Francesca
A nyár vége a születésnapot jelentette Francescának. Hideg
eső söpört végig a dél-iowai favázas épületen, Francesca pedig
nézte az esőt, az esőn át a hegyeket a Middle River mentén, s
Richardra gondolt. Egy ilyen napon halt meg, mint ez is,
valamitől, aminek Francesca még a nevét is el akarta felejteni.
De Richardot, kedvességét, egyenességét és a nyugodt életet,
amelyet számára biztosított, soha.
A gyerekek felhívták. Idén sem tudnak hazajönni a születésnapjára, pedig
már a hatvanhetedik. Francesca megértette. Mindig megértette, s ez így lesz
a jövőben is. Mindketten keményen küszködnek, hogy elérjenek valamit:
egyikük kórházat irányít, a másik gyermekeket tanít. Michael újra
megpróbálkozik a házassággal, Carolyn az elsővel kínlódik. Francesca a szíve
mélyén örült, hogy sosem sikerül megoldaniuk, hogy eljöjjenek. Megvoltak a
maga kis szertartásai, amelyeket erre a napra tartogatott.
Délelőtt barátai beugrottak Wintersetből egy születésnapi tortával.
Francesca kávét főzött, közben beszélgettek az unokákról, a városról, a
hálaadás napjáról, meg arról, kinek mit vegyenek karácsonyra.
A nappaliból kihallatszó halk nevetés, a beszélgetés moraja megnyugtatóan
ismerős volt. Francesca többek között ezért maradt itt Richard halála után.
Michael Floridát választotta, Carolyn New Englandet, de ő itt marad Dél-
Iowa hegyei közt. Megvolt a maga oka, hogy ne változtasson lakóhelyet, és
örült, hogy így tett.
Barátai ebéd tájban távoztak. Francesca utánuk nézett, miközben Buickjaik
és Fordjaik az esővel szaporán birkózó törlőlapáttal végighajtottak a
bekötőúton, aztán Winterset felé fordultak. Jó barátok voltak, ám soha nem
értenék meg, mi rejtőzik benne. Akkor sem értenék, ha elmesélné nekik.
A férje megjósolta, hogy talál majd barátokat, amikor ide hozta Nápolyból
a háború után: "Az iowaiaknak is megvannak a maguk hibái, de azt nem lehet
mondani rájuk, hogy nem törődnének az emberrel." Így volt, és így van ma is.
Francesca huszonöt éves volt, amikor megismerkedtek. Három éve végezte el
az egyetemet, egy magánlányiskolában tanított, és sejtelme sem volt, mihez
kezdjen az életével. A fiatal olasz férfiak nagy része meghalt, megsebesült,
hadifogolytáborban raboskodott, vagy összetörte őket a háború. Viszonya
Niccolóval, az egyetem művészettörténet-tanárával, aki egész nap festett,
éjszakánként pedig vad, féktelen körutakra vitte Nápoly alvilágába, több
mint egy éve véget ért, nem bírta ki régimódi szülei állandó
helytelenítését.
Ô pedig szalagokat viselt fekete hajában, és ragaszkodott álmaihoz. De
nem jött érte jóképű tengerész, nem szólt ablaka alatt szerenád. A kemény
valóság végül rákényszerítette, hogy szembenézzen vele, nincs sok
választása, Richard pedig meglehetősen sokat kínált: gyengédséget és Amerika
édes ígéretét.
A kávéház teraszán ülve a mediterrán napsütésben Francesca elnézte a
férfit. Látta, milyen komolyan pillant rá a maga közép-nyugati módján, és
vele jött Iowába. Eljött, hogy gyerekeket szüljön neki, hogy hűvös októberi
estéken nézze, mint focizik Michael, hogy Carolynt Des Moines-ba vigye báli
ruhát venni. Minden évben írtak egymásnak néhányszor a nővérével, és kétszer
is visszament Nápolyba a szülei halála után. De most már Madison megye
jelentette az otthont. Nem vágyott rá, hogy újra visszatérjen.
Délután elállt az eső, majd mielőtt beesteledett, újra rákezdett.
Francesca a félhomályban töltött magának egy kis pohár brandyt, majd kihúzta
a felső fiókot Richard lecsukható tetejű, öreg diófa íróasztalán, amely
három generáció óta szolgálta a családot. Erős, barna papírból készült
borítékot vett elő, és lassan végigsimított rajta, mint minden évben ezen a
napon.
A postabélyegzőn ez állt: "Seattle, WA, Sep 12,65." Mindig ezt nézte meg
először, a postabélyegzőt. Ez is a szertartás része volt. Aztán a kézírással
írt címzést: "Francesca Johnson, RR 2, Winterset, Iowa", majd a bal felső
sarokba biggyesztett feladó következett: "Box 642, Bellingham, Washington".
Francesca leült az ablak mellé a karosszékbe, nézte a címzéseket, és
koncentrált, mert a címzésekbe rejtve ott volt a férfi kezének mozgása, s ő
fel akarta idézni, milyen volt ezeknek a kezeknek az érintése huszonkét
évvel ezelőtt.
Amikor már érezte, hogy a férfi megérinti, nyitotta csak ki a borítékot.
Óvatosan kivett belőle három levelet, egy rövid kéziratot, két fényképet, a
National Geographic egy teljes számát és kivágatokat más számaiból. Ült a
szürkületben, kortyolt a brandyből, és a pohár pereme fölött nézte a gépelt
kéziratoldalakhoz tűzött, kézzel írt levelet. A férfi egyszerű levélpapírján
íródott. "Robert Kincaid, író-fényképész", mindössze ez állt a tetején
diszkrét betűkkel.
Drága Francescám!
Mellékelten küldök két fényképet. Az egyik, amelyet a legelőn
készítettem rólad napkeltekor. Remélem, ugyanúgy fog tetszeni
neked is, mint nekem. A másik a Roseman-hidat ábrázolja, mielőtt
levettem volna a cédulát, amelyet rátűztél.
Csak ülök, és újra meg újra felidézek magamban minden kis
részletet, az együtt töltött idő minden egyes pillanatát, s újra
meg újra felteszem a kérdést magamnak: mi történt velem az iowai
Madison megyében? Küszködöm a válasszal. Ezért is vetettem
papírra ezt a kis írást, amelynek címe "Kihullva a Z-
dimenzióból". Elküldöm, ezzel is próbálom rendezni zavaros
gondolataimat.
Lepillantok lencsém csövére, és téged látlak. Belekezdek egy
cikkbe, és rólad írok. Azt sem tudnám megmondani, hogyan jutottam
haza Iowából. Az öreg járgány valahogy hazahozott, én alig
emlékszem a megtett mérföldekre.
Néhány héttel ezelőtt függetlennek és viszonylag elégedettnek
éreztem magam. Ha nem is igazán boldognak, sőt talán kicsit
magányosnak is, de legalább elégedettnek. Mindez megváltozott.
