Robert James Waller: Madison megye hídjai

      Újra táncra perdülhet a lélek

      Azon a kedd estén, 1965 augusztusában Robert Kineaid le nem vette a szemét Francesca Johnsonról. S az asszony sem őróla. Három méter távolságból is összekapcsolódtak, biztosan, meghitten, szétválaszthatatlanul.

      Megszólalt a telefon. Francesca a férfit nézte. Nem mozdult az első csengetésre, a másodikra sem.



      A második csengetést követő és a harmadikat megelőző, hosszú csöndben, Kincaid nagyot sóhajtva lenézett hátizsákjaira. Francesca most már képes volt átmenni a konyhán a telefonhoz, amely pont a férfi széke mögött függött a falon.

      - Johnson-lakás... Szia, Marge. Igen, jól vagyok. Csütörtök este? - Magában számolt: Kincaid azt mondta, egy hetet tölt itt. Tegnap érkezett, és ma még csak kedd van. Könnyen jött az elhatározás, hogy hazudjon.

      A verandára nyíló ajtó mellett állt, a kagylót bal kezében tartva. A férfi háttal ült, karnyújtásnyira, és Francesca jobb kezét a vállára tette, olyan természetes mozdulattal, amivel egyes nők szokták megérinteni azokat, akik közel állnak hozzájuk. S Robert Kincaid alig huszonnégy óra alatt nagyon közel került hozzá.

      - Pont akkor nem érek rá, Marge. Des Moines-ba megyek vásárolni. Itt a lehetőség, hogy mindent elintézzek, mielőtt újra a nyakamba szakad a család. Tudod, most, hogy Richard és a srácok elutaztak...

      Keze nyugodtan pihent a férfi vállán. Érezte a kulcscsont mögött a vállizmokat. Lenézett a precízen elválasztott, sűrű, ősz hajra, s nézte, mint hull a gallérra. Marge közben tovább fecsegett.

      - Igen, Richard nemrég hívott... Nem, csak holnap, szerdán bírálják el. Richard azt mondja, pénteken, késő este érnek haza. Valamit meg akarnak nézni még csütörtökön. Hosszú út, főleg az állat-szállító kocsival... Nem, a futballedzések csak a jövő héten kezdődnek. Aha, egy hét múlva. Legalábbis Michael szerint.

      Érezte a férfi testének melegét az ingen keresztül. A kezébe sugárzott ez a melegség, onnan a karjába, és azon át, amerre csak kedve tartotta. Ô nem akarta, nem is tudta volna irányítani.

      Kincaid mozdulatlanul ült. Francesca tudta, hogy nem akar zajt csapni, ami Marge-t gondolkodóba ejtené.

      - Ja, igen, valaki az utat kérdezte. - Sejtette, hogy mihelyt Floyd Clark hazaér, elmondja a feleségének, hogy egy zöld kisteherautót látott Johnsonék udvarában, tegnap, útban hazafelé. - Fényképész? Nahát, sejtelmem sem volt. Nem nagyon figyeltem meg. Lehet, hogy az. - Egyre könnyebben hazudott. - A Roseman-hidat kereste... Tényleg? Lefényképezi az öreg hidakat? Hát ez elég ártalmatlannak hangzik. - Hippi? - Francesca kuncogva nézte, mint ingatja Kincaid lassan előre-hátra a fejét. - Hát, én nemigen tudom, hogyan néz ki egy hippi. Ez a fickó mindenesetre udvarias volt. Csak egy-két percig maradt, aztán már ment is... Sejtelmem sincs, hogy Olaszországban vannak-e hippik, Marge. Nyolc éve nem voltam ott. Ráadásul, ahogy mondtam, lehet, hogy fel sem ismernék egy hippit, ha találkoznánk.

      Marge előadásba kezdett a szabad szerelemről, kommunákról és kábítószerekről, amikről valahol olvasott.

      - Marge, épp be akartam lépni a kádba, amikor hívtál. Jobb lesz sietnem, mielőtt kihűl a víz... oké, nemsoká hívlak. Szia.

      Nem szívesen vette le kezét a férfi válláról, de nem maradt ürügye, hogy tovább is ott tartsa. A mosogatóhoz ment, és bekapcsolta a rádiót. Megint countryzene. Addig tekergette, míg nem talált egy állomást, ahol big band muzsikált.

