IV
INTELLEKTRONIKA
VISSZA A FÖLDRE
Meg kell vizsgálnunk, vajon a technoevolúcióban megnyilvánuló értelmes tevékenység stabilisan dinamikus folyamat-e; tartós folyamat-e, amely bármely hosszú időn át megőrzi expanzív jellegét, törekvését a korlátlan növekedésre, vagy pedig olyan mértékben változik, alakul át, hogy kiindulási állapotával való minden hasonlatosságát elveszíti.
Hangsúlyozni szeretném, hogy most következő vizsgálódásaink lényegesen elütnek az előző, kozmikus gondolatciklustól. Mindaz, amit a csillagok civilizációiról elmondtunk, bár nem volt merő spekuláció gyümölcse, az áttekintett hipotézisek azonban maguk is hipotéziseken alapultak, s ennek folytán a levont következtetések valószínűsége olykor teljesen elenyésző volt. Azok a jelenségek viszont, amelyekről most szó lesz, olyan prognózisok, amelyek kitűnően ismert, alaposan tanulmányozott tényeken alapulnak. A most bemutatandó folyamatok bekövetkeztének valószínűsége tehát hasonlíthatatlanul nagyobb lesz annál, mint az, ami a világegyetem civilizációsűrűségéről folytatott beszélgetésünket jellemezte.
Civilizációnk jövőjét fogjuk vizsgálni - a tudomány fejlődési lehetőségeinek alapján. Könnyű azt állítani, hogy a tudomány „mindig" fejlődni fog, és hogy minél több ismeretünk lesz, annál több új megoldandó kérdés áll majd előttünk. De vajon ez a folyamat valóban határtalan lesz-e? Úgy látszik, hogy nem, s a megismerés lavinaszerűen növekvő tempójának plafonja van, sőt mi több, hamarosan el is érjük.
Az ipari forradalom a XVII. században kezdődött. Gyökere, vagyis inkább kanóca (mert hasonlóbb volt a robbanáshoz, mint a lassú beéréshez) a távoli múltba nyúlt. A tudomány „ősokát" firtató kérdésre Einstein olyannyira szellemes, mint amennyire találó választ adott: „Senki sem vakaródzik, ha nem viszket a teste." A tudomány fejlődését, mint a technológia hajtóerejét, a társadalmi szükségletek váltják ki. Megindították, elterjesztették, meg is gyorsították - csak éppen nem ők szülték. A tudomány ősalapjai a babilóni és görög időkbe nyúlnak vissza. A tudomány fejlődése az asztronómiával, az égi mechanika vizsgálatával kezdődött. E mechanikát jellemző grandiózus törvényszerűségek hívták életre az első matematikai rendszereket, amelyek összehasonlíthatatlanabbul bonyolultabbak voltak, mint amilyenekre az ókori technológiának (földmérésnek, építésnek stb.) szüksége volt a maga kezdetleges számításainál. (A technológiának csak az aritmetika csíráira volt szüksége.) Az axiómák formális rendszereit a görögök alkották meg (Euklidész geometriája), a babilóniaiak pedig a geometriától független aritmetikát. Hogy a tudományok családjában a csillagászaté az elsőszülöttség, azt a tudománytörténészek máig sem vitatják. Utána másodiknak született meg a kísérleti fizika: jórészt a csillagászat által felvetett kérdések hatására jött a világra. A maga részéről a fizika megtermékenyítette a kémiát, és kiragadta - bár eléggé későn - a misztikus alkimista álmokból. A természettudományok közül talán utolsónak, immár századunk küszöbén, lépett ki a bizonytalan fogalmak ködvilágából - a biológia. A tudomány keletkezésének nem valamennyi, hanem csak legfontosabb okaira mutattam rá, hiszen a különálló tudományok eredményeinek kölcsönhatásai gyorsították meg a tudományok fejlődését, az új tudományágak keletkezését. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy a modern tudomány „matematikai szelleme", mind pedig anyagi szerszáma - a kísérlet módszere - létezett már, ha csupán csírájában is, az ipari forradalom előtt. Ez a forradalom hatalmas lendületet adott a tudománynak azzal, hogy az elméleti tudást egyesítette a termelés gyakorlatával; ennek köszönhető, hogy immár háromszáz esztendeje pozitív visszacsatolás fűzi össze a technológiát és a tudományt. A tudósok átadják felfedezéseiket a technológusoknak, és ha az eredmények gyümölcsözőeknek bizonyulnak, akkor a kutatások nyomban „erősítést" kapnak.
75 A visszacsatolás azért pozitív, mert hiába viseltetnek a technológusok elutasítóan a tudósok egy-egy felfedezésével szemben, ez még nem jelenti azt, hogy abban az irányban az elméleti kutatások abba is maradnak. Egyébként, a két terület kapcsolatának jellegét tudatosan leegyszerűsítettem; azok bizony sokkal bonyolultabbak annál, mint ahogyan itt bemutathatnám őket.
Minthogy a tudomány információszerzést jelent, ezért fejlődésének ütemét egészen pontosan mutatja a megjelenő szakfolyóiratok mennyisége. A XVII. század óta e folyóiratok mennyisége exponenciálisan növekszik. Minden tizenöt évben megkétszereződik a számuk. Az exponenciális ütemű növekedés a fejlődésnek általában átmeneti szakasza, és nem tart sokáig. Legalábbis így van ez a természetben. Az embrió vagy a tápközegbe ültetett baktériumok kolóniája hatványozottan növekszik - de csak rövid ideig. Kiszámítható, hogy egy baktériumkolónia milyen gyorsan emésztené meg Földünk egész tömegét.
A valóságban azonban a környezet (a közeg) gyorsan korlátot szab a növekedés ilyen jellegének, aminek következtében a növekedés lineáris növekedésként folytatódik, vagy a számszerű csökkenés miatt éppenséggel stagnálni kezd. A publikált tudományos információk számának növekedése által meghatározott tudományfejlődés az egyetlen olyan ismert folyamat, amely háromszáz év alatt sem változtatta meg elképesztő ütemét. Az exponenciális növekedés törvénye szerint egy adott halmaz növekedése annál gyorsabb, minél több tagból tevődik össze a halmaz. E törvény érvényesülése a tudomány területén azt hozza magával, hogy minden felfedezés az új felfedezések egész sorozatát hozza létre, s emellett e „születések" száma pontosan arányos a „felfedezéspopuláció" adott időbeli nagyságával. Jelenleg, mintegy 100 000 tudományos folyóirat jelenik meg. Ha a szaporodási ütemük nem változik, akkor i. sz. 2000-ben 1 000 000 tudományos folyóirat megjelenésére számíthatunk.
A tudósok száma ugyancsak exponenciálisan növekszik. Kiszámították: ha az Egyesült Államok minden egyeteme és főiskolája mától kezdve kizárólag csak fizikusokat képezne ki, a következő század végén az utánpótláshoz már nem volna elegendő ember (nem tudósjelölt, hanem ember általában, beleszámítva a gyermekeket, az aggastyánokat, az asszonyokat is). Ugyanis, ha a tudományos fejlődés mai üteme változatlan marad, akkor mintegy ötven év múlva Földünk minden lakója tudós lesz. Ez már aztán „abszolút plafon", mely nyilvánvalóan áttörhetetlen lesz, ellenkező esetben minden embernek egyidejűleg több tudóst kellene egyesítenie önmagában.
Következésképpen a tudomány exponenciális növekedését az embertartalékok hiánya fogja lefékezni. Már ma is megfigyelhetjük e jelenség jeleit. Röntgen felfedezése néhány évtizeddel ezelőtt a világ akkori fizikusainak egy részét a röntgensugarak kutatásának arcvonalára vonzotta. Manapság ennél nem csekélyebb jelentőségű felfedezések a világ fizikusainak csak jelentéktelen töredékét vonzzák a maguk területére, minthogy a tudományos kutatások arcvonala mérhetetlenül kiszélesedett, s ennek következtében csökkent azoknak a száma, akik egy-egy szakaszon tevékenykednek.
Minthogy pedig az elméleti tudás állandóan megelőzi az ipar által már realizált ismereteket, ezért még ha megállna is az elméleti tudás gyarapodásának folyamata, jelenlegi felhalmozott tartalékai akkor is mintegy száz évre elegendőek volnának a technológia további tökéletesítéséhez. A technológiai haladásnak ez a „tehetetlenségi" effektusa (amely a tudománynak csupán az eddig felhalmozott és még ki nem használt eredményeiből táplálkozik) végül is megszűnnék, és kitörne a fejlődési válság. Amikor a „tudományos telítettség" bolygóméretűvé válik, a kutatást igénylő, és - emberek hiányában - parlagon heverő jelenségek száma növekedni fog. Az elmélet fejlődése nem marad abba, de fékeződni fog. És ugyan hogyan képzelhetjük el egy olyan civilizáció további
76 sorsát, amelynek már minden embertartalékát kimerítette a tudomány, és mégis egyre újabbakat követel?
A technológia tökéletesedése globálisan évi 6%-os növekedéssel jellemezhető. S az emberiség jelentős részének szükségletei még így is kielégítetlenek maradnak. Ha a tudomány fejlődési ütemének korlátozódása miatt a technológia növekedése lelassulna, akkor ez a lassulás – amennyiben a természetes szaporulat növekedése változatlan marad – nem a stagnálást, hanem a kezdődő visszafejlődést jelentené. Azok a tudósok,10 akiknek munkáiból a felvázolt jövendő egyes töredékeit vettem, nyugtalankodnak a jövőnk miatt. Előre látják ugyanis azt a helyzetet, amelyben majd dönteni kell arról, hogy milyen kutatások folytatása szükséges és melyeket kell kénytelenségből abbahagyni. Az a kérdés, hogy ezt kik döntsék el, maguk a tudósok-e avagy a politikusok, természetesen lényeges, de mégis másodrangúvá degradálódik azzal szemben: tekintet nélkül arra, hogy ki fog dönteni, a döntés téves is lehet. A tudomány egész története tanúsítja, hogy a technológia nagy előreugrásai a „tiszta tudományos" kutatás során tett felfedezésekből születtek meg, olyan kutatásokból, amelyeknek semmiféle gyakorlati céljuk nem volt. Az ellenkező folyamat viszont - hogy a technológia által már alkalmazott tudomány méhéből új tudományos elmélet szülessék - egészen ritka, mondhatni kivételes jelenség volt. Igen, az, hogy nem látni előre, melyik elméleti vizsgálódásból származik majd valami érték a technológia számára, már az ipari forradalom idején jelentkezett, és azóta is állandó kísérőnk. Tegyük fel, hogy egy sorsjátékban egymillió sorsjegyet bocsátanak ki, és ezek közül ezer a nyerő. Ha minden sorsjegyet eladnak, a társadalom, amely megszerezte őket, egész biztosan mind az ezer nyereményt megüti. Ha azonban ez a társadalom csak a felét vásárolja meg a sorsjegyeknek, akkor úgy adódhat, hogy egyáltalán nem is jut nyerő sorsjegyhez. Hasonló „lottó" ma a tudomány is. Az emberiség - tudósai által - „megjátszik" minden „sorsjegyet". A kihúzott nyereményeket a civilizáció, a technológia számára értékes, új felfedezések jelentik. Ámde amikor a jövőben hatalmi szóval kell majd megállapítani, hogy a tudományok mely területén kell tenni a „sorsjegyekre", és mely területén nem szabad megjátszani a számot, akkor könnyen előfordulhat, hogy éppen ezek az utóbbiak, a „meg nem játszottak" hoznának különösen gazdag, csak éppen előre nem sejtett eredményeket. Megjegyezhetjük, hogy világunk már éppen éli is egy ilyen „hazárdjáték" kezdetét. A szakemberek koncentrálódása a rakétatechnika, az atomkutatás stb. területén olyan hatalmas méreteket ölt, hogy ezt a tudomány egyéb területei, a kutatás más ágai, már megsínylik.
Az a kép, amit felvázoltunk, nem civilizációnk hanyatlásának megjövendölése. Ilyennek csak az tekinthetné az általunk bemutatott fejlődést, aki a jövő fogalmát csak a meghatványozódott jelen formájában képes elfogadni, aki a haladás számára semmi más utat nem lát, csak az ortoevolúcióst, és akinek szilárd meggyőződése az, hogy egy civilizáció vagy olyan, mint a miénk: háromszáz év óta lavinaszerűen növekvő - vagy semmilyen se. Az a pont, ahol a fejlődési görbe a rohamos fellendülésből átvált a „telítettség" hajlatába, jelzi a vizsgált rendszer, vagyis a tudomány dinamikus jellemzőinek megváltozását. A tudomány nem tűnik el, csupán az általunk ismert képe, a növekedés korlátaitól megfosztott tudomány képe tűnik el. Így hát a kirobbanási időszak civilizációnk történetének mindössze egy szakaszát jelenti. Vajon ez az egyetlen? Milyen lesz a „robbanás utáni" civilizáció? Vajon az értelemnek a mindenirányúsága, amelyet állandó vonásának tekintünk, nem lesz-e kénytelen átadni a helyét a kiválasztott, irányított cselekvésnyalábnak? Ezekre a kérdésekre is választ fogunk keresni, de már az is, amit eddig elmondottunk, sajátos fényt vet a csillagvilágban létező pszichozoonok problémájára. Mert ezredévekig dinamikus fejlődési törvényszerűség lehet a civilizációk számára az exponenciális növekedés, de évmilliókra számítva, már semmiképpen sem
77 az. A csillagászati idők skálájában mérve ekkora időtartam nem több, mint egy pillanat, de a megkezdett ismeretszerzési folyamat ezalatt kumulatív láncreakciót robbant ki. A civilizációt, amely a saját embertartalékait felemészti ebben a „tudományos robbanásban", olyan csillaghoz hasonlíthatjuk, amely egyetlen kitörésben egész anyagát elégeti; s ezután vagy labilis egyensúlyi állapotba kerül, vagy olyan folyamatok küzdőterévé változik, amelyek minden bizonnyal már nem egy kozmikus civilizációt hallgattattak el örökre.
A MEGABIT-BOMBA
Az expanzív jellegű civilizációt a szupernóvákhoz hasonlítottuk. Ahhoz hasonlóan, amint a csillag a robbanásakor elégeti anyagtartalékát, ugyanúgy fecsérli el a civilizáció a maga embertartalékát a tudomány lavinaszerű növekedésének „láncreakciójában". Egy szkeptikus erre megjegyezhetné: azért talán ezzel a hasonlattal mégis túllőttünk a célon... Lehetséges, hogy mértéktelenül felnagyítottam a tudományfejlődés fékezésének következményét? Ha majd elérjük a „telítettség" állapotát, a tudomány az embertartalékok plafonja mellett is tovább fog növekedni - immár nem exponenciális, hanem az összes élő emberek számával arányos ütemben. Ami pedig az olyan jelenségeket illeti, amelyeket éppen nem kutatnak - ilyenek mindig is léteztek a tudomány történetében. Végső soron is a racionális tervezés eredményeként a tudomány fő arcvonalait, a technológiai előretörés irányait a szakemberek hada fogja irányítani azután is. Tehát bebizonyítani azt, hogy a civilizáció leendő arculatának mindenképpen különböznie kell majd az általunk ismerttől, mivelhogy a kifejlett értelem már nem lesz hasonló saját kezdeti állapotához - nem sikerült. És különösen hamis, nyakatakert a civilizáció „csillag"-modellje, minthogy az anyagtartalék elhasználása a csillag kihunyásával azonos, a civilizáció „ragyogása" viszont nem csökken azért, mert az általa használt energiaforrások kimerültek. A civilizáció ugyanis más energiaforrások kihasználására térhet át.
Mellesleg megjegyezhetjük, hogy éppen az ilyen nézetek jelentik a bármely civilizáció csillagmérnöki szintet elérő jövőjére vonatkozó elgondolások alapeszméit. Elfogadhatjuk, hogy csillaghasonlatunk leegyszerűsítése volt a dolgoknak: elvégre a csillag csupán energetikai gép, a civilizáció viszont egyidejűleg jelent energetikai és információs „gépezetet". A csillag fejlődése éppen ezért sokkal determináltabb, mint a civilizációé. Ebből azonban nem következik az, hogy a civilizáció fejlődését semmi sem korlátozza, hogy az mindennemű korlátozottságtól mentes. A korlátozottságuk csupán a jellegében különbözik: a civilizáció csupán addig rendelkezik energetikai „szabadsággal", amíg nem ütközik az „információs sorompóba". Elvileg a világegyetem minden energiaforrását felhasználhatjuk. De vajon meg tudjuk-e szerezni őket, vagy pontosabban fogalmazva: eljuthatunk-e hozzájuk, hogy valóban kézbe vegyük őket?
Hogy egy-egy kimerülőben levő energiaforrásról áttérjünk egy újra - a víz, a szél, az izom erejétől a szénhez, a kőolajhoz, emezektől pedig az atomenergiához - az megköveteli a megfelelő információk előzetes megszerzését. És csak, amikor ezeknek az információknak a mennyisége meghalad egy bizonyos „kritikus pontot", akkor tárja fel előttünk az információkra épült új technológia az új energiatartalékokat és az új működési területeket.
Igen-igen kétséges, hogy századunk közepére eljutottunk volna-e az atomtechnológiához akkor is, ha a szén- és a kőolajtartalékaink kimerültek volna, mondjuk a XIX. század vége felé; az atomtechnológia létrehozásához ugyanis óriási teljesítményekre volt szükség, amelyeket először laboratóriumokban, majd ipari méreteket öltve működtettek. Hiszen az emberiség még ma sincs telje-
78 sen felkészülve arra, hogy áttérjen az atomenergia kizárólagos használatára. Őszintén szólva a nehéz atomenergiának (tehát annak, amelynek forrása a nehéz atommagok hasadása) ipari felhasználása az energiafogyasztás mai ütemű növekedése esetén is az urán és a vele rokonságban álló elemek készletének néhány évszázad alatti „elhasználásához" vezetne. A magfúziós energia (a hidrogén átalakítása héliummá) felhasználását viszont még nem sikerült megoldani. A nehézségek lényegesen nagyobbaknak bizonyultak, mint amilyeneknek eleinte látták őket. Az elmondottakból kitűnik: először is a civilizációnak jelentős energiatartalékokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy ideje legyen annak az információnak a megszerzésére, amely az új energiához vezető kaput feltárja - másodszor pedig a civilizáció köteles az ilyenfajta információ megszerzésének minden más feladattal szemben elsőbbséget adni. Ha ezt nem teszi, könnyen elhasználhatja azokat az energiatartalékokat, amelyekhez képes hozzáférni, mielőtt megtanulná, hogyan aknázza ki az újakat. Ezenkívül a múlt tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az új információk szerzésének energiaköltségei abban az arányban növekszenek, ahogyan a korábbi energiaforrásokról áttérünk az újabbakra. A szén és olaj technológiájának megalkotása energetikailag sokkal „olcsóbb" volt, mint az atomtechnológiáé.
Így tehát minden új energiaforrásnak csak úgy, mint általánosságban minden ismeretszerzésnek, az információ a kulcsa. A tudósok számának az ipari forradalom óta tapasztalható viharos gyarapodása, olyan jelenséget vont maga után, amelyet a kibernetikusok jól ismernek. Egy meghatározott távközlő csatornán továbbítható információk mennyisége korlátozott. A tudomány is ilyen csatorna, amely a civilizációt a külső világgal köti össze (és a sajátjával is, a belső világával, mivel a tudomány nemcsak az anyagi környezetet, hanem magát a társadalmat és az embert is kutatja). A tudósok hatványozódóan gyarapodó száma e csatorna áteresztőképességének szakadatlan növekedését jelzi. Ez a növekedés azért vált szükségessé, mert az átadandó információk mennyisége exponenciális tempóban növekedik. A tudósok számának gyarapodása viszont a megszerezhető információk mennyiségét növelte meg; ezért az információs csatornát új, párhuzamosan kapcsolt csatornákkal kellett kiszélesíteni, vagyis új tudósokat kellett „előkészíteni", ez viszont az átadást követő információk újabb szaporodását váltotta ki és így tovább. Pozitív visszacsatolású folyamatról van tehát szó.
Végül azonban be kell következnie egy olyan helyzetnek, amelyben már lehetetlen továbbra is olyan ütemben növelni a tudomány áteresztő kapacitását, ahogyan azt az információmennyiség növekedése diktálja. Nem lesz elegendő tudósjelölt. Ezt a helyzetet nevezhetjük megabit bombának, vagy, ha úgy tetszik, „információs sorompónak". A tudomány nem tudja átlépni ezt a sorompót, a lavinaként rázúduló információáradattal megbirkózni nem képes.
A tudomány stratégiája valószínűségi jellegű. Úgyszólván sohasem tudjuk bizonyossággal, melyik kutatás lesz kifizetődő, és melyik nem. A felfedezések - a genotípus mutációihoz hasonlóan véletlen jellegűek. És ugyanúgy, ahogy a mutációk, ezek is gyökeres és hirtelen változásokat okozhatnak. A penicillin, a röntgensugár és végül a „hideg", vagyis a kis hőmérsékleten lezajló (bár még végre nem hajtható, de a jövőben talán az energetikát újból forradalmasító) nukleáris reakciók példája bizonyítja a felfedezéseknek ezt a véletlen jellegét. Ha ugyanis „eleve semmi sem ismeretes", akkor „mindent kutatni kell, amit csak lehetséges". Innen ered a tudományt annyira jellemző minden irányú expanzió. A felfedezések valószínűsége annál nagyobb, minél több tudós végez kutatásokat. Kutatásokat - de minek a kutatását? Mindent, aminek a kutatását csak elképzelni is tudjuk. Az a helyzet, amelyben egy X jelenséget azért nem kutatunk, mert nincs tudomásunk a létezéséről, ez lehet pl. a beteg vérében levő penicillin és baktériumok számának összefüggése) - gyökeresen különbözik attól a helyzettől, amelyben feltételezzük, hogy X felfedezhető lehetne, ha előbb több más
79 - R, S, T, V, W, Z - jelenséggel ismerkednénk meg, erre azonban nem vagyunk képesek, mert nincs aki megtegye. Miután elértük az embertartalékok kimerítésének plafonját, akkor azokhoz a kutatásokhoz, amelyekkel nem foglalkoztunk, mert semmit sem tudtunk a lehetőségeikről, csatlakoznak majd azok is, amelyeket tudatosan leszünk kénytelenek mellőzni, tudósok hiányában. Az első szituáció: csatárlánc, amely egyre szélesebb területen nyomul előre, de a két-két katona közti távolságot mégis változatlanul megőrzi, mert az előnyomulókhoz egyre újabb és újabb katonák csatlakoznak.
A második szituáció olyan csatárlánchoz hasonló, amely úgy válik egyre ritkábbá, ahogy széthúzódik.
Ehhez hozzá kell fűznünk azt, hogy még egy járulékos, kedvezőtlen jelenség is megfigyelhető: a megvalósított felfedezések mennyisége nincs arányban a kutatók számával (vagyis a kétszer annyi tudós = kétszer annyi felfedezés összefüggés nem igaz). Sokkal inkább a következő helyzet tekinthető igaznak: amíg a felfedezések száma harminc évenként kétszereződik meg, addig a tudósok száma már tíz évenként. Ez a tény látszólag ellentmond annak, amit a tudományos információk mennyiségének exponenciális növekedéséről mondottunk. Csakhogy az igazság más: a felfedezések száma szintén exponenciálisan növekszik, de lassabban (kisebb hatványkitevővel), mint a tudósok száma, és egyáltalában is a felfedezések csupán csekély részét képezik a tudomány által megszerzett információk összességének. Elég odapillantanunk a „művek" és a kandidátusi meg doktori disszertációk hegyeire, amelyeket csak a tudományos fokozat megszerzése érdekében írtak meg, ahogy egy-egy egyetem vagy akadémia irattárában porosodnak, és nyomban meggyőződhetünk róla, hogy sokszor száz közül egyetlenegy ilyenfajta „mű" sem hozott akár csak egy szemernyi hasznos eredményt. Éppen ezért jelenti a tudomány információkapacitása határának elérése azt, hogy az új felfedezések megtételének valószínűsége lényeges mértékben csökken. Sőt a valószínűség nagysága ettől kezdve állandóan olyan mértékben fog csökkenni, ahogyan a tudóslétszám valóságos növekedési görbéje esik, a további (immár lehetetlen) exponenciális növekedés hipotetikus görbéjétől eltávolodva.
A tudományos kutatások némileg emlékeztetnek a genetikai mutációkra: az összes mutációk és az összes kutatások halmazából csupán egy csekély rész válik értékessé, korszakos jelentőségűvé. És amint az olyan populációt, amely nem rendelkezik a „mutációs nyomás" számottevő tartalékaival, homöosztatikus egyensúlyának elvesztése fenyegeti - ugyanúgy a civilizáció is, amelyben a „felfedezési nyomás" meggyengült, kénytelen minden eszközzel ennek a grandiensnek megfordításáért küzdeni, mert ellenkező esetben a tartós egyensúlyi helyzettől az egyre ingatagabb állapot felé halad.
Tehát megelőző intézkedések kellenek. De milyenek? Vajon nem tartozik-e közéjük a kibernetika a „mesterséges kutatók", a „Nagy Agyvelők", az Információgenerátorok és -adók megalkotója? Avagy talán az a fejlődés, amely az „információs sorompón" túl következik be civilizációs fajképződéshez vezet? Dehát mit jelent ez? Nem sokat, hiszen mindaz, amiről szólni fogunk, merő fantázia. Csupán egyvalami nem fantázia: az az S alakú hajlat, az exponenciális növekedés görbéjének az az esése, amely mintegy 30-70 év távolságra van tőlünk.
80 A NAGY JÁTÉK
Mi történik azzal a civilizációval, amely eléri az „információcsúcsot", vagyis kimeríti a tudománynak mint „hírközlő csatornának" közvetítő kapacitását? Az ilyen helyzetből lehetséges három kibontakozást kívánjuk bemutatni. Nem is az összes lehetőségeket. Azért választottuk ki ezt a hármat, mert megfelelnek ama stratégiai játék eredményeinek, amelyben a Civilizáció és a Természet vesz részt egymás ellenfeleként. A „játszma" első fázisát már ismerjük: a civilizáció olyan „lépéseket" tesz, amelyek expanzívan növekvő tudományt és technológiát teremtenek. A második fázisban bekövetkezik az információs válság. A civilizáció vagy le tudja ezt küzdeni, és akkor megnyeri ezt a fázist is, vagy vereséget szenved, vagy pedig „döntetlen" eredményt ér el, amit okosabb sajátos kompromisszumnak neveznünk.
Nyerni vagy döntetlent elérni, a kibernetika által kínált lehetőségek megvalósítása nélkül - lehetetlen. A győzelmet az jelzi, hogy tetszőlegesen nagy áteresztőképességű csatornákat sikerül alkotni. A kibernetika felhasználásával „mesterséges tudósok hadseregének" létrehozása bármilyen ígéretes megoldásnak látszik, valójában nem egyéb, mint az előző fázis stratégiájának folytatása: a tudomány struktúrájának nem következik be minőségi megváltozása, mindössze annyi történik, hogy a kutatás arcvonalán „intellektronikus erősítéseket" dobunk be. De hiszen ez, minden látszat ellenére is, csupán a hagyományos szellemű megoldás. A „szintetikus kutatók" számát ugyanis nem lehet a végtelenségig szaporítani. Ezzel a módszerrel tehát csak eltolhatjuk a válságot, de nem küzdhetjük le. A valódi győzelem a tudománynak, mint információgyűjtő és -átadó rendszernek gyökeres átépítését követeli meg. Ezt az átépítést elképzelhetjük akár olyannak, amilyennek sok kibernetikus vázolja napjainkban: egyre hatalmasabb „intellektuserősítők" építése formájában (amelyek nemcsak a „szövetségesei" volnának a tudósoknak, hanem hamarosan maguk mögött hagynák is őket az emberi agyat túlszárnyaló intellektronikai fölényük révén), akár elképzelhetjük olyan formában is, amely minden ma áttekinthető fogalomtól lényegében eltérő.
Ezzel azonban teljesen hátat fordítanánk a jelenségek hagyományos megközelítési módjának, amelyet a tudomány megalkotott. Az ilyen „információs forradalom" alapjául szolgáló koncepciót röviden is megfogalmazhatjuk: arról van szó, hogy a természetből az információt agy - emberi vagy mesterséges agy - közvetítése nélkül „vonjuk ki", hogy az információknak valamiféle „tenyészetét", illetve „evolúcióját" hozzuk létre. Ezt a koncepciót ma egészen fantasztikusnak érezzük, különösen - az uralkodó nézetekhez viszonyítva - ennyire eretnek megfogalmazásban. Egy kissé később mégis megvizsgáljuk, éspedig elkülönítve, mert némi pótlólagos előkészítő magyarázatra szorul; s nem azért kívánunk vele foglalkozni, mintha nagyon bizalomgerjesztő volna (hiszen a legnagyobb mértékben hipotetikus koncepció ez), hanem azért, mert csakis az ilyen út tudná biztosítani az „információs gát" radikális „leküzdését", vagyis a teljes stratégiai győzelmet a természettel játszott partiban. Itt csupán egy természeti folyamatra mutatunk rá, amely az ilyen megoldás elvileg lehetséges voltát bizonyítja. A kérdést a fejlődésgenetika vizsgálja. Ez a módszer, amellyel a természet felhalmozza és átalakítja az információkat, s mindennemű agyvelő mellőzésével hozza létre növekedésüket : mégpedig az élő szervezetek öröklődő anyagában. De, amint már megjegyeztük, erről a „molekuláris információs biokémiáról" majd külön fogunk szólni.
A játék másik lehetséges eredménye a döntetlen. Minden civilizáció megalkot magának egy mesterséges környezetet: átalakítja bolygójának felszínét, mélyét és kozmikus környezetét. Ez a folyamat a civilizációt nem szakítja el teljesen a természettől, csak eltávolítja tőle. Egyébként meghatározott módon folytatva, ez a folyamat sajátos burkot hozhat létre, amely a civilizációt az egész világ-
81 egyetemtől elválaszthatja, „betokosítja". Ez a „betokosodás" a kibernetika sajátos alkalmazása folytán jön létre, megengedi az információfelesleg „tamponálását", „eltömeszelését", és egyúttal egészen új típusú információ kialakulását is. Egy közönséges civilizáció sorsáról mindenekelőtt a Természet visszacsatolásaira gyakorolt szabályozó tevékenységének hatóképessége dönt. Különféle természeti jelenségeket (a szén oxidálódása, az atomok bomlása) összekapcsolva egymással, el lehet jutni egészen a csillagmérnöki szintig. Az információs krízis fázisában ez a civilizáció már olyan kapcsolatokat teremtett a Természettel, az energia olyan forrásaihoz jutott el, amelyek évmilliókra biztosíthatják fennállását, de mivel ugyanakkor azt is megérti, hogy „a Természet információs potenciáljának teljes kiaknázása" nem lehetséges, s az előző stratégia folytatása vereséghez vezethet (minthogy „a Természet mélyébe" való szakadatlan behatolás, végül is a tudománynak túlspecializálódás miatti atomizálódásához vezet, és ennek következtében előfordulhat, hogy elveszítik az ellenőrzést a tulajdon homöosztázisuk felett) - az ilyen civilizáció a visszacsatolásoknak immár egészen új típusait alkothatja meg önmagában. Az ilyen „betokosodás", az ilyen „burok" megalkotása egy „világnak a világban" való felépítését jelenti, egy olyan autonóm civilizációs valóságét, amely nincs közvetlen kapcsolatban a Természet anyagi valóságával. Az ilyen módon keletkezett „kibernetikai-szociotechnikai" héj magába zárja a továbbra is élő és viruló civilizációt, amely immár a külső (főként a csillagászati) megfigyelés számára megközelíthetetlen úton fejlődik.
Ez egy kissé rejtélyesen hangzik, pedig az említett helyzetet - legalábbis elvileg - már ma is felvázolhatjuk, mégpedig különféle változatokban. Közülük egyet-kettőt később majd némileg részletesebben is szemügyre veszünk, itt most azonban csupán azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az effajta kompromisszum nem fikció. Azért nem az, mert a mi jelenlegi tudásunk és a „döntetlen" megvalósításához szükséges tudás között nem áll fenn a Természet tilalma. Nem úgy, mint pl. a perpetuum mobile építése vagy a fénysebességnél gyorsabb repülés esetében; ezek, ilyen értelemben vetten, fikciók.
És végül, a harmadik lehetőség: a veszítés. Mivé válik az a civilizáció, amely nem tud úrrá lenni a krízisen? A mindent-kutatóból, amilyen most a miénk, átalakul olyanná, amely csupán nagyon is kevés irányba specializálja magát. Mi több, ezeknek az irányoknak a száma is állandóan, bár lassan, csökken: abban a mértékben, ahogy egymás után az egyes irányokon belül is jelentkeznék az emberhiány. Az energiaforrásaik kimerüléséhez közel került civilizációk kétségkívül minden kutatást erre az arcvonalszakaszra összpontosítanának. Más, gazdagabb civilizációk ettől eltérő módon specializálódhatnak. Éppen erre gondoltam a fentiekben, amikor a „fajképződésről", vagyis fajok, de immár nem biológiai, hanem civilizációs fajok keletkezéséről beszéltem. Ilyen felfogás szerint a világegyetemet sok civilizáció által benépesítettnek képzelhetjük, s ezeknek csak egy része szenteli magát csillagmérnöki jelenségeknek vagy általában a világűrrel (pl. űrrepüléssel) kapcsolatos tevékenységnek. Lehetséges, hogy némelyek számára a csillagászati kutatás már olyan „luxus", amelyet tudósok hiányában nem engedhetnek meg maguknak. Egy ilyen lehetőség első pillantásra nagyon is kicsiny valószínűségűnek tűnik. Mint tudjuk, minél fejlettebb a tudomány, annál sűrűbb szálak kötik össze egyes ágazatait. A fizikát nem lehet úgy elhatárolni, hogy a kémia vagy az orvostudomány ne károsodjék ezáltal, és ellenkezőleg: máshonnét, pl. a biológiából érkezhetnek új problémák a fizikához. Egyszóval a kevésbé fontosnak ítélt kutatási terület fejlődési ütemének korlátozása esetleg éppen azokat a területeket sújthatja, amelyeknek érdekében ez az ütemfékezés megtörtént. Ráadásul a szűk specializálódás szűkíti a homöosztatikus egyensúly tűrési határait. Az olyan civilizációk, amelyek ugyan még a kozmikus katasztrófáknak is ellen tudnak állni, de pl. a járványokkal szemben védtelenek, vagy az „emlékezést" elvesztették (mert lemondtak saját történelmük tanulmányozásáról), nyomorék
82 civilizációk volnának, melyeket a specializálódásuk egyoldalúságának mértékével arányos veszélyek fenyegetnek. Ezek nagyon is igaz érvek. Holmi „fajkeletkezést" azonban mégsem szabad kizárnunk a lehetséges megoldások köréből. Vajon ez a mi civilizációnk, jóllehet még nem érte el „információs sorompóját", nem mutat-e fel mégis bizonyos irányú túlspecializálódásos hipertrófiát, és vajon hadi potenciálja nem emlékeztet-e a mezozoikumi őshüllők hatalmas állkapcsára és páncélzatára, amelyeknek egyéb lehetőségeik annyira jelentéktelenül kicsik voltak, hogy végül is ez utóbbi döntötte el a sorsukat? Az természetes, hogy a mai túlspecializálódást politikai és nem tudományos-információs jellegű okok hívták létre, és hogy az emberiség egyesülése után ez a folyamat megfordítható lenne. Amiben, mellesleg szólva, megmutatkoznék a biológiai és a civilizációs specializálódás közti különbség, az utóbbi ugyanis teljesen megfordítható, míg az előbbi teljes mértékben soha nem fordítható meg.
