Francesca levele
Francesca Johnson 1989. januárjában halt meg, hatvankilenc
éves korában. Robert Kincaid hetvenhat éves lett volna ebben az
évben. Az orvos természetes halált állapított meg. "Egyszerűen
meghalt - mondta Michaelnek és Carolynnak. - Az az igazság, hogy
kicsit zavarban vagyunk. Nem tudjuk, mi okozta közvetlenül a
halált. Az egyik szomszéd talált rá a konyhaasztalra borulava."
Francesca 1982-ben írt az ügyvédjének, és kérte, halála után hamvasszák
el, és a hamvakat szórják szét a Roseman-hídnál. Madison megyében
szokatlannak számított a hamvasztás, Francesca végakaratát valami
meghatározhatatlan módon radikálisnak tartották, és hosszasan kitárgyalták a
kávézóban, a Texaco kútnál és a vegyesboltban. Azt, hogy a hamvait
szétszórták, nem hozták nyilvánosságra.
A szertartás után Michael és Carolyn lassan kihajtott a Roseman-hídhoz,
és végrehajtotta Francesca végakaratát. Bár közel volt, a híd soha nem
jelentett semmi különöset a Johnson családnak, és a testvérek újra meg újra
eltűnődtek azon, érzékeny természetű anyjuk miért viselkedett ilyen
rejtélyesen, s miért nem engedte, hogy a szokás szerint apjuk mellé
temessék.
Amikor ezzel megvoltak, Michael és Carolyn nekilátott, hogy lassan
átnézze a holmiját, s miután végeztek a helyi ingatlanügynökkel, hazavitték
a széf tartalmát is.
Szétosztották a doboz tartalmát. A barna boríték Carolynnak jutott. Ez
volt a harmadik, ami a kezébe került. Csodálkozva nyitotta ki, és vette elő
a tartalmát. Elolvasta a levelet, amelyet Robert Kincaid 1965-ben írt
Francescának. Ezután a férfi 1978-as levelét, majd az 1982-eset, a seattle-i
ügyvédtől. Végül átnézte a lapkivágatokat.
- Michael!
Bátyjának feltűnt a meglepetés és töprengés keveréke hangjában, és
azonnal felnézett.
- Mi van?
Carolyn hangja remegett, szemében könnycsepp látszott.
- Anya szerelmes volt egy Robert Kincaid nevű férfiba. Fényképész volt.
Emlékszel, amikor mindannyiunknak el kellett olvasni a
National
Geographicnak azt a számát, amiben a hidakról írtak? Ô készítette a képeket
a hidakról. És emlékszel, az összes kölyök a különös, fényképezőgépes
fickóról beszélt akkoriban. Ô volt az.
Michael vele szemben ült. Nyakkendőjét meglazította, gallérját
kinyitotta.
- Mondd még egyszer, de lassabban! Nem hiszem, hogy jól hallottalak.
Michael is elolvasta a leveleket, majd átkutatta a földszinti beépített
szekrényt, aztán fölment Francesca hálószobájába. Eddig nem tűnt föl neki a
diófa ládika. Most kinyitotta, azután levitte a konyhaasztalra.
- Carolyn, itt vannak a fényképezőgépei.
A doboz egyik szélébe dugva leragasztott borítékot találtak. "Carolyn és
Michael" volt ráírva. A fényképezőgépek között három bőrkötéses napló
hevert.
- Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek elolvasni, ami abban a
borítékban van - szólalt meg Michael. - Olvasd fel hangosan, ha te
megbirkózol vele.
Carolyn kinyitotta a borítékot, és hangosan felolvasta.
Drága Carolyn és Michael!
Bár jól érzem magam, azt hiszem,
ideje - ahogy mondani szokták - rendbe tenni
a dolgaimat. Van valami, valami
nagyon fontos, amiről tudnotok kell.
Azért írom ezt a levelet.
Miután átnéztétek a széf tartalmát, és
megtaláltátok a nekem címzett, 1965-ös
postabélyegzőjű nagy, barna boritékat,
biztosan megtaláljátok ezt a levelet is.
Ha lehet, kérlek, üljetek le az öreg kony-
haasztalhoz, ott olvassátok el. Hamaro-
san megértitek, miért kérem.
