A kedd hídjai
Robert Kincaid egy órával hajnal előtt hajtott el Richard
Johnson postaládája mellett. Felváltva rágta a Milky Wayt és
harapott almájába. Kávéscsészéjét az ülésen két combjával
szorítva tartotta, ne löttyenjen ki az ital. A vékony, kései
holdvilágban fürdő, fehér házra pillantott, és fejét csóválta,
milyen hülyék is a férfiak. Egyes férfiak. A legtöbben. Legalább
a brandyt innák meg, és ne csapnák be a szúnyoghálós ajtót maguk
mögött, amikor kimennek.
Francesca ágyában fekve hallotta, ahogy a teherautó eldohog a ház előtt.
Meg sem tudta volna mondani, mikor aludt utoljára mezítelenül. Elképzelte
Kincaidet, amint haja lobog a kocsi ablakán becsapó szélben, egyik keze a
kormánykeréken, a másikban Camel.
Hallgatta, mint távolodik a kerekek zaja a Roseman-híd felé. Gondolatban
a Yeats-vers szavait idézte: "Mert tűz volt fejemben, kimentem a
mogyorófához." A tanárnő és a könyörgő nő egyaránt benne volt az idézetben.
A férfi nem ment egészen a hídig a kocsival, ne lógjon a képbe. Az ülés
mögül kivett egy pár térdig érő gumicsizmát, és a lépcsőn ülve kifűzte, ami
rajta volt, hogy fölvehesse a másikat. Hátizsákja a hátán, az állvány
bőrszíjon lóg a bal vállán, a másik hátizsák a jobb kezében, így indult
lefelé a patakhoz vezető meredek lejtőn.
Azt kell elérnie, hogy olyan szögből fotózza a hidat, hogy a
kompozícióban némi feszültség legyen. Ugyanakkor látszódjék valami a
patakból is, de nem a firkából, ami a bejárat mellett rondítja a falat. A
háttérben levő telefonkábel is probléma, de ezt később ügyes keretezéssel
megoldhatja.
Elővette a Kodachrome-mal töltött Nikont és a súlyos állványra csavarta.
A gép 24 milliméteres objektívje helyére kedvenc 105 milliméteresét tette.
Szürkés fény szűrődik keletről, Kincaid kezdte érezni a kompozíciót. Húzd
arrébb az állványt két lábbal, a lábát igazítsd el a pataktól sáros talajon!
A fényképezőgép szíját csuklójára tekerte, mint mindig, amikor vízparton
dolgozott. Nemegyszer látott már fényképezőgépet vízbe esni, amikor az
állvány felborult.
Vörös fény jelent meg, az ég világosodni kezdett. Süllyeszd a kamerát
tizenöt centivel, igazítsd hozzá az állvány lábait! Még nem az igazi. Még
egylábnyit balra! Újra lábigazítás. Állítsd szintbe a kamerát az állványon!
Állítsd a lencsét F8-ra! Becsüld meg a mező mélységét, és maximalizáld
hiperfókusz-technikával! Csavard be az exponáló-zsinórt! A nap 40
százalékkal a horizont fölött, malagavörössé változtatva a régi festést a
hídon, ahogyan Kincaid akarta.
Bal mellényzsebből elő a fénymérővel. Ellenőrizd F8-ra! Egy másodperces
exponálás, de a Kodachrome jól bírja az ilyen szélsőségeket. Még egy
pillantás a keresőbe. A gép finomhangolása. Kincaid megnyomta az
exponálózsinór gombját, és várt egy másodpercet.
És ebben a pillanatban valami megütötte a szemét. Ismét belenézett a
keresőbe.
- Mi a fene lóg ott a bejáraton? - morogta. - Egy papírdarab. Tegnap még
nem volt ott.
Az állvány stabilan áll. Futás föl a parton, miközben a nap gyorsan
emelkedik mögötte. Precízen a hídhoz tűzött papíros. Tépd le, rajzszögestől
gyömöszöld a mellényzsebedbe! Futás vissza a partra, le, a kamera mögé. A
nap 60 százalékban fönn.
Kincaid kapkodva szedte a levegőt a rohanástól. Újabb felvétel. Két
ismétlés. Nincs szél, fű sem mozdul. Biztonság kedvéért három felvétel két
másodperccel, és három felvétel másfél másodperccel.