A tudomány fejlődése a fa növekedésére emlékeztet, a fa törzse ágakra oszlik, az ágak pedig gallyacskákra ágaznak szét. Amikor a tudósok száma többé már nem növekszik exponenciálisan, az új „gallyacskák", az új tudományágak száma azonban tovább nő, akkor űrök keletkeznek, be kell állnia az információszerzési kiegyenlítetlenségnek, a kutatások tervezésével pedig legfeljebb csak egyik helyről a másikra tolhatják el ezt a folyamatot. Ez: a „kelleténél rövidebb takaró" esete. A specializálódás eredményeképpen a civilizáció évezredek során három irányban haladhat; társadalmiban, biológiaiban és kozmikusban. Tiszta formában nyilván egyik sem lép fel. A főirány megválasztását a bolygón uralkodó körülmények összessége, az adott civilizáció történelme, és az egyes ismeretágakban tett felfedezések termékenysége, illetve terméketlensége befolyásolja. Mindenesetre a meghatározott kutatások abbahagyását vagy folytatását illetően megvalósított elhatározások végrehajtása nyomán, egyszer már bekövetkezett változásoknak visszafordítása az idő múltával egyre kevésbé lehetséges, és végül bekövetkezik a fordulópont: a hajdani döntések kezdenek döntő mértékben hatni a civilizációnak, mint egységes egésznek az életére. Ha a civilizációnak, mint egésznek kisebb lesz a szabadsági foka, akkor csökken egyedeinek személyes szabadsága is. A születésszabályozás éppúgy szükségessé válhat, mint a pályaválasztási korlátozás. Egyszóval: a fajkeletkezés előre nem látható veszedelmekkel terhes (kénytelenségből döntéseket kell hozni, de azoknak a következményei csupán évszázadok elteltével jelentkeznek). Éppen ezért számítjuk a fajképződést a Természettel folytatott stratégiai játékban vesztésnek. Kétségtelen, hogy az azonnali szabályozásnak engedelmeskedő zavarok fellépése még nem jelenti a hanyatlást, még kevésbé a pusztulást. Egy ilyen társadalom fejlődése bizonyára a rezgőmozgások, a felemelkedések és hanyatlások évszázadokra nyúló hosszú sorozatát mutatná fel.
Amint azonban már mondottuk, a vesztés azon lehetőségek fel nem használásának vagy helytelen felhasználásának a következménye, amelyeket a kibernetika potenciális egyetemessége nyit meg számunkra. Végső fokon a kibernetika dönti majd el a Nagy Játék eredményét, ezért most hozzá fordulunk új kérdéseinkkel. (VI.)
A TUDOMÁNY MÍTOSZAI
A kibernetika ma tizennyolc esztendős *, tehát még ifjú tudomány, ám bámulatos sebességgel fejlődik. Vannak iskolái és irányzatai, vannak lelkes hívei és kétkedő bírálói: az előbbiek hisznek egyetemességében, az utóbbiak keresik alkalmazási lehetőségeinek határait. Foglalkoznak vele nyelvészek és
* 1966-ban. -- Szerk.
83 filozófusok, fizikusok és orvosok, híradástechnikai mérnökök és szociológusok. Már nem monolitikus, mert már bekövetkezett számos ágazatra való osztódása. A specializálódása éppen úgy fejlődik, mint a többi tudományé. És minthogy minden tudomány megteremti a maga mítoszvilágát: ezt tette a kibernetika is. A tudomány mitológiája, ez úgy hangzik, mint egy contradictio in adjecto *, mint a tapasztalás irracionalitása. És mégis minden tudományág, még a legegzaktabb is, nemcsak az új elméletek és tények folytán fejlődik, hanem a tudósok új hipotézisei és reménységei folytán is. A fejlődés csupán egy részüket igazolja. A többiek ábrándképnek bizonyulnak, és ennyiben a mítoszhoz hasonlítanak. Megvolt a maga mítosza a klasszikus mechanikának is: Laplace démonjában öltött alakot, aki ha ismeri a világegyetem összes atomjainak egy bizonyos időpontra vonatkoztatott sebességét és helyzetét, állítólag pontosan előre meg tudja mondani, az egész világmindenség jövőjét. A tudomány persze fokozatosan megtisztítja magát a fejlődésével együtt járó effajta hiedelmektől, azt azonban, hogy mi a helyes, találó jóslat, és mi a látszatprobléma, csupán ex post **, csupán történelmi távlatok alapján tudjuk meg. Az ilyen változások során a lehetetlen lehetségessé válik, sőt, ami még ennél is sokkal fontosabb, maguk az elérni vágyott célok is megváltoznak. Ha a XIX. század tudósát kérdezik meg az alkimisták álmainak álmáról, hogy lehet-e higanyból aranyat készíteni, ő kategorikusan elutasítja ennek a lehetőségét. A XX. század tudósa viszont tudja, hogy a higanyatom átváltozhat aranyatommá. Vajon azt jelenti ez, hogy az alkimistáknak volt igazuk, és nem a tudósoknak? Nem. Mert az, ami a fő céljuk volt - a retortában felizzó arany - az atomkutatás számára minden jelentőségét elvesztette. Az atomenergia nemcsak hogy hasonlíthatatlanul értékesebb az aranynál, hanem mindenekelőtt valami teljesen új dolog, amire az alkimisták még legmerészebb álmaikban sem gondoltak, felfedezéséhez pedig a tudósok által alkalmazott módszer és nem aranycsináló vetélytársaik mágikus hókuszpókusza vezetett.
Hogy miért mondom el mindezt? Mert a kibernetikában ma is ott kísért a mesterségesen előállított értelmes lény, a homunculus középkori mítosza. Az emberi psziché tulajdonságait felmutató mesterséges agy megalkotásának lehetőségéről folytatott vitába a filozófusok és a kibernetikusok is nemegyszer bekapcsolódtak már. Pedig ez meddő vita.
Lehet-e higanyt arannyá változtatni? - kérdezzük az atomfizikust. - Igen, hangzik a felelet, mi azonban egyáltalán nem ezzel foglalkozunk. Nem érdekel bennünket az ilyen átváltoztatás, és nem is befolyásolja munkánk irányvonalát.
Lehet-e valaha olyan elektronikus agyat szerkeszteni, amely az eleven agyvelő megkülönböztethetetlen másolata? Bizonyára, de ennek megoldásával senki sem fog foglalkozni.
Ezek szerint különbséget kell tenni a lehetőségek és a reális célok között. Ámde a lehetőségeknek mindig megvoltak a maguk „ellenprófétái" a tudományban. Számuk engem gyakran épp úgy meghökkentett, mint az a hevességük, amellyel bizonygatták ennek vagy annak a repülő-, atomtechnikai vagy gondolkodó gép megépítésének lehetetlen voltát. A legokosabb, amit az ember tehet, az, hogy távol tartja magát a lehetetlenség prédikátoraival folytatott vitáktól - nem azért, mintha feltétlenül hinni kellene abban, hogy minden lehetséges, hanem azért, mert a meddő vitákba bonyolódó emberek könnyen szemük elől tévesztik a reális problémákat. Az „antihomunkulisták" abban a szilárd meggyőződésben tagadják a szintetikus psziché megalkotásának lehetőségét, hogy ezzel az embernek a saját alkotásai fölötti felsőbbrendűségét védelmezik, hiszen - a véleményük szerint - az ember alkotásai sohasem szárnyalhatják túl az ember géniuszát. Ennek a védelemnek csak akkor volna értelme,
* Ellentmondás a melléknévben, ellentmondás a definícióban. - Szerk.
** Utólag. - Szerk.
84 ha bárki valóban géppel akarná helyettesíteni az embert - mi több, nem a munka konkrétan meghatározott fajaiban, hanem civilizációs méretekben. Ezt azonban senki sem akarja. Nem az a cél, hogy szintetikus emberiséget hozzunk létre, hanem csak az, hogy a technológia egy új szakaszát nyissuk meg: a tetszőlegesen nagy bonyolultsági fokú rendszerek korszakát. És minthogy maga az ember, a teste, az agya éppen az efféle rendszerek osztályába tartozik, ez az új technológia biztosítani fogja az ember számára, hogy uralja önmagát, a saját szervezetét, ami viszont majd lehetővé teszi az ember olyan ősi álmainak megvalósítását, mint a hőn vágyott halhatatlanság, sőt talán a ma még megfordíthatatlannak vélt folyamatok (pl. a biológiai folyamatok, jelesül az öregedés) megfordítását is. Más kérdés az, hogy ezek a célok netán majd hamisaknak bizonyulnak, akárcsak az alkimisták aranya. De még ha mindent megtehet is az ember, nyilván akkor sem teheti meg azt tetszés szerinti módon. Ha elhatározza, akkor végül minden célt elérhet, de talán előbb érti meg, hogy az ár, amelyet fizetnie kellene érte, értelmetlenné, abszurdummá teszi magát a célt.
Még ha magunk jelölhetjük is ki a célt, de a hozzá vezető utat a Természet szabja meg. Repülhetünk, de nem egyszerűen a széttárt karunkkal. Járhatunk a vízen, de nem úgy, ahogyan azt a Bibliában olvashatjuk. Talán a halhatatlansággal gyakorlatilag egyenértékű hosszúéletűséget is kivívhatjuk, ezért azonban majd le kell mondanunk arról a testi formáról, amellyel a természet ruházott fel bennünket. Talán az anabiózis segítségével szabadon tehetünk évmilliókra nyúló utazásokat - akit azonban felébresztenek jégálmából, az idegen világban találja majd magát, mert a „visszafordítható halála" idején megváltozott az a világ és az a kultúra, amely át kialakította. Tehát az anyagi világ, amikor teljesíti kívánságainkat, olyan lépésekre kényszerít bennünket, amelyek megtétele után a cél elérését egyaránt tekinthetjük győzelmünknek és vereségünknek.
A környező közeg feletti uralmunk a természetes folyamatok egybekapcsolódásán alapul: ezek révén kerül elő a szén a bányákból, kelnek messze útra hatalmas súlyok, és hagyják el a futószalagot csillogó személygépkocsik. S mindez annak köszönhető, hogy a Természet néhány egyszerű törvényében ismétli meg önmagát, a fizika, a termodinamika és a kémia pedig felismerte ezeket a törvényeket.
A bonyolult rendszereket, mint amilyen az agy vagy a társadalom, ezeknek az egyszerű törvényeknek nyelvén nem írhatjuk le. Ebben az értelemben még a relativitáselmélet és annak mechanikája is egyszerű, a gondolkodási folyamatok mechanikája azonban már nem az. A kibernetika azért összpontosítja figyelmét ezekre a folyamatokra, mert célja a bonyolultság megértése és birtokbavétele, az általunk ismert összes anyagi rendszerek közül pedig a legbonyolultabb az agy. Valószínűnek, sőt bizonyosnak mondhatjuk, hogy létezhetnek nálánál még sokkal bonyolultabb rendszerek is. Ezeket majd akkor ismerjük meg, ha megtanuljuk a megszerkesztésüket. A kibernetika tehát mindenekelőtt oly célok elérésének tudománya, amelyek egyszerű módon elérhetetlenek.
Láttuk egy olyan berendezés sémáját, amely nyolcbillió elemből áll - mondjuk a mérnöknek. - Ez a berendezés saját energiaközponttal, helyváltoztatásra szolgáló berendezésekkel, a szabályozók egész hierarchikus rendszerével rendelkezik, és ezeken kívül még egy olyan általános elosztója is van, amely tizenötmilliárd elemből áll. Az említett berendezés annyiféle funkciót képes teljesíteni, hogy felsorolásukra egy élet sem elegendő. És mindezek ellenére az a séma, amely nemcsak hogy lehetővé tette a berendezés felépítését, hanem maga fel is építette, teljes egészében elfér egy akkora térben, amely nyolcezred köbmilliméternél nem nagyobb.
A mérnök azt válaszolja, hogy ez lehetetlen. Pedig téved, mert mi az emberi spermium fejéről beszéltünk; ez tudvalevően tartalmazza azon információk összességét, amelyek ahhoz szükségesek, hogy elkészülhessen annak a fajnak egy példánya, amelynek neve: Homo sapiens.
A kibernetika nem holmi „homunkulista" ambícióból foglalkozik az ilyen „vázlatokkal", hanem
85 azért, mert hasonló rangú konstrukciós feladatok megoldására készül. Ma még nagyon is távol áll attól, hogy valóban lehetővé váljék számára ilyen konstrukciók megalkotása. Hiszen elvégre az életkora mindössze tizennyolc esztendő. Az evolúciónak több mint kétmilliárd évre volt szüksége a maga megoldásainak kialakításához. Tegyük fel, hogy a kibernetikának még száz vagy ezer évig fog tartani, amíg utoléri a fejlődést, az időtartam nagyságrendbeli különbsége még így is a mi javunkra szól.
Ami pedig a „homunkulisták" és „antihomonkulisták" vitáját illeti, ez az epigenetikusok és a preformisták ádáz biológiai vitájára emlékeztet, és azt mutatja, hogy az új tudomány még a gyermekéveit - sőt a csecsemőkorát - éli. A kibernetika további fejlődése során nyomuk sem fog maradni. Mesterséges emberek nem lesznek, mert semmi szükség sincs rájuk. Nem következik be a gondolkodó gépek „fellázadása" az ember ellen. Az efféle koncepciók alapjában egy másik ősi mítosz, a sátánról szóló mítosz rejlik, ámde szó sincs róla, hogy az intellektuserősítőből valaha is Elektronikus Antikrisztus váljék. Mindezeknek a mítoszoknak van egy antropomorf közös nevezőjük: mintegy erre lehet levezetni „a gépek gondolkodási ténykedéseit". Igazi félreértés-halmaz! Persze, azt nem tudhatjuk, hogy egy bizonyos „bonyolultsági küszöb" átlépése után az automaták nem mutatják-e majd egy sajátos „személyiség" jeleit. De ha ez bekövetkezik is, személyiségük valami egészen más lesz, mint az embereké: annyira különbözni fog az emberétől, mint amennyire eltér az emberi testtől egy atomreaktor. Készen kell lennünk arra, hogy meglepetések, bajok, veszedelmek érnek minket, olyan bajok, amelyeket ma el sem tudunk képzelni - de semmiképp sem lehet szó technikai álarcot öltött középkori démonok és szörnyek visszatéréséről. Ismétlem: a ránk váró gondokat-bajokat ma még el sem tudjuk képzelni - legalábbis a legtöbbjüket. Néhányat azért mégis megpróbálunk bemutatni, egy-két gondolatkísérlet keretében.
INTELLEKTUSERŐSÍTŐ
A tudományok matematizálódása általános irányzat: még az olyanoké is, amelyeknek hagyományos eszköztárából eddig teljesen hiányzott a matematika, így a biológiáé, a pszichológiáé és az orvostudományé, sőt e folyamat lassan átterjed a humán tudományokra is - igaz, egyelőre inkább csak elszigetelt partizánakciók formájában; ilyen próbálkozásokat látunk pl. a nyelvészet (elméleti nyelvészet) vagy az irodalomelmélet terén (az információelméletet az irodalmi kutatásokban főként költemények elemzésében használják fel). Ugyanakkor azonban egy szokatlan és mondhatni váratlan jelenség első jeleivel is összeütközünk: a matematika (mindennemű matematika!) elégtelennek bizonyul egyes, a legfrissebb közelmúltban megfogalmazott célok megvalósítására, és éppen a legeslegújabb tudományágak legeslegelőbbre nyomuló kutatási arcvonalszakaszán. Oly célokra gondolunk, amelyek az önszervező homöosztatikus rendszerek előtt álló feladatokkal kapcsolatosak. Nevezzünk itt meg - inkább csak a példa kedvéért - néhány alapvető problémát, amelyeknél a szakemberek első ízben ütköztek bele a matematika említett tehetetlenségébe. Az értelemerősítőknek, vagyis a termelésirányítás célját szolgáló önprogramozó automatáknak megszerkesztéséről van szó, végül pedig, mint a legtágabb feladatról, a mi saját, emberi bonyolultságunk fokának megfelelő egyetemes homöosztát megalkotásáról.
Az intellektuserősítőnek, melyet először talán Ashby jelölt meg reális tervezői programként, 11 a szellemi tevékenységek területén pontosan meg kell felelnie annak a fizikai erőerősítőnek, amelyet minden ember irányította gép képvisel. Erőerősítő az autó; az exkavátor, az emelődaru, a szerszámgép és általában minden olyan berendezés, amelynek vezérlőrendszerébe az embert mint az irányítás tényező-
86 jét és nem mint az erő forrását kapcsolják be. Az egyéni értelmi szinteknek az átlagostól való eltérése minden látszat ellenére sem nagyobb, mint a fizikai képességek terén tapasztalható eltérések. Az átlagos intelligencia-index (melyet a leggyakrabban alkalmazott pszichológiai tesztekkel állapítanak meg), kb. 100-110-re tehető; a kiemelkedően intelligens személyeknél eléri a 140-150-et, felső határa pedig, amelyet csak igen-igen ritka esetben ér el, valahol a 180-190 táján fekszik. Az az intellektuserősítő egyébként, amely kb. ugyanolyan együtthatóval bír, mint amilyennel az ipari munkás fizikai erejét a termelés folyamán megsokszorozó erősítő (az általa üzemeltetett gép) dolgozik, 10 000-es intelligencia-indexet mutatna. Egy ilyen erősítőnek a megszerkesztése nem jelent kevésbé reális lehetőséget, mint az, hogy az ember testi erejénél százszorta erősebb gépet konstruáljunk. Egy ilyen erősítő megalkotásának esélyei egyelőre főként azért eléggé csekélyek, mert inkább egy másik berendezésnek - a már említett termelésvezérlő automatának („az automatikus gyár homöosztatikus agyának") megszerkesztése áll az előtérben. Én azért maradok meg mégis az intellektus példájánál, mert ezen könnyebb szemléltetni azt az alapvető nehézséget, amelybe a konstruktőr a hasonló feladatok során ütközik. Arról van szó, hogy olyan berendezést kell szerkesztenie, amely „okosabb, mint ő maga". Világos, hogyha az alkalmazott kibernetikában már hagyományosnak számító módszer alapján akarna eljárni, vagyis ha nekifogna, hogy a megfelelő működési programot kidolgozza a gépének, azzal nem oldaná meg a kitűzött feladatot, minthogy ez a program maga meghúzná a megszerkesztett berendezés „intelligenciájának" határát. E probléma látszólag - de csupán látszólag - megoldhatatlan paradoxonnak tűnik, ahhoz hasonlóan, mint az a felszólítás, hogy valaki önmagát emelje fel a saját hajánál fogva (és ráadásul a lábához kötözött száztonnás súllyal együtt). Valóban ez a probléma megoldhatatlan, legalábbis a mai kritériumok alapján, amikor feltétlenül megkívánjuk, hogy az erősítő megépítését megelőzze egy elmélet megalkotása, méghozzá okvetlenül matematikai elméleté. Létezik azonban - egyelőre csak, mint hipotetikus lehetőség - a feladatnak egy egészen másfajta megközelítése. Az értelemerősítő belső felépítéséről aprólékos ismereteket nem szerezhetünk. Az is lehetséges, hogy erre nincs is szükség. Lehetséges, hogy ezt az erősítő-berendezést „fekete doboznak" tekinthetjük, vagyis olyam berendezésnek, amelynek belső felépítéséről és egymást követően változó állapotairól halvány fogalmunk sincs. Minket azonban nem is ezek, hanem kizárólag működésének végeredményei érdekelnek. Ennek az erősítőnek, mint minden kibernetikai berendezésnek, amely „ad magára"; vannak „bemenetei" és „kimenetei". Köztük terül el tudatlanságunk birodalma, de mit számít ez, ha ez a gépezet valóban úgy viselkedik, mint egy tízezres nagyságrendű intelligencia-indexű intellektus?
Minthogy ez új s eddig még sohasem alkalmazott módszer, elismerem, hogy inkább hangzik egy abszurd burleszkből vett ötletnek, mintsem technológiai termelési receptnek. De íme néhány példa, amely talán igazolhatja ezt a módszert. Tegyük fel (annál is inkább, mert már meg is csinálták), hogy egy kis akváriumba, amelyben csillós egysejtűek kolóniája él, némi vasport szórunk. A csillósok az eleségükkel együtt ebből a vasból is lenyelnek egy keveset. Ha mármost az akvárium körül mágneses mezőt hozunk létre, akkor ez meghatározott módon hatni fog a csillósok mozgására. A mező erejének változásai jelentik ennek a „homöosztátnak" a „bemeneti jelzéseit", míg a „kimenet" állapotát maguknak a csillósoknak a viselkedése határozza meg. Egyelőre nem tudjuk (de nem is érdekes), mire is lehetne felhasználni ezt a „csillós-mágneses" homöosztátot, és az sem számít, hogy ebben az alakjában semmi sem emlékeztet arra a bizonyos hipotetikus intellektuserősítőre. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy bár az egyes csillósok felépítésének bonyolultságát egyáltalán nem ismerjük, és nem tudnók még a szerkezeti vázlatát sem megrajzolni úgy, ahogyan egy gép szerkezeti rajza elkészíthető, mégis ezekből az általunk részletesen nem ismert elemekből sikerült összeállítanunk egy
87 olyan, valamennyi részt magában foglaló egész kibernetikarendszert, amely a rendszertörvényeknek engedelmeskedik, és amely rendelkezik „bemenettel" és „kimenettel" is a jelek számára. A csillósok helyett pl. bizonyos fajta kolloidokat is alkalmazhatunk, vagy villanyáramot bocsáthatunk több komponensű oldatokon át, eközben bizonyos anyagok kicsapódhatnak, megváltoztatva az oldat egészének vezetőképességét, ez a maga részéről kiválthatja a „pozitív visszacsatolási" hatást, vagyis a jel erősítését idézi elő. Valljuk is be mindjárt, hogy az ilyen próbálkozások eddig még nem jártak döntő sikerrel, és számos olyan kibernetikus van, aki rosszallóan figyeli, hogy eretnek módon eltávolodnak az elektronikus elemekkel való hagyományos manipulációktól, és új anyagokat, az élő rendszerek építőanyagát bizonyos szempontból megközelítő új építőanyagokat keresnek (ez a közeledés távolról sem merő véletlen!).12
Anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznánk az ilyesfajta kísérletek eredményét illetően, ma már egy kissé jobban megértjük, hogyan lehet „értelmetlen" elemekből olyan rendszereket létrehozni, amelyek a mi akaratunknak megfelelően működnek. Elvi módszertani változások bukkannak fel magában a konstruktőri tevékenységnek az alapjaiban. A jelenlegi mérnöki tevékenység némileg az olyan ember viselkedésére emlékeztet, aki addig meg sem próbálja, hogy átugorja az árkot, amíg előzetesen meg nem állapította elméletileg az összes fontos paramétereket és azok egymás közti viszonyait: az adott hely gravitációs erejét, a saját izomerejét, amíg részletesen meg nem ismerkedett tulajdon teste mozgásának kinematikájával, a kisagyában lejátszódó irányító folyamatok jellegével stb., stb. A kibernetikai iskolába tartozó technológus-eretnek egyszerűen csak át akarja ugrani az árkot, és - nem alaptalanul - úgy véli, hogy ha ez sikerül, akkor azzal a problémát már meg is oldotta.
Eközben a következő tényre támaszkodik: bármely testi cselekvés, pl. az említett ugrás, megköveteli az agy előkészítő és végrehajtó tevékenységét, ami nem egyéb, mint matematikai folyamatok rendkívül bonyolult sorozata (hiszen az agy neuronhálózatának mindennemű munkáját ilyen matematikai műveletsorozatokra vezethetjük vissza). Ámde ugyanaz az ugró, jóllehet az ugrás egész agybeli matematikája „ott van a fejében", teljességgel képtelen papírra vetni annak elméleti-matematikai megfelelőjét, vagyis a szabatos képletek és átalakítások megfelelő számú sorozatát. Ennek, a jelek szerint, az a magyarázata, hogy az a „biomatematika", amelyet általában minden élő szervezet - az egysejtű is - gyakorlatban művel, a klasszikus értelemben vett (az iskolai vagy egyetemi) matematika nyelvén csakis akkor fejezhető ki, ha az impulzusrendszereket többszörösen is lefordítják az egyik nyelvről a másikra: a biokémiai folyamatoknak és az idegingerületek áramlatának hangtalan és „automatikus" nyelvéről a szimbólumok nyelvére, amelyeknek formalizálásával, megszerkesztésével az agynak egészen más területei foglalkoznak, mint azok, melyek ezt a „velünk született matematikát" közvetlenül ellenőrzik és megvalósítják. A rejtély kulcsa tehát éppen abban rejlik, hogy az intellektuserősítőnek nem kell formalizálnia, konstruálnia, szóba foglalnia, hanem olyan automatikusan és „naivul", de ugyanakkor olyan pontosan és hibátlanul is kell dolgoznia, mint ahogyan ugrónk idegműködése dolgozik - ahhoz, hogy ez az erősítő semmi mást ne tegyen, csak oly módon alakítsa át a „bemeneten" át érkező ingereket, hogy a „kimeneteken" kész megoldások jelenjenek meg. Sem az erősítő berendezés, sem a konstruktőre - sem bárki más - sohasem fogja tökéletesen tudni, hogyan végzi ezt, mégis megkapjuk azt, amire kizárólagosan szükségünk van: az eredményt.
88 A „FEKETE DOBOZ"
Hajdani időkben minden egyes ember ismerte eszközeinek mind a működését, mind pedig a felépítését: a baltáét, az íjét, a nyílvesszőkét egyaránt. A fejlődő munkamegosztás egyre inkább csökkentette ezt az egyéni tudást, míg végül a modern ipari társadalomban éles határ húzódik azok között, akik a berendezéseket kezelik (technikusok, munkások) vagy használják (a liften járó, a TV-t néző, a gépkocsit vezető ember) és azok között, akik ismerik ezeknek a berendezéseknek a felépítését. A ma élők közt nincs olyan ember, aki a civilizáció rendelkezésére álló valamennyi berendezés felépítését ismerné. És mégis van valaki, aki magáénak mondhatja ezeknek az ismereteknek az összességét: a társadalom. Az egyének vonatkozásában részleges (parciális) tudás nyomban teljessé válik, ha az adott társadalom összes tagjait vesszük számításba.
Ámde az elidegenedési folyamat, amelynek során a termelési eszközök, berendezések ismerete elkülönül a társadalmi tudattól, tovább fejlődik. A kibernetika az, ami ezt a folyamatot tovább folytatja, és sokkal magasabb szintre emeli. Elvben ugyanis olyan kibernetikai berendezések is létrehozhatók, amelyek szerkezetét már senki sem ismeri. Így a kibernetikai berendezésből - a szakemberek által szívesen használt kifejezés szerint - „fekete doboz" lesz. „Fekete doboz" lehet a szabályozó is, amelyet egy meghatározott folyamatba (a javak termelésébe, gazdasági forgalmazásába, a szállítás koordinálásába, betegség gyógyításába stb.) kapcsolnak be. A szükséges feltétel az, hogy a „bemenetek" bizonyos állapotaira a „kimenetek" bizonyos állapotai feleljenek - és semmi több. Jelenleg még olyan egyszerű „fekete dobozokat" alkotnak meg, hogy mérnök-kibernetikus még tudja e nagyságpárok kapcsolatainak jellegét. Ez a kapcsolat valamilyen matematikai függvényben fejezhető ki. Lehetséges azonban olyan helyzet is, amelyben még ő, a mérnök-kibernetikus sem ismeri majd a szóban forgó függvény matematikai kifejezését. A tervezőnek az lesz a feladata, hogy meghatározott szabályozó tevékenységet végző „fekete dobozt" hozzon létre, de sem maga a konstruktőr, sem más nem fogja tudni, hogyan hajtja végre a „fekete doboz" ezt a tevékenységet. Senki sem fogja tudni, hogy miféle matematikai függvények fejezik ki a „bemenetek" és a „kimenetek" állapotai közti összefüggéseket. És nem is azért nem fogják ismerni őket, mert megismerésük lehetetlen lenne, hanem elsősorban azért, mert - az felesleges; szükségtelen lesz.
A „fekete doboz" problematikájában nem is a legrosszabb bevezetés talán egy tréfa lesz, amelyben a százlábút arról faggatják, hogy miként képes megjegyezni, melyik lábát kell a nyolcvankilencedik után felemelnie. A százlábú, mint ismeretes, hosszan töprengett a kérdésen, és minthogy nem találta meg a választ, hamarosan éhen halt, mivel nem bírt többé elmozdulni a helyéből. Ez a százlábú tulajdonképpen maga is egy „fekete doboz": végrehajt bizonyos tevékenységeket anélkül, hogy „fogalma volna" arról, hogyan is cselekszi ezt. A „fekete doboz" működési elve igen általános jellegű, és rendszerint egyszerű is, olyasmi, hogy a „százlábúak járnak" vagy, hogy „a macskák egerésznek". A „fekete doboz" működésének megvan a meghatározott „belső cselekvési programja", amely meghatározza viselkedésének minden egyes önálló aktusát.
A mai technológus szerkesztői munkáját a megfelelő tervek és számítások elkészítésével kezdi. Tehát a hidat, a mozdonyt, a házat, a sugárhajtású repülőgépet vagy a rakétát mintegy kétszer alkotja meg: először elméletileg, papíron, majd utána a valóságban, amikor a műszaki rajzok és tervek jelképes nyelvezetét a viselkedési algoritmust - mintegy lefordítja az anyagi műveletek sorozatára.
A „fekete doboz" algoritmussal nem programozható be. Az algoritmus ugyanis egyszer s mindenkorra meghatározott cselekvési program, amelyben eleve mindent megjósolnak. Közérthetően
89 kifejezve, mondhatjuk, hogy az algoritmus szabatos, megismételhető és reprodukálható előírás, amely lépésről lépésre megszabja, hogyan történjen egy adott feladat megoldása. Bármely matematikai tantétel formalizált bizonyítása csak úgy algoritmus, mint az egyik nyelvről a másikra fordító számítógépek programja. Az algoritmus fogalma matematikai eredetű: ezért használom - némileg a bevett szokás ellenére - a technológiával kapcsolatban. Az elméleti matematikust az algoritmus sohasem hagyja cserben: aki egyszer egy matematikai bizonyítás algoritmusát kidolgozta, az biztos lehet, hogy a bizonyítása sohasem fog „összeomlani". Ámde az alkalmazott algoritmus, melyet a mérnök használ, félrevezető is lehet, mert csupán látszólag vesz „eleve mindent" számításba. A híd szilárdságát meghatározott algoritmus alapján állapítják meg, ez azonban nem biztosítja abszolút tartósságát. A híd összeomolhat, ha nagyobb erők hatnak rá, mint amilyeneket a konstruktőr elméletileg tekintetbe vett. Annyi azonban bizonyos, hogyha egy folyamat algoritmusát ismerjük, akkor - a megadott határok között - teljes fázissorozatát, e folyamat minden szakaszát is megismerhetjük.
Nos hát, az olyan nagyon bonyolult rendszereknél, mint a társadalom, az agy, vagy a még nem létező „igen nagy fekete dobozok", az ilyenfajta megismerés lehetetlen. Az ilyesfajta rendszereknek nincs algoritmusuk. Dehát hogyan értsük ezt? Hiszen minden rendszer, tehát az agy és a társadalom is, mindig valamilyen meghatározott módon viselkedik. Viselkedésének módját mindenkor kifejezhetjük szimbólumokkal, ez kétségtelen, ámde az adott esetben ez semmit sem jelent, mert az algoritmusnak megismételhetőnek, reprodukálhatónak kell lennie. Lehetővé kell tennie eljövendő állapotok megjövendölését - ezzel szemben ugyanaz a társadalom, ha két ízben kerül ugyanabba a helyzetbe, egyáltalán nem köteles egyforma magatartást tanúsítani. És ugyanígy állunk minden rendkívül bonyolult rendszerrel.
Hogyan építhetünk ilyen „fekete dobozt"? Tudjuk, hogy elvileg nem lehetetlen. Tetszőleges bonyolultsági fokú rendszer minden előzetes terv, számítás, algoritmuskeresés nélkül is megszerkeszthető. Ezt jól tudjuk, hiszen mi magunk is ilyen „fekete dobozok" vagyunk. Testünk az alárendeltünk, és adhatunk neki bizonyos parancsokat, pedig nem ismerjük (pontosabban: nem kell ismernünk, mert nem okvetlen szükséges ismernünk) belső felépítését. Itt ismét visszatérünk annak az ugrónak a helyzetéhez, aki tud ugyan ugrani, csak azt nem tudja, hogy ezt miként csinálja, vagyis nem ismeri azoknak az ideg- és izomingerületeknek a dinamikáját, amelyeknek eredménye az ugrás. Tehát az algoritmusok ismerete nélkül használható berendezések kiváló példája - minden egyes ember. Az egész világmindenségben hozzánk „legközelebb" álló ilyenfajta „berendezések" egyike a mi tulajdon agyunk - hiszen a saját fejünkben hordjuk. És mégis, mind a mai napig nem ismerjük részletesen ennek az agynak a működését. Mechanizmusainak kutatása önmegfigyelés útján: a pszichológia történetének tanúsága szerint a legnagyobb mértékben félrevezető, és az összes lehető hipotézisek leghamisabbikának csapdájába visz. Az agy felépítése olyan, hogy cselekvéseinket lehetővé téve, maga „háttérben" marad. Ez nyilván nem a konstruktőrünk, a természet álnokságának tudható be, hanem csupán a természetes kiválogatódás eredménye. A természetes kiválogatódás ruházott fel bennünket a gondolkodás képességével, mert ennek evolúciós hasznossága volt, és mi azért gondolkodunk, anélkül, hogy tudnánk, hogyan is gondolkodunk, mert egy ilyen tudás átadása nem állt „érdekében" az evolúciónak. Nem rejtett az el előlünk semmit sem: csupán eltávolított tevékenységi teréből minden olyan ismeretet, amelyet a „saját felfogása szerint" feleslegesnek vélt. Ha a mi felfogásunk szerint mégis szükséges, akkor nekünk magunknak kell megszereznünk.
Ilyen módon a kibernetika által javasolt, szokatlannak tűnő megoldást, amely a gépet teljesen kiküszöböli az emberi ismeret szférájából - „népszerű formában", mi több, igen-igen régen már megvalósította a természet.
90 Lehet, mondhatja valaki, ámde az embert a maga „fekete dobozával", életproblémáinak optimális megoldására törekvő testével és agyával az a természet ajándékozta meg, amely évmilliárdok próbálkozásainak és tévedéseinek árán konstruálta meg ezeket. Hát az legyen a mi célunk, hogy lemásoljuk a természet alkotómunkájának eredményeit? S ha igen, hát milyen módon? Csak nem gondoljuk komolyan, hogy megismételhetjük - ezúttal technikai eszközökkel - az evolúciót? Egy effajta „kibernetikus evolúció" tán milliárd- vagy milliószámra, de legalábbis „csak" százezrével nyelné el az éveket... És egyáltalán, hogyan kellene hozzáfognunk? Vajon a biológiai vagy az abiológiai oldaláról indítsunk támadást a probléma ellen?
A feleletet nem ismerjük. Bizonyára ki kell próbálni majd az összes lehető utakat, főként azokat, amelyek - különféle okokból - az evolúció számára zárva maradtak. De nem szándékunk fantáziaképéket szőni a lehetséges - vagyis elképzelhető - „fekete dobozoknak" mint a technológia megalkotóinak témájáról. Nem akartunk egyebet, mint megfogalmazni a feladatot. Tudjuk, hogy nagyon bonyolult rendszerrel csupán nagyon bonyolult szabályozóeszköz boldogulhat. Éppen ezért kell ilyen szabályozókat keresnünk: a biokémiában, az élő sejtekben, a szilárd test molekuláris struktúrájában mindenütt, ahol lehet. Tehát tudjuk, mit akarunk és mit keresünk, minthogy tudjuk - hála tanítónknak, a természetnek - azt is, hogy a feladat igenis megoldható. Nos, annyi mindent tudunk, hogy az már egymaga félsiker.