Nehéz megírnom ezt a saját gyerme-
keimnek, de nincs más választásom. Van
valami, ami túl erős, túl szép ahhoz,
hogy meghaljon velem. És, ha tudni
akarjátok, ki volt az anyátok, a jó olda-
lát és a rosszakat egyaránt ismerni akar-
játok, meg kell hallgatnotok, amit el
akarok mondani. Legyetek erősek!
Mint már rájöttetek, Robert Kincaid-
nek hívták. A második keresztneve L-lel
kezdődött, de soha nem tudtam, ez mit
jelent. Fényképész volt, és 1965-ben járt
erre, a fedett hidakat fényképezte.
Emlékeztek, milyen izgatott volt az
egész város, amikor a képek megjelentek
a National Geographicban? Talán az is
eszetekbe jut, hogy attól fogva járattam
a lapot. Most már tudjátok, miért érde-
kelt hirtelen. Mellesleg vele voltam (én
vittem az egyik hátizsákot, amiben a ka-
merákat tartotta), amikor a Cédrus-híd
képe készült.
Értsétek meg, szerettem apátokat a
magam módján. Akkor is tudtam, tudom
most is. Jó volt hozzám, és tőle kaptalak
kettőtöket, akikért rajongok. Ezt ne fe-
ledjétek el!
De Robert Kincaid egészen más volt,
soha, egész életemben nem hallottam
vagy olvastam hozzá hasonlóról. Lehe-
tetlen elérnem, hogy teljesen megértsé-
tek őt. Először is, ti nem én vagytok. Má-
sodszor, nektek is ott kellett volna lenne-
tek vele, látni, hogyan mozog, hallgatni,
amint arról beszél, hogy az evolúció
zsákutcájában van. A naplók és lapkivá-
gatok talán segítenek, de ez sem lesz
elég. A maga módján nem erről a földről
való volt. Ennél világosabban nem tu-
dom megfogalmazni. Mindig is valami
párducszerű lényként gondoltam rá, aki
egy üstökösön lovagol. Így mozgott,
ilyen volt a teste. Valahogy egyesült ben-
ne a roppant feszültség a melegség-
gel és jósággal, s ezt körüllengte valami
halványan tragikus. Idejétmúltnak érezte
magát a számítógépek, robotok, általá-
ban a szervezett élet világában. Az utol-
só cowboyok egyikének látta magát, és
azt mondta, kiment a divatból.
Akkor láttam először, amikor megállt
nálunk, és megkérdezte, merre van a
Roseman-híd. Ti hárman éppen az illi-
noisi Állami Vásáron voltatok. Higgyé-
tek el, egyáltalán nem kerestem kalan-
dot. Mi sem állt távolabb tőlem. De alig
vetettem rá egy pillantást, már tudtam,
hogy kívánom, még ha nem is annyira,
mint amennyire végül kívántam.
És kérlek, ne gondoljatok rá úgy, mint
valami Casanovára, aki járta az orszá-
got, és elcsábította a parasztlányokat.
Egyáltalán nem ilyen volt. Ellenkezőleg,
kicsit szégyenlős, és nekem legalább
annyi szerepem volt a történtekben, mint
neki. Sőt, több. A karkötője melletti cé-
dulát én tűztem a Roseman-hídra, hogy
megtalálja a megismerkedésünk utáni
reggelen. A nálam készített képeken kívül
éveken át ez volt az egyetlen kézzelfog-
ható bizonyítéka arról, hogy létezem,
hogy nem csak álam volt az egész.
Tudom, hogy a gyerekek hajlamosak
a szüleiket meglehetősen aszexuálisnak
képzelni, de remélem, nem fog nagyon
megdöbbenteni titeket, amit írok, és még
inkább, nem őriztek miatta rossz emléket
rólam.
Órákat töltöttünk együtt Robert és én
öreg konyhánkban. Beszélgettünk, gyer-
tyafénynél táncoltunk. És igen, szeret-
keztünk is, ott, és a hálószobában, és a
legelő füvén, nagyjából mindenütt, ami
csak eszetekbe jut. Hihetetlen, erőteles,
mindent felülmúló szeretkezés volt, s na-
pokig szinte abba sem hagytuk. Ahány-
szor csak rá gondolok, mindig ez a szó
jut eszembe: erőteljes. Mert ilyenné vált,
mire megismerkedtünk.
