Robert Kincaid
1965. augusztus nyolcadikán, a Washingtonbeli Bellinghamben
Robert Kincaid bezárta a zegzugos ház második emeletén levő
kétszobás kis lakása ajtaját. Levitte a falépcsőkön bőröndjét és
fotófelszereléssel megrakott hátizsákját, és az előcsarnokon át
hátrament, a lakók parkolóhelyén várakozó öreg Chevrolet
kisteherautójához.
Egy másik hátizsákot, egy közepes méretű hűtőtáskát, több
karton Camel cigarettát, két fényképezőgép-állványt és egy zsák
gyümölcsöt már bepakolt.
A rakodótérben egy gitártok hevert. Kincaid az ülésre tette a hátizsákokat,
a hűtőtáskát meg az állványokat pedig a földre. Majd felmászott a platóra, a
sarokba tolta a gitártokot és a bőröndöt, megtámasztotta az oldalára
fektetett pótkerékkel, és egy ruhaszárító kötéllel hozzáerősítette. A kopott
gumi alá fekete, vízhatlan ponyvát terített.
Beült a kormánykerék mögé, és gondolatban végigfutott a listán: kétszáz
tekercs minőségi film, a java alacsony sebességű Kodachrome, állványok,
hűtő, három fényképezőgép s hozzájuk öt lencse, farmerok és vászonnadrágok,
ingek, fotósmellény. Oké. Minden mást megvehet útközben, ha otthon
felejtette volna.
Kopott Levi's-t jól bejáratott Red Wing csizmát, khakiinget viselt,
narancsszín nadrágtartóval. Széles bőrövére külön tokban svájci katonai
zsebkést tett.
Órájára pillantott: nyolc óra tizenhét perc. A motor a második
próbálkozásra indult, s Kincaid kihátrált, majd lassan megindult előre a
mellékutcában a homályos napsütésben.
Elhagyta Bellingham utcáit, néhány mérföldön keresztül a Puget-szoros
partja mentén haladt délnek a Washington 11-esen, majd az országút keletre
kanyarodott, mielőtt az U. S. 20-as autópályába csatlakozott volna.
A nap felé fordulva vágott neki a hosszú, kanyargós útnak a Cascades-on
át. Szerette ezt a vidéket. Nem volt sietős a dolga, időről időre megállt,
jegyzeteket készített esetleges eljövendő kirándulásaihoz, vagy
pillanatképeket, "csak úgy emlékeztetőül". Ezek, a minden előkészület nélkül
elkattintott képek emlékezetébe idézik majd a helyeket, amelyekre talán újra
ellátogat, hogy komolyan elmélyedjen bennük. Késő délután Spokane-nál
fordult északnak a U. S. 2 autópályára, amely félig átszeli az Egyesült
Államok északi részét, egészen a minnesotai Duluthig.
Kincaid élete során vagy ezredszer gondolt rá, bárcsak volna egy kutyája,
mondjuk egy arany retrievere, lenne társa otthon és az ilyen utazásokon is.
De gyakran volt távol s többnyire a tengerentúlon. Ezt nem teheti meg egy
szegény állattal. Mégis, egyre többet gondolt rá. Néhány éven belül
kiöregszik a kemény terepmunkából.
- Akkor szerzek egy kutyát - szólt ki a kocsi ablakán a mellette
tovasuhanó örökzöldeknek.
Az ilyen utaktól mindig elfogta a hangulat, hogy végiggondoljon életén.
Idetartozott a kutya is. Robert Kincaid magányos volt, amilyen magányos csak
lehet valaki. Egyetlen gyerek volt, szülei meghaltak, távoli rokonai
eltűntek szeme elől, s ő előlük, nem voltak közeli barátai.
Bellinghamben köszönő viszonyban volt a sarki vegyesbolt tulajdonosával,
ugyanígy ismerte a fotósbolt tulajdonosát is, ahol felszerelését vásárolta.
Hivatalos, szakmai kapcsolatban állt néhány újság szerkesztőjével. Rajtuk
kívül senkit nem ismert igazán, s mások sem őt. Csavargókkal nehéz
barátkozni, s Kincaid afféle vándorcigány volt.
Marian jutott az eszébe. Az asszony kilenc éve, öt év házasság után
hagyta ott. Ô most ötvenkettő, vagyis Marian most lesz negyven. Marian arról
álmodozott, hogy zenész lesz. Népdalénekes. A Weavers összes dalát tudta, és
elég jól is adta elő őket Seattle kávéházaiban. Kincaid, amikor odahaza
volt, ilyenkor elment, és beült a közönség közé.
