FRITZ LEIBER
ROSSZ ÜZLETMENET
A nagy, fényes ajtó egy hussanással szétnyílt, és Robie puhán kicsusszant a Times Square-re. A tömeg, amelyet eddig a jó tíz méter magas ruhareklám-lány kötött le, aki vagy öltözködött vagy éppenséggel a legfrissebb híreket olvasta föl a Forró Béke Egyezményéről, egy legalább méteres újságból, most meglódult.
Robie még újdonságnak számított. Robie volt maga a móka. Még egy ideig övé a siker.
A nagy érdeklődés nem töltötte el Robie-t büszkeséggel. Semmivel se szorult belé több hiúság, mint a rózsaszínű, műanyag óriásbabába, aki még csak nem is pislogott a kék műszemével.
Robie, érzékelvén a tömeget, úgy találta, hogy megfelelőképpen körbezárták, és megállt. Kiszámított rejtélyességgel hallgatott.
- Nézd, mama, egyáltalán nem olyan, mint egy robot! Inkább teknősbékához hasonlít.
A megállapításban volt valami. Robie alsótestét fémből készült félgömb alkotta, gumiabronccsal a szélén, amely épp hogy érintette a talajt. Felül fémdoboz helyezkedett el, fekete lyukakkal. A doboz forgott és süllyedt.
Fényes krómszínű krinolin, tornyocskával a tetején.
- Túlságosan is emlékeztet a Kicsi Joe-tankokra - morogta a perzsa háborús veterán, és gyorsan továbbgörgette magát a kocsiján, amelynek kerekei meglehetősen emlékeztettek Robiéra.
Távozása megkönnyítette némelyek dolgát, akik már ismerték Robie-t. Robie megindult a rés felé. A tömeg ujjongott.
Robie nagyon lassan csúszott előre az úton, de fürgén odébbzökkent, ha túl közel került egy-egy zokasszinba vagy sájlonba bújtatott bokához. A gumiabroncs a krinolinján csak újabb biztosítékul szolgált.
A fiú, aki teknősbékának nézte Robie-t, hirtelen az út közepén termett, megvetette a lábát, és ravaszul vigyorogni kezdett.
Robie, úgy félméternyire tőle, megállt. A tornyocska lesüllyedt. A tömeg elcsöndesedett.
- Helló, öcsi! - mondta Robie egy tévésztár édeskés hangján, merthogy a hangja valóban egy tévésztáré volt.
A fiú már nem mosolygott.
- Helló! - suttogta.
- Hány éves vagy? - kérdezte Robie.
- Kilenc. Nem, nyolc.
- Jól van - felelte Robie. Fémkar csapódott le a nyakáról, és éppen a fiú előtt állt meg. A fiú hátraugrott.
- A tied - szólt Robie lágyan.
A fiú óvatosan kiemelte a vörös pepinyalókát a csinosan megformált, tompa fémkarmokból. Egy szürke hajú asszony, a nyomorék fiával, továbbsietett.
A kellő szünet után Robie folytatta:
- És mit szólnál egy finom, frissítő pezsiitókához a pepinyalókád mellé? - A fiú fölnézett, de továbbszopogatta az édességet. Robie alig észrevehetően meglengette a karmait. - Csak egy negyeddollár, és öt másodpercen belül…
Egy kislány evickélt ki a láberdőből.
- Én is kérek egy pepinyalókát, Robie! - követelte.
- Rita, gyere vissza! - szólt utána egy asszony dühösen a tömeg harmadik sorából.
Robie komolyan bemérte az újonnan jöhet. Árnyérzékelője azonban nem volt elég éles ahhoz, hogy megkülönböztesse a gyerekek nemét, így csak megismételte:
- Helló, öcsi!
- Rita! Kérek egy pepinyalókát!
Robie fittyet hányt mindkét megjegyzésre, mint a jó üzletember, aki elég célratörő ahhoz, hogy ne hagyja csak úgy elúszni a csaliját, és energikusan rákezdte:
- Fogadok, hogy olvastad az Ifjú űrgyilkosokat. Van itt egy…
- Br-r-r, én lány vagyok! Neki az előbb adtál egy pepinyalókát. Robie megakadt. Tűnődve mondta:
- Akkor… - Újabb szünet után folytatta: - Fogadok, hogy olvastad a Gá-gá Dzsoni, az űrhóhért. Itt a rémkomédia legújabb kiadása, még nem kapható az álló automatákban. Csak ötven cent, és öt másodpercen…
- Kérem, engedjenek át! Az édesanyja vagyok.
Egy fiatal nő az első sorból vontatottan hátraszólt fehérre púderezett válla fölött:
- Majd én visszahozom - és húszcentis görgőin előrecsúszott. Futás, gyerekek! - mondta hanyagul, és karjait a feje fölé emelve lassan piruettezett Robie előtt, hogy bemutassa ujjatlan dzsekijét és a szűk nadrágot, ami épp a térde fölött a sájlonjába olvadt. A kislány rábámult. A nő befejezte a piruettet.