Olyan volt, mint egy nyílvessző. Egy-
szerűen tehetetlen voltam, amikor szeret-
keztünk. Nem gyenge, egyáltalán nem
így éreztem. Csak valahogy magával ra-
gadott tiszta érzelmi és fizikai ereje.
Egyszer, amikor ezt suttogtam a fülébe,
így válaszolt. "Én vagyok az országút és
a vándora, és mindaz a vitorla, amely
valaha is tengerre szállt."
Később megnéztem az értelmező szó-
tárt. A szóról először mindenkinek utas
jut az eszébe. De vannak más jelentései
is, és Robert nyilván tudatában volt,
amikor használta. Egyikük a messziről
jövő, idegen. Egy másik, távoli földeket
bejáró. És valóban az volt, idegen,
messzi földről jövő, a szó átvitt értelmé-
ben is. Vándormadár, de ragadozó.
Értsétek meg, gyerekek, azt próbálom
kifejezni valahogy, amit nem lehet sza-
vakba önteni. Csak remélni tudom, hogy
egy nap mindketten átélitek, amit én, ám
kezdem azt hinni, nem valószínű. Bár a
mai, felvilágosult időkben nem ildomos
ilyesmit mondani, nem hiszem, hogy egy
nő rendelkezhet azzal a különös erővel,
ami Robert Kincaidben megvolt. Vagyis,
Michael, neked semmi esélyed, hogy
ilyet taláj. Ami téged illet, Carolyn, saj-
nos az a rossz hírem van, hogy csak egy
ilyen volt. Nincs több.
Ha nem lettetek volna ti és apátok,
azonnal elmentem volna vele, bárhová.
Kért, könyörgött, hogy menjek. De ma-
radtam, és ő túl érzékeny, túl figyelmes
volt ahhoz, hogy ezután beavatkozzon az
életünkbe.
Milyen különös! Ha nincs Robert
Kincaid, nem biztos, hogy ennyi éven
keresztül itt maradok a farmon. Négy
nap alatt egy élettel ajándékozott meg,
egy egész világegyetemmel, és különálló
részeim egészek lettek. Soha, egyetlen
pillanatra sem felejtettem el. Még ami-
kor tudatosan nem is gondoltam rá, va-
lahol mindig éreztem, mindig ott volt
velem.
De ez soha semmivel nem csökkentet-
te azt, amit kettőtök iránt és apátokkal
szemben éreztem. Ha akár egy pillanat-
ra is csak magamra gondolok, nem va-
gyok biztos benne, hogy helyesen döntöt-
tem. De ha számításba veszem a csalá-
dot is, meglehetősen biztos vagyok a dol-
gomban.
Bár, hogy őszinte legyek, el kell mon-
danom, hogy Robert rögtön elejétől fog-
va jobban értette nálam, mit jelentünk
mi ketten, együtt. Én csak lassan, idővel
kezdtem felfogni. Ha igazán értettem
volna már akkor, amikor a szemembe
nézve kérte, hogy tartsak vele, valószínű-
leg megtettem volna.
Robert úgy vélte, a világ túlságosan
racionális lett, nem hisz annyira a va-
rázslatban, mint kellene. Gyakran eltű-
nődöm azon, nem voltam-e én is túlságo-
san racionális.
Biztos vagyok benne, érthetetlennek
találtátok kérésemet, hogy hamvaimat
szórjátok szét a Roseman-hídnál, ta-
lán egy zavaros, öreg agy működésének
tudtátok be. Miután elolvastátok a seatt-
le-i ügyvéd 1982-es levelét és a napló-
mat, megértitek, mi vezetett erre. A csa-
ládomnak szenteltem az életemet. Ami
megmaradt belőlem, az Robert Kin-
caidé.
Azt hiszem, Richard sejtette, hogy van
bennem valami, amit elzárok előle, és
néha eltűnődöm nem találta-e meg a
barna borítékot, amíg odahaza tartottam
a szekrényemben. Nem sokkal a halála
előtt, amikor az ágya szélén ültem a Des
Moines-i kórházban, egyszer csak így
szólt: "Tudom, neked is voltak álmaid,
Francesca. Sajnálom, hogy nem tudtam
megvalósítani őket." Ez volt együtt töl-
tött éveink legmeghatóbb pillanata.