Házassága nehezen viselte a hosszú, gyakran két-három hónapos
távolléteket. Kincaid tisztában volt vele. Ahogy az asszony is avval, mit
vállal, amikor úgy döntött, hozzámegy. Mégis mindketten úgy érezték, majd
csak megoldják valahogy. Tévedtek. Kincaid egyszer Izlandról érkezett haza,
s Marian helyett egy cédula várta: "Robert, ez így nem megy. Itt hagyom
neked a Harmony gitárt. Majd hívjuk egymást."
Kincaid nem hívta, és az asszony sem őt. Amikor a férfi egy évre rá
megkapta a válási papírokat, aláírta, és másnap felszállt az Ausztráliába
induló gépre. Marian nem akart tőle semmit. Csak a szabadságát.
Késő este állt csak meg, a montanai Kalispellben. A Cozy Inn olcsónak
tűnt, s az is volt. Kincaid felvitte holmiját szobájába. A két asztali lámpa
közül az egyikben ki volt égve a körte. Kincaid lefeküdt, az ágyban megivott
egy sört, olvasta az
Afrika zöld hegyei-t, és közben orrában érezte
Kalispell papírmalmainak a szagát. Reggel negyven percet kocogott, csinált
ötven fekvőtámaszt, és befejezésül fényképezőgépeit kis kézisúlyzóként
használva súlyzózott.
Montana csúcsán keresztül eljutott Észak-Dakotába, és a lapos síkságot
ugyanolyan lenyűgözőnek találta, mint a tengert vagy a hegyeket. Volt valami
szigorú szépsége ennek a helynek, és Kincaid többször is megállt,
felállította állványát, és fekete-fehérben lefényképezett egy-egy öreg
tanyaházat. A táj illett puritán hajlamaihoz. Az indián rezervátumok
lehangolók voltak. Mindenki tudja, miért, és senki nem törődik vele. Igaz,
semmivel sem különbek a hasonló települések Északnyugat-Washingtonban, vagy
bárhol másutt, ahol Kincaid megfordult.
Augusztus 14-én reggel, Duluthtól két óra járásnyira, északkeletnek
kanyarodott, a Hibbingbe és a vasbányába vezető mellékútra. Vörös por ülte
meg a levegőt, Kincaid hatalmas gépeket látott és különleges vasúti
kocsikat, amelyeket azért gyártottak, hogy a vasércet a Felső-tónál levő Two
Harborsban rakodó teherhajókhoz szállítsák. A délutánt azzal töltötte, hogy
megnézte Hibbinget. Nem tetszett neki a város, még ha Bob Zimmerman-Dylan
innen indult is pályájára.
Dylan egyetlen dalát szerette csak igazán, a
Girl from the North Country-
t. Ezt el is tudta játszani és énekelni, s most is ezt dúdolta magában,
miközben kihajtott erről a helyről, ahol hatalmas, vörös lyukak tátongtak a
földben. Marian megtanította néhány akkordra, és az alap arpeggiókra, hogy
kísérni tudja magát. "Többet kaptam tőle, mint ő tőlem" - magyarázta egyszer
egy piás hidroplánpilótának valahol az Amazon medencében egy McElroy Bárja
nevű helyen. Így is volt.
A Superior National Forest szép volt. Nagyon szép. Igazi kalandor vidék.
Fiatal korában Kincaid gyakran bánta, hogy elmúltak a régi, kalandor idők.
Az lett volna a neki való! Mezők mellett hajtott el, látott három
jávorszarvast, egy vörösrókát és rengeteg szarvast. Egy tavacskánál megállt,
és csinált néhány felvételt egy vízen visszatükröződő, különös alakú
faágról. Amikor végzett, letelepedett teherautója lépcsőjére, megivott egy
kávét, elszívott egy Camelt, és hallgatta a nyírfák ágai közt suttogó
szelet.
"Jó volna, ha lenne valakim - gondolta a tavacska felett lebegő
cigarettafüstbe merengve. - Egy asszony. Ahogy öregszem, egyre többet tör
rám ez a hangulat." De az, hogy ilyen sokat van távol, kemény az
otthonmaradónak. Ezt már megtanulta.
Amikor odahaza volt, Bellinghamben, időnként randevúzott egy seattle-i
reklámügynökség kreatív igazgatójával. Az asszony negyvenkét éves volt,
okos, rendes, de ő nem szerette, és nem is szeretné soha.
Mégis, időről időre, amikor mindkettejükre rátört a magány, együtt
töltöttek egy estét. Moziba mentek, megittak néhány pohár sört, és később
meglehetősen kellemesen szeretkeztek. Az asszony nem volt tapasztalatlan.
