Hamvak
Leszállt az éj Madison megyére. 1987 volt, Francesca
hatvanhetedik születésnapja. Az asszony két órája feküdt az
ágyán. Látta, érezte, szagolta, hallotta mindazt, ami huszonkét
évvel ezelőtt történt.
Emlékezett, majd ismét emlékezett. Két évtized óta üldözte az
a kép, ahogyan azok a vörös hátsó lámpák eltűntek nyugat felé az
Iowa 92-esen az esőben és a ködben. Megérintette keblét, és
érezte, mint súrolják végig a férfi mellizmai.
Istenem, mennyire szerette! Már akkor is jobban szerette, mint amire
valaha is képesnek tartotta magát, és azóta csak jobban. Mindent megtett
volna érte, kivéve, hogy tönkretegye a családját és talán őt magát is.
Lement a lépcsőn, és leült a sárga dekoritlapú, öreg konyhaasztal mellé.
Richard vett egy új asztalt, ragaszkodott hozzá. De Francesca megkérte, ne
dobják ki a régit, tegyék inkább el a pajtában, és mielőtt elrakták volna,
gondosan nejlonba csomagolta.
- Nem értem, mit szeretsz ezen az öreg asztalon - méltatlankodott a
férje, miközben segített elrakni. Richard halála után Michael visszahozta a
házba a kedvéért, és egyszer sem kérdezte, miért kívánja ezt az új helyett.
Mindössze kérdő pillantást vetett rá. De Francesca nem felelt.
Most pedig az asztal mellett üldögélt, aztán a konyhaszekrényhez lépett,
két fehér gyertyát vett elő, kis réz gyertyatartókkal. Meggyújtotta a
gyertyákat, bekapcsolta a rádiót, és lassan tekergette a keresőt, míg nem
talált lassú, halk zenét valahol.
Hosszú ideig állt a mosogató mellett. Fölnézett a férfi szemébe.
- Emlékszem rád, Robert Kincaid - suttogta. - Talán igaza volt a Nagy
Sivatag Urának. Talán valóban az utolsók egyike voltál. Talán a cowboyok
valóban kihalóban vannak.
Richard halála előtt egyszer sem próbálta hívni Kincaidet, nem is írt
neki, bár éveken keresztül minden egyes nap közel állt hozzá, hogy megtegye.
Ha csak még egyszer beszélne vele, követné bárhová! Ha írna neki, a férfi
érte jönne. Biztos volt benne. Borotvaélen táncolt az élete. A férfi pedig
éveken keresztül egyszer sem írt, nem is hívta azután, hogy elküldte neki a
csomagot a fényképekkel és a kézirattal. Francesca tudta, hogy Robert
megérti érzéseit, tisztában van vele, milyen bonyodalmakat jelent az
életében.
1965 szeptemberében előfizetett a
National Geographicra. A rákövetkező
évben megjelent az anyag a fedett hidakról, és köztük a Roseman-híd a meleg
hajnali fényben fürödve, mielőtt Robert megtalálta a cédulát. A címlapon
Kincaidnek az a képe volt, amelyen a fogat húzza a szekeret a Hogback-híd
felé. Robert írta a kísérő szöveget is.
A képeslap hátsó oldalán bemutatták az írókat és fényképészeket, és néha
fotókat is közöltek róluk.
Robertről is időnként. Ugyanaz a hosszú, ezüstös haj, a karperec, farmer
vagy khaki, vállán kamerák lógnak, az erek kidagadnak karján. S mindig
máshol járt. A Kalahári-sivatagban, Indiában, Dzsaipur falainál,
Guatemalában egy kenuban, Észak-Kanadában.
Az út és a cowboy.
Francesca kivágta ezeket a képeket és egy vastag, barna borítékban
tartotta őket a fedett hidakról szóló lappal, a kézirattal, a két fényképpel
és Robert levelével együtt. A borítékot a komódba tette az alsóneműi alá,
ahol Richard biztosan nem talál rá. És mint valami távoli megfigyelő,
kísérte figyelemmel, mint öregszik Robert Kincaid az évek során.
