Francesca

      A nyár vége a születésnapot jelentette Francescának. Hideg eső söpört végig a dél-iowai favázas épületen, Francesca pedig nézte az esőt, az esőn át a hegyeket a Middle River mentén, s Richardra gondolt. Egy ilyen napon halt meg, mint ez is, valamitől, aminek Francesca még a nevét is el akarta felejteni. De Richardot, kedvességét, egyenességét és a nyugodt életet, amelyet számára biztosított, soha.

      A gyerekek felhívták. Idén sem tudnak hazajönni a születésnapjára, pedig már a hatvanhetedik. Francesca megértette. Mindig megértette, s ez így lesz a jövőben is. Mindketten keményen küszködnek, hogy elérjenek valamit: egyikük kórházat irányít, a másik gyermekeket tanít. Michael újra megpróbálkozik a házassággal, Carolyn az elsővel kínlódik. Francesca a szíve mélyén örült, hogy sosem sikerül megoldaniuk, hogy eljöjjenek. Megvoltak a maga kis szertartásai, amelyeket erre a napra tartogatott.

      Délelőtt barátai beugrottak Wintersetből egy születésnapi tortával. Francesca kávét főzött, közben beszélgettek az unokákról, a városról, a hálaadás napjáról, meg arról, kinek mit vegyenek karácsonyra.

      A nappaliból kihallatszó halk nevetés, a beszélgetés moraja megnyugtatóan ismerős volt. Francesca többek között ezért maradt itt Richard halála után.

      Michael Floridát választotta, Carolyn New Englandet, de ő itt marad Dél- Iowa hegyei közt. Megvolt a maga oka, hogy ne változtasson lakóhelyet, és örült, hogy így tett.

      Barátai ebéd tájban távoztak. Francesca utánuk nézett, miközben Buickjaik és Fordjaik az esővel szaporán birkózó törlőlapáttal végighajtottak a bekötőúton, aztán Winterset felé fordultak. Jó barátok voltak, ám soha nem értenék meg, mi rejtőzik benne. Akkor sem értenék, ha elmesélné nekik.

      A férje megjósolta, hogy talál majd barátokat, amikor ide hozta Nápolyból a háború után: "Az iowaiaknak is megvannak a maguk hibái, de azt nem lehet mondani rájuk, hogy nem törődnének az emberrel." Így volt, és így van ma is.

      Francesca huszonöt éves volt, amikor megismerkedtek. Három éve végezte el az egyetemet, egy magánlányiskolában tanított, és sejtelme sem volt, mihez kezdjen az életével. A fiatal olasz férfiak nagy része meghalt, megsebesült, hadifogolytáborban raboskodott, vagy összetörte őket a háború. Viszonya Niccolóval, az egyetem művészettörténet-tanárával, aki egész nap festett, éjszakánként pedig vad, féktelen körutakra vitte Nápoly alvilágába, több mint egy éve véget ért, nem bírta ki régimódi szülei állandó helytelenítését.

      Ô pedig szalagokat viselt fekete hajában, és ragaszkodott álmaihoz. De nem jött érte jóképű tengerész, nem szólt ablaka alatt szerenád. A kemény valóság végül rákényszerítette, hogy szembenézzen vele, nincs sok választása, Richard pedig meglehetősen sokat kínált: gyengédséget és Amerika édes ígéretét.

      A kávéház teraszán ülve a mediterrán napsütésben Francesca elnézte a férfit. Látta, milyen komolyan pillant rá a maga közép-nyugati módján, és vele jött Iowába. Eljött, hogy gyerekeket szüljön neki, hogy hűvös októberi estéken nézze, mint focizik Michael, hogy Carolynt Des Moines-ba vigye báli ruhát venni. Minden évben írtak egymásnak néhányszor a nővérével, és kétszer is visszament Nápolyba a szülei halála után. De most már Madison megye jelentette az otthont. Nem vágyott rá, hogy újra visszatérjen.

      Délután elállt az eső, majd mielőtt beesteledett, újra rákezdett. Francesca a félhomályban töltött magának egy kis pohár brandyt, majd kihúzta a felső fiókot Richard lecsukható tetejű, öreg diófa íróasztalán, amely három generáció óta szolgálta a családot. Erős, barna papírból készült borítékot vett elő, és lassan végigsimított rajta, mint minden évben ezen a napon.

      A postabélyegzőn ez állt: "Seattle, WA, Sep 12,65." Mindig ezt nézte meg először, a postabélyegzőt. Ez is a szertartás része volt. Aztán a kézírással írt címzést: "Francesca Johnson, RR 2, Winterset, Iowa", majd a bal felső sarokba biggyesztett feladó következett: "Box 642, Bellingham, Washington".

      Francesca leült az ablak mellé a karosszékbe, nézte a címzéseket, és koncentrált, mert a címzésekbe rejtve ott volt a férfi kezének mozgása, s ő fel akarta idézni, milyen volt ezeknek a kezeknek az érintése huszonkét évvel ezelőtt.

      Amikor már érezte, hogy a férfi megérinti, nyitotta csak ki a borítékot. Óvatosan kivett belőle három levelet, egy rövid kéziratot, két fényképet, a National Geographic egy teljes számát és kivágatokat más számaiból. Ült a szürkületben, kortyolt a brandyből, és a pohár pereme fölött nézte a gépelt kéziratoldalakhoz tűzött, kézzel írt levelet. A férfi egyszerű levélpapírján íródott. "Robert Kincaid, író-fényképész", mindössze ez állt a tetején diszkrét betűkkel.

      Drága Francescám!

      Mellékelten küldök két fényképet. Az egyik, amelyet a legelőn készítettem rólad napkeltekor. Remélem, ugyanúgy fog tetszeni neked is, mint nekem. A másik a Roseman-hidat ábrázolja, mielőtt levettem volna a cédulát, amelyet rátűztél.

      Csak ülök, és újra meg újra felidézek magamban minden kis részletet, az együtt töltött idő minden egyes pillanatát, s újra meg újra felteszem a kérdést magamnak: mi történt velem az iowai Madison megyében? Küszködöm a válasszal. Ezért is vetettem papírra ezt a kis írást, amelynek címe "Kihullva a Z- dimenzióból". Elküldöm, ezzel is próbálom rendezni zavaros gondolataimat.

      Lepillantok lencsém csövére, és téged látlak. Belekezdek egy cikkbe, és rólad írok. Azt sem tudnám megmondani, hogyan jutottam haza Iowából. Az öreg járgány valahogy hazahozott, én alig emlékszem a megtett mérföldekre.

      Néhány héttel ezelőtt függetlennek és viszonylag elégedettnek éreztem magam. Ha nem is igazán boldognak, sőt talán kicsit magányosnak is, de legalább elégedettnek. Mindez megváltozott.

      Most már biztos vagyok benne, hogy régóta tartottam feléd, és te is énfelém. Még ha nem is sejtettünk egymás létezéséről, mielőtt találkoztunk volna, tudatlanságunkat végigkísérte valamiféle ösztönös bizonyosság, amely gondoskodott arról, hogy végül találkozzunk. Mint két magányos madár, melyek az égbolton tájékozódva repülnek a hatalmas préri fölött, úgy közeledtünk egymás felé ennyi éven, egy emberöltőn keresztül.

