Robert James Waller: Madison megye hídjai
A vándoroknak
A kezdet
Vannak történetek, amelyek, mint a countrydalok, mezők füvéből,
országutak ezreinek porából születnek. Ez a történet is ilyen.
Ezerkilencszáznyolcvankilenc őszének egy késő délutánján, íróasztalomnál
ülve nézem a villogó kurzort a számítógép képernyőjén, amikor megszólal a
telefon.
Bizonyos Michael Johnson az, valamikor iowai volt, most Floridában él.
Egy iowai barátja megküldte neki valamelyik könyvemet, Michael Johnson
elolvasta, majd elolvasta nővére, Carolyn ís, és úgy vélik, van egy
történetük számomra. Johnson köntörfalaz, semmit nem hajlandó elárulni
belőle, viszont ő és Carolyn hajlandók Iowába utazni, hogy elmeséljék.
Bármennyire nem bízom az effajta ajánlatokban, a tény, hogy vállalják
érte a fáradságot, kíváncsivá tesz. Így beleegyezem, hogy a következő héten
Des Moines-ban találkozunk. A repülőtér melletti Holiday Innben
bemutatkozunk, ülünk egymással szemben, miközben odakint leszáll az este,
finom pelyhekben hull a hó, és lassan már nem is olyan feszélyezettek.
Kicsikarnak egy ígéretet, amennyiben úgy döntök, nem írom meg a
történetet, vállalom, hogy soha nem hozom nyilvánosságra, ami 1965-ben az
iowabéli Madison megyében megesett, sem az ezt követő huszonnégy évben
történteket. Ésszerű kérés. Elvégre az ő történetük, nem az enyém.
Aztán meghallgatom őket. Keményen figyelek, kemény kérdéseket teszek fel.
Ôk pedig csak mondják, ömlik belőlük a szó. Carolyn időnként nyíltan sír,
Michael igyekszik visszatartani könnyeit. Iratokat mutatnak,
újságkivágatokat és anyjuk, Francesca naplóját.
Megérkezik a szobapincér. Jöhet az extra kávé. Miközben a testvérek
mesélnek, látni kezdem a képeket. Először mindig a képek jönnek, csak utánuk
a szavak. Aztán már hallom a szavakat is, kezdem leírva látni őket.
Valamikor, nem sokkal éjfél után, vállalom, hogy megírom a történetet.
Legalábbis megkísérlem.
Nehezen döntöttek úgy, hogy nyilvánosság elé tárják a történteket. Kényes
a dolog, hiszen az anyjukról van szó és áttételesen az apjukról is.
Mindketten tudatában voltak, milyen ízetlen pletykáknak adhatnak tápot, ha
előállnak a történettel, és milyen rossz fényt vethetnek vele Richard és
Francesca Johnson emlékére.
Ám mindketten úgy érezték, hogy egy olyan széthulló világban, ahol lassan
ismeretlen fogalommá válik bármiféle személyes elkötelezettség, ahol a
szerelmet érdek vagy kényelem diktálja, érdemes vállalni a kockázatot, hogy
közzétegyék ezt a figyelemre méltó mesét. Akkor is úgy véltem, és most még
inkább hiszem, hogy helyesen döntöttek.
A kutatómunka és az írás során három további alkalommal kértem, hogy
találkozhassam velük. Michael és Carolyn minden alkalommal zokszó nélkül
eljöttek Iowába. Ilyen eltökélten akarták, hogy történetüket hűen adjam
vissza. Volt, hogy csak egyszerűen beszélgettünk, máskor lassan
végighajtottunk Madison megye útjain, s közben mutogatták a történetben
jelentős szerepet játszó helyeket.
Történetem elmondásában, a Michaeltől és Carolyntól kapott segítségen
kívül, nagyban támaszkodtam Francesca Johnson naplójának információira, s az
Egyesült Államok északkeleti részén, különösen a Washington állambeli
Seattle-ben, és Bellinghamben végzett kutatásaimra. Diszkréten kutattam az
Iowa állambeli Madison megyében is, és sok mindent elárult Robert Kincaid
fotóalbuma. Segítségemre voltak lapszerkesztők, fotófelszereléseket és
filmeket gyártó cégek és a hosszú beszélgetések, amelyeket az ohiói
Barnesville idősek otthonában folytattam néhány csodálatos öreggel, akik
ismerték Kincaidet ifjúkorában.