A mosoly megmaradt, még a hosszú, karcsú, izmos test is. De az asszony
látta, mint gyarapodnak a ráncok szeme körül, mint horgadnak le az erős
vállak, ereszkedik meg lassan az arcbőr. Látta rajta. Figyelmesebben
tanulmányozta ezt a testet, mint bármi mást életében, figyelmesebben, mint
saját testét. S attól, hogy a férfi öregedett, ha lehet, még jobban kívánta.
Sejtette - sőt biztosan tudta -, magányos. Az is volt.
Az asztalnál ülve gyertyafénynél nézegette a kivágatokat. Az 1967-es
számban levő különleges képhez ért. Kincaid Kelet-Afrikában, egy folyóparton
guggolt szemben a kamerával, fotózásra vagy bármire készen.
Amikor Francesca évekkel ezelőtt, először pillantotta meg ezt a képet,
látta, hogy a férfi nyakában levő ezüstláncon kis érme van. Michael
főiskolás volt, s amikor Richard meg Carolyn lefeküdtek, Francesca elővette
Michael erős nagyítóját, amit a gyerek fiatalabb korában a
bélyeggyűjteményéhez használt, és megnézte vele a fotót.
- Úristen! - lihegte. Az érmén ez állt: Francesca. Ez volt a férfi
egyetlen kis indiszkréciója, és az asszony mosolyogva megbocsátotta. S attól
fogva az összes fényképen mindig látta a medaliont az ezüstláncon.
1975 után Kincaid nem jelent meg többé a lapban. A nevét sem közölték.
Francesca minden egyes számban hiába kutatta. A férfi abban az évben
kellett, hogy betöltse hatvankettedik évét. Miután Richard 1979-ben meghalt,
eltemették, és a gyerekek visszatértek saját otthonaikba, Francesca arra
gondolt, felhívja Robert Kincaidet. Robert hatvanhat, ő ötvenkilenc. Még van
idő, ha el is veszítettek tizennégy évet. Egy hétig keményen töprengett
rajta, aztán elővette a férfi levélpapírját, és feltárcsázta a rajta levő
számot.
Csaknem megállt a szívverése, amikor a telefon kicsengett a másik
oldalon. Hallotta, hogy fölveszik a kagylót, s ő maga csaknem letette a
telefont.
- McGregor Biztosító - jelentkezett be egy női hang.
Francesca bármennyire is csalódott, összeszedte magát annyira, hogy
megkérdezze, jó számot tárcsázott-e. Igen. Megköszönte, és letette a
kagylót.
Ezután a bellinghami tudakozóval próbálkozott. Hiába. Próbálta Seattle-t.
Semmi. Aztán a bellinghami és seattle-i Kereskedelmi Kamara irodáit, és
megkérte őket, nézzék meg a helyi telefonkönyveket. Megtették, és nem
találták. Bárhol lehet, gondolta Francesca.
Eszébe jutott a
Geographic. Robert azt mondta, ott keresse. A
telefonközpontos udvarias volt, de új ember a lapnál, és keresnie kellett
valakit, aki talán segíthet. Francesca hívását háromszor is tovább
kapcsolták, mire eljutott egy segédszerkesztőhöz, aki több mint húsz éve
volt a lapnál. Francesca megkérdezte, mit tud Robert Kincaidről.
A szerkesztő természetesen emlékezett rá.
- Próbálja megkeresni, mi? Kibökött nagy fotós volt, ha nem haragszik a
fogalmazásért. Kötözködő. Nem rossz értelemben, hanem makacs. A művészetben
a művészetet kereste, és erre nemigen vevők az olvasóink. A mi olvasóink
szép képeket akarnak, ügyes képeket, de semmit, ami túl vad volna. Mindig is
egy kicsit különösnek tartottuk Kincaidet, és azonkívül, amit nekünk
dolgozott, nemigen ismertük. De igazi profi volt. Bárhová elküldhettük, s
még ha nem is értett egyet a szerkesztőségi döntéssel, többnyire szállította
az anyagot. Ami pedig azt illeti, hol van, amíg beszélgettünk, megnéztem a
dossziéját. 1975-ben hagyta ott a lapot. A címe és a telefonszáma a
következő...
Ezzel beolvasta azt a címet és telefonszámot, amit Francesca is tudott.
Az asszony ezzel beszüntette a keresést, főleg azért, mert félt attól, amit
találhat.
