MÁSODIK RÉSZ

Egy egészen más világ

14
Az éjszaka azzal telt, hogy egyik helyrõl a másikra hurcolták õket. Roe ugyan azt mondta, a tekervényes menekülési útvonal arra szolgál, hogy lerázzák az összes üldözni próbáló egységet, de Sam rájött, csak azért csinálják, hogy õ és Hanae ne legyen képes a vadászok bármely telephelyének vagy kapcsolatának hollétére visszaemlékezni. Ennek ellenére Sam tudta, hogy a Redmond pusztulatban járhatnak valahol. A levegõben lengett a hírhedt "Tacoma aroma". Még a legjobb árnyvadász legtökéletesebb trükkje sem tudta elrejteni a kellemetlen szagot.
A Redmond pusztulat elég randa hely volt. A régi Tacoma városának nagy részét elfoglaló Redmond kerület ugyan része volt a Seattle metroplexumnak, de a kormány gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyta. Ez még inkább igaz volt a Lone Star Biztonsági Szolgálatra, mely elnyerte a plexum rendõri feladatainak ellátásáról szóló megbízást. A különbözõ gépjármûvek és közlekedõ alkalmatosságok közötti átszállások rövid idõszakaiban Sam olyan környékeket látott, melyeken mintha háború dúlt volna végig. A többi meg úgy festett, mintha még mindig folyna ott a háború.
Az épület, melynél végül megálltak régen autószalon és szerviz lehetett, de most kongott az ürességtõl és ragadt a mocsoktól. Gépük leparkolt a szervizakna fölött. Amikor a karikás szemû utasok felhajtották a hátsó ajtót, hogy kiszálljanak, látták, hogy a tollas kígyó odakint vár rájuk összetekeredve.
Hanae hátrahõkölt a látványtól és Sambe kapaszkodott, mintha a fiú meg tudná védeni a szörny ellen, ha az támadásba lendülne. Még a sok mindenen átment, keménykötésû vadászok is csak vonakodva szálltak ki a furgonból a kígyó közelében. Roe viszont könnyedén elvonult elõttük, odalépett a szörnyeteghez és beletúrt a lény feje mögötti tollazatba.
Sam megdöbbenve látta, hogy a sárkányféle élvezi Roe érintését. Pontosabban érezte, hiszen a lény sem hangot nem adott ki, sem mozdulatot nem tett. Valami különös módon mégis körbe tudta sugározni érzelmi állapotát. Sam eltûnõdött azon, vajon a többiek is érezték-e ugyanezt, aztán úgy döntött, hogy valószínûleg igen. A csoport tagjai szemmel láthatóan megkönnyebbültek. Még Hanaeben is csökkent egy kicsit a feszültség. Mintha a sárkány arról biztosította volna õket, hogy nem kíván senkit sem bántani.
-- Hé, Roe -- kiáltotta Chin Lee. -- Ez azt jelenti, hogy itt maradunk egy ideig?
-- Sötétedésig mindenképpen. Érezzétek magatokat otthon -- válaszolta Roe anélkül, hogy rájuk nézett volna. -- Ha akartok, aludjatok.
Sloan és Feketekutya átnyomakodtak Sam és Hanae között. Beletúrtak a furgon mellett pihenõ ládák közé, egy-egy hálózsákot húztak elõ és elvonultak egy-egy külön sarokba. A menekülés során kettejük között fellángolt rivalizálás most ismét jól látszott, amint álmos szemükben gyanakvó tekintettel méregették egymást. Kurt nem szállt ki a gépbõl, hiszen az éjszakát már eddig is különféle vezetõülésekben töltötte. Egyszerûen csak nekitámasztotta fejét a fejtámlának és már horkolt is.
-- Hát, elég kajás vagyok -- jelentette ki Chin Lee, senkinek sem címezve mondókáját. Amióta csak felbukkant Kurttal a légibusz pilótakabinjából, az ork folyamatosan mindenféle dolgokat tömött a szájába -- krillostyákat, szójatésztát és Krak-L-Snaps ropogit, melybõl szemmel láthatóan kifogyhatatlan készletekkel rendelkezett. Most beletúrt a hálózsákokat rejtõ melletti ládába és nemsokára egy önmelegítõ ételes dobozt szorongatott a kezében. Lehúzta a védõfóliát és a közeli olajos hordóra lökte a dobozt, hogy az ott melegítse fel magát. Visszafordult a ládához. Mire az étele elkészült, az oldalán lévõ táska már meg is telt. Vagy fél tucat másik önmelegítõ ételes dobozt szórt ki a hordó tetejére. Felnyitotta saját kajáját és már zabált is. Csak annyi idõre hagyta abba az evést, amíg visszasétált a furgonhoz. Lezöttyent a hátsó lökhárítóra, meglötyögtette a doboz tartalmát és nekilátott, ho gy a szájába lapátolja a nem túl étvágygerjesztõ masszát.
-- Ti kiszógájjátok magatok -- motyogta a többiek felé teli szájjal.
Hanae egy kicsit undorodva nézett, de Sam köszönetet mondott az orknak. Körbevezette a lányt a furgon oldala mellett, vigyázva, hogy mindig közte és a sárkányféle között helyezkedjen el. A vadászok rájuk sem hederítettek, de Sam érezte, hogy ha netalán szökni próbálnának, egészen biztosan meglehetõsen nagy mennyiségû figyelem irányulna rájuk.
Leültette a lányt egy viszonylag tiszta helyre a ládák közé és elõhalászott két hálózsákot. Visszasétált az önmelegítõ ételes dobozokhoz és kiválasztotta a két legkevésbé borzasztónak látszó adagot. Vett hozzá egy hat dobozból álló rekesz Fizzygoo italt. A poshadt víz még a Fizzygoonál is kevésbé ihatónak tûnt. Ahogy számított rá, Hanae még csak rá sem nézett az ételre, de Sam tudta, hogy késõbb úgy is meg fog éhezni. Lefeküdt a lány mellé és átkarolva tartotta, míg az végre pihentetõ, kimerült álomra hajtotta fejét.
Sam is fáradt volt, de az alvás valahogy menekült elõle, mindig kicsúszott az ujjai közül, ha meg akarta ragadni és különben is, csak korábbi, boldog cégéletének emlékeit hozná magával. Óvatosan kiszabadította magát Hanae karjai közül és felült. Nem volt különösebben éhes, de jobb dolga nem lévén feltett egy adag ételt melegedni. Hátradõlt, hogy megvárja, amíg elkészül. Ládákból épített falú búvóhelyük széle felõl Roe közelített.
-- Jobban tennéd, ha aludnál, cimbora.
-- Túl sok minden jár az eszemben.
-- Ohó. Kemény munka a gondolkodás, igaz?
-- Néha -- bólintott Sam. Roe megkönnyebbültnek tûnt, bár õ is legalább annyira kimerült volt, mint a többiek. Talán a fáradtság lecsökkenti egy kicsit az éberségét és Sam ki tud belõle húzni valami kis információt arról, hogy mibe is keveredtek Hanaevel. -- Arról a fickóról gondolkodtam ott a furgonban.
Roe fáradtan kacagott egyet.
-- Kurt mindig így alszik. Ha eljön az idõ, készen fog állni.
Szándékosan értette félre kérdését a tünde? -- Nem rá gondoltam. Arra a Renraku fõnökre, akinek a nevét úgy látszik, senki sem tudja.
-- A nevek veszélyesek lehetnek -- figyelmeztette Roe. -- Azt hittem, ezt felfogtad.
-- Felfogtam. Nem kérdezem, mert világosan közölted velem, nem akarod, hogy tudjam. -- Nem kellett színlelnie az aggodalmat. -- Egyszerûen csak aggódom miatta. Egész éjjel eszméletlenül feküdt.
-- És úgy fest, egy ideig még ebben az állapotban is marad -- kinyúlt és felhasította az egyik ételes doboz burkolatát. Ügyes kézmozdulattal kinyitotta és kiszabadította belõle az evõeszközt. -- Ne gondolj rossz dologra, Sam. Nem kábítjuk és nem tömjük agyzavaró gyógyszerekkel. Ez csak mellékhatás. Jó ötletnek bizonyult, hogy úgy hozzuk ki az archológiából, hogy betegséget szimulálunk. És bele is ment ebbe. Saját akaratából vállalta, sõt még be is szerezte magának a szert, ami ezt a betegséget szimulálja. Az orvosi lapjából megtudtuk, hogy az injekció átmeneti bénulást okoz, így aztán magunkkal hoztuk a szükséges ketyeréket, hogy ebben az állapotban tudjuk tartani. Nagyon el akart szabadulni és úgy gondolta, megéri a kockázatot. Mint ahogy meg is érte neki. Az életjelei stabilak. Nincs miért aggódnod. Bízz bennünk -- mondta végül kedvesen a tünde és az ételes tálcáját felkínálta Samnek. -- Õ megbízik bennünk.
Sam elfogadta a felkínált ételt, de nem szólt semmit. Egymásnak adogatták a tálcát, amíg el nem fogyott róla minden, aztán Sam kinyitott Roenak egy Fizzygoos dobozt. A tünde halvány undorral az arcán elfogadta a lét, köszöntésszerûen megemelte Sam felé, majd felhajtotta az ital felét.
-- Mi történt az albínóval?
A nõ egy darabig csöndesen nézte Samet. Sam semmit sem tudott kiolvasni a rajta pihenõ tekintetbõl. Aztán Roe megvonta a vállát. -- Hibázott és elkapták, miközben mi a cégtársaddal foglalkoztunk.
-- És õ is része a megengedett veszteségeknek, mint Greta?
Roe mielõtt válaszolt volna gondosan elhelyezte a Fizzygoos dobozt az egyik láda tetején.
-- Figyelj, Sam. Mindnyájan tisztában vagyunk a kockázattal, amikor elvállalunk egy ilyen munkát. A Renraku a nagyok bajnokságában indul. És durván játszik. Mi, vadászok a peremen élünk és azon múlik az életünk, hogy az ügyességünk, a tudásunk és a szerencsénk elég nagy-e ahhoz, hogy ne puffantsák szét a hátsónkat. És néha veszítünk.
-- Miért nem csináltatok semmit, hogy megmentsétek? Miért hagytátok hátra?
Roe behunyta a szemét és lehajtotta a fejét.
-- Hát nem érted? Fejlövést kapott. Az orvostudomány egészen jó manapság és mágiával is lehet ügyes trükköket csinálni, ha a mágus ismeri a megfelelõ varázslatokat. De ott semmi remény nem volt.
Sam hitetlenkedve megrázta fejét látván a nõ érzéketlenségét. -- Hát semmi hûséget nem érzel iránta? A többiek iránt?
-- Csak annyit, amennyit õk éreznek irántam.
-- Más szóval semennyit.
A tünde elnézett és csöndesen válaszolta:
-- Megfizetik õket érte.
-- Akárcsak téged.
-- Ha nincs pénz, nincs élvezet -- felelte nevetve Roe.
Sam nem hallott ki vidámságot a nevetésbõl.
-- Akkor ezt te csak a pénzért csinálod.
-- Miért ne? Jobban fizet, mint ha ingyen csinálnám.
Sam meglepõdött, hogy csalódnia kellett a tündében. Végül is nem számíthatott másra tõle.
A tollas kígyó váratlan mozdulattal kibontotta szárnyait és felemelte a fejét. Hátsó lábainak ébenfekete karmai végighasítottak a cementpadlón, miközben a lény felõl neheztelõ érzés áradt. A hullámokba azonban valami más érzelem is keveredett. Sam úgy vélte, kicsit hasonló a félelemhez. Roe egy szemvillanás alatt talpra ugrott és a kígyó tekintetét követve az épület távoli vége felé fordult.
A csarnok végében dübörögve felemelkedett az egyik hatalmas bejárati kapu. Egy fekete limuzin gördült be az épületbe, csillogó fényezése, krómozott alkatrészei és sötét üvegei visszatükrözték a környék szennyét. Amikor megállt, a kerekeket automatikusan helyükre ugró védõlemezek takarták el.
Kinyílt a hátsó ajtó és néhány pillanat múlva elõlépett egy karcsú, sötéthajú férfi. Makulátlan szabású, ragyogóan tiszta ruhájában megnyerõ eleganciával mozgott. Végignézett a termen, majd céltudatos léptekkel elindult a furgon felé.
Roe félúton elébe ment és néhány percig csöndesen beszélgettek ketten. Sam nem hallott sokat belõle, de Greta nevét valahogyan sikerült kivennie. A férfi elégedettnek tûnt. Mondott néhány rövid mondatot, mire Roe válaszolt valamit egyszer Samre, egyszer Hanaere mutatva közben. Néhány pillanat múlva már feléjük is kísérte a látogatót. Sam felállt közeledtükre és ellépett Hanae mellõl, hogy ne zavarják a lányt a pihenésben.
-- Sam, õ a támogatód, Mr. Drake.
-- Örülök, hogy találkoztunk, uram -- Sam kézfogásra nyújtotta a kezét.
Drake nem fogadta a gesztust. Tetõtõl talpig végigmérte Samet.
-- Ms. Roe tájékoztatott arról, hogy megváltozott a terv. Bízom benne, hogy tisztában van a helyzetével.
Samet kicsit megzavarta, hogy a férfi változtatást említett.
-- Kérem?
-- Ms. Roe az én tudomásom nélkül intézte, hogy önt is kihozzák. Én ezt soha nem hagytam volna jóvá.
Sam nem tudta, hogy meghökkenjen vagy elnézést kérjen.
-- De én nem vagyok szívtelen ember, Mr. Verner. És tudom, hogy az ilyesféle üzlet egyfajta rugalmasságot is megkíván. Ön és a barátnõje igénybe vehetik a vendégünk szállítására szolgáló eszközöket egészen addig, amíg nem veszélyeztetik azt, hogy biztonságosan elérje úticélját. Semmilyen költséget és kötelezettséget nem terhelek önökre azon felül, hogy megígérik, nem akadályozzák Ms. Roet abban, hogy maradéktalanul teljesítse a velem kötött szerzõdésében foglaltakat. Ez így kielégítõen hangzik?
Ugyan mit felelhetett volna erre Sam? Roe Drake-nek dolgozik és csak segített neki és Hanaenek.
-- Igen.
-- Nagyszerû. Önöknek is és Ms. Roenak meg kell érteniük, hogy ettõl a pillanattól kezdve az õ felelõssége alá tartoznak.
Sam bólintott.
Drake elégedetten mosolygott.
-- Mivel ilyen jól megértjük egymást, Mr. Verner, önnek és a barátnõjének kellemes utat kívánok.
Ezzel sarkon fordult és egy perc múlva már Drake is és a limuzin is eltûnt. Roe visszasétált a tollas kígyóhoz. Samnek nem akaródzott közel menni a szörnyhöz, ezért úgy döntött, hogy egyelõre nem veti Roe szemére, miért mondta nekik azt, hogy Drake is benne volt a Renrakutól való szökésükben. Csak a saját tekintélyét akarta növelni ezzel Sam szemében? Vagy csip-csup kis hazugság volt az egész, mely azt jelezte, hogy nem kell vakon megbízni mindenben, amit mond? Nem értette, hogy miért tenne a tünde ilyesmit, de gyanúja egyre nõtt és ez nagyon, nagyon idegesítette Samet.
Az árnyvadászok veszélyes népség. A törvényen kívül élnek, így aztán nem is nagyon tisztelik azt. És ha Sam az útjukba áll, nem valószínû, hogy legális megoldással próbálkoznak majd. A másik csoportnak, Tsung embereinek volt valamiféle erkölcsi rendjük vagy legalábbis úgy tûnt. Talán túl durva és túl önzõ, de mégis csak erkölcsi rend. Roe csapata valahogy kevésbé tûnt... válogatósnak.
A fõnökük, ez a Mr. Drake, pedig nem igazán közülük való volt. De ez nem számított nagy meglepetésnek. Õ valószínûleg a cégvilág cápája. Drake szemmel láthatóan elvárta, hogy mindenki pattanjon, ha csettint és ezért nem tûnt megjátszottnak határozottsága. A sötéthajú férfi jobban bízott saját hatalmában, mint Kansayaku Sato. A férfi szemmel láthatóan parancsolt ezeknek a vadászoknak és ez már önmagában is sok mindent elárult. Sam ugyan nem látott még sokat az árnyékvilágból, de annyit már igen, hogy a hidegvér és a karakánság szinte szent dolognak számít itt.
Drake felhívta a figyelmét, hogy ne álljon Roe útjába. Vajon arra gondolt, hogy Sam és Hanae jelenléte meghiúsíthatja gondosan kidolgozott tervét? És ha igen, miért elégszik meg azzal az éhbérnek számító összeggel, amit Sam majdani cége fizet a munkaerõ felkutatójának? Nem növeli meg a díjat, ha növekedett a kockázat? Drake-nek el kellene várnia valamit cserébe a nagylelkûségéért. Samnek nem tetszett, hogy nem lát bele Drake lapjaiba, de nem merte megkérdõjelezni a férfi ajánlatát.
Az alkuval kapcsolatban azonban más dolgok is aggasztották. Roe sztorijától függetlenül Sam úgy vélte, hogy Mr. Drake "vendége", a furgonban eszméletlenül fekvõ férfi akaratán kívül hagyta el a Renrakut, elrabolták. És a vadászoknak megvolt a jó okuk arra, hogy Sam és Hanae ne tudjanak errõl. Ha nem kérdezõsködnek egyszer sem, valószínûleg biztonságba helyezik õket. Talán a vadászoknak szükségük volt valakire, aki igazolja, hogy a szöktetés nem erõszakkal történt.
Tehát be kell fogni a szájukat és akkor megússzák a dolgot. Ezek a vadászok nem fontolják meg kétszer, hogy használják a fegyvereiket.
A vadászok erõszakosságától való félelem épp eléggé kényelmetlen volt, de nyomába sem léphetett a sárkánytól való õsi rettegés ösztönének. Sam épp elég dokumentált esetrõl olvasott, melyek során a sárkányok embereket faltak fel. Arra a gondolatra pedig, hogy Hanae törékeny teste idomtalan, véres péppé marcangolódik egy kígyó állkapcsában, majdnem visszaöklendezte az imént nagy nehezen leküzdött ételt.
Most mindössze annyit tehet, hogy tartja Drake-nek adott szavát. Ha beleszólna a dolgokba, csak még nagyobb veszélybe sodorná Hanaet. Nyitva tartja a szemét és a fülét és az elsõ adandó alkalommal itthagyják ezt a csapatot. A vadászok erõfeszítéseinek homlokterében Drake vendégének leszállítása állt; nem foglalkoznának azzal, hogy még üldözzék is a két fiatalt. Legalábbis Sam remélte, hogy nem.
Visszasétált az alvó lányhoz és megerõsítette elhatározását: meg fogja védelmezni õt. Hogyan is árulhatná el a lány bizalmát? Mindent el fog követni, hogy Hanae biztonságba kerüljön.
Úgy ült, hogy láthassa a lány arcát az épületbe beszûrõdõ hajnali fényben. Olyan békésnek tûnt. Nekidõlt a háta mögött álló ládának; és órák óta most elõször rátört az álmosság.

15
Crenshaw egy darabig az ajtó mellett állva figyelte a szobában zajló tevékenységet. A legtöbb munkaállomás mellett dolgozott valaki. A beosztási táblára vetett egyetlen, gyors pillantás tudatta vele, hogy a hiányzó emberek külsõ feladattal voltak megbízva. Mindenki keményen dolgozott, vagy legalábbis azt a látszatot keltette. Marushige a vezérlõpultja mögött ülve uralkodott a szobán. Crenshaw észrevette a férfi szemei alatt sötétlõ karikákat, melyek arról tanúskodtak, hogy az igazgató egész éjjel fent volt és az egyik falat teljesen beborító szituációs képernyõkön figyelte az események alakulását.
Crenshaw aludt az éjjel, annak ellenére, hogy õ személyesen is érintett volt az ügyben. Hadd végezzék a többiek a terepmunkát és a háttérellenõrzéseket. Most nem forró nyomos üldözésrõl lesz szó. Maga az üldözés nem is érdekelte nagyon a nõt, de ott akart lenni akkor, amikor megtalálják és megölik a menekülõket.
Átvágott a szobán a vezérlõpult irányában, közben igyekezett elkerülni az ide-oda rohangáló embereket. Normális körülmények között zokon venné, hogy nem néznek a lábuk elé. Amikor évekkel ezelõtt egy ilyen teremben dolgozott, õ mindig tudta, mi folyik körülötte. De ma másképp volt. Jól érezte magát, tudta, hogy meglátása igazolást nyert.
-- Mondtam, hogy a fickó problémás -- mondta, amikor Marushigéhez ért.
A férfi rávillantotta tekintetét és hagyta, hogy a szája széle egy kicsit legörbüljön ingerültségében.
-- Igen, megmondta. Úgy érzi most, hogy elért valamit?
-- Ha hallgatott volna rám, ez az egész nem történt volna meg.
-- Ezt mondta Satónak is?
-- Satónak nem mondtam semmit.
-- Milyen figyelmes -- vágta rá epésen Marushige.
Crenshaw elengedte füle mellett a megjegyzést. Ma igazán jó hangulatban volt.
-- Azért teljes jelentést kér. Úgy tûnik, aggódik amiatt, hogy az ön intézkedéseinek hiánya rossz fényt vet rá. Nem szereti az ilyesféle dolgokat.
-- Így szól hát a kiváló Sato úr új szócsöve. Majd akkor írok jelentést, ha a hivatalos csatornákon át erre felkérést kapok. Egyeztetnie kell majd Huang elnökkel.
-- Az elnök otthagyta a számítógépeit és érdeklõdést mutat az ügy iránt? Milyen lebilincselõ.
Marushige gyilkos pillantást lövellt a nõ felé.
-- Nézze, Crenshaw. Erre most nincs szükségem. Huang érdeklõdése pusztán rutin természetû, akárcsak ez a szöktetés. Verner csak beosztott kutató volt és a nõ is csak egy irodán dolgozott. A Renraku nem vesztett velük semmit.
Crenshaw felkacagott.
-- Az ön érdeklõdése az ügy iránt aligha rutin természetû.
-- Ahogy ön is mondta, Sato semmilyen biztonsági problémát nem lát szívesen.
Crenshaw tudta, hogy Marushige tisztában van Sato hatalmával. Beárulta volna õt a Kansayakunak, remélvén, hogy így majd õ saját magát vágja el elõtte? Sato jelenléte kétélû kard volt. Jelenleg Marushige személyes teljesítménye állt reflektorfényben. A férfi kétségbeesetten küzdött, hogy megtartsa a munkáját és Crenshaw olyan pozícióban volt, mely erõsen befolyásolhatta a Kansayaku véleményét. Sato elégedetlensége elég lett volna ahhoz, hogy Marushigét kirúgják és a biztonsági fõnök ezt ugyanolyan jól tudta, mint Crenshaw. Egyszerûen csak azért küzdött, hogy elvarrja a kilógó szálakat és elcsitítsa a felhajtást. De túl sok szál állt kapcsolatban Verner szöktetésével.
-- Az üldözõket elijesztõ sárkány arra enged következtetni, hogy komoly erõk húzódnak meg az ügy mögött -- mondta Crenshaw.
Marushige dörmögött egyet, amikor nekilátott, hogy elolvasson egy jelentést, melyet nemrég nyomott a kezébe egy tanácsadója.
-- Verner bizonyára valami fontos dolgot vitt el.
A biztonsági fõnök lecsapta a magas labdát.
-- Nincs valami jobb dolga?
-- Csak megpróbálom megérteni, mi történt, tábornok -- felelte a nõ tettetett ártatlansággal. -- Kansayaku Sato talán feltesz nekem néhány kérdést. Igazán gyûlölném, ha azt kellene mondanom neki, hogy az archológia biztonsági fõnöke nem tudja, mi történt és miért.
-- Felteszem, meg is mondaná.
-- Már mondtam korábban, hogy nem pályázom az állására. -- Crenshaw már megszokta, hogy ezt egyáltalán nem hiszi el neki a férfi. -- Azt viszont látni akarom, hogy a tolvaj Verner megkapja, ami neki jár.
-- Nem találtuk annak jelét, hogy magán és a barátnõjén kívül mást is kivitt volna. A laborból semmi nem hiányzik és a Mátrixban sem történt biztonsági riadó. Tekintettel Verner korlátozott hozzáférési jogaira, igen kicsiny annak a valószínûsége, hogy valami fontos adatnak birtokába juthatott.
-- Talán a támogatói úgy vélték, hogy az Anekivel való kapcsolata ér valamit -- nevetett egyet. -- Csalódni fognak.
-- Igen, nos, akkor ez nem az elsõ alkalom, hogy valaki hamis feltételezés alapján elvesztette befektetett tõkéjét.
Ez igaz, gondolta Crenshaw. Ennek ellenére még mindig meg volt gyõzõdve róla, hogy Verner valami olyasmibe keveredett bele, ami több volt egyszerû szöktetésnél. A srác túlzottan is ostobán lojálisnak mutatkozott a Renraku iránt és túlzottan is el volt foglalva goblinizálódott húgával. Sato közölte vele, hogy írhat leveleket a húgának és ennek elégnek kellett lennie, hogy a fiút itt tartsa az archológiában. Ettõl még nem menekült volna el. Felmerült itt egy másik szempont is és Crenshaw azon volt, hogy ezt kiderítse.
-- És mi van a hordágyas fickóval? -- kérdezte.
-- Mi van vele? A jelentések szerint senki nem hiányzik, így nyilván nem hozzánk tartozott. Több jelentés is befutott, hogy a Rumplestiltskin egyik vendége rosszul lett nem sokkal azelõtt, hogy a DocWagon légimentõ odaért. A fickó néhány perccel azelõtt tûnt el, hogy a vadászok megjelentek a hordággyal.
-- És ön úgy véli, hogy õ volt a beteg?
-- A mennyezeti kamerák rögzítették az egész szöktetést és a beteg férfi fizikai leírása megegyezik a hordágyon fekvõével. Hetven százalékig biztos.
-- De nem száz százalékig.
-- Nem lehet többre számítani szóbeli leírásoktól és egy maszkot viselõ és letakart férfi trideo elemzésétõl.
-- Ez igaz -- Szóval Verner nem adott ki valaki mást. Mégis, kell még valaminek lennie. -- Kár, hogy az ork meghalt. Talán tudott volna mondani valamit.
Marushige ragadozó vigyort villantott a nõre.
-- Azért mondott valamit -- válaszolta és meglobogtatta azt a jelentést, amit az elõbb megpróbált elolvasni. -- A jelentés szerint Greta Wilmark, szabadúszó árnyvadász. Rendszeres társai között szerepel Harry Sloan, Feketekutya Sullivan, Kurt Leighton és egy másik ork, Chin Lee. Sloan és Sullivan nyolcvan százalékra megegyezik a leszállóhelyen látott két ápolóval és a mentõgép repülési karakterisztikája erõsen arra utal, hogy Leighton volt a rigó. Vagyis Wilmark szokásos csapatának minden tagja szerepel, kivéve Lee-t, de hát az árnyvadász bandák könnyen változnak. A "doktornõ" valószínûleg Lee-t helyettesítette. Végül is az egész úgy fest, mint egy gyors, idõzített kis akció.
-- A sárkány kivételével -- tette hozzá Crenshaw.
-- Az független egybeesés is lehet -- mondta Marushige rövid vállrándítással. -- A pilótánk nem maradt a helyszínen elég sokáig ahhoz, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni a vadászok szökése és a sárkány jelenléte között. Nem valószínû, hogy ilyen kis kaliberû vadászok ilyen erõs támogatást tudtak volna szerezni. Ha a jelentés elkészül, lezárjuk az ügyet.
Crenshaw összevonta szemöldökét. Marushigét talán kielégítik a kapott információk, de õt nem. Még ha minden olyan egyszerûen is ment volna, ahogy azt a biztonsági fõnök gondolja, azt akarta, hogy Vernert elkapják és megbüntessék.
-- És mit terveznek Vernerrel?
-- Hacsak valami új hír fel nem bukkan, semmit. Túl magasak az elfogatási költségek egy ilyen kis szökevényhez képest. A múltbéli tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen próbálkozások nem kifizetõdõek.
A nõ szemei összeszûkültek.
-- Satónak nem tetszene, hogy ön semmit sem tesz az ügyben.
-- Úgy érti, önnek nem tetszene. -- Marushige Crenshaw elbizonytalanodásával szinkronban nyerte vissza saját önbizalmát. -- Sato üzletember. Ha meglátja a jelentést és az esetleges megtorló akció becsült költségeit, egyet fog érteni velem.
Crenshawnak elrontották a napját. Jó alkalma lett volna rá, hogy tisztán, legálisan elkapja Vernert. Ehelyett minden megváltozott. Marushige hagyja megszökni.
De valamit azért csak tehet. És ha igen, meg fogja találni a módját.

16
-- Megáll -- jelentette ki Kurt.
-- Épp ideje volt -- morogta Sloan.
-- Mi a baj? Zsibbad a seggetek az utazástól? -- kérdezte Feketekutya.
-- Nekem legalább még van valamim alul, amitõl kényelmetlenül érezheti magát.
-- Csak a bajt keresed, Sloan.
-- Miért te talán segítesz megtalalálni?
-- Pofa be, gyerekek -- parancsolta Kurt anélkül, hogy rájuk nézett volna.
Sloan és Feketekutya azóta cikizték egymást, amióta elhagyták a rejtekhelyüket. Csak annyi idõre álltak meg, hogy átjussanak a határállomáson. Sam megkönnyebbült, amikor átjutottak a határon, mivel biztos volt benne, hogy a két fickó vitája magukra vonja az õrök egyáltalán nem kívánt figyelmét. Roe ugyan biztosított mindenkit, hogy az útlevelükkel gond nélkül átjuthatnak a Szelis-Síd Tanács területére, Sam mégis ideges volt, amikor a törzsek képviselõi megvizsgálták õket. Az SZST zsaru nyilván ártalmatlannak ítélte a csoportot, mert nem pazarolt rájuk egy pillantásnál többet.
Mielõtt kijutottak volna a metroplexumból, a vadászok két Chrysler-Nissan lakókocsira cserélték a furgonjukat. Samet és Hanaet az egyikbe ültették be, Roe és Chin Lee pedig a másikba pakolták be a vendégüket. Az ellenõrzõpont után a két kocsi egymástól különválva haladt déli irányba és csak alkalmanként találkoztak elõre megbeszélt helyeken az Államközi 5-ös úton. Félórával ezelõtt ismét csatlakoztak egymáshoz a nagy semmi kellõs közepén és leoltott lámpákkal elindultak a terepen. Roe tünde mivoltából adódóan meglehetõsen jól látott a holdfényben. Kurt, a rigó, kénytelen volt a lakókocsihoz csatlakozni és a jármû érzékelõi által szolgáltatott információkra hagyatkozni. Az utazás meglehetõsen rázósnak bizonyult, de nem annyira, amilyenre Sam számított. A lakókocsikat éppen a terepen való haladásra építették.
Kurt egyszer csak megállt és felnyitotta az ajtót. A tûnékeny holdfény megvilágította a másik lakókocsi mellett álló Roe karcsú alakját. A kocsi zöldes-barnás terepszínû festése miatt szinte alig emelkedett ki a környezõ fák és bokrok alkotta háttérbõl.
-- Valami gond van? -- kérdezte Kurt, amint Roe közelebb jött.
A tünde megrázta a fejét.
-- Itt találkozunk Tessiennel. Álljunk le egy kicsit és pihenjünk. Kemény dolog ez a tereplovaglás.
-- Csatlakozz be -- javasolta Kurt és megütögette a fejébõl kiálló adatjacket.
-- Be fogok. Mihelyst a kocsi lesz az egyetlen dolog, akihez beszélni akarok -- Roe finoman felkacagott. -- Jól van, cimborák. Szálljatok ki és nyújtóztassátok ki a tagjaitokat. Chin Lee üveget cserél a vendégünkön, de nemsokára itt lesz és tüzet rak. Bekapunk valamit, mielõtt továbbmegyünk.
A vadászok gyorsan reagáltak. Kurt befogta Sloant, hogy segítsen neki kihozni pár lámpát a kocsi farából, Feketekutya pedig a bokrok közé trappolt, hogy személyes ügyeit intézze. Sam és Hanae ott maradtak Roe mellett állva.
-- Katherine.
-- Igen, Hanae?
-- Hol vagyunk?
-- Közel a tir tairngirei határhoz.
-- Tündeföldre megyünk? -- Hanae szeme szélesre nyílt a csodálkozástól.
Tir Tairngire nagyjából a régi Egyesült Államok Oregon államának területét foglalta el, de annál kicsit nagyobb volt. A területet a Bennszülött Amerikai Nemzetek ajándékozták a Felébredtek erõs koalíciójának, cserébe azért, hogy azok segítettek nekik visszanyerni õsi földjeiket. Nem is olyan régen Tir Tairngire kivált a BAN-t vezetõ Független Törzsi Tanácsból és kinyilvánította függetlenségét. Senki sem tudott sokat a Tir Tairngireben folyó dolgokról, mivel az országot uraló tündék megõrizték titkaikat. Az egyetlen tény, amit mindenki megtudhatott, az volt, hogy a terület nagy részét visszaállították természetes állapotába. Tir hivatalos politikája a többi államnak is ugyanezt javasolta és segítségül tünde mágiájukat is felajánlották ilyen célokra.
-- Tiren keresztül vezet a legrövidebb út San Franciscóba.
Sam megköszörülte a torkát. -- Nyilvánvaló, hogy titokban akartok átkelni. Mindig azt hallottam, hogy a határ le van zárva és jól õrzik.
-- Ja, eltaláltad. Sárkányaik vannak, griffjeik meg ilyenek. Meg azok a kibaszott lovagok. Senki nem mondta, hogy dolgunk lesz a lovagokkal. -- Sloan mérgesen mondta mindezt, de Sam félelmet hallott ki a hangjából. A vadász lehalkította a hangját egy kicsit. -- Azt hallottam, hogy ha elkapnak átszökés közben, ellopják az elmédet.
-- Ne aggódj, Sloan. A lovagok nálad úgysem találnak semmit -- krákogta a bokrok közül visszatérõ Feketekutya.
-- Sloannak igaza lehet -- folytatta Sam, megelõzve a vadász ingerült reagálását. -- A tir tairngirei határõrök híresen hatékonyak. Szinte minden héten lehet hallani arról, hogy valakit kilöktek az autópályára, miután megpróbált átjutni a határon.
-- Ezért kell csöndesen csinálnunk, távol az utaktól, távol a rendszeres járõröktõl -- mondta Roe. -- Tessient küldöm majd elõre felderítõnek. Ha visszajön, hogy tiszta a levegõ, elõremegyünk, a sárkány meg légi fedezetet ad. Nem lehet semmi probléma.
-- Biztos vagyok benne, hogy átviszel minket, Katherine -- jelentette ki Hanae.
A vadászokat nem volt ilyen könnyû meggyõzni. Sam sem gondolta túl jónak a tervet, de a további vitát lezárta a tollas kígyó megérkezése.
A sárkányféle fékezõ szárnycsapásai felkavarták a földrõl a lehullott, száraz leveleket. Chin Lee káromkodott egyet, mivel a tábortüzet is elfújta a légfuvallat. A földre érve a szörnyeteg elõször hátsó lábaira ereszkedett, összehajtotta szárnyait és csak utána tekeredett össze szokásos módján.
Roe elindult a lény felé, hogy csöndben megbeszéljenek valamit, a többi vadász pedig hirtelen figyelemre méltónak találta Chin Lee próbálkozásait a tûz újraélesztésére. Sam észrevette, hogy a tûz valahogyan olyan messzire került a sárkánytól, amilyen messzire csak el lehetett jutni anélkül, hogy elhagynák a tisztást. Hanaevel együtt õk is gyorsan az utóbbi csoporthoz csatlakoztak.
A tollas kígyó néhány perccel késõbb kinyújtotta testét, a levegõbe szökkent és pár szárnycsapással máris eltûnt a fák koronája fölött. Roe odament a lakókocsihoz, hogy leellenõrizze az utast és csak utána csatlakozott a többiekhez.
Ezalatt Chin Lee fõztje elkészült. Az ork szerzett néhány vadon növõ fûszernövényt, amitõl még a szójaburgerek és a többi ehetetlenségek is némi ízt kaptak. Evés után lepihentek. Hanae csöndesen befészkelte magát Sam karjai közé. Még Feketekutya és Sloan is lazított egy kicsit és valami régi árnyvadászatról beszélgettek ahelyett, hogy egymást cikiznék. Chin Lee egy tál vizet öntött a tûzre és valamiféle kártyajátékba kezdett Kurttal. A lámpák sáfrány fényében minden békésnek tûnt.
Fejük fölött a felhõtakaró egyre sûrûsödött, ahogy a hold lejjebb ereszkedett. Az õket körülvevõ erdõ szokásos hangjain zümmögött, a benne zajló életet nem zavarta a néhány árnyvadász jelenléte. Sam egyszer úgy vélte, hogy farkasvonyítást hall. De nem volt benne biztos, mivel eddig még sosem hallott ilyesmit.
De bármi is volt az, Hanae is hallotta.
-- Nem tetszik nekem idekint -- panaszkodott.
-- Miért nem próbálsz meg aludni egy kicsit? -- Sam tudta, hogyan érez a lány. Hatalmas, nyílt terület, sehol egy fal, csak a nyers, üres levegõ. Az erdõ nem nyújtotta azt a kényelmes biztonságérzetet, amit az archológia.
-- Ez jó ötlet -- jegyezte meg Roe. -- Úgy fest, Tessien egy darabig még nem jön vissza. És ha egyszer elindultunk, már nem lesz lehetõség az alvásra.
-- Nem akarok itt kint aludni -- mondta Hanae. -- Túl nyitott. Túl idegen.
-- Lefekhetsz a kocsiban is -- mondta Kurt és fejével a Caravaner felé intett. -- A csomagtartóban találsz hálózsákokat.
Az erdõ békéje határozottan családias hangulatot varázsolt közéjük.
Hanae és Sam lepihentek hát a kocsiban. Kis idõ múlva azonban Sam felébredt. Az órájára pillantva megállapította, hogy alig valamivel több, mint egy óra telt el. Hanae békésen aludt. Sam óvatosan kimászott a lakókocsiból, vigyázva, hogy ne keltse fel a lányt. Az éjszaka a tábor zajait leszámítva csöndesen haladt elõre. A nyugodt mozdulatlanságban Sam hallotta a vadászok halk beszélgetését. Sloan és Feketekutya megint egymást inzultálták.
A másik kocsi melletti mozgás magára vonta a figyelmét. A magas, nõi alak nyilván Roe lesz. A tünde belebújt egy hátizsákba, majd elõhúzott egy puskát és a bal vállára akasztotta. A többieknek egy szót sem szólt, csak megkerülte a Caravanert és elindult a sötétben.
Sam kíváncsian a nyomába szegõdött.
Amikor újra megpillantotta, a tünde a fák szélénél guggolt. Sam odalépett mellé. Roe meglepte azzal, hogy hirtelen megragadta a karját és lehúzta maga mellé a földre. Nem szólt semmit, csak a szája elé tartotta kinyújtott mutatóujját.
Sam fejbõre viszketni kezdett. Nem tudott sokat a természetrõl, de azt azért jól hallotta, hogy korábban annyiféle hang hallatszott. A szél zizegtette a leveleket. Zümmögés és halk csattogás, ami nyilván rovaroktól származott. Állatok halk motoszkálásai az aljnövényzetben. Ezek a hangok most mind elhallgattak. Még a szélzúgást sem lehetett hallani.
Valami baj volt készülõben.
-- Roe -- suttogta Sam. -- Mi ez?
-- Nem tudom.
Sam végignézett a fák vonalán. Sötét, kuporgó alakok látszottak a lámpák és a tábortûz fényében. A nappal élénkzöld levelek most gonosz feketeséggel néztek vissza.
Hirtelen apró fényvillanást vett észre. A felvillanás irányába nézett. Egy pillanatig úgy gondolta egy alak körvonalait látja, aki pár méternyire bent áll az erdõben. Magas és karcsú... mint egy tünde.
Megütögette Roe vállát és az alakra mutatott. A nõ a mutatott irányba nézett és halkan elkáromkodta magát. Elkezdett a zsebei között kutatni.
A szél hirtelen feltámadt és felkavarta a leveleket, mint ahogy korábban a sárkány tette. A puha, barna avar kavarogva újabb helyet keresett magának.
A halk zizegést azonban hirtelen széttépte a felcsattanó motordübörgés. Sam felnézett és látta, hogy egy sötét alakzat suhan végig a fák fölött. Nyomában egy második és egy harmadik is felbukkant. És még újabbak követték õket.
-- Yellowjacketek -- sóhajtotta Roe és felállt.
Sam is felemelkedett. Ismerte a Yellowjacketeket a társasági háborúkról szóló trideo jelentésekbõl. Apró, mozgékony, egyszemélyes helikopterek voltak és annyi fegyverzetet szállítottak, hogy kényelmesen el tudjanak bánni egy
könnyebb, páncélozott jármûvel is.
Sam észrevette, hogy a Yellowjacketekre keresõreflektorokat szereltek. Hat reflektorcsóva söpört végig a tisztáson.
Õ és Roe a fények által megvilágított területen kívül estek, így egyelõre nem fedezték fel õket. A tünde valamit Sam felé nyújtott.
-- Vedd el -- mondta és hátralépett az erdõbe.
Sam reflexszerûen két kézzel a tárgy után kapott. Lenézett és látta, hogy Roe puskája az. Mintha forró parazsat tartana a kezében, rémülten a földre lökte. Nem, megesküdött, hogy nem nyúl még egyszer fegyverhez. Szinte várta, hogy a tünde mond valamit, de a nõ már rég eltûnt a fák között.
A libegõ fénycsóvák most kör alakba rendezõdtek és vakító ragyogással árasztották el a tisztást.
-- Tir Tairngire Fõhercegének nevében felszólítalak benneteket, hogy ellenállás nélkül adjátok meg magatokat. Ha azonnal megteszitek, nem esik bántódásotok.
Egy pillanatig senki nem mozdult.
Sloan törte meg a dermedt csöndet azzal, hogy a lakókocsik felé rohant. Futás közben ezt kiabálta:
-- Az én agyamat nem szívjátok ki!
-- Maradj, ahol vagy -- csattant fel ismét a testetlen hang. -- Utolsó figyelmeztetés.
Sloan nem törõdött vele. Elõrántott egy automata karabélyt az ülés alól és sarkon perdült. A fegyver agyát könyökével az oldalához szorította és rövid sorozatot küldött a hangosbeszélõs helikopter felé. A fegyver éles csattanásai valósággal belehasítottak a rotorlapátok tompa pufogásába. Csikorgó hangok hallatszottak, amint a lövedékek feltépték a gép oldalát. Üvegcsörömpölés, szikraesõ és a vezetõ helikopter reflektora kihunyt.
-- Anyám, elkapott! -- kiáltotta a gépi hang. Sam tudta, hogy a hangot nem igazán a földön állóknak szánták. Kis idõ múlva a hang újból megszólalt, mintha csak egy kérdésre felelne. -- A fenébe is, Bran, ezek vért akarnak ontani. Nos, megkaphatják. Minden egységnek: reflektorokat kikapcsolni. Ha akartok, lõhettek.
Pár pillanattal késõbb a tisztásra ismét sötétség borult. A fényoszlopok eltûntek. Sam szeme elõtt még foszforeszkáltak az erõs reflektorok, amikor újabb, kisebb, vörös lángcsóvák jelentek meg a helyükön. Nehéz lövedékek szaggatták fel a tisztás földjét egyenes vonalakban. Kurt éppen az egyik kocsi felé rohant fedezékbe, amikor végigszaladt rajta az egyik helikopter tüze. A földre zuhant és nem sokkal késõbb egy másik géppuskasorozat valósággal szétszaggatta a földön heverõ, véres testet.
Sloan ismét meghúzta a ravaszt, vadul lövöldözött a sötétben. A fegyverébõl idõnként kirepülõ nyomjelzõ lövedékek narancs csíkot húztak az éjszakai égboltra. Tüzelés közben összefüggéstelenül üvöltözött mindenfélét. A tündék válasza sem késett soká. Az egyik Yellowjacket oldaláról rakéta röppent ki, hajtómûvének lángcsóvája pillanatra megvilágította a feketeségben gyilkos rovaristennõre emlékeztetõ helikoptert.
Sam számára mintha megállt volna az idõ. Látta, vagy azt képzelte, hogy látja a csõbõl kiröppenõ keskeny, halálos tárgyat. Amint a rakéta elhagyta a kilövõcsövet, stabilizátorszárnyai kinyíltak és helyükre kattantak. A rakéta a kocsi felé száguldott, melynek oldalához lapulva Sloan üvöltözött. Hanae pedig bent aludt a kocsiban.
Sam abban a pillanatban meglátta a lány arcát az ablakban. Karikás szemekkel, összekuszált hajjal nézett ki a sötétbe, nem egészen fogta még fel a kinti zavart és pusztítást. Sam éppen figyelmeztetõen kiáltani akart valamit, amikor a rakéta becsapódott.
Mennydörgés szaggatta szét az éjszakát.
A lakókocsi megremegett és eltûnt a felcsapó pokoltûzben. Sloant feldobta a légnyomás. Hadonászó karokkal úszott a levegõben.
Sam elõrerohant, de megbotlott és elnyúlt a földön. Hátrafordult, hogy megnézze, min esett hasra. A villogó fényben Sloan gyûlölettõl és félelemtõl eltorzított arcát látta. A vadász haját az egyik oldalon teljesen leégette a robbanás. A teste azonban nem volt sehol.
Sam feltápászkodott és tovább támolygott a lángoló kocsi felé. A teteje kezdett belappadni a hõtõl. Bûzös füstoszlop gomolygott. A kocsi belseje egyetlen, izzó tûzgömb volt csak. A hirtelen arcába csapó hûfuvallat hátratántorította Samet. Hatalmas kéz ragadta meg erõsen a karját. Sam ösztönösen küzdeni próbált, de aztán meglátta Chin Lee agyaras arcát.
-- Nem segíhecc má’ rajta -- harsogta túl az ork a tûz bömbölését és a körözõ helikopterek robaját. -- Gyerünk, irány a zerdõ. A kurva Yellowjacketek oda nem tunnak követni.
Az ork elengedte a karját és rohanvást indult az erdõ felé. Sam utoljára a kocsira nézett. Chin Leenek igaza volt. Már semmit nem tehet Hanaeért.
Õ életben volt, a lány meghalt, de ezért valaki fizetni fog. Miközben az erdõ felé rohantak, a másik kocsit is lángtengerré változtatta egy rakéta. Sam válla fölött áttekintve Feketekutya körvonalát látta a másik irányba tántorogni. A mérges darazsakként robajló Yellowjacketek tûzzel és ólommal pumpálták tele a tisztást.
Chin Lee jóval elõtte járt és éppen elérte az elsõ fákat, amikor egy karcsú árny emelkedett fel elõtte. Az ork feléje lendítette karabélyát, de az alak közelebb lépett és felütötte a fegyver csövét. Egy sötét csizmás láb suhant és az ork máris a földön hevert.
A tüzek megvilágították a támadó arcát. Egy tünde volt. A földön elnyúlt vadász fölött állt és enyhén lihegett. Aztán mintegy mellékesen az ork felé fordította kinyújtott mutatóujját. Ujjhegyébõl szikrázó varázsenergia lövellt ki.
Chin Lee felüvöltött és a karjához kapott. Keze ragacsos anyagot tapintott. Hangosabban kezdett üvölteni, amint a ragacs lassan szétterjedt mellén és nyakán. A massza az arcára is átterjedt, mire az ork hangja tompa gurgulázássá halkult. Teste lassan puha, undorító péppé változott.
-- Illõ halál egy ilyen borzalomhoz -- jelentette ki a tünde mágus.
Sam lábai gépiesen rohantak tovább, jóllehet tekintete a szörnyûséges jelenetre szegezõdött. Agya annyira eltompult a mágia látványától, hogy nem is vette észre, egyenesen a tünde felé tart. Aztán már túl késõ volt. Belerohant a mágusba és mindketten a földre zuhantak.
Elhúzódott, lábaival vadul rúgkapált, hogy kiszabadítsa magát. Ez a tünde épp az imént változtatott egy élõ személyt egy tócsa kocsonyává. Samnek fikarcnyi kétsége sem maradt afelõl, hogy neki is könnyedén ugyanezt a halált szánhatja.
A tünde összeszedte magát és éppen feltápászkodni készült. Sam észrevett egy lehullott faágat. Felkapta és félig felemelkedve a földrõl a tünde felé lendítette. Épp a fejét találta el. A szinte teljesen elkorhadt faág ezer darabra tört az ütközéstõl. A nyirkos faforgácsok, kéregdarabok és a rothadás belsejében nyüzsgõ férgek százai egyetlen undok felhõvé robbantak. A tünde hátratántorodott, inkább meglepve, mint sebesülten.
Sam megfordult és futásnak eredt.
-- Fuss csak, szökevény. Finom nyúlhús a vadásznak. -- Ezekkel a szavakkal újabb varázslatba kezdett. Jó hangosan kántált, nyilvánvalóan azért, hogy Sam is hallja.
Sam megkockáztatta, hogy hátrapillantson futás közben. A tünde a feje fölé emelte kezeit, körülöttük vöröses fénybõl formált gömb jelent meg bizarr glóriaként. A gyilkos mágus elõkészítette varázslatát. A félelem új erõt adott Sam remegõ lábainak.
Aztán furcsa érzés kerítette hatalmába. Valahogyan tudta, hogy a mágus befejezte varázslatát. Hõség söpört végig a hátán és futtában látta, hogy a környezõ faleveleket lángnyelvek söprik el. A forró löket kiszorította tüdejébõl a levegõt, õ pedig lángolva a földre zuhant.

