Robert James Waller: Madison megye hídjai

      Az országút és a vándora

      Robert Kincaid néhány napra abbahagyta a fényképezést. Francesca Johnson pedig a legszükségesebb teendők kivételével, abbahagyta a munkát a tanyán. Minden idejüket együtt töltötték, beszélgettek vagy szeretkeztek. Robert kétszer, amikor az asszony megkérte rá, énekelt és gitáron kísérte magát. Valahol a jó és a tűrhető között volt a hangja. Francesca az első közönsége, vallotta be.



      Az asszony rámosolygott, megcsókolta, s újra átadta magát érzéseinek. A férfi pedig bálnavadász hajókról és sivatagi szélről énekelt.

      Elkísérte Robertet Harryn a Des Moines-i repűlőtérre, ahol a férfi feladta New Yorkba a filmeket. Mindig előre küldte az első néhány tekercset, amikor csak módja volt rá, hogy a szerkesztők lássák, mire számíthatnak, és az előhívásnál kiderüljön, gépeinek zárjai tökéletesen működnek-e.

      Utána megebédeltek egy elegáns étteremben, s Kincaid Francesca kezét fogta az asztalon keresztül, és majd felfalta tekintetével. A pincér pedig mosolyogva nézte őket, s remélte, egy nap ő is megismeri ezt az érzést.

      Francesca csodálattal figyelte Robert érzékét, azt a könnyedséget, amellyel a dolgokat fogadta. A férfi tisztán látta a cowboyok és hozzájuk hasonlók; közelgő végét, beleértve a sajátját is. S az asszony már kezdte felfogni, hogyan is értette, amikor arról beszélt, hogy végállomáshoz ért az evolúció ágán, ahonnan nincs tovább.

      Egyszer, amikor arról beszélgettek, amit Kincaid "utolsó dolgoknak" nevezett, a férfi ezt suttogta:

      - Soha többé, sírta a Nagy Sivatag Ura. Soha és soha, és soha többé. - Nem tudta elképzelni, mi következhetne utána ezen az ágon. Fajtája kihalóban volt.

      Csütörtök délután szeretkezés után beszélgettek. Mindketten tudták, előbb vagy utóbb sort kell keríteniük erre a beszélgetésre. De mostanáig mindketten halogatták.

      - Most mi lesz velünk? - kérdezte a férfi.

      Csönd, "darabokra hullok"-csönd. Aztán halkan:

      - Nem tudom.

      - Idefigyelj, itt maradok, ha te is akarod, a városban vagy a környéken. Amikor a családod megérkezik, egyszerűen beszélek a férjeddel és elmagyarázom neki, mi a helyzet. Nem lesz könnyű, de túl leszünk rajta.

      Francesca a fejét rázta.

      - Richard soha nem volna képes felfogni. Ô nem ilyen fogalmakban gondolkodik. Sohasem értené meg a varázslatot és a szenvedélyt, mindazokat a dolgokat, amikről beszéltünk, s amiket együtt átéltünk. Nem mondom, hogy ettől kevesebbet ér. Csak éppen mindez messze van mindattól, amit valaha is érzett vagy gondolt. Nem tudná feldolgozni.

      - Akkor hát mindennek vége? - Kincaid komoly volt, mosolytalan.

      - Ezt sem tudom. Valami furcsa módon birtokolsz, Robert. Nem akarom, hogy birtokoljanak, nincs szükségem rá, és azt is tudom, hogy nem szándékosan csinálod, de akkor is így van. Már nem melletted ülök, itt, a füvön. Valahová magadba zártál mint önkéntes foglyodat.

      A férfi pedig igy felelt:

      - Nem tudom, bennem vagy-e, vagy én tebenned, vagy hogy birtokollak-e. Az biztos, hogy nem akarlak birtokolni. Azt hiszem, mindketten egy harmadik lény foglyai vagyunk, akit úgy hívnak, "mi". Illetve nem is a foglyai vagyunk. Mi vagyunk ez a lény. Mindketten elvesztettük önmagunkat, és valami mást teremtettünk helyette, valamit, amely csak kettőnk összhangjától létezik. A csudába is, szeretjük egymást. Olyan mélyen és őszintén, amennyire csak szeretni lehet. Gyere, utazz velem, Francesca! Nem probléma. A sivatag homokjában fogunk szeretkezni, és mombasai erkélyen iszunk majd brandyt, nézzük, mint bontanak vitorlát az arab bárkák az első reggeli szélnél. Megmutatom neked az oroszlánok vidékét, és egy öreg, francia várost a bengáli öbölnél, ahol csodálatos étterem van egy háztetőn, és vonatokat, amelyek hegyi hágókon másznak át, és kis fogadókat, amelyeket baszkok vezetnek magasan a Pireneusokban. Indiában, egy tigrisrezervátumban van egy csodálatos hely, egy hatalmas tó kellős közepén egy szigeten. Ha nem szereted a vándoréletet, letelepedek valahol, és helyi anyagot fényképezek vagy portrékat, de megélünk valahogy.

