Régi esték, távoli zeneszó
És most mi lesz? - tűnődött Francesca. Végeztek a vacsorával,
csak úgy ültek a konyhaasztal mellett.
A férfi megoldotta a dolgot.
- Nincs kedve sétálni egyet a réten? Egy kicsit lehűlt a
levegő.
Francesca igent mondott, Kincaid pedig hátizsákjába nyúlt,
kivett egy fényképezőgépet, és a vállára vetette a szíjat.
Kitárta a hátsó ajtót Francesca előtt, követte az asszonyt, aztán
halkan becsukta az ajtót. Végigmentek a repedezett gyalogjárón,
keresztül a kavicsos tanyaudvaron, a gépállás mögötti fűbe.
Meleg zsírszag áradt a pajtából.
Amikor a kerítéshez értek, az asszony egyik kezével lehajtotta a
drótkerítést, és átlépte. A szandál vékony csíkjai közt érezte a harmat
hűvösét. A férfi követte, csizmás lábait könnyedén lendítette át a drót
fölött.
- Hogy hívják ezt? Rét vagy legelő? - kérdezte.
- Azt hiszem, inkább legelő. A marha röviden tartja a füvet. Érdemes
megnéznie, amikor elvonulnak.
Csaknem telihold jelent meg az égen, melyet kékesre festett a lebukóban
levő nap. Alattuk az úton kocsi robogott el ordító kipufogóval. A Clark fiú.
Hátvéd a winterseti csapatban. Judy Leverensonnal járt.
Milyen rég sétált utoljára így! Mindig ötkor vacsoráztak, utána jöttek a
hírek a tévében, aztán az esti műsorok. Richard ezt nézte, és a gyerekek is,
amikor végeztek a házi feladataikkal. Francesca általában a konyhában
olvasott. A winterseti könyvtárból vett ki regényeket, történelmi könyveket,
verseket, és tagja volt egy könyvklubnak is. Jó időben kiült a verandára. A
televízió untatta.
Amikor pedig Richard kiszólt, hogy "Frannie, ezt meg kell nézned",
bement, és leült mellé egy ideig. Elvisnél mindig hívta a férje. Akárcsak
amikor a Beatles először tűnt fel a képernyőn az Ed
Sullivan Show-ban.
Richard meglátta a hajukat, és hitetlenkedve, rosszallóan csóválta a fejét.
Egy ideig vörös csíkok hasítottak keresztül az égbolton.
- Ezt hívom "varázsfénynek" - mutatta Robert Kincaid. - A legtöbben túl
korán teszik el fényképezőgépüket. Naplemente után gyakran jön egy időszak,
amikor a nap már a láthatár alatt van, de alulról még megvilágítja az eget.
Néhány perc az egész, de gyönyörűek a fények és színek.
Francesca hallgatott. A férfin tűnődött, akinek fontosnak tűnik a
különbség rét és legelő között, akit izgatnak az égbolt színei, aki néha
verseket ír, esetleg regényt. Aki gitározik, aki képekből él, és szerszámait
hátizsákokban hurcolja. Aki olyan, mint a szél. Úgy is mozog. Talán tényleg
a szél hozta.
A férfi pedig felnézett az égre. Kezét zsebébe dugta, a fényképezőgép a
bal csípőjét verdeste.
- "A hold ezüstalmái, a nap aranyalmái." - Közepes baritonjával úgy
mondta, mint egy hivatásos színész.
Az asszony végigmérte.
- W. B. Yeats.
A vándorló AEngus dala.
- Pontosan. Yeats remek. Realizmus, gazdaságosság, érzékiség, szépség,
varázslat. Ez kell a bennem levő ír vérnek.
