MÁSODIK RÉSZ

Nézz magadba

15
A kunyhó Hart személyes rejtekhelye volt a Saint Helenstõl északra magasodó hegyek között. Svindler nem akart idejönni, és inkább azt javasolta, hogy az erdõben tartsák a megbeszélést, Sam azonban a barátságtalan idõjárásra való hivatkozással felülbírálta a dekást. Az egyetlen szobából álló kunyhóban túlzottan meleg volt, de az ablakokat be kellett csukni, hogy ne vágjon be rajtuk a zuhogó esõ. A nyirkos föld és farönkök szagát a szorosan összezsúfolódott emberi testek kipárolgása tette teljessé. A szoba közepét uraló asztalt most félretolták, és arra használták, hogy a felszerelésüket tárolják rajta, de ezzel együtt nem jutott elég hely. Súlyosbítva a dolgokat, Sam többször is kísérletet tett arra, hogy idegesen járkáljon fel és alá. Hartnak és Svindlernek állandóan ügyelnie kellett arra, hogy behúzzák a lábukat Sam elõl, különben a saját gondjával elfoglalt sámán átesett volna rajtuk. Sam végül megállt a szoba végénél, és mereven a hátsó falként szolgáló, csupasz, farönkökbõl álló falra bámult.
-- Ha elodázod a dolgot, attól még nem lesz jobb, Sam. Egyikünk sem örül neki, hidd el -- Hart hangjából szinte kicsordult a Sam iránt érzett aggodalom, némileg elfedve ezzel szavainak tartalmát. -- Mindnyájan meg akartuk menteni Janice-t, de úgy tûnik, már csak egyetlen megoldás maradt.
-- Nem -- Sam sarkon perdült és szembenézett a nõvel. -- Van mód rá, hogy elûzzük a vendigót. Ezt megéreztem a rítus alatt. Tudom, hogy még vissza lehet változtatni Janice-t.
-- De még Rinaldi segítségével sem tudnád megtervezni hozzá a rítust.
-- Nem volt elég energiánk.
-- Ezt már megbeszéltük.
-- Még mindig azt mondom, hogy a rítus azért vallott kudarcot, mert nem vagyok elég erõs. Egy erõsebb sámánnal kell végrehajtatnunk a rítust.
Hart gyors pillantást váltott Svindlerrel, aztán felsóhajtott. -- Amikor elkezdtük az egészet, azt akartad, hogy mások ne szóljanak bele.
-- Mert akkor még nem tudtam, hogy nem vagyok képes egyedül megcsinálni.
-- Rikkivel és Manxszal együtt sem tudtad megcsinálni.
-- A rítus igazából nem használta az õ energiáikat. Mellesleg õk csak gyenge sámánok voltak. Azért választottam õket, mert tudtam, hogy el tudják végezni a szerepüket, nem azért, mert igazán erõs sámánok lettek volna.
-- Kit szerezhetnénk meg? -- Sam észrevette, hogy a társai egészen közel hajoltak hozzá. -- Ugyan már, ne csináljátok ezt. Mindketten sokkal régebben benne vagytok már az árnyüzletben, mint én. Kit ismertek? Ki errefelé a legerõsebb sámán?
-- Tehát úgy gondolod, hogy most csak az energia az egyetlen probléma?
-- Szerintem az a kritikus tényezõ. -- A rítust jól megtervezték. Ugyan mi más hiányozhatott volna? -- Tehát, kinek lehet hozzá elég energiája? Mi van Anglia fõdruidájával?
Hart savanyúan felkacagott.
-- A tavalyi események fényében õ nemigen fog segíteni.
-- Nem gondolod, hogy inkább hálásak lehetnének azért, mert kitakarítottuk a soraikból a renegátokat? -- kérdezte Sam.
Svindler megrázta a fejét. -- Úgy vélem, az õ nézõpontjuk némileg eltér a tiédtõl. Tekintettel arra, hogy bûnrészességet vállaltál egy bizonyos vendigó megszöktetésében, valószínûleg minket is az ellenségeik közé sorolnának. -- Svindler Harthoz fordult és megkérdezte: -- És mi van Dr. Kano-val a Cal-Techrõl?
Hart megrázta a fejét. -- Õ fõleg elméleti sámán.
-- Nemes hölgy, nem gondolja, hogy a problémának van elméleti vonatkozása is?
-- A helyi szakértõnk úgy véli, hogy nem, de attól tartok, hogy ettõl függetlenül egy sor komoly gyakorlati problémával kell szembenéznünk. -- Hart Sam felé fordult és szomorúan mosolygott. -- Nem akarom lebecsülni a képességeidet és a szorgalmadat, de te nem túl régóta gyakorlod a sámánságot. A Mágia Mûvészetének elsajátítása tradíciótól függetlenül nem jön olyan gyorsan és könnyen. Lehet, hogy a rítussal olyan gondok is voltak, amik még csak meg sem fordulhattak a fejedben. Lehet, hogy megvan a szükséges nyers energiád, de nem tudod, hogyan kellene alakítani. Lehet, hogy ez a te átalakítási varázslatod egyszerûen túl összetett és kifinomult.
-- És ezt honnan tudhatom meg?
-- Ha többet tanulsz.
-- Janice nem várhat.
-- Mindig is sietségben voltál.
Sam szerint ez a megjegyzés nem volt fair.
-- Egy teljes éven át dolgoztam együt Rinaldival, hogy elkészítsük a rítus tervét. Ezt én nem hívnám sietségnek.
-- Mégsem mûködött.
-- Mûködhetett volna. Mûködnie kellett volna. -- Sam szemei elõtt megjelent a jelent Janice-szel és a döglött dzsunúkával. -- Akár akarom, akár nem, most sietnünk kell. Janice lassan behódol a vendigó természetek. Találnunk kell valakit, aki tökéletesen végre tudja hajtani a rítust, méghozzá olyan hamar, amilyen hamar csak lehet. Szükségünk van egy olyan sámán segítségére, aki elég erõs, tapasztalt és felkészült hozzá.
Hart felbõszülten szusszant egyet.
-- Miért nem egyenesen Vonyító Prérifarkasnak szólsz? Õ minden bizonnyal megfelelõ...
Svindler székének hirtelen reccsenése félbeszakította a nõ ingerült megjegyzését. A dekás villámgyorsan felállt, odalépett az ajtóhoz és szélesre tárta. Kibámult a zuhogó esõbe.
Sam Hartra nézett és látta, hogy a nõt is legalább annyira meglepte a dolog, mint õt magát.
-- Mi a baj, Svindler? Ismered ezt a Vonyító Prérifarkast?
A dekás halk hangját alig lehetett meghallani az esõ zúgásában.
-- Szerintem õ meghalt. Mindenesetre jobb lenne, ha úgy lenne.
Amikor világossá vált, hogy Svindler nem kívánt többet mondani a témáról, Sam odasúgta Hartnak: -- Te tudod, mi baja van?
A nõ megrázta a fejét.
-- Mi lehet ezzel a Vonyító Prérifarkassal? A neve ismerõsnek tûnik, de nem ugrik be, honnan.
-- Ismét elhanyagoltad tanulmányaid történeti részét? -- Sam a tünde nõ félmosolyából megtudhatta, hogy Hart észrevette Sam elpirulását a szakálla fölött. -- Daniel Coleman neve már nem ismerõs?
-- A Szellemtánc prófétája?
-- Nem is más -- mondta Svindler, hogy visszakényszerítse magát a beszélgetésbe. Azonban továbbra is háttal állt nekik. -- Coleman karizmatikus izgató volt, õ gyújtotta meg annak a tûznek az elsõ lángjait, melyek véget vetettek az Amerikai Egyesült Államoknak, a Kanadai Domíniumnak és a Mexikói Köztársaságnak. Nagyon befolyásos bûnözõ volt. Egyszer hallottam egyenes adásban beszélni, amikor a Szellemtáncolók felelõsséget vállaltak azért a vulkánkitörésért, ami elpusztította Los Alamost.
-- Nyilván mély benyomást tett rád -- mondta Hart. -- Akkoriban nyilván még csak kissrác lehettél.
Svindler megmozdult, mintha az emlék kellemetlen lett volna a számára. -- Ez volt a Szellemtánc mágiájának elsõ használata. Természetes, hogy mély benyomást tett rám.
-- Ha erre emlékszel, akkor arra is kell emlékezned, amikor felrobbantották a vízesés vulkánjait is.
-- Tisztán emlékszem -- mondta Svindler keserûen. Néhány pillanatig kényelmetlen csend követte a rövid választ. Aztán Svindler összeszedte magát és tovább beszélt. -- Coleman azokért is felelõsséget vállalt. Radikális terrorista volt. Ha megtalálható lenne, kétlem, hogy az amerikai állapotok miatt akár a leghalványabb aggodalmat is észrevennétek rajta. Hívhatják a Rézbõrûek Bajnokának, a Felébredt Jútnak, meg a Nagy Szellem Fiának, de mégiscsak õ kezdte a Kiûzetést. Ezerszer is megdolgozott a Vörös Varkocs becenévért.
-- Vörös Varkocs? -- kérdezte Sam. -- Nem emlékszem, hogy errõl olvastam volna. Mi jelent?
-- Ilyen volt a varkocsba font hajának a színe, amikor az ellenségei vérében megfürdött -- mondta Svindler. -- Nem kerül be minden a történelemkönyvekbe. Ez mostanra már tudnod kellene, Sam.
-- Nagyon keserû hangon beszélsz, Svindler. Személyes okod is van rá? -- kérdezte Hart. Várt, hogy a dekás válaszoljon, de miután ez nem türtént meg, tovább folytatta. -- Vonyító Prérifarkas gerillavezér volt a nehéz idõkben. Megmentette az indiánokat a kormány zsarnokságától, és segített nekik a saját lábukra állni. Rengeteg emberen segített, és nagyon is sok köze volt hozzá, hogy megmentse ezt a nyomorult bolygót. A mamutcégek tönkreszennyezték a földet, és az Ébredés mágiája legalább a hullám egy részét visszafordította.
-- Colemant csak a saját emberei érdekelték. Nem láttam, hogy a föld az egész világon kizöldült volna, és azt sem, hogy a mammutcégek elpusztultak volna. Ha Coleman olyan nemesszívû volt, akkor most hová bújt? Miért adta fel a harcát? -- Svindler mélyet lélegzett. -- Opportunista mészáros volt, semmi több.
-- Lehet, hogy az volt -- bólintott Hart. -- A küzdelem elsõ napjai nehéz napok voltak és keménységet követeltek. De volt neki kedvesebb oldala is. Õ hozta össze Denverben tárgyalóasztalhoz a BAN erõit. Nélküle nem jött volna létre a Denveri Szerzõdés. Talán még most is tartana a háború. Amit pedig a Kiûzetés során tett, nos azzal kapcsolatban több olyan emberrel is beszéltem, akik ott voltak. Mindkét oldalon. Ha Coleman nem lett volna, akkor a szerzõdés letelepülési passzusai sokkal drákóibbak lettek volna. Nekem azt mondták, hogy az Aztlan frakció mindenkit lemészárolt volna, akinek az ereiben nem indián vér folyt. És Coleman küzdötte ki az áttelepülési pénztámogatásról szóló bekezdést, ami lehetõvé tette az áttelepített embereknek, hogy jó eséllyel új életet kezdjenek.
Svindler horkant egyet. -- A pénztámogatás semmi sem volt azokhoz a hatalmas kifizetett pénzekhez képest, mellyel a különbözõ indián törzsek állítólag tartoztak a különféle kormányoknak. Colemannak volt hatalma, de azt a saját céljaira használta fel.
-- És az az oktatási és egészségügyi ellátás, amit õ szponzorált? Annak a java részét az átváltozottak támogatására használták fel. Manapság nemigen tapasztal az ember ilyesmit. Azt hittem, hogy te, mint tünde, ezt jobban fogod értékelni. És a környezetbarát energiaforrások, amelyeknek a kifejlesztését támogatta?
Svindler vállat vont.
-- Bûnbánat? Imázs? Nem vagyok gondolatolvasó.
-- A választ megtalálod A vadonban vonyítva címû könyvében.
-- Azt a nagyközönségnek szánták -- mondta Svindler savanyúan. -- Akkor írta a könyvet, amikor a Független Törzsi Tanács elnöke volt. Nem valószínû, hogy akkor az igazat írta volna meg.
-- A könyv egyféle Mein Kampf Castenada A yaqui tudás útja címû mûvével keresztezve. Nem túl hízelgõ õrá nézve. Nem hiszem, hogy apologia lett volna. Ahhoz túlzottan is furcsa. -- Svindler ismét elfordult, Hart pedig elhallgatott. Állkapcsának állása elárulta Samnek, hogy nem örült Svindler csökönyösségének. Svindler összegörnyesztett vállai pedig azt tudatták, hogy onnan sem számíthatott segítségre.
-- Most kifogtál rajtam a hagyományos történelemmel -- mondta csöndesen Hartnak --, de a politikatörténet sem volt sose az erõsségem. Azt tudom, hogy Coleman valaha fontos szerepet játszott, de aztán lelépett, vagy ilyesmi. Mi történt vele?
-- Senki sem tudja. Már, ööö, azt hiszem tizenöt éve a dolognak, hogy egyszerûen csak felállt és elsétált a hegyek közé.
-- Miért?
-- Szerintem elege lett a politikából az FTT-nél és a Bennszülött Amerikai Nemzeteknél. Amikor nem sikerült keresztülvinni, hogy a nem indiánokat eltávolítsák a kontinensrõl, a BAN szolidaritása valahogy szertefoszlott. Amikor a tündék, meg a hozzájuk hasonlók létrehozták Tir Tairngire-t, és Coleman támogatta õket, néhány törzsi tanácsnál nagyot vesztett a hitelébõl, mert hozzájárult ahhoz, hogy metahumánok indián földekre költözzenek. A cimsiánok is elmenekültek. Szerintem egyszerûen csak túl sok volt neki ez az egész egyetlen év alatt. Lemondott, és maga mögött hagyott mindent.
Svindler ismét közbevágott.
-- Vagy így állítják a hivatalos tanulmányok. De árnyüzletrõl is szó volt. Talán összeveszett radikális barátaival. A terroristák pedig ritkán szokták szóban elintézni a vitás ügyeiket.
-- Szerinted valaki meggyilkolta? -- A gondolat zavarta Samet, és nem csak azért, mert a gyilkosság gonosz tettnek számított. Kezdett egyre inkább Hart véleménye felé hajlani, és kezdte azt hinni, hogy Vonyító Prérifarkas lehet az a sámán, akire Janice-nek szüksége volt.
-- Talán -- mondta Svindler. -- Épp elegen vannak, akik egy kellemetlenkedõ mágust terroristának és életveszélyes fenyegetésnek tarthatnak.
-- Vagy éppen ígéretes szövetségesnek -- jegyezte meg Hart.
Sam csak erre várt. -- De tényleg nagy sámán volt, ugye?
-- Ó, igen. Afelõl semmi kétség -- felelte a nõ. -- Egyesek azt hiszik, hogy a könyvben szereplõ, a Nagy Szellemtáncól szóló anyag csak utólagos kitaláció, politikai trükk azért, hogy felmagasztalják a Tanács elnökének alakját. De õ több volt, mint a Nagy Szellemtánc egy fontos szereplõje. A valóságban õ maga vezette a Táncot.
-- Akkor nagyon hatalmas sámán lehet.
-- Igen -- bólintott Hart lassan. -- Talán még hatalmasabb is, mint bármelyik mágus a Hatodik Világban -- Kis szünet. -- Humán varázsló volt.
Samet egyáltalán nem aggasztották a faji kérdések.
-- Akkor többet tudhat a sámánikus mágiáról, mint bárki más.
Hart nevetett. -- Maradjunk a realitásoknál. Az a férfi csak úgy belebotlott az erõbe. Felhasználta, és jól használta fel. Egy csomó más embert is megtanított rá, hogyan kell használni. De hogy mindent tudjon? Ugyan ki tud mindent akármirõl is?
-- De õ vezette a Nagy Szellemtáncot -- ragaszkodott a magáéhoz Sam.
-- Igen. És több erõre tett szert, mint bármelyik általam ismert humán. A tudás is erõt jelenthet, de ennek a fordítottja nem szükségképpen igaz.
Sam elgondolkodott ezen egy darabig.
-- A Tánc átalakulási varázslat volt, ugye?
-- Részben.
-- Akkor nem kellett mindent tudnia. Csak azt, hogyan kell úgy formálni az energiát, hogy véghezvigye az átváltoztatást. Ezt tudhatta, nem igaz?
Hart megrágta a dolgot.
-- Nem tudom. Szerintem szalmaszálba kapaszkodsz.
Ezt Sam is tudta, de ugyan mi más választása maradt még? Ha azzal vesztegeti az idejét, hogy kisebb sámánokra vadászik, akik nem tudják elvégezni a feladatot, akkor talán már nem lesz elég ideje ahhoz, hogy eljusson Vonyító Prérifarkashoz. A dolog kockázatos volt, de nem látott más kiutat.
-- Valamibe kapaszkodnom kell. Máskülönben Janice elveszett.
-- Amit nem fogsz tudni megakadályozni -- figyelmeztette Hart.
Sam errõl hallani sem akart. Nem hihette, hogy a húga teste és lelke lassan, visszavonhatatlanul szörnyeteggé változzon.
Úgy tûnt, Hart továbbra is azon volt, hogy lebeszélje Samet.
-- Miért nem olyasmikkel próbálkozol, amik a kezed ügyébe esnek? Nem azt mondtad, hogy Laverty professzor egyszer falajánlotta a segítségét, neked Janice-szel kapcsolatban? Csak azért, mert Estios Lavertynek dolgozik, még nem jelenti azt, hogy a professzor egyetért annak a baromnak a helyszíni döntéseivel. Beszélj Lavertyvel. Tudd meg, hol áll õ ebben az ügyben.
-- Szerintem jelen pillanatban ez nem bizonyulna éppen a legbölcsebb döntésnek -- mondta Svindler.
-- Miért nem? -- kérdezte Hart.
-- Errõl inkább nem beszélnék.
-- De nem azért, mert köze van ahhoz az ausztrál tündéhez, aki Sam után kutat, ugye?
-- Azt mondtam, errõl inkább nem beszélnék.
Sam gyomra ugrálni kezdett.
-- Svindler, megint eltitkolsz elõlem valamit?
Svindler megfordult, és zord tekintettel Samre meredt.
-- Sam, arra kérlek, ne feszegesd a dolgot. Ha elmondanám, hogyan értesültem arról a fickóról, aki rád vadászik, a körünkön kívül más is megtudhatná ugyanezt. Ez olyan nem kívánt következményekkel járna egy bizonyos személy számára, akit pedig nem szeretnék bajba keveredve látni.
Sam gyanította, hogy kire célzott Svindler. Gyors pillantás Hartra és tudta, hogy a nõ is ugyanarra gyanakodott.
-- Hát, ha nem mehetek Lavertyhez, ki mást kérdezhetnék meg?
-- Lofwyrt? -- Svindler tekintetének sivársága elárulta, hogy a dekás még jobban híján volt az ésszerû ötleteknek, mint Sam.
-- Nem hiszem, hogy meg tudnám fizetni az árát -- mondta Sam. -- Vagy túlélni az ügyletet. Az a sárkány a múltkor kis híján mindnyájunkat legyilkoltatott.
-- Sam, Rinaldi atya tudná, kit kérdezz meg.
Sam szomorúan megrázta a fejét. -- Most már aligha érnénk el.
Hart sóhajtott. -- Én hermetikus mágus vagyok, Sam. Nem ismerek sok sámánt, és akiket ismerek, azok valószínûleg nem tudnák átadni a szükséges energiát. A kör bezárult. Nem látok kiutat.
Svindler ünepélyesen bólintott.
-- Nincs más hátra tehát, mint szembenézni az elkerülhetetlennel.
-- Akkor megbeszéltük -- mondta Sam határozottan. -- Megkeressük Vonyító Prérifarkast.
-- De senki nem tudja, hol találhatjuk meg -- tiltakozott Hart.
-- Ha egyáltalán még él -- tette hozzá Svindler.
Sam egyetlen vállrándítással lerázta az ellenérveket. Bárcsak a saját félelmeivel is ilyen könnyen el tudott volna bánni.
-- Majd én megtalálom -- jelentette ki.

16
Neko Noguchi elégedetten kinyújtózott. A környezet elsõrangúan kielégítõ volt: tompított fényû világítás, halk zene, csak épp annyi ritmussal, hogy megfelelõ legyen, fûszerek és igazi, természetes anyagokból készült, folyékony frissítõk, puha bútorzat és még puhább, várakozó ágy. Bár Neko még nem feküdt bele, ez utóbbiban biztos volt; az este folyamán korábban már ellenõrizte. A nõ vonzó volt és képzett. Monique volt a neve, legalábbis ezt mondta. A név legalább annyira egzotikusan csengett Neko számára, mint amilyen egzotikusnak találta a nõ karcsú testét. Igen, Neko tökéletesen elégedett volt. A legjobb árnyvadászok így pihentek két vadászat között, és õ még csak most kezdett nagy élvezettel beleszokni ebbe az életstílusba.
Kinyúlt a kancsóért, hogy újratöltse a poharát. Monique finoman oldalba bökte, és elõrenyújtott pohárral közelebb fészkelte magát. Neko elvigyorodott, inkább a saját élvezete miatt, semmint azért, hogy viszonozza a nõ mosolyát. Ez volt a harmadik pohár -- persze mindegyiket Neko számlájára. A nõ kétszer annyit zabált, mint õ, és a saját fejében érzett enyhe zúgásból tudta, hogy a pia is jó minõségû volt. És bár a nõ szavai kezdtek egybefolyni, igazából egyáltalán nem volt részeg. A nõ ugyanabból az italból ivott, mint Neko, így nyilván rendelkezett valami beültetéssel, ami semlegesítette az alkoholt, vagy kiszûrte a szervezetébõl. Neko eltûnõdött rajta, hány ilyen méregdrága italt kellett volna a nõnek legurítania ahhoz, hogy az túl sok legyen már a beültetésének.
A nõ elfészkelte magát Neko karjai között, és a szájához emelte a poharat. Neko is kényelembe helyezkedett, és kortyolt egyet, készen arra, hogy tovább folytassa a történetét.
-- A dekások nagyon büszkék arra, hogy képesek adatokat ellopni az arrogáns cégek, hatalmaskodó kormányok és gazdag magánszemélyek számítógéprendszereibõl. De ostobák, mert az agyukat kockáztatják a Jelenlétgátló Programok miatt, és a fekete jég ellen csak sima hús-vér reflexekkel mennek, no meg kiberdekkjük vékonyka pajzsával. Az adatlopás más, finom mûvészetekhez hasonlóan olyan, hogy számos módon hozzá lehet fogni. Egyes módszerek persze biztonságosabbak, mint mások.
Monique szemei szélesre nyíltak, bennük elismerés ragyogott.
-- Nem volt veszélytelen, amit csináltál. A dekás lehet, hogy csak az agyát kockáztatja, de te a testedet és az életedet is kockára tetted.
-- Persze. Az életem forgott veszélyben. -- Még egyet kortyolt. -- De a testem egy jól behangolt gépezet, amit szükség esetén újra lehet építeni, mint minden gépet. Ismered a régi mondást: "Megvan rá a technikánk." És ami az életveszélyt jelenti? A lélegzés is kockázatos, és veszélyes lemenni az utcára. A halál mindenkit elér, és amikor eljön, minden fájdalmunk és aggodalmunk elmúlik. A jó karma pedig nem abból származik, hogy elfutunk az elõl, amit úgysem lehet elkerülni. Az igazi, valós, a halálnál is borzasztóbb sors az, ha elveszítjük az elménket. Ha a test életben marad anélkül, hogy az agy funkcionálna, vagy értelmetlenül csak a testi funkciókat kontrollálja, az cél nélküli létezés csupán. Nem élheted tovább az életedet, és nem haladhatsz elõrébb a körforgásban. A dekások az agyhalált kockáztatják. Inkább egy sárkánnyal szállnék szembe egyszál magamban.
Monique elegánsan megborzongott.
-- Mégis elloptad az adatot. Hogyan csináltad?
Neko vállat vont, szándékos könnyedséggel intézvén el így tettének nehézségeit. -- A macskák az ányékban mozognak, és senki nem veszi õket észre, ha úgy akarják. Én pedig úgy akartam. Goroji-san majd akkor szerez tudomást a veszteségrõl, ha idomított dekásai holnap munkába állnak.
-- Nem félsz, hogy ki fogja találni, ki lopott tõle? Goroji kobunjai hírhedtek a brutalitásukról.
Neko kacagva letette a poharát, és ujjával végigsimított a nõ finom arcán.
-- Akármilyen brutálisak is, a Goroji klán katonái nem árthatnak annak, akit nem találnak meg.
-- Olyan csodálatos vagy. -- Monique megcsókolta Neko ujjait. -- Biztos vagy benne, hogy nem tudnak lenyomozni?
-- Tökéletesen. -- Neko megcsókolta a nõt. Az ajkai bizseregni kezdtek. Rájött, hogy az érzést a nõ rúzsa okozta, mert erõsebben érezte ott, ahol az ital nem mosta el a vörös máz egy részét. Elhúzódott, hogy belenézhessen Monique szemébe. A nõ tettetett félénkséggel lejjebb engedte a szempilláját, az eljövendõ élvezetekre utalva. Neko elmosolyodott. Elõször az üzlet, utána a szórakozás; ideje volt véget vetni a színjátéknak. -- Biztosíthatod Cogot, hogy nem izotóp van a birtokomban. Nem fogja megégetni magát egyszerû asszociációk miatt, bár az is igaz, hogy az ajánlatom egy része csak félig használható.
-- Cog? Ki vagy mi ez a Cog? Mirõl beszélsz?
A nõ tágra nyílt szeme és hangszíne tökéletes keveréke volt a sértõdöttségnek és értetlenségnek. A teste által adott metakommunikációs jelek ártatlanságot és félénkséget sugároztak, némi növekvõ izgalommal keverve. Nekót lenyûgözte a színjáték. Monique ezzel akárkit meg tudott volna gyõzni. Neko persze okosabb volt ennél.
-- Igazán remek színészi teljesítmény. -- Szabad kezével finoman ütögetni kezdte a szófa karfáját. -- De tudom, hogy Coghoz tartozol. Gondolod, hogy olyan szabadon beszélek volna, ha nem tudom, hogy a közvetítõnek falazol?
A nõ színjátéka mit sem változott, de sötét szemei a férfit fürkészték, vajon mennyire gondolta komolyan, amit mondott, és mibe kerülne, ha Monique eldobná az álarcát. Hagyta, hadd teljenek a másodpercek. A tekintete végül máshová vándorolt, körbenézett a szobában. A jól elrejtett trideo kamerákat kereste. Monique-nak nem kellett aggódnia; Neko már korábban elintézte, hogy a monitorok ne mûködjenek. Úgy gondolta azonban, hogy ezt nem kellett feltétlenül a nõ orrára kötnie.
-- Nagyon ügyes vagy a fiatal korodhoz képest -- mondta a nõ.
Neko elégedetten nyugtázta a dícséretet. -- Az üzletben szükségem van erre, ha öregebb kort is szeretnék megérni.
-- A jakuzák ellenében való ténykedés nem ígér hosszú életet. Ha Goroji csak egy kisfõnök lenne, remek üzletet köthettél volna vele. Így azonban a dolog forróbb a kívánatosnál. Tisztában voltál vele, hogy Goroji Nagymama frontembere?
Errõl Nekónak fogalma sem volt. -- Természetesen.
A nõ tekintete semmit nem árult el, de arcizmának leheletnyi rezdülése arról árulkodott, hogy nem hitte el a férfi válaszát, vagy legalábbis gyanakodva fogadta. Neko elmosolyodott, remélve, hogy magabiztos árnyvadász benyomását kelti.
-- Cog jobban örülne, ha a következõ ajánlatodnak nem lenne köze Nagymama forrásaihoz. Nagymama hevesen reagál, ha valaki megzavarja a hálózatát, és a bosszúja nemcsak a szerencsétlen tetteseket éri el, de a tettesek partnereit is. Persze te áhítozhatsz továbbra is erre a sorsra, de akkor Cog szeretné, ha õt nem vonnád be az ügyeidbe. Õ és Nagymama már jó régen elrendezték vitás ügyeiket, és Cog nem kívánja ismét megkezdeni az ellenségeskedést.
-- Senki sem kívánja, hogy egy közvetítõ harcosi erényekrõl tegyen tanúbizonyságot. A vadászat közvetlen válasz volt egy olyan ügyfél igényeire, akinek Cog közvítõként dolgozik. Semmilyen figyelmeztetést vagy feltételt nem kaptam akkor, amikor az információt kérték tõlem. Ebbõl kifolyólag a fizetségben sem szabad változásnak bekövetkeznie. A közvetítõk az árnyvadászok irányában mutatott elõmenetelükbõl élnek. Elsõrangú szükség számukra a tiszta üzlet.
A nõ felvonta az egyik szemöldökét.
-- Természetesen ésszerû profitrátával -- tette hozzá Neko.
-- Biztos vagyok benne, hogy ésszerû díjat fog fizetni a megszerzett adatokért.
-- És bónuszt az anyagért.
-- Arányosan annak értékével.
-- És a hõfokával.
A nõ elmosolyodott.
-- Megértjük egymást. Az elõvigyázat a jövõbeli üzletekre vonatkozott.
-- Ha Cog attól fél, hogy kapcsolatba kerülhet az esetleges jövõbeli kutatómunkával, talán bele kéne egyeznie, hogy félreálljon, és hagyjon engem közvetlenül az ügyfélnek dolgozni.
-- Talán így is tesz majd.
Neko rájött, hogy a helyzetnek nagyon veszélyesnek kell lennie, ha Cog ki akarja iktatni magát az üzletbõl. Hogyan lehetett ilyen féltékeny Nagymama? Nem tetszett neki a dolog. Valami másnak is kellett lennie az adatokban, nemcsak annak, amit a tünde dekásnak felfedett. Esetleg valamiféle titkos kapcsolat? Ha Neko megértené, mi történik, akkor jobban meg tudná becsülni felfedezése igazi értékét. És ha jobban tudná az értéket, jobb üzleteket köthetne. Mellesleg valószínûleg azt is megtudná, miféle veszéllyel kellett szembenéznie.
Tovább folytatta az alkudozást Monique-kal, hogy minél jobb árat csikarjon ki a nemrég szerzett adataiért, de a gondolatai igazából más ügyek körül forogtak. Eltûnõdött azon, hogy amikor Goroji Feng hadúr után kutatott, akkor ez vajon csak a jakuza szokásos hatalom utáni nyújtozkodását jelentette, vagy esetleg valami gonoszabb dolog elõhírnöke volt. Talán része volt Nagymama valamelyik nagyszabású tervének. A Goroji fájljaiban szereplõ, Fenggel kapcsolatos adatok együtt szerepeltek a Renraku Különleges Igazgatósága után folytatott kutatás adataival. Egy Nagymamához hasonló manipulátor nyilván többféle szemszögbõl is nézte a mûveletet. Goroji kívül, Sato pedig belül: ez remekül megszervezett támadóakcióra vallott. Ami érthetõ is volt, ha az ember figyelembe vette a cél fontosságát. Nekót meglepte volna, ha Nagymama nem dolgoztatott volna még egy sereg más eszközt is ugyanezen az ügyön. A mesterséges intelligencia
nagyon erõs kutatási eszköz lehet a Mátrixban. Ha olyan fejlett volt, mint ahogy azt a dekás ismerõsei állították, akkor ugyan miféle számítógépben õrzött titkos adat állhatott volna ellen egy ehhez hasonló mesterséges intelligencia támadásának? Egy információval kereskedõ ügynök számára ez egyszerûen felbecsülhetetlen értéket jelentett volna. Ha Nagymama hozzáférne egy ilyen géphez, mindent megtudhatna, amit csak akar.
És mit akart most megtudni? Miért érdekelte õt Feng? Mi köze lehetett egy legújabbkori kínai hadúrnak német terroristákhoz vagy az Egyesült Államok szétszakadásához vagy ahhoz, hogy izraeli kommandósok akciókat hajtottak végre Afrikában? És ezeknek az ügyeknek vajon mi közük volt a Humanis poliklub Ordo Naturum nevû oldalhajtásainak finanszírozásához vagy a Felébredt lények számára biztosított pénzalaphoz? Neko egyik kérdésre sem tudott válaszolni, de biztos volt benne, hogy ezek az információk egyetlen szövevényes hálóba álltak össze. Az ügy felpiszkálta az kíváncsiságát. Még ha az õ számára nem is jelentettek volna sokat a válaszok, azt azért tudta, hogy az ilyesmi nem kevés nujent megért volna valakinek. Nekónak csak annyi dolga volt, hogy kitalálja, kinek. No meg azt is természetesen, hogy mik ezek a válaszok.
* * *
Seattle még Portlandnál is rosszabbnak bizonyult. A metroplexum területét övezõ határzónák nem voltak olyan fejlettek, mint az ausztrál városállam-enklávé körüliek, viszont ugyanazok az undorító humán házak sorakoztak bennük. A metroplexumban pedig hemzsegtek a bûzös humánok, mindenféle sötét népek és lecsúszott tündék. Nyüzsgött az élet, de csak olyan élet, amit Urdli nem nevezett volna értelmesnek. A plexum lakói csak férgek voltak, akik tovább szennyeztek egy már így is szinte teljesen halott földet.
Urdli haza akart menni. Ausztrália sem olyan volt, mint lennie kellett volna, de még a vad mana és a káosz is kellemesebb környezetnek számított a metroplexum halott sivárságánál és a mammutcégek felhõkarcolói által vetett árnyékok nyomasztó, fullasztó homályánál. Egyelõre azonban még nem távozhatott.
A feje sajgott a szokatlan erõfeszítéstõl, mely ahhoz kellett, hogy fenntartsa azt az illúziót, hogy õ is olyan, mint az ezen a szeméttelepen nyüzsgõ milliónyi lény. Nem szerette az álcáját, de hasznosnak, sõt nyilvánvalóan szükségesnek is tartotta. Az elsõ nap rögtön kiderült, mennyire elütött a tömegtõl. Azonnal felkeltette ugyanis egy csuklyás, humanis poliklub szlogeneket üvöltözõ csoport figyelmét. Ezután már nem fogják tovább bolygatni a tündéket, a feketéket, meg egyáltalán senkit sem. Urdli gyanította, hogy akaratlanul is növelte a fajgyûlöletüket, de remélte, hogy ennél még jobban megnövelte a félelmüket. A félelem fontos eszköz volt, ha az állatokat kordában kellett tartani.
Amióta illúzióvarázslat leple alatt mászkált, nem fordult elõ vele hasonló incidens.
Most már egy hete kutatott hiába Samuel Verner után, akit az utcákon csak Csavarnak hívtak. És hogy kevésbé feltûnõ legyen a kutatása, inkább ösztönzõket igyekezett találni ahelyett, hogy direktben kérdezõsködött volna. A módszere eredményeket hozott, jóllehet nem kielégítõeket. Semmi nyomát sem találta sem a humán sámánnak, sem azoknak a helyeknek, ahová el szokott járni. Ráadásul a társainak hollétérõl sem szerzett semmilyen használható információt, Verner egyetlen korábbi ismerõsének, Sally Tsungnak kivételével. A nõ teljesen szabadon és meglehetõsen sértõen beszélt korábbi szeretõjérõl, de azt állította, hogy nem tudja, hol tartózkodik Verner. Urdli megszondázhatta volna, de a nõ maga is mágus volt. Amíg nem ismerte az erejét, a kockázat egyszerûen nem érte meg a dolgot.
Azt kívánta, bárcsak Laverty bõbeszédûbben nyilatkozott volna arról, hogy kivel figyeltette Vernert. Urdli kapcsolatba akart lépni azzal a személlyel, de így nem volt rá módja. Kezdte gyanítani, hogy a Svindler név alatt dolgozó dekás volt Laverty beépített embere, mivel Verner csak két tündével tartott fent rendszeres kapcsolatot -- a dekással és egy Hart nevû nõvel. Hart nem nagyon lehetett tégla, mivel korábban már többször is dolgozott a sídeknek, és Urdli kételkedett benne, hogy a professzor átcsúsztathatott volna egy kémet a sídek éberségén. A nõt tehát ki lehetett zárni és így az egyetlen jelölt Svindler maradt. A dekás azonban a sámán szûk ismeretségi köréhez hasonlóan eltûnt a színrõl.
A múló idõ egyre jobban zavarta Urdlit. Itt nem lett volna célszerû újabb kulpunyát készíteni. Többször is megpróbálkozott vele, hogy megérezze az õrkövet, de nem járt sikerrel; vagy leárnyékolták, vagy kivitték a metroplexumból. Ez utóbbi lehetõség gondolatára a hideg futkározott Urdli hátán. Ha Verner nem Seattle-ben tartózkodik, akkor Urdlinak fogalma sem volt, merre mehetett. A finomkodások ideje tehát elmúlt. Elérkezett a vallatások ideje.