17
A Mitsubishi Nightsky elegánsan csillogott a lemenõ nap fényében. A limuzin fekete karosszériája magába szívta a fényeket és a krómozott felületek éles villogásával ellentétben mély, távoli tükörképeket keltett. A nyitott hátsó ajtó puha, süppedõs, hûvös búvóhelyet kínált a kinti hõség elõl.
Egy férfi és egy nõ sétált le a Jarman épület elõtti lépcsõsoron. Elegánsan lépkedtek és észre sem vették a cégépület és a járda mellett várakozó luxusautó között elsietõ gyalogosokat. Magabiztos fellépésük elárulta, hogy õk a Nightsky tulajdonosai.
A nõ kiváló minõségû anyagból készült, csodálatos szabású, konzervatív ruhát viselt. Lábainak ívét nagyszerûen kihangsúlyozó, ezüstösen csillogó, tûsarkú cipõjétõl egészen a gondosan elkészített frizurájában csillogó platinaláncig minden porcikája vállalati sikertörténetet lehelt magából.
A férfi sötét öltönyt viselt és olyan finoman mozgott, hogy a ruhája alig-alig gyûrõdött meg rajta. Hosszú, csontos arcát sötét haj koronázta. Más körülmények között mogorva, barátságtalan férfinak gondolnák, de most szemmel láthatóan jól érezte magát a hölgy társaságában és ettõl meglepõen jóképûvé vált. Sötét ruhája ellentétben állt a nõ csillogásával, de egyébként mindenben illett társasági játszótársához.
Pihent, vidám arccal lépkedtek a lépcsõkön és valami privát viccen kacagtak csöndesen. Tekintetük csak egymásét kereste és úgy tûnt, igen kellemes estének néznek elébe.
Hart kilépett a tömegbõl és megállt a férfi elõtt. Az õ öröme meg az lesz, hogy elrontja a kellemesnek ígérkezõ estét.
-- Hello, Mr. Drake. Meglepi, hogy itt lát? -- Drake megtorpant. A nõ rávillantotta tekintetét, ebbõl Hart megtudta, hogy fogalma sincs arról, mi folyik itt. Nem helyes, kiscicám. Ennél azért jobban kellene ismerned az ágyasodat. -- Nos, Mr. Drake?
-- Ön kivételesen találékony elme, Ms. Hart. Ugyan miért kellene meglepõdnöm?
Hart egy vállrándítással elintézte a finom választ.
-- Azt hiszem, megfelelõ elégtétel, hogy Ms. Mirint idegessé tettem.
A nõ Hart felé fordította kutató szemeit. Hart ügyelt rá, hogy ne reagáljon az õt méricskélõ tekintetre. Még soha nem találkoztak, de a tünde tudta, hogy Mirint nem érdekli, honnan tudja Hart a nevét. Valószínûleg inkább azon töpreng most, hogy mi mást tudhat még róla. Hadd töprengjen. Ameddig zavarban érzi magát, nem fog belekotyogni a dolgokba.
-- Nézze, ifjú hölgy...
-- Nyugodtan tartsa meg magának, Ms. Mirin -- vágott közbe Hart, kiprovokálva ezzel egy éles, dühös pillantást. -- Nem azért vagyok itt, hogy önnel beszélgessek. Úgyhogy maradjon csöndben. És azt is melegen javaslom, hogy ne tegyen gyanús mozdulatokat. Könnyen az életébe kerülhet. Vannak barátaim bizonyos magas helyeken. -- Mirin megvetõ mosolya láttán hozzátette: -- És az egyik barátom jelen pillanatban épp az ön fejét látja nagy tûzerejû karabélyának célkeresztjében. Remek céllövõ az illetõ. És pontosan tisztában van az ön képességeivel is.
-- Elég gyors a barátja? -- válaszolta Mirin kihívóan.
Drake a hölgy karjára tette a kezét.
-- Fogjuk fel humorosan a dolgot, Nadia. Legjobb tudomásom szerint õ olyan hölgy, aki megtartja a szavát és lelkiismeretesen beszámol a végzett munkájáról. Nincs szükség csetepatéra. Ms. Hart, talán beljebb lépnénk, ahol kevesebb a hallgatózó fül?
Hart is mosolygott és jól tudta, hogy a kevesebb hallgatózó fül kevesebb szemlélõdõ szemet is jelentett arra az esetre, ha a férfi valami csúnyaságon törné a fejét.
-- Azt hiszem, nincs rá szükség.
-- Akkor hát itt a lépcsõn. Távol a tömegtõl. Csak ön és én.
Úgy tûnt, Mirinnek lett volna ehhez pár szava, de Drake megelõzte egy finom fejcsóválással. Hart felé fordulva csupa mosoly volt ismét az arca.
-- Megfelelõnek tartaná, Nadia, ha megvárna a kocsiban? Nem valószínû, hogy küzdelemre kerülne sor a nyílt utcán, ennyi ember szeme láttára.
Erre számított Hart is.
-- Hadd menjen. Ameddig együttmûködik, addig biztonságban van. A barátom robbanó lövedékeket használ és megfelelõ szögben helyezkedett el ahhoz, hogy be tudjon lõni a limóba.
-- Nem szeretem, ha ijesztgetnek, Ms. Hart -- jelentette ki halkan Mirin. Világosan kicsendült hangjából a fenyegetés.
-- És én sem szeretek ijesztgetni. Önt egyelõre nem érinti az ügy. És mindnyájunk javára szolgálna, ha ez így is maradna.
-- Minden rendben, Nadia. Ms. Hart és énköztem felmerült egy egyszerû kis félreértés. Nem lesz semmi baj.
Mirin arckifejezésérõl le lehetett olvasni, hogy õ úgy vélte, már most is baj van.
-- Ülj csak be a kocsiba. Egy perc és jövök én is.
Mirin belenyugodott. Hart egyedül elindult felfelé a lépcsõkön. Félúton megállt és visszafordult. A nap egyre lejjebb vándorolt az égbolton és az épületek árnyékai egészen Hartig felkúsztak már. Hart megremegett, nem annyira a Jarman épület mögül fújó hûvös szél, mint a várakozás izgalma miatt.
-- Nos, mi ez az egész? -- kérdezte Drake, amint a nõ mellé ért. A Mirin jelenlétében használt finom hang eltûnt, helyét átvette az üzletember pókerarca.
-- Attól tartok, ön megpróbálta elkerülni, hogy teljesítse a szerzõdésünkben foglaltakat.
-- Miért tennék ilyet?
-- Az ön indokai nem érdekelnek, bár elég jó tippem van arra nézve, mik lehetnek azok. -- Drake nem felelt; pusztán kérdõ pillantást vetett a nõre. Nyugodtan viselkedett. Túl nyugodtan ahhoz, hogy ártatlan legyen, gondolta Hart. -- Még a helyszínen voltam, amikor a tir tairngirei határõrség támadásba lendült. Egy mágus fedte el a Yellowjacketek hangját. Egy teljes szakasz volt; több, mint elég néhány másodrendû árnyvadásznak és egy beijedt, menekülõ párocskának. Amikor Sloan pánikba esett és tüzet nyitott a helikopterekre, az õrjárat minden lõszerét ránk ürítette. Szétlõttek ott mindent. Engem is megölhettek volna a többiekkel együtt.
Ahogy arra számított is, Drake arcán aggodalom látszott. Nyoma sem volt meglepetésnek.
-- Talán Tessiennel kellene errõl beszélnie. Az ilyesfajta lényeket arról ismerik, hogy meglehetõsen megbízhatatlanok.
-- Már beszéltem Tessiennel. Azt mondta, Portlandban találkozott önnel és közölte, hogy a tervek megváltoztak és én visszatérek Seattle-be.
-- El kell döntenie, kiben bízik, Ms. Hart.
-- Már eldöntöttem -- felelte a nõ és a férfi szemébe nézett.
-- Értem -- felelte Drake hûvösen. -- Ellensúlyozásképpen némi bónuszt küldök az ön számlájára.
-- Ez befedi a megállapodásunkban keletkezett nagyobb lyukakat.
-- És újabb tapaszokra van szüksége?
-- Az nem az én stílusom, Mr. Drake. Profi vagyok. Külön ösztönzõk nélkül is tartani tudom a számat.
-- Majd meglátjuk, mennyire tartja csöndben az együttmûködésünket, Ms. Hart.
-- Nézze -- felelte a nõ hevesen. -- Ön lõtt és mellé talált. Megértem, hogy üzleti oka volt rá. Most azt mondom, nem kell engem elcsendesítenie. Nem beszélek, mert kötelez a szakmai büszkeségem. És ugyanezzel a professzionalizmussal figyelmen kívül hagyom, amivel ön próbálkozott. Legyen az eredmény 1:1.
-- Ahogy kívánja, Ms. Hart, akkor felejtsük el a múltat. -- A férfi mosolya felfedte villogó, hibátlan fogsorát. -- De ne váljunk el haragban. Mély benyomást tett rám az önben lobogó tûz és tisztesség. Továbbra is igényt tartok a szolgálataira. Legyen mondjuk 25,000 nujen havonta. Nevezzük ügyvédi költségnek.
-- Már mondtam, hogy nem fogadok el hallgatási pénzt. Ha a szolgálataimat akarja, a szokásos díjaimat kell fizetnie.
-- Ön a legszokatlanabb hölgy, akivel valaha is találkoztam, Ms. Hart. Kezdem azt hinni, hogy ön kitart a saját maga választotta viselkedésmód mellett. Nos, egyezségre jutottunk?
Hart a férfi elé tartotta személyi számítógépét. Drake magabiztosan mosolygott, hogy õ nyerte a menetet és becsúsztatta hitelkártyáját a megfelelõ nyílásba. Átutalta a pénzt. Bizalmát demonstrálandó, Hart azonnal lefuttatott egy ellenõrzõ programot, amint visszakapta gépét.
-- Az ön pénze igen jó.
-- Jó, mint az arany, Ms. Hart.
-- Még jobb is -- mondta a nõ, miközben visszacsúsztatta személyi számítógépét a táskájába. -- Az arany túl nehéz.
Miközben Hart lenézett a lépcsõkön, Drake keze elõrelendült és fájdalmas marokra fogta a nõ karját. Éles tekintettel bámult a nõre.
-- Biztos abban, hogy a helyszínen nem maradt nyoma a Renraku cserénknek?
Hart lenézett a karját markoló kézre és addig nem válaszolt, amíg a férfi el nem eresztette. -- A vendégünket szállító kocsi az ön utasításai alapján felrobbant. Ha valami is hátramaradt volna, mindenki azt gondolja majd, hogy csak még egy vadász volt.
Drake villogó fogsorú mosolya visszatért.
-- És az akciót fedezõ két balek közül egyik sem maradt életben, igaz? Egy sebesült fogoly túl sokat beszélhetne.
-- Utoljára akkor láttam a fickót, amikor a mágus elégette egy tûzlabdával. A nõ akkor vált hamuvá, amikor az õrjárat kilõtte a kocsiját. És a többiek is fûbe haraptak.
-- Kielégítõ megoldás. A jelentésébõl kitûnik, hogy az a fiatal Renraku alkalmazott túlzottan is érdeklõdõ kérdéseket tett fel. Ha életben maradna, esetleg nem a megfelelõ embereknek járna el a szája. Sokkal jobb így, hogy az összes szemtanút eliminálták.
Az összeset, engem kivéve, gondolta Hart. De én még mindig rajta vagyok a fizetési listán, nem igaz? És biztonságban is maradok addig, amíg hasznomat veszik vagy ha már elérted a célodat, Mr. Drake.
-- Senkinek sem engedem meg, hogy keresztülhúzza a tervemet -- Drake búcsúzóul csak ennyit mondott.

18
Sam meglepve észlelte, hogy még mindig életben van.
A lángok mindent elborítottak körülötte, meggyújtották a környezõ fákat és a ruházatát. A fájdalomtól elvesztette az eszméletét és nyilván elesett, legurult valami láthatatlan parton és beletoccsant egy kis patakba. Most is félig a vízben elmerülve feküdt. Valószínûleg a pataknak köszönhette az életét. Az eséstõl karmolások és zúzódások, a tûztõl pedig felhólyagzott égési sebek borították a testét, de életben volt.
Nem feküdhetett sokáig eszméletlenül, hiszen egy hangot hallott, ami nagy valószínûséggel az õt megégetõ tünde mágushoz tartozott. A mágus annyira biztos lehetett a dolgában, hogy nem bíbelõdött a holttest leellenõrzésével. Sam koncentrált, hogy megértse a szavakat.
-- Kinyírtam az agyarast és az egyik simát, Grian.
-- Vettem -- jött a statikus zúgás által némileg eltorzított válasz a rádió adóvevõbõl. -- Mindkét járgány lángokban áll. Valószínûleg hármat kinyírtunk, de az egész tisztás ég, így nem tudunk leszállni ellenõrizni.
-- Átfésüljem a terepet?
-- Negatív. Ismered az eljárást, Rory. Senki sem mehet nem biztonságos területre háttérfedezet nélkül. Arról nem is beszélve, hogy épp elég energiát kiadtál magadból.
-- Nem fáradtam el, Grian. Friss vagyok. Ezek a csatornatöltelékek egyáltalán nem voltak olyan kemények, amilyennek jelezték õket. Nem lesz semmi probléma.
-- Majd máskor, Rory. Menj vissza a találkozási pontra. Leteszem majd ott a gépet. Felszedünk és együtt hazamegyünk.
-- Azt hiszed, nem tudok elbánni velük? Nemes osztályú varázsló vagyok.
-- Nem errõl van szó, Rory. Engem már meglõttek. Nem akarok több veszteséget. Találkozunk a megbeszélt helyen.
-- Értettem -- válaszolta végül a mágus, majd motyogott még néhány szót az orra alatt, melyeket nyilván nem akart a többi tünde tudomására hozni. Sam ugyan nem értette a szavait, de a hanglejtés világosan utalt a jelentésükre.
Hirtelen rémület söpört végig Samen, amikor eszébe jutott, hogy a tünde esetleg meg akar bizonyosodni arról, hogy jó munkát végzett-e. Imádkozni kezdett, hogy a mágus másokra hagyja a halottvizsgálatot. A helikopterek távoztával az éjszaka ismét elcsöndesedett, visszatértek az erdõ saját hangjai. A levelek megint susogni kezdtek a szélben, de az állatok egyelõre még csöndben, ijedten hallgattak. Sam úgy döntött, követi a példájukat. Nagyon, nagyon csöndben kellett most lennie.
Várt.
Lassan teltek a feszült percek és csakhamar elfáradt a hideg vízben való fekvéstõl. Megmozdította karját óvatosan, vigyázva, nehogy felkavarja a vizet és zajt okozzon ezzel. Karórájának kijelzõje sötéten ásítozott. Megnyomta a fény gombját, de a fények csak annyi idõre villantak fel, hogy Sam lássa, a kijelzõ burkolólapja bepárásodott belülrõl. Használhatatlan. Felkattintotta a csatot, hogy levegye az órát a csuklójáról. Éppen undorodva el akarta hajítani, amikor eszébe jutott, hogy csöndben kell maradnia. Bedugta hát kezét a víz alá és hagyta, hogy a kicsinyke idõmérõ szerkezet lustán a patak köves fenekére süllyedjen.
Várt még egy darabig, aztán elhatározta magát és felkúszott a ferde parton. Mozgását levelek zizegése és száraz ágak ropogása kísérte. Félelme minden egyes hanggal nõtt. Lehet, hogy a mágus még a környéken ólálkodik? De amikor végre valahára kidugta fejét a lejtõ tetején, a tündét nem látta sehol.
A két lakókocsi még mindig égett, bár a tisztáson nagyrészt már elaludtak a tüzek. Kurt és Feketekutya holtteste elnyúlva hevert. Körülöttük szétszórva Sloan darabjai. Hanae hamuvá porladt az egyik kocsiban. Roenak semmi nyoma nem volt. A kiégett tisztás szélén ragacsos tócsa hevert: Chin Lee maradványai.
Sam egyedül volt.
A távolban ismét felhangzott a vonyítás. Ezúttal egy másik, eltérõ hangú vonyítás felelt rá. A hang ráébresztette Samet magányára. Elveszett egy erdõben valahol Tir Tairngire-ben, egy olyan országban, mely világosan megmutatta, hogyan fogadja az idegeneket. És az erdõben nyilván számos paraállatfajta él, akik igazán nem bánnák, ha õbelõle vacsoráznának. Griffek és baziliszkuszok képe villant át az agyán. Meg sárkányoké. Sloan azt mondta, hogy a tündék sárkányokat is alkalmaznak határõrnek. A tollas kígyóval való legutóbbi találkozása után kétsége sem volt afelõl, hogy egy ilyen szörnyeteg akár egyben is le tudná õt nyelni.
Chin Lee fegyvere magára hagyva hevert a földön ott, ahová az ork ejtette, amikor elpusztították. Sam a fegyverre bámult. Fémalkatrészei sötéten, hidegen tükrözték vissza még a lobogó tüzek meleg fényét is. Az ergonómikusan megtervezett markolat és tus már megkopott a sok használattól. Karcsú fémteste halált sugárzott. A fegyvert arra tervezték, hogy embereket öljenek vele, Sam pedig megesküdött, hogy soha vesz készbe ilyesmit.
A farkas ismét felvonyított.
Sam visszaemlékezett a bargesztre, ami megtámadta Sally Tsungot. Soha nem fogja elfelejteni a vérfagyasztó üvöltést és a veszedelmes fogsort. A szörnyeteg hangja szinte megdermesztette õket. A most vonyító farkas hangjából hiányzott ez az erõ, de azért így is elég hátborzongatóan visszhangzott. És Samnek nem állt mágia a rendelkezésére, mint Tsungnak.
Amivel embereket lehet ölni, azzal lehet állatokat is. Odalépett és felvette a fegyvert a földrõl. Súlya meglepte egy kicsit, mivel Chin Lee olyan könnyedén forgatta. Legalább volt rajta vállszíj. Sam a vállára vetette a fegyvert, ahogy azt az orktól látta. Emlékeztette magát, hogy csak azért teszi ezt, mert elõfordulhat, hogy valami vérszomjas paraállat megtámadja. Emberek ellen nem használhatja. Erre megesküdött.
Még egyszer végignézett a tisztáson. Ha itt marad, hogy eltemesse a társait, a tündék visszatérhetnek és elcsíphetik. Találomra kiválasztott hát egy irányt, hátat fordított a tisztásnak és elindult. Eltûnõdött azon, vajon meddig jut, mire a tündék visszajönnek.
Amikor meghallotta az elsõ zajt az aljnövényzetbõl, futásnak eredt. Nem látott ugyan semmit, de nem is akaródzott körülnéznie. Most futás közben a saját léptein kívül semmi mást nem hallott. A nehéz fegyver elõre-hátra lengett az oldala és a háta között és még a ruhán keresztül is felhorzsolta bõrét. Hamar kimerült, szinte kínszenvedésnek tûnt minden egyes lélegzetvétel. Talán többet kellett volna rohannia a kutyáival vagy edzõterembe kellett volna járnia, hogy jobb kondícióban legyen. Most ugyanis az életéért futott és keservesen megbánta korábbi lustaságát. Meg akart állni, levegõhöz jutni, pihenni, de nem mert. Ott voltak valahol a nyomában. És amíg üldözõi nem pihennek, õ sem teheti.
Egy gyökér bukkant fel a lába elõtt. Sam reflexszerûen oldalra lépett, de a fegyver tehetetlen tömege elõrelódult és kibillentette egyensúlyából. Megtántorodott és nekizuhant az egyik faóriás gyökérzetének. A fa közönyösen szemlélte, hogy a fáradt ember szédülten feltápászkodik csak azért, hogy pár tántorgó lépés után hanyatt essen. A fegyver tára fájón Sam oldalába nyomódott, a fiú feje pedig nekicsattant a masszív fegyvercsõnek. Sam kábultan oldalra hengeredett és megpróbált felállni. Gyomra kavargott, feje pedig fájdalmasan lüktetett. Látótere szûkülni kezdett, akárha ájulás elõtt. Súlyosan visszazuhant a földre. A fegyver csöve beékelõdött egy gyökér alá, Sam pedig tehetetlen zsákként rogyott rá.
Istenem, ne most, fohászkodott. El fognak kapni.
Testébõl kiszaladt minden erõ. Gyengén, kimerülten hevert. De nem pihenhet, amíg biztonságban nem tudja magát. Tudnia kell, hogy üldözik-e a tündék.
Megpróbált felkelni, de a világ forogni kezdett körülötte, aztán minden elsötétült. Utána már csak arra emlékezett, hogy sietve elindult visszafelé az úton, amin nemrég végigrohant. Néhány helyen a görbe fatörzsek és csipkés szélû sziklák ismerõsnek tûntek. Üldözõknek viszont semmi nyoma. Elvesztette volna õket? Vagy felesleges volt az egész rohanás?
Kérdéseire megkapta a választ, amint visszaért az elpusztított tisztáshoz és kinézett a fák közül. A falevelek eltakarták ugyan, de a bokrok fájdalmasan hasogatták a bõrét. Mintha álomban látná a tisztást. Lassan közeledett a kép. Ezüstös fény vont be mindent, jóllehet a hold elbújt a felhõk mögött. Egy csapat tünde barangolt a két lakókocsi alaktalanná torzult roncsai között. Az egyik kocsi még mindig égett. Egyikük kivételével mindnyájan védõ és õrzõ szimbólumokkal díszített egyenruhát viseltek. Sam úgy ítélte meg, õk lehetnek Tir Tairngire határõrei. Az egyetlen, nem egyenruhát viselõ tünde kicsit távolabb állt a társaitól. Farmert és flanellinget viselt és úgy festett, mintha erõ sugározna belõle. Valahogyan ismerõsnek tûnt. Nyilván õ az a mágus, akit a rádióhang Rorynak nevezett. A hét tündén kívül Sam semmilyen más élõlényt nem látott a környéken.
-- Mi az ábra, Grian? -- kérdezte a mágus a hozzálépõ, magas tündét.
-- Az egyikük megégett a kocsiban. Bran szerint a csontváz egy nõé volt és minden jel arra mutat, hogy õ volt az egyik Renraku szökevény. Aidan lekapart pár csontot a másik kocsiról, úgy fest, azok a másik nõhöz tartoztak. A tisztáson fekvõ három alakra ráillik a vadászok személyleírása és az orkkal együtt meg is lenne az összes férfi. Csak a Renraku fickó hiányzik.
-- Õt is elkaptam -- biztosította Rory.
-- Hamarosan meglátjuk -- Grian megcsóválta a fejét. -- A high-tech szerkók nagyon tönkrementek a kocsiban. Kár. Ehran szívesen megnézte volna õket.
-- Biztos vagy benne, hogy semmire sem jók?
-- Akkor sem lehetne rosszabb, ha egy sárkány ült volna rájuk.
Rory ráütött a vállára. -- Nem baj, legalább megvan mindegyik hívatlan vendég. Ezzel együtt hasznos estének bizonyult a mai.
-- Ne igyál elõre a medve bõrére, Rory. Nincs meg a végsõ szám, amíg meg nem bizonyosodtunk a másik találatodról is.
-- Akkor menjünk és nézzük meg. Arrafelé nyúlt ki a pasas.
Rory épp a bozótban kucorgó Sam felé vezette a társait. Sam attól tartott, hogy a tündék felfedezik és végeznek vele, de úgy tûnt, nem vették észre. Megálltak ott, ahol a varázsló tûzlabdája leterítette Samet. Bár sokkal közelebb tartózkodtak Sam rejtekhelyéhez, mint az elõbb, a hangjukat mégsem lehetett tisztábban hallani. Úgy festett, az erdõ ma este szándékosan játszik a hangokkal.
-- Nincs holttest, Rory -- jegyezte meg Grian. A varázsló elkáromkodta magát. Aztán Grian hangosat kiáltott. -- Bran, gyere ide! Szükségünk van nyomolvasóra. Magabiztos mágusunk mellétûzlabdázott.
Grian leszaladt a part menti lejtõs talajon, Rory némileg lassabban, sokkal óvatosabban lépkedve követte. Mindkét tünde lusta, lomha eleganciával mozgott. Amikor Bran megérkezett, Grian éppen lehajolt, hogy kiemeljen valamit a patak vizébõl. Sam elõször nem látta jól, miféle tárgyat tart kezében a tünde. Aztán a szakadt csuklószíjból rájött, hogy az õ eldobott karórája az.
-- Úgy fest, lejött ide a fickó.
Rory kinyúlt és kikapta Grian kezébõl a karórát. -- Látod? Klasszul meg van olvadva. Ha innen el is sétált, nem juthatott messzire.
Grian rá sem hederített a mágusra.
-- Nézz körül, Bran. Nézd meg, találsz-e valami nyomot.
Bran bólintott és elindult a patak folyásával ellenkezõ irányban. Körülbelül negyedóra múlva visszajött. Pár percet még eltöltött a patakmeder tanulmányozásával ott, ahová Sam legurult. A többiek figyelték, ahogy dolgozik. Grian türelmesen és magabiztosan állt, Rory pedig fel-alá sétált a patak mellett.
-- Nem hiszem, hogy aggódnotok kellene -- jelentette ki végül Bran.
-- Miért?
-- Találtam pár patanyomot a patakágyban egy kicsit feljebb innen. Lovas nélküli, magányos lónak tûnik. Vagy fél kilométeren keresztül sehol nem láttam a patakból kivezetõ vagy oda bevezetõ nyomokat. Egyetlen normális ló sem lett volna képes éjszaka végigmenni ezek az útvonalon.
-- Akkor vízi ló lehetett? -- találgatott Grian.
-- Úgy fest -- bólintott Bran és közben nyomokra mutatott a földön. -- Megállt itt, ahol a fiú belezuhant a vízbe. Álldogált egy darabig, aztán elhúzta a csíkot lefelé. Mostanra már elérhette Kolumbiát. Úgy tûnik, a fiú vizet lélegzik levegõ helyett.
-- Akkor tehát itt nincs már mit tennünk -- összegezte a hallottakat Grian.
Elindult felfelé a patakparton, de Rory eléállt. -- És mi van a megerõsítéssel?
-- Ha a fiút elvitte egy vízi ló, semmilyen testet nem fogunk találni.
-- Akkor megvan a találat?
-- Több, mint valószínû.
-- Akkor tényleg nincs már itt több keresnivalónk -- mondta felvillanyozódva Rory.
Sam jól látta a Grian arcára kiülõ savanyú kifejezést, amint a patakpartról távozó mágus után nézett.
-- O.K., jelöljétek meg a helyet és mára befejeztük. A rendes õrjárat majd eltakarítja a szemetet.
A tündék beleegyezõen mormogtak, majd otthagyták munkájukat és csatlakoztak a vezetõjükhöz. Bran elõhúzott valami fényes tárgyat a hátizsákjából, benyomott rajta néhány gombot, majd a földre dobta a kiégett kocsironcs mellé. Miközben ezzel bíbelõdött, Rory a varázslata által az erdõn hagyott nyomokat nézte. Gondterheltnek látszott, mintha nem emlékezne vissza valamire, ami pedig fontos volt. Aztán Grian a nevén szólította. A mágus megvonta a vállát és lassan elindult a többiek után. Sam csöndben végignézte, amint az utolsó tünde is beszáll a várakozó jármûvekbe. Amikor elindultak, nem arra tartottak, amerre Sam rohant. Biztonságban volt hát.
Testén végigsöpört a kimerültség. Elsétált a tisztástól, igyekezett nem odanézni a kiégett roncsokra és a véres hullákra. Nem is érezte, hogy odasétált ahhoz a fához, ahol elbukott, csak azt vette észre hirtelen, hogy már oda is érkezett.
Váratlan érzés nyilallt belé. Mintha valaki figyelné. Megélesítette érzékeit, igyekezvén visszatartani a lassan mindent elborító fáradtsághullámot. A fák békésen álldogáltak. Aztán surranó árnyalakokat pillantott meg közöttük.
Sötét szörnyek, kutyaszerûek és legalább akkorák, mint a farkasok.
Aztán eltûntek.
Sam nézhetett, ahogy akart, sehol nem találta õket. Vajon közelebb jöttek? Nem tudta és szinte nem is érdekelte. Már többszörösen kimerítette erõtartalékait. Feje lekonyult; hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Istenem, halálosan fáradtnak.
Ismét érezni kezdte a hátát dörzsölõ fegyver okozta fájdalmat. Megerõltetett izmainak sajgása, horzsolásainak és sebeinek lüktetései mind visszatértek. Úgy érezte magát, mint egy elhasznált korong egy jéghoki mérkõzés hosszabbításának harmadik szakaszában. Ha a szörnyetegek idejönnek és elkapják, hát akkor elkapják. Már úgy is halottnak érezte magát.
Arcának bal oldalát szakaszos idõközönként meleg léglöketek érték. Tisztán érezte a ragadozó döghús bûzétõl terhes leheletét. Óvatosan oldalt fordította a fejét és kinyitotta szemeit. Két ferde vágású, aranyos-zöld szem meredt rá.

19
Marushigének igaza volt. Sato pénzpazarlásnak tartotta a Verner és barátnõje utáni nyomozást. Crenshaw pedig ezzel a próbálkozásával szinte teljesen felemésztette a Kansayakunál eddig gondos munkával kivívott jóindulatot. Az egyetlen jó hír az volt, hogy Sato közvetlenül nem tiltotta meg neki, hogy belenézzen az anyagba. No nem mintha egy ilyen tiltás megakadályozta volna ebben, az esetleges lebukással járó súlyos következményekkel együtt. Crenshaw felfedezte már, hogy mindig is képes lesz úgy rendezni a dolgokat, hogy intézhesse saját ügyeit és ha kitudódna valami, a súlyos következmények valaki mást érintsenek, remélhetõleg egy ellenfelét.
Magánnyomozása eddig nem járt sok eredménnyel. A keleten fenntartott hírszerzõ hálózatához képest Seattle-ben csak néhány besúgóra és informátorra támaszkodhatott. Mindenhonnan negatív válaszok jöttek vissza. Mintha Verner elpárolgott volna a földrõl. Ilyen olcsó vadászok nem lehetnek ennyire jók. Kell valahol lennie egy szálnak, mely egy magas rangú játékoshoz vezet ebben az árnyjátékban. És neki nincs más dolga, mint ezt a szálat megtalálni.
Ehhez idõre lett volna szüksége, a Kansayaku pedig nem sokat engedélyezett a számára. Ha nem éppen testõrként szolgált, akkor üzenetekkel kellett rohangálnia. Mintha Akabo és Masamba önmagukban nem jelentettek volna elég fizikai és mágikus védelmet. Úgy festett, mintha Sato szándékosan meg akarná akadályozni abban, hogy ideje jusson saját kutatómunkájára.
Crenshaw persze ezt a lehetõséget is figyelembe vette. Lehet, hogy Sato is benne van a dologban valahogy? Nem látta, mit nyerhet ezen a Kansayaku, de az biztos, hogy neki hatalmában állt nyom nélkül eltüntetni valakit. Ha Satóban hirtelen feltámadt volna az érdeklõdés Verner iránt, akkor az megmagyarázná, miért ment bele olyan könnyen Crenshaw azon javaslatába, hogy engedélyezzék a fiúnak a levelezést a húgával.
Ha elég gyorsan be tudja fejezni kis kényszermunkáját, akkor telefonálhat egy bizonyos tokiói közvetítõnek, aki talán tud valamit.
Crenshaw türelmetlenül bámult át a kettõs, xylan paneleken keresztül, melyek elválasztották a kísérletet végzõ MI csapattól. A névtelen, zöld köpenyes emberkék közül könnyen ki lehetett szúrni Vanessa Cliber nyúlánk alakját. Néhány pillanattal késõbb Crenshaw a többi vezetõt is felismerte a sapkát és maszkot viselõ munkások között.
A lazán megkötött sapka alól kilógó fekete hajtincsek és gazdájuk állandó nyüzsgése Sherman Huang jellemzõje volt, a Renraku America elnökéé, a kísérlet vetetõjéé. Senki más nem merte volna ennyire megszegni a tisztasági rendszabályokat és senki más nem volt ennyire bezsongva a kísérlettõl.
A másik vezetõ precíz, gazdaságos mozdulatokkal dolgozott. Crenshaw elismerõen figyelte. Már két nappal ezelõtt is észrevette ezt, amikor Konrad Huttent az adatközpontban látta dolgozni. Crenshaw vonzónak találta ezt a fajta fizikai eleganciát egy olyan embertõl, akinek a szakterülete az elvont mikrotronikai tervezés volt. Ha jelenlegi munkája befejezõdik, talán megpróbálja kideríteni, hogy munkán kívül is ennyire vonzó-e a férfi. Eltöprengett rajta, vajon kedveli-e az agresszív nõket.
Miközben figyelte a munkát, úgy vette észre, hogy a kísérlet a vége felé közeledett. Az emberek szemmel láthatóan nyugodtabbak voltak és már nem sürögtek-forogtak olyan vadul. Három zöld köpenyes alak elindult a terem légzsilipes kijárata felé. Csak a csoportvezetõknek engedélyezték, hogy elhagyják a termet, mielõtt minden rendszert le nem ellenõriznek és biztonságosnak nem találnak. Crenshaw elégedetten nyugtázta, hogy a maszkjuk mögött is felismerte mindhármukat.
Elsõként Huang lépett ki a külsõ ajtón. Sapkáját és maszkját már lehúzta és éppen azzal foglalatoskodott, hogy zsebébe gyömöszölje õket. Agya szokás szerint máshol járt, ezért az apró ruhadarabok a padlóra pottyantak.
-- ... egy teljes órán keresztül. Nem úgy fest, mint aki nem tudta, hogy késõ éjszakába nyúló munkák is lesznek a projektben.
-- Még a feleségek sem szeretik, ha félreállítják õket, Sherman -- mondta Cliber.
-- Csak egy kis esti parti volt. Nem is voltak ott fontos személyek -- Huang megvonta a vállát. -- Majd túlteszi magát rajta. Eddig mindig sikerült neki.
-- Talán ha áldoznál rá egy kis idõt -- javasolta Hutten.
-- Idõt? -- Huang határozottan megsértõdött. -- Hát pontosan errõl van szó. Mindenki az én idõmet akarja. Még a projektre sem jut elég most, hogy kritikus szakaszába lépett. Bárcsak magunkra hagynának! -- Szeme valami olyasmire meredt, amit csak õ láthatott. Szemmozgató izmai ellazultak egy kicsit, így csökkent a kancsalsága. -- Csak egy kis idõ kellene és akkor megmutatnánk nekik.
Lenyúlt és maga felé fordított egy monitort.
-- Hah! Épp, ahogy gondoltam. Ezt nézzétek!
A másik két ember átlesett a válla fölött. Cliber elmélyülten hümmögött egyet. Hutten semmit sem szólt, csak átnyúlt Huang elõtt, hogy elérje a konzol billentyûit.
-- Jó gondolat, Konrad -- bólintott Huang beleegyezõen. -- Ezzel a konfigurációval maximalizálhatjuk az átvitelt a béta körben.
-- Ez a modulátor paramétereinek nyilvánvaló extrapolációja -- jegyezte meg Hutten.
Crenshaw néha élvezte a munkájában azt, hogy mindenki csak bútordarabnak tekinti. A figyelem hiánya néha hasznos lehetett. Ez azonban nem ilyen alkalom volt. Felismerte, hogy a zöld kabátosok egészen addig nem fognak tudomást venni a jelenlétérõl, amíg õ maga meg nem szólítja õket, ezért elõlépett és megszólalt.
-- Huang elnök úr?
Azok hárman egyöntetûen Crenshawra meredtek. Cliber arcára azonnal kiült a szokásos megvetés. A másik két ember arcán enyhe kíváncsiság tükrözõdött.
-- Igen?
-- Alice Crenshaw, uram. Biztonsági szolgálat.
Huang összeráncolta homlokát, de Crenshaw észrevette, hogy egy pillanatig aggodalom villant át az arcán. Mint egy gyereknek, akit azon kapnak, hogy disznó képeket nézeget.
-- Nincs semmi probléma, uram. Kansayaku Sato megbízásából vagyok itt. Õszinte sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a vacsorameghívásukat félórával késõbbre kellett halasztania.
-- Ez mára vonatkozik? -- kérdezte Huang feledékenyen.
-- Hét-harmincra -- segített neki Hutten. -- Azaz most már nyolcra.
-- Nos, azt hiszem, ott leszünk, méghozzá teljes harci díszben. -- Huang idegesen nevetett.
Crenshaw magában felnyögött. De kívül csak udvarias mosoly látszott az arcán.
-- A Kansayaku örömmel találkozik a csapatvezetõkkel ma este.
Cliber szokás szerint grimaszolt egyet a társai felé. -- Én is örömmel találkozom vele. Van egy pár dolog, amit szeretnék elpottyantani Mr. Kansa-akárki elõtt. -- Crenshaw felé fordult. -- Hát, elég sok idõt elvett tõle, hogy hozzánk forduljon. Azt csiripelik a madarak, hogy minden erejével a projekt siettetésén dolgozik. Hogyhogy ennyit várt, hogy beszélhessen velünk?
-- A társaságnak sokkal több problémája van, mint az önök MI projektje, Dr. Cliber. Kansayaku Satónak mindegyikre oda kell figyelnie. Körülnéz mindenhol, hogy benyomásokat szerezzen a Seattle-ben folyó munkálatokról. Elmondta nekem, hogy úgy vélte, az lesz a legjobb, ha a projekt munkáját nem zavarja meg a szükségesnél jobban.
-- A szükségesnél jobban... -- motyogta Cliber. -- Az általa elrendelt személycserék aligha voltak szükségesek. És nagyon is zavarták a munkát.
-- Ahogy az elõbb mondtam, doktor, a szükségesnél nem jobban.
-- És mit tud õ arról, hogy mi a szükséges? Maguk mind egyformák. Fogalmuk sincsen arról, mivel foglalkozunk mi itt, de azért veszik a bátorságot, hogy cserélgessék az embereinket, hasraütésszerûen megváltoztassák az ütemtervet és még tudomisén mi mást csináljanak. Aztán elvárják, hogy parancsra szállítsuk az eredményeket.
-- Kérem, csillapodjék, doktor.
-- Csillapodjak. -- Cliber elvörösödött. -- Még csak el sem kezdtem.
-- Azt javaslom, hogy a Kansayaku megbízásának fényében értékelje át a hozzáállását -- mondta hûvösen Crenshaw. -- A Kansayaku talán nem találja azt elég produktívnak.
-- Nem találja elég produktívnak! -- Cliber letépte a fejérõl sapkáját és kihúzta a mézszõke haját szorosan összefogó hajtûket. A zöld sapkát a padlóra csapta. -- Sherman!
Huang zavartan pillantott fel egy monitor mellõl. -- Hmmm?
Mielõtt Cliber elkezdhette volna, Crenshaw közbevágott. -- Épp az imént
javasoltam Dr. Clibernek, hogy zabolázza meg egy kicsit a... lelkesedését. A
Kansayaku Satóval való együttmûködés a leggyorsabb módja a projekt elõbbre vitelének.
Huang pislogott egyet és szemmel láthatóan felindult kollégája nézett, majd visszafordította tekintetét a nyugodt biztonsági tisztre.
-- Vanessa, azt hiszem Ms. Crenshawnak igaza van. Tanácsosabb az indulatodat más alkalmakra tartogatni és óvatosan viselkedni Mr. Satóval. Ha elégedett lesz azzal, amit lát és senki sem tesz ellenére, hamarosan el fog utazni és mi nyugodtan folytathatjuk tovább a munkánkat. Tudod, mennyire közel vagyunk már -- Gyönge mosolyt küldött Cliber felé. Úgy tûnt, a nõ ettõl lehiggadt egy kicsit. Huang még ennyit motyogott maga elé: -- Gyûlölöm ezt a bürokratikus marhaságot.
-- Egyáltalán nem marhaság, elnök úr -- jegyezte meg Crenshaw. Cliber horkantott egyet, de Crenshaw nem zavartatta magát. -- De megértem, hogy az olyan szakemberek, mint önök, esetleg zavarónak tartják az üzletemberhez méltó viselkedéshez szükséges formalitásokat. Kansayaku Sato egyedül a Renraku érdekeit tartja szem elõtt. Azt kéri, hogy minden egyes osztály a lehetõ leghatékonyabban mûködjön.
-- Akkor miért nem teljesítette az újabb munkatársakra vonatkozó kérelmeinket?
-- Teljesítette. -- Crenshaw elõhúzott egy chiptartót dzsekije zsebébõl és az asztalra lökte. -- Itt vannak az áthelyezési kérelmek és a szükséges adatok az önök által kért tizenkét új emberrõl. Bizonyos vagyok benne, hogy a ma esti vacsora alkalmával ki fogják fejezni köszönetüket a Kansayakunak. Addig is minden jót.
Crenshaw a Huang és Cliber arcára kiülõ döbbent arckifejezések láttán vidáman megfordult és elindult az ajtó felé. Menet közben észrevette, hogy Hutten közben leült egy kiberterminál elé és a kavarodás ellenére is folytatta a munkáját. Realista és professzionális hozzáállás. Tetszettek neki az ilyen férfiak.