      - Robert, tegnap éjjel, szeretkezés közben mondtál valamit, ami nem megy ki a fejemből. Az erődről suttogtam újra és újra, Úristen, micsoda erő! Te pedig azt mondtad: "Én vagyok az országút és a vándora, és mindaz a vitorla, amely valaha is tengerre szállt." Igazad volt. Így érzel. Érzed, hogy benned van az út. Sőt. Több ennél. Valahogy, nem tudom elmagyarázni, miképp, temagad vagy az út. Abban a résben élsz, ahol az illúzió és a valóság találkozik. Úton vagy, és magad vagy az út. Öreg hátizsákok, igen, ez vagy. Meg egy Harry nevű teherautó, és Ázsiába induló repülőgépek. És azt akarom, hogy az is maradj. Ha úgy van, ahogy mondod, és az evolúcióban zsákutca, amit képviselsz, azt szeretném, ha a lehető legnagyobb sebességgel járnád végig ezt az utat. Nem vagyok biztos benne; képes leszel-e erre, ha melletted vagyok. Hát nem látod? Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy egy pillanatig is vissza akarjalak tartani. Ha ezt tenném, megölném vele azt a vad, csodálatos állatot, ami vagy, és ezzel meghalna az erőd is.

      A férfi mondani akart valamit, de Francesca félbeszakította.

      - Még nem fejeztem be, Robert. Ha a karjaidba kapnál és a kocsidhoz vinnél, kényszerítenél, hogy veled tartsak, egyetlen szóval sem tiltakoznék. Az is elég volna, ha csak beszélnél hozzám. De nem hiszem, hogy megteszed. Túl érzékeny vagy ehhez, és túlságosan is tudatában vagy az érzéseimnek. És úgy érzem, a kötelesség itt tart, ezen a helyen. Igen, a maga módján unalmas itt. Unalmas az életem. Hiányzik belőle a romantika, az, hogy gyertyafényben táncoljak a konyhában, hiányzik az a csodálatos érzés, hogy van egy férfi mellettem, aki tudja, hogyan kell szeretni egy nőt. De leginkább te hiányzol az életemből. De ott az az átkozott kötelességtudatom. Richard iránt. A gyerekek iránt. Richard már önmagában azt is nehezen viselné, ha elmennék, hogy nem vagyok itt. Már ez tönkretenné. De még rosszabbá tenné számára, hogy élete végéig nem szabadulna meg a suttogástól. A környék a szájára venné: "Az ott Richard Johnson, ni! A forróvérű kis olasz felesége néhány éve megszökött valami hosszú hajú fényképésszel." Richardnak ezt kellene elviselnie, és a gyerekeket, amíg csak itt élnek, kinevetnék Wintersetben. Ôk is megszenvednék. És gyűlölnének érte. Bármennyire is kívánlak, veled akarok élni, részed akarok lenni, nem tudom eltépni magam kötelességeim valóságától. Ha testileg vagy lelkileg kényszerítesz, hogy veled tartsak, mint mondtam, tehetetlen vagyok ellene. Nincs bennem erő hozzá. Annak ellenére, amit az előbb mondtam, hogy nem akarom elvenni tőled az utat, hajtana az önző vágy, hogy veled legyek. Kérlek, ne tedd ezt velem! Ne kívánd, hogy feladjam mindezt, a kötelességeimet. Nem volnék képes rá, és nem volnék képes ezzel a gondolattal élni. Ha most elmegyek veled, ez a gondolat kínozna, és megváltoznék tőle. Nem az a nő volnék többé, akit megszerettél.

      Robert Kincaid hallgatott.

      Értette, amit Francesca az útról és felelősségről mondott, s arról, mint változtatná meg a bűntudat. Tudta, hogy az asszonynak a maga módján igaza van. Kinézett az ablakon. Belsejében harc dúlt Meg akarta érteni a nő érzéseit. Francesca sírva fakadt.