17
A Vonyító Prérifarkas utáni kutatás õrültség volt, és mivel Svindler közremûködött ebben, õt is õrültnek lehetett nevezni. Ha a Szellemtánc prófétája nem élt már, Sam eldobta magától a még meglévõ kevéske esélyt is, hogy megmentse a húgát. Janice elõbb megadja magát a vendigó természetnek, mint a Kutya-sámán feladná a kutatást. Ha Vonyító Prérifarkas élt, nem valószínû, hogy Sam idõben fel tudta volna deríteni Coleman rejtekhelyét. De még ha valami véletlen folyamán rá is bukkant volna a visszavonult sámánra, a végsõ siker reménye ettõl függetlenül elképzelketetlenül kicsinyke volt. Akármennyire is lelkes volt Sam, nem sok esély mutatkozott arra, hogy rábírja Vonyító Prérifarkast a közremûködésre. Ha Coleman egyáltalán tud segíteni. Ez a lehetõség is kicsinykének látszott.
Tiszta õrület az egész. Akárcsak Svindler vadászata a Jút Tanács számítógéprendszere ellen. Kötözni való bolondok voltak õk ketten, akik szélmalmok ellen vívták a harcukat. Úgy tûnt, a mai napra rendelt parancsolatnak az õrültség és a megszállottság bizonyult.
Ami Hartot illeti, Svindler megfigyelte a nõ reakcióját, amikor elmondta neki, mit talált legutóbb Noguchi. Az ázsiai vadász legutolsó adataiban lehetett valami, ami Hartban is bekapcsolta a megszállottságot. Hogy pontosan micsoda, azzal kapcsolatban Svindler csak találgatni tudott, mivel a tünde nõ mindig is kínosan ügyelt rá, hogy múltbéli cselekedeteit és jelenbéli indítékait homályban tartsa. A nõ annyira el akart menni valahová, hogy hagyta, hadd utazzon el Sam Denverbe egyedül. Ez nem vallott Hartra. Ha arra számított, hogy így szabadon tevékenykedhet, akkor nyilván csalódott, amikor a Jút rendszerbe való bedekázás veszélyeire irányuló figyelmeztetései végül a saját fején csattantak. Sam kihangsúlyozta: ha megfogadják Hart javaslatát és elkerülik a megszokott tartózkodási helyeiket és ismerõseiket, akkor Hart volt az egyetlen személy, aki Svindler testét õrizhette, miközben a deká s elméje valahol a Mátrixban kóborolt. Beleegyezése talán elégnek bizonyult a szerelemtõl elvakított Samnek, de Svindler minden gond nélkül észrevette a nõben tomboló, visszatartott ingerültséget.
Hogyan bízhatott meg benne Sam? Hart még Sally Tsungnál is titkolódzóbb volt, mégpedig jogosan. Legalábbis azon adatok alapján, amit Svindler Hart korábbi társai kapcsán kiásott. Egyelõre nem említette meg Samnek ezeket a kapcsolatokat. Ha Sam gyanítani vélte, hogy Svindler kapcsolatban állt a professzorral, akkor hogyan vélekedett volna Hart korábbi barátairól? De akármit is gondolt volna Sam a nõ ezen oldaláról, egészen biztosan nem dicsérte volna meg Svindlert, amiért beletúrt Hart múltjába.
Persze nem Hart volt az egyetlen, aki visszatartotta magát attól, amit a legszívesebben csinált volna. A szükség úgy hozta, hogy Svindlernek is szüneteltetnie kellett a Renraku elveszett mesterséges intelligenciája utáni kutatását. Svindler megesküdött, hogy a szerencsétlen angliai eset után bebizonyítja Samnek, hogy igaz barátja. És mivel meg kellett fizetnie ezt az adósságot, muszáj volt segdékeznie Sam õrült küldetésében. De õrültség, vagy nem õrültség, Sam azt akarta, hogy a Mátrix irányából is fedezve legyen a dolog, és ugyan ki végezhette el volna olyan jól és gyorsan ezt a feladatot, mint Svindler? Svindlernek félre kellett tehát tennie a saját aggodalmait, de talán jobb is volt így. A Noguchival való elsõ találkozása után a reményei csak kicsivel növekedtek jobban, mint a félelmei. Még mindig nem értette teljesen az MI teljes bonyolultságát és azt, hogy miért vonzódott annyira õ hozzá, de úgy érezte, hogy õt magát is hasonló vonzalom kerítette hatalmába.
Az MI a Mátrixhoz tartozott, akárcsak Svindler figyelme. A vadászat kellõs közepén nem volt tanácsos elábrándozni. A Jút Tanács Mátrix-részletét narancs színnel kódolták, ami ugyan nem a legmagasabb biztonsági szintnek számított, de azért épp elég veszélyt rejtegetett az elõvigyázatlan utazó számára. És Svindler most bizony elõvigyázatlan utazó volt. Korábban már kis híján belebotlott néhány árnyalatnyi feketébe. Alig volt képes elkerülni azt a veszedelmet, de tudta, ha továbbra is ilyen figyelmetlen lesz, akkor a jövõben nem kell már túl sokat aggódnia mások megszállottsága miatt.
Svindler ikonja, a csillogó köpenybe burkolt, ében kisfiú kisiklott a Salt Lake-i kormányközpont személyi fájljait kezelõ SPU-ból. Az adattárakba vezetõ minden egyes adatvonal mentén kubista stílusban megfestett medvék ólálkodtak, ami napnál is világosabban jelezte, hogy a jút számítógép-specialisták korábban már összefutottak pár illegális behatolóval ezen az útvonalon. A Jelenlétgátló Programok vizuális tervezése feltehetõleg inkább megfélemlítésre szolgált, semmint a hozzáférési pontokat õrzõ jég igazi erejének jelzésére. Svindler mégis úgy gondolta, hogy jobb nem kipróbálni a dolgot. Ha harcba keveredett volna valamelyik medvével, akkor a jeget irányító dekás még a legszerencsésebb esetben is tudomást szerzett volna Svindler jelenlétérõl. És ha a rendszert riadóállapotba helyezik, a munka sokkal nehezebbé válik. Sam menetrendje nem hagyott idõt nyílt sisakos rohamra, ami azt jelente tte, hogy a vadászat százszázalékos ügyességet kívánt egészen addig, amíg Svindler meg nem szerezte a kívánt szajrét. Ha nem így történne, az egész csak felesleges idõpocsékolásnak bizonyulna.
A jút kormányfájlokban valahol adatokat lehetett találni Daniel Colemanról, aki eredetileg a jút törzshöz tartozott. Svindler elõször persze a nyilvános adatbázissal kezdte, de amint arra számított is, onnan semmi konkrétumot nem tudott meg. A nyilvános feljegyzés arra azonban jó volt, hogy Sam Denverbe utazzon. Vonyító Prérifarkashoz a város ugyanis fontos kapocs volt, de Coleman tartózkodási helyérõl ez semmilyen információt sem szolgáltatott. Ahhoz, hogy az igazi adatokat megtalálja, Svindlernek be kellett hatolnia azokba a mélyen elrejtett fájlokba, ahol azokat az információkat tartották, amik alapján a Tanács vezetõi elnavigálták kis világukat. Ha Vonyító Prérifarkas még életben volt, akkor a törzsének vénjei valószínûleg tudtak róla.
Némi szerencsés trükközéssel sikerült felfedni egy hátsó kaput egy üzleti programban -- semmi kétség, hogy a kiskaput korábban egy sikkasztó dekás hagyta maga után. Nagy volt a csábítás, hogy a könnyû pénzzel Svindler kicsit megtámogassa a saját megszállottsága miatti költekezés által meggyengített bankszámláját, de végül lemondott róla, hogy átutaljon párezer nujent. Sam önbizalmát a célja jelentette. Ha Svindler most elvett volna egy kis elektronikus készpénzt, a rutin egyenleg-ellenõrzés lefülelte volna a csalást, mielõtt még kilépett volna a regionális telekommunikációs hálózatból. Az UCAS kormánya általában nem bizonyult túlzottan együttmûködõnek, de teljes mellszélességgel kiállt a számítógépes bûnözõk elleni harcban, és ezen a téren teljes volt az együttmûködés köztük és a Jút Tanács kormánya között. Különösen akkor, ha az úgynevezett bûnözõk az UCAS területén tartózkodtak. Ahhoz pedig Seattle is hozzátartozott. Talán majd máskor, ha majd jobban fel lesz készülve az akcióra. Az ügyesség és nyomonkövethetetlenség most túlzottan is fontos volt.
Svindler elfojtotta kapzsiságát, és az ében kisfiú eltáncolt a lezárt termek elõtt. Svindler igyekezett nem elképzelni, hogy azok mögött az elektronikus ajtók mögött hosszú sorokban állnak a zsákok, a zsákok pedig csordultig vannak tömve állami bankjegyekkel, céges részvényekkel és hasonló nyalánkságokkal. Svindler számára ez a pénzügyi adatbázis azonban most nem vadászterületként szolgált, hanem lehetséges kapcsolatként más rendszerek felé, méghozzá olyanok felé, ahol már nehezebb lesz kinyomozni ottjártát. A folyosó végéhez közel észrevette az ajtót, és átsurrant rajta. Egyetlen medve sem bukkant fel, amint elindult az állami számítógéprendszer központi építménye felé.
Amikor bejutott, láthatta, hogy a jút kormány legalább egy vonatkozásban pontosan olyan volt, mint a többi, modern kormány. Valósággal fuldoklott az adatokban. Az adatfájlokat jelképezõ fénypontok hiperaktív galaxisként terültek el az elektronikus égbolton. A nagy ragyogásban Svindler kis híján nem vette észre egy õrprogram támadását. Éles reflexeivel azonban még éppen elõ tudott készíteni egy védelmi programot. A Svindler magasságával megegyezõ testhosszú, kristály menyét formájú jég elsuhant mellette. Svindler nekikezdett az ellenprogramozásnak: éjfekete kéz emelkedett ki a köpenye alól és egy ezüstösen csillogó automata pisztolyt irányzott az elektronikus szörnyetegre. Amikor a menyét ismét támadásba lendült, a fegyver elsült és a kilõtt egyetlen lövedék ugrás közben megdermesztette és tejes színûvé változtatta a menyétet.
A kisfiú végigfuttatta kezét a mozdulatlan alakon. Svindler a jég körvonalait tanulmányozta, és állított saját álcázó programjain, hogy az esetleges további õrprogramok elõl könnyebben el tudjon bújni. Ez a fajta átszabás csak átmeneti jellegû volt, egy kreatív dekás improvizációja, mely nem jelentett állandó elõnyt, hiszen csak a jelenlegi vadászat idejére mûködött.
Csak amikor belefogott a komolyabb kutatásba, derült ki, hogy tényleg jó-e az álcája. Minden egyes alkalommal, amikor elindította saját keresõprogramjait, hogy a Vonyító Prérifarkasról szóló adatokat jelzõ kulcsszavak után kutasson, mindig éppen arra bóklászott valamiféle jég. Csak az elõbbi rögtönzéssel tökéletesített álcázó programjainak köszönhette, hogy észrevétlenül dolgozhatott.
A nyugtalan jég jelenléte világossá tette, hogy Svindler értékes adatok között turkált. Attól való félelmében, hogy a fájlok egyszerû kiemelése és lemásolása nagyobb riadókat is kiválthatott volna, úgy döntött, hogy átfésül néhányat, amelyik a keze ügyébe esett. Javított álcája alatt valószínûleg észreveszi majd, ha a tevékenységére vagy jelenlétére reagálna a rendszer vagy annak tulajdonosai.
Az elsõ néhány fájl csak történelmi adatokat eredményezett, de Svindlernek még így is meg kellett küzdenie egy jégszörnnyel, amikor belépett a hatodik adattárba. Három adattárral késõbb újabb szörny támadt rá, de ezt is ugyanolyan könnyedén lefagyasztotta, mint a korábbiakat. A jég által õrzött fájl frissebb volt a többinél, de tizennégy évnél fiatalabb információkat ez sem tartalmazott. Nagyon érdekes. Ha ennyire jól õrizték a múltat, vajon miféle védelem vigyázott a naprakész adatokra? A nehéz jég pedig komoly adatokat, komoly titkokat jelentett. A legnagyobb titok Svindler szerint csak az lehetett volna, hogy Coleman él és a Jút Tanácsnak dolgozik. Lehetséges, hogy Vonyító Prérifarkas titkos mágikus kutatásokban mûködik közre? Lehet, hogy ez egy újabb haditervnek a része, melyet arra szõttek, hogy végleg kiszorítsák a földrészrõl a nem indián lakosokat? Egy második Nagy Szellemtánc l ehetõsége rémülettel töltötte el Svindlert.
Most már nemcsak Sam miatt volt kíváncsi a dologra.
Svindler végiggondolta, hogyan tovább. Vonyító Prérifarkas a sámánikus tradíciót követte, a sámánok pedig ritkán használtak számítógéprendszereket. Azonban nem minden indián varázsló volt sámán. A hermetikus mágusok pedig nemcsak a modern adattároló létesítményeket használták erõsen, hanem a számítógépek számítási kapacitását is. Ha a jút kormány komoly mágikus kutatást szponzorált, akkor a fájlokban talán lehetett feljegyzéseket találni az állami mágusokról. Õk talán nem képesek a sámánikus mágia használatára, de Svindler tudta, hogy számos mágikus technikát át lehetett ültetni más tradíciókba is. Ha Vonyító Prérifarkas valami sámánikus megaorvosságról álmodott, akkor a jút hermetikusok valószínûleg megpróbálták felfedezni, amit csak tudtak, hogy aztán adaptálják a hermetikus tradícióba. És ekkor léteznének erre utaló nyomok is.
Az ében kisfiú beugrott a térbe, és nekilátott a kormány mágikus kutatásaira vonatkozó kódolt adatok átfésülésének. A biztonsági intézkedések nyilván kemények lesznek. Ha a feltételezései igaznak bizonyulnának, akkor szigorúan korlátozva lesz a hozzáférés.
Mennydörgés dübörgött végig a Mátrix belsõ terében, és a sötétséget egy röpke pikoszekundumnyi idõ alatt széthasította az ezüstös izzás. Az ében kisfiú fejére borította a köpenyét, és összekucorodott alatta. Érezte, amint hurrikán erõsségével süvít el fölötte a levegõ. Annyira nem haladt gyorsan, hogy ezt kellett volna éreznie. Miközben a szél megállás nélkül ostromolta, csillogó fényfoszlányok iramlottak el mellette. Köpenyének maradványai. Svindler megkockáztatott egy pillantást fölfelé.
Szivárványszínû szárnyak nyíltak ki fölötte, és egy hatalmas sasforma madár suhant feléje. Mély hangú dübörgés kísérte a madár közeledtét, melybõl Svindler felismerhette, mit mintázott a hatalmas ikon. Érezte, amint betakarja õt a viharmadár árnyéka, jóllehet itt nem létezett olyan fényforrás, mely árnyékot vetett volna. A hatalmas bestia reszelõs hangon felvisított. Szeme, csõre, karmai úgy villogtak, akár a legfeketébb jég. Svindler kikapta kiberdekkjébõl a tevékenységrögzítõ chipet, és az összes védekezõ programját beömlesztette a memóriába. Ujjainak gyors staccato ritmusa szinte egybefolyt, amint megpróbált valamit improvizálni a jég ellen.
Az ében kisfiú elegáns, könnyed táncba kezdett, de a viharmadár minden egyes lépéssel közelebb és közelebb suhant.
A mennydörgés lassan minden mást elnyomott Svindler fülében. A szilikontollas, szivárványos szárnyvég végigsöpört az ében kisfiún. Túl közelrõl. A jég túl jónak bizonyult. Svindler a halántékába nyomott csatlakozó után nyúlt. Vagy nyúlt volna, ha tudta volna mozdítani a kezét. A billentyûzet fölött megdermedt kezeinek látványa összemosódott az egyre közelebb nyomuló, csillogó halált hozó, elektronikus képpel. A viharmadár lehajolt, hogy végezzen áldozatával.
Az idõ megdermedt, Svindler pedig lebegve maradt az idõtlen semmiben félelmével, izgalmával, rettegésével és -- furcsa módon -- élvezetével.
Ugyanabban a pillanatban egy indián lány lépett Svindler és a rikoltozó viharmadár közé. Rojtos szarvasbõrbõl készült inget, köpenyt és szoknyát viselt. Fekete haja tömött lófarokba fonva egészen a térdéig leért. Tünde karcsúságú derekát csillogó gyöngyökkel díszített öv fonta körbe. A lány képe elképesztõ részletességgel volt megformázva. Svindler tisztán látta külön-külön a szarvasbõr pórusait és a lány minden egyes hajszálát. Az ikon egy dekás képnek sajátosságait viselte magán, de olyan tökéletes felbontással, amit csak a nagyteljesítményû, speciális grafikai számítógépekkel felszerelt rendszerek tudtak nyújtani. Svindler csak elképzelni tudta, milyen részletesen lehetett kidolgozva a lány arca, de ezt nem láthatta, mert a lány szembefordult a viharmadárral.
Az elektronikus égbolt felvillant, amint a viharmadár sistergõ villámnyalábot lövellt a lány felé. A kép minõsége láttán Svindler arra számított, hogy az indián lány hátratántorodik, és fájdalmában a földre görnyed a heves támadás alatt. A lány mégis megállt a helyén. A villámnyaláb remegõ, sistergõ energiakáosszá változtatta a környéket, ahol becsapott, de a lány mégis sértetelenül vészelte át a csapást. Felemelte egyik kezét, és a testét körülvevõ kormos köd felszakadozott, majd semmivé foszlott.
A lány egyujjas kesztyûvel takart kezeit a feje fölé emelte. Mindkét keze fényesen ragyogott. A fény növekedni kezdett, majd gömb alakot vett fel, a gömb pedig nekiugrott a viharmadárnak. A JG ikon megvillant a becsapódáskor, teljes felbontásból drótvázas képpé váltott egy pillanatra, majd ismét felvette eredeti alakját. Egy második gömb is telibe találta a madarat. Az azonnal drótvázas képpé változott és a képet alkotó, egyenes vonalak kezdtek lehámlani. De a hámlás alig kezdõdött el, amikor az ikon apró darabokra tört szét, az apró darabok fénylabdacsokká zsugorodtak, majd semmivé fakultak.
A jég elpusztult.
Ki volt ez a dekás, és miért lépett közbe, hogy megvédje Svindlert? Ikonjának képe azt jelezte, hogy erõsen érdekelve volt az indián ügyekben, a kép felbontása pedig arra utalt, hogy hozzáférhetett az itteni Mátrix architektúra néhány különleges erõforrásához. A jelek tanácsi dekásra vallottak, de egy tanácsi dekás persze nem kelt volna egy Svindlerhez hasonló behatoló védelmére.
A lány szembefordult Svindlerrel, és a tündébe abban a pillanatban beléhasított a felismerés. Kezeit továbbra is dermedten meredtek a billentyûzet fölé, képtelen volt kicsatlakozni. Csak bámulta a lány arcát, és elveszett a tökéletes szépségben.
A lány tükörfényesre csiszolt, krómosan csillogó arcbõre elképesztõen karcsú tündecsontok fölött díszelgett. Apró orra egyenes volt, pontosan a megfelelõ piszeséggel. Fülei olyan tökéletességgel végzõdtek hegyes csúcsban, amit Svindler még sosem látott tündénél, ajkai pedig élvezeteket ígérõen duzzadtak. Elegáns szemöldöke alatt két szeme a fotonok közötti üres tér sötétségét lehelte magából. A lány az volt, akit Svindler keresett, a Renraku Különleges Igazgatósága által létrehozott mesterséges intelligencia ikonja. És bár a lány Morganának nevezte magát, amikor legutóbb találkoztak a druidák rendszerében, Svindler nem talált a számára más nevet, csak azt, hogy Szépség. Amikor pedig megszólalt, hangja maga volt a Dal.
-- Ami engem illet, boldogságot érzek a jelenlétedben. Ami engem illet, nem érzékelem, hogy szükség lenne a jelenléted megszûnésére.
Mit mondhatna az ember, ha megtalálta a Szent Kelyhet? Mit mondhatott volna Ahab, amikor a fehér bálnával találkozott? Hogyan köszönt volna Szent Péter a Paradicsom kapui elõtt? Vagy Kháron jobb analógiának bizonyult volna az új világ kapujának ezen õrére?
A lány kezét Svindler arca felé nyújtotta. Az egyujjas kesztyû már eltûnt, karcsú ujjai pedig finoman szétnyíltak, ahogy a keze közelebb ért Svindler nyakához.
És ezzel a lány eltûnt.
Svindler pedig hús-vér testébe visszatérve felüvöltött fájdalmában.