Kétszer elvált, és azelőtt, miközben egyetemre járt, több bárban is
dolgozott pincérnőként. Szeretkezés után, miközben egymás mellett feküdtek,
minden alkalommal azt mondta: "Messze te vagy a legjobb, Robert, a többi még
a közeledbe sem jöhet." Kincaid sejtette, hogy minden férfinak jólesik
ilyesmit hallani, de ő maga nem volt annyira tapasztalt, hogy tudja, igazat
mond-e egyáltalán. De egyszer hallott tőle valamit, ami sokáig kísértette:
"Lakozik benned valami, Robert, amit én nem tudok kihozni belőled. Nem
vagyok elég jó hozzá, sem elég erős, hogy elérjem. Néha úgy érzem, ki tudja,
hány emberöltő óta vagy itt, s olyan rejtett helyeken, amelyekről mi,
többiek még csak nem is álmodunk. Megrémítesz, bármilyen gyengéd is vagy
velem. Ha nem küzdenék magammal, amikor veled vagyok, úgy érzem, elveszteném
az énem, és soha többé nem tudnám visszanyerni."
Kincaid homályosan sejtette, miről beszél, de ő maga sem tudta megragadni
a dolgot. Már gyerekkorában, az ohiói kisvárosban is, ahol felnőtt, voltak
olyan céltalanul sodródó gondolatai, amelyekben átható testi és szellemi erő
érzése keveredett valami tragikus szomorúságéval. Amikor a többi srác a
"Row, Row, Row Your Boat"-ot énekelte, Kincaid francia kabarédalt fabrikált
a dallamból és az angol szövegből.
Szerette a szavakat és a képeket. A "blues" volt az egyik kedvenc szava.
Szerette azt az érzést az ajkán és a nyelvén, ami elfogta, miközben
kimondta. Emlékezett rá, hogy már fiatalon úgy vélte, a szavaknak
jelentésükön kívül fizikai hatásuk is van. Szeretett más szavakat is, mint a
"távol", "füstgomoly", "országút", "ősi", "kalandor" és "India", szerette
őket a hangzásukért, az ízükért és a képekért, amelyeket agyában felidéztek.
Szobája falára kifüggesztette kedvenc szavai listáját.
Aztán a szavakból mondatokat formált, és kirakta azokat is:
Túl közel a tűzhöz.
Keletről jöttem kis csapat utazóval,
Azok állandó ciripelése, akik
megmentenének, és azoké, akik eladnának.
Talizmán, Talizmán, mutasd meg titkaid.
Kormányos, Kormányos, vezess haza engem.
Pucéran feküdve, ahol kék bálnák úsznak.
A lány püfögő gőzösöket kívánt neki, téli állomásokat.
Mielőtt férfi lettem, nyílvessző voltam - réges-régen.
Aztán voltak helyek, amelyek nevét szerette. A Szomáli-áramlat, a Nagy
Fejsze-hegység, a Malakkai-szoros, és hosszan lehetne sorolni. A papírlapok
a szavakkal, mondatokkal és helynevekkel végül elborították szobája falát.
Még saját anyjának is feltűnt, hogy más, mint a többi gyerek. Három éves
koráig egyetlen szót sem ejtett ki a száján, ám akkor teljes mondatokban
kezdett beszélni, és ötéves korára kitűnően olvasott. Az iskola nem
érdekelte, közönyössége dühítette a tanárokat.
Megnézték az intelligenciahányadosát, aztán hosszan beszélgettek vele a
teljesítményről, meg hogy bármi lehet belőle, amit csak akar. A gimnáziumban
egyik tanára a következő jellemzést írta: "Véleménye szerint az
intelligenciateszttel nem lehet kellőképpen megítélni az emberek
képességeit, mivel nem veszi számításba a varázslatot, amelynek pedig
komolyszerepe van önmagában, és a logika kiegészítéseként is. Javaslom,
beszéljük meg a dolgot a szülőkkel."
Kincaid anyja több tanárral is beszélt erről. A tanárok elmondták, hogy
Robert a képességeihez mérten túlságosan visszahúzódó. "Robert a maga által
teremtett világban él - felelte az anyja. - Tudom, hogy az én fiam, mégis
szinte úgy érzem, nem a férjemtől és tőlem származik, hanem valami idegen
bolygóról, ahová szeretne visszajutni. Köszönöm, hogy törődnek vele, én is
próbálok beszélni a fejével, hogy vegye komolyabban a tanulást."