      Különös hely az út. Felnézek, és ott jössz felém a fűben azon az augusztusi napon. visszatekintve elkerülhetetlennek látom - nem is történhetett volna másképp. Ezt nevezem a valószínűtlen valószínűségének.

      Azóta mintha még egy én lakozna bennem. Bár azt hiszem, jobban megfógalmaztam aznap, amikor elváltunk. Azt mondtam, van egy harmadik személy, akit mi kettőnkből teremtettünk. És most bekerített ez a másik valóság.

      Valahogy újra látnunk kell egymást. Bárhol, bármikor.

      Hívjál, ha valaha is szükséged lesz valamire, vagy csak egyszerűen látni kívánsz. Rögtön ott leszek. Szóljál, ha el tudsz jönni valamikor - bármikor. Elintézem a repülőjegyet, ha ezen múlik.

      A jövő héten Délkelet-Indiába utazom, de október végén visszajövök.

      1965. szeptember 10.

                                                     Szeretlek:

                                                                                Robert

      Ui.: A Madison megyében készített anyag jól sikerült. Jövőre megtalálod az NG-ben, vagy ha akarod, küldök neked egy példányt a lapból, amikor megjelenik.

      Francesca Johnson letette a poharat a széles tölgy ablakpárkányra, és saját, nyolcszor tízes fekete-fehér fényképét tanulmányozta. Néha nehezére esett visszaemlékeznie, hogyan is nézett ki akkor, huszonkét évvel ezelőtt. Feszes, megfakult farmer, szandál, fehér pólóing, haját összefújja a reggeli szél, így dől a kerítésoszlopnak.

      Az ablak mellől látja az esőn át az oszlopot. A régi kerítés még mindig körülveszi a legelőt. Amikor Richard halála után bérbe adta a földet, kikötötte, hogy a legelőt érintetlenül kell hagyni, nem nyúlhatnak hozzá, még ha üres, elvadult mező válnék is belőle.

      Akkoriban jelentek meg az első komolyabb ráncok az arcán. Látszanak a fényképen, Robert kamerája megtalálta őket, Francesca mégis elégedett a látvánnyal. Haja fekete volt, teste telt, élettel teli, a farmer pont megfelelően feszült rajta. Mégis, az arcáról nem tudta levenni tekintetét. Egy szerelmes nő arca volt, aki tiszta szívéből szereti a férfit, aki a képet készítette.

      Emlékezete a férfi képét is elővetítette. Minden évben végigfuttatta agyán a képeket. Az összeset, módszeresen, mindenre emlékezve, semmit nem felejtve, örökre elraktározva, ahogyan a primitív törzseknél adják tovább történelmüket szájról szájra.

      Magas, karcsú, kemény volt a férfi, és úgy mozgott, mint a fű, kecsesen, erőlködés nélkül. Ezüstszürke haja jócskán a füle alá nőtt, s mindig kócosnak tűnt, mintha épp hosszú tengeri útról tért volna meg, és szél borzolta haját ujjaival próbálta volna rendbe szedni.

      Keskeny arca, kiálló pofacsontja, homlokára hulló haja még jobban hangsúlyozták világoskék szemét, amely mintha mindig a következő fénykép témáját kereste volna. Rámosolygott. Bájosnak és nőiesnek látta Francescát a kora reggeli fényben, és megkérte, dőljön az oszlopnak. Széles ívben körözött körötte, először térdmagasságból fényképezett, aztán felállt, majd hanyatt feküdt, az asszonyra irányított kamerával...

      Francesca enyhén zavarban jött, hogy ennyi filmet pazarolnak rá, de tetszett neki az ezzel járó figyelem. Remélte, egyik szomszédja sincs még kinn a földjén traktorával, bár ezen a reggelen nem igazán törődött sem a szomszédokkal, sem azzal, mit gondolnak.

      A férfi pedig fényképezett, filmet, objektívet cserélt, kamerát váltott, újra fényképezett, és munka közben folyamatosan beszélt hozzá. Elmondta, mennyire jó ránéznie, s hogy mennyire szereti. "Francesca, hihetetlenül gyönyörű vagy" - suttogta. Néha megállt, csak nézte, pillantása belé hatolt, átölelte.

      Francesca mellbimbói a pamutnak feszültek, tisztán kirajzolódnak a pólóing alatt. Furcsa mód ez sem zavarta, hogy nem visel melltartót az ing alatt. Sőt, inkább élvezte, megbizsergette a gondolat, hogy a férfi oly tisztán látja melleit a lencséken keresztül. Soha nem jelent volna meg így Richard előtt, s ő sem engedte volna. Igazából, soha eszébe nem jutott volna így öltözni azelőtt, hogy megismerte Robert Kincaidet.

      Robert arra kérte, hajoljon enyhén hátra. "Igen, igen, ez az, maradj így!" - suttogta. Ekkor készült ez a fénykép.

      Tökéletes volt a fény, legalábbis Robert ezt mondta. "Felhős ragyogás" - így nevezte, és csak körözött körötte, és gépe zára folyamatosan kattogott.

      Ruganyos volt. Francescának ez a szó jutott eszébe, miközben figyelte. Teste ötvenkét éves korában is csupa szikár izom. Izmok, amelyek olyan erővel és lendülettel mozgatták, amelyre csak azok a férfiak képesek, akik keményen dolgoznak és nem engedik el magukat. Robert elmesélte, hogy haditudósító volt a csendes-óceáni hadszíntéren, és Francesca nagyon is el tudta képzelni, amint a tengerészgyalogosok közt partra ugrik füst borította öblökben, oldalának fényképezőgépek ütődnek, egyiket szeméhez emeli, és a retesz szinte lángol, olyan sebességgel készíti a képeket.

      Ismét a fotót tanulmányozta. Jól néztem ki, gondolta, s elmosolyodott az enyhe önteltségtől. Soha azelőtt, vagy azután nem néztem ki ilyen jól. Ô tette. Ivott még egy korty brandyt. Az eső fölemelkedett, és meglovagolta a hűvös, novemberi szelet.

      Robert Kincaid afféle varázsló volt, aki önmagába húzódva élt különös, szinte fenyegető helyeken. Francesca ennyit rögtön megérzett azon a forró, száraz hétfőn 1965 augusztusában, amikor meglátta a teherautóból kiszálló férfit. Richard és a gyerekek az illinoisi Állami Vásáron voltak. Díjnyertes bikát állítottak ki, amellyel jóval többet törődtek, mint vele, így az egész hetet magára szánhatta.

      A verandán üldögélt, jeges teát iszogatott, és unottan nézte a földúton zötykölődő teherautó felkavarta port. A teherautó lassan jött, mintha vezetője keresne valamit, aztán megállt az ő bekötőútjuk előtt, s a ház felé fordult. Úristen, gondolta Francesca. Ez meg ki lehet? Mezítláb volt, farmerban, feltűrt ujjú, megfakult munkásingben, amelyet nem tűrt a nadrágba. Hosszú fekete haját a teknőspáncél fésű fogta össze, amelyet apjától kapott, amikor eljött az óhazából. A kisteherautó végiggördült a bekötőúton, és a házat körülvevő drótkerítésen levő kapu mellett állt meg.

