Robert James Waller: Madison megye hídjai

      Régi esték, távoli zeneszó

      És most mi lesz? - tűnődött Francesca. Végeztek a vacsorával, csak úgy ültek a konyhaasztal mellett.
      A férfi megoldotta a dolgot.
      - Nincs kedve sétálni egyet a réten? Egy kicsit lehűlt a levegő.
      Francesca igent mondott, Kincaid pedig hátizsákjába nyúlt, kivett egy fényképezőgépet, és a vállára vetette a szíjat. Kitárta a hátsó ajtót Francesca előtt, követte az asszonyt, aztán halkan becsukta az ajtót. Végigmentek a repedezett gyalogjárón, keresztül a kavicsos tanyaudvaron, a gépállás mögötti fűbe.



      Meleg zsírszag áradt a pajtából.

      Amikor a kerítéshez értek, az asszony egyik kezével lehajtotta a drótkerítést, és átlépte. A szandál vékony csíkjai közt érezte a harmat hűvösét. A férfi követte, csizmás lábait könnyedén lendítette át a drót fölött.

      - Hogy hívják ezt? Rét vagy legelő? - kérdezte.

      - Azt hiszem, inkább legelő. A marha röviden tartja a füvet. Érdemes megnéznie, amikor elvonulnak.

      Csaknem telihold jelent meg az égen, melyet kékesre festett a lebukóban levő nap. Alattuk az úton kocsi robogott el ordító kipufogóval. A Clark fiú. Hátvéd a winterseti csapatban. Judy Leverensonnal járt.

      Milyen rég sétált utoljára így! Mindig ötkor vacsoráztak, utána jöttek a hírek a tévében, aztán az esti műsorok. Richard ezt nézte, és a gyerekek is, amikor végeztek a házi feladataikkal. Francesca általában a konyhában olvasott. A winterseti könyvtárból vett ki regényeket, történelmi könyveket, verseket, és tagja volt egy könyvklubnak is. Jó időben kiült a verandára. A televízió untatta.

      Amikor pedig Richard kiszólt, hogy "Frannie, ezt meg kell nézned", bement, és leült mellé egy ideig. Elvisnél mindig hívta a férje. Akárcsak amikor a Beatles először tűnt fel a képernyőn az Ed Sullivan Show-ban. Richard meglátta a hajukat, és hitetlenkedve, rosszallóan csóválta a fejét. Egy ideig vörös csíkok hasítottak keresztül az égbolton.

      - Ezt hívom "varázsfénynek" - mutatta Robert Kincaid. - A legtöbben túl korán teszik el fényképezőgépüket. Naplemente után gyakran jön egy időszak, amikor a nap már a láthatár alatt van, de alulról még megvilágítja az eget. Néhány perc az egész, de gyönyörűek a fények és színek.

      Francesca hallgatott. A férfin tűnődött, akinek fontosnak tűnik a különbség rét és legelő között, akit izgatnak az égbolt színei, aki néha verseket ír, esetleg regényt. Aki gitározik, aki képekből él, és szerszámait hátizsákokban hurcolja. Aki olyan, mint a szél. Úgy is mozog. Talán tényleg a szél hozta.

      A férfi pedig felnézett az égre. Kezét zsebébe dugta, a fényképezőgép a bal csípőjét verdeste.

      - "A hold ezüstalmái, a nap aranyalmái." - Közepes baritonjával úgy mondta, mint egy hivatásos színész.

      Az asszony végigmérte.

      - W. B. Yeats. A vándorló AEngus dala.

      - Pontosan. Yeats remek. Realizmus, gazdaságosság, érzékiség, szépség, varázslat. Ez kell a bennem levő ír vérnek.