Most már biztos vagyok benne, hogy régóta tartottam feléd, és
te is énfelém. Még ha nem is sejtettünk egymás létezéséről,
mielőtt találkoztunk volna, tudatlanságunkat végigkísérte
valamiféle ösztönös bizonyosság, amely gondoskodott arról, hogy
végül találkozzunk. Mint két magányos madár, melyek az égbolton
tájékozódva repülnek a hatalmas préri fölött, úgy közeledtünk
egymás felé ennyi éven, egy emberöltőn keresztül.
Különös hely az út. Felnézek, és ott jössz felém a fűben azon
az augusztusi napon. visszatekintve elkerülhetetlennek látom -
nem is történhetett volna másképp. Ezt nevezem a valószínűtlen
valószínűségének.
Azóta mintha még egy én lakozna bennem. Bár azt hiszem, jobban
megfógalmaztam aznap, amikor elváltunk. Azt mondtam, van egy
harmadik személy, akit mi kettőnkből teremtettünk. És most
bekerített ez a másik valóság.
Valahogy újra látnunk kell egymást. Bárhol, bármikor.
Hívjál, ha valaha is szükséged lesz valamire, vagy csak
egyszerűen látni kívánsz. Rögtön ott leszek. Szóljál, ha el tudsz
jönni valamikor - bármikor. Elintézem a repülőjegyet, ha ezen
múlik.
A jövő héten Délkelet-Indiába utazom, de október végén
visszajövök.
1965. szeptember 10.
Szeretlek:
Robert
Ui.: A Madison megyében készített anyag jól sikerült. Jövőre
megtalálod az NG-ben, vagy ha akarod, küldök neked egy példányt a
lapból, amikor megjelenik.
Francesca Johnson letette a poharat a széles tölgy ablakpárkányra, és
saját, nyolcszor tízes fekete-fehér fényképét tanulmányozta. Néha nehezére
esett visszaemlékeznie, hogyan is nézett ki akkor, huszonkét évvel ezelőtt.
Feszes, megfakult farmer, szandál, fehér pólóing, haját összefújja a reggeli
szél, így dől a kerítésoszlopnak.
Az ablak mellől látja az esőn át az oszlopot. A régi kerítés még mindig
körülveszi a legelőt. Amikor Richard halála után bérbe adta a földet,
kikötötte, hogy a legelőt érintetlenül kell hagyni, nem nyúlhatnak hozzá,
még ha üres, elvadult mező válnék is belőle.
Akkoriban jelentek meg az első komolyabb ráncok az arcán. Látszanak a
fényképen, Robert kamerája megtalálta őket, Francesca mégis elégedett a
látvánnyal. Haja fekete volt, teste telt, élettel teli, a farmer pont
megfelelően feszült rajta. Mégis, az arcáról nem tudta levenni tekintetét.
Egy szerelmes nő arca volt, aki tiszta szívéből szereti a férfit, aki a
képet készítette.
Emlékezete a férfi képét is elővetítette. Minden évben végigfuttatta
agyán a képeket. Az összeset, módszeresen, mindenre emlékezve, semmit nem
felejtve, örökre elraktározva, ahogyan a primitív törzseknél adják tovább
történelmüket szájról szájra.
Magas, karcsú, kemény volt a férfi, és úgy mozgott, mint a fű, kecsesen,
erőlködés nélkül. Ezüstszürke haja jócskán a füle alá nőtt, s mindig
kócosnak tűnt, mintha épp hosszú tengeri útról tért volna meg, és szél
borzolta haját ujjaival próbálta volna rendbe szedni.
Keskeny arca, kiálló pofacsontja, homlokára hulló haja még jobban
hangsúlyozták világoskék szemét, amely mintha mindig a következő fénykép
témáját kereste volna. Rámosolygott. Bájosnak és nőiesnek látta Francescát a
kora reggeli fényben, és megkérte, dőljön az oszlopnak. Széles ívben
körözött körötte, először térdmagasságból fényképezett, aztán felállt, majd
hanyatt feküdt, az asszonyra irányított kamerával...
Francesca enyhén zavarban jött, hogy ennyi filmet pazarolnak rá, de
tetszett neki az ezzel járó figyelem. Remélte, egyik szomszédja sincs még
kinn a földjén traktorával, bár ezen a reggelen nem igazán törődött sem a
szomszédokkal, sem azzal, mit gondolnak.
A férfi pedig fényképezett, filmet, objektívet cserélt, kamerát váltott,
újra fényképezett, és munka közben folyamatosan beszélt hozzá. Elmondta,
mennyire jó ránéznie, s hogy mennyire szereti. "Francesca, hihetetlenül
gyönyörű vagy" - suttogta. Néha megállt, csak nézte, pillantása belé hatolt,
átölelte.
Francesca mellbimbói a pamutnak feszültek, tisztán kirajzolódnak a
pólóing alatt. Furcsa mód ez sem zavarta, hogy nem visel melltartót az ing
alatt. Sőt, inkább élvezte, megbizsergette a gondolat, hogy a férfi oly
tisztán látja melleit a lencséken keresztül. Soha nem jelent volna meg így
Richard előtt, s ő sem engedte volna. Igazából, soha eszébe nem jutott volna
így öltözni azelőtt, hogy megismerte Robert Kincaidet.
Robert arra kérte, hajoljon enyhén hátra. "Igen, igen, ez az, maradj
így!" - suttogta. Ekkor készült ez a fénykép.
Tökéletes volt a fény, legalábbis Robert ezt mondta. "Felhős ragyogás" -
így nevezte, és csak körözött körötte, és gépe zára folyamatosan kattogott.
Ruganyos volt. Francescának ez a szó jutott eszébe, miközben figyelte.
Teste ötvenkét éves korában is csupa szikár izom. Izmok, amelyek olyan
erővel és lendülettel mozgatták, amelyre csak azok a férfiak képesek, akik
keményen dolgoznak és nem engedik el magukat. Robert elmesélte, hogy
haditudósító volt a csendes-óceáni hadszíntéren, és Francesca nagyon is el
tudta képzelni, amint a tengerészgyalogosok közt partra ugrik füst borította
öblökben, oldalának fényképezőgépek ütődnek, egyiket szeméhez emeli, és a
retesz szinte lángol, olyan sebességgel készíti a képeket.
Ismét a fotót tanulmányozta. Jól néztem ki, gondolta, s elmosolyodott az
enyhe önteltségtől. Soha azelőtt, vagy azután nem néztem ki ilyen jól. Ô
tette. Ivott még egy korty brandyt. Az eső fölemelkedett, és meglovagolta a
hűvös, novemberi szelet.
Robert Kincaid afféle varázsló volt, aki önmagába húzódva élt különös,
szinte fenyegető helyeken. Francesca ennyit rögtön megérzett azon a forró,
száraz hétfőn 1965 augusztusában, amikor meglátta a teherautóból kiszálló
férfit. Richard és a gyerekek az illinoisi Állami Vásáron voltak. Díjnyertes
bikát állítottak ki, amellyel jóval többet törődtek, mint vele, így az egész
hetet magára szánhatta.