Francesca sokat kószált, és egyre többet gondolt Robert Kincaidre. Még
mindig nem okozott gondot számára a vezetés, és évente többször is bement
Des Moines-ba, és megebédelt az étteremben, ahová Robert vitte. Egyik ilyen
útján vett egy üres bőrkötéses naplót. Ennek lapjaira kezdte tiszta
kézírásával lejegyezni szerelme történetét és gondolatait a férfiról.
Csaknem három ilyen kötetet teleírt mire elégedett volt művével.
Winterset fejlődött. Javarészt asszonyokból álló aktív művészeti tanács
működött a városban, és néhány éve egyre több szó esett arról, hogy
renoválni kellene az öreg hidakat. Érdekes fiatalok építettek házakat a
hegyoldalakban. Lazultak a dolgok, már nem nézték meg azt, aki hosszú hajat
visel, bár a férfiak még mindig nemigen hordtak szandált, és költő sem sok
akadt.
Francesca, egy-két barátnőjét leszámítva, mégis teljesen visszavonult. Az
embereknek feltűnt, milyen gyakran látják a Roseman-hídnál álldogálva, és
néha a Cédrus-hídnál is. Az öregek gyakran bogarasak, jegyezték meg, és
megelégedtek ezzel a magyarázattal.
1982. február másodikán az United Parcel Service teherautója zötyögött
föl a bekötőúton. Francesca tudomása szerint semmit sem rendelt. Zavartan
írta alá az elismervényt, és nézte meg a címzést.
"Francesca Johnson
RR 2
Winterset, Iowa 50273"
A feladó egy seattle-i ügyvédi iroda volt.
A gondosan csomagolt, külön biztosított csomagot Francesca a
konyhaasztalra tette, és óvatosan nyitotta ki. Három habszivacsba rakott
dobozt talált. Az egyik doboz tetejéhez ragasztva kis, tömött borítékot. A
másikon egy hivatalos borítékot, rajta az ügyvédi iroda címével.
Levette az ügyvédi iroda borítékját, és remegő kézzel nyitotta ki.
Ms. Francesca Johnson
RR 2
Winterset, Iowa 50273
Tisztelt Ms. Johnson!
Cégünk képviseli a nemrég
elhunyt Robert L. Kincaid vég-
akaratát...
Francesca az asztalra tette a levelet. Odakinn hó kavargott a téli mező
fölött. nézte, mint súrolja a tarlót, ragad kukoricacsuhékat magával,
sodorja őket a kerítéshez. Ismét elolvasta a szavakat.
Cégünk képviseli a nemrég
elhunyt Robert L. Kincaid vég-
akaratát...
- Ó, Robert... Robert... nem lehet - suttogta, és lehajtotta fejét.
Egy óra múlva volt képes tovább olvasni. Dühítette a törvény, a jogi
nyelv nyíltsága, a szavak precízsége.
Cégünk képviseli...
Ügyvéd, aki pusztán a munkáját végzi.
De hol az az erő, hol a meteoron lovagló párduc, a varázsló, aki a
Roseman-hidat kereste egy forró augusztusi napon, a férfi, aki a Harry nevű
teherautó lépcsőjén állva visszanézett az iowai farm bekötőútjának porában
epekedő asszonyra? Hol marad ő ezekből a szavakból?
A levélnek ezeroldalasnak kellene lennie. Le kellett volna írnia az
evolúciós lánc végét, a szabad térségek megszűnését, azt, hogy a cowboyok
kerítések közt küzdenek, mint a téli kukoricacsuhé.
Az egyetlen végakarat 1967.
július 8-án született. Kife-
jezett kívánsága, hogy kézbe-
sítsük önnek a mellékelt tár-
gyakat. Amennyiben ön nem vol-
na fellelhető, meg kell sem-
misítenünk őket.
A "levél" feliratú doboz-
ban levő üzenetet Mr. Kincaid
1978-ban hagyta irodánkban,
zárt borítékban.
Mr. Kincaidet elhamvasztot-
ták, és saját kérésére nem ál-
lítottak sírhelyet. Hamvait,
szintén az ő kérésére, egyik
munkatársunk az Ön otthonának
közelében szétszórta. Ha jól
tudom, Roseman-hídnak hívják
a helyet.