      Mindent elmondott, méghozzá öt szóval. Francesca hosszan magyarázta Yeatst a winterseti diákoknak, de a többségüknek hiába. Részben azért választotta Yeatst, amit Kincaid az előbb mondott, úgy vélte, hogy ezek a tulajdonságok vonzani fogják a tinédzsereket, akiknek mirigyei úgy dübörögnek, mint a középiskolai rezesbanda a futballmeccs szünetében. De már annyi elfogultság élt bennük a költészettel szemben, annyira beléjük ivódott, hogy a bizonytalan férfiasság termékének tekintsék, hogy azon Yeats sem tudott áttörni.

      Eszébe jutott, amint Matthew Clark úgy csinált, mintha tenyerét női keblekre borítaná, miközben padszomszédja ezt olvasta: "a nap aranyalmái". A fiúk vihogtak, a lányok a hátsó padsorban elpirultak.

      Egész életükben ezzel a hozzáállással fognak élni. Ez bátortalanította el Francescát, ezért érezte magát egyedül, s mintha megalkudott volna, bármilyen barátságos volt is a közösség.

      A költőket nem látták szívesen errefelé. A Madison megyeiek, talán, hogy ellensúlyozzák kulturális alsóbbrendűségüket, amelyet maguknak köszönhettek, szívesen mondogatták, hogy "Itt föl lehet egy gyereket nevelni". Francesca pedig legszívesebben mindig visszakérdezett volna: "És egy felnőttet?"

      Minden tudatos terv nélkül, lassan sétáltak a legelőn néhány száz métert, hurkot írtak le, aztán visszafelé tartottak a ház felé. Sötétség vette körül őket, mire a kerítéshez értek. Most a férfi nyomta le Francescának is a drótot.

      Az asszonynak pedig eszébe jutott a brandy.

      - Van egy kis brandym. Vagy jobb szeretne kávét?

      - Nem lehetne mindkettőt? - hallatszott a férfi hangja a sötétben.

      Francesca tudta, mosolyog.

      Akkor felelt, amikor beléptek az udvar lámpájának fénykörébe.

      - Dehogynem. - És volt valami a hangjában, ami aggasztotta. A nápolyi kávéházak könnyű nevetésének hangja.

      Nehéz volt két olyan csészét találni, amely nem csorba. Igaz, biztos volt abban, hogy a csorba csésze hozzátartozik a férfi életéhez, de Francesca ez alkalommal tökéleteset akart. A lefelé fordított brandyspoharak hátul voltak a konyhaszekrényben. Soha nem használta őket, akárcsak a brandyt. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje őket, érezte, nedves a szandálja, s azt is, mint feszül farmerja a fenekére.

      A férfi ugyanabban a székben ült, mint korábban, onnan figyelte. Az ősi utak. Ismét azok jönnek elő. Vajon milyen érzés volna megérinteni az asszony haját, hogyan illene hátának íve tenyere alá, milyen érzés lenne alatta ez az asszony?

      Az ősi utak, s küzdenek minden ellen, amit tanult, küzdenek az évszázadok kultúrája által beléjük vert illem, a civilizált ember kemény szabályai ellen. Próbált valami másra gondolni. Fényképezésre, az útra, fedett hidakra. Bármire, csak arra nem, hogy néz most ki Francesca Johnson.

      De hiába, újra csak az járt az eszében, milyen lehet az asszony bőrének érintése, hasát az övének szorítani. Az örök kérdések, mindig ugyanazok. Az átkozott ősi utak mindig a felszínre hatolnak. Harcolt ellenük, elfojtotta őket. Rágyújtott egy Camelre, mélyen beszívta a füstöt.

      Francesca magán érezte a férfi tekintetét, bár az lopva figyelte, nem volt durva, erőszakos a pillantása. Tudta, hogy a férfi tisztában van vele: még soha nem öntöttek brandyt ezekbe a poharakba. És azt is, hogy Kincaid az írek tragédiaérzékével felfog valamit az ilyen ürességből. Nem sajnálatot érez. Az nem volna jellemző rá. Talán szomorúságot. Szinte hallotta, mint formálódnak a férfi agyában a szavak:
Az üveg bontatlan,
és az asszony
üres poharaként nyúl
Valahol északon
Iowában a Middle River mentén
S én néztem,
szememmel mely látott
indián Amazont, látta
a Selyem utat,
hol magasra szállt mögöttem
a karaván homokja
fel az üres, tágas
ázsiai égboltra.
      Francesca lekaparta a brandysüveg tetejéről az iowai címkét. A körmére nézett. Bárcsak hosszabb és ápoltabb volna! De a vidéki élet nem engedett hosszabb körmöket. Mostanáig nem számított.