A HOMÖOSZTÁTOK ERKÖLCSEIRŐL
Eljött az ideje annak, hogy kibernetikai fejtegetéseink körébe bevonjuk az erkölcs problémáit is. A valóságban a helyzet ennek a fordítottja: nem mi vagyunk azok, akik az etikai kérdéseket bevezetjük a kibernetikába, hanem a kibernetika nőtt meg akkorára, hogy következményeivel mindazt is átfogja, amit erkölcsnek nevezünk: vagyis azoknak a kritériumoknak a rendszerét, amelyek megszabják a cselekvések értékét; mi több, ez az értékelés merőben objektív szemszögből tekintve, önkényes. Az erkölcs ugyanolyan önkényes, mint a matematika, mert mind a kettőt elfogadott axiómákból, sarkigazságokból vezetjük le logikai megfontolások útján. A geometria egyik axiómájaként fogadható el az az állítás, hogy egy egyeneshez egy rajta kívül fekvő ponton át csupán egyetlen párhuzamos egyenes húzható. Ezt az axiómát el is lehet vetni, és ekkor eljutunk a nemeuklidészi geometriához. A lényeg az, hogy tisztában legyünk vele: mikor járunk el az előzetesen megállapítottnak megfelelő módon - amint ez a geometriai axiómák megválasztásakor történik -, hiszen ezek a feltételek, e kiválasztás tőlünk függ. Erkölcsi axiómának tekinthetjük azt is, hogy a torzszülött gyermeket el kell pusztítani. Így a történelemből ismert „tarpéji" erkölcsöt fogadjuk el sarkigazságnak, amely a legutóbbi időkben a közismert Thalidomid-botránnyal kapcsolatban váltott ki szenvedélyes vitát, és amelyet végleg elvetettek. Gyakran állítják, hogy vannak történelem fölött álló erkölcsi irányelvek. Ebből a szempontból a „tarpéji erkölcs" még a legenyhítettebb formájában is (ilyen pl. a gyógyíthatatlan betegség miatt gyötrődő emberek megölése, az euthanasia) * erkölcstelenségnek, bűnténynek, gonoszságnak számít. Tulajdonképpen arról van szó, hogy egy erkölcsi rendszert egy másiknak a szemszögéből ítélünk meg. Mi persze azt a másikat, a „nemtarpéji" rendszert fogjuk választani; ha
* A haláltusa, főleg a gyógyíthatatlan betegek fájdalmának gyógy- és kábítószerekkel való enyhítése. Másik értelmezése a fájdalom nélküli halálnak a gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban szenvedő betegeknél a halál tudatos előidézése a betegnek és hozzátartozóinak beleegyezésével. - Szerk.
91 azonban elismerjük, hogy ez az ember társadalmi fejlődése során jött létre, és nem isteni kinyilatkoztatás alapján, ezzel egyben el kell ismernünk azt a tényt is, hogy a történelemben gyakorlatilag különféle rendszerek léteztek. A hirdetett és a gyakorolt erkölcs eltérő voltának kérdése még külön is bonyodalmakkal terheli problémánkat, ám ezek már nem érdekelnek bennünket, mivelhogy csak a reális cselekvések bemutatására szorítkozunk, és mellőzzük a kétségtelenül lehetséges maszkolásukat, vagy röviden a megtévesztő információkat. Aki tudatosan hamis információkat ad, az szóban másféle erkölcsöt vall, mint amit a valóságban követ. Az a tény, hogy ilyen hamis információkra egyáltalán szükség lehet, már önmagában bizonyítja: egyes meghatározott erkölcsi axiómák általánosan uralkodnak a társadalmi tudatban - máskülönben ugyanis nem volna szükség a tények eltorzítására. Ámde a különböző civilizációk homlokegyenest ellentétesen értékelhetik ugyanazokat a tényeket. Hasonlítsuk csak össze a prostitúcióról alkotott mai felfogást a babilóniaiakéval. A babilóniai prostituált papnők nem személyes haszon reményében adták oda magukat, hanem „felsőbb indokoknál fogva": vallásuk helyeselte magatartásukat. Amit tettek, teljesen megfelelt a vallásukból eredő erkölcsöknek. Ennek folytán a maguk idejében és a maguk társadalmában nem is voltak megbélyegzettek - ellentétben a mai örömlányokkal, minthogy a mai kritériumok szerint a prostitúció erkölcsi rosszat jelent. Tehát ugyanazt a tevékenységet a két különböző civilizáció egymással szöges ellentétben álló értékeléssel méri.
A kibernetikai automatizálás bevezetése meglehetősen váratlan erkölcsi dilemmákat von maga után. A nagy kapitalista termelőegységek kibernetizálásának egyik amerikai úttörője, Stafford Beer, egy „homöosztát-társulás" felépítését követeli, és példaként egy nagy acélmű működési szabályozásának elméletét dolgozta ki részletesen. Az ilyen vállalat „agyának" kell megtalálnia az acéltermelési folyamat minden összetevő részének optimális lebonyolítását, oly módon, hogy a termelés maximálisan termelékeny és hatásos, zökkenőmentes, és a kínálat (munkaerő, érc, szén stb.), valamint a piac igényeinek ingadozásaitól, illetve a rendszer belső változásaitól (a termelés egyenetlenségeitől, az önköltség nem kívánatos alakulásától, az egy dolgozóra jutó maximális termelés ingadozásaitól) független legyen. Beer elképzelése szerint az ilyen termelőegységnek ultrastabilis homöosztátnak kell lennie, amely azon nyomban belső átszerveződéssel felel az egyensúly minden megbomlására, és ilyen módon válik újból kiegyensúlyozottá. Beer szakember-bírálói, akiknek ezt az elméleti modellt bemutatták, arra mutattak rá, hogy hiányzik belőle a - „vallás". Beer ugyanis a maga homöosztát-vállalatát (homöosztát-acélművét) tudatosan az élő szervezet működési elvei alapján mintázta meg. Ámde a természetben az organizmusok „értékének" tulajdonképpen egyedüli lényeges kritériuma az, hogy képesek fennmaradni - mégpedig bármi áron. Vagyis szükség esetén más organizmusok elfogyasztásának árán is. A természetbúvár megérti, hogy a természetben nem léteznek „erkölcsi értékrendszerek", az éhes ragadozók viselkedését nem tekinti „amorálisnak", erkölcsi rossznak. Felmerül a kérdés: vajon az „acélmű-organizmus" megteheti-e, vagyis van-e „joga" rá, hogy szükség esetén felfalja versenytársait. Hasonló, talán egy kissé kevésbé drasztikus kérdés sok akad. Vajon az ilyesfajta homöosztát-egységnek a maximális termelésre kell-e törekednie vagy a maximális haszonra? És mi lesz akkor, ha bizonyos idő eltelte után az elkerülhetetlen technológiai földindulások az acéltermelést feleslegessé teszik? Vajon az ilyen termelőrendszer „agyába" betáplált „túlélési tendenciának" végre kell-e hajtania magának az üzemnek a teljes átépítését, pl. úgy, hogy műanyagtermelésre szervezi át önmagát? De miért éppen a műanyagtermelésre? És mi legyen ebben a totális reorganizációban az „agy" számára a vezérfonal, a döntő motívum? - Talán a maximális társadalmi hasznosság? Avagy megint csak a profit nagysága?
Beer megkerüli, hogy ilyen kérdésekre választ adjon, amikor kijelenti, hogy a vállalat „agya"
92 fölött még ott áll a tulajdonosok felügyelő tanácsa, amelynek a legáltalánosabb és legfontosabb kérdésekben döntenie kell. Az agynak pedig csak az a kötelessége, hogy optimálisan valósítsa meg ezeket a döntéseket.13
Ezáltal Beer lemond a saját koncepciójának „önműködően önszervező" elvéről, és az összes „erkölcsi" kérdéseket a „fekete dobozon" kívülre helyezi: a felügyelő tanács hatáskörébe utalja. Ez azonban csak látszatmegoldás. A „fekete doboz" ugyanis, még ha ily módon korlátozzák is, mégis hoz majd erkölcsi jellegű döntéseket, pl. munkások elbocsátásáról vagy a bérek csökkentéséről intézkedik, ha az acélműnek mint egésznek optimális működési elve ezt megköveteli. Könnyen elképzelhető az is, hogy sor kerül Beer homöosztát-acélműve és olyan egyéb berendezések közötti „létért való küzdelemre", amelyeket más tőkéscsoportok szolgálatában álló kibernetikusok terveztek. Vagy annyira korlátozottak lesznek a tevékenységükben, hogy állandóan az ember-„managerhez" fordulnak majd döntésért (tönkretegyék-e a versenytársat, mert alkalom nyílt rá stb.), vagy pedig az erkölcsi következményekkel járó tevékenységük köre kiszélesedik. Az előbbi esetben a homöosztát-termelő alapvető önszabályozási elvét sértik meg. Az utóbbi esetben a homöosztátok az emberi sorsokra kezdenek majd hatni - gyakran az alkotóik által előre nem is sejtett módokon -, és előfordulhat, hogy egy ország gazdasága a maga egészében összeomlik, csupán amiatt, mert a homöosztátok egyike túlságosan is jól teljesíti a rábízott feladatot: szétzúzza összes versenytársát...
S hogy az első esetben miért sértik meg a „fekete doboz" működési elvét? Hát azért, mert egy ilyen „doboz", egy ilyen szabályozó a legkevésbé sem hasonlatos az emberhez, oly értelemben, hogy kérdéseket lehetne hozzá intézni az egyes szakaszokban általa hozott döntésekre vonatkozóan (tevékenységének társadalmi következményeit illetően), és hogy képes volna válaszolni ezekre a kérdésekre. Mellesleg megjegyezve, gyakran még az ember-„manager" sem ismeri döntéseinek eme távolabbi következményeit. Az a „fekete doboz", amelynek az volna a feladata, hogy az acélmű „fennmaradását segítse" válaszolva a „bemenetek" (a szénárak, a vasércárak, a gépárak, a bérszínvonal), valamint a „kimenetek" (az acél piaci ára, egyes fajtái iránti kereslet) minden ingadozására - egészen más berendezés volna, mint ez a „fekete doboz", amelynek mindezeken felül még a dolgozók, sőt talán még a konkurrensek érdekeit is számításba kell vennie. Az előbbi, mint termelő, eredményesebb lesz az utóbbinál. Ha a bemeneti programba, a működés „axiómatikus magvába" betáplálják mindazoknak a munkatörvényeknek a paragrafusait is, amelyek a piacon jelenlevő összes termelőkre kötelezőek, ezáltal korlátozható a homöosztátnak a dolgozók kárára történő működése, de növelhető ez a kár, pl. a konkurrens cégek vagy a más tőkésországokban működő acéltermelők rovására. A legfontosabb azonban az, hogy a „fekete doboz" egyáltalán „nem tudja", hogy tulajdonképpen mikor kinek a kárára működik, és azt sem lehet tőle megkívánni, hogy döntéseinek ilyen eredményéről értesítse az embereket - hiszen, „fekete doboz" lévén, már ex definitione * senki, még a saját konstruktőrje sem ismeri belső állapotát. A homöosztatikus szabályozók bevezetésének éppen ilyen jellegű következményeire gondolt Norbert Wiener, amikor Cybernetics c. alapvető munkájának új kiadásában külön fejezetet szentelt működésük kiszámíthatatlan hatásainak. Feltehető, hogy az ilyenfajta veszedelmeket eleve kiküszöböli egy magasabb típusú „fekete doboz" beállítása, amely mint „irányító gép" vezetné nem az embereket, hanem az önálló termelők neki alárendelt „fekete dobozait". Egy ilyen lépés következményeinek mérlegelése igen érdekesnek látszik.
* Meghatározásából fakadóan. - Szerk.
93 AZ ELEKTROKRÁCIA VESZEDELMEI
Arra törekedve, hogy elhárítsuk a különálló termelőegységeket szabályozó „fekete dobozok" működésének társadalmilag káros következményeit, eljutottunk tehát odáig, hogy Legfelsőbb Szabályozóként a gazdasági hatalom trónjára egy „Fekete Dobozt" ültettünk. Tegyük fel, hogy ez korlátozza a termelés szabályozóinak szabadságát, mert a törvényhozással egyenértékű programozással kötelezi őket arra, hogy vegyék tekintetbe a munkajog előírásait, a konkurrensek iránti lojalitás elvét, a munkaerő-tartalék (vagyis a munkanélküliség) felszámolására irányuló törekvést stb. Lehetséges ez? Elméletileg - igen. A gyakorlatban azonban az ilyen programozás rengeteg sokféle különböző - enyhén szólva - alkalmatlanságot hord a méhében.
A „fekete doboz", mivel igen bonyolult rendszer, nem írható le, algoritmusát senki sem ismeri, és nem is ismerheti, működése valószínűségi jellegű, vagyis, ha két ízben kerül ugyanabba a helyzetbe, nem kell feltétlenül egyformán eljárnia. Ráadásul - és talán ez a leglényegesebb - a „fekete doboz" olyan gép, amely konkrét működése során elkövetett saját hibáiból tanul. A kibernetika alapjaiból következik, hogy a gazdasági hatalmat gyakorló „Fekete Doboznak", a gazdaság urának megépítése úgy, hogy eleve mindentudó legyen, és előreláthassa hozott döntéseinek minden lehetséges következményét - lehetetlen. Ámde a szabályozó - az idő függvényében - megközelíti ezt az eszményt. Hogy milyen gyorsan, azt nem tudjuk meghatározni. Lehet, hogy eleinte seregnyi szörnyű krízisbe sodorja az államot, s aztán fokozatosan megszabadítja a bajoktól. Talán kiderül, hogy a működési programjába betáplált axiómák ellentmondanak egymásnak (pl. lehetetlen egyidejűleg végrehajtani a termelőfolyamatok rentábilis automatizálását és megkövetelni a munkanélküliség felszámolását is, ha ezekkel párhuzamosan nem tesznek megy egy sereg intézkedést, pl. az állam vagy a tőke költségére való átképzését azoknak, akik az automatizálás miatt elvesztik munkájukat stb.). Mi történjék ilyen esetben? Aligha vállalhatjuk egy ilyen bonyolult feladat pontos elemzését. Csak ennyit mondhatunk: a „fekete doboz", akár mint a termelésnek egyik alárendelt láncszemében működő szabályozó, akár mint állami szintű, egyetemes szabályozó, nem teljes tudással működik. Másképp nem is lehetséges. Tételezzük fel, hogy nagyszámú próbálkozás és tévedés árán - emberek millióit döntve e közben szerencsétlenségbe -, a „Fekete Doboz" a Gazdaság Ura olyan óriási mennyiségű tudást halmoz fel, amely hasonlíthatatlanul nagyobb ismerethalmazt jelent, mint az összes tőkés gazdasági szakértők együttes tudása. Ám még akkor sem lenne semminemű biztosíték arra, hogy az újabb okok által kiváltott legközelebbi ingadozást nem kísérli-e meg oly módon megszüntetni, hogy attól mindenkinek, még a tervezőinek is égnek mered a haja. Ezt a lehetőséget egy konkrét példán kell megvizsgálnunk.
Tegyük fel, hogy a gazdasági életet szabályozó „fekete doboz" prognosztikai blokkja („alrendszere") olyan veszedelmet jelez, amely a sok ingadozás után végre szerencsésen elért homöosztatikus egyensúlyi állapotot fenyegeti. Ez a veszedelem abból ered, hogy a természetes szaporulat nagyobb, mint amekkora népességnek emberi szükségleteit a civilizáció akkori állapotában képes volna kielégíteni. Éppen az adott szaporulati szint hozza magával, hogy az életszínvonal szakadatlanul csökkenni kezd - a következő esztendőtől, vagy akár harminc év elteltétől kezdve. Tételezzük fel azt is, hogy ezzel egyidejűleg a „fekete dobozba" az egyik „bemenetén" át, valami olyan, az egészségre teljesen ártalmatlan vegyszer felfedezéséről érkezett információ, amely annyira csökkenti az ovuláció lehetőségét, hogy rendszeres szedése esetén a nők a jelenleg normális száznál több nap helyett, évenként csak alig néhány napon lesznek képesek a fogamzásra. A „fekete doboz" erre azt a döntést hozza, hogy a szóban forgó vegyszer kívánatos kis mennyiségét az egész állami vízvezeték-rendszerben hozzá kell adni az ivóvízhez. Persze, az akció sikerének érdekében az eljárás titokban tartását is el kell ren-
94 delnie, mert különben a természetes szaporulat paramétere megint csak emelkedő tendenciát mutatna: hiszen bizonyára sok ember igyekeznék a szert nem tartalmazó vizet inni - pl. a folyókból, a kutakból véve a vizet. Ezzel tehát a „fekete doboz" dilemmába kerül: vagy informálja a társadalmat, és az ellenállására számíthat, vagy nem informálja, és ezzel megmenti - a közjó érdekében - az egyensúlyi állapotot. Mármost tegyük fel, hogy a „fekete doboznak" effajta „kriptokratikus" * hajlamai elleni védekezésül betáplálták a programjába az összes elhatározott változtatásai közzétételét. Beépítettek ezenkívül a „fekete dobozba" még egy vészféket is, amely a leírthoz hasonló esetekben mindenkor működésbe jön. Tehát a szabályozó tanácsadó szerve, amely emberekből áll, meghiúsíthatja azt a tervet, amit a „fekete doboz" kidolgozott. A nehézség azonban abban rejlik, hogy ilyenfajta egyszerű helyzet meglehetősen ritkán fog előállni, s a „döntést hozó szerv" az esetek túlnyomó többségében nem tudja majd eldönteni, hogy vajon nem érkezett-e el az ideje a „vészfék" meghúzásának. Ezenkívül a vészfék túl gyakori használata a „doboz" egész meghúzásának. Ezenkívül a vészfék túl gyakori használata a „doboz" egész szabályozó működését könnyen illuzórikussá teheti, s ezzel az egész társadalmat teljes káoszba döntheti. Már nem is beszélek arról, hogy a legnagyobb mértékben homályos, kinek az érdekeit fogja tulajdonképpen az a bizonyos „tanácsadó testület" képviselni. A mai Egyesült Államokban például egy ilyesfajta „szerv" megakadályozná az ingyenes orvosi ellátás és a nyugdíjrendszer bevezetését (pontosan ezt tette ott a Kongresszus akkor, amikor az ilyen változtatásokra javaslattevő „doboz" szerepét J. Kennedy elnök vállalta: visszatartották azzal, hogy „meghúzták a vészféket"). Bárkinek is az érdekét képviselné az ilyen „szerv", azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a „fekete doboz" képességeit nem szabad lebecsülni. Valószínű, hogyha egyszer, kétszer, háromszor „megfékezik" működése közben, akkor bizonyára másfajta stratégiát fog kidolgozni. Például arra fog törekedni, hogy az emberek lehetőleg későn házasodjanak, mivel a kevesebb gyermek gazdaságilag különösen előnyösnek bizonyul; ha pedig ez sem vezetne kielégítő eredményre, akkor még kerülőbb utakon kíséreli meg a természetes szaporulat csökkentését. Tegyük fel, hogy létezik olyan gyógyszer, amely elejét veszi a fogak szuvasodásának, s egyúttal a gyógyszer szedése az esetek bizonyos százalékában a gének mutációját idézi elő. Tételezzük fel, hogy ez az új („mutált") gén egyedül még nem is csökkenti a termékenységet, hanem csak akkor, amikor egy másik ugyancsak mutált génnel találkozik. Ez utóbbit egy másik, már régóta használt gyógyszer hatása idézte elő. Ez a másik gyógyszer - tételezzük fel -, az emberiség hímnemű felét az idő előtti megkopaszodás kellemetlenségeitől szabadította meg. Nos, a „fekete doboz" minden lehető módon általánossá igyekszik majd tenni a fogszuvasodást megelőző gyógyszer használatát, és ezáltal el is éri óhajtott célját: bizonyos idő múltán mindkét mutált (recesszív) gén mennyisége annyira megszaporodik a népességben, hogy egyesülésük gyakorivá válik, s ennek folytán a természetes szaporulat csökkenése bekövetkezik. Felvethető azonban a kérdés: miért nem ad a „fekete doboz" kellő időben információt a közönségnek erről a lépéséről - hiszen mondtuk, hogy a beletáplált működési szabály szerint információt kell adnia minden olyan változtatásról, amelynek bevezetésére készül?
Nem azért mulasztja el a közösség informálását, mintha valami „ravaszság" vagy valami „démoni" szándék vezetné, hanem egyszerűen azért, mert maga sem fogja tudni, hogy tulajdonképpen mit is cselekszik. Hiszen nem lesz ez semmiféle „elektronikus sátán", nem lesz ismereteket közönséges ember módjára vagy emberfölötti ember módjára szerző és mindent-tudó lény - hanem csak egy olyan berendezés, amely szüntelenül kapcsolatokat, statisztikai korrelációkat, kölcsönös függéseket keres a millió és százmillió számra felmerülő különálló társadalmi jelenségek között. S minthogy szabá-
* Titkos hatalom. - Szerk.
95 lyozói minőségében a gazdasági viszonyok optimalizálására kell törekednie, ezért a közösség magas életszínvonala az ő saját egyensúlyi állapotát is biztosítja. A természetes szaporulat állapota pedig ezt az egyensúlyt fenyegeti. Érkezzen el a pillanat, amikor felfedezi a természetes szaporulat csökkenése és a fogszuvasodást megelőző gyógyszer használata közti egyenes összefüggést. Tudósítja erről a „testületet", emez pedig kutatásokat végeztet, és megállapítja, hogy ez a gyógyszer nem csökkenti a termékenységet (a „testület" tudósai kísérleteiket ugyanis állatokon végzik, amelyek természetesen nem fogyasztják a kopaszodás elleni szert). A „fekete doboz" semmit sem titkol el az emberek elől, hiszen jómaga semmit sem tud a mutációkról, a génekről, sem pedig a kétfajta gyógyszer alkalmazása és a termékenység csökkenése közti oksági kapcsolatról. A „fekete doboz" mindössze a keresett összefüggést deríti fel, és igyekszik ezt a korrelációt felhasználni. Ámde ez a példa is a leegyszerűsítés bűnében leledzik, jóllehet nem is valószínűtlen (amint azt a Thalidomid-história is tanúsítja). A valóságban a „fekete doboz" még inkább kerülő utakon fog haladni, még inkább lépésről lépésre fog haladni, „nem tudva, hogy mit cselekszik" - minthogy ultrastabilis egyensúlyi állapotra törekszik, az általa felderített és az egyensúlyi állapotának fenntartására felhasznált korrelatív összefüggésekben rendkívül bonyolult folyamatok tükröződnek, amelyeket nem kutat, amelyeknek okait nem ismeri (illetve nem köteles ismerni). Végül tehát száz év múlva kiderülhet, hogy az életszínvonal emelkedéséért és a munkanélküliség csökkentéséért olyan árat kellett fizetni, amit előre senki sem látott: minden hatodik gyereknek bozontos farka nő vagy a társadalom általános intelligencia-indexe csökken (mivelhogy minél értelmesebb valaki, annál inkább akadályozza a gép szabályozó tevékenységét, az tehát az ilyenek számának csökkentésére fog törekedni). Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a gép „axiómatikája" nem képes eleve számításba venni minden lehetőséget - kezdve a bozontos faroktól egészen az általános elhülyülésig. Így tehát redukciót hajtottunk végre, a „Fekete Doboznak" mint az emberi társadalom Legfelsőbb Szabályozójának elméletével egészen eljutottunk a reductio ad absurdumig.
KIBERNETIKA ÉS SZOCIOLÓGIA
A „fekete doboznak" mint társadalmi jelenségek szabályozójának elmélete több ok miatt szenvedett kudarcot.
Először is: más dolog az, egy előre megadott rendszert szabályozni, tehát pl. egy olyan szabályozó megalkotására törekedni, amelynek a kapitalista társadalom homöosztázisát kellene fenntartani, és megint más dolog egy megfelelő szociológiai tudományra támaszkodva tervezett rendszert szabályozni.
Elvileg bármilyen bonyolult rendszer szabályozható. De egyáltalán nem biztos, hogy a szabályozott rendszer - ha a társadalom az - örülni fog akár az alkalmazott módszereknek, akár azok eredményeinek. Ha a rendszer, mint amilyen a kapitalista, hajlamos arra, hogy az önmaga gerjesztette konjunktúrák és válságok által életre hívott ingadozásokba essék, akkor előfordulhat, hogy a szabályozó az ingadozások kiküszöbölésének céljából olyan eljárásokat alkalmaz, amelyeket heves ellenkezéssel fogadnak. Könnyű elképzelnünk a Stafford Beer kigondolta „homöosztatikus acélmű" tulajdonosának reagálását, ha ennek a homöosztátnak az „agya" azt közölné vele, hogy a homöosztázis további megőrzéséhez a termelési eszközök államosítása vagy legalább a haszonnak a felére való csökkentése szükséges. Ha adott egy rendszer, akkor adottak azok a törvények is, amelyek bizonyos változékonysági határokon belül a viselkedését megszabják. Nincs az a szabályozó, amely
96 megváltoztathatná e törvényeket: ezt csak csoda tehetné meg. A szabályozó csupán választhat a rendszer megvalósulható állapotai között. A biológiai szabályozó - az evolúció - vagy a szervezetek nagyságát, vagy a mozgékonyságát növelheti. Bolhafürgeségű bálna nem keletkezhet. A szabályozó tehát kompromisszumos megoldásokat kénytelen keresni. Ha bizonyos paraméterek „érinthetetlenek" - mondjuk pl. a magántulajdon -, akkor a lépések közti választás lehetősége csökken, és előfordulhat, hogy a rendszer „egyensúlyának" biztosítására az egyedüli eszköz az erőszak alkalmazása. Az „egyensúly" szót azért tettük idézőjelbe, mert ez az összeomlani készülő és csak vaspántokkal összetartott ház egyensúlya. S aki erőszakkal fojtaná el az öngerjesztő rendszer ingadozásait, az elvetné a homöosztázis elvét, mivel az önszervezést az erőszakkal cserélné fel. Így jöttek létre a hatalomnak olyan történelmileg ismert formái, mint a tirannizmus, az abszolutizmus, a fasizmus stb.
Másodszor, a szabályozó szempontjából, a rendszer egyes elemeinek csak annak tudásával kell rendelkezniük, ami a működésükhöz szükséges. Ez az elv, amely nem találkozik ellenkezéssel a gép vagy az élő organizmus esetében, ellentétben áll az emberek kívánalmaival: mi ugyanis, mint egy társadalmi rendszer részei, nemcsak a saját viselkedésünkre vonatkozó információkat igyekszünk megszerezni, hanem azokat is, amelyek a rendszer egészét illetik.
Amennyiben a társadalomba bekapcsolt „nem-emberi" szabályozó (egy „fekete doboz") a kriptokráciának ilyen vagy amolyan megnyilvánulása felé vonzódik, akkor a társadalmi homöosztázisnak a „kormányzó gépezet" felhasználására irányuló bármely formája egyszeriben nemkívánatossá válik. Ha a fentebb említett esetek közül a második következik be - a szociológiai tudomány alapján tervezett rendszer szabályozása -, akkor sincs arra biztosíték, hogy az elért egyensúlyt a jövőben sem fogja semmi fenyegetni. Azok a célok ugyanis, amelyeket a társadalom tűz ki maga elé, nem azonosak minden időkre. A homöosztázis nem „öncélú fennmaradás", nem stabilitás a stabilitásért, hanem teleologikus jelenség. Ezért kezdetben, a tervezéskor, a szabályozó és a neki alávetett társadalom céljai kölcsönösen fedni fogják egymást, később azonban antagonisztikus érdekek is felmerülhetnek. A társadalom nem vetheti le magáról a saját sorsa fölötti döntés terhét, s nem ruházhatja át ezt a szabadságot egy kibernetikus szabályzó hatalomra.
Harmadszor, a szabadsági fokoknak az a száma, amelyet a társadalom fejlődése során birtokol, nagyobb, mint a bioevolúció szabadsági fokainak száma. A társadalom képes rá, hogy hirtelen megváltoztassa a formáját, képes hirtelen módon, ugrásszerűen megjavítani egyes tevékenységi területeit azzal, hogy „kibernetikus igazgatókat" állít be ezekre a területekre, bár korlátozott, de igen tág teljhatalommal. A bioevolúcióban mindezek a forradalmi változtatások lehetetlenek. Így hát a társadalom a belső tevékenységnek nagyobb fokú szabadságával rendelkezik, mint az egyedileg tekintett élő szervezet (amellyel régebben gyakran összehasonlították), sőt még annál is nagyobb fokú ez a szabadság, mint amivel a bioevolúcióban részt vett szervezetek együttesen rendelkeztek.
A történelemből különféle társadalmi formációk ismeretesek: osztályozás szempontjából ezek mintegy egy felsőbb hierarchikus rendszer egységeinek, „típusainak" tűnnek. A formákon belüli kapcsolatok dinamikáját meghatározza ugyan a gazdaságuk, de nem egyértelműen. Így ugyanaz a társadalmi forma - paramétereinek meghatározott határai között variálva - különféle gazdasági modelleket használhat fel. Ámde ezeknek a paramétereknek részértékei alapján nem válik lehetővé a társadalmi forma meghatározása. A kapitalista rendszerben is virágozhat a szövetkezeti mozgalom, de a rendszer ettől még kapitalista marad. Csupán a lényeges paraméterek egész sorának egyidejű megváltozása változtatja meg nemcsak az adott gazdasági modellt, hanem a ráépülő társadalmi forma típusát is, mivel ilyen esetben a társadalmi viszonyok összessége alakul át. Ilyen módon más dolog
97 az adott társadalmi forma szabályozója, és ismét más dolog az olyan szabályozó, amely az adott formációt (ha szükségesnek tartja) másik társadalmi formává alakíthatja át. Minthogy az emberek maguk igyekeznek dönteni abban a kérdésben, milyen társadalmi rendszerben fognak élni, valamint abban is, hogy milyen gazdasági modellt kívánnak realizálni, s végül, hogy milyen célokat valósítson meg a társadalmuk, hiszen elvégre ugyanaz a társadalom inkább a világűrkutatás fejlesztését helyezheti előtérbe, vagy inkább a biológiai autoevolúcióval foglalkozhat - mindezekre való tekintettel a társadalmi rendszerek gépi szabályozása, noha lehetséges, de semmiképp sem kívánatos.
Más lapra tartozik az, ha az ilyen szabályozást egy-egy konkrét (gazdasági, közigazgatási stb.) kérdés megoldására, vagy pedig a társadalmi folyamatoknak számítógépekben, illetve más bonyolult rendszerekben való modellezésére alkalmazzák avégből, hogy alaposan megismerjék ezeknek a folyamatoknak dinamikai törvényeit. Mert nagy különbség van a között, ha kibernetikai módszereket alkalmazunk a társadalmi jelenségek kutatásában, hogy kijavíthassuk a hibákat, és a között, ha a kibernetikai szerkesztés gyümölcseit trónra ültetjük, „kezükbe adjuk" a hatalmat. Kibernetikus szociológiára van szükség, de nincs szükség kormányzó gépeket építő mérnöki tevékenységre.
Hogyan kell tehát elképzelnünk a kibernetikus szociológia tárgyát? Ez túlságosan tág körű téma ahhoz, hogy akár csak körvonalazhassuk is. Hogy azonban ez a terminus, szakkifejezés ne maradjon üres szó, íme néhány tájékoztató megjegyzés.
A homöosztázis, amelyben a civilizáció él, az ember társadalmi fejlődésének terméke. A társadalom egész története folyamán, a legősibb időktől kezdve foglalkozott a rendszer egyensúlyát megőrző szabályozó tevékenységgel. Gondolható : az emberek nem ismerték fel kollektív tevékenységüknek ezt a belső értelmét, aminthogy azt sem, hogy gazdasági-termelési létük határozza meg a társadalmi rendjük formáját. Azonos anyagi fejlődési szinten álló társadalmakban, amelyeknek gazdasága is analóg, az élet ama nem termelési szférájában, amelyet kulturális felépítménynek nevezünk, különböző struktúrák keletkeznek. Azt mondhatjuk, hogy ahhoz hasonlóan, ahogyan az ősi csoportos együttműködés elkerülhetetlenül vezetett a nyelv keletkezéséhez, vagyis az artikulált kommunikációs rendszer megjelenéséhez, de azt már egyáltalában nem határozta meg, hogy milyen lesz ez a nyelv (finnugor csoportba tartozó vagy valamelyik más nyelvcsalád tagja), ugyanígy a termelési eszközök fejlődésének meghatározott szintje kiváltja a társadalmi osztályok megjelenését, de azt nem határozza meg, hogy az adott társadalomban az emberek közötti viszonyoknak milyen fajtáit fogadják el.
A nyelv konkrét fajtái, akárcsak az emberek közötti kapcsolatok, a véletlen törvénye alapján keletkeznek, - valószínűségi törvényeknek engedelmeskedve, alakulnak ki. Az eltérő kultúrkörök megfigyelőjének szemében legirracionálisabbnak tűnő, legmegmagyarázhatatlanabb társadalmi kapcsolatok és törvények, parancs- és tilalomtípusok elvileg mindig egy célra irányultak: hogy csökkentsék az egyéni cselekvések spontaneitását, kaotikus voltát, hogy nullára redukálják azokat az eltéréseket, amelyek az egyensúlyi állapot megbontásának potenciális forrásait jelentik. Addig amíg az etnológust és az antropológust mindenekelőtt a hitek tartalma, a szociális és vallási pragmatika, vagyis a beavatási szertartások, az adott társadalomban uralkodó családi kapcsolatok, a nemek kapcsolata, nemzedéki kapcsolatok típusa stb. érdekelheti, a szociológus-kibernetikus kénytelen kutatásait az ilyen vagy amolyan szertartások, előírások, magatartási szabályok tartalmától nagymértékben elvonatkoztatni, és struktúrájuk fő jellemzőit kell kutatnia, mert ez a struktúra jelenti a visszacsatolásoknak azt a rendszerét, azt a szabályozó berendezést, amelynek jellemzői egyaránt meghatározzák az egyéni szabadság és a dinamikus egésznek tekintett társadalmi rendszer stabilitásának határait.
98 Az ilyen elemzésről lehet áttérni az értékelésre, az ember ugyanis, természetének plaszticitása folytán a legkülönfélébb kulturális modellek nyújtotta életformákhoz képes alkalmazkodni. A legtöbb modellt mégis elutasítjuk, minthogy szabályozó struktúrájuk ellenérzésünket váltja ki. Ez az ellenérzés a lehető legésszerűbb, minthogy objektív értékítéleteken alapul, és nem azon a szimpátián, amivel mint meghatározott „kulturális modell" elemei rendelkezünk. A szociosztázis ugyanis egyáltalában nem követeli meg a cselekvés és a gondolkozás különféleségének, vagyis a személyes szabadságnak olyan szűkítését, amilyen a múltban gyakorlat volt, és még ma is az. Kimondhatjuk, hogy a szabályozó rendszereknek a többségét, különösen a primitív társadalmakban a korlátozásoknak jelentős túlméretezettsége jellemezte. Márpedig a családi, a társasági, a mindennapos, a szerelmi stb. életben az ilyen korlátozások túlméretezettsége ugyanolyan kevéssé kívánatos, mint a hiányos szabályozás. Kétségtelen, hogy minden társadalom számára létezik a parancsoknak és tilalmaknak valamiféle szabályozó optimuma.
Mindez igen rövid, sommás felvázolása a kibernetikus-szociológust érdeklő számtalan témák egyikének. A kibernetikus-szociológus tudománya a történelemben létező rendszerek kutatásával foglalkozik, és ezzel egyidejűleg törekszik a szociosztázis optimális modelljének elméletét megteremteni (optimálisnak a feltételesen elfogadott paraméterek szempontjából értendő). S minthogy itt a szerepet játszó tényezők száma óriási, ezért lehetetlen valamiféle matematizált, „végleges" társadalmi képletet találni. A problémát csak a fokozatos megközelítéses módszerrel lehet vizsgálni, az egyre bonyolultabb modellek tanulmányozása útján. És ismét visszatérünk a „fekete dobozokhoz", de most már nem lépnek fel többé a jövendő „elektronikus főkormányzó" vagy emberfölötti bölcs szerepében, aki megszabja az emberiség sorsát - nem, most már csupán „kísérleti gyakorló teret" jelentenek, most már csak kutatási eszközök, amelyeket arra a célra alkalmazunk, hogy választ kapjunk olyan bonyolult kérdésekre, amelyekre segítségük nélkül az ember nem volna képes megtalálni a választ. Egy mindenképpen bizonyos : a végső döntésnek, valamint a cselekvési tervezésnek is, az emberek kezében kell lennie.
A HIT ÉS AZ INFORMÁCIÓ
A filozófusok évszázadok óta azon fáradoznak, hogy logikailag megalapozzák az indukciónak, mint a jövőt a múlt tapasztalataira támaszkodva megjósló, meghatározó következtetési módszernek az illetékességét. Ez egyiküknek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, hiszen az indukció, amelynek őscsírája az amőba feltételes reflexe, nem egyéb, mint az a törekvés, hogy a nem teljes információból teljeset csináljunk. Ez a törekvés azonban már önmagában is az információelmélet ama törvényének megsértését jelenti, amely szerint egy elszigetelt rendszerben az információ csökkenhet vagy megőrizheti állandó nagyságát, de semmi esetre sem növekedhet. S ennek ellenére az indukciót, akár feltételes reflex formájában (a kutya azért „hiszi", hogy a csengetés után enni kap, mert eddig így történt, és e „hitét" nyálkiválasztással juttatja kifejezésre), vagy akár tudományos hipotézis formájában gyakorolják az összes élőlények, beleszámítva az embert is. Hiányos és csupán „találgatással" vagy „hozzáképzeléssel" kiegészített információ alapján cselekedni - biológiai szükségszerűség.