De Kincaid megelégedett azzal, hogy elolvasta az összes kaland- és
útikönyvet, amelyet a helyi könyvtárban talált, napjait a város szélén
hömpölygő folyó partján töltötte, s nem érdekelték a bálok, a futball meg
hasonlók. Untatták. Horgászott, úszott, sétált, vagy csak feküdt a magas
fűben, hallgatva a távoli hangokat, melyekről úgy képzelte, csak ő hallhatja
meg őket. "Varázslók járnak erre - mondogatta magában. - Ha az ember
csöndben van, és elég nyitott hozzá, meghallja hangjukat." S azt kívánta,
bárcsak volna egy kutyája, amely megosztaná vele ezeket a pillanatokat.
Szegények voltak ahhoz, hogy egyetemre menjen. Igaz, nem is vágyott rá.
Apja keményen dolgozott, és mindent megpróbált megadni neki és az anyjának,
de a szelepgyárban nem keresett annyit, hogy olyan luxusokra maradjon pénz,
mint eltartani egy kutyát. Kincaid tizennyolc éves volt, amikor apja
meghalt, éppen a nagy gazdasági válság mélypontján, és Robert belépett a
hadseregbe, hogy anyjával megéljenek valahogy. Négy évig szolgált, de ez a
négy év teljesen megváltoztatta életét.
A hadsereg kiszámíthatatlan útjai Kincaidet a fényképész asszisztensi
munkához vezették, bár arról sem volt fogalma, hogyan kell betölteni egy
fényképezőgépet. Mégis ebben a munkában találta meg a hivatását. A technikai
részletek nem okoztak gondot. Egy hónapon belül nemcsak az előhívást végezte
két tábori fényképésznek is, hanem megengedték, hogy egyszerű anyagokat maga
kapjon le.
Az egyik fotós, Jim Peterson megkedvelte, és hajlandó volt időt szánni
arra, hogy megtanítsa a fotográfia fortélyaira.
Robert Kincaid pedig fényképészeti és művészeti könyveket kölcsönzött ki a
Fort Montmouth-i könyvtárból, és tanult belőlük. Eleinte különösen a francia
impresszionisták és Rembrandt fényábrázolása tetszett neki.
Aztán ráébredt, hogy magát a fényt fényképezi és nem a tárgyakat. A
tárgyak pusztán eszközök, amelyek visszaverik a fényt. Ha a fény jó, az
ember mindig talál valamit, amit érdemes lefényképeznie. Akkoriban kezdett
elterjedni a harmincöt milliméteres kamera, és Kincaid vett egy használt
Leicát a helyi fotós szaküzletben. Aztán levitte New Jersey-be, Cape Maybe,
és egy egész hetet töltött ott a part menti életet fényképezve.
Egy másik alkalommal elbuszozott Maine-be, végigstoppolt a part mentén, a
hajnali postahajóval kelt át Stoningtonból Isle au Haut-ba, ahol tábort
vert, majd komppal ment át a Fundy-öblön Nova Scotiába. Ekkor szokott rá,
hogy jegyzeteket készítsen a táborhelyekről, és azokról a vidékekről,
amelyeket újra fel akar keresni. Amikor huszonkét évesen leszerelt, elég jó
fotós volt már. New Yorkban talált munkát egy jó nevű divatfényképésznél.
A modellek gyönyörűek voltak. Kincaid némelyikkel randevúzott is, és az
egyikbe többé-kevésbé beleszeretett. Aztán a lány Párizsba költözött, és
elváltak útjaik. "Nem tudom, ki vagy, mi vagy igazán, Robert, de kérlek,
gyere el hozzám Párizsba" - búcsúzott a lány.
Kincaid pedig megígérte, hogy elmegy, és komolyan is gondolta, de nem
tartotta be.
Jó néhány évvel később, amikor a normandiai öblökről készített anyagot,
kikereste a lány nevét a párizsi telefonkönyvből, felhívta, és találkoztak
egy kávéház teraszán. Egykori szerelme azóta férjhez ment egy
filmrendezőhöz, és három gyereket szült.
Kincaid nem tudott lelkesedni a divatért. Az emberek képesek tökéletesen
jó ruhákat eldobni, vagy majd megvesznek, hogy újat csináltathassanak
maguknak valami európai divatdiktátor parancsára. Ez nemcsak hogy
hülyeségnek tűnt, de úgy érezte, ő maga is kevesebbet ér, ha ezt fényképezi.
"Az vagy, amit csinálsz" - mondta, és kilépett.
Robert második éve élt New Yorkban, amikor anyja meghalt. Visszament
Ohióba eltemetni, aztán egy ügyvéd felolvasta a végrendeletet. Nem volt sok,
amit örökölt, de ennyit sem várt. Meglepődött, amikor kiderült, hogy
szüleinek sikerült visszafizetniük a Franklin Street-i kis házra fölvett
jelzálogot.