      - Tangerine - szólalt meg a férfi.

      - Tessék?

      - A dal. Ez a címe. Tangerine. Egy argentin asszonyról szól. - Megint nem a lényegről beszél. Csak beszél, beszél, mindegy, miről, az időt akarja húzni, küzd a hangulat ellen, s közben valahol gondolatai mélyén hallja, amint egy ajtó halkan becsukódik két ember mögött egy iowai konyhában.

      Francesca gyengéden rámosolygott.

      - Nem éhes? Kész a vacsora, bármikor ehetünk.

      - Hosszú volt a nap. Jó nap volt. Meginnék még egy sört vacsora előtt. Velem tart? - Ismét időhúzás, próbálja megvetni a lábát, de hiába, érzi, hogy hiába.

      Francesca vele tartott. Kincaid felnyitott két üveget, egyiket az asszony elé tolta.

      Francescát jó érzés fogta el. Szép volt és annak is érezte magát. Nőnek. Igenis annak! Könnyednek, melegnek, nőiesnek. A konyhaszéken ülve keresztbe vetette lábát, és szoknyája szegélye jóval jobb térde fölé csúszott. Kincaid a Budweiserrel kezében, karját melle előtt keresztbe téve a frizsidernek dőlve állt. Az asszony tudta, hogy Kincaid megnézte a lábát, és tetszett neki a dolog.

      Kincaid mindent megnézett rajta. Már rég el kellett volna menekülnie. Még mindig nem késő. "Rajta, Kincaid! - visított benne a józan ész. - Indulj! Fényképezd le a hidakat, és irány India! Útközben állj meg Bangkokban, és keresd meg a selyemkereskedő lányát, aki ismeri az erotika összes titkát, ami csak megtanulható. Ússzál vele hajnalban, mezítelenül dzsungelbeli tavacskákban, hallgasd, mint sikolt föl, amikor a félhomályban kiforgatod önmagából. Elég ebből! Nem tudsz megbirkózni vele!" - Most már sziszegett a belső hang.

      De rákezdett egy lassú tangó. Ki tudja, hol szólt az öreg harmonika, messze mögötte, vagy távol, előtte.

      De egyre közeledett hozzá, és hangja elhallgat- tatta az érveket, elragadta a lehetőségeket. Nem maradt más, csak egyetlen irány, nem volt hová mennie, csak Francesca Johnson felé.

      - Ha van kedve, táncolhatunk. A zene pont megfelelő - javasolta a maga komoly, szégyenlős módján. Aztán gyorsan taktikát változtatott. - Nem vagyok valami nagy táncos, de egy konyhában azért elmegy talán, ha van kedve hozzá.

      Jack a konyhaajtót kaparta, be akart jönni. Kinn maradhat.

      Francesca csak egy kicsit pirult el.

      - Oké. De én sem vagyok valami nagy táncos... legalábbis most már. Lánykoromban, Olaszországban sokat táncoltam, de mostanában csak szilveszterkor, akkor is keveset.

      Kincaid elmosolyodott, s lerakta sörét a pultra. Francesca felemelkedett és megindultak egymás felé.

      "Itt a kedd esti tánczene Chicagóból, a WGN állomáson. A reklám után folytatjuk" - közölte egy kellemes bariton.

      Mindketten felnevettek. Telefonok és hirdetések. Valami mindig közbejön, hogy ne feledkezzenek meg a valóságról.

      De Kincaid mégis bal kezébe fogta Francesca jobb kezét. Finoman a konyhapultnak dőlt, lábait keresztbe tette, a jobb volt fölül. Az asszony mellette állt a mosogatónál, kinézett az asztal melletti ablakon, s érezte keze körül a férfi karcsú ujjait. Nem fújt szél, s a kukorica szépen növekedett.

      - Egy pillanat... - vonakodva kihúzta kezét a férfiéból, és kinyitotta a bal alsó fiókot. Kivette a két gyertyát, amit szintén ma reggel vásárolt Des Moines-ban, a hozzájuk való két kis réz gyertyatartóval együtt. Az asztalra rakta őket.