Tehát a homöosztatikus rendszerek „hitének" megnyilatkozása nem holmi anomália következménye. Sőt ellenkezőleg: minden homöosztát, vagy minden szabályozó, amely lényeges változóit bizonyos határok között igyekszik tartani, mivel e határok túllépése a létét fenyegetné, kénytelen
99 megnyilatkoztatni a „hitet", vagyis hiányos és bizonytalan információra támaszkodva úgy cselekedni, mintha az információ teljes és pontos volna.
Minden cselekvés olyan tudásból indul ki, amely töredékes. Ha pedig ilyen bizonytalanság áll fenn, akkor kettőt lehet tenni: vagy tartózkodni a cselekvéstől, vagy vállalni a kockázatot. A cselekvéstől való tartózkodás az életfolyamatok abbamaradását jelentené. A „hit" azt jelenti, hogy az történik, amiben reménykedünk, hogy a dolgok úgy állnak, ahogyan gondoljuk, hogy az elgondolt modell adekvát lesz a külső helyzettel. „Hitet" csakis bonyolult homöosztátok nyilváníthatnak, mert ezek azok a rendszerek, amelyek aktívan reagálnak a környezet, a közeg változásaira, amire az élettelen tárgyak nem képesek. Az élettelen tárgyak semmit sem várnak, és semmit sem sejtenek; a Természet homöosztatikus rendszereiben az ilyen megsejtések jóval megelőzik a gondolkodást. A biológiai evolúció lehetetlen volna, ha hiányoznék az eljövendő állapot kialakítására irányuló reakciók sikerébe vetett csipetnyi „hit", amely az élő anyag minden parányába beleépült, az élő anyag minden molekulájában jelen van. Elképzelhetjük magunknak a homöosztátok által nyilvánított „hitek" szakadatlan áradatát, spektrumát - kezdve az egysejtűekétől egészen az emberéig, a tudományos elméletekig és metafizikai rendszerekig. A tapasztalat által sokszorosan megerősített hit egyre inkább igazságnak megfelelővé, valószerűvé válik, és ilyen módon átalakul ismeretté. Az indukciós eljárás nem alapozódik abszolút bizonyosságra, de azért jogos eljárás, mivelhogy az esetek jelentős részében siker koronázza. Ez magából a világ lényegéből fakad: abból, hogy sokféle szabályosan ismétlődő folyamata van; törvényszerűségei vannak, amelyeket az indukció fel tud tárni, jóllehet az indukciós következtetéssel olykor téves eredményekre jutnak. Ilyenkor a homöosztát által megalkotott modell nem felel meg a valóságnak, az információ hibás, tehát hibás a reá alapozott hit is (az, hogy így és így áll a helyzet).
A hit mindaddig átmeneti állapot, amíg kísérleti igazolása meg nem történik. Ha az igazolástól eltekint, akkor metafizikai konstrukcióvá lesz. Az ilyenfajta hit sajátossága abból áll, hogy reális cselekvéseket hajtat végre irreális célnak, tehát olyannak elérésére, amely vagy egyáltalában nem érhető el, vagy megvalósítható ugyan, de nem ezekkel a tevékenységekkel. A reális cél elérése empirikusan igazolható, az irreális célé viszont csupán olyan következtetéssel, amely hittételekhez, dogmákhoz kapcsolja a külső vagy belső állapotot. Így pl. ellenőrizhető, hogy egy gépezet működik-e vagy sem, de az már nem, hogy egy ember lelkét megmentik-e majd, azaz üdvözül-e. Az üdvözülés biztosítására irányuló cselekvések (meghatározott viselkedés, böjtölés, jó cselekedetek stb.) reálisak, a cél viszont, amire irányulnak nem az (az adott esetben ugyanis a „túlvilágon" van). Előfordul, hogy a cél „evilági", itt található meg: pl. amikor egy elemi csapás elhárításáért imádkoznak. A földrengés abbamaradhat; a célt tehát látszólag elérték, ámde a természeti csapás megszűnése és az imádság közti összefüggés nem a természet empirikusan megismert törvényszerűségeiből fakad, hanem egy olyan következtetés eredménye, amely az imádságok állapotát hozza összefüggésbe a földkéreg állapotával. A hit tehát ilyen esetekben az induktív módszerekkel való sajátos visszaélésre vezet, mivel az indukció eredményei vagy áthelyeződnek a „túlvilágba" (vagyis a kísérleti „sehol sincsbe"), vagy pedig a természetbe olyan kapcsolatokat próbálnak beleerőszakolni, amelyek abban nem léteznek (mindeneste akkor, amikor a rántottámat kezdem sütni, az égen kigyúlnak a csillagok; a következtetés: mintha összefüggés lenne a vacsora-előkészületeim és a csillagok megjelenése közt). Ez természetesen hibás indukció, amely csak hit tárgya lehet.
A kibernetika, akárcsak az összes többi tudomány, semmit sem képes elmondani a természetfölötti lényekről vagy kapcsolatokról. S mégis az ilyen lények és kapcsolatok létezésébe vetett hit teljesen földi és reális jelenség. A hit ugyanis olyan információ, amely olykor valóban igaz (hiszek abban,
100 hogy a Napnak létezik közepe, pedig sohasem fogom azt meglátni), máskor meg hamis információ. Nos hát - s érvelésünk ennek a megállapítására irányult -, a hamis információ rendszerint sikertelenséghez vezet, ha elfogadják cselekvési vezérfonalnak a reális környezetben. Ámde még a leghamisabb információk is számos fontos funkciót tölthetnek be a homöosztátban. A hit hasznos lehet pszichológiai tekintetben, a lelki egyensúly forrásává válhat (ebben rejlik a mindenféle metafizikai rendszerek hasznossága) és a testi jelenségek szférájában is az lehet. Bizonyos eljárások, amelyek akár az agy anyagi állapotát (meghatározott szereket juttatnak be az agyba a véráram útján) akár funkcionális állapotát (imádkozás, elmélyülési gyakorlatok) változtatják meg, olyan szubjektív állapotok keletkezését segítik elő, amelyeket minden kor és minden vallás ismer. Az ilyen tudatállapotok értelmezése egyéni megítélés kérdése, ámde ez az önkényes megítélés egy-egy adott metafizikai rendszerben dogmává merevedik. Beszélnek pl. a „tudatfölöttiségről", a „kozmikus tudatról" a személyes „énnek" a világgal való összeolvadásáról, ennek az „énnek" a megsemmisüléséről vagy a kegyelem állapotáról. Ezek az ilyenfajta állapotok - egyébként, empirikusan nézve a dolgokat -, teljesen reális jelenségek, mivel megismételhetők, és a megfelelő szertartások végrehajtása után ismét megjelennek. Ezeknek az állapotoknak misztikus jellegük megszűnik, ha a pszichiátria szakkifejezéseit használjuk rájuk, ami persze nem változtat azon a tényen, hogy annak, aki ilyen állapotot átél, az állapot emocionális tartalma értékesebb lehet bármi más élménynél. A tudomány nem vonja kétségbe sem az ilyenfajta állapotok létezését, sem azt, hogy értékesek lehetnek azok számára, akik átélik őket, mindössze annyit állapít meg, hogy az ilyen átélések - a metafizikai tézisek ellenére - nem jelentik az ismeretszerzést, mert a megismerés a világról szerzett információkészlet megnövekedését jelenti, már pedig ilyen készlet szaporulatról ilyen esetben szó sincs.
Meg kell jegyezni, hogy az agy, mint igen bonyolult rendszer, olyan állapotokat vehet föl, amelyek kisebb vagy nagyobb valószínűséggel jellemezhetők. Igen kis valószínűségű állapotai azok, amikor kombinatív munkájának során - a benne már felhalmozott információkra támaszkodva - olyan típusú állítások megfogalmazásához jut el, mint amilyen pl. a következő: „az energia egyenlő a fénysebesség négyzete és a tömeg szorzatával". Ezt a tételt utóbb bizonyítani lehet, s különféle következtetéseket vonhatnak le belőle, amelyek végül is az űrhajózáshoz, a mesterséges gravitációs tereket létrehozó berendezések építéséhez stb. vezetnek.
A „tudatfölötti" állapotok ugyancsak az agy kombináló munkájának eredményei; noha átélésük a legemelkedettebb szellemi élményt nyújthatja az átélőnek, információs értékük azonban a nullával egyenlő. A megismerés ugyanis nem egyéb, mint a már megszerzett információk mennyiségének növekedése. A misztikus állapotok eredménye az információt tekintve nulla: ez abból látható, hogy ezeknek az állapotoknak a „lényege" átadhatatlan, és semmi módon sem képesek gazdagítani a világról szerzett ismereteinket (olyan értelemben, hogy úgy lehessen azokat felhasználni, ahogyan a fenti példa mutatta).
Ezt a szembeállítást nem az ateizmus diadalmaskodása kedvéért tettük meg: nem ez a célunk. Számunkra csak az a fontos, hogy a leírt állapothoz valamilyen végső igazság átélésének érzete társul, ami annyira, olyan teljességgel lenyűgözi és birtokba veszi az embert, hogy utána megvetéssel vagy szánakozva tekint a nyomorúságos materiális problémákkal bíbelődő „empirikusokra". Ezzel kapcsolatban két dologról kell szólnunk. Először is: „az élmény igazsága" és „a tudomány igazsága" közti eltérés érdektelen volna, ha az előbbi nem tartana igényt holmi hegemóniára. Már pedig jegyezzük ezt meg, a dolog úgy áll, hogy az átélő egyén egyáltalán nem is volna a világon, ha nincs az a „földhöz ragadt tapasztalás", amelyet - a maguk idejében - még az Australopithecusok és a barlanglakó ősemberek kezdtek gyakorolni, mert ez a tapasztalás volt az, és nem a „felsőbbrendű megisme-
101 rés" különféle állapota, ami néhány százezer év során lehetővé tette a civilizáció felépítését, mialatt ez utóbbi folyamat uralkodó fajjá tette az embert a Földön. Ha nem így volna, akkor már az ük-ük-ük-ősünket, amint ilyen „felsőbbrendű állapotokat" élt volna át, a biológiai konkurrenciában hamarosan kiküszöbölték volna más állatfajok.
Másodszor: az említett állapotokat különféle vegyületek beadásával elő lehet idézni, pl. pszilocibinnel (egy bizonyos gombafaj kivonatával). Ezalatt a megvizsgált személy, bár mindvégig tudatában van annak, hogy állapota nem misztikus forrásból fakad, az emocionális élményekből eredően egészen szokatlan feszültséget él át, amelyben a világ legközönségesebb külső ingereit megrázó kinyilatkoztatásként fogadja. Ezt különben a pszilocibin nélkül is át lehet élni, pl. álomban: amikor is az ember azzal a mélységes meggyőződéssel ébred föl, hogy álmaiban a létezés nagy igazságai tárulkoztak fel előtte; kijózanodva aztán, ráeszmél, hogy ez olyasvalami volt, mint - magyar hasonlattal - a Karinthy-féle „álmomban két kismacska voltam, és játszottam egymással".
Tehát a fiziológiailag normális agy csupán egy bizonyos szertartásrend előírása szerinti kimerítő műfogások útján vagy kivételesen és ritkán álomban juthat el a misztikusoknak nevezett felismerések magaslataira. Ugyanilyen állapotot lehet előidézni - az érzékfeletti jellegükben való előzetes hit nélkül is - sokkal „könnyebb" úton-módon (pszilocibinnel, peyotllal, meszkalinnal). Napjainkban az ilyen eredmények elérésének ekkora „könnyűségét" még csak a gyógyszergyártás tudja megadni, ámde amint majd látni fogjuk - joggal várható, hogy a neurokibernetika ezen a téren teljesen új lehetőségeket fog teremteni. Hangsúlyozom, nem azt vitatjuk, hogy kell-e vajon, helyes-e előidézni ilyen állapotot, ezt itt most nem bíráljuk, csupán arról szólunk, hogy ezen állapotok előidézése „misztikus előkészítés" nélkül is teljes mértékben lehetséges.
A pszichikai hatásainál nem kevésbé elterjedtek a hit testi következményei. A kuruzslók gyógymódjainak eredményeként bekövetkező „csodálatos gyógyulások", vagy a szuggesztió gyógyító hatása azokban az esetekben, melyekben annyira ellenőrzött, hogy a misztifikáció lehetőségét ki kell zárnunk, mind egy meghatározott hit hatásának eredményei. A tulajdonképpeni hatás elérése végett gyakran nem is kell holmi bevezető praktikákhoz folyamodni: így pl. ismeretes egy eljárás, amelyet szemölcs eltüntetésére használnak, a lényege az, hogy az orvos miközben közömbös festékkel keni be a páciens szemölcsét, határozottan kijelenti, hogy a szemölcsnek hamarosan nyoma sem marad, s a szemölcs valóban gyakran el is tűnik. Ennek kulcsát abban kell keresnünk, hogy az orvos önmagán vagy valamelyik kollégáján a siker reménye nélkül végezné ezt a műveletet, mert jól tudják annak látszólagosságát, s így a hit hiánya miatt nem kezdenének működni azok az idegmechanizmusok, amelyek a „hívőnél" a szemölcsöt tápláló véredények görcsét s ezáltal a szemölcs elhalását idézik elő. Következésképpen bizonyos körülmények közt tehát - bármennyire paradox is - a hamis információ hatása eredményesebb lehet a valódiénál -, de csak egy lényeges fenntartással: az effajta információ hatása véget ér az adott szervezet határánál, és azon túl szétfoszlik. A hit meggyógyíthatja a hivőt, de nem mozdíthat ki a helyükből hegyeket, ahogyan ezt régen mondogatták. A Ladak * hegycsúcsain a lámák, akik külön erre szentelik magukat, imádsággal próbálnak esőt támasztani az örökké szárazságtól szenvedő tájon. Az imádságok „valamiért" mégsem segítenek; de a hivők meggyőződése szerint csupán a gonosz szellemek hatása akadályozza meg a lámákat abban, hogy Feladatukkal megbirkózzanak. Iskolapéldája ez a metafizikus okoskodásnak. Hiszen jómagam is bizonygathatom, hogy egy démon segítségével birtokában vagyok a hegykimozdítás művészetének, csak
* Kasmír keleti részének a tibeti határ közelében levő része. - Szerk.
102 éppen egy másik démon vagy éppen egy antidémon meghiúsítja ellenakaratával a hegyek elszállítására irányuló fáradozásaimat.
Egy rendszer keretein belül néha az óhajtott változások megtörténéséhez maga a hit aktusa is elegendő (lásd: a szemölcs „eltűnése"). Más esetekben, mint pl. a misztikus állapotokéban, az óhajtott eredmények eléréséhez előzetes tréning szükséges. Az előzetes felkészülések, az előkészítő tréningek egyik legalaposabban szabályzatokba foglalt és leginkább szerteágazó formája a hindu jóga. A test uralását elősegítő gyakorlatokon kívül beletartoznak a szellemet edző gyakorlatok is.
Az ember olyan fokon tanulhatja meg az uralkodást saját teste fölött, hogy az lényegesen meghaladja a normális szintet. Irányítani, szabályozni képes teste egyes területein a vérellátás mértékét (éppen ebben rejlik a „szemölcseltüntetés" titka is), valamint a főként vegetatív idegrendszerrel (autonóm idegrendszer) beidegzett szervek (a szív, a belek, a húgyivarszervi rendszer) működését, lassíthatja, gyorsíthatja a belek fiziológiai folyamatait, sőt még az irányukat is megfordíthatja (a belek perisztaltikus mozgásának megfordítása stb.). Természetesen megvannak a határai az akarat eme kétségtelenül meglepő behatolásának a vegetatív működések területére. Az agy ugyanis, ez a főszabályozó még a neki alárendelt testet is csupán részben tudja irányítani. Képtelen fékezni pl. az öregedési folyamatokat vagy a szervi megbetegedéseket (daganatok, neoplazmák) és nem tud hatni az öröklődési anyagban lejátszódó folyamatokra (pl. mutációkat sem tud előidézni). A szövetek anyagcseréjét képes ugyan csökkenteni, de a csak viszonylag szűk paraméterek között, ezért pl. azoknak a jógiknak a históriája, akik huzamos ideig a földbe temetetten is életben maradtak, az ellenőrzés után vagy felnagyítottnak, vagy csalásnak bizonyult, és soha sincs szó az életfolyamatok olyan félbeszakításáról, mint amilyent a téli álomba merülő állatok (denevérek, medvék) elérnek.
A biotechnika lehetőséget nyújt arra, hogy itt is jelentősen kiterjesszék az emberi szervezet által elérhető szabályozás területét: hipotermiai állapotokat, sőt még a klinikai halálhoz közel álló állapotokat is sikerült már gyógyszeres és ahhoz kapcsolódó fizikai (a test lehűtése stb.) eljárásokkal megvalósítani. Ugyanígy, a valamikor sok esztendős munka, erőfeszítés és áldozatok árán, a legmagasabb fokú önmegtagadással elért eredményeket kétségtelenül sikerül majd egy „könnyített" biotechnikai módszerrel elérni, és felhasználni olyan állapotok előidézésére (pl. a megfordítható halál állapota), amilyenekre a jóga vagy más tudományon kívüli módszerek nem képesek.
Egyszóval: a technológia mindkét említett területen sikeresen felveheti a versenyt a hittel, akár mint a szellemi egyensúly forrásával, akár mint a belső élettani folyamatok rendszerint megközelíthetetlen területébe való behatolás eszközével, akár mint a „tudatfölötti állapotok", a „kozmikus átszellemülés" előidézőjével.
Visszatérve a hit és az információ problémájához, most már összegezhetjük az eredményeket. A homöosztátba bevitt információ hatása nem annyira attól függ, hogy objektíven hamis-e vagy igaz-e az a bizonyos információ, mint inkább egyfelől attól, hogy a homöosztát mennyire készült fel az információt igazként elfogadni, másfelől attól is, hogy a homöosztát szabályozó jellemzői (paraméterei) milyen mértékben teszik lehetővé a homöosztátnak, hogy a bevitt információnak megfelelően reagáljon. Ahhoz, hogy az információ hathasson, mindkét követelménynek teljesülnie kell. A hitem meggyógyíthat engem, de repülésre nem tud képessé tenni. Az első törekvés ugyanis saját szervezetem szabályozási lehetőségeinek határain belül marad (még ha nem is mindig tudatos akaratom hatókörén belül), a másik viszont már túllépi azt.
Az organizmust alkotó alrendszerek viszonylagos függetlensége okozhatja azt is, mikor a rákban szenvedő beteg tekintet nélkül arra, hogy a gyógyszeres kezelés objektívan sikertelen, mégis a gyógymód megszabadító erejébe vetett hite folytán szubjektívan jobbulást érez. Ámde az ilyen szubjektív
103 meggyőződés a hit antikritikus és szelekciós hatásának eredménye (a beteg személy nem veszi észre, vagy a maga módján „magyarázza" állapota rosszabbodásának határozott jeleit, pl. daganatának kitapintható megnövekedését), ez azonban nem tarthat sokáig, sőt hirtelen összeroppanással, elerőtlenedéssel végződik, akkor, amikor a valódi és a képzelt állapot közti szakadék már túlságosan elmélyült.
Érdekes, hogy a valódi információ egyes esetekben miért is bizonyul kevésbé eredményesnek, mint a hamis. Miért van az, hogy az orvos biológiai tudása, az orvosé, aki ismeri a hit által mozgásba hozott mechanizmust (a véredények összehúzódását, ami a szemölcs elhalását idézi elő), mégsem versenyezhet a páciens hamis meggyőződésével, amely - hamis volta ellenére - mégiscsak meghozza a gyógyulást? Csupán találgathatjuk az okát. Hogy más dolog ismerni valamit, tudni azt, és egészen más dolog átélni a folyamatot. Az embernek lehetnek ismeretei arról, hogy mi is a szerelem, ebből azonban még nem következik az, hogy csak ezekre az ismereteire támaszkodva lehetséges a szerelmet át is élnie. A megismerési aktusok idegmechanizmusai különböznek az „emocionális érdeklődés" mechanizmusaitól. Az előbbiek csupán kiinduló állomásul szolgálnak a hitnek, amely nyomban aktivizálja ezeket az utóbbi fajta mechanizmusokat, megnyitja azokat az információs csatornákat, amelyek a bőr véredényeinek nem tudatosan bekövetkező összehúzódásait lehetővé teszik. Az ilyen jelenségek működési mechanizmusát részleteiben nem ismerjük. És egyáltalában is túlságosan keveset tudunk még az agy működéséről. Hiszen az agy nem csupán megismerő gép, nemcsak „gnosztikus mechanizmus", hanem egyúttal „hívő mechanizmus" is, erről sem a pszichológusoknak, sem az orvosoknak, de az idegkibernetikusoknak sem szabad megfeledkezniük.
EXPERIMENTÁLIS METAFIZIKA
Metafizikainak az olyan információt nevezzük majd, amely kísérleti úton nem ellenőrizhető - akár azért, mert az ilyen bizonyítás lehetetlen (empirikusan nem lehet ellenőrizni a tisztítótűz vagy a nirvána létezését), akár pedig azért, mert az információ már ex definitione nem felel meg a kísérleti bizonyíthatóság kritériumainak (vagyis; közérthetőre fordítva a szót, vallási igazságokat empirikus eszközökkel nem lehet vagy nem szabad, magyarul: bűn ellenőrizni).
Ha viszont így van, akkor az experimentális metafizika kifejezés minden tekintetben ellentmondásos. Mert hogyan is ítélhetünk meg kísérlet alapján olyasvalamit, ami már meghatározásánál fogva sem lehet kísérlet tárgya, és amiről kísérletre alapozva nem is alkothatunk ítéletet?
Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos : a feladat ugyanis, amelyet magunk elé tűzünk, viszonylag szerény. Nincs az a tudomány, amely igazolhatná a transzcendens jelenségek létezését vagy nemlétét. A tudomány mindössze tanulmányozhatja vagy megteremtheti azokat a feltételeket, viszonyokat, amelyek közepette az ilyen jelenségekbe vetett hit megnyilvánul, és mi éppen ezekkel a viszonyokkal fogunk foglalkozni.
Amikor egy homöosztátban metafizikai hit keletkezik, az azt jelzi, hogy az állapota olyanná vált, amelyet a bemeneteinek bármilyen további változásai sem tudnak megmásítani, szétrombolni, bármennyire ellentmondjanak is ezek az információk a benne megalkotott egzisztenciális helyzetmodellnek. Lehet, hogy imái nem találnak meghallgatásra, lehet, hogy a lélekvándorlást eme jelenség belső logikai ellentmondásainak felfedezése cáfolja meg, lehet, hogy a vallásos iratok nyilvánvaló valótlanságokat tartalmaznak (empirikus értelemben), de mindezek a tények nem ingatják meg a hitét. A teológus persze azt mondja az olyan emberről, aki ilyen tények hatására elveszti a hitét, hogy
104 „kishitű", „gyenge hitű" volt, hiszen az igazi hit éppen azt jelenti, hogy a homöosztát állapotát semmi, vagyis semmiféle későbbi bemeneti állapotváltozás nem ingathatja meg, semmi sem változtathat rajta. A gyakorlatban gyakran sajátos szelekcióra kerül sor. A metafizikus rendszer ugyanis sose teljesen következetes, és az empirikus tényekkel való megerősítésének legyőzhetetlen vágyából olyan állapot keletkezik, amelyben a hivő a bemeneteknek azokat a változásait, amelyek a hit igazságát bizonyítani látszanak, hitének pótlólagos bizonyítékaiként fogadja (pl. valakinek a felgyógyulásáért imádkozik, és az illető ezután meggyógyul; aszály idején áldozatot mutat be, és megered az eső). A hitének ellentmondó bemeneti állapotokat elveti, vagy „megmagyarázza" abból a gazdag fegyvertárból vett érvekkel, amelyet a metafizikus rendszer történeti fejlődése során létrehozott.
Meg kell jegyeznünk, hogy a tudományos tételeket a metafizikusaktól egyedül, de elengedhetetlenül szükséges és ugyanakkor elégséges módon az empirikus bebizonyíthatóság különbözteti meg, olyan információ jelenléte azonban, amelyet még nem igazoltak, önmagában még nem dönti el a tézis jellegét. Így pl. az az egységes térelmélet, amelyet Einstein [???] dolgozott ki életének alkonyán, egyetlenegy olyan következtetést sem tartalmaz, amelyet kísérletileg ellenőrizni lehetne. Az egységes térelméletben rejlő információ tehát továbbra sem ellenőrzött, de mégsem metafizikai jellegű, mert ha az egyelőre még ismeretlen okozatait sikerül levezetni, akkor ezeket kísérletileg ellenőrizni is lehet. Ilyen módon az Einstein-féle elméletben található információ tehát, mintegy „rejtett", „lappangó" információ, amely arra vár, hogy igazolják. Magát a képletet úgy kell tekintenünk, mint materiális jelenségek meghatározott általános törvényének megfogalmazási kísérletét, olyan kísérletnek tekinthető, amelynek helyes vagy téves voltáról egyelőre még nem sikerült meggyőződni. Megérthető, hogy milyen mélységes különbség van a között, hogy megkíséreljük megfogalmazni azt a sejtésünket, hogy az anyag így vagy úgy fog viselkedni, és a között a hit között, hogy csak így és nem másként viselkedhet. A tudós tézise származhat intuíciójának felvillanásából, és az azt igazoló tények a megfogalmazás időpontjában még szerfölött gyérek is lehetnek. A döntő azonban a tudósnak az a készsége, hogy tézisét empirikus bizonyítással kísérelje meg igazolni. A tudós helyzetét tehát nem a birtokában levő információk mennyisége, hanem a hozzájuk fűződő kapcsolata, irányukban tanúsított magatartása különbözteti meg a metafizikus álláspontjától.
A civilizációra oly jellemző munkamegosztáshoz társul az a jelenség, amelyet „információmegosztásnak" nevezhetünk. Nemcsak hogy nem mindent végzünk el magunk, de nem is szerzünk közvetlenül magunk tudomást mindenről. Az iskolában tudjuk meg, hogy létezik egy Saturnus nevű bolygó, és hiszünk is a létezésében, pedig magunk még sohasem láttuk, és lehet, hogy látni sem fogjuk a szóban forgó égitestet. Azonban elvileg empirikus eszközökkel igazolhatók az ilyen típusú állítások, ha nem is mindig közvetlenül. A Saturnust meg lehet nézni, de az adott pillanatban nem lehet ellenőrizni Napóleon vagy a biológiai evolúció létezését. Ámde a közvetlenül bizonyíthatatlan tudományos tézisek már empirikusan bizonyítható logikus következményekhez vezethetnek (Napóleon történeti létezésének következményei; az élet evolúcióját tanúsító tények). A tudósnak empirikus álláspontot kell elfoglalnia. A bemenetek minden megváltozása (minden új tény), amely ellentmond a modellnek (az elméletnek), kell, hogy hasson erre a modellre (kétkedést vált ki afelől, hogy valóban adekvát módon megfelel-e a modell a visszatükrözött szituációnak). Az ilyen álláspont inkább óhajtott esemény, mint valóság. Sok olyan nézet, amelyet ma általánosan tudományosnak ismernek el, kimondottan metafizikus jellegű. Talán a legjobb példa erre a pszichoanalitika téziseinek többsége.
Ha részletesen meg akarnánk tárgyalni a pszichoanalitikát, az letérítene bennünket utunkról, de néhány megjegyzést talán mégis kell tennünk erről a témáról. A tudatalatti több oknál fogva sem tekinthető metafizikai fogalomnak, a fogalmak kategóriáját illetően az absztraktak közé tartozik,
105 olyasvalamik közé tartozik, mint pl. az atommag potenciáljának küszöbe. Ezt sem látni, sem közvetlenül megmérni nem lehet; csupán annyit lehet állítani, hogy létezésének elfogadása lehetővé teszi, hogy az elméletet a kísérleti tényekkel összeegyeztethessék. Ugyanígy szól számos érv a tudatalatti létezése mellett. A két fogalom között természetesen számos lényeges különbség van, amelyeket azonban már igazán nem elemezhetünk. Csupán annyit mondunk, hogy a tudatalatti létezése megfelelő empirikus módszerekkel megállapítható, azt azonban, hogy a gyermek nagyon fél-e megszületése alatt, hogy kiáltásai azt a rémületét fejezik-e ki, amelyet a szülőcsatornában elszenvedett fájdalmak váltottak ki benne, vagy inkább a megszületése okozta örömének lelkes kifejezője ez a hang - ez semmiféle módszerrel sem állapítható meg. Ugyanilyen önkényes az álomszimbólumok értelmezése, amelyek a „pánszexuális" freudi iskola értelmében kizárólag a közösülésnek, illetve az ahhoz feltétlenül szükséges szerveknek a tükröződései; Jung tanítványainak megvan a saját „álomszimbólum-szótáruk", és nagy tanulság rejlik abban, hogy a freudisták páciensei a freudista elmélet útmutatásainak megfelelően álmodnak, míg azok, akik Jung iskolájának pszichoanalitikusai szolgálatait veszik igénybe, e tudós magyarázatainak megfelelő álmokat látnak. Az, a csupán egyetlen módszerrel folytatott rögeszmeszerű magyarázatkeresés, amelyet az „álomképek analízisének" neveznek, a pszichoanalízisben meglevő értékes elemeket átváltoztatja a teljesen önkényes agyszülemények óceánjában levő parányi józanész-szigetecskékké.
Ha tehát még tudósok is, akik hivatásuknál fogva mintegy kötelesek híven betartani az empirizmus elveit, nem egyszer vétenek a tudományos módszer alapelvei ellen, akkor ne csodálkozzunk azon, ha a legtöbb emberre jellemző, hogy az empirikus alapról „átcsúszik" a metafizikus utakra. Definíciónk értelmében metafizikai jelenségek a hiedelmek, a babonák, általánosan elterjedt, de alaptalan nézetek - ámde az effajta metafizika csak szűk csoportokra vagy éppenséggel egyénekre jellemző. Különös jelentőséggel bírnak - a vallásként - társadalmilag elterjedt metafizikai rendszerek. Minden vallás ugyanis, tekintet nélkül arra, hogy megnyilvánult-e ilyen törekvés a keletkezésekor, az emberek egymás közti kapcsolatainak társadalmi szabályozójává lesz, természetesen nem az egyetlen ilyen jellegű szabályozó, hiszen másfajta szabályozók (a gazdasági alap és a társadalmi rend által szültek) dominálnak, de mégis minden vallás arra törekszik, hogy hasonló helyzetű, kivételes szabályozóvá legyen. Hogy a vallásnak mi a pragmatikus értéke az egyén számára, hogy képes-e a létezéssel való tökéletes megbékélés eszközeként megteremteni a lelki egyensúlyát - mindez háttérbe szorul a vallás hatásainak - gyakran egyáltalán nem is szándékolt - következményei mellett, amelyeket a társadalomra gyakorol.
A vallásnak a társadalom szellemi kultúrájában elfoglalt uralmi helyzete kiváltképp az elmúlt korszakokban volt különösen erős. Éppen ezért lehet egy-egy meghatározott kultúrkört gyakran egy-egy meghatározott vallás szférájával azonosítani. Az ősi titok, a metafizikai rendszerek varázsa arra késztette az embereket, hogy miattuk és értük emeljék a legpompásabb szentélyeket, alkossanak utolérhetetlen műremekeket, csodálatos mítoszokat és legendákat - ez a varázslatos hatás nem egyszer még a legracionálisabban gondolkozó tudósokat is elragadja. Így pl. a marxizmushoz egészen közel álló Lévi-Strauss azt írja műveiben, hogy lényegileg minden civilizáció egyenértékű (illetve összehasonlíthatatlanok - ami végeredményben ugyanaz). Ő úgy véli, hogy a mi civilizációnk mögött, figyelembe véve annak egész felgyorsult technológiai fejlődését is -, értékben, legalábbis nem maradnak el az ősi, ázsiai civilizációk; pedig ez utóbbiak akkor, amikor a ragadozó kapitalizmus behatolt a kontinensükre, szinte a teljes gazdasági stagnálás állapotában leledzettek.
Olyasféle ítéletekkel, hogy a buddhizmus értékét a tisztán anyagi értékek benne megnyilatkozó megvetése adja meg, s az, hogy az empirizmust megveti - nem egyszer más nyugati tudósoknál is találko-
106 zunk. Lévi-Strauss találóan állapítja meg, hogy ebben a vonatkozásban minden ítélet szükségképpen viszonylagos, hiszen az, aki egy ilyen ítéletet kimond, a saját kulturális hagyományaitól vezettetve teszi ezt, és a „rosszabbnak" vagy a „jobbnak" azt hajlandó minősíteni, ami kevésbé vagy jobban hasonlít az őt magát létrehozó civilizáció vonásaira.
Erről azért beszélünk itt, mert éppen Ázsiában és különösen Indiában huzamos időn át a vallás mindennemű tudományos és technikai haladást önmagával cserélt fel, és a saját gondolkodásmódjával, amelyet minden következő nemzedékbe beoltott, meggátolta azt, hogy ebben az országban bárminemű önálló cselekvési vagy gondolkodási forradalom születhessen.
Nem lehet ugyanis kétséges az, hogy ha a görögök és a babilóniaiak nem fedezik fel a deduktív módszert, és ha nem fordulnak ismét az empirizmushoz - különösen az európai reneszánsz korában -, akkor a tudomány, a mai alakjában sohasem jöhetett volna létre. Megjegyzendő, Kelet misztikus vallási tanai mélységes megvetéssel szaturálják a lelkeket mind a logikai gondolkodással (a harmadik kizárásának törvénye, az azonosság törvénye, a kölcsönösen egyértelmű hozzárendelés törvénye stb.), mind pedig a technikai empirizmussal szemben. Nem az a célunk, hogy szócsatát folytassunk az ilyen doktrínákkal, vagy a tudomány dicséretét zengjük. Csupán a hasonló tanok legreálisabb társadalmi következményeit kell bemutatnunk. Bárhonnét származott ugyanis a baj - csakis a tudomány volt az, ami az emberiség jelentős részét megszabadította az éheztető tengődéstől. Csakis a mai ipari és biológiai technológia tud megbirkózni a tömeges civilizáció problémáival, a közöny viszont, a tömegproblémákkal, a szüntelenül növekvő emberközösségek problémáival szembeni közöny, amilyen magasröptű, ugyanannyira katasztrofális a következményeiben, nos ez a közöny az ázsiai típusú vallási doktrínák alapja, talpköve. Elegendő elolvasnunk azt, amit ennek a vallási körnek mai gondolkodói tanítanak, hogy nyomban megértsük elméleteik és tanaik megdöbbentő felelőtlenségét, lidércnyomásos anakronizmusát. Mert az a tanítás, amely szerint elegendő, hogy az egyének a legharmonikusabb vallásból folyó legszebb erkölcstani normák szerint éljenek, és akkor nyomban automatikusan létrejön egy egész társadalom vagy éppen az egész emberiség méreteiben az eszményi egyensúly - amilyen tetszetős, vonzó, éppen annyira téves. Egy társadalmat ugyanis nem csupán az emberek összességének kell nézni, hanem egyben anyagi, fizikai rendszernek is. Aki csupán egyének összességének értékeli, az éppúgy téved, mint az a másik, aki úgy akar bánni vele, mint molekulák tömegével. Mert más kedvez egy embernek és más a társadalomnak, mint egésznek: itt tehát olyan kompromisszumos megoldásra van szükség, amely a minden irányba kiterjedő ismereten alapul. Ellenkező esetben - még akkor is, ha mindenki magának Isten szellemének a sugallatára cselekednék is, az így keletkező társadalom iszonyatos társadalomként alakulna ki. Máris nyilvánvaló, hogy miért szenvedett kudarcot az indiai Vinoba Bhave vallásos-emberbaráti akciója, aki zarándokolva kísérelte meg, a szívekhez apellálva, 50 millió acre-nyi [???] földet szerezni ajándékba hazája hajléktalanjainak és éhezőinek. A kudarcot azonban némelyek szemében elhomályosítja annak az embernek csodálatos bátorsága és lelki nemessége, aki ilyen vallásos-emberbaráti módon próbálta egy csapásra megoldani az égető társadalmi problémákat. Nem is az a lényeg, hogy nem tudta összekoldulni a számításai szerint szükséges milliókat, hanem az az igazság, hogyha sikerült volna is elérnie a célját, ezzel csak kérészéletű javulást érhetett volna el, minthogy a természetes szaporulat egy-kettőre semmivé tette volna a körülmények futólagos megjavulását.