A verandán üldögélt, jeges teát iszogatott, és unottan nézte a földúton
zötykölődő teherautó felkavarta port. A teherautó lassan jött, mintha
vezetője keresne valamit, aztán megállt az ő bekötőútjuk előtt, s a ház felé
fordult. Úristen, gondolta Francesca. Ez meg ki lehet? Mezítláb volt,
farmerban, feltűrt ujjú, megfakult munkásingben, amelyet nem tűrt a
nadrágba. Hosszú fekete haját a teknőspáncél fésű fogta össze, amelyet
apjától kapott, amikor eljött az óhazából. A kisteherautó végiggördült a
bekötőúton, és a házat körülvevő drótkerítésen levő kapu mellett állt meg.
Francesca lelépett a verandáról, és minden sietség nélkül lépkedett a
fűben a kapu felé. A kocsiból pedig kiszállt Robert Kincaid, mintha egy soha
meg nem írt könyv lapjairól lépett volna elő. A Nagy Képes Sámánkönyvből.
Barnás, katonai stílusú inge hátára tapadt az izzadságtól, széles, sötét
fultok terjengtek a hónalján. A felső három gomb nyitva volt, s feszes
mellizmok látszottak a férfi nyakában levő egyszerű ezüstlánc alatt. Vállán
széles, narancsszín nadrágtartó, abból a fajtából, amelyet olyanok viselnek,
akik sok időt töltenek vad vidékeken.
A férfi Francescára mosolygott.
- Elnézést, hogy zavarom, de egy fedett hidat keresek. Valahol erre
kellene lennie, de nem találom. Azt hiszem, eltévedtem. - Egy kék kendővel
megtörölte homlokát és újra elmosolyodott.
Francesca szemébe nézett, és az asszony úgy érezte, valami megmozdul
benne. Az a szempár, az a hang, az arc, az ezüsthaj, az a könnyedség,
amellyel mozgott, mindez furcsa, zavarba ejtő volt, magába húzza az embert,
mint az álom előtti utolsó pillanat, amikor már lehullott minden akadály.
Valami, ami átrendezi a hím és nőstény közti molekuláris űrt.
Az életnek folytatódnia kell, az ősi ösztönök mindössze ezt súgják, semmi
mást. Az erő végtelen, a kivitelezés elegáns. A dolog egyszerű, célja
világos. Mi tettük mindezt oly bonyolulttá. Francesca érezte, anélkül, hogy
tudatában lett volna. A sejtjeiben érezte. Valami elkezdődött, ami
mindörökre megváltoztatta.
Egy autó húzott el az úton dudálva, porfelhőt kavarva. Floyd Clark barna
karja bukkant elő a Chevyből, és Francesca visszaintegetett, majd újra az
idegen felé fordult.
- Elég közel van hozzá. Mindössze két mérföld innen a híd. - Francesca
Johnson maga is meglepődött, amikor húszévnyi elzárt élet, a vidéki élet
előírásos viselkedése és elrejtett érzései után kibukott belőle: - Szívesen
megmutatom, ha akarja.
Maga sem tudta, miért mondta ezt. Talán a fiatal lány érzései emelkedtek
benne, akár a buborék, és törtek napfényre annyi év után. Nem volt
szégyenlős, igaz, rámenős sem. Ahányszor csak erre gondolt, mindössze
egyetlen magyarázatot tudott adni. Robert Kincaid vonzotta valamiképp, már
az első másodpercekben is.
A férfi láthatóan meghökkent az ajánlatra, de gyorsan összeszedte magát,
és komoly arccal válaszolta, hogy nagyon köszöni. Francesca a hátsó
lépcsőről fölvette a cowboycsizmát, amelyet mezei munkákhoz viselt, és a
teherautóhoz ment. Követte a férfit az utas oldali ajtóhoz.
- Egy pillanat, máris csinálok helyet, elrakom ezt a sok cuccot. - Az
idegen szinte magában motyogott közben, és az asszony látta rajta, hogy
kicsit zavarban van, és kissé szégyenlős is.
Vászontáskákat, fényképezőgép-állványokat, termoszt, papírzacskókat
pakolászott. A platón egy öreg Samsonite bőrönd hevert, mellette gitártok.
Mindkettő poros, viharvert jószág, ruhaszárító kötél rögzítette őket a
pótkerékhez.
A kisteherautó ajtaja becsapódott, hátba verte a motyogva pakolászó
férfit. Kincaid papír kávéspoharakat és banánhéjakat gyömöszölt egy barna
zöldségeszacskóba, s amikor végzett, a zacskót a platóra hajította. Végül
hátratett egy kék-fehér hűtőládát is. A zöld teherautó ajtaján kopott, vörös
festék hirdette: "Kincaid-fotók. Bellingham, Washington."
- Oké, most már azt hiszem, befér valahogy. - Tartotta az ajtót, majd
becsukta Francesca mögött, aztán megkerülte a kocsit és különleges, állati
kecsességgel csusszant a kormánykerék mögé. Francescára nézett. Csak egy
gyors oldalpillantás volt, aztán elmosolyodott. - Merre?
- Jobbra - mutatta az asszony. A férfi elfordította a kulcsot, és a
köhögő motor életre kelt. Végigzötykölődtek a felhajtón az út felé, s
Kincaid hosszú lábai automatikusan nyomkodták a pedálokat. Öreg Levi's-e
bőrrojtos, kitaposott katonai csizmára bukott, amely jó néhány mérföldet
maga mögött tudott már.
A férfi előrehajolt és benyúlt a kesztyűtartóba. Alkarja véletlenül
súrolta Francesca combját. Félig előre nézett, félig be az utastérbe.
Névjegyet húzott elő, és átnyújtotta. "Robert Kincaid, író-fényképész."
Alatta a címe, telefonszáma.
- A
National Geographic küldött - magyarázta. - Ismeri, ugye?
- Igen - bólintott Francesca. Ki nem ismerné, gondolta.
- A fedett hidakról hoznak egy anyagot, és úgy tűnik, Iowában, Madison
megyében akad néhány érdekes. Hatot már megtaláltam, de azt hiszem, legalább
egynek kell még lennie, állítólag itt van valahol, errefelé.
- Roseman-hídnak hívják - kiáltotta túl Francesca a szél, a gumik és a
motor zaját. Különösnek tűnt a hangja, mintha nem is az övé volna, hanem
valaki másé, egy tizenéves nápolyi lányé, aki az ablakon kihajolva pillant
le a város utcáira, néz a vonatok és a kikötő felé, és távoli szeretőkre
gondol, akik majd eljönnek érte. Beszéd közben figyelte, mint feszülnek meg
az izmok a férfi alkarján, miközben sebességet vált.
Két hátizsák feküdt mellette. Az egyik zárva volt, de a másik nyitva, és
látszott a kikandikáló fényképezőgép ezüstös teteje és fekete háta. A
tekercs vége a gép hátára volt ragasztva. "Kodachrome II, 25. 36 Exposures."
A zsákok mellé zsebekkel teli, khakimellény volt hajítva. Az egyik zsebből
vékony zsinór lógott ki, végén exponálógombbal.