      Kincaid odalépett, megigazította és meggyújtotta a gyertyákat, Francesca pedig lekapcsolta a villanyt. Sötét volt, csak a két kis lángocska szegeződött fölfelé. Alig libegtek a szélcsendben. Soha nem volt még ilyen szép ez az egyszerű konyha.

      Ismét fölcsendült a zene. Szerencséjükre az "Ôszi levelek" egy lassú feldolgozása volt.

      Francesca bizonytalanul érezte magát. Kincaid is. De azért kézen fogta, átkarolta derekát; az asszony vele mozgott, és elpárolgott a bizonytalanság. Valahogy olyan könnyen ment az egész. Kincaid jobban átkarolta és magához szorította.

      Francesca érezte a férfi tiszta szappanszagát, melegét. Egy civilizált férfi finom szaga, akiben úgy tűnik, maradt valami vadság.

      - Finom kötni - szólalt meg a férfi. A mellkasára vonta kezüket, a válla alá.

      - Köszönöm.

      Lassan táncoltak, egyik irányban sem mentek messzire. Francesca érezte, mint súrlódik össze lábuk, és néha a hasuk is.

      A dal véget ért, de Kincaid nem engedte el, tovább dúdolta az előbb hallott dallamot, és így maradtak, míg fel nem hangzott a következő szám. A férfi automatikusan vezette, és táncoltak tovább. Odakinn sáskák panaszolták a közelgő őszt.

      Francesca érezte a férfi vállizmait a vékony pamuting alatt. Valódi volt, valódibb, mint eddig bármi is. Kincaid pedig lehajolt, és arcát gyengéden az övéhez érintette.

      Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttek, Robert egyszer azt mondta magáról, az utolsó cowboyok egyike. Hátul üldögéltek, a kút mellett, a fűben. Francesca nem értette. Megkérdezte, hogyan gondolja.

      - Van egy bizonyos fajta férfi, aki kiment a divatból - felelte Kincaid. - Vagy legalábbis csaknem. A világ túl rendezett nekem és még néhányunknak. Minden a maga helyén van, és mindennek megvan a maga helye. Hát igen, bevallom, az én felszerelésem is elég rendezett, de valami többről beszélek. Törvényekről, szabályozásokról, jogról és társadalmi beidegződésről. Hatalmi hierarchiák, irányítási szintek, hosszú távú tervek és költségvetések. Vállalkozói hatalom, meg a "mi kutyánk kölyke"-bizalom. A gyűrött öltönyök és névkitűzők világa. Nem vagyunk egyformák, mi férfiak. Néhányan remekül meglesznek az eljövendő, új világban. Mások - talán nem leszünk túl sokan - nem. Tudod, jönnek majd a komputerek meg a robotok. Valamikor rég voltak dolgok, amelyekre csak mi voltunk képesek. Erre voltunk teremtve, és senki, semmilyen gép nem volt képes elvégezni helyettünk. Gyorsan futunk, erősek, fürgék, agresszívek és kemények vagyunk. Van bennünk bátorság. Képesek vagyunk messze hajítani a lándzsát, és helytállunk kézitusában. De előbb- utóbb a komputerek és a robotok fognak irányítani mindent. Persze emberek kezelik majd a gépeket, de ehhez nem kell majd sem bátorság, sem erő vagy bármi ehhez hasonló tulajdonság. Gyakorlatilag a férfiak fölött elszállt az idő. Csak spermabankok kellenek, hogy a faj ne haljon ki. Már egyre több van. A legtöbb férfi vacak szerető, legalábbis a nők ezt állítják, úgyhogy nem nagy veszteség a szexet a tudománnyal helyettesíteni. Feladjuk a szabad térségeket, szervezettek leszünk, lecsiszoljuk érzelmeinket. A hatásosság és hatékonyság, meg a hozzájuk hasonlók mindössze intellektuális cselek. És a szabad térségekkel eltűnnek a cowboyok, akár a hegyi oroszlán és a szürke farkas. Nem sok tere maradt az utazóknak. Én az utolsó cowboyok egyike vagyok. A munkám biztosít afféle szabad térséget számomra. Már amennyit manapság találhat az ember. Nem vagyok szomorú miatta, legfeljebb szomorkás egy kicsit. De így kell történnie, ez az egyetlen, ami visszatarthat minket attól, hogy elpusztítsuk saját magunkat. Meg vagyok győződve arról, hogy a férfihormonok jelentik a legnagyobb veszélyt erre a bolygóra. Mert egy dolog uralkodni egy másik törzs felett, legyőzni egy másik harcost, s egészen más rakétákkal próbálni ugyanezt. S az is más, ha az embernek hatalmában áll úgy pusztítani a természetet, ahogyan mi tesszük. Rachel Carsonnak igaza van. John Muirnak és Aldo Leopoldnak is. A modern világ tragédiája, hogy a férfihormonok túlsúlyban vannak olyan helyeken, ahol hosszú távú károkat okozhatnak. Még ha nem is említjük a háborúkat vagy a természet elleni erőszakot, mindig ott van az az agresszivitás, amely nem engedi, hogy közel kerüljünk egymáshoz, és együtt oldjuk meg a problémákat. Valahogyan finomítani, de legalább kontrollálni kéne ezeket a férfihormonokat. Valószínűleg eljött az idő, hogy elhajítsuk gyerekkorunk játékait, és felnőjünk végre. A fenébe, magamon is látom. Bevallom. Szeretnék még csinálni néhány jó képet, aztán eltűnni az életből, mielőtt túl idejétmúlt lennék, vagy valami komoly kárt okoznék.

