Robert James Waller: Madison megye hídjai

     Utóirat:

     A tacomai "Éjjeli csavargó"


      Miközben megírtam Robert Kincaid és Francesca Johnson történetét, egyre jobban kezdett érdekelni Kincaid alakja, s az, hogy ilyen keveset tudunk róla és az életéről. Mindössze néhány héttel a nyomdába adás előtt Seattle- be repültem, hátha hozzájutok még valami információhoz.

      Úgy okoskodtam, mivel szerette a zenét és maga is művész volt, talán akad valaki a Puget-szoros zenei és kulturális életében, aki ismerte. A Seattle Times művészeti rovatának vezetője segítőkész volt. Bár ő maga nem ismerte Kincaidet, általa hozzájuthattam az újság 1975 és 1982 közötti számaihoz. Ez volt az az időszak, amely érdekelt.

      Az 1980-as évfolyamban bukkantam rá egy fekete jazz-zenész fényképére. Tenor szaxofonon játszott, és "Éjjeli csavargó" John Cummingsnak hívták. A fényképet Robert Kincaid készítette. A helyi zenészszakszervezettől megkaptam Cummings címét, bár figyelmeztettek, hogy már évek óta nem lép fel. A cím Tacoma ipari negyedének egyik mellékutcájában volt, nem messze onnan, ahol az 5-ös autópálya fut a városba Seattle felől.

      Többször is elmentem hozzá, mire otthon találtam. Eleinte gyanakvó volt, de miután sikerült meggyőznöm, hogy őszinte és jóindulatú érdeklődés vezet, nyílt, szívélyes lett. Az alábbiakban Cummigsszal való interjúm következik. Cummings hetvenéves volt akkor. Egyszerűen bekapcsoltam a magnót, és hagytam, hagy meséljen Robert Kincaidről. A szövegen csak a legszükségesebb változtatásokat végeztem el.


Interjú az "Éjjeli csavargó" Cummingsszal

      Shortynál léptem föl, Seattle-ben, ott éltem akkoriban, és szükségem volt egy jó fekete-fehér képre reklámnak. A basszus szólt, hogy tud egy fickót, aki odakinn lakik valamelyik szigeten, annak jó anyagai vannak. Telefonja nem volt, hát küldtem egy lapot.

      Megkeresett. Fura egy vén fazon volt, farmerban, csizmában, narancsszínű nadrágtartóval. Aztán elővette azokat a viharvert, régi fényképezőgépeket, úgy néztek ki, már elsütni sem lehet őket. "Hüm, hüm" - gondoltam. Ô meg odaállított egy világos színű fal felé a szaximmal, és azt mondta, csak játsszam. Hát játszottam. Vagy három percig a fazon csak állt és bámult rám, le nem vette rólam a szemét. Életemben nem láttam még ilyen hűvös, kék szempárt.

      Aztán egy idő múlva fényképezni kezd. Megkér, hogy játsszam az "Ôszi levelek"-et. Hát játszom. Vagy tíz percig variálom a dallamot, ő meg közben szakadatlan dolgozik az öreg gépekkel, egyik képet készíti a másik után. Aztán azt mondja: "Rendben, megvagyunk. Holnap megkapja őket."

      Másnap el is hozta, és teljesen ledöbbentem. Sok képet csináltak rólam, de messze ezek voltak a legjobbak. Ötven dollárt kért, amit elég olcsónak találtam. Ô pedig megköszönte, aztán kifelé menet megkérdezte, hol játszom. Mondom, Shortynál.

      Néhány nap múlva látom, ott ül a közönségben, egyedül a sarokban, és hallgatja a zenét. Attól fogva eljárt hetente egyszer, keddenként. Mindig sört ivott, de nem sokat.

      Néha odaültem mellé szünetekben, beszélgettünk néhány percet. Csöndes ember volt, nem sokat beszélt, de kellemes társaság. És nagyon udvariasan mindig megkért, nem játszanám-e el az "Ôszi levelek"-et.

      Aztán kezdtük jobban megismerni egymást. Szerettem lejárni a kikötőbe, nézni a hajókat és a vizet, akárcsak ő. Eljutottunk odáig, hogy egész délutánokat üldögéltünk az öbölben és beszélgettünk. Két öregfiú, aki már kezd lefelé haladni, kezdi fölöslegesnek, kicsit idejétmúltnak érezni magát.

      Mindig hozta a kutyáját is. Szép kutya volt. "Országút"-nak hívta.

      Megértette a varázslatot. A jazz-zenészek is megértik a varázslatot. Talán ezért is jöttünk ki egymással. Az ember játszik egy dallamot, amit már ezerszer is eljátszott, és egyszer csak új ötletek sora jön ki a szaxiból, anélkül, hogy az ember tudatosan gondolt volna rájuk. Robert azt mondta, a fényképészet és általában az egész élet ilyen. Aztán hozzátette: "Akárcsak olyan asszonnyal szeretkezni, akit szeretsz."

      Dolgozott valamin, megpróbálta képpé alakítani a zenét.

      Egyszer azt mondta: "John, tudod, van az a dallam, amit mindig játszol a »Rejtélyes Hölgy« negyedik ütemében. Azt hiszem, sikerült lekapnom tegnap reggel. A fény pont megfelelően tükröződött a vízen, és ugyanakkor egy kék gém jelent meg a keresőmben. Egyszerűen láttam azt a dallamot. Hallottam, és közben exponáltam."

      Minden idejét erre a zenéből képet dologra fordította. Olyan volt, mint egy megszállott. Nem is tudom, miből élt.