20
Sam izmai rövid idõre görcsbe rándultak. Ettõl felébredt. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van, aztán visszafeküdt. Fedett helyen volt és ágyban, a takaró ránehezedett meztelen bõrére. A szobában sötét volt, csak az ajtón keresztül szivárgott be némi fény. Úgy tûnt, a szomszédos szobában tûz ég. Furcsa módon ismerõs szagok lengték körül, melyek egyszerre voltak megnyugtatóak és idegenek.
Fogalma sem volt, hogyan került ide. Az utolsó emléke az volt, hogy az életéért fut egy erdõben, nehogy elkapják a Tir Tairngire-i határõrök. Aztán két farkast látott.
Az emlékképek zavarosan lebegtek agyában, összeolvadtak, nem különültek el világosan egymástól.
Hanae utolsó tartózkodási helyének képei uralták az emlékeit. A földrõl felröppenõ törmelékek, a tisztás képe, halott árnyvadászok, a roncsok között bóklászó tündék. Mindezek a képek egybeolvadtak a sötét erdõ víziójával, amint Sam vadul menekül a sötétségben.
Emlékezett rá, hogy elesett és beütötte a fejét. Óvatosan megtapogatta a koponyáját és érezte, hogy valóban így történt. Fejének hátsó részén jókora púp dudorodott, de furcsa módon nem fájt, ha hozzáért. Sõt, tulajdonképpen egyetlen sebe és horzsolása sem fájt. De megvoltak és ezzel igazolták is, hogy nem csak álmodta az egész szörnyûséget. Titokzatos megmentõi nyilván beadtak neki valami fájdalomcsillapítót.
Arcok jelentek meg az agyában. Az egyik dölyfös, megvetõ férfiarc, a másik egy aggódó, de kicsit zavarodott nõé. Mindkét arc hosszúkás és sovány volt, enyhén ferde vágású szemekkel. Fülük mintha hegyes csúcsban végzõdött volna. Akár tündearcok is lehetnének, de nem azok voltak, azok nem lehettek. Éppen a tündék akarták õt megölni. Ugyan miért mentették volna meg? Annak nem lett volna semmi értelme. Sam nem emlékezett pontosan, de úgy rémlett neki, ezekhez az arcokhoz tartoztak azok a kezek, melyek kihozták az erdõbõl, ellátták a sebeit és ebbe az ágyba fektették.
Nem tudta, hogy hol feküdt és kik a megmentõi, ezért egy kicsit idegesnek érezte magát. Meztelensége csak még jobban erõsítette a védtelenség érzését. Felült és körülnézett a szobában. Fémes csillanás vonta magára a figyelmét. A falnak támasztva Chin Lee fegyvere pihent. Akárkik is hozták ide, eléggé biztonságban érezték magukat, hogy itt hagyták a fegyvert. Vagy mégsem?
Kimászott az ágyból és ellenõrizte a fegyvert, ahogy az orktól látta. Töltve volt. Tehát megbíztak benne. Egészen biztosan nem a Tir Tairngire-i határõrök hozták ide.
A fegyver mellett álló széken egy halom ruhát talált. Nem a saját ruhadarabjai voltak, de nyilván azzal a szándékkal hagyták itt õket, hogy bújjon beléjük. Megtette. Az õ méretére készültek. Éppen a bakancsot húzta fel a lábára, amikor hangokat hallott a másik szobából. Gyorsan megkötötte a lábbeliket és odalépett az ajtóhoz hallgatózni.
Az ajtó egy nagyobb terembe nyílott, mely túlnyúlt a hálószobán. A beszélõket nem látta, tõle egy kicsit jobbra lehettek. A távolság és a falakon lógó függönyök és faliszõnyegek eltompították annyira a hangokat, hogy nem értett belõlük semmit. A hanglejtések azonban valahogyan ismerõsen csengtek. Már hallotta ezeket az embereket valahol. Tudta, hogy ha látni is akarja õket, akkor nem rejtõzhet el olyan kényelmesen, mint most, de végül a kíváncsisága gyõzött. Kilépett a fényre, hogy körülnézzen.
Három férfit pillantott meg, akik meglepve bámultak vissza Samre. Ketten ültek, a harmadik az erdõre nyíló, tágas ablak elõtt állt. Az ablaknál álló férfit még soha életében nem látta, de a két ülve beszélgetõ alakot már igen.
Az egyikük éppen szemben ült Sammel. Mondat közepén hagyta abba beszédét. Sam ugyan csak egyszer találkozott ezzel a férfival, de himlõhelyes arcát és szinte egybefüggõ szemöldökeit nehéz volt elfelejteni. Castillano volt az, a seattlei alvilág minden hájjal megkent tagja, akivel Sam a Tsung árnyvadászaival együtt megélt kalandjai során találkozott.
A másik férfi kicsit oldalt ült. Sam jól láthatta hegyes füleit és a bal halántékába beágyazott adatjacket és két chipjacket. Mielõtt a tünde megfordult volna, hajának fehér villanása és fekete bõrruhája elárulta, hogy Svindler az, Tsung dekása.
A hálószobával szomszédos falból még egy ajtó nyílt. Ezen most egy újabb férfi lépett be. Sam nem tudta a nevét, de beugrott egy emlékkép. Egy farkas ügetett a férfi oldalán. Az állat meglehetõsen otthon érezte magát és nem zavarta, hogy a karmai nem a puha erdei földbe mélyednek bele, hanem a fapadlón kopognak. Észrevette az ajtóban álló Samet és odakocogott hozzá. Sam lehajolt, hogy arca egy magasságba kerüljön az állat fejével. Õ is felismerte a farkast.
-- Freya?
A farkas neve hallatára odadugta a fejét és megnyalta Sam arcát.
-- Harap -- figyelmeztette az ismeretlen nevû, de ismerõs arcú férfi.
-- Minden rendben. Engem nem bánt.
És mintha csak megértette volna a szavait, Freya elhúzódott Sam kezei elõl és finoman megcsipkedte, mielõtt ismét átengedte volna magát a simogatásnak. A többiek szótlanul figyelték a jelenetet. Mikor Sam végül feltekintett, pillantásaik találkoztak. Castillano komor arccal nézett, de Svindler szemeiben öröm tükrözõdött. A többiek arcán nem látszott érzelem.
-- Cég úr -- mondta Svindler -- Örülök, hogy felfrissülve ébredtél fel mély alvásodból. Attól féltünk, esetleg súlyosan megsérültél. Ülj le mellénk a tûzhöz és meséld el, mi módon kerültél ily messzire otthonodtól.
Sam még egyszer megütögette Freya nyakát, majd odalépett a tûzhöz és leült egy üres székre. A farkas követte és lefeküdt a lábához, háttal a tûznek. Sam lenézett az állatra. Megpróbált idõt nyerni. Nem tudta pontosan, mit mondjon. Ezek az emberek feltételezhetõen megmentették az életét, így tartozott nekik valamivel. De fogalma sem volt, milyen helyzetbe csöppent bele.
-- Ugyan miért rohantál oly céltalanul az erdõn át? -- kérdezte Svindler.
-- Otthagytam a Renrakut. Most megpróbálnak kinyírni.
-- Kicsoda?
-- A határõrök. Szökevénynek neveztek.
-- Úgy tûnik, a megpróbáltatásaid miatt még mindig meg vagy zavarodva egy kicsit és kevéssé érthetõ módon adod elõ számunkra a történteket, Cég úr. Te soha nem voltál az õrjárat tagja, így nem is lehettél szökevény.
-- Nem. A társaságtól.
Svindler hitetlenkedve felkacagott. -- A társaságok nem ítélnek halálra senkit csak mert megszökött. Az ilyen büntetés kirívóan szigorúnak számít. És hogy egészen idáig üldözzenek, Tir... szóval ez nehezen hihetõ.
Castillano kezeit széke karfájára csattintotta.
-- Mi másban vagy még benne?
-- Semmiben -- felelte Sam, megrémülve a kérdéstõl.
-- Hazudsz. Túl nagy a felhajtás.
-- Nos, valóban, szép nagy zavar támadt itt és a történeted alapján ez még nem lenne indokolt. Valami másról is szó lehet, Cég úr. A legjobb, ha elmondod, ki akart meggyilkolni téged odakint.
Sam megrázta a fejét:
-- Igazából nem is tudom.
-- Talán az lesz a legcélravezetõbb, ha elmeséled nekünk, hogyan jutottál ilyen messzire az otthonodtól.
Sam bólintott. Legjobb lesz, ha átesik ezen. És ha elmondja a történetet ezeknek az embereknek, az abban is segít, hogy a saját emlékezetében is a helyükre illessze a dolgokat. Kicsit bizonytalanul kezdte, de aztán egyre jobban belelendült. Elõször arról beszélt, hogy nem érezte jól magát a Renrakunál és nem tudott kapcsolatba lépni a húgával, így aztán arra a döntésre jutott, hogy otthagyja az archológiát. Elmesélte a szökésüket és annak tragédiába fulladt végkifejletét, de Hanae kivételével egyetlen résztvevõnek sem említette meg a nevét.
-- Most már tudjátok -- fejezte be a beszédét. -- Igazán nem tudom, mi folyik itt. De nem vagyok távol az otthonomtól; nekem ugyanis már egyáltalán nincs otthonom.
-- Igazán szomorú történet -- mondta Svindler együttérzõen.
-- Ködösítés -- vélte Castillano.
A tünde ingerülten pillantott a férfira. -- Szerintem ítéleted túl erõs. Szándékosan állítasz rosszat a vendégünkrõl?
Castillano megvonta a vállát.
Svindler Samhez fordult. -- Hallottam pár megbízhatónak számító hírt portlandi barátaimtól. Õk arról beszélnek, hogy a Renraku díjat tûzött ki két szökött alkalmazottja elfogásáért vagy elpusztításáért (ez utóbbit kívánatosabbnak tartották). A két szökevény ugyanis értékes technológiai titkokat rabolt el a cégtõl.
-- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz -- tiltakozott Sam.
-- Azt mondták, a szökevényeket egy csapat árnyvadász hozta ki az archológiából és délnek menekültek. Állítólag azt tervezték, hogy illegálisan átlépik a Tir Tairngire-i határt. -- A tünde kivárt egy kicsit. -- És ez nagyban hasonlít ahhoz a történethez, amit magadról és a barátnõdrõl elõadtál.
-- Semmi értelme sincs. Semmit nem vittünk magunkkal, csak néhány személyes cuccot -- Sam értetlenül megrázta a fejét. -- Talán a másik pasas vitt el valamit.
-- Másik pasas? -- kérdezte Castillano.
-- Cég úr, az imént nem tettél említést másik pasasról.
-- Volt egy másik alkalmazott, akit ugyanabban az idõben kiszöktettek -- mondta Sam.
-- A barátaim csak rólad és a barátnõdrõl beszéltek.
-- Hát volt egy másik pasas is, nyilván õ rabolt el valamit. A tündék azt mondták, hogy a kocsijában high-tech cuccok voltak. Már õ is halott.
-- Tündék? -- Castillano hanghordozása világosan elárulta, hogy részletesebb magyarázatot kér.
Sam elmesélte, mit látott és mit hallott a határõröktõl. Castillano arckifejezése nem változott, de úgy tûnt, Svindler a gondolataiba merült.
-- Úgy tûnik, hogy a Tir Tairngire-iek megszívlelték, amit a sárkány mondott nekik.
-- Sárkány? -- kérdezte Sam hirtelen gyanakvással. -- Miféle sárkány?
Svindler megvonta a vállát:
-- Akármelyik fajta is legyen, mindegyik csak bajt okoz. Te tudod, Castillano?
-- Tollas kígyó. Fiatal.
-- Tessien. -- Sam ebben egészen biztos volt.
-- Ismered azt a lényt?
-- Sajnos igen, ha ugyanarról beszélünk. -- Hány ilyen bestia élhet még? -- Úgy tûnt, Roe partnere volt.
Svindler hátradõlt a név hallatán, sõt még Castillano is pislogott egyet. Sam nem tudta, mire vélje reakciójukat, de valahogy tudta, nem fog tetszeni majd, amit hallani fog tõlük.
-- Roe?
-- Igen. Az a nõ, aki elrendezte a szöktetésünket. Ismeritek?
Svindler és Castillano egymásra néztek. A közvetítõ halványan bólintott, de Svindler szólalt meg.
-- Ismerünk valakit, akinek van némi árnyvadász múltja. Ez a te Ms. Roed platinaszõke hajat és drága ruhákat viselt?
-- Igen, ráillik a leírás -- bólintott Sam.
-- A Roe persze nem az igazi neve -- mondta Svindler. Aggódó tekintettel nekidõlt széke támlájának. -- Az a vadász akirõl beszélek... azt rebesgetik, hogy társult egy sárkánnyal az utóbbi vadászataira. A sárkányfélét állítólag Tessiennek hívják. Úgy vélem, Cég úr, kicsi a valószínûsége, hogy két tünde is társuljon egy Tessien nevezetû sárkányfélével. Ez a te tünde hölgyed régi árnyvadász és leginkább Hart néven ismeretes.
-- Nem akarok Harttal összetûzésbe kerülni. Öltöny, neked menned kell.
-- Nem kell annyira sietnünk Lord C. Úgy fest, a határõrök úgy vélik, a vendéged halott. Hart és a megbízója ugyanezeket az információkat fogják megkapni. Senki sem fog itt nézelõdni.
Castillano megrázta a fejét.
-- Fölösleges kockázat.
-- Túl sokat aggodalmaskodsz, Lord C. A te vállalkozásodat ez nem zavarja.
-- Mit csinálsz itt? -- kérdezte Sam ártatlanul.
-- Jobb modort kéne tanulnod, Öltöny.
-- Elnézést. Azt hittem, közvetítõ vagy. Az nem valami városi dolog?
-- És?
Svindler közbevágott, könnyed hangvétele egyben elnézést is kért a közvetítõ durva válasza miatt.
-- Lord C. nemes és jótékony szolgálatot teljesít, Cég úr. Azzal foglalkozik, hogy elszállít bizonyos apró, értékes tárgyakat olyanoktól, akiknek rengeteg van belõlük és olyanoknak adja, akik hiányt szenvednek bennük. Sajnos azonban némi nehézségei léptek fel bizonyos mesterségesen kreált, politikai határvonalakkal kapcsolatban.
-- Túl sokat jár a szád, tünde.
-- Ugyan, ugyan, Nemes Házigazda. Hiszem, hogy barátunk derék és megbízható ember. Nem fogja elárulni senkinek ezen titkokat, mert legkevésbé sem lenne szép dolog, ha nem szolgálna rá nemes házigazdája belé vetett bizalmára, Cég úr pedig tudomásom szerint igen nagyra értékeli a hûség erényét.
-- Túl sok száj; túl sok beszéd -- Castillano megdörgölte bal tenyerét. -- Nem akarok fölös gondokat.
-- Én nem jelentek fölös gondot -- biztosította Sam. -- Nem mondok el senkinek semmit. De szükségem van a segítségetekre. Vissza kell jutnom a metroplexumba.
-- Terved van?
-- Azt hiszem, visszamegyek a Renrakuhoz. Ez az egész itt olyan õrült dolog. Nem látom más módját, hogy egyenesbe hozzam magam.
-- Sokat kell még tanulnod.
-- Valamit csinálnom kell. Abból, amit ti mondtatok, az derült ki, hogy valaki, legyen az Roe vagy Hart, vagy bárki, aki mögötte áll, szándékosan úgy rendezte el, hogy engem meggyilkoljanak. És ugyanez a valaki hagyta, hogy egy ártatlan nõt is belevonjak a terveikbe. Az én hibám, hogy Hanaet meggyilkolták és tennem kell valamit, hogy ezt rendbe tegyem. Ezek gyilkosok, én pedig tenni fogok róla, hogy megfizessenek érte.
-- Igazán nemes.
-- Ne gúnyold ezt az embert, Lord C. Becsapták s szíve bosszúért kiált. Te igazán megérted ezt az érzést, nem?
-- Én csak az üzletet értem meg -- Castillano összedörzsölte két tenyerét. -- És ez árt az üzletnek.
-- Kifizetem a károdat -- javasolta Sam kétségbeesetten.
-- Hogyan? -- kérdezte Castillano színtelen hangon. -- Nincs hitelkártyád, nincs pénzed, nincs aranyad. Csak egy halom régi fotód van, meg pár chiped.
-- Megtarthatod a chipeket. A perszona programok érnek valamit.
-- Túl forró. Már listára tették õket.
-- Cég úr mindenét felajánlotta, Castillano. Ez bizonyára ér valamit.
-- Humánus természetemre apellálsz, tünde?
Svindler humortalanul elmosolyodott.
-- Nevezd, ahogy kívánod. Ha te nem segítesz, én fogok. Hirtelen több érdemet találtam az õ kívánságában, mint vonzerõt a te ajánlatodban.
-- A te bajod, tünde -- Castillano felállt. -- Nemsokára úgyis kapok némi pénzt. Legyen a tiéd.
-- Tisztességed rendíthetetlen, Lord C.
-- Csak hagyja itt a kölyök a tiszta chipeket, mielõtt elmentek -- Castillano intett az embereinek és együtt elindultak az egyik szoba felé. Freya Samre nézett, amit a fiú ragaszkodó pillantásnak értelmezett, aztán megfordult és gazdája után ügetett. Sam hallotta, hogy a tünde csöndesen megjegyezte: -- Bár a könyörületed késik.
Mielõtt eltûntek volna a másik szobában, Castillano megállt és az egyik chipet visszadobta Samnek.
-- Tartsd meg a Bibliát, kölyök. Szükséged lesz rá.

21
"Nyolcadik Utcai Misszió", hirdette a felirat.
A megfakult és töredezett betûk valaha szebb napokat is láthattak, akárcsak a rozzant téglaépület, melynek falán díszelegtek. Az alsó ablakokat mind átlátszatlan mûanyaglapokkal fedték be, mivel a meghajlott, rozsdás rácsok aligha látták el kellõképpen funkciójukat. A falakat elérhetõ magasságban körös-körül falfirkák csúfították el, melyek tarka szoknyaként ölelték át a sima vonalú, a századfordulón épült házat. A fõbejárathoz vezetõ lépcsõk mellett egy falra festett, vastagabb szimbólum élesen elütött a többitõl. Sam úgy ítélte meg, a jel arról tanúskodott, hogy az épület egy utcai banda védelme alatt áll.
A misszió ugyanúgy nézett ki, mint a környezete. Bár Portland nagy részét újraépítették, ez a kerület még javarészt az Ébredés elõtti épületeknek adott helyet. A környék csak egy volt azon szegénynegyedek közül, melyek körülölelték a neo-tünde stílusban újjáépített városközpontot. A környezettel szigorú harmóniában élõ tünde épületek nemes íveikkel és különc tervezésükkel idegennek tûntek volna egy huszadik századbeli ember számára. A tündék építette városrész még Sam számára is szokatlannak és furcsának tûnt és kellemetlenül elütött az általa jobban ismert felhõkarcolóktól és egyéb városi épületektõl. A tünde építészek által választott formák és ívek mintha a Hatodik Világ dicsõségét és a mágia visszatérését ünnepelték volna. Sam megkönnyebbült, amikor Svindlerrel végre kiértek Portland régebbi városrészeibe és a tünde formák eltûntek a szeme elõl. És bár a cége nyújtotta biztonságban nõtt fel, a szegénynegyed homályos, szemetes utcáit mégis otthonosabbnak érezte.
Svindler felvezette Samet a misszió bejárati lépcsõsorán és belépett egy hatalmas terembe, mely az épület földszintjének több, mint a felét elfoglalta. A nyitott ajtón és mocskos ablakokon beszûrõdött annyi fény, hogy némileg enyhítse a sötétséget. Itt-ott magányos villanykörték próbáltak segíteni nekik. A levegõben erõsen érezhetõ volt az itt alvó koldusok magányának szaga. Néhányan a sarkokban elterülve aludtak, páran a töredezett bútoroknál ücsörésztek, mások gondtalanul dumálgattak és nem törõdtek vele, hogy esetleg más is hallja beszédüket. A testükhöz tapadt mocsok és a fölötte viselt rongyos ruhák összemosták a korukat. Szinte lehetetlen volt megállapítani, melyikük fiatal és melyikük öreg. Lerobbant, piszkos, büdös emberek voltak õk, de legalább nem éheztek. Csak a chipek által okozott szenvedélybetegség legvégsõ stádiumában tengõdõk tûntek alultápláltnak. A nyomorultak között e gy sötét ruhás ember lépkedett gondoskodó szorgalommal. Ruhája elárulta, hogy õ itt a pap.
-- Lawrence atya.
A pap nevének hallatán feléjük fordult. Széles arcán széles szemüvegkeret pihent. Homloka közepén nagy szemölcs éktelenkedett, de megjelenése összességében valahogy mégis kellemes benyomást keltett. Egy kicsit nyers volt talán. A halvány fényben úgy látszott, mintha arcára gyönge sápadtság ült volna ki. Csak amikor elmosolyodott, akkor vette észre Sam az erõsen megnövekedett szemfogakat, melyek elárulták, hogy a pap ork. Úgy tûnt, neki kevesebb ork gén jutott.
-- Svindler -- kiáltott fel a pap örömmel, amikor meglátta a tündét. -- Nem is tudtam, hogy itt vagy a városban.
-- Ez igen jó hír, atyám. Mert ha te nem tudtál róla, akkor senki.
A pap harsányan felnevetett.
-- Szokás szerint túlbecsülsz engem. Azért beszélnem kell még pár emberrel.
-- Nem túl durván, azt hiszem.
-- Nem, nem. De az embernek mindig tudnia kell, merrõl fúj a szél. Respar sallah tishay a imar makkanagee-ha. Nemde?
Svindler lehajtotta a fejét és figyelmeztetõleg a papra nézett.
-- Az ismerõseink közül csak kevesen beszélik a sperethielt. Mivel foglalkozol most?
-- Az Úrnak dolgozom, mint mindig -- felelte Lawrence atya és körbemutatott a misszión.
-- És az Úr még mindig megengedi, hogy bûnözõkkel dolgozz?
-- Bûnözõk, becsületes polgárok, nemesemberek, sõt még a lovagok és az árnyvadászok is mind az Õ gyermekei -- Bár szavai betanult szövegnek hatottak, a pap határozott hangja szilárd meggyõzõdést sugárzott. -- A vétkezõk felé kell megnyitnunk a szívünket, mert mi az érdem abban, ha azokat szeretjük, akik amúgy is élvezik az Õ bizalmát, míg elfordulunk azoktól, akiknek szükségük van a segítõ kézre? Az Úr elveket részesít elõnyben, nem egyes személyeket.
-- Mint például ennek az embernek az elveit, atyám. Ágyért és pihenésért fordulunk hozzád. A barátomat hívhatod... -- Svindler gondolkodott pár pillanatig, aztán felderült az arca, amint eszébe jutott a megfelelõ név. -- Csavarnak.
A pap végignézett Samen, egy pillanat alatt felmérte a fiú megjelenését és viselkedésmódját. Nem tudni, milyen eredményre jutott, mert gondolatait elfedte széles vigyora. Lawrence atya kinyúlt és hevesen megrázta Sam kezét. -- Isten hozott a misszióban, Csavar. Aki Svindler barátja, annak mindig jut hely.
-- Köszönöm.
-- Keresztény vagy?
-- Igen -- Sam úgy érezte, ezt egy kicsit árnyalnia kell még. -- De nem vagyok katolikus, atyám.
-- Azt hittel és jóakarattal orvosolni lehet. Én különben sem vagyok nagyon érzékeny az ilyesmire. Aki megtartja a ház szabályait és békéjét, azt szeretettel fogadom. Az Úr saját elhatározásából ád. De természetesen megérti, hogy nekünk mindnyájunknak a képességeinknek megfelelõen kell adakoznunk.
Lawrence atya várakozó pillantására Svindler így felelt:
-- Sajnos, atyám, jelenlegi vállalkozásunk eddig inkább erkölcsi, semmint anyagi sikerekkel járt.
-- Soha nem volt okom, hogy kételkedjek nagylelkûségedben, Svindler. Megbízom a késõbbi adományotokban és imádkozom a sikeretekért. -- Ha nem is fogadta õket emiatt túlzottan szívesen a pap, ez nem látszott rajta. -- Ismered a helyet, Svindler, nekem viszont segítenem kell azoknak, akik szomjazzák az ápoló kezeket. Vigyázz addig is magadra és a barátodra.
Svindler átvezette Samet a szobán és kijutottak a konyhába, ahol két fazék éppen akkor kezdett el rotyogni. A fertõtlenítõ szagával összevegyült, átható állatfarmbûzt némileg enyhítette a leves friss illata. Egy recsegõ lépcsõsoron lesétáltak a pincébe. Mire a lépcsõ aljára értek, a nyirkos dohszag teljesen eltompította Sam szaglását.
Svindler magabiztosan mozgott a sötétben. Lassan haladtak elõre az isten tudja miféle szemetekbõl álló, bûzös halmok között. Sam csak a tünde ruhájára erõsített csatok és szegecsek halvány csillanásai alapján tudta, hogy merre kell mennie. Amikor Svindler megállt, Sam kis híján fellökte. Egy pillanattal késõbb friss levegõ simogatását érezte az arcán, ahogy elõrehaladtak a sötétségbe. A rejtett ajtó halk nyikorgással csukódott be mögöttük.
Halvány, vörös fény villant fel. Az enyhe világosságban Sam végignézte, amint Svindler a villanykapcsolótól a szoba túlsó felében álló ágyig sétál, majd beledobja magát. A fekvõalkalmatosság heves recsegéssel tiltakozott a túlsúly ellen.
-- Helyezd kényelembe magad.
Sam körülnézett. Egy pult és két szekrény árválkodott az ágy mellett, melyben a tünde hevert. Az egyik homályos sarokban Sam kiszúrt egy öreg, összehajtható széket. Magához húzta és lovaglóülésben ráült. Karjait összefonta a szék támláján. -- És most?
-- Ez, Cég úr, csak tõled függ. Biztos helyre hoztalak, ahol pihenhetsz, gondolkodhatsz, még tervet is készíthetsz. Van már valami terved?
-- Nem egészen. De meggondoltam azt, amit a céghez való visszatérésrõl mondtál. Azt hiszem, igazad van; nem lenne túl okos dolog. Legalábbis amíg többet meg nem tudok.
-- Szóval mégsem leszel makkanagee?
-- Nem leszek micsoda?
-- Makkanagee. Szándékosan és rosszakarattal hülye.
Sam bánatosan megrázta a fejét.
-- Épp elég hülye voltam, de egész biztosan nem szándékosan.
Svindler felvonta egyik szemöldökét, de nem szólt semmit. Sam sem tudta, mit mondjon, így aztán egy darabig csöndben ültek. Tudta, hogy a tündének igaza volt. Kellett egy terv, ha valami érdemlegeset akart csinálni, de ehhez elõször tudnia kellett volna, ki vagy kik az ellenségei.
-- Ha bejuthatok a Renraku Mátrixba, azt hiszem, egy s másra választ találhatok.
-- És hogyan kívánod ezt megtenni?
-- Nálam vannak még azok a perszona chipek, amiket Castillano nem vett el. Ha kiberterminálhoz jutok, beszállhatok a központi hálózatba.
-- Megváltoztathatták a hozzáférési kódokat.
-- Azt hiszem, azt meg tudom kerülni. Jiro egyszer mutatott nekem egy kiskaput, amit állítólag a rendszer egyik tervezõje csinált. Ha bejutok a Mátrixba, bejutok a Raku rendszerbe is.
-- És hányan tudnak errõl?
-- Jiro azt mondta, hogy az a dekás az egyetlen, akitõl õ is hallotta, mert a tervezõ meghalt egy repülõgép-szerencsétlenségben.
-- Oh. Dekás titok, amit csak a kiválasztottaknak adnak tovább. Akkor csak pár száz számítógépzsoké tud róla, beleértve a Mátrixban cirkáló Raku biztonsági õröket is. Hát igen. De még ha be is tudnál jutni rajta, a chipjeid fel vannak címkézve.
-- Ezt Castillano is mondta. Mit jelent ez?
-- Barátom, te az adatjacked ellenére is igen járatlan vagy a Mátrix dolgaiban. A címke egy bonyolult utasításhalmaz, amit a chipbe kódoltak. Bármilyen utasítást is hajtasz végre a chipen keresztül, az érintett programokon azonosítójelet hagy. Ha a jelenlegi állapotában használod a chipet, szép nagy, messzire látszó lábnyomokat hagysz mindenhol, ahol megfordulsz a Mátrixban.
-- Akkor reménytelen a dolog.
-- Azt azért nem mondtam. De tisztában kell lenned a kockázattal, mielõtt megpróbálsz illegálisan beszállni egy olyan veszélyes rendszerbe, mint a Renrakué. Ami a címkéket illeti, azokat le tudom szedni, ha ideadod a chipjeidet.
-- Örökbe.
Svindler nevetett.
-- Nincs szükségem a chipjeidre, mert az enyémek sokkal fejlettebbek. Ugyan mire használná a Mátrix nagymestere egy kezdõ perszona programjait.
Sam izgatott volt.
-- Akkor segítesz, hogy bejussak a Raku rendszerbe?
-- Ha a kiskapud mûködik, igen. De õrültség lenne most azonnal nekirohanni, mert a jelenlegi tapasztalatoddal legázolna egy jég, mielõtt átmennél az elérési csomóponton. Egy õrzött hálózatba besunnyogni kicsit trükkösebb dolog, mint a napi munka, Cég úr. Gyakorolnod kell.
-- Hol kezdjem?
-- Szellemnek igaza volt veled kapcsolatban. Valóban van bátorságod. -- Svindler lekászálódott az ágyról és kinyitotta az egyik szekrényt. Kivett egy billentyûzetet és kitekerte a hálózati zsinórjait, hogy a pultra fektethesse. Az adatcsatlakozót odanyújtotta Samnek -- Itt egy Allegiance Beta. Kiberdekknek némileg õsrégi, de egy hozzád hasonló kezdõ számára megteszi, különösen, ha mester felügyelete alatt dolgozol. Megadom egy biztonságos rendszer mátrixbeli elérési kódját. Egy darabig próbálkozz ezzel és majd meglátjuk, mit tudsz kihozni. A rendszer nem túl bonyolult, de van jege.
Sam már éppen nyúlt az adatcsatlakozó felé, de a JG említésére visszarántotta a kezét.
-- Nem veszélyes -- biztosította Svindler -- Szerezned kell egy kis tapasztalatot. Amíg te ezzel küzdesz, addig elintézem a chipjeidet.
Sam átadta chipjeit a tündének, majd megragadta az Allegiance adatcsatlakozóját és a halántékába nyomta. Figyelte, ahogy Svindler a hátizsákjából elõvesz egy mikrotronikai szerelõcsomagot és saját, sokkal kifinomultabb dekkjét. A tünde már javában dolgozott, mire Sam elhatározta magát és bekapcsolta az Allegiance-et.
Néhány verejtékes, de egyre sikeresebb menet után kicsatlakozott. Lelkesen mosolygott, bár a feje fájón lüktetett. Végül sikerült némi információt lecsípni a rendszer adattáraiból. Svindlernek igaza volt. Sokkal nehezebb dolog az illegális behatolás, semmint azt gondolta volna. Megdörzsölte halántékát és kinyújtózott.
-- Sikerült valami?
-- Elhoztam egy adatfájlt.
-- Elsõ próbálkozásra nagyon jó, Cég úr -- A tünde arcán aggodalom tükrözõdött. -- De ennyire nem lenne szabad kikészülnöd.
-- Ne aggódj emiatt. Mindig fejfájást kapok, ha beszállok a Mátrixba.
-- Igen? Milyen különös.