Francesca lábánál két állvány hevert. Csupa karcolás volt mindkettő, de
az egyiken még részben olvasható volt a kopott címke: "Gitzo." Amikor a
férfi kinyitotta a kesztyűtartót, látszott, hogy tele van jegyzettömbökkel,
térképekkel, tollakkal, üres filmesdobozokkal, aprópénzzel és egy karton
Camel cigarettával.
- A következő saroknál forduljon jobbra - szólalt meg Francesca. Legalább
akadt ürügye, hogy profilból is szemügyre vegye Robert Kincaidet. A férfi
bőre napbarnított volt, sima, fénylett az izzadságtól. Szép ajkát valami
okból az asszony rögtön észrevette. Az orra pedig olyan, mint azoké az
indián férfiaké, akiket akkor látott, amikor a gyerekek még kicsik voltak,
és a család Nyugatra kirándult.
Nem volt jóképű a szó hagyományos értelmében. Családiasnak sem tűnt.
Valahogy egyik szó sem illett rá igazán. De volt benne valami. Valami ősi,
valami, amit megtépáztak az eltelt évek. Nem is a megjelenésében, hanem a
pillantásában.
Bal csuklóján bonyolultnak tűnő óra volt, barna, izzadságfoltos
bőrszíjjal, jobb csuklóján ezüst karkötő, valami díszes vésettel. Ráférne
egy alapos csiszolás, gondolta Francesca, aztán rögtön meg is feddte magát.
Nem gondolta volna, hogy így vérévé vált a kisvárosi élet kicsinyessége, ami
ellen annyi éven át lázadt.
Robert Kincaid cigarettásdobozt húzott elő ingzsebéből, félig kirázott
egy szálat és felé kínálta. Francesca elfogadta. Öt percen belül másodszor
döbbent meg saját magán. "Mit csinálok?" - gondolta. Valamikor dohányzott,
aztán Richard állandó korholására leszokott. A férfi kirázott még egy
szálat, ajkai közé dugta, s anélkül, hogy szemét levette volna az útról,
tüzet adott egy arany Zippo gyújtóval.
Francesca a szél ellen a láng köré borította két tenyerét, és megfogta a
férfi kezét, amely a teherautó zötykölődésének ütemére rázkódott. Egy
pillanat volt az egész, amíg meggyújtotta a cigarettát, mégis elég ahhoz,
hogy érezze a férfi kezének melegét, és a kézháton levő piciny szőrszálakat.
Aztán hátradőlt, a férfi pedig saját cigarettájához tartotta a gyújtót,
gyakorlottan eltakarva a szél elől, alig egy másodpercig vette le kezét a
kormányról.
Francesca Johnson, a farmerfeleség cigarettázva ült a poros
teherautóülésen.
- Ott van, a kanyaron túl - mutatta.
Az öreg hídról félig lehámlott a vörös festék, és enyhén megdőlt az évek
súlya alatt. Egy patakon ívelt át.
Robert Kincaid az asszonyra mosolygott.
- Remek. Napkeltefelvétel. - Vagy százlábnyira a hídtól megállt és
kiszállt, majd kivette az egyik hátizsákot. - Megyek, felderítem egy kicsit
a terepet. Nem bánja?
Francesca visszamosolygott, és a fejét rázta. A férfi után nézett, aki
végigment a földúton, a hátizsákból elővett egy fényképezőgépet, aztán a bal
vállára vetette a zsákot. Ki tudja, hány ezerszer tette meg pontosan ezt a
mozdulatot! Érződött abból, amilyen gördülékeny volt a mozdulat. Feje meg
nem állt. Jobbra nézett, aztán balra, majd a hídra, végül a fákra a híd
mögött, egyszer pedig visszafordult Francesca felé. Komoly volt az arca.
Ellentétben a helybéliekkel, akik zsírt, krumplit és vörös húst ettek,
némelyik napjában háromszor is, Robert Kincaid olyannak tűnt, aki nem eszik
mást, mint gyümölcsöt, magvakat és zöldséget. Kemény, gondolta az asszony.
Keménynek tűnik fizikailag. Francesca figyelmét nem kerülte el, milyen kicsi
a feneke a feszes farmerban - a bal zsebben kirajzolódtak a pénztárca
körvonalai, a jobban a kendőé -, mint ahogyan az sem, hogy szinte egyetlen
felesleges mozdulata sincs.
Nyugalom volt. Vörös szárnyú feketerigó ült a kerítésen, és őt nézte,
réti pipis szólongatta az út menti fűből. Semmi más nem mozdult a fehér
augusztusi napsütésben.
A hídnál Robert Kincaid megtorpant. Kis ideig állt, aztán leguggolt,
belenézett kamerájába. Átment az út másik oldalára, ugyanezt csinálta, majd
bement a híd teteje alá, tanulmányozta a gerendákat és a padló léceit, aztán
a híd oldalán levő lyukon lenézett a patakra.
Francesca eloltotta cigarettáját a hamutartóban, kitárta az ajtót, és
kilépett csizmás lábával a földre. Körülnézett, hogy biztos legyen, nem jön
erre egyik szomszéd kocsija sem, aztán megindult a híd felé. Kegyetlenül
tűzött a késő délutáni nap, s úgy tűnt, hűvösebb van a híd fedele alatt. A
férfi körvonalai kirajzolódtak a híd másik oldalán, aztán eltűntek a
patakhoz vezető lejtőn.
Odabenn galambok turbékoltak halkan fészkeikben az eresz alatt. Francesca
tenyerét az oldalsó deszkáknak támasztotta, érezte a melegüket. Némelyik
gerendába feliratokat véstek: "Jimbo-Denison, Iowa. Sherry + Dubby. Hajrá
Sólymok!" A galambok halkan tovább turbékoltak.
Francesca kikukucskált két oldalgerenda közti hasadékon, le, a patak
felé, arra, amerre Robert Kincaid eltűnt. A férfi egy sziklán állt a
folyócska közepén. A híd felé nézett, és az asszony rémülten látta, hogy
integet. Kincaid visszaugrott a partra, könnyedén szaladt föl a meredek
emelkedőn.
- Igazán szép itt. Nagyon bájos. - Hangja visszhangzott a fedett híd
belsejében.
- Igen, az - bólintott Francesca -, de nekünk errefelé természetesek ezek
az öreg hidak, már fel sem tűnnek.
Kincaid mellé lépett, s egy kis csokor százszorszépet nyújtott felé.
- Köszönöm az idegenvezetést. - Gyengéden elmosolyodott. - Valamikor a
napokban visszajövök és megcsinálom a felvételeket.
Francesca pedig ismét úgy érezte, megmozdul benne valami. Virágok! Soha
nem kapott virágot, még különleges alkalmakkor sem.
- Még a nevét sem tudom - mondta a férfi, Francesca pedig rádöbbent, hogy
nem mutatkozott be, és zavarba jött. Gyorsan megmondta a nevét, Kineaid
pedig elgondolkodva bólintott. - Mintha valami enyhe akcentust éreznék.
