Az országút és a vándora
Robert Kincaid néhány napra abbahagyta a fényképezést.
Francesca Johnson pedig a legszükségesebb teendők kivételével,
abbahagyta a munkát a tanyán. Minden idejüket együtt töltötték,
beszélgettek vagy szeretkeztek. Robert kétszer, amikor az asszony
megkérte rá, énekelt és gitáron kísérte magát. Valahol a jó és a
tűrhető között volt a hangja. Francesca az első közönsége,
vallotta be.
Az asszony rámosolygott, megcsókolta, s újra átadta magát érzéseinek. A
férfi pedig bálnavadász hajókról és sivatagi szélről énekelt.
Elkísérte Robertet Harryn a Des Moines-i repűlőtérre, ahol a férfi
feladta New Yorkba a filmeket. Mindig előre küldte az első néhány tekercset,
amikor csak módja volt rá, hogy a szerkesztők lássák, mire számíthatnak, és
az előhívásnál kiderüljön, gépeinek zárjai tökéletesen működnek-e.
Utána megebédeltek egy elegáns étteremben, s Kincaid Francesca kezét
fogta az asztalon keresztül, és majd felfalta tekintetével. A pincér pedig
mosolyogva nézte őket, s remélte, egy nap ő is megismeri ezt az érzést.
Francesca csodálattal figyelte Robert érzékét, azt a könnyedséget,
amellyel a dolgokat fogadta. A férfi tisztán látta a cowboyok és hozzájuk
hasonlók; közelgő végét, beleértve a sajátját is. S az asszony már kezdte
felfogni, hogyan is értette, amikor arról beszélt, hogy végállomáshoz ért az
evolúció ágán, ahonnan nincs tovább.
Egyszer, amikor arról beszélgettek, amit Kincaid "utolsó dolgoknak"
nevezett, a férfi ezt suttogta:
- Soha többé, sírta a Nagy Sivatag Ura. Soha és soha, és soha többé. -
Nem tudta elképzelni, mi következhetne utána ezen az ágon. Fajtája kihalóban
volt.
Csütörtök délután szeretkezés után beszélgettek. Mindketten tudták, előbb
vagy utóbb sort kell keríteniük erre a beszélgetésre. De mostanáig
mindketten halogatták.
- Most mi lesz velünk? - kérdezte a férfi.
Csönd, "darabokra hullok"-csönd. Aztán halkan:
- Nem tudom.
- Idefigyelj, itt maradok, ha te is akarod, a városban vagy a környéken.
Amikor a családod megérkezik, egyszerűen beszélek a férjeddel és
elmagyarázom neki, mi a helyzet. Nem lesz könnyű, de túl leszünk rajta.
Francesca a fejét rázta.
- Richard soha nem volna képes felfogni. Ô nem ilyen fogalmakban
gondolkodik. Sohasem értené meg a varázslatot és a szenvedélyt, mindazokat a
dolgokat, amikről beszéltünk, s amiket együtt átéltünk. Nem mondom, hogy
ettől kevesebbet ér. Csak éppen mindez messze van mindattól, amit valaha is
érzett vagy gondolt. Nem tudná feldolgozni.
- Akkor hát mindennek vége? - Kincaid komoly volt, mosolytalan.
- Ezt sem tudom. Valami furcsa módon birtokolsz, Robert. Nem akarom, hogy
birtokoljanak, nincs szükségem rá, és azt is tudom, hogy nem szándékosan
csinálod, de akkor is így van. Már nem melletted ülök, itt, a füvön.
Valahová magadba zártál mint önkéntes foglyodat.
A férfi pedig igy felelt:
- Nem tudom, bennem vagy-e, vagy én tebenned, vagy hogy birtokollak-e. Az
biztos, hogy nem akarlak birtokolni. Azt hiszem, mindketten egy harmadik
lény foglyai vagyunk, akit úgy hívnak, "mi". Illetve nem is a foglyai
vagyunk.
Mi vagyunk ez a lény. Mindketten elvesztettük önmagunkat, és valami
mást teremtettünk helyette, valamit, amely csak kettőnk összhangjától
létezik. A csudába is, szeretjük egymást. Olyan mélyen és őszintén,
amennyire csak szeretni lehet. Gyere, utazz velem, Francesca! Nem probléma.