22
-- Ne feledd, erre még nem vagy felkészülve, úgyhogy próbálj meg nem elválni tõlem.
-- Igen, tudom. Úgy lesz -- A krómosan csillogó fej irányítóját utánozva bólintott. Az ikon persze nem tett ilyesmit. Semmilyen programot nem hajtottak végre, semmilyen utasítást nem adtak ki. A mozdulat egyszerû érzékcsalódás volt csak, melyhez hasonlók gyakran elõfordulnak a Mátrix mesterséges világában. -- Ehhez tartom magam, Svindler.
-- A szavaid csak akkor igazolódnak be, ha ügyes és figyelmes tanulónak bizonyulsz. -- Svindler belül megremegett egy kicsit. A professzor bizonyára hahotára fakadna, ha hallaná, amint ezeket a szavakat kimondja. És bár a tanítója annak idején kicsit másképp fogalmazott, a szándék ugyanaz volt. Vajon ugyanazt érezte akkor az öreg tünde is, amit most Svindler érzett? Félelmet, hogy a tanítványa bimbózó képességei esetleg nem állják ki a próbát egyedül. Elég komoly esély volt rá, hogy Sam veszélyes helyzetbe kerül a mostani vadászat alkalmával. És Svindleré lesz a felelõsség, mert nem hajtatta végre azt az utolsó gyakorlatot is, hogy az egész eljárás puszta rutin legyen Sam számára. Vagy lehet, hogy nem mondott el Samnek valami olyan trükköt, ami az õ számára ugyan nyilvánvaló volt, de ami esetleg a fiú életébe vagy ép elméjébe kerülhet. Ha több idejük lett volna, alaposabban kitaníthatta volna Samet, de az idõ még egy tünde számára is örök, legyõzhetetlen ellenfél maradt, sokkal erõsebb, mint a legfeketébb jég. Nincs több idõ, fiam, készen állsz vagy sem, nem várhatunk tovább.
Svindler nem bízott teljesen tanítványa képességeiben, ezért nem engedte be egyedül a Mátrixba. Semmiképpen nem tehette ezt, hiszen az erõs és nagy valószínûséggel ellenséges Renraku rendszerrõl volt szó. Még ha nem is találkoznak JG-vel, Sam könnyû prédája lehet a rendszerben kóborló Raku dekás kopóknak. Svindler tapasztalata nélkül Samuel Verner dekás, kezdõ árnyvadász, nagy valószínûséggel kiégetett aggyal végezné.
Svindler ment elöl. Egy optikai kábelen felszaladtak a misszió tetején elrejtett antennáig, majd mikrohullámon a mûholdas csatlakozásig. Átzakatoltak a regionális telekom csatlakozásokon és leugrottak Seattle-be, ott végigszáguldottak a helyi telekommunikációs hálózaton, majd megálltak a Wharf Ten csatlakozásnál. A célpontnak kiszemelt üzleti rendszer a Renraku Társaság egyik kisebb ügyfelének számított. Az archológia Mátrixa már csak egyetlen, jól õrzött lépésre volt tõlük.
A valóságban persze ezt a folyamatot nem érzékelték utazásként. Mátrixbeli érzékeik számára úgy festett, hogy egyszerûen kiléptek a kiinduló rendszerbõl és másodpercekkel késõbb máris egy gigantikus, piramis alakú ikon elõtt álltak. A piramis fényt elnyelõ, matt feketéjét világító, kék korong díszítette, mely szabályos idõközönként fényes, egyre táguló körhullámot bocsátott ki magából. Amikor a hullám elérte az építmény határvonalait, középrõl egy újabb hullám indult útjára. Az elõzõ hullám közben tovább tágult, de azon részei, melyeket a piramis alakzat már nem tudott magába foglalni, lassan semmivé foszlottak.
-- Szedd elõ az álcázó segédprogramokat -- rendelkezett Svindler.
Õ maga is aktivizálta a sajátját és tudta, hogy normális ikonja, egy ezüstösen szikrázó köpenyt viselõ, ébenfekete gyermek képét elfedi a szimuláció és a külsõ megfigyelõ csak a megszokott, Renraku alkalmazott dekás ikonját látja. Sam képe már eredetileg is valami ilyesmi volt, így az õ ikonja csak kevéssé változott meg. Figurája arcvonásai eltorzultak és más vonásokba simultak át, ruháján pedig ál-azonosítójelek és szimbólumok jelentek meg.
Sam ikonjának jelvényein enyhe, sötét foltok látszottak, mintha megégtek volna. Ha Svindlernek több idõ állt volna rendelkezésére, jobbat is tudott volna csinálni, de így most be kellett érniük a Renraku hozzáférési engedélyek ezen tökéletlen másolatával. És bár az álca nem volt tökéletes, annyira azért jól sikerült, hogy kiállja egy közönséges jelenlétgátló program vizsgálódását.
-- És most jer, nézzük, a hátsó ajtó nyitja-é a kastélyt.
-- Svindler, azt hiszem, neked nem mutathatom meg a kódot.
-- E hely titkos útjait én már kijártam.
-- De akkor egyedül jutottál be. Akkor nem nyitottam ki neked az ajtót. És... nos, talán most sem kellene. Mert mi van, ha tévedünk és a Renraku nem is felelõs a gyilkosságokért? És rosszul tenném, ha kiadnám a titkot.
-- Tégy lelkiismereted parancsa szerint.
-- Csak azt akartam, hogy megértsd.
-- Akkor továbbléphetünk?
-- Igen.
Sam ikonja elõrelépett. Függõlegesen fölfelé emelkedtek, amíg el nem érték a piramis magasságának egyharmadát. Sam a kezét egy olyan helyre helyezte, ahol egy arra futó hullám kissé elszínezte a felületet. Mielõtt a következõ hullám elérhette volna ezt a pontot, Sam ikonja Svindler figurája és a pont közé lendült. Amikor a hullám elérte õket, halvány körvonal izzott fel a Renraku építmény oldalában.
Svindler szemei kinyíltak. Dekázás közben általában nem volt sok látnivaló. Tekintete társa ujjaira siklott, aki bepötyögte a kulcsszót Allegiance kiberdekkjébe. Svindler ujjai ugyanazokat a jeleket gépelték be saját Fairlight dekkjébe. Amikor Sam ujjai befejezték a mozgást, Svindler leütött még egy billentyût és az egész jelsorozat biztonságban átsiklott saját dekkje memóriájába.
A fizetség része, gondolta. A jelszó túl értékes adatnak számított ahhoz, hogy Sam lelkiismeretére hallgasson. Miután végzett a másolással, ismét a Mátrix felé fordította a figyelmét.
Egy hátsó kiszolgáló csomóponton át léptek be a Renraku komplexumba. A csomópont történetesen néhány lift mûködéséért felelt és mint ilyen, normálisan nem nyújthatott volna hozzáférést a rendszer többi részéhez, de hát most hátsó bejáratként is funkcionált. A Mátrixbeli illúzióban úgy festett, mint egy apró õrszoba. Sima falain szabálytalan idõközönként fények villantak fel, ahogy a liftek végezték a feladatukat. A képzeletbeli szoba sarkában egy szürke páncélzatú szamuráj hortyogott. Mivel a liftek csak kevés, viszonylag alacsony biztonsági szinttel rendelkezõ emeletet kötöttek össze, az õrzõ jég csak riadó esetén lépne mûködésbe.
A vadászat innen már sokkal könnyebbnek tûnt. Ha a Renrakuban tényleg nagy lenne a felfordulás, mert elloptak egy technológiai titkot, akkor most az egész rendszer riadókészültségben állna. Még itt is vigyázzban állna az õr, hogy figyelje a lifteket és minden esetleges behatolót azonnal jelentsen a biztonságiaknak. Egy ehhez hasonló, ártatlan helyen felesleges elõvigyázatosságnak tûnt az õr ideállítása, de mindenesetre jó képet adott arról, mennyire kemény terep a Renraku Mátrix. Legalábbis ez látszott a leglogikusabb magyarázatnak, feltéve, hogy a Mátrix biztonságiak nem tudtak a hátsó ajtó létezésérõl. Svindler ez utóbbit nem tartotta túl valószínûnek. De azért nem tette volna rá a nyakát.
Az õr ugyan aludt és minden békésen nyugodott, de ez akár csapda is lehetett. Ha saját álcaprogramjaik nem mûködnek jól, elképzelhetõ, hogy a jelenlétgátló program úgy tesz, mintha nem venne észre semmit és megvárja, hogy olyan mélyre hatoljanak be a rendszerbe, hogy már lehetetlenné váljon a szökésük. A cég dekásai már be is szállhattak a Mátrixba, hogy felkutassák õket, vagy egy nyomkeresõ már azon dolgozhat, hogy visszakeresse az útvonalukat egészen addig, hogy megállapítsa a fizikai belépési helyüket és elindítson egy fegyveres megtorló osztagot. Svindler nem mûködhetett volna éveken keresztül árnyvadász dekásként, ha nem lett volna óvatos. De ezzel a Mátrixszal kapcsolatban már rendelkezett némi tapasztalattal és most minden azt súgta, hogy nincs semmi probléma. Némileg megnyugodva intett Samnek, hogy továbbmehet.
Sammel az élen kisétáltak a liftirányító csomópontból és beléptek a ködgomolyagszerû adatcsatornák egyikére, melyek a Mátrix belseje felé futottak. A végtelen sötétségben a különféle alrendszerek csillogó, geometrikus ábrái látszottak a távolban. A lebegõ építmények között adatok cikáztak üstökösre emlékeztetõ fénycsóvákat húzva maguk után. Ahogy Sam és Svindler elõrehaladt, a ködpálya elõttük is mögöttük is semmivé foszlott, így õk is csak lángoló üstökösök voltak a mesterséges éjszakai égbolton.
Útközben Svindler észrevette, hogy Sam ikonja sántít. Összevont szemöldökkel próbálta megérteni a jelenség mibenlétét. A perszona programban semmi olyasmit nem vett észre korábban, ami erre utalt volna. Ha a mostani vadászat véget ér, alaposabban át kell majd vizsgálnia a chipeket.
A bicegõ krómfigura csomópontról csomópontra vezette õket. Svindler önbizalma nõttön nõtt. Kezdte biztosnak érezni, hogy valóban nincsen riadókészültség. Csak egyetlen cégdekással találkoztak és az álcaprogram miatt az sem fedezte fel, kik is õk valójában. Ha a rendszer riadókészültségben állt volna, nem tudtak volna három csomóponton is túlhaladni anélkül, hogy ne ütköztek volna bele valami dekás kopóba. Még a végén könnyû vadászat lesz belõle.
Végül elérték Sam célját, egy nem-emberi eszközökkel foglalkozó orvosi adatbázist. Amikor Sam elõször megemlítette Svindlernek a dolgot, Svindler nem látta, miért kellene behatolniuk a rendszerbe ilyen jellegû adatok miatt. A személyi fájlok nyilván hasznosabbnak bizonyulnának annak kiderítésében, hogy a tollas kígyó a Renrakunak dolgozott-e (akkor is, ha ezeket a fájlokat jobban õrzik). Sam biztosította, hogy a Renraku egy sárkányt minden bizonnyal nem alkalmazottként, hanem felszerelési eszközként tartana nyilván. Ez a fajta megkülönböztetés Svindler szemében bolondságnak tûnt, de hát õ nem volt japán, mint a Renraku igazgatói. A keletieknek gyakran más elképzeléseik vannak a világ mûködésérõl. Épp elég furcsaságot látott már Sally Tsungtól, pedig a lány ereiben csak félig csörgedezett keleti vér.
Az adattár falai kavargó betûkbõl és számokból álltak. Különféle szimbólumok villantak fel különbözõ színekben és különbözõ sebességgel, a minta állandóan, kiismerhetetlenül változott. A kép az adatokat az illetéktelen leolvasástól védõ kódrendszert jelképezte. Sam ikonja hamar hátrahõkölt.
-- Azt hiszem, ezt inkább neked kéne csinálni. Én esetleg kiváltanék egy riadót.
-- Egyszerû technomágia. Csak figyelj.
Svindler ikonja levetette álcáját és egyik ébenkezével elõhúzott egy matt aranyszínû aktatáskát. A vékony ujjacskák felnyitották a tetejét és kecses mozdulattal kiemeltek belõle egy szerszámot. Svindler letérdelt a vibráló szimbólumfal elé, mintha csak egy zárat készülne kipiszkálni. A kis szerszámot bedugta az adatfolyamba. Néhány apróbb kézmozdulat után kiválasztott egy másik szerszámot és a másik mellé azt is bedugta a falba. Egy óvatos tekerintés és a két szerszám színe lassabb tempóban kezdett lüktetni. Újabb csavarintás. A lüktetés egyre lassabbá és lassabbá vált, míg végül megállapodott és a szerszámok egyetlen színben ragyogtak.
-- Melyik fájl érdekel, Cég úr?
-- Át kell fésülnöm õket.
Sam ikonja odalépett a falhoz és egyik kezét a szemmel láthatóan tömör fényhez tapasztotta. A krómfényû fej elõrehajolt egy kicsit, mintha erõsen koncentrálna. A fájlneveken kis lángocska futott végig, tûnékeny tündérfény gyanánt. Kis idõ múlva a ragyogás megállapodott az egyik fájlon.
-- Ez az.
Az ébenfekete figura bólintott és állított egy kicsit a szerszámain. A fal ismét mozgásba lendült, adatok villantak fel egymás után szédületes gyorsasággal. A kiválasztott adatsor csakhamar a kezei elõtt fénylett. A szerszámokat visszatette a táskába, majd a táska semmivé foszlott.
Svindler kezét csuklóig bedugta a falba. A fény befogadta kéz úgy festett, mintha csuklóban meg lenne csonkítva. Néhány pillanat múltán ismét kihúzta a kezét. Vastag, zöld könyvet tartott benne. Gyorsan átlapozta.
-- Semmi kígyó.
Sam sóhajtott.
Svindler visszalökte a könyvet a falba és kétszer ráütött a világító fájlkódra. A kavargó szimbólumok ismét visszaálltak eredeti formájukba, csak egy kicsit kevésbé éles körvonalúak voltak.
-- Svindler, azt hiszem jobb, ha kimegyünk innen.
-- Mi az?
-- Nem tudom. Csak arra gondoltam, jobb nem kísérteni a szerencsénket azzal, hogy tovább maradunk.
Svindler gyanakodni kezdett Sam hirtelen aggodalma láttán. A fiú nyilván elhallgat valami információt. Visszakapcsolta álcaprogramját.
-- Rendben van, de én megyek elöl. Úgy gyorsabban mozgunk.
Valóban gyorsabban haladtak visszafelé azon az útvonalon, amin errefelé jöttek. Hirtelen azonban Svindler megtorpant. Rémülten bámult az õket befogadó csomópont falaira. Az egymással szemben álló, függõleges tükörfalak végtelenbe nyúló tükörképeiket verték vissza. Olyan váratlan és szokatlan volt az egész. Csak súlyosbította a dolgot, hogy Svindler tükörképei egy vibráló köpeny alatt kucorgó fiúcskát ábrázoltak, míg Sam krómfigurájának tükörképei sötét pöttyökként virítottak a sima felületen. Svindler kényelmetlenül érezte magát. Évek óta járta már a Mátrixot, de ilyesmivel még sohasem találkozott.
Ujjai vad táncba kezdtek a billentyûzet fölött, amint nekilátott, hogy a helyszínen improvizáljon egy programot, amellyel megállapíthatta a programjaikat futtató hardver felépítését.
Aztán a szeme sarkából észrevette, hogy a végtelenbe nyúló tükörképek között megmozdult valami. Messze, lopva. Nem többként múló villanásnál.
Svindler megszakította az analizáló programot és újabb utasításokat pötyögött be vad tempóban.
Átnyúlt és elütötte Sam ujjait az Allegiance kiberdekk fölül. Begépelte a futtatási kódot és leütötte a "Végrehajtás" billentyût.
A króm figurák távoli képei eltûntek. A köddé válás egyre közelebbi és közelebbi tükörképeket érintett, míg végül egyetlen, röpke pukkanással Sam ikonja is szertefoszlott a csúcspontból.
Svindler egyedül maradt a tükrökben rejtõzõ akármicsodával.
Nem tudta, honnan érzi, de biztos volt benne, hogy az a valami egyre közelebb jött.
Leütötte a "Végrehajtás" billentyût.
Saját ikonjának tükörképei is belekezdtek haláltáncukba ugyanúgy, mint az elõbb Sam krómfigurái. Az a valami észrevette, mi történik és versenyre kelvén a sorozatban eltûnõ tükörképekkel egyre közelebb nyomult. Svindler álcaprogramja már nem mûködött, az ébenfekete kisfiú maga is rohanni kezdett a szobában, hátha saját sebessége is hozzáadódik tükörképei eltûnési tempójához. Érezte, hogy az a másik egészen közel ért, de nem mert hátranézni. Már majdnem találkoztak, amikor az utolsó tükörkép is eltûnt.
Pukk.
Verejtékben fürödve és ziháló mellkassal, de biztonságban visszakerült a valós világba. Kirántotta halántékából az adatzsinórt. Sam zavart tekintettel meredt a tündére. Nem tudott eleget ahhoz, hogy féljen.
-- Mi volt ez?
-- Nem tudom. Még sosem láttam ilyesmit. Sõt, jelenlegi tudásom alapján ilyesmi nem is létezhet.
-- De azért kijuttattál minket -- Sam is kihúzta fejébõl a csatlakozóját és a pultra lökte. -- Szerintem nem is számít, mi volt az. Megszereztük, amit akartunk és biztonságban kijutottunk. Nem tudnak lenyomozni.
-- Úgy tûnik.
-- A fejfájás pedig igazán megérte. Most már biztos vagyok benne, hogy nem a Renraku rendelte el a gyilkosságokat. Ha a tollas kígyó nekik dolgozott volna, az orvosi adatai szerepeltek volna abban a fájlban.
-- Az is lehet, hogy felbérelték erre az alkalomra.
Sam megrázta a fejét.
-- Nem hiszem. Nem tettek volna ilyet, ha legálisak akartak maradni.
-- Az istenért, már miért ne? A szerzõdésbíróság hagyta volna õket, hogy halálra ítéljenek téged és Hanaet. Az ottani gazemberek ritkán néznek utána olyan mélyen a dolgoknak, hogy kiderítsék, a nevezett alkalmazott valóban rászolgált-e a halálos ítéletre vagy sem. A Renraku könnyedén fontosnak tüntethetett fel benneteket.
Samet kényelmetlenül érintette a gondolat, hogy korábbi kenyéradója esetleg ilyesmit mûvelhetett.
-- Nem. Ezt nem tennék. És még ha tennének is ilyet, a sárkány nem lenne része a társaságnak? Mindenki tudja, hogy a bíróság meglehetõsen szõrszálhasogató abban, hogy a megfelelõ módon hozzák meg a cégek az ítéleteiket. A törvény elõírja, hogy a szökevényekkel szemben bármely akciót csak bona-fide cégtisztviselõk indíthatnak.
-- A szörny fejvadász is lehetett.
-- A törvény azt is kimondja, hogy a vérdíjakat be kell jegyeztetni a bíróságnál. És te magad láttad, hogy nem történt ilyesmi.
-- Sajnos, Cég úr, a hivatalos feljegyzések nem mindig vágnak egybe a valósággal.
-- Nem hiszem, hogy be nem jegyzett vérdíjról lenne szó -- Sam határozottan megrázta a fejét. -- A Renraku nem kockáztatná meg a szabályzatszegéssel járó esetleges büntetéseket, különösen akkor nem, hogy én valójában nem is vittem el semmit. Túl nagy lenne az ára.
-- Úgy tûnik, jól ismered a törvény idevágó részeit.
-- Mondjuk azt, hogy az utóbbi idõben hirtelen érdeklõdést mutattam a cégektõl megszökött alkalmazottak jogállásával kapcsolatban. Úgy véltem, ezek az információk hasznosnak bizonyulnak majd számomra a jövõben.
-- Annak bizonyultak. -- Svindler hátratolta székét és felállt. Egyik kezét Sam vállára tette. -- Ezzel a Renraku elleni vadászattal teljesen beléptél az árnyékvilágba. Elváltál a cégektõl. Megvonom tõled a Cég nevet és megjutalmazlak a Csavar névvel.
-- Azt hiszem, köszönöm -- Sam kicsit meglepettnek tûnt. -- Jól csináltuk, nem? Legalábbis most már nem kell aggódnom, hogy üldöz a Renraku és nem kell bûntudatot éreznem, hogy a másik fickó az én álcámmal esetleg ellopott valamit. Ahogy te is mondtad a dekázás elõtt, ha rablás történt volna, az egész rendszert riadóztatták volna.
-- Azért ne vedd biztosra, hogy nem riadóztatták.
Sam összevonta szemöldökét és megeresztett egy tapogatózó mosolyt.
-- Miért ne? Ott dolgoztam. Emlékszel? Nem volt riadó.
-- Akkor talán elmondhatnád, mik voltak azok a tükrök.
-- Nem tudom. De azt tudom, hogy voltak némi bizonytalanságok a rendszerben. Kis elmosódottság az orvosi adattárban. Tudod, felbontási problémák. A tükrök valószínûleg valamiféle diagnosztikai segédprogramok lehettek.
Svindler nem egészen osztotta Sam véleményét, de nem volt értelme, hogy ennek hangot is adjon. A jelenség nyilvánvalóan túlnyúlt Sam dekás felfogásán. Mint ahogy a fiú Svindler aggodalmát sem értette meg.
-- De bármi is legyen az, már nem érdekes. Nem hiszem, hogy vissza kéne mennünk még egyszer. Megtudtuk, hogy a gyilkosokat a Renrakun kívül kell keresnünk és ott is fogjuk.
-- Elõször is -- válaszolta Svindler határozottan --, aludnunk kell és aludni is fogunk. Tiéd lehet az ágy az elsõ körre, Csavar úr, mert nekem még gondolkodnom kell egy kicsit.
Valójában aggódnivalója volt. És nem csak a tükrök vagy a lehetséges gyilkosok kiléte miatt. Sam nem reagált normálisan a Mátrixra. Svindler megnézte magának a fiú adatjackjét, amikor kijelentkeztette Samet az Allegiance-en. A csatlakozón ott állt a készítõje neve: Soriyama. Ez a név pedig arról árulkodott, hogy a srác adatcsatlakozója az egyik legdrágább cucc, amit Svindler életében látott. Ezt a munkát egyetlen utcai doki vagy cégbeültetõ sem tudta volna elvégezni. Igazi profi munka volt, valódi élvonalbeli technológia és Svindler biztos volt benne, hogy az ember-gép interfész is tökéletes lehet. Sam fejfájásai furcsák voltak, még a bicegõ ikon nélkül is figyelemfelkeltõek. Vajon kapcsolatban áll egymással a két dolog?
Samuel Verner több volt annál, mint aminek elsõ ránézésre látszott.

23
-- Sherman, ezt nézd meg!
Cliber kiáltására Huang felpattant és a nõ konzoljához rohant. Kerekre nyílt szemmel bámulta a látványt.
-- A jelvezérlés és a virtuális memória egyenes arányban növekszik a multi-tasking hibákkal -- motyogta Huang. -- Hol történtek a hibák?
Cliber leütött egy billentyût és kiemelte az illetõ helyet a tervrajzon.
-- Hmmm. Behatolás van folyamatban?
-- Senki nem jelentette. Lefuttatok egy ellenõrzést -- mondta Cliber és már neki is feküdt a billentyûzetnek.
Hutten is a képernyõ mellé tolult.
-- Szerinted mi ez, Konrad?
A rendszertervezõ zavarodottnak tûnt.
-- Az OMDR-ek a specifikáción kívül funkcionálnak. Teljes három sor 77206 chip dolgozik maximum kapacitással, de a Haas biochip terheltsége alig emelkedik a szokásos alaptevékenység fölé -- Megrázta a fejét. -- Nem tudom. Egyik elõre kalkulált paraméterrel sem egyezik.
-- Pontosan -- vágta rá Huang. Vigyora a másik kettõre is átterjedt. -- Meg kell erõsítenünk.
-- Elindítok egy teljes diagnosztikát -- Hutten visszasétált saját termináljához és beszállt a rendszerbe.
Crenshaw a kutatólaboratórium ajtajában állt, így mindent látott és mindent hallott. A technikai szövegek semmit nem mondtak a számára, annál többet a kutatók izgatottsága. Épp jókor sétált a labor felé, hogy napi ellenõrzõ körútja során itt is eltöltsön egy kis idõt. Ha valami jelentõs dolog történt, azonnal jelenteni fogja Satónak. Talán el tudja hitetni vele, hogy az õ közbelépése lendítette meg a lusta csapatot, így aztán csak növekedni fog a Kansayaku szemében.
-- Áttörés, professzorok?
Huang és Cliber felnézett, szemmel láthatóan megdöbbentek, hogy Crenshaw is jelen van.
-- Nem -- mondta óvatosan Huang és Cliber is megrázta a fejét. Aztán a férfi némileg határozottabban hozzátette: -- Csak egy kis probléma. Az egyik csomóponttal van valami baj.
Crenshaw bólintott és nem felelt semmit. A kutatók hirtelen kijózanodott arcáról tisztán látta, hogy hazudnak és azt szeretnék, ha õ valahol máshol lenne. Crenshaw úgy döntött, hogy elfogadja a magyarázatukat egészen addig, amíg meg nem tudja, valójában mi történt és hogyan használhatja majd ezt az információt a saját hasznára.

24
Sam arra ébredt, hogy Svindler az ágya végében ül és õt bámulja. A tünde karikás szemei és gyûrött ruházata arról tanúskodtak, hogy már jó ideje ébren lehet. És ez egyben azt is jelentette, hogy Sam már jó ideje alhatott.
-- Azt hittem, fel fogsz ébreszteni.
A tünde vállat vont.
-- Szükséged volt az alvásra.
Jól mondta. Sam most már kipihentnek érezte magát.
-- Mennyit aludtam?
-- Egész éjjel és a nappal nagyobb részét.
-- És te?
-- Idõre volt szükségem.
-- Alvásra lett volna szükséged. Úgy festesz, mint akinek rémálmai voltak. Azt hittem, a tündék mindig majd kicsattannak az energiától.
-- Ahhoz még nem vagyok elég öreg -- felelte Svindler tompán.
A tünde túl komoly volt ahhoz, hogy Sam ilyen apró jópofaságokkal fel tudja rázni. Svindler még az általa annyira kedvelt régies beszédmódot sem használta most. Sam megfigyelte, hogy ez olyankor történik, amikor a tünde komolyan izgul valami miatt vagy mélyen el van merülve a technikai részletekben.
-- Valami baj történt?
Svindler megrázta a fejét.
-- Szeretném, ha meglátogatnál egy bizonyos személyt.
-- Miért? Mi történt?
-- Azt hiszem, õ segíteni tud.
-- Svindler, nem válaszolsz a kérdéseimre.
A tünde hátravetette a fejét és mereven a plafonra szegezte tekintetét. Sóhajtott.
-- Mert nem tudok válaszokat. Csak kérdéseket.
-- Mirõl beszélsz?
-- Rólad.
Sam már eddig is elég zavart volt, de a tünde csak súlyosbította a dolgot. -- Még a végén fejfájást okozol.
-- A fejfájásaid is hozzátartoznak a dologhoz -- Svindler elõrehajolt és egyenesen Sam szemébe nézett. -- A dekázás közben érzett fejfájásod és szédülésed nem normális. A beültetésed csúcsminõség. A használt kiberver tökéletes. Gondolataid rendezettek és logikusak. Röviden szólva minden képességed megvan rá, hogy szuper Mátrixzsoké legyél, de valamilyen okból kifolyólag az ikonod biceg. Azt gyanítom, a pszichédben rejlik a válasz, de én nem nagyon értek az ilyesmikhez. Segítségre van szükséged ezzel kapcsolatban és én tudom is, hogy kihez fordulj. Ijesztõ feladatot vállaltál. Az ellenfeleid kegyetlenek, ahogy azt már tapasztaltad. Ahhoz, hogy sikerrel járj, feltétel nélkül meg kell bíznod a képességeidben. Ebbõl kifolyólag nem engedheted meg, hogy akár a legkisebb hiba is meghúzódjon az elmédben.
Svindler azt képzeli, hogy Sam õrült? Megzavarodott a próbatételtõl?
-- Szóval azt akarod, hogy találkozzak egy barátoddal. Orvos?
-- Többek között.
-- Még egy vadász -- Sam végigsimított az állára kiült borostákon. -- Arra biztatsz, hogy magamra hagyatkozzak, miközben mindenféle idegenekhez küldözgetsz azzal, hogy tegyem a fejemet a kezükbe.
-- Az ellenségek véletlenül is felbukkannak, a szövetségeseket keresni kell.
-- Közhelyek, Svindler? Mit rejtegetsz mögöttük?
Svindler egy darabig semmit nem felelt, tünde arcvonásai hirtelen idegenné váltak.
-- Azt gondolom, el kell menned ahhoz az emberhez.
Sam megfontolta a tünde szavait. Svindler megint elkerülte az egyenes választ. Bizonyosan rejteget valamit. De furcsa modora ellenére is mintha mélyen aggódott volna. Legalábbis Sam így vélte. Lehet, hogy csak õ maga akarta, hogy így legyen, de az árnyvilág vad kavargásában szükség volt legalább egy biztos pontra. Közhely vagy sem, igaz: kellettek szövetségesek. Megengedheti, hogy megsértse ezt az egyet? -- És ha belemegyek, mi a haszna belõle a barátodnak? És te, mint árnyvadász, miért segítenél egy cégmenekültnek? Sok kérdésem van és nem bízhatok senkiben.
-- Nem mindnyájan vagyunk olyan zsoldosok, mint Lady Tsung. -- A humor vékony sugara belopta magát a tünde komor maszkja alá, mintha a zordon viselkedésre már nem lenne szükség. Úgy ítélte meg Svindler, hogy Sam már eldöntötte a választ?
-- Te nem vagy tagja a bandájának? Azt hittem, õ a fõnököd.
-- Igaz, hogy a nemes hölgy és én együtt dolgoztunk, de én független vadász vagyok. Megvannak a saját érdekeim.
Persze, hogy megvoltak. Az árnyvilágban mindenki a saját érdekeit tartotta szem elõtt. -- És mifélék ezek az érdekek?
-- Rendkívül kitartó vagy, Cég úr. Ez értékes tulajdonság... bizonyos alkalmakkor.
-- Azt hittem, már más néven hívsz, Svindler. És a tulajdonságaimmal kapcsolatos megjegyzéseidet elengedtem a fülem mellett.
-- Hát akkor, Csavar úr -- Svindler halványan bólintott. -- Mondhatjuk, hogy a jelen körülmények lehetõvé teszik számomra, hogy régi kötelezettségemet újabbal váltsam fel? Ha elfogadod javaslatomat, az mindnyájunk javára válik. Az illetõ, akivel találkoznod kellene, érdekesnek fogja találni az esetedet és ez a számára önmagában is fizetséget jelent. Te magad is nyersz. Ezzel az úttal kikerülsz a városból és elõrehaladsz a célod felé. És ezenközben hû szolgád is csökkentheti a vállára nehezedõ emberfeletti terheket. Mindenki nyer -- szögezte le végül Svindler mosolyogva.
-- És a másik lehetõség?
-- Azt eszedbe ne vedd.
-- Milyen választásaim vannak?
-- Mindig a saját választásaid, természetesen.
A tünde csábosan, pajkosan, de barátságosan mosolygott. Sam hitetlenkedve megcsóválta a fejét és nagyot nevetett. Az események ismét a hátukra vették, de ezúttal pozitív irányba. Saját akarata alapján, saját céljai felé fog továbbhaladni. És már jó ideje semmi nem kecsegtetett azzal a lehetõséggel, hogy ennyire maga irányíthassa a saját életét.
De Svindler bagatellizáló megjegyzése ellenére azért végiggondolta a lehetõségeket. Különben a választás nem lenne választás. És bár igaz volt, hogy saját szüksége ez irányba hajtotta, de felvértezte magát a Svindler komolyságába és jóindulatába vetett bizalommal. Ha Svindler barátja segít abban, hogy utána könnyebben dekázzon, akkor Sam könnyebben fülön csípi és törvény elé állítja majd a gyilkosokat. És most, hogy árnyvadásszá minõsült, jól tudta, hogy az ember a legkisebb elõnyt sem dobja el magától. A Svindler barátjával való találkozás bizonytalan volt, de ezt a kockázatot Sam saját akaratából vállalta. Felállt.
-- Menjünk.

25
A hely, ahová igyekeztek, magánterület volt Portland nyugati határvidékén. A kapuból Sam jól láthatta, hogy a körülzárt birtok jóval túlnyúlt a város határfalán, így a tulaj birtoka nem teljes egészében esett a város területére. A birtok nagyságáról azonban fogalma sem volt; a bokrok és fák eltakarták a kilátást. Ezzel az elhelyezkedésével a birtok megsértette a Tir Tairngire-i rendelkezéseket, melyek szerint a város minden részét teljes mértékben beton-, drót- és elektromos kerítéseknek kellett körülvenniük, hogy a város jól elváljon a többi tiri területtõl. A birtok nyilvánvaló szabályszegése mindenki számára elárulta, hogy tulajdonosa nagy hatalommal bír a tündék országában.
A távolban néhány magas, tünde épület díszelgett. Nyilván ezek Tir hatalmasságainak rezidenciái. Tudta, hogy ezen épületek mögött magasodik a Királyi Hegy, melyet állítólag mágikus úton hoztak létre. Ezen a hegyen terült el Tir Tairngire fõvárosa, a Fõherceg munkahelyéül és otthonául szolgáló csodás épületkomplexum. A Királyi Hegyet körülvevõ birtokokon pedig a többi herceg és a kiválasztott tanácsadók telepedtek le. Igen illusztris szomszédság volt ez tehát és ezek mellett Svindler barátja megengedhette magának, hogy illegálisan tartsa fent birtokát. Nyilván nagyon magas rangú fickóról lehetett szó.
-- Nem is mondtad el nekem, hogy ilyen jellegû kapcsolataid is vannak, Svindler.
-- Jobban szeretem az "ismeretség" terminust, Csavar úr.
-- Mindegy. Ha ezt elmondtad volna, könnyebben rávettél volna, hogy eljöjjek. Vagy legalább jobban öltözhettem volna.
-- Nem valószínû, hogy formális vendégekként kezelnek majd minket -- Svindler egy kapuházhoz vezette Samet. Majd megállt, amikor a kapu mellõl elõlépett egy alak.
-- És mibõl gondolod, hogy bármilyen vendégként foglak kezelni, Sikátorvadász?
Az alak még egy tündéhez képest is magas volt. Lesimított, hollófekete haja és szempillái élesen elütöttek halvány bõrétõl és jegeskék szemétõl. Öltönye és a hozzá viselt kiegészítõk jólszituált középosztálybeli embert sugalltak és bár jó szabásúak voltak, nemigen illettek viselõjükhöz. Volt valami a tündében, ami kõkemény középkori lovag benyomását keltette. Sam elképzelte a férfit teljes páncélzatban, a sok használattól kissé megkopott, tört fényû fémlemezekbe öltözve. Talán az állkapcsa vagy közömbös tekintete, esetleg gyanakvóan összehúzott szemei tették ilyenné külsejét.
-- Hess innen, Estios. Veled nincs dolgunk.
-- Ha találkozni akartok a professzorral, akkor van.
Svindler sértõdöttnek látszott és úgy tûnt, pillanatokon belül vissza fog vágni valami frappáns mondattal. Ehelyett azonban csak vállat vont, mint aki belenyugszik az elkerülhetetlenbe. Elõhúzta pisztolyát és csövénél fogva átnyújtotta Estiosnak.
Estios hideg mosollyal vette át a fegyvert. Megfordult és visszasétált a kapuházba. Sam és Svindler elindultak utána. Odabent megállás nélkül elhaladtak a recepciós pult mellett. A feszes uniformist viselõ Errant Knight biztonsági ember szó nélkül figyelte, ahogy a három férfi áthalad területén és egy díszes boltív alatt befordulva eltûnik egy hátsó szobában.
A belsõ szobát alig bútorozták be és csak halvány fény világította meg. A szobát két részre választó, átlátszó fal elõtt egy fehérköpenyes ork nõ ült egy számítógépes konzol elõtt. Arcvonásait alulról világította meg a monitorokból áradó szürkés fény, ezáltal eddig sem túl emberi vonásai csak még vadabbakká váltak. Mögötte egy törp férfi állt. Zömökebb testfelépítésû volt az orknál, de még így álltában is alacsonyabb volt, mint a másik ültében. Nyakában nehéz láncon díszes amulett függött, kabátjának hajtókáját pedig mágikus szimbólumok díszítették. A törp mágus a falnak támaszkodott. Sato mágusához hasonlóan nyilván õ is szunyókálással töltötte szolgálati ideje nagy részét. Sam eltöprengett rajta, vajon mitõl annyira nélkülözhetetlen a mágusok szolgálata, hogy még azt is megengedik nekik, hogy munkaidõben aludjanak.
A szoba Samék felé esõ oldalának egyik sarkában nagy, fehér véreb pihent. Lustán kinyitotta szemeit, amikor beléptek a szobába, de amúgy meg sem mozdult. Sam riadtan eszmélt rá, hogy nem közönséges kutyát lát. A lény halványan csillogó szemei elárulták, hogy paraállatról van szó és a szaga is ismerõs volt, jóllehet Sam csak egyszer érezte ezt. A bestia egy bargeszt volt, éppen olyan, mint amelyik annak idején megtámadta Tsungot. És amikor Sam észrevette, hogy az állat nincs megláncolva, rémülten visszahátrált a boltíves bejárathoz. Szégyenére sem Estios, sem Svindler nem követték a példáját. Egyszerûen csak Sam felé fordultak és úgy néztek rá, mintha megbuggyant volna. Sam kiegyenesítette ösztönszerûen védekezõ tartásba görbedt hátát és kipréselt magából egy mosolyt. Hát, lehet, hogy nem is veszélyes az az állat. De honnan tudhatta volna? Persze még így is lehet, hogy azonnal átharapná a torkukat, ha Estios úgy parancsolná.
Estios egy asztalra fektette Svindler fegyverét és kinyújtotta egyik kezét. Svindler a bakancsából elõhúzott egy másik, sokkal kisebb fegyvert és azt is átnyújtotta. Derekáról leakasztotta az öv gyanánt viselt láncot és egyik zsebébõl elõhalászott egy lapos fémdobozt. Mindkettõt odaadta a sötéthajú tündének. Estios megütögette jobb alkarját.
-- Az beépített.
-- Akkor hatástalanítót veszel fel. -- Mondatát nem kérdésnek szánta.
-- Nincsenek ellenséges szándékaim. A szavam mindig elég volt a professzornak. Veled ez talán másképp van?
-- Ma más dolgokat is meg kell fontolnunk.
-- Nézze -- vágott közbe Sam, akit kicsit bosszantott a modor, ahogyan Svindlert kezelték --, nem azért jöttünk, hogy bajt keverjünk. Én úgy tudom, hogy a látogatásunk valami módon érdekelné a professzort. Ha ez nem elég kielégítõ önöknek, sajnáljuk. Miattunk nem kell fõnie a zsoldosai fejének. Akár el is mehetünk.
Úgy tûnt, Estios csak most vette észre Samet.
-- Igazi griff. Tehát szavatolod, hogy Svindler jól fog viselkedni?
-- Természetesen.
-- Az életeddel is?
Sam válasza ezúttal kicsit lassabban jött, de maga is meglepõdött a hangjából kicsendülõ magabiztosságon.
-- Igen.
-- Csavar úr azért van itt, mert én ragaszkodtam hozzá, Estios. Felesleges esküt tennie.
-- Már megtette, Sikátorvadász.
-- Felveszem a hatástalanítódat.
-- Nem, ne vedd fel -- kötötte az ebet a karóhoz Sam. -- Azok a micsodák végleg tönkretehetik az áramköröket. Túl nagy a kockázat, Svindler, ahhoz képest, hogy csak a fejfájásomról akartunk beszélgetni.
-- Tudod, mit teszel? -- kérdezte halkan Svindler.
-- Persze -- hazudta Sam.
Svindler tekintetébõl kitûnt, hogy a tünde ebben egyáltalán nem biztos, de azért elfogadta Sam szavát. Samre villantott egy félig hálás, félig cinkos mosolyt. -- Ennyi elég, Estios?
-- Felõlem -- felelte a férfi és megvonta a vállát. A Sam halántékába ágyazott krómacél csatlakozóra mutatott. -- Miféle fejkészüléked van? -- Hangjából világosan kicsengett, hogy azonnali, precíz és teljes választ vár.
-- Adatjack.
Estios a technikus irányába nézett. A technikus bólintott. A nõ hangja recsegve hatolt át a hangszórón.
-- Egybevág a letapogatással.
-- Fegyver után nem akartok átkutatni?
Estios arcán árnyalatnyi megvetés villant.
-- Nincs rá szükség. Elég alaposan átvilágítottunk. Gyerünk.
Estios átvezette õket egy ajtón, majd végig egy folyosón. Kinyitott egy másik ajtót és máris odakint találták magukat. A fal mellett egy sor apró, elektromos kocsi állt. Estios az elsõre mutatott és megkerülte, hogy beüljön a vezetõfülkébe. Alig hagyott nekik idõt, hogy beszálljanak, máris indított. A kocsi kerekei halkan ropogtak a murvás úton, ahogy elindultak a kastély felé.
Közelebb érvén Sam megállapította, hogy inkább udvarház ez, mint kastély. Vigyorgó ördögfigurákkal díszített kõfalak néztek farkasszemet a külvilággal és védték az udvarházat a behatolás ellen. Az egész úgy festett, mintha egy tündérmese kellõs közepébe csöppentek volna bele. Az ilyesfajta stílusú építmények egyedül Tir Tairngire-ben nem tûntek szokatlannak.
Estios lefékezte a kocsit a fõépületbe vezetõ lépcsõsor aljánál. Egy szót sem szólt, csak kiszállt a járgányból és elindult fölfelé a lépcsõkön. Amikor Samék utolérték a lépcsõ tetején, kitárta az ajtót és bekísérte õket a csempézett padlójú és nemes fával borított falú elõtérbe. Antik bútorokkal és mûalkotásokkal gazdagon berendezett szobák során keltek át, míg végül Estios egy könyvespolcokkal borított falú, tágas terembe vezette õket. Az egyik fal közepén kormos kandalló árválkodott néhány díszes fafaragás társaságában. Az egyik falat teljes egészében szabálytalan mintával kisebb panelekre osztott ablak borította. Sam gyanította, hogy az ablak igazi üvegbõl készült. Az ablak túloldalán elterülõ gondozott kert látványa elárulta, hogy a ház hátsó részében tartózkodnak.
-- Itt várjatok -- rendelkezett Estios és kinyitott egy ajtót, mely az ablakfalba volt ágyazva. Amint kilépett az épületbõl és eltûnt egy bokor mögött, Sam kíváncsian az ablakhoz lépett, hogy megnézze, vajon innen belátható-e a birtok teljes hossza.
De minden geográfiai indíttatású gondolata azonnal elillant, amikor megpillantotta a sárkányt. A bestia hátsó lábain ült, mellsõ lábai iszonytató mellkasát tartották a gondozott rét fölött. Sam elsõ pillantásra látta, hogy nyugati sárkány, hiszen hatalmas szárnyai még összecsukott állapotukban is jól kivehetõk voltak. Jókora fejét fenséges ívû szarvak díszítették. Csak a feje nagyobb volt, mint egy jól megtermett ember. Pikkelyei arany színnel csillogtak a napfényben.
A sárkány körül sürgölõdõ emberekbõl és metahumánokból álló tömeg három részre oszlott. Az összes ember, két törp és egy igen jól megtermett, szõrös humanoid a szörnyeteg jobb oldalán foglalt helyet, szétszóródva a sárkány és egy négymotoros HFR között. A repülõgép felségjelzése a sárkány alakjának körvonalait mintázta. A többiek, javarészt tündék, kicsit egyenetlen félkörben álltak a sárkány elõtt. Az egyik tündecsapat élén egy vöröshajú, míg a másik élén egy szõke hajú tünde feszített. A szõke tünde mozdulatai elárulták, hogy éppen rendkívül udvariasan közöl valamit a sárkánnyal. A szörnyeteg meg sem rezdült.
Estios odasétált a vöröshajú vezette csoporthoz és valamit a vezetõjük fülébe suttogott. A tünde gyorsan a ház felé pillantott, majd bólintott és válaszolt valamit. Estios röviden nyugtázta a dolgot és beállt a sor végére.
Íme házigazdánk, a titokzatos Laverty professzor, vonta le a következtetést Sam. A tünde hórihorgas testalkatú volt és bár nem volt olyan magas mint Estios, Svindlert minden bizonnyal túlnõtte. Göndör, vörös haja és halvány bõre jól látszott, de szeme színét ilyen messzirõl nem lehetett kivenni. A tünde nyugodt viselkedésébõl Sam arra következtetett, hogy átható, rendíthetetlen nyugalmú tekintettel fog majd találkozni. És azok elõl a szemek elõl nehéz lesz bármit is elrejteni. Sam remélte, hogy Svindler jól döntött, amikor idecipelte õt.
Sam a másik tündecsoport felé fordította tekintetét és hirtelen felismerte az egyiküket. Pillanatnyi döbbenet után megnézte a többieket is és egy másik arcot is felismert. Tagjaiban szétáradt a félelem és egy pillanatra megint úgy érezte magát, mint aki az életéért fut az erdõben, reménytelenül, ûzött vadként.
-- Nem mehetünk ki oda. -- Hangja alig hallatszott; torka kiszáradt.
-- Izgulsz a felsõbb osztály miatt? Vagy a sárkány zavar?
-- Nem, nem. Az a sapkás, vöröshajú tünde volt az a fickó, aki megégetett az erdõben. A mellette álló, alacsonyabb sötéthajú meg a nyomkeresõjük.
-- Micsoda? -- Svindler Sam mellé lépett és õ is kibámult az ablakon. -- Szameg! A vöröshajú Rory Donally a másik meg Bran Glendower. Ehran két lovagja. És valószínûleg az egész osztag az õ embereibõl állt. Igazad van. Nem mehetünk ki oda.
-- Én meg azt hittem, hogy egy határõr õrjárat kapott el minket.
-- Néha õk is járõröznek a határon. Ha úgy vélik vagy nekik vagy a gazdájuknak valami haszna lehet belõle.
-- Úgy érted, Ehrannak?
Svindler bólintott és továbbra is kifelé bámult az ablakon át.
-- Ehrannak? Úgy mint Ehrannak az Írástudónak?
-- Miért, ismersz mást? -- hangzott a közvetett válasz.
-- Olvastam az Emberiség leszármazottai címû mûvét. Nem sokat értettem belõle.
Svindler Sam felé fordult és megeresztett egy fanyarú vigyort. -- Akkor az igazi Ehranról van szó. Õ az a szõke tünde, aki annyira belegabalyodott a saját beszédébe.
-- Ezt sem egészen értem. Azt hittem, õ egyfajta népszerû-tudományos író. Mit keres itt?
-- A felállásból ítélve üzleti ügyben tárgyalnak.
-- He?
-- Csavar úr, eme szellemes megjegyzés nem egészen hozzád illõ. Megértem, hogy Ehran tevékenységeinek nem mindegyike ismert a nagyközönség számára, de... abból, hogy miféle helyen tartózkodsz és mit látsz, neked is fel kellett volna ismerned, hogy vendégünkhöz hasonlóan õ is Tir Tairngire kormányzó tanácsának tagja.
Sam ilyesmire nem is gondolt. A ház és a környezõ birtok láttán mindössze csak annyi jutott az eszébe, hogy Laverty professzor befolyásos ember lehet. Hogyan kerülhetett kapcsolatba Svindler egy ilyen személlyel? És miért gondolta, hogy Sam esetleg érdekelheti a professzort? Gyomra emelkedni kezdett, mint annak idején, amikor elszakadt a Mitsubishi ornitopterét a magasba húzó vonókábel. Odalent a tátongó mélység, õ pedig kis híján elvesztette az irányítást a gép fölött. Akkor nem esett pánikba. Na, azért nem sok hiányzott hozzá, de végül is sikerült viszonylag simán letennie a gépet. Ebbõl a kalamajkából is talál majd valami kiutat.
Miközben Sam saját félelmeivel küzködött, a megbeszélés odakint a végéhez ért. A sárkány felröppent és körözni kezdett, mialatt a többiek beszálltak a repülõbe. Aztán a HFR is felemelkedett a sárkány mellé és együtt elrepültek észak felé. A két csoport tünde összeolvadt és elindultak a ház felé. Amikor elérték a belsõ udvart, Laverty és Ehran elváltak az embereiktõl és a szalon felé tartottak.
-- Ki kell kerülnünk a képbõl -- mondta Sam. Megfordult és látta, hogy Svindler a kandallónál áll, egyik kezével a faragott kandallópárkányra támaszkodik. A kõfaragás mellett sötét átjáró tátongott.
-- Ide be.
Sam gyanakodva bámult a sötétségbe. -- Titkos átjáró.
-- Persze. Minden rendesen megtervezett házban vannak ilyenek.
-- De honnan tudtál róla?
-- Titok. -- Sam ingerült gesztusa láttán hozzátette: -- Minden jól nevelt tünde tud ilyet. Ez is része a misztikumnak. De most gyere be ide és maradj csöndben.
A titkos rejtekhely ajtaja finoman becsukódott. Nemsokára hallották, hogy a külsõ ajtót kinyitják. Jól hallották a szobába belépõ tündék hangját.
-- ... eléggé, azt hiszem. Az emberei nem tettek rá túl nagy benyomást.
-- A megfigyelései szokás szerint hibásak, Laverty. A sárkányra épp a kellõ benyomást tettük. Tudja, hogy nem úgy fejezik ki az érzelmeiket, ahogyan mi szoktuk. Azt hiszem, ez a megfelelõ arcizmok hiányával és a koponyájuk alakjával áll kapcsolatban. Hozzá kell tennem persze, hogy az évek során megfigyeltem a hüllõknél bizonyos test- és fejtartásbeli változásokat, melyek távoli kapcsolatban állnak az érzékelhetõ érzelmi állapotokkal.
-- Köszönöm a leckét, Ehran -- felelte hûvösen Laverty. -- Nekem is volt már némi tapasztalatom az ilyesfélékkel.
-- Az ember mindig figyeljen oda, mit mondanak az öreg bölcsek, Laverty -- Ehran jót nevetett. -- Mindig az a bölcsesség jut az eszembe, amit egyszer egy kiégett sikátor kormos falán találtam. Jó hosszú volt, de tartalmazott némi igazságot. Valahogy így szólt: "Nézz a hátad mögé, takarékoskodj a lõszerrel és soha ne kezdj sárkánnyal".
-- És úgy véli, ez illik jelen helyzetünkre?
-- Maradjunk annyiban, hogy sokat mondó. Szívesen maradnék, hogy jobban megvilágítsam a lényegét, de van még pár elintéznivalóm, mielõtt a többiek megérkeznek. Kedves volt öntõl, hogy helyet adott ennek a megbeszélésnek.
-- Ez tûnt a legeredményesebb megoldásnak.
-- Milyen közvetlen. Igazán meg kellene tanulnia árnyaltabban fogalmazni, Laverty. Egy kicsivel több diszkréció csak jó hatással lenne a stílusára.
-- Igyekszem, Ehran. De említett valamit a sürgõs ügyeirõl?
-- Igen, valóban. Igazán munkához kell látnom. Akkor késõbb?
Laverty bizonyára csak gesztussal válaszolt. Sam semmit sem hallott egészen addig, amíg a szalont lezáró nehéz ajtópár tompa puffanással be nem csukódott. Egy darabig csönd volt, majd megszólalt Laverty.
-- Most már kijöhetsz, Svindler.
A rejtekajtó feltárult és Svindler elõlépett. Sam a nyomában.
-- Jó napot, professzor. Estiostól tudta, hogy itt vagyunk?
-- Nem említett neveket.
-- Akkor mibõl gondolta, hogy Svindler az? -- kérdezte Sam. -- Vagy hogy itt rejtõzünk a titkos átjáró mögött?
-- Búvóhelyetek nyilvánvaló következtetéssel adódott. Ha teljesen kisétáltatok volna a terembõl, összefutottatok volna Ehran néhány emberével. Az pedig elég zajos találkozás lett volna, abból ítélve, hogy Mr. Estios nem említett neveket, amikor rólatok beszélt, attól félvén, hogy valaki esetleg meghallja, amit mond. És mivel semmilyen felfordulás nem történt, feltételeztem, hogy ide bújtatok el. És honnan tudtam, hogy Svindler az? Mr. Estios egy hívatlanul érkezett krómozott tündérõl beszélt, aki egy embert vonszol maga után. Az ember pedig szökött cégalkalmazott és feltehetõen halott. És ha még azt is figyelembe vesszük, hogy egyikõtök tudta, hogyan kell elrejtõzni a szobában, ugyan ki más lehetett volna? De attól tartok, logikán alapuló gondolatolvasásom arra már nem képes, hogy megállapítsa a nevedet is.
-- Csavar.
-- Samuel Verner -- tette hozzá Svindler, Sam õszinte megrökönyödésére.
Laverty felkapta fejét a név hallatán. -- Gondolom, nem maradsz itt sokáig.
-- Ugye nem akar elárulni, professzor? -- Sam üldözött érzése teljes erõvel ismét visszatért.
-- Ha bizonyos igényeket figyelembe veszünk, a hatóságoktól való félelmed némi kényelmetlenségre adhat okot Ehran számára. Ehran bosszúsága olyan kilátás, mely bizonyos szempontból vonzó a számomra, de ebbõl még nem következik az, hogy bárkinek is át kívántalak volna adni. Inkább arra kívántam célozni, hogy számodra meglehetõsen kellemetlen lenne, ha itt találnának meg. Attól félek, hogy a jelenlegi és jövõbeli vendégeim képességeit figyelembe véve ez a megtalálás több, mint valószínûen be fog következni. Így aztán túl sokáig nem maradhatsz itt. Ebbõl kifolyólag pedig azt javaslom, hogy gyorsan essünk túl azon, amit akartál.
Sam Svindlerre nézett, a tünde pedig bólintott. Sam nem tudta biztosan, hogy megbízhat-e a professzorban, de Svindler megbízott benne. És ugyan mit veszíthetne? Ha a professzor el akarta volna árulni, azt könnyedén megtehette volna. Elkezdte hát a történetét és közben igyekezett nem arra gondolni, mennyire könnyû dolga lenne a professzornak, ha az ellenségei kezére akarná õt adni.