Olasz?
- Igen. Valamikor rég.
Ismét a zöld teherautó. Végig a földutakon, miközben a nap lefelé haladt.
Kétszer jött szembe autó, de egyszer sem ismerősé.
Mintha lebegett volna az alatt a négy perc alatt, amíg a farmhoz értek,
idegennek, gyökértelennek érezte magát. Robert Kincaid, író-fényképész. Ez
érdekelte. Többet akart tudni róla. Úgy szorongatta ölében a virágokat, mint
egy randevúról jövő iskolás lány.
Érezte, hogy vérvörös az arca. Nem tett semmit, nem mondott semmit, ami
okot adott volna rá, mégis úgy érezte.
A rádióban az "elektromos gitárt" az ötórás hírek követték, a szavakat
elnyomta a szél hangja és az út moraja.
A férfi ráfordult a bekötőútra.
- Richard a férje? - A postaládáról olvasta le a nevet.
- Igen - nyögte Francesca halkan. Aztán már ömlöttek belőle a szavak. -
Nagyon meleg van. Nem jön be egy jeges teára?
A férfi ránézett.
- Ha nem zavarok. Hát persze, szívesen.
- Nem zavar.
Remélte, nem feltúnő, ahogy a kisteherautót a ház mögé irányítja. Másra
sem volt szüksége, mint hogy amikor Richard hazajön, valamelyik szomszéd
ezzel fogadja: "Hé, Dick, valamit csináltattál a házon? Láttam egy zöld
furgont a múlt héten, de tudtam, hogy Frannie otthon van, úgyhogy nem néztem
utána."
Fel a törött cementlépcsőkön a hátsó verandán lévő ajtóhoz. A férfi
kinyitotta előtte. Táskáját a fényképezőgépekkel most is magával hozta.
- Túl meleg van, hogy a kocsiban hagyjam a felszerelést - magyarázta.
A konyhában is meleg volt, valamivel mégis hűvösebb. A kutya
körülszaglászta Kincaid csizmáját, aztán kiment a hátsó verandára, és
leugrott az udvarba. Francesca közben jeget vett ki a fémtálcáról, és gyenge
teát öntött a félgallonos üvegkancsóból. Tudta, hogy a férfi figyeli a
konyhaasztal mellől, ahol hosszú lábait kinyújtva ült, s azt is, hogy
mindkét kezével a hajába túr.
- Citromot?
- Igen, kérek.
- Cukor?
- Nem, köszönöm.
A citromlé lassan csöpögött lefelé az üveg oldalán. A férfi ezt is látta.
Kevés dolog kerülte el Robert Kincaid figyelmét.
Francesca a férfi elé tette a poharat. A sajátját letette a dekoritlapú
asztal túloldalára, aztán vízbe rakta a virágot, egy öreg befőttes üvegbe,
amelynek oldalát Donald kacsa-variációk díszítették. A konyhapultnak
támaszkodva, egy lábon egyensúlyozva előrehajolt, levette az egyik csizmát,
aztán mezítláb állva a másikat is.
Kincaid kortyolt a teából, úgy figyelte. Majdnem százhetven centi,
negyvenes, talán egy kicsit idősebb, csinos arc, szép, asszonyos test.
Csinos nők akadtak, bárhová ment. Nem mintha nem számítana semmit a külső,
de igazából az intelligencia, az életből születő szenvedély, a képesség,
hogy reagáljon az agy és a szellem finomságaira, az érdekelte. Ezért nem
találta a legtöbb fiatal nőt vonzónak, bármilyen szépek voltak is. Nem éltek
eleget, és elég keményen sem ahhoz, hogy rendelkezzenek a tulajdonságokkal,
amelyek őt vonzották.
De Francesca Johnsonban vonzotta valami. Intelligencia, ezt érezte. És
volt benne szenvedély is, bár meg nem tudta volna mondani, mire irányul, ha
ugyan irányul valamire egyáltalán.
Később elmesélte neki, hogy valami meghatározhatatlan módon élete
legérzékibb látványa volt, amikor aznap nézte, mint veszi le a csizmáját.
Nem is fontos, hogy miért. Nem így közeledett az élethez. "Az elemzés
mindent tönkretesz. Vannak dolgok, a varázslatos dolgok, amelyeknek egészben
kell maradniuk. Eltűnnek, ha a darabjaikat nézed" - így magyarázta.
Francesca leült az asztalhoz, egyik lábát maga alá húzta, majd
félrefésülte az arcába hulló, kiszabadult fekete tincseket, s újra
rögzítette a teknősbéka fésűvel.
Aztán eszébe jutott a cigaretta. Felállt, a konyhaszekrényhez ment,
levett egy hamutartót és az asztalra tette a férfi keze ügyébe. Kincaid a
néma jóváhagyásra elővette Cameljét, és felé nyújtotta. Francesca kivett egy
szálat. Enyhén átitatta a férfi izzadsága. Ismét ugyanaz a kis szertartás. A
férfi felé tartja az arany Zippót, ő pedig megérinti a kezét, hogy stabilan
tartsa, érzi ujjai hegyén a bőrét, aztán visszadől. Élvezi a cigaretta ízét.
A férfira mosolyog.
- Mit csinál pontosan? Úgy értem a fényképekkel.
Kincaid cigarettáját nézve csendesen válaszolt.
- Szerződéses lövész... izé... fotós vagyok. Főleg a
National
Geographicnak dolgozom. Van valami ötletem, eladom az újságnak, és
megcsinálom a felvételeket. Vagy ők szólnak, hogy kell nekik valami. Nem sok
helyet ad a művészi kifejezésnek, meglehetősen konzervatív lap. De
tisztességesen fizetnek. Nem vagyonokat, de rendesen és megbízhatóan. A
maradék időmben saját kedvem szerint írok és fényképezek, aztán eladom más
lapoknak. Ha rosszul állok, másokkal együtt dolgozom, bár ezt nemigen
szeretem. Verseket is írok, csak úgy, magamnak. Néha megpróbálkozom
regényekkel is, de nemigen van tehetségem hozzá. Észak-Seattle-ben élek, és
elég sokat dolgozom azon a környéken. Szeretek halászhajókat, indián
telepeket és tájakat fényképezni. Amikor a
Geographicnak dolgozom, gyakran
töltök hónapokat egy-egy helyszínen, főleg, ha nagy anyagról van szó, az
Amazonas egy részéről vagy az észak-afrikai sivatagról. Ilyenkor általában
repülővel megyek a helyszínre, ott bérelek kocsit. De szeretek autóval
járni, felderíteni helyeket. Erre a Felső-tó felé jöttem, vissza a Fekete
Hegyeken keresztül megyek. És maga?
Francesca nem várta, hogy kérdezi. Habozott egy pillanatig.