Az a meggyőződés, hogy a nyugati civilizáció a maga szabványosított tömegkultúrájával és az élet megkönnyítésének gépesített vívmányaival, minden egyes lépésével tönkreteszi az emberben azt a potenciális gazdagságot, amelynek kifejlesztését kell az ember létének igazi céljaként tekinteni, oda vezet, hogy a legkülönbözőbb emberek, köztük nyugati tudósok is, egyre másra az ősi Ázsiához,
107 különösen pedig Indiához térnek vissza, abban a reményben, hogy a technokrácia lélektelensége elleni panaceát, a mindent gyógyító írt, a buddhizmus szférájában lelik fel. Soha ennél tévesebb felfogást! Ily módon egyes személyek megtalálhatják „üdvösségüket", a megbékélést keresők pedig ezt bizonyára meg is lelik a buddhista kolostorokban (hallani is ilyesmiről), ez azonban a problémák intellektuális megkerülésének tipikus példája, egyszerű szökés a valóság elől - hogy ne mondjuk: dezertálás. Egy vallás sem képes bármit is tenni az emberiségért: minthogy nem empirikus tudás. No persze, csökkenti az egyén számára a létezés fájdalmát - közben pedig növeli a közösséget gyötrő bajok summáját, főként a saját tanácstalansága és tétlensége következtében, amivel tömegek gondjai iránt viseltetik. Tehát még a gyakorlati meggondolásokból fakadó érvek sem hozhatók fel a védelmére, még ennek alapján sem mondható hasznos eszköznek, mert rossz az az eszköz, amely tanácstalan, amikor a világ kulcsproblémáival kell szembe nézni.
Nyugaton a vallások egyre határozottabban áttolódnak a közéleti szférából az emberek magánéletének világába. Pedig nagy ám a metafizika iránti éhség, hiszen keletkezése nemcsak a társadalmi jelenségekkel kapcsolatos. A metafizikus rendszerek - legyenek ködösek és aforisztikusságukban többértelmű keleti tanítások, vagy olyan tanítások, amelyek európai módon kialakított logikával operálnak, mint a skolasztika, mindig egyszerűek, legalábbis a világ bonyolult valóságával összehasonlítva azok. Hiszen éppen ezzel az egyszerűségükkel, valamint magyarázataik (részint kitérő elhallgatásuk) teljesen megfellebbezhetetlenségével vonzzák az embereket. Ezeknek a rendszereknek mindegyike azonnal megfelel (bár mindegyik a maga módján) arra a kérdésre, hogy miként keletkezett a világ, ki teremtette, és mi az ember rendeltetése.
A zsidó-keresztény rendszer építményének logikusságából fakad „mechanisztikus determinizmusa". E tanítás szerint minden lélek halhatatlan, minden bűn elnyeri büntetését stb. A teológia nem hajlandó módszertanilag modernizálódni, nem hajlandó a „két világ" közé határozatlan, indeterminisztikus jellegű viszonylatokat iktatni. Egy ilyen „relativizált" metafizikában egy-egy meg nem hallgatott imádság senkit nem nyugtalanítana, hiszen egy ilyen metafizikában csak a valószínűségek uralkodnak: a lelkek halhatatlanok lennének ugyan, de egyáltalán nem valamennyien, a bűnök is elnyernék büntetésüket, csak éppenséggel nem mindig. Ámde a vallásban a mulandó és az örökkévaló közötti viszonyok közelebb állnak a főkönyvi számvitelhez, mint a természet törvényszerűségeihez.
Végeredményben lojálisan el kell ismernünk azt, hogy az európai vallások, a kereszténység összes változatai a racionálisan felépített és logikailag ellentmondásmentes rendszerek példái, ha a buddhizmussal és különböző válfajaival hasonlítjuk össze őket. A „nirvána" helyes értelmezését a valláskutatók azóta is hiába kísérelik megadni, amióta Európa első ízben találkozott ezzel a fogalommal. Azt mondják nekünk, hogy ez nem azonos a nemléttel, de nem is azonos a léttel; a legkülönfélébb hasonlatokra, aforizmákra, Buddha kijelentéseire és a szent könyvekben található mély értelmű mondásokra utalgatnak. A halál - a létezés vége, de ez a vége is meg nem is stb. Az ilyen okfejtések még a középkori skolasztikában edzett teológusagynak is rosszabbak még a tortúránál is. A tartalom misztikus magját éppen a paradoxonnak, a logikai ellentmondásnak kell rejtenie. A keresztény rendszerben is akadnak ilyen helyek, de azoknak a szerepe egészen más.
Rémülten látom, milyen messzire kalandoztunk tulajdonképpeni témánktól: az experimentális metafizikáról akartunk beszélni, és majdhogynem a valláselmélet területére tévedtünk. Így tehát lelkiismeretem megnyugtatására engedtessék meg annyit mondanom, hogy nem állt szándékomban befeketíteni a buddhizmust, amely egyike az általam ismert legszebb vallásoknak. Kifogásaim egyszerűen csak azt jelzik, hogy olyasvalamit keresek benne, amit egyáltalán nem tartalmaz: feleletet bizonyos kérdésekre, amelyeket ebben a rendszerben még senki sem tett föl. Csak világossá kell tenni az ember-
108 nek önmaga előtt is, hogy mire törekszik : ha az emberiség sorsa tökéletesen közömbös számunkra, ha nem a világot akarjuk megváltoztatni, hanem önmagunkat, és ezt is csak annyira, hogy létünk nagyon is rövid időtartamára a lehető legjobban alkalmazkodjunk a valósághoz - akkor a buddhizmus nem is a legrosszabb választás. Ha azonban Bentham tézisét mindenek fölé emeljük - „a legnagyobb mennyiségű boldogságot a legnagyobb számú embernek" -, akkor bármelyik vallásnak sem az etikai, sem az esztétikai értékei nem fedhetik el előlünk azt, hogy a világ tökéletesítésének, az utak egyengetésének épp olyan alkalmatlan, épp olyan archaikus eszköze, mint volt valamikor a „vissza a természethez" jelszó.
Illenék megmondani, mi is az a Bentham-féle „boldogság" - ezt azonban megkerüljük, és csak annyit mondunk : mindenekelőtt arról van szó, hogy minden ember élhessen, hogy az igényének kielégítése ne okozzon számára problémát, ne legyen az olyan kérdés, amelyen államférfiaknak és tudósoknak kell törniük a fejüket; legszerényebben megfogalmazva a „boldogságot": az éhség, nyomor, betegségek, félelem és bizonytalanság nélküli élet - de még ebből is túlságosan kevés található a mi tökéletlenül berendezett világunkban.
Tehát - experimentális metafizika... Nem szándékunk azzal foglalkozni, hogy a metafizikai modellek nyelvét lefordítsuk a kibernetika nyelvére: ez lehetséges, de gyakorlatilag semmit sem ad. A jámbor hivő számára az információelmélet nyelvére lefordított credója a jobbik esetben ostobaságnak, a rosszabbikban istenkáromlásnak tűnnék. Az igaz, hogy lehetséges lenne bizonyítani, hogy éppen a bármely homöosztátra jellemző egyensúlyi helyzetre való törekvés meghatározott körülmények között „rövidzárlattal" tetőződhet: a rendszer hamis vagy kritikán kívüli információ árán szerzett „örökös" egyensúlyhoz jut. E felfogásban a homöosztátok minden gnosztikus-egzisztenciális gyarlóságát kompenzálná a hit, a homöosztát hittel rendelkezve kész volna a létezésre, sőt a lét győztesének érezné magát. Hogy itt igazságtalanság uralkodik? Majd „odaát" minden kiegyenlítődik. Itt sok mindennel nem tudunk egyetérteni? Majd „odaát" mindent megértünk, és ezáltal mindent elfogadunk majd. És így tovább. Ez az egész egzegézisünk, szövegmagyarázatunk persze sehová sem vezet, hiszen azzal, hogy kimutatjuk a hitek kompenzációs jellegű keletkezését, még nem döntöttük meg tantételeiket. S még ha az információelmélet matematikai apparátusával azt is kimutatnánk, miként folyik le az, hogy a homöosztátok szurrogátumszerű metafizikus egzisztencia-modelleket hoznak létre, hogyan keletkezik bennük a teogónia - magáról e fogalmak (Isten, örök élet, gondviselés) denotátumainak * létezéséről ez a következtetés még semmit sem mondana. Ha lehetséges volt Amerikát úgy felfedezni, hogy Indiát keresték, vagy a porcelánt az alkimisták aranycsináló próbálkozásaival feltalálni, akkor ugyan miért ne lehetne eljutni Istenhez azáltal, hogy saját létezésünknek kutatjuk, nem a magyarázatát - mert ezt a tudomány adja meg -, hanem az igazolását? Ezek után mi marad a kibernetikusnak? Csupán egy: olyan homöosztátokat konstruálni, amelyek, bár nem emberek, mégis képesek spontán módon metafizikát „alkotni". Más szóval: a kísérleti metafizika nem egyéb, mint az önszervező rendszereken belüli hitkeletkezés dinamikus folyamatának modellezése, s tegyük hozzá: ennek a hitkeletkezésnek nem szabad beprogramozottnak lennie, hanem spontán módon kell lefolynia a homöosztát meglevő lehetőségeire támaszkodva, azzal a céllal, hogy a homöosztátnak a teljesen evilági lét feltételeihez való optimális alkalmazkodását biztosítsa.
Mert bármennyire bizonyíthatatlan is empirikusan a hit denotátumainak létezése, a hitnek mint alkalmazkodási eszköznek mint univerzális információforrásnak értéke kétségtelen. Amint
* Denotátum - nyelvészeti kifejezés (vagy fogalom) - tárgy, amely szemléletessé teszi az adott nyelvi kifejezést (vagy az adott fogalom kifejezését). - Szerk.
109 erről már meggyőződhettünk, az információnak mint az alkalmazkodás eszközeinek értéke, nem mindig függ attól, hogy valóságos-e vagy hamis-e ez az információ. Feltételezhetjük azt is, hogy a különféle homöosztátok egymástól különböző „hittípusokat" alkotnak meg. A továbbiakban csakis ilyen, összehasonlító kibernetikai metafizikáról fogunk beszélni.
AZ ELEKTRONIKUS AGYAK HITEI
Amit a leendő kutatómunkánk programjául az előbbiekben javasoltunk, vagyis a metafizikai rendszerek megalkotására képes homöosztátoknak, valamiféle „hivő gépezeteknek" a megszerkesztése - egyáltalán nem közönséges játék. A transzcendentális fogalmak géppel segített genezise karikatúra lenne, de nem erre törekszünk. Feladatunk célja a metafizikus világmodellek kialakulása általános törvényszerűségeinek felderítése. Elképzelhető (egyelőre a képzeletnél kell maradnunk) kolloid, elektrokémiai vagy egyéb olyan homöosztátoknak az összessége, amelyek evolúciójuk során meghatározott hitformák kidolgozása felé tendálnak. Ezek a vallások nem azért jönnek létre, mintha a szóban forgó homöosztátokat szándékosan így programozták volna be. Egy ilyetén kísérlet értelmetlen volna. A szóban forgó homöosztátoknak képeseknek kell lenniük az önprogramozásra, vagyis birtokában lesznek a célváltoztatás képességének, ami nem más, mint az „akaratszabadság" kibernetikai megfelelője. Ugyanúgy, ahogyan az ember is az agyának hierarchikusan „alárendelt" számos alrendszerből tevődik össze - e homöosztátok mindegyike is különféle felvevő alrendszerekkel (bemenetekkel vagy „érzékszervekkel") és végrehajtó alrendszerekkel (kimenetekkel vagy effektorokkal, mint pl. a helyváltoztatási mechanizmus) rendelkezik, és megvan a tulajdon „agya", amelynek működését semmiképpen sem fogjuk előre meghatározni vagy korlátozni. Nem táplálunk bele semmiféle működési utasítást (kivéve azt az egyet, amely nélkülözhetetlen, de amely a homöosztatikus rendszerben spontán keletkezik: a környezethez való alkalmazkodás tendenciáját). Működése megkezdésekor az ilyen homöosztát üres lesz, mint egy fehér lap. „Érzékszervei" útján fogja tudomásul venni környezetét, effektorainak segítségével pedig képes lesz hatni is rá. Korlátozásokat csak az effektoraiba fogunk betáplálni (végrehajtó alrendszereibe, a homöosztát „testébe", „szómájába"), hogy meggyőződhessünk róla, milyen mértékben hat a „szóma" karaktere az „agy" által generált metafizikára. A metafizika nyilván kiegyenlítő jellegű lesz, éspedig ez a kiegyenlítő jellege a korlátozásokkal kapcsolatban álló lesz. Hogy ezt miképpen értsük? Miután tanulmányozta saját korlátozottságát, vagyis megismerte saját mulandó „tökéletlenségét", a homöosztát ezeknek az adatoknak az alapján nyilván kidolgozza saját szerkezetének olyan gondolatbeli kiegészítéseit, olyan „túlvilági tökéletességét", amelyek optimalizálják számára a belső egyensúlyi állapotba való áttérést. Közérthetően megfogalmazva a mondottakat, a meglevő helyzet elfogadását biztosítják. A kompenzációs okok azonban nem merítik ki a metafizika összes „generátorait". Az „egoista" karakterű kiegyensúlyozási tényezőkön kívül „gnosztikus" és „genetikus" tényezők is hatni fognak. A homöosztát rájön arra, hogy tudása csak megközelítő és tökéletlen lehet. A pontos és teljes tudás megszerzésére irányuló törekvése természetesen eljuttatja majd egy olyan „metafizikai modellhez", amely megengedi számára azt az álláspontot, hogy már „mindent tud", de mivel ilyen bölcsességet empirikus módon megszerezni lehetetlenség, ennek a megvalósulását a homöosztát saját anyagi létezésének határain túlra: önmagán kívülre vetíti. Egyszóval arra a meggyőződésre jut, hogy „lelke", mégpedig halhatatlan lelke van.
Végül itt vannak a „genetikai" tényezők: saját maga és a környező világ „alkotójának" keresése. A feladat ezen a ponton különösen érdekessé válik azért, mert a kibernetikai modellalkotás a homö-
110 osztátok létrehozatalán kívül a „számunkra való világ megteremtését" is szemléletessé tudja tenni. Erre a legegyszerűbb példa olyan számítógép lehet (persze a mostaniaknál sokkal bonyolultabb változatban), amelyben két, egymástól meghatározott módon függő folyamat zajlik le. „Folyamatnak" és „ellenfolyamatnak" nevezhetjük őket. A „folyamat" egy olyan rendszer összeszerveződése, amely az idők folyamán az értelmes szervezet alteregójává, ikrévé válik. Az ellenfolyamat pedig a „környezete", a „világa". Természetesen az „értelmes lények", valamint a „világuk" az adott szituációban nem jelentik a mi köznapi valóságunk körülményeinek anyagi megfelelőit, hanem csak a gépben lezajló bizonyos (elektromos, molekuláris) folyamatok óriási tömegét - de hát hogyan képzelhetünk el szemléletesen egy ilyen helyzetet? Hasonlíthatjuk ahhoz, ahogyan a valóság „áthelyeződik" az alvó ember agyában. Ilyenkor mindazok a helyek, kertek, épületek, amelyeket felkeres, benne vannak a fejében, valamint ott vannak az összes emberek is, akikkel álmában találkozik: agya tehát a mi gépvilágunk megközelítője és megfelelője, hiszen mindkét esetben bizonyos (biokémiai, elektronikai) folyamatok révén a jelenségek felosztódnak „környezetre" és a benne élő „szervezetekre". A különbség mindössze az, hogy az álom az egyének magántulajdona, azt viszont, ami a gépben lezajlik, bármely szakember tanulmányozhatja és ellenőrizheti.
Van tehát folyamat, és van ellenfolyamat. A feladat pedig az, hogy a „szervezetek" a „környezetükhöz" alkalmazkodjanak. S most már nemcsak a „szervezet" konstrukciós paramétereit változtatjuk meg tetszés szerint, hanem a „világét" is. Lehet ez a világ olyan, amelyben az okság vaskövetkezetességgel uralkodik. Vagy lehet igazán statisztikai jellegű ez a világ. Lehet végül valami közbenső dolog, amely mindkét típus jelenségeinek egymásra halmozódásából jött létre, ami által ez a „gépi" világ különösen hasonlatos lehet a miénkhez. Létezhet olyan világ, amelyben „csodák" történnek, vagyis olyan jelenségek zajlanak le, amelyek ellentmondásban állnak az előzőleg megfigyelt törvényszerűségekkel. Lehet ez a világ „csodáktól" mentesített. Lehet „leegyszerűsíthető", végletesen „matematikai", és lehet „véges értelemben megismerhetetlen". Ráadásul ez a világ a rendezettség különféle formáit mutathatja. S ez az, ami különösen érdekelni fog bennünket, hiszen a tudományos kutatással foglalkozó személyeknek metafizikára való hajlamát alapvetően az jellemzi, hogy a reális világ rendezettségének tényéből a világ Tervezőjének létezésére következtetnek (pl. Jeans és Eddington éppen ilyen típusú érveket sorakoztattak fel a Teremtő létezése mellett).
Az ilyen világokban létező homöosztátok bizonyára az empirikus tudományt is megalkotnák. Egy részük kétségkívül „materialistává", „agnosztikussá", „ateistává" fejlődnék. A spiritualista homöosztátok pedig ugyancsak átmennének a különféle hitszakadási állomásokon. A hitszakadás - a posztulált transzcendensség axiomatikus magvának megváltozását jelenti. A dolog lényege minden esetben az, hogy amikor bizonyos meghatározott változásokat táplálunk be a homöosztátok alrendszereibe vagy éppenséggel anyagi lehetőségeiket korlátozzuk (de sohasem a szellemieket, vagyis a gondolati műveletek szabadságát), akkor különféle metafizikák keletkezéséhez juthatunk el. Ha pedig a „világ" karakterisztikáit változtatjuk meg, és az ilyen módon nyert eredményeket összehasonlítjuk, akkor megállapíthatjuk, alkalmasak-e a világok, és mely típusaik kedvezőek a metafizikus hit meghatározott struktúrájának kifejlődésére. Teljességgel lehetséges, legalábbis az a véleményem, hogy egy értelmes homöosztát („közönséges", tehát valamiféle „robotember"), amely nem más homöosztátok, hanem emberek, mégpedig hivő emberek között képződik ki, átveszi majd ezek „metafizikai modelljét", ami viszont egészen rendkívüli konfliktusokra vezethet, mivelhogy egyenjogúságot követelne magának az általa vallott vallás követőivel. Az a jelenség, hogy az egyén „átveszi a metafizikai modellt" a közösségtől, melyben született és él, annyira tipikus, hogy a fent említett extrapolációnak minden esélye megvan a megvalósulásra. Ámde az a követelés, hogy az adott vallás híveivel ilyen „meta-
111 fizikai egyenjogosítás" jöjjön létre, ez nem a kutatókra, hanem inkább a teológusokra fog tartozni (akiknek valamiképpen el kell intézniük ezt a problémát).
A felvázolt típusú kutatásokat különféle módokon lehet fölépíteni. Így pl. egy „felsőbbrendű" (vagyis értelmileg sokkal fejlettebb) és „alsóbbrendű" homöosztátokból álló közösségen belül előállhat olyan helyzet, amelyben a vezető csoport „metafizikai szolidaritása" nem öleli fel az „alsóbbrendű" homöosztátokat is, így tehát ezeknek az értelmes gépeknek kevésbé bonyolult társaikhoz való viszonya pontosan megfelel majd az emberek és a többi élőlény közt fennálló kapcsolatoknak. Gyakran hallunk a metafizika védelmére olyan érvet, hogy azért van rá szükség, mert értelmet ad annak a mi számtalan sok gyarlóságunknak, szerencsétlenségünknek, szenvedésünknek, amelynek a Földön, itt, nem kapjuk meg a jutalmát. Ennek a metafizikus szolidaritásnak a köre - a kereszténységben és a hozzá közel álló vallásokban - csak az embert foglalja magába, minden más élőlényt kizár. A biológus számára, aki jól ismeri a földi élet történetét kísérő szenvedések feneketlen óceánját, az ilyen álláspont éppen annyira nevetséges, mint amennyire elborzasztó. Hiszen így a fajok több évmilliárdos története azon a határon túl reked, ameddig az idegenek jogának tiszteletében elmegyünk, e mítoszalkotó lojalitásunk határain kívülre kerül, és lojalitásunk csupán egy mikroszkopikus töredékre terjed ki, csak a főemlősök egyik ágának néhány ezer esztendős létezésére értendő - és erre is csupán csak azért, mert mi magunk is ehhez az ághoz tartozunk.
Sajátos és érdekes lehetőséget kínál az, ha a homöosztátokat megfosztjuk létezésük végességének tudásától. Ez talán csökkentheti metafizikájuk kialakulásának valószínűségét, de nem redukálhatja zérusra. A homöosztátok elmélete két típusukat különbözteti meg: az egyik a véges (mind az ember, mind a Természet csak ilyeneket hozhat létre), a másik a végtelen (ez az ún. „Turing-féle általános automata"). Persze a végtelen automata, tehát az, amely egyik állapotból a másikba végtelenszer képes átmenni, csupán absztrakció (időben az örökkévalóság és végtelen mennyiségű anyag kellene hozzá). A mi „gyakorlóterünk" homöosztátjai mégis oly hosszú életűek lehetnek, hogy saját örökkévalóságuk gondolata teljesen valószínűnek tűnhet számukra. Az ilyen automatából hiányzik a saját mulandósága felismerésére alapozott „gnosztikus" metafizika, mert abban a reményben ringatja magát, hogy saját örökkévalóságának folyamán „mindent" meg fog tudni. Minthogy azonban ez csupán a metafizika megismerési és nem a kompenzációs forrásainak elapadását jelenti, ezért az ilyen homöosztát a maga végtelen evilági létét akadálynak is tekintheti, mert elállja előle annak a „jobb világnak" a kapuját, amelybe - a maga helyzetében - csakis öngyilkosság révén juthatna be.
SZELLEM A GÉPBEN
The ghost in the machine - „szellem a gépben" - így nevezi néhány pszichológus (mint pl. Ryle) azt a felfogást, amely szerint az ember „anyagból" és „lélekből" összetevődő „kettős" lény.
A tudat tehát nem technológiai kérdés, mert a tervezőt nem érdekli, hogy érez-e a gép, csak az, hogy működik-e. A „tudat technológiájának" kérdése tehát, hogy úgy mondjuk, csak mellékesen, másodlagosan merülhet fel, ha kiderülne az, hogy a kibernetikus gépek egy bizonyos osztálya rendelkezik a pszichológiai élmények szubjektív világával.
De hát miképpen lehet felismerni azt, hogy egy gépnek van tudata? Ez a kérdés nemcsak elvont filozófiai jelentőségű, hiszen ha egy kiselejtezésre ítélt gépben, melyet túlságosan is gazdaságtalan volna megjavítani, tudatot fedeznénk fel, az nyomban megváltoztatná döntésünk jellegét: egy anyagi tárgy, pl. egy gramofon megsemmisítéséből egy olyan személyiség likvidálása, tudatos elpusztítása
112 válna, amely tudatában lenne saját pusztulásának. No de egy gramofont olyan bekapcsoló szerkezettel szerelhetünk fel, amely nyomban, ahogy megérinteni akarjuk, bekapcsolja a lemezt, amelyről ilyen kiáltásokat hallanánk: „Jaj! Könyörgök, kíméld meg az életemet!" – nos, az ilyen kétségkívül lélektelen szerkezetet vajon hogyan különböztethetünk meg egy gondolkodó géptől? Csakis úgy, ha sikerül beszélgetésbe elegyedni vele. Allan Turing angol matematikus Tud-e gondolkodni a gép? 14 c. művében döntő ismérvnek az „utánzási játékot" javasolja, amely abból áll, hogy a Valakinek spontán kérdéseket teszünk fel, és válaszaiból kell megállapítanunk, hogy ez a Valaki ember-e vagy gép. Ha nem vagyunk képesek a gépet megkülönböztetni az embertől, akkor el kell ismernünk, hogy a válaszoló gép emberként viselkedik, vagyis saját tudata van.
A magunk részéről ehhez hozzátehetjük, hogy az említett játék tovább bonyolítható. Mégpedig kétfajta gép képzelhető el. Az első egy „közönséges" számítógép, amely ugyanannyira bonyolult, mint az emberi agy: lehet vele sakkozni vagy elbeszélgetni könyvekről, a világról, általában bármely témáról. Ha egy ilyet felnyitnánk, csatolt áramkörök tömegét találnánk benne, amelyek az agy neuronhálózatához hasonló hálózatba kapcsolódnak össze, meg emlékezetblokkokat stb. stb. láthatnánk.
A második géptípus teljesen másféle. Ez egy bolygó (vagy éppenséggel világegyetem) nagyságúvá megnövelt Gramofon. Igen sok, mondjuk száztrillió feleletet rögzítettek rajta - minden elképzelhető kérdésre rögzítették a feleletet. Amikor tehát feltesszük a kérdést, akkor az ilyen gép egyáltalán „semmit sem ért meg" a kérdésből, ámde a kérdés külső megjelenése - vagyis hangrezgéseink sorozata bekapcsol egy bizonyos relét, amely azután elindítja a megfelelő választ tartalmazó hanglemezt vagy szalagot. A technikai kérdéseket hagyjuk figyelmen kívül. Magától értetődik, hogy egy ilyen gép nem gazdaságos, és senki sem fog ilyet készíteni, mivel nem is lehet megépíteni, de főként azért, mert azt sem tudjuk, hogy miért is kellene megvalósítani. A kérdés elméleti oldala azonban érdekel bennünket. Mert ha azt a kérdést, hogy egy gépnek van-e saját tudata, a gép viselkedése, nem pedig belső felépítése dönti el, akkor vajon nem hamarkodnánk-e el a döntést, kimondva, hogy a „kozmikus gramofonnak" saját tudata van? Ezzel nem értelmetlenséget állítanánk-e? (Vagy pontosabban valótlant?)
Mert hát be lehet-e programozni az összes lehetséges kérdéseket? Annyi biztos, hogy egy ember átlagosan milliárdra sem felel egész élete során. Pedig mi, minden esetre számítva, ennek sokszorosát rögzítenénk a lemezre. Tehát mit tegyünk? A játékot kellően hajlékony stratégiával kellene játszanunk. Feladjuk a gépnek (illetve annak a Valakinek, nem tudjuk ugyanis, hogy kiről van szó, mert a beszélgetést, mondjuk, telefonon folytatjuk), azt a kérdést, hogy szereti-e az anekdotákat. A gép tegyük fel, azt feleli, hogy természetesen szereti a frappáns históriákat. Elmondunk neki tehát egyet. A gép nevet. (Pontosabban nevető hang hallatszik a telefonkagylóban.) Nos: vagy az anekdotánk is ott van a lemezen, s ez lehetővé tette, hogy a megfelelő reakciót kapcsolja be, ti. a nevetést - vagy pedig valóban gondolkodó géppel van dolgunk (illetve esetleg emberrel: ezt még nem tudjuk). Egy ideig még eldiskurálgatunk, és váratlanul azt kérdezzük tőle, emlékszik-e még az anekdotára, amelyet tőlünk hallott. Ha valóban gondolkodó, akkor emlékeznie kell. Tehát azt mondja, hogy emlékszik. Erre megkérjük, hogy ismételje el a saját szavaival. Ezt már igen-igen nehéz volna beprogramozni: mert arra köteleznénk „Kozmografonunk" tervezőjét, hogy ne csak a létezhető kérdésekre adandó feleletsorozatot rögzítse a lemezén, hanem az összes elképzelhető mondatsorozatot is rájátssza, amely a beszélgetésekben egyáltalán előfordulhat. Ez pedig nyilvánvalóan olyan hatalmas memóriaegységet - lemezt vagy magnószalag-mennyiséget - követelne meg, amit az egész Naprendszerben sem lehet elhelyezni. Tételezzük fel, hogy a gép nem tudja elismételni az anekdotánkat. Lelepleztük tehát: gramofon. A hiúságában megsértett konstruktőr hozzálát a gép tökéletesítéséhez: olyan emlékezettel látja el, amelynek segítségével már vissza tudja idézni a korábban hallottakat. Ezzel azonban már meg
113 is tette az első lépést a gramofon-géptől a gondolkozó gép felé. A lélektelen (tudat nélküli) gép ugyanis nem ismerheti fel, a csupán némi apró formai eltéréssel feltett, de azonos tartalmú kérdés azonos voltát. Éppen ezért az ilyen kérdések: „Szép idő volt-e tegnap?" - „Kellemesnek bizonyult-e a tegnapi időjárás?" stb. stb.: ezek a lélektelen gép számára mind különbözők, a gondolkodó gépnek azonban azonosak. Az egyre-másra leleplezett gépet tehát konstruktőrjének állandóan át meg át kell építenie. Az átépítések hosszú sorozata után a gépbe betáplálná a dedukció és az indukció képességét, a gondolattársítás képességét, az azonos tartalmú, de különféleképpen megfogalmazott kérdések azonos „lényegének" megragadását is. Végül is eljutna a már „közönséges" gondolkodó gép megalkotásához.
Így merül fel egy igen érdekes kérdés: tulajdonképpen mikor, mely pillanatban jelenik meg a gépben a tudat? Tegyük fel, hogy a konstruktőr nem építette át a gépet, hanem mindegyiket múzeumba tette, és következő modelljét is az alapoktól kezdte építeni. Tízezer gép áll már a múzeumban: ennyi volt az egymás után következő módosított modellek száma. Ez mind együttvéve folyamatos átmenetet képvisel a zenélődobozhoz hasonló „lélektelen automatától" a „gondolkodó gépig". Vajon már a 7852. változatnál tudatos-e a gép, vagy csak a 9973-nál válik azzá? Abban különböznek egymástól, hogy az első nem tudott számot adni róla, miért neveti el magát az anekdota hallatán, csupán azt ismételgette, hogy hallatlanul mulatságos - a második viszont tudja, hogy min nevetett. Az ám, de hát az emberek közt is vannak, akik nevetnek az anekdota hallatán, de képtelenek volnának megmagyarázni, hogy mi a mulatságos az elmondottakban - hiszen köztudomású, hogy a humor elmélete igen kemény dió. Hát ezekből az emberekből is hiányoznék a tudat? Szó sincs róla, csak éppen „lassan esik le náluk a tantusz", hadilábon állnak az intelligenciával, eszük nem gyakorlott a problémák analitikus megközelítésében, a gép esetében viszont nem azt kérdezzük, hogy intelligens, okos vagy butuska a gép, hanem csak az érdekel bennünket: van-e tudata vagy sem.
Eszerint valahogy úgy kellene vennünk, hogy a N° 1. modell nulla tudatú, a N° 10 000. viszont teljes tudattal rendelkezik: az összes közbenső gépek tudata pedig egyre növekvő sorozatot alkot. Ez a megállapítás megmutatja, hogy milyen reménytelen vállalkozás a tudat megjelenésének pontos megállapítása. A gép egyes elemeinek („neuronjainak") kikapcsolása a tudatnak csupán olyan jelentéktelen, kvantitatív változásait („gyengüléseit") hozza magával, amilyeneket az élő agyban egy lezajló betegség vagy a sebész kése okoz. A megszerkesztésénél felhasznált anyaghoz, sem pedig a „gondolkodó" berendezés méreteihez a problémának semmi köze sincs. Gondolkozó elektromos gépet lehet szerkeszteni olyan különálló blokkokból, amelyek az agy különálló tekervényeinek felelnek meg. Most pedig válasszuk szét ezeket a blokkokat, és osszuk szét őket az egész Földön úgy, hogy az egyik Moszkvába, a másik Párizsba, a harmadik Melbourne-be; a negyedik Yokohamába kerüljön és így tovább. Ezek az egymástól különválasztott blokkok önmagukban „pszichikailag halottak", ha viszont összekapcsolódnak (pl. telefonkábelek révén), akkor egyetlen egész személyiséget, egységes „gondolkodó homöosztátot" alkotnak. Az ilyen gép tudata természetesen nincs sem Moszkvában, sem Párizsban, sem Yokohamában, hanem bizonyos értelemben valamennyi városban ott van, másik értelemben pedig egyikben sincs. A tudatról aligha mondható el ugyanis olyasmi, mint ami a Visztuláról elmondható, hogy ti. a Tátrától a Balti-tengerig nyúlik el. Az emberi agy is ugyanezt a problémát tárja elénk - ha nem is ilyen élesen -, hogy a véredények, a fehérjemolekulák és a kötőszövetek ugyanis mind az agy belsejében helyezkednek el, de nem a tudat belsejében: még azt is lehetetlen kimondani, hogy hol van a tudat: közvetlenül a koponyatető alatt, avagy inkább lejjebb, a fülnél, a fej két oldalán... Az egész homöosztátban „szétszórtan" található meg, annak egész működési hálózatában egyszerre van jelen. S ha az értelmet a megfontoltsággal össze akarjuk egyeztetni, akkor nem mondhatunk többet erről a tárgyról.
114 AZ INFORMÁCIÓVAL JÁRÓ GONDOK
Már a végéhez közeledünk azoknak az elmélkedéseinknek, amelyeket a kibernetika különféle, de a fő területétől meglehetősen távol eső kérdéseinek szenteltünk. A kibernetika az egyik legforradalmibb ágazatában már megfogalmazta az információ változásait irányító törvényeket, és ezáltal a tudomány történetében elsőnek vert hidat a korábban hagyományosan humánnak tekintett tudományágak - pl. a logika -, valamint a fizika egyik ágazata, a termodinamika között. Az információelmélet különféle alkalmazásairól már beszéltünk - sajnos nagyon is általánosan és némileg ködösen is, mivel ebből a könyvből hiányozni kell annak az egzaktságnak, amelyet csak a matematika felhasználása tesz lehetővé. Most pedig vegyük fontolóra, hogy mi is voltaképpen az információ, és milyen helyet foglal el a világban.
Az információ fogalma a fizikától - szülőanyjától - olyan távol eső területeken, mint amilyen pl. a költészet és a festőművészet éppen most csinálja meg a maga karrierjét, s nyomban meg is mondjuk, ez a karrier felülmúlja a fogalom jelenlegi jelentőségét, ámbár azt már nem tudjuk, vajon a jövőbeli lehetőségeit is meghaladja-e. Sokat beszélnek az információmennyiségről, mielőtt azonban hozzáfognánk a méréshez, hasznosabb lesz egy kétségkívül alapvetőbb problémát megvizsgálnunk, miben áll az információ sajátossága, mivel anyagi jelenség ugyan, ámde nem anyag és nem is energia.
Ha az egész világegyetemben egyetlenegy élőlény sem volna, a csillagok meg a kövek létezésén ez mit sem változtatna. De léteznék-e ebben az esetben információ? Létezhetett volna-e akkor Hamlet? Egy bizonyos értelemben - igen: mint olyan, nyomdafestékfoltokkal elborított tárgy, amelynek a neve: könyv. Ebből azonban tán az következik, hogy annyi Hamlet létezik, ahány példánya ennek a könyvnek létezik? Szó sincs róla. A rengeteg csillag rengeteg csillag marad, függetlenül attól, hogy megfigyeli-e valaki a csillagokat vagy sem. A sok csillag esetében még akkor sem mondhatjuk, hogy mindezekben az esetekben ugyanarról a csillagról van szó, még ha ideálisan hasonlítanak egymásra, akkor sem. Egymillió könyv, amely mind a Hamlet címet viseli: egymillió fizikai tárgy, amelyek azonban mind az egyetlenegy Hamletnek a megismétlődései, milliónyi megismétlődései. Ebben áll a szimbólum, vagyis az információ részecskéje és az anyagi hordozója közötti különbség. A Hamletnek mint fizikai tárgyak tömegének, amelyek információt hordoznak, létezése nem függ az értelmes lények létezésétől. Ezzel szemben a Hamlet csak akkor létezhet mint információ, ha olyasvalaki is létezik, aki el tudja olvasni, meg tudja érteni. Ebből pedig az az eléggé meghökkentő következtetés fakad, hogy a Hamlet nem része az anyagi világnak, legalábbis mint információ nem az.