26
-- Koncentrálj!
Laverty hangja rendíthetetlenül csengett. Sam túl fáradt volt ahhoz, hogy a Laverty által kívánt középkori pajzs képére fókuszálja figyelmét. Órákon át kellett a kálváriájával kapcsolatos éles kérdésekre felelnie, aztán újabb órák során mindenféle tesztet ki kellett állnia, melyek között voltak közönséges orvosi vizsgálatok, de érthetetlen, mágikus jellegûek is. Ahhoz képest, hogy Laverty eredetileg nem akarta sokáig itt tartani Samet, a fiú már jó ideje élvezte a professzor társaságát.
-- Tartsd a képzeletedben a pajzs képét!
Sam megpróbált így tenni, de a mentális kép összezavarodott, amikor éles fájdalom nyilallt át a fején az agyát átfúró jégcsap gyanánt. Majdnem felkiáltott a fájdalomtól, de aztán összeszedte magát és legyûrte. A fájdalom elhalványult, Sam pedig izzadtságban úszott a megpróbáltatás miatt. Belerogyott a székbe.
Amikor kinyitotta szemeit, a tünde õt bámulta éles és elgondolkodó tekintettel. Látván, hogy Sam felébredt, Laverty ránézett egy monitorra és néhány szót jegyzett fel egy adattömbre. A professzor bólintására Estios lépett elõ és hozzálátott, hogy lefejtse az elektródákat Sam fejérõl.
-- Ez az utolsó teszt.
Svindler felkelt falhoz támasztott székébõl és a Laverty vizsgálati felszerelését tartó padhoz sétált. -- Az igazat megvallva, elég hosszú tesztnek vetette alá, professzor. A barátom nem állampolgárságért folyamodik.
-- Tudni akartad, hogy mi a baj vele. A diagnózis felállításához szükségem volt bizonyos információkra. És most megszereztem ezeket az információkat.
-- És? -- kérdezte Sam és Svindler szinte egyszerre.
-- Az a véleményem, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján csak egyfajta következtetés vonható le. -- Laverty adattömbjét óvatosan az egyik konzolra helyezte. Aztán kihúzta a konzol alatti széket és leült. Úgy tûnt, hogy ki akarja élvezni a nagy felfedezésre való várakozás izgalmas pillanatait. És éppen amikor Sam türelmetlenül közbe akart vágni, megszólalt: -- Samuel Verner, te varázsló vagy.
Sam pislogott egyet.
-- Az lehetetlen!
-- Valóban? -- A professzor jobb kezének mutatóujjával megdörzsölte felsõ ajkát. -- A fejfájásaid a fõ bizonyítékok arra nézve, hogy az agyad nem funckionál normálisan a Mátrix illúzióvilágában. Ez a fajta tünet szinte minden olyan emberre jellemzõ, akinek erõs mágikus tehetsége van. Ha orvoshoz fordultál volna, errõl már egy éve tudnál.
-- Azt hittem, a fejfájás normális és mindenki ilyet érez, amikor becsatlakozik.
Svindler megrázta a fejét.
-- Nos, ha én másmilyen is vagyok, annak nem ez az oka. Soha semmi közöm nem volt a mágiához. Valami interfész probléma lehet -- tiltakozott Sam. -- Rossz neurális csatlakozás.
-- A Soriyama nem követ el ilyesféle hibákat -- közölte Svindler. -- Az a mód, ahogyan az ikonod biceg, egyfajta pszichológiai interfész problémára utal. Ez pedig sem a szoftverbe nincs beépítve, sem pedig a hardver hibája nem lehet.
Laverty megütögette széktámláját, hogy felhívja magára a figyelmet. -- Hagyjuk most a Mátrix dolgait egy idõre -- mondta. -- Amikor Ehran emberei megtámadtak, Rory Donally, a varázsló a leírásod alapján tûzlabda varázslatot használt ellened. Ennek ellenére igazából alig sebesített meg. Ez hogyan lehetséges?
Sam végigsimított a haján. -- A mágus rosszul végezte a munkáját.
Laverty elnézõen mosolygott. -- Donally nem teljes mágus ugyan, de jó képességû adeptus. Átment Tir vizsgaversenyén és megkapta a nemesi rangot. Igen jó képességû és rendkívül hatékony varázsló. Nem dolgozna Ehrannak, ha nem végezné jól a munkáját. Nem, Sam. Donally varázslata azért nem hatott, mert te semlegesítetted a hatását. Tudattalanul megnyitottál egy manacsatornát, mely elnyelte a Donally által felhalmozott energiát. Visszairányítottad ezeket az energiákat az asztrális térbe, ahol aztán ártalmatlanul szétoszlottak.
-- Tudattalanul vagy másképp, ilyesmire én nem vagyok képes.
-- Mégis megtetted. És most is meg tudod tenni. Az utolsó teszt során módomban állt megfigyelni a tevékenységeidet. Miközben te a kiválasztott képre koncentráltál, Mr. Estios elmondott egy varázslatot. Egy nagyon is valóságos és nagyon is veszélyes varázslatot. Ha nem irányítottad volna át azokat az energiákat, akkor most nem beszélgetnénk itt.
-- Meg is ölhette volna! -- Svindlert mintha rugók lökték volna fel a székébõl. Estios a dekás és a professzor közé lépett, elzárva ezzel Svindler útját Laverty irányába.
-- A professzor pontosan tudta, mit csinál, Sikátorvadász -- horkantotta a nagydarab tünde és könnyed oldallépéssel megakadályozta, hogy Svindler megkerülje.
-- A kisebb tesztek nem hoztak egyértelmû eredményt, Svindler. Kockázatos volt, de már biztos voltam benne, hogy Sam rendelkezik a szükséges képességekkel. Azzal a feltételezéssel éltem, hogy ez elég komoly fenyegetés lesz ahhoz, hogy beindítsa szunnyadó képességeit, és lám igazam volt.
Sam úgy gondolta, hogy a professzor egy pillanatig sem tétovázott, hogy egy ember életét feláldozza egy elmélet igazolása céljából és ez egyáltalán nem tetszett neki. De továbbra is csak az õ szavaikra hagyatkozhatott a varázslattal kapcsolatban. Mindössze csak fejfájást érzett, akárcsak az egész vizsgálat alatt. -- De még ha le is állítottam Estios varázslatát -- mondta fáradtan --, az még nem jelenti, hogy varázsló vagyok. Olvastam olyan emberekrõl, akik mágikusan meg tudják védeni magukat és mégsem varázslók. Negamágusoknak hívják õket.
-- A negamágusok nem képesek az asztrális projekcióra -- mondta a professzor.
-- Én sem.
-- Ah, de igen. Máskülönben hogyan tértél volna vissza arra a szomorú tisztásra, ahol megfigyelted Ehran lovagjait?
-- Becserkésztem õket -- felelte Sam halkan.
Estios nagyot kacagott. -- Annyira kimerültél a futástól, városi fiú, hogy arra nem lehettél képes. Azokat a lovagokat semmiképpen nem.
-- Nem azt mondtad, hogy Grian egyenesen rád nézett? -- kérdezte Laverty.
Sam bólintott.
-- Tudod, milyen jól látnak a tündék a sötétben? Észre kellett volna vennie.
-- Mégsem vett észre -- ragaszkodott a magáéhoz Sam. Rendezett, racionális ember volt, aki egy rendezett, racionális világban nõtt fel. Apja pedig mélyen belécsepegtette a mágiával szembeni bizalmatlanságot. Soha nem fogadhatja el, amit ezek most mondtak. Ez a mágiamese túlságosan is bizarr.
-- Miért félsz a mágiától? -- kérdezte a professzor.
-- Nem félek -- Sam felkelt a székbõl és elkezdett fel-alá járkálni. -- Egyszerûen csak illogikus ez az egész mágiadolog. Nincs értelme. Vagy csak naiv embereknek kitalált mese. Az én világomnak nem része.
Laverty sóhajtott. -- Rory Donally varázslata megégette a ruháidat és felgyújtotta a fákat az erdõben. A ruhák és a fák a valóságos világ részei voltak. És igazából megégtek. Ha ez a hatás pedig nem képezte részét a te világodnak, akkor valószínûleg a te világod nem valóságos.
Sam abbahagyta a járkálást és a mennyezetre meredt. Ez a feltevés egyenes utat jelentett az õrületbe. -- Nem tagadom, hogy valami történik, ha egy igazi varázsló olyasmit csinál, amit varázslásnak nevez. Kemény bizonyítékok láttán gyõzõdtem meg errõl. Igen, a varázslata megégetett valamit. Hogyan is tagadhatnám ezt? Éreztem a hamut és a füstöt. De ne is próbáljanak azzal etetni, hogy kézzel hadonászás, mágikus szavak, meg a csillagok állása okozta az egészet. Valami más oka kell, hogy legyen, valamiféle tudattalan ultrarövid-hullámú manipuláció vagy elektromágneses sugárzás esetleg.
-- Elõször negamágusok, most meg EMR. Biztosan olvastad Peter Isaacet -- mondta a professzor.
-- Egyszer, már régen. Apám azt mondta, hogy ha a mágia tudományos, akkor Isaacé a helyes megközelítés. A Mágia valósága címû mûve szerepelt a nyilvános adtabázisban, hát elolvastam. Volt is némi értelme, de Isaac nem volt elég következetes ahhoz, hogy elhitesse az emberekkel, a mûve tudományos mû. Rájöttem, hogy ha az õ magyarázata a legjobb, akkor nincsen jó magyarázat.
-- És a Caltechen dolgozó Fehér Sas és Kano munkája? Vagy a Massachusettsi Technológiai és Mágia Intézettõl Ambrosius Brennan? Olvastál tõlük valamit?
-- Nem.
A professzor hosszan nézte Samet, mielõtt újra megszólalt volna. -- Talán az a legjobb, ha nem mondasz elhamarkodott véleményt olyasmirõl, amit nem ismersz -- mondta végül. -- A mágia nagyon is valóságos, Sam. Sokkal több, mint tudattalan energiamanipuláció és ezzel együtt kevesebb is annál. Használata egyszerre tudomány és mûvészet. A mágia része a valós világnak. Te is pontosan tudod, hogy az Ébredés egy sor olyan lényt is létrehozott, amiket a hagyományos tudomány nem tud hová sorolni. A tündék és a trollok, példának okáért.
-- Mutációs genetikus változás.
-- Igen, genetikus. De aligha mutációs -- Laverty hátradõlt. -- És mi van a sárkányokkal? Azt mondtad, egyikük segített megszökni, aztán késõbb elárult. Ma is láttál egyet. Nem tudod megmagyarázni a létezésüket és aligha beszéled be, hogy genetikus mutációk lennének. De még ha be is beszélnéd, mit kezdenél a repülésükkel? Túl nagytestûek ahhoz, hogy izomerõvel repülni tudjanak a jelenlegi fizikai törvények alapján. A régmúltban a bolygónkat mindenhol mágia övezte. Innen származnak a mindenféle tündérmesék meg sárkányokról, szörnyekrõl, manókról szóló történetek. Õsrégi valóságok generációkon át továbbadott emlékei. Mivel a világ minden pontján léteznek ilyen mondák, ez arra enged következtetni, hogy egykoron a mana, a mágikus energia elég magas szinten állt ahhoz, hogy mûködjön a mágia és létezzenek mágikus lények. És a mágia korszaka megint elérkezett.
-- Nem említett Ehran könyve valamit kreatív erõkrõl és ismétlõdõ idõciklusokról?
-- Ehran soha nem használta a ciklus szót, de az utalás nyilvánvaló. De még ha el is fogadnád a ciklusok elméletét, milyen bizonyíték szólna emellett? Azt is sugallja, hogy ezek a ciklusok elképesztõen hosszúak, a legutolsó ciklus nagyjából az írott történelem kezdetekor ért véget. Ezért nincsenek írásos emlékek erõs mágikus tevékenységekrõl. És azelõtt? Nos, attól tartok a mana nem tud megkövülni.
-- De a sárkányok igen.
-- És valószínûleg meg is kövültek, de hát a csont az csak csont marad. És ugyan ki állapíthatná meg, hogy egy kihalt lény paranormális volt-e vagy sem? Eddig még egyetlen paleontológus sem írt le olyan hat végtagú lényt, amilyenek a sárkányok. Talán elég ritkák ahhoz, hogy egy sem maradt meg belõlük kövület formájában.
-- Prezervációs határ?
-- Pontosan. Vagy talán a sárkányok úgy bántak a halottaikkal, hogy emiatt nem volt lehetséges a dolog. De ezek az elvont elméletek nem változtatnak a helyzeten. Akár ciklikus a manaáramlás, akár csak egy kisebb aktivitású szakaszon ment át, az eredmény ugyanaz. Itt és most a mágia valóságos. A mana a Föld része volt a múltban, valószínûleg jóval azelõtt is, hogy az ember megjelent. És most bõséggel visszatért, hogy az életünket gazdagítsa. A mana legalább annyira része a földnek és nekünk, mint magunk. Mindenhol és mindenkiben megtalálható.
-- Feltételezem, hogy ezt az erõt csak jó célok érdekében szabad használni?
Laverty nyitott tenyerét felfelé fordítva megvonta a vállát.
-- A mágia erõ. És mint ilyen, sem jót, sem gonoszt nem ismer; ezek az emberek tulajdonságai. A föld és a manája egyszerûen csak létezik.
-- És képes csodákra? Azt akarja mondani, hogy a mágia elhalványítja Isten dicsõségét?
-- Nem hiszem, hogy így lenne. De ügyes mágiahasználattal bizonyos effektusok akár csodának is nevezhetõk. Az ehhez szükséges képzettséget azonban csak hosszú éveken át tartó tanulással és gyakorlással lehet megszerezni -- A professzor az asztalra csúsztatott egy chiptartót. -- Ezek szövegeket és gyakorló feladatokat tartalmaznak. Alapfokúak, de meg kell tudnod ragadnod a tartalmukat.
-- Nincsenek most éveim arra, hogy nekiálljak mágiát tanulni. De még ha neki is állnék, akkor is azok az emberek érdekelnének, akik meggyilkolták Hanaet és a nyomuk napról napra hûl. -- Sam elengedte füle mellett a professzor sóhaját. Olyan klassz lenne belenézni egy kristálygömbbe és megtalálni a gyilkosokat. Vagy még jobb lene, ha csak intene a kezével és máris a bíróság elé állnának. Feltéve, persze, hogy Laverty igazat beszélt az imént. És emellett még mindig meg kellet találnia Janice-t. Ha a mágia csodákra képes, akkor Laverty akár segíthet is ebben. -- Professzor, jártas ön a mana használatában?
A professzor néhány másodpercig egyenesen Sam szemébe bámult, csak utána válaszolt. -- Egyesek úgy tartják.
-- Használná a mágiáját arra, hogy segítsen a húgomon?
-- Mindent megteszek, hogy segítsek az elesetteknek.
-- Akkor meg is tudja gyógyítani?
A professzor hátradõlt, mintha nem számított volna Sam kérésére. Hideg, zöld szemei Samet méregették. És nyilvánvaló, hogy Laverty az árat is kikalkulálta.
-- Sok minden lehetséges a mágiában jártas személy számára, de még a leghatalmasabb mágusok sem tudják megváltoztatni azt, ami elrendeltetett. -- Hanghordozása nyilvánvalóvá tette, hogy nem ígérget. -- Miután teljesítetted a számodra elõírt feladatokat, keress meg újra és akkor majd meglátjuk.
Sam a professzor válaszát úgy értette, hogy mindent megtesz Janice érdekében, amit csak tud. Nem ígér sikert, de Sam jogosan számíthat rá. Semmilyen tervvel nem rendelkezett arra nézve, mit tesz, ha egyszer megtalálta a húgát, de most legalább volt egy kis reménye. Vagy inkább, a húgának volt esélye arra, hogy visszatérjen a normális életbe. Sam továbbá azt is remélte, hogy képes lesz megfizetni a professzor által kért árat, mivel megérezte, hogy Laverty könyörületes ember.
Bizonytalan az egész, felelték erre elméjében a kétség gondolatai. Még csak annyit sem tudsz, hol találod meg a húgodat.
Sam úgy döntött, nem adja meg magát a kétségbeesés elõtt. Megteszem, ígérte meg magának. Elõször megtalálom Hanae gyilkosait, utána megtalálom Janice-t.
Ahogy a professzornak is mondta, a nyomuk minden perccel egyre halványabbá válik. Odalépett hát a padhoz és egy fõhajtás kíséretében elvette a chiptartó dobozt.
-- Köszönöm -- mondta és zsebre vágta az apró tárgyat. -- És ha most megbocsát, az ügyeimet kell intéznem.

27
A tünde tökéletesen kívülállónak tûnt a szoba durván faragott falai között. Ruháját kizárólag plexumbeli viseletre tervezték, cipõje pedig reménytelen állapotba került a helyi sárral való találkozás után. Akcentusa tiszta metroplexum-akcentus volt, kezei pedig puhák, fizikai munka által meg nem érintettek.
-- Pusztán hírvivõ vagyok -- mondta hûvös, távolságtartó hangon.
Hart lenyelte ingerült válaszát. Ugyan mi értelme lett volna? Korábbi kirohanása sem hatott a férfira. Sima, rezzenéstelen modorú pasi volt. Akár Hart is viselkedhetett volna így, de gyûlölte az ilyesmit, ha a munka nem simán haladt elõre. És ezzel a mostani munkájával épp elég baja volt. Felemelte az asztalra helyezett fegyvert és bedugta az övébe.
Tulajdonképpen nem kellett volna meglepetésként érnie, hogy a vadhajtó szerepet játszó tiri határõr-osztag még annál jobban is elszúrta a dolgot, mint arra számítani lehetett. Hogy õt elvétették, az érthetõ volt. Az ilyesmi épp elégszer megtörtént már. De hogy a galamblelkû cégfiút is elhibázzák, az már hallatlan volt. Puszta mázli, mák, malac, szerencsés kockadobás. Mázli annak az öltönyös Vernernek és balszerencse saját magának.
A hírvivõ még mindig ott állt. -- Tûnjön el innen -- csattant fel Hart ingerülten.
-- Kíván választ küldeni?
-- A maga névtelen megbízójának? Ugyan, komolyodjon már meg.
-- Õ továbbra is szívén viseli az ön elõmenetelét.
-- És nem mondja meg a nevét? Igazán megható.
-- A neve meglehetõsen ismerõsen csengene, errõl biztosíthatom. Pusztán csak nem lenne bölcs dolog, ha jelen pillanatban tudni engedném. Azzal bíztak meg, hogy közöljem, figyelmét és szimpátiáját a jövõben sokkal hasznosabbnak fogja találni. Könnyû elnyerni a jóakaratát. Mindössze annyit kér az önnek szolgáltatott információért cserébe, hogy ön méltóztasson nagy vonalakban vázolni a tervét.
-- Füst és tükrök.
-- Kérem?
-- Mondja meg neki ezt. Füst és tükrök.
A hírvivõ méltóságteljesen kihúzta magát. -- Ám legyen. -- Megfordult és kivonult a szobából. Drága bõrruhája finoman surrogott mentében.
Legalább ismét megcsillant egy kis fény. Halvány gyõzelmecske, de a semminél mindenképpen jobb. Hadd vigye a tünde a választ ennek a Mr. Titoknak. Ketten már játszhatnak összezavarósdit.
Bárki is küldte az üzenetet, tucatnyi oka lehetett rá, hogy információt szolgáltasson ki neki. Mr. Titok jelenleg még bármelyik oldalon állhat az összetûzésben. Vagy lehet, hogy közvetlenül nem is folyik bele a dolgokba, csak arra használja az események alakulását, hogy ártson egy ellenfelének vagy segítsen egy barátjának. Több információ híján Hart egyelõre csak találgatásokra hagyatkozhatott. Akármi is volt az illetõ indoka, az információ már megérkezett és túl sok idõt vett volna el a forrása után turkálni. Egyetlen valakit lehetett csak kizárni, mint lehetséges forrást, ez pedig szerzõdéses partnere volt, az öreg gyík. Csak értesüljön arról, hogy Verner él, máris fülesek millióit szórná szét, amelyek arról szólnának, hogy Hart nem tudta teljesíteni a szerzõdésében vállaltakat.
Tessiennek tudnia kellett errõl; õ ugyanazt a szerzõdést írta alá. Hart magára kapott egy dzsekit a hideg, éjszakai szél ellen. A szobát be sem zárta maga után; nem volt benne ellopnivaló és különben sem volt itt senki, aki lophatott volna. Elindult a hegyre vezetõ ösvényen és nemsokára megérkezett a száraz barlangig, ahol Tessien aludt összetekeredve. A tollas kígyó azonnal felébredt, ahogy Hart belépett az odújába.
-- Rossz híreim vannak, Tessien.
-- Minden rossz, ami megzavarja a nyugalmamat -- Ingerültségének érzelemhullámai végiglüktettek a barlangon.
-- Nos, vége a pihenõidõnek.
Érezte a kígyó kíváncsiságát, jóllehet a lény nem szólt semmit.
-- Verner, az az öltönyke, akit a doppelganger akció fedezésére elhoztunk a Renrakuból, még mindig él. A tiri határõrök nem kapták el és most San Franciscóban bukkant fel egy Svindler nevezetû vadász társaságában. A vadász valamiféle dekás zsonglõr és most együtt mászkálnak mindenfelé a Mátrixban. Egyelõre úgy fest, javarészt véletlenszerûen keresgélnek, de tudják a nevünket és ezen a nyomon elõbb vagy utóbb tovább tudnak majd jutni. És Drake nevét is tudják.
-- És õ tudja, hogy az öltönyke életben van?
-- Nem hiszem.
-- Ezt gyorsan rendeznünk kell.
-- Én is így érzem. Gyûlölöm az elvarratlan szálakat.
A kígyó egyetértése jeléül mordult egyet.

28
Sam szójaszósz és forró zöldségleves illatára ébredt. Kinyitotta a szemét és elfordította fejét. Az illat forrása az ablak elõtt álló, rozoga asztalon gõzölgött. Svindler nyilván lement a sarki tésztaüzletbe, mivel két habszivacs tartály gõzölgött az asztalon, egy harmadik pedig üresen lengett a nyitott ablakon befújó, kellemes szellõben. Sam éppen félúton tartott a reggelizésben, amikor Svindler visszatért a pihenõhelyükként szolgáló, félig elhagyott lakás egyetlen, még mûködõ vécéjérõl.
-- Ah, Csavar úr, hát felébredtél.
Sam tésztával teli szájjal motyogott valamit, amit akár válasznak is lehetett értelmezni.
-- Felesleges ennyire túláradó köszönetet rebegned az étel miatt. Felejtsd el nyugodtan a felhasznált pénzt és idõt, elvégre egy vadászaton dolgozunk, nem igaz?
Sam leküzdötte az utolsó ellenálló tésztadarabot is és végre kiürült a szája, hogy válaszolhasson. -- Úgy is rajtad volt a kajavásárlás sora.
Svindler sértõdött tekintetén Sam más körülmények között jót nevetett volna, de most valahogy nem illett a vicc a belsejében terpeszkedõ komolysághoz. Talán a költségek említése okozta.
-- Svindler, igazán hálás vagyok, hogy professzor barátod elintézte, hogy idejöjjünk, de ne várjon cserébe viszonzást.
A tünde vállat vont. -- Az õ erõforrásaival nem volt nehéz elintézni az utazást. Az idõk során talán fellép majd a viszonzás igényével, talán nem. De nem lepne meg a dolog, ha a te igen fejlett lelkiismeretedre bízná az elõnyök és a szolgálat nehézségének megítélését, no meg persze az esetleges ellenszolgáltatás mértékének meghatározását. Õ az ilyesmire nagyon érzékeny.
Ettõl Sam egyáltalán nem érezte jobban magát.
-- A lelkiismeretem az utóbbi idõben egy kicsit túlsúlyosan mérlegel. Azt kívánom, bárcsak ne loptad volna el azt a pénzt.
-- Szükséges tõkeforgalom, Csavar úr. Enélkül nem vadászhatunk. Az a pénz pedig amúgy is piszkos pénz volt, melyet igazi tulajdonosaik már régóta elveszítettek. Mi egyszerûen csak megakadályoztuk, hogy valami tisztességtelen társasági sírgyalázó nyerészkedjen a bûntettükbõl.
-- Akkor is rablás.
-- Felszabadítás.
-- Szójáték.
-- Szükségszerûség -- kacagott Svindler.
Sam azon kapta magát, hogy õ is vigyorog. A tünde jókedve végül õrá is átterjedt, a cselekedetükkel kapcsolatos rossz érzései ellenére is. Amikor San Franciscóba érkeztek, Svindler kártyáján mindössze száz nujen árválkodott, tíz nujen céges csekken és újabb ötven UCAS valutában. Ez utóbbi papírpénz volt, mely a Kalifornia Szabadállamban uralkodó értékrendben közvetlenül a "fabatka" után következett.
Az igazságot keresték és megélhetési gondjaik voltak. Hát nem maga az is igazságszolgáltatás volt, hogy bûnözõkbõl kellett megélniük?
De a pénz nemcsak gondot, hanem reményt is jelentett számukra. A világ bankjai javarészt elektronikus úton mûködtek és a pénzátutalások könnyen követhetõ nyomot hagytak a Mátrixban. Ezek a nyomok vezettek el Harttól és a kígyó Tessientõl Drake-hez, ahhoz az emberhez, aki a háttérbõl mozgatta a felbérelt vadászok zsinórjait. Svindler nem rejtette véka alá megkönnyebbülését, amikor Sam beleegyezett, hogy inkább a tünde vadász és a sárkány mögött álló férfira kellene koncentrálniuk. A páros eddigi elõmenetele mély benyomást tett a tündére és nagyon nem akaródzott volna neki összeakaszkodni velük.
Tehát Drake-re vadásztak, de a pasas eddig csak rejtélyeket tartogatott a számukra. Tudták, hogy gyakran mutatkozott Nadia Mirinnel, a Natural Vat élelmiszercég elnökével. Ezt az információt akkor szerezték, amikor rutinkutatásokat végeztek a hírhálózatokban és egyéb szociális témájú helyeken. Lehívtak egy fotót is és ezzel beigazolódott a gyanú, hogy a Ms. Mirin oldalán lefotózott Mr. Drake ugyanaz a személy, akivel Sam az elhagyott autószervizben találkozott. A kapcsolatukról azonban semmit nem tudtak meg. A társasági esték kivételével semmi kapcsolatot nem találtak a két ember között. Drake-nek nem volt köze a Natural Vathez, annak anyavállalatához, az Aztechnologyhoz vagy a Sam és a Svindler által leellenõrzött egyetlen alvállalkozásához és leányvállalatához sem. Ez szokatlan és csábító hírnek bizonyult. A Mirinhez hasonló igazgatók általában a cégcsaládon belül tartották a szerelmi viszonyaikat.
-- Készen állsz rá, hogy feltörd azokat a fájlokat, amiket a múltkori vadászat alkalmával akasztottunk le?
-- Azt hiszem. A szunya és az étel elég jót tett a fejfájásomnak. -- A kérdéses fájlok a Transbank átutalási akcióiról készített feljegyzések másolatai voltak. A bank biztonsági rendszere kemény diónak bizonyult. Annyira, hogy vadászat közben még Svindler is beismerte, elõfordulhat, hogy nem tudja feltörni a fájlok védelmét és biztonságban letölteni dekkjébe az adatokat. Sam mostanra már megtanulta, hogy ha a tünde így fogalmazott, az azt jelentette, hogy a feladat elképesztõen trükkös megoldást kívánt. A fájlokat nyilván erõsen védték.
Sam feltételezése helyénvalónak bizonyult. Órákba tellett, amíg megtudták, hogy Drake a Transbankon keresztül hitelesített néhány hitelkártyát. Ez a zsákutca igazán nem érte meg a fáradtságot, no meg az ismét kiújult fejfájást. A hitelesített kártya a készpénz elektronikus megfelelõjeként funkcionált. A pénznek ugyan még nyomát lehetne követni ott, ahol ismét visszakerült az üzleti hálózatba, de arról nincsen feljegyzés, hogy ki kapta meg a kártyát.
-- Igazából nem gondoltam, hogy a pasas ennyire elõvigyázatlan lesz.
-- Talán ha találunk egy olyan átutalást, amely ugyanakkora összegrõl szól, mint amelyet Drake a kártyájára helyeztetett, akkor nyomon tudjuk követni, hogy hová küldte a Transbank a pénzt. Persze sok olyat fogunk találni, ami csak véletlenül esik egybe ezzel az összeggel, de valamelyikük Drake kedvezményezettje lesz. Ha szerencsénk van, az ezekhez az átutalásokhoz kapcsolódó nevek valamelyike talán mond majd valamit.
Két újabb napnyi adatturkálás következett, melynek során kizárták a valószínûsíthetõen csak véletlen egybeeséseket. Három név akadt fent a szûrõn. Mindegyikük legalább három átutalás kedvezményezettjeként szerepelt, mely átutalások összege megegyezett a Drake valamelyik hitelkártyájára felhelyezett összeggel.
Az elsõ név egyáltalán nem meglepõen Nadia Mirin volt. Az õ esetében voltak a legkisebbek az átutalt összegek, ezek valószínûleg kisebb ajándékokat jelentettek. A másik név semmit sem mondott, de a szóban forgó tranzakciók mintája érdekesnek bizonyult. Mindegyik összeg számos átutaláson ment keresztül, melyek végül is pontosan megegyeztek a Drake kártyáján szereplõ összeggel. Minden fonál egy zárolt számlához vezetett a Denver adatkikötõbe. Svindler szerint Hart fizetségét ilyen módon mosták tisztára. Sam javaslatára végigkövettek egy hasonló adatnyomot, mely a Hart egyik ismert ügyfele által fizetett valamelyik elõlegé volt, és ugyanannál a zárolt számlánál kötöttek ki. Ez csak megerõsítette a tünde gyanúját. A másik név egy hasonló, de kevésbé jól elrejtett nyom végén bukkant fel. A számla címzettje bizonyos A.A. Wilson volt.
-- A.A. Wilson -- Sam megcsóválta a fejét. -- Miért tûnik annyira ismerõsnek ez a név?
-- Ismerõs vagy sem, úgy fest, hogy Mr. Drake számára valami nagyon sok pénzt ér Wilson nagyúrban. De mi?
-- Ha tudnám, ki ez az A.A. Wilson, talán lenne ötletem. Hány ilyen nevû ember létezhet?
Svindler felsóhajtott. -- Nem tudjuk, hogy ez valódi név-e. De ettõl függetlenül elég kevesen lehetnek. Újabb idõrabló feladat.
-- És?
-- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, de sokat segítene, ha le tudnánk szûkíteni a dolgokat.
Sam elgondolkodott ezen egy darabig. Valami tényleg ismerõs volt ebben a névben. -- És ha ez a Wilson egy metahumán?
-- Az segítene, ha így lenne. Hogyan jutottál erre a feltételezésre?
-- Nem tudom. Valami itt a fejemben mindig azt mondja, hogy metahumán, amikor meghallom ezt a nevet. Talán valahol olvastam róla. Valami orvosi.
-- Lehet, hogy ez a Wilson egy orvos, aki a metahumán fiziológiára specializálta magát?
-- Lehet -- Sam tûnõdve megrázta a fejét. -- Mindenesetre ezen elindulhatunk.
A seattlei AMA fájlokban nem szerepelt A.A. Wilson. Az UCAS teljes adatbázisát is átnézték, de minden eredmény nélkül.
-- Próbálkozzunk a Szelis-Síd Tanáccsal -- javasolta Sam. -- Egyelõre még ne menjünk túl messze.
Egy órával késõbb Svindler talált valamit. -- A.A. Wilson be van jelentve Szelis-Sídben, mint gyakorló orvos. A bejegyzés szerint Cascade Crowban lakik egy területen kívüli rezervátumban, ami a Genomics Társasághoz tartozik.
-- Genomics? Nézzük át az orvosi irodalmat. Nézzük meg, publikált-e valamit ez a Wilson.
Svindler bemászott a publikus adathálózatba és egy másodperccel késõbb már elõ is húzta a fájlokat.
-- Úgy fest, ez a Wilson nagyúr híres publicista. Számos cikk szerzõje vagy társszerzõje. -- Svindler elkezdte egymás után felolvasni a publikációk címeit. -- Az albinizmus különféle hatásai...
-- ... a metahumánokra. D. Nyugen, M.T. Chan és A.A. Wilson, Biofiziológia, 2049 -- fejezte be helyette Sam.
-- Pontosan. Honnan tudtad?
-- Átfutottam a cikket, amikor az archológia metahumán laboratóriuma elõkészítésének kutatási munkálataiban vettem részt. Emiatt tudtam az orvosi fájlokról, amikor azt néztük meg, hogy Tessien a Renrakunak dolgozott-e.
-- Csodálatos a memóriád, Csavar úr, de sajnos keveset nyerünk rajta.
-- Talán igen, talán nem. -- Egy újabb emlék ugrott be. -- Svindler, egy albínó is volt Hart csapatában az archológiában.
-- Véletlen egybeesés?
-- Te mit gondolsz?
-- Én azt gondolom, hogy küszöbön áll Wilson nagyúr és a Genomics tüzetesebb megvizsgálása. De elõbb -- tette hozzá a tünde széles vigyorral -- rajtad a sor, hogy kaját hozz.
Sam jókedvûen beleegyezett. Végre volt valami reményük arra, hogy felkutassák azokat, akik elindították azt az eseményláncolatot, mely végül Hanae halálához vezetett. Az a tudat, hogy Drake is benne volt a dolgokban, egészen más fényben tüntette fel az ügyet. Rá fogják kényszeríteni, hogy feleljen az általa elrendezett gyilkosságokért és az ezzel kapcsolatos machinációkért.
A tésztaüzlet már bezárt. Olyan keményen dolgoztak, hogy nem is vették észre, mennyire elszaladt az idõ. Ilyenkor már csak a Stuffer Shack üzletlánc tartott nyitva. Három utcával lejjebb Sam talált is egy üzletet. A választék igen lehangoló volt, így Sam végül néhány doboz önmelegítõ Nutriszója leves mellett döntött, hogy legalább valami tápanyag is jusson a szervezetükbe. Mire visszaért a szállásukra, Svindler épp befejezte a publikus adathálózat átfésülését. A tünde sötét tekintettel nézett Samre.
-- Mi a baj?
-- A Genomics. Amint azt a neve is sugallja, a társaság vezetõ erõ a biotechnológiában és különösen a genetikus manipulációkra szakosodott. Ez alapján az ember elsõosztályú biztonsági védelemre számíthat. Beszéltem néhány vadásszal, akik tudhatnak valamit a jegeikrõl és úgy fest a dolog, hogy csak hosszú ostrommal tudunk bejutni a rendszerükbe a Mátrixból. Az egyetlen módja, hogy gyorsan megszerezzük a kért információt, ha fizikailag bejutunk a céghez, keresünk egy terminált és a jelenlétgátló-pajzsukon belülrõl indulunk el kutakodni. De még ha meg is lenne az erõnk a rohamhoz, Mátrix háttérfigyelõ nélkül túl kockázatos lenne a dolog.
-- De egy meghatalmazott kiberterminál felhasználó megkerülheti a védelmet és megszerezheti azokat a fájlokat.
-- Nagy valószínûséggel. Ez azonban még mindig nem oldja meg a másik problémát. A cég központja Quebecben található.
-- Akkor azt hiszem, Quebecbe fogok menni.
Svindler felsóhajtott. -- És mit fogsz ott csinálni? Te már nem létezel, emlékszel? Amikor halottnak nyilvánítottak, a Rendszer Azonosító Számodat befagyasztották. És rassz nélkül senki sem vagy a cégvilágban. Nem kapsz repülõjegyet, hogy odautazz. Nem kapsz útlevelet, hogy belépj az országba. Nem kapsz kényelmes állást a cégnél, hogy belenézz az adataikba.
Sam nem hagyta, hogy elvesszen a lelkesedésük.
-- Te is évekig éltél a cégvilágon kívül. Ez azt is jelenti, hogy találtál valami megoldást erre a problémára. Valótlan személyazonosság vagy hamis rassz, tudomisén. Valahogyan csak átjutsz az ellenõrzési pontokon.
-- Ez szükséglet.
-- Akkor nekem is kell egy kutatói. A Renrakunál is ilyen munkát végeztem. Egy Genomicshez hasonló, mozgalmas cég mindig ki van éhezve jó kutatókra.
-- Egy rövid idõ alatt összeütött személyazonosság nem állná ki az alaposabb vizsgálatokat.
-- Nem is kell. Az alacsonyszintû dolgozókat még Quebecben sem ellenõrzik le nagyon. Egy vagy két nap kell hozzá, hogy megszerezzem a rendszerkódokat. És ha egyszer már a védelem mögött vagyok, belenézek Wilson fájljaiba, kiszedem, ami kell és eljövök onnan. Azok alapján, amiket te mutattál nekem, az egész nem tarthat tovább egy hétnél.
-- Parlez-vous français?
-- Jó ötlet. Egy nyelvi chipre is szükségem lesz.
-- Incroyable! -- Svindler hitetlenkedve csóválta a fejét. -- Az ég szerelmére, Kém úr, tényleg azt tervezed, hogy odamész? A szabad és büszke Quebec Domínium legalább annyira érzékeny a határaira, mint Tir.
-- Te vagy a tökös árnyvadász, Svindler. Te rendezed el a dolgokat.
-- A hited nagyobb, mint a bankszámlád, Zseni úr.
-- Akkor tartoznom kell valakinek valami szívességgel.
-- Néhány nappal ezelõtt az ismeretlen adósságaid miatt nyögtél. Ma pedig szándékosan újabbakba rángatod magad.
Sam az asztalra lökte az ételt. Már nem volt éhes.
-- Ez így van rendjén, Svindler. Tudom, hogy a Genomics része a kalamajkának. Fogok ott valamit találni, ami némi fényt derít a történtekre.
-- Megérzés? Milyen titokzatos.
Sam grimaszolt egyet. -- Semmi ilyesmi. Puszta gyanúról van szó.
-- Akkor játsszuk meg.
Svindler fel akart állni, de Sam kinyúlt és egyik kezét a vállára tette. -- Nem. Nem együtt. Miután elrendezted az utat, a te részed véget ért. Nem akarom, hogy te is belekeveredj. Épp eléggel tartozom neked már így is.
Svindler Sam kezének nyomása ellenére is tovább emelkedett. Kiegyenesedett és lenézett Samre. Szemeiben valósággal szikráztak az érzelmek. -- Megsértesz, Csavar úr. Nem vagyok fösvény pénzeszsák, aki minden fillért megszámol. Szükséged lesz rám a dekázásnál.
-- Egyedül is boldogulnom kell vele. A Genomics nem fog mindkettõnket felvenni, így aztán nem kell két nyakat kockáztatni egyszerre -- Svindler ismét tiltakozni próbált, de Sam letorkollta. -- Emellett van még egy másik nyomunk is. Drake-nek elég pénze és eszköze van ahhoz, hogy olyan drága zsoldosokat béreljen, mint például Hart, mi viszont csak magunkra támaszkodhatunk. Minél tovább tart, amíg megszerezzük a kívánt információkat, annál nagyobb az esélye, hogy Drake kicsúszik a markunkból. Ha Quebecbe megyek, csak a Genomicsszal tudok foglalkozni. Valakinek azon is dolgoznia kell, hogy újabb tényeket szedjen össze Drake-rõl.
-- Akkor miért nem te csinálod ezt? Végül is már megnevezted, mint ellenségedet.
-- Ha Drake nem is Seattleben lakik, de a mûveleteit legalábbis onnan irányítja. És bedughatok a fejembe egy chipet, hogy tudjak franciául, de semmi módon nem szedhetem fel mindazt a tudást, amit te összegyûjtöttél a seattlei árnyvilágról. Te vagy a legjobb erre a munkára.
A tünde lazított egy kicsit feszes tartásán és új fény költözött a szemeibe.
-- Megbízol bennem annyira, hogy rám bíznád ezt a munkát?
-- Megbízom benned.
-- Ah, a szükségszerûség diktálta vakhit.
Sam nem tudta megmondani, Svindler megjegyzése mennyire számított baráti viccnek és mennyire gúnyolódó iróniának. De nem is érdekelte. Tudta, hogy a tünde nem fogja beárulni Drake-nek; Svindler túlzottan is elkötelezte magát az esélytelenebbik fél mellett. Sam hinni akarta, hogy az együtt töltött idõ igazi köteléket szõtt közöttük és a tündét barátjának nevezheti. Legalábbis õ így érzett iránta. És mielõtt belevágna ebbe, Samnek minden elérhetõ barátjára szüksége volt.