      Francesca lelépett a verandáról, és minden sietség nélkül lépkedett a fűben a kapu felé. A kocsiból pedig kiszállt Robert Kincaid, mintha egy soha meg nem írt könyv lapjairól lépett volna elő. A Nagy Képes Sámánkönyvből.

      Barnás, katonai stílusú inge hátára tapadt az izzadságtól, széles, sötét fultok terjengtek a hónalján. A felső három gomb nyitva volt, s feszes mellizmok látszottak a férfi nyakában levő egyszerű ezüstlánc alatt. Vállán széles, narancsszín nadrágtartó, abból a fajtából, amelyet olyanok viselnek, akik sok időt töltenek vad vidékeken.

      A férfi Francescára mosolygott.

      - Elnézést, hogy zavarom, de egy fedett hidat keresek. Valahol erre kellene lennie, de nem találom. Azt hiszem, eltévedtem. - Egy kék kendővel megtörölte homlokát és újra elmosolyodott.

      Francesca szemébe nézett, és az asszony úgy érezte, valami megmozdul benne. Az a szempár, az a hang, az arc, az ezüsthaj, az a könnyedség, amellyel mozgott, mindez furcsa, zavarba ejtő volt, magába húzza az embert, mint az álom előtti utolsó pillanat, amikor már lehullott minden akadály. Valami, ami átrendezi a hím és nőstény közti molekuláris űrt.

      Az életnek folytatódnia kell, az ősi ösztönök mindössze ezt súgják, semmi mást. Az erő végtelen, a kivitelezés elegáns. A dolog egyszerű, célja világos. Mi tettük mindezt oly bonyolulttá. Francesca érezte, anélkül, hogy tudatában lett volna. A sejtjeiben érezte. Valami elkezdődött, ami mindörökre megváltoztatta.

      Egy autó húzott el az úton dudálva, porfelhőt kavarva. Floyd Clark barna karja bukkant elő a Chevyből, és Francesca visszaintegetett, majd újra az idegen felé fordult.

      - Elég közel van hozzá. Mindössze két mérföld innen a híd. - Francesca Johnson maga is meglepődött, amikor húszévnyi elzárt élet, a vidéki élet előírásos viselkedése és elrejtett érzései után kibukott belőle: - Szívesen megmutatom, ha akarja.

      Maga sem tudta, miért mondta ezt. Talán a fiatal lány érzései emelkedtek benne, akár a buborék, és törtek napfényre annyi év után. Nem volt szégyenlős, igaz, rámenős sem. Ahányszor csak erre gondolt, mindössze egyetlen magyarázatot tudott adni. Robert Kincaid vonzotta valamiképp, már az első másodpercekben is.

      A férfi láthatóan meghökkent az ajánlatra, de gyorsan összeszedte magát, és komoly arccal válaszolta, hogy nagyon köszöni. Francesca a hátsó lépcsőről fölvette a cowboycsizmát, amelyet mezei munkákhoz viselt, és a teherautóhoz ment. Követte a férfit az utas oldali ajtóhoz.

      - Egy pillanat, máris csinálok helyet, elrakom ezt a sok cuccot. - Az idegen szinte magában motyogott közben, és az asszony látta rajta, hogy kicsit zavarban van, és kissé szégyenlős is.

      Vászontáskákat, fényképezőgép-állványokat, termoszt, papírzacskókat pakolászott. A platón egy öreg Samsonite bőrönd hevert, mellette gitártok. Mindkettő poros, viharvert jószág, ruhaszárító kötél rögzítette őket a pótkerékhez.

      A kisteherautó ajtaja becsapódott, hátba verte a motyogva pakolászó férfit. Kincaid papír kávéspoharakat és banánhéjakat gyömöszölt egy barna zöldségeszacskóba, s amikor végzett, a zacskót a platóra hajította. Végül hátratett egy kék-fehér hűtőládát is. A zöld teherautó ajtaján kopott, vörös festék hirdette: "Kincaid-fotók. Bellingham, Washington."

      - Oké, most már azt hiszem, befér valahogy. - Tartotta az ajtót, majd becsukta Francesca mögött, aztán megkerülte a kocsit és különleges, állati kecsességgel csusszant a kormánykerék mögé. Francescára nézett. Csak egy gyors oldalpillantás volt, aztán elmosolyodott. - Merre?

      - Jobbra - mutatta az asszony. A férfi elfordította a kulcsot, és a köhögő motor életre kelt. Végigzötykölődtek a felhajtón az út felé, s Kincaid hosszú lábai automatikusan nyomkodták a pedálokat. Öreg Levi's-e bőrrojtos, kitaposott katonai csizmára bukott, amely jó néhány mérföldet maga mögött tudott már.

      A férfi előrehajolt és benyúlt a kesztyűtartóba. Alkarja véletlenül súrolta Francesca combját. Félig előre nézett, félig be az utastérbe. Névjegyet húzott elő, és átnyújtotta. "Robert Kincaid, író-fényképész." Alatta a címe, telefonszáma.

      - A National Geographic küldött - magyarázta. - Ismeri, ugye?

      - Igen - bólintott Francesca. Ki nem ismerné, gondolta.

      - A fedett hidakról hoznak egy anyagot, és úgy tűnik, Iowában, Madison megyében akad néhány érdekes. Hatot már megtaláltam, de azt hiszem, legalább egynek kell még lennie, állítólag itt van valahol, errefelé.

      - Roseman-hídnak hívják - kiáltotta túl Francesca a szél, a gumik és a motor zaját. Különösnek tűnt a hangja, mintha nem is az övé volna, hanem valaki másé, egy tizenéves nápolyi lányé, aki az ablakon kihajolva pillant le a város utcáira, néz a vonatok és a kikötő felé, és távoli szeretőkre gondol, akik majd eljönnek érte. Beszéd közben figyelte, mint feszülnek meg az izmok a férfi alkarján, miközben sebességet vált.

      Két hátizsák feküdt mellette. Az egyik zárva volt, de a másik nyitva, és látszott a kikandikáló fényképezőgép ezüstös teteje és fekete háta. A tekercs vége a gép hátára volt ragasztva. "Kodachrome II, 25. 36 Exposures." A zsákok mellé zsebekkel teli, khakimellény volt hajítva. Az egyik zsebből vékony zsinór lógott ki, végén exponálógombbal.

      Francesca lábánál két állvány hevert. Csupa karcolás volt mindkettő, de az egyiken még részben olvasható volt a kopott címke: "Gitzo." Amikor a férfi kinyitotta a kesztyűtartót, látszott, hogy tele van jegyzettömbökkel, térképekkel, tollakkal, üres filmesdobozokkal, aprópénzzel és egy karton Camel cigarettával.

      - A következő saroknál forduljon jobbra - szólalt meg Francesca. Legalább akadt ürügye, hogy profilból is szemügyre vegye Robert Kincaidet. A férfi bőre napbarnított volt, sima, fénylett az izzadságtól. Szép ajkát valami okból az asszony rögtön észrevette. Az orra pedig olyan, mint azoké az indián férfiaké, akiket akkor látott, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és a család Nyugatra kirándult.

      Nem volt jóképű a szó hagyományos értelmében. Családiasnak sem tűnt. Valahogy egyik szó sem illett rá igazán. De volt benne valami. Valami ősi, valami, amit megtépáztak az eltelt évek. Nem is a megjelenésében, hanem a pillantásában.