Azt is mondhatnánk, hogy az információ létezik, akár vannak értelmes lények; akár nincsenek. Vajon egy megtermékenyített szalamandratojás nem tartalmaz-e információt? Természetesen tartalmaz, sőt még többet is, mint amennyit a Hamlet: a különbség abban rejlik, hogy a Hamlet c. könyv statikus struktúra, amely csupán az olvasás, tehát az emberi agyban lejátszódó folyamat során válik dinamikussá, míg a szalamandratojás dinamikus struktúra, amely „önmagát olvassa el", vagyis olyan fejlődési folyamatokat indít el, amelyek az érett szervezet kifejlődéséhez vezetnek. A Hamlet mint könyv, lényegénél fogva statikus struktúra. Ámde „dinamikussá" tehető. Tegyük fel, hogy egy csillagmérnök arra alkalmas kódoló berendezés segítségével a Hamlet szövegét egy hatalmas csillagra „kapcsolja rá", majd meghalna a mérnök, és vele együtt a világegyetem minden értelmes lénye kipusztulna. A berendezés „olvassa" a Hamletet, vagyis a szövegét betűről betűre átalakítja olyan impulzusokká, amelyek e csillagnak pontosan meghatározott változásait idézik elő. A csillag a protuberanciáival, összehúzódásaival és tágulásaival, életének tüzes lüktetésével
115 „leadja" a Hamletet. A Hamlet a csillag sajátos kromoszómakészletévé lett, mivel ugyanúgy irányítja a csillag változásait, mint ahogyan a megtermékenyített petesejt kromoszómái irányítják a magzat kifejlődését.
Még most is azt állíthatjuk, hogy a Hamlet nem része az anyagi világnak? Nem, nem, most sem az. Megalkottunk egy hatalmas információleadót, egy csillagot, valamint megalkottuk hozzá a közvetítő csatornát - a világegyetemet. Ámde továbbra is hiányzik a címzett, nincs aki átvegye ezt az információt. Azt is feltételezhetjük, hogy azok a kisugárzások, amelyeket ez a csillag akkor bocsát ki magából, midőn Polonius meggyilkolásának jelenetét „adja le", a szomszédos csillagokat is kirobbanásokra késztetik. Tételezzük fel, hogy a kitörések eredményeként e csillagok körül bolygók keletkeznek, és amikor Hamlet halálának leadására kerül sor, addigra ezeken a bolygókon már az élet első csírái is jöjjenek létre, míg az az igen kemény sugárzás, amelynek formájában a csillag a tragédia utolsó jeleneteit „adja le", növelje meg azon élőlények öröklődési anyagában a mutációk gyakoriságát, amelyekből egyszer majd kialakulnak az ősmajmok. Mindez kétségkívül roppant érdekes jelenségsorozat - de vajon mi a közös ebben a Hamlet tartalmával? Semmi. Lehetséges, hogy az talán csak a szemantikus információhoz tartozik? Az információelmélet ezzel nem törődik. Az csupán az információ mennyiségét méri. No jó, de hát mennyi információt tartalmaz a Hamlet? Ez a mennyiség azzal a valószínűséggel arányos, amivel az információ a hírközlő-csatorna kimeneténél, vagyis ott, ahol a vevő, azaz a címzett van, megjelenik. De hát ki a címzett? És hol végződik az információt közvetítő csatorna? Az Androméda-csillagképben? Vagy talán az Androméda-ködben? Feltételesen fogadjuk el „címzettnek", mondjuk a „leadóhoz" közeli egyik csillagot. Hogyan számítsuk ki ez esetben a valószínűséget? A negatív entrópia útján? Ilyesmi lehetetlen, hiszen az entrópia csupán akkor jelenti az információ mértékét, ha a rendszert, amelyben az entrópiát megmérjük, a termodinamikai egyensúly állapota jellemzi. És ha nem? Nos akkor a kapcsolat a vonatkoztatási rendszer függvénye. És hol ez a rendszer? Ott volt Shakespeare fejében, agyának felépítése és a Shakespeare-t felnevelő, kialakító egész civilizáció határozta meg. De most nem létezik ez a civilizáció, és semmilyen más civilizáció sem, csupán egy pulzáló csillag, amelyet egy „tolmácsberendezés" segítségével a Hamlet c. könyvre „kapcsoltak" rá. Ez a csillag egyébként csupán erősítő: az információ a könyvben van. Tehát mit jelent mindez együttesen?
A nyelv: szimbólumrendszer, jelképei nyelven kívüli szituációkra vonatkoznak. Mondható, hogy ugyanúgy létezik lengyel nyelv, ahogyan az átöröklés nyelve (a „kromoszómanyelv") létezik. Az emberi nyelv mesterségesen megalkotott információhordozó. A kromoszómanyelv: a biológiai evolúció által alkotott információs kód. Mindkét nyelvnek megvannak a címzettjei, és megvan a jelentősége. A szalamandratojás meghatározott génje meghatározott vonását szabja ki a szervezetnek (a tényleges szimbóluma ennek a vonásnak, egyúttal pedig a magzatfejlődés folyamatában - annak potenciális építője). Ha a tojás a szalamandrát ugyanúgy „meghatározza" (tartalmazza konstrukciójának leírását), ahogyan a Hamletet a nyomtatott papír (mert tartalmazza az eljátszandó színdarab konstrukcióját), akkor ebből az is következik, hogy a kontraktáló köd „meghatározza" a folyamat következtében belőle képződő csillagot (miután tartalmazza a nélkülözhetetlen konstrukciós feltételek összességének leírását).
De akkor a hullófélben levő bomba a robbanás szimbóluma, a villám a mennydörgésé, a bélgörcs pedig a - hasmenésé. Nos, ez az álláspont elfogadhatatlan. A szimbólum lehet ugyan tárgy, de nem erre a tárgyra vonatkozik, hanem valamely másra. Amikor a teherhordók kicipelik a raktárból az elefántcsontot, akkor a néger kavicsokat rak le. E kavicsok tárgyak ugyan, de valami más tárgyra
116 vonatkoznak - az adott esetben az elefántagyarakra vonatkozó szimbólumok. A szimbólum elvileg nem azonos a jelenségnek magának korai fejlődési fokával: legalábbis az emberi információs technika szférájában nem az. Egy szimbólumot hozzákapcsolni ahhoz, amit meghatároz, önkényes eljárás (ami nem jelenti azt, hogy csak valaki szeszélyétől függ, hanem azt, hogy ezzel még nem hozunk létre valamiféle viszonyt a szimbólum és annak denotátuma között). Lényegében véve a gének nem szimbólumok, minthogy ténylegesen azt a különleges esetet képviselik, amikor az információ hordozója egyúttal későbbi „jelentésének" kezdeti szakaszát képviseli. Megállapodhatunk abban, hogy szimbólumoknak tekintjük őket - ez a meghatározás kérdése, és nem az empirikus kutatásé, hiszen nincs olyan empirikus kutatás, amely kiderítené, hogy egy gén a kék szem „szimbóluma"-e, avagy csupán „ennek az információnak hordozója". Az ilyen meghatározás nem volna praktikus, hiszen akkor a gén szó a szimbólum szimbólumává válna, s ezenkívül - a megszokott értelmezés szerint - a szimbólumok nem képesek spontán átalakulásra (kémiai egyenletek jelei nem lépnek egymással kémiai reakcióba). Ezért jobb a gént (önálló átalakulásra képes) információs jelnek neveznünk. Következésképpen a jel általánosabb fogalom.
A jel eleve feltételezi az információ létezését (az kódjának egy része), az információ pedig csupán akkor létezik, ha van címzettje. Amilyen jól tudjuk azt, hogy a Hamletnek ki a címzettje, azt is olyan jól tudjuk, hogy a ködöknek nincs címzettje - no de vajon ki a címzettje a szalamandratojásban rejlő kromoszomális információnak? Az érett szervezet nem az: ez csak meghatározott „későbbi stádiuma" az információ-átadásnak. Ez a szervezet a maga részéről ugyancsak rendelkezik címzettel - de hol? A szalamandra nem tud élni sem a Holdon, sem a Szaharában, hanem csakis mocsaras partú folyóban, amelynek vize élelmet ad a számára, és ahol, partnereket találva, szaporodhat. Tehát a szalamandra genetikai információjának címzettjei: az a bizonyos környezet az adott fajhoz tartozó teljes populációval, valamint mindazok az egyéb szervezetek, amelyeket ő fog felfalni, illetve, amelyek majd őt falják fel. Röviden: a genetikai információ „felvevője" az egyed biogenetikus környezete. Ebben fog más szalamandrákat nemzeni, ami által folytatódik a genetikai információ körforgása, mint az evolúciós folyamat része. Analóg módon: a Hamlet létezését lehetővé tevő „környezet" az emberi agy.
Ha azonban így van, akkor tulajdonképpen mért nem lehet azt mondani, hogy a ködben található információ címzettje a Tejútrendszer? Ha pedig nem a Tejútrendszer, akkor talán azok a bolygók, amelyeket a ködből keletkezett csillag valamikor majd létrehoz. Ezeken a bolygókon élet fog keletkezni, és eléri az értelmes színvonalat - talán ez az értelem lesz a nebuláris * információ címzettje?
A termodinamikából ismeretes; az információ (vagyis az entrópia) mennyisége egy zárt rendszeren belül nem növekedhet. Minthogy mi magunk csillaganyag-maradványból jöttünk létre, a világegyetem pedig zárt rendszert alkot (mivelhogy „kívüle" nincs semmi sem), mindebből egyértelműen következik az, hogy a Hamlet is, mint mindaz, amit az ember egyáltalán alkotott, kigondolt vagy hazudott, információ formájában ott volt már abban az ősködben, amelyből a galaxisok, csillaghalmazok, bolygók, mi önökkel együtt, valamint ez a könyv is keletkeztek. Így hát az egész kérdést kiválóan sikerült az abszurdumig visszavezetnünk.
A dolog nyitja az, hogy „információ önmagában" nem létezik. Még akkor sem, ha van címzettje. Információ csak egy meghatározott rendszerhez viszonyítva létezhet, amelynek keretei között a kiválasztás megtörténik. E kiválasztásnak (a természetes kiválogatódásnak) eredménye lehet egy szalamandra vagy (a Shakespeare agyában lejátszódó szelekcióval) egy „drámafaj".
* Nebula - köd. - Szerk.
117 Ha a rendőrség le akar tartóztatni egy gonosztevőt, akiről csak annyit tud, hogy Smithnek hívják, és egy bizonyos helységben lakik, akkor e név ismeretéből nyert információmennyiség még attól is függ, hogy hány Smith lakik a szóban forgó községben. Ha csupán egy, akkor egyáltalán nincs szó kiválasztásról, és az információmennyiség egységnyi. Ha a község összes lakóinak ugyanaz a családneve, akkor abban az értesülésben, hogy a gonosztevő neve Smith, az adott rendszer szempontjából nulla információ rejlik. Mellesleg megjegyezhetjük: némelyek felfogása szerint negatív információ is létezik: az ismertetett esetben a negatív információ az volna, ha a rendőrséghez olyan bejelentés érkeznék, hogy az ott lakó gonosztevőt Brownnak hívják. 15
Az információ mértéke tehát viszonylagos, és az összes elképzelhető lehetőségek (állapotok) eleve elfogadott halmazától függ. Az adott jelenség lehet szimbólum, vagyis a szóban forgó jelenség potenciális állapotainak elfogadott halmazára vonatkoztatva információk hordozója, de az is lehet, hogy nem az, ha a halmaz (vagy a vele kapcsolatos vonatkoztatási rendszer) megváltozik. Tegyük hozzá: igen ritka eset, hogy a természet egyértelműen határozza meg a lehetséges állapotok halmazát. Az ember, aki többé-kevésbé tisztában van ezzel, a maga elé kitűzött cél figyelembevételével választja meg a maga halmazát, vonatkoztatási rendszerét, s ennek folytán a kapott információ nem a dolgok valóságos állapotának (a világnak) visszatükröződése, hanem egy olyan állapotnak a függvénye, amelynek értékei egyaránt függnek a természettől (a kutatott részétől), valamint attól a vonatkoztatási rendszertől, amelynek megalkotója az ember. (VII.)
KÉTSÉGEK ÉS ANTINÓMIÁK
1. Azt a merész „maximális programot", amelyet már a kibernetika megalkotói vázoltak fel, az utóbbi esztendőkben többször is meglehetősen éles bírálat érte: utópiának vagy éppenséggel mítosznak minősítették, amire csak egy példát idézünk, Mortimer Taube könyvének alcímét: The Myth of Thinking Machines. 16
„Megfigyelhetjük – írja Taube –, hogy az óriási mesterséges agy, a fordítógép, a tanulógép, a sakkozógép, a felfogó gép stb., amelyekkel irodalmunk telis-tele van, mind azoknak az embereknek köszönheti a »létezését«, akik lebecsülik a feltételes mód jelentőségét. Ezt a játékot így játsszák. Először is kijelentik, hogy némi jelentéktelen technikai részletektől eltekintve, a gép programja azonosítható magával a géppel. A következő lépés az, hogy egy nem létező program blokkvázlatát azonosítják magával a programmal. Legvégül pedig: az a kijelentés, az hogy egy nem létező program blokkvázlata a nem létező gép számára elkészíthető, már egyszeriben azonos is e gépnek a létezésével. Pontosan ilyen módon »jöttek létre« Uttley feltételes valószínűségű gépei, Rosenblatt »perceptronja«, Simon, Shaw és Newell komplex probléma-analizátorai és mindazok a nagyszámú nem létező gépek, amelyekre az irodalom úgy hivatkozik, mintha léteznének."
Valamivel később pedig, „az ember mint gép" problémával kapcsolatban ezt olvassuk: „...íme a klasszikus circulus vitiosus – 1. javasolnak megépíteni egy agy-modellező gépet, noha az emberi agyat még nem írták le; 2. a gép részletesen leírt jellemzőit az agy jellemzőivel analógnak jelentik ki; 3. ezek után azt a »felfedezést« teszik, hogy a gép ugyanúgy viselkedik, mint az agy... A hiba lényege: azt »fedezik fel«, amit posztuláltak."
Amilyen mértékben maga a konstrukciós előrehaladás már rácáfolt Taube egynémely következtetésére, úgy vált feleslegessé, hogy vitába szálljunk 1961-ben kiadott könyvével. Nemcsak hogy perceptron létezik, de ismeretesek már a gépi sakkjátékok reális programjai is – igaz, hogy még
118 csak közepes játékosi szinten játszanak a gépek, bár nem értjük, miért kell a sakkozógépek létezésének elismerésével addig a percig várni, amikor az utolsó, még le nem győzött sakkvilágbajnok is mattot kap egy elektronikus géptől, hiszen az emberek túlnyomó többsége még az említett közepes szinten sem tud játszani (akiknek sorába - bár ez nem érv - sajnos e sorok írója is beletartozik).
Taube azonban a maga polemikus, helyenként nihilista színezetű könyvében a kutatóknak egy bizonyos körére vonatkozóan reprezentatív módon néhány, további figyelmünkre méltó ellenvetést hangoztatott. Újból felvetette azt az immár szinte klasszikus dilemmát, hogy „gondolkozhat-e a gép?" - a kérdést két részre, a szemantikus, illetve az intuitív jellegű működés problémájára osztva szét. Úgy tűnik, hogy a formális eljárásnak valóban megvannak a maga korlátai, amelyek a deduktív rendszerek elégtelenségéről szóló Gödel-tételből fakadnak, és hogy tisztán algoritmusos módszerekkel aligha lehet valóban sikerrel az egyik természetes nyelvről a másikra fordítani, minthogy a kettő közt hiányzik a kölcsönösen egyértelmű megfelelés viszonya. Ezzel a kérdéssel egy kissé később ismét foglalkozunk. Mielőtt azonban rátérnék az intuíció eléggé homályos fogalmának taglalására, jegyezzük még meg, hogy Taubénak akkor is igaza van, amikor rámutat arra, milyen gyakran lehet az ember és a gép működésének ugyanaz az eredménye ugyanakkor, amikor az azonos eredményeket adó folyamatok különböznek egymástól. Ebből fakad az az óvatosságra intő megállapítás, miszerint a meghatározott feladatok megoldására beprogramozott berendezések tanulmányozása során felmerülő megfigyelések legtöbbjét nem szabad könnyelműen az ember pszichikai műveleteinek szférájára kivetíteni. Az ember és a gép effajta összehasonlításának egyébként még további fokozatai is vannak - könnyen előfordulhat ugyanis, hogy különböző embereknél egymástól igen eltérő agyműködési folyamatok vezetnek egyforma eredményekhez. És, végül, még ugyanaz az ember is, akit több ízben algoritmikai szempontból ugyanabba az osztályba tartozó feladat elé állítottak (tehát a feladatoknak olyan osztályáról van szó, amelyeknek esetében a megoldás algoritmusa ismeretes), gyakran különféle módon oldja meg e feladatokat; az emberi magatartásnak ez az eltérő jellege, szabálytalan volta, kétségkívül megkeseríti az életét mindazoknak, akik az agyfolyamatok modellezésével foglalkoznak.
Ami azonban az intuíciót illeti, automatizálásának, tehát az agyon kívüli reprodukálásának, utánzásának problémája közel sem tűnik olyan reménytelennek, mint ahogyan Taube gondolja. Érdekes kutatások folytak abban az irányban, hogy az ember heurisztikáját a sakkjáték példáján hasonlítsák össze a gép heurisztikájával, éspedig azért, mert a sakkjátékot a „szemantika nem terheli", és a játékfeladatok megoldása - legalábbis bizonyos mértékben - független az olyan mindenfajta „értelmezésektől", amelyek annyi kínzó keveredést okoznak a pszichikai műveletek egész területén. De hát - ezt kell először felvetnünk - mi is az a heurisztika? Tyihomirov szovjet tudós, aki a fentebb említett kutatásokat folytatta (ld. a Voproszi Filoszofii c. folyóirat 1966. évi 4. számát), meghatározott általános szabályokat ért rajta, amelyek alapján az alany olyankor igyekszik megoldani az eléje állított feladatokat, amikor az összes lehetséges alternatívákat módszeresen végigpróbálni lehetetlen (pontosan ilyen a sakkjáték: ott az elképzelhető összes játszmák száma nagyságrendben eléri a 1099 értéket). Korábban megpróbálták kielemezni a sakkozónak ezt a heurisztikáját („ráhibázó készségét"): azt kívánták tőle, hogy a parti közben végig fennhangon gondolkozzék. Kiderült azonban, hogy a „nyomozási" (az optimális manővert kereső) műveletek többsége nyelv alatti szinten zajlik le, ezekről egyébként a játékos nem is ad számot önmagának. Tyihomirov ezután a sakkozók szemmozgását rögzítette; ekkor viszont az derült ki, hogy a játékos keresői heurisztikája, amelyet ez a mozgás legalábbis részben tükrözött, meglehetősen bonyolult struktúrájú. Az orientációs sáv szélessége szakadatlanul változik, vagyis a sakkasztalnak és a rajta felállított figuráknak az a
119 körzete, amelyet a játékos a legaktívabban figyel, szemgolyójának mozgatásával jelezve bizonyos, igen gyorsan felépített, mintegy „próbálgatott" húzássorozatokat (tehát bizonyos „befelé vitt" játszmaelemeket, egymás után végigvizsgált műveletsorozatokat). Ha az ellenfél húzásai megfelelnek a belső várakozásnak, tehát a játékos jóslatainak, akkor ez a sáv minimumra szűkül össze, és ellenkezőleg: minden meglepetésnek számító, előre nem látott húzás nyomán a tájékozódási keresések sávja jelentősen kitágul, és az előállott szituációnak a korábbinál sokkalta messzebb menő újratanulmányozása következik be. Különösen érdekes pedig az, hogy egy bizonyos fajta „inspirációt", vagyis „hirtelenül felötlő" taktikai ötletet - hasonlóan ahhoz az „alkotói sugallathoz", amelyet a klasszikus anekdota a „heuréka!" felkiáltáshoz kapcsol - igen gyors szemmozgások sorozatai szokták megelőzni, mégpedig abban az időszakban, amikor a sakkozónak még sejtelme sincs róla, hogy nyomban valamilyen ötlet fog majd az „agyában megszületni". Ebből pedig az következik, hogy az a bizonyos váratlanság, vagyis a teljesen új gondolatnak „a semmiből való előbukkanása", amit szubjektíven „megvilágosodásnak", „feltárulásnak" fogadunk, csak látszat vagy önámítás, amely introspektív önismeretünk tökéletlenségéből ered, holott valójában minden ilyen ötletet a maximálisra felfokozott sebességű információgyűjtés előz meg (az információk az adott esetben a sakktábláról erednek), az ötlet felbukkanásának „váratlan" jellegét pedig a küszöb alatti szinten már megszervezett, és legalábbis vázlatosan kidolgozott információnak a tudat területére való behatolása okozza, vagyis az információ átmenete az alsóbb integrációs szintről arra a legmagasabb szintre, amelyen a legeredményesebb cselekvés terve véglegesen megformálódik.
Természetesen továbbra sincs fogalmunk arról, hogy mi történik az agy dinamikájának ezeken a bizonyos alsóbb szintjein; e tapasztalatok azonban minden egyes esetben igazolják azt a hipotézist, miszerint az agy által felfogott bemenő jelzések információs feldolgozása több lépcsőben zajlik le. Ha egyáltalán lehet algoritmusról szólni az agyműködéssel kapcsolatban, a feladatok megoldásánál egyszerre sok, részint egymással kölcsönösen összefüggő, részint független algoritmus működik közre. Az agy mintegy az egymástól meglehetősen függetlenül működő alrendszerekből tevődik össze teljes rendszerré; ráadásul az, amit mi „tudatnak" nevezünk, esetleg - ha képletesen akarjuk magunkat kifejezni - az egyik oldal felé „húzhat"; az ember igen homályosan számot ad magának arról, hogy „valami" letaszítja őt a tudatosan megválasztott útról - jóllehet a tudatában még semmiféle más konkrét cselekvési megoldás nem alakult ki. Kissé metaforikus értelemben azt mondhatnánk, hogy a tudat alatti szférák, még az előtt, mielőtt a tudatnak az információs feldolgozás kész eredményét át tudnák adni „valahogyan" - talán az emocionális feszültség „csatornáin"? - értesítik a tudatot arról, hogy „meglepetés" várható. Minél sürgősebben el kell azonban vetnünk az ilyenfajta szemléletességet, mert különben az intuitív heurézis modellozására törekvő konstruktőr dühöngeni fog, hiszen ő, a maga műhelyében az önvizsgálat legkifinomultabb „szellemi monológjának" a nyelvével sem tud kezdeni semmit, az miben sem segíti.
A sakkozó (vagyis sakkozásra beprogramozott) gép olyan heurézist gyakorol, amelyre programja (s hozzátehetjük: tanulásra is képes programja) szánja. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy igen sok függ a programozó tehetségétől (minthogy a programozás kétségkívül tehetség kérdése). A gép egy időegység alatt összehasonlíthatatlanul több műveletet tud megvizsgálni, mint az ember (kb. milliószorta gyorsabban dolgozik az embernél), s az ember mégis legyőzheti, minthogy sajátos dinamikus integrációra képes: a bábuk mindenkori elhelyezkedését, ha vérbeli sakkozó, egységes és összetartozó rendszernek, összefüggő egésznek fogja fel, amelyet határozottan kifejezett, de szertefutó, „szétágazó" fejlődési tendenciák jellemeznek. A gép különböző taktikákat alkalmazhat, meghatározott lépésekkel újabb lépéseket készíthet elő, cselt is alkalmazhat stb., de mindenkor kénytelen „felmérve
120 összegezni" a sakktáblán kialakult helyzetet, s persze nem készíthet prognózist sok lépéssel előbb, mivel ez fizikai lehetetlenség még a gép számára is. A sakkozó embert heurézise mégiscsak képessé teszi olyan összevonásokra, amilyenek megtételére a gép nem képes. A sakktábla valahogyan emocionális-formális értéket nyer az ember esetében, hogy azt holmi egyéniesített egészként fogja fel. Csakis az integrációnak ez a szintje, amely a sakktáblát - a bábuk helyzetének még a legcsekélyebb különbözősége esetében is - teljesen másnak láttatja, csakis ez teszi lehetővé, hogy egy nagymester egyidejűleg több tucat partit játsszon le.
Miután képességeinknek ilyen - „gépi" szemszögből nézve fenomenális - szintjét konstatáltuk, ezen a ponton egyelőre meg is kell állapodnunk. Akárhogyan is, de az emberi heurézis az összes élőlények „heuréziséből" származik, de mivel az élő szervezetek a keletkezésüktől kezdve mindig hiányos és pontatlan információkra voltak kénytelenek cselekvésükben támaszkodni, ez csak megközelítő invariánsok megállapítására vagy szétfolyós döntések elfogadására kényszerítette őket. A modellezésben a kiinduló minta, legalábbis a kezdeti szakaszban, éppen ezért nem az olyan berendezés, amely a 100%-osan helyes vagy hamis döntés szigorú logikájára épül fel, mint működési elvre, hanem olyan berendezés, amely a „többé-kevésbé", az „úgy-ahogy", a „megközelítően" működési elv alapján dolgozik. Ha már a fejlődés az egész élő szervezetek színvonalán elsőnek éppen ilyen „berendezéseket" alkotott, ennek sokkal egyszerűbbnek kellett lennie, mint az explicite logikával dolgozó rendszerek megalkotásának. Tulajdonképpen minden ember, még az apró gyermek is, „akaratlanul" használja a nyelv nem tudatosult törvényeiben rejlő logikát, míg a formális logika tudományának tanulmányozása nem is akármilyen szellemi megerőltetést követel. És az a körülmény, hogy minden egyes idegsejtet parányi logikai elemnek tekinthetünk, semmit sem változtat a helyzeten. S hozzá kell még tennünk, hogy, bár az ilyen elemeknek a mennyisége durván számítva minden emberi agyban egyforma, mégis igen-igen jelentős különbözőségek tapasztalhatók közöttük, amelyeknek eredményeként az egyik emberből kitűnő fejszámoló, de gyenge matematikus lesz, a másikból kiváló matematikus, aki azonban nehezen végzi el a számtani alapműveleteket, a harmadikból zeneszerző, aki csak éppen a matézis ábécéjét képes elsajátítani, végül a negyedikből olyan személy, akiben egyaránt megvan az alkotó és a reprodukáló tehetség. Keveset tudunk arról, ami minden emberi agy működésében közös - az ilyen hatalmas eltérések materiális okairól meg éppenséggel semmit. Ez azután újabb nehézségekkel sokszorozza meg problémánkat. A kibernetikus éppen ezért üdvözli örömmel az olyan gépek megjelenését, amelyek legalább elemi szinten képesek megbirkózni bizonyos fajta megkülönböztető, azaz megismerési műveletekkel, tehát a „többé-kevésbé" alapon működnek - ha az ilyen megismerés általános formális elmélete még hiányzik is. A perceptronokra gondolunk.
Ezek „látó receptorokkal" (a szem recehártyájának durva utánzataival), valamint véletlen („lottószerű") módon összekapcsolt pszeudoneuron-elemekkel ellátott berendezések, amelyek egy viszonylag egyszerű algoritmus által irányított tanulási folyamat segítségével képesek az ábrák (egyszerű síkidomokból álló rajzok, pl. számjegyek vagy betűk) felismerésére. Az eddig megszerkesztett perceptronok egyelőre még primitívek *, és nem tudnak, mondjuk, emberi arcokat felismerni, persze nem tudnak „szöveget olvasni" sem - és mégis döntő lépést jelentenek a szövegolvasásra is képes gépek megszerkesztésének útján. Létezésük ugyanis hallatlanul leegyszerűsíti az összes előkészítő procedúrákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a megoldandó feladatokra vonatkozó informá-
* Ismét hangsúlyozzuk, hogy a megállapítás a könyv megírásának idejére vonatkozik, a fejlődés ezen a területen is rohamos. - Szerk.
121 ciókat a számítógépbe bevezessék: ma ugyanis minden ilyen feladatot előbb „le kell fordítani" a gép nyelvére, és ez a tevékenység, mivel nem gépesített eljárás, a gépet kezelő embereknek rengeteg idejét rabolja el. Az egyre bonyolultabb és egyre pontosabban működő, egyre „tehetségesebb" perceptronok megkonstruálása tehát igen sokat ígérő tevékenységnek látszik. Ez nem jelenti azt, mintha a perceptronok az agynak holmi „pontosabb" modelljét mutatnák, mint a számítógépek - annál kevésbé jelenti ezt, mert hiszen számítógépen a perceptron működése is modellezhető -, és azt sem igen állíthatjuk, hogy a perceptron „jobban hasonlít "az agyra, mint az ilyen gép. Minden effajta berendezés az agyműködés bizonyos elemi aspektusait modellezi a maga szűk működési területén - ennyi az egész, talán a leendő perceptronok közel visznek majd bennünket az „intuíció" megértéséhez. Tegyük hozzá: az ide vonatkozó irodalomban némi terminológiai zavar, illetve fogalmi tisztázatlanság uralkodik: a „heurisztikus viselkedést" némelyek „nem-algoritmikusnak" nevezik; ám az ilyesfajta meghatározás attól függ, mit tartunk algoritmusnak. Egy végletesen determinált működési utasítást-e, amely a működés folyamán az őt magát átalakító visszacsatolás folytán, „önmaga" alakul át a kezdetitől eltérő formájúvá? Itt bizonyos esetekben még „önprogramozásról" is beszélhetünk - ez ugyancsak részben némi zavar forrása -, mivel ez a fogalom a legkülönbözőbb viselkedési típusokra alkalmazható. A klasszikus digitális számítógépekben a programozás élesen elkülönül a programot realizáló, alárendelt munkavégző berendezésektől, az agyban viszont nem mindig tapasztalható ilyen éles elhatárolás. Attól a pillanattól kezdve, hogy a bonyolult rendszer működése „plasztikussá" válik, másként megfogalmazva, attól a pillanattól kezdve, amikor determináltsága viszonylagossá, relativisztikussá válik, amikor többé már nem egyszer s mindenkorra meghatározott, merev „előírások" egyirányú megvalósulását jelenti, akkor az algoritmus fogalma már nem alkalmazható közvetlenül a deduktív tudományokból átvett alakjában. Hiszen most is lehetséges determinisztikusan diktálni a viselkedést, de csupán egy bizonyos határig lehetséges ez (bizonyos számú lépés után a rendszer, mondjuk, „értesül" arról, hogy most kell az alternatívák egész halmazán belül megkezdenie a következő lépés „szabad megkeresését"; a rendszer ezután tehát a „próbák és hibák" módszerével kezd működni, amíg ki nem tapogatja az „optimális" értéket - pl. egy bizonyos funkció minimumát vagy maximumát -, s ezután megint a „merev" cselekvési utasítás kapcsolódik be egy időre). Ámde az is lehetséges, hogy az egész algoritmus, „az egyformán" kifejezés bizonyos értelmében véve, valószínűségi jellegűvé válik, vagyis a következő lépéseknek egyikét sem határozzák meg „apodiktikusan" a gép számára, hanem mindössze bizonyos területeket, azoknak megengedett kereteit jelölik ki, amelyek között vagy más fajtájú („lokálisan determinált") algoritmusok, vagy „a hasonlóságnak" (a „képek felismerésének", „alakok felismerésének", vagy pedig egyszerűen a leképzések hasonlóságának) megkeresésére irányuló „egybevető" műveletek indulnak el. Ez bizonyos „a priori megállapított" irányítás, „keresés", „kiegyenlítés", „indukció" típusú műveletekkel is kombinálódhat. Az pedig, hogy ekkor még mindig „algoritmussal", vagy pedig már „intuíción" alapuló „heurisztikával" van-e dolgunk, ugyanúgy megállapodás kérdése, mint ahogyan megállapodás jellegűek az olyan megállapítások, hogy a vírus kristályos alakban „nem élő", ámde a baktériumsejtbe behatolt vírus „eleven".
2. Milyenek lehetnek tehát azok a megkísérelt válaszok, amelyeket arra a kérdésre próbálunk adni, hogy vajon a „gépi gondolkodás" eredményei képesek-e az ember intellektuális lehetőségeinek plafonját meghaladni?
Talán helyes, ha felsoroljuk a lehetséges válaszokat, megjegyezve, hogy nem tudjuk, vajon ezek az összes változatok-e, és azt sem tudjuk, hogy közülük melyik az igaz.
122 a) A gépi gondolkodás - bizonyos elvi okok folytán - nem haladhatja meg az ember intellektuális plafonját. Ezt a válasz azzal indokolja, hogy azért nem, mert egyetlenegy rendszer sem lehet „értelmesebb" az embernél: már mi magunk is elértük a plafont, csak még nem tudunk róla. Vagy azért nem, mert az „ember" típusú gondolkodó rendszerekhez kizárólag egyetlen út vezet, a természetes fejlődés útja, amelyet legfeljebb „megismételni" lehet, ha egy egész bolygót használhatunk ehhez gyakorlóterünkül. Végül talán azért nem, mert a nemfehérjés rendszerek intellektuális szempontból (mint információátalakítók) mindig „rosszabbak" a fehérjéseknél stb.
Mindez igen valószínűtlennek tűnik, jóllehet kizárnunk az ilyen lehetőséget egyelőre nem lehet. Ezt kijelentve a heurisztikára támaszkodom, amely azt sugallja, hogy az ember mint értelmes lény, mégiscsak eléggé átlagos lehet, ha már a természetes kiválogatódásnak mintegy millió év alatt viszonylag kis számú paraméter alapján sikerült őt kialakítania. Létezhetnek nála „értelmesebbek" is, és a természet folyamatait utánozni is lehet, és különféle utakon juthatunk el olyan állapotokhoz, amelyekhez a természet másféle állapotok láncolatán át jutott el. Az ergodikus elmélet leendő fejlődése bizonyára sok mindent megmagyaráz majd nekünk a rejtvényeknek ebben a szférájában.
b) A gépi gondolkodás szintje meghaladhatja az ember„intellektuális plafonját" olyan értelemben, ahogyan a számtantanár okosabb a tanítványainál. Minthogy azonban az ember meg tudja érteni azt is, amihez nem önmagától jut el (a gyermekek megértik az euklidészi geometriát, ámbár nem ők maguk gondolták ki), az emberiséget nem fenyegeti az a veszély, hogy elveszíti „a gépek megismerő stratégiája" feletti ellenőrzést: mindig érteni fogja ugyanis, hogy mit, hogyan és miért tesznek. Nos, ezt a felfogást is elfogadhatatlannak tartom.
Tulajdonképpen mit is jelent az, hogy „a gépi gondolkodás meghaladhatja az ember intellektuális plafonját"? Ha tán olyasminek gondolják ezt a fölényt, ahogyan a tanító a gyermekkel szemben fölényben van, akkor hibásan értik a dolgok lényegét, hiszen a tanító ugyancsak nem a geometria alkotója. A tudomány megalkotóinak a viszonya a többi emberhez, ez a dolog lényege; ez az analógiája a „gép-ember" viszonynak. Ez pedig azt jelenti, hogy a gép elméletalkotásra képes, vagyis sokkal szélesebb tartományban képes a jelenségeknek ebből vagy abból az osztályából kiválasztani az invariánsokat, mint az ember. Ashby eredeti megfogalmazása szerint az intellektuserősítő nem helyettesítené a tudóst, mivelhogy nem több információszelektornál, a tudós munkáját pedig nem lehet az egyszerű kiválogatásra redukálni. Magától értetődik, Ashby gépe a kiválasztandó szituációk elemeiként valóban jóval nagyobb számú alternatívát tudna felsorakoztatni és mérlegelni, mint amennyire az ember képes, s egy ilyen berendezés reális és hasznos is lenne, ámde csak olyan helyzetekben, amikor tulajdonképpen útvesztőbe kerültünk, és ki kell választanunk azt az utat, amely továbbvezet, az olyan helyzetekben azonban haszontalannak bizonyulna, amikor előbb azt kell kitalálni, hogy egyáltalán milyen utak is léteznek (pl. „a folyamatok kvantálásának útja"). Intelligenciaerősítőnk tehát még első lépésnek sem tekinthető azon az úton, amely a tudósok alkotómunkáját automatizáló gép felé vezetne. Egy ilyennek a szerkezetét egyelőre még megközelítően sem tudjuk felvázolni, de azt legalábbis fő vonalaiban tudjuk, hogy mit is kell csinálnia a gnosztikai gépnek: bonyolult rendszerek elméletének megalkotásához a paramétereknek olyan nagy számát kell számításba vennie, amekkorával a jelenkori tudomány algoritmusai képtelenek megbirkózni. A fizikában a jelenségek egyes szintjeit elkülönítve lehet szemlélni (atomfizika, magfizika; szilárdtest-fizika, mechanika). A szociológia területén ez nem lehetséges, minthogy ott különféle (elkülönült-egyedi, plurális-tömeges) szintek váltakozva bizonyulhatnak vezető jellegűeknek, vagyis olyanoknak, amelyek meghatározzák a rendszer dinamikus trajektóriáját. A fő nehézség tulajdonképpen a számításba veendő változók mennyiségében rejlik. Annak a „gnosztikai gépnek", amely képes lenne megalkotni „a társadalmi
123 rendszer elméletét", a változók óriási számát kellene figyelembe vennie, ebben különbözne ez a folyamat az általunk ismert fizikai formalizmustól. Tehát a „gnosztikus alkotó" kimeneténél olyan elméletet kapnánk, amely egész egyenletrendszerrel kódolt formát öltött magára. Vajon képesek volnának-e az emberek bármit is kezdeni ezekkel az egyenletekkel?
