutat abban a pozitív visszacsatolású és igen gyenge negatív tényezőjű öngerjesztő rendszerben, amelyet nyugati-keleti viszonynak nevezünk, és amely az utóbbi évek szakaszában a világválságok és világenyhülések egész sorozatának kilengéseit mutatja fel.
Éppen az ismeretek említett fokozódó gyarapodásának és az új technológiák létrejöttének köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy fő témánkkal komoly formában foglalkozhatunk. Azt ugyanis, hogy a változások gyorsan és hirtelen következnek be, senki sem vonja kétségbe. Nyomban kinevetnék azt, aki a kétezredik évet úgy írná le, mint a mai világ hű mását. A jelen - az idealizált jelen - jövőbe való kivetítése a kortársak szemében korábban nem volt ilyen értelmetlenség, amint ezt pl. Bellamy utópiája 1* is bizonyítja: ő a XIX. század második felének perspektívájából írta le a kétezredik évet - mintegy tudatosan mellőzve a korában még nem ismeretes, de megvalósítható találmányokat. Mint ízig-vérig hithű humanista, úgy vélte, hogy a technikai fejlődés hatására beállt változások nem lényegesek sem a társadalmak életműködésének, sem az egyén lelkivilágának szempontjából. Ma már nem kell várni az unokákra, hogy legyen, aki kikacagja az ilyen naiv jövendőmondást - ezt a mu-
* A szövegben idézett forrásmunkákat indexszám feltüntetésével jelöljük. - Szerk.
17 latságot mindenki megszerezheti önmagának, ha néhány évre félreteszi a fiókjába mindazt, amit ma írnak a holnap - jelen feltevések szerinti - pontos képéről.
A változások lavina módjára gyorsuló üteme tehát, amikor a miénkhez hasonló elmefuttatások ösztönzője, egyúttal bárminemű jóslás esélyeinek csökkentője is. Nem is a jámbor ismeretterjesztőkre gondolok, hiszen mestereik, a tudósok a vétkesek. P. M. S. Blackett, az ismert angol fizikus, egyike azoknak, akik kidolgozták az operációkutatást, a matematikai stratégia egyik bevezető fejezetét, aki tehát hivatásos jövendölő, 1948-ban kiadott könyvében 2 az atomfegyver jövőbeni fejlődését s ennek 1960-ra várható katonai következményeit olyan tévesen jósolta meg, amennyire csak egyáltalán lehet tévedni. Még én is ismertem Thirring osztrák fizikus 1946-ban kiadott könyvét, aki először fejtette ki a nyilvánosság előtt a hidrogénbomba elméletét; Blackett mégis úgy vélte, hogy az atomfegyverek hatóereje nem fogja túllépni a kilotonnák határát, merthogy a megatonnák (egyébként amikor könyvét írta, ez a kifejezés még nem is létezett) nem is találnának ütőerejükre érdemes célpontot. Ma pedig már „begatonnákat" kezdenek emlegetni, vagyis billió tonna trotillal egyenértékű robbanó hatást (a billió tulajdonképpen milliárdot jelent, mivel az amerikaiak a mi milliárdunkat nevezik billiónak). Az űrhajózási jósok sem jártak több szerencsével. Persze „ellenkező előjelű" tévedések is előfordultak: 1955 körül úgy vélték, hogy a hidrogénnak héliummá való egyesülése, amit a csillagokban megfigyeltek, a legközelebbi jövőben ipari energiát fog adni. Ma már legkorábban századunk kilencvenes éveire jósolják a hidrogénreaktor megalkotását, de azt sem teljes biztonsággal. Minket azonban nem az egyik vagy másik technológia fejlődésének meggyorsulása, hanem az ilyen felgyorsulás ismeretlen következményei érdekelnek.
3
Egyebet sem tettünk mostanáig, mint kétségbe vontuk a fejlődés megjövendölésének lehetőségét - ezzel mintegy saját magunk alatt fűrészeltük az ágat, noha egy sereg merész gyakorlatot szándékozunk elvégezni rajta - különösen a jövőbe kívánunk bepillantani. Bemutatván azt, hogy milyen eredménytelen minden effajta vállalkozás, a józan ész azt diktálná, hogy sürgősen foglalkozzunk valami mással. Mi azonban nem mondunk le ilyen könnyen szándékunkról, sőt a vállalt kockázatot további fejtegetéseink fűszerének tekinthetjük, s ráadásul, ha néhány óriási hibát követünk is el, ezzel is csak kitűnő társaságba kerülünk. Abból a megszámlálhatatlanul sok okból, amely hálátlan feladatt teszi a jövendölést, most hadd soroljak fel néhány olyat, amely különösen az íróembernek kellemetlen.