De minden erőfeszítésem ellenére maradtak homályos foltok. Ezekben az
esetekben a fantáziámra támaszkodtam, de csak akkor, amikor erre kellő
alapot éreztem. Kutatásaim során egyre közelebb kerültem Francesca
Johnsonhoz és Robert Kincaidhez, és erre alapozom meggyőződésemet, hogy elég
közel járok ahhoz, ami pontosan történhetett.
Az egyik legnagyobb ilyen folt annak az utazásnak néhány részlete,
amelyet Kincaid az Egyesült Államok északi részében tett. A később megjelent
fényképek alapján biztosak lehetünk abban, hogy bejárta ezt az utat.
Francesca Johnson is említi röviden naplójában, Kincaid kézírásos jegyzetei
pedig megmaradtak egy újság szerkesztőjénél. E források alapján, azt hiszem,
sikerrel követtem végig 1965 augusztusában megtett útját Bellinghamből
Madison megyébe. Utam végén, célomhoz közeledve, kezdtem úgy érezni, sok
szempontból magam is Robert Kincaiddé váltam.
Mégis, az írás és a kutatás során a legnagyobb kihívást az jelentette,
hogy megpróbáljam megragadni Kincaid személyiségét. Alakja nehezen
megragadható. Időnként teljesen átlagosnak tűnik, máskor légies, sőt, talán
kísértetiesnek mondhatnánk. Ô maga afféle különös, kihalófélben lévő hímnemű
lényként látta magát az egyre inkább a szervezés rabjává váló világban.
Egyszer az idő "könyörtelen jajgatásáról" beszélt, és Francesca Johnson úgy
jellemezte, mint aki "különös, kísértetjárta helyeken él, messze tőlünk
Darwin logikájának ágán".
Két izgalmas kérdés még mindig megválaszolatlan. Először is, nem sikerült
kiderítenünk, mi történt Kincaid fényképeivel. Tekintve munkája természetét,
többezernyi, tán százezernyi fotót kellett készítenie. Ezek pedig soha nem
kerültek elő. A legvalószínűbb, és ez összhangban van azzal, amilyennek
látta magát és a világban elfoglalt helyét, hogy halála előtt
megsemmisítette őket.
A második kérdés életének 1975-től 1982-ig tartó szakaszára vonatkozik.
Igen keveset sikerült megtudnunk róla. Tudjuk, hogy néhány éven keresztül
Seattle-ben élt szerény körülmények között, mint portréfényképész, s közben
tovább fényképezte a Puget-szoros vidékét. De ezenkívül semmit. Egy érdekes
apróság. Az összes, a Társadalombiztosítási Igazgatóságtól és a
Nyugdíjintézettől neki küldött levél a "Vissza a feladónak" felirattal lett
visszapostázva.
Az írás az ő kézírása.
E könyv megírása és a folytatott kutatások megváltoztatták a világról
alkotott képemet, átalakították gondolkodásmódomat, és legfőképp, jóval
kevésbé cinikusan szemlélem az emberi kapcsolatokat. Amint kutatásaim során
egyre jobban megismertem Francesca Johnsont és Robert Kincaidet, rájöttem,
hogy az ilyen kapcsolatok határai sokkal tágabbak, mint korábban gondoltam.
Talán önök is ugyanígy éreznek majd, ha elolvasták ezt a történetet.
Nem lesz könnyű. Egyre érzéketlenebb világunkban mindannyian
megkérgesedett érzékenységünk teknőspáncéljába zárva létezünk. Magam sem
vagyok biztos benne, hol végződik az igazi szenvedély, és hol kezdődik a
szenvelgés. Mivel azonban hajlamosak vagyunk kicsúfolni az előbbinek még a
lehetőségét is, s őszinte, mély érzelmeket szenvelgésként megbélyegezni, nem
könnyű eljutnunk a gyengédség ama birodalmába, amelyben megérthetjük
Francesca Johnson és Robert Kincaid történetét. Magamban is le kellett
győznöm ezt a hajlamot, mielőtt írni kezdtem volna.
Ha azonban, Coleridge-et idézve, hajlandók felfüggeszteni
hitetlenkedésüket, bízom benne, ugyanolyan élmény vár önökre is, mint
amelyet én tapasztaltam. S talán, akárcsak Francesca Johnson, szívük
közömbös térségeiben tágas helyre lelnek, ahol szabadon újra táncra
perdülhet a lélek.
1991 nyarán