Gyors lencseállítás F16-ra, és az egészet még egyszer elölről. Vidd az
állványt és a kamerát a patak közepébe! Állítsd fel, a felkavart iszap
mögötte sötétlik. És újra az egész sorozat. Most új tekercs Kodachrome.
Cserélj objektívet, a 105-öst zsebre vágni, rögzíteni a 24 milliméterest! Az
áramlással szemben gázolva közelebb a hídhoz. Igazítás, szint,
fényellenőrzés, három exponálás és mellékfelvételek a biztonság kedvéért.
A kamerát függőlegesre biccenti. Új kompozíció. Ismét exponál. Ugyanaz a
sorozat, szépen, módszeresen. Nincs egyetlen suta mozdulata. Minden
begyakorolt, mindennek megvan a maga oka, az előre nem látott véletleneket
hatékonyan, profi módon hárítja el.
Föl a parton, át a hídon, futás a felszereléssel, versenyfutás a nappal.
Most jön a neheze. Felkapja a másik gépet a kevésbé érzékeny filmmel,
mindkét kamerát a nyakába akasztja, és már mászik is a híd mögötti fára.
- A fenébe - morog, amikor lehorzsolja karját, de mászik tovább. Aztán a
magasból néz le a hídra, olyan szögből, hogy a patak napfényben fürdik.
Használj spotmétert, hogy elszigeteld a hídtetőt, aztán a híd árnyékos
oldalát. Leolvasni a vizet. Beállítani a kamerát. Kilenc exponálás, a gépet
a faágak közé gyömöszölt mellényre támasztva. Cserélj gépet! Még kevésbé
érzékeny film. Még egy tucat felvétel.
Le a fáról. Le a parton. Felállítani az állványt, újratölteni Kodachrome-
mal, az elsőhöz hasonlító kompozíció, csak épp a patak túloldaláról. Elő a
harmadik kamerával a táskából. Az öreg SP, optikai távolságmérős kamera.
Fekete-fehér felvételek. A fény a hídon másodpercenként változik.
Húsz intenzív perc után, amelyet csak katonák, sebészek és fotográfusok
képesek megérteni, Robert Kincaid bepakolta hátizsákjait a teherautóba, és
megindult visszafelé az úton, amelyen jött. Tizenöt perc alatt ott lehet a
Hogback-hídnál, a várostól északnyugatra. Ha siet, még készíthet néhány
felvételt.
Porfelhőt kavarva, égő Camellel, zötykölődő kocsival halad el az északra
néző, fehér, favázas ház előtt, Richard Johnson postaládája mellett. A nő
sehol. Mégis, mit vártál? Férje van, jól él. Te is. Kinek kellenek az ilyen
bonyodalmak? Szép este volt, szép vacsora, szép nő. Maradjunk ennyiben!
Úristen, de bájos, és van benne valami. Valami, amitől alig tudtam levenni
róla a szemem.
Francesca a pajtában az állatokat látta el, amikor a férfi elszáguldott a
ház mellett. A jószág elnyomott minden más hangot. És Robert Kincaid úton a
Hogback-híd felé versenyt futott az évekkel, üldözte a fényt.
A második hídnál könnyű dolga volt. Egy völgyben állt, és még mindig köd
kavargott körülötte, amikor ő odaért. A 300 milliméteres objektív bal felső
részében remek volt a nap, a többi befogta a híd felé kanyargó fehér kőutat
és magát a hidat.
Aztán a keresőben egy fogat jelent meg a fehér úton, két világosbarna ló
húzta a szekeret. Az egyik utolsó régi vágású legény, gondolta Kincaid
vigyorogva. Tudta, miből lesz a jó anyag, és szinte látta maga előtt, mint
mutat nyomtatásban. A függőleges felvételnél bennhagyott egy kis világos
égboltot is, hogy legyen hová tenni a címet.
Jókedvűen csukta össze az állványt fél kilenc után öt perccel. A mai
anyag kissé ódivatú, vidékies, de szép, van benne valami. Amin a paraszt van
lovaival, akár címlapfotó is lehet, ezért hagyott helyet a keret tetején, a
betűknek, felcímnek. A szerkesztők szeretik az efféle gondos mesterségbeli
tudást. Ezért is kapott Robert Kincaid megbízásokat.
Majdnem teljesen ellőtt hét tekercs filmet, és mindhárom kamera üres
volt. Bal felső zsebébe nyúlt filmért.