Először is, a meglevő technológiák hirtelen fordulatait eldöntő újítások gyakran - mindenkinek (elsősorban a szakembereknek) elképedésére - úgy pattannak ki, mint Athéné Zeusz homlokából. A XX. századot már nem egyszer meghökkentették az olyan váratlanul megjelenő új gigászok, mint amilyen pl. a kibernetika. Az íróember ki nem állhatja az ilyesféle deus ex machinát, ő ugyanis a eszközök beosztásának szerelmese, és nem minden ok nélkül úgy véli, hogy az ilyen fogás egyike a komponáló művészetben elkövethető főbűnöknek. De hát mit tegyünk, ha már a Történelem ennyire hajlamos az ízetlenkedésre?
Másodszor, mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy az új technológiák perspektíváit egyenes vonalakkal vetítsük ki előre, a jövőbe. Így jöttek létre a XIX, század utópistáinak és könyvillusztrátorai-
18 nak számunkra oly igen mulatságos elképzelései: az „egyetemes léggömbvilág" vagy az „általános gőzvilág"... Így születik meg manapság a csillagok közti űrnek kozmikus „hajókkal" való benépesítése, melyeknek fedélzetén derék „legénység" tevékenykedik „őrszolgálattal" és „kormányossal" stb. stb. Szó sincs arról, hogy ne lehetne írni ilyesmit, csak legyünk tisztában vele, hogy az ilyen írásmű a fantasztikus irodalom műfajába tartozik, amely mintegy a „fonákja" a XIX. század történelmi regényeinek: mert ahogyan akkoriban a kortársi uralkodók indítékait és lelkivilágát a fáraókra is visszavetítették, úgy mutatják be most a XXX. évszázad „kalózkodását" és „kalózait". Szórakoznunk persze így is lehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy - csak szórakozunk. A történelemnek azonban az ilyen leegyszerűsítésekhez semmi köze. A Történelem nem egyenes fejlődési útvonalakat, hanem egyenetlen fejlődésről tanúskodó úttekervényeket tár elénk, téhát egyidejűleg az elegáns építkezés szabályainak is sajnos búcsút kell mondanunk.
Végül harmadszorra: az irodalmi műnek van kezdete, van közepe és van befejezése. A meseszövés fonalának összebonyolításával, az időmúlás kiforgatásával és a prózairodalom modernizálására hivatott egyéb műfogásokkal mind ez ideig nem sikerült ezt az alapvető felosztást felszámolni. Általában is, mi emberek hajlandóak vagyunk minden jelenséget egy-egy zárt séma kereteibe zárni. Tessék csak elképzelni a harmincas évek gondolkodóját, aki elé az alábbi, kitalált helyzetet tálaljuk: az 1960-as évben a világ két egymással antagonisztikus ellentétben álló részre tagolódik, mindkettőnek olyan borzalmas fegyver van a birtokában, amellyel meg tudná semmisíteni e világ másik felét. Nos, mi lesz itt? - kérdezzük. A harmincas évek gondolkodója habozás nélkül ezt válaszolná: vagy teljes pusztulás, vagy teljes leszerelés (de még azt is rögtön hozzátenné, hogy elgondolásunk olcsó melodráma, és ráadásul valószínűtlen is). Pedig, ma már tudjuk, az ilyen jóslat nem igazolódott volna be. Hadd jegyezzem meg: 1960-ig a „félelem egyensúlyának" létrejötte óta másfél évtized telt el -- háromszor annyi idő, mint amennyire az első atombombák elkészítéséhez szükség volt. A világ, bizonyos értelemben, olyan, mint a beteg ember, aki azt hiszi, hogy vagy azonnal meggyógyul, vagy pedig hamarosan elpatkol, és eszébe sem jut, hogy hol rosszabbodó nyavalyájával, hol meg egy kissé talpra állva, késő öregkoráig elélhet. Persze minden hasonlat sántít: mert fel is találhatjuk azt a gyógyszert, amely teljesen kigyógyítja a szóban forgó embert a betegségéből, de