Az így kialakuló helyzetet talán jobban megérthetjük egy biológiai példán. Ha egy petesejt információs tartalma egyenlő holmi lexikon információinak mennyiségével, és ha a genotípus dekódolt információival töltenék meg a lexikon köteteinek lapjait, egy ilyen lexikont csak azért lehetne elolvasni, mert az olvasója ismeri a fizikát, a kémiát, a biokémiát, az embriogenezis elméletét, az önszervező rendszerek elméletét stb. Egyszóval ismeri a megfelelő nyelvet, és a nyelv alkalmazásának szabályait. A gép által „megszült" elmélet esetében nem fogja ismerni eleve sem a nyelvet, sem annak szabályait, hanem előbb mind a kettőt meg kell tanulnia. A kérdés tehát végső alakjában így hangzik: megtanulhatja-e ezt az olvasó?
Elmélkedéseinkbe ehelyütt belép az időtényező is, mert az szemmel látható, hogy a baktériumsejtnek az osztódásnál a benne rejlő és az aminosavak, illetve nukleotidok nyelvére kódolt egész információ elolvasásához sokkal-sokkal kevesebb időre van szüksége, mint amennyire nekünk lenne szükségünk ugyanennek az elolvasásához. Amíg mi „szemünkkel és agyunkkal" egyetlenegyszer átfutnánk a baktérium „képletesített és átkódolt szövegén", az alatt az időtartam alatt maga a baktérium több száz osztódáson megy át, mivel minden egyes osztódás során hasonlíthatatlanul nagyobb sebességgel olvassa „saját magát". A „társadalmi elmélet" esetében viszont - vagy immár általánosságban: valamely szokatlanul bonyolult rendszerében - az olvasás időtartama akkora lehet, hogy az olvasó egyszérűen már csak ezért sem érti meg, hogy mit is olvas. Nincs ugyanis abban a helyzetben, hogy gondolatban műveleteket végezzen az egyenletek elemeivel : túlságosan is nagy hosszúságuk miatt kisiklanak figyelmének köréből, meghaladják emlékezetének lehetőségeit, igazi sziszifuszi munka elé állítják az olvasót, s ekkor a kérdés már így hangzik: vajon ezt a gép adta elméletet sikerülhet-e olyan alakra redukálni, amely eléggé egyszerű ahhoz, hogy az ember felfoghassa? Attól tartok, hogy ez nem lesz lehetséges. Ez persze nem jelenti azt, mintha a redukálás önmagában is lehetetlen volna, csupán az elméletnek az egyszerűsítések nyomán minden soron következő formája egyfelől még mindig túlságosan is távoli, még mindig nagyon is bonyolult lesz az ember számára az eredetihez képest, más felől pedig sokkal szegényebbé válik elemeinek elvesztése miatt.
A gép tehát, amikor redukál, ugyanazt teszi, amit a fizikus, aki a középiskolai matematikaanyag szegényes fegyvertárára támaszkodva magyarázgatja nyilvános előadáson a gravitációs hullámok elméletét. Vagy azt teszi, amit az egyszeri bölcs, aki tudásra szomjas királyának egymás után szállított - először tevekaravánra rakott egész könyvtárat, majd öszvérre málházva száz kötetet, végül pedig egy rabszolga által cipelt vaskos könyveket, mert a királynak a sorozatos „redukálás" után még mindig „túlságosan is bőven áradó" volt a tudás forrása.
Ebből látható, hogy immár fölösleges megtárgyalnunk egy ilyen (harmadik) lehetőséget:
c) A gép meghaladhatja az ember intellektuális plafonját, akár olyan területen is, amelyet az ember még képes, akár olyan területen, amelyet már nem képes felfogni. Ez a lehetőség azonban már a második feltevés megcáfolásánál jelentkezett következményként.
Valószínű, hogy ott, ahová az ember gondolatával maga is be tud hatolni, nem lesz szüksége a gépre másként, csak mint rabszolgára, aki a munkaigényes segédműveleteket végzi el helyette (a számolást, a kívánt információk beszerzését), tehát „emlékezetének kisegítője", „asszisztense lesz a szakaszonkénti műveletek elvégzésénél" stb. Ott, ahol az ember értelme már nem lesz elégséges, ahová az ember önmaga nem juthat el gondolataival, ott a gép látja el a jelenségek kész modelljeivel, kész
124 elméletekkel. Itt merül fel a következő kérdés-antinómia: „Hogyan lehet ellenőrizni azt, ami ellenőrizhetetlen?" Lehetséges, hogy „antagonista" gépeket kell majd szerkeszteni, amelyek kölcsönösen ellenőriznék egymást (egymás működésének eredményeit). De mit tegyünk akkor, ha a kimeneteken egymásnak ellentmondó eredmények jelennek meg? Hiszen végeredményben tőlünk függ, hogy mit kezdünk a gépek által szült elméletekkel, különösen kiélezett helyzetben pedig akár tűzbe is vethetjük őket. Más a helyzet a kormányzógépekkel, vagyis azokkal, amelyek még a legvalószínűbb megtestesülései az Ashby-féle intellektuserősítőnek. Majdnem-emberi (kváziemberi) személyiséggel felruházott robotgépeket valószínűleg nem fogunk szerkeszteni, hacsak nem olyan célokkal, mint amilyeneket Fritz Leiber mutat be The Silver Eggheads c. könyvében, ahol még csodálatos bordélyházak is vannak, és bennük olyan elektronikus hölgyek, akik „aközben" Bachot dúdolják orgonahangon vagy khiméra-farkuk van. Ehelyett majd létrejönnek és növekednek, terjeszkednek a termelést, az áruforgalmat, az elosztást irányító gépközpontok, és olyanok is, amelyek a kutatómunkát irányítják (koordinálva azoknak a tudósoknak a tevékenységét, akiknek munkáját annak korai fázisában - szimbiózis útján - kisegítő gépek mozdítják majd elő). Az ilyen helyi koordinátoroknak azonban felsőbbekre, mondjuk országos vagy kontinentális hatáskörű Összehangolókra lesz szükségük. S vajon ezek között elképzelhető-e konfliktushelyzet? A lehető legnagyobb mértékben. Konfliktusok támadnak majd beruházási, kutatási és energetikai téren, mert hiszen a különféle műveletek és lépések között mégiscsak el kell majd dönteni - az egymással kölcsönös kapcsolatban álló elemek egész hangyabolyára való tekintettel - az elsőbbség kérdését. S az ilyen konfliktusokban majd döntéseket is kell hozni. Ez - tegyük hozzá gyorsan - természetesen az emberek dolga lesz. Nagyon helyes. Minthogy azonban a megoldások irtózatosan bonyolult problémák megoldásai lesznek, ezért a Koordinátort ellenőrző emberek, ha tájékozódni akarnak az elébük táruló matematikai óceánban, kénytelenek lesznek más gépek segítségéhez folyamodni, mégpedig a döntésoptimalizálókhoz. Mindezek felett pedig ott van a közgazdaság globális aspektusa: mert a gazdasági életet is koordinálni, összehangolni kell. Az összplanetáris Koordinátor sem egyéb, mint gép, s mellette egy „tanács" működik, mely olyan emberekből áll, akik az egyes kontinenseken működő „ellenőrgép"-rendszerek helyi döntéseit ellenőrzik, vizsgálják felül. Hogyan teszik ezt? Úgy, hogy saját külön gépeik vannak - az optimális döntések biztosítására, ún. döntésoptimalizálók. Nos és lehetséges-e, hogy az ő gépeik, amikor az ellenőrzés céljából megismétlik a kontinentális gépek műveleteit, más eredményeket adjanak? Bizony, nagyon könnyen lehetséges ez is, mivelhogy minden gép, mialatt elvégzi a lépéseknek azt a meghatározott sorozatát, amelyből létrejön a feladat megoldása (bizonyára a szukcesszív approximáció módszerével, a fokozatos megközelítéssel, már csak a változók hatalmas száma miatt is), közben valahogyan elfogult - angol filozófiai tolvajnyelven használt kifejezéssel: „biased" - lesz. Tudjuk, hogy az ember elvileg képtelen bármiben is elfogulatlan lenni, de hát miért kell elfogulatlannak lennie egy gépnek? A dolog lényege az, hogy az elfogultság nem feltétlenül emocionális előítéletek eredménye: már akkor is felléphet a gépben, amikor az alternatívák konfliktust jelentő tagjainak a gép különböző „súlyt" ád. Lehetséges-e, hogy az ilyen esetek mérlegelésekor az egymástól függetlenül, egymással párhuzamosan működő gépek egymástól eltérő értékelést adjanak? Persze hogy lehetséges, hiszen ezek a gépek objektív okok miatt valószínűségi berendezések lesznek, és ezért nem is működhetnek egyformán. A vezérlés algoritmikus szempontból olyan lesz, mint egy „döntési fa", vagy inkább „döntési fák" rendszere: ellentétes kívánságokat, különféle törekvéseket, kínálatokat, érdekeket kell összeegyeztetni; nem lehet eleve olyan „árjegyzékét" összeállítani az összes lehetséges konfliktushelyzeteknek, hogy pusztán ennek a tételeire s az általa meghatározott „pontszámokra" támaszkodva, tekintet nélkül az alkalmazott valószínűségi módszerekre, sikerüljön ugyanannak
125 a kormányzati problémának egymást követő több megoldása során pontosan azonos eredményekhez jutni. Ráadásul az eredmények különbözőségének foka természetesen a megoldandó problémák bonyolultságának is valamilyen függvénye. A helyzet talán világosabbá válik, ha arra gondolunk, hogy részben a játékelmélet nyelvén is leírható. A gép mintegy játékosnak tekinthető, aki egy bizonyos „koalíció" ellen folytat játszmát, a koalíció pedig óriási létszámú s legkülönfélébb termelő, piaci, valamint szállítási, szolgáltatási stb. csoportokból áll. A gép feladata, képletesen szólva, annak elérése, hogy a koalíción belül optimális egyensúly maradjon fenn, egyik „tagja" se rövidüljön meg a többiek miatt, és ne is jusson nyereséghez a mások rovására. A koalíció ugyanis ebben a felfogásban egyszerűen az egész bolygó gazdasági életének egésze, amelynek homöosztatikusan s ugyanakkor „igazságosan és egyenletesen" kell fejlődnie, míg „a gépnek a koalíció ellen folytatott játéka" lényegileg abban áll, hogy a gép ebben a dinamikusan fejlődő gazdasági életben rendszeresen őrizze meg azt az egyensúlyi állapotot, amely vagy mindenkinek hasznot hoz, vagy legalábbis a veszteséget, ha már elkerülhetetlen, a minimálisra csökkenti. (Ún. minimax játék.) Mármost, ha a „koalíciónk elleni játszmát" egymás után különböző géppartnerek fogják játszani (még akkor is, ha mindegyik esetében a kiindulásnál a koalíció belső helyzete azonos), a legnagyobb mértékben valószínűtlen, hogy minden egyes játszmának pontosan egyforma lefolyása legyen, és mindegyik pontosan egyforma eredménnyel végződjék. Ez majdnem ugyanaz, mint az a követelmény, hogy különböző emberek, akik egymás után játszanak ugyanazon mester ellen sakkpartit, pontosan egyformán játsszanak, csupán azért, mert mindegyiknek ugyanaz a személy az ellenfele. Ezek után mit tegyünk azoknak a gépeknek ellentmondó „értékeléseivel", amelyeknek az volna a feladatuk, hogy kisegítsék az embert a helyi koordinátorok vitájának eldöntésében? A végtelenségig nem lehet folytatni a leírt eljárást ez regressus ad infinitum * lenne, valamit tenni kell. De mit? A helyzet ilyennek látszik: vagy az elektronikus koordinátorok képtelenek több változóval operálni, mint az ember, s akkor egyáltalán nem érdemes ilyeneket szerkeszteni - vagy képesek rá, és akkor az ember már nem tud maga „tájékozódni" az eredmények között, vagyis nem tud a géptől függetlenül, „a helyzetről alkotott saját véleménye alapján" dönteni. A koordinátor megbirkózik a feladattal, az „ellenőr"-ember azonban valójában semmit sem ellenőriz, csak képzeli ezt magáról. Hát nem világos? Az a gép, amelynek segítségéhez az ember-„ellenőr" folyamodik, bizonyos értelemben a koordinátor hasonmása, s az embernek ebben a helyzetben csak a kifutó szerepe jut, aki az információs szalagot az egyik helyről a másikra szállítja. Ha pedig a két gép nem egyforma eredményt ad, akkor az ember nem tehet egyebet, mint fej vagy írás alapon választ; a „legfőbb felügyelőből" a véletlen választás eszközévé lett! Tehát ismét, s méghozzá a csupán kormányzógépek esetében, olyan helyzetbe kerültünk, ahol amazok „tehetségesebbek" az embernél. Prima facie ** ezt meg kellene tiltani nekik, pl. egy ilyenfajta rendelet alapján: „Tilos olyan koordinálógépeket építeni és használni, amelyeknek információfeldolgozó képessége megakadályozza, hogy az ember-„ellenőr" érdemben felmérhesse működésük eredményeit." Ez azonban merő fikció lenne, mert amikor a szabályozást igénylő gazdasági folyamatok dinamikája a koordinátorok további fejlesztését fogja követelni, akkor át kell majd lépni az emberi képességek határát, s mi ismét antinómia előtt állunk.
Úgy tűnhet, hogy tán ködösítéssel, misztifikációval foglalkozom? Elvégre, ma minden ilyen gép nélkül is boldogulunk! Hát igen, ámde mi - a jövőéhez képest - még igen egyszerű társadalomban élünk. A miénkhez hasonló, viszonylag primitív és a jövőbeli igen bonyolult társadalom között
* Végtelenségig hajtva. - Szerk.
** Első pillantásra. - Szerk.
126 többé-kevésbé akkora a különbség, mint egy klasszikus értelemben vett gép és egy élő szervezet között. A klasszikus értelemben vett gépekben és az „egyszerű" civilizációkban különböző fajta öngerjesztő rezgések ébrednek, a paraméterek ellenőrizhetetlenül eltérhetnek a normáktól, ami hol gazdasági válságot, hol éhínséget, hol pedig holmi Thalidomid-mérgezést vált ki. Hogy felfoghassuk, miként is működik egy bonyolult gép, meg kell értenünk a következőket: mozogni, járni, beszélni, egyszóval élni azért tudunk, mert a másodperc minden töredékében testünk billiónyi pontjában egyszerre vágtatnak „libasorban" oxigénmolekulákkal terhelten a vörös vértestek hadai, mert testünknek billiónyi sejtjeiben további billiónyi más folyamat játszódik le, féken tartva a részecskéknek az anarchikus hőkáosz felé irányuló, szakadatlan Brown-mozgását, ráadásul milliárdnyira rúg az olyan folyamatok száma, amelyeket szűk paraméterhatárok közt kell tartani, mivel ha kiszabadulnak ezek közül a határok közül, nyomban megkezdődik az egész rendszer dinamikájának széthullása. Minél bonyolultabb egy berendezés, annál totálisabbnak kell lennie a szabályozásának, annál kevésbé engedhető meg a paraméterek helyi ingadozása. Vajon az agyunk úgy uralkodik a testünkön, mint egy regulátor? Ez vitathatatlan. Vajon mindegyikünk ura-e a saját testének? Csak a paraméterek igen szűk határai között - minden egyebet az előrelátó természettől „kapunk". Ámde senki sem adhatja nekünk, azaz senki sem vállalhatja helyettünk a nagyon bonyolult társadalmi rendszer szabályozását. A Wiener által említett veszély abból áll, hogy az olyan helyzethez, amelyben már „intellektronikus támogatásra" van szükségünk, fokozatosan, észrevétlenül juttat el bennünket a fejlődés, s abban a pillanatban, amikor már kezdjük elveszíteni az általános áttekintést, és ezáltal az ellenőrzés is kezd kicsúszni a kezünkből, nem fogjuk tudni megállítani a civilizációt úgy, mint holmi órát - annak tovább kell „járni".
De vajon „magától" fog-e járni, úgy, mint idáig? Nem feltétlenül. Vannak a homöosztatikus értelemben vett fejlődésnek negatív aspektusai is. Az amőba sokkal kevésbé érzékeny az időleges oxigénhiányra, mint az agy. A középkori városoknak csak vízre és élelemre volt szükségük, a jelenkori város pokollá válik, ha megszakad az elektromosenergia-ellátása, ahogy ez néhány évvel ezelőtt történt Manhattanben, amikor a felhőkarcolókban megálltak a liftek, a föld alatt pedig a metrószerelvények. A homöosztázis kétarcú: az egyik oldalon növekszik a külső természetes okok által kiváltott zavaró tényezőkkel szembeni érzéketlensége, de ezzel együtt megnövekszik a belső, magának a rendszernek (szervezetnek) a rendezetlenségéből fakadó zavarokkal szembeni érzékenysége. Minél inkább mesterséges a környező közegünk, annál inkább függünk a technológiától, annak megbízható voltától, vagy kordából való kitöréseitől, ha ezt a viselkedést megengedi. Márpedig az ilyen kitörést megengedheti. Az egyénnek a zavarokkal szembeni ellenállóképességét is a maga kettős jellegében kell vizsgálnunk: mint elszigetelt elemét, vagy mint a társadalmi struktúra elemének ellenálló képességét. Az a zavaró tényezőkkel szembeni ellenállás", amelyet Robinson Crusoe tanúsított, annak az információs „előprogramoztatásnak" volt az eredménye, megnyilvánulása, amelyet a saját társadalmában kapott (mielőtt a lakatlan szigetre került volna „elszigetelt elemként"). Analóg ezzel a helyzettel az az injekció, amely az újszülöttnek egész életére meghatározott immunitást adva, megnöveli annak mint elszigetelt elemnek kimondottan egyéni zavarokkal szembeni ellenállóképességét. Ezzel szemben minden olyan esetben, amikor az ilyen beavatkozásoknak meg kell ismétlődniük, a társadalmi kapcsolatoknak kell kifogástalanul működniük: ha tehát a szívelégtelenségben szenvedő beteget a bőre alá beültetett szerkezet, a pacemaker menti meg a haláltól, utánozva és helyettesítve az idegimpulzusokat, akkor a betegnek e szerkezethez rendszeresen meg kell kapnia az energiautánpótlást (telepet). Így hát egyfelől a civilizáció megmenti az embert a haláltól, de másfelől fokozottan függővé teszi saját hibátlan működésétől. Földünkön az emberi szervezet maga szabályozza a cson-
127 tokban levő mész és a vérben levő mész kölcsönös viszonyát, a világűrben azonban, ahol a súlytalanság állapotában a mész a csontból kiválasztódik a vérbe, a természet helyett már nekünk magunknak kell a kalcium-háztartásunk szabályozásába beavatkoznunk. A történelemből ismert társadalmi formákban nemegyszer volt tapasztalható a homöosztázis hirtelen megbomlása, ezeket egyaránt előidézhették külső zavaró tényezők (járványok, természeti katasztrófák), de belső okok is. A homöosztázis e zavarainak tisztán leíró katalógusát képviselik a történelmi krónikák. A társadalmi struktúrák ellenállása az ilyen megrázkódtatásokkal szemben különféle volt, és némely esetben a homöosztatikus egyensúly zavara az egész rendszert kilendítette a stabilitás kereteiből, ki, a visszafordíthatatlan változások szférájába, s ezzel az egész struktúra forradalmi megváltozását idézte elő. Az emberek azonban mindig társadalmi viszonyokban álltak a többi emberekkel, vagy saját maguk irányítottak, vagy őket kormányozták, zsákmányolták ki, tehát bármi történt is, az az emberi cselekvésekből fakadt. Bár az is igaz, hogy ezek a cselekvések az egyének és a csoportosulások fölött álló meghatározott erőkben tárgyiasultak meg; a hasonló anyagi-információs kapcsolatok különböző formákat öltöttek; s a társadalmi stabilizáció másodrangú periferiális emelői, támaszai is működésbe léptek, kezdve az egyik legrégibbel: a családdal. A technológia fejlődésének mértékében növekszik a szabályozandó folyamatok bonyolultsága, s ezért irányításukhoz végül is szükségszerűvé válik az emberi agynál nagyobb változatosságot mutató regulátorok alkalmazása. Alapjában véve ez a társadalmi rendszertől független (meta-formációs) probléma, mert ennek szükségességét egymástól eltérő társadalmi rendszerű országokban is érezni kezdik, mihelyt a technoevolúciónak eléggé magas fokára jutottak el. S ekkor az „embertelen", vagyis nem emberekből álló regulátorok minden valószínűség szerint jobban meg tudnak majd birkózni a feladatokkal, mint az emberek, tehát a technológia fejlődése e téren is jelentősen tényezője lesz a „struktúra tökéletesedésének". Ráadásul teljesen megváltozik a pszichológiai helyzet, mivelhogy más dolog azt tudni, hogy azokból a viszonyokból, amelyekbe az emberek szükségszerűen lépnek egymással, dinamikus-statisztikus törvényszerűségek születnek, amelyek nemegyszer egyének, egyes csoportok vagy egész osztályok érdekeiben működnek, és egészen más dolog azt tudni, hogy sorsunk egyszerűen kicsúszik a kezünkből, és ezért „elektronikus gyámunkra" bízzuk magunkat. Ekkor ugyanis olyan különleges állapot jön létre, amelynek biológiai hasonmása annak az embernek a helyzete volna, aki annak tudatára ébred, hogy testének valamennyi életfolyamatát nem ő maga, nem agya, nem a rendszer belső törvényszerűségei irányítják, hanem valamilyen külső központ, mely minden egyes sejtjének, enzimjének, idegszálának, teste minden molekulájának előírja az optimális működését. És még ha az ilyenfajta szabályozás (mondjuk) még tökéletesebb is lenne annál, mint amelyet természetes úton a „szervezet szomatikus bölcsessége" valósít meg, és távlataiban több erőt, egészséget és hosszabb életet helyezne kilátásba, azzal mégis nyilván mindenki egyetért, hogy a mi emberi természetünk felfogásában „természetellenesnek" éreznénk. És bizonyosan ugyanezt lehet elmondani - a hasonlattól visszatérve témánkhoz - a „társadalomnak intellektronikus társadalmi koordinátoraihoz való kapcsolatáról is. Minél inkább megnövekszik majd a civilizáció belső struktúrájának bonyolultsága, annál nagyobb mértékben kell majd (egyre több területen) a homöosztázis éber fenntartása végett ilyen regulátorokat alkalmazni a szigorú ellenőrzésre és beavatkozásra. Szubjektíven azonban az ilyen folyamat olybá tűnhet, mintha az az említett gépek „telhetetlenségének" volna a megnyilvánulása, amint egymás után vonják saját uralmuk alá a lét mind újabb, korábban kimondottan emberi területeit. De hiszen nem valami „elektronikus istenekkel" állunk szemben, nem is valami ilyenfajta uralkodókkal hanem csak berendezésekkel, amelyek kezdetben csak elszigetelt és különlegesen fontos vagy bonyolult folyamatok vigyázására voltak hivatva, lassanként azonban, a sajátos evolúció folyamán, már-már az egész társadalmi
128 dinamikára kiterjesztik gyámkodásukat. És ezek a berendezések - e szavaknak valamiféle antropomorf értelmében - nem igyekszenek majd „uralmuk alá hajtani az emberiséget", hiszen nem személyek, tehát híjával vannak az egoizmusnak és hatalomvágynak, hiányoznak belőlük azok a tulajdonságok, melyeket - e fogalom értelmében - józanul szintén csupán „személyeknek" lehet tulajdonítani. Magától értetődik, hogy az emberek kezdhetik megszemélyesíteni ezeket a gépeket, olyan „törekvéseket" és „érzéseket" tulajdonítva nekik, amelyek hiányoznak belőlük, azonban ez már mitológia lenne, csak éppen már új, az intellektronikus korszak mitológiája születne meg ily módon. Én egyáltalán nem kívánom demonizálni ezeket a személytelen reguláló gépeket, csak felvázolom azt a furcsa helyzetet, amelyben a Senki - mint Polüphémoszhoz a barlangjába - belép hozzánk, ezúttal azonban a hasznunkra. A végső döntések joga és hatalma egyszer s mindenkorra megmaradhat az ember kezében - de hát mi ebben a haszon, amikor az ilyen szabadság felhasználásának kísérletei azt mutatják majd, hogy a gépek eltérő döntései - ha ilyenek egyáltalán volnának - hasznosabbak lehetnének, hiszen a gépek a döntésükben sokkal több tényezőt vehetnének figyelembe. A gépek sokoldalúsága fejlettebb az emberénél. Néhány fájdalmas lecke után az emberiség könnyen átalakulhatna olyan szófogadó gyermekké, aki mindig engedelmeskedik a - Senki adta jó tanácsoknak. E változat értelmében a Regulátor sokkalta gyengébb, mint a „Fejedelem" variánsban volt, hiszen most soha semmit és semmikor sem parancsol, hanem csak tanácsol - de vajon e gyengeségéből tudunk-e majd erőt meríteni?
3. Itt az ideje, hogy e fejezetünk címének megfelelően, belemélyedjünk abba a problémába, amelyhez képest csupa említésre sem méltó semmiség, igazi gyerekjáték minden más berendezés, amit e könyvben tárgyalunk - még azokat is beleszámítva, amelyek világok teremtésére is képesek. Mindeddig elkerültük ezt a témát, annál a józan óvatosságnál fogva, amelyet nem szabad azonosítani a félelemmel, jóllehet a tisztesség megkívánja annak beismerését, hogy a félelem közeli rokona a bennünket hallgatásra intő okoknak. Egyébként azt a problémát, amelybe sajnos kénytelenek leszünk elmélyedni, már többször is megközelítettük, de az utolsó pillanatban mindig kitértünk előle, és úgy tettünk, mintha nem is vennénk észre azt a szakadékot, amelybe belepillantani csak most merészkedünk. Azért fecsegünk ennyit, hogy előkészítsük az olvasót a Szfinxnél is titokzatosabb rejtéllyel való párharcra. Mégpedig - mondjuk ki végre - a jelentés problémájával való küzdelemre kell felkészülni, a feneketlen szakadékok legmélyebbikével kell megvívni a harcot.
Valóban általános előny származnék belőle, ha sikerülne teljes egészében megkerülnünk ezt a problémát, de mégsem tehetjük, mert elállja az utunkat, az agyfolyamatok modellezésének útját, és semmiképp sem hagyja, hogy kikerüljük.
A kibernetikát megelőző korszakban lehetséges, hogy sikerült volna elérnünk azt, ha szilárdan kitartunk a konstruktőri állásponton, hogy véges-végig egyetlen szót se szóljunk a jelentésről . Ez ma már lehetetlen. Az említett régi szép időkben a nyelv logikai rekonstrukciójával, tehát a formalizálásának műveleteivel foglalkozó személyeket olyan ártalmatlan csodabogaraknak tekintették, akiknek munkájára az égvilágon senkinek sincs szüksége - így hát minden olyan nekibuzdulásukat és kijelentésüket, amely szerint ők a megismerésnek tényleges eredményt hozó eszközeit alkotnák meg, elnéző vagy gúnyos megjegyzések kísérték, és megkérdezték tőlük: tulajdonképpen mi az a reális , amit ti tettetek? A kifogásokat és megjegyzéseket valahogy ilyen aforisztikusan foglalták össze: „Ha van szárnyatok, akkor miért nem repültök ?"
Valójában senki, a fizikusokat is beleértve, egyáltalán nem sietett, hogy megpróbálja használni azt a nyelvi rekonstruálást, amelyet az akkoriban logisztikusoknak [???], vagy inkább logikai empiristáknak
129 nevezett személyek lépten-nyomon népszerűsítettek. Mintegy harminc esztendőnek kellett eltelnie, amíg végre kiderült, hogy munkásságuk nagyon is hasznot hajtó. A mondatok kiszámításának nyelvére, a logikai szemantikára és általánosságban az egész matematikára rávetették magukat a mérnökök - a számítógépek konstruktőrjei; ez nagyjában ugyanabban az időben történt, amikor Boole-nak a keletkező kommunikációelmélethez nélkülözhetetlen munkáiról is kezdték lerázni a port. Újból bebizonyosodott, hogy még az olyan elméleti munka is, amelynek természettudományos mondanivalóját keletkezésének idején általánosan képzelgésnek minősítették, előbb vagy utóbb valamely újfajta technológia megvalósításához rendkívüli mértékben szükségessé válik.
Ugyanakkor azonban azok a mérnökök, akik egyik napról a másikra lelkesen kezdték hallgatni az üres előadótermekhez szokott professzorokat, az egzakt iskolák filozófusaitól - tán nem is nagyon tudatosan, először ártatlan formákban - valami olyan kísértetet örököltek, amelyet addig azok tiszta logikából felépített erődjük pincéjében hermetikusan elzárva tartottak. Nem is sejtették, hogy az információs struktúrákat a leltáruknak egész, részint nem is óhajtott gazdagságával együtt veszik birtokukba. Azután hamar ráeszméltek, mert őket is rémítgetni kezdte a jelentés kísértete, amellyel addig magányosan birkóztak a filozófusok; gyűrve, gyömöszölve igyekezték különféle módokon béklyóba verni, közben pedig az veri béklyóba őket.
A jelentés jelentéséről már könyvtárakat írtak össze. Azt azonban, hogy mi is az voltaképpen, senki sem tudja olyan egységes értelemben, amilyenre a konstruktőrnek szüksége volna ahhoz, hogy ne csak a meghatározását adhassa meg (ilyen definícióknak se szeri, se száma), hanem egy olyan rendszert is képes legyen megszerkeszteni, amely úgy viselkedjen, mint a jelentést megértő lény.
A jelentés valóságos istencsapás a strukturális nyelvészet meg a kibernetika számára, nem is szólva a filozófusokról, akiknek valóban mindig töméntelen sok gyötrelmet okozott, akik azonban már mégis beletörődtek létezésébe. Bárkinek, akinek bármilyen köze van is, szakmájánál fogva a nyelvtudományhoz - feje felett, mint Damoklész kardja, ott függ a jelentés problematikája.
Bárhol üti is fel fejét a jelentés , minden pontos és egzakt munka egyszeriben lehetetlenné válik; nyomában kúsznak a végtelenség, a bizonytalanság, a határozatlanság lázálmot keltő rémei és mindennemű kvantálási, lépésenkénti, precíziós eljárás belevész az átkos elmeelsötétülések mocsarába ezért számtalan sok olyan műfogást dolgoztak már ki, amelyek hivatva volnának elébe vágni e kísértetnek, hogy ne tudjon benyomulni oda, ahol a szabatosság mindenek fölötti követelmény. Különféleképpen jártak el. A legtöbb sikert talán még a matematikusok aratták, akik saját rendszereikből kikergették ezt a démont, és minden reteszt rázártak az ajtóra, amely mögött ott áll, kijelentve, hogy az, a'mivel ők foglalkoznak, semmit sem „jelent", és csupán egy furcsa fajtája a szórakozásnak, olyan játék, mint a jelek tologatása a papíron, és ezeknek a jeleknek önmagukon kívül senkihez-semmihez sincs közük. Meg kell jegyeznünk mégis, hogy korunk egyik legragyogóbb elméje, Gödel a teorémájával bebizonyította, milyen tökéletlenül lehet csak a jelentést száműzni a matematika területéről, éppen azért, mert magát a matematikát sem lehet majd a maga egészében formalizálni. Mert a matematikában is ott kísért az említett szellem, csak éppen nagy távolságban, a legmesszebb látóhatárán bolyong, és inkább csak a matematika filozófusait, a matematikusokat rémítgeti. Ezalatt az egyik tisztán egzakt matematikai irányzat hívei, az intuicionisták még meg is próbálták némiképp az ördög kezessé tételét - bár ezeket a próbálkozásokat nem túlságosan nyíltan tették, s a szellemidézők nagyon is óvatosan viselkedtek. A konstruktivisták azonban, a formalistákkal együtt még így is azzal vádolják az intuicionistákat, hogy az ördöggel cimborálnak, és ezt minden alkalommal az orruk alá is dörgölik.
A logikai empiristák, a fizikalisták, s végül a behaviouristák ugyancsak a legkülönfélébb ördög-
130 űzésekkel próbálták a jelentést kiszorítani, vagy pedig tortúráknak vetették alá, kínpadra vonták, megfosztották mindenféle általánosan elfogadott attributumától, és abban reménykedtek, hogy e gyötrelmektől a démon elerőtlenedik, s többé nem fogja aláásni rendszereik eleganciáját; azután kifejtették, hogy mit is jelent a jelentés az ő álláspontjuk szerint, ezzel pedig irgalmatlanul „lefejezték" mindazt, ami nem fért bele az ő önkényes, de megmentőnek szánt meghatározásukba. És valóban sikerült felépíteniük sok olyan sudár épületet, amelyekből a jelentés problémája teljesen hiányzik, és olyan illedelmes hallgatással, kulturált hallgatással kerülik el, ahogyan jobb társaságban az „illetlen" témákat szokás elkendőzni. Mindezt természetesen helyesen kell értenünk. Mint ismeretes, a logikai és a logikai szemantikai tankönyvekben szerepelnek azok a János vagy Péter nevű személyek, akik időről időre ilyen típusú ítéleteket fejtenek ki: „London Anglia fővárosa" vagy: „Esik a hó." Igazak-e vagy valótlanok-e ezek az ítéletek? - erről csak azért beszélhetünk, mert a logikai szemantikában a jelentésnek egyáltalán nem az a funkciója, mint a köznapi nyelvben; néhány igen tehetséges tudós, Tarskival az élen „metalingua" nyelveket és egyéb kitűnő apparátusokat hozott létre, amelyek megengedik, hogy most már minden félelem nélkül kimondhassuk, hogy az „Esik a hó" ítélet akkor és csak akkor igaz, amikor valóban hull a hó.
Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor társaságban arról beszélgetnek, hogy Mr. Smith nőül veszi Miss Brownt, és a jelenlevők készséggel megtárgyalják ennek a témának minden részletét, csak éppen az ilyen események egyik leglényegesebb anyagi-testi vonatkozását kerülik meg teljességgel - ugyanis a jó társaságban senki sem meri megkérdezni, hogy hát: „Tulajdonképpen hogyan is fogja az a Mr. Smith azt a Miss Brownt...?" (Aminthogy én sem merem leírni.)
Azoknak a pornográfusoknak a szerepét, akik az ilyen szerfölött illetlen kérdéseket fel is teszik, a formális rendszerek kritikusai játsszák, mint pl. Taube, akinek óhaja szerint János vagy Péter ne azt mondja, hogy: „Esik a hó", hanem más ítéletet, olyasvalamit, mint az, hogy: „Isten létezik"; az ilyen ítélet csak akkor lehet igaz, ha Isten valóban létezik, ámde nincs a világon olyan tény vagy olyan szituáció, amely tény vagy szituáció és az említett ítélet között a formális egyenértékűség (ekvivalencia) viszonya lenne megállapítható. A továbbiakban pedig ezt mondja Taube: „Ha Tarski azt felelné, hogy a formális egyenértékűség nem az ítélet és a tény, hanem az egyik nyelv mondata és a másik nyelv mondata közt áll fenn, akkor ezzel egyetérthetnénk. Nehéz azonban megérteni, miért merőben formális s miért nélkülözi a szemantikus értelmet (significance) az az egyenértékűség, amely egyugyanazon nyelv mondatai közt áll fenn, míg az egyik nyelv mondata és a másik nyelv mondata közt fennálló egyenértékűségnek megvan az ilyen (értelmi) tartalma (content). Vagy Tarski érvelése az, ami merőben formális, vagyis definíciójánál fogva igaz, és ez esetben semmiféle szemantikus tartalma sincs: vagy a tények halmaza és egy tetszés szerinti nyelv kísérlettel bizonyítható kapcsolatára vonatkozik, akkor pedig valóban van szemantikus tartalma, de olyan, amely minden formális rendszer keretein kívül esik még akkor is, ha igénybe vesszük a metalinguák véget nem érő hierarchiáját."