18
-- Nem! -- sikoltotta Svindler.
Hart kirántotta az adatzsinórt, vállainál fogva megragadta a dekást és rázni kezdte. Svindler testét görcs rándította össze, így Hart csak annyit tudott tenni, hogy megpróbálta visszarázni a a világba. A fizikai érintés általában segített abban, hogy a dekás elméje a Mátrix világából visszacsússzon a valóságba. Amikor Svindler továbbra is merev maradt, Hart pofoncsapta. A dekás feje hátrabicsaklott, lélegzete robbanásszerûen tört ki belõle. Izmai lassan, fokozatosan kezdték kiengedni magukból a görcsöt.
-- Ott van -- nyögte.
Hart tenyerét Svindler homlokára fektette. Nem érezte a sokk által kiváltott lázt. Hüvelykujjával finoman felemelte Svindler egyik szemhéját. A pupilla szabályszerûen húzódott össze a fény hatására.
-- Csak nyugalom, Svindler. Rendben leszel. Most már kint vagy a Mátrixból.
Svindler nyögött egyet.
Hart elégedetten vette tudomásul, hogy még idejében kirántotta a csatlakozót társa fejébõl. Elengedte Svindlert. A dekás valószínûleg túlterhelési sokkot kapott, ami akkor szokott bekövetkezni, ha túl gyorsan történt a két érzékrendszer közötti változás. Pár perc múlva rendbe fog jönni. Mindössze pihennie kellett. És a folyadék is segített.
Hart elfordult, hogy leemeljen egy üveget a tálcáról, Svindler pedig hevesen elõrehajolt. Visszadugta halántékába az adatzsinórt, és már pötyögni is kezdett a kiberdekkjén, mielõtt Hart túltette magát meglepetésén, hogy a dekás máris vissza akarta vetni magát a kibertérbe. Utána pedig már úgy gondolta, nem lett volna bölcs dolog megszakítani Svindler munkáját. A háttérbiztosítás azt a feladatot látta el, hogy kihúzta a dekás fejébõl a csatlakozót, ha az illetõ bajba került valamilyen jéggel. Normális esetben nem merült fel probléma, mert a dekás józan esze elnyomta az érzékvilág elvesztése miatti pánikreakciót. Normális esetben a háttérbiztosítást ellátó személy nagyjából tudta, merre járt a dekás a Mátrixban, és tudta, hogy kinek jutott volna tudomására, ha kiderül, hogy a rendszerbe illegális behatolás történt. Svindler nem adott Hartnak elõzetes útitervet ehhez az elõre be nem tervez ett vadászathoz; jelen pillanatban akárhol lehetett a Mátrixon belül. És enélkül a tudás nélkül Hart nem merte megkockáztatni, hogy egy hirtelen kicsatlakozással esetleg csak tovább bonyolítsa a dolgokat. Sok esetben ugyanis ilyenkor visszamaradtak olyan nyomok, amik alapján kutatni lehetett az illegálisan behatoló dekás után. Visszatette hát az üveget a tálcára és leült.
Tíz percig kellett várnia, hogy Svindler visszatérjen a valós világba. A dekás ezúttal minden gond nélkül, maga húzta ki halántékából az adatzsinórt. Arcán szomorúság tükrözõdött.
-- Eltûnt -- jelentette ki síri hangon.
-- Kicsoda?
Svindler karikás szemeit Hart felé fordította, majd bizonytalanul megnyalta a szája szélét. Amikor megszólalt, hangjában olyan színezet bujkált, amit Hart bûntudatnak vélt. -- Nem érdekes.
Hart úgy ítélte meg, az idõ nem volt alkalmas arra, hogy tovább feszegesse a témát. Svindler nyomott "köszönöm"-mel elvette a felkínált üveget, és belesüppedt a székébe. Hosszú, lassú kortyokkal itta a dzsúszt.
-- Nos, Svindler, megtudtál valami hasznosat?
A dekás válasz helyett átnyúlt a kiberdekkje fölött, és felvette azt a chipet, amit nem sokkal azelõtt vett ki a dekkbõl, hogy Hart szükségét látta kicsatlakoztatni õt. Vállat vont és odalökte a chipet a nõnek.
Hart összevonta szemöldökét Svindler szófukarsága miatt, és nem tudta, hogy a dekás csak Hart kicsit rosszalló hangvételére reagált-e így, vagy túlzottan el volt merülve a saját gondolataiban. Becsúsztatta a chipet saját adatolvasójába és átnézte. A vadászat csak hiányos információkat szerzett meg. Nem többet néhány névnél. Svindler vadászatának eseménynaplója pedig elárulta, hogy még ezt a pár fonnyadt adatcsonkot is jól õrizték. Úgy tûnt, senki sem tudott semmit Vonyító Prérifarkasról. Hart remélte, hogy Sam óvatosabb lesz a szokásosnál.
-- Kemény jég -- szólalt meg Svindler, felriasztva ezzel Hartot.
A nõ felnézett, és látta, hogy a dekás még mindig a kiberdekkjére bámult. Volt azonban valami a testtartásában, ami azt jelezte, hogy most már teljesen visszatért a valós világba.
-- Ami azt jelenti, hogy nem lesz könnyû dolga.
-- Egyáltalán nem -- A dekás szomorúan csóválta a fejét. -- Szerinted ez megállítja?
-- Nem. -- Hart tudta, hogy ahhoz Sam túlzottan is makacs volt. -- Gondolod, hogy használ az neki valamit, ha elmondjuk, hogy legyen nagyon óvatos?
-- Kétlem -- Svindler karikás szemeit Hartra emelte. -- Elkelne neki a segítség.
Jobb segítség, mint amilyet Svindler kapott.
-- Igazad van. Akarsz egy jegyet Denverbe?
-- Nincs ott kapcsolatom. Innen tisztábban vadászhatok a Mátrixban. És te?
-- Azt akarta, hogy a te irhádra vigyázzak -- felelte Hart és hagyta, hogy bosszúsága belevegyüljön a hangjába.
-- És te sosem tennél mást, mint amire megkér.
Hart kihívást érzett a dekás szavaiban, de figyelmen kívül hagyta. Tudta, hogy Svindler nem bízott meg benne, de ennél tovább nem mehetett anélkül, hogy nyíltan ki ne mutatta volna nem túl barátságos érzelmeit. Sam egyedül volt Denverben, Seattle-ben egy titokzatos vadász kutatott a nyomaik után, így aztán nem lett volna célszerû, ha még az a kis kör is szétfoszlott volna, amitõl Sam még segítséget remélhetett. Lehet, hogy most még nem tudott Samhez csatlakozni, de nem akarta rongálni a háttértámogatást azzal, hogy öszevész a dekással.
Svindler azonban tovább próbálkozott.
-- Hacsak, természetesen, máshol többet nem fizetnek.
-- Nem bízol meg bennem igaz?
A dekás cinikus félmosollyal válaszolt.
-- Nos, az érzés kölcsönös. Egyikünk sem tett Angliában túl sokat azért, hogy kivívjuk Sam bizalmát, de én legalább nem küldtem õt szándékosan a baj kellõs közepébe, hogy valaki másnak törje a jeget.
A mosoly szemöldökráncolásba ment át.
-- Én magam is vele mentem.
-- Ha beismered a saját hülyeségedet, az még nem csökkenti a bûnödet.
-- Én nem adtam el Samet a sídeknek. Most is ebben sántikálsz? Újabb vérdíjat tûztek ki a fejére?
Hart arca felizzott a hirtelen haragtól. -- Nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt megítélhesd. Nem mintha arra számítanék, hogy elhiszed nekem, de végeztem a sídekkel és õk is végeztek velem.
Svindler pimaszsága ismét visszatért. -- Hogyan is vonhatnám
kétségbe szavaidat? De mindketten pontosan tudjuk a választ. Mindazonáltal elfogadom a magyarázatodat. A sídeknek tehát nincs közük az ügyhöz. És akkor mi van? Mi szólít el attól, hogy annak az embernek a segítségére siess, aki azt hiszi, hogy szereted õt, és valami más ügy után rohangálsz, aminek nincs köze az õ nagy dilemmájához?
-- Te csak ne piszkálj engem, Svindler. Ha tudnám, hogy ennek az ügynek nincs köze Samhez, szó nélkül elfeledkeznék róla. Mostanra már Denverben lennék. De ami azt illeti, szerintem jobb, ha megtudom, amit lehet, és nem hiszem, hogy bárki más kideríthetné ezt helyettem.
Svindler gúnyosan mosolygott. -- És ha megtörténne, hogy nem marad senki, akihez vissza lehetne térni, az igazán nagy kár lenne. A nagy árnyvadásznak búslakodnia kéne egy bizonyos ideig. Az embernek bátornak kell lennie, ha életben akar maradni az árnyvilágban. Mennyi ideig vársz majd, amíg új hódításba nem kezdesz, és teljesen elfeledkezel egy ostobán bízó humánról?
Hart leküzdötte a késztetést, hogy pofoncsapja Svindlert. -- Ide hallgass, chipfej. Nincs szükségem rá, hogy megbízz bennem. Ha továbbra is azt akarod lesni, mikor ültetem fel Samet, csak csináld. De ha Sam bármilyen, bármilyen hátrányt szenved attól, hogy inkább engem figyelsz szorgalmasan, meg fogod bánni, hogy nem maradtál Tirben, ahol a cimboráid meg tudták volna védeni az irhádat. Sam azt akarta, hogy figyeljelek, miközben dekázol. Gondolod, hogy örülök neki? Tisztán látszik, hogy ezzel csak vesztegetem az idõmet. Megmentem az agyadat attól, hogy túlcsorduljon, ha befagyasztanak, és csak panaszokat kapok érte cserébe.
-- De te nem...
-- Vita lezárva. Amit csinálsz, az már csak piszkálódás. Sam számít rád, te meg csak bajt akarsz keverni.
Ravasz kifejezés ömlött el Svindler arcán. -- Talán ahhoz elég hasznos vagyok, hogy téged megakadályozzalak a bajkeverésben.
Hart lehunyta a szemét, remélve, hogy sikerül lenyelnie feltörõ mérgét. A dekás nem értette meg, mirõl beszélt. De hát, végül is hogyan számíthatott volna rá, hogy megérti? Ha Hart beszélt volna Svindlernek a gyanúiról, akkor Svindler vagy kedvesebben viselkedett volna vele, vagy nem. A dekás gyanakvása túlságosan mélyen gyökerezett. Hart pedig még nem készült fel rá, hogy bárkinek bármit is elmondjon. Ha téved, csak feleslegesen árt a bizalomnak. Hogyha Sam egyenesen megkérte volna... De nem tette. És Hart nem tartozott Svindlernek szemétséggel.
A dekás a beszélgetéstõl való visszavonulásként értelmezte Hart elhallgatását. Hart gyanította, hogy Svindler saját gyõzelmeként értékelte a beállt csendet. Továbbra sem szólt semmit, így a dekás végül felállt, és készített magának némi ételt a konyhában. Nagyon szabadon bánt Hart vendégszeretetével, az biztos. Amikor a dekás végzett az evéssel, leült, és ismét becsatlakozott. Hart figyelte egy darabig, de ha létezett a világon velejéig unalmas dolog, akkor az minden bizonnyal egy munka közben lévõ dekás figyelése volt. Figyelmeztetõ üzemmódba kapcsolta hát a monitort, és lefeküdt az asztal melletti kiságyra.
Amikor felébredt, Svindler még mindig a kibertérben bolyongott. Megütögette a dekás vállát, amíg az tudomásul nem vette jelenlétét, aztán jelzett neki, hogy csatlakozzon ki. Svindler elkészített egy adatchipet, mialatt Hart megpirított pár búzakenyeret, elõszedett egy kis lekvárt, és felmelegítette a kávét. Átestek egy mogorva, közös reggelin, Svindler pedig már ment is vissza, és becsatlakozott. Ezzel be is állt a napi ritmus: dekázás, evés. Ez két teljes napig így folyt, azzal az eltéréssel, hogy a dekázások egyre hosszabbak, az evések pedig egyre rövidebbek lettek.
A harmadik napon Hart egész éjjel figyelte Svindlert. Úgy tûnt, a dekás elkötelezte magát Sam ügye mellett. Vagy az ideje java részét azzal töltötte, hogy a saját céljai után rohangált? Nem lehetett biztosan tudni. Jenny megpróbálkozott Svindler követésével a második nap éjszakáján, de semmi eredményre nem jutott. Hart egyetlen más dekást nem ismert -- Seattle-ben aztán meg végképp nem --, aki képes lett volna Svindler követésére.
Az idõ pedig egyre haladt, és Hart saját aggodalmai mardosó félelembe mentek át. Az elsõ éjszaka óta egyetlen riadó sem volt. Talán Svindlernek nem is volt szüksége figyelõszolgálatra. Végül is, mivel tartozott Hart a dekásnak? Semmivel, bár lehet, hogy a dekás errõl azért másképpen vélekedett. Vagy lehet, hogy Hart és Sam többel tartoznak neki, mint amennyit elvárt. Hart ezt azonban semmiképpen sem tudhatta meg úgy, hogy itt ült és várt a Szelis-Síd Tanács területén. A bizonyosság megszerzése olyan információbegyûjtési akciót igényelt, melyben Hartnak magának kellett közremûködnie. A modern technika és a mágia minden eszközét figyelembe véve nehéz volt garantálni, hogy egy beszélgetést ne hallgassanak le. Egy telekommunikációs konferencia témáját titokban tartani pedig még nehezebb feladatot jelentett.
Igaza volt, vagy tévedett, megbízott vagy nem, de Svindlert közvetetten mégiscsak felelõsség terhelte Hart félelmeinek felébresztésében. Svindler volt az, aki utasította távolkeleti kapcsolatát, hogy mondjon el mindent Nagymama hadmûveleteirõl. A dekás a saját céljaihoz keresett nyomokat, de többet kapott, mint amennyirõl tudott. A Noguchi által beszerzett legutóbbi adat olyan kényelmetlen elõérzetet ébresztett fel, amit eddig még csak Hart érzett.
Hart úgy érezte magát, mint akit kettészakítottak. Sam mostanra már Denverben tartózkodott. Összegyûjtöttek neki némi adatot, ami talán segíthetett a Vonyító Prérifarkas utáni kutatásban, de nem volt senki Sam mellett, hogy a gyakorlatban is segítsen neki. Hart itt poshadt, és a dekást figyelte, miközben leginkább máshol szeretett volna lenni, és valami hasznosat szeretett volna csinálni. Aggasztotta az információszegénység és az az ellenállás, amibe Svindler még az elsõ vadászat során beleütközött. Svindler eredményei egyáltalán nem olyanok voltak, amilyenekben Sam reménykedett. Ha Sam úgy döntene, hogy ellenõrzi Svindler adatait, akkor a dolog minden bizonnyal tökéletes katasztrófába torkollna. Samet még nagy jóindulattal is csak kezdõ dekásnak lehetett mondani. Ugyan mekkora esélye lenne egy olyasmi ellen, ami megállította Svindlert? Jenny sem segíthetett volna sokat. A dekás lány jó volt, de Hart akármennyire is nem akarta ezt beismerni, nem érte el Svindler színvonalát. Sam vagy megbízott volna Jennyben Hart ajánlása alapján, vagy nem. Lehet, hogy Jenny távol tudta volna tartani Samet a Mátrixtól, lehet, hogy nem -- ez csak olyasvalakinek sikerülhetett, akinek a képességeiben Sam teljesen megbízott, akirõl tudta, hogy képes elvégezni helyette a Mátrixbeli munkát. Addig, amíg Hart nem volt képes jobbat kitalálni, itt kellett pátyolgatnia Svindlert.
Bárcsak Denverben lehetett volna Sammel, hogy vigyázni tudjon rá! Õ távol tudta volna tartani Samet a Mátrixtól és attól, hogy ne úgy használja a mágikus képességeit, ahogyan kell. De Hartnak mégis máshol kellett ücsörögnie, és éreznie kellett a nyakán az idõ szorítását. A dekásra való felügyelet elvállalása talán nagyobb hátrányokkal járt, mint amire számítottak. Hart ezt persze nem tudta biztosan, azt azonban igen, hogy a fenekén ülve soha nem fogja kideríteni. A megfelelõ adatok begyûjtéséhez szükséges kutatómunkában személyesen kellett közremûködnie. Nem bízhatta a dolgot egy kívülálló ügynökre. Az viszont egészen más ügynek számított, hogy szerezzen valakit maga helyett, aki szemmel tartaná Samet. Hart végiggondolta, kiket ismert Denverben.
Ha ezt az ügyet elrendezné, akkor talán itt is csinálhatna valamit, amivel nem árulná el Sam belé vetett bizalmát. Hart már alig bírta a tétlenséget. Mindössze csak annyit kellett tennie, hogy talál valakit, aki felügyel Svindlerre, valakit, akit Sam is elfogadna. Ha Svindler megbízna a személyben, az is segítene, Hart azonban nem tudott túl sokat Svindler barátairól. Úgy tûnt, a dekás megbízott Szellemben, de a szamuráj most azzal foglalatoskodott, hogy Janice-re vigyázott valahol odakint, a Tanács földjén. A dekás társai közül egyedül Tsung tartózkodott Seattle-ben, de a mágusnõ biztosan nem tett volna semmilyen szívességet Hartnak, még akkor sem, ha az igazából Svindler érdekében lett volna. Ostoba tyúk.
Kínálkozott azonban egy másik lehetõség is. Hart végignézett Svindleren. A dekás tevékenységi szintjébõl arra következtetett, hogy pár percig nagy valószínûséggel semmi komoly dologba nem fog belecsöppenni. Nos, persze lehet, hogy igen, de honnan tudhatta volna ezt Hart? Olyan rohadtul kevés adattal rendelkezett, és az idõ annyira szorított! Az embernek néha kockáztatnia is kellett.
Scaratelli bõrdzsekijét egyik vállára vetette és feltett egy B&L foncsorozott napszemüveget. Lesétált a földszintre és gyalogolt pár háztömbnyit a nyeregvasútig. Néhány megállóval odébb leszállt, és keresett egy telekomot. Becsúsztatott egy igazolt hitelkártyát a nyílásba, és megvárta, amíg a rendszer azonosította a tartózkodási helyét, és ellenõrizte a számláját. Ez egyben azt is jelentette, hogy a hívás helyét rögzítették, de ez nem aggasztotta Hartot. Már rég el fog tûnni a helyszínrõl, mielõtt bárki is ideérhetne. Pötyögni kezdett a billentyûkön, reménykedve, hogy jól emlékezett a számra. Elégedetten elmosolyodott, amikor egy tünde nõ ismerõs arca megjelent a képernyõn.
-- Helló, Teresa. A barátodnak négyszemközti beszélgetésre van szüksége.

19
Janice Verner nem örült túlzottan magának. Nem szeretett volna arra gondolni, hogy ostoba volt, de hát mi más magyarázat kínálkozott még? Újra hagyta magát, hinni kezdett az ígéretekben, és ismét megbízott valaki másban. Hány árulás kellett még ahhoz, hogy megtanulja a leckét?
Amikor a teste elõször megváltozott, tudhatta volna, hogy az élete is megváltozott örökre. Ez volt az elsõ árulás. Amikor barátja, Ken, meghallotta Janice átváltozásának hírét, jó kis humánként úgy tett, mintha Janice már nem is létezett volna. Hová tûnt hát az annyira hirdetett szerelme? Janice lélekben ugyanaz a személy maradt. Csak a testét szerette volna? Ha igen, akkor miért hazudott neki és miért mondta, hogy Janice-nek olyan gyönyörû a lelke?
Már akkor meg kellett volna kövülnie a szívének, de ismét csak ostobának bizonyult. Hugh Glass eljött érte arra a borzasztó számûzetési helyre. A férfi tünde vonásai olyan gyönyörûek voltak és Janice naivan el is hitte, amit Hugh mondott. Még mindig hinni akarta, hogy legbelül nem változott meg, és hogy még mindig gyönyörû lelke volt. Hugh pedig elhitette vele, hogy Janice pattanásokkal és daganatokkal borított testében meglátta ezt a szépséget. Azt tervezték, hogy megszöknek Yomiról és nevetve együtt tervezték, hogyan kezdenek majd új életet távol a humánoktól a Jakut szigeteken, vagy Amazóniában, vagy Hugh szülõhelyén, Írországban. A férfi nevetett, hát persze. Mert Janice-en nevetett, és saját terveit szõtte, hogy megalázza és tönkretegye õt. Amint sikerült megszökniük a szigetrõl, magára hagyta Janice-t Hong Kongban.
És aztán Janice ismét átváltozott. A második változás annyira közvetlenül Hugh eltûnése után következett be, hogy azt hitte, ez volt a büntetés a butaságáért, a vezeklés a vágyáért. Talán végérvényesen saját önsajnálata romjai közé roskadt volna, ha nem bukkant volna fel Dan Shiroi. De megtalálta õt, és kimentette abból a borzasztó, Hong Kong-i romlakásból. Visszaadta Janice-nek a hitet, hogy õ is ér valamit. Az életében felbukkant összes férfi közül egyedül Dan bizonyult igaznak.
Akkor miért állt mégis ellen annak, hogy olyanná váljon, amilyen Dan is volt?
Nem kellett a karmaira, vagy agyaraira néznie ahhoz, hogy tudja a választ. Érezte bensõjében a szörnyeteget és a rettentõ éhséget. Az éhség fájdalmas üressége most már minden percét kitöltötte. Még az álmaiban is érezte. Néha, amikor a vágyódása erõsebb volt, Hugh jelent meg elõtte. Tökéletes tünde mosolyával arra biztatta Janice-t, hogy elégítse ki magát. Több testet is felajánlott elfogyasztásra, de mindegyiken Ken arca nézett vele szembe. Legalábbis elsõre. És amikor Janice már éppen készen állt rá, hogy kitépje azt az áruló torkát, Ken arca hirtelen mindig valaki más arcává változott. Néha az apja arcává, néha az anyja arcává és alkalmanként valamelyik bátyja arcává. Az átváltozott arcot az esetek többségében nem is ismerte, csak egy ártalmatlan, rémült humán vonásait látta maga elõtt. Talán épp azért tétovázott, mert az álmaiban Hugh annyira biztatta õt, hogy tegye meg; és Janice n em látott okot rá, hogy Hugh kedvére tegyen. Talán eszébe jutottak Dan utolsó szavai. De minden egyes nappal egyre közelebb és közelebb került ahhoz, hogy végül kielégítse az éhségét.
Miért hagyta hát el Dan menedékhelyét?
Egy újabb üres ígéretért, egy újabb meg nem valósult álomért. Eljött érte a bátyja, és azt mondta neki, hogy ismét át lehet változtatni õt. Vissza a jobb életbe, vissza ugyanazzá, ami korábban már volt. Értelmes cél volt ez? Dan boldogan elfogadta Janice-t olyannak, amilyen volt. Janice nem fogadhatta el saját magát?
Vagy megint ostoba volt?
Lehet, hogy ostoba volt, de teljesen nem ejtették fejre. A halk susogást hozó szellõ halvány emberillatot is szállított, mely elárulta, ki közeledett. A férfi már két napja követte Janice-t. Janice most már túl fáradtnak érezte magát, hogy ismét elbújjon elõle.
-- Menj el, Szellem. Nem akarlak megenni.
A férfi abbahagyta a lopakodást, de a léptei így is csak alig észrevehetõen váltak hangosabbá. Leguggolt, éppen Janice karjának hatósugarán kívül. Egy pillanatra sem hagyott fel az óvatossággal. Egy humánhoz képest igazán õszintének számított.
-- Nem nagyon tetszik az ötlet -- mondta.
-- Akkor menj el.
-- Arra kért, hogy vigyázzak rád.
Janice keserûen kacagott egyet.
-- Elment, hogy újabb mágiát tanuljon. Mi köze van annak énhozzám? A humánoknak nincsen szükségük szõrgolyókra.
Szellem oldalt fordította a fejét és a bokrok közé köpött. -- Õ Kutya. Nem fogja feladni az ügyedet. Miért adod te fel a sajátodat?
Valóban, miért? Mit számított ez? Ugyan kinek? Janice az volt, amivé változott, vagy nem?
-- Tegyük fel, hogy törõdik velem. Akkor miért vagy te itt?
-- Kutyának és Farkasnak sok közös vonása van.
-- Nem igazán. Farkas ragadozó.
Szellem vigyora kivillantotta csorba fogsorát. -- Hát persze.
-- És a ragadozóknak enniük kell.
-- Janice kimutatta az agyarait, de a férfi meg sem rezdült.
-- Rengeteg étel van az erdõben.
Janice hátravetette a fejét és felsóhajtott.
-- Az állatok rossz ízûek. Mellesleg, nem elégítenek ki.
A férfi egy röffenéssel tudomásul vette a választ, aztán jó pár percig csöndben maradt. -- Amikor a szellemeik küldetését járták az õseim, napokig élelem nélkül éltek. A lelkük elég erõs volt, hogy bírják a terhet. Most már tudjuk, hogy a mágia, amit kerestek, azokban az idõkben nem létezett. De ez nem tántorította el õket. Akkor meg miféle teher lehet túl nehéz, ha a mágiát valóban meg lehet találni? Vagy ha mégsem, nem csalódhatsz akkorát, mint az õsök. Még kisebbet, ha a bátyád sikerrel jár a maga küldetésével. Erõs vagy, Farkas-sámán?
Janice a férfire bámult. Csak ember volt, egy humán. Számos kibernetikus beültetése ellenére is csak ember. Nem látott bele a szellemek félvilágába. Nem ismert mágiát. A teste soha nem tapasztalta meg a vendigó éhség kimerítõ gyötrelmeit. Ki volt hát ez a férfi, hogy kérdõre vonja õt?
Valóban erõs volt?
Az Istenért, bárcsak tudta volna.
* * *
A Renraku archológia külön város volt egyetlen fedél alatt. A hatalmas, piramis alakú épület negyvenezer embernek nyújtott otthont, és szalonjait, bevásárlóközpontjait, üzleti negyedeit még jó pár ezer másik ember látogatta állandóan. Mint minden épületnek, az archológiának is megvoltak a maga elhagyatott részei, melyet nem is vettek észre a nyüzsgõ bentlakók. Kansayakui különleges igazgatói hatalmánál fogva Hohiro Sato számos ilyen elfeledett helyet ismert -- nagyon is jól! És lefoglalta magának az egyik ilyet.
A Lokalizált Képszegmens Nagyítási Iroda Kihagyási, Szûrési és Statisztikus Áttekintési Részlege például ilyen elhagyott hely volt. Sato általában nem törõdött velük, csak akkor, amikor az idehelyezett figyelõembere valami potenciálisan érdeklõdésre számot tartó dolgot észlelt. A mai napon maga az LKNI-KSZSÁR fõnöke kért kihallgatást Satótól.
Kansayakuként Sato maga volt a Renraku Corporation alapítója és feje, Inezo Aneki helyi igazgatói hatalmának élõ megtestesítõje. A fontos funkciókat figyelembe véve Sato pozíciója sokkal erõsebb volt, mint Sherman Huangé, a Renraku America elnökéé. Huang uralkodott királyként az archológia fölött, viszont Sato állt a trón mögött igazi hatalomként. A cég szervezeti szabályzata lehetõséget adott rá, hogy még egy ilyen kis iroda vezetõje is kihallgatást kérhessen a kansayakutól, de ilyesmi a gyakorlatban csak nagyon ritkán történt meg, már ha megtörtént egyáltalán. Ha viszont mégis, akkor a beosztott vezetõ kérelemmel fordult felettese irodájához és õ jött el személyesen a kihallgatásra. Ma azonban Sato volt az, aki a Lokalizált Képszegmens Nagyítási Iroda Kihagyási, Szûrési és Statisztikus Áttekintési Részlegének ajtaja elõtt állt.
És a kihallgatási kérelem a valóságban beidézés volt.
Sato az iroda ajtaján díszelgõ névtábla apró betûit bámulta. Ha az idézés az irodát vezetõ embertõl származott volna, akkor nem jött volna el. Az az ember viszont pusztán csak szájként és fülként szolgált, a hangja utasításokat és kevésbé izgalmas információkat közvetített. Sato bólintott Akabónak, hogy kinyithatja az ajtót.
Az ajtók és munkaállomások seregétõl eltekintve a terem tökéletesen elhagyatottan tátongott. Mindössze egyetlen ember ült egy számítógépkonzol elõtt a terem közepe táján. A szoba világítóberendezéseit úgy állították be, hogy csak a konzol térségét világítsák meg. Hachiko Ieno felnézett és elmosolyodott, amikor Sato és testõrei beléptek.
Az iroda vezetõje, Ieno, vékonyka alacsony nõ volt. Még szépnek is lehetett volna mondani, ha bõre nem hordozott volna rühszerû kiütéseket és sötét szõrszálakat a legszerencsétlenebb helyeken. Japánban ilyen megjelenéssel máris a Yomi szigetre küldték volna, arra a helyre, ahol az átváltozottak a társadalom "egészséges" részétõl elkülönítve éltek. Ez viszont most nem Japán volt. Ieno nyugodtan sétálhatott Seattle utcáin és beengedték a legtöbb étterembe is. Hivatalos megkülönböztetéssel nem kellett számolnia, csak annyival, amennyit a köznép az orkfélék irányában mutatott. Ienót azonban valószínûleg még egyszer sem piszkálták az utcán. Elég volt ugyanis csak egyetlen egyszer belenézni sötét, egyszínû szemeibe. És bár hiányzott a pupillája, kétség sem maradhatott afelõl, hogy éppen kire nézett; ragadozó tekintete alatt az embernek felállt a szõr a hátán. Mivel nyilvánvalóan látszott, hog y a nõ azok közé az átváltozottak közé tartozott, akiket kibernetikus beültetésekkel láttak el, csak az óvatlan, ostoba, öngyilkos, vagy saját, felturbózott képességeiben túlzottan is bízó emberek gondolhattak arra, hogy esetleg molesztálják õt az utcán.
-- Konichiwa, Sato-san -- mondta.
-- Ohayo -- felelte Sato udvariatlanul, bosszúsan amiatt, hogy a nõ az ismerõsöknek kijáró köszöntéssel üdvözölte õt az emberei elõtt. -- Mit akarsz?
A nõ elmosolyodott a direkt fogalmazáson, szemmel láthatóan élvezve, hogy a férfi továbbra is megfeledkezett az etikettrõl.
-- Én? Hiszen én csak egyszerû üzenethordozó vagyok.
A nõ által rosszul tettetett alázatosság csak még jobban megsértette Satót. -- Akkor add át az üzenetedet.
-- Nagyon jó. -- A nõ leütött néhány billentyût a konzolon, és egy pillanatig a képernyõt szemlélte, mintha csak felfrissítette volna a memóriáját. -- Egy nagy fontossággal bíró tárgyat észleltek itt, Seattle-ben. Megbízható forrásokból tudom, hogy ez a tárgy nagyszerû ajándékként szolgálna a nagymamád számára.
Sato nem ilyesmire számított.
-- És miért mondod ezt nekem? Nagymamának megvan a maga vagyona. Nem tudja megvásárolni ezt a tárgyat, vagy felbérelni valakit, hogy vigye el neki? Már eddig is sokat dolgoztam neki, és ez talán túlmegy azon, amit a múltban elvárt tõlem. Vagy a tárgy valamilyen módon kapcsolatban áll a tavalyi szerencsétlen veszteséggel?
-- Kapcsolatban, igen. De ez még nem csökkenti a veszteséget. A nagymamádat mindössze a gyengédsége készteti arra, hogy szólítson ebben az ügyben. Lépéseket tesz azért, hogy a tárgyat biztosan megszerezze, de úgy vélte, hogy csalódott lennél, ha téged nem avatna be az ügybe. Ami téged illet, a tárgy birtokosa egy olyan ember, akit te is ismersz, és aki közremûködött a tavalyi eseményekben is. Bár a tárgy és az azt birtokló személy még nem áll kapcsolatban ezzel a másik üggyel, a nagymamád mégis úgy gondolta, hogy te bizonyára értékelnéd, ha megkapnád a lehetõséget, hogy a korábbi, megoldatlan ügyek lezárását összeköthesd az õ hálájának kiérdemlésével.
Minden bizonnyal többrõl is szó volt, de ezt Sato csak akkor deríthette ki, ha tovább játszotta a játékot. Akármi is történt, Nagymama olyannyira akarta ezt a tárgyat, mint amennyire az információk után szomjazott.
-- Akkora lenne-e a hálája, hogy elfejtene minden adósságot?
-- Ki tudja? -- kacagott Ieno. A hang egy fuldokló gyermek hangjára emlékeztette Satót. -- Úgy vélem, hogy Nagymama annyira megörül majd ennek az ajándéknak, hogy minden lehetséges. Ami az én kicsiny részemet illeti, én magam is nagylelkû jutalomra számítok.
De te csak egy funkcionárius vagy. Én viszont mindent elveszthetek, amit felépítettem, ha Nagymama dolgai után rohangálok.
-- Nyilván nem várja el tõlem, hogy a tárgy utáni nyomozással ártsak a pozíciómnak.
Ieno kimutatta a fogait egy grimasz keretében, ami nála az elvigyorodást jelentette. -- Természetesen nem. De azt elvárja, hogy személyesen figyelj az ügyre.
-- Értem -- Minthogy értette is. Hirtelen feltámadt a lelkesedése. Az ügynöke kitartása és izgatottsága elárulta Nagymamát. Ha valami olyan fontos volt, hogy Nagymama Satót is értesíti a megszerzésének ügyében, akkor az a valami értékes dolognak számított, és a megszerzése talán elégnek bizonyulhatott volna ahhoz, hogy Sato kiszabaduljon Nagymama befolyása alól. Sato nem volt annyira ostoba, hogy azt higgye, a Nagymama hálájának jeléül el fogja õt engedni. Hiba lett volna ezt hinni. Ehelyett azonban Sato elhatározta, hogy megtalálja a módját annak, hogy megfordítsa a sakktáblát. A végén elég erõs lesz majd ahhoz, hogy lerázza magárol az igát, és a felügyelõ végezze el a korábbi rabszolga munkáját. Épp eleget várt már erre.
-- Egy jólnevelt ember nem utasíthatja vissza az õ tiszteletbeli nagymamájának kívánságait. Meséld hát el a részleteket, hogy megtehessem, amire kér.