- A fenébe! - A rajzszeg megszúrta a mutatóujját. Teljesen megfeledkezett
arról, hogy a zsebébe dugta, amikor levette azt a papírlapot a Roseman-
hídról. Pontosabban, magát a papírlapot is elfelejtette. Most kihalászta,
kinyitotta és elolvasta: "Ha van kedve vacsorázni, amikor a
fehér molyok
szárnyra kapnak, jöjjön el ma este, amikor végzett. Bármikor jó."
Nem tudta elfojtani mosolyát, amikor maga elé képzelte Francesca
Johnsont, amint cédulájával és rajzszögével a sötétbe burkolózó híd felé
hajt. Öt perc alatt visszaért a városba. Amíg a kutas a Texacónál
feltankolt, és ellenőrizte az olajszintet (a pálca alján volt), Kincaid
telefonált. A vékony telefonkönyvet sötétre forgatták már olajos ujjak. Két
R. Johnson szerepelt benne, de az egyik a városban lakott.
Kincaid a vidéki számot tárcsázta és várt. Francesca a kutyát etette a
hátsó verandán, amikor a konyhában megszólalt a telefon. A második csöngésre
vette fel.
- Johnson-lakás.
- Halló! Robert Kincaid vagyok.
Valami ismét rándult egyet belsejében, akárcsak tegnap. Valami kis szúrás
kezdődött a mellkasában és döfött a gyomrába.
- Megkaptam az üzenetét. W. B. Yeats mint küldönc, és a többi. Elfogadom
a meghívást, de lehet, hogy csak későn érek oda. Elég jó az idő, és
megpróbálom levenni a - hogy is hívják - Cédrus-hidat... ma este. Lehet,
hogy csak kilenc után végzek. Aztán még le is akarok mosakodni. Úgyhogy
talán csak tíz óra előtt nem sokkal érek oda. Nem baj?
De baj volt. Francesca nem akart ilyen soká várni. De nem ezt mondta.
- Ugyan már! Fejezze be a munkáját, az a legfontosabb. Majd valami olyat
csinálok, amit könnyű megmelegíteni, amikor ideér.
Aztán a férfi hozzátette: - Ha van kedve velem jönni, szívesen látom. Nem
zavar. Fél hat tájt fölvehetem. Francesca végiggondolta a dolgot. El akart
menni a férfival. De mi lesz, ha valaki meglátja? Mit mondjon Richardnak, ha
megtudja?
A Cédrus-híd úgy ötvenméternyire van az új úttól és betonhídjától. miért
vennék őt észre? Vagy mégis? Nem egészen két másodperc alatt döntött.
- Igen, szívesen. De a saját kocsimmal megyek, ott találkozunk. Hánykor?
- Hat óra tájt. Akkor várom. Oké? Bye.
Kincaid a helyi újság szerkesztőségében töltötte a napot, végignézte a
régi lapszámokat. Bájos városka volt, csinos főtérrel, s Kincaid egy
árnyékos padon ebédelt kis zacskó gyümölcsöt kenyérrel, s hozzá kólát ivott,
amit az utca túloldalán levő kávéházban vett.
Valamivel dél után lépett be a kávézóba, hogy megvegye a kólát. és akár a
régi vadnyugati szalonokban, amikor a helyi pisztolyhős megjelenik, egy
pillanatra abbamaradt a társalgás, és minden szem felé fordult. Gyűlölte
ezt, de hát így van a kisvárosokban. valaki új! valaki más! Ki lehet? Mit
keres itt?
- Azt mondják fényképész. látták a Hogback-hídnál ma reggel, mindenféle
fényképezőgéppel.
- A kocsiján az áll, hogy Washingtonból van, nyugatról.
- Egész nap az újságszerkesztőségben volt. Jim aszongya, a fedett
hidakról akart olvasni cikkeket.
- Egen, a Fischer gyerek a Texacotól aszongya, tegnap megállt nála, és
megkérdezte, merre vannak a fedett hidak.
- Különben is, miért érdeklik?
- Meg egyáltalán, miért akarná bárki is lefényképezni őket? Olyan
rozogák, majd összedőlnek.
- Mondhatom, hossyú haja van. Úgy néz ki, mint azok a Beatle-fickók, vagy
hogy is hívják azt a hosszú hajú népséget, hippik vagy mi. - Ettől aztán
felharsant a nevetés a hátsó boxban meg a mellette levő asztalnál.
Kincaid fogta a kóláját, és magán érezve a pillantásokat, kiment.