A sivatag homokjában fogunk szeretkezni, és mombasai erkélyen iszunk majd
brandyt, nézzük, mint bontanak vitorlát az arab bárkák az első reggeli
szélnél. Megmutatom neked az oroszlánok vidékét, és egy öreg, francia várost
a bengáli öbölnél, ahol csodálatos étterem van egy háztetőn, és vonatokat,
amelyek hegyi hágókon másznak át, és kis fogadókat, amelyeket baszkok
vezetnek magasan a Pireneusokban. Indiában, egy tigrisrezervátumban van egy
csodálatos hely, egy hatalmas tó kellős közepén egy szigeten. Ha nem
szereted a vándoréletet, letelepedek valahol, és helyi anyagot fényképezek
vagy portrékat, de megélünk valahogy.
- Robert, tegnap éjjel, szeretkezés közben mondtál valamit, ami nem megy
ki a fejemből. Az erődről suttogtam újra és újra, Úristen, micsoda erő! Te
pedig azt mondtad: "Én vagyok az országút és a vándora, és mindaz a vitorla,
amely valaha is tengerre szállt." Igazad volt. Így érzel. Érzed, hogy benned
van az út. Sőt. Több ennél. Valahogy, nem tudom elmagyarázni, miképp,
temagad vagy az út. Abban a résben élsz, ahol az illúzió és a valóság
találkozik. Úton vagy, és magad vagy az út. Öreg hátizsákok, igen, ez vagy.
Meg egy Harry nevű teherautó, és Ázsiába induló repülőgépek. És azt akarom,
hogy az is maradj. Ha úgy van, ahogy mondod, és az evolúcióban zsákutca,
amit képviselsz, azt szeretném, ha a lehető legnagyobb sebességgel járnád
végig ezt az utat. Nem vagyok biztos benne; képes leszel-e erre, ha
melletted vagyok. Hát nem látod? Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy egy
pillanatig is vissza akarjalak tartani. Ha ezt tenném, megölném vele azt a
vad, csodálatos állatot, ami vagy, és ezzel meghalna az erőd is.
A férfi mondani akart valamit, de Francesca félbeszakította.
- Még nem fejeztem be, Robert. Ha a karjaidba kapnál és a kocsidhoz
vinnél, kényszerítenél, hogy veled tartsak, egyetlen szóval sem tiltakoznék.
Az is elég volna, ha csak beszélnél hozzám. De nem hiszem, hogy megteszed.
Túl érzékeny vagy ehhez, és túlságosan is tudatában vagy az érzéseimnek. És
úgy érzem, a kötelesség itt tart, ezen a helyen. Igen, a maga módján unalmas
itt. Unalmas az életem. Hiányzik belőle a romantika, az, hogy gyertyafényben
táncoljak a konyhában, hiányzik az a csodálatos érzés, hogy van egy férfi
mellettem, aki tudja, hogyan kell szeretni egy nőt. De leginkább te hiányzol
az életemből. De ott az az átkozott kötelességtudatom. Richard iránt. A
gyerekek iránt. Richard már önmagában azt is nehezen viselné, ha elmennék,
hogy nem vagyok itt. Már ez tönkretenné. De még rosszabbá tenné számára,
hogy élete végéig nem szabadulna meg a suttogástól. A környék a szájára
venné: "Az ott Richard Johnson, ni! A forróvérű kis olasz felesége néhány
éve megszökött valami hosszú hajú fényképésszel." Richardnak ezt kellene
elviselnie, és a gyerekeket, amíg csak itt élnek, kinevetnék Wintersetben.
Ôk is megszenvednék. És gyűlölnének érte. Bármennyire is kívánlak, veled
akarok élni, részed akarok lenni, nem tudom eltépni magam kötelességeim
valóságától. Ha testileg vagy lelkileg kényszerítesz, hogy veled tartsak,
mint mondtam, tehetetlen vagyok ellene. Nincs bennem erő hozzá. Annak
ellenére, amit az előbb mondtam, hogy nem akarom elvenni tőled az utat,
hajtana az önző vágy, hogy veled legyek. Kérlek, ne tedd ezt velem! Ne
kívánd, hogy feladjam mindezt, a kötelességeimet. Nem volnék képes rá, és
nem volnék képes ezzel a gondolattal élni. Ha most elmegyek veled, ez a
gondolat kínozna, és megváltoznék tőle. Nem az a nő volnék többé, akit
megszerettél.
Robert Kincaid hallgatott.
Értette, amit Francesca az útról és felelősségről mondott, s arról, mint
változtatná meg a bűntudat. Tudta, hogy az asszonynak a maga módján igaza
van. Kinézett az ablakon. Belsejében harc dúlt Meg akarta érteni a nő
érzéseit. Francesca sírva fakadt.