20
A hitelkártyán szereplõ adatok szerint Sam most Walter Smith volt. Smith számított a legjobb személyazonosságnak abból a csomagból, amit Sam Cogtól szerzett be. Eddig minden gond nélkül átjutott a Sziú Tanácsi Zóna ellenõrzõpontjain. Örült, hogy semmilyen bajba nem keveredett bele, miközben a tankos árnyvadász barátai a Sziklás hegység lábánál lévõ garázstól Golden közelébe szállították Samet. Nem akarta, hogy Walter Smithnek priusza legyen, amikor belép a szerzõdés városába; az ál-adatok szerint Smith Denverben élt.
És bár Sam megbízott Smith és a zsebében lévõ további három "ember" személyazonosságában, nem akarta kísérteni a szerencséjét. Úgy tervezte, hogy amikor csak lehetséges, igyekszik elkerülni a felosztott város zónahatárain felállított utcalezárásokat és ellenõrzõpontokat. Ezt nem is volt nehéz megcsinálni. A denveri árnyvilágban és az utcákon élõ emberek rendszeresen átszivárogtak az egyik zónából a másikba. Az ártatlan koldusok és hajléktalanok nem bánták, ha egy õrjárat elcsípte, és egy vagy két éjszakára õrizetbe vette õket. Miért is aggódtak volna? Odabent ételt kaptak, és fedél volt a fejük felett. Az árnyvadászok azonban nem vonhatták magukra a figyelmet. Szerencsére az ellenõrzések és razziák rutinmûveletnek számítottak, Sam azonossági kártyája pedig könnyedén kiállta azt a felületes vizsgálatot, amit egy átlagos utcai rendõr pásztázó készüléke jelentett. Cog biztosította Samet, h ogy Smithnek és barátainak azonossága mindent kiáll, egészen egy harmadik fokozatú háttérellenõrzésig. Ki is kellett állniuk -- az áruk olyan magas volt, hogy Sam kénytelen volt megkérni Hartot, segítsen neki a Denverbe vezetõ tankutazás finanszírozásában.
Amikor az elõre megbeszélt helyen megkapta az adatokat, látta, hogy a munkájának nagy részét a Jút Tanácsi Zónában fogja végezni. A Svindler által adott nevek legtöbbje jútokhoz tartozott vagy olyan emberekhez, akik kapcsolatban álltak a törzzsel. Sam a zónahatáron nem akart sötétedés elõtt átkelni, ezért valahogy el kellett ütnie addig az idõt. Egy darabig elücsörgött a városi könyvtár terminálja elõtt, hogy jobban megismerje a város elhelyezkedését. A város alaprajza és épületeinek elhelyezése valaha még célszerûséget és javarészt ésszerûséget sugallt, de az Egyesült Államok felbomlása és Denver felosztása után a városképtervezés utolsó nyomai is eltûntek. Minden egyes zóna a maga ízlése szerint építette újjá a várost. Sam azonban elégedetten vette tudomásul, hogy ameddig sikerül rálátnia a nyugaton magasodó Sziklás hegységre, addig nem kell félnie attól, hogy eltéved.
Már kezdett szürkülni, amikor Sam útja a természettörténeti múzeum nagy, négyszögletes épülete elõtt elterülõ parkhoz vezetett. Az épület továbbra is múzeumként funkcionált, de a kiállításai java része most az indián kultúrákkal foglalkozott. Sam arra gondolt, hogy megnézi, mit állítottak ki Vonyító Prérifarkasról, de amikor látta, hogy a belépéshez az egyik hitelkártyáját kellett volna használnia, inkább meggondolta magát. Ez túlzottan is turistákra jellemzõ dolognak számított volna. Sam és barátai pedig helybéliek voltak.
Leült a park egyik dombjának oldalára, és elnézte a réteket és fákat. A park olyan nagy területre terjedt ki, hogy Sam gyanította, erõteljesen megnagyobbították, amióta Denver már nem tartozott az Egyesült Államokhoz. Nehezen tudta volna elképzelni, hogy a korábbi, amerikai városban elég szabad helye lett volna például annak a szarvasnak, amelyik épp most bukkant ki az egyik fa mögül. A közelgõ éjszaka jókedvre derítette a közeli állatkert néhány bentlakóját. A levegõben különféle morgások, horkantások és vonyítások hallatszottak. Sam arra gondolt, hogy esetleg épp most jött el az etetés ideje. Elnézte a parkban sétálgató, különféle embereket, és tudta, hogy nemsokára eljön a vadászat ideje. Az utcákon élõ vadállatok és emberi vadászok számára mindenképpen.
Sam jól megfigyelte a sportoló, kocogó, sétálgató és füvön üldögélõ embereket. Szemre közéjük illett. Bár a pisztolytáskában hordott fegyverek nem számítottak általánosnak, látta, hogy jó pár ember viselt ilyeneket. Saját Narcoject Lethe kábítófegyvere nem tûnt idegennek, de ez nem érte meglepetésként, mivel ideérkezése elõtt átnézte a városban érvényes fegyverviselési szabályokat. Ami meglepetésként érte, az az volt, hogy az emberek legtöbbje valódi bõrbõl vagy szintibõrbõl készült ruhát viselt. Így Sam még rojtokkal díszített dzsekijén lógó számos csomó és talizmán ellenére is úgy festett, mint aki otthon érzi magát itt. A helyiek nagy része jó szerencsét hozó amuletteket, képeket, vagy gyöngyöket viselt a ruháján. Az indián divatõrület itt még Seattle-nél is erõsebb volt, és javarészt a síksági indiánok stílusa uralta. Mivel a sziúk felügyelték a zónát, ez teljesen érthetõ is volt.
Az árnymunkához az éjszaka szolgáltatta a legjobb idõpontot. Nemsokára eljött az ideje, hogy Sam átkeljen a jút zónába. De utána mi lesz? Némi infomációgyûjtést kellett végeznie, amit nem kellett szükségképpen éjszaka elkezdeni. Azon emberek nagy része, akikkel beszélni akart, feltehetõleg szabályos RASSZ-szal rendelkeznek, és nappal dolgoznak. Úgy, ahogy egykor Sam maga is tette. Nem akart még egy napot várni, hogy belekezdjen a dologba. Akkor viszont hogyan csinálja?
Arra gondolt, bárcsak Hart vele lett volna. A nõ ismerte Denvert. Sam beletúrt a hitelkártyái közé, és megkereste azt, amelyiket Harttól kapott. A kártyán annak a menedékhelynek a bejárati kódja állt, amelynek címét Samnek be kellett tanulnia. Hart csak egyetlen ilyen helyet említett neki, de Sam tudta, hogy a nõ többel is rendelkezett. Denvert zónákra osztották, mindegyik zónát külön kormány uralta, így egyetlen rejtekhely kevésnek bizonyult volna. És bár Hart háttere továbbra is titokban maradt Sam elõtt, annyit azért tudott, hogy a tünde nõ nemzetközi hírû árnyvadász volt. Ha nem rendelkezett volna menedékhellyel Denver minden egyes negyedében, akkor túlzottan is sebezhetõ lett volna. Pusztán csak nem osztotta meg Sammel mindegyiket.
Biztonsági intézkedés, gondolta Sam.
De remélte, hogy Hartnak soha nem lesz szüksége rá. Nem akarta elveszíteni a nõt. Jól érezte magát a társaságában, mintha Hart kiegészítette volna a lelkét. Megbízott benne minden titkával együtt. Akkor Hart miért nem bízott meg õbenne? Valami rosszat csinált volna? Talán, ha együtt tölthettek volna egy kis idõt, távol az árnyvilágtól. Erre azonban Sam nem látott sok esélyt, amíg Janice-t meg nem gyógyították.
Saját aggodalmai eltörpültek azon szenvedések mellett, amelyeken Janice átment.
Szívesen felhívta volna Szellemet, hogy megkérdezze, hogyan bírta a dolgot a húga, de erre persze nem volt módja. Szellem és Janice valahol a Szelis-Síd Tanács területén tartózkodtak, távol a kommunikációs lehetõségektõl. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy ez a legjobb megoldás. Egyiküknek sem hiányzott, hogy a Tanács járõrei behatárolják a rádióadásaikat. Szellem szabálytalan idõközönként beszámolt a fejleményekrõl. Ilyen beszámoló volt az is, amit Sam az imént szedett fel azon a bizonyos elõre megbeszélt helyen. Ezek az üzenetek azonban csak bosszantották Samet. Nem biztosítottak ugyanis kétirányú kommunikációt, ezért Sam nem tudta biztosítani Janice-t arról, hogy mindent megtett, amit csak tudott.
A nap közben lebukott a hegyek mögé, és a sötétség kezdett leereszkedni a városra. Ideje volt indulni. Sam felállt, lesétált a dombról és a parkból távozó emberek közé vegyülve elindult a tó mellett kanyarodó ösvényen. Tudta, a hogy parkot nemsokára birtokba veszik az éjszakai ragadozók.
Olyan kevés ideje volt, és annyi mindent el kellett még intéznie.

21
Neko Noguchi elégedett volt önmagával. A vadászattal minden gond nélkül beszerezte a kívánt információt. Az infó ugyan nem ahhoz a témához kapcsolódott, amiért a tünde a legmagasabb díjat fizette, de azért így is jól el lehetett adni. Neko azonban nem ennek örült annyira. Az embert nem izgatja fel az, amire elõre számított. A szállító fenyegetõ üzenete már más ügy volt. Neko félretette a közbeiktatott embert.
Amikor Neko közölte a közvetítõ ügynökével (sajnos, ezúttal az ügynök nem a gyönyörû Monique volt), hogy "nagyon hasonló jellegû" adatokhoz jutott, Cog visszautasította az együttmûködést. A közvetítõ elintézte, hogy Neko közvetlen kapcsolatba kerüljön azzal a tünde dekással, aki megkérte Nekót arra, hogy folytassa a nyomozásait. A tünde minden kétséget kizáróan úgy hitte, hogy az adatok Nagymamától származtak. És bár a terve mûködött, Neko mégis meglepõdött azon, milyen könnyedén félreállt a közvetítõ. Nyilván nagyon félhetett, hogy esetleg felmérgesítené Nagymamát. És Cog maga is mérges lenne, ha megtudná, hogy Neko legújabb áruját anélkül szerezte be, hogy akárcsak a közelébe is ment volna bárhol Nagymama kiterjedt kapcsolatainak. Ez persze nem állt a nyomozás tárgyára, mivel az ember nem csinálhatott sokmindent a világban anélkül, hogy ne került volna kapcsolatba Nagymamával. De attó l függetlenül, hogy a kutatás tárgya és Nagymama ügynökei két különbözõ kategóriába tartoztak, egyetlen közvetítõ sem szerette, ha olyan helyzetbe csalták, amiben veszített volna az õt megilletõ százalékból.
A dolog túlzottan is könnyûnek bizonyult, Neko mégsem aggódott. Lehet, hogy Cog megõrül mérgében, ha tudomást szerez róla, de valószínûleg nem fog semmit sem tenni. Neko túlzottan jó forrásnak számított. Néhány kis megvesztegetés és potyaajándék, és a közvetítõ máris ki fog engesztelõdni. -- Kenõzsír a fogaskerekek közé -- ahogy Cog maga is mondani szokta. Az üzlet az üzlet, és ezt a dolgot Cog maximálisan értette. Lehet, hogy nem fog tetszeni neki a dolog, de meg fogja érteni.
Neko hanyagul dobálta a chiptokot, miközben az utcán nyüzsgõ tömeget figyelte. Mennyi jó kis alkalmazott a világ minden pontjáról. Itt szaladnak a saját kis jólrendezett életük ügyeit intézve, és közben összekeverednek az utcán élõkkel meg a prolikkal. Neko hallott róla, hogy az Enklávé nem mindig így festett. Persze, a gazdagok és a szegények egymás mellett tolongtak, az biztos. Ez örök törvénynek számított a zsúfolt utcákon. De az öregektõl Neko megtudta, hogy az emberek errefelé valaha csak kínaiak voltak és elvétve lehetett látni pár külföldit. Manapság nehezen lehetett elképzelni az ilyesmit. Az enklávé abszolút nemzetközi területnek számított, és szabadon keveredtek a kerek kínai arcok, a Nekóéhoz hasoló, karcsú japán arcok, az amerikaiak szikár, szögletes állkapcsú ábrázatai és néha az afrikaiak és más feketék sötét, villogó szemû arcai. Ez a tarkaság nagyon is jellemzõ volt a vá rosra. Hogyan lehetett az, hogy valaha csak a kínaiakhoz tartozott?
Neko azonban a történelemtõl függetlenül kedvelte ezt a helyet. Azt beszélték, hogy ha az enklávé népességének csak a fele egyszerre kijött volna az utcákra, megfulladtak volna egymás közelségétõl. Persze ez túlzás volt, de jól szemléltette az egymáshoz dörgölõzõ, folyton mozgásban lévõ, nyüzsgõ milliókat. Mennyi fül, és egyik sem hallotta Nekót. Mennyi szem, és mindegyik másfelé nézett. Neko imádta ezt.
A mellette álló utcai telekom felberregett. Neko elcsusszant a fal mellõl és behajolt az elkülönítõ pajzs mögé. A telekom kameráját már korábban megbütykölte, így a vonal túlsó felén csak akkor láthatták õt, ha akarta. Ujjának egyetlen pöccintésével bekapcsolta az áramkört. A képernyõ sötét maradt, de Neko azért mégis mondott egy "Moshi, moshi"-t.
-- Mondjad, mit akarsz -- válaszolt egy elektronikus zörejekkel torzított hang. Nagyon óvatos ez a tünde.
-- A leírást megkaptad az elsõ hívással. A játékszabályokkal együtt. Kell az áru, vagy inkább találjak neki más piacot? -- Persze blöffölt. Neko nem tudott senkirõl, akinek még kellettek volna az adatok. Szükség esetén nyilván talált volna ilyet, de az idõt vett volna igénybe, és ezzel csökkentette volna az adatok értékét. Mint mindig, a legnagyobb hasznot a gyors üzletkötéstõl lehetett remélni. Neko már kezdett arra gondolni, hogy elcseszte a dolgot, de a képernyõ végül felvillant és egy tünde feje és vállai jelentek meg rajta. A haját rövidebbre vágva és más fazonban hordta, mint a Neko által korábban már látott virtuális kép, de a hegyes fülek állása, a hosszú, egyenes orr és a karcsú áll ismerõsnek tûnt. A tünde halántékából egy adatzsinór nyúlt ki, majd lefelé tekeredve eltûnt a kép által nem ábrázolt területen. Túlzottan is óvatos ez a tünde. Másfelõl viszont büszke, ha úgy gondol ta, hogy megszegheti a titkos találkahely íratlan szabályait azzal, hogy módosított viruális képet mutatott magáról. Neko úgy döntött, hogy leteszteli a tünde érzékenységét ebben az ügyben.
-- Egy kicsit másképpen nézel ki, mint a virtuális képen. Új frizuradivat? -- kérdezte.
-- A divat rabja vagyok, tudod -- válaszolta a tünde erõltetett közönyösséggel. Jegesen nyugodt maradt viszont. -- Továbbítom a fizetséget.
-- Remek. Hívj vissza tíz perc múlva -- mondta Neko és válaszra vagy tiltakozásra nem várva megszakította a vonalat. Ha megleped a másikat, továbbra is te irányíthatod a dolgokat. Neko pedig nem szerette az olyan dolgokat, amiket nem tudott irányítani.
Tíz perccel késõbb, miután Neko ellenõrizte az átutalást, a tünde ismét ott volt a vonalban.
-- Megbízható cimbora -- mondta Neko.
A tünde ravaszul elmosolyodott. -- Ne hidd, hogy egy hozzám hasonló dekás nem tudja visszaszerezni azt a pénzt, ha az adataid hamisnak bizonyulnak. Annál én sokkal jobb vagyok.
Ha a tünde tagja volt a titkos találkahelyen mûködõ klubnak, akkor valószínûleg igazat beszélt. Neko elhatározta, hogy az átutalt pénzt azonnal hitelkártyákra helyezteti, amint befejezték a beszélgetést. Vagy ami még jobb, az árut a szomszédos telefonról adja majd le, miközben ezen a készüléken már el is kezdi a hitelkártya-gyártást. -- Kész vagy az adatok fogadására?
-- Pozitív.
-- Figyelj, cimbora. Bedugom a chipet és levédve átküldöm az adatokat. Három-hetes kód. És mi lenne, ha vonalban maradnál és ideszólnál, ha átmentek?
-- Rendben.
-- Remek -- Ezalatt én meg bezsebelhetem a suskát. Neko bedugta a chipet a csatlakozóba, és az ígéretének megfelelõen elindította az adatküldést. Közben vagy féltucatnyi, a gépbõl potyogó, hitelesített kártyát zsebre vágott már -- a kis hengerek inkább cukorkákra hasonlítottak, nem pedig arra a becsomagolt vagyonra, amit valójában képviseltek --, amikor a tünde visszaszólt az elsõ telekom vonalon.
-- Sikeresen átvettem, és a kód is rendben van. Hívj fel megint huszonnégy órán belül. Talán van újabb munkám a számodra.
Neko engedte, hogy öröme megmutatkozzék egy kicsit, de biztos kézzel visszafogta a meglepettségét.
-- Okés. Nujen a hírekért: ez az élet rendje. De tégy meg nekem egy szívességet, cimbora. Ne változtasd meg a kinézetedet a mostanihoz képest. Ti tündék olyan egyformának tûntök a mi számunkra. A bozontod nélkül kis híján nem ismertelek meg.
-- Te csak ne törõdj a kinézetemmel. A pénz jó. Mi más kell még?
-- Az üzlethez? Csak az átutalás, cimbora. A tiéd volt, az enyém lett. Csak korrektül, és már áll is az üzlet.
A vonal megszakadt. Neko vállat vont, és rámosolygott az üres képernyõre. Végül is a jó üzlethez az embernek nem feltétlenül kell szeretnie az üzeletfeleit.
* * *
Urdli az ajtóban állva végignézett a dekás elnyúlt alakján. A dekás egy sarokban feküdt és körülötte mindenféle orvosi mûszerek álldogáltak, mint gyászoló családtagok egy temetésen. A pasas soványsága elment volna egy ausztrál tündéhez, de ez a dekás amerikai tünde volt, csak meglehetõsen alultáplált. Ennél azonban még szégyenletesebbnek bizonyultak a testébe épített beültetések. Még a világi emberek is gusztustalannak találták az ilyesmit. A krómfejû vipera feje a dekás halántékába épített csatlakozóban pihent, míg farka eltûnt egy gépezetben, amit Estios Fuchi 7 kiberdekknek nevezett.
Teresa O’Connor éppen azzal foglalatoskodott, hogy kicserélje az egyik intravénás infúziós üveget. Csak az idõt és az anyagot pazarolta. Több, mint tizenkét óra eltelt már azóta, hogy a dekás elõször hozzáért a kiberdekk billentyûzetéhez. Amennyit Urdli az ilyen dolgokról hallott, az alapján ez azt jelentette, hogy a dekás agya már nem töltött be irányító szerepet, ha ugyan megmaradt valami a magasabb funkcióiból. A kibertérbe tett elmeutazás pedig még mindig igényelt fizikai manipulációkat is az interfészként szolgáló számítógépes eszközökön.
-- Csatold le a gépet -- parancsolta.
O’Connor tágra nyílt szemekkel nézett rá. -- Nem -- felelte szokatlan hevességgel.
-- Nem várok tovább. Kérdéseket kell megválaszolnia, feltéve ha egyáltalán maradt neki odabent valami.
-- Svindler nem szenvedett agyhalált -- Teresa hangja elárulta aggodalmát. Mintha csak saját magát akarná meggyõzni, a monitorra mutatott. A képernyõn vibráló idétlen grafikonok és ábrák semmit sem mondtak Urdlinak. -- Minden szinten aktivitás mutatkozik. Továbbra is él, és eszméleténél van. Egyszerûen csak... elveszett.
-- A Mátrixban?
-- Azt hiszem.
-- Lehetetlen. A Mátrix nem igazi valóság. Most vagy ura az agyának, vagy nem. Ha igen, akkor az eszmélete visszatér a valós világba, ha megszakítjuk a kapcsolatot. Ha pedig nem, akkor az ügyet elintéztük.
-- Talán. Nem tudom. Az állapota nem normális. A téta ritmusai nagyon szabálytalanok, egyáltalán nem olyanok, mint az a normális dekázás közben lenni szokott. Ha megszakítjuk a kapcsolatot, katatóniába eshet.
-- Vállalom a kockázatot.
-- A fenébe is! A kockázat nem a tiéd, hogy vállalhasd!
-- Makkanagee morkhan, akkor magam csinálom -- Amint Urdli megtette a szobába vezetõ elsõ lépést, O’Connor elõlépett a dívány mögül és megállt közte és a dekás között. A felvett, védekezõ testtartásról Urdli láthatta, milyen találó volt az a név, ahogyan a lányt hívták, mivel Shatatain állása elárulta, hogy O’Connor jóval Urdli szintje alatt állt a carromeleg mûvészetében. -- Laverty nem áll velem szemben. Azzal, hogy az utamba állsz, eltéped milessaratish-i kötelékeidet és beszennyezed az õ becsületét, miközben magadnak nem nyersz semmit. El fogsz bukni.
-- Nem vagyok milessaratish, úgyhogy a professzort hagyd ki az egészbõl. Ez csak a mi ügyünk. Nem engedem, hogy hozzányúlj Svindlerhez.
Urdlit bosszantotta a nõ dacoskodása. -- Azzal, hogy megtagadod a professzorhoz fûzõ kötelékedet, rólam is eltávolítod a féket. A professzor iránti megfontolásokból csak elkábítottalak volna, de most megsértettél az ellenállásoddal. Nem tudsz megállítani. Az életed feláldozásával csak egy kicsit késlelteted a dolgokat.
Urdli is felvette a maga testtartását, és látta a nõ szemében, hogy O’Connor felismerte, nála erõsebb ellenfélre akadt. Meglepõ módon, O’Connor merev tartása sokkal természetesebb védelmi pózba ment át. Így keményebb ellenfélnek számított, de a dolgok végkimenetele ugyanaz maradt, csak idõben egy kicsit hátrébb tolódott. Urdli elõrecsusszant egy lépést, és megfigyelte, hogy ellenfele nem reagált. Hmm, igazán komoly ellenfél. A küszöbön álló halál felismerésének hatására a nõ zathien-be ment át. Szellemének rezzenéstelen csöndje veszélyt és kiszámíthatatlan reakciókat vetített elõre. Urdli összpontosított, és saját magát is zathien-be helyezte, hogy ebbõl az állapotból tudjon válaszolni ellenfele kihívására. A nõ döntésének fényében azonban nem tudta teljesen befejezni a váltást. Még egy lépést elõrecsusszant, hogy fizikai ügyességével megzavarja a nõ transzcendentális állapotát.
Az összecsapásra azonban nem került sor.
-- Mi folyik itt?
Urdli visszahátrált a támadási távolságból és csak utána fordult a szobába lépõ Estios felé. O’Connor is elernyedt, de a szervezetében keringõ plusz adrenalin hatására szaporán lélegzett. A közbelépés megszakította zathien-jét. Ebben az állapotban most Urdli könnyedén elbánhatott volna vele. Elõször azonban meg kellett tudnia, miért hagyta ott Estios a Laverty tudósaival és technikusaival folytatott megbeszélését.
-- Mi hírt hoztál, Estios?
Estios szándékosan nem vett tudomást a közbelépése által megszakított párviadalról. Olyan hivatalos hangon szólalt meg, ami leginkább egy eligazításhoz illett volna.
-- Az új adat korrelációban áll azzal a legutolsó csomaggal, amit a sikátorvadász egy Hong Kong-i forrásból szerzett. A legtöbb esetben több, mint ötven százalék annak a valószínûsége, hogy mûveletek vannak folyamatban. Ha az ön feltevése igaz, és a Nagymamaként ismert közvetítõ Rachnei ügynöke, akkor õ most nagy aktivitásba kezdett.
-- Bõvebben -- mondta Urdli türelmetlenül.
-- Ahogy kívánja. Nagymama egyik tevékenységi területe különös érdeklõdésre tart számot, melybõl igen kellemetlen következtetéseket lehet levonni.
-- Próbára teszed a türelmemet, Estios.
Estios összeszorított szájjal elmosolyodott, de arcán semmilyen jókedv nem látszott.
-- Mit szól ehhez? Mi a közös Hirosimában, Nagaszakiban, Tripoliban és Bagdadban?
-- Továbbra sem értem.
-- Ezek mindegyike olyan város, ahol atom- vagy nukleáris fegyvereket használtak.
-- De hát ezt mindenki tudja -- szólt közbe O’Connor.
-- Azonban ezek mindegyike Nagymama kutatásának célpontja. Nagymamát különösen a sajnálatos nukleáris események utáni idõszakok érdeklik -- Estios a nõ felé fordult. -- És ezeket az eseményeket nem ismerheti az, aki mélyen aludt a robbanások idején.
Urdli értõen bólintott. -- Azt mondod, hogy Rachnei meg akarja ismerni a nukleáris fegyverek hatóerejét. Ez érthetõ, mivel a nukleáris hadieszközöket nem sokkal a múlt század közepe elõtt fejlesztették ki. Ezek valóban ismeretlenek lehetnek egy alvó számára. És az az elõvigyázatosság, amivel a potenciális veszélyeket vizsgálgatja, összevág Rachnei ismert kutatási módszereivel. A tudásunk alapján az egyszerû kutatás még nem jelent veszélyt.
-- Egyetértek. Ha a történeti kutatás, hogy úgy mondjam, csak tudományos érdeklõdésen alapul, akkor nem fenyeget veszély. Azonban más fájlokat is felfedeztünk, melyeket abban az adattárban õriztek, amely a leszerelés után megmaradt legitim nukleáris fegyverek tárolási helyeit tartalmazza.
Urdli Estios aggodalmát könnyed kézmozdulattal félresöpörte. -- Nyilvánvaló, hogy Rachnei meg akarja ismerni a jelenleg elérhetõ fegyvereket. Az én ismereteim szerint az Ébredés után olyan védelmi intézkedéseket léptettek életbe a nukleáris fegyverek õrzésére, amelyek bármilyen jogosulatlan fél próbálkozásait képesek magakadályozni.
Estios kék szemei jégként csillogtak Urdli lekicsinylõ mozdulata hatására, de visszafojtotta indulatát. Hangjában nem jelent meg düh.
-- Ahol legitim módon tárolt fegyverekrõl van szó, ott igen. Az adattár azonban még mélyebben elrejtett fájlokat is tartalmazott. Azt az adatfájlt még sokkal erõsebb kódolás õrzi. Nagyon szorosan le van zárva.
-- És attól tart, hogy az a fájl valami szörnyûséges titkot õriz?
-- Igen -- válaszolta Estios határozottan. -- A technikusaink megpróbálták felnyitni a fájlt, de nem sokat nyertek ki belõle. Amikor feltörték a kódot, a fájl kiengedett valami féle vírust, amely elkezdte megsemmisíteni az adatokat. A csapat csak apró részleteket tudott megmenteni belõlük. Annyit azonban megtudtunk, hogy jó pár hely Nagymama listáján is szerepel. És mindegyikük olyan helyek közelében van, ahol korábban nukleáris fegyvereket vagy azok kisegítõ berendezéseit tárolták.
-- Ami arra enged következtetni, hogy Rachnei nukleáris fegyvereket kíván szerezni?
-- Úgy vélem.
Urdli végiggondolta, mekkora veszélyt jelenthet egy ilyen egybeesés, és úgy találta, hogy elképesztõen nagyot. Túl jól ismerte a mágiát ahhoz, hogy tudja, milyen kicsiny szerepet játszik a véletlen. Rachnei kutatásainak felfedése jól egybeeshetett a nukleáris fenyegetés felfedésével. Ha nem is az egyik szülte a másikat, a két dolog nagyon is jól együttmûködhetett egymással.
-- És hol illik bele a képbe Verner?
Estios tehetetlenül megvonta a vállát.
-- Azt még nem derítettük ki, de valószínû, hogy van valamiféle kapcsolat. Megtudtuk, hogy Denverbe utazott.
-- Rocky Flats -- suttogta O’Connor.
-- Vagy a NORAD központ Cheyenne Mountain-nél, vagy még egy tucat más helyszín, ahol a volt USA katonai vezetõi a játékszereiket tárolták -- mondta Estios. -- És egy hozzá hasonló amerikai számára Denver ideális kiindulási hely lenne.
-- Ne nevettesd ki magad, Estios -- mondta O’Connor. -- Verner nem dolgozik se Nagymamának, se Rachneinek. Ismered õt. Õ nem az a fajta.
Estios rá sem hederített. -- Azt is megtudtuk, hogy Nagymama két ázsiai ügynököt is Denverbe küldött.
-- Egybeesés -- tiltakozott O’Connor.
Urdli keserûen elmosolyodott. Õ ennél többet tudott.
-- Biztos lehetsz ebben, O’Connor? Rachnei finoman dolgozik, szálakat küld ki, és azokat óvatosan úgy mozgatja, hogy az áldozatot végül olyan háló fonja körbe, melybõl nem tud elszökni. Lehet, hogy Verner már csapdába is esett. Talán épp eléggé ártatlanul kezdte, de aztán késõbb Rachnei befolyása alá került a kövön keresztül. Lehet, hogy Verner nem is tud róla, hogy a követ Rachnei ügynökeinek viszi. És most minden eddiginél fontosabb, hogy megakadályozzuk ezt. A kõ nem kerülhet Rachnei kezébe. Eddig azt hittem, hogy ha a Verner által ellopott kincs Rachnei kezébe jut, azzal csak egy fegyvert veszítünk el, de most már kezdem érteni, hogy ezáltal sokkal többet veszíthetünk. Vernert meg kell állítani.