Talán hiba volt magával hívnia Francescát. Nem maga, hanem az asszony
miatt. Ha valaki meglátja a Cédrus-hídnál; másnap reggelre már itt is tudni
fogják, a kávézóban, tán a Fischer gyerek a Texacóból üzeni valami arra
járóval. Vagy talán még gyorsabban megy?
Megtanulta, hogy ne becsülje le, milyen villámgyorsan terjednek a
lényegtelen hírek kisvárosokban. Arra ügyet sem vetnek, hogy kétmillió
gyerek éhen hal Szudánban, de Richard Johnson feleségét látták egy hosszú
hajú idegennel, öregem, ez ám az újság! Újság, amin rágódni lehet, amit
tovább kell adni, ami valami érzéki hullámverést kelt azok agyában, akikhez
eljutott a hír, az egyetlen ilyen pletyka idén.
Végzett az ebéddel, és átment a túloldalra a bíróság parkolójában levő
telefonfülkéhez. Francesca számát tárcsázta. Az asszony enyhén lihegve vette
föl a harmadik csengetésre.
- Halló, ismét én vagyok. Robert Kincaid.
Francesca gyomra összerándult. Nem tud eljönni, ezért hívott, gondolta.
- A tárgyra térek. Ha probléma eljönnie ma este a kisvárosi emberek
kíváncsisága miatt, ne érezze kötelezőnek. Tényleg. Engem egyáltalán nem
érdekel, mit gondolnak rólam errefelé, és így vagy úgy, de később mindenképp
megkeresem. Azt akarom ezzel mondani, hogy talán hibát követtem el, amikor
elhívtam, és ne érezze úgy, hogy mindenáron el kell jönnie. Igaz, szeretném,
ha ott lenne.
Francesca azóta ezen rágódott, hogy korábban beszéltek. De döntött már.
- Nem, szeretném látni munka közben. Nem érdekel, mit mondanak. - Ez nem
volt igaz, de volt benne valami, ami féken tartotta ezt az aggodalmat,
valami kockázatvállalás. Bármi legyen is, elmegy a Cédrus-hídhoz.
- Remek. Csak gondoltam, megkérdezem. Majd találkozunk.
- Oké. - Milyen érzékeny férfi! Igaz, eddig is tudta róla.
Kincaid négykor visszament a motelbe, a mosdókagylóban fehérneműt mosott,
tiszta inget vett és egy másikat berakott a kocsiba egy khakinadrággal és a
barna szandállal együtt, amit Indiában vásárolt 1962-ben, amikor a
Darjeelingbe vezető kisvasútról csinált anyagot. A fogadóban vett két
hatrekeszes Budweisert. Nyolc üveg fért a filmek mellé a hűtőládába.
Megint meleg volt, nagyon meleg. A késő délutáni napsütés már csak ráadás
volt, a cement, téglák, a föld kemenceként sugározták vissza a korábbi
hőséget. Szinte égetett nyugat felől.
A fogadó sötét volt, viszonylag hűvös. A nyitott ajtóban s a plafonon
hatalmas ventilátorok iszonyú zajjal kavarták a levegőt. Mégis, tán a
zajtól, a füst és állott sör szagától, a zenegép harsogásától, a félig
ellenséges pillantásoktól valahogy melegebbnek tűnt, mint valójában volt.
Odakinn szinte fájt a napsütés. Kincaid a Cascades-ra gondolt,
fenyőfákra, a San Juan de Fuca-szoros szellőjére Kydaka Pointnál.
Ám Francesca Johnson hűvösnek tűnt. Ford kisteherautójának dőlve várt,
nem messze a hídtól, a fák között. Ugyanazt a farmert viselte megint,
amelyik olyan jól illett rá, szandált, és fehér pamutinget, amely remekül
hangsúlyozta alakját. Kincaid intett, majd leparkolt mellette.
- Hello - köszönt. - Örülök, hogy eljött. Piszok meleg van.
Ártatlan beszélgetés, kerüljük a lényeget, szöveg. S ismét az a régi
bizonytalanság, csak attól, hogy olyan nő társaságában van, akitől érez
valamit. Soha nem tudott mit mondani ilyenkor, kivéve, ha komoly dolgokról
beszéltek. Fejlett, igaz, kissé fanyar humorérzéke volt, de alapvetően
komoly természetével, komolyan vette a dolgokat. Anyja mindig is azt mondta,
hogy már négyévesen felnőtt volt. A szakmájában jól jött ez a hozzáállás.
Olyan nők társaságában, mint Francesca Johnson, már nem annyira.