Ennél a korcsoportnál Robie árnyérzékelője már képes volt megkülönböztetni a nemeket, néhány mulatságos tévedéstől eltekintve. Elismerően füttyentett. A tömeg derült.
Valaki odaszólt a barátjának:
- Még ha jobban hasonlítana egy igazi robothoz! Tudod, az olyan emberformájúhoz.
A barátja megrázta a fejét.
- Így izgalmasabb.
Senki nem figyelt már az újságra, amely most a következőket írta ki: - jégtömlő a Forró Békére? Vanadin arra céloz, hogy Russ átengedi Pakisztánt.
Robie épp ott tartott:
…az az új, vad varázsárnyalat, amelyet Mars vérének kereszteltünk, s amelyhez természetesen szórófej és ujjvédő is tartozik, az utóbbi a köröm kivételével mindent takar. Csak öt dollár… a gyűretlen bankjegyeket a karom melletti forgóhengerbe tehetik… és öt másodpercen belül…
- Köszönöm, nem, Robie - ásított a fiatal nő.
- Ne feledje - erősködött Robie -, még három hétig egyetlen robotnál vagy igazi árusnál sem kaphat hasonlíthatatlan csáberejű Mars vérét.
- Köszönöm, akkor sem.
Robie leleményesen bemérte a tömeget.
- Hát a férfiak közül… - Épp hogy belekezdett, amikor egy asszony tőrt utat a könyökével az első sorban.
- Nem megmondtam, hogy gyere vissza?! - szólt rá ingerülten a kislányra.
- De ha egyszer nem kaptam meg a pepinyalókámat!…ki volna olyan kedves, és…
- Rita!
- Robie csalt. Juj
Eközben a fiatal, dzsekis nő maga is végigmérte a közelében álló férfiakat. Úgy döntött, hogy ötven százalék esélye sincs arra, hogy bármelyikük elfogadja az ajánlatot, amit Robie éppen tenni készült, így hát kihasználva a zűrzavart, kecsesen visszacsusszant a tömegbe. Újra tiszta volt a terep Robie előtt.
Egy rövid méltatásra azért még megállt, hogy csábítóan ecsetelhesse a Mars vérének varázsosnál varázsosabb tulajdonságait, nem mulasztva el egy beszédes frázist "a marsbéli napfelkelte szenvedélyes karmairól".
Így sem akadt jelentkező. Még nem érkezett el az ideje. Hamarosan ezüstérmék csilingelése hallatszik majd, bankjegyek forognak át a hengeren, gyorsabban, mint a mosógépben a szennyes ruha, és ötszáz ember verseng majd a kiváltságért, hogy Amerika egyetlen, gyönyörű, mozgó robotárusa elszedje tőle a pénzét.
Még túl korán volt. Robie még tartozott néhány trükkel csak úgy, ingyen, és ezt mindenki élvezni akarta, mielőtt elkezdődne a költségesebb mulatság.
Így aztán Robie továbbcsúszott, amíg el nem érte a járdaszegélyt. Alsó radarja azonnal érzékelte a szintkülönbséget. Megállt. A feje forogni kezdett. A tömeg mohón figyelt. Robie legjobb trükkje következett.
A feje nem mozdult. Radarjával befogta a közlekedési lámpát. Zöldet mutatott. Robie előrearaszolt. A lámpa pirosra váltott. Robie újra megtorpant, még mindig a járdán. A tömeg elismerően morajlott.
Tényleg csodálatos volt élni és Robie-t Figyelni ezen a csodálatos napon. Élni és vigadni a friss, időkondicionált levegőn, a fényes felhőkarcolók és pislogó ablakaik között, a már-már feketének mondható nagyon is kék ég alatt.
(Ott fönt azonban, ahová a tömeg már nem láthatott, az ég még sötétebbre vált. Bíborsötétben fehérlettek a csillagok. És ebben a bíborsötétségben egy ezüstzöld, rügyszerű valami röpült lefele, több mint öt kilométeres másodpercenkénti sebességgel. Az ezüstzöld festékréteg a radar megtévesztésére szolgált.)
Robie éppen ott tartott:
…amíg zöldre vált a lámpa, itt az ideje, hogy ti, öcskösök, egy kis frissítő pezsit kapjatok. A felnőttek pedig… csakis a másfél méter fölöttiek jelentkezzenek… egy adag izgató pezsifizzt. Csak egy negyeddolláros, vagy… mivel mámorító italokat is árulhatok… felnőtteknek egy és egynegyed dollár, és öt másodpercen belül…
Részletezni már nem tudta. Alig három másodperccel később az ezüstzöld rügy kibomlott, és egy gömb alakú narancsvirág úszott Manhattan fölött. A felhőkarcolók egyre fényesedtek, már-már a nap belső fényét közelítve. Az ablakok fehéren égtek.
A tömeg is kivirágzott Robie körül. A ruhájuk lángsziromként röpködött. A hajuk, mint a fáklya.