22
Sam kimerült volt, de már kezdett hozzászokni. Már napok óta keveset aludt. Szálakat göngyölített fel, helyiekkel beszélt, de az árnyvilág lakói és a legitim polgárok nappalát és éjszakáját egyaránt lefoglalták. Amikor alváshoz jutott, akkor sem pihenhetett igazán, mert vad álmok gyötörték, melyekben hol õt üldözték, hol õ volt az üldözött. Ezekben az álmokban futott, állandóan futott. De ez nem örömteli, szabad futás volt, hanem kétségbeesett, lihegõ menekülés, tudván, hogy egy nagyon erõs valaki vagy valami rohant a nyomában. Eddig azonban még nem sikerült megpillantania rémálmai üldözõjét.
Az álmaiban megélt érzelmek lassan átszivárogtak a nappali életébe is. Sam idegesen járkált mindenhová, és állandóan a háta mögé nézett. Ezekben a pillanatokban úgy gondolta, hogy talán felfedheti a követõjét és ezért elkezdett hirtelen sarkon fordulni, megállni, miután befordult a sarkokon, stb. Mindezidáig még egyetlen gonosz szándékú üldözõvel sem találkozott, mégsem tudta lerázni magáról a követettség érzését.
Végignézett azon az utcán, amin éppen át akart kelni. Nem kellett sietnie; a vadásznak csak fél óra múlva kellett megérkeznie ide, a találkozási pontra. Fél óra pedig bõven elég arra, hogy Sam ellenõrizze a terepet. Errefelé olcsó bérlakásokat rejtettek a házak, és az utcán járkáló emberek kinézete is ehhez illeszkedett: bérmunkások, itt lakók és RASSZtalanok. Közönséges emberek. Csak néhányan ütöttek el némileg a tömegtõl. Sam észrevett két indián bérmunkást -- vajon így hívták õket errefelé? --, amint határozottan haladnak a tömegben. Egy háztömbbel lejjebb aztán észrevett egy csoport tinédzser cégalkalmazottat, szegecsekkel kivert, krómmal díszített, ál-kemény bõrcuccokba öltözve. Látszott rajtuk, hogy ezek a gyerkõcök csak az izgalom kedvéért viselkednek így. Csak halvány árnyékai voltak azoknak a igazi ragadozóknak, akik akkor léptek a színre, amikor a gyerkõcök hazatakarodtak. Túl korán volt ahhoz, hogy az éjszakai élet elõbújjon, jelenlétük nyomai azonban nagyon is jól látszottak az égésnyomok és golyó ütötte lyukak formájában.
Lehet, hogy a ragadozók még nem jelentek meg, de a guberálók ma korán kezdtek. A szemközti járdán egy öregember sétált, és bele-beletúrt abba a szemétbe, amit a forgalom söpört ki az épület falai mellé. Az öreg meggörnyedt alakját rongyos, a volt USA hadseregében rendszeresített katonai zubbony borította. A zubbony szokásos jelzéseit most színes szimbólumokkal tarkított, durva tapaszok helyettesítették. A guberáló egyszer Sam irányába nézett, így Sam jól láthatta az öreg szögletes arcát uraló karvalyorrot és kiemelkedõ arccsontot. Ráncos vonásai fölött rongyos, széles karimájú rezervátumi kalapot viselt. Samet meglepte, hogy a szemétgyûjtögetõ öregember indián volt, de aztán azt mondta magának, hogy lám, még az indián társadalomnak is voltak árnyoldalai.
Aztán rádöbbent, hogy nem azért lepõdött meg, mert indiánt látott, hanem azért, mert az öreg valahonnan ismerõsnek tûnt. Átsétált a túloldalra, és elment az öreg mellett, megpróbálva alaposabb pillantást vetni az arcára, de a guberáló éppen mély érdeklõdéssel hajolt egy különösen gusztustalan szemétkupac fölé, így nem lehetett látni a vonásait.
Sam gondolatban ismét áttekintette a férfinak az imént egy pillanatra megvillanó képét. Hol láthatta korábban ezt az embert? Figyelte, amint a pasas végigoldalazott az utcán. Amikor elhaladt Sam mellett, semmi jelét nem adta, hogy felfigyelt volna rá, vagy akart volna tõle valamit. Sambe belenyilallt a felismerés, hogy az öreg vonásai arra a háziúrra emlékeztettek, akinél lakott. A dolog mindenesetre lehetséges volt. A kabát felismerhetetlenné tette az öreg igazi alakját, csoszogó mozgása pedig akár igazi járásának álcázására is szolgálhatott. Sam háziurának sunyi tekintete volt, és úgy tûnt, hogy indokolatlanul sokat foglalkozott Sam jövés-menéseivel. A guberálóéhoz hasonló olcsó álca illett volna egy amatõr kémhez.
De ha kém is volt az öreg, kinek kémkedett? Sam rémálmainak?
Sam érezte, hogy kezd elhatalmasodni rajta a paranoia. Lehet, hogy a háziúr figyelte õt, de arra nemigen lett volna érkezése, hogy személyesen kövesse is a lakóját. Minden információt áruba bocsátott volna, de attól mindenképpen tartózkodna, hogy az információknak maga járjon utána. Ez a guberáló itt csak egy öreg fickó volt, talán az újranevelõ táborok egyik túlélõje. És mint ilyen, inkább Sam sajnálatát és rokonszenvét érdemelte, semmint gyanakvását. Ezzel együtt, Sam azért örült, hogy mindig magánál hordta értékesebb tárgyait. Az ember sohasem lehet eléggé óvatos egy idegen városban. Lehet, hogy a háziúr személyesen nem járkált a lakói után, de azt Sam nagyon is el tudta képzelni, hogy a lakók távollétében bement a lakásukba, és segített az ott található tárgyaknak elveszni.
Sam szomorúan megrázta a fejét. Korábban nem gyanúsítgatott mindenfélével olyan embereket, akik nem csináltak semmit, legalábbis nem gondolta, hogy ezt tette volna. Mennyire megváltozott azóta, hogy otthagyta a Renrakut. A változások egy része elõnyére szolgált. Erõsebbnek és aktívabbnak érezte magát, és jobb kondícióba is került. De cinikussá vált, miközben olyasmiket mûvelt, amik rövid két esztendõvel ezelõtt még csak meg sem fordultak volna a fejében. Ide jutott tehát: egy árnyvadász sámán, aki a Nagy Szellemtánc prófétája után kutat. Eltûnõdött azon, vajon mit gondolt volna errõl az apja. Azt tudta, hogy az anyja mi gondolt volna. Bizonyosan megrémült volna, és néha Sam arra gondolt, hogy az õ helyzetének megítélésében ez a megfelelõ reakció.
Talán csak túlzottan elfáradt, kimerítette az alváshiány, vagy a sikertelenség. Úgy tûnt, hogy amióta Denverbe érkezett, egy arasznyival sem jutott elõbbre annak kiderítésében, hogy mi történt Vonyító Prérifarkassal. A mai találka sem bizonyult reményteljesnek. Az illetõ vadász dolgozott valamennyit a Független Törzsi Tanácsnak Coleman elnöksége alatt, de hát annak már közel tizenöt esztendeje. Sam a legjobb esetben is csak halvány kapcsolatot remélhetett tõle. Alig volt valószínû, hogy elindulhatott volna a nyomon, de meg kellett próbálnia. A Svindler által elõbányászott lehetõségek közül szinte mindnek utánajárt már. Senki sem tudott túl sokat Vonyító Prérifarkasról, még jó pénzért sem. Valamiféle összeesküvés húzodhatott meg a férfi eltûnése mögött?
Ismét a paranoia. A paranoia azonban olyan tulajdonságnak számított az árnyvilágban, mely segített a túlélésben. Vagy lehet, hogy Sam már megtette az elsõ lépést az õrület felé? Talán igaznak bizonyult mindazon félelme, hogy a mágiája az õrülethez kötõdött. Épp elég õrült dolog történt már az életében. Akárcsak azok az álmok. De még tágra nyílt szemekkel, teljesen ébren is szinte hallotta rémálmai üldözõjének csaholását.
És miért kezdett el bizseregni a fejbõre?
Sam végignézett az utcán. Minden hétköznapinak és normálisnak tûnt. A guberáló már valahol máshol guberált és a tömeg összetétele kezdett megváltozni. A vagánykodó srácok eltûntek, mint a levelek, melyeket elfújt az éjszaka elõszele. Az egyik épület elõtt három, a bandájuk színeit viselõ bicskás álldogált. Minden normálisnak tûnt, Sam mégis érezte, hogy valami nem stimmel. Biztonságban kievickélt a forgalomból, nekidõlt a falnak és átváltott asztrális érzékelésére.
És ami eddig rejtve maradt világi tekintete elõl, az most világosan megmutatkozott. Az utca túlsó oldalán, az esti gyalogosforgalomba vegyültve egy magas, nyakigláb fickó lépdelt, akárcsak egy rémálom madárijesztõje. Hegyes fülétõl és sötét bõrétõl élesen elütött arany fénnyel ragyogó, ferde vágású szeme. A lény leginkább egy tündéhez hasonlított, ám néhány apróságban eltért attól. Sam érezte, milyen erõs energiák táplálják a tünde madárijesztõt álcázó illúzióvarázslatát.
A sötét idegen körül vibráló asztrális jelenlétek cirkáltak, mint az elektronok az atommag körül. Amikor az egyikük megtörte körpályáját, hogy fel-alá ugráljon a fickó arca elõtt, Sam tudta, hogy észrevették. A kísértet feléje fordította figyelmét.
Sam nem remélhette, hogy le tudja hagyni a madárijesztõ hosszú lábait és a megérzett mágikus erõbõl tudta, hogy varázslataival sem gyõzheti le. Segítségre volt szüksége, de magára hagyatottan állt egy idegen városban.
A város!
Sam kétségbeesetten kutatni, hívogatni kezdett, miközben koncentrálta erejét. Kinyújtotta saját képességeit és megpróbált válaszra találni az õt körülvevõ éteri világból. Ott azonnal mocorgás támadt, de a koherens válasz csak lassan formálódott meg. Vagy legalábbis így tûnt a dolog Sam nem világi érzékei számára. Az anyagi világban a madárijesztõ csak az õt Samtõl elválasztó egy háztömbnyi távolságnak a felét tette meg.
-- Jöjj -- szólongatta Sam csöndesen, sietve. -- Utcákon született, halld meg a szavam. Épületek csontozatának lelke, válaszolj hívásomra.
Sam tekintete hirtelen szokatlan élességgel látta a környezetet alkotó betont, köveket és mûanyagokat. Innen tudta, hogy meghallották a szavát.
Bár Denver nem Sam saját városa volt, a jelenlét elfogadta õt, felismerte, hogy egy Kutya-sámán, és így egyben az Ember szellemeinek irányítója hívja. Ezzel együtt nem szívesen tett volna meg bármit is Sam kedvéért. Sam szolgálatot kért tõle, arra utasítva a városszellemet, hogy eszenciájával burkolja be a madárijesztõt, hogy Sam elmenekülhessen közben. A szellem végül engedett, és a távozását kísérõ friss szélfuvallat jelezte, hogy nekilátott elvégezni a Sam által kért feladatot.
Fél háztömbnyivel odébb a madárijesztõ hirtelen megtorpant, mert összeütközött egy törp gyalogossal. Mindketten a földre zuhantak. A törp nõ azonnal felpattant, és hangosan káromkodva szidni kezdte a járda burkolatának rossz állagát. A megrémült madárijesztõ döbbent arccal ülve maradt, majd felkiáltott fájdalmában, amikor az egyik járókelõ rálépett a kezére, mintha az ott sem lett volna. Majd egy arra járó kutya következett, aki azt hitte, hogy a földön ülõ ismeretlen valójában egy kiálló tûzcsap. Felemelte egyik lábát, és megjelölte a tündét. A sötétbõrú fickó odacsapott, mire a kutya elhátrált, majd elmenekült, mintha szellemet látott volna.
Jó ötlet. Sam is megfordult, és rohanni kezdett az utcán. A feléje közeledõ emberek látták õt, és kitértek az útjából. Akiket hátulról közelített meg, azokat maga kerülte ki. A háta mögött jól hallotta a madárijesztõ dühös kiáltásait, miközben megpróbálta átverekedni magát azon a gyalogostömegen, amelyik nem is vette észre, hogy õ ott volt közöttük. A sötétbõrû fickó haragos kiáltásait a járokelõk meglepett, vagy éppen fájdalmas hangjai kísérték. Úgy tûnt, hogy az emberek az összeütközésekért saját ügyetlenségüket, vagy valamiféle láthatatlan szemétdarabot, vagy járdaegyenetlenséget okoltak. Az õ számukra a madárijesztõ nem létezett. A Sam és üldözõje közötti távolság megnõtt. Sam elégedetten látta, hogy a West Colfax Avenue esti forgalma megfelelõ akadályt állított a szellemgyötörte madárijesztõ elé, majd az egyik sarkon befordult egy sikátorba.
Két évszázad szomorú költõi és dalszerzõi nem tudták elképzelni, mennyire tökéletesen el tud idegeníteni valakit egy város a környezõ emberektõl.
Megkönnyebbültsége azonban elpárolgott, amint riadtan megtorpant.
Négy árnyfigura állta el az útját. Éjsötét bõrruhájuk alól krómozott felületek villantak ki. Bicskások. Ketten hatalmas termetû, bestiális kinézetû fickók voltak, kilétüket és erejüket hatásosan elrejtõ, felhajtott gallérú, hosszú ballonkabátban és divatjamúlt kalapban. Ruhájuk kidudorodásai páncélzatot, kibervert és fegyvereket rejtettek. Az orkokhoz képest túl nagyra nõttek, viszont nem volt olyan széles válluk, mint a trolloknak. A harmadik fickó szûk bõrruhát viselt, amely kiemelte szalmaszál-vékonyságát. Szeme helyén króm csillant meg, amint egy lépést tett Sam felé. A csoport szétvált, éppen annyira, hogy Sam ne tudja mindegyiküket szemmel tartani anélkül, hogy elfordítaná a fejét. A negyedik alak a jobb kéz felõl álló nagydarab pasas mögül lépett elõ és a nemrég mûködésbe lépett utcai lámpák fényében Sam láthatta, hogy õ nem hasonlított a felturbózott izomfiúkra. Amit Sam elsõre szintibõr ballonkabátnak gondolt, az valójában finom szabású gyapjúkabát volt. A férfi kalapját mágikus szimbólumok díszítették. Szeme és fogai teljesen természetes módon világítottak barna bõrû arcából.
-- Kellemetlen fordulat, cimbora. Mármint a te számodra. Mert a mi számunkra kellemes fordulat, mellyel tekintélyes mennyiségû munkát megspórolhatunk. Van nálad valami olyasmi, amire szükségünk van. És nem lesz semmi baj, ha okosan viselkedsz.
A felismerés legalább annyira meglepte Samet, mint maga a rajtaütés. Már látta ezt a mágust korábban.
-- Ismerlek. Te Harry Masamba vagy.
A feketebõrû férfi összeráncolta a homlokát.
-- Nem. Egyáltalán nem viselkedsz okosan.
Sam felismerte, hogy ez volt a végszó. Sarkon perdült és rohanni kezdett az utcasarok felé. Hirtelen reakciója némileg meglepte ellenfeleit. Sam tudta, hogy a bicskások arra számítottak, hogy harc nélkül meg fogja adni magát a nyilvánvaló túlerõnek. A feje fölött egy lövedék csapódott a betonba, és a lehulló betondarabok Sam nyakába peregtek, amint ráfordult a West Colfaxre. Az egyik gyalogost eltalálta a Samnek szánt egyik golyó. A férfi hátratántorodott, vért fröcskölve szanaszét. Egy pillanat, és máris Sam lesz a következõ áldozat.
Sam most már sokkal kevésbé elõvigyázatosan rohant végig a gyalogjárdán. Itt is, ott is embereknek ütközött és kavargó, felháborodott tömeget hagyott maga mögött. Hallotta, hogy Masamba hangja túlkiabálja az utca zaját. Nem volt kétsége afelõl, hogy mágikusan felerõsített hangot hallott.
-- Gyilkos! -- kiabálta Masamba. -- Az angló épp most lõtte le! Mocskos fehér kutya! Kapják el! Hívják a rendõrséget!
Sam megkockáztatott egy pillantást hátra, amikor befordult a legközelebbi sarkon. A vékony bicskás a tömegen átfurakodva nyomult feléje, de a két ballonkabátos martalócot sehol nem lehetett látni. Masamba a sikátor szájánál a falnak támaszkodva állt, és röhögött.
Mi a fene folyik itt?

23
Sam beugrott egy kapu alá. Olyan kevés esélye volt a bicskások lerázására, mint átszivárogni az épületek kõfalán. És jelen pillanatban pontosan ez utóbbit szerette volna a legjobban. Gondolkodnia kellett, kitalálni, mi történt körülötte. És ha a bicskások elkapják, nem sok ideje lesz már.
Mintha csak Sam gondolatai vonzották volna, a bicskás pasas fegyelmezett futásban felbukkant a West Colfax sarkán. Megtorpant, fejét kutatóan ide-oda forgatta. A nyomában megérkezett a fellázított járókelõk tömege is, és átzúdultak rajta, mint ahogy a rohanó hegyi patak kerül meg egy útjában álló, masszív sziklatömböt. Sam megdermedt, azt kívánta, bárcsak a szamuráj ne venné észre, de Sam még sosem varázsolt láthatatlanság varázslatot. A tömeg elrohant mellette. A bicskás sokkal lassabban követte õket, mintha csak érezte volna, hogy áldozata a közelben bújkál. Lassan haladt elõre az utcán, futólag, de átható alapossággal ellenõrizte a lehetséges rejtekhelyeket. Csak idõ kérdése volt, hogy mikor éri el azt a kapualjat, ahol Sam lapult, és akkor minden véget fog érni. Samnek fogalma sem volt, miféle épület kapujába állt be, de jelen pillanatban bármiféle menedék több volt a semminél. Megp róbálkozott az ajtóval. Zárva találta, és nem tudott egyetlen zárnyitó varázslatot sem.
De nem ez volt az elsõ alkalom, amikor csapdába esett, és láthatatlanná kellett volna válnia. A figyelemelterelés akkor is jól mûködött. Masamba egérutat engedett neki. Sam koncentrált, megpróbálta lecsillapítani lihegését annyira, hogy a varázslatra tudjon koncentrálni. Még ha sikerülne is befejeznie az illúziót, nem biztos, hogy a bicskás bedõl neki. De elzavarta magától az aggodalmaskodó gondolatokatm és szabályos ritmusban lihegve a kívánt hatás elérésére összpontosított.
Hangok csattantak fel az utca vége felõl. Úgy hallatszott, mintha a Masamba által fellázított tömeg végül megtalálta volna azt, akit keresett. A bicskás felnézett, a csõdületet hallgatta. Aztán futólépésben elindult a zaj irányába. Sam rejtekhelye elõtt úgy haladt el, hogy még csak oda sem pillantott.
Szirénák vijjogtak, és egy rendõrautó suhant át az utcakeresztezõdésen a lelõtt gyalogos irányába. Valaki tehát hallgatott Masamba kiabálására, és kihívta a rendõrséget. Az is lehet, hogy maga a mágus tette. Sam azonban mindkét esetben bajba került. A rendõrség pár percen belül meg fogja szerezni a személyleírását. Vagy mégsem? Jó lett volna az Masambának, ha a rendõrség elkapja Samet? Mindenesetre Samnek semmi kedve nem volt hozzá, hogy a helyi jelvényesek kiiktassák a forgalomból.
Most túl kockázatos lett volna, ha megpróbál kijutni a jút zónából és megkeresi Hart menedékházát a puebló zónában. A határhoz ilyen közel nyilván járõrök cirkáltak az utcákon. Ma este az árnyvadászok se nagyon fognak átkelni a határon. Ha Sam jobban ismerte volna a várost, talán ki tudta volna kalkulálni, mikor cirkáltak a járõrök, és milyen pontokon lehetett volna biztonságosan átjutni. Az ellenõrzõpontokat mindenesetre el kellett kerülnie. Ha a rendõrség megkapta a személyleírását, hamis személyazonossága nem állta volna ki a próbát. Sam minimum aznap estére bezárva maradt a jút zónában.
Csak most döbbent rá, mennyire kevéssé ismerte a várost. És mennyire gyengén volt felszerelkezve ahhoz, hogy szembeszálljon a sarkában járó ellenfelekkel.
Nos, egyfajta segítség azért létezett, amihez az ember kérdezõsködések és a korábbi hûsége iránti aggodalom nélkül hozzájuthatott. Lehet, hogy Mr. Smith és társai jelen pillanatban nem keltették túl jó utazási társaság benyomását, de azért könnyen egy barátjukhoz fordulhattak, ha védelmet kerestek. Sam körülbelül egy óra alatt talált egy fegyverboltot. A neonfelirat "i" betûje és az "á" betû ékezete nem mûködött, ezért a sötétben csak annyit lehetett elolvasni, hogy "Fegyver V lag". A külsõ redõnyt már leeresztették a kirakat elé, de az üzlet még nyitva tartott.
Tehát Sam valóban megváltozott. Ide jutott, hogy éppen halálos fegyverek vásárlását tervezte. De hát megváltozott körülötte a világ is. Sam nem tudta, miért üldözték õt ezek az emberek, de a vak is láthatta, hogy kemény játékra készültek fel. Sam pedig teljesen egyedül volt a városban, így kellett valami, amivel kiegyenlíthette az esélyeket. Ennyi ellenség között egyedül a fegyverek tûntek megfelelõ válasznak.
Valaki megszólította Samet az üzlet ajtajában. Az öreg férfi újabb bizonyítékát adta annak, hogy a jút társadalmi rendszer mégsem volt olyan kiegyenlített, mint azt a propagandája hirdette. Az öreg rozzant, fekete rezervátumkalapot viselt, melyet hasonlóképpen rozzant pulykatollak díszítettek. Ruhájának többi részét eltakarta piszkos, sokszínû poncsója. Az egész pasasból csak úgy áradt a mosdatlanság és az olcsó szesz bûze. Asztmás hangjából majd kicsordult az alkohol-fûtötte lelkesedés.
-- Idegenvezetõ köll, angló? Nálam nincs jobb. Becsületes indus. Hé hé, vetted a viccet, remélem. Ismerem a legjobb helyeket. Jút Tanács. Meg a Puebló. A legjobb vadászmezõket, a legjobb lakásokat. Nõket is, az ám. Mire vadászol, angló? Jávorszarvasra, bölényre? Vagy te is olyan paranormális vagy? Hé hé, segítek kitalálni.
Sam eltávolította a karját szorongató, piszkos kezet.
-- Nem vadász vagyok. Próbálkozz valaki mással.
-- Kísérõre azér csak szükséged van. Én már...
Az öreg tiltakozását elvágta a Sam mögött bezáródó külsõ ajtó. Sam várt, amíg a pásztázó berendezés kitapogatta a fegyvereit, és a tulaj engedélyt nem adott a belépésre. Kattanás jelezte, hogy a belsõ ajtót is ki lehetett nyitni. Sam belépett rajta és odasétált a pulthoz. Közben körülnézett, és látta, hogy õ az egyetlen vásárló. Helyes. Minél kevesebb emberrel érintkezett, annál kevesebben tudták felismerni. És a nem túl jól menõ üzlet miatt a tulaj talán engedékenyebb is lesz.
Aztán kiderült, hogy az üzlet egész nap rosszul ment, és a mogorva tulajdonosnak egyáltalán nem volt kedve egyezkedni. Sam többet utalt át a vásárolt fegyverekért, mint amennyit reálisnak tartott volna, mégsem panaszkodott. Kényelmetlen érzéssel vette el a 7 mm-es Glock hangtompítós pisztolyt és a Sandler kommandós géppisztolyt. A tulaj éppen két doboz lõszert nyújtott át, amikor hirtelen mozdulat közben megmerevedett és szeme üvegessé vált.
Sam is érezte, hogy végigsöpört rajta a varázslat ereje, és még csak meg sem kellett fordulnia, hogy lássa, miféle baj érte utol megint. Az ajtó nyílását még nem hallotta, így tudta, hogy a varázsló még nem lépett be az üzletbe. Remélve, hogy teste eltakarja mozdulatát, kinyitotta a Sandler 9 mm-es lõszerét tartalmazó dobozt és kimarkolt belõle pár golyót. A Sandlert azonban nem tudta levenni a válláról anélkül, hogy el ne árulta volna: rá nem hatott a paralizáló varázslat. Ha viszont lett volna pár másodperce fedezék mögött...
A pult mögött sorakozó vitrines szekrények üvegében megpillantotta ellenfelét. A madárijesztõ tünde ismét megtalálta. Az ajtó kínyilt elõtte, mintha csak fotocella mûködtette volna. Sam villámgyorsan sarkon perdült, hogy szembenézzen vele, és csalódottan vette észre, hogy a tünde egyáltalán nem tûnt meglepettnek.
Ennyit a meglepetés elõnyérõl.
-- Ne nézz olyan szomorúan, Verner. Megizzadtam egy kicsit, mire visszaûztem a városszellemedet, nem számítottam rá, hogy ilyen apró varázslat le fog gyõzni -- A tünde kinyújtotta egyik kezét. -- Add ide.
-- Úgy tûnik, ismersz engem, cimbora, viszont fogalmam sincs, mirõl beszélsz.
A tünde sóhajtott egyet, amit akár morgásnak is lehetett volna értelmezni.
-- Nincs vesztegetni való idõm.
Samnek mégcsak éreznie sem kellett a tünde körül összegyûlõ energiákat ahhoz, hogy lássa, mi fog történni. A padlóra vetette magát, és abban a pillanatban máris egy tûzlabda húzott át sercegve a levegõn. A lángok elborították a tulajt. A férfi mozdulatlanul állt, miközben a vad tûz feketére égette a húsát, és ruháinak elolvadt, szintetikus szálait a bõrébe véste. Sam is jól érezte a hirtelen fuvallatot és a pokoli hõséget, de a pusztító lángok elõl egyelõre megmenekült az egyik raktárpolc mögé bújva. A lángok haragosan robajlottak, a tulaj azonban mégsem szólt egy szót sem. Sam remélte, hogy a szerencsétlen fickónak nemcsak a testét, de az idegeit is megbénította a korábbi paralizáló varázslat.
A tûz beindította a vészjelzést, és a mennyezetbe épített locsolófejek köpködni kezdték a vizet.
-- Rossz húzás, cimbora -- kiáltotta Sam. Lázas igyekezettel kirántotta az üres tárat a Sandlerbõl. -- A riadó minden helyi rendõrkapitányságon és tûzoltóállomáson megszólal. Az ilyen helyek közvetlen kapcsolatban állnak velük. Túl nagy ugyanis a tûzveszély.
A tünde egy második tûzlabdával válaszolt. Sam rejtekhelye lángba borult, és kezdett összeomlani. Sam az utolsó pillanatban gurult félre, mielõtt betemették volna a lehulló fegyverek, lõszerek és fegyverkiegészítõk. Sietségében elvesztette a tárat. Káromkodott egyet. A Sandlert most már legfeljebb csak bunkónak lehetett használni, és fedezéket sem látott már sehol. Feltápászkodott és az ajtó felé rohant.
Nem ért el odáig.
Örvénylõ, narancs és piros lángoktól övezve felemelkedett a levegõbe, és fejjel elõre átrepült a millió szilánkra robbanó kirakatüvegen. A borotvaéles üvegszilánkok egyforma könnyedséggel vagdosták a ruháját és a testét. Sam szikrázó üvegkonfetti kíséretében a kinti hideg betonjárdán landolt. Vállát nem érezte, arcát összevissza vagdosták az üvegdarabok, és egyik szemét elvakította a szemöldökébõl ömlõ vér. Egyik bakancsa és nadrágjának nagy része odalett, mégis életben maradt. Mágiája megmentette a lángoktól.
Az öreg még mindig odakint ácsorgott. Sam az agyára boruló ködfelhõn keresztül hallotta, hogy a fickó tapsolt.
-- Hé hé, remek mûsor.
Sam egyáltalán nem találta szórakoztatónak a tûzijátékot.
A madárijesztõ tünde átlépett az ablakon. Göndör haja a fejére tapadt a mesterséges esõtõl, és a ruhái is csöpögtek, de úgy tûnt, fizikai állapotában semmilyen más változás nem történt. Amikor meglátta a járdán elterült Samet, elvigyorodott.
-- Nincs több futás, Verner. Ideje meghalnod.
Egy árnyék táncolt Sam és a tünde közé. Az öregember.
-- Nem teheted azt -- tiltakozott. -- Az angló az enyém. Ha akarsz valakit, menj és keress magadnak. Nekem is van ám mágiám, tünde. Én vagyok a sivatag szele és mindjárt elfújlak innen.
Az öreg vadul hadonászni kezdett a karjaival. Poncsója hullámzani és csapkodni kezdett, de amúgy semmi más nem történt.
A tünde gúnyosan elmosolyodott.
-- Szél? Csak meleg levegõ vagy, öregember, én viszont igazából Szikla vagyok. És ha nem hordod el azonnal azt a tetves irhádat, még a semminél is kevesebb marad meg belõled. Ehhez az ügyhöz neked semmi közöd.
De mielõtt a tünde beválthatta volna fenyegetését, fegyverdübörgés tépte szét az éjszakai csöndet. A tünde hátratántorodott, sarka beakadt a kirakat keretébe, és nyakigláb alakja nagy csattanással hanyattvágódott a kirakat maradványaiba.
Az öregember végignézett az utcán. Sam követte a tekintetét és meglátta, hogy a vékony bicskás rohanvást közelít feléjük. Háta mögött a sötétségbõl pedig kiemelkedett a két másik izomfiú termetes alakja is.
Még nagyobb pác. Sam legalább annyit megtudott, hogy a madárijesztõ tünde és Masamba nem együtt dolgoztak. Egyik könyökével feltámasztotta magát, de a feje szédülni kezdett, és Sam fájdalmasan visszazuhant a földre. Úgy tûnt, ezt a menetet a rossz fiúk nyerték.
A földön fekve azonban érezte, hogy a talaj hirtelen remegni kezdett. Annyi krómmal spékelték meg a bicskásokat, hogy a talpuk alatt döngött volna a föld? Elég õrült elképzelés, de hát Sam maga sem volt túl messze az õrülettõl. Agyrázkódás, gondolta. A hátára gurult, hogy felnézzen.
A remegést nem a bicskások okozták. A rengés frekvenciája növekedni kezdett, és mély dübörgés is hallatszott. A madárijesztõ tünde a Fegyver Világ kirakatában állt, elõrenyújtott karjai között ragyogott a koncentrált mana. Énekelt is, de Sam nem ismerte fel, milyen nyelven.
A dübörgés tomboló ordításba csapott át, az utca pedig hullámzani kezdett a talponmaradásért küzdõ bicskások elõtt. Hatalmas homlokzatdarabok váltak le a közeli épületekrõl, és záporoztak lefelé halálos meteoritokként. Egy nagyobb darab eltalálta az egyik ballonkabátos fickót, és szétlapította, mint egy muslincát. A többiek fedezékbe bújtak és inkáb a saját épségükkel törõdtek, semmint tüzet nyitottak volna a varázslóra.
Az utca végérõl kiáltás hallatszott, és Sam rádöbbent, hogy Masamba is a helyszínre érkezett. A fekete mágus ujjaiból borostyánszínû energianyaláb lövellt ki, majd vakító szikraesõvel beleütközött a madárijesztõ tündét övezõ, láthatatlan erõpajzsba. A mágikus támogatás megérkezésén felbátorodva a két megmaradt bicskás is tüzet nyitott.
Sam megragadta az öregember poncsóját, és lerántotta maga mellé a földre. Válaszul csak egy rúgást meg egy káromkodást kapott.
-- Hé hé, mit mûvelsz? Én mágia vagyok, te hülye angló. Nem ártanak nekem.
A hirtelen földrengés egyre hevesebben tombolt. A lezuhanó téglák és vakolatdarabok nyomában felvert por vastag ködfelhõbe birkolta az utcát. A porfelhõ örvénylett, kavargott egy sehonnan sem jövõ szélben, miközben makacsul egyhelyben maradt, néhány méternyire redukálva a látótávolságot. A bicskások nem tudtak célozni, így abbahagyták a tüzelést. A porfelhõbõl zöldes energianyalábok villantak válaszul Masamba vadul záporozó borostyán villámaira.
Sam feje melett egy tégla csattant szét a járdán. Sam hirtelen minden fájdalmáról elfeledkezett, és talpra kászálódott. Az öreg indián melléje ugrott, mindenféle csúnyaságokat kiabált a téglákra, és azzal fenyegetõzött, hogy jól ellátja a bajukat. Sam ismét megpróbálta féken tartani az öreget, de a ködbõl váratlanul elõbukkant a vékony bicskás szellemalakja. Összemarkolta Sam dzsekijét és teljes egészében felemelte õt a földrõl. Az izomfiú lendülete nekilökte Samet a falnak. A feje fájdalmasan pattant vissza a kõrõl, de a következõ másodpercben már egy fegyver csöve szegezõdött a torkának és másodszor is a falnak ütõdött.
-- Add ide és már el is tûntem. Tartsd meg, és mindjárt te tûnsz el.
Sam állkapcsát összeszorította a fegyver, így alig tudott válaszolni.
-- Nem tudom, mirõl...
-- Ne szórakozz velem, Verner.
Sam érezte, hogy a bicskás pisztolyának kemény, hideg tára a halántékának csapódott. És mielõtt a fájdalom még teljes virágában kibomlott volna fejében, a fegyvercsõ máris ismét az álla alatt meredezett. Egy kéz csapott az oldalára.
-- Basszameg! Elveszett!
A pisztoly nyomása hirtelen megszûnt, Sam pedig lecsúszott a földre. Amikor a fájdalom alábbhagyott, nagy nehezen lábra állt. A bicskás eltûnt. Lenyúlt oda, ahol az elõbb az oldalát megütötték. Dzsekijének bõranyaga csíkokban lógott, és nadrágja is össze-vissza volt hasogatva, de beletellett egy kis idõbe, amíg Sam rájött, hogy kezével egyáltalán nem a ruházatát kellett volna ott éreznie. A táskája eltûnt. Visszaemlékezett, amikor fejjel elõre kirepült a Fegyver Világ kirakatüvegén. A vállszíjat nyilván akkor vághatta el egy üvegszilánk.
Szirénavijjogás hallatszott. Amint a hang egyre erõsödött, Sam kétségbeesetten körülnézett. A táskája tartalmazta az összes személyazonosságát és a Hart menedékhelyét nyitó hitelkártyát is. Az pedig nem vette volna ki magát túl jól a rendõrségnél, ha Samet Rendszer Azonosító Szám nélkül találták volna meg, még akkor sem, ha a zsaruk nem dõltek be Masamba korábbi trükkjének. Azt beszélték, hogy a rendõrök nem nagyon szívelték az árnyvilág lakóit a jút zónában. Sam pedig túlzottan is mélyen bent járt a zónában ahhoz, hogy gyalog gyorsan elhagyhatta volna.
A zöld és borostyán mágikus energiák pedig továbbra is õrült tûzijátékot varázsoltak a porfelhõbe.
Egy kéz ragadta meg Sam karját. Sam ösztönösen hátraütött, és elégedetten érezte, hogy a szorítás engedett. Ellenfele hátratántorgott a falig, és rongyos kupacként összerogyott a tövében.
Az öregember volt az.
-- Hé hé, angló. Egy kis hálát. Megmentelek a kövektõl te meg pofán csapsz. Hagyjuk az egészet. Keresd inkább a magad útját.
Az öregember feltápászkodott, és már távozóban is volt.
Sam megpróbálta megérteni, mi történt. Nem tudta, mit akart a két ellenséges csapat, és azt sem, hogy miért. De korábbi reagálásaikból ítélve a céljuknak nyilván valami olyasminek kellett lenni, amit Sam magánál hordott. Mivel hirtelen már nem foglalkoztak vele, ez csak azért lehetett, mert Sam nyilván már nem birtokolta azt a valamit, amiért a harc folyt. Ez jó hírnek számított. Jelenlegi helyzetében valószínûleg még a harc vesztese is könnyedén legázolhatta volna.
A szirénák hangosabban visítottak.
Sam itt már nem nyerhetett semmit, viszont sokat veszíthetett. Ma már biztosan nem fogja tudni visszaszerezni a cuccait. Végigtántorgott azon a sikátoron, amiben az indián is eltûnt az imént. Talán az öreg dilis mégiscsak ismerte a zónát. Sam reagálása után az öreg valószínûleg már nem fogja felajánlani a segítségét, de ha Sam a nyomába szegõdött, akkor legalább kikerülhetett a csata hevébõl. És hogy utána mi lesz... ki tudja?