29
A megfigyelõ állomás elég romos volt és a körüllengõ izzadtság- és ózonszagba rozsda és fertõtlenítõ illata is keveredett. Amióta a megfigyelt vízalatti tenyészetek egy hónappal ezelõtt olyan stádiumba kerültek, hogy a megfigyelésüket átirányították a központi irányítóterembe, az állomást gyakorlatilag semmire sem használták. Crenshaw beállította a klímaberendezés szabályozó szelepeit, de a csigalassúságú légáramlat csak nem akart felgyorsulni. De mindezen kényelmetlenségek ellenére a hely olyan magányt és csöndet nyújtott, mely igen ritka volt az archológiában. Egy számítógép-terminál mûködött, és ez elég is volt Crenshawnak. Szeretett itt üldögélni a sötétben.
A lift mellett elhelyezett mozgásdetektor csipogni kezdett fülhallgatójában. Ha Addison volt az, a férfi elég korán jött. A második pittyegésre Crenshaw már biztos volt abban, hogy õ az. Az állomásra vezetõ folyosón más nem nagyon járt ebben az órában. A figyelmeztetõ jelek között nem telt el sok idõ; a férfi sietett, gyors tempóban haladt végig a folyosón.
Talán idegesebb volt a szokásosnál.
A férfi idegessége volt az, ami felkeltette Crenshaw érdeklõdését. Látta a férfi szemét, amikor az leszólította Vernert Tanaka temetésén és tisztán érezte a félelmét, amikor meglátogatta munkahelyén, a számítógépes szekcióban egy héttel késõbb. A félelmet Crenshaw biztonsági szolgálatos jelvénye váltotta ki és ha valaki ennyire fél a biztonságiaktól, annak nyilván valami vaj van a fején. Ez kedvére volt Crenshawnak, mert tudta, hogyha egyszer megsejti a férfi titkait, a kedvére manipulálhatja majd a jövõben. Addison elég nagy fajankó volt; nem került sok munkába, hogy kiderítse, mi szárad a lelkén.
Addison egyik haverja, bizonyos Lisa Miggs engedély nélkül használta Jiro Tanaka kiberdekkjét, hogy megvizsgálja kicsit közelebbrõl a Falat. A Renraku legtöbb dekásához hasonlóan, Addisonnak és barátainak sem volt fogalmuk arról, mi rejtõzhet a Fal mögött. Tudták, hogy a kiderítésére tett minden kísérletet megtorol a Biztonsági Szolgálat, de azért próbálkoztak. Tipikus nyúlagyú dekás bûvészek. Mindig ott matatnak, ahol nem kéne. A jelenet végül csak annyival járt, hogy élesben is kipróbálták az MI projekt védelmét, de errõl persze Addison mit sem tudott. A férfi csak annyit tudott, hogy Miggsszel együtt megszegték a szabályokat és ezért bekasztnizhatják õket. A férfi büntetéstõl való félelme volt az, aminél fogva Crenshaw mozgathatja a pasast.
A férfi hasznosnak bizonyult, jóllehet nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket azzal kapcsolatban, hogy bebizonyítsa, Verner kapcsolatban állt valamiféle fû alatti manipulációval. Jelen pillanatban éppen azon dolgozott, hogy segítsen Crenshawnak kideríteni, mit rejtegetnek az MI projekten dolgozó fejesek. Kellemes irónia volt, hogy a férfi most éppen olyasmit csinált, ami korábban kiváltotta a lebukástól való rettegését. Crenshaw persze nem volt annyira ostoba, hogy közvetlenül az MI projektet õrzõ JG ellen küldje a férfit. Egy fogantyút akart, hogy megtudja, miféle áttörést értek el a csapat tagjai a közelmúltban. És remélte, hogy a fogantyú meghúzása arra kényszeríti majd egyiküket, hogy elköpje, amit Crenshaw tudni akart. A fogantyú megszerzéséhez azonban arra volt szükség, hogy Addison ide-oda szaglásszon a Mátrixban. Õ maga hívta fel Crenshawt, hogy találkozniuk kellene. Nyilván talált valami hasznosat.
Az ajtó kinyílt, Addison pedig belépett rajta, de úgy, hogy a feje még kint volt a folyosón, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem követi. Rátenyerelt az ajtót záró gombra, mire az ajtó bezáródott. Csak ekkor vette észre, hogy a szobában sötétség honol. -- A francba, nincs is itt.
-- Remélni nem elég, pubifej.
Addison nagyot ugrott a nõ hangjának hallatán.
-- A francba! Ne csinálja ezt, Crenshaw!
Crenshaw odalépett a férfihez és ujjait az álla alá dugta. A körmeit helyettesítõ acélpengék végigkarcolták Addison állát, jóllehet nem fakasztottak vért.
-- Te nem utasítgathatsz. Csak én.
-- Igenis -- dadogta a férfi. -- Ahogy parancsolja.
Crenshaw rácsapott a villanykapcsolóra.
-- Látom, erre emlékezni fogsz. Mit hoztál nekem?
-- Nem tudom biztosan. Hadd tegyem be a gépbe és ön majd eldönti.
A chipet bedugta az egyik konzolba és várakozóan bámult a képernyõre. Az egy kicsit lassan melegedett be. Crenshaw nem akart várni. -- Cliber?
-- Nem. Az a nõ ártatlan, mint egy maszületett bárány. Igazi jégszûz. Csak a gépeinek él.
-- Szameg. Azt reméltem, róla gyûjtesz be valamit. Igazán jó lenne lecsapni arra a boszorkányra.
-- Inkább õ, mint én -- motyogta magában Addison.
Crenshaw tökéletesen hallotta, de úgy döntött, nem mutatja ki. -- Akkor melyikük az, Hutten vagy Huang?
Addison gyorsan vigyorgott egyet és megpróbálta elrejteni idegességét.
-- Talán mindkettõ. Mindketten bekapták a horgot. Elcsíptem egy listát a hatodik szinten lévõ játszószobák használatáról. Mindkét H rajta van, sõt az öreg Huang még nõs is. Akar fogadni, hogy tud-e róla a felesége? -- Végül sikerült a képernyõre varázsolnia a kért adatokat. Félrelépett, mint egy mágus, aki azt akarja, hogy a nézõközönség jól lássa a trükkjét.
Crenshaw rá se hederített a férfi teátrális mozdulataira. A képernyõn futó adatokra meredt. Összevonta szemöldökét.
-- Ez nem sok. Ezek csak egy alkalmazott szokásos ügyletei. Mik a részletek?
-- A részletek? -- visszhangozta Addison. -- Nos, hát, azt láthatja, hogy Huang rendszeresen jár oda.
-- Akkor a szeretõje. Az is elég, ha a nõ megfogható. Valami más?
-- Hát, talán. Nem tudom biztosan -- Addison megrogyott Crenshaw tekintetének súlya alatt, hangja elbizonytalanodott. -- Azt hiszem kiszúrtam egy törlést a feljegyzésekben.
-- Mi a kapcsolat?
-- Huang egyik rendszeres estéje volt és nincs róla feljegyzés, hogy aznap ott járt volna.
-- És az elnökünk nyilván elég ügyes ahhoz, hogy törölje a Mátrixból ottjártának nyomait. Hutten volt ott aznap éjjel?
-- Nem. Az õ látogatásai egy héttel késõbb kezdõdtek. Utána minden három vagy négy napban ott járt, de nem rendszeres idõközönként.
-- Ellenõrizted a vizuális feljegyzéseket?
-- A francba, Crenshaw. Azokon a fájlokon kõkemény jég csücsül.
-- Azt hittem, profik vagytok -- fintorgott a nõ. Tudta, hogy nem várhatja el a férfitõl, hogy ilyesmit saját szakállára kezdeményezzen. Ahhoz nem volt elég mersze.
-- Ennyit még én is meg tudok csinálni. Nem csípem az ilyen dolgokat, Crenshaw. Fontos emberekkel akaszkodik össze. Ezek közül bármelyikük kirúgathat engem. És, a francba, még Huanggal is összeakaszkodni. A francos elnökrõl van szó!
Crenshaw a férfire bámult, hagyta, hadd remegjen.
-- Addison, neked inkább tõlem kellene félned. Ezek az emberek túl elfoglaltak ahhoz, hogy észrevegyenek egy hozzád hasonló harmadrangú elektronzsokét. Úgyhogy csak csináld, amit mondok és nem lesz semmi baj.
Addison hátrált pár lépést.
-- Igenis, Crenshaw. Ahogy parancsolja. -- Nekihátrált a konzolnak és errõl hirtelen eszébe jutott, hogy a program még mindig fut. Leállította és kiemelte a gépbõl a chipet. Minden egyes mozdulata bizonytalan volt.
-- Látom, van még valami a nyelveden. Köpd csak ki -- Fárasztotta a fickó gerinctelensége.
-- Az a Verner fickó.
-- Verner.
-- Ja. Megölték, vagy nem?
-- Elbocsátották. Két héttel ezelõtt.
-- Ja, gondoltam. Hát, megnéztem néhány furcsa dolgot a Mátrixban. Tudja, azokat, amikrõl azt tartjuk, hogy MI. Találtunk egy feljegyzést az egyik legzavarosabb csomópontban arról, hogy az ikonja ott járt. Csak egyetlen csomópontban. Igazán különös.
-- Nem jelentetted?
-- A francba, persze hogy nem! Nem is kellett volna arra járnom.
-- Helyes.
Szóval Verner visszalopakodott a Renraku rendszerbe és az MI projekt körül szaglászott. Micsoda sumák kígyó! Crenshaw már abban a pillanatban tudta, hogy a kis seggfej csak gondot jelent, amikor Tsung bandája elrabolta õket. De senki nem hallgatott rá. Marushige szerint Verner egy senki volt. Sato szerint nem elég fontos ahhoz, hogy pazarolják rá az erõforrásaikat. Hát, lehet, hogy õket átrázta Verner, de Crenshawnak megvolt Verner jelszava. Az Addison által mondottakból világos, hogy nem tudta magával vinni az archológiából azt, amit akart. Bármi is legyen az. És ha a kis féreg elég ostoba ahhoz, hogy visszajöjjön, Crenshaw meg fogja szorongatni a heréit. Pedig már majdnem kezdte azt hinni, hogy a srác ártalmatlan.
-- Azt akarom, hogy felejtsd el a játszószobákat egy idõre. Nézegesd meg a rendszert akörül a csomópont körül, ahol Verner bejelentkezett. Minden szokatlanról tudni akarok. Mindenrõl. Te csak lejelented, amit találtál; nem próbálod meg értelmezgetni. Megértetted?
Addison szemei kikerekedtek és többször is nagyot nyelt egymás után, mielõtt bólintott volna. A kis féreg félt Crenshawtól, mint mindig. De ez jó félelem volt; ráveszi majd arra, hogy elvégezze a rá bízott munkát.

30
-- Soha nem maradtál még fent ilyen sokáig, nem igaz?
Sam összerezzent. Nem hallotta a férfi közeledõ lépteit, de az ormótlan páncélos zaja még alapjáraton is elnyomott minden hangot, ami halkabb volt a kiabálásnál.
A fenti mondat egy amerindián férfitõl származott, aki viszont tökéletes anglo ruhát viselt. Széles vállát és keskeny csípõjét napbarnított bõr fedte, mely a mellkasán annyira sötét volt a naptól, hogy szinte úgy tûnt, az izmait tölgyfából faragták. A körmei alatt éktelenkedõ piszok elütött a tenyerében és csuklójában csillogó rigó csatlakozóktól, valamint a halántékában ásítozó jackektõl.
-- Te vagy Csavar?
Sam bólintott.
A férfi elmosolyodott és kinyújtotta egyik kezét. Kézfogása kemény volt és a tenyerébe ágyazott indukciós blokk feldörzsölte egy kicsit Sam tenyerét. -- Cog azt mondta, még zöldfülû vagy. Josh Begay vagyok, késõi dineh leszármazott.
-- Navaho vagy? Elég távolra kerültél az otthonodtól.
Begay szemeit összevonta, mosolya komor arckifejezésbe ment át.
-- Okos fiú. Maradj is az, és ragaszkodj az udvarias beszélgetéshez.
A navaho hangjának csattanásából Sam kiérezte, hogy a fickó nyilvánvalóan érzékeny a származására. Ha napokat fognak együtt tölteni, akkor Sam jól teszi, ha igyekszik udvariasan viselkedni a rigóval. A páncélos biztosan jó téma lesz; a legtöbb rigót sokkal jobban érdekelték az általuk irányított gépek, mint az emberek. -- Ilyen tankokat még csak trideón láttam -- mondta elismerõen.
Begay megenyhült egy kicsit és Sam máris tudta, hogy megtalálta a helyes témát.
-- Ez egy kicsit más, mint azok a monstrumok, amik a cégháborúkban rohangálnak. Azokkal inkább villogni akarnak, meg félelmet kelteni; az jót tesz a megítélésüknek. Engem jobban érdekel a titokban maradás. A Viharmadár motorjai le vannak halkítva, ennek meg még plusz ECM-jei is vannak. A halkítás csökkenti ugyan egy kicsit a sebességet, de én inkább csöndes maradok, mint gyorsan tudjak rohanni. A V-madár pedig csöndes, mint a sír.
-- Csöndes? -- kiabálta Sam. Ez némileg abszurdnak tûnt. A tank motorjainak a raktárépület falai által visszavert robaja szinte megsüketítette. De még nyílt terepen is mérföldekrõl meg lehet hallani a közeledését.
-- Minden relatív. Egyetlen izmos masina sem lesz soha teljesen csöndes. Ezzel együtt nem kell röpcédulákat leszórni a szomszédos völgyben, hogy jön egy tank. De mire a tökfejek meghallják, hogy egy V-madár közeledik és mire kitalálják, merrõl, már rég elhúztam a csíkot.
-- Szavadon foglak.
A navaho nem szólt egy szót sem, csak Samre nézett. Sötétbarna szemeinek nyomása alatt Sam hamar kényelmetlenül érezte magát. -- Téged javasoltak.
Még mindig semmi válasz.
-- Cog azt mondja, te vagy a legjobb északnyugaton. Azt mondja, szerencsés vagyok, hogy éppen szabad voltál.
Begay hegyeset köpött a földre. -- Cog jó közvetítõ, de fehér nyelve van -- Sam értetlen tekintetére a navaho két ujját a szája elé tartotta. -- Villás, tudod.
Sam ideges nevetéssel értékelte a viccet és megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy a korábbi mosoly kezdett visszatérni Begay arcára.
-- Apóca, szerencsés vagy, hogy arra mész, amerre én is. Szerencsés vagy, hogy van még hely potyautasnak. Szerencsés vagy, hogy a városban senki nem tudja, mit kell a géppuskával csinálni és senki nem tudja, kivel dolgoznék szívesen össze. Szerencsés vagy, hogy van idõm megvárni, amíg összefutok egy ilyen pasival -- Megint köpött egyet. -- Csípem az ilyen szerencsét. Ragadós. Persze a szerencsének ehhez semmi köze. Az elérhetõségem pusztán a pénznek volt köszönhetõ. Úgy hallottam, nem is te fizeted. De vannak barátaid, akiknek van pénzük és ez is szerencse.
-- Mit értesz ezalatt? Azt hittem, a saját utamat járom.
-- Ó, hát azt is fogod. Cog azt mondja, valaki eléggé kedvel téged ahhoz, hogy kicsit felfrissítse a tiri határõrök beosztását és néhány régi ismerõsömet megkérje, legyenek máshol, amikor átcsúszunk a határon.
-- Tiren keresztül megyünk? Nem lenne egyszerûbb megkerülni és a Jút Tanácson átvágni?
-- A jút területet hagyd ki -- felelte röviden Begay. -- Azért ne aggódj. A Tiren javarészt nappal kelünk át és az elõre megbeszéltek szerint sima lesz az út. Aztán átkelünk a Sziklás hegységen ott, ahol a Szelis-Síd Tanács lenyúlik a sziú terület elé. Aztán átdübörgünk az Algonkín-Manitu Tanácson és már meg is érkeztünk Quebecbe. Mielõtt átvágunk a határon, megállunk felszerelésért a Dworshak rezervátumban. Aztán miután átkeltünk a régi kanadai határon, megint ledekkolunk egy kicsit Portage-La-Prairienél. Az utolsó megálló pedig Hearstnál lesz, nem sokkal azelõtt, hogy átkelünk a quebeci határon. És ha átjutottunk, kiteszlek és magadra hagylak.
-- Azt mondtad, hogy már megbíztak valamivel, úgyhogy nyilván van valami rakományod is. Mit viszel?
Begay köpött egyet.
-- Cog mondta, hogy kíváncsi típus vagy. Nem szerencsés túl sokat kérdezõsködni.
-- Vettem -- Sam megpróbált lefegyverzõ mosolyt küldeni az amerindián felé. -- Nem akarom elrontani a szerencsémet.
-- Cog azt is mondta, hogy van eszed.
Sam nem válaszolt és ez nyilván Begaynek is kedvére volt. A navaho néhány másodpercig még méregette Samet, aztán a vállára csapott.
-- Elég okos vagy ahhoz, hogy megtanulj néhány dolgot arról, hogyan kell kezelni a géppuskát egy tankos vadászatban?
-- Próbáld ki.
Begay fellendült a gép oldalára és majomügyességgel felmászott a rozsdás vaslépcsõkön és kiálló alkatrészeken. Sam lassabban követte. Imbolygó hátizsákjának súlya alatt nem nagyon mert néhány Begay által használt kapaszkodóval megbirkózni. Mire felért a tank tetejére, Begay már el is tûnt a tetõajtóban. Sam elõrelökte zsákját és utánamászott, de csak annyit ért el, hogy pisztolytáskája beleakadt a perembe. Kénytelen volt visszahúzódzkodni, hogy kiszabadítsa. A pisztolytáska és a benne lapuló Narcoject Lethe pisztoly mind Svindler búcsúajándékát képezte. A tünde eredetileg valami halálosabb fegyverre gondolt, de Sam ellenkezett. Így is elég furcsa volt, hogy fegyver lóg az oldalán. Az meg csak súlyosbította a dolgot, hogy a fegyver a saját tulajdonát képezte. A tank belsejében Begay megmutatta, hogyan kell bekötnie magát az irányzó ülésébe és elindított egy szimulációs programot, hogy Sa m érezze egy kicsit a kezelõszerveket. A számítógépes célokat könnyen lelõtte. Mint egy játékban.
Hart kibontotta a fekete esõkabátjának gallérjába rejtett kapucnit és a zsinórral a fejére húzta. Gyûlölte, hogy el fogja rontani a frizuráját, de jelen körülmények között a csuklya még egy láthatatlansági varázslatnál is jobb választásnak bizonyult. Nem akarta megzavarni a manafolyamot azzal, hogy elmondja a varázslatot. Egyedül lesz kettõ ellen és minden erejére szüksége volt. Lehet, hogy Verner csak egy puhány cégalkalmazott, de a másik pasas gyakorlott vadász és harci képességei ismeretlenek. Mint egész élete, ez is a kiszámított kockázat elvén alapult. San Fransiscóban viszonylag kevéssé volt ismerõs, így nem volt ideje minõségi fedezetrõl gondoskodni. A prédája éppen arra készült, hogy elhagyja a várost és ez azt jelentette, hogy gyorsan kellett cselekedni. Az egyedüli jó hír az volt, hogy már elintézte a tranzakciót a felszereléseit illetõen, amikor befutott a hír ellenfelei holl étérõl.
Kiválogatott néhány eszközt a válltáskájából, majd a táskát begyömöszölte egy rozsdás légkondicionáló berendezés alá. A keskeny tõrt az övébe dugta az egyik díszítésnek látszó mintázat alá. Az áldíszek valójában saját tervezésû dobócsillagok voltak. Felcsatolta a termografikus szemüveget és körülnézett vele a tetõn, hogy megbizonyosodjon mûködõképességükrõl. Elégedetten feltolta a homlokára, hogy szükség esetén gyorsan le tudja rántani. Kesztyûs kezeit végigfuttatta Beretta 70-esén és meggyõzõdött róla, hogy a gyári számot kiégették-e lézerrel, ahogy kérte. Beindította az önellenõrzést és elégedetten bólintott, amikor a világító LED-ekrõl megtudta, hogy a lézer célzófény tökéletesen mûködõképes, a hangtompító kilencvenhét százalékos hatékonysággal mûködik, a tár tele és az elsütõ billentyû ellenállása csak egyetlen dekagrammal kisebb, mint amilyet kért. A felszerelést szállító közvetítõ ben meg lehetett bízni; megjegyezte magának a fickót, hogy legyen kihez fordulnia felszerelésért, ha a jövõben is dolga lenne a városban. Az ellenõrzés végeztével a vállára vetette a Berettát. Ezzel a fegyverrel gyorsan és nyom nélkül el tudja végezni a feladatát. És ha felszívódott a környékrõl az egész csak a szokásos, piti utcai gyilkosságnak fog látszani.
Törökülésben leült a tetõn és összeszedte gondolatait. Nyugodt elmével belefogott a varázslatba. A megidézés hamar sikerrel járt. Elõször kellemetlen illat ütötte meg az orrát, aztán felbukkant az elsõ patkány. Az állat beleszimatolt a levegõbe, mintha kicsit zavarban lett volna, aztán közelebb csoszogott Harthoz. Éppen akkora volt, mint egy átlagos városi patkány. Megkerülte egyszer a nõt, aztán megállt elõtte és hátsó lábára támaszkodva felágaskodott. Örökké mozgó orrocskája izgatottan remegett.
Hart villámgyors mozdulattal kinyúlt és leszorította az állatot. Vasmarokkal stabilan tartotta a patkányt a nyaka mögött, bár az állat vinnyogott és hevesen rúgkapált. Hart másik kezének mutatóujjával megérintette az állat koponyáját hátul és halkan kántálni kezdte a varázslatot.
Aleph!
A figyelem jelei megérintették az elméjét.
Vedd az állat testét. Azt akarom, hogy odalent kémkedj.
Beleegyezést érzékelt és az állat abbahagyta a kapálódzást. Visszatette a földre. A patkány megint felágaskodott és az apró gombszemeiben megjelenõ váratlan intelligenciával Hartra bámult.
-- Nos, mire vársz?
A patkány vinnyogott egyet és elszaladt.
Hart behunyta a szemeit, hogy még jobban felfogja a patkány érzékszervei által szolgáltatott adatokat. Aleph szellem irányította most a patkányt, Hart pedig a szellemmel való kapcsolata segítségével mindent látott és hallott, amit a patkány. Ebben a városrészben a patkányok igazán gyakran elõfordultak, tehát nem kelthet gyanút.
Aleph hamar levezette a patkányt a raktárépület földszintjére. Az olajbûz minden mást elnyomott, az apró állatka sötéthez szokott szemei pedig azt a látványt mutatták, amit Hart a legkevésbé sem akart látni. A raktárépület üresen tátongott. Túl késõn érkezett.
-- Szameg!
A páncélos már elment. És vele együtt Verner is.
Elengedheted, Aleph. Utazni fogunk.
A szellem beleegyezése jeléül kiszállt a patkány testébõl, Hart pedig magára maradt a tetõn egy olyan bálhoz felöltözve, amirõl lekésett.

31
A Tiren keresztül vezetõ útjuk sima volt, ahogy azt Begay elõre megmondta. A határon való átkelés kivételével nappal utaztak, így Sam megcsodálhatta a mágikus segítséggel helyreállított erdõket. Gyönyörû ország terült el a szeme elõtt. A vizuális élményt Sam számára azonban megzavarta, hogy csak mágiával voltak képesek ilyenné tenni. Újabb olyan bizonyíték, amit legszívesebben letagadott volna. Sam félõ szeme nem annyira a gyönyörû, élettel teli növényzetet fürkészte, mint inkább a fák és bokrok árnyékait, mintha arra számítana, hogy ellenség rejtõzne alattuk. Vajon csak õ képzelte mindezt?
Begay közölte vele, hogy a nappali utazást gyakorlati szempontok tették indokolttá, melyeknek nem sok közük volt az esztétikához. Azt mondta, hogy nappal sokkal kevesebb vadállat aktív, mint éjszaka. Sam eltöprengett rajta, ugyan miféle vadállat árthat egy tanknak? Begay csak annyit mondott neki, hogy figyelje a célzóképernyõket, melyet Sam kitartóan meg is tett, annak ellenére, hogy adatjackje erõs használatától megint fejfájás gyötörte. Feszültség, gondolta. A mágiának ehhez semmi köze.
Amint elhagyták Tirt, váltottak és ezentúl éjszakánként haladtak elõre. -- Az infravörös jeleket nehezebb észrevenni -- mondta Begay --, de az infraképernyõ figyelése éppen olyan, mint bármely más képernyõ figyelése. Nem könnyû dolog sokáig csinálni. Az emberek elfáradnak és elfelejtik nézni a képernyõt. -- Sam elhitte neki. Végül is Begay volt a profi.
A valaha Idaho államként számon tartott területen csak egyszer akadtak össze egy szelis-sídi helikopterrel, de Begay még idejében el tudott rejtõzni az egyik kanyonban a Kígyó folyó mentén. Ezután felküldte a V-madár ultrakönnyû, távirányításos repülõgépét, hogy elõttük repülve minden esetleg árulkodó nyomot felderítsen. Aztán késõbb, amikor éppen a táborozáshoz készültek, Begay visszahívta a gépet, de az ellenõrzõpulton kiégett az egyik chip és a kis repülõ lezuhant a folyóparton. És bár a fél éjszakát azzal töltötték, hogy összeszedjék a roncsokat, Begay nem tágított. -- Túl drága játékszer -- mondta.
Hajnal körül lehetett, amikor megérkeztek a Dworshak Rezervátumban terpeszkedõ putrivárosba. Begay egy romos magtár felé fordította a Viharmadarat. A tank benyomakodott az épületbe és motorjai elhallgattak. Néhány arra kószáló bennszülött érdeklõdéssel figyelte a jelenetet.
Sam úgy vette észre, hogy a magtár belseje éles ellentétben állt a külsejével. A padló betonból készült és a falakat is valamiféle keményített habanyaggal erõsítették meg. Padok, szerszámok, jármûvek, dobozok és ládák hevertek szanaszét a jókora épület belsejében. A fejük fölött egy nehéz daru tartott egy motorra emlékeztetõ szerkezetet. A bentiek, javarészt orkok, behúzták a kapukat és elindultak a tank irányába. Sam még mindig azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja, mi is történik itt, amikor Begay felcsapta a pilótafülke fedelét és kikászálódott.
-- Töltsétek fel.
-- Ellenõrizzük le az olajszintet is? -- kérdezte az egyik koszos overallos ork.
-- Majd akkor bízok rád egy olajellenõrzést, ha olajmágnás leszek, Pufogó.
-- Túl kevés a hited, Begay.
-- Neked meg túl rövid a nívópálcád.
-- Valamibõl meg kell élni.
-- Rendezzétek le.
Sam úgy ítélte meg, ezek a mondatok már sokszor elhangzottak az ork és a rigó között. Õ is kimászott a tankból és látta, hogy azok ketten igazi jóbarátok módjára ráznak kezet. Begay intett neki, hogy menjen oda.
-- Csavar, bemutatom Pufogó Collinst, nyugat legjobb tankmûszerészét.
-- Második legjobb -- javította ki az ork. -- Ne higgy el mindent, amit az indusok dumánnak, haver. Willy Stein még mindig dolgozik a Cascade fiúknak. -- Collins kezet nyújtott Samnek. -- Örülök a talákkozásnak, Csavar.
Sam megfogta a bütykös kezet. Az volt az érzése, hogy Collins játszi könnyedséggel palacsintává lapíthatná a kezét. Vastag izomkötegei csak még tömzsibbé tették a metahumánt. A bemutatkozásnak vége volt, így az ork visszafordult a rigóhoz.
-- Igazi rumli van a jobboldali tárolórekeszbe.
-- A francba, ja. Leszállás közben kiégett egy chip.
-- A gépet még ma helyre tudom pofozni, de ami a chipet illeti... -- Collins megcsóválta a fejét. A szerviz fényei megcsillantak kopasz fején. -- Semmi ilyesmi nincs raktáron és ideki senki nem is bír ilyet szerzeni.
-- Szameg. Pedig kell az a madár. -- Begay a padlóra csulázott és tûnõdve bámulta a betonon csillag alakban szétterült köpetet.
-- Begay? -- Sam megvárta, amíg a navaho felnéz. -- Úgy vettem észre, a repülõnek kézi vezérlõi is voltak.
-- Ja. Kémgép volt korábban, a távirányítást én tettem bele. De benne hagytam a kézit is, mert hátha egyszer repülni támad kedvem.
Collins horkantott egyet.
-- Ezzel azt akarta mondani, hogy a gép vót a háccsó ajtó.
Begay rámordult az orkra, de csak úgy tessék-lássék. Sam rájött, hogy a kis repülõgép valóban menekülésre is szolgált és ez nyílt titok volt, csak a rigó akarta, hogy úgy tegyenek, mintha csak õ tudna róla.
-- Begay, én már repültem kisgépekkel. A régi Mitshubishi ornitopterem nagyjából olyan volt, mint a te géped. Azt hiszem, el tudom vezetni, ha légi támogatásra van szükséged.
-- Te folyton meglepsz, Csavar. Legközelebb majd azzal jössz, hogy mágus vagy, mi? -- Begay jót nevetett. -- Nem vagy boszorkány, ugye, Csavar? Mert ha az vagy, húzd el innen a csíkot.
Sam nem válaszolt. Szájának bal oldala ideges mosolyra húzódott. De szerencsére megmenekült a válaszadási kötelezettségtõl, mert Collins közbevágott:
-- Ha a fiú mágiás vóna, nem kellene veled utaznia, Begay.
-- Mér, mit tudsz te arról?
A két férfi nekiállt azon vitatkozni, hogy melyikõjük mennyit tud a mágiáról és a varázslókról. Samnek módjában állt elillanni mellõlük. Nem akart belefolyni a beszélgetésbe, mert a végén még oda lyukadnak ki, hogy Begay egy fához kötözve itt hagyja a vadonban. Sam ugyan nem tartotta magát varázslónak, de nem tudta, mi alapján ítél Begay. Észrevette volna a navaho, hogy Sam a professzortól kapott chipeket olvassa? Emiatt tette fel ezt az akár poénnak is értelmezhetõ kérdést? Magányosnak érezvén magát, Sam leült egy sötét sarokba és csöndesen figyelte, ahogy Collins emberei a tankon dolgoznak.
Boise ugyan a Szelis-Síd Tanácshoz tartozott, de másnak tûnt, mint a Hart által ismert tengerparti városok, ahol az északnyugati part törzseinek a befolyása erõsebb volt. Itt a fennsíkok törzsei uralták a terepet, így a hely leginkább a Jút Tanács városaira emlékeztetett. Ez nem is volt meglepõ, tekintettel arra, hogy a jút terület nem messze kezdõdött a Kígyó folyótól délre. Ez volt a környéken a legnagyobb település és remekül alkalmas arra, hogy egy a Kígyó folyó síkságán átkelõ tank beguruljon ide. Hart valószínû pihenõhelynek tartotta a várost, miután egyik utcai kapcsolata elkottyantotta, hogy a tank Quebecbe tart. Repülõjegyet pedig kis megvesztegetések árán sikerült szereznie, így jóval az áldozata elõtt ideérkezett.
Legalábbis így gondolta még idefelé jövet a repülõn. A boisei árnyvilág nem volt túl kiterjedt, de azért sikerült pár kapcsolatra szert tennie és elég információt begyûjtenie ahhoz, hogy rájöjjön: megint rosszul tippelt. Úgy tett, mintha egy páncélos vadászt keresne és közben kiderítette, hogy minden csöndes volt. Mindössze csak északon történt esemény, amikor elõzõ nap a Tanács egyik helikoptere arról számolt be, hogy egy tankot látott észak felé haladni a folyó mentén. A kanyonokban aztán elvesztette szem elõl a páncélost. Ez nem meglepõ. Bármelyik jó tanksofõr félre tud vezetni egy sima járõrt.
A tankot ugyan nem azonosították, de Hart eléggé biztos volt benne, hogy abban utazott Verner. A kapcsolata serényen munkához látott még ezzel a vékonyka történettel is, ami azt jelentette, hogy a mostani idõszakban nem nagyon ment az üzlet. Nem úgy tûnt, hogy sok más vadászat is folyamatban lenne és a titokzatos páncélos nagyjából a helyes irányba tartott. Verner más utakon is eljuthatott a céljához, így elvileg Hart nem mehetett biztosra, amikor valamelyik útvonalat el akarta állni. Viszont csak egyetlen út volt, amely a síkságon, vagyis nem nehéz terepen át vezetett. Ha Verner gyorsan akar Quebecbe jutni, ezt kell választania. Az is lehet persze, hogy az öltönyke számított arra, hogy megtámadják út közben, ezért valami kevésbé nyilvánvaló utat választott. Ha ez így lenne, akkor Verner sokkal agyafúrtabb fickó, mint azt Hart gondolná. Vagy a barátai azok. Vagy simán csak szerencséje v an.
A helikopter jelentése szerint a tank már túl messze járt északon ahhoz, hogy visszaforduljon és a Kígyó folyó síkságán keresztül vezetõ, alacsonyabb utat válassza. Ez azt jelentette, hogy a Sziklás hegységen fognak átkelni, valahol az elhagyatottabb országrészben. Arrafelé kevés a város és a falu, õk pedig valószínûleg ezt a keveset is el fogják kerülni. Hacsak nem akarnak messze északnak kerülni, a legvalószínûbb esetben Great Fallsnál lyukadnak ki majd sziú területre. Ebbõl kiindulva Hart is odautazott. Great Falls városnak mondta magát, de prérik, köves, elhagyatott területek vették körül. Hart nem kedvelte az ilyen terepet. De Verneréknek erre kell jönniük.
Hart saját maga akarta rendezni az ügyet, mivel õ volt a felelõs azért, hogy Verner még rohangált. Meg kellett volna bizonyosodnia róla, hogy a tündék õt is elintézték a többiekkel együtt. Most sem remélhette, hogy egyedül végezhet a fiúval. Tessien sokkal jobb volt ilyen vad terepen, mint õ. És Hart azt akarta, hogy Vernert nyírják ki, mielõtt még civilizált területre érne.
Megállt egy nyilvános telekom elõtt, becsúsztatott egy hitelkártyát és bepötyögött egy számot. Várt, amíg létrejött a kapcsolat és a vonal túlsó végén a hang megismételte a telekom kód utolsó négy számjegyét.
-- Jenny, intézd el, hogy sovány barátunkkal messze északon találkozzak.
-- Meglesz, fõnök.
A Viharmadár mintha összekuporodott volna a földön. Egy darabig csöndesen pihent, miközben Begay körbejárta a jármû oldalán éktelenkedõ megfeketedett heget. A navaho folyamatosan káromkodott, miközben serényen dolgozott, hogy helyrehozza az áramkörökben okozott kárt.
-- Miért nem inkább rózsaszínekkel futottunk össze idekint? Azok a tökfejek indiánabbak akarnak lenni az indiánoknál a kibaszott nyilaikkal. Bezzeg most meg sem bírták volna karcolni a V-madarat. De nem. Valami elveszett, rohadék vadmacska õrjáratba kellet belerohannunk. A rohadt életbe, ebben így nincsen semmi szépség.
-- Vadmacskák?
-- Különleges sziú erõk. -- Begay elfordította fejét a tanktól és köpött egyet. -- Jármûelhárító rakétákkal együtt. Rakétákkal! Miféle egéragyú idióta szerel fel rakétákkal egy hegyek közötti õrjáratot?!
-- Talán valaki páncélosok után kutatott?
-- Én nem mondtam el nekik, hogy jövünk.
-- Én sem.
Sam átnyújtott egy vizeskannát a rigónak. Begay nagyot húzott a vízbõl, megint köpött egyet és visszaadta Samnek a kannát.
-- Gyönyörû volt, ahogy a porba zavartad azt a Hummert. Sokkal jobb lövés volt, mint amit kinéztem volna belõled.
Sam egyetlen vállrándítással lerázta magáról a dicsõséget.
-- De egyszerûbb lett volna szarrá lõni a Hummert, fiú.
Sam ismét csak megvonta a vállát. Nem akarta elmondani Begaynek, hogy valósággal megdermedt, amikor a célkereszt ráállt a sziú harci gépre. Egyszerûen nem volt képes meghúzni a ravaszt. A könnyû páncélzatú repülõ könnyedén túlmanõverezhette volna a normális állapotban gyorsabb tankot, de semmi sem védte a tank ágyúi ellen. A sziúk nagyon ügyesen üldözték a páncélost és nem lett volna szép dolog megölni õket. A vadmacskák a munkájukat végezték; Sam és Begay behatolók voltak. A tank gépágyúját nem géllövedékekkel töltötték meg, így Samnek valami más módot kellett találnia, hogy lerázza õket. Egyedül csak annyit tehetett, hogy elzárja az útjukat, ennek pedig az egyetlen módja az volt, hogy eléjük dönt egy fát. Szinte lenyûgözte, milyen könnyedén kettéfûrészelték a gépágyú csövébõl kirepülõ lövedékek a faóriás törzsét. Ha Begay azt hiszi, hogy Sam szórakozásból lõtt így, hadd higgye. Azért Sam remélte, hogy a vadmacskák nem sérültek meg túlzottan, amikor Hummerjük lezuhant.
Begay ismét magára hagyta Samet és visszament, hogy befejezze a javításokat.
Sam feje hasogatott a gép célzórendszerével való összekapcsolódás miatt. Úgy tûnt, teljesen mindegy miféle technológiához csatlakozott hozzá, a feje mindig megfájdult és mindig felkavarodott egy kicsit a gyomra is. Ez utóbbi persze lehet, hogy az üldözés miatt volt. Sam remélte, hogy igen.
Overalljának zsebeit lehúzta a professzor által adott chipek súlya. Néhányat átolvasott ugyan a tank számítógépén, de ez nem nagyon nyugtatta meg az elméjét. Csak ideges lett tõle és még egyetlen gyakorlatot sem próbált meg. A gépi interfészek okozta ismerõs fejfájás sokkal kényelmesebbnek bizonyult; azt megértette, vagy legalábbis azt hitte, hogy érti. Értelmesebb és sokkal valóságosabb volt, mint a professzor szövege a mágiáról.
-- Bekötöztük a kicsikét -- jelentette ki végül Begay és elpakolta a szerszámokat.
-- Nagyszerû. Akkor a sötétben indulunk tovább?
-- Nem várhatunk addig. Gyorsnak kell lennünk, amíg ki nem érünk sziú területrõl. Azok a vadmacskák biztosan hazaszóltak és a nyakunkra küldik a fél sziú hadsereget. Sziú területen csak úgy lehet biztonságosan átkelni, ha nem vesz észre senki, de errõl már lekéstünk. -- Begay végignézett a tájon. -- Északnak megyünk. Az a legrövidebb kivezetõ út. Összességében persze hosszabb, de egészségesebb, mert több rejtekhelyet nyújt. Még mindig repülni akarsz a kis géppel?
Sam felnézett. Ez azt jelentette, hogy megint be kell csatlakoznia egy számítógépbe.
-- Ha úgy gondolod, hogy az segít.
-- A légifigyelés sosem árt. Ha kiérünk a vadabb terepre, nem vesztegethetjük azzal az idõt, hogy zsákutcában végzõdõ kanyonokba hajtunk be.
-- Akkor induljunk.
Perceken belül úton voltak. Sam egyelõre még mindig az irányzó székében ült, mert Begay még nem akarta felküldeni a repülõt. A Viharmadár beledübörgött az alkonyatba.
Hart csak ült és a sziú katonai adókon folyó beszélgetéseket hallgatta. Civilek számára persze tilos volt olyan vevõkészüléket birtokolni a Tanács területén belül, amivel le lehetett hallgatni ezeket a csatornákat. Emiatt Hart nem aggódott nagyon; a sziúk országában már puszta jelenléte is bûnténynek számított, mivel nem rendelkezett érvényes belépési engedéllyel. Amikor a tolmácsgéptõl megtudta, mirõl beszélgetnek a sziú katonák, elmosolyodott. Ezúttal jól tippelt. Csak néhány órányi távolságra volt a prédájától és a pozíciójából könnyen támadhatott. És ha Tessient is jó helyre küldte ki járõrözni, annyi kalamajka után végre elintézhetik ezt a Vernert.

