Robert James Waller: Madison megye hídjai

      Hamvak

      Leszállt az éj Madison megyére. 1987 volt, Francesca hatvanhetedik születésnapja. Az asszony két órája feküdt az ágyán. Látta, érezte, szagolta, hallotta mindazt, ami huszonkét évvel ezelőtt történt.

      Emlékezett, majd ismét emlékezett. Két évtized óta üldözte az a kép, ahogyan azok a vörös hátsó lámpák eltűntek nyugat felé az Iowa 92-esen az esőben és a ködben. Megérintette keblét, és érezte, mint súrolják végig a férfi mellizmai.



      Istenem, mennyire szerette! Már akkor is jobban szerette, mint amire valaha is képesnek tartotta magát, és azóta csak jobban. Mindent megtett volna érte, kivéve, hogy tönkretegye a családját és talán őt magát is.

      Lement a lépcsőn, és leült a sárga dekoritlapú, öreg konyhaasztal mellé. Richard vett egy új asztalt, ragaszkodott hozzá. De Francesca megkérte, ne dobják ki a régit, tegyék inkább el a pajtában, és mielőtt elrakták volna, gondosan nejlonba csomagolta.

      - Nem értem, mit szeretsz ezen az öreg asztalon - méltatlankodott a férje, miközben segített elrakni. Richard halála után Michael visszahozta a házba a kedvéért, és egyszer sem kérdezte, miért kívánja ezt az új helyett. Mindössze kérdő pillantást vetett rá. De Francesca nem felelt.

      Most pedig az asztal mellett üldögélt, aztán a konyhaszekrényhez lépett, két fehér gyertyát vett elő, kis réz gyertyatartókkal. Meggyújtotta a gyertyákat, bekapcsolta a rádiót, és lassan tekergette a keresőt, míg nem talált lassú, halk zenét valahol.

      Hosszú ideig állt a mosogató mellett. Fölnézett a férfi szemébe.

      - Emlékszem rád, Robert Kincaid - suttogta. - Talán igaza volt a Nagy Sivatag Urának. Talán valóban az utolsók egyike voltál. Talán a cowboyok valóban kihalóban vannak.

      Richard halála előtt egyszer sem próbálta hívni Kincaidet, nem is írt neki, bár éveken keresztül minden egyes nap közel állt hozzá, hogy megtegye. Ha csak még egyszer beszélne vele, követné bárhová! Ha írna neki, a férfi érte jönne. Biztos volt benne. Borotvaélen táncolt az élete. A férfi pedig éveken keresztül egyszer sem írt, nem is hívta azután, hogy elküldte neki a csomagot a fényképekkel és a kézirattal. Francesca tudta, hogy Robert megérti érzéseit, tisztában van vele, milyen bonyodalmakat jelent az életében.

      1965 szeptemberében előfizetett a National Geographicra. A rákövetkező évben megjelent az anyag a fedett hidakról, és köztük a Roseman-híd a meleg hajnali fényben fürödve, mielőtt Robert megtalálta a cédulát. A címlapon Kincaidnek az a képe volt, amelyen a fogat húzza a szekeret a Hogback-híd felé. Robert írta a kísérő szöveget is.

      A képeslap hátsó oldalán bemutatták az írókat és fényképészeket, és néha fotókat is közöltek róluk.

      Robertről is időnként. Ugyanaz a hosszú, ezüstös haj, a karperec, farmer vagy khaki, vállán kamerák lógnak, az erek kidagadnak karján. S mindig máshol járt. A Kalahári-sivatagban, Indiában, Dzsaipur falainál, Guatemalában egy kenuban, Észak-Kanadában.

      Az út és a cowboy.

      Francesca kivágta ezeket a képeket és egy vastag, barna borítékban tartotta őket a fedett hidakról szóló lappal, a kézirattal, a két fényképpel és Robert levelével együtt. A borítékot a komódba tette az alsóneműi alá, ahol Richard biztosan nem talál rá. És mint valami távoli megfigyelő, kísérte figyelemmel, mint öregszik Robert Kincaid az évek során.

      A mosoly megmaradt, még a hosszú, karcsú, izmos test is. De az asszony látta, mint gyarapodnak a ráncok szeme körül, mint horgadnak le az erős vállak, ereszkedik meg lassan az arcbőr. Látta rajta. Figyelmesebben tanulmányozta ezt a testet, mint bármi mást életében, figyelmesebben, mint saját testét. S attól, hogy a férfi öregedett, ha lehet, még jobban kívánta. Sejtette - sőt biztosan tudta -, magányos. Az is volt.