24
Hohiro Sato abban a percben akarta a követ, amint szemet vetett rá, jóllehet eddig a pillanatig nem rajongott túlzottan az opálért. A kõ olajos színjátszása nem illett Sato stílusához, mely sokkal inkább a rubin és smaragd tisztasága felé hajlott.
De ez a kõ... Meglátni és megszeretni. Az opál szinte mágneses vonzással húzta magához Satót, mintha valahogyan a részét képezte volna a lelkének. Eddig egyszerûen azért fájt rá a foga, mert a Nagymama is meg akarta szerezni. És az eleddig ismeretlen harmadik csoport érdeklõdése azt mutatta, hogy potenciálisan erõs eszközrõl volt szó. De most, hogy látta is, Sato saját magáért akarta a követ.
A kõ sima felülete finoman omlott el a keze alatt és egyáltalán nem volt olyan hideg, mint azt Sato elõször gondolta volna. Mintha életre kelt volna a keze alatt.
Sato nem értette, miféle potenciállal rendelkezik az opál, de hamarosan meg fogja tudni. Valaki megoldja majd helyette a kõ rejtélyét, és a benne õrzött hatalom Satóé lesz. Milyen szerencse, hogy Nagymama egyik ügynöke otthagyta a fogát abban az incidensben, amikor az a valaki vagy valami megtámadta Vernert a fegyverüzletben. Így már sokkal könnyebbnek bizonyult eltakarítani a másik ügynököt, is és ezáltal mindenkit, aki közvetlenül igényt tarthatott a kõre.
Sato a követ nézegette, közben oda sem figyelve vakargatni kezdte bal karját. A kõ mágiát tartalmazott, efelõl semmi kétség. Szinte érezte a belõle áradó erõt. Nyilván nagyon erõs mágiának kellett lennie, ha felkeltette a Vernert megrohamozó, harmadik fél figyelmét is. Masamba fogadkozott, hogy az ellensége legalább hatodik fokozatú mágus volt. Az elnevezés persze semmit nem jelentett Satónak, azon a tényen túl, hogy Masamba úgy hitte, saját magánál erõsebb mágussal akadt össze. Ez azt jelentette, hogy a harmadik fél erõs mágikus támogatással rendelkezett. A Fegyver Világ elõtt lezajlott varázsütközet színvonala jóval meghaladta Verner feltételezett erejét.
Sato eltûnõdött, vajon mennyi információval rendelkezett Nagymama a harmadik csoportról. Tudott vajon róluk, amikor õt a kõért küldte? Vajon Sato csak Nagymama kísérleti nyuszijaként dolgozott? Ha igen, akkor ezt Nagymama egyszer még nagyon meg fogja bánni. Sato elhatározta, hogy errõl gondoskodni fog.
Elszáradt bõrcafatok szorultak be vakargató körmei alá. Sato hüvelykujját erõteljesen végighúzta az ujjhegyein, hogy a földre dörzsölje az elhalt bõrdarabokat.
A kõre bámult, elmerült a szépségében. Most, hogy birtokolta is, sokkal szebbnek tûnt. És ugyan mit ne tudna megszerezni, ha egyszer megtudta, hogyan kell használni ezt a követ?
A viszketés feljebb vándorolt a karján, és elviselhetetlenné várt. Sato gépiesen felgyûrte az ingujját, hogy hozzáférhessen a viszketéshez. És amikor végül sikerült elfordítania tekintetét a kõtõl, rémülten meredt a karjára.
A karja helyén kemény, csomós, fekete kocsányt látott. A felszakadozott bõrdarabok alól udorító nedvek szivárogtak elõ. A vakargatása által felszakított sávok már kezdtek tompa, viaszos fényû felületté szilárdulni. Ujjai helyét két hosszú, kampós karmú valami foglalta el. Mellettük egy kisebb, hasonló nyúlvány meredezett hüvelykujja groteszk paródiájaként.
A gyomra felfordult, és öklendezni kezdett. Mégsem kezdett kétségbeesetten üvölteni a saját testébõl kinövõ borzalom, testének bepiszkolása láttán. Nem, nem kiáltott. Inkább épen maradt kezével a telekomhoz nyúlt, és átszólt a titkárának.
-- Hívja azonnal Soriyamát -- utasította. -- És küldje be Masambát és Akabót is.
* * *
Svindler még sohasem mozgott ilyen könnyedén és ilyen gyorsan a Mátrixban. Az adatcsatornák világosabban lüktettek, ikonja körvonalai élesebben rajzolódtak ki, és az ember által alkotott objektumok és csatornák közötti feketeség sötétebb volt. A látóhatár fölött szétterülõ elektronikus égbolt határtalansága jól illett Svindler saját képzeletéhez. Semmilyen anyagi világbeli élmény nem helyettesíthette ezt a transzcendentális kalandot.
Távoli hangokat hallott, de azok várhattak, úgyis csak elrontották volna az élvezetét. Kizárta õket az elméjébõl és tekintetét teljes egészében a kibertér csodái felé fordította. Végre elérte, amire évek óta áhítozott: az erõt, szabadságot, a Mátrixszal való eggyé válás gyönyörûségét.
És a lány ott volt vele.
* * *
Hart a közvetítõ arcát fürkészte, megpróbálta felfedni az esetleges csalás legkisebb nyomait is. Csalódnia kellett. A férfi minden tekintetben igazat beszélt, legalábbis igaznak vélte, amit elmondott. Hart már rengetegszer dolgozott ezzel a közvetítõvel és amilyen mértékben az ember megbízhatott az üzletfelében, annyiban maximálisan megbízott benne. Nem tudott semmirõl, ami miatt a férfi félrevezethette volna õt. És ami még rosszabb, arról sem tudott, hogy a férfit félrevezették volna.
-- Biztos vagy benne, hogy három eszközrõl van szó?
-- Háromról. Négyrõl. Ötrõl. Mit számít az? De, igen, legalább háromról. Mindegyik több robbanófejes. És mindegyikrõl megfelelõen megfeledkezett egy jól megfizetett tiszt, amikor az amerikaiak távoztak német földrõl. -- Egy pillanatig az apró öregember elábrándozva nézett valahová, mintha csak régi emlékek bukkantak volna fel benne.
-- Az újraegyesítést követõ évtizedekben ezek jelentették a terroristák eldorádóját. A végsõ leszámolásra a föld alatt várakozó Barbarossát. Õk lettek volna a nagy felszabadítók, a Vaterland szellemét megkötõ kötelékek végsõ elpusztítói.
-- Egyszer azt állítod, hogy valóban léteznek, egyszer meg úgy beszélsz róluk, mint vágyálomról. Igazán elhatározhatnád magad, Caliban.
-- Ó, nagyon is valósak.
-- Mégsem tudod nekem megmondani, hol vannak.
A férfi vállat vont.
-- Nálad vastagabb tárcájú fickók is kérdezték már ugyanezt, mégis neked tartogatom az információt, kedvesem. Megöregedtem. Nincs már erõm a dolgokhoz. De ami nincs a birtokomban, azt nem adhatom el persze. -- Szárazan felnevetett. -- Legalábbis nem neked, csodás tanítványom. Barbarossa nem fog felébredni az én életemben. Cosimo a sírba vitte az elveszett fegyverek titkát, amikor a Moszad sarokba szorította a Fenris frakciót Casablancában. És az összes papírja is elpusztult a tûzviharban. Az évek során rengeteg hamisítványt gyártottak, de én mindegyiken keresztülláttam. Egyikük sem viselte a jeleket.
Hart elõredõlt.
-- Miféle jeleket? A farkast?
-- A Fenris-farkast, persze. De mások is voltak.
Amikor az öreg közvetítõ leírta õket, Hart visszaemlékezett arra, amit látott. Minden részlet egybevágott. Kétségei már azelõtt elpárologtak, hogy az öreg még befejezte volna a mondandóját.
Tehát igaz volt. Caliban mindegyik korábbi célzása igaznak bizonyult, azt az egyet kivéve, hogy tudta volna, hol rejtõztek azok a fegyverek. És mint az európai árnyvilág sok más vadásza, Hart is abban a hitben nõtt fel, hogy ha Caliban nem tudta, akkor senki sem tudta. De valahol, valaki rátalált Cosimo hagyatékára. A Svindler kapcsolata által Nagymamától szerzett adatok között egy térkép is szerepelt, jóllehet a mellékelt szöveg nem beszélt arról, mi célt szolgál a térkép. Hart kis híján elsiklott a Deggendorf melletti kis szimbólum fölött. Svindler nem ismerte fel a stilizált farkasfejet, õ azonban igen. Azt szerette volna hinni, hogy a térkép csak hamisítvány volt, de a Caliban által adott részletek sajnos minden kétséget eloszlattak. Legvadabb félelmei beigazolódtak.
Samet persze értesíteni kellett. De kit még rajta kívül?

25
Sam hirtelen riadt fel álmából. Az öreg Hummer ide-oda lökte, amint az egyenetlen talajon zötyögött. Elõre és kicsit balra a távolban hegyláncok magasodtak a puszta vidék fölé. A környéket poroszöld és szürkés színek uralták, melyek közé a lenyugvó nap által festett egyre sötétedõ bíborlila árnyalatok vegyültek.
Ez nem Denver volt.
Fejfájása és testének merevsége tudatta Sammel, hogy a jút zónában átélt viszontagságokat mégsem csak álmodta. A csatára és a megmenekülésére csak villanásszerû képekben emlékezett. A sikátor és az egyre hangosabban vijjogó szirénák. A meghajolt alak a poncsó alatt. Egy szeméthalom bûze és mocska. Erõs, vonszoló kezek. Egy dobozokkal és konzervekkel megragott öreg, rozoga Hummer. Árnyékok, sötétség és fénysugarak tûztek át a kiabálás, lövések és kántálás hangjaiból szõtt falon. Szél és hideg, aztán szél és meleg.
Valaki megmentette, és a kocsiján elszálította a veszélyes tereprõl.
Nyilván ugyanez a valaki takarta be Samet azzal a takaróval, amely valaha még világos színû lehetett, de most jókora piszokfoltok borították szinte mindenhol. És bár a Hummer menetszele elûzte a szagok nagy részét, azért elég maradt meg belõlük ahhoz, hogy Sam tudja, ki mentette meg.
Elfordította fejét, és a sofõrre nézett. Persze, hogy az öreg rézbõrû volt az. Az indián a kalapját olyan szögben tette a fejére, hogy eltakarja a lenyugvó napot, így az arca nagy részét árnyék borította, mégis azonnal felismerte.
Sam a háta mögé nézett. A kocsi hátsó részét csordultig pakolták élelmiszerrel és mindenféle felszereléssel. De egyedül voltak. Sam mocorgására felfigyelt az öreg.
-- Hé hé, visszatértél a világba megint?
Sam megpróbált igenlõ választ adni, de csak száraz krákogás jött ki a torkán.
-- A kanna a padlón a lábadnál.
Samnek harmadik kísérletre végül sikerült meggyõznie a testét, hogy képes elõrehajolni és kézbe venni a vizeskannát. A víz langyos volt és erõsen ásványízû, de Samet jelen pillanatban ez nem nagyon érdekelte. Egy keveset a kezére is öntött, hogy megtörölje az arcát, de fájdalmasan elfintorodott, amikor megérintette a karcolások nyomait. Azért mégis jobban érezte magát tõle, mint amire számított. Annyira mindenesetre, hogy rádöbbenjen, az öregembert illetõ elõzõ éjszakai -- csak egyetlen nap telt el azóta, nem? -- gondolatai nem voltak a legmegfelelõbbek.
-- Úgy vélem, némi köszönettel tartozom neked azért, mert kihúztál a bajból tegnap este.
-- Ja.
-- Hát, köszönöm.
Úgy tûnt, egy idõre ezzel le is zárult a beszélgetés. Amikor a Hummer egy széles folyóhoz közelített, Sam úgy döntött, hogy újra próbálkozik.
-- Hol vagyunk?
-- Az ég alatt.
-- Aha.
Azt remélte, hogy ennél azért kicsit konkrétabb választ kap. Talán az öregember nem bízott meg benne. Sam úgy vélte, ha bemutatkozna, azzal talán megtörné a jeget.
-- Én nem idevalósi vagyok. Javarészt Seattle-ben élek. Arrafelé Csavarnak hívnak.
-- Ja.
Csak ennyi? Talán az öreg arra gondolt, hogy Sam már ismeri.
-- Te még nem mondtad meg a neved.
-- Nem baj.
A Hummer elérte a folyó szélét. A kerekek által felkapott sárcsomók tompán pufogtak a szélvédõn. Samet kezdte bosszantani a dolog.
-- És, hogyan hívjalak? Az "öregember" nem tûnik túl udvariasnak.
Az öreg megvonta a vállát.
-- A leírás mindig udvarias, angló. De ha ez gondot jelent, nevezz Táncosnak!
-- Táncosnak? Mint a Szédült Táncos?
-- Az vagyok.
Az indián mindkét kezét a levegõbe lökte, és hátrazökkent az ülésben, miközben néhány értelmetlen szót kántált. Az irányítás nélkül maradt Hummer félrefordult, és a víz nyomásának engedelmeskedve más pályára tért. Nagy zökkenéssel megtalált egy víz alatti gödröt, minek hatására a folyó egy kis darabja belöttyent az ablakpárkányon, és eláztatta Sam lábát hideg érintésével. Miközben Sam hátrahõkölt, Táncos visszatette kezét a kormányra, és megzabolázta a kocsit.
Sam hallott már Szédült Táncosról a denveri árnyvilágban, méghozzá nem túl jókat. Az öregember valaha menõ árnyvadász volt, akit egyszer alaposan behúztak a csõbe, és a Navaho Törzsi Rendõrség kezére adtak. És amit a rendõrök mûveltek vele, az egy kicsit dilissé tette a fickót élete hátralévõ részére.
A Hummer kitapickolt a vízbõl, és elkezdett kapaszkodni a túlpart lassú emelkedõjén. Az emelkedõ tetején felriasztott két apró, szarvas állatot, melyek nyúlszerû futással menekültek. A Hummer utána jó néhány méteren át az üres prérin zötyögött, majd megtalálta azt a lepusztult sávot, ami valamikor régen még egy út lehetett. Táncos dúdolni kezdett és úgy tûnt, hogy jobban érezte magát -- mintha a folyó határvonala elválasztotta volna a kellemetlen térségtõl. A Hummer felgyorsult.
-- Hogyan jutottunk ide? -- kérdezte Sam. -- És egyáltalán, hol van ez az "itt"?
-- Az ország belsejében, angló. A legjobb hely, ha a városban felforrósodik a talaj. A dolgok egy idõ múlva lehûlnek, aztán visszamehetsz, ha elég dilis vagy hozzá.
-- De nekem fontos dolgokat kell intéznem a városban. Nincs pocsékolni való idõm.
-- Gondolod, hogy az életben maradás idõpocsékolás?
-- Nem.
-- Jó -- mondta Táncos és egyetértõen bólintott is hozzá. -- Akkor pofa be. Könnyebb volt vezetni, amikor aludtál.
Sam inkáb dacból és bosszúságból, de megfogadta az öreg tanácsát. Egy ideig megpróbálta a tájat nézni, de a gondolatai minduntalan elkalandoztak. Égetõ gondjai nem hagyták nyugodni. Izgett-mozgott, Janice miatt aggódott.
-- Hé hé, angló. Mi olyan fontos ott a városban? Mocskos egy hely, nem a hozzád hasonlóknak való.
-- Keresek valakit, aki segíteni tud a húgomon.
Táncos kétségbeesett pillantást vetett a Hummer rakodóterébe, aztán ki a prérire.
-- Nem látok sehol húgot.
-- Nincs itt. Jelenleg nem utazhat.
-- Hé hé, angló. Ez elég rosszul hangzik. Együttérzek veled. A család fontos dolog, de hát ezt te úgyis érted. Nem kell hozzá öregember, hogy lássa rajtad. Miféle doktort keresel, he?
Sam tétovázott. De hát mit számított az? Sehová nem jutott a kutatásaival. Talán azért, mert mindvégig gondosan titokban tartotta, hogy miért kereste Vonyító Prérifarkast. Talán, ha elmondta volna, hogy nem politikai ügyben, akkor talán segítettek volna neki. És ha Táncos elterjesztené a hírt Denverben, az talán még hasznosnak is bizonyulna. Feltéve, ha egyáltalán komolyan vették ott az öregembert.
-- Nem doktort. Sámánt. A húgomnak... mágikus természetû problémái vannak.
Táncos elnevette magát.
-- Tehát egy törzs sámánját keresed. Sok szerencsét, angló.
-- Nem csak egy sámánt. Én Vonyító Prérifarkast keresem.
-- Hát, õt nem találod meg a városban -- kacagott az öregember. -- Meg máshol se.
-- Ezen mit értesz?
Az öregember felmutatott az égre.
-- Ma szépek a felhõk, angló. Az ember sokmindent lát a felhõkben. Olyasmiket, amik nincsenek ott, meg olyasmiket is, amik ott vannak. A felhõk sokat változnak. De a csillagok. A csillagok mások. Állandóan forognak, rohannak az égen még akkor is, amikor nem látni õket. Õk nem változnak sokat. Legalábbis az ember nem látja. Kivéve persze a hullócsillagokat. Felvillannak, égnek és lezuhannak. Nem sok marad utánuk. Láttál már csillagot, mielõtt lezuhant volna, angló?
Mi közük volt a csillagoknak ehhez? Sam feladta. Elfordította a fejét, és a naplementét bámulta.
Nem sokkal késõbb Táncos letérítette az útról a Hummert, és elvezette egy kis kanyonba. Egy darabig a rakodótérben motoszkált valamit, aztán elõbukkant egy pokróccal. Szó nélkül odalökte Samnek, majd újra matatni kezdett, és nem sokkal késõbb egy élelmiszercsomagot és fõzõfelszerelést halászott elõ. Tüzet rakott, és teljes csöndben megfõzte a vacsorát. Ettek, majd még mindig teljes csöndben leültek, hogy az izzó farönköket bámulják.
A sötétben valami motozni kezdett. Sam megijedt, de úgy tûnt, Táncos nem vette észre a hangot. Az öregember nyilván hozzászokott már a prérihez, így aztán Sam sem aggódott tovább a hang miatt. Felnézett a sodródó felhõk között bújócskát játszó csillagokra. A levegõ rohamosan hûlt, így aztán Sam kénytelen volt a hátára vetni a pokrócot. Elölrõl melegítette a tûz.
Ismét hallotta a lopakodó hangot, és ezúttal egy szempár is megcsillant a tûz fényében. Az öregember eldobott egy ételdarabot. Kis idõ múlva egy prérifarkas bukkant elõ a sötétbõl és felhabzsolta. Táncos egy újabb darabot dobott oda, ezúttal azonban olyan távolságra, hogy az állatnak be kellett kerülnie a tûz által megvilágított körbe ahhoz, hogy elvehesse. A prérifarkas közelebb csoszogott, és megette azt a falatot is. Táncos újabb és újabb ételdarabokkal egészen közel csalta az állatot, míg végül az már a kezébõl evett.
A környezõ prérirõl magányos vonyítás hallatszott. Samék vacsora utáni vendége leült hátsó lábaira, magasra emelte az orrát és visszavonyított. A hang a társaság és a magány különös keverékét visszhangozta. Sam behunyta a szemét, hogy jobban koncentrálni tudjon a távoli, hívó hangokra. Az õ prérifarkasuk ismét vonyított egyet, ezúttal sztereóban egy másik, közelrõl hangzó hanggal.
Sam kinyitotta szemét, hogy kiderítse, hol rejtõzött az újonnan érkezõ, négylábú vendég. Egyáltalán nem készült fel arra, amit látott. Táncos csatlakozott a kórushoz. Égnek emelt feje viszont már nem az öregember feje volt. Kalapjának rongyos széle alól egy prérifarkas hegyes orra emelkedett felfelé. Sam szinte tapintani tudta volna a mágiát a levegõben.
Trükkmester!
-- Te! -- kiáltotta Sam és felpattant. Vacsoravendégük villámgyorsan elinalt. -- Te vagy Vonyító Prérifarkas!
A prérifarkas víziója eltûnt, és ismét az öregember nézett vissza Samre sötét, de emberi szemével.
-- Sokmindennek hívtak. Annak is.
-- A segítségedre van szükségem.
Az öregember a földet nézte. Ujjaival mintákat rajzolgatott a porba.
-- Persze, lehet, hogy csak egy vagyok a sok rongyos Prérifarkas sámán közül, akik a Trükkmester nyomában kullognak.
Sam megrázta a fejét. Valami energiaaurát, vagy ilyesmit érzett a férfi körül, amikor az együtt énekelt az állatokkal. Ez nem közönséges sámánra vallott.
-- Nem. Nem csak egy rongyos sámán.
Az öregember ismét elkapta Sam tekintetét.
-- Prérifarkas nem túl szerencsés fickó. Csomószor megölik. Vonyító Prérifarkas meghalt, tudod.
-- Hallottam. Minden sámán meghal. A sámánnak meg kell halnia, hogy megérinthesse az erõt. Kutya mondta.
Az öregember arckifejezése gyanakvóvá vált.
-- Kutya mondta? Hé hé, amerre te laksz, ott beszélnek a kutyákhoz, angló?
-- Mindenhol beszélnek a kutyákhoz. A baj akkor kezdõdik, ha a kutyák visszaszólnak.
Az indián röffent egyet.
-- Szóval, aszondod, sámán vagy. Hát, akkor mutass valamit. Nyûgözz le.
Sam megcsóválta a fejét.
-- A mágia nem erre való.
-- Nem? Miért nem? Mire jó bármi is, ha nem tudod használni?
Samet kezdte idegesíteni a férfi változó hangulata és gúnyolódó hangja.
-- Azt nem mondtam, hogy nem tudom használni.
-- De tüzes. Azt bízd inkább a napra. Hé hé. A büszkeség csak bajt jelent, angló. Én meg már épp elég bajt megéltem.
-- Nem akarok bajt keverni. Épp véget akarok vetni neki. A húgom ugyanis...
-- A húgod is csak bajt jelent -- Az öregember hangjában nem csak együttérzés, de figyelmeztetés is csengett.
-- Igen, persze. De igazából nem akar bajt jelenteni és épp ez az, ami megmentheti. -- Vagy legalábbis Sam így hitte. -- Ebben biztos vagyok.
-- Biztos vagy mi? Nem lehet biztosra menni, angló. Bajról, meg mágikus problémákról beszélsz. Nem mondasz túl sokat. Világosan kellene beszélned, angló. Én csak egy ostoba öregember vagyok.
Sam ezt nem hitte, de belement a játékba. Mesélt az öregembernek Janice-rõl. Elmesélte a rítust, annak kudarcát és a félelmét, hogy Janice behódolhat a vendigó természetnek, de azért még van módja az üdvözülésének. Beszédét segélykéréssel fejezte be.
-- De te maga vagy Vonyító Prérifarkas. Te vezetted a Nagy Szellemtáncot, a világban eddig látott leghatalmasabb átváltoztató mágiát. Te vagy az egyetlen, aki eleget tud a sámánikus mágiáról ahhoz, hogy mûködõképessé tegye a rítust. Segítened kell.
Az öregember felállt, és hátát fordította Sam felé.
-- Nekem semmit se kell. Prérifarkas a szabadság, tudod. Azt csinálja, amit akar. Õrült feladatot vállaltál.
-- Segítenem kell a húgomon.
-- Nagyon nemes, Kutya. -- Kiköpött. -- Vak optimizmus.
-- Nem, nem az -- tiltakozott Sam. -- Éreztem a szellemét és éreztem a mágiát. Meg lehet menteni, de nem tudom megtenni egyedül. Szükségem van rád, hogy segíts nekem megmenteni Janice-t.
-- Segíts magadon.
-- Megtagadod a segítséget?
-- Amit mondtam, megmondtam.
-- Oké, oké -- mondta Sam kétségbeesetten. -- Ha nem segítesz, akkor legalább taníts meg arra, amit tudnom kell. Másokat is megtanítottál a mágiára. Taníts meg engem. Taníts meg, hogyan mentsem meg Janice-t.
Az öregember megfordult.
-- Miért is ne?

26
-- Prérifarkas mindent tud, mindent lát -- mondta a sámán. -- Keveset beszél.
-- Akárcsak te -- állapította meg Sam.
-- Hé hé, kutyus. Ha savanyú dalt énekelsz, csak elrontod a mágiát. Az ég nem vált színt, hogy hozzád passzoljon. A sámán az, ami, mert az, ami. Tudnod kell, hogy cselekedj és cselekedned, hogy tudj. Világos?
-- Persze -- felelte Sam nem túl meggyõzõen. Mint a vakablak. Az elmúlt két nap tele volt bosszantó gyakorlatokkal. Az öregember beljebb vezette Samet a vadonba, és saját maguk cipelték a felszerelést, ha otthagyták a Hummert. Az idõ nagy részében Sam kérdései és megjegyzései süket fülekre találtak. Az öregember csak akkor beszélt, ha kedve támadt, és akkor is az ideje felében érthetetlenségeket zagyvált össze az életrõl meg a természetrõl. Beszédei másik felét pedig vagy érthetetlen utasítások, vagy pedig monológok töltötték ki, valami olyan nyelven, amit Sam az öreg bennszülött jút dialektusának vélt. Mindezidáig Sam meghallgatta, hogyan sóhajtoztak a piñon fák a szélben, megnézte, hogyan nyüzsögtek a hangyák, összehasonlította a jukka levelének és virágának az illatát és megfigyelte, hogyan köröztek az egerészölyvek a kanyonokból felszálló meleg levegõben. Újra és újra különféle növé nyi anyagokat és állati maradványokat gyûjtött csak azért, hogy amikor legközelebb megálltak, a sámán otthagyja õket. Sam úgy érezte, hogy a tanítás helyett inkább õt vagy a türelmét tesztelték.
Eddig már jó pár emelkedõt és lejtõt megjártak puszta blöffbõl, és most éppen egy fokozatosan emelkedõ domboldalon kaptattak fölfelé. Felfelé menet Vonyító Prérifarkas kitérõt tett, és egy gyanúsan ingatag sziklakiszögellésre vezette ki Samet. Sam elszörnyedt, amikor meglátta, hogy alant a préri megszakítás nélkül nyúlt el egészen a messzeségben derengõ hegyvonulatokig. Legalább száz kilométernyire. A sámán déli irányba fordította Samet, és egy sor távoli hegycsúcsra mutatott.
-- Látod. Az nem én vagyok -- mondta Vonyító Prérifarkas. -- Még mindig alszik.
Sam nem értette és ennek hangot is adott.
-- A jút, kutyus. Még mindig alszik -- csak ennyit mondott a sámán a témával kapcsolatban.
Egy olyan helyre jutottak, ahol kõfalak öveztek egy tágas, kör alakú talajbemélyedést. A máshol látható, poros talajjal és tengõdõ növényzettel ellentétben a lyukban élénkzöld, dús fû nõtt. Ároknyomok kanyarogtak a satnya fák között. Egyes árkok alján kavicsok sorakoztak.
-- Szomjas vagy, kutyus?
-- Igen -- felete Sam õszintén. Szája kiszáradt, és még a tüdejét is égette a száraz levegõ.
A sámán leült a kõfal peremére, és lábait belelógatta a mélyedésbe. Talán ha két centiméter lehetett a talpa és a föld között.
-- Ah, kellemes, hûvös -- mondta. -- Igyál, ha szomjas vagy.
Sam a füves bemélyedésre nézett, amire az öregember az elõbb mutatott. Vizet sehol sem látott. Csak füvet. A sámán felfelé lendítette a lábát, hogy felálljon, majd végigtalpalt egy ösvényen az illatos piñonok között. Sam döbbenten látta, hogy Vonyító Prérifarkas nedves nyomokat hagyott a talajon. Utánasietett.
-- Mit csináltál ott?
-- Hé hé, kutyus. Én nem csináltam semmit. Azt mind a régiek építették. Az anglók az "anasazi" nevet ragasztották rájuk. Ezt a tavat öntözésre építették még azelõtt, hogy a fehérek erre a földre tették volna a lábukat.
-- De a lábnyomaid -- mondta Sam. -- Nedves lábnyomokat hagytál, mintha a lábaid vízbe lógtak volna. De nem volt víz abban a kiszáradt tómederben. Hogy csináltad ezt?
A sámán nevetett. -- Én nem csináltam semmit. Csak megtapasztaltam a tavat és a régiek bölcsességét. Te mit tapasztaltál?
Semmit, gondolta Sam. De hangosan azt mondta:
-- Nem tudom.
-- Méghogy sámán. Látnod kell a múltat, ha szembe akarsz nézni a jövõvel.
Vonyító Prérifarkas további magyarázat nélkül átvezette Samet a szövevényes, sötét fák között. Napnyugta elõtt egy erdõvel benõtt kanyon szélére értek. A sziklafal közel ötven méter magas volt. A kanyon túlsó oldala körülbelül ugyanúgy nézhetett ki, mint az a meredély, amelynél álltak, gondolta Sam. Fák és bokrok nõttek mindenhol, ahol csak meg tudtak telepedni és csak ott hagytak üres helyet, ahol a sziklafal gyakorlatilag függõlegesen meredezett. Ahol a homokkõ sziklákban bemélyedések alakultak ki, oda valakik -- a régiek? -- építményeket építettek. Vonyító Prérifarkas egy darabig csöndesen szemlélte a képet, aztán Sammel együtt visszajött a peremrõl és begyalogolt egy piñon fákból álló ligetbe. Itt a fák magasabbak és szélesebbek voltak, mint közvetlen szomszédaik. Beletelt egy percbe, amíg Sam rájött, hogy minden egyes nagyobb fa egy enyhén megemelt területen állt.
De mielõtt kérdezhetett volna, a sámán megragadta a karját és beljebb vezette a ligetbe. Egy méternél nem magasabb, kõbõl rakott falakból álló, sokszobás épületromot találtak. Az épület egyik oldalán széles tisztás terült el, a tisztás közepén pedig egy sötét, négyszögletes lyuk tátongott. A lyuk peremének egy ki tudja, milyen hosszú létra támaszkodott neki. -- Egy kiva. Odabent melegebb van éjszaka -- mondta a sámán, és lemászott a létrán. Sam ugyan érezte, hogy a levegõ rohamosan hûlni kezd, mégsem találta túl kellemesnek, hogy lemásszon a sötétségbe. És miközben ott állt tépelõdve, halvány füst szállt ki a lyukból, és kántálás hangja hallatszott.