      Bal csuklóján bonyolultnak tűnő óra volt, barna, izzadságfoltos bőrszíjjal, jobb csuklóján ezüst karkötő, valami díszes vésettel. Ráférne egy alapos csiszolás, gondolta Francesca, aztán rögtön meg is feddte magát. Nem gondolta volna, hogy így vérévé vált a kisvárosi élet kicsinyessége, ami ellen annyi éven át lázadt.

      Robert Kincaid cigarettásdobozt húzott elő ingzsebéből, félig kirázott egy szálat és felé kínálta. Francesca elfogadta. Öt percen belül másodszor döbbent meg saját magán. "Mit csinálok?" - gondolta. Valamikor dohányzott, aztán Richard állandó korholására leszokott. A férfi kirázott még egy szálat, ajkai közé dugta, s anélkül, hogy szemét levette volna az útról, tüzet adott egy arany Zippo gyújtóval.

      Francesca a szél ellen a láng köré borította két tenyerét, és megfogta a férfi kezét, amely a teherautó zötykölődésének ütemére rázkódott. Egy pillanat volt az egész, amíg meggyújtotta a cigarettát, mégis elég ahhoz, hogy érezze a férfi kezének melegét, és a kézháton levő piciny szőrszálakat. Aztán hátradőlt, a férfi pedig saját cigarettájához tartotta a gyújtót, gyakorlottan eltakarva a szél elől, alig egy másodpercig vette le kezét a kormányról.

      Francesca Johnson, a farmerfeleség cigarettázva ült a poros teherautóülésen.

      - Ott van, a kanyaron túl - mutatta.

      Az öreg hídról félig lehámlott a vörös festék, és enyhén megdőlt az évek súlya alatt. Egy patakon ívelt át.

      Robert Kincaid az asszonyra mosolygott.

      - Remek. Napkeltefelvétel. - Vagy százlábnyira a hídtól megállt és kiszállt, majd kivette az egyik hátizsákot. - Megyek, felderítem egy kicsit a terepet. Nem bánja?

      Francesca visszamosolygott, és a fejét rázta. A férfi után nézett, aki végigment a földúton, a hátizsákból elővett egy fényképezőgépet, aztán a bal vállára vetette a zsákot. Ki tudja, hány ezerszer tette meg pontosan ezt a mozdulatot! Érződött abból, amilyen gördülékeny volt a mozdulat. Feje meg nem állt. Jobbra nézett, aztán balra, majd a hídra, végül a fákra a híd mögött, egyszer pedig visszafordult Francesca felé. Komoly volt az arca. Ellentétben a helybéliekkel, akik zsírt, krumplit és vörös húst ettek, némelyik napjában háromszor is, Robert Kincaid olyannak tűnt, aki nem eszik mást, mint gyümölcsöt, magvakat és zöldséget. Kemény, gondolta az asszony. Keménynek tűnik fizikailag. Francesca figyelmét nem kerülte el, milyen kicsi a feneke a feszes farmerban - a bal zsebben kirajzolódtak a pénztárca körvonalai, a jobban a kendőé -, mint ahogyan az sem, hogy szinte egyetlen felesleges mozdulata sincs.

      Nyugalom volt. Vörös szárnyú feketerigó ült a kerítésen, és őt nézte, réti pipis szólongatta az út menti fűből. Semmi más nem mozdult a fehér augusztusi napsütésben.

      A hídnál Robert Kincaid megtorpant. Kis ideig állt, aztán leguggolt, belenézett kamerájába. Átment az út másik oldalára, ugyanezt csinálta, majd bement a híd teteje alá, tanulmányozta a gerendákat és a padló léceit, aztán a híd oldalán levő lyukon lenézett a patakra.

      Francesca eloltotta cigarettáját a hamutartóban, kitárta az ajtót, és kilépett csizmás lábával a földre. Körülnézett, hogy biztos legyen, nem jön erre egyik szomszéd kocsija sem, aztán megindult a híd felé. Kegyetlenül tűzött a késő délutáni nap, s úgy tűnt, hűvösebb van a híd fedele alatt. A férfi körvonalai kirajzolódtak a híd másik oldalán, aztán eltűntek a patakhoz vezető lejtőn.

      Odabenn galambok turbékoltak halkan fészkeikben az eresz alatt. Francesca tenyerét az oldalsó deszkáknak támasztotta, érezte a melegüket. Némelyik gerendába feliratokat véstek: "Jimbo-Denison, Iowa. Sherry + Dubby. Hajrá Sólymok!" A galambok halkan tovább turbékoltak.

      Francesca kikukucskált két oldalgerenda közti hasadékon, le, a patak felé, arra, amerre Robert Kincaid eltűnt. A férfi egy sziklán állt a folyócska közepén. A híd felé nézett, és az asszony rémülten látta, hogy integet. Kincaid visszaugrott a partra, könnyedén szaladt föl a meredek emelkedőn.

      - Igazán szép itt. Nagyon bájos. - Hangja visszhangzott a fedett híd belsejében.

      - Igen, az - bólintott Francesca -, de nekünk errefelé természetesek ezek az öreg hidak, már fel sem tűnnek.

      Kincaid mellé lépett, s egy kis csokor százszorszépet nyújtott felé.

      - Köszönöm az idegenvezetést. - Gyengéden elmosolyodott. - Valamikor a napokban visszajövök és megcsinálom a felvételeket.

      Francesca pedig ismét úgy érezte, megmozdul benne valami. Virágok! Soha nem kapott virágot, még különleges alkalmakkor sem.

      - Még a nevét sem tudom - mondta a férfi, Francesca pedig rádöbbent, hogy nem mutatkozott be, és zavarba jött. Gyorsan megmondta a nevét, Kineaid pedig elgondolkodva bólintott. - Mintha valami enyhe akcentust éreznék. Olasz?

      - Igen. Valamikor rég.

      Ismét a zöld teherautó. Végig a földutakon, miközben a nap lefelé haladt. Kétszer jött szembe autó, de egyszer sem ismerősé.

      Mintha lebegett volna az alatt a négy perc alatt, amíg a farmhoz értek, idegennek, gyökértelennek érezte magát. Robert Kincaid, író-fényképész. Ez érdekelte. Többet akart tudni róla. Úgy szorongatta ölében a virágokat, mint egy randevúról jövő iskolás lány.

      Érezte, hogy vérvörös az arca. Nem tett semmit, nem mondott semmit, ami okot adott volna rá, mégis úgy érezte.

      A rádióban az "elektromos gitárt" az ötórás hírek követték, a szavakat elnyomta a szél hangja és az út moraja.

      A férfi ráfordult a bekötőútra.

      - Richard a férje? - A postaládáról olvasta le a nevet.

      - Igen - nyögte Francesca halkan. Aztán már ömlöttek belőle a szavak. - Nagyon meleg van. Nem jön be egy jeges teára?

      A férfi ránézett.

      - Ha nem zavarok. Hát persze, szívesen.

      - Nem zavar.