      Az asztalnál ülve gyertyafénynél nézegette a kivágatokat. Az 1967-es számban levő különleges képhez ért. Kincaid Kelet-Afrikában, egy folyóparton guggolt szemben a kamerával, fotózásra vagy bármire készen.

      Amikor Francesca évekkel ezelőtt, először pillantotta meg ezt a képet, látta, hogy a férfi nyakában levő ezüstláncon kis érme van. Michael főiskolás volt, s amikor Richard meg Carolyn lefeküdtek, Francesca elővette Michael erős nagyítóját, amit a gyerek fiatalabb korában a bélyeggyűjteményéhez használt, és megnézte vele a fotót.

      - Úristen! - lihegte. Az érmén ez állt: Francesca. Ez volt a férfi egyetlen kis indiszkréciója, és az asszony mosolyogva megbocsátotta. S attól fogva az összes fényképen mindig látta a medaliont az ezüstláncon.

      1975 után Kincaid nem jelent meg többé a lapban. A nevét sem közölték. Francesca minden egyes számban hiába kutatta. A férfi abban az évben kellett, hogy betöltse hatvankettedik évét. Miután Richard 1979-ben meghalt, eltemették, és a gyerekek visszatértek saját otthonaikba, Francesca arra gondolt, felhívja Robert Kincaidet. Robert hatvanhat, ő ötvenkilenc. Még van idő, ha el is veszítettek tizennégy évet. Egy hétig keményen töprengett rajta, aztán elővette a férfi levélpapírját, és feltárcsázta a rajta levő számot.

      Csaknem megállt a szívverése, amikor a telefon kicsengett a másik oldalon. Hallotta, hogy fölveszik a kagylót, s ő maga csaknem letette a telefont.

      - McGregor Biztosító - jelentkezett be egy női hang.

      Francesca bármennyire is csalódott, összeszedte magát annyira, hogy megkérdezze, jó számot tárcsázott-e. Igen. Megköszönte, és letette a kagylót.

      Ezután a bellinghami tudakozóval próbálkozott. Hiába. Próbálta Seattle-t. Semmi. Aztán a bellinghami és seattle-i Kereskedelmi Kamara irodáit, és megkérte őket, nézzék meg a helyi telefonkönyveket. Megtették, és nem találták. Bárhol lehet, gondolta Francesca.

      Eszébe jutott a Geographic. Robert azt mondta, ott keresse. A telefonközpontos udvarias volt, de új ember a lapnál, és keresnie kellett valakit, aki talán segíthet. Francesca hívását háromszor is tovább kapcsolták, mire eljutott egy segédszerkesztőhöz, aki több mint húsz éve volt a lapnál. Francesca megkérdezte, mit tud Robert Kincaidről.

      A szerkesztő természetesen emlékezett rá.

      - Próbálja megkeresni, mi? Kibökött nagy fotós volt, ha nem haragszik a fogalmazásért. Kötözködő. Nem rossz értelemben, hanem makacs. A művészetben a művészetet kereste, és erre nemigen vevők az olvasóink. A mi olvasóink szép képeket akarnak, ügyes képeket, de semmit, ami túl vad volna. Mindig is egy kicsit különösnek tartottuk Kincaidet, és azonkívül, amit nekünk dolgozott, nemigen ismertük. De igazi profi volt. Bárhová elküldhettük, s még ha nem is értett egyet a szerkesztőségi döntéssel, többnyire szállította az anyagot. Ami pedig azt illeti, hol van, amíg beszélgettünk, megnéztem a dossziéját. 1975-ben hagyta ott a lapot. A címe és a telefonszáma a következő...

      Ezzel beolvasta azt a címet és telefonszámot, amit Francesca is tudott. Az asszony ezzel beszüntette a keresést, főleg azért, mert félt attól, amit találhat.

      Francesca sokat kószált, és egyre többet gondolt Robert Kincaidre. Még mindig nem okozott gondot számára a vezetés, és évente többször is bement Des Moines-ba, és megebédelt az étteremben, ahová Robert vitte. Egyik ilyen útján vett egy üres bőrkötéses naplót. Ennek lapjaira kezdte tiszta kézírásával lejegyezni szerelme történetét és gondolatait a férfiról. Csaknem három ilyen kötetet teleírt mire elégedett volt művével.