32
Samet kutyaugatáshoz hasonló hang zökkentette ki a repülés keltette ábrándozásából. Valósággal nyitott szemmel álmodott, annyira könnyen kezelhetõ volt a kis Sas gép. A repülõ ugyan lassabbnak és lustábbnak bizonyult, mint azok az egyszárnyúak, amiket még Japánban vezetett, de a tank bezártsága után egészen új élményt jelentett a tiszta égbolt. Szépen elálmodozhatott, mert képtelen volt megmondani, hogy a zaj a rádióból jött-e. Gyorsan lepillantott a kommunikációs panelre, de nem jelezte fény, hogy a Viharmadár felé nyitva lenne bármilyen kommunikációs csatorna. Akkor a zaj nyilván valami véletlen rádiózavar lehetett.
A navigációs képernyõre nézett. Észrevette, hogy egy kicsit letért a tervezett útvonalról, ezért finoman bedöntötte a Sast és korrigálta a hibát. A késõdélutáni égbolt vakító kékséggel ragyogott, csak néhol tarkították itt-ott fehér felhõpamacsok. A messzeségben egy viharfelhõ tornyosult pelyhes társai fölé. Odalent a táj szürke-barna mintás szõnyegként terült el, melyet pár helyen zöld foltok pettyeztek.
A felhõk résein lepillantva a Viharmadarat pontosan ugyanott találta, ahol annak lennie kellett. A tank árnyéka összevissza ugrált, amint Begay elhaladt a kisebb terepegyenetlenségek mellett. A V-madár ugyan gyorsabban is haladhatott volna, de ehhez magasabbra kellett volna emelkednie, ez pedig azzal járt volna, hogy magára vonja az ellenséges rakéták figyelmét. Az Sas alakja olyan volt, hogy észrevétlenül surranjon az égen, a tank viszont tömegénél fogva szinte elkerülhetetlenül megjelent volna a radaron, ha bizonyos magasságnál feljebb emelkedik. Az észrevétlen haladás pedig nagyon fontos volt a Sziú Tanács területén belül.
Sam viszont azonnal rakétákra gondolt, amikor észrevette, hogy egy másik árnyék suhan a földön. Karcsú, gyorsan mozgó árnyék. Az árnyék formája gyorsabban változott, mint azt a terep engedte volna. A rejtély azonnal megoldódott, amikor Sam felismerte, hogy az árnyék egy csapkodó szárnyú valamitõl származik. Kinagyította a képernyõn a közeledõ lényt és félelmei máris beigazolódtak.
Sam végtagjai szinte megdermedtek, ezzel egy idõben homlokán izzadtságcseppek jelentek meg. Az árnyék egy sárkányhoz tartozott. Sam dermedten figyelte, amint a sárkány elhalad egy bölénycsorda fölött, de rá sem hederít az állatokra. Ami a bölényeket illeti, a vezérbölény persze gyorsan elhatározta, hogy jobb lenne inkább máshol lenniük. De ha a sárkány nem vadászott, akkor mi a fenét keresett errefelé? Sam úgy vélte, tudja a választ.
-- V-madár -- szólalt meg, miután bekapcsolta a rádiót. -- Egy sárkány halad feléd elfogó pályán. Relatív két óra irányában.
-- Ismételd meg. Egy micsoda?
-- Egy sárkány.
-- Vettem -- felelte nyugodtan Begay. A Viharmadár megremegett és máris más irányt vett.
Hamarosan ki kellett derülnie, hogy a szörnyeteg valóban feléjük tart-e. Sam erõsen imádkozott, de hamarosan látta, hogy a sárkány is irányt változtatott, hogy továbbra is elfogó pályán maradjon. Begaynek Sam csak ennyit mondott:
-- Még mindig követ.
-- Vettem. Akkor elég ronda lesz. Küldj egy fotót a tereprõl, aztán emelkedj magasra és tartsd nyitva a szemed. Tudni akarom, hogy más is beszáll-e a játékba.
Lehet, hogy Sam halálosan félt. Begay viszont meg sem rezdült a sárkány nevének hallatán, még annyira sem, mint amikor rájuk rontottak a sziú vadmacskák. Az önbizalma talán azon alapult, hogy tudta, mire számíthat. Ha így volt, Sam a lehetõ legtöbb idõt akarta biztosítani a számára. Villámgyorsan beütötte a megfelelõ utasításokat a Sas számítógépébe és a terep adatai pillanatokkal késõbb már meg is jelentek a tank navigációs képernyõjén. Begay így kiválaszthatta a legjobb pontot hívatlan látogatója fogadására.
Begay ismerte gépét, annak képességeit és korlátait. Ugyan miért ne lenne magabiztos? A sárkány ugyan félelmetes szörnyeteg, de mégiscsak egy állat. És miféle állat szállhatna szembe akár egy Viharmadárhoz hasonló, könnyû páncélzatú tankkal is? A szörnynek a V-madáréhoz hasonló réteges páncélzattal kellene rendelkeznie, hogy túlélje a 20 mm-es gépágyúlövedékeket és akkor még nem is említettük a nehéz páncélosok elleni harcra tervezett rakétákat. Minden bizonnyal rövid harcra kell számítani.
Sam Begay-jel folytatott rövid beszélgetésükbõl azt hámozta ki, hogy a rigó a lehetõ leghamarabb el akarja intézni a dolgot. Nemcsak azért, hogy ne hívja fel magára feleslegesen a figyelmet, de azért is, hogy minél kevesebb lõszert használjon el, az ugyanis csökkenti a profitját.
A tank kiemelkedett a völgybõl, átlebegett a hegygerinc fölött és behúzódott egy másik völgybe, mely egy szélesebb síkságra nyílt. Siettében port és kavicsot vert fel a földrõl. Amikor kiért a síkságra, megtorpant és sokkal lassabban elindult visszafelé, a gerinc felé. Tornya mereven arra a pontra szegezõdött, ahonnan a sárkány felbukkanását várta.
A Viharmadár gépágyúlövedékei feltépték a földet ott, ahol a sárkány végül kidugta a fejét. A bestia gyorsan lebukott és sértetlen maradt. Utána kilendült a fedezék mögül és nyílként száguldott a tank felé.
-- Francba, de gyors a rohadék -- kommentálta a látottakat meglepett hangon Begay. Sam fentrõl jól látta, ahogy a narancs színû nyomjelzõ lövedékek üldözõbe veszik a vadul cikázó alakot.
A sárkány lángcsóvát lövellt a szájából, amikor elsuhant a tank mellett, de célt tévesztett és a talajt találta el elõtte. A növényzet megfeketedett és savanyú füst szállt fel. A sárkány szemmel láthatóan nem szívesen maradt a tank közelében. Narancsszínû nyomjelzõ lövedékek zúgtak utána, ahogy távolodott.
Sam magasan lévõ helyzetébõl nézve mozgolódást vett észre a földön, pár tucat méternyire a tank elõtt. Kisebb földhalmok jelentek meg, mintha álcázott ellenséges katonák bújtak volna elõ álcájuk mögül. De nemsokára jól látszott, hogy maga a talaj mozog. A kövek és földrögök maguktól egy középsõ, nagyobb halom felé mozogtak, mely így lassan kimagasodott a talajszintbõl és falként feltornyosulva elállta a tank útját. És mielõtt Sam figyelmeztetni tudta volna Begayt, a páncélos belerohant a különös akadályba.
A magasba nem hallatszottak fel a hangok, így Sam csak elképzelni tudta a fémes nyikorgást és recsegést, ahogy a gyorsan mozgó fémtömeg találkozott a föld- és kavicshalommal. Attól félt, hogy a por és törmelék esetleg megrongálhatja a hûtõventillátorokat. Félelme csak erõsödött, amikor látta, hogy a V-madár oldalán lévõ nyílásokat védõ redõnyök mögül fémrepeszek robbantak ki. A tank újabb tíz vagy húsz méternyit rohant elõre, de a kavargó portömeg követte. Ökölnyi kõdarabok záporoztak a jármû oldalán, lepattantak, majd õrült darazsak gyanánt ismét nekicsapódtak. Sam a mesterséges vihar miatt alig látta a lassuló tankot.
-- Hogy a francba lehet egy porfelhõvel megküzdeni?
Sam úgy vélte, a kérdés nem neki szólt. Egyébként sem volt semmi ötlete. Aztán észrevett valamit. -- A kavicsfelhõ csak öt méter magas.
-- Helyes -- A rigó csak ennyit válaszolt, Sam mégis látta, hogy megértette a célzást, ugyanis a Viharmadár a lefelé fordított lökhajtómûve által gerjesztett forró levegõoszlop tetején ülve emelkedni kezdett. A hajtómû által keltett vihar újabb földrögöket vert fel, melyek hozzácsapódtak a tomboló tömeghez. Elõször úgy festett, Begay húzása csak rontott a helyzeten, mivel a vihar a tankkal együtt emelkedett. Aztán fokozatosan lecsúszott a tankról és ellapult a talajon, mintha a különös kavargás valamilyen módon csak a földhöz kötõdne. Mire a tank tíz méternyire emelkedett, már teljesen maga alatt hagyta a pusztító tömeget. Csak a tank hátán maradtak kavicsok és homokfoltok, de lassan ezek is lecsúsztak a gyorsan emelkedõ páncélosról.
Aztán váratlanul lángoszlop csapott ki alulról és végignyalta a tank hasát. A már amúgy is forró fúvócsövek titánium ötvözete most végképp elérte az olvadáspontját. A sárkány egészen váratlan szögbõl támadott. A Viharmadár tolóerõ-irányító lemezei meggörbültek és részben összeolvadtak, minek következtében a tank oldalt lendült és veszített a magasságából. A jobb oldali fúvószelepek egy pillanatra kinyíltak, hogy balra lökjék a tankot, majd becsukódtak, amikor a fõturbinák tolóereje hátra irányult. Ezzel Begaynek sikerült elérnie, hogy a zuhanás finom ívû siklássá szelídüljön, amit már tudott irányítani. Tömör, fekete füst gomolygott a Viharmadár alsó fertályából, de a gépágyú máris körbepördült és tüzet nyitott a sárkányra. A szörnyeteg félreröppent és eltûnt szem elõl.
A Viharmadár imbolyogva repült tovább. Belefúródott a hegygerinc tetejébe, átvágta rajta a földet és a túloldali lejtõn remegve megállt. Sam csak csodálni tudta Begay képességeit, amivel sikerült úgy beállítania a megfelelõ tolóerõvektorokat, hogy a páncélos irányítható maradjon.
-- Hol van? Hol van? -- süvöltött Begay hangja a rádióból.
-- Jól vagy?
-- Hol az a rohadt gyík?
-- Nem látom sehol. Biztosan leszállt a földre.
-- Francba!
-- Jól vagy?
-- Én? Remekül. Az optikákat addig vágta a homok, amíg tönkrementek, a hûtõrendszer beszart és nem tudok felemelkedni. Köszönöm kérdését, jól vagyok. Hol az a kibaszott sárkány? Lenyúzom a bõrét!
Sam körülnézett és észrevette, hogy a sárkány a levegõben körözött, majd elindult a völgy felé, ahol a páncélos pihegett. Mindezt gyorsan elmondta Begaynek.
-- Vettem.
Sam maximális nagyításra kapcsolta a képernyõjét és látta, hogy a tank jobb oldalán félrecsusszannak a fegyvertárat védõ fémlemezek. Ha Begay föld-levegõ rakétát akar kilõni, akkor nem viccel. A rigó korábban már elmondta Samnek, hogy az ilyen rakétákat rettentõ nehezen lehetett csak beszerezni. Az olyan alkalmakra tartogatta, amikor élet vagy halál függött egyetlen gyors találattól.
A sárkány megkerült egy kõoszlopot és a tank felé iramodott. Gyorsasága meglepte Samet, de Begay már cselekedett is és a rakéta tüzes csóvát húzva maga után kiröppent a kígyó irányába. A szörnyeteg hosszú kígyónyaka meggörbült, hogy félrehajoljon a közeledõ rakéta elõl, de csak részben járt sikerrel. Hatalmas tollak szóródtak szét a levegõben, amikor a rakéta végigsúrolta és kicsit megpörkölte a lény nyakát. A sárkány hátratekerte a fejét, hogy szemmel tudja tartani a célpontjához lusta ívben visszakanyarodó rakétát.
A bestia figyelmének pillanatnyi elterelõdése elég volt Begaynek. A gépágyú narancsszínû lövedékei végignyalták a szörnyeteg nyakát, tépett tollakat és vért szórva szerteszét. A sárkány villámgyorsan a földre bukott egy kisebb domb mögé, hogy legalább a nyomjelzõ lövedékektõl védve legyen. Sam a látottak alapján úgy ítélte meg, hogy a lény még messze volt attól, hogy elpusztuljon. Amikor a földre zuttyant, izmos lábai elõbújtak és vadul hátrarúgtak, hogy a lény ismét a levegõbe tudja lökni magát.
A rakéta közben befejezte a fordulót és ismét rárontott áldozatára. Samet meglepte, hogy a sárkány egyenesen feléje tart. Megõrült volna a fájdalomtól? De mielõtt összetalálkoztak volna, a szörnyeteg lángtengert lehelt a rakétára és ezzel egyidejûleg vadul oldalra vetette magát. A rakéta elsuhant mellette és másodszor is megpörkölte a nyakát. De célkeresõ és irányító rendszere szétolvadt, így lusta ívet leírva a földbe csapódott. Robbanófeje felrobbant. Hatalmas földgejzír röppent az ég felé nyomában.
-- Elkapta? -- kérdezte Begay.
-- Nem.
-- Szameg.
A sárkány élesen megfordult, átsiklott a hegygerincen és a tank felé tartott. Túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy Sam figyelmeztetni tudja Begayt, de a rigó számított erre a húzásra. Amint a sárkány kibukkant a gerinc mögül, tüzet nyitott. Ezúttal a nagy ágyút is használta. Azt ugyan nem a sárkány fürgeségû légi célok ellen tervezték, de ha véletlenül találna, egyetlen lövedék is elég ahhoz, hogy hamburgert csináljon a szörnybõl. Sajnos a sárkány nem adott erre esélyt. Valóságos légibalettet mutatott be, úgy kerülgette a felé záporozó lövedékeket. Berontott a gépágyú csöve alá és mielõtt Begay bekapcsolhatta volna a közvetlen közeli személyelhárító rendszert, lehajolt és egyik karmos lábával belerúgott az ágyútoronyba. A sárkány irtóztató ereje megdöntötte a tankot, így a jármû saját turbinái lökték neki a páncélost a hegyoldalnak.
A sárkány meglebegtette szárnyait és fölemelkedett. Szárnycsapásai elsöpörték a felszálló porfelhõt. Sam látta, hogy a Viharmadarat félig maga alá temette egy kisebb hegyomlás és a motortérbõl piszkosszürke füst és gõzfelhõk szálltak fel. A gépágyú megsemmisült.
-- Begay! Begay!
Egy pillanatig a rádió üresen sercegett. Aztán megszólalt a rigó is. Hangja rövid, lihegõ löketekben szólt: -- Tûnj innen, Csavar. Ha közel kerülsz a döghöz, neked annyi.
-- Én majd elterelem a figyelmét, te meg lelövöd.
-- Ne marhulj. -- A rigó hangját elnyomta egy hirtelen köhögésroham. -- A fegyverek megsemmisültek. Örülj, hogy te odakint vagy. Béke veled, Csavar.
A kígyó ismét megjelent. Kiterjesztett szárnyakkal hevesen lefékezett a tank elõtt. Nyakát S-alakban meghajlította és kitátott állkapcsából lángnyelvek robajlottak elõ.
Sam úgy vélte, Begay még mindig védve van az ilyesfajta támadás ellen. Biztosan hallaná a rigó üvöltését, ha az megégett volna. Hallaná? Lenézett és látta, hogy a rádiókapcsolatot jelzõ kis lámpa már nem világít.
Odalent a lángok megtalálták az üzemanyagtartály egyik repedését. A tank oldala darabokra robbant. Hatalmas, olajosan kormos szélû tûzlabda emelkedett az égnek.
A kígyó meglengette szárnyait és a levegõbe emelkedett. Lustán körözve szemlélte a pusztítást. Sam felismerte. Tessien volt az, a Harttal dolgozó tollas kígyó. Bizonyára Drake küldte. Drake számlájára újabb halál került fel.
Látván, hogy a sárkány mit mûvelt a tankkal, Samnek fikarcnyi kétsége sem maradt afelõl, hogy mi történne, ha a lény észrevenné a Sast. Bedöntötte hát gépét és egy termik segítségével jó magasra emelkedett. Minél távolabb a mészárlás színhelyétõl.

33
Eltelt egy óra. Sam már biztosan tudta, hogy Tessien nem követi. A kis Sas gép még mindig északnak tartott. A sziklás terep lassan átment préribe. Nem a helyes irányba tartott, de takarékoskodnia kellett az üzemanyaggal. A lehetõ legmesszebbre kellett jutnia, így, mivel a gép hatótávolsága meglehetõsen kicsi volt, Sam minden szelet és termiket kihasznált, hogy a lehetõ legtöbbet tudjon motor nélkül siklani. Közben szüntelenül a földet leste, hogy olyan helyen szálljon le, ahol rendelkezésére áll más közlekedési eszköz is. Máskülönben ugyanis gyalogolnia kellett volna a földetérés után. Az egyetlen jó hír az volt, hogy már kijutott a sziúk országából.
Mostanra már rettenetesen elfáradt, feje pedig hasogatott az Sas számítógépével való kapcsolattartástól. Pihenni akart, elnyúlni valahol békében és lehunyni a szemeit egy idõre. A kicsinyke gép szûk pilótaülésében nem nagyon lehetett pihenni, de legalább a vezetés terheit levette a válláról a robotpilóta. Utasította az Sas számítógépét, hogy a lehetõ legtöbbet haladjon siklórepülésben és használja ki a termikeket, valamint hogy azonnal figyelmeztesse Samet, ha a szélirány jelentõsen módosul. Nem bízott abban, hogy a gép akkor is ki tudná számítani az optimális pályát, ha megváltozik a szélirány. Miután ezzel végzett, végre kihúzhatta halántékából a csatlakozót. És annyira fáradt volt, hogy még a szûk kabinban kucorogva is elaludt. És álmodott is.
A pokol sötétjében sétált. Mindkét oldalán a távoli messzeségbe nyúló, fekete falak magasodtak föléje. Tudatának peremén egy hang kopogott ismétlõdõ rendszerességgel. Távoli óra, vagy netán szívverés? Hûvös érintést érzett a hátán, de amikor megfordult és kinyújtotta a kezét, nem talált semmit. De amikor abba az irányba akart lépni, nem tudta megmozdítani a lábát. Néhány lépést tett hátrafelé és ismét megállt. Az érintés ismét jelentkezett, de megint nem tudott feléje indulni. Újabb néhány lépés abba az irányba, amelybe lehetett, majd újabb próbálkozás visszafelé. Megint ugyanaz. Megvonta a vállát és továbbment hát arra, amerre tudott.
Egy darabig gyalogolt. Néha megbotlott dolgokban, amik azonnal köddé foszlottak, amint megérintette õket. Összekarmolt lábszárakkal haladt elõre. Felgyorsított, amikor halvány fényt pillantott meg elöl. Amint közelebb ért, a fényfolt egy arc alakját vette fel. Janice? Talán nem. Hanae? Nem lehetett benne biztos. De tudnia kellett, hogy ki az, ezért rohanni kezdett a kép felé.
Aztán valamiben megbotlott és majdnem hasra esett. Lenézett és bilincseket látott a bokáján. Mindkét fémgyûrûre nehéz fémláncot erõsítettek. A láncok belenyúltak a messzeségbe. Közelebb hajolt és észrevette, hogy a fémre apró szövetcímke van erõsítve. Elolvasta a feliratot: "Kizárólag Samuel Verner számára." Felnevetett. Olyan röhejes volt, hogy névjegyet akasztanak egy láncra.
Nem örült neki, hogy megbilincselték és bosszúsága hamar õrjöngõ haragba csapott át. Kinek volt joga ahhoz, hogy megbilincselje õt? Megvizsgálta a bilincseket, de nem talált rajtuk zárat. Vadul megrángatta õket, de azok keményen, mozdíthatatlanul tapadtak a bokájára. Ököllel rájuk csapott. Valami szerszámra lett volna szüksége, hogy megszabaduljon tõlük. Mérgében felüvöltött.
A környezõ sötétségben valahol válaszképpen felvonyított egy kutya. Nem, a hang túl vad és magányos volt, nem származhatott kutyától. A prérin járt; bizonyára egy kojot lesz az. A panaszos hang hívogatott... hívogatott. Õt hívta volna? Nem, az nem lehet. Hívogatott...
Mennydörgés rázta meg az égboltot és Sam felébredt. Gyorsan a mûszerfalra pillantott és azt látta rajta, amit a legkevésbé sem akart látni. Délnyugatra viharfront borította az eget. A vihar túl magas volt ahhoz, hogy fölé tudjon emelkedni és a front túl gyorsan közelített ahhoz, hogy el tudjon menekülni elõle. Annyit meg tudott a Sasról, hogy a pöttöm gép nem élné túl a viharos szelek támadását.
Kikapcsolta hát a robotpilótát és lefelé billentette az Sas orrát. Kelletlenül végignézett a lent elterülõ prérin és leszállóhelyet keresett. Hamarabb sétálnia kell, mint azt gondolta volna.
A Sas gyorsan süllyedt. Sam kiszúrt egy apró falucskát, de már túl késõn. Ha abba az irányba fordítaná a gépét, biztosan belekerülne a viharba. A füves talaj sebes tempóban rohant a gép hasa alatt. Sam kezdte megbánni, hogy túlrepült a kis falun, de már nem volt más választása. Az idõ gyorsan szaladt elõre.
A hátulról fújó szél erõsebbé vált és arra kényszerítette, hogy csökkentsen a leszállás meredekségén, ha nem akar orra bukni. Arra gondolt, hogy be kéne csatlakoznia; a szenzorok adatait így közvetlenül tudná érzékelni és ez talán elég elõnyt jelentene. A Sas megremegett, amikor a vihar elsõ széllöketei elérték a gépet. Sam tudta, hogy már döntés született. Nem merte levenni kezét a botkormányról. Néhány másodperccel késõbb kopogó esõcseppek jelezték a vihar megérkeztét.
Sam keményen küzdött a bukdácsoló Sassal és azon igyekezett, hogy biztonságosan a földre tegye, mielõtt a vihar teljes erõvel rájuk ront. Siklási sebessége megnõtt, ahogy a szelek a hátukra vették. A préri eltûnt alulról és sötétség borult a tájra, mintha csak az elõbbi álmában járna.
Miközben a Sas elõrelendült, különös alakzatok bukkantak fel és suhantak el Sam mellett. Vadul harcolt a rakoncátlankodó botkormánnyal és közben látta, hogy a villámok hasító fénye által megvilágított, különös formák legtöbbjét a szél faragta ki a sziklákból. De a vihar sûrûsödõ sötétsége más, szinte élõ formákat is takart. Görbe hátú óriások és más szörnylények nyúltak ki a viharfalból, hogy összetörjék könnyû repülõgépét. A Sas vadul jobbra lendült. Sam tehetetlenül szemlélte, amint a szél letépte a jobb oldali szárny végét. A hegyes alkatrészdarab eltûnt a sötétben. Egy újabb széllökés felkapta a gép orrát, majd vad spirálba nyomta. A gép hátsó szárnya meggörbült és leszakadt. A Sas a vihar tehetetlen játékszerévé vált. A gép burkolatát letépte egy sziklaorom, a Sas megmaradt része pedig háromszor bukfencezett, mielõtt nekiroppant volna a sziklás talajnak. Sam nem érzékelte a bukfenc ezést; már az elsõ rázkódásnál beverte a fejét és elvesztette eszméletét.
Sajgó testét meleg zápor keltette ismét életre. Eddig túlélte a leszállást. Kezével megtapogatta magát ott, ahonnan a legnagyobb fájdalmat érezte és ragacsos masszát tapintott. A villámok fényében látta, hogy a keze csurom vér. Agyrázkódást is szenvedett vajon? Kábultan bámulta kezét, melyrõl a vastag sugárban ömlõ esõ lassan lemosta a vért.
A szinte egybefolyó villámok kellõképpen megvilágították a tájat. A haragos, fehér fények elmosták a mélység érzetét, de Sam úgy ítélte meg, hogy síkságot lát. Tekergetni kezdte a fejét és hamar ráeszmélt, hogy csak a bal szemével lát. A jobb szeme vagy annyira feldagadt, hogy nem bírta kinyitni vagy a belefolyt vér miatt nem látott. Legalábbis Sam ezt remélte. Ahhoz nem volt elég mersze, hogy odanyúljon és megtapintsa, egyáltalán megvan-e még a szeme.
Újabb éles fájdalom nyilallt belé, ezúttal az oldala felõl. Ezt már meg merte vizsgálni. Nyitott tenyérrel végigsimított az oldalán és kiderítette, hogy az oldalát végighasította az Sas törzsébõl kiálló egyik éles alkatrész. Arca eltorzult a fájdalomtól, amikor megérintette a sebet és elhányta magát. A görcsös gyomorösszerándulások újabb, éles fájdalmakat hoztak.
Aztán a gép roncsai mellett állt és a pusztítást szemlélte. Nem emlékezett rá, hogy kimászott volna, de nem is baj. Csak fájdalmas kínszenvedés lett volna és így állva is épp eléggé sajgott a teste. Hátralépett egyet és a lába megcsúszott a vastag, csúszós sárban. Hanyatt vágódott.
Fájdalom nyilallt bele, amint csúszni kezdett lefelé a sáron parton az alant hömpölygõ víztömeg felé, mely még a viharnál is félelmetesebb látványt nyújtott. Megkapaszkodott egy kiálló földhányásban. Odalent tombolt a vízözön ott, ahol percekkel -- vagy órákkal? -- azelõtt csak száraz préri volt. Sam azonban csak átmenetileg könnyebbülhetett meg, mert máris érezte, hogy a föld megindul alatta; testének súlyos becsapódása meggyengítette a földhányást.
Félelem markolta össze a gyomrát. Felpattant és kétségbeesetten mászni kezdett fölfelé. Elméjének egy elkülönített része tudatta vele, hogy amúgy iszonyú fájdalmakat érez és vér folyik a sárra alatta. Sam minden megtett három méter után vagy kettõt visszacsúszott, de nem hagyta abba a mászást. Egy kicsit elalélt, de az alul tomboló, haragos áradat további erõfeszítésekre ösztökélte.
Már majdnem visszamászott a roncsig, amikor a lába szilárd, sziklás talajt tapintott az iszap alatt. Hozzásimult a biztonságos, stabil sziklához. Aztán a keze megcsúszott, elvesztette egyensúlyát és teste leszédült a sziklapárkányról. Felhasított oldala a poklok kínját égette végig idegszálain, lába pedig valami keménynek és élesnek ütõdött. Sam lecsúszott a lejtõn és megadván magát fájdalmának elmerült a a sötét fortyogásban.

34
-- Csere?
A kérdõ hangban csak halványan lehetett felfedezni a lény egykori csodás hangjának trillázását. A szaszkacsok nem beszéltek emberi módra, de szinte bármilyen hangot képesek voltak utánozni. Hart elgondolkodott rajta, miért éppen azt a szót használta az állat akkor, amikor pénzért koldult, hogy italt vegyen rajta. A lehelete már így is bûzlött a szesztõl. Fajtája legtöbbje képtelen volt kapcsolatot találni a kommunikáció és a beszélt szavak között. Hogy miért, arról Hartnak fogalma sem volt. A Hatodik Világ újabb rejtélye. Ezek a nagydarab, szõrös, kétlábú lények mozdulatokkal és gesztikulálással kommunikáltak egymással. Ez az itteni is bizonytalanul mutogatott valamit az ujjaival. Hart nem értette mit akar, de annyi látszott, hogy a szaszkacs "szavai" is legalább annyira érthetetlenek és torzak voltak, mint az embereké, akik bepiáltak. Hogyan képes ezt tenni magával egy gondolkodó lény?
-- Csere? -- ismételte meg ugyanazt a szaszkacs.
Akárcsak egy magnószalag, vagy egy süteményért törleszkedõ kutya vakkantása, gondolta Hart. Megrázta a fejét és egy kézmozdulattal elzavarta a lényt. A szõrös koldus lelógatta a fejét és reményteljes, idióta vigyora lehervadt. Végigkacsázott az utcán és a földre rogyott a kocsma elõtt.
Hart megcsóválta a fejét. Undorító.
Tovább leste a rádiót, Tessienre várva. A sárkány utoljára akkor jelentkezett be, amikor Hart megadta neki a tank útjának elvágásához szükséges vektort. Azóta semmi jel nem jött tõle. Valami baj történt Tessiennel?
A Grand Forksban bérelt, szakadt, négykerékmeghajtásos Chevrolet mellé állt és várt. A részeg szaszkacson kívül senki nem mutatkozott a környéken. Hart nem szerette, ha nyílt terepen kellett találkozniuk, de a városkában egyetlen ház sem volt elég nagy ahhoz, hogy befogadja a sárkányt. Ez az utca legalább a város elhagyatott részén húzódott keresztül. És ez éppen megfelelt a céljaiknak. Ha bárki is meglátná õket, kezét lábát kitörné, hogy minél elõbb eltûnjön a környékrõl, csak nehogy belõle is a két árnyvadász üzletének része váljon.
Feltéve, hogy Tessien megjön.
Az levegõ gyorsan lehûlt az éjszaka beköszöntével. Nem sokkal azután, hogy feljött a hold, Hart komolyan megfontolta, hogy esetleg bemászik az autóba és bekapcsolja a fûtést. Aztán hideg szél kezdett fújni és már majdnem meg is tette, amire gondolt. De aztán a sivatag felõl fújó szélben megérezte a tollak dohos szagát.
A kígyó meglepõen csöndesen szállt le. Teste körültekerte a Chevyt, fejét pedig ráfektette a motorháztetõre. A terepjáró rugói felnyögtek. A sárkány fogairól csöpögõ vérbõl Hart megtudta, hogy Tessien evett visszafelé jövet. Elégedettség sugárzott a lénybõl.
-- Elintéztem.
-- Ezúttal tényleg meghalt?
-- A gépet elpusztítottam. Nem volt benne élet.
-- Hol kaptad el õket? Volt szemtanú?
-- Három órányira északkeletre. Jó terep volt, vad. Senki nem látott semmit.
-- Az jó. Senki nem kottyintja el Mr. Drake-nek a kis takarító akciónkat. Ha megtudja, hogy Verner egészen eddig szabadon rohangált, szép összeget fizet majd a bõrünkért.
-- Az enyémmel sokkal több mindent tud csinálni, mint a tiéddel.
-- Azért mindkettõnké kell neki. -- Hart félretolta a Chevy ajtaját eltorlaszoló, tollas farkat. -- Gyere. Ideje visszatérnünk a civilizációba.

A szõrös tömeg meg sem mozdult addig, amíg a sárkány és a tünde eltûntek szem elõl. Aztán felállt és alkalmanként elismételve, hogy "Csere?", elcsoszogott a másik irányba. Néhány ház után befordult egy sikátorba és odatámolygott az ott várakozó kocsihoz. Méregdrága autó volt, egyáltalán nem illett a lerobbant város utcáinak mocskába. Alkoholista voltát meghazudtoló figyelmességgel nézett körbe a környéken. Elégedetten nyugtázta, hogy senki nem figyeli, majd kinyitotta a kocsi ajtaját és becsusszant.
A becsukódó ajtó elzárta az odakint esetleg hallgatózó vagy leskelõdõ fülektõl és szemektõl. Halk, morgó nyögéssel kinyújtózott és kisöpörte bundájából a részeg szerephez elengedhetetlenül szükséges bogarakat és szemetet. Hátranyúlt és a kocsi hátsó részében beépített hûtõszekrénybõl elõhalászott egy fóliába tekert húscsomagot. Elcsámcsogott a csomag tartalmán, közben még egyszer végiggondolta magában, amiket hallott.
Amikor a sziú vadmacskákkal való találkozás után elkezdõdött a vadászat, várható volt, hogy a sárkány bevégzi a munkát. A szaszkacs fõnöke ezzel együtt csalódott lesz, és ha már egyszer rossz híreket kell neki vinni, tanácsos azokat megfelelõ bizonyítékokkal megtámogatni. Mindig is nagyon érzékeny volt arra, hogy alapos munkát végezzen. Az alaposság létszükséglet volt a fajtája számára.
De hogyan kutassa fel a gyilkosság helyszínét? A sárkány beszámolója alapján nagyjából tudta merre kell keresnie és milyen messzire kell elmennie. Azonban még így is jó nagy területet kell át fésülnie. Egy helikopter vagy egy dönthetõ szárnyú repülõgép lenne a legmegfelelõbb, mert azzal le is tudna szállni a szûkösebb helyekre, ha szükséges. És a gépnek gyorsnak is kellett lennie, legalábbis a sárkánynál gyorsabbnak. Õ akart elsõnek a helyszínre érkezni, hátha Hart is úgy dönt, hogy át akarja nézni a terepet. És ráadásul ott voltak a sziú járõrök is. Az idõjárásról nem beszélve. Az elõrejelzés itt-ott várható viharokat jelzett. Ha a sziúk elõbb érnek oda, vagy egy vihar végigdúlja a helyszínt, értékes bizonyítékokat veszíthet el, amelyekbõl le tudná vonni a saját következtetéseit. Felemelte hát a telefonkagylót és elrendezte a szükséges dolgokat.