      Remélte, nem feltúnő, ahogy a kisteherautót a ház mögé irányítja. Másra sem volt szüksége, mint hogy amikor Richard hazajön, valamelyik szomszéd ezzel fogadja: "Hé, Dick, valamit csináltattál a házon? Láttam egy zöld furgont a múlt héten, de tudtam, hogy Frannie otthon van, úgyhogy nem néztem utána."

      Fel a törött cementlépcsőkön a hátsó verandán lévő ajtóhoz. A férfi kinyitotta előtte. Táskáját a fényképezőgépekkel most is magával hozta.

      - Túl meleg van, hogy a kocsiban hagyjam a felszerelést - magyarázta.

      A konyhában is meleg volt, valamivel mégis hűvösebb. A kutya körülszaglászta Kincaid csizmáját, aztán kiment a hátsó verandára, és leugrott az udvarba. Francesca közben jeget vett ki a fémtálcáról, és gyenge teát öntött a félgallonos üvegkancsóból. Tudta, hogy a férfi figyeli a konyhaasztal mellől, ahol hosszú lábait kinyújtva ült, s azt is, hogy mindkét kezével a hajába túr.

      - Citromot?

      - Igen, kérek.

      - Cukor?

      - Nem, köszönöm.

      A citromlé lassan csöpögött lefelé az üveg oldalán. A férfi ezt is látta. Kevés dolog kerülte el Robert Kincaid figyelmét.

      Francesca a férfi elé tette a poharat. A sajátját letette a dekoritlapú asztal túloldalára, aztán vízbe rakta a virágot, egy öreg befőttes üvegbe, amelynek oldalát Donald kacsa-variációk díszítették. A konyhapultnak támaszkodva, egy lábon egyensúlyozva előrehajolt, levette az egyik csizmát, aztán mezítláb állva a másikat is.

      Kincaid kortyolt a teából, úgy figyelte. Majdnem százhetven centi, negyvenes, talán egy kicsit idősebb, csinos arc, szép, asszonyos test. Csinos nők akadtak, bárhová ment. Nem mintha nem számítana semmit a külső, de igazából az intelligencia, az életből születő szenvedély, a képesség, hogy reagáljon az agy és a szellem finomságaira, az érdekelte. Ezért nem találta a legtöbb fiatal nőt vonzónak, bármilyen szépek voltak is. Nem éltek eleget, és elég keményen sem ahhoz, hogy rendelkezzenek a tulajdonságokkal, amelyek őt vonzották.

      De Francesca Johnsonban vonzotta valami. Intelligencia, ezt érezte. És volt benne szenvedély is, bár meg nem tudta volna mondani, mire irányul, ha ugyan irányul valamire egyáltalán.

      Később elmesélte neki, hogy valami meghatározhatatlan módon élete legérzékibb látványa volt, amikor aznap nézte, mint veszi le a csizmáját. Nem is fontos, hogy miért. Nem így közeledett az élethez. "Az elemzés mindent tönkretesz. Vannak dolgok, a varázslatos dolgok, amelyeknek egészben kell maradniuk. Eltűnnek, ha a darabjaikat nézed" - így magyarázta.

      Francesca leült az asztalhoz, egyik lábát maga alá húzta, majd félrefésülte az arcába hulló, kiszabadult fekete tincseket, s újra rögzítette a teknősbéka fésűvel.

      Aztán eszébe jutott a cigaretta. Felállt, a konyhaszekrényhez ment, levett egy hamutartót és az asztalra tette a férfi keze ügyébe. Kincaid a néma jóváhagyásra elővette Cameljét, és felé nyújtotta. Francesca kivett egy szálat. Enyhén átitatta a férfi izzadsága. Ismét ugyanaz a kis szertartás. A férfi felé tartja az arany Zippót, ő pedig megérinti a kezét, hogy stabilan tartsa, érzi ujjai hegyén a bőrét, aztán visszadől. Élvezi a cigaretta ízét. A férfira mosolyog.

      - Mit csinál pontosan? Úgy értem a fényképekkel.

      Kincaid cigarettáját nézve csendesen válaszolt.

      - Szerződéses lövész... izé... fotós vagyok. Főleg a National Geographicnak dolgozom. Van valami ötletem, eladom az újságnak, és megcsinálom a felvételeket. Vagy ők szólnak, hogy kell nekik valami. Nem sok helyet ad a művészi kifejezésnek, meglehetősen konzervatív lap. De tisztességesen fizetnek. Nem vagyonokat, de rendesen és megbízhatóan. A maradék időmben saját kedvem szerint írok és fényképezek, aztán eladom más lapoknak. Ha rosszul állok, másokkal együtt dolgozom, bár ezt nemigen szeretem. Verseket is írok, csak úgy, magamnak. Néha megpróbálkozom regényekkel is, de nemigen van tehetségem hozzá. Észak-Seattle-ben élek, és elég sokat dolgozom azon a környéken. Szeretek halászhajókat, indián telepeket és tájakat fényképezni. Amikor a Geographicnak dolgozom, gyakran töltök hónapokat egy-egy helyszínen, főleg, ha nagy anyagról van szó, az Amazonas egy részéről vagy az észak-afrikai sivatagról. Ilyenkor általában repülővel megyek a helyszínre, ott bérelek kocsit. De szeretek autóval járni, felderíteni helyeket. Erre a Felső-tó felé jöttem, vissza a Fekete Hegyeken keresztül megyek. És maga?

      Francesca nem várta, hogy kérdezi. Habozott egy pillanatig.

      - Ugyan, semmi különös, nem olyan, mint amit maga csinál. Összehasonlító irodalomtudományból diplomáztam. Amikor 1946-ban megérkeztem, Wintersetben épp nem találtak tanítót, s mivel egy helybéli, ráadásul egy veterán felesége voltam, elfogadtak. Szereztem tanítói diplomát, és néhány évig angolt tanítottam. De Richardnak nem tetszett, hogy dolgozom. Azt mondta, el tud tartani minket, semmi szükség rá, főleg, hogy a gyerekek növekednek. Így aztán abbahagytam, és főállású farmerfeleség lettem. Ez minden.

      Látta, hogy a férfi teája csaknem elfogyott, és újra töltötte csészéjét a kancsóból.

      - Köszönöm. És hogy érzi magát Iowában?

      Az igazság pillanata. Francesca érezte.

      Általában azt felelte erre a kérdésre, hogy remekül. Békés hely. Az emberek kedvesek.

      Nem válaszolt rögtön.

      - Kaphatnék még egy cigarettát? - És ismét a Cameles doboz, ismét a gyújtó, ismét a keze érintése. Finoman. A napfény odébb haladt a hátsó veranda kövén, egészen a kutyáig, amely erre fölkelt, és eltűnt szem elől. Francesca, most első alkalommal, Robert Kincaid szemébe nézett.

      - Azt kellene mondanom, hogy "Remekül. Békés hely. Az emberek kedvesek." És tulajdonképpen így is van. Békés hely. És az emberek valóban kedvesek a maguk módján. Itt mindenki segít a másiknak. Ha valaki megbetegszik vagy baleset éri, a szomszédok nekigyürkőznek és leszedik a kukoricát, vagy learatják a zabot, ami munkát éppen el kell végezni. A városban sem kell az embernek bezárnia a kocsiját, és a gyerekek is nyugodtan szaladgálhatnak, nem kell aggódni miattuk. Nagyon sok jót mondhatnék az itteniekről, és igazán tisztelem őket a jó tulajdonságaik miatt. - De - habozott, és a cigarettafüstön keresztül nézte Robert Kincaidet az asztal túloldalán - nem erről álmodtam lánykoromban. - Végre meggyónta. Évek óta gyűltek benne ezek a szavak, de soha nem mondta még ki őket. És most igen, egy férfinak, aki zöld kisteherautón jött ide a washingtoni Bellinghamből.