Hosszan ölelték egymást.
- El kell mondanom valamit - suttogta végül a férfi. - Egyetlen dolgot,
amit soha többé, senkinek nem mondok, és kérlek, ne feledd. A minket
körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle
bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá.
Éjszaka ismét szeretkeztek. Csütörtök éjszaka volt, és ők reggelig
feküdtek egymás mellett egymást érintve, suttogva. Francesca elaludt végül,
és mire felébredt, a nap magasan járt. Forróság volt. Hallotta Harry ajtaját
nyikorogni. Gyorsan magára kapott valami ruhát.
Mire leért, Robert már elkészítette a kávét, és a konyhaasztalnál
cigarettázott. Rávigyorgott. Francesca átsietett a konyhán, a férfi nyakába
temette arcát, hajába túrt, átkarolta. A férfi pedig megfordította, és az
ölébe ültette.
Végül felállt. Öreg farmernadrágja volt rajta, tiszta khakiinge fölött a
vastag, narancssárga nadrágtartóval. Lábán a Red Wing csizma, övén a svájci
katonai kés. Fotósmellénye a szék támláján lógott, zsebéből most is
kibukkant az elsütő kábel vége. A cowboy felnyergelt.
- Jobb lesz indulnom.
Francesca bólintott, és sírva fakadt. Kincaid látta a könnyeket a
szemében, és szomorúan mosolygott rá.
- Nem bánod, ha néha írok? Szeretnék legalább egy-két fényképet küldeni.
- Rendben. - Francesca a konyhaszekrényen lógó törülközőbe törölte
szemét. - Találok majd valami ürügyet, miért kapok leveleket egy hippi
fényképésztől, feltéve, ha nem írsz túl sokszor.
- Tudod a washingtoni címemet és telefonszámomat, ugye?
Az asszony bólintott.
- Ha nem vagyok ott, hívd a
National Geographic szerkesztőségét. Tessék,
ez a száma. - Leírta a telefon melletti jegyzettömbre, letépte a lapot és
átnyújtotta. De megtalálod a számot a lapban is. Kérd a szerkesztőséget!
Általában tudják, hol vagyok. Ne habozz, ha látni akarsz, vagy csak beszélni
velem. Hívhatsz a hívott költségére, bárhol is legyek a világon, így nem
jelentkezik a számládon. Még néhány napig itt leszek, a környéken.
Gondolkodj azon, amit mondtam! Eljövök, gyorsan elrendezem a dolgot, és
együtt megyünk északnyugatra.
Francesca nem felelt. Tudta, hogy a férfi valóban gyorsan elrendezné a
dolgot. Richard öt évvel fiatalabb nála, de sem szellemileg, sem fizikailag
nem ellenfél Robert Kincaidnek.
A férfi belebújt mellényébe. Francesca pedig mindenről elfeledkezett,
minden elsötétült előtte. "Ne hagyj itt, Robert Kincaid!" - kiáltott benne
egy panaszos hang.
A férfi kézen fogta, együtt mentek ki a hátsó ajtón a kocsi felé. Kincaid
kinyitotta a vezető oldali ajtót, egyik lábával fellépett a küszöbre, aztán
lelépett, és hosszan magához ölelte az asszonyt. Egyikük sem szólt, csak
álltak, egymásba sugározták, magukba szívták egymás érzését
kitörölhetetlenül. Újra megbizonyosodtak annak a különleges lénynek a
létéről, amelyről beszéltek.
Végül Kincaid elengedte az asszonyt, és fellépett a teherautóba. Nyitott
ajtó mellett ült. Könnyek csorogtak le arcán. Lassan csukta be az ajtót,
nyikorogtak a zsanérok. Harry szokás szerint vonakodva indult. Francesca
hallotta, amint a férfi csizmája a gázpedálra tapos, és az öreg járgány csak
megadta magát.
Kincaid hátramenetbe kapcsolt, és benyomott kuplunggal ült. Először
komoly arccal, aztán lassan elmosolyodott. A bekötőútra mutatott.
- Vár az út! A jövő hónapban Indiában leszek. Küldjek lapot?
Francesca nem volt képes megszólalni, csak a fejét rázta. Ez már túl sok
volna Richardnak. Tudta, hogy Robert megérti.
A férfi bólintott.