      Winterset fejlődött. Javarészt asszonyokból álló aktív művészeti tanács működött a városban, és néhány éve egyre több szó esett arról, hogy renoválni kellene az öreg hidakat. Érdekes fiatalok építettek házakat a hegyoldalakban. Lazultak a dolgok, már nem nézték meg azt, aki hosszú hajat visel, bár a férfiak még mindig nemigen hordtak szandált, és költő sem sok akadt.

      Francesca, egy-két barátnőjét leszámítva, mégis teljesen visszavonult. Az embereknek feltűnt, milyen gyakran látják a Roseman-hídnál álldogálva, és néha a Cédrus-hídnál is. Az öregek gyakran bogarasak, jegyezték meg, és megelégedtek ezzel a magyarázattal.

      1982. február másodikán az United Parcel Service teherautója zötyögött föl a bekötőúton. Francesca tudomása szerint semmit sem rendelt. Zavartan írta alá az elismervényt, és nézte meg a címzést.
                "Francesca Johnson
                 RR 2
                 Winterset, Iowa 50273"
      A feladó egy seattle-i ügyvédi iroda volt.

      A gondosan csomagolt, külön biztosított csomagot Francesca a konyhaasztalra tette, és óvatosan nyitotta ki. Három habszivacsba rakott dobozt talált. Az egyik doboz tetejéhez ragasztva kis, tömött borítékot. A másikon egy hivatalos borítékot, rajta az ügyvédi iroda címével.

      Levette az ügyvédi iroda borítékját, és remegő kézzel nyitotta ki.
                Ms. Francesca Johnson
                RR 2
                Winterset, Iowa 50273

                Tisztelt Ms. Johnson!

                   Cégünk képviseli  a  nemrég
                elhunyt Robert L. Kincaid vég-
                akaratát...
      Francesca az asztalra tette a levelet. Odakinn hó kavargott a téli mező fölött. nézte, mint súrolja a tarlót, ragad kukoricacsuhékat magával, sodorja őket a kerítéshez. Ismét elolvasta a szavakat.
                   Cégünk képviseli  a  nemrég
                elhunyt Robert L. Kincaid vég-
                akaratát...
      - Ó, Robert... Robert... nem lehet - suttogta, és lehajtotta fejét.

      Egy óra múlva volt képes tovább olvasni. Dühítette a törvény, a jogi nyelv nyíltsága, a szavak precízsége.
                   Cégünk képviseli...
      Ügyvéd, aki pusztán a munkáját végzi.

      De hol az az erő, hol a meteoron lovagló párduc, a varázsló, aki a Roseman-hidat kereste egy forró augusztusi napon, a férfi, aki a Harry nevű teherautó lépcsőjén állva visszanézett az iowai farm bekötőútjának porában epekedő asszonyra? Hol marad ő ezekből a szavakból?

      A levélnek ezeroldalasnak kellene lennie. Le kellett volna írnia az evolúciós lánc végét, a szabad térségek megszűnését, azt, hogy a cowboyok kerítések közt küzdenek, mint a téli kukoricacsuhé.
                   Az egyetlen végakarat 1967.
                július 8-án  született.  Kife-
                jezett  kívánsága, hogy kézbe-
                sítsük önnek a  mellékelt tár-
                gyakat. Amennyiben ön nem vol-
                na fellelhető,  meg kell  sem-
                misítenünk őket.
                   A  "levél"  feliratú doboz-
                ban levő üzenetet  Mr. Kincaid
                1978-ban   hagyta  irodánkban,
                zárt borítékban.
                   Mr. Kincaidet elhamvasztot-
                ták, és saját kérésére nem ál-
                lítottak  sírhelyet.  Hamvait,
                szintén az  ő  kérésére, egyik
                munkatársunk az  Ön otthonának
                közelében  szétszórta.  Ha jól
                tudom,  Roseman-hídnak  hívják
                a helyet.
                   Bármiben  szívesen   állunk
                rendelkezésére.

                1982. január 25.

                        Tisztelettel:

                             Allen B. Quippen
                                  ügyvéd
      Francesca ismét összeszedte magát, megtörölte szemét, és nekilátott megvizsgálni a doboz tartatmát.