      Francesca az évek során sokat gondolkodott a hallottakon. Felszínesen igaznak hangzott. Mégis, Kincaid egész viselkedése ellentmondott neki. Volt a férfiban valami hazardírozó agresszivitás, de úgy tűnt, uralkodik rajta, képes szükség szerint utat engedni neki vagy elzárni a csapját. S ez egyszerre zavarta az asszonyt, és vonzotta a férfihoz. Hihetetlen intenzitás, de kordában tartott, kimért intenzitás, mint egy nyílvesszőé. S ehhez melegség, a gonoszság legkisebb jele nélkül.

      Azon a kedd estén fokozatosan s anélkül, hogy eltervezték volna, egyre közelebb és közelebb húzódtak egymáshoz. Táncoltak a konyhában, Francesca a férfi mellkasához simult, s az járt a fejében, vajon a férfi érzi-e melleit a ruhán és ingén keresztül. Biztos volt benne, hogy igen.

      Olyan jó volt érezni ezt a férfit. Bárcsak örökké tartana! Még több régi dal, még több tánc, még jobban hozzá simulni testéhez. Újra nő lett. Ismét táncra perdülhetett a lelke. Lassan, de lankadatlanul tartott hazafelé, oda, ahol soha nem járt még.

      Párás meleg volt, délnyugatra vihar dörgött. Molyok tapadtak a szúnyoghálóra, nézték a gyertyákat, űzték a lángot.

      Leomlottak a gátak. Francesca elhúzta arcát a férfiétól, felnézett rá sötét szemével, és Kincaid megcsókolta. Francesca visszacsókolt, hosszú, puha csókkal.

      Már nem tettették a táncot, Francesca átkarolta a férfi nyakát. Kincaid bal keze az asszony derekán maradt, a másik végigsimított nyakán, arcán, haján. Thomas Wolfe beszélt a "régi hevesség kísértetéről". Ez a kísértet támadt fel Francesca Johnsonban. Mindkettejükben.

      Francesca hatvanhetedik születésnapján az ablak mellett ülve nézte az esőt és emlékezett. Kivitte brandyjét a konyhába, megállt, nézte azt a helyet, ahol akkor álltak. Elöntötték az érzelmek, mint mindig. Annyira, hogy évente csak egyszer mert így szembenézni az emlékekkel, különben ép elméje hullott volna darabokra a csupasz érzelmek csapásaitól.

      Létfontosságú volt, hogy távol tartsa magától az emlékeket. Igaz, az elmúlt néhány év során egyre sűrűbben tolakodtak elő. Már nem is próbálta megállítani Robertet, szabadon jöhetett. Tiszták, szinte kézzel foghatók voltak a képek. Mintha most történne. És oly szép. Huszonhét éve. De lassan ismét valósággá váltak. Az egyetlen valósággá, amelyben Francesca szívesen élt.