      Az pedig egy rövid ideig hallgatott. Aztán:

      - Nemrégiben írtam föl valamit a jegyzetfüzetembe, hátha egyszer kezdek vele valamit. Csak úgy jött a gondolat vezetés közben, sokszor megesik. Valahogy így szól: "A régi álmok szép álmok voltak, nem váltak valóra, mégis szeretem őket." Magam sem tudom pontosan, mit jelent ez, de valahol majd felhasználom. Szóval, azt hiszem, sejtem, mit érez.

      Francesca pedig ismét rámosolygott. Most első ízben meleg, mély mosollyal. Feltámadt benne a kalandorvér.

      - Nincs kedve itt maradni vacsorára? A családom elutazott, úgyhogy nem sok mindennel kínálhatom, de biztosan kitalálok valamit.

      - Hát, eléggé unom már a zöldségeseket és az éttermeket, az biztos. Úgyhogy ha nem túl nagy fáradság, jólesne.

      - Szereti a sertéskarajt? Kisüthetem egy kis zöldséggel a kertből.

      - A zöldség teljesen elég. Nem eszem húst. Évek óta. Nem nagy ügy, egyszerűen jobban érzem magam így.

      - Errefelé nem lesz népszerű, ha ilyesmiket hirdet - mosolygott ismét Francesca. - Richard és a barátai azt mondanák, tönkreteszi a megélhetésüket. Magam sem sok húst eszem. Nem is tudom, miért, egyszerűen nem érdekel. De ahányszor kipróbálok egy hús nélküli vacsorát, a család fellázad. Úgyhogy már nem is igen próbálkozom. Jó érzés lesz a változatosság kedvéért kitalálni valami mást.

      - Oké, de igazán ne fáradjon miattam. Nézze, egy csomó film van a hűtőmben. Ki kell törölnöm a megolvadt jeget, és egy kicsit rendbe tennem a dolgokat. Beletelik egy kis időbe.

      Az asszony utána nézett, ahogy a férfi kiment a konyhaajtón, át a verandán az udvarra. Nem hagyta, hogy a szúnyoghálós ajtó becsapódjék mögötte, mint mindenki más, hanem finoman becsukta, s mielőtt elment volna, leguggolt a collie mellé, megsimogatta, és a kutya a figyelemért hálásan nyalta végig a karját.

      Francesca odafönn gyorsan megfürdött, s miközben törülközött, a függöny rúdja felett az udvar felé kukucskált. A férfi bőröndje nyitva volt, Kincaid az öreg kútnál mosakodott. Kellett volna szólni neki, hogy zuhanyozhat, ha akar. Szándékában is állt, várta, hogy elérjék a családiasságnak azt a szintjét, amikor megengedheti magának, aztán zavarában kiment a fejéből.

      De Robert Kincaid mosakodott már ennél rosszabb körülmények között is. Vödörből poshadt vízzel a tigrisek földjén, kulacsából a sivatagban. Francesca udvarában derékig vetkőzött, és piszkos ingét szivacsnak és törülközőnek egyaránt használta. "Törülköző - korholta magát az asszony. - Legalább egy törülközőt adhattam volna neki."

      A kút mellett a cementen ragyogott a férfi borotvája a napsütésben. Francesca nézte, Kincaid mint szappanozza be arcát és borotválkozik. Kemény. Ismét ez a szó jutott eszébe. Nem volt nagydarab, valamivel száznyolcvan centi alatt, s inkább karcsú, de méretéhez képest széles válla volt, és hasa lapos, mint a kés pengéje. Nem néz ki annyinak, amennyi, bármennyi legyen is, és nem is emlékeztetett a helybeliekre, akik reggelente két pofára falták a zsíros kenyeret.

      Amikor utoljára bevásárolni volt Des Moines-ban, vett egy új parfümöt. A Szél Dala, így hívják. Most öntött magára, igaz, keveset. Mit vegyen föl? Nem tűnt helyénvalónak túlságosan kiöltözni, hiszen a férfi is munkaruhában van. Könyök alá feltűrt, hosszú ujjú, fehér blúz, tiszta farmer, szandál. Az arany karika-fülbevaló, amelyről Richard azt mondta, enyhén ledér külsőt kölcsönöz neki, meg egy karkötő. Haját egy csattal összetűzve hátára engedte. Ennyi elég lesz.

      Amikor belépett a konyhába, a férfi már odabenn volt, hátizsákjaival és hűtőládájával. Tiszta khakiinget viselt, fölötte a narancssárga nadrágtartóval. Az asztalon három fényképezőgép, öt objektív és egy teli doboz Camel. A fényképezőgépeken mind Nikon felirat volt, akárcsak a fekete objektíveken, a röviden, a közepesen és a hosszún is. Össze-vissza karcolt felszerelés volt, helyenként horpadt is. A férfi közönyösen ugyan, de gonddal bánt vele, törölgette, kefélgette, fújta róla a port.

      Felnézett Francescára. Arca ismét komoly volt, szégyenlős.

      - Van egy kis söröm a hűtőládában. Iszik?

      - Igen, jólesne.

      A férfi két üveg Budweisert vett elő. Amikor felemelte a fedelet, látszottak a műanyag dobozok, bennük mint a tűzifa, szorosan egymás mellett a filmek. Négy üveg sör volt azon a kettőn kívül, amit kivett.

      Francesca kinyitotta a fiókot, hogy megkeresse a nyitót.

      - Itt van - mondta a férfi. Az övén levő tokból kivette svájci katonai zsebkését, és gyakorlott mozdulattal kikattintotta a sörnyitóját. Átnyújtotta Francescának az egyik üveget, a másikat megemelte, mintha tisztelegne. - A fedett hidakra késő délutánokon vagy méginkább meleg, vöröslő hajnalokon. - Elvigyorodott.

      Francesca nem felelt, de finoman elmosolyodott, és tétova, suta mozdulattal megemelte üvegét. Egy különös idegen, virágok, parfüm, sör és pohárköszöntő e nyár végi forró hétfőn. Szinte több, mint amit el tud viselni.

      - Valamikor rég élt valaki, aki megszomjazott egy augusztusi délután. Akárki volt is, tanulmányozta a szomjúságot, kikevert valamit és feltalálta a sört. Innen származik a sör, és egy problémával kevesebb.

      Valamit igazított a fényképezőgépen, s mintha a gépnek mesélt volna, miközben órás csavarhúzójával meghúzott egy csavart rajta.

      - Kimegyek egy percre a kertbe. Rögtön jövök.

      - Ne segítsek? - nézett föl a férfi.

      Francesca a fejét rázta. Elment mellette, magán érezte a férfi tekintetét, a csípőjén érezte, s közben azon tűnődött, végig követi-e a pillantás, míg átmegy a verandán. Sejtette, hogy igen.