Bármiben szívesen állunk
rendelkezésére.
1982. január 25.
Tisztelettel:
Allen B. Quippen
ügyvéd
Francesca ismét összeszedte magát, megtörölte szemét, és nekilátott
megvizsgálni a doboz tartatmát.
Rögtön tudta, mi van a duci kis borítékban. Ugyanolyan biztos volt benne,
mint abban, hogy idén is eljő a tavasz. Óvatosan kinyitotta a borítékot és
benyúlt. Kihúzta az ezüstláncot. A medalion rajta csupa karcolás volt már.
Egyik oldalon a véset: Francesca. A másikon egészen apró betűkkel ez állt.
"A megtaláló, kérem, küldje el Francesca Johnsonnak, RR 2, Winterset, Iowa,
USA."
Ezüst karkötője papírzsebkendőbe csomagolva hevert a boríték alján. Kis
papírcetli volt mellé téve.
Francesca kézírása:
"Ha van kedve vacsorázni, amikor a
fehér molyok szárnyra kapnak, jöjjön el
ma este, amikor végzett. Bármikor jó."
A cédula, amelyet a Roseman-hídra tűzött. Robert még ezt is megőrizte.
Aztán Francesca rádöbbent; hisz egyedül ez maradt Robertnek tőle, ez volt
létezése egyetlen bizonyítéka a tünékeny emlékképeken és lassan sárguló
fényképeken kívül. A kis cédula, amelyet a Roseman-hídra tűzött. Gyűrött
volt, hajtogatás nyomai látszottak rajta, az, hogy hosszú ideig lakott egy
tárcában.
Vajon hányszor olvasta el a férfi az évek során, messze a Middle River
hegyeitől? Francesca el tudta képzelni, amint szeme elé emeli egy ki tudja
hová tartó repülőgép vékony olvasólámpájának fényénél, vagy egy
bambuszkunyhó padlóján ülve a tigrisek földjén, és zseblámpájának fényénél
olvassa a cédulát.
Elképzelte, amint összehajtogatja és elteszi Bellinghamben egy esős
éjszakán, aztán megnézi a fényképeket, a nyári reggelen a kerítésoszlopnak
támaszkodó nőt, vagy amint napnyugtakor kibukkan a fedett híd alól.
A három dobozban egy-egy fényképezőgép volt, objektívvel. Viharvert volt
mind a három. Francesca megfordította az egyiket. Látta a Nikon feliratot a
kereső fölött, és a bal felső sarokban az "F" betűt. Ez volt az a gép,
amelyet Robert kezébe nyomott a Cédrus-hídnál.
Végül kinyitotta a neki szóló levelet is. Kézírással íródott Robert
levélpapírján. 1978. augusztus 16-án.
Drága Francesca!
Remélem, levelem jó egészségben ta-
lál. Nem tudom, mikor kapod meg. Vala-
mikor, amikor én már elmentem. Hat-
vanöt éves vagyok, ma tizenhárom éve
annak, hogy megismertelek, hogy befor-
dultam az udvarotokra útbaigazítást
kérni.
Bízom abban, hogy ez a kis csomag
semmilyen módon nem zaklatja föl az
életedet. Nem bírnám elviselni a gondo-
latot, hogy a gépeim egy üzlet használt-
cikk polcán vagy valami idegen kezében
végezzék. Elég megviseltek lesznek, mire
megkapod őket. De nincs más, akire
hagyhatnám, és elnézésed kérem, amiért
esetleg kellemetlen helyzetbe hozlak ve-
lük.
1965-től 1975-ig szinte megállás nél-
kül úton voltam. Így tudtam leginkább
ellenállni a kísértésnek, hogy felhívjalak
vagy érted menjek, és ez a kísértés min-
den pillanatban velem volt. Ezért elvál-
laltam minden távoli megbízatást, amit
csak tudtam. Nemegyszer gondoltam: A
fenébe is! Elmegyek Iowába, Winterset-
be, bármi történjék is, és magammal
viszlek, Francesca.