- Kíváncsi voltam, hogyan csinálja a fényképeit.
- Mindjárt meglátja, és elég unalmasnak fogja találni. Legalábbis
általában unják. Nem olyan, mintha azt hallgatná, hogyan gyakorol valaki
zongorán, annak részese lehet, követheti. A fényképezésben a munka és a
látható eredmény között hosszú idő telik el. Ma készítem el a produkciót.
Amikor a képek megjelennek valahol, az az előadás. Most csak annyit lát,
hogy rengeteget vacakolok. De azért szívesen látom. Nagyon örülök, hogy
eljött.
Francescának erőt adott ez a négy szó. Hiszen a férfinak nem kellett
volna mondania. Elég lett volna annyi is, hogy szívesen látja. De nem.
Egyértelmű volt, hogy valóban örül neki. Francesca remélte is, hogy valami
ilyesmit vált ki a férfiban az, hogy most vele van.
Kincaid felhúzta gumicsizmáját.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte az asszony.
- Hozhatná a kék hátizsákot. Én viszem a barnát és az állványt.
Így lett Francescából fotóasszisztens. Mennyire tévedett a férfi! Mennyi
látnivaló volt! Előadás volt ez is, még ha Kincaid nem is volt tudatában.
Ugyanaz, ami Francescának tegnap is feltűnt, és ami részben a férfihoz
vonzotta. Kecsessége, fürge pillantása, az alkarján megfeszülő izmok. De
leginkább az, ahogyan mozgott. A férfiak, akiket Francesca eddig ismert,
esetlennek tűntek hozzá képest.
Nem mintha kapkodott volna. Sőt, egyáltalán nem sietett. Volt benne
valami gazellaszerű, még ha az asszony érezte is benne az erőt, a maga lágy
módján. Talán inkább párduc, mint gazella. Igen, párduc. Nem zsákmány, sőt,
pont az ellenkezője.
- Francesca, kérem, adja ide a kék szíjas gépet a hátizsákból!
Az asszony kinyitotta a hátizsákot. Túl óvatosan nyúlt a drága
felszereléshez, amellyel a férfi olyan lezserül bánt. Kivette a
fényképezőgépet. A kereső fölött a krómon Nikon felirat látszott, balra,
fölötte pedig egy "F" betű.
Kincaid fél térdre ereszkedett a hídtól északkeletre. Az állványt
alacsonyra állította. Anélkül, hogy szemét levette volna a keresőről,
kinyújtotta bal kezét, és Francesca beletette a kamerát. Nézte, mint
csukódik a férfi keze a lencsére, amint megérzi tenyerében. Kincaid azt az
elsütő zsinórt használta, amelyet Francesca tegnap látott mellényéből
kilógni. A zár kattant. Kincaid felhúzta, majd ismét ellőtt egy képet.
Az állvány feje alá nyúlva lecsavarta a gépet, és a helyére tette azt,
amit Francesca nyomott a kezébe. Miközben rögzítette, az asszonyra
vigyorgott.
- Kösz. Első osztályú asszisztens.
Francesca enyhén elpirult.
Úristen, ez a férfi! Mint valamely távoli csillag lakója, aki üstökösön
lovagolva száguldott idáig és szállt le a házuk előtt. Miért nem tudtam csak
annyit mondani, "Légy üdvözölve"? Úgy érzem, mintha lassú lennék hozzá
képest. Nem ő tehet róla. Bennem van a hiba. Nem vagyok olyanokhoz szokva,
akiknek az agya olyan gyorsan vág, mint az övé.
A férfi átgázolt a patakon, és fölment a másik parton. Francesca a kék
hátizsákkal kezében átment a hídon, és mögé állt.
Különös boldogság fogta el. Energia, valamiféle erő sugárzott abból,
ahogyan a férfi dolgozott. Nem elégedett meg azzal, amit a természet
nyújtott, finoman, de határozottan olyanra formálta, amilyennek lelki
szemeivel látta.
Rákényszerítette akaratát a jelenetre, különböző lencsékkel, filmekkel,
néha szűrővel küzdötte le a fény változásait. De nem ellenállt, hanem
tudásával, eszével uralta a helyzetet. A farmerek is ráerőltetik a földre
akaratukat vegyszereikkel és traktoraikkal. De az, ahogyan Robert Kincaid
változtatta meg a természetet, rugalmas volt, és amikor végzett munkájával,
minden olyan maradt, mint azelőtt volt.