      Rögtön tudta, mi van a duci kis borítékban. Ugyanolyan biztos volt benne, mint abban, hogy idén is eljő a tavasz. Óvatosan kinyitotta a borítékot és benyúlt. Kihúzta az ezüstláncot. A medalion rajta csupa karcolás volt már. Egyik oldalon a véset: Francesca. A másikon egészen apró betűkkel ez állt. "A megtaláló, kérem, küldje el Francesca Johnsonnak, RR 2, Winterset, Iowa, USA."

      Ezüst karkötője papírzsebkendőbe csomagolva hevert a boríték alján. Kis papírcetli volt mellé téve.

      Francesca kézírása:
"Ha van kedve vacsorázni, amikor a fehér molyok szárnyra kapnak, jöjjön el ma este, amikor végzett. Bármikor jó."
      A cédula, amelyet a Roseman-hídra tűzött. Robert még ezt is megőrizte.

      Aztán Francesca rádöbbent; hisz egyedül ez maradt Robertnek tőle, ez volt létezése egyetlen bizonyítéka a tünékeny emlékképeken és lassan sárguló fényképeken kívül. A kis cédula, amelyet a Roseman-hídra tűzött. Gyűrött volt, hajtogatás nyomai látszottak rajta, az, hogy hosszú ideig lakott egy tárcában.

      Vajon hányszor olvasta el a férfi az évek során, messze a Middle River hegyeitől? Francesca el tudta képzelni, amint szeme elé emeli egy ki tudja hová tartó repülőgép vékony olvasólámpájának fényénél, vagy egy bambuszkunyhó padlóján ülve a tigrisek földjén, és zseblámpájának fényénél olvassa a cédulát.

      Elképzelte, amint összehajtogatja és elteszi Bellinghamben egy esős éjszakán, aztán megnézi a fényképeket, a nyári reggelen a kerítésoszlopnak támaszkodó nőt, vagy amint napnyugtakor kibukkan a fedett híd alól.

      A három dobozban egy-egy fényképezőgép volt, objektívvel. Viharvert volt mind a három. Francesca megfordította az egyiket. Látta a Nikon feliratot a kereső fölött, és a bal felső sarokban az "F" betűt. Ez volt az a gép, amelyet Robert kezébe nyomott a Cédrus-hídnál.

      Végül kinyitotta a neki szóló levelet is. Kézírással íródott Robert levélpapírján. 1978. augusztus 16-án.

                   Drága Francesca!