De a fülemben csengtek szavaid, és
tiszteletben tartottam az érzéseidet. Ta-
lán igazad volt, nem tudom. Csak azt,
hogy soha semmi nem volt és nem is lesz
olyan rohadt nehéz az életemben, mint
az, amikor azon a forró péntek reggelen
kihajtottam az udvarodból. Nem hiszem,
hogy sok férfi tett valaha is ennél nehe-
zebbet.
1975-ben otthagytam a National Geo-
graphicot, és maradék éveimben saját
kedvem szerint fényképezek. Vállalok
néha egy kis munkát, amikor tudok, fő-
leg helyi anyagokat, nem sokat vagyok
távol. Anyagilag kemény, de valahogy
megvagyok. Valami mindig adódik..
Többnyire a Puget-szorost fényképe-
zem. Jólesik. Azt hiszem, ahogy az em-
ber öregszik, úgy fordul egyre inkább a
víz felé.
Ja, igen. Van egy kutyám, egy arany
retrieverem. "Országút"-nak hívom, és
többnyire velem utazik. Kidugja a fejét
az ablakon, és keresi a jó témákat.
1972-ben, Maine-ben, az Acadia
Nemzeti Parkban leestem egy szikláról,
és eltörtem a bokám. Zuhanás közben
leesett a lánc és a medalion is. Szeren-
csére nem estek messzire. Megtaláltam
őket, és egy ékszerésszel megcsináltat-
tam a láncot.
Por telepedett a szívemre. Nem tudom
jobban megfogalmazni, amit érzek. Vol-
tak nők az életemben előtted, de utánad
egy sem. Nem tudatosan döntöttem a cö-
libátus mellett. Egyszerűen nem érdekel-
nek a nők.
Egyszer láttam egy vadkacsát, amely-
nek társát a vadászok lelőtték. Ezek egy
életre társulnak, tudod. A gúnár napo-
kig, sőt azután is körözött a tavacska fö-
lőtt. Amikor utoljára láttam, egyedül
úszott a nádasban, és még mindig a tár-
sát kereste. Azt hiszem, túl nyilvánvaló
az analógia ahhoz, hogy igazán irodalmi
legyen, de meglehetősen fedi, amit érzek.
Ködös reggeleken vagy délután, ami-
kor a nap lebukik az északnyugati vize-
ken, rád gondolok, próbálom elképzelni,
hol lehetsz, mit csinálhatsz. Mindennapi
dolgokat: amint kimész a kertbe, leülsz a
verandán a hintaszékbe, a konyhában
állsz a mosogató mellett. Ilyesmiket.
Mindenre emlékszem. Az illatodra,
arra, hogy nyárízed volt. Arra, ahogy
bőröd az enyémhez ért, suttogásodra,
miközben szerettelek.
Robert Penn Warrennak van egy kife-
jezése: "Istentől elhagyott világ". Nem
rossz, meglehetősen illik arra, amit idő-
ről időre érzek. De nem tudom örökre
elviselni ezt az érzést. Amikor nagyon
eluralkodik rajtam, bepakolok Harrybe,
és néhány napig csatangolunk "Ország-
út"-tal.
Nem akarom sajnáltatni magam. Nem
jellemző rám. Többnyire nem is érzek
így. Inkább hálás vagyok a sorsnak,
hogy végül megtaláltalak. El is suhan-
hattunk volna egymás mellett, mint két
kozmikus porszem.
Az Isten vagy a világegyetem, bár-
hogy is nevezzük az egyensúly és rend
nagy rendszerét, nem ismer Föld-időt. A
világegyetemnek négy nap annyi, mint
négymillió fényév. Próbálom nem elfe-
lejteni ezt.
De végül is férfi vagyok. És bármily
filozófiai érveket találok is, nem tart
vissza attól, hogy vágyódjak utánad, az
idő könyörtelen folyamának minden
egyes napján, minden percében, amelyet
nem tölthetek veled.
Mélyen és teljesen szeretlek, és min-
dig szeretni foglak.
Az utolsó cowboy
Robert.
Ui.: Múlt nyáron Harry új motort ka-
pott, és jól érzi magát.