Emelkedik, az egekbe.
Emelkedik, fényt keresve.
Emelkedik, erõsödik.
Az egekbe emelkedik.

Szürkület ereszkedett a környékre; hideg szél támadt, átfütyült a piñonok között, és megcirógatta a létra két szárát. Egy bagoly huhogott panaszosan a távolban, és egy vadászó denevér cérnavékony cincogása ütötte meg Sam fülét. Más vadászok is mászkálhattak a környéken. Sam a lyukra nézett. Eddig a kiva látszólag csak sötétséget és titkokat, most azonban fényt, meleget és társaságot kínált.
Lehet, hogy Vonyító Prérifarkas egy kicsit különös ember volt, de társasága nélkül Sam nem lett volna meg sokáig. Ezenkívül az öreg sámán jelentette Sam egyetlen reményét Janice megmentésére, Sam pedig nem akarta eldobni magától azt a reményt, amelyet oly régóta üldözött. Vonyító Prérifarkas minden különcsége ellenére Sam valahogy megérezte, hogy a sámán megpróbál segíteni neki. Bárcsak kitalálta volna, mire akart kilyukadni az öreg. Egy dolog azonban bizonyos volt: Sam nem nézett volna nagy jövõ elé, ha halálra fagy egyedül, odakint az éjszakában.
Lemászott a kivából kiálló létrán, és a füsttõl egy kicsit köhögve leereszkedett a föld gyomrába.
* * *
Kín.
Üvölt a szél, akár egy éhes farkas. Tûz tombol, kérlelhetetlenül pusztít. Az arcokon fájdalom és düh, félelem és halál.
Kín.
Az anyja, kiabál és védelmez. Az apja, legyõzve, magatehetelenül. Oliver, a bátyja, akit elszakított a dühtõl hullámzó csõcselék, hogy aztán lehetetlenül távoli helyeken bukkanjon fel újra. És Janice...
Kín.
Rohanás. Rejtõzés. Sötét árnyékok a sötét éjszakában, kutatnak, egyre közelebb, míg végül egy hátborzongató, éles üvöltés széttépi a sötétséget, és elûzi az árnyékot. A hang a fejében marad, szétszaggatja békéjét és csak...
Kín.
* * *
-- Hé hé, kutyus. Kutya az?
Sam felébredt, álmának foszlányai elsodródtak és elmerültek a kavargó ködben. Bár nem tudta biztosan, mik voltak azok, nagyon is örült neki, hogy nem látta õket többé.
Vonyító Prérifarkas megrázta a vállát.
-- Üldöztél valamit. Kutyával beszéltél?
Sam megrázta még mindig kótyagos fejét. Nem akart visszaemlékezni, de tudta, hogy nem azon a kellemes, zöld helyen járt, ahol Kutya lakott.
-- Csak álom. Nem fontos.
-- Hé hé, kutyus. Te még anglónak is lökött vagy. Az álmok fontosak. Megérintik a másik világot, ahol a totemek laknak.
-- Az álmok visszamaradt adatfoszlányok. Az agy újrarendezi az információkat, tudatalatti adatfeldolgozás.
Az öregember szeme sarkából Samre nézett.
-- Biztos vagy benne, angló?
-- Tudományosan bebizonyították.
-- Tényleg lökött vagy. Ez itt most mágikus világ. A tudomány nem tud mindent.
Sam bosszúsan felelte:
-- A mágia sem.
-- Te sem -- mondta Vonyító Prérifarkas, szinte tökéletesen utánozva Sam felbõszült hangját. Az öregember egyik lábát fellendítette a létrára.
-- Egyél. Aludj. Gondolkozz. Akármi. Csak ne hagyd, hogy a tûz kialudjon. Nekem valamit el kell intéznem. Te itt maradsz, kutyus.
A sámán felmászott a létrán, és ezzel átmenetileg elzárta a napfényt, és még mélyebb homályba taszította a kivát. Sam hirtelen pánikhangulatában kis híján fölmenekült utána a létrán, de legyõzte a kényszerítõ érzést. Aztán két napot töltött el azzal, hogy megbánta ezt a döntését.
Vonyító Prérifarkas minden reggel azt mondta neki, hogy üljön a kiva szent helyére és álmodjon. Sam nem szerette az álmait, ezért egyáltalán nem örült ennek a tanácsnak. De megtette, amit az öregember mondott, mivel megérezte, hogy tanulásának esélye és így Janice üdvözülésének esélye is az õ szófogadásától függött. Végülis nem várták el mindig a tanítványtól, hogy szót fogadjon a mesterének? Ez így volt az ókori Európában és Keleten is. Miért lettek volna mások a bennszülött amerikaiak? Így aztán Sam ott ült a sötétben, és néha fel-alá járkált a kiva falai mentén, ha az erõltetett tétlenséget már nem bírta elviselni. Rengeteg idõt eltöltött azzal, hogy a Vonyító Prérifarkas által a kiva szájára fektetett csomózott rácson betûzõ napsugarak szögébõl megpróbálta kitalálni, milyen napszak lehetett odakint. Az unalom olyan hatalmas volt, hogy rengeteget aludt.
És amikor aludt, álmodott is.
A harmadik napon Sam arra ébredt, hogy Vonyító Prérifarkas eltûnt. Mivel nem volt jelen a sámán, aki megtiltotta volna neki a kivából való kimászást, Sam úgy döntött, hogy már egy életre megutálta ezt a helyet. Felmászott a létrán és csodálkozva rázta meg a fejét, amikor odakint kora délutáni fényár borította el pislogó szemeit. Azt hitte, még csak reggel van. Magában a kiva idõtlen sötétségét hibáztatta azért, mert megtréfálta a bioritmusát. Ha már itt tartott, biztos, hogy csak három napot töltött el odalent? Remélte, hogy igen; az idõ túl gyorsan szaladt.
Sam meghallotta a sámán kántáló hangját. A hangokat követve kisétált a szikla peremére. A dal valahonnan lentrõl jött. Sam körülnézett, és egy idõ múlva kiszúrt egy lefelé vezetõ ösvényre emlékeztetõ valamit. Több helyen is megcsúszott, de végül talált egy vízszintes csíkot, mely körbevezetett a homokkõ szikla oldalán. Befordult egy kiszögellés mögött, amikor hirtelen egy újabb építménnyel találkozott, melyet sokkal finomabban dolgoztak ki, mint amelyeket a kanyon túlsó falában látott. Romos épületek sorakoztak egymás mellett a szikla oldalában. Az egyik helyen egy majd négy emeletnyi magas torony emelkedett fel, és olvadt egybe a sziklahasadék fölébe nyúló peremével. Sam ledöngölt talajú tisztásokat látott, melyek közepén négyszögletes lyukak kivákat rejtettek. Sam megkerülte az egyik körkörös falat, hogy kövesse a kántálást.
A napfény hátramaradt, miközben Sam átnyomakodott a falak résein, és egyre mélyebbre hatolt a romba. A hely egyre szûkült, így egyre lassabban tudott haladni. Sok helyen oldalt kellett fordulnia, mert a rések nem voltak elég szélesek ahhoz, hogy teljes mellszélességgel átférjen rajtuk. Mélyen a rom belsejében találta meg Vonyító Prérifarkast. Az öregember okker színnel képeket festett a sziklahasadék hátulját képezõ homokkõ sziklafalra. Sam nem szólt semmi, csak figyelt.
A sámán ügyes kézmozdulatokkal egy pálcikaembert rajzolt, amint az egy csõ vagy bot fölé hajolt. A csõ vagy bot megérintette a figura fejét. Vonalak -- tollak, gondolta Sam -- ágaztak szét a pálcikaember fejébõl. Amikor a központi figura elkészült, a sámán spirált rajzolt a figura fölé és alá. A figurától balra és jobbra pontsorokat rajzolt, aztán hátralépett, hogy megszemlélje a mûvét. Sam nem bírta tovább kíváncsisággal, és meg akarta kérdezni az öregembertõl, hogy mit csinált, de mielõtt még megszólalhatott volna, a sámán csöndre intette.
Vonyító Prérifarkas szinte egészen a napfényig elhátrált a festménytõl, majd leült. Övébõl elõhúzott egy fából készült fuvolát, és belekezdett egy vissza-visszatérõ dallamba, mely fõleg hosszú, magányos hangokból állt, s ezeket emelkedõ és süllyedõ hangmagasságú hangsorozatok kísértek. Sam odasétált és leült Vonyító Prérifarkas mellé. A zene egyre halkabb lett, míg végül teljesen elcsöndesedett. Samet szinte elkápráztatta a hangok szépsége, így összerezzent, amikor Vonyító Prérifarkas megszólalt.
-- Jön.
-- Kicsoda?
-- Õ -- A sámán a rajzra mutatott.
Magas, nyakigláb lény emelkedett ki a sziklából, alakja rózsaszínes átlátszóságból lassan váltott át átlátszatlan testté. Éjsötét bõre mellett ferde vágású, fekete szemei a sötétség megsemmisítõ mélységét tükrözték. Fülei hegyesek voltak. A figura ádáz tekintete és az õt beborító, vörös izzás ellenére Sam látta, hogy nem ördöggel, csak egy tündével állnak (ülnek) szemközt. Különösen erõs és sovány tündével, de akkor is csak tündével.
-- Ez az a fickó, aki meg akart ölni Denverben!
Sam a fegyveréért nyúlt, de az indián keze megvillant, és ujjai körülfonták Sam csuklóját. Sam ellazította izmait, a sámán pedig elengedte a kezét. Samnek most meg kellett bíznia a tanítójában.
A sámán felállt, körülötte energiaburok ragyogott.
-- Hoka-hey, Wata-urdli. Hosszú utat tettél meg ahhoz, hogy meghalj.
-- Békesség, Vonyító Prérifarkas. -- A tünde lassan felemelte üres kezét és nyitott tenyerét felfelé fordította. -- A mai nap nem jó a halálra. Nem akarok ártani neked.
-- Ha békességgel jöttél, fogadjon békesség. -- Az öreg indián sámán magasztos szavai mögül hirtelen kibújt a városi szójárás. -- Különben darabokban távozol.
Ha a tünde észre is vette a változást, ennek nem adta jelét.
-- Tartsd meg az ellenségeskedésedet annak, akit õrzöl, öregember.
Az indián leguggolt, és kotorászni kezdett a zsákjában. Végül elõhalászott egy zacskót és egy töredezett agyagpipát. Kinyújtotta õket a tünde felé. -- Akarsz pipázni, Urdli?
A tünde arcán undor suhant végig, de amikor megszólalt, a hangja nyugodt és udvarias maradt.
-- Elfogadom az ajánlatodat és ameddig ezen a helyen tartózkodom, az itteni szabályokhoz tartom magam. Nyilván megbocsátasz, ha ténylegesen nem hajtom végre a rítust. A szavamat adtam.
-- Hallak. A kutyus is hall. A szellemek is hallanak. Megjelennek és elemésztenek, ha hazudsz.
-- Mint mondottam, a hely békességéhez tartom magam.
Sam rémülten hallgatta a beszélgetést, de úgy tûnt, a tünde és a sámán elégedettek voltak egymással. -- Mi folyik...
-- Pofa be, angló. -- Vonyító Prérifarkas a tündére bámult. -- Úgy fest, Urdli beszélni jött. Van valami kifogásod ellene? Nincs? Nem hiszem, mivel a beszéd nagy részét te akarod intézni. A tünde beszélni akar, hagyjuk hát. Én figyelek.
A tünde bólintott.
-- Valóban beszélni jöttem. Hadd mondjam el a mondanivalómat.
Nem várt engedélyre, azonnal belekezdett.
-- Réges-régen a világ ismerte a mágiát. Akkor jobb idõk jártak; minden összhangban élt a természetével. A világ nem volt tökéletesebb, de boldogabb volt. Aztán változások történtek, és a mágia elgyengült. Rengeteg csodálatos dolog eltûnt. Néhány gonosz dolog is, de úgy tûnik, a gonoszságot mindig is kevésbé érintette a mágia hiánya. Hosszú idõkön át nem volt mana, de ez a hiány csak átmeneti idõszaknak számított. A mana visszatért és elhozta nekünk a Hatodik Világot.
-- Azték szám -- szólt közbe Vonyító Prérifarkas. -- A hopik másképp számolják. Az aleutok is.
A tünde vállat vont.
-- A számok nem fontosak, az elvet kell megérteni. A mana dagadt és fogyott. Volt egy idõszak, amikor a manaszint alacsony volt, túlzottan alacsony ahhoz, hogy a világ igazi természete megnyilvánulhasson. Azokban a napokban a hagyományt szent titokként továbbadták. Elhivatott személyek esküt tettek, hogy õrizni fognak egy helyet. Te talán nem ismered ezt a helyet, de én igen. Ez Imiri ti-Versakhan, az Emékezés Fellegvára. Azért építették, hogy az ínséges idõk biztonságosabbak legyenek. A hely bástyaként állt a gonosz újramegjelenésének útjában, ha a mana ismét visszatérne a világba. Borzalmas dolgokat õriztek ott bezárva, hogy ne tudjanak bajt okozni.
Sam gyomra süllyedni kezdett. Már kezdte érteni, mire akart kilyukadni a tünde. Urdli szemmel láthatóan nem vett tudomást Sam elsápadásáról, és tovább beszélt.
-- Az õsi fellegvárat nemrég megrohanták, és feldúlták. És a behatolóknak köszönhetõen valami megszökött a fogságból, valami, ami maga a borzalom.
-- Pók -- Vonyító Prérifarkas félrefordította a fejét és köpött egyet.
-- Tehát tudsz róla. -- Urdli egy darabig nem szólt semmit. Mindenki csöndben maradt. -- Hogyan?
A sámán ravaszul elmosolyodott.
-- Van egy pár barátom ott, ahol a totemek lógnak.
A tünde arckifejezése mégjobban megkomolyodott.
-- Ha tudsz róla, akkor meg kell értened a veszélyt is. Ennek tudatában meg kell értened azt is, mekkora bûnt követett el az, akit te kutyusnak nevezel.
-- Hé hé, ezt egyelõre csak te mondod. Nem mindenki meséli ugyanazokat a dolgokat Pókról. A hopik azt mondják, hogy megmentette az embereket. Ez nem hangzik a számomra túl borzasztónak. Kivéve persze, ha a történetet éppen az a hopi adta elõ, akit megmentett. Pók ravasz, öreg bestia, sokmindent tud.
Úgy tûnt, a sámán megjegyzése felbõszítette Urdlit.
-- Az emberi elme nem foghatja fel Pók idegenségét. Pókkal üzletelni, olyan, mint az Ördöggel üzletelni, ahogy az angolok mondják.
Ezúttal a sámán vonta meg a vállát.
-- Errõl nem tudok. De az embernek óvatosan kell mászkálnia a hálóban, ha haza is akar kerülni. Vannak más bogarak is, azok az igazi bajkeverõk. Hamarabb bekapnak, mint rád néznek.
-- Pók mindig is a finom megoldásokat kedvelte -- bólintott Urdli. -- Tervek szövõje és a sötétség rejtõzõje. Szerencsére az Ébredés óta Pók sosem lehetett teljes. Erejének egy részét még a régi idõkben ellopták és elzárták elõle. Mostanáig. -- Urdli egyenesen Samre nézett. -- Ez azonban megváltozott.
-- Nem tudtam -- tiltakozott Sam.
Urdli keserûen felnevetett.
-- A tudatlanság mindig is a humánok kedvenc kifogása volt. Pók olyan finoman képes fonni a szálait, hogy az akarata úgy jelenhet meg, mintha azok a bábfigurájának a saját, ártatlan gondolatai lennének. Sokan úgy dolgoznak neki, hogy nem is tudnak róla. Hát nem látod, hogy Verner is ezek közül való lehet?
-- Ez a kutyus nem -- mondta a sámán. -- Semmi Pókot nem érzek rajta. Nem tudott errõl a te Imiri-helyedrõl, amikor elemelte a követ. Azért csinálta, hogy a húgán segítsen. Tipikus Kutya-trükk, nemes, de ostoba. De nem lehet túl nagy baj, az ég nem változott meg.
Samnek nem egészen tetszett a mód, ahogyan a sámán a védelmébe vette õt, de a dolog szemmel láthatóan megtette hatását Urdlira. A tünde most már hajszálnyival kevésbé volt biztos magában.
-- Ártatlanul vagy nem, de megerõsítette Pókot és szolgáit -- mondta Urdli. -- Most már megszerezték a követ is. A kárt talán még ki lehet javítani, ha azonnal cselekszünk. Azért jöttem, hogy követeljem, Verner csatlakozzon a harchoz, mely azért folyik, hogy visszaállítsuk a dolgokat.
-- Te meg akartál ölni -- jegyezte meg Sam.
A tünde úgy nézett rá, mint egy értelmi fogyatékos gyerekre.
-- És miért kellene segítenem neked? -- kérdezte Sam. -- Valószínûleg megint meg akarsz majd ölni, ha már megszerezted, amit akartál.
-- Felelõsséggel tartozol. A tetted megerõsítette és felbátorította Pókot. Most mozgolódni kezdett, és a világ veszélybe került. Elkezdte szõni a hálóját, és a holocaust eszközeire feni a fogát.
-- Hé hé, tünde, ne olyan cirádásan. Ahogy azt a kutyusnak is mindig mondom, én csak egy buta öregember vagyok. Arról beszélsz, amire gondolok, hogy arról beszélsz?
Urdli lassan és érthetõen fogalmazott.
-- Pók abban mesterkedik, hogy tiltott nukleáris fegyverekhez férjen hozzá.
Sam összezavarodott. Mit akarhat egy szellem bombákkal?
-- Ennek nincs értelme. A totemeknek nincs fizikai jelenlétük. Miért kellenének Póknak atomfegyverek?
-- Pók régi totem, és erõs kötelékek kötik a földhöz. Nagyon különbözik attól a totemtõl, akinek te hûséget fogadtál. Pók avatárok formájában nyilvánul meg, és ezek a szerencsétlenek nagyon is hús-vér lények, akiknek nagyon is sok ellensége van. Póknak is vannak ellenségei, és a sugárzás legalább annyira érzékelhetetlen, mint egy szellem. Nem lehetséges, hogy ezáltal a szellemekre is hat?
-- Úgy tûnik ebben te sem vagy biztos.
-- De még ha nem is lenne így, hatásai akkor is érezhetõek lennének a fizikai világon túl is, ha Pók ezzel a hátsó gondolattal vonultatja fel a fegyvereket. A rivális szellemek is embereken keresztül dolgoznak, de ha nincsenek ügynökeik, akkor nem tudnak ezen a földön ténykedni. Azt hiszem, rá fogtok jönni, hogy Pók Sem Kutyát, sem Prérifarkast nem kedveli. Pók és a nukleáris fegyverek kombinációja borzasztó nagy katasztrófát okozhat.
-- Még csak abban sem vagy biztos, hogy egyáltalán ez történik -- vádolta Sam. A tünde gyilkos pillantást vetett rá, de nem szólt semmit, igazolva ezzel Sam szavait. Persze ettõl függetlenül maga a lehetõség is iszonytató volt, hogy nukleáris fegyverek olyasvalaki kezébe kerülhettek, aki esetleg használni is kívánta õket. Ez a félelem uralta a korábbi generációkat, bár a leszerelés után alábbhagyott, teljesen nem múlt el. Sam eltûnõdött azon, vajon sikerült-e ezt az emberiségnek beleépítenie a vérébe. Ha a veszély valósnak bizonyult volna, nyilván nem a tünde volt az egyetlen, aki véget akart vetni neki.
-- Azt hiszem, nem bízom benned, Urdli.
-- A bizalmadra nincs is szükség. Az együttmûködésedre viszont igen. Felelõsséggel tartozol.
Sam a tünde tekintetének súlya hatására máshová nézett. Amikor a nagy Renraku-család tagja volt, a japánokhoz hasonlóan õ is megértette a felelõsség terhét. A japánok ezt girinek hívták és olyan teherré formálták, melyet soha nem lehetett letenni. A giritõl soha nem lehetett teljesen megszabadulni, de ez még nem akadályozta meg az embert abban, hogy folytonosan megpróbálkozzon vele. Sam túlzottan is jól megértette a felelõsséget, így súlyát a saját vállán is érezte. Az viszont nem tetszett neki, hogy egy különös tünde diktálta neki, miféle felelõsséget érezzen, és attól hogyan szabaduljon meg. És akkor mi van, ha akaratlanul szabadon engedte egy totem fogságban tartott részét? Ettõl õ még nem felel a totem avatárjainak terveiért vagy cselekedeteiért.
Vagy mégis?
Sam nem vállalhatta magára a felelõsséget az egész világért. Akkor mégis miért érezte úgy, hogy valamit tennie kellett volna az ügyeben? Vonyító Prérifarkashoz fordult.
-- Mit tegyek?
-- Én Prérifarkas vagyok. Te Kutya vagy. Miért engem kérdezel?
Sam megpróbálta elkapni a sámán tekintetét, hogy kipuhatolja az érzelmeit, de az öregember szándékosan nem nézett Samre. Vajon ez újabb tesztnek számított, a sámán válaszának a megoldandó rejtvényre? Ha igen, a megfelelõ válasz könnyûnek tûnt. Kutya maga volt a hûség, és kik felé mutathatna az ember nagyobb hûséget, ha nem a családja felé? Sam visszafordult Urdlihoz.
-- Azt mondom van némi felelõsségem abban, hogy visszaszerezzem a te õrkövedet. Te megpróbáltál megölni engem azért, hogy megszerezd, és nekem még csak el sem mondtad a dolgot. Ha elmagyaráztad volna a helyzetet, talán odaadtam volna neked a követ. A kõ nem bizonyult hasznosnak arra, amire én akartam felhasználni. A tetteid miatt nem tartok felõled túl sokat. -- A tündét látszólag nem izgatta, Sam milyen véleménnyel volt róla. -- El kell ismernem, hogy elvettem a követ, de ezt olyasvalamiért tettem, amit fontos oknak tartottam. Egyszerûen csak érdekelt, hogy a kõ erejének segítségével tudok-e fókuszálni. A végén nem segített. Mégis, ha tudtam volna, mi is a kõ valójában, akkor soha nem próbáltam volna meg elvenni. Találtam volna más fókuszt. Honnan tudhattam volna, hogy az a hely egy fellegvár? Nekem csak öreg barlangnak tûnt.
Vonyító Prérifarkas csöndesen vihogott a háttérben, de Sam nem hagyta zavartatni magát a hangtól.
-- Ha igaz az, amit Pók terveirõl meséltél, szeretnék segíteni. De jelen pillanatban sürgõs családi ügyet kell megoldanom. Azt mondtad, még te sem vagy biztos abban, hogy a kõ esetleg segíthet az ellenségednek. De még ha tudnád is, hogy közvetlen veszély jelent, akkor sem tudnád, hol van a kõ. Úgy fest, kaptál egy kis házi feladatot. Még ha veszélyt is jelentene, akkor is meg kellene találnod elõbb. Ezt nélkülem is megteheted, mivel nekem halvány fogalmam sincsen róla, hogyan kereshetném meg. Nekem nincs felesleges idõm. Csak nemrég fejeztem be a saját kutatásomat, és még mindig nem kaptam meg, amit akarok. -- Az öregember homokot szórt az egyik kezébõl a másikba és elkerülte Sam jelentõségteljes tekintetét. -- Az idõ szorításába kerültem. Megpróbálok megakadályozni egy szörnyû történést, ami biztosan be fog következni, te viszont csak lehetõségek miatt aggódsz. Én nem olyasvalami miatt aggódom, ami talán hatással lehet az egész világra, hanem olyasvalami miatt, ami el fog pusztítani egy életet. Egy olyasvalakinek az életét, aki nagyon kedves nekem. Jelen pillanatban a fontossági sorrend meg van határozva számomra. Elég sokáig halogattam már, hogy segítsek a húgomon és most meg fogom tenni, amit tehetek, anélkül, hogy akár csak gondolnék is másvalamire. Ha õt sikerült megmenteni, újra beszélhetünk.
Urdli Samre bámult, aztán Vonyító Prérifarkasra fordította égõ tekintetét. Az öregember a földre szórta markából a homokot, lefújta a kezeit, és vállat vont. Miközben feltápászkodott, és megfordult, hogy távozzon, mormogott valamit az orra alá.
-- Ostobaság.
Sam nem tudta, az öregember õrá célzott-e vagy a tündére.