         Remélem,  levelem  jó  egészségben  ta-
      lál. Nem  tudom, mikor  kapod  meg.  Vala-
      mikor,  amikor   én   már  elmentem.  Hat-
      vanöt  éves   vagyok,  ma  tizenhárom  éve
      annak,  hogy  megismertelek,  hogy  befor-
      dultam   az    udvarotokra   útbaigazítást
      kérni.
         Bízom abban,  hogy  ez  a   kis  csomag
      semmilyen  módon   nem   zaklatja  föl  az
      életedet. Nem  bírnám  elviselni  a gondo-
      latot,  hogy  a gépeim egy üzlet használt-
      cikk  polcán vagy  valami  idegen  kezében
      végezzék. Elég  megviseltek  lesznek, mire
      megkapod   őket.   De  nincs   más,  akire
      hagyhatnám,  és  elnézésed  kérem,  amiért
      esetleg  kellemetlen  helyzetbe hozlak ve-
      lük.
         1965-től 1975-ig  szinte  megállás nél-
      kül  úton  voltam.  Így  tudtam  leginkább
      ellenállni a kísértésnek, hogy felhívjalak
      vagy  érted  menjek, és ez a kísértés min-
      den  pillanatban  velem volt. Ezért elvál-
      laltam  minden  távoli  megbízatást,  amit
      csak   tudtam.  Nemegyszer   gondoltam:  A
      fenébe  is!  Elmegyek  Iowába,  Winterset-
      be,   bármi  történjék  is,  és   magammal
      viszlek, Francesca.
         De  a  fülemben  csengtek  szavaid,  és
      tiszteletben  tartottam az érzéseidet. Ta-
      lán igazad  volt,  nem  tudom.  Csak  azt,
      hogy  soha  semmi  nem volt és nem is lesz
      olyan  rohadt  nehéz  az  életemben,  mint
      az,  amikor  azon  a forró péntek reggelen
      kihajtottam  az  udvarodból.  Nem  hiszem,
      hogy sok férfi tett valaha is  ennél nehe-
      zebbet.
         1975-ben  otthagytam  a  National  Geo-
      graphicot,  és   maradék   éveimben  saját
      kedvem   szerint   fényképezek.   Vállalok
      néha  egy  kis  munkát,  amikor tudok, fő-
      leg  helyi  anyagokat,  nem  sokat  vagyok
      távol.  Anyagilag   kemény,  de   valahogy
      megvagyok. Valami mindig adódik..
         Többnyire  a  Puget-szorost   fényképe-
      zem.  Jólesik.  Azt  hiszem,  ahogy az em-
      ber  öregszik,  úgy fordul  egyre inkább a
      víz felé.
         Ja,  igen.  Van egy kutyám,  egy  arany
      retrieverem.   "Országút"-nak   hívom,  és
      többnyire  velem  utazik.  Kidugja a fejét
      az ablakon, és keresi a jó témákat.
         1972-ben,   Maine-ben,    az     Acadia
      Nemzeti  Parkban  leestem  egy  szikláról,
      és   eltörtem   a  bokám.  Zuhanás  közben
      leesett a  lánc  és a medalion is. Szeren-
      csére  nem   estek  messzire.  Megtaláltam
      őket,  és  egy  ékszerésszel megcsináltat-
      tam a láncot.
         Por  telepedett  a  szívemre. Nem tudom
      jobban  megfogalmazni,  amit  érzek.  Vol-
      tak  nők  az  életemben előtted, de utánad
      egy  sem.  Nem  tudatosan  döntöttem a cö-
      libátus  mellett. Egyszerűen nem  érdekel-
      nek a nők.
         Egyszer  láttam  egy vadkacsát,  amely-
      nek társát a vadászok lelőtték.  Ezek  egy
      életre  társulnak,  tudod.  A  gúnár napo-
      kig, sőt azután is körözött a tavacska fö-
      lőtt.  Amikor  utoljára  láttam,   egyedül
      úszott  a  nádasban,  és még mindig a tár-
      sát  kereste.  Azt hiszem, túl nyilvánvaló
      az  analógia  ahhoz,  hogy igazán irodalmi
      legyen, de meglehetősen fedi, amit érzek.
         Ködös  reggeleken  vagy  délután,  ami-
      kor  a  nap lebukik az  északnyugati vize-
      ken,  rád  gondolok,  próbálom elképzelni,
      hol lehetsz,  mit  csinálhatsz. Mindennapi
      dolgokat:  amint kimész a kertbe, leülsz a
      verandán  a   hintaszékbe,   a   konyhában
      állsz a mosogató mellett. Ilyesmiket.
         Mindenre   emlékszem.   Az   illatodra,
      arra,  hogy  nyárízed  volt.  Arra,  ahogy
      bőröd  az  enyémhez   ért,   suttogásodra,
      miközben szerettelek.
         Robert  Penn  Warrennak  van  egy kife-
      jezése: "Istentől  elhagyott  világ".  Nem
      rossz, meglehetősen  illik arra, amit idő-
      ről  időre  érzek.  De  nem  tudom  örökre
      elviselni  ezt  az  érzést.  Amikor nagyon
      eluralkodik   rajtam,  bepakolok  Harrybe,
      és néhány   napig   csatangolunk  "Ország-
      út"-tal.
         Nem  akarom   sajnáltatni   magam.  Nem
      jellemző  rám.  Többnyire  nem  is   érzek
      így.  Inkább   hálás  vagyok   a  sorsnak,
      hogy  végül  megtaláltalak.  El is  suhan-
      hattunk  volna  egymás  mellett, mint  két
      kozmikus porszem.
         Az  Isten  vagy  a  világegyetem,  bár-
      hogy  is  nevezzük  az  egyensúly  és rend
      nagy  rendszerét,  nem  ismer Föld-időt. A
      világegyetemnek   négy  nap   annyi,  mint
      négymillió  fényév.  Próbálom   nem  elfe-
      lejteni ezt.
         De  végül  is  férfi vagyok. És bármily
      filozófiai  érveket  találok  is, nem tart
      vissza  attól,  hogy  vágyódjak utánad, az
      idő    könyörtelen    folyamának    minden
      egyes  napján,  minden  percében,  amelyet
      nem tölthetek veled.
         Mélyen  és  teljesen szeretlek, és min-
      dig szeretni foglak.

                               Az utolsó cowboy
                                    Robert.

      Ui.:  Múlt  nyáron  Harry  új  motort  ka-
      pott, és jól érzi magát.