- Ugyan, semmi különös, nem olyan, mint amit maga csinál. Összehasonlító
irodalomtudományból diplomáztam. Amikor 1946-ban megérkeztem, Wintersetben
épp nem találtak tanítót, s mivel egy helybéli, ráadásul egy veterán
felesége voltam, elfogadtak. Szereztem tanítói diplomát, és néhány évig
angolt tanítottam. De Richardnak nem tetszett, hogy dolgozom. Azt mondta, el
tud tartani minket, semmi szükség rá, főleg, hogy a gyerekek növekednek. Így
aztán abbahagytam, és főállású farmerfeleség lettem. Ez minden.
Látta, hogy a férfi teája csaknem elfogyott, és újra töltötte csészéjét a
kancsóból.
- Köszönöm. És hogy érzi magát Iowában?
Az igazság pillanata. Francesca érezte.
Általában azt felelte erre a kérdésre, hogy remekül. Békés hely. Az
emberek kedvesek.
Nem válaszolt rögtön.
- Kaphatnék még egy cigarettát? - És ismét a Cameles doboz, ismét a
gyújtó, ismét a keze érintése. Finoman. A napfény odébb haladt a hátsó
veranda kövén, egészen a kutyáig, amely erre fölkelt, és eltűnt szem elől.
Francesca, most első alkalommal, Robert Kincaid szemébe nézett.
- Azt kellene mondanom, hogy "Remekül. Békés hely. Az emberek kedvesek."
És tulajdonképpen így is van. Békés hely. És az emberek valóban kedvesek a
maguk módján. Itt mindenki segít a másiknak. Ha valaki megbetegszik vagy
baleset éri, a szomszédok nekigyürkőznek és leszedik a kukoricát, vagy
learatják a zabot, ami munkát éppen el kell végezni. A városban sem kell az
embernek bezárnia a kocsiját, és a gyerekek is nyugodtan szaladgálhatnak,
nem kell aggódni miattuk. Nagyon sok jót mondhatnék az itteniekről, és
igazán tisztelem őket a jó tulajdonságaik miatt. - De - habozott, és a
cigarettafüstön keresztül nézte Robert Kincaidet az asztal túloldalán - nem
erről álmodtam lánykoromban. - Végre meggyónta. Évek óta gyűltek benne ezek
a szavak, de soha nem mondta még ki őket. És most igen, egy férfinak, aki
zöld kisteherautón jött ide a washingtoni Bellinghamből.
Az pedig egy rövid ideig hallgatott. Aztán:
- Nemrégiben írtam föl valamit a jegyzetfüzetembe, hátha egyszer kezdek
vele valamit. Csak úgy jött a gondolat vezetés közben, sokszor megesik.
Valahogy így szól: "A régi álmok szép álmok voltak, nem váltak valóra, mégis
szeretem őket." Magam sem tudom pontosan, mit jelent ez, de valahol majd
felhasználom. Szóval, azt hiszem, sejtem, mit érez.
Francesca pedig ismét rámosolygott. Most első ízben meleg, mély
mosollyal. Feltámadt benne a kalandorvér.
- Nincs kedve itt maradni vacsorára? A családom elutazott, úgyhogy nem
sok mindennel kínálhatom, de biztosan kitalálok valamit.
- Hát, eléggé unom már a zöldségeseket és az éttermeket, az biztos.
Úgyhogy ha nem túl nagy fáradság, jólesne.
- Szereti a sertéskarajt? Kisüthetem egy kis zöldséggel a kertből.
- A zöldség teljesen elég. Nem eszem húst. Évek óta. Nem nagy ügy,
egyszerűen jobban érzem magam így.
- Errefelé nem lesz népszerű, ha ilyesmiket hirdet - mosolygott ismét
Francesca. - Richard és a barátai azt mondanák, tönkreteszi a
megélhetésüket. Magam sem sok húst eszem. Nem is tudom, miért, egyszerűen
nem érdekel. De ahányszor kipróbálok egy hús nélküli vacsorát, a család
fellázad. Úgyhogy már nem is igen próbálkozom. Jó érzés lesz a változatosság
kedvéért kitalálni valami mást.
- Oké, de igazán ne fáradjon miattam. Nézze, egy csomó film van a
hűtőmben. Ki kell törölnöm a megolvadt jeget, és egy kicsit rendbe tennem a
dolgokat. Beletelik egy kis időbe.
Az asszony utána nézett, ahogy a férfi kiment a konyhaajtón, át a
verandán az udvarra. Nem hagyta, hogy a szúnyoghálós ajtó becsapódjék
mögötte, mint mindenki más, hanem finoman becsukta, s mielőtt elment volna,
leguggolt a collie mellé, megsimogatta, és a kutya a figyelemért hálásan
nyalta végig a karját.
Francesca odafönn gyorsan megfürdött, s miközben törülközött, a függöny
rúdja felett az udvar felé kukucskált. A férfi bőröndje nyitva volt, Kincaid
az öreg kútnál mosakodott. Kellett volna szólni neki, hogy zuhanyozhat, ha
akar. Szándékában is állt, várta, hogy elérjék a családiasságnak azt a
szintjét, amikor megengedheti magának, aztán zavarában kiment a fejéből.
De Robert Kincaid mosakodott már ennél rosszabb körülmények között is.
Vödörből poshadt vízzel a tigrisek földjén, kulacsából a sivatagban.
Francesca udvarában derékig vetkőzött, és piszkos ingét szivacsnak és
törülközőnek egyaránt használta. "Törülköző - korholta magát az asszony. -
Legalább egy törülközőt adhattam volna neki."
A kút mellett a cementen ragyogott a férfi borotvája a napsütésben.
Francesca nézte, Kincaid mint szappanozza be arcát és borotválkozik. Kemény.
Ismét ez a szó jutott eszébe. Nem volt nagydarab, valamivel száznyolcvan
centi alatt, s inkább karcsú, de méretéhez képest széles válla volt, és hasa
lapos, mint a kés pengéje. Nem néz ki annyinak, amennyi, bármennyi legyen
is, és nem is emlékeztetett a helybeliekre, akik reggelente két pofára
falták a zsíros kenyeret.
Amikor utoljára bevásárolni volt Des Moines-ban, vett egy új parfümöt. A
Szél Dala, így hívják. Most öntött magára, igaz, keveset. Mit vegyen föl?
Nem tűnt helyénvalónak túlságosan kiöltözni, hiszen a férfi is munkaruhában
van. Könyök alá feltűrt, hosszú ujjú, fehér blúz, tiszta farmer, szandál. Az
arany karika-fülbevaló, amelyről Richard azt mondta, enyhén ledér külsőt
kölcsönöz neki, meg egy karkötő. Haját egy csattal összetűzve hátára
engedte. Ennyi elég lesz.
Amikor belépett a konyhába, a férfi már odabenn volt, hátizsákjaival és
hűtőládájával. Tiszta khakiinget viselt, fölötte a narancssárga
nadrágtartóval. Az asztalon három fényképezőgép, öt objektív és egy teli
doboz Camel. A fényképezőgépeken mind Nikon felirat volt, akárcsak a fekete
objektíveken, a röviden, a közepesen és a hosszún is. Össze-vissza karcolt
felszerelés volt, helyenként horpadt is. A férfi közönyösen ugyan, de
gonddal bánt vele, törölgette, kefélgette, fújta róla a port.