A csomag öt évvel ezelőtt érkezett, és tartalmának megtekintése részévé
vált Francesca születésnapi szertartásának. Az asszony a fényképezőgépeket,
a karkötőt és a láncot a medalionnal szekrényében egy külön ládikában
őrizte. Az egyik helyi asztalos készítette Francesca tervei alapján
diófából, porvédő filcekkel, kárpitozott belsővel. "Díszes egy láda" -
bólogatott. Francesca meg csak mosolygott.
A szertartás utolsó mozzanata a kézirat volt. Az asszony mindig
gyertyafénynél olvasta, amikor a nap lenyugodott. Kihozta a nappaliból, és
óvatosan a sárga dekoritra tette, a gyertya mellé, rágyújtott évi egyetlen
cigarettájára, egy Camelre, ivott egy korty brandyt, és olvasni kezdett.
Kihullva a Z-dimenzióból
ROBERT KINCAID
Vannak ősi szelek, melyeket nem értek, bár úgy tűnik, egy
örökkévalóság óta lovaglok tarajos hullámukon. Z-dimenzióban mozgok;
s a világ velem párhuzamosan halad, a dolgok egy másik szeletében.
Mintha kezem zsebre dugva, enyhén előre dőlve néznék be egy bolt
kirakatán.
Különös perceket él át az ember a Z-dimenzióban. Egy hosszú, esős
kanyarból kijőve Új-Mexikóban, Magdalenától nyugatra, az országút
gyalogösvénnyé változik, s az ösvény állatok csapásává. Elmozdul az
ablaktörlő, és a csapásból erdő lesz, ahol soha semmi nem járt.
Ismét az ablaktörlő, és újra valamivel vissza az időben. Ez
alkalommal jég, rengeteg jég. Alacsony fűben haladok, szőrökbe
öltözve, csapzott hajjal, lándzsával kezemben. Vékony, kemény
vagyok, mint maga a jég, csupa izom és kérlelhetetlenül ügyes. A
jégen túl, még messzebbre haladva vissza a dolgok sorában, mély, sós víz
következik, s én kopoltyúsan, pikkelyesen úszom. Ennél többet nem látok,
csak annyit, hogy a planktonon túl van a zéró pont.
Euklidésznek nem volt mindenben igaza. Párhuzamosságot,
állandóságot feltételezett, egészen az idők végeztéig. De létezik
egy nem-euklidészi út is, amelyben valahol, messze távol, a
párhuzamosok találkoznak. A zéró pont. Az összetartás illúziója.
Mégis. Tudom, nem csak illúzió. Néha lehetséges a találkozás,
ahogy egyik valóság a másikba folyik, s lágyan összefonódnak. Nem
egy precíz világ széles határvonalai, az oda-vissza járó komp
hangja. Csak amolyan... légzés. Igen, ez az a hang, vagy inkább
érzés. Légzés.
S én lassan úszom e fölött a másik valóság fölött és mellette,
alatta meg körötte, és míndíg erővel, hatalommal, mégis átadva
magam. Cserébe a többi érzék is átadja magát, a maga erejét.
Valahol a légzésben zene szól, és megkezdődik a különös, spirális
tánc, a maga külön ütemével, amely megszelidíti a kócos, lándzsás
jégkorszaki embert. És lassan gördülve, adagióba fordulva, mindig
adagióban zuhan a jégkorszaki ember... hullik ki a Z-dirnenzióból...
őbelé.
Hatvanhetedik születésnapján, amikor elállt az eső, Francesca visszatette
a barna borítékot lecsukható tetejű íróasztala legalsó fiókjába. Richard
halála után úgy döntött, a bankban tartja, a széfben, de ilyenkor néhány
napra mindig hazahozta. A fényképezőgépek a diófa ládába zárva pihentek, a
láda pedig a helyén volt a hálószobájában, a beépített szekrényben.
Korábban, még délután elsétált a Roseman-hídhoz. Most kiment a verandára,
egy törülközővel letörölte a hintaszéket és leült. Hideg volt, de néhány
percig kibírja. Mint mindig. Azután kiment a kapuhoz, utána a bekötőút
elejéhez. Huszonkét évvel ezelőtt volt. Látta, ahogy a férfi lelép a
teherautójáról. Az utat keresi. Késő délután van. Francesca látta, amint
Harry az út felé bukdácsol, majd megáll, Robert Kincaid kilép a lépcsőre, és
visszanéz a bekötőútra.