Nem akarom, hogy bűntudatot vagy
sajnálatot érezzetek mindezek miatt.
Nem ezzel a szándékkal írom le. Csak
azt akarom, hogy tudjátok, mennyire
szerettem Robert Kincaidet. Ezzel az ér-
zéssel éltem annyi éven keresztül, akár-
csak ő.
Bár soha többé nem beszéltünk egy-
mással, ugyanolyan közel maradtunk
egymáshoz. Nem találom a szavakat,
amelyekkel kellőképpen kifejezhetném.
Talán az a legjobb, ahogyan ő fogalmaz-
ta. Megszűntünk önálló lények lenni, s
mi ketten egy harmadik személy va-
gyunk. Egyikünk sem létezhet ettől a sze-
mélytől függetlenül.
Carolyn, emlékszel, egyszer szörnyen
összevesztünk amiatt a rózsaszín ruha
miatt, amit a szekrényemben láttál. Föl
akartad venni. Azt mondtad, soha nem
láttad rajtam, miért ne alakíthatnánk át,
hogy jó legyen neked. Ez az a ruha, amit
akkor viseltem, amikor először töltöttem
együtt az éjszakát Roberttel, először sze-
etkeztünk. Soha, egész életemben nem
néztem ki olyan jól, mint azon az éjsza-
kán. Az a ruha bolond kis emlék volt ar-
ról az időről. Ezért nem vettem el többé,
és ezért nem engedtem meg, hogy te
hordd.
Miután Robert elutazott, 1965-ben,
rájöttem milyen keveset tudok róla, úgy
értem, a családi hátteréről. Bár, azt hi-
szem, minden mást - mindent, ami iga-
zán számít - megtudtam ez alatt a né-
hány nap alatt. Egyetlen gyerek, szülei
mindketten meghaltak, és egy ohiói kis-
városban született.
Még azt sem tudom, járt-e főiskolára,
vagy akár érettségizett-e, de valami ra-
gyogó intelligencia működött benne a
maga nyers, primitív, szinte misztikus
módján. Ja, igen, haditudósító volt a
tengerészgyalogosoknál a csendes-óceá-
ni hadszíntéren a második világháború
alatt.
Megnősült, és elvált, jóval azelőtt,
hogy megismerkedtünk volna. Gyerekük
nem született. A félesége valami zenész
volt, azt hiszem, countryénekes, és a há-
zasság nem viselte el Robert hosszú tá-
volléteit. Magát hibáztatta miatta.
Ezt leszámítva Robertnek, legjobb
tudomásom szerint, nem volt család-
ja. Kérlek benneteket, fogadjátok be a
miénkbe, bármilyen nehéznek tűnik is ez
számotokra eleinte. Nekem legalább volt
családom, voltak mások az életemben.
Robert egyedül élt. Mindig is tudtam,
hogy ez nem tisztességes így.
Richard emléke miatt, meg az embe-
rek nyelvére való tekintettel, jobb szeret-
ném, legalábbis azt hiszem, ha mindez
családon belül maradna, de rátok bízom
a döntést.
Bárhogy is legyen, nem szégyellem,
ami Robert Kincaid és közöttem történt.
Éppen ellenkezőleg. Tiszta szívemből
szerettem annyi éven át, bár bizonyos
okok miatt mindössze egyszer próbáltam
megkeresni. Ez apátok halála után
történt. Nem sikerült megtalálnom, és
mert féltem, hogy valami történt vele,
nem is kerestem többé. Nem voltam ké-
pes szembenézni a valósággal. Gondol-
hatjátok, mit éreztem, amikor 1982-ben
megérkezett a csomag az ügyvéd leve-
lével.
Mint mondtam, remélem megértitek,
és nem gondoltok rosszat rólam. Ha sze-
rettek, azt is szeretnetek kell, amit tet-
tem.
Robert Kincaid megtanított rá, milyen
nőnek lenni. Kevés asszonynak, talán
egynek sem adatott meg ez az élmény.
Derék, melegszívű ember volt, és megér-
demli tiszteleteteket, talán a szeretete-
teket is. Remélem, mindkettőt megkapja
tőletek. A maga módján, rajtam keresz-
tül, jó volt hozzátok.