Francesca nézte, mint feszül meg a farmernadrág a férfi combján, amikor
Kincaid ismét fél térdre ereszkedett. Nézte a hátára tapadó kopott
vászoninget, a gallér fölött az őszülő hajat. Azt, hogyan igazítja guggolva
felszerelését, s nagyon-nagyon régóta először érzett nedvességet a combjai
közt, pusztán attól, hogy néz valakit. Föltekintett az esti égboltra, mélyet
lélegzett, s hallotta, hogy a férfi csöndesen szitkozódik egy átkozott szűrő
miatt, amely nem akar lejönni a lencséről.
Kincaid újra átment a patakon, és gumicsizmájában a teherautók felé
caplatott. Francesca a fedett hídon keresztül követte. Amikor kibukkant a
másik oldalon, a férfi rászegezett kamerával guggolt vele szemben. Exponált,
felhúzta a gépet, másodszor, majd harmadszor is exponált, miközben Francesca
felé közeledett az úton. Az asszony érezte, hogy zavarában elvigyorodik.
A férf rámosolygott.
- Ne aggódjék! Az engedélye nélkül nem fogom felhasználni őket. Végeztem
itt. Azt hiszem, beugrok a motelbe, és lemosdok, mielőtt kimennék magához.
- Ahogy akarja. De tudok adni én is egy törülközőt, van zuhany, kút, amit
akar - felelte Francesca halkan, reménykedve.
- Oké, rendben. Menjen előre! Én Harryben - így hívom a kocsim - betöltöm
a gépeket, és követem.
Francesca Richard új Fordjával kihátrált a fák közül, távol a hídtól
kanyarodott a főútra, ott jobbra fordult Winterset irányába, onnan
délnyugatnak ha- zafelé.
Sűrű porfelhő emelkedett mögötte, nem látta, követi-e a férfi, csak
egyszer, egy kanyarban tűnt úgy, mintha fényszórót látna zötykölődni vagy
egy mérfölddel mögötte. A kocsi, amelyet a férfi Harry-nek hív.
Ô lehetett valóban, mert nem sokkal azután, hogy megérkezett, Francesca
hallotta, hogy a kisteherautó ráfordul a felhajtóra.
Jack ugatni kezdett, de rögtön abba is hagyta, mintha csak azt morogná
magában: "A tegnapi fickó. Azt hiszem, rendes." Kincaid megállt,
elbeszélgetett a kutyával.
Francesca jelent meg a hátsó bejáratnál.
- Zuhany?
- Jólesne. Mutassa az utat!
Fölvezette az emeleti fürdőszobába. Akkor csináltatta Richarddal, amikor
a gyerekek nőni kezdtek. A férfi nem akarta, de ő ragaszkodott hozzá, és
azon kevés alkalom egyike volt, amikor nem engedett. Esténként szeretett
hosszan nyújtózni a meleg vízben, és nem akart lemondani erről a luxusról a
csörtető tinédzserek miatt. Richard a másik fürdőszobát használta. Azt
mondta, ebben nem érzi jól magát a sok női holmi között. "Túl sok a cicoma"
- mondta.
A fürdőszobába csak a hálószobán keresztül lehetett bejutni. Francesca
kinyitotta az ajtót, és törülközőket, meg szivacsot vett elő a mosdókagyló
alatti szekrényből.
- Nyugodtan használjon, amit csak akar. - Enyhén alsó ajkába harapva
elmosolyodott.
- Elvennék egy kis sampont, ha nem bánja. Az enyém a motelben maradt.
- Persze. Válasszon! - Három félig teli tubus is volt a polcon.
- Kösz. - Kincaid az ágyra vetette tiszta ruháit. Khakinadrág, fehér ing,
szandál. A helybéliek nem viseltek szandált. Néhányan, a városiak közül már
kezdtek bermuda sortot viselni a golfpályán, de nem a farmerek. És
szandált... azt már nem.
Francesca lement. Hallotta a zuhany zubogását. Most mezítelen, gondolta,
és furcsa érzés öntötte el altestét.
Aznap délelőtt, azután, hogy a férfi telefonált, behajtott Des Moines-ba,
a palackos italok boltjába. Negyvenmérföldes út volt.