A teherautó kihátrált az udvarba, a kerekek csikorogtak a kavicson, a
csirkék ijedten menekültek előle. Jack ugatva kergette egyiküket a pajtába a
gépek közé. Robert Kincaid búcsút intett a nyitott, utas oldali ablakon
keresztül. A nap megcsillant ezüst karperecén. Inge két felső gombja nyitva
volt. A kocsi ráfordult a bekötőútra, majd végiggördült rajta. Francesca a
szemét törölgette. Látni akarta, ameddig csak lehet, de a könnycseppek
különös prizmaként működtek a napfényben. És akárcsak megismerkedésük
estéjén, most is a kötőút végéhez futott, onnan nézte a hepehupás úton
döcögő öreg teherautót. Az út végén a kocsi megállt, az ajtó kitárult, és a
férfi kilépett a lépcsőre. Nézte a nőt. Picinek tűnt százméternyi
távolságból.
Kincaid csak állt, és nézte Francescát, miközben Harry türelmetlenül
dohogott a hőségben. Egyikük sem mozdult. Már mindent elmondtak. Csak nézték
egymást, az iowai tanya háziasszonya és a teremtmény, aki eljutott evolúciós
lépcsősora végére, az utolsó cowboyok egyike. Vagy fél percig állt ott
Kincaid, fotós szemével mindent rögzített, agyában előhívta a képet, amelyet
soha nem fog elveszíteni.
Aztán becsukta az ajtót, sebességbe rakta a váltót, és sírva fordult rá a
Wintersetbe vezető útra. Még egyszer visszafordult, mielőtt a farm észak-
nyugati szélén levő liget eltakarta volna. Francesca a bekötőút másik végén,
törökülésben, fejét kezébe temetve ült a porban.
* * *
Richard és a gyerekek kora este érkeztek. Tele voltak történetekkel a
vásárról és a pántlikáról, amit a bika nyert, mielőtt eladták volna, hogy
levágják. Carolyn azonnal ráült a telefonra.
Péntek volt, Michael a furgonnal bement a városba, hogy azt tegye, amit a
tizenhét éves fiúk péntek este szoktak, ácsorogjon haverjaival a főtéren, és
beszóljon a kocsival arra jövő lányoknak.
Richard bekapcsolta a televíziót, dicsérte a kukoricakenyeret. Megevett
egy karéjt vajjal és juharlekvárral.
Francesca, odakint a verandán ült hintaszékében. Tíz órakor, amikor a
műsor befejeződött, kijött Richard.
- Hát, azért jó itthon - nyújtózkodott. Aztán az asszonyra nézett. - Jól
vagy, Frannie? Kicsit fáradtnak látszol. Vagy olyan álmatagnak.
- Jól vagyok, Richard. Jó, hogy épen, egészségesen megjöttetek.
- Hát, én megyek lefeküdni. Hosszú volt a hét a vásáron, és hulla fáradt
vagyok. Nem jössz, Frannie?
- Még egy kicsit maradok. Kellemes idekint, üldögélek még. - Fáradt volt
ő is, de tartott attól, hogy Richardnak szex járhat a fejében ma éjszaka.
Nem tudta volna elviselni most a gondolatot.
Hallotta fentről a férfi lépteit a hálószobában, előre-hátra hintázott a
széken, mezítelen lába a veranda padlójára tapadt. A ház hátsó feléből
Carolyn rádiója szólt.
Néhány napig nem ment a városba. Nagyon is tudatában volt annak, hogy
Robert Kincaid alig néhány kilométerre van tőle. Biztos volt benne, nem
tudná visszatartani magát, ha találkoznának. Odarohanna hozzá. "Most!
Azonnal induljunk!" - mondaná. Vállalta a kockázatot, amikor a Cédrus hídnál
találkozott vele. De túl nagy volna a kockázat.
Keddre kezdtek kifogyni élelmiszerekből, Richardnak szüksége volt egy
alkatrészre, hogy rendbe rakhassa a kukoricaválogató gépet. Alacsonyan
függött a nap, folyamatosan esett, ködös hideg volt.
Richard megvette az alkatrészt, és beült a kávézóba a cimboráival.
Francesca pedig bement, az élelmiszerboltba. A férje ismerte a menetrendjét,
s mire kijött, odakinn várta az ajtó előtt. Allis-Chalmers sapkájában
kipattant a furgonból, segített berakni a szatyrokat az ülésre és Francesca
lába mellé. Az asszony pedig hátizsákokra és fotósállványokra gondolt.
- Még egyszer el kell mennem az alkatrészboltba. Elfelejtettem valamit.
Északnak hajtottak az U. S. 169-es úton, amely Winterset főutcája is. Egy
háztömbnyire voltak a Texaco kúttól, amikor Francesca megpillantotta Harryt.