Eladta a házat, a pénzből első osztályú felszerelést vett, s miközben
fizetett, arra gondolt, hány évig gürcölt apja ezekért a dollárokért, s hogy
milyen egyszerűen éltek a szülei.
Kezdtek a munkái megjelenni kis magazinokban. Aztán megkereste a
National
Geographic. Egy naptárban látták a Cape Mayen készített egyik felvételét.
Beszélt velük, kapott egy kisebb megbízást, kitűnően végrehajtotta, és már
sínen is volt.
1943-ban visszahívta a hadsereg. A tengerészgyalogosokhoz vonult be,
válláról lelógó fényképezőgépekkel gyötrődte végig a Déli Csendes-óceán
öbleit, hátán fekve fotózta a kétéltű partra szálló járműveikből kiugráló
katonákat. Látta a rémületet arcukon, és maga is félt. Látta, mint vágja
ketté őket a géppuskatűz, látta, mint könyörögnek segítségért az Úrhoz,
hívják anyjukat.
Ezt mind megörökítette, túlélte, és nem ejtette rabul a haditudósítás
úgynevezett dicsősége és romantikája.
1945-ben leszerelt, és rögtön hívta a
National Geographicot. Már várták,
bármikor jöhet. San Franciscóba vett egy motort, legurult vele délre, Big
Surbe, az öbölben szeretkezett egy csellistával Carmelből, majd északnak
fordult, hogy megnézze Washingtont. Tetszett neki, és úgy döntött, ez lesz a
székhelye.
Most, ötvenkét évesen, még mindig a fényt figyelte. A legtöbb helyen járt
már azok közül, melyek nevét gyermekkorában szobája falára tűzte, s közben
azon tűnődött, álmodik-e, vagy valóban ott ül a Raffles Bárban, pöfögő
gőzhajón utazik fölfelé az Amazonason, tevén zötykölődik át a Radzsasztani
sivatagon.
A Felső-tó partja olyan szépnek bizonyult, amilyennek mesélték. Kincaid
több helyszínt is feljegyzett, készített néhány pillanatképet emlékeztetőül,
majd a Mississippi mentén délnek tartott, Iowa felé. Még sosem járt Iowában,
de megragadta a hegyek látványa északkeletre, a nagy folyó partján. Megállt
egy Clayton nevű kisvárosban, halász-fogadóban szállt meg, és két reggelen
meg egy délutánon keresztül fényképezte a vontatóhajókat egy révkalauz
meghívására, akivel a helyi kocsmában ismerkedett össze.
Egy hétfői nap, kora reggel fordult rá az U. S. 65-ös útra, és hajtott át
Des Moines-on. 1965. augusztus 16-án kanyarodott az Iowa 92-es útra, Madison
megye és az ottani fedett hidak felé. Legalábbis a
National Geographic
szerint ilyeneket kell ott találnia. "Talál is" - mondta a Texaco kútnál a
kutas, és többé-kevésbé elmagyarázta az utat mind a héthez.
Az első hatot könnyen megtalálta, amikor bejárta a helyszíneket, hogy
eltervezze, milyen sorrendben fényképezze őket, de a hetedik, a Roseman-híd,
mintha bújócskát játszott volna vele. Meleg volt. Melege volt Kincaidnek,
melege volt Harrynek, a kocsijának, s közben vég nélkül kóboroltak
földutakon, amelyek láthatóan sehová sem vezettek, legfeljebb újabb
földutakhoz.
Kincaid alapszabálya külföldön úgy szólt: "kérdezd háromszor is". Rájött,
hogy három válasz, még ha mindhárom rossz is, valahogy mégis arrafelé
irányít, amerre az ember el akar jutni. Talán itt kettő is elég lesz.
Postaláda bukkant fel, egy vagy száz méter hosszú bekötőút végén.
"Richard Johnson, RR 2" - ez állt rajta. Kincaid lelassított, és ráfordult a
bekötőútra.
Amikor beért az udvarba, egy asszonyt pillantott meg a verandán. Hűvösnek
tűnt a veranda, még hűvösebbnek az ital, amelyet az asszony kortyolt.
Kincaid kiszállt a teherautóból, és nézte az elé jövő nőt. Nézte, csak
nézte. Bájos volt, legalábbis az volt valaha, és az lehet újra. S Kincaidet
rögtön elfogta az ismerős zavar, amelyet mindig érzett, ha olyan nővel
találkozott, akit valamelyest is vonzónak talált.