Francesca nem értett az italokhoz, és az eladótól kért tanácsot. De az
sem ismerte jobban a borokat, vagyis sehogy. Az asszony végignézte az
üvegeket, aztán pillantása megakadt egy címkén, amelyen ez állt:
"Valpolicella". Réges-régi emlékek. Száraz, olasz vörösbor. Vett két
palackkal belőle, meg egy üveg brandyt is. Érzéki, nagyvilági nőnek érezte
magát.
Utána nyári ruhát nézett az egyik belvárosi boltban. Világos rózsaszínt
választott, keskeny pánttal. Hátul mélyen kivágott volt, és elöl is
meglehetősen, hogy keble kivillant belőle, deréknál vékony öv húzta össze.
Vett új, fehér szandált. Drága volt. Lapos sarkú, a szíjak finom
kézimunkával készültek.
Délután töltött paprikát készített. Paradicsomszósz, barnarizs, sajt és
petrezselyem keverékével töltötte. Hozzá egyszerű spenótsaláta,
kukoricakenyér és desszertnek almaszószos felfújt. A felfújt kivételével
mind a hűtőbe rakta.
Amikor mindezzel végzett, sietve felhajtotta a ruhát térdmagasságig. A
nyár elején volt egy cikk a Des Moines
Registenben, miszerint idén ez a
hosszúság lesz a divat. Francesca mindig is meglehetősen furcsának találta a
divat világát, és mindazt, amit jelent, és nem értette, miért kell az
embereknek birkaként követni európai tervezők szeszélyeit. De ez a hossz jól
állt neki.
A borral nem tudta, mit tegyen. Errefelé a hűtőszekrényben tartották a
bort, de Olaszországban soha. Viszont túl meleg volt ahhoz, hogy a pulton
hagyja. Aztán eszébe jutott a verem. Ott nyáron is hűvös van. A fal mellé
tette az üvegeket.
A zuhany pont akkor hallgatott el odafenn, amikor megszólalt a telefon.
Richard hívta Illinoisból.
- Minden rendben?
- Igen.
- Carolyn bikáját szerdán bírálják. Másnap még megnézünk egy két dolgot.
Péntek este érünk haza.
- Rendben. Érezzétek jól magatok, és vezess óvatosan!
- Biztos jól vagy, Frannie? Olyan fura a hangod.
- Minden rendben. Csak melegem van. Majd ha fürödtem, jobban érzem magam.
- Oké. Mondd meg Jacknek, hogy hello a gazditól.
- Rendben, meglesz. - A hátsó veranda cementpadlóján elterülő kutyára
nézett.
Robert Kincaid lejött a lépcsőn, be a konyhába. Fehér, legombolt gallérú
ing, az ujjak a könyök fölé tűrve, vékony, khakinadrág, barna szandál, ezüst
karperec, az ing két felső gombja nyitva, ezüstlánc villan ki. Haja még
nyirkos, gondosan fésült, középen elválasztva. Francesca újra elcsodálkozott
a szandálon.
- Kiviszem a terepruhát a kocsiba, és behozom a felszerelést. Meg kell
egy kicsit tisztítani.
- Csak nyugodtan. Én addig fürdök.
- Kér hozzá egy sört?
- Ha van elég.
Kincaid a hűtőtáskát hozta be elsőnek, kivett egy sört, kinyitotta,
Francesca pedig két magas poharat keresett, amely elmegy söröskorsónak.
Aztán a férfi visszament teherautójához a fényképezőgépekért, az asszony
pedig fogta a sörét, és fölment az emeletre. Látta, hogy Kincaid kimosta
maga után a kádat. Meleg vizet engedett, s míg szappanozta magát és
leborotválta lábát, maga mellé tette a padlóra a poharat. Néhány perce még
itt volt a férfi, ott mosta a víz testét, ahol most ő fekszik. Francesca
kínzóan erotikusnak találta a gondolatot. Szinte mindent kezdett erotikusnak
látni Robert Kincaidben.
Egy ilyen apróság is, mint egy pohár hideg sör a fürdőkádban, milyen
elegánsnak tűnt.
Miért nem élhetnek így Richarddal? Tudta, hogy részben a megszokás az
oka. Minden házasságot, minden kapcsolatot fenyeget a megszokás. De a
megszokás kísérője, hogy minden előre kiszámítható, és ennek is megvannak a
maga előnyei. Francesca ezzel is tisztában volt.
Aztán ott a farm. Akár egy követelőző fekvőbeteg, állandó odafigyelést
igényelt, még így is, hogy a munka nem volt olyan kemény, mint régen, s
lassan már szinte mindent géppel csináltak.