35
Samet végül az arcába tûzõ nap keltette fel. A hátán feküdt elnyúlva. Az idõközben megszáradt és megkeményedett iszap felvette testének körvonalait. Elsõ mozdulatára egy kígyó surrant el mellõle és biztos fedezékbe érve töprengett azon, hogy a csábító hõforrás még mindig mozog.
Megpróbált felülni, de az oldalába nyilalló fájdalom és a fejében eluralkodó kábaság arra kényszerítette, hogy visszafeküdjön. Lihegve feküdt egy darabig és megpróbált visszaemlékezni, mi történt vele. A viharban való vergõdés képei be-bevillantak az agyába és tudta, hogy a Sas valószínûleg lezuhanhatott, bár nem emlékezett rá, hogy ez megtörtént volna. Kíváncsian felemelte a fejét és jó szemével körülnézett. A roncsot sehol nem látta. Csak napsütést, kiszáradt földeket, kórókat, köveket és homokot.
Feje mögött nedves hûvösséget érzékelt. Attól félvén, hogy vérzik, fájdalmasan hátranyúlt. De csak víz volt. Az éjszakai vihar esõvizének maradványa, mely Sam teste alatt megmenekült az elpárolgástól. Sam lassan arra is ráeszmélt, hogy a megmaradt ruhái végig nedvesek voltak ott, ahol a teste a földdel érintkezett. Lassan, óvatosan az oldalára akart fordulni, de a karjai nem bírták el a súlyát. Arccal lefelé elnyúlt a porban, a fájdalom és a rosszullét újabb hullámai söpörtek végig a testén. Szárazan öklendezett és mikor a roham elmúlt, lihegve próbált némi erõt gyûjteni.
A nap közben magasra hágott az égen és ragyogó fénnyel asszisztált Sam erõlködéseihez. A napsugarak elõször még kellemesen elûzték testébõl a hideg merevséget, de egy idõ után túl forrónak bizonyultak ahhoz, hogy továbbra is itt feküdjön tehetetlenül.
Bizonytalanul lábra állt és elindult abba az irányba, amerre éppen nézett. Szánalmasan bicegett, hogy valamennyire kímélje sérült bokáját, de az oldalában hasogató fájdalom minden egyes lépéssel egyre élesebb lett. Mégis továbbhaladt. De minél nagyobb lett a forróság, annál többet izzadt, és sós verejtéke a sebeibe folyva kegyetlenül mart. Sam vízért esdekelve tovább tántorgott. Pisztolytáskája üresen lifegett az oldalán és szorgalmasan csapkodta az alakjával pontosan megegyezõ horzsolásnyomot.
Nemsokára talált egy helyet, ahol a napsütötte agyag felrepedt. Mancsnyomok keringtek a rés körül a porban. Más nyomokat is látott, de csak egyet ismert fel közülük. Ezek pedig lábnyomok voltak, méghozzá emberi lábnyomok. Egy darabig üres tekintettel bámulta õket, agyában ködfelhõk kergették egymást. Végül úgy döntött, hogy követi a nyomokat. Nem mintha bármiféle tervet készített volna, egyszerûen csak csinálni akart valamit.
Sipító lélegzetvételei és bicegõ léptei lassan megtalálták a saját ritmusukat. Hirtelen megérezte, hogy nedvesség csurog le a lábszárán. Odanyúlt és ujjai vért tapintottak; a hasított seb az oldalán ismét felszakadt. De mindegy, azért követett valakit. Azok majd segítenek. Nemsokára eléri õket.
Nemsokára talált egy helyet, ahol a napsütötte agyag felrepedt. Mancsnyomok keringtek a rés körül a porban. Más nyomokat is látott, de csak egyet ismert fel közülük. Ezek pedig lábnyomok voltak, méghozzá emberi lábnyomok. Egy darabig üres tekintettel bámulta õket, agyában ködfelhõk kergették egymást. Lassan rádöbbent, hogy a saját lábnyomait látja.
Hát így állunk, gondolta. Körbe-körbe járok, amíg nem bírok már tovább menni. Gyorsan látnom kell, hol vagyok és ki kell találnom ebbõl a labirintusból, amíg nem késõ.
Egy sziklás kiszögellés uralta a látképet Sam elõtt. Az eddigiektõl eltérõen, ennek enyhén lejtett az egyik oldala. Talán fel tud rá mászni. A tetejérõl meg talán látni lehet annyit, hogy megállapítsa, merre érdemes továbbmenni. Támolyogva elindult hát a kiszögellés felé.
Mire odaért, elfelejtette, miért is tart arrafelé. A görgeteges lejtõn csak nagy fájdalmak árán tudott elõrehaladni, de nem állt meg, mennie kellett. Elérte a domb tetején meredõ sziklát. Az ridegen és ellenségesen magasodott fölébe, egyáltalán nem kecsegtetve könnyû mászással. Sam felfelé fordította a fejét, hogy felbecsülje a szikla magasságát, de a mozdulattól színes karikák kezdtek ugrálni a szeme elõtt és megszédült. Kinyúlt és átölelte a sziklát, nehogy elessen.
Egy darabig a sziklafalhoz tapadva állt és hagyta, hogy a finoman szállongó kõpor összekeveredjen a haját és szakállát beszennyezõ vérrel és iszappal. Aztán rájött, hogy az elõtte tátongó feketeség nem pusztán a sziklafal görbületének árnyékvetésébõl adódik. A sötét egy mélyedést rejtett, egy esõvíz kimosta kürtõt. Bemászott rajta.
A nap perzselõ hõségétõl védett helyen lényegesen hûvösebb volt. A sziklát egyenetlenül vájta ki a víz, így Sam számos kapaszkodót és kiszögellést látott a kürtõ belsõ felén. Odafent bekandikált a tiszta, kék ég, hívogatóan, akárcsak egy hûvös tengerszem. Vízre pedig szüksége volt, így Sam mászni kezdett. Kemény, fájdalmas meló volt, de nem adta fel. Az egyik helyen talált egy éppen megfelelõ kapaszkodót és csak akkor derült ki tévedése, amikor teljes súlyával ránehezedett. A kiszögellés letört, Sam pedig sikoltva zuhant pár métert, egy kisebb adag kõtörmelék kíséretében. Odalent nekitámaszkodott a sziklafalnak. Szédült, köhögött. Várta, hogy leülepedjen a zuhanás által felkavart por.
Szikrázó napsugarak hatoltak át a kavargó porfelhõkön, a homályos, hûvös katedrálisok hangulatát kölcsönözve a kürtõnek. A homokszemcsék csillogó gyémántokként szikráztak a fényben. Sam halk lélegzetvételeitõl eltekintve a világban tökéletes csönd uralkodott. Sam hirtelen elszégyellte magát, hogy mostani megpróbáltatásai során egyszer sem imádkozott. Ezt gyorsan bepótolta és megbocsátásért könyörgött, majd erõt kért, hogy folytatni tudja a mászást.
Ehhez azonban elõször is pihennie kellett. Eltelt egy kis idõ és Sam továbbra sem érezte magát képesnek többre a fájdalom elviselésénél, de ennek ellenére ismét megpróbálkozott a kürtõvel. Odamászott a kürtõ torkolatához, hogy folytassa a küzdelmet és hirtelen szemtõl szembe találta magát egy sárkánnyal. Vagyis pontosabban szemtõl szemüregbe. A fal kõzetébe beágyazva egy hatalmas koponya vigyorgott ki félelmetes fogsorával idõbörtönébõl. Sam kinyúlt, hogy megérintse, mire a kõ megrepedt és a lény egyik szemfoga Sam kezében maradt. Sam egy darabig üres tekintettel bámulta a kezében tartott fogat, majd megvonta a vállát és zsebre vágta. Jobb dolga is van most annál, hogy õsrégi csontokkal játszadozzon.
Nekivágott a mászásnak. Ha ez korábban nehéz meló volt, most kétszer annyi erõfeszítésébe került, hiszen azóta még jobban legyengült. Már csak pár méternyire járt a kürtõ tetejétõl, amikor észrevette, hogy abbahagyta az izzadást. Ez jelentett valamit, de nem emlékezett rá vissza, hogy mit. Tovább mászott és szilárdan elhatározta, hogy elõbb megteszi a hiányzó pár métert és csak utána rogy össze.
A hõség ismét rárontott, amikor kimászott a sziklatetõre. Reszketeg lábakkal felállt, hogy körülnézzen, megszemlélje erõfeszítéseinek eredményét. De bármerre nézett, csak sivár pusztaság tárult a szeme elé. Akárha a Marson járt volna. A távoli tereptárgyakat eltorzította a remegõ hõ, de az is lehet, hogy Sam látása nem volt tökéletes. Letörten a földre roskadt. És hogy balszerencséje csak fokozódjon, éppen egy kõre ült rá. Gyorsan odébbcsúszott, de feneke egy másik követ talált meg.
Ismét feltápászkodott és bosszúsan nekilátott, hogy messzire rúgja a bosszantó köveket a sziklatetõrõl. Azután rájött valamire, amit pedig látott, csak a jelentése nem hatolt el a tudatáig. Több kõ is hevert a tetõn. És sorba voltak rakva. Nem, nem is sorba -- alakzatot formáltak, egy ember alakját. Sam megpróbálta körbejárni, hogy lássa, mi az, amit elõször nem vett észre, de a bokája nem bírta tovább. Keményen a földre huppant és nagyot üvöltött az újabb gyötrelem miatt. A fájdalom éles kései kioltották a fényeket és újra sötétségbe taszították Samet.
Amikor magához tért, hanyatt feküdt és a lassan estébe forduló égboltot bámulta. Erõtlen volt és szinte már nem is törõdött vele, mi lesz a sorsa. A magány gyötrõ érzése elhatalmasodott rajta és legszívesebben sírt volna, ha lett volna hozzá elég víz a testében. A vég már nem lehet távol, hiszen összes fájdalma tompa zsibbadtsággá szelídült. Nyugodtnak, testén kívül létezõnek érezte magát. A világ elhomályosult, majd ismét élesen kirajzolódott, ám ezúttal sokkal élesebben, mint valaha.
-- Itt kell hát meghalnom? -- kérdezte Sam a sötétkék égen elsõnek megjelenõ csillagot.
-- Ez attól függ.
Körülnézett, honnan jött a hang, de senkit sem látott. Egyedül hevert a sziklatetõn, mindössze egy szakadt kutya álldogált mellette, mely leginkább a rég elhagyott Inura emlékeztette. De ez nem volt lehetséges. Ezen a sivár vidéken nem éltek kutyák. Az állat nyilván egy kojot. De akárhogy is, beszélni biztosan nem tud. Sam nyilván csak hallucinált.
-- Illúzió vagy -- mondta az állatnak.
Az kutyamódra visszavicsorgott. -- Egészen biztos vagy ebben?
Sam úgy döntött, hogy belemegy az õrület játékába. Ugyan mit árthat ez már? -- Ha nem az vagy, akkor mi folyik itt?
-- Egy álomkörben fekszel.
-- Egy miben?
-- Egy álomkörben. Tudod, olyan helyen, ahol az embereknek vízióik támadnak. Az idejáró indiánok nagy erõ forrásának tartják ezt a helyet. Egész éjjel ott akarsz heverni?
Sam felkönyökölt, hogy jobban szemügyre vehesse az állatot. Nem érzett fájdalmat, ami meglepte. Nyilván egy kábulat gerjesztette hallucináció kellõs közepébe csöppent. És az agya utolsóként még annyit megtett, hogy kikapcsolta a fájdalmat. -- És kiféle vagy miféle vagy te?
-- Nevezz csak Kutyának. Te és én jó haverok leszünk. Nagyon úgy érzem.
-- De én nem hiszek benned. Te nem is létezhetsz.
-- Ki nem létezhet? Beszélsz hozzám, én meg válaszolok. Hogyan nem vagy képes ezt elhinni? Nem mûködik tán a füled?
-- Meg sem éri, hogy rád gondoljak.
Kutya megemelte egy kicsit a fejét, mintha csak a vállát vonogatná.
-- Vagy hogy fizess érte. De most nem beszélünk az árról... egyelõre.
Ez aztán már tényleg lehetetlenség volt. Sam ismét a hátára gördült.
-- Tûnj el. Nem látod, hogy haldoklom?
-- Meg akarsz halni?
-- Nem.
-- Akkor segíthetek rajtad. -- Kutya elõretotyogott pár métert és hátát Sam felé fordítva leült.
Sam sértve érezte magát. Hogy a fenébe merészel hátat fordítani neki a saját agyszüleménye? Nincs elég baja már azzal is, hogy itt lebeg a halál küszöbén?
Kutya a válla fölött Samre nézett. -- Meghalni könnyû. Az ilyesmi folyton megtörténik. Az a nehéz, ami utána jön.
-- Azt hiszem, ezt nemsokára ki fogom találni magamtól is. Az agyamat szétégeti a nap. Ez biztos -- Sam felült és karjai közé húzta a térdét. -- Nem telik bele sok idõ és minden víz eltávozik a szervezetembõl.
-- Ez a beszéd. Tudtam, hogy magadhoz fogsz térni. -- Kutya megfordult és leült Sammel szembe.
Sam mélyen belenézett az állat szemeibe. A gyöngéd, barna szemgolyók nagyon idõsnek tûntek, idegen bölcsesség tükrözõdött belõlük. Egészen lenyûgözték azok a szemek, és valahogyan legmélyebb gondjai és fájdalmai közepette ismét reménykedni kezdett. -- Miután meghalok, a húgomnak nem fog majd senki segíteni. És senki nem találja meg Hanae gyilkosait.
-- Még mindig zavart vagy és a rossz nyelvtani szerkezetet használod -- Kutya megcsóválta a fejét. -- Azt akartad mondani, hogy ha, nem pedig azt, hogy miután.
-- A szavak mit sem számítanak. Már haldoklom.
-- Igen, mindkét síkon. De van a számodra pár szavam, amelyek többet fognak érni, mint bármi más az életedben. -- Kutya beszéde közben egyre növekedett, felfelé és kifelé tágult, egyre anyagiatlanabbá vált. Növekvõ testének belsejében a kinti köd ellenére is sötét, tiszta éjszaka lakozott. Sam megszámlálhatatlanul sok csillagot látott Kutya körvonalain belül. A kutyaalak egyre csak nõtt, nõtt, magába foglalta már az egész égboltot. Aztán a földre süllyedt és elnyelte Samet. Sam agyában egyetlen szó visszhangzott, mintha csak a táj kiáltaná, hangtalanul, mégis hangosan. Mágia.
Megijedt.
Elfordult és futásnak eredt. És rohant. Kilométereken át, nyilván sokkal messzebb, mint amennyit a sziklatetõ véges felülete megengedett volna. Egy sárkány emelkedett fel elõtte, alakja villogott és vibrált, folyamatosan más és más formát vett fel. Egyszer tollas kígyónak tûnt, mint Tessien; máskor keleti sárkánynak, hosszú, nyúlánk alaknak, szárnyai helyett lábakkal és éles fogú állkapcsáról lelógó, hosszú, bajuszhoz hasonlító indákkal. Leginkább azonban egy nyugati sárkány izmos, pikkelyes testének formáját vette fel. Szárnyai elálltak a hátától és árnyékot vetettek Samre, amint gazdájuk hátsó lábaira állt, mellsõ lábaival pedig Sam felé nyúlt. Rémület és ismeretlen erõ áradt belõle és a halál köpenyét viselte.
Jeges borzongás hasított végig Samen és teste legmélyén remegni kezdett. Elhajolt a sárkány marka elõl és elrohant csapkodó farka mellett. A lény megfordult és követte.
Kérdések áradata ömlött át Sam agyán. Mintha elméje különös módon nem lett volna összekötve menekülõ testével, melynek valahogy sikerült az õt üldözõ szörny elõtt maradnia. Meghalt volna és a pokolba került? Arra ítélték, hogy õt üldözõ szörnyetegek elõl meneküljön az idõk végezetéig? Örökké rohanni fog? De akart egyáltalán?
A zsebében a lábához ütõdõ, megkövült fog verte az ütemet, melyre agya táncolt. Kérdések. Kérdések. Válaszokra szomjazott. Úgy vélte, egy választ már tudott, amikor Kutya elõször szólt hozzá. Ami akkor történt, az nem volt valóságos, csak egy haldokló ember álma. Nem kellett menekülnie.
Amint elméjében megért ez a gondolat, a sárkány utolérte és karmai áthasítottak a testén. Sam felüvöltött és tehetetlenül orra bukott. Még egyetlen álma sem okozott ekkora fájdalmat. Másfelõl viszont sértetlennek tûnt.
Felállt és nézte, ahogy a sárkány megfordult és visszaindul feléje. Lábai alig bírták el saját testsúlyát, mégis rohanni akart. Vajon Begay is ezt érezte, amikor Tessien a tank elõtt landolt a földön, hogy megölje õt?
Sam félretolta menekülési vágyát és a fegyveréhez nyúlt, ám az nem volt a helyén. A Narcoject a pisztolytáskájával együtt elveszett. Egyedül a zsebében lapuló fog számított fegyvernek. Elõhalászta hát és meglengette a közeledõ sárkány felé.
-- Gyerünk, gyíkpofa. Nem futok többet. Gyere és kapj el, ha tudsz.
A sárkány leereszkedett, állkapcsát szélesre tátotta. Lángnyelvek törtek elõ és söpörtek végig Samen. Sam érezte a sodró nyomást és a kénköves bûzt, de nem égett meg. Nem érezte az égésnek azt a szagát, amit akkor érzett, amikor Rory tûzlabdát küldött rá a tiri erdõben.
A sárkány lefékezett és kihúzta toronymagas testét Sam elõtt. Szárnyaival lustán csapkodva egyhelyben lebegett. Mintha várakozott volna. Sam leengedte a fogat.
-- Valami gond van? -- gúnyolódott. -- Ha szembefordulok veled, már nem tudsz ártani nekem?
A szörnyeteg válaszként elõrelendítette egyik mancsát és három véres, fájdalmas csíkot szántott Sam mellkasán. Válaszképpen Sam a visszahúzódó mancs felé csapott a foggal. A sárkány dörrenõ szélvihar kíséretében felröppent a levegõbe. A szárnyai által keltett szél majdnem elsodorta Samet.
A sárkány körözni kezdett a fiú fölött. Egyre szélesebb és szélesebb köröket írt le és minden egyes körrel alakja változott egy kicsit. Egyre kevésbé tûnt hüllõnek és egyre inkább madárformát vett fel. A negyedik kör megtétele után már mint óriási sas szárnyalt az égen, tollai szikráztak a csillagok fényében. Villámok csapkodtak a magasban keringõ óriásmadár körül. A madár Sam felé kanyarodott, elismerõen megbiccentette felé a fejét, majd ismét elkanyarodott. Mind magasabbra és magasabbra szállt, hihetetlen sebességgel távolodott. Sam csöndesen nézte, amint a sötét árny eltûnik a csillagok között.
A fog súlya lehúzta a kezét, visszatette hát a zsebébe. És a mozdulat hirtelen eszébe juttatta: ez valóságos mozdulat volt és õ valóban az álomkör közepén állt. Az egész csak lázas álom lett volna?
-- Jó kezdés.
Sam megfordult és látta, hogy Kutya ott ül mellette. Leült melléje. Ha álmodott is, nyilvánvalóan még nem ért véget az álom. -- Kezdés? Azt hittem, hogy... arra vagyok ítélve, vagy valami ilyesmi, hogy meghaljak.
Kutya ismét bemutatta azt a furcsa, kutyaszerû vállrándítást.
-- Minden halandó meghal, de neked még várnod kell vele egy kicsit. Az életed arra való, hogy másokat vezess, meg mindenféle dolgot csinálj. És már el is indultál az úton.
-- Te meg, gondolom, mindig ott leszel az oldalamon.
-- Fogalmazzunk csak úgy, hogy nem vagyunk idegenek egymásnak többé.
-- Vagy kevésbé.
Kutya megemelte a fejét és hamiskásan Samre nézett. -- Lehet, hogy inkább az unokatestvéremmel kellett volna összeakadnod.
Sam elnevette magát. És úgy tûnt, Kutya is nevet. Átkarolta az állatot, az pedig közelebb fészkelte magát, kellemes melegséggel és jólesõ, ismerõs kutyaszaggal árasztva el a fiút. Sam most jobban érezte magát, mint bármikor az utóbbi egy évben. Karját továbbra is Kutya köré fonva hanyatt dõlt és nemsokára már aludt is.

36
Amikor a fiú mocorogni kezdett, gyorsan félrerakta a kajáját és lehajolt, hogy ellenõrizze az életjeleit. A pupillája normális és a pulzusa is erõs és sokkal stabilabb volt. A fiú elfintorodott, amikor felemelte a szempilláját; ez is jó jelnek számított. Hosszú ájulása után végre magához fog térni. Leült, de egy kicsit távolabb a fiú látóterétõl. Egy napernyõ alatt bekötözött sebekkel felébredni épp elég meglepetés lesz a fiúnak az õ szõrös testének látványa nélkül is.
Beletelt pár perc, de a fiú végül kinyitotta a szemeit és zavartan, sûrûn pislogni kezdett. Megpróbált felülni, de szõrös ápolója kinyúlt és a vállánál fogva finoman visszanyomta õt fekvõ helyzetbe.
-- Csak nyugodtan, kedvesem -- mondta a lehetõ legsimogatóbb hangján. -- Sok mindenen átmentél és egyelõre jobb nem mozognod. Kis híján meghaltál.
Sam anélkül válaszolt, hogy a hang irányába fordította volna a fejét.
-- Én azt hittem, tényleg meghaltam.
-- Ezekkel a sebekkel meg is kellett volna. -- Megkerülte Samet, hogy a fiú jól láthassa õt. Õszinte meglepetésére a fiú békésen, rezzenéstelenül feküdt tovább. A mérete már önmagában elég szokott lenni, de a legtöbb ember fõleg az agyaraitól és karmaitól ijed meg, mintha attól félnének, hogy ott a helyszínen fel akarná falni õket. Mindig élvezte, ha így reagálnak, amikor megpillantják õt. Ez a fiú itt viszont úgy tett, mintha sokkos állapotba került volna, bár az eddigi kezelése kizárta ennek a fizikai okát. Remélte, hogy a srác lelke még nem szökött el túl messze; valakinek még szüksége volt a fiúra máshol. -- Szerencsés vagy, hogy megtaláltalak. Ha tovább hevertél volna ott egyedül, még a gyógyító énekem sem segített volna.
-- Gyógyító ének? -- kérdezte Sam gyöngén.
-- Ja, gyógyító ének. A sámánok mindig ilyet énekelnek, ha egy beteg vagy sérült személyt kell ellátniuk. Te sem gondolhatod komolyan, hogy valakit ilyen hamar helyre lehet hozni holmi antibiotikumokkal. -- Felemelte egyik kezét, melyben egy injekciós fecskendõ csillogott. -- Persze azért segítenek. Maradj szépen fekve, csak egy kicsit fog fájni.
A fiú még csak meg sem rezzent, amikor belebökte a tût. Csak feküdt és õt bámulta, mogyoróbarna, értelmes szemei kíváncsiak voltak ugyan, de nyugodtak, akár egy hegyi tó. Sam megvárta, amíg befejezõdik az injekciózás és a fecskendõ visszakerül a táskájába és csak utána szólalt meg, már sokkal erõsebb hangon.
-- Ki... mi vagy te?
-- Tapintatos kölyök -- grimaszolt a lény. -- A nevem Jacqueline. A te fajtád valószínûleg szaszkacsnak hívna.
Sam összeráncolta a szemöldökét. -- Még soha nem hallottam fehér szaszkacsról. És olyanról sem, amelyik beszélni tudna.
-- Jaj, jaj, olyan földhöz ragadtak vagyunk. Minket, szaszkacsokat pedig értelmes lényeknek határozott meg az Egyesült Nemzetek Metahumánügyi Tanácsa 2042-ben. A dicsõséges tanács nem látott akadályt abban, hogy a fajunk nem beszéli az emberi nyelveket és a küldötteink még csak a Perkins-Atabaszk jelrendszerre sem hagyatkoznak. Azóta néhányunkat ellátták a technológia csöppnyi áldásával -- Félrehúzta fején sörényszerû szõrzetét, hogy megmutassa a fejébe ágyazott, csillogó adatjacket. Egy beépített programozott képesség csatoló állt ki a fejébõl és egy drótpár futott végig sötét bõrén, majd eltûnt a szõrzetben a nyaka körül. -- Külön nekem készült. A Mitsuhama szakértõi rendszerhez csatolt Renraku beszédszintetizátor képes arra, hogy a szimbolikus gondolkodást szavak formájában megjelenítse. A szoftverbe beépítettek egy kifejezés-kezelõ alprogramot, ami kicsit egyénien viselkedik ugyan, de segít elsimítani a durvább megfogalmazásokat. Végül is, azt hiszem, társadalmilag sokkal elfogadottabb, ha azt mondom, hogy "Idenyújtaná a zöldséget", mintha azt, hogy "Nekem adni kaja". Ugye te is egyetértesz? Ami pedig a bundám színét illeti, tényleg azt hitted, hogy mind fekete szõrûek vagyunk, mint azok a parti erdõkbõl jött tahók? Az nagyon unalmas lenne és hol maradnánk az adaptív biológiai elvárásoktól? Én északon születtem a Yukon vidékén, ahol a fehér szõrzet mindennapos. Feltételezem, hogy azért, mert jó rejtõszín a hóban.
Úgy tûnt, a fiút kielégítette a válasz. A következõ néhány perc csöndben telt el. Jacqueline úgy döntött, hogy asztrálisan is ellenõrzi a gyógyulási folyamatot.
-- Mit keresel te itt?
-- A gondodat viselem, fiam.
Bosszúság villant át Sam arcán. -- Nem ezt kérdeztem. Hogy kerültél ide?
-- Erre ugyanaz a válasz, de tényleg. Téged kerestelek. -- Figyelte, amint a fiú arcán gyanakvó aggódás váltja fel a kezdeti ingerültséget. Emocionális védekezõképességét legyengítették a beadott gyógyszerek és Jacqueline varázslatai. Már-már túl könnyû volt leolvasni az arcáról, hogy mire gondol.
-- Miért? -- kérdezte Sam.
A szaszkacs rámosolygott, ügyelve arra, hogy ne mutasson ki túl sokat félelmetes fogazatából. -- Maradjunk annyiban, hogy üzleti okokból.
-- Fejvadász -- felelte Sam maró megvetéssel.
-- Na, hát elég ronda következtetésekre jutottál. Azzal kapcsolatban pedig, hogy hogyan kerültem ide, a legjobb lesz, ha nem kérdezõsködsz.
Sam tekintete megkeményedett.
-- Jó, jó, rendben -- mondta a szaszkacs békéltetõ hangnemben. -- Csak a munkámat végzem. Még a szaszkacsoknak is meg kell élniük valamibõl, tudod. Azt csinálom, amit a fõnököm mond nekem és a fõnököm azt mondta nekem, hogy találjam meg ezt a fickót, aki Csavarnak hívja magát. Azt mondta, hogy élve és egészségesen akarja ezt a fickót. Meg, hogy van némi mondanivalója ennek a Csavar gyereknek.
-- Kinek dolgozol?
-- A Genomicsnak. -- A szaszkacs befelé mosolygott, amikor meglátta a fiú arcára kiülõ zavarodottságot.
-- De hát az...
-- Tudom, aranyom. Mit gondolsz, honnan tudtuk ezt meg rólad?
-- Mit akartok tõlem?
-- Ez elég bonyolult ügy, úgyhogy azt hiszem, az a legjobb, ha majd a fõnök magyarázza el -- Sam savanyú arckifejezése láttán még hozzátette: -- Maradjunk annyiban, hogy õ igen körültekintõ fajta és a te, mondjuk úgy, kutatásaid felhívták bizonyos ügyekre a figyelmét. És mielõtt cselekedne, tudni akarja, hogy rendelkezel-e más hasznos információkkal is. Úgy tûnt, hisz abban, hogy te talán, mondjuk úgy, bizonyos mértékben hasonló célokért küzdesz ezügyben. El akar veled társalogni, így aztán engem küldött, hogy szedjelek fel. Elég nehéz volt megtalálni téged San Fransiscóban és mire eljutottam a, ööö, rezidenciádhoz, már eltávoztál Begay tankjával. Igazán balszerencse, hogy a tollas kígyó találta meg elõbb. De a szerencse forgandó és aztán én találtalak meg elõbb, mint azok a zsoldosok. Ha nem lõttek volna le a helyszínen, biztosan elvittek volna Mr. Drake-hez. És most, ha egy kicsit job ban felgyógyultál, mi ketten szépen elmegyünk Quebecbe. Ott aztán majd találkozol a fõnökömmel.
-- Türelmetlenül várom -- felelte Sam, de csak a szája mosolygott, a tekintete komor maradt. -- És most van egy kis vized?
Jacqueline elõhalászott egy vizeskannát és odatartotta Sam szájához, segített neki inni. -- Ne sokat egyszerre -- intette.
A fiú csöndesen viselkedett egy darabig, de nagyon is ébren volt. A szaszkacs be akart adni neki egy altatót, hogy megkönnyítse az utazást, de a fiú ellenállt. Végül úgy dõlt el a dolog, hogy Sam szempillái saját kimerültségétõl kezdtek lecsukódni.
-- Megint elénekled azt a gyógyító dalt? -- szavai lassan és akadozva jöttek elõ.
-- Ha szükséges.
-- Ébren akarok lenni, amikor ezt csinálod.
-- Ja, hogyne.
Sam elégedetten mordult egyet, aztán becsukta a szemeit és elaludt.
És ez így is volt rendjén, hiszen pihenésre volt szüksége. Beletelik még egy napba, hogy biztonságban a helikopterhez lehessen szállítani. Emellett a szaszkacs nem volt benne biztos, hogy õ is akarja, hogy Sam meghallja a gyógyító éneket.
Miközben a varázslást végezte, Jaq egy pillanatra bepillantást kapott Sam erejébe. A fiú aurája erõsen lüktetett, védekezõen hullámzott az ének egész ideje alatt. De Jaq azt is észrevette, hogy az aura egyelõre ösztönösen és koncentrálatlanul mozgott. Ez a felfedezés felkeltette a kíváncsiságát, mert sem a Renraku feljegyzései sem a fiú dossziéja nem említették, hogy mágikusan aktív lett volna. A szaszkacs kíváncsisága csak nõtt, amikor felfedezte, hogy a fiú egy chipet hord magánál, amin olyasfajta gyakorlatok szerepelnek, amilyeneket a leendõ hermetikus mágusoknak kell végrehajtaniuk gyakorlóéveik során. Jaq viszont úgy érezte, hogy a fiú ereje inkább a sámáni úthoz illett, melyet õ maga is követett.
Elégedetten nyugtázta, hogy a fiú mélyen aludt. A biztonság kedvéért azért beadott neki még egy nyugtatót. Nem akarta, hogy azelõtt ébredjen fel, hogy elérték a célállomásukat. Miután meggyõzõdött róla, hogy a fiút rendesen ellátta, a szikla széléhez sétált és végignézett a kietlen tájon. Ezen még gondolkodni akart.
Letépte az ál-beszédszintetizátort, megvakarta a ragasztószalag alatt viszketõ bõrét és elsimította a sörényét. A táskájából elõhalászta Verner fényképeit, melyeket a fiú chiptartó doboza mellett talált. A régebbi, hagyományos fotók megsárgultan és gyûrötten vészelték át a vihart és az iszapot, de az újabb típusú plasztikfilmek gyakorlatilag érintetlenek voltak. A képek legtöbbje amatõrfotó volt, csak néhány beállított portrét talált köztük a legkülönfélébb dátumokkal ellátva. Úgy tûnt, közönséges családi képekrõl van szó, melyek Verner életének meghatározó embereirõl és eseményeirõl készültek. Persze még úgy is át kell vizsgálni õket, hátha rejtett adatokat tartalmaznak.
Elpakolta a képeket és elõhalászta a chiptartó dobozt. Érdeklõdéssel forgatta kezében. Ezeket is analizálni kell még, de a szaszkacs gyanította, hogy sem ezekben, sem a képekben semmilyen adatot nem fognak találni. Legalábbis rejtettet. Az instrukciós chipek mellett az egyik chip a Bibliát tartalmazta. A legtöbb mágus, mágushagyományától függetlenül, nem nagyon törõdött a szervezett vallással.
És aztán ott volt még a Narcoject, a pacifisták fegyvere. Az árnyvadászok ritkán hordtak ilyet, persze az is igaz, hogy ez a kölyök még új volt a soraikban. Kíváncsi fickó, tele ellentmondással. Az ilyen erõs egyéniségeket nem nagyon lehetett kiszámítani, vagy megbízhatóan irányítani. Nem úgy tûnt, hogy Verner megfelelõ figura lesz a fõnök játszmájában.

37
A cetlin ez állt: "Menj az ajtókhoz a folyosó végére és várj." Sam elindult a nõvér által mutatott irányba. Az üres folyosón csönd honolt. Halvány világításával és durva cementpadlójával nem tûnt túl modernnek a hely. Elhaladt néhány akkora ajtó mellett, amelyeken akár egy teherautó is befért volna és néhány normális méretû mellett is. Egyik ajtón sem állt felirat vagy jelzés és a mennyezetrõl átlátszó mûanyaggömbökben lelógó kamerák visszatartották Samet attól, hogy benyisson valamelyiken. Léptei ütemesen visszhangoztak a széles falakról. Kicsit lassabban lépdelt a szokásosnál, de az oldala még mindig húzódott egy kicsit és az izmai sem nyerték még vissza eredeti erejüket. Ruhájának durva szövete kicsit horzsolta a bõrét és úgy érezte, lábizmai helyén csak valami kásás anyag lötyög. A bokája már nem fájt, de hát az utóbbi napokban nemigen sétálgatott.
Amíg lábadozva feküdt a kórházban, csak egy orvos és két nõvér jött be hozzá néha. Tõlük nem tudott meg sokat, mert csak franciául beszéltek és úgy tûnt, nem értik sem az angolt, sem a japánt. Jacqueline is eltûnt, mindössze csak egy üzenetet hagyott hátra, melyben arra kérte Samet, hogy várjon türelemmel és igyekezzen mihamarább felgyógyulni. Ha a szavait nem papírra írva látta volna Sam, azt képzelte volna, hogy a szaszkacs is csak a sziklatetõn látott fura álom része.
Amikor magához tért, az volt az elsõ dolga, hogy kikelt az ágyból és megpróbálkozott az ajtónyitóval. Nem tudta mûködtetni és ez lehangolta, de hát amúgy sem rendelkezett elég erõvel ahhoz, hogy el tudjon menekülni. Ugyan hová mehetne? Hiszen még csak azt sem tudta, egyáltalán hol van. A szobában pedig csak egyetlen kórházi hálóinget talált, abban pedig nehéz lenne utazni.
Az orvos és a nõvérek gondosan és gyorsan dolgoztak, de nem szívesen beszélgettek. A nyelvük arra utalt, hogy Quebecben lehetnek, de ez persze egyáltalán nem szolgáltatott még kielégítõ bizonyítékot. A szemük se rezzent, amikor Sam megemlítette elõttük Quebec vagy a Genomics nevét, pedig ezt a két szót még az idegen ajkúaknak is érteniük kellett. Hazudott volna Jacqueline, amikor azt mondta, hogy a Genomicsnak dolgozik és Quebecbe fogja szállítani Samet? De akárhová is csöppent, az orvosi felszerelések igazi élvonalat képviselhettek, mert igen gyorsan gyógyult.
A második nap folyamán valamikor az egyik nõvér behozott egy tálcát, melyen egy adatolvasó és Samnek a Sasból kihalászott személyes tárgyai pihentek. Ideértve a megtisztított és megolajozott Narcojectet is. Lõszer persze nem volt benne. Igazán lehangoló volt látni, mennyire tönkrementek a régi fényképek, de majd ha ezen túl lesz, elviszi õket és helyrehozatja.
A chiptartóból nem hiányzott semmi és ez jó hír volt, mert ezek hiányában legfeljebb a falakat bámulhatta volna. Újraolvasta azokat a Bibliarészleteket, amiket a leginkább kedvelt azelõtt, de most új, furcsa értelmezéseket talált rá és azon kapta magát, hogy arra gondol, vajon Kutya hogyan vélekedhet róluk. A Kutyával kapcsolatos gondolatokat a mágiával kapcsolatos gondolatok követték, így aztán nekilátott, hogy átolvassa a professzortól kapott instrukciós chipeket.
Az asztrális létezésrõl szóló néhány magyarázat elõhozta Sam emlékeit a sziklatetõn történtekrõl. Óvatosan, félvén, hátha sikerrel jár, elkezdte az asztrális projekció bemelegítõ gyakorlatait. Elsõ próbálkozása azzal járt, hogy légiesen könnyûnek érezte magát, miközben a szoba színei megváltoztak, hasonlóan, ahogy az a sziklatetõn történt. A chiprõl azt olvasta, hogy a gyakorlat végén képes lesz arra, hogy áthatoljon a szoba falain, de õ ehelyett ott maradt az ágyon és mozdulni sem tudott.
Az egyik gyakorlat kellõs közepén a doktor nyitott be a szobába. Úgy tûnt, mintha egész testét zöld fény világítaná meg belülrõl, jobb mutatóujját kivéve, ahol a fény sokkal halványabban látszott csak. A látványtól Sam annyira megriadt, hogy hirtelen magához tért és látta, hogy a doktor jobb kezének mutatóujja be van kötve. Megfeszítette az erejét és tovább gyakorolt, de soha nem sikerült elérni ezt az állapotot, ha más személy is jelen volt a szobában.
Amikor odaért a folyosó végét lezáró nagy, kettõs ajtóhoz, elgondolkodott rajta, vajon asztrális látomásai csak illúziók voltak-e. Ha viszont nem, akkor képes lehet rá, hogy megnézze, mi vár rá az ajtó másik oldalán. És ugyan mit árthat, ha megpróbálja?
Koncentrált és összesûrítette akaratát. A fények elhalványultak és a színeltolódás is megindult, aztán minden visszaugrott eredeti állapotába és Sam hirtelen a padlón feküdt. Hirtelen eszébe jutott a törp mágus Laverty õrszobáján és Sato mágus testõre. Mindketten szemmel láthatóan aludtak és Sam azt képzelte róluk, hogy lustálkodnak munkaidõben. És most rádöbbent, hogy nagyon is dolgoztak, de asztrális projekciót használtak és csak a testük látszott szunyókálni. Feltápászkodott a földrõl, odalépett a folyosó falához és nekidõlt. A gyakorlat nem említette, hogy el fogja veszíteni uralmát az izmai fölött, pusztán csak annyit mondott, hogy a gyakorlat idejére célszerû lefeküdni. Most már tudta, miért. Összeszorította a fogait és újra próbálkozott.
Amikor a színek eltolódtak, az ajtóra koncentrált, de habozott még egy ideig, mielõtt továbblépett volna. Látása a másodperc törtrészére elsötétült, aztán már az ajtó túlsó felén lévõ szobát látta. Legalábbis úgy vélte, azt látja.
Az ajtó mögött közvetlenül egy elõszoba húzódott, mely egy nagyobb terembe torkollott. A falakon gyönyörû festmények lógtak, érzelmi töltetük képrõl képre élesen változott. A különös festmények és az alattuk díszelgõ, lüktetõ szobrok elvonták a figyelmét egy kicsit, de amikor megpillantotta a terem lakóját, már semmi másra nem is akart figyelni. Egy kékes színû, áttetszõ fal mögött hatalmas halom arany, ezüst és ékszer csillogott. A halom tetején pedig egy sárkány pihent.
A szörnyeteg testét mintha arany kristályból formázták volna, mely minden egyes mozdulatára erõtõl szikrázott. A sárkány feje körül apró fényvisszaverõdések csillogtak glória gyanánt. A sárkány éppen egy magas, szõrös alakkal beszélgetett, akit Sam azonnal felismert. Jacqueline volt az, bár most egy kicsit másképp festett. A szaszkacs oldalán egy rojtos válltáska lógott, nyakában pedig cirádás, finom tervezésû amulettet viselt. Az õ oldalán kisebb fényjáték táncolt. Sam nem nézelõdhetett azonban tovább, mert a szaszkacs meghajolt, mintha valami utasítást kapott volna. A beszélgetés véget ért és Sam attól tartott, hogy a sárkány gyanút foghat, ha a figyelme az ajtó felé irányul. Rettegett a felfedezéstõl, mert a mostani kis kémkedését a legjobb esetben is otromba udvariatlanságnak lehetett felfogni. Tisztában volt vele, hogy a szabályokat nem õ állította fel és nem akarta elrontani a nyi lvánvaló házigazdája szemében elfoglalt pozícióját, bármilyen is legyen az. Ráadásul új tulajdonságát tanácsosabb volt titokban tartani. Visszahúzódott hát.
Már a folyosó közepén állt, amikor az ajtók feltárultak és egy ezüstös szõke hajú, vonzó nõ lépett ki rajta. Elegáns, üzleti ruhát viselt és ugyanolyan nyaklánc függött a nyakában, mint az elõbb Jacquelinenek.
-- Ah, Monsieur Verner -- szólalt meg. -- Befáradhat.
A nõ nem mutatta jelét annak, hogy észrevette volna Sam kémkedését. Sam bólintott és elsétált mellette, közben azon gondolkodott, vajon miféle játékba csöppent bele.
Amint átlépte a küszöböt, szemei azonnal a sárkányra tapadtak. Arany pikkelyei szemkápráztatóan szikráztak, mintha csak versenyre akarnának kelni az ágyaként szolgáló roppant vagyonnal. Hosszú nyakát behajlította, otromba fejét a kincsbõl kialakított, kisebb halmon pihentette. Úgy festett, mint aki alszik.
Sam óvatos léptekkel lassan közelebb nyomult. A korábban a sárkány feje felett szikrázó fényjátéknak ezúttal nyoma sem volt, de Sam úgy sejtette, az azt elõállító mágia most sem pihent el. A kék fal is eltûnt, de amikor átlépett azon a vonalon, ahol a fal állt az elõbb, mintha finoman megpendültek volna az idegei. Lenézett és a padlón hosszú csíkban felfestett, mágikus szimbólumokat pillantott meg.
Akkor érzékelte csak igazán a sárkány valódi méreteit, amikor már elég közel ért hozzá. A szörnyeteg feje hosszabb volt, mint Sam egész teste és a pikkelyes ajkai közül kinyúló, óriási fogak közül jó néhány nagyobb volt, mint Sam keze. Ez volt az elsõ nyugati sárkány, akit élõben látott, mégis úgy tûnt neki, mintha már ismerõs lett volna. Úgy gondolta, a sárkányok rendelkeznek általános sárkánytulajdonságokkal, hiszen a bestia szaga hasonlított Tessienéhez. Még egy lépést tett elõre, de hirtelen megtorpant, amikor megérezte, hogy a sárkány orrlyukain kiáramló lehelet meglebegteti a nadrágszárát. A bestia jelenléte nyomasztotta és legszívesebben elmenekült volna a hatalmas ragadozó elõl. De szilárdan megállt a lábán és igyekezett nem tudomást venni térdei remegésérõl.
Szólnia kellene? És mit kell mondani egy sárkánynak?
A lény szemei kinyíltak, opálszínû ragyogással Samet méregették.
-- Lofwyr vagyok.
Sam úgy érezte, mintha a fülein keresztül hallotta volna a hangot, de felismerte, hogy a sárkány hangja pusztán csak a fejében keletkezett. Korábban nem vette észre, de Tessien is ilyen módon beszélt. Ez a sárkány persze messze félelmetesebb volt a tollas kígyónál. Ez aggasztotta Samet. Tessien mágiával és tüzes lehelettel elpusztított egy tankot, ez a sárkány meg itt hevert Sam lába elõtt alig pár méternyire. Nagyot nyelt és remélte, hogy a hangja idegessége ellenére is magabiztosnak fog tûnni. -- Engem Csavarnak hívnak -- szólalt meg.
-- Azok, akik önt így hívják, nincsenek sokan, Samuel Verner -- A sárkány élvezte saját szavait. -- Jóllehet arra számítok, a számuk növekedni fog.
Samet meglepte a sárkány stílusa és az, hogy nevén szólították. Ez feloldotta egy kicsit a félelmét. -- Tudja, hogy ki vagyok?
-- Láthatóan.
A sárkány a tudás elõnyével rendelkezett és hagyta, hogy Sam a sötétben tapogatózzon. Honnan a csudából szerzett a sárkány tudomást Samrõl? Ingerültsége felbátorította annyira, hogy ismét megszólaljon:
-- Mit akar velem? Miért hozatott ide?
-- Azért, mert segíteni kívánok önnek.
Sam erre aztán végképp nem számított. -- Miért? Hiszen még soha nem is találkoztunk.
-- Megvannak a saját indokaim. Amint azt Jacqueline is elmondta, közös az érdekünk a Genomics Társaság ténykedéseivel kapcsolatban.
Hacsak a bestia nem tudott a gondolataiban olvasni, a tagadás tûnt a legbiztosabb megoldásnak. -- Semmi közöm nincs a Genomicshez.
-- Egy dekás ismerõse mégis a Genomics ügyei és emberei után nyomoz.
-- És ez magát miért érdekli? -- kérdezte Sam saját magát is meglepõ pimaszsággal. -- Rendõr talán? Adatlopással vagy valami ilyesmivel akar megvádolni?
-- Milyen harcias. -- A sárkány arckifejezése továbbra is nyugodt maradt. Már ha egy merev, hatalmas agyarakkal teletömött mosoly nyugodtnak volt nevezhetõ. Sam érezte a lény megvetõ türelmét. -- Úgy tûnik, hogy a Genomics egyik alkalmazottja, bizonyos A. A. Wilson az, aki önt érdekli.
-- És?
-- Mr. Verner, ön nem gyermeke a maga fajtájának. Tegye félre a játékokat. Rendes körülmények között rá sem hederítenék a kutakodására, de munkája eredményeképpen felfedeztem, hogy igazságtalanságot követtek el ellenem. Dr. Wilson engedély nélkül használja a Genomics felszerelését és embereit, miközben a saját szakállára dolgozik. Bár az ilyesfajta kezdeményezõkészséget általában értékelem, most azonban a professzort elhagyta bölcs belátása és kutatásainak eredményét nem bízza rám. Mint jótevõje, én támogattam, átvitt értelemben etettem és ruháztam, õ pedig hálátlanul nem osztja meg velem munkája gyümölcsét. Ismer ön egy bizonyos Mr. Drake-et?
Túlzottan is, gondolta Sam.
-- Látom, ismer.
Sam ellazította arcizmait és rájött, hogy nem kell gondolatolvasó képesség ahhoz, hogy valaki észrevegye az arcára kiülõ gyûlöletet.
-- Abban akar segíteni, hogy bíróság elé vigyem? Több halálért is felelnie kell.
-- A halálra halál az egyedüli válasz, Samuel Verner. És bár ön megízlelte a gonoszságát, Mr. Drake egyelõre még nem okozott túl sok gondot nekem. Amennyiben így tenne, természetesen intézkednék, hogy nyilvános elmarasztalásban részesüljön. De egy számomra kielégítõ megoldás nem biztos, hogy az ön számára is megfelel. Az általam végzett bármilyen közvetlen akciót nehezen ítélnék meg az ön világában mûködõ bíróságok. Mr. Drake nem követett el ellenem semmit. Talán lopott tõlem, vagy megölte valamelyik emberemet? Mindezidáig csak egy hitetlen személy által nyújtott elõnyöket élvezte, mely személy az idõk folyamán szembesülni fog saját terveivel. Szándékosan vagy véletlenül, de a Genomics erõforrásai nem megfelelõ használatának nyomai egyedül Dr. Wilsonhoz vezetnek. A doktort félrevezette egy hazugság és úgy véli, a saját érdekében fáradozik. A végén persze Dr. Wilson majd visszatér az any aföldbe, engem pedig megfosztanak azoktól az elõnyöktõl, melyeknek megteremtésén már a kezdetektõl fogva munkálkodtam. A kis bajkeverõ szemtelenül úgy hiszi, el tudja lopni a koncot a nyáj elõl, akiket én etettem. Ezt az elképzelést pedig... túlságosan offenzívnek tartom. -- A sárkány megvetést sugárzott. -- Megtudtam, hogy ön is túl offenzívnek tartja ennek a Mr. Drake-nek a ténykedését. És itt rejlenek közös érdekeink.
-- Szóval azt akarja, hogy csináljak valamit Drake-kel. -- Sam érezte a sárkány helyeslését és úgy vélte, tudja már, mire céloz Lofwyr. -- Nem fogom megölni a maga kedvéért.
-- Megértem. Ha meg is ölné, azt kizárólag saját maga miatt tenné.
-- Akkor mit akar?
-- Ki kell még puhatolnom Mr. Drake terveinek pontos természetét. Bosszant ugyanis a dolog. Amit öntõl akarok, az az, hogy folytassa nyomozását Mr. Drake után, derítsen fényt a terveire és ezeket jelentse nekem.
-- Miért nem végezteti el a munkát Jacqueline-nel? Úgy tûnik, õ nagyon ügyesen felkutat dolgokat és már amúgy is a maga alkalmazásában áll. Miért én?
-- Ön váratlan játékos lehet.
Játékos? Emberek szenvedtek és haltak meg, ez a lény meg azt hiszi, hogy az egész csak egy nagy játék része. A sárkányok tényleg csak sakkfiguráknak tekintik az embereket, akiket kedvükre tologathatnak az asztalon?
A sárkány kinyújtotta egyik mancsát és végigsimított felhalmozott kincsein. Sam úgy vélte, a mozdulat azt kívánta tudatni, milyen fogadtatásra számíthat, ha esetleg visszautasítja az ajánlatot.
-- Megteszi, amit kérek?
Sam nem mert nemet mondani, de még jobban félt az igentõl. Úgy kellene innen kikerülni, hogy ne bosszantsa fel a sárkányt.
-- És mit kapok cserébe, ha elvégzem a piszkos munkát?
-- Rengeteg pénzt és új személyazonosságot, melyekre elengedhetetlen szüksége lesz, ha fel kívánja kutatni a húgát és vissza kívánja helyezni õt korábbi helyzetébe.
-- Honnan tudott a húgomról?
-- Kutatómunka, Samuel Verner. Ön bizonyára tisztában van a jó kutatómunka értékével.
-- És ha az egésznek vége, már nem kell magának dolgoznom?
-- Ha ez önnek megfelel. Ahogy azt Jacqueline is elmondhatja, igen nagylelkû munkaadó tudok lenni.
Egészen addig, amíg szófogadó kis szamuráj vagy és vakon követed az utasításokat, gyanította Sam. -- És ha megölöm Drake-et? Gyilkosokat is az alkalmazásában tartana?
-- Önre bízom, hogyan rendezi el a Mr. Drake-kel szemben felmerült nézeteltéréseit. És mindössze információkat kérek öntõl. Ha az ügy elnyugodott és ha ön nem kompromittálta magát a helyi hatóságok szemében, miután mindent a megbízásnak megfelelõen elvégzett, kapcsolatba léphet velem azon a telekom kódon keresztül, melyet távoztakor meg fog kapni. És ne feledje, módomban áll megkönnyíteni az ön új útját, Samuel Verner.
A sárkány hangtalan szavai tudatták Sammel, hogy nem csak anyagi természetû segítségre számíthat; az pedig, hogy a sárkány felajánlotta, hogy segít Samnek a varázslás mûvészetének elsajátításában, igazán nem számított mindennapos gyakorlatnak. De miért akarná õt mágiára tanítani egy ilyen hatalmas és erõs lény? Sam nem akart megtanulni varázsolni. Pusztán saját maga kívánt lenni. Olyan nehéz ezt észrevenni?
-- Nem kell a segítsége.
Hitetlenkedés áradt a sárkányból, mely a végén vidámságba csapott át.
-- Ez a Mr. Drake, akit ön nyakon kíván csípni, egyáltalán nem az, akinek látszik. Igen kemény ellenfélnek fogja találni.
-- Más forrásaim is vannak.
A hitetlenkedés ismét eluralta a sárkány érzelmeit. Szemhéjai félig lecsukódtak, árnyékba rejtve opálos szemeinek fényét. -- Nagyszerû. Már elintéztem, hogy ön visszajusson Seattle-be.
-- Még nem egyeztem bele, hogy elvégzem a munkát.
-- El fogja végezni.
A szemek lecsukódtak. Samet elbocsátották.