ugyanakkor teljesen újfajta gyötrelmeket zúdíthatunk rá, pl. azt, hogy műszívvel él majd tovább, de ezt a szívet gyerekkocsin tolja majd maga előtt, és hajlékony csővel lesz bekötve a testébe... Ez persze ostobaság, a lényeg a gyógyulás: egy felszabadulásért (pl. azért, hogy az atomenergia függetlenítse az emberiséget a korlátozott olaj- és szénkészlettől) mindig fizetni kell, és ráadásul a fizetés határideje, mértéke, sőt a módja is rendszerint meglepetésként éri az embert. Az atomenergia békés célú tömeges felhasználása a radioaktív hulladékok óriási problémájával viselős, mert már ma sem igen tudjuk, hogy mit is kezdjünk a hulladékkal. Az atomfegyverek fejlődése viszont hamarosan olyan helyzetet teremthet, amelyben a mai leszerelési javaslat, akárcsak a „pusztulási jóslat" is anakronizmussá válhat. Hogy a változás jobbat hoz-e vagy rosszabbat, azt nehéz előre megmondani. A totális fenyegetés továbbnövekedhet (vagyis, mondjuk, a mélységbe irányuló ütőerő megnövekszik, és mérföld vastagságú betonpáncéllal védett óvóhelyeket tesz szükségessé), de a fenyegetés valóra váltásának esélye csökkenhet - vagy történhet éppen fordítva is. Más kombinációk is lehetségesek. Annyi bizonyos, hogy a globális rendszerből hiányzik az egyensúly, nemcsak abban az értelemben, hogy elhajolhat a háború irányába - ebben nem volna semmi új -, hanem mindenekelőtt abban, hogy egészében miként fejlődik. Most egyelőre, mintha „ijesztőbb" lenne, mint volt a kilotonnák korában, hiszen már itt vannak a megatonnák, de ez is csak átmeneti szakasz, s a látszat ellenére se higgyük el, hogy a töltetek ereje, célba juttatásuk sebessége és a rakétaelhárító rendszer lesz ennek a fejlődésnek egyetlen lehetsé-
19 ges meghatározója. A katonai technológiának egyre magasabb emeletére kerülünk, aminek következtében nemcsak a konvencionális harckocsik és bombavető repülőgépek, nemcsak a stratégiák és a törzskarok válnak elavulttá, időszerűtlenné, hanem azzá válik maga az ellentét, a világméretű antagonizmus is. Hogy a fejlődés milyen irányban folytatódik, azt nem tudom. Viszont elmondok egy részletet Stapledon regényéből, melynek „cselekménye" az emberi civilizáció kétmilliárd esztendejét öleli fel.
Mars-lakók - egy vírusnem egyedei, amelyek képesek kocsonyaszerű „értelmes felhőkké" egyesülni - megtámadták Földünket. Az emberek sokáig harcoltak az invázió ellen, nem is sejtve, hogy az értelmes élet egyik formájával s nem holmi kozmikus kataklizmával állanak szemben. A „győzelem vagy vereség" alternatívája nem valósult meg. A harcok évszázadai alatt a vírusok olyan gyökeresen átalakultak, hogy részévé váltak az ember öröklődési anyagának, s ilyen módon fellépett a Homo sapiens új változata.
Szerintem ez szép modellje valamely korábban ismeretlen méretű történelmi jelenségnek. Magának a jelenségnek a valószínűsége nem lényeges, a szerkezete érdekel engem. A Történelemtől idegen az a bizonyos „kezdete-közepe-befejezése" típusú, hármas tagozódású, zárt séma. Csak a regényben történik az meg, hogy a Vége szó előtt a szereplők olyan pózban merevednek meg, amely esztétikai gyönyörűséggel tölti el - az írót. Csak a regénynek van szükségképpen vége, amely lehet jó, és lehet rossz, de mindenesetre szerkezetileg befejezi a művet. Nos, ilyen végleges lezárásokat, ilyen „az utolsó fejezetnek vége" megoldásokat az emberiség története eddig nem ismert, és remélem, hogy ezután sem fog ismerni.
[20]