Felnézett Francescára. Arca ismét komoly volt, szégyenlős.
- Van egy kis söröm a hűtőládában. Iszik?
- Igen, jólesne.
A férfi két üveg Budweisert vett elő. Amikor felemelte a fedelet,
látszottak a műanyag dobozok, bennük mint a tűzifa, szorosan egymás mellett
a filmek. Négy üveg sör volt azon a kettőn kívül, amit kivett.
Francesca kinyitotta a fiókot, hogy megkeresse a nyitót.
- Itt van - mondta a férfi. Az övén levő tokból kivette svájci katonai
zsebkését, és gyakorlott mozdulattal kikattintotta a sörnyitóját.
Átnyújtotta Francescának az egyik üveget, a másikat megemelte, mintha
tisztelegne. - A fedett hidakra késő délutánokon vagy méginkább meleg,
vöröslő hajnalokon. - Elvigyorodott.
Francesca nem felelt, de finoman elmosolyodott, és tétova, suta
mozdulattal megemelte üvegét. Egy különös idegen, virágok, parfüm, sör és
pohárköszöntő e nyár végi forró hétfőn. Szinte több, mint amit el tud
viselni.
- Valamikor rég élt valaki, aki megszomjazott egy augusztusi délután.
Akárki volt is, tanulmányozta a szomjúságot, kikevert valamit és feltalálta
a sört. Innen származik a sör, és egy problémával kevesebb.
Valamit igazított a fényképezőgépen, s mintha a gépnek mesélt volna,
miközben órás csavarhúzójával meghúzott egy csavart rajta.
- Kimegyek egy percre a kertbe. Rögtön jövök.
- Ne segítsek? - nézett föl a férfi.
Francesca a fejét rázta. Elment mellette, magán érezte a férfi
tekintetét, a csípőjén érezte, s közben azon tűnődött, végig követi-e a
pillantás, míg átmegy a verandán. Sejtette, hogy igen.
Igaza volt. Kincaid utána nézett. A fejét csóválta, majd ismét őt nézte.
Figyelte a testét, intelligenciájára gondolt, amelyben már biztos volt, és a
többi tulajdonságra, amelyeket érzett benne. Vonzotta ez a nő, és küzdött
ellene.
A kert már árnyékba borult. Francesca egy pattogó zománcú fehér lábossal
kezében lassan haladt. Sárgarépát szedett, petrezselymet, kis paszternákot,
meg hagymát és fehérrépát.
Amikor újra belépett a konyhába, Robert Kincaid éppen visszacsomagolt a
hátizsákokba. Szépen, precízen. Láthatóan mindennek megvolt a maga helye, és
mindig a helyére tették. A férfi időközben végzett sörével, és két új üveget
bontott, bár Francesca üvegében volt még. Az asszony fejét hátradöntve
kiitta a maradékot, és visszaadta az üres üveget.
- Segíthetek valamit? - kérdezte Kincaid.
- Behozhatja a görögdinnyét a verandáról és néhány krumplit onnan a
vödörből.
A férfi olyan könnyedén mozgott, hogy Francesca csodálattal nézte, milyen
gyorsan kint terem a verandán és tér vissza hóna alatt a dinnyével, kezében
négy krumplival.
- Ennyi elég lesz?
Francesca bólintott, a férfi pedig a pultra tette a krumplikat a mosogató
mellé, ahol az asszony a zöldséget tisztította, aztán visszament székéhez, s
leülve rágyújtott.
- Mennyi időt tölt itt? - Francesca lenézett a zöldségekre.
- Még nem tudom. Nincs sok munkám, és a képeket ráérek három hét múlva is
leadni. Azt hiszem, addig leszek itt, ameddig kell, hogy jó legyen az anyag.
Talán egy hétig.
- Hol szállt meg? A városban?
- Igen. Kis hely, bungalókkal. Valamilyen autós motel. Csak ma reggel
jelentkeztem be. Még a holmimat sem pakoltam ki.
- Ez az egyetlen szálloda itt, kivéve Mrs. Carlsont, aki szobákat ad ki.
Az étteremben csalódni fog, különösen ezzel az ízléssel.
- Tudom. Mindig így van. De már megszoktam. Az évnek ebben a szakában nem
is olyan rossz. A boltokban vagy útközben pultokról kapok friss zöldséget.
Kenyér, meg még egy-két dolog, és megvagyok. De azért jó, ha így meghívják
az embert. Nagyon jólesik.
Francesca kinyúlt és bekapcsolta a kis rádiót, amelyen mindössze két gomb
volt, és a hangszórót világosbarna huzat fedte. "Remek az idő és az időm
mint a tenger..." - énekelte egy hang gitárkísérettel. Francesca nem
hangosította föl.
- Nagyon jó vagyok zöldségszeletelésben - ajánlkozott a férfi.
- Oké, ott a vágódeszka, a kés a jobb oldali fiókban. Gulyást csinálok,
úgyhogy legyen szíves kockákra vágni.
Kincaid kétlábnyira állt tőle, lefelé nézve vágta, aprította a
sárgarépát, fehérrépát, paszternákot és hagymát. Francesca krumplit hámozott
a mosogatóba. Nagyon is tudatában volt, milyen közel van hozzá egy idegen
férfi. Sosem gondolta volna, hogy kis mellékgondolatokkal fűszerezve fog
krumplit hámozni.
- Gitározik? Láttam a tokot a kocsijában.
- Egy kicsit. Nem vagyok egyedül, ennyi az egész. A feleségem
népdalénekes volt, még mielőtt a műfaj divatba jött volna, ő tanítgatott.
Francesca enyhén megmerevedett a
feleség szóra. Maga sem tudta, miért,
hiszen Kincaidnek joga van ahhoz, hogy felesége legyen. Csak valahogy nem
illett hozzá. Nem akarta, hogy nős legyen.
- Nem viselte el a hosszú munkákat, amikor hónapokig távol voltam. Nem
hibáztatom. Kilenc éve, hogy elköltözött. Egy évvel később vált el. Nem volt
gyerekünk, úgyhogy könnyen ment. Elvitt egy gitárt, a gyengébbet nálam
hagyta.
- Nem is találkoztak azóta?
- Egyszer sem.
Nem mondott többet, és Francesca nem erőltette, de önző módon jobban
érezte magát, és ismét azon tűnődött, miért izgatja a dolog.
- Kétszer is jártam Olaszországban - mesélte a férfi. - Honnan jött?
- Nápolyból.
- Soha nem jutottam el oda. Egyszer északon jártam, a Pó mentén csináltam
egy anyagot. Egyszer pedig Szicíliáról.
Francesca krumplit hámozott, közben Olaszországra gondolt, de nagyon is
tudatában volt Robert Kincaid jelenlétének maga mellett.
Felhők haladtak nyugat felé, s szórták számtalan irányba a nap megtört
sugarait. A férfi kinézett az ablakon a mosogató fölött.