De nem csak erről volt szó. A kiszámíthatóság egy dolog, a változástól
való félelem valami egészen más. És Richard félt attól, hogy a házasságukban
változás, bármiféle változás is történjék. Úgy általában sem akart beszélni
róla, de a szexuális életükről különösen nem. Az erotika valahogy veszélyes,
illetlen dolognak tűnt a szemében.
De Francesca nem hibáztathatta. Nem csak ő volt ilyen. Vajon honnan ez a
sorompó az emberek és a szabadság közt, s nem csak az ő farmjukon, hanem az
egész vidéki életformában. Talán a városiban is, ami azt illeti. Honnan a
falak és kerítések, amelyek megakadályozzák a nyílt, természetes
kapcsolatokat férfiak és nők között? Hová tűnt a meghittség, miért hiányzik
az erotika?
A női magazinok sokat írtak ilyesmiről. Az asszonyok pedig kezdtek
fellázadni az életben kijelölt helyük ellen, és ez kihatott a hálószobájukra
is. Megnőttek az elvárásaik, s az olyan férfiak, mint Richard - Francesca
sejtette, hogy a férfiak többsége - úgy érezték, fenyegetik őket ezek az
elvárások. A nők azt várták el tőlük, hogy költők, ugyanakkor vad,
szenvedélyes szeretők legyenek.
A nők nem láttak semmi ellentmondást a dologban.
A férfiak igen.
A férfiöltözők, kanmurik, biliárdtermek világa, s életük összes olyan
eseménye, ahol a hímek magukban voltak, bizonyos fajta férfiasságot
hirdetett, amelyben költészetnek vagy hasonló finomságoknak nem volt helye.
S mivel az erotika is ilyen finomság, önmagában is művészet (Francesca
biztos volt benne, hogy annak kell lennie), nem volt helye életük
szövetében. Így aztán ment minden a maga megszokott, kényelmes medrében, s a
nők sóhajtozva fordultak a fal felé éjszakánként Madison megyében.
Francesca biztos volt benne, hogy Robert Kincaid valahogy ösztönösen
megérti mindezt.
Bement a hálószobába, s megtörülközött. Valamivel elmúlt tíz óra. Még
mindig forróság volt, de a fürdő lehűtötte. A szekrényből elővette az új
ruhát.
Hátrafésülte hosszú, fekete haját, és ezüstcsatba fogta. Nagy, kerek
ezüst fülbevalók, hozzájuk a laza ezüst karkötő, amelyet szintén ma délelőtt
vett Des Moines-ban.
Ismét a Szél Dala kölni. Kevés rúzs, egy árnyalattal még a ruhájánál is
világosabb rózsaszín a magas pofacsontú, latin arcon. A sortban és kis
felsőben végzett szabadtéri munkának köszönhetően bőre barna volt, és ettől
a ruha még jobban állt neki. Karcsú lába pont úgy villant ki a szoknya alól,
ahogyan kellett.
Az öltözőtükör előtt forgolódva nézte magát. Ez van, gondolta. Aztán
elégedetten, félhangosan még hozzátette:
- Nem is olyan rossz.
Amikor belépett a konyhába, Robert Kincaid már a második üveg sörét
kortyolgatva rámolta vissza zsákjába a fényképezőgépeket.
Felnézett.
- Úristen! - tört ki belőle halkan. Érzések, kutatások, elmélkedések, egy
egész életnyi érzés, kutatás, elmélkedés összegződött ebben a pillanatban.
És beleszeretett Francesca Johnsonba, egy iowai, Madison megyei farmer
feleségébe, aki valamikor régen Nápolyból jött ide. - Úgy értem... - kicsit
remegett, kicsit rekedtesen szólt a hangja -, ...döbbenetesen jól néz ki.
Remélem, nem bántja a nyíltságom. Szédítően, szívfájdítóan szép. Komolyan
mondom. Maga igazán elegáns jelenség Francesca, a szó legtisztább
értelmében.
Francesca biztos volt benne, hogy őszintén beszél.
Lubickolt a férfi csodálatában, megmártózott benne, hagyta, hagy ivódjon
minden pórusába, mint valami lágy olaj, amelyet egy istenség simít a bőrébe,
aki évekkel ezelőtt elhagyta, de most visszatért hozzá.
És ebben a pillanatban beleszeretett Robert Kincaidbe, a washingtoni
Bellinghamből való fényképész-íróba, aki egy Harry nevű öreg kisteherautón
járt.