      A csomag öt évvel ezelőtt érkezett, és tartalmának megtekintése részévé vált Francesca születésnapi szertartásának. Az asszony a fényképezőgépeket, a karkötőt és a láncot a medalionnal szekrényében egy külön ládikában őrizte. Az egyik helyi asztalos készítette Francesca tervei alapján diófából, porvédő filcekkel, kárpitozott belsővel. "Díszes egy láda" - bólogatott. Francesca meg csak mosolygott.

      A szertartás utolsó mozzanata a kézirat volt. Az asszony mindig gyertyafénynél olvasta, amikor a nap lenyugodott. Kihozta a nappaliból, és óvatosan a sárga dekoritra tette, a gyertya mellé, rágyújtott évi egyetlen cigarettájára, egy Camelre, ivott egy korty brandyt, és olvasni kezdett.

Kihullva a Z-dimenzióból

ROBERT KINCAID

      Vannak ősi szelek, melyeket nem értek, bár úgy tűnik, egy örökkévalóság óta lovaglok tarajos hullámukon. Z-dimenzióban mozgok; s a világ velem párhuzamosan halad, a dolgok egy másik szeletében. Mintha kezem zsebre dugva, enyhén előre dőlve néznék be egy bolt kirakatán.

      Különös perceket él át az ember a Z-dimenzióban. Egy hosszú, esős kanyarból kijőve Új-Mexikóban, Magdalenától nyugatra, az országút gyalogösvénnyé változik, s az ösvény állatok csapásává. Elmozdul az ablaktörlő, és a csapásból erdő lesz, ahol soha semmi nem járt. Ismét az ablaktörlő, és újra valamivel vissza az időben. Ez alkalommal jég, rengeteg jég. Alacsony fűben haladok, szőrökbe öltözve, csapzott hajjal, lándzsával kezemben. Vékony, kemény vagyok, mint maga a jég, csupa izom és kérlelhetetlenül ügyes. A jégen túl, még messzebbre haladva vissza a dolgok sorában, mély, sós víz következik, s én kopoltyúsan, pikkelyesen úszom. Ennél többet nem látok, csak annyit, hogy a planktonon túl van a zéró pont.

      Euklidésznek nem volt mindenben igaza. Párhuzamosságot, állandóságot feltételezett, egészen az idők végeztéig. De létezik egy nem-euklidészi út is, amelyben valahol, messze távol, a párhuzamosok találkoznak. A zéró pont. Az összetartás illúziója.

      Mégis. Tudom, nem csak illúzió. Néha lehetséges a találkozás, ahogy egyik valóság a másikba folyik, s lágyan összefonódnak. Nem egy precíz világ széles határvonalai, az oda-vissza járó komp hangja. Csak amolyan... légzés. Igen, ez az a hang, vagy inkább érzés. Légzés.

      S én lassan úszom e fölött a másik valóság fölött és mellette, alatta meg körötte, és míndíg erővel, hatalommal, mégis átadva magam. Cserébe a többi érzék is átadja magát, a maga erejét.

      Valahol a légzésben zene szól, és megkezdődik a különös, spirális tánc, a maga külön ütemével, amely megszelidíti a kócos, lándzsás jégkorszaki embert. És lassan gördülve, adagióba fordulva, mindig adagióban zuhan a jégkorszaki ember... hullik ki a Z-dirnenzióból... őbelé.
      Hatvanhetedik születésnapján, amikor elállt az eső, Francesca visszatette a barna borítékot lecsukható tetejű íróasztala legalsó fiókjába. Richard halála után úgy döntött, a bankban tartja, a széfben, de ilyenkor néhány napra mindig hazahozta. A fényképezőgépek a diófa ládába zárva pihentek, a láda pedig a helyén volt a hálószobájában, a beépített szekrényben.

      Korábban, még délután elsétált a Roseman-hídhoz. Most kiment a verandára, egy törülközővel letörölte a hintaszéket és leült. Hideg volt, de néhány percig kibírja. Mint mindig. Azután kiment a kapuhoz, utána a bekötőút elejéhez. Huszonkét évvel ezelőtt volt. Látta, ahogy a férfi lelép a teherautójáról. Az utat keresi. Késő délután van. Francesca látta, amint Harry az út felé bukdácsol, majd megáll, Robert Kincaid kilép a lépcsőre, és visszanéz a bekötőútra.