      Hosszan ölelték egymást.

      - El kell mondanom valamit - suttogta végül a férfi. - Egyetlen dolgot, amit soha többé, senkinek nem mondok, és kérlek, ne feledd. A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá.

      Éjszaka ismét szeretkeztek. Csütörtök éjszaka volt, és ők reggelig feküdtek egymás mellett egymást érintve, suttogva. Francesca elaludt végül, és mire felébredt, a nap magasan járt. Forróság volt. Hallotta Harry ajtaját nyikorogni. Gyorsan magára kapott valami ruhát.

      Mire leért, Robert már elkészítette a kávét, és a konyhaasztalnál cigarettázott. Rávigyorgott. Francesca átsietett a konyhán, a férfi nyakába temette arcát, hajába túrt, átkarolta. A férfi pedig megfordította, és az ölébe ültette.

      Végül felállt. Öreg farmernadrágja volt rajta, tiszta khakiinge fölött a vastag, narancssárga nadrágtartóval. Lábán a Red Wing csizma, övén a svájci katonai kés. Fotósmellénye a szék támláján lógott, zsebéből most is kibukkant az elsütő kábel vége. A cowboy felnyergelt.

      - Jobb lesz indulnom.

      Francesca bólintott, és sírva fakadt. Kincaid látta a könnyeket a szemében, és szomorúan mosolygott rá.

      - Nem bánod, ha néha írok? Szeretnék legalább egy-két fényképet küldeni.

      - Rendben. - Francesca a konyhaszekrényen lógó törülközőbe törölte szemét. - Találok majd valami ürügyet, miért kapok leveleket egy hippi fényképésztől, feltéve, ha nem írsz túl sokszor.

      - Tudod a washingtoni címemet és telefonszámomat, ugye?

      Az asszony bólintott.

      - Ha nem vagyok ott, hívd a National Geographic szerkesztőségét. Tessék, ez a száma. - Leírta a telefon melletti jegyzettömbre, letépte a lapot és átnyújtotta. De megtalálod a számot a lapban is. Kérd a szerkesztőséget! Általában tudják, hol vagyok. Ne habozz, ha látni akarsz, vagy csak beszélni velem. Hívhatsz a hívott költségére, bárhol is legyek a világon, így nem jelentkezik a számládon. Még néhány napig itt leszek, a környéken. Gondolkodj azon, amit mondtam! Eljövök, gyorsan elrendezem a dolgot, és együtt megyünk északnyugatra.

      Francesca nem felelt. Tudta, hogy a férfi valóban gyorsan elrendezné a dolgot. Richard öt évvel fiatalabb nála, de sem szellemileg, sem fizikailag nem ellenfél Robert Kincaidnek.

      A férfi belebújt mellényébe. Francesca pedig mindenről elfeledkezett, minden elsötétült előtte. "Ne hagyj itt, Robert Kincaid!" - kiáltott benne egy panaszos hang.

      A férfi kézen fogta, együtt mentek ki a hátsó ajtón a kocsi felé. Kincaid kinyitotta a vezető oldali ajtót, egyik lábával fellépett a küszöbre, aztán lelépett, és hosszan magához ölelte az asszonyt. Egyikük sem szólt, csak álltak, egymásba sugározták, magukba szívták egymás érzését kitörölhetetlenül. Újra megbizonyosodtak annak a különleges lénynek a létéről, amelyről beszéltek.

      Végül Kincaid elengedte az asszonyt, és fellépett a teherautóba. Nyitott ajtó mellett ült. Könnyek csorogtak le arcán. Lassan csukta be az ajtót, nyikorogtak a zsanérok. Harry szokás szerint vonakodva indult. Francesca hallotta, amint a férfi csizmája a gázpedálra tapos, és az öreg járgány csak megadta magát.

      Kincaid hátramenetbe kapcsolt, és benyomott kuplunggal ült. Először komoly arccal, aztán lassan elmosolyodott. A bekötőútra mutatott.

      - Vár az út! A jövő hónapban Indiában leszek. Küldjek lapot?

      Francesca nem volt képes megszólalni, csak a fejét rázta. Ez már túl sok volna Richardnak. Tudta, hogy Robert megérti.

      A férfi bólintott.