Az, hogy egy társaságbeli beszélgetést a fent említett helyzettel hasonlítottunk össze, egyáltalán nem tréfa volt: a valóságban mindkét esetben megtörténik ugyanis egy kényes kérdés elhallgatása, csak éppen az egyik esetben ez a kérdés szexuális természetű, a másik esetben viszont ismeretelméleti, azaz episztemológiai jellegű. A legokosabb neopozitivisták egyike, Eino Kaila, a nyelvészetben uralkodó állapotokat igen sikeresen hasonlította a jéghegyhez, mivel annak csak kicsiny része emelkedik az óceán felszíne fölé; a jéghegy látható része alatt, a vízben, az óceán homályában merülnek el a láthatatlan jégtömegek, ehhez hasonlóan, az alapvető nyelvi formák a mélybe nyúlnak, a „lelki élet homályába", míg a felszíne fölé a kristálytiszta formalizált konstrukciók emelkednek ki. És bármit válaszoljon is Taubének akár Tarski, akár a logikai szemantika bármelyik szakértője, nem lehet két-
131 séges, hogy bármely formális eljárás nem egyéb, mint holmi beszúrás , amely egy nem formális kezdet és egy nem formális vég közé illeszkedik be; vagyis elődje és utódja nem formális elem. Először ugyanis a tudós kigondol valamit, aminek értelmi tartalma van, s ezután kezdődik a formalizálás munkája, midőn pedig ez a munka befejeződik, eredményei ismét érthetőeknek bizonyulnak (legalábbis a szakembereknek). E közbülső tag különválasztása, bár megengedett, mégis mindig különválasztás, és mit sem segítenek azok a bizonygatások, amelyek azt állítják, hogy azoknak a jeleknek a leírásakor, amelyekből a formalizált érvelés összetevődik, a szemantikus nem gondolt semmi olyanra, ami „jelent" valamit, és hogy magát ezt a következtetést még az értelmetlen gép is le tudná vonni. Azért nem segítenek, mert a gépben ez a különválasztott „beszúrás" működik, ám ennek kezdete és vége nem a gépben, hanem az emberi fejben van. Azt állítani, hogy csupán a formalizált tag a „lényeges", ugyanaz, mint azt bizonygatni, hogy mindaz, ami a jegyesek közt az esküvő előtt történt, és ami az esküvő után a házasfelek között történni fog, egyáltalán „nem számít", mert a lényeg maga az esküvő, amely nem csupán az egyetlen illedelmes téma, hanem a házastársi élet egész jelentése erre redukálódik, ez testesíti meg azt.
Mármost a formális következtetés nem formális kezdete és vége megmutatja, mennyire illuzórikus volt az egzaktságok rajongóinak az a kísérlete, hogy életterükből kiűzzék a jelentést, és mennyire hasonló az ilyen tisztogatási akció ahhoz a patkányirtáshoz, amikor először seprűvel kikergetjük a patkányokat a szobából, majd körülnézünk bent, és sugárzó arccal kijelentjük, hogy itt bizony egyetlen egy patkány sincs.
Mit számít az, hogy a szobában nincs belőlük egy sem, amikor ott nyüzsögnek az ajtó előtt: és ugyanígy a formális rendszerben ugyancsak nincs jelentés , de viszont ott tolakszik körülötte körben-karikában, és bár nem tud bejutni a középre, aminthogy az ördög sem tud belépni a szentelt krétával meghúzott körbe, mi azonban jól tudjuk, hogy nem bírjuk ki egy örökkévalóságig a kör belsejében való kucorgást, hanem előbb-utóbb ki kell lépnünk belőle, és találkoznunk kell a ránk leselkedő démonnal. No de hát a mérnökök nem is tudnak megmaradni a formális rendszerek szentelt krétáival megvont sáncai között, ők ugyanis empirikusan akarnak eljárni, és hiába hajlandó a logikaprofesszor akár életfogytiglan megmaradni ebben az ostromzárban, őket, a mérnököket a legkevésbé sem vonzza az ilyesmi. A mérnökök abban a meggyőződésükben, hogy a matematika formális rendszereit odáig lehet „szabatosítani", ahol már véges automaták alakjában testesülhetnek meg, számítógépeket építenek. Amikor azonban már fordítógépeket akarnak szerkeszteni hasonló módszerrel, akkor nehézségekkel találják magukat szemben. A nehézségek abban a mértékben növekednek, ahogyan a fordítás algoritmusa fejlődni és bonyolódni kénytelen, ha a gépnek a nyelvben tényleg előforduló mondatokat kell tolmácsolnia, és nem olyanokat, amelyeket a legnagyobb gonddal, mint a lehető legegyszerűbbeket választottak ki, mint pl. azt, hogy: „Esik a hó." A kiűzött démonok bosszúja rettenetes. A szemantikusok hajlanak arra, hogy a jelentést a szinonimarendszerre egyszerűsítsék le, főként gyakorlati célok érdekében; a „ház" szó jelentése: „épület", igen ám, de itt a következő mondat: „szellem hatalmas, de porhüvely gyarló", s ezt a gép így fordítja: „a spiritusz erős, de a hús romlott". Kétségtelen, hogy a nyelvet elválasztani a jelentéstől rendkívül hasznos is lehet; enélkül sose jött volna létre az információelmélet; de a nyelvet csak akkor szabad gyökeres sebészeti beavatkozásnak alávetni, ha kereken kimondjuk, mit is csinálunk; be kell vallanunk, hogy amputáljuk a közönséges szemantikát - nem bevallani ugyanis egyszerű struccpolitika, amelynek következményei azután az ártatlan konstruktőrökre ütnek vissza. És sok szakember mégis úgy tesz, mintha a jelentéstől megfosztott nyelvvel - az ő csontváz-preparátumukkal - „mi sem történt" volna; no persze, tudós emberek lévén, nagyon jól tudják, hogy sem a dedukció útján nyert, sem a közön-
132 séges nyelvet nem lehet a végletekig formalizálni, és mégis ezt teszik, abban a feltevésben, mintha a „nem lehet mindvégig" és az „egyelőre lehet" közt elegendően tágas térség nyílnék ahhoz, hogy benne hosszan és buzgón ügyködjenek.
Sőt még többre is jogot formálnak. Minthogy a formalizált nyelv területéről képtelenek közvetlenül eljutni a reális világ területére, ezért csapdákat állítanak ennek a világnak: formalizálják, de rejtett módon, s közben különféle módokon ismételgetve az „empirikus" szót, ún. „modell-univerzumokkal" operálnak, s ezeket saját nyelvi rendszereiknek rendelik alá. De még ez is, természetesen igen hasznos tevékenység lehet, ameddig az ember tisztában van vele, hogy mit is tesz tulajdonképpen; ámde az ilyen személyek lélektanilag többé-kevésbé érthető okokból olykor megfeledkeznek magukról, és ha műveiket olvassuk, akkor az az érzésünk támad, hogy ők ugyanabban az értelemben tartják a saját modelljeiket empirikusoknak, ahogyan empirikus a Wilson-féle ködkamarával dolgozó fizikusok tevékenysége.
Tisztán kell látni azonban, hogy a mi mostani következtetéseinknek igen-igen kevés közük van holmi „antiformalista" doktrínához, egy ilyen doktrína ugyanis több volna a vétségnél: hiba volna. Tisztában kell azonban lennünk azzal is, hogy milyenek ezek a határok, amelyek között engedélyezett a mozgásunk. Úgy látszik, ezek a határok könnyen áthághatók; a játékelmélet témakörében már ma hónapokra bele lehet süllyedni a megjelent hatalmas munkákba, hogy aztán végre az ötvenediknél és annak is egyik legutolsó lapján felfedezzük azt az apró betűvel kinyomtatott lábjegyzetet, amely közli, hogy a játékelméletet valamennyi terjengősen felépített elméletével egyetemben sajnos a világ egyetlenegy reális szituációjában sem lehet felhasználni, mivelhogy ezek a reális szituációk egytől egyig mind sokkal bonyolultabbak, mint bármilyen konstrukció, amit eddig a játékelmélet produkált. Ugyanekkor a népszerű feldolgozásokban már hadviselő stratégiai gépezetekről is olvashatunk stb. stb.
Hogy mármost visszatérjünk a jelentés jelentéséhez: egy bizonyos angol filozófus pontosan ezzel a címmel - The Meaning of the Meaning - adta ki munkáját, amelyben a jelentés szónak mintegy 36 különféle jelentését sorolja fel. Az „elhallgatás elvének" Taube-szerű kritikusai nem sokat segítenek rajtunk akkor sem, amikor a kritikáról a konstruktív programra térnek át - olyan filozófusokra hivatkoznak ugyanis, mint Whitehead, pedig ő olyan „őserdőkbe" vezet el bennünket, ahol szó sem lehet a világon semmi empirikus bebizonyításról. Ezekben a sűrűségekben a platóni ideák és más szellemek tévelyegnek, és noha Ashby kitart a mellett, hogy a kibernetika a szellemekkel - legalábbis a szabályosan kísértőkkel - meg tud birkózni, itt még a kibernetika is erőtlenné válik.
Amint most már az eddigiek alapján kitalálható, a konstruktőröknek nem valami irigylésre méltó a helyzetük. Az a segítség, amelyet a deduktív rendszerek anatómusaitól kellene kapniuk, nem tart ki eléggé sokáig; a konstruktőrök azt követelik, hogy termelési recepteket, de legalább véges direktívákat közöljenek velük, mert elvégre gépeiket igazán nem tömhetik meg olyan végtelenségekkel, amilyeneket vitathatatlanul még az emberi agy sem tartalmaz, amelynek „másolataivá" kellene ezeknek a gépeknek válniuk. A jelentés definíciói a szinonimika keretében teljességgel elégtelenek: az ignotumot * az ignotummal magyarázzák. Azok a közhasználatú definíciók, amelyek szerint a jelentés valami kapcsolat, viszonylagosság, hozzárendeltségi viszony, jelképes funkcionálás eredménye, jelölt szituáció, alárendeltségi viszony, tükröződés - semmit sem adnak a konstruktőröknek, hiszen ezek nem is azt szeretnék végleg megtudni, hogy mi is az a jelentés , mint inkább azt, hogy hogyan lehet elkészíteni (utánacsinálni). Hajlandóak akár le is mondani az „abszolút
* Ismeretlen. - Szerk.
133 pontos", „végleges" ismeretről - egy munkahipotézis kedvéért, de olyanért, amelyet a gyakorlatban lehetséges ellenőrizni és igazolni. A „vizuális képek felismerésének" semmiféle általános elmélete nem létezik, de vannak már olyan gépek, amelyek (igaz, nehezen) felismernek ilyen képeket, és olyanokat is akarnak építeni, amelyek „értelmesen" viselkednének. Egyelőre azonban a nyelv formális és értelmi partja közt még mélység tátong. A „jelentés" végül is mindig a „megértésbe" kapaszkodik bele, ilyesmi pedig nem létezhet ott, ahol nincs valaki, aki megértsen. A nyelvnek ez az „embermentessége" tehát tarthatatlan, és aki erőnek erejével kitart mellette, az oda lyukad ki, ahová a behaviouristák, akik roppant szigorúan tiltották, hogy a pszichikumról nemempirikus-fizikai kifejezésekkel értekezzenek; úgy végzi, mint az az ember, aki nagyon szabatosan és tökéletesen minden részletében akarja tanulmányozni az ember járását, de úgy, hogy közben, az isten szerelméért, egyetlen szót se ejtsen a lábról vagy akár a láb létezésének lehetőségéről. Ryle professzor rendkívül érdekes könyvet írt, amelyben általános elképedésre azt bizonyította be, hogy tudat egyáltalában nem is létezik a világon. Megsemmisítette, szétzúzta, kigúnyolta a tudatot, széttaposta, olyanfajta elnevezésekkel halmozta el, mint the ghost in the machine. Valójában az egyedüli következetes lépés, amelyről sejtelmem sincs, hogy miért nem tették meg máris, az volna, hogy most már a szolipszizmussal szimmetrikusan ellentétes doktrínát fejtsen ki valaki. Ha emez azt állítja, hogy csak „én" létezem, akkor ki kellene jelenteni, hogy csak „mások" léteznek. Egy ilyen „tanítás" mellett remek érveket lehetne megalapozásként felsorakoztatni. Ha más emberek nem fordulnának énhozzám, ha nem felelnének a kérdéseimre, ha észre sem véve haladnának el mellettem, ha átnéznének rajtam, tehát egyszóval, ha egyáltalán senki számára sem léteznék, akkor vajon nem kellene-e arra gondolnom, hogy én tulajdonképpen a valóságban nem is létezem? Tehát mindenki csupán azért létezik, mert mások számára létezik, ha pedig neki magának úgy rémlik, mintha „saját magának" is léteznék, az csak olyasvalami lehet, mint egy lázálom, egy hallucináció, álom, képzelődés vagy éppen elborult lelki állapot. Előfordulnak persze olyan állapotok is, amelyekben úgy rémlik nekem, hogy én valami repülő, vagy nem is ember formájú lény, vagy éppenséggel olyan másvalami vagyok, amely már le sem írható, holmi „én" megtestesülése vagyok - az ilyen állapotok azonban rendszerint éjszaka állanak elő, és csupán az, hogy környezetemből senki sem erősíti meg egzisztenciámnak ilyetén formában való létezését, kényszerít annak elismerésére, hogy az egészet csak képzeltem, mondjuk: álmodtam stb. stb. Ha tehát valóban csak mások léteznének, akkor a behaviouristák, fizikalisták, formalisták körében az általános megkönnyebbülés, megnyugvás, öröm hangulata lenne úrrá, megszabadulnának milliónyi gondjuktól, vagyis, mindent egybevetve, valódi ismeretelméleti paradicsom születne. A magam személyét illetően nem tartok különösebb igényt a most kifejtett abszolút eredeti doktrínára, s az érdeklődőknek készséggel rendelkezésére bocsátom.
Minthogy pedig a jelentés jelentéséhez közvetlenül eljutni nem tudunk, a jelenleg általánosan elfogadott eljárás a következő: fizikalista és formalista eszközökkel elemzik a nyelvet, azzal a ki nem mondott céllal, azzal a titkolt elképzeléssel, hogyha azt - mármint a nyelvet - előbb szétboncolják, atomizálják, kizsigerelik, felaprítják, majd pedig az ellenkező irányban, de immár az ismeretek birtokában, újra összerakják, s valami anyagi rendszerbe, pl. számítógépbe becsavarozzák -, akkor a jelentés mintegy önmagától, de vasszükségszerűség erejével jelenik meg ebben a rendszerben, mintha a gépbe betelepítették, alkatrészeihez hozzácsavarozták volna; és mindezek révén a feladatot véglegesen megoldják. Ezt a módszert szemléletesen is elképzelhetjük, ha egy csodálatos képet ábrázoló kőmozaik átszállítására gondolunk; elegendő ugyanis az, ha gondosan megszámozzák a mozaikkövek hátlapját, s ezután már nyugodtan szét lehet szedni, minden aggodalom nélkül ládákba lehet csomagolni a köveket, és útnak indulhat a mozaik, mert hiszen a rendeltetési helyen csak a számozás
134 sorrendjére kell majd ügyelnie az összerakójának, és a másik, a művészi, a jelentéssel bíró oldal lassanként magától fog előbukkanni a kép alakjában - az egyszerű sorrendi művelet eredményeképpen.
Ugyanez az eljárás a nyelv vonatkozásában bizonyos szűk területeken elképzelhető ugyan, de a nyelv egészére vonatkoztatva nem lehetséges.
Attól tartok, hogy most következő kijelentésemért kihajítanak a jobb társaságból, annyira illetlen lesz. De meg kell tennem, kimondom. Pedig ebben az illetlenségben nincs is semmi leleplező. A MONDAT: SZAVAKKAL KIFEJEZETT GONDOLAT. Én még az iskolában tanultam ezt, s ámbátor rajongok a kibernetikáért, dehát - amicus Plato, sed magis amica veritas. * Nos, tisztelt uraim, ez az igazság.
A nyelv nem gondolkozás, és a gondolkozás nem nyelv (vagyis nem kell kizárólag nyelvinek lennie). A jelentés persze viszonyítás, hozzárendelés, kontinuum jellegű és így tovább - ámde mindenekelőtt átélés. A mondat akkor jelent valamit, ha előidézi azt a gondolatot, amelynek kifejezése, lehetnek értelmetlen mondatok, de értelem nélküli gondolat nem létezik. A jelentés nem „rejtőzik" a mondatban, hanem a fejünkben keletkezik akkor, amikor halljuk vagy olvassuk a mondatot. Nem lehet úgy beszélni a mondatról, mintha az volna a jelentés. Azt szokták mondani, és joggal, hogy a mondatnak van (egy meghatározott) jelentése. Igen, van neki; s ezért, ha betű szerinti értelemben elszakították azoktól a lényektől, akik megértenék, nem létezik a nyelvben a jelentés. A mondat ezért hasonlítható az öntőformához, amelyet a beléöntött gondolat tölt meg jelentéssel. A mondatot egy pszichikai folyamat tölti meg jelentési tartalommal. Ha a formát megvizsgáljuk, hamarosan kiderül róla, hogy nem „pontos". Egy gipszmintát bele lehet préselni egy másik anyagba, anélkül, hogy e tisztán mechanikus átmásolás során bármely lényeges részlet veszendőbe menne. Egy kellő bonyolultságú mondatot azonban nem lehet ugyanilyen mechanikus eszközök igénybevételével, vagyis tisztán algoritmusos fordítással „átpréselni" egy másik nyelv anyagába. Ez a mondat ugyanis nem egyszerűen a gondolat öntőformája, hanem elszegényített, megkurtított és ugyanakkor nem is élesen, egyértelműen meghatározott formája, mármint olyan értelemben, hogy többféleképpen értelmezhető, többféleképpen adható elő, különböző módokon „forgathatjuk fejünkben". A jelentést kialakító pszichikai folyamatok nem egy meghatározott jelsorozat passzív felvevői és „szótár", valamint „mondattan" segítségével dolgozó összerakói. Teljesen érthetetlen mondatokat válogathatunk össze még abban az esetben is, ha ismerjük a szóban forgó nyelvet, annak mondattanát és szókincsét. Én pl. (nyilván elmebeli hiányosságaim miatt) nem értem meg Heidegger vagy Husserl némely mondatát, ezek semmit sem jelentenek számomra.
Komolyan beszélek. A mondat csupa hézaggal teli és nagyon általánosan megfogalmazott cselekvési program, és csupán azért „érthető", mert az agy a maga egész létezésének folyamán összegyűjtött előprogramozással rendelkezik. A más nyelvre való fordítást olyan próbálkozáshoz hasonlíthatjuk, mintha két különböző gerincesnek a csontváza között akarnánk a kölcsönös megegyezőségi viszonyokat megállapítani. Efféle kapcsolatmegállapításhoz semmiféle tisztán „formális" összehasonlítás alapján nem juthatunk el, hacsak nem párosul egyúttal a szóban forgó állatok anatómiájának, fiziológiájának valamint ökológiájának ismeretével. Mert hogyan is találhatnánk ki a bálnafarok és az elefántfarok között fennálló funkcionális különbséget, ha nem tudjuk azt, hogy a bálna az óceánban, az elefánt pedig a szárazföldön él? Amit a nyelvnek a szemantika, ugyanazt jelenti a csonttannak a gravitáció, mert mindkét „csontvázas lény" kialakulását olyan tényezők irányítják, amelyek ezektől
* A latin mondás teljes szövege: Amicus Plato, amicus Socrates, sed magis amica veritas, ami magyarul ennyit jelent: Barátom Platón, barátom Szókratész, de még jobb barátom az igazság. - Szerk.
135 maguktól függetlenek. A nyelvek az emberi agy ökológiai környezetében élnek, amely eredetét a természettől veszi, de a társadalmi rendszerek határáig terjed. A jelentések - a mondatokon kívül - a pszichikai folyamatokban léteznek, akárcsak az izmok, amelyek a csontvázon kívül vannak, vagy ahogy a szobrász keze sincs benne az agyagban. Ezek alkotják ugyanis a zenekart, míg a mondat csupán a partitúra. Egy szimfónia partitúrája még nem szimfónia - persze a zenekar nem is játszhatja el a szimfóniát a partitúra nélkül. A nyelvi szövegek fokozódó nehézségei folyamatos spektrumot alkotnak, amely ráadásul nem is egymértékű; gyakorlatilag minden ember számára található olyan szöveg, amelyet az illető olyan jelentéktelen fokon ért csak meg, hogy a benne rejlő potenciális információnak a legnagyobb részét elveszíti a megismerése során. A nagyon nehéz és nagyon szakmai szövegek túlnyomó részét a legtöbb ember egyáltalán nem érti meg, amiből az következik, hogy a jó fordítógépnek gyakorlatilag átlagon felüli intelligencia-együtthatóval kellene rendelkeznie; azt azonban nem tudjuk, hogy miként lehetne olyan programot kidolgozni a fordítógép számára, amely ezt az együtthatót annál „nagyobbá" tenné, minél nehezebb szöveget kell majd lefordítania.
Nem véletlen, hogy az „algoritmusos fordítógépek" eszméjének éppen Taube az egyik legdühödtebb kritikusa - az a Taube; aki - mint a programozás szakértője - nagyon is jól tudja, mekkora szakadék tátong a fordítási programok reális alkalmazhatósága és a között, amit az e témára vonatkozó rengeteg - és annál merészebben megfogalmazott, minél kevésbé konkrét - dolgozatban olvashatunk.
Ezekben a dolgozatokban a mindeddig megfejtetlen természetű szellemi jelenségeket a „fizikalista" terminológia fűzőjébe szorítják bele, mintha az megszüntetné minden titokzatosságukat; így olvashatunk a „tudat és tudatalatti entrópiájáról", a „megértési", valamint az „emocionális" „kódokról", „esztétikai információról", a pszichoanalízist kibernetikai álarc mögé bújtatják, az alkotás folyamatát azonosítják a próbálkozások és tévedések módszerével, egyenlőségjelet tesznek az elméleti tudósok és a skizofrén személyek alkotásai közé (mi több, láthatóan az „információ eredetiségének" tisztán formális taglalása látszik módfelett tudományosnak, vagyis „kibernetikusnak" - ennek során az értelem egyenlő jogokat élvez az értelmetlenséggel, elvégre sem az egyiknek sem a másiknak „semmi köze sincs az algoritmus fogalmához"). A helyzet ma pontosan a fordítottja annak, ami a Wright testvérek korában állt fenn. Azok már el is végezték a levegőnél súlyosabb géppel az első repüléseket, amikor a szakértők, illetve az úgynevezett szakértők közül még szinte senki sem hitt az ilyen repülések megvalósításának lehetőségében. Ezzel szemben a programozó szakember tudja, hogy mi az, amit a számítógépektől várhat, és ismeri a programok algoritmusos korlátait is, azonban olyan „szakértők" egész hada veszi körül, akik nemcsak hogy nincsenek segítségére a nehézségek leküzdésében, hanem kurtán-furcsán letagadják a nehézségek létezését, és érvként megalapozatlan kijelentések tömegét zúdítják rá. Világos, hogy az ilyen „kibernetikus samanizmusból" az agyak megzavarásán kívül az égvilágon semmi sem származhat. Azok a személyek, akik üres óráikban „új információfajtákat" vagy „mindenható gépeket" ötlenek ki, és mindezek tetejébe még könyveket is kiadnak, tele rengeteg sémával, amelyek azt igyekeznek bemutatni, hogy a mérnöki pozícióból miként lehet utánozni az emberi agyat - teljes lelkinyugalommal adhatják át magukat ennek a derűs foglalatosságnak, hiszen „találmányaikat", „felfedezéseiket" sose fenyegeti, hogy valamikor is végrehajtják kísérleti ellenőrzésüket. Pedig a probléma igenis fennáll, és nincs az a terminológiai varázsige, amely megoldaná. A szerfelett munkaigényes struktúra-kutatások arra mutatnak, hogy a primitív gépi fordítások minőségének megjavítása érdekében megtett akár legcsekélyebb lépést is az alkalmazott algoritmusos struktúra aránytalanul, szinte gigászi mértékű bonyolulttá válásával kell megfizetni; mert más az, ha egy nagy számítógépet úgy kell beprogramozni, hogy képes legyen lefordítani olyan mondatokat, mint „Ott áll a szék", „Hull a hó", „A gyermekek iskolába mennek" - és egészen mást jelent egy olyan program
136 megszerkesztése, amelynek révén a gép majd ilyen mondatokat fog lefordítani: „A tárgy elsajátításának elsődleges módszere magában foglalja a tárgynak nemcsak a korlátozottság értelmében vett izolációját, hanem abban az értelemben is, hogy »kívülről« kizárólag a megismerő szubjektum számára legyen hozzáférhető, aki így egyetlen aktus során megragadhatja, vagy legalábbis megsejtheti." Az ilyen mondatot lefordítani, anélkül, hogy ismernők az értelmét - egyszerűen lehetetlennek látszik. Aki a lefordítására vállalkozik, annak a mondattan helyett inkább a fenomenológusok műveit kell tanulmányoznia. Nyilvánvaló, hogy nincs az az algoritmus, amelynek révén az ilyen mondat stílusa olyan mértékben megragadható volna, hogy a fordítás legalább megközelítse az eredetit. Felvethető a kérdés: tulajdonképpen miért nem lehet a kérdést valószínűségi módszerekkel megoldani? A könyv szövegét a kromoszómákban rejlő információkkal hasonlíthatjuk össze. A szöveg úgy foglalja magában az értelmet - ahogyan a genotípus az érett egyedet. Mindkét esetben valószínűségi determináltsággal állunk szemben. Mint ismeretes, egy szervezet fenotípusa eltérhet a genotípusától, és ezzel analóg módon egy irodalmi vagy filozófiai mű „fenotípusa" is meghatározott határértékek között (az egyedektől függően) ingadozhat. A szóródás azonban, jóllehet valószínűségi jellegű, egyáltalán nem kaotikus jellegű, nem véletlenszerű. A valószínűségi folyamat az approximációt, az eszményi pontosság értékhatárának szinte érintőszerű megközelítését foglalja magában - erről pedig a fordítás esetében nem lehet szó, mivelhogy egy megadott szöveg „hű fordításainak" kategóriáján belül különféle „hűségfajták" különböztethetők meg, s ezek egymással nem is mérhetőek össze teljesen. A jó fordítás visszatükrözi az eredetit, de magán viseli a fordító saját stílusának jegyeit is. Annak a gépnek, amely ugyanígy tud fordítani, ugyancsak rendelkeznie kellene saját stílusának jegyeivel, ami azt jelentené, hogy e gépnek meghatározott egyénisége van, tehát nem lenne csupán egy bármely mennyiségben reprodukálható „egységes algoritmus" megtestesülésének egyike. Így intuitív módon eljutunk ahhoz a többé-kevésbé jól ismert megállapításhoz, hogy ha az eljárást nem lehet egyértelművé tenni, akkor formalizálni sem lehet. Ám legyen - mondhatná valaki -, képviseljenek csak a jó fordítások egy halmazt, sőt tán potenciálisan végtelen halmazt, mi azonban ezzel is megbirkózhatunk, ha bevezetjük a kontinuum fogalmát. Ezt a fogalmat javasolja egyébként a kibernetikusoknak Taube is. Ez a fogalom matematikai, tehát igen nemes származású fogalom, ám a konstruktőrök mégis (a timeo Danaos et dona ferentes * elv alapján) igen óvatosan elhárítják maguktól a gyönyörűen kitervelt ajándék elfogadását. Mert más dolog egy tiszteletre méltó, bár gyakorlati haszon nélküli szinonimaszótár, és egészen más a hírhedt kontinuum, amelynek végtelen volta mindennemű szótár kereteit szétfeszíti. Mi magunk, amikor társalgunk, természetesen nem riadunk vissza tőle, egyszerűen azért nem, mert mi értjük azt, amit mondunk.
A megértés egyáltalán nem holmi másodlagos kísérőjelenség, holmi epifenomen **, nem egyszerűen csak a kényelmünket szolgálja („Milyen pompás - valamit megérteni!"), nem fényűzési tárgy, és nem is intellektuális megfelelője az érzéki gyönyörnek, és nem is lehet úgy elkülöníteni az információbefogadás aktusától, mint ahogyan a közösülés testi élvezetét el lehet választani annak természetes fiziológiai következményeitől. A megértés - munka, amit el kell végezni, a nyelvi szelekciónak olyan, már minimumra redukált és semmi mással nem helyettesíthető kritériumát jelenti, amelyet már semmiképpen sem lehet egyszerűbb - éppenséggel a tisztán formális - kritériumokra redukálni. Agyunk nem azért olyan nagyon bonyolult, mintha idegileg degenerálódó fajt képviselnénk, és
* Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Az Aeneis egyik sora. - Szerk.
** Epifenomen - a fő jelenséget kísérő és általa kiváltott mellékjelenség, amely azonban a fő jelenségre nincsen hatással. Az epifenomenalizmus - tanítás, amely azt állítja, hogy a gondolkodás az agyfolyamatok epifenoménja. Ezt a nézetet többek között egyes pszichoanalitikusok és behaviouristák is támogatják. - Szerk.
137 nem is azért, mintha a genetikai sodródás folyamán a mutációk valamiféle felhalmozódása véletlenül akkumulálta volna fel ezt a bőséget. Agyunk azért olyan, amilyen, mert ha kevésbé komplikált volna - mint amilyen pl. a majmok agya -, nem volna képes a gondolat- és nyelvalkotó műveletekre. Ha a jelentések nem volnának biológiailag hasznosak, ha nyelvi funkcionálásunkban való jelenlétük nem volna szükséges, akkor egyáltalán nem is jöttek volna létre.
Reménytelennek látom a behaviourista módszert is, annak legmerészebb logikai végkövetkeztetéseivel egyetemben, amelyek szerint a jelentés problémáját, ha megtanuljuk a lehető legszabatosabban tanulmányozni a pszichikai folyamatok alapzatát képező anyagi folyamatokat, egyszerűen kidobhatjuk. Ez az út egy olyan „befejezett algoritmus" megalkotását jelentené, amelynek során az agy kívülről megfigyelt állapotaihoz teljesen hozzárendelnénk egyes, introspekció révén meghatározott, belső állapotait. Az ilyen hozzárendelések „szótárának" birtokában egy „értelmetlen" gépet is úgy lehetne beprogramozni, hogy olyan fordítást adjon, mint a legkiválóbb fordító. Viszont igen-igen valószínűnek látszik, hogy az agy azonos értelemben vett azonos anyagi állapotához nem feltétlenül kölcsönös egyértelműséggel rendelhetők hozzá a belső állapotok: csupán az integráció elemi szintjeinek idegkódjai állanak közel egymáshoz. Minél magasabbra emelkedünk az agyhierarchia lépcsőjén (az információs integráció szintjein), annál nagyobb mértékben válnak egyediekké a kódok, és azok a kódok, amelyekben egy bizonyos agy realizálja a maga állapotait, határozottan eltérhetnek egy másik agy kódjaitól (az emberi agyak ugyanis valószínűségi berendezések, amelyek félig véletlen jellegű kezdeti megoszlás alapján startolnak, és egyedi dinamikus pályákon haladnak). A kódoknak ez a szóródása okozza, hogy az agy anyagi dinamikus alakzatai, amelyek pl. a piros szín felfogásához vannak hozzárendelve, a különböző emberek agyában nyilvánvalóan azonosak még, sőt talán az emberek és a majmok agyában is, míg azok az alakzatok, amelyek „a bánat belső felfogásához" rendeltek, egyénileg oly nagymértékben különböznek egymástól, hogy szó sem lehet semmiféle olyan „anyagi állapotok osztályáról", amelyet a „bánat" szóhoz invariáns megváltozhatatlan szimbólumként hozzárendelhetnénk.
A kibernetikának az volt a szándéka, hogy mint valami Prométheusz, aki az Olümposzról ellopta a tüzet, nyomban az ember legmagasabb rendű intellektuális műveleteinek szférájába hatoljon be, s hatalmába kerítse ezt a teljes területet, mintegy toronyiránt vágva át a terepen, elkerülve azt a gigászi utat, amelyen az emberi agy egyre fiatalabb evolúciós eredetű idegformációi fokozatosan rárétegeződtek még a páncélos halaktól öröklött ősagy régi alapjaira. És a kibernetikának mindjárt az út legelején sikerült is automatizálni bizonyos logikai-aritmetikai műveletek körét. Az így birtokba vett hídfőről kezdte meg nagy sietve az extrapolálást minden lehető irányban, beásva magát az elfoglalt területen, ámde az ezután következő támadásai már nem jártak eredménnyel, ezeket nem koronázta hasonlóképpen egyidejű elméleti és gyakorlati siker. Az az első győzelem éppen annyira helyi jellegűnek, mint amennyire csupán taktikainak bizonyult, és ráadásul egy bizonyos, súlyos - jóllehet lélektanilag érthető - hiba is csúszott bele. Többen ugyanis lelkük mélyén úgy vélték, hogy minekutána sikerült oly „elit klasszisú" és (legalábbis a kisiskolások és a háziasszonyok mértéke szerint) nehéz műveleteket is automatizálni, mint amilyenek a logikai számítás műveletei, az ami még hátra van, az semmiképpen sem lehet ennél nehezebb. Nem vették figyelembe, hogy más dolog a szillogizmusok ismeretére támaszkodva élni a logika lehetőségeivel, és más, egy meglevő nyelv szemantikai-mondattani struktúrájába rejtett változatával összeütközni. Még a gyengeelméjű agya is, akinek csorog a nyála, nehezen ejti ki a szót és alig érti meg, amit mondanak neki - még ennek az agya is olyan szisztéma, amelyben jelentések funkcionálnak; információ-adaptálási szempontból hasonlíthatatlanul univerzálisabb annál a számítógépnél, amely másodpercenként több millió műveletet végez.
138 Szóltunk már könyvünkben a technikai „embermásolás" szükségtelen voltáról. Az ilyen radikális tézist a kellő óvatossággal kell kezelnünk. Az „értelmesen viselkedő" gépek megszerkesztésének követelménye a valóságban nem jelenti azt, mintha a fordítógépeket az emberek „belső életének teljességével" akarnánk felruházni, nem tudhatjuk azonban, milyen mértékben lehetséges „személyteleníteni" az olyan gépeket, amelyeknek feladata az, hogy jól fordítsanak.
Nem tudjuk, lehetséges-e „érteni" anélkül, hogy a „személyiségnek" legalább a csíráival ne rendelkezzen az, akinek érteni kell? Úgy véljük, megértés nélkül is lehetséges eredményesen működni a reális világban: erre tanít bennünket az evolúció operatív nyelvezetének létezése, és ezért vizsgáljuk meg a továbbiakban a „technikai megértés apszichikus" változatainak különböző fajait. Nem tudjuk azonban elképzelni, hogy lehetséges volna fordító eszközként a végtelenségig hatásosan használni egy ilyen operatív nyelvet az értelmi töltésű nyelvek területén. Mert vagy értelmesen fognak működni a gépek, vagy igazán hatásos fordítógépek sohasem lesznek. Az operatív működés ugyanis csak a kapcsolatokig vezethető; a megértés pedig, bár a kapcsolati jellege is megvan, ennél több. Így tehát egy hosszadalmas ostromállapot küszöbén állunk. Nem érdemes hallgatnunk azoknak a tanácsára, akik a visszavonulást ajánlják, ezek ugyanis defetisták, s ezekből a tudomány területén sincs hiány, különösen olyankor, ha az ostrom hosszúnak és fáradságosnak ígérkezik. És szép számmal akadnak kuruzslók is, akik nyakra-főre hirdetik, hogy megtalálták a „jelentés elleni gyógyszert". Emezeknek sem kell túlságosan hitelt adnunk, mert - ugyanúgy van itt is, mint az orvoslásban -, ha egy betegség ellen túlságosan is sokfajta gyógyszert alkalmaznak; akkor ez azt jelenti, hogy e gyógyszerek egyike sem valóban hatásos. És ha nincs is rövid út, a csúcshoz mégiscsak elvezet valami út, noha az is előfordulhat, hogy „lentről", az elemi folyamatok mélyéről kell utat törnünk magunknak - nem rohammal, hanem kitartó és rendszeres erőfeszítéssel sikerül ezt az ormot meghódítani.
[139]