Mindent elmondott, méghozzá öt szóval. Francesca hosszan magyarázta
Yeatst a winterseti diákoknak, de a többségüknek hiába. Részben azért
választotta Yeatst, amit Kincaid az előbb mondott, úgy vélte, hogy ezek a
tulajdonságok vonzani fogják a tinédzsereket, akiknek mirigyei úgy
dübörögnek, mint a középiskolai rezesbanda a futballmeccs szünetében. De már
annyi elfogultság élt bennük a költészettel szemben, annyira beléjük
ivódott, hogy a bizonytalan férfiasság termékének tekintsék, hogy azon Yeats
sem tudott áttörni.
Eszébe jutott, amint Matthew Clark úgy csinált, mintha tenyerét női
keblekre borítaná, miközben padszomszédja ezt olvasta: "a nap aranyalmái". A
fiúk vihogtak, a lányok a hátsó padsorban elpirultak.
Egész életükben ezzel a hozzáállással fognak élni. Ez bátortalanította el
Francescát, ezért érezte magát egyedül, s mintha megalkudott volna,
bármilyen barátságos volt is a közösség.
A költőket nem látták szívesen errefelé. A Madison megyeiek, talán, hogy
ellensúlyozzák kulturális alsóbbrendűségüket, amelyet maguknak köszönhettek,
szívesen mondogatták, hogy "Itt föl lehet egy gyereket nevelni". Francesca
pedig legszívesebben mindig visszakérdezett volna: "És egy felnőttet?"
Minden tudatos terv nélkül, lassan sétáltak a legelőn néhány száz métert,
hurkot írtak le, aztán visszafelé tartottak a ház felé. Sötétség vette körül
őket, mire a kerítéshez értek. Most a férfi nyomta le Francescának is a
drótot.
Az asszonynak pedig eszébe jutott a brandy.
- Van egy kis brandym. Vagy jobb szeretne kávét?
- Nem lehetne mindkettőt? - hallatszott a férfi hangja a sötétben.
Francesca tudta, mosolyog.
Akkor felelt, amikor beléptek az udvar lámpájának fénykörébe.
- Dehogynem. - És volt valami a hangjában, ami aggasztotta. A nápolyi
kávéházak könnyű nevetésének hangja.
Nehéz volt két olyan csészét találni, amely nem csorba. Igaz, biztos volt
abban, hogy a csorba csésze hozzátartozik a férfi életéhez, de Francesca ez
alkalommal tökéleteset akart. A lefelé fordított brandyspoharak hátul voltak
a konyhaszekrényben. Soha nem használta őket, akárcsak a brandyt.
Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje őket, érezte, nedves a szandálja, s
azt is, mint feszül farmerja a fenekére.
A férfi ugyanabban a székben ült, mint korábban, onnan figyelte. Az ősi
utak. Ismét azok jönnek elő. Vajon milyen érzés volna megérinteni az asszony
haját, hogyan illene hátának íve tenyere alá, milyen érzés lenne alatta ez
az asszony?
Az ősi utak, s küzdenek minden ellen, amit tanult, küzdenek az évszázadok
kultúrája által beléjük vert illem, a civilizált ember kemény szabályai
ellen. Próbált valami másra gondolni. Fényképezésre, az útra, fedett
hidakra. Bármire, csak arra nem, hogy néz most ki Francesca Johnson.
De hiába, újra csak az járt az eszében, milyen lehet az asszony bőrének
érintése, hasát az övének szorítani. Az örök kérdések, mindig ugyanazok. Az
átkozott ősi utak mindig a felszínre hatolnak. Harcolt ellenük, elfojtotta
őket. Rágyújtott egy Camelre, mélyen beszívta a füstöt.
Francesca magán érezte a férfi tekintetét, bár az lopva figyelte, nem
volt durva, erőszakos a pillantása. Tudta, hogy a férfi tisztában van vele:
még soha nem öntöttek brandyt ezekbe a poharakba. És azt is, hogy Kincaid az
írek tragédiaérzékével felfog valamit az ilyen ürességből. Nem sajnálatot
érez. Az nem volna jellemző rá. Talán szomorúságot. Szinte hallotta, mint
formálódnak a férfi agyában a szavak:
Az üveg bontatlan,
és az asszony
üres poharaként nyúl
Valahol északon
Iowában a Middle River mentén
S én néztem,
szememmel mely látott
indián Amazont, látta
a Selyem utat,
hol magasra szállt mögöttem
a karaván homokja
fel az üres, tágas
ázsiai égboltra.