      A teherautó kihátrált az udvarba, a kerekek csikorogtak a kavicson, a csirkék ijedten menekültek előle. Jack ugatva kergette egyiküket a pajtába a gépek közé. Robert Kincaid búcsút intett a nyitott, utas oldali ablakon keresztül. A nap megcsillant ezüst karperecén. Inge két felső gombja nyitva volt. A kocsi ráfordult a bekötőútra, majd végiggördült rajta. Francesca a szemét törölgette. Látni akarta, ameddig csak lehet, de a könnycseppek különös prizmaként működtek a napfényben. És akárcsak megismerkedésük estéjén, most is a kötőút végéhez futott, onnan nézte a hepehupás úton döcögő öreg teherautót. Az út végén a kocsi megállt, az ajtó kitárult, és a férfi kilépett a lépcsőre. Nézte a nőt. Picinek tűnt százméternyi távolságból.

      Kincaid csak állt, és nézte Francescát, miközben Harry türelmetlenül dohogott a hőségben. Egyikük sem mozdult. Már mindent elmondtak. Csak nézték egymást, az iowai tanya háziasszonya és a teremtmény, aki eljutott evolúciós lépcsősora végére, az utolsó cowboyok egyike. Vagy fél percig állt ott Kincaid, fotós szemével mindent rögzített, agyában előhívta a képet, amelyet soha nem fog elveszíteni.

      Aztán becsukta az ajtót, sebességbe rakta a váltót, és sírva fordult rá a Wintersetbe vezető útra. Még egyszer visszafordult, mielőtt a farm észak- nyugati szélén levő liget eltakarta volna. Francesca a bekötőút másik végén, törökülésben, fejét kezébe temetve ült a porban.

*     *     *

      Richard és a gyerekek kora este érkeztek. Tele voltak történetekkel a vásárról és a pántlikáról, amit a bika nyert, mielőtt eladták volna, hogy levágják. Carolyn azonnal ráült a telefonra.

      Péntek volt, Michael a furgonnal bement a városba, hogy azt tegye, amit a tizenhét éves fiúk péntek este szoktak, ácsorogjon haverjaival a főtéren, és beszóljon a kocsival arra jövő lányoknak.

      Richard bekapcsolta a televíziót, dicsérte a kukoricakenyeret. Megevett egy karéjt vajjal és juharlekvárral.

      Francesca, odakint a verandán ült hintaszékében. Tíz órakor, amikor a műsor befejeződött, kijött Richard.

      - Hát, azért jó itthon - nyújtózkodott. Aztán az asszonyra nézett. - Jól vagy, Frannie? Kicsit fáradtnak látszol. Vagy olyan álmatagnak.

      - Jól vagyok, Richard. Jó, hogy épen, egészségesen megjöttetek.

      - Hát, én megyek lefeküdni. Hosszú volt a hét a vásáron, és hulla fáradt vagyok. Nem jössz, Frannie?

      - Még egy kicsit maradok. Kellemes idekint, üldögélek még. - Fáradt volt ő is, de tartott attól, hogy Richardnak szex járhat a fejében ma éjszaka. Nem tudta volna elviselni most a gondolatot.

      Hallotta fentről a férfi lépteit a hálószobában, előre-hátra hintázott a széken, mezítelen lába a veranda padlójára tapadt. A ház hátsó feléből Carolyn rádiója szólt.

      Néhány napig nem ment a városba. Nagyon is tudatában volt annak, hogy Robert Kincaid alig néhány kilométerre van tőle. Biztos volt benne, nem tudná visszatartani magát, ha találkoznának. Odarohanna hozzá. "Most! Azonnal induljunk!" - mondaná. Vállalta a kockázatot, amikor a Cédrus hídnál találkozott vele. De túl nagy volna a kockázat.

      Keddre kezdtek kifogyni élelmiszerekből, Richardnak szüksége volt egy alkatrészre, hogy rendbe rakhassa a kukoricaválogató gépet. Alacsonyan függött a nap, folyamatosan esett, ködös hideg volt.

      Richard megvette az alkatrészt, és beült a kávézóba a cimboráival. Francesca pedig bement, az élelmiszerboltba. A férje ismerte a menetrendjét, s mire kijött, odakinn várta az ajtó előtt. Allis-Chalmers sapkájában kipattant a furgonból, segített berakni a szatyrokat az ülésre és Francesca lába mellé. Az asszony pedig hátizsákokra és fotósállványokra gondolt.

      - Még egyszer el kell mennem az alkatrészboltba. Elfelejtettem valamit.