      Brandy, két pohár az asztalon. Míg az asszony kávét készített, Kincaid kinyitotta az üveget, és pont megfelelő mennyiséget öntött mindkét pohárba. Robert Kincaidnek nem ez az első vacsora utáni brandyje.

      Vajon hány konyhában, hány jó étteremben és hány hangulatvilágításos nappaliban szerzett gyakorlatot? Hány hosszú köröm mutatott felé brandyspoharak szára mellől, hány kerek-kék, barna-metszett szempár nézett rá idegen estéken, miközben a part mellett vitorlások horgonyoztak és a hullámok halkan locsogtak az ősi kikötők partjainak ütődve?

      A konyhalámpa fénye túl erős volt a kávéhoz és a brandyhez. Francesca Johnson, Richard Johnson felesége annyiban hagyta volna. Francesca Johnson, az az asszony, aki vacsora után a fűben sétált és felelevenítette lánykori álmait, lekapcsolta. Gyertya lenne az igazi, de talán túl sok a jóból. A férfi még félreértené.

      Felkapcsolta a kislámpát a mosogató fölött, és fölfelé irányította a fényt. Nem volt tökéletes, de jobb.

      A férfi pedig vállmagasságig emelte poharát, és felé nyújtotta.

      - Ôsi estékre és távoli zeneszóra!

      Valami okból az asszony lélegzete elállt ezekre a szavakra. De azért poharát a férfiéhoz érintette, s bár ő is mondani akarta; ősi estékre és távoli zeneszóra, mindössze enyhén elmosolyodott.

      Mindketten cigarettáztak. Hallgattak, itták a brandyt, itták a kávét. A mezőn kinn egy fácán szólt. Jack, a collie kétszer ugatott az udvarban. Szúnyogok próbálkoztak az asztal melletti ablak szúnyoghálójával, és egy magányos moly tudattalan, de biztos ösztönnel tartott a mosogatólámpa bűvköre felé.

      Még mindig meleg volt. Semmi szellő, csak a párás meleg. Robert Kincaid enyhén izzadt, ingén a két felső gombot kinyitotta. Nem nézett rá, de az asszony érezte, hogy a szeme sarkából őt figyeli, még akkor is, amikor úgy tűnik, az ablakon mereng kifelé. Úgy fordult, hogy nyitott ingén keresztül az asszony látta mellkasát, és a bőrén csillogó kis izzadságcseppeket.

      Jó érzések töltötték el. Régi érzések, a költészet és a zene érzése. Mégis, eljött az idő, hogy a férfi távozzék. A hűtőgép fölötti órán nyolc perc múlva tíz. A rádióban Faron Young. Néhány éves dal: "A Szent Cecilia- szentély". Római mártír a harmadik századból. Francesca emlékezett rá. Ô a zene és a vakok védőszentje.

      A férfi pohara üres volt. Kincaid visszafordult az ablak felől, Francesca pedig nyakánál fogva felkapta az üveget, és az üres poharak felé emelte. A férfi a fejét rázta.

      - A Roseman-hid hajnalban. Jobb, ha megyek. Francesca megkönnyebbült, de csalódás öntötte el. Teljesen kifordult önmagából. Igen, kérem, menjen! Igyon még egy kis brandyt! Maradjon! Menjen! Faron Young mit sem törődött az érzéseivel. Sem a moly a mosogató fölött. Abban nem lehetett biztos, Robert Kincaid mire gondol.