Francesca lekaparta a brandysüveg tetejéről az iowai címkét. A körmére
nézett. Bárcsak hosszabb és ápoltabb volna! De a vidéki élet nem engedett
hosszabb körmöket. Mostanáig nem számított.
Brandy, két pohár az asztalon. Míg az asszony kávét készített, Kincaid
kinyitotta az üveget, és pont megfelelő mennyiséget öntött mindkét pohárba.
Robert Kincaidnek nem ez az első vacsora utáni brandyje.
Vajon hány konyhában, hány jó étteremben és hány hangulatvilágításos
nappaliban szerzett gyakorlatot? Hány hosszú köröm mutatott felé
brandyspoharak szára mellől, hány kerek-kék, barna-metszett szempár nézett
rá idegen estéken, miközben a part mellett vitorlások horgonyoztak és a
hullámok halkan locsogtak az ősi kikötők partjainak ütődve?
A konyhalámpa fénye túl erős volt a kávéhoz és a brandyhez. Francesca
Johnson, Richard Johnson felesége annyiban hagyta volna. Francesca Johnson,
az az asszony, aki vacsora után a fűben sétált és felelevenítette lánykori
álmait, lekapcsolta. Gyertya lenne az igazi, de talán túl sok a jóból. A
férfi még félreértené.
Felkapcsolta a kislámpát a mosogató fölött, és fölfelé irányította a
fényt. Nem volt tökéletes, de jobb.
A férfi pedig vállmagasságig emelte poharát, és felé nyújtotta.
- Ôsi estékre és távoli zeneszóra!
Valami okból az asszony lélegzete elállt ezekre a szavakra. De azért
poharát a férfiéhoz érintette, s bár ő is mondani akarta; ősi estékre és
távoli zeneszóra, mindössze enyhén elmosolyodott.
Mindketten cigarettáztak. Hallgattak, itták a brandyt, itták a kávét. A
mezőn kinn egy fácán szólt. Jack, a collie kétszer ugatott az udvarban.
Szúnyogok próbálkoztak az asztal melletti ablak szúnyoghálójával, és egy
magányos moly tudattalan, de biztos ösztönnel tartott a mosogatólámpa
bűvköre felé.
Még mindig meleg volt. Semmi szellő, csak a párás meleg. Robert Kincaid
enyhén izzadt, ingén a két felső gombot kinyitotta. Nem nézett rá, de az
asszony érezte, hogy a szeme sarkából őt figyeli, még akkor is, amikor úgy
tűnik, az ablakon mereng kifelé. Úgy fordult, hogy nyitott ingén keresztül
az asszony látta mellkasát, és a bőrén csillogó kis izzadságcseppeket.
Jó érzések töltötték el. Régi érzések, a költészet és a zene érzése.
Mégis, eljött az idő, hogy a férfi távozzék. A hűtőgép fölötti órán nyolc
perc múlva tíz. A rádióban Faron Young. Néhány éves dal: "A Szent Cecilia-
szentély". Római mártír a harmadik századból. Francesca emlékezett rá. Ô a
zene és a vakok védőszentje.
A férfi pohara üres volt. Kincaid visszafordult az ablak felől, Francesca
pedig nyakánál fogva felkapta az üveget, és az üres poharak felé emelte. A
férfi a fejét rázta.
- A Roseman-hid hajnalban. Jobb, ha megyek. Francesca megkönnyebbült, de
csalódás öntötte el. Teljesen kifordult önmagából. Igen, kérem, menjen!
Igyon még egy kis brandyt! Maradjon! Menjen! Faron Young mit sem törődött az
érzéseivel. Sem a moly a mosogató fölött. Abban nem lehetett biztos, Robert
Kincaid mire gondol.