Az öreg járgány sietős ablaktörlőkkel húzott ki a kúttól, és fordult előttük
az útra.
Felzárkóztak az öreg teherautó mögé, és az asszony, a Ford magas üléséből
látta a jól lekötött, fekete, vízhatlan vásznat, amely alatt kirajzolódtak
egy bőrönd és egy gitártok körvonalai az elfektetett pótkerék mellett.
Esőcseppek borították a hátsó ablakot, de valamelyest látszott Robert feje.
A férfi előrehajolt, talán, hogy kivegyen valamit a kesztyűtartóból. Nyolc
nappal ezelőtt, amikor ezt csinálta, karja Francesca lábát súrolta. Egy
héttel ezelőtt, ilyenkor, Francesca Des Moines-ban volt, hogy rózsaszín
ruhát vegyen.
- Ez a járgány is jó messzire eljött hazulról - jegyezte meg Richard. -
Washington állam. Mintha nő vezetné, legalábbis hosszú a haja. Mégsem nő,
lefogadom, ez lesz az a fotós, akiről a kávézóban beszéltek.
Néhány sarkon keresztül követték Robert Kincaidet egészen addig, ahol a
169-est a 92-es út keresztezi kelet-nyugati irányban. Nehéz kereszteződés,
sűrű forgalommal minden irányból, s még jobban nehezítette az eső és a
sűrűsödő köd.
Vagy húsz másodpercig ültek így. A férfi pont előtte volt, alig néhány
méternyire tőle. Még mindig megtehetné. Kiugorhatna, odarohanhatna Harry
jobb oldali ajtajához, átmászhatna a hátizsákokon, hűtőtáskán és
állványokon.
Azóta, hogy Robert Kincaid a múlt pénteken elhajtott, Francesca rádöbbent
arra, bármennyire is tudta, sokat jelent neki a férfi, nagyon alábecsülte
érzéseit. Bármilyen lehetetlennek tűnt is, így volt. Kezdte ő is felfogni,
amit a férfi már megértett.
De csak ült, megbéklyózta a kötelességtudat. Soha életében nem nézett
ilyen meredten semmit, mint most az előttük levő kocsi hátsó ablakát.
Felvillant Harry bal indexlámpája. Még egy pillanat, aztán eltűnik. Richard
a Ford rádiójával babrált.
Francesca lassítva kezdte látni a dolgokat, mintha agya különös trükköt
végezne vele. Robert következett, és... lassan... lassan... Harry begördült
a kereszteződésbe - Francesca látta maga előtt a férfi hosszú lábait a
kuplungon és a gázpedálon, azt, ahogyan sebességváltás közben jobb alkarján
megfeszülnek az izmok -, befordul balra a 92-es útra Council Bluffs, a
Fekete-hegység és északnyugat felé... lassan... lassan... fordul az öreg
teherautó... befordul a kereszteződésbe, orra nyugatnak mutat.
Az asszony szemét összehúzva nézi a könnyeken, ködön, esőn keresztül, s
alig tudja elolvasni a kopott, piros feliratot az ajtón. "Kincaid Fotók -
Bellingham, Washington".
A férfi letekerte az ablakot, hogy jobban lásson fordulás közben.
Befordult, hosszú haja lobogott a szélben, ahogy gyorsított a 92-es úton,
nyugat felé, majd föltekerte az ablakot.
"Nem... Úristen, nem akarom... - kínozták a szavak. - Tévedtem, Robert...
hiba volt maradnom... de nem mehettem... elmondom, meg fogod érteni, miért
nem mehetek... Mondd el ismét, miért kell mennem!"
A férfi hangja pedig mintha az országút fölött visszhangzott volna. "A
minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle
bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá."
Richard áthajtott a kereszteződésen észak felé. Francesca egy pillanatig
látta a férfi arca mellett Harry vörös hátsó lámpáit a ködben és a szélben.
Az öreg Chevy kisteherautó picinek látszott a Winterset felé dübörgő
hatalmas kamion mellett, amely magasra csapta az út vizét az utolsó
cowboyra.
- Viszlát, Robert Kincaid - suttogta Francesca, és kitört belőle a
zokogás.
Richard ránézett.
- Mi baj, Frannie? Megmondanád végre, mi bajod?
- Hagyj békén néhány percre, Richard! Mindjárt rendben leszek.
Richard a fejét csóválva nézett rá. Aztán a marhaárakra tekerte a rádiót.