      A férfi felállt, egyik hátizsákját a vállára vetette, másikat hűtőtáskájára tette. Francesca megkerülte az asztalt. A férfi felé nyújtotta kezét, és ő megfogta.

      - Köszönöm az estét, a vacsorát, a sétát. Nagyon jólesett. Maga remek ember, Francesca. Ne dugja el a brandyt, talán elfogy előbb-utóbb.

      Szóval jól gondolta, a férfi mindvégig tudta. De nem sértődött meg. A féri romantikáról beszélt és a lehető legjobban értette. Ki lehetett érezni abból, ahogyan mondta, a szavai lágyságából. Francesca csak azt nem tudta, hogy Kincaid legszívesebben üvöltött volna, hogy szavai a falakba ivódjanak: "Az ég szerelmére, Richard Johnson, valóban akkora bolond vagy, mint gondolom?"

      Francesca kikísérte, és mellette állt, amíg bepakolt a teherautóba. Előbukkant a kutya, a kocsit szaglászta.

      - Jack, ide gyere - szólt rá, és a kutya lihegve leült mellette.

      - Viszontlátásra! Vigyázzon magára! - A férfi egy pillanatra megállt a kocsiajtóban, a szemébe nézett. Aztán egyetlen mozdulattal a kormány mőgött termett, és becsapta az ajtót maga mögött. Beindította az öreg motort, s az dohogva engedelmeskedett. Kincaid kihajolt az ablakon. - Azt hiszem, be kéne állíttatnom - vigyorgott.

      Kétszer is kuplungolt, sebességbe tette a kocsit, és átgurult az udvar fénykörén. Mielőtt elérte volna a bekötőút sötétjét, bal keze kinyúlt az ablakon, integetett. Francesca visszaintegetett, bár tudta, hogy a férfi nem láthatja.

      A teherautó végiggördült a bekötőúton, Francesca pedig odafutott az úthoz, és a sötétben állva nézte a huppanókon emelkedő, süllyedő vörös lámpákat. Robert Kincaid balra fordult az úton Winterset felé.

      Villám cikázott át a nyári égbolton, és Jack a hátsó verandánál bóbiskolt.

      A férfi távoztával Francesca mezítelenül megállt öltözködőtükre előtt. Csípője egy kicsit megkerekedett a szüléstől, mellei még mindig szépek, feszesek. Nem túl nagyok, nem túl kicsik, a hasa enyhén kerek. Lábát nem látta a tükörben, de tudta, hogy még mindig jó. Többször kéne borotválnia, de nemigen látta értelmét. Richard csak ritkán kívánta a szexet, egy-két havonta, akkor is gyorsan túl voltak rajta. Felületes, érdektelen együttlét volt, s a férje nemigen törődött azzal, van-e rajta parfüm, vagy meg van-e borotválva a lába. Milyen könnyen elengedi magát az ember!

      Inkább érezte magát üzlettársnak a férje mellett, mint bármi másnak. Lényének egy része értékelte is ezt. De lakozott benne egy másik én, aki illatos fürdőket akart venni, kölnizni magát... azt akarta, hogy törődjenek vele, elragadják, és ez az énje, ha nem is erőszakosan, de valahol mindig ott kopogtatott agyának ajtaján.

      Ismét felöltözött, leült a konyhaasztalhoz és egy kettétépett, üres papírlapra írt valamit. Jack kikísérte a Ford furgonhoz, s amikor kinyitotta az ajtót, a kutya rögtön beugrott. Az utasoldalra ment, és kidugta fejét az ablakon, miközben Francesca kihátrált a pajtából, aztán az asszonyra nézett, majd ismét ki az ablakon. Francesca pedig végighajtott a bekötőúton, és jobbra fordult.

      A Roseman-híd sötét volt, de Jack előrerohant, míg Francesca elővette a kocsiból a zseblámpát. Az asszony a híd bejáratának bal oldalára tűzte a levelet, aztán hazament.