A férfi felállt, egyik hátizsákját a vállára vetette, másikat
hűtőtáskájára tette. Francesca megkerülte az asztalt. A férfi felé nyújtotta
kezét, és ő megfogta.
- Köszönöm az estét, a vacsorát, a sétát. Nagyon jólesett. Maga remek
ember, Francesca. Ne dugja el a brandyt, talán elfogy előbb-utóbb.
Szóval jól gondolta, a férfi mindvégig tudta. De nem sértődött meg. A
féri romantikáról beszélt és a lehető legjobban értette. Ki lehetett érezni
abból, ahogyan mondta, a szavai lágyságából. Francesca csak azt nem tudta,
hogy Kincaid legszívesebben üvöltött volna, hogy szavai a falakba ivódjanak:
"Az ég szerelmére, Richard Johnson, valóban akkora bolond vagy, mint
gondolom?"
Francesca kikísérte, és mellette állt, amíg bepakolt a teherautóba.
Előbukkant a kutya, a kocsit szaglászta.
- Jack, ide gyere - szólt rá, és a kutya lihegve leült mellette.
- Viszontlátásra! Vigyázzon magára! - A férfi egy pillanatra megállt a
kocsiajtóban, a szemébe nézett. Aztán egyetlen mozdulattal a kormány mőgött
termett, és becsapta az ajtót maga mögött. Beindította az öreg motort, s az
dohogva engedelmeskedett. Kincaid kihajolt az ablakon. - Azt hiszem, be kéne
állíttatnom - vigyorgott.
Kétszer is kuplungolt, sebességbe tette a kocsit, és átgurult az udvar
fénykörén. Mielőtt elérte volna a bekötőút sötétjét, bal keze kinyúlt az
ablakon, integetett. Francesca visszaintegetett, bár tudta, hogy a férfi nem
láthatja.
A teherautó végiggördült a bekötőúton, Francesca pedig odafutott az
úthoz, és a sötétben állva nézte a huppanókon emelkedő, süllyedő vörös
lámpákat. Robert Kincaid balra fordult az úton Winterset felé.
Villám cikázott át a nyári égbolton, és Jack a hátsó verandánál
bóbiskolt.
A férfi távoztával Francesca mezítelenül megállt öltözködőtükre előtt.
Csípője egy kicsit megkerekedett a szüléstől, mellei még mindig szépek,
feszesek. Nem túl nagyok, nem túl kicsik, a hasa enyhén kerek. Lábát nem
látta a tükörben, de tudta, hogy még mindig jó. Többször kéne borotválnia,
de nemigen látta értelmét. Richard csak ritkán kívánta a szexet, egy-két
havonta, akkor is gyorsan túl voltak rajta. Felületes, érdektelen együttlét
volt, s a férje nemigen törődött azzal, van-e rajta parfüm, vagy meg van-e
borotválva a lába. Milyen könnyen elengedi magát az ember!
Inkább érezte magát üzlettársnak a férje mellett, mint bármi másnak.
Lényének egy része értékelte is ezt. De lakozott benne egy másik én, aki
illatos fürdőket akart venni, kölnizni magát... azt akarta, hogy törődjenek
vele, elragadják, és ez az énje, ha nem is erőszakosan, de valahol mindig
ott kopogtatott agyának ajtaján.
Ismét felöltözött, leült a konyhaasztalhoz és egy kettétépett, üres
papírlapra írt valamit. Jack kikísérte a Ford furgonhoz, s amikor kinyitotta
az ajtót, a kutya rögtön beugrott. Az utasoldalra ment, és kidugta fejét az
ablakon, miközben Francesca kihátrált a pajtából, aztán az asszonyra nézett,
majd ismét ki az ablakon. Francesca pedig végighajtott a bekötőúton, és
jobbra fordult.
A Roseman-híd sötét volt, de Jack előrerohant, míg Francesca elővette a
kocsiból a zseblámpát. Az asszony a híd bejáratának bal oldalára tűzte a
levelet, aztán hazament.