      Tudta, hogy hatvanhét éves, és elfogadta. De nem tudta elképzelni, hogy Robert Kincaid csaknem hetvenöt legyen. Nem tudott rá gondolni, nem volt képes felfogni, akár a lehetőségét is. A férfi itt volt vele, itt a konyhában, fehér ingben, hosszú, őszes hajjal, khakinadrágban, barna szandálban, ezüst karkötővel, ezüstlánccal a nyaka körül. Itt van vele, és átkarolja.

      Francesca végül elhúzódott a férfitól, és megfogta a kezét. A konyhából a lépcső felé vezette, fel a lépcsőn, elmentek Carolyn szobája mellet, el Michael szobája mellett, egyenesen az övébe, s felkapcsolta az ágy melletti kis olvasólámpát.

      S most, annyi év múltával, Francesca fogta a brandyjét, és lassan fölment a lépcsőn. Jobb kezét leengedte maga mögött, mintha az emlékeket vezetné fel a lépcsőn, végig a folyosón, a hálószobába.

      Olyan élesen vésődtek agyába a fizikai részletek, mintha a férfi valamelyik borotvaéles felvételét látta volna. Mintha álmodta volna, úgy hullottak sorra le a ruhadarabok, és végül mezítelen feküdtek az ágyban. Emlékezett rá, mint ereszkedett fölé a férfi, és súrolta mellkasával lassan a hasát és mellét. Újra és újra, mintha valami állat udvarlási rítusa volna egy zoológiai szövegből. Lassan mozgott Francesca fölött, felváltva csókolgatta ajkát, fülét, nyelve végigsiklott az asszony nyakán, s úgy nyalogatta, mint egy gyönyörű, párzó leopárd.

      Állat volt. Kecses, kemény hím, aki semmit nem tett, hogy nyíltan uralkodjon rajta, mégis tökéletesen uralta, pontosan úgy, ahogyan Francesca abban a pillanatban akarta.

      De jóval több volt ez fizikai élménynél. Igaz, az, hogy kincaid képes volt hosszan szeretkezni anélkül, hogy elfáradt volna, szintén hozzá tartozott. Lelki élmény volt, hogy szereti, s ez szinte közhelynek tűnt a számára azután, hogy annyit tűnődött rajta az elmúlt két évtized során. Lelki élmény, de nem közhely.

      Szeretkezésük közepén egyetlen mondatba foglalta össze az érzést:

      - Olyan erős vagy, Robert, szinte megrémisztesz - suttogta. S a férfi erős is volt fizikailag, de óvatosan bánt erejével. Ám többről volt szó.

      A szex csak egy része volt. Francesca, attól fogva, hogy először találkoztak, érezte legalább a lehetőségét, hogy valami kellemes történjék, ami megtöri a kínzó egyhangúságot. De nem kalkulálta be a férfi különös erejét.

      Mintha Kincaid teljesen birtokba vette volna, minden szempontból. Ez volt benne rémisztő. Francesca mostanáig egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy lesz benne egy rész, amely képes távolmaradni attól, amit Robert Kincaiddel tesz, egy rész, amely a családjához és Madison megyei életéhez tartozik.

      De a férfi egyszerűen mindent elragadott. Meg kellett volna éreznie, hogy így fog történni, már akkor, amikor először megpillantotta a kocsija mellett. Már akkor is olyan varázslófélének látta, és bebizonyosodott, hogy nem tévedett.

      Vagy egy óra hosszat szeretkeztek, tán hosszabban is, aztán Kincaid lassan elhúzódott. Meggyújtott két cigarettát, az egyiket Francescának adta. Máskor csak feküdt mellette, de egyik kezével mindig cirógatta az asszony testét. Aztán ismét benne volt, lágy szavakat súgott fülébe, és csókolta a mondatok között, szavak között, átölelve, belé hatolva, magára húzva, szeretve.

      És az asszony kezdett mindent elfelejteni. Zihálva hagyta, hogy a férfi magával ragadja birodalmába, különös, kísértetjárta helyekre, messze Darwin logikájának ágán.

      Arcát a férfi nyakába temette, bőrük egymáshoz ért, és Francesca folyók és fa füstjének szagát érezte, s hallotta, mint pöfögnek ki gőzösök kis, téli állomásokról, rég eltűnt éjszakákon, fekete ruhás utazókat látott befagyott folyókon és nyári réteken át haladni lassan; csak mentek a világ végéig. A párduc újra és újra lecsapott rá, s akár az erős prériszél, felragadta, és ő meglovagolta ezt a szélvihart, mint valami barbár templomi szűz száguldott az édes, hajlékony tüzek felé, amelyek a feledés lágy kanyarját jelölték.