      Nemigen mesélt az életéről. Tudtam, hogy azelőtt sokat utazott, ezenkívül szinte semmit. Egészen addig, amíg egy nap nem kérdeztem arról a kis ezüst bigyóról, amit láncon hordott a nyakán. Közelről látszott, hogy a Francesca név van belevésve. Szóval egyszer megkérdeztem: "Valami szép emlék?"

      Jó ideig hallgatott, csak nézte hosszan a vizet. Aztán megkérdezte: "Mennyi időd van?" Hát hétfő volt, szabadnap, mondtam neki, amennyit csak akar.

      Beszélni kezdett. Mintha egy csapot nyitottak volna ki. Mesélt egész délután, csaknem egész éjszaka. Úgy éreztem, nagyon régóta feszíthette már a dolog.

      Nem mondta meg, hogy hívják azt a nőt, hol lakik. De ember, ez a Robert Kincaid költő volt, amikor róla beszélt. Nem akármi lehetett az a nő sem, hihetetlen egy hölgy. Robert idézgetett az egyik művéből, amit neki írt. Valami Z-dimenzió, ha jól emlékszem. Eszembe jut, arra gondoltam közben, úgy hangzik, mint Ornette Coleman valamelyik szabad improvizációja.

      És ember, sírt közben. Potyogtak a könnyei, hogy attól sírva fakad egy öregember, és egy szaxofonnak játszani kell. Attól fogva megértettem, miért kéri mindig az "Ôszi levelek"-et. És ember, kezdtem megszeretni a fickót. Aki így képes szeretni egy nőt, az maga is szeretetre méltó.

      Aztán azon kezdtem el gondolkodni, milyen erő feszült ebben a dologban, közte, meg a között a nő között. Amit ő "ősi utak"-nak nevezett. És azt mondtam magamnak, el kell játszanom ezt az erőt, ezt a szerelmet, ezt a viszonyt, hogy az ősi utak jöjjenek ki a szaximon. Volt valami átkozottul lírai benne.

      Így aztán megírtam a dallamot. Három hónapomba tellett. Egyszerűnek, elegánsnak akartam. Bonyolult dolgokat könnyű megcsinálni. Az egyszerűség az igazi kihívás. Minden áldott nap dolgoztam rajta, mire kezdett jól szólni. Aztán tovább csiszoltam, megírtam a zongora- és basszusszólamot. Végül egy este eljátszottam.

      Ott ült a közönség között. Kedd volt. Egyébként csöndes este, legfeljebb húszan ha lehettek a klubban, nemigen figyeltek a bandára.

      Ô meg csak ül, feszülten hallgatja a zenét, mint mindig. Én meg beleszólok a mikrofonba: "Most pedig eljátszom egy dalt, amit egyik barátomnak írtam. »Francesca« a címe."

      S közben néztem. Robert a sörébe meredt, de amikor azt mondtam, Francesca, lassan felnézett rám, két kézzel hátrafésülte hosszú, ősz haját, rágyújtott egy Camelre, és az a kék szempár rám szegeződött.

      Soha életemben nem szólt még úgy a szaxim. Sírt belőle az őket elválasztó évek, kilométerek fájdalma.

      Az első taktusoknál volt egy kis dallam, afféle, ahogyan ő ejtette a nevet: Fran... ces... ca.

      Amikor végeztünk, ott állt az asztala mellett. Mosolygott, bólintott, fizetett és elment. Attól fogva mindig eljátszottam a dalt, amikor eljött. Ô meg, cserébe a dalért, bekeretezett egy képet egy öreg, fedett hídról, és nekem adta. Nem mondta el, hol készítette, de Roseman-hídnak hívják, oda van írva az aláírása alatt.

      Egy kedd este, hét, van talán nyolc éve is már, nem jött el. Egy hét múlva sem. Gondoltam, beteg, vagy valami ilyesmi. Kezdtem aggódni miatta. Lementem a kikötőbe, kérdezősködtem. De senki nem tudott róla. Végül hajóval átmentem a szigetre, ahol lakott. Öreg házikó volt, inkább kunyhó a vízparton.

      Ott szaglászok, amikor felbukkan az egyik szomszéd, hogy mit akarok. Hát megmondom. A szomszéd azt mondja, meghalt tíz nappal ezelőtt. Ember, mondhatom, fájt, amikor meghallottam. Még mindig, ha rá gondolok. Nagyon megszerettem azt a fazont. Volt benne valami, valami különleges. Úgy éreztem, megért dolgokat, amiket mi, többiek nem.

      Kérdeztem a szomszédot a kutyáról. Nem tudta. Azt mondta, Kincaidet sem ismerte. Úgyhogy felhívtam a sintért, és bizony náluk volt szegény, öreg "Országút". Odamentem, elhoztam, és az unokaöcsémnek adtam. Amikor utoljára láttam, imádták egymást a kölyökkel. Jó érzés volt.

      Hát ez minden. Nem sokkal azután, hogy kiderítettem, mi történt Kincaiddel, a bal kezem zsibbadni kezdett, ha húsz percnél hosszabban játszottam. Valami csigolyaprobléma. Hát azóta nem dolgozom.

      De ember, azóta is kísért az a történet, amit elmesélt magáról, meg arról az asszonyról. Ezért minden kedd este előveszem a szaxit, és eljátszom a dalt, amit neki írtam.

      Itt játszom, magamnak.

      És miközben játszom, valamiért mindig ránézek arra a képre, amit tőle kaptam. Van benne valami, nem tudom mi, amitől nem vagyok képes levenni a szemem róla, miközben játszom azt a dallamot.

      Csak állok a félhomályban, sír az az öreg szaxi, én meg játszom azt a dalt egy Robert Kincaid nevű férfinak és egy asszonynak, akit Francescának nevezett.



Vége