1987. január 7.
Minden jót, gyermekeim!
Anya.
Csönd telepedett az öreg konyhára. Michael nagyot sóhajtott, és kinézett
az ablakon. Carolyn pillantása végigfutott a mosogatón, a padlón, az
asztalon, az egész konyhán.
Szinte suttogva szólalt meg:
- Ó, Michael, Michael! Képzeld el őket, amint annyi éven keresztül
reménytelenül vágyódnak egymás után. Anya lemondott róla miattunk és apa
miatt. Robert Kincaid pedig tisztelte az érzéseit, és nem mutatkozott. Nehéz
elviselnem a gondolatot, Michael. Olyan felszínesen vesszük házasságainkat,
pedig részben mi tehetünk arról, hogy ez a hihetetlen szerelem így ért
véget. Négy napot töltöttek együtt, mindössze ennyi jutott nekik. Egy egész
életből. Az a négy nap, amit mi azon a nevetséges vásáron töltöttünk
Illinois-ban. Nézd meg ezt a képet anyáról! Soha nem láttam ilyennek. Olyan
gyönyörű! És nem csak a beállítás miatt. Az a férfi tette ezt vele. Nézd,
milyen vad és szabad! A haja lebeg a szélben, arca élettel teli. Csodálatos!
- Úristen! - motyogta Michael. Mást nem tudott kinyögni. A konyharuhával
megtörölte a homlokát, amikor Carolyn nem nézett oda, gyorsan a szemét is.
- Kincaid nyilván egyszer sem próbálta megkeresni az évek során -
folytatta Carolyn. - Egyedül halhatott meg, ezért küldték anyának a
fényképezőgépeket. Emlékszem, amikor anyával veszekedtem rózsaszín ruha
miatt. Napokig tartott. Hisztiztem, tudni akartam miért nem hordhatom. Aztán
nem akartam szóba állni vele. Ô pedig csak annyit monott: "Ezt az egyet nem,
Carolyn."
Michaelnek pedig eszébe jutott a régi asztal, amely mellett most is
ültek. Hát ezért kérte Francesca, hogy hozzák vissza a konyhába, apjuk
halála után.
Carolyn kinyitotta a tömött kis borítékot.
- Itt a karperece és az ezüstlánc a medalionnal. És itt a cédula, amiről
anya a levelében írt, amelyet ő tett a Roseman-hídra. Ezért látszik egy kis
papírdarab azon a képen, amelyet a hídról küldött.
- Mit tegyünk, Michael? Gondolkodj egy kicsit! Én rögtön jövök.
Felszaladt a lépcsőn, és néhány perc múlva a gondosan nejlonzsákba
csomagolt, rózsaszín ruhával tért vissza. Kivette, és Michael felé mutatta.
- Képzeld el anyát, amint ebben a ruhában táncol vele a konyhában.
Gondold el mindazt az időt, amit itt töltöttünk! Milyen képeket láthatott
magában, főzés közben, vagy mialatt velünk ült itt, a mi gondjainkról
beszélt velünk, arról, hová menjünk egyetemre, s milyen nehéz egy jó
házasság. Úristen, milyen ártatlanok és éretlenek voltunk hozzá képest!
Michael bólintott. A mosogató fölötti szekrény felé fordult.
- Mit gondolsz, anya tartott valami italt a háznál? A jó ég a
megmondhatója, elkelne egy pohárral. És, hogy válaszoljak a kérdésedre,
sejtelmem sincs, mit tegyünk.
Benézett a szekrénybe, és talált egy csaknem üres brandysüveget.
- Van még benne két pohárral, Carolyn. Iszol egyet?
- Igen.
Mindössze két brandyspohár volt a szekrényben. Michael levette őket, és a
sárga dekoritasztalra tette. Kitöltötte Francesca maradék brandyjét. Carolyn
közben csöndesen olvasni kezdte a naplók első kötetét.
- Robert Kincaid 1965. augusztus tizenhatodikán, hétfői napon jelent meg
az életemben. A Roseman-hidat kereste. Késő délután volt, tikkasztó meleg.
Robert egy kisteherautón jött, amit Harrynek nevezett...