      Halkan, lihegve morogta:

      - Ó, Robert... Robert... elveszek.

      S ő, akinek már évek óta nem volt orgazmusa, most hosszan, sorozatban élvezett, ezzel a félig ember, félig valami más teremtménnyel. Eltűnődött ezen, és a férfi kitartásán, és Kincaid elmondta, hogy agyában ugyanúgy el tudja érni ezeket a helyeket, mint fizikailag, s hogy az agyban történő orgazmusnak megvannak a maga különös jellegzetességei.

      Francescának sejtelme sem volt róla, mit jelentsen ez. Csak azt tudta, hogy a férfi valami erős kötelet hurkolt köréjük, oly szorosan, hogy fojtogatta volna, ha nem fogja el a csodálatos szabadság érzése.

      Az éjszaka lassan múlt, a végtelennek tűnő spirális tánc folytatódott. Robert Kincaid megszabadult minden valóságtól, és visszavonult énjének egy olyan részébe, amelyben csak formák, hangok, árnyékok léteztek. Ôsi ösvényeken haladt, csak nyári fű s a vöröslő őszi levelek fölött derengő ködön átszűrődő napfény vezette.

      S hallotta a szavakat, amelyeket a nő fülébe suttogott, s mintha valaki más mondta volna őket. Egy Rilke-vers töredéke, "az ősi torony körül... körözök már ezer éve", egy navajo indián napüdvözlet sorai. Francesca fülébe suttogta a képeket, amelyeket a nő I ébresztett benne, homokviharról és bíborvörös szélről, és delfinek hátán észak felé lovagló barna pelikánokról Afrika partjai mentén.

      Hangok, halk, érthetetlen hangok törtek fel Francesca ajkán, miközben az asszony teste ívben megfeszült. De Kincaid tökéletesen értette ezt a nyelvet, és most, hogy megtalálta ezt a nőt, aki most itt volt alatta, akinek hasa az övéhez nyomódik, s akiben mélyen benne van, Robert Kincaid végre meglelte, amit oly régóta keresett.

      S végre megértette, mit jelentenek azok a kis talplenyomatok az elhagyott öblökben, a tengerre soha nem szállt hajók titkos rakományait, a szürkületbe burkolózó városok kanyargó utcáin, figyelő fátyollal fedett arcokat. S mint valami ősi, nagy vadásznak, aki messzi utakat bejárva megpillantja végre otthona tüzének fényeit, magányossága szertefoszlott. Végre. Végre. Oly messziről jött... olyan messziről. Minden rendbe jött, most, hogy rajta feküdt, és tökéletesen biztos volt szerelmében. Végre!

      Reggeltájt, kicsit felemelkedve az asszony szemébe nézett.

      - Ezért születtem ebben a korban és erre a bolygóra, Francesca. Nem azért, hogy utazzak vagy fényképeket készítsek, hanem, hogy téged szeresselek. Most már tudom. Időtlen idők óta hullok valami magas, távoli helyről, régebb óta, mint ahány éve világra jöttem. És mindezek alatt az évek alatt feléd hullottam.

      Amikor lementek, a rádió még szólt. Eljött a hajnal, de a napot vékony felhőtakaró borította.

      - Francesca, szeretnék kérni tőled valamit. - A kávét töltő nőre mosolygott.

      - Igen? - Francesca ránézett. Úristen, mennyire szeretem, gondolta. Bizonytalanság fogta el. Még többet kívánt belőle, hogy soha ne érjen véget.

      - Bújj be a farmerba és pólóba, ami tegnap volt rajtad, meg egy szandálba. Semmi mást ne vegyél föl. Szeretném lefényképezni, milyen vagy ma reggel. Egy fénykép, csak a mi kettőnk számára.

      Francesca fölment. Lába remegett attól, hogy egész éjjel a férfi köré fonódott. Felöltözött, aztán kimentek a legelőre. Itt készítette Robert a képet, amelyet az asszony minden évben elővett.