      Igaza volt. Kincaid utána nézett. A fejét csóválta, majd ismét őt nézte. Figyelte a testét, intelligenciájára gondolt, amelyben már biztos volt, és a többi tulajdonságra, amelyeket érzett benne. Vonzotta ez a nő, és küzdött ellene.

      A kert már árnyékba borult. Francesca egy pattogó zománcú fehér lábossal kezében lassan haladt. Sárgarépát szedett, petrezselymet, kis paszternákot, meg hagymát és fehérrépát.

      Amikor újra belépett a konyhába, Robert Kincaid éppen visszacsomagolt a hátizsákokba. Szépen, precízen. Láthatóan mindennek megvolt a maga helye, és mindig a helyére tették. A férfi időközben végzett sörével, és két új üveget bontott, bár Francesca üvegében volt még. Az asszony fejét hátradöntve kiitta a maradékot, és visszaadta az üres üveget.

      - Segíthetek valamit? - kérdezte Kincaid.

      - Behozhatja a görögdinnyét a verandáról és néhány krumplit onnan a vödörből.

      A férfi olyan könnyedén mozgott, hogy Francesca csodálattal nézte, milyen gyorsan kint terem a verandán és tér vissza hóna alatt a dinnyével, kezében négy krumplival.

      - Ennyi elég lesz?

      Francesca bólintott, a férfi pedig a pultra tette a krumplikat a mosogató mellé, ahol az asszony a zöldséget tisztította, aztán visszament székéhez, s leülve rágyújtott.

      - Mennyi időt tölt itt? - Francesca lenézett a zöldségekre.

      - Még nem tudom. Nincs sok munkám, és a képeket ráérek három hét múlva is leadni. Azt hiszem, addig leszek itt, ameddig kell, hogy jó legyen az anyag. Talán egy hétig.

      - Hol szállt meg? A városban?

      - Igen. Kis hely, bungalókkal. Valamilyen autós motel. Csak ma reggel jelentkeztem be. Még a holmimat sem pakoltam ki.

      - Ez az egyetlen szálloda itt, kivéve Mrs. Carlsont, aki szobákat ad ki. Az étteremben csalódni fog, különösen ezzel az ízléssel.

      - Tudom. Mindig így van. De már megszoktam. Az évnek ebben a szakában nem is olyan rossz. A boltokban vagy útközben pultokról kapok friss zöldséget. Kenyér, meg még egy-két dolog, és megvagyok. De azért jó, ha így meghívják az embert. Nagyon jólesik.

      Francesca kinyúlt és bekapcsolta a kis rádiót, amelyen mindössze két gomb volt, és a hangszórót világosbarna huzat fedte. "Remek az idő és az időm mint a tenger..." - énekelte egy hang gitárkísérettel. Francesca nem hangosította föl.

      - Nagyon jó vagyok zöldségszeletelésben - ajánlkozott a férfi.

      - Oké, ott a vágódeszka, a kés a jobb oldali fiókban. Gulyást csinálok, úgyhogy legyen szíves kockákra vágni.

      Kincaid kétlábnyira állt tőle, lefelé nézve vágta, aprította a sárgarépát, fehérrépát, paszternákot és hagymát. Francesca krumplit hámozott a mosogatóba. Nagyon is tudatában volt, milyen közel van hozzá egy idegen férfi. Sosem gondolta volna, hogy kis mellékgondolatokkal fűszerezve fog krumplit hámozni.

      - Gitározik? Láttam a tokot a kocsijában.

      - Egy kicsit. Nem vagyok egyedül, ennyi az egész. A feleségem népdalénekes volt, még mielőtt a műfaj divatba jött volna, ő tanítgatott.

      Francesca enyhén megmerevedett a feleség szóra. Maga sem tudta, miért, hiszen Kincaidnek joga van ahhoz, hogy felesége legyen. Csak valahogy nem illett hozzá. Nem akarta, hogy nős legyen.

      - Nem viselte el a hosszú munkákat, amikor hónapokig távol voltam. Nem hibáztatom. Kilenc éve, hogy elköltözött. Egy évvel később vált el. Nem volt gyerekünk, úgyhogy könnyen ment. Elvitt egy gitárt, a gyengébbet nálam hagyta.

      - Nem is találkoztak azóta?

      - Egyszer sem.

      Nem mondott többet, és Francesca nem erőltette, de önző módon jobban érezte magát, és ismét azon tűnődött, miért izgatja a dolog.

      - Kétszer is jártam Olaszországban - mesélte a férfi. - Honnan jött?

      - Nápolyból.

      - Soha nem jutottam el oda. Egyszer északon jártam, a Pó mentén csináltam egy anyagot. Egyszer pedig Szicíliáról.

      Francesca krumplit hámozott, közben Olaszországra gondolt, de nagyon is tudatában volt Robert Kincaid jelenlétének maga mellett.

      Felhők haladtak nyugat felé, s szórták számtalan irányba a nap megtört sugarait. A férfi kinézett az ablakon a mosogató fölött.

      - Jó fény - mondta. - A naptárkiadók szeretik az ilyent. Akárcsak az egyházi lapok.

      - Érdekesnek hangzik a munkája - felelte Francesca. - Semleges mederben akarta tartani a társalgást.

      - Az is. Nagyon szeretem. Szeretek úton lenni, és szeretek képeket csinálni.

      Az asszonynak feltűnt a kifejezés.

      - Csinálja a képeket, nem felveszi őket?

      - Igen. Legalábbis így gondolok rá. Ez a különbség a vasárnapi fényképészek és azok között, akiknek ez a megélhetésük. Ha majd végeztem azzal a híddal, amelyet ma láttunk, nem egészen az lesz az eredmény, amit vár. Megváltoztatom a lencseválasztással vagy a kameraszöggel, a képkompozícióval, de leginkább ezek kombinációival, s beleviszek a képbe valamit, ami az enyém. Nem fogadok el adottnak dolgokat. Megpróbálom olyasvalamivé változtatni őket, ami az én gondolataimat, az én szellememet vetíti vissza. A költészetet próbálom megtalálni a képben. A lapnak is megvan a maga stílusa és megvannak a követelményei, és nem is mindig értek egyet a szerkesztők ízlésével. Ami azt illeti, többnyire nem. És ez zavarja őket, pedig ők döntenek arról, mi kerül be a lapba, és mi nem. Azt hiszem, ők ismerik az olvasóikat, mégis azt szeretném, hogy néha egy kicsivel több kockázatot vállaljanak. Én megmondom nekik, és ez zavarja őket. Ez a probléma, ha az ember művészettel keresi a kenyerét. Mindig számításba kell venni a piacot, és a piac - tömegpiac - az átlagízlést szolgálja ki. A nagy számok törvénye. Azt hiszem, ez a valóság, szembe kell nézni vele. De mint mondtam, eléggé bilincsbe veri az embert. Megtarthatom a képeket, amiket a lapok nem használnak fel, így megvan a magánarchívumom olyan anyagokból, amiket szeretek. Időről időre megvesz belőlük egy-kettőt valamelyik lap, vagy én írhatok egy cikket valamelyik helyről, ahol jártam, és ezt kicsivel merészebben illusztrálhatom a National Geographic ízlésénél. Egyszer megírom egy tanulmányban. Az "Amatörizmus erényei" lesz a címe, és azokhoz szól majd, akik szeretnének a művészetből élni. Semmi nem öli ki úgy a művészi szenvedélyt, mint a piac. A legtöbb ember számára a biztonságot jelenti. Biztonságot akarnak, és a lapok, a gyártók biztonságot nyújtanak nekik, és homogenitást, családias nyugalmat kihívás helyett. A haszon, az előfizetés meg a hasonlók uralják a művészetet. Mindannyian az egyöntetűség hatalmas kerekéhez vagyunk láncolva. A marketingesek rendre valami fogyasztó nevű lényről beszélnek. Mindig egy kövér kis emberke jut róla eszembe, bő bermuda sortban, hawaii ingben, szalmakalapban, melyről sörnyitó lóg le, s kezében nagy marék dollárral.