      Északnak hajtottak az U. S. 169-es úton, amely Winterset főutcája is. Egy háztömbnyire voltak a Texaco kúttól, amikor Francesca megpillantotta Harryt. Az öreg járgány sietős ablaktörlőkkel húzott ki a kúttól, és fordult előttük az útra.

      Felzárkóztak az öreg teherautó mögé, és az asszony, a Ford magas üléséből látta a jól lekötött, fekete, vízhatlan vásznat, amely alatt kirajzolódtak egy bőrönd és egy gitártok körvonalai az elfektetett pótkerék mellett. Esőcseppek borították a hátsó ablakot, de valamelyest látszott Robert feje. A férfi előrehajolt, talán, hogy kivegyen valamit a kesztyűtartóból. Nyolc nappal ezelőtt, amikor ezt csinálta, karja Francesca lábát súrolta. Egy héttel ezelőtt, ilyenkor, Francesca Des Moines-ban volt, hogy rózsaszín ruhát vegyen.

      - Ez a járgány is jó messzire eljött hazulról - jegyezte meg Richard. - Washington állam. Mintha nő vezetné, legalábbis hosszú a haja. Mégsem nő, lefogadom, ez lesz az a fotós, akiről a kávézóban beszéltek.

      Néhány sarkon keresztül követték Robert Kincaidet egészen addig, ahol a 169-est a 92-es út keresztezi kelet-nyugati irányban. Nehéz kereszteződés, sűrű forgalommal minden irányból, s még jobban nehezítette az eső és a sűrűsödő köd.

      Vagy húsz másodpercig ültek így. A férfi pont előtte volt, alig néhány méternyire tőle. Még mindig megtehetné. Kiugorhatna, odarohanhatna Harry jobb oldali ajtajához, átmászhatna a hátizsákokon, hűtőtáskán és állványokon.

      Azóta, hogy Robert Kincaid a múlt pénteken elhajtott, Francesca rádöbbent arra, bármennyire is tudta, sokat jelent neki a férfi, nagyon alábecsülte érzéseit. Bármilyen lehetetlennek tűnt is, így volt. Kezdte ő is felfogni, amit a férfi már megértett.

      De csak ült, megbéklyózta a kötelességtudat. Soha életében nem nézett ilyen meredten semmit, mint most az előttük levő kocsi hátsó ablakát. Felvillant Harry bal indexlámpája. Még egy pillanat, aztán eltűnik. Richard a Ford rádiójával babrált.

      Francesca lassítva kezdte látni a dolgokat, mintha agya különös trükköt végezne vele. Robert következett, és... lassan... lassan... Harry begördült a kereszteződésbe - Francesca látta maga előtt a férfi hosszú lábait a kuplungon és a gázpedálon, azt, ahogyan sebességváltás közben jobb alkarján megfeszülnek az izmok -, befordul balra a 92-es útra Council Bluffs, a Fekete-hegység és északnyugat felé... lassan... lassan... fordul az öreg teherautó... befordul a kereszteződésbe, orra nyugatnak mutat.

      Az asszony szemét összehúzva nézi a könnyeken, ködön, esőn keresztül, s alig tudja elolvasni a kopott, piros feliratot az ajtón. "Kincaid Fotók - Bellingham, Washington".

      A férfi letekerte az ablakot, hogy jobban lásson fordulás közben. Befordult, hosszú haja lobogott a szélben, ahogy gyorsított a 92-es úton, nyugat felé, majd föltekerte az ablakot.

      "Nem... Úristen, nem akarom... - kínozták a szavak. - Tévedtem, Robert... hiba volt maradnom... de nem mehettem... elmondom, meg fogod érteni, miért nem mehetek... Mondd el ismét, miért kell mennem!"

      A férfi hangja pedig mintha az országút fölött visszhangzott volna. "A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá."

      Richard áthajtott a kereszteződésen észak felé. Francesca egy pillanatig látta a férfi arca mellett Harry vörös hátsó lámpáit a ködben és a szélben. Az öreg Chevy kisteherautó picinek látszott a Winterset felé dübörgő hatalmas kamion mellett, amely magasra csapta az út vizét az utolsó cowboyra.

      - Viszlát, Robert Kincaid - suttogta Francesca, és kitört belőle a zokogás.

      Richard ránézett.

      - Mi baj, Frannie? Megmondanád végre, mi bajod?

      - Hagyj békén néhány percre, Richard! Mindjárt rendben leszek.

      Richard a fejét csóválva nézett rá. Aztán a marhaárakra tekerte a rádiót.