A narancsvirág nőtt, már szára is volt, és sok-sok szirma. A légnyomás következett. Az égő ablakok egyszerre rázkódtak meg és sötétültek el. A falak megremegtek, meghajoltak, megrepedtek. Kőszemcsék potyogtak a párkányokról. A lángoló virágok pergőtűzként zúdultak a járdára. Robie három métert röpült. Besüppedt krinolinja fokozatosan visszanyerte az alakját.
Vége volt. Az óriásira nőtt narancsvirág lassan eltűnt hosszú-hosszú varázsbabszára fölött. Sötét lett, és nagy-nagy csönd. A párkányszemcsék potyogtak. Néhány törmelékdarab vált le a fémkrinolinról.
Robie néhány apró, bizonytalan mozdulatot tett, mintha meg akarna bizonyosodni, nem tört-e el valamije. A közlekedési lámpát kereste, de az most se pirosat, se zöldet nem mutatott.
Lassan egy teljes kört tett a radarral. Sehol semmibe nem ütközött az árnyérzékelője. Mégis, amikor mozdulni akart, alsó radarja alacsony tárgyakra figyelmeztette. Zavarba jött.
A csöndet nyöszörgés meg valami recsegő hang törte meg, először csak alig észrevehetően, mint a patkánykaparászás.
Egy összeégett ember, akinek elszenesedett ruhája még füstölgött, épp onnan emelkedett föl a járdáról, ahol a légnyomás kioltotta a tüzet. Robie bemérte.
- Jó napot, uram! - mondta. - Mit szólna egy szivarhoz? Egy igazán finom szivarhoz? Éppen van nálam, egészen új márka…
A vásárló azonban üvöltve elrohant, Robie pedig soha nem futott vevők után, holott közepes gördüléssel képes volt követni őket. Végigaraszolt a járdaszegély mentén, ahol a férfi az imént elvágódott, és óvatosan távol tartotta magát az alacsony tárgyaktól; némelyik még meg-megrándult, ezzel odább zökkentve Robie-t. Egy utcai tűzcsaphoz ért. Bemérte. Elektronikus látótere működött ugyan, de kissé elhomályosította a légnyomás.
- Helló, öcsi! - mondta. Majd, hosszú szünet után: - Leharapták a nyelvedet? Nézd csak, hoztam neked egy kis ajándékot. Egy igazán finom pepinyalókát. - Fémkarja letekeredett.
- Vedd el, öcskös! - mondta újabb szünet után. - A tiéd. Ne félj! Figyelmét most más vásárlók vonták el, itt is, ott is furcsán tántorogva fölemelkedő figurák, akik mind megzavarták árnyérzékelőjét, és nem maradtak egy helyben, hogy kényelmesen bemérhesse őket. Az egyik azt kiáltotta:
- Vizet! -, de egyetlen negyeddolláros sem csendült Robie karmai közt, amikor fölfogta a szót, és megkérdezte:
- Mit szólna egy finom pepipezsihez?
A lángok patkánykaparászása dzsungelmorajjá erősödött. A pislákoló ablakok újra tűzben égtek.
Egy kislány közeledett, ügyesen kerülgette a karokat és lábakat, még véletlenül sem pillantott rájuk. Fehér ruhája és az egykor köréje magasodó testek megóvták a ragyogástól és a légnyomástól. Szemét Robie-ra szegezte. Tekintetében ugyanaz a konok bizalom ült, amellyel az előbb méregette Robie-t, de most minden öröm nélkül nézte.
- Segíts, Robie! - mondta.
- A mamát akarom.
- Helló, öcsi! - válaszolt Robie. - Mit szeretnél? Könyvet? Cukorkát?
- Hol a mama, Robie? Vigyél oda hozzá!
- Léggömböt? Azt szeretnéd, ha fölfújnék neked egyet?
A kislány sírva fakadt. A hang működésbe hozta Robie másik újdonság-áramkörét.
- Valami baj van? - kérdezte. - Mi történt? Eltévedtél?
- Igen, Robie. Vigyél a mamához!
- Ne mozdulj innen - mondta Robie bátorítóan -, és ne félj! Hívok egy rendőrt. - Éleset füttyentett, aztán még egyet.
Telt az idő. Robie ismét füttyentett. Lángoltak, zúgtak az ablakok. A kislány könyörgőre fogta:
- Vigyél el innen, Robie! - és a krinolin apró bemélyedésére ugrott.
- Adj egy tízest! - szólt Robie. A kislány talált egyet a zsebében, és Robie karmai közé tette.
- A súlyod - mondta Robie - pontosan huszonhét kiló és hatvanöt deka.
- Nem látták, nem látták a lányomat? - kiáltozott valahol egy asszony. - Éppen azt a valamit nézte, amikor odaértem… Rita!
- Robie segített - mesélte neki a kislány percekkel később. - Tudta, hogy eltévedtem. Rendőrt is hívott volna, de nem jött egy sem. Megmérte a súlyomat is. Igaz, Robie?
Robie azonban már messze járt, éppen pepinyalókával kínálgatta a mentőosztag tagjait, akik most bukkantak föl a sarkon túl, és tűzbiztos ruhájukban sokkal jobban emlékeztettek robotokra, mint ő maga.
Lázár Júlia fordítása