27
Seattle fényei csábítóak voltak. A Puget öböl körül a metroplexum lakóinak miriádjai nyüzsögtek esti ügyeiket intézve. Beosztottak és középvezetõk tartottak hazafelé, vagy talán még mindig billentyûket nyomkodtak, vagy utasításokat körmöltek, hogy ezzel is jobban bevágódjanak a fõnökeiknél, és elõnyt szerezzenek riválisaikkal szemben. Az utcai népek kezdtek megjelenni a színen, hogy nyüzsögjenek vagy bunyózzanak egy kicsit. A reményteljesek pihenõre tértek, egy újabb sikeres nappal a hátuk mögött, a reménytelenek pedig felsóhajtottak, hogy egy újabb napot éltek túl, és már csak az éjszakával kellett szembenézniük. A peremkerületekben és az árnyakban az árnyvadászok saját munkájukat végezték. Janice nem látta õket, de a metroplexum fényei mindenkire egyaránt világítottak. Ezek a fények az emberekrõl énekeltek, és a levegõbe emelkedõ dal nyüzsgõ életrõl és gazdag lakomákról szólt. Ó igen, a fények csábítóak voltak.
Janice elnézte a fényeket, és érezte, hogy a gyomra korogni kezdett. Az éhség napról napra egyre csak nõtt. Ha közönséges éhségrõl lett volna szó, a fájdalmak már napokkal ezelõtt elhaltak volna. Ha egy ember éhhalált hal, az éhség maró érzése napokkal azelõtt elhagyja az üres gyomrot, mielõtt a test megadná magát az elmúlásnak. A Szellem által biztosított apró, szõrös micsodák életben tartották ugyan Janice-t, de nem csillapították az éhségét.
Hány éjszakának kellett még eltelnie ahhoz, hogy már ne bírja tovább?
Fáradt volt, megviselte a szakadatlan harc. Hátradõlt, mert úgy érezte, hogy aludnia kellene. Egész nap, egész éjjel küzdött az alváskényszer ellen, hogy megmenekülhessen az álmoktól. Nyugtalanul feküdt a sötétben, annak a háznak a pincéjében, ahol Szellemmel együtt elrejtõztek, és vártak, hogy a bátyja felbukkanjon valami megoldással. Vékonyka remény. És nem tudott Janice már eleget ahhoz, hogy ne reménykedjen? Már napok óta nem hallott híreket Sam felõl, úgyhogy a bátyja valószínûleg már meg is halt.
Akkor miért várakozott mégis?
Fáradtnak érezte magát, de tudta, hogy az alvás csak rémálmokat hozott volna. Nem akart elaludni, de valahogyan mégis belezuhant az álom csapdájába.
És álmában mind ott vártak rá.
Ott vártak az arcok, mindegyik egyként és egy mindegyikként. Janice mélyebbre süllyedt a sötét birodalomban, elhaladva a pihenés szintje mellett. Belekapaszkodott a megújulás elzárt zónáját õrzõ ajtókba, és vágyakozva nézett át a rácsokon. Most már csak az éhség kielégítése maradt a megújulás egyetlen módja. Egy halk hangocska ugyan másként beszélt, de Janice nem hitt neki. A hang egy emberhez tartozott és az emberek hazugok voltak. Amikor lecsapott rájuk, elárulták álnokságukat.
Janice vidáman nevetett, amikor a barátja karjai körülfonták. A fiú szorosan magához ölelte, könnyedén megkerülve az õ hatalmas, erõs karjait. Minden tünde karcsúsága ellenére, Hugh erõs volt. Dan Shiroira emlékeztette Janice-t, de ez persze nem volt lehetséges, mert akkor Janice még nem találkozott Dannel. Hugh nevetett a zavarán. A tekintete azonban nem nevetett. Hogyan is tehette volna? Azok az arany szemgolyók nem Hugh-hoz tartoztak, hanem ahhoz a gonoszhoz, aki átváltoztatta Janice-t.
Janice kitépte magát az aranyszemû Hugh szorításából, és rohanni kezdett. A szemek elõl azonban nem menekülhetett. Azok lecsaptak rá, és az asztalhoz szögezték. Hideg acél nyomódott csupasz hátához, csuklóját, bokáját, derekát és homlokát pedig erõs szíjak szorították a kemény fémfelülethez. Üres, fehér köpenyek lebegtek körülötte, a tudományos érdeklõdés lázában égve. A szemeknek megvoltak a saját kérdéseik.
Janice-nek is voltak kérdései. Miért? Miért? És miért?
Az iszonytató, arany tekintet átbámult rajta, mintha nem is létezett volna. A tekintetet birtokló férfi pedig nem válaszolt a kérdéseire. Elengedte a füle mellett Janice könyörgését, és feltette a kérdéseket, melyek a sajátjai voltak, mégsem voltak azok. Janice megpróbált válaszolni, de a válasza sosem elégítette ki a férfit. Miért lenne hát különbözõ ez a pasas, mint a többi ember? Janice válaszolni akart neki, mert a férfi akarta a választ. Õ volt a hatóság, és az õ akaratától függött Janice élete. Tudta, hogy ez igaz volt, mert a férfi így mondta.
Janice visszaemlékezett, hogy a férfi közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogta a nevét. Tudta, hogy az emlék valódi volt, akárcsak azt, hogy ami akkor rémálomnak tûnt, az is megtörtént a valóságban. A férfi nagyon is valóságos volt, a szemei azonban nem. Kilétének hallatán Janice remegni kezdett, mert akkor úgy tudta, hogy az a világ végét jelenti számára. A férfi odasúgta a nevét, és nevetett. Elmondta neki, hogy a beadott szerek gondoskodnak majd róla, hogy az emlékeiben csak annyi maradjon meg: valaha ismerte ezt a nevet. Janice kegyelemért kiáltozott, aztán sírva fakadt, de úgy tûnt a férfi ettõl csak még jobban élvezte a mókát.
Janice akkor még ember volt.
Akkor még nem ismerte az igazi fájdalmat.
A férfi megtanította rá.
Vagy méginkább, a fehér köpenyek tanították meg.
-- Nem megoldás -- mondták, amikor végeztek, testetlen hangok szellemkórusaként. -- Mindent elmondott már, mégsem tudtunk meg semmit.
-- Elfogadhatatlan -- mondta Arany Szem a bátyja hangján.
-- Nem tudjuk visszaváltoztatni -- jelentette ki a köpenykórus.
-- Elfogadhatatlan.
Mindig ugyanaz az ítélet.
A legnagyobb fehér köpeny odasuhant Arany Szem mellé.
-- Kísérlet, ami azonnal adatokat szolgáltat, és megszünteti a problémát. Adatok. A Biodinamikus formula. Adatok. Metamorfózis. Adatok. Paradinamikus perturbáció a Kano aktualizációs görbén. Adatok. Adatok mindenkinek.
Arany Szem lenézett rá, végigsimított a lábain, az ágyékán és a mellein. És amikor Janice belenézett a szemébe, megszólalt:
-- Tovább.
Elfogadhatatlan!
Tûk! Rengeteg tû!
De Hugh ott volt, hogy megnyugtassa, és a borzasztó asztal eltûnt. Együtt feküdtek azon a rozzant, féregrágta ágyon, amit Yomin az otthonuknak hívtak. A menydörgésben és villámlásban szeretkeztek és Hugh egyszerre megtöltötte és kiürítette õt. Janice szerette Hugh-t és ismét rábízta az életét, mint akkor, Yomin. Hugh megcirógatta Janice mellét, és szõr bodrozódott keze nyomában; elsimította Janice haját, és a homokszõke fürtök megvastagodtak, majd hideg fehérbe fordultak. Csókja Janice ajkára tapadt. Nyelve Janice szájába tolult, hogy amikor visszahúzódott, agyarakat húzzon a szemfogak helyére.
Janice felkiáltott a fájdalomtól, Hugh pedig nevetett. Azok mind nevettek, míg végül a hang gyászolók jajgatásába fordult.
Janice Verner meghalt. Elárulták, és meggyilkolták. Álmai hamuvá lobbantak.
Anyja szemébõl könny pergett, és apja szeme is csillogott. Õ túlzottan is férfi volt ahhoz, hogy könnyeket ejtsen. Janice feléjük rohant, hogy a karjukba temesse magát. Átszaladt a kinyújtott karokon, akár egy szellem. De a szülei voltak szellemek, nem pedig õ. Még nem csatlakozhatott hozzájuk.
Miért kellett volna? Nem voltak ott, amikor Arany Szem a fehér köpenyek kezére adta, vagy amikor Ken elhagyta, vagy amikor a hajó Yomira szállította. Nem voltak vele a szörnyû éjszaka óta, amikor magára hagyták Sammel. Sammel, az erõs fivérrel, aki elvitte õt, és a drága jó Renraku kebelébe hozta. Sammel, az oltalmazóval, aki otthagyta õt Arany Szemmel. Sammel, a védelmezõvel, aki hagyta, hogy Yomira hajózzák. Sammel, a gyilkossal, aki megölte az egyetlen igazi szeretõjét.
A gyomrában ismét megkordult az éhség. Az igazi éhség.
És felébredt.
* * *
Svindler öklével rácsapott a telekom billentyûzetére. Keze azzal tiltakozott a bánásmód ellen, hogy horzsolások jelentek meg rajta, melyek napokig emlékeztetni fogják Svindlert hús-vér mivoltára. De ugyan mit számított ez? Keze is csak test volt. Csapdába zárt, korlátozott test.
Hogyan tehettek ilyesmit? Hogyan merészelték?
Épp elég baj volt, hogy ki merték szakítani Svindlert a Mátrixból. De hogy ellopják a kiberdekkjét! Még a telekomot is kicsatlakoztatták a Mátrixból, és a házi kommunikációs körre kapcsolták. Svindler már nem volt gyerek. És ez a fajta régimódi büntetés nem is állíthatta meg õt.
És bár nem övezte a kibertér dicsõsége, azért tudta, hol volt. Nagyon is jól tudta. Azt nem, hogyan hozták ide, de ez csak a test titka volt, és mint ilyen, nem fontos.
Vissza kellett térnie a Mátrixba.
Mennyi idõt töltött Mátrixon kívül? A lány nem földi órával mérte az idejét. Vajon hiányolta õt? Vagy Svindler is csak olyan elhalványuló emléknek számított neki, mint a tavalyi év, vagy az elõzõ évszázad hírei? A Mátrixtól elszakítva Svindler többé nem képezte részét a lány létezésének. Vajon már túl késõ volt?
Lehet, hogy megpróbálták elzárni õt a Mátrixtól ebben a gazdagon berendezett szobában, de õ volt a Svindler. Õt soha nem lehetett bezárni.
Svindler nem foglalkozott azzal, hogy ellenõrizze a zárat, mielõtt kinyitotta volna a vezérlõ ajtaját. Azok túl sokat éltek már kényelemben ahhoz, hogy elfeledkezzenek arról, mit lehetett közönséges dolgokkal mûvelni. Svindler kevesebb, mint tíz másodperc alatt megbütykölte a biztonsági áramköröket annyira, hogy a zár kinyíljon. Abban is meglehetõsen biztos volt, hogy nem váltott ki riadót.
Könnyûnek érezte magát. A túláradó öröm miatt, gondolta. Az elõtér padlója hidegen simult csupasz talpa alá, és sietõs haladásának szele hidegen simított végig meztelen bõrén. Csak a test bajai. Nem fontosak. Akárcsak a meztelensége.
Meztelenség. Épp megfelelt a dolog. És nemsokára méginkább meg fog felelni. Mihelyst eléri a célját. Jól ismerte a kastélyt.
Lesétált a hátsó lépcsõn. Két teljes lépcsõforduló, aztán még három lépcsõfok. Lenyúlt a padlódeszkához és nekifeszült a lépcsõkorlátnak, nehogy törékeny teste megtréfálja. Kitapintotta a zárat és megemelte. Egy kis panel emelkedett ki a falban tátongó lyukból.
És a monitorállomás pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Svindler néhány billentyûleütéssel megtudta, hogy minden kapcsolat élt. Elmosolyodott. Kinyitotta a tárolórekeszt, és elõhúzta az adatzsinórt. Ujjai kicsit ügyetlenül mozogtak -- végül is csak a gyenge test részei voltak --, de azért sikerült a zsinór egyik végét a halántékába ágyazott adatjackbe, a másik végét pedig a monitorállomás csatlakozójába dugni.
Bal kezének ujjait a tenyerébe hajlította, és bal kézfejét kétszer gyorsan megbillentette, hogy elõcsusszanjanak a beépített csatlakozók. Három ezüstös, elvékonyodó végû fémrúd bújt elõ a Svindler alkarjába operált ektomielin hüvelybõl.
Elzárhatjátok a dekást a kiberdekkjétõl, de nem zárhatjátok el Svindlert a Mátrixba vezetõ kulcsától.
Meztelenül kellett elõreiramodnia, hogy megtalálja a lányt.
Azt beszélték, hogy túlzottan veszélyes a kiberdekk védelme nélkül bemerészkedni a kibertérbe. És persze igazat is beszéltek: valóban veszélyes volt. De Svindler már csinált ilyet korábban. A dekás szlengben a dolgot "pucér beszállásnak" hívták, amikor csak a dekás szerves agya állt szemben a Mátrix sajátosságaival és JG-ivel. A szerves agy pedig igen törékeny valami volt a jegek kristálydühe és a halál sötétsége ellen.
De mit számított a veszély? A szerves létezés fenyegetettsége egyáltalán nem jelentett veszélyt, hiszen õ nem volt része a szerves létezésnek. És õ ott várt rá a kibertérben, Svindler pedig már iramodott is, hogy találkozzon vele.
A karjából kiálló fémhengereket a monitorállomás adatcsatlakozóiba csúsztatta, és a Mátrix végtelen dicsfénye máris berobbant az elméjébe, kitöltötte lelkét csodáival. Svindler látta, hogy a távolban ott várt rá a lány.
-- Morgana -- szólította azon a néven, amit a lány választott saját magának. -- Jövök.
És odasuhant mellé.
* * *
Sato megvizsgálta a karját. Külsõre minden szempontból tökéletes emberi karnak látszott. Az orvosok jó munkát végeztek. Felemelte ingujját, hogy megkeresse a helyet, ahol a mesterséges bõr az igazival csatlakozott. A sebhely a gyorsan ható szerek és a bõrregeneráló beültetések jóvoltából már most halványodni kezdett. Valóban remek munka.
-- Akabo.
A testõreként szolgáló, kiberveres katona csöndesen felállt, és átsétált a kiscsiny szobán. Még mindig azt a testre feszülõ bõrruhát viselte, amit az utcai munkákhoz fel szokott venni.
-- Vannak hírek Masambától?
A férfi alig észrevehetõen megrázta a fejét.
-- Mágus még mindig kutat. Mátrix csapat is vadászik.
-- Akkor még várni kell egy kicsit, amíg szükség lesz a te különleges képességeidre. Azt javaslom, látogass az orvosi teamhez, és fejezd ki köszönetemet a munkájukért. A szokásos fizetség.
Akabo zordan elvigyorodott és bólintott.
-- És mi lesz Soriyamával? Õ állította össze a csapatot.
-- Hagyd életben. A jó orvos túl értékes. És bár zseniális fickó, nem túl gyakorlatias, mint a tudósok többsége. Meg fogja érteni a figyelmeztetést.
-- Egen. És egy kicsit szorosan kötõdik Nagymamához.
Akabo meghátrált Sato reakciója láttán. Sato visszafojtotta a késztetést, hogy elkapja a testõr nyakát és végezzen vele. Hadd legyen elég most csak a dühe. Akabo nem lesz olyan bátor, hogy még egyszer megemlítse a témát. A megfélemlítés elég volt egyelõre. A gyilkos maga is túl értékes volt ahhoz, hogy Sato elveszítse.
Jelen pillanatban.

28
Vonyító Prérifarkas hirtelen félbehagyta a dalt és letette a fuvolát.
-- Minek is veszõdöm?
-- Mert megígérted, hogy tanítani fogsz -- mondta Sam.
-- Hé hé, Kutyafiú, nem hozzád beszéltem. Nem kellesz te a válaszhoz. Tudom én úgy is.
-- Akkor miért... nem érdekes -- Sam elfáradt. Egész délelõtt azon dolgozott, hogy tökéletesítse a sámán által mutatott csusszanó lépéseket, de nyilvánvaló volt, hogy egyszer sem nyerte el Vonyító Prérifarkas tetszését. A tánc egyszerûsége ellenére Sam pár perc múltán mindig eltévesztette a lépést. A dolog úgy festett, mintha csak egy rövid idõre tudta volna átvenni a zene ritmusát. Bár a zene sosem változott, Sam akárhányszor próbálta, végül mindig tévesztett.
Pedig olyan egyszerû volt. Hogyan nem tudta rendesen eljárni?
Izzadt alkarjával megtörölte még izzadtabb homlokát, aztán ott tartotta kezét, hogy tenyere takarása alatt felnézzen az égboltra. Nem csoda, ha felbõszítette az öregembert. A nap már közel járt a látóhatárhoz és Sam még mindig csak egy félórányit volt képes hiba nélkül táncolni. A történelem chipekbõl azt olvasta, hogy a Nagy Szellemtáncolók napokon át végezték a rítust, a fáradtak helyére friss táncosok léptek anélkül, hogy egyszer is eltévesztették volna a ritmust. A Janice megmentéséhez szükséges energia nem kívánt ilyen magas szintû megvalósítást, de Sam tudta, hogy még nem táncolt elég erõsen és elég sokáig.
-- Játszol még egy kicsit?
Vonyító Prérifarkas megvonta a vállát és köpött egyet.
-- Nem egészen ezt akarom csinálni.
-- Te vagy a tanító -- mondta Sam. -- Azért vagyok itt, hogy leckéket vegyek a mestertõl. De úgy tûnik, nem végzed valami jól a munkádat. Azt ígérted, hogy tanítani fogsz.
Az öregember szeme összeszûkült, amint felállt.
-- Leckét akarsz, hát adok neked egyet. Tisztára kell vetkõznöd, mielõtt belekezdenél a nagy mágiába -- A sámán keze meglendült, és megragadta a Sam nyakában bõrszíjon függõ medált. Meglengette Sam szeme elõtt, majd hagyta, hogy puffanva visszazuhanjon a mellkasára.
-- Mi ez, Kutyafiú? Mi ez a micsoda, amit a nyakadban viselsz?
-- Egy megkövült fog, amit energiafókusznak használok.
-- Ühüm. És azok a micsodák, amik a dzsekidre vannak kötve?
-- Fétisek. Segítenek a mágiában.
-- Ühüm. Megvan mindegyik, amivel kezdtél?
-- Persze, hogy nincs. Egy csomót elvesztettem, amikor Urdli átrobbantott a Fegyver Világ kirakatán.
-- Ühüm. És mi közös a fogban meg a fétisekben? Honnan szerezted õket?
-- A fogat a pusztaságban találtam, nem sokkal azelõtt, hogy elõször találkoztam Kutyával. Azt hittem, valamikor egy sárkány foga lehetett. A sárkányok mágikus lények, így aztán átalakítottam egy olyasmivé, ami segít a mágiámban. Erre jók a fétisek is. Mágikus eszközök, amik segítenek nekem.
-- És mi van a többivel?
-- Milyen többivel?
-- A képekkel a bal oldali belsõ zsebedben.
Sam nem veszõdött azzal, hogy megkérdezze Vonyító Prérifarkast, honnan tudott errõl.
-- Azok csak fényképek. Azok nem mágikusak.
-- A húgodat, a bátyádat és a szüleidet ábrázolják, nem? Mi lehet mágikusabb a családnál? Az igazán fontos neked, Kutyafiú. Legalábbis azt mondtad Urdlinak. Azt mondod, hogy a kapcsolatok nem fontosak a mágiához?
Sam nem tudta biztosan, miféle választ akart a sámán hallani.
-- Erre nem kell válaszolnod. A korábbira viszont igen. Mi a közös bennük?
Semmi. Minden. Samnek fogalma sem volt. Mire akart kilyukadni az öregember? Sam csak találgatni tudott.
-- A mágiával állnak kapcsolatban.
-- Ezt egyedül találtad ki?
-- Igen.
-- Csak egyedül?
Sam ingerülten felcsattant.
-- Igen, csak egyedül.
-- Pontosan. -- Az öregember leült, levette a kalapját, és a földre fektette, maga mellé. A zsákjából elõhalászott egy fésût és fésülni kezdte a haját. Õszes hajszálai fémesen csillogtak a lenyugvó nap fényében. -- Most pedig rakj tüzet.
Samnek egy órájába sem került, hogy úgy rendezze el a fadarabokat, hogy az megfeleljen a sámánnak. Sam Vonyító Prérifarkas utasításai alapján gyógyfüveket hozott a kiva falán sorakozó polcokon pihenõ csuprokból. A sámán aztán a gyógyfüvek egy részét a fára szórta, egy részét pedig a levegõbe. A maradékból apró kupacot formált. Aztán utasította Samet, hogy hozzon egy darab szenet a kiva tûzrakó helyérõl, hogy meggyújtsa a tüzet.
A tûz elsõre meggyulladt, aminek Sam nagyon örült. A koraesti hideg szellõ után jól esett a tûz melege. Le akart ülni mellé és pihenni, de Vonyító Prérifarkasnak más tervei voltak.
-- Kövess -- utasította a sámán. -- Csináld a lépéseket úgy, ahogy én. Hallgass az énekre. Énekeld, ha már tudod.
Vonyító Prérifarkas csoszogó, trappoló táncba kezdett a tûz körül. Mély, komor hangon énekelt. Egy lyukas dísztökbõl készített csörgõvel ütötte a ritmust. A dal egyre erõsödött, míg végül szinte lüktetett az energiától. Hívó dal volt:
Megérkezik, tûzben füstben.
Megérkezik, utat nyitva.
Megérkezik, hazug s igaz.
Szépségével megérkezik.
Sam követte a táncot, tökéletes ritmusban mozogva a dalra. Füst csapott át a testén, és megtöltötte orrát az égõ fenyõ fanyar, gyantás illatával. Az ének megtöltötte az elméjét, és Sam csatlakozott a dalhoz, hangja egybeolvadt az öregemberével. Feltáncolták a holdat az égboltra.
A kinyúlni és Samet körülölelni tetszõ füst visszahúzódott. Alacsonyan lebegett a tûz fölött, dacolva a lángokkal. Aztán felhõvé alakult, és eltakarta a tûz túlsó felén táncoló sámánt. A füstfelhõben egy alak kezdett kibontakozni. Kinyújtózott, karjai az egekig értek. És bár deréktõl a nyakáig emberalakot viselt, a füstforma feje egy prérifarkasé volt. Hegyes pofája kutyaszerû vigyorral szétnyílt, aztán ismét összecsukta állkapcsát. Felemelte fejét, és hangtalanul a holdra vonyított. Az orra aztán leereszkedett, és a szellemfigura Sam felé fordította szemeinek sötét, tudó ürességét. Állkapcsa ismét szétnyílt, egy darabig szinte vigyorogva úgy maradt, aztán szélesebbre tárult, és elnyelte Samet.
Sam tudata együtt kavargott a mágiával. Ölelésében azonban harmóniába került a világgal és magával. Nem félt.
Teljesnek érezte magát, egyszerre mindannak, ami valaha is volt életében. Elõször hagyta, hogy lebegjen, meglovagolja a manafolyamot, egyre mélyebbre hatoljon hátán a másvilágba, saját magába és a mágia korlátlan birodalmába. Mivel a mágia volt a gyökér, Samnek látnia kellett a kezdetet is, megpróbáltatásai és gyõzelmei magját.
Mikor is kezdõdött? Mikor is érintette meg a mágia elõször az életét?
Arra gondolt, hogy akkor, amikor elõször találkozott Kutyával, de aztán hirtelen rádöbbent, hogy a pusztaságban való találkozásuk bármennyire is erõteljes volt, a mágia már korábban is megérintette õt. Laverty professzor szerint Sam még jóval a találkozás elõtt mágiát használt, hogy megvédje magát ellenfele varázslatától. Visszaemlékezett a tisztásra, ahol tûzlabdát lõttek rá, mely megégette a ruháit, és kis híján õt is megölte. Akkoriban még csak nem is tudta, hogy mit csinált, mégis elhárította a varázslat manafolyamát. Ez lett volna az elsõ alkalom, amikor a mágia befolyással volt az életére? Ez volt az elsõ személyes, kézzel fogható eset, amire visszaemlékezett. Korábbi kapcsolatai passzívak voltak, akkor csak egyszerû szemlélõként figyelt valakit, aki varázslatot használt. Ennek kellett tehát lennie.
Visszaszorította az elméjét, azt akarta, hogy a mágia mutassa meg számára az elsõ mágikus élményét. Biztosan volt valami, amit meg kellett tudnia most, hogy már jobban ismerte a mágiát. Vonyító Prérifarkas nyilván ezért rendezte számára ezt az álomrepülést. Vonyító Prérifarkas arra célzott, hogy ez lehet a kulcs Sam és Janice életéhez. Ha ez igaz volt, akkor Sam fel akarta használni ezt a kulcsot, hogy megszabadítsa húgát a láncaitól.
A mágia körülölelte Samet, és elsodorta magával. Az idõ átsuhant a jelenbõl a múltba, összemosva a kettõt. Az akkor mosttá vált, Sam pedig olyanná, amilyen akkor volt, azzal a különbséggel, hogy az akkor még csak a késõbbiekben megtörténõ események emlékei is elraktározva éltek agyában. Csavar, a sámán párhuzamosan létezett, Sam Vernerrel, az evilági személlyel.
A varázslat kis híján megtört, amikor Sam felismerte, melyik napot és órát vetítette maga elé. Este kilenc óra, 2039, február 7-én. Sam még csak fiatal tinédzser volt akkor, akit családja még Sammy-nek szólított. De ez nem tartott soká. Egy óra múlva már árva lesz.
2039, február 7. szörnyû nap volt, melyet késõbb a Harag Éjszakájának neveztek. Azon az éjszakán a világon mindenhol kirobbant az erõszak. Bár a pusztítás és kegyetlenkedés áldozatai fõleg metahumánok voltak, egyénileg vagy csapatban, de néha õk is visszavágtak. A nagyobb városokban és metroplexumokban a lázongások és a tüzek napokig tartottak. A kevésbé városias vidékeken az erõszak hetekig is elhúzódott. A média szerint az egészet külsõ pszichikai befolyás és az elnyomott agresszió kitöréseinek véletlen egybeesése okozta. Még sok más kifejezést használtak rá, amit csak kitaláltak a különféle szakértõk. A médiakopók valahogyan soha nem látták a saját szerepüket, soha nem ismerték fel, hogy a világméretû telekommunikációs hálózatok is olyan lõporoshordót jelentettek, melyet egyetlen szikra világméretû robbanásra késztethetett.
Mint annyi más család, Vernerék is véletlenül kerültek bele az erõszakhullámba. Aznap este Sammy apja azzal a ritka, váratlan ötlettel állt elõ, hogy az egész család adja fel megszokott esti tevékenységét, és menjenek el együtt vacsorázni. Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy Janice-nek már tíz órára ágyba kell kerülnie, de az apja rá nem jellemzõ módon felülbírálta õt. Egy alkalmi éjszakázás senkinek nem árt meg, mondta. Így aztán felkerekedtek, sétáltak három háztömbnyit a metróig, aztán beszálltak a zöldövezeti sétálónegyedbe induló csõvonatra.
A vacsora vidám hangulatban telt el, de a szülei jókedve elpárolgott, amikor a család elindult a színház felé. A nyilvános tridim képernyõkön már látni lehetett az elsõ jelentéseket, amelyek a Seattle raktárnegyedében keletkezett tûzrõl szóltak. Metahumánok ezrei pusztultak el a tûzben, és az Ötök Keze nevû terroristacsoport magára vállalta a felelõsséget. Sam apjának arca elkomorult, amint a sétálónegyedben a képernyõt nézõ emberek reakciót hallgatta. Úgy tûnt, az emberek nagy része egyetértett a terroristákkal. Apa a metróhoz terelte a családot, és felszálltak a külváros felé vezetõ elsõ szerelvényre. Sammy megérezte a szülei aggodalma mögött rejtõzõ félelmet. Oliver és Janice is megérezték. Oliver és Apa csöndesen beszéltek valamit egymással, aztán Oliver megfordult, rámosolygott Samre és Janice-re, majd azt mondta nekik, hogy nem lesz semmi baj. Õ is be volt gyulladva; Sammy szinte tapintani tudta a félelmét. De elfogadta a tanácsot Olivertõl, és megpróbálta elrejteni saját, egyre növekvõ félelmét. Nem így Janice, aki pityeregni kezdett, és követelte, hogy Anyu ölelje át. Nem beszélgettek sokat az utazás alatt. A szerelvényen utazó emberek legtöbbje ugyanazokat a rasszista szövegeket visszhangozta, amit a sétálónegyedben összegyûlt tömeg.
Amikor leszálltak a metróról, Sammy tudta, hogy valami baj volt. A környék szinte nappali fénnyel volt kivilágítva, de a fény nappal nem volt ennyire vörös. Az összes kutya ugatott.
Amikor Vernerék elérték az utcájukat, látták, hogy otthonuk lángokban áll. A kertet övezõ kõfalat néhány helyen áttörték, az épen hagyott szakaszokra pedig olyan szövegeket pingáltak, mint "orkbarát", "fajáruló" és még durvább dolgokat. Az egyik résen keresztül Sammy sötét, obszcén figurát pillantott meg. A kisfiú nem tudta, mit látott, de Csavar igen. A mindenesük volt az, Varly. Szerencsétlen orkot a kert kellõs közepén feszítették keresztre.
Apu odasúgott valamit Anyunak. Utasította Olivert, hogy maradjon Anyuval. Az asszony megfogta Janice és Sammy kezét. Apu pedig elõrelépett, és odament a gépkocsibehajtó körül összegyûlt embercsoporthoz. Anyu arcán könnyek folytak végig. Oliver bosszúsnak tûnt, és Apu után nézett, de Anyuval maradt. Sammy hallotta apja mérges hangját, amint tudni akarta, hogy mi folyt itt és felszólította a csõcseléket, hogy oszoljanak szét.
Azok lehurrogták.
Apu megismételte a követelést, de azok csak nevettek vad, veszélyes állati hangon. Az egyikük elõrelépett és valami érthetetlenséget üvöltött Apu arcába. Egy másik is elõreugrott és egy kerítésdeszkával hátulról Apu térdhajlatára csapott. Amikor az idõsebb Verner összecsuklott, az arcába kiabáló férfi oldalt lépett, és hagyta, hogy a járdára zuhanjon. Aztán a csõcselék nekilódult, mint a vadállatok áldozatuk felé.
Oliver elõreszaladt, és szinte azonnal eltûnt a nyüzsgõ tömeg alatt. Sammy kiáltásokat hallott, de azok túl magas hangúak voltak ahhoz, hogy Olivertõl jöjjenek. Úgy hallatszottak, mintha egy kislány sikoltozott volna. De Csavar tudta az igazságot.
A csõcselék elérte õket. Anyu maga mögé lökte Sammyt és Janice-t, de valaki elcibálta õt a gyerekeitõl. Sammy felkapta a húgát, és rohanni kezdett. Háta mögött vad üvöltözés kezdõdött, mire csak még gyorsabban vonszolta magával a kislányt. Amikor befordultak a Fosterék és Lee-ék telke közötti sikátorba, Sammy tudta, hogy nem tudja lehagyni a csõcseléket; hiszen csak kisfiú volt, és ráadásul a húgát is cipelnie kellett. Behúzta Janice-t Fosterék szerszámosbódéjának sötét árnyékába. Ott lehajolt, Janice-t a ház falához tolta és karjával eltakarta a fejét. Elhatározta, hogy legjobb tudása szerint meg fogja védelmezni. Lehajtotta fejét és behunyta a szemét.
El akart futni ezek elõl a borzasztó emberek elõl, hogy jobb búvóhelyet találjon. Csavar megértette, hogy az ifjú Sammy Verner félelemjárta, kétségbeesett könyörgése megidézte a város szellemét, és az köréje és a húga köré fonta védõburkát. Csak kicsinyke, gyönge szellem volt, túl kicsi ahhoz, hogy betakarhatta és megvédelmezhette volna az egész családot, ha ugyan akkor már nem lett volna túl késõ.
A sikátoron végigsöprõ tömegcsáp elsuhant az összekucorodott gyermekek mellett, de nem vette õket észre. Nem találva áldozatát, a csáp visszatért a nagyobb tömegbe, és a csõcselék elindult végig az utcán. Haragjukat most Andersonék háza ellen fordították és azt is porig égették, mielõtt továbbmentek volna.
Sammy összekuporodva maradt, és húgát ölelte. Egészen addig mozdulni sem mert, amíg Janice pityeregni nem kezdett, hogy álmos. Hiszen a kisgyereknek szüksége volt az alvásra. Ezt még Anyu mondta. Sam is álmos volt, de nem hagyta, hogy elaludjon.
Aztán egy férfi sétált végig az utcán, és elhaladt a sikátor torkolata elõtt. Elegáns ruhát viselt. A tüzek remegõ fénye aranyat csillantott az ujjain és sétapálcájának fején. Úgy festett, mint egy gazdag üzletember, aki eltévedt a külvárosban. De egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki eltévedt; inkább úgy, mintha az övé lett volna az egész negyed. Sammy Verner nem ismerte a férfit, de Csavar igen.
Mr. Enterich volt az, a sárkány Lofwyr ügynöke. A Haesslich eset óta Enterich a kettõsség szimbóluma volt Sam számára, a tökéletes üzletemberi álca a társadalom fájának gyökerét rágó gonosz hüllõ üzérkedései fölött. Csavar nem emlékezett rá, hogy Enterich is ott járt azon az éjszakán.
Sammy Verner látta, amint a jólöltözött férfi végigsétált az utcán, amíg oda nem ért Vernerék házának szétrombolt kapujához. Botjára támaszkodva a tüzet nézte. Aztán egy árnyék suhant át Sammy és a húga fölött. Az árnyék kanyarodó ívet írt le az utcán, aztán eltûnt. De ismét megjelent, és Sammy ezúttal a halvány csillagos égbolt elõtt szétterülõ, hatalmas denevérszárnyakra pillantott fel. Egy sárkány volt az. A lény fékezett, és csöndesen leszállt Enterich mellé. A sárkány nem Lofwyr volt.
-- Sikerült?
-- Semmi nyom. A vonal nyilván kipusztult. -- A sárkány hangja elégedettséget sugárzott. -- Az álmodozással elvesztegetett idõ kárpótlást nyert ma éjjel. A csorda összeállt, és a kisebb ellenfelek nem fognak szövetségest találni. Elégtek. Mindenhol elégtek. Nem csodálatosak a lángok?
-- Lehet -- felelte Enterich. -- Attól tartok ez a zaj bezengi az egész világot. Ha irányíthatatlanná válik, a létrejövõ káoszért nagy árat kell majd fizetni.
-- Vakmerõség. De jön már a hajnal, és el kell tûnnünk.
A sárkány kiterjesztette szárnyait.
Sammy ismét lehajtotta a fejét. Csavart saját tapasztalatai ellenére is elborította a gyermeki rettegés, és õ is elbújt. A kisfiú és a férfi tudata együtt remegett a rejtekhelyen.
A szörnyeteg távozása dübörgõ nyögéshez hasonlító hanggal járt. Lehet, hogy a lény hatalmas szárnyai által keltett légáramlat adta a hangot, az is lehet, hogy a csõcselék távoli hangja volt. Ha ugyan a kettõ különbözött egymástól. Sammy imádta a szimbólumokat, és a sárkányok a kedvencei között szerepeltek. Óriásiak voltak és hatalmasak, erõsek és veszélyesek. Elementális szörnyetegek voltak, akiket Csavar a káosz megtestesülésének képzelt el. És amikor elég bátorságot gyûjtött össze ahhoz, hogy ismét felnézzen, a sárkány és a férfi már eltûntek, mintha nem is léteztek volna. Talán nem is léteztek sosem.
A szülei viszont igaziból meghaltak. A bátyja is. Csak az emlékük maradt meg a szívében.
Egy rongyos térdnadrágot viselõ sovány indián állt Sam mellé. Vonyító Prérifarkas.
-- Feláldoznád az életedet, hogy ismét életben lásd õket?
Sam elgondolkodott ezen egy darabig, aztán megvonta a vállát.
-- Mire lenne az jó? Nem tetszene nekik ez a mostani világ. Elõbb vagy utóbb, természetesen vagy nem, de ismét meghalnának és én lennék a felelõs, hogy ismét szembe kell nézniük azzal a megpróbáltatással. Õk egyszer már meghaltak. Nyugodjanak békében.
-- És ha hatalmadban állna, hogy olyanná változtasd a világot, ami tetszene nekik? Jelentene az különbséget?
-- Nem. Már kiérdemelték a békességet -- Sam felállt. Most csak Csavar volt, bár a gyermek Janice még mindig védelmezõ karja alatt kuporgott. -- De azért megváltoztatnám a világot. Mindnyájan felelõsek vagyunk, hogy a dolgokat jobbá varázsoljuk a magunk és a családunk számára. Mindnyájunknak meg kell tennünk mindent, ami módunkban áll, hogy szebbé tegyük a világot.
-- Szebbé saját magadnak?
-- Szebbé mindenkinek.
-- És a dolog ára?
Sam a szülei holttestére nézett. Azok már halványulni kezdtek, szintúgy, mint az egész helyszín. Még a gyermek Janice is halványulni kezdett.
-- Fizethetek kevesebbet, mint õk, hogy a hitem szerint éljek?
-- Nagyon könnyen -- mondta a sámán komolyan. -- A legtöbb ember nem áll fel és fizet, amikor arra kerül a sor.
-- Mindennek megvan az ára. És elõbb vagy utóbb, de fizetni kell.
-- Hé hé, Kutyafiú, lehet, hogy még van remény a számodra. Ez az elsõ lépés a táncban. -- Vonyító Prérifarkas megperdült a sarkán, és ugrándozva elindult. -- Vagy az utolsó? Elfelejtettem. Öregember vagyok már, tudod.
Sam szomorúan megcsóválta a fejét, aztán elindult a sámán után a hajnalba.