      Francesca halkan felnevetett. A biztonságra és kényelemre gondolt.

      - De nem akarok panaszkodni. Mint mondtam, szeretek utazni, a szabadban lenni és a kamerával játszadozni. A valóság nem egészen az, mint amiről a dal szól, de azért nem olyan rossz az a dal.

      Francesca sejtette, hogy Robert Kincaid számára mindennapos az ilyen beszéd. Az ő számára viszont irodalmi szöveg. Madison megyében nem beszélnek így az emberek, nem beszélnek ilyesmiről. Az időjárásról, az árakról, újszülöttekről és temetésekről, kormányprogramokról és sporteseményekről beszélgetnek. Nem művészetről és álmokról. Nem a valóságról, amely elhallgattatja a zenét és dobozba zárja az álmokat.

      A férfi végzett a zöldségszeleteléssel.

      - Most mit csináljak?

      - Semmit - rázta fejét az asszony. - A többi az én dolgom.

      Kincaid ismét leült az asztal mellé, cigarettázott, időnként húzott egyet a sörösüvegből. Francesca pedig főzött, és a munkafázisok között kortyolgatta sörét. Már ilyen kevés alkoholt is megérzett. Újévkor a bálon szokott inni egy keveset Richarddal. Ezenkívül nemigen, és ritkán is volt ital a háznál, kivéve az üveg brandyt, amit egyszer régen vett, amikor elfogta valami halvány remény, hogy egy kis romantikát csempészhet vidéki életükbe. Még nem nyitották ki.

      Növényolaj, másfél csésze zöldség. Addig párold, amíg világosbarnára nem pirul. Tegyél hozzá lisztet, és jól keverd el. Adj hozzá vizet, egy félliternyit. Most tedd bele a maradék zöldséget és a fűszereket. Lassan főzd úgy negyven percig.

      Miközben a vacsora főtt, Francesca ismét leült a férfival szemben. Valami meghittség telepedett a konyhára. Talán a főzés miatt. Ha az ember vacsorát készít egy idegennek, aki mellette áll, zöldséget szeletel, az már nem is annyira idegen. S ahogy múlik az idegensége, úgy lesz egyre meghittebb a hangulat.

      Kincaid Francesca felé tolta a cigarettát s a gyújtót a csomag tetején. Az asszony kirázott egy szálat, majd ügyetlenkedni kezdett a gyújtóval. A férfi elmosolyodott, finoman kivette kezéből a gyújtót, majd kétszer is megpöccintette a kereket, mielőtt a láng megjelent. Tüzet adott, és Francesca rágyújtott. Általában kecsesnek érezte magát a társaságában levő férfiakhoz képest, de nem Robert Kincaid mellett.

      A fehér napkorong vörösre váltott, úgy lebegett a kukorica földek fölött. Francesca a konyhaablakból egy sólymot látott a kora esti széllel fölfelé vitorlázni. A rádióból a hétórás hírek és üzleti információ szólt. És az asszony a sárga dekoritlapos asztal túloldalára nézett, Robert Kincaidre, aki hosszú utat tett meg a konyhájáig. Hosszú utat, és nem csak kilométerekben.

      - Máris jó szaga van - biccentett Kincaid a tűzhely felé - Olyan... nyugalomszaga. - Az asszonyra nézett.

      - Nyugalom? A nyugalomnak lehet szaga? - Francesca elgondolkodott a mondaton. A férfinak igaza van. A sertéspörköltök, hússzeletek és sültek után, amiket a családnak csinált, ez nyugodt főzés volt. Sehol semmi erőszak a táplálékláncban, legfeljebb annyi, hogy kihúzta a zöldségeket a földből. A hamisgulyás csöndesen rotyogott és jó illata volt. Nyugalom szállt a konyhára.

      - Ha nem bánja, meséljen nekem arról, hogyan élt Olaszországban. - A férfi kényelmesen elterült a székben, jobb lábát keresztbe vetette a balon.

      Francescát zavarba ejtette társaságában a csend, ezért beszélt. Beszélt kislánykoráról, a magániskoláról, az apácákról, a szüleiről - háziasszony és bankigazgató. Arról, hogy tizenéves lányként állt a tengerparton, és nézte a világ minden tájáról jövő hajókat. Az amerikai katonákról, akik később érkeztek. Hogy egy kávélázban, ahol a barátnőivel kávézott, megismerkedett Richarddal. A háború mindent szétzilált, és azt hitték, soha nem mennek férjhez. Niccolóról hallgatott.

      A férfi csöndben figyelte, bólogatott.

      - És ha jól értem, vannak gyerekei - szólalt meg, amikor Francesca végül elhallgatott.

      - Igen. Michael tizenhét, Carolyn tizenhat. Mindketten Wintersetben járnak iskolába. Most az Illinois-i Állami Vásáron vannak. Kiállítják Carolyn bikáját. Soha nem voltam képes felfogni, hogyan képesek emberek állatokat szeretettel gondozni, törődni velük, hogy aztán eladják őket egy mészárszéknek. Persze, jobb ha hallgatok. Richard és a barátai agyonvernének. De van valami hideg, érzéketlen ellentmondás ebben az egész üzletben.

      Francesca bűntudatot érzett Richard nevének említésére. Nem tett semmi rosszat, az ég világon, mégis elfogta a bűntudat, a távoli lehetőségek miatt. S azon tűnődött, hogyan viselkedjék ebben a szituációban. Lehet, hogy olyasvalamibe keveredett, amit nem tud kordában tartani? Bár ki tudja. Robert Kincaid valószínűleg egyszerűen elmegy majd vacsora után. Elég nyugodtnak tűnik. Kedvesnek, sőt, kicsit szégyenlősnek.

      Miközben beszélgettek, kékesbe fordult az este, enyhe köd súrolta a mező füvét. Kincaid kinyitott még két sört, Francesca hamisgulyása csöndben főtt. Az asszony fölállt, galuskát tett a forró vízbe, majd megfordult és a mosogatónak dőlt. Melegséget érzett a washingtoni Bellinghamből való Robert Kincaid iránt, és remélte, nem megy el túl korán.

      A férfi két tányérral is evett a gulyásból a maga csöndes, finom módján, és kétszer is megdicsérte, milyen finom. A görögdinnye tökéletes volt. A sör hűvös. Az este kék. Francesca Johnson pedig negyvenöt éves, és a rádióban az iowai Shenandoah-ból Hank Snow lassú countrynótája szólt.