- Jó fény - mondta. - A naptárkiadók szeretik az ilyent. Akárcsak az
egyházi lapok.
- Érdekesnek hangzik a munkája - felelte Francesca. - Semleges mederben
akarta tartani a társalgást.
- Az is. Nagyon szeretem. Szeretek úton lenni, és szeretek képeket
csinálni.
Az asszonynak feltűnt a kifejezés.
- Csinálja a képeket, nem felveszi őket?
- Igen. Legalábbis így gondolok rá. Ez a különbség a vasárnapi
fényképészek és azok között, akiknek ez a megélhetésük. Ha majd végeztem
azzal a híddal, amelyet ma láttunk, nem egészen az lesz az eredmény, amit
vár. Megváltoztatom a lencseválasztással vagy a kameraszöggel, a
képkompozícióval, de leginkább ezek kombinációival, s beleviszek a képbe
valamit, ami az enyém. Nem fogadok el adottnak dolgokat. Megpróbálom
olyasvalamivé változtatni őket, ami az én gondolataimat, az én szellememet
vetíti vissza. A költészetet próbálom megtalálni a képben. A lapnak is
megvan a maga stílusa és megvannak a követelményei, és nem is mindig értek
egyet a szerkesztők ízlésével. Ami azt illeti, többnyire nem. És ez zavarja
őket, pedig ők döntenek arról, mi kerül be a lapba, és mi nem. Azt hiszem,
ők ismerik az olvasóikat, mégis azt szeretném, hogy néha egy kicsivel több
kockázatot vállaljanak. Én megmondom nekik, és ez zavarja őket. Ez a
probléma, ha az ember művészettel keresi a kenyerét. Mindig számításba kell
venni a piacot, és a piac - tömegpiac - az átlagízlést szolgálja ki. A nagy
számok törvénye. Azt hiszem, ez a valóság, szembe kell nézni vele. De mint
mondtam, eléggé bilincsbe veri az embert. Megtarthatom a képeket, amiket a
lapok nem használnak fel, így megvan a magánarchívumom olyan anyagokból,
amiket szeretek. Időről időre megvesz belőlük egy-kettőt valamelyik lap,
vagy én írhatok egy cikket valamelyik helyről, ahol jártam, és ezt kicsivel
merészebben illusztrálhatom a
National Geographic ízlésénél. Egyszer megírom
egy tanulmányban. Az "Amatörizmus erényei" lesz a címe, és azokhoz szól
majd, akik szeretnének a művészetből élni. Semmi nem öli ki úgy a művészi
szenvedélyt, mint a piac. A legtöbb ember számára a biztonságot jelenti.
Biztonságot akarnak, és a lapok, a gyártók biztonságot nyújtanak nekik, és
homogenitást, családias nyugalmat kihívás helyett. A haszon, az előfizetés
meg a hasonlók uralják a művészetet. Mindannyian az egyöntetűség hatalmas
kerekéhez vagyunk láncolva. A marketingesek rendre valami fogyasztó nevű
lényről beszélnek. Mindig egy kövér kis emberke jut róla eszembe, bő bermuda
sortban, hawaii ingben, szalmakalapban, melyről sörnyitó lóg le, s kezében
nagy marék dollárral.
Francesca halkan felnevetett. A biztonságra és kényelemre gondolt.
- De nem akarok panaszkodni. Mint mondtam, szeretek utazni, a szabadban
lenni és a kamerával játszadozni. A valóság nem egészen az, mint amiről a
dal szól, de azért nem olyan rossz az a dal.
Francesca sejtette, hogy Robert Kincaid számára mindennapos az ilyen
beszéd. Az ő számára viszont irodalmi szöveg. Madison megyében nem beszélnek
így az emberek, nem beszélnek ilyesmiről. Az időjárásról, az árakról,
újszülöttekről és temetésekről, kormányprogramokról és sporteseményekről
beszélgetnek. Nem művészetről és álmokról. Nem a valóságról, amely
elhallgattatja a zenét és dobozba zárja az álmokat.
A férfi végzett a zöldségszeleteléssel.
- Most mit csináljak?
- Semmit - rázta fejét az asszony. - A többi az én dolgom.
Kincaid ismét leült az asztal mellé, cigarettázott, időnként húzott egyet
a sörösüvegből. Francesca pedig főzött, és a munkafázisok között
kortyolgatta sörét. Már ilyen kevés alkoholt is megérzett. Újévkor a bálon
szokott inni egy keveset Richarddal. Ezenkívül nemigen, és ritkán is volt
ital a háznál, kivéve az üveg brandyt, amit egyszer régen vett, amikor
elfogta valami halvány remény, hogy egy kis romantikát csempészhet vidéki
életükbe. Még nem nyitották ki.
Növényolaj, másfél csésze zöldség. Addig párold, amíg világosbarnára nem
pirul. Tegyél hozzá lisztet, és jól keverd el. Adj hozzá vizet, egy
félliternyit. Most tedd bele a maradék zöldséget és a fűszereket. Lassan
főzd úgy negyven percig.
Miközben a vacsora főtt, Francesca ismét leült a férfival szemben. Valami
meghittség telepedett a konyhára. Talán a főzés miatt. Ha az ember vacsorát
készít egy idegennek, aki mellette áll, zöldséget szeletel, az már nem is
annyira idegen. S ahogy múlik az idegensége, úgy lesz egyre meghittebb a
hangulat.
Kincaid Francesca felé tolta a cigarettát s a gyújtót a csomag tetején.
Az asszony kirázott egy szálat, majd ügyetlenkedni kezdett a gyújtóval. A
férfi elmosolyodott, finoman kivette kezéből a gyújtót, majd kétszer is
megpöccintette a kereket, mielőtt a láng megjelent. Tüzet adott, és
Francesca rágyújtott. Általában kecsesnek érezte magát a társaságában levő
férfiakhoz képest, de nem Robert Kincaid mellett.
A fehér napkorong vörösre váltott, úgy lebegett a kukorica földek fölött.
Francesca a konyhaablakból egy sólymot látott a kora esti széllel fölfelé
vitorlázni. A rádióból a hétórás hírek és üzleti információ szólt. És az
asszony a sárga dekoritlapos asztal túloldalára nézett, Robert Kincaidre,
aki hosszú utat tett meg a konyhájáig. Hosszú utat, és nem csak
kilométerekben.
- Máris jó szaga van - biccentett Kincaid a tűzhely felé - Olyan...
nyugalomszaga. - Az asszonyra nézett.
- Nyugalom? A nyugalomnak lehet szaga? - Francesca elgondolkodott a
mondaton. A férfinak igaza van. A sertéspörköltök, hússzeletek és sültek
után, amiket a családnak csinált, ez nyugodt főzés volt. Sehol semmi erőszak
a táplálékláncban, legfeljebb annyi, hogy kihúzta a zöldségeket a földből. A
hamisgulyás csöndesen rotyogott és jó illata volt. Nyugalom szállt a
konyhára.
- Ha nem bánja, meséljen nekem arról, hogyan élt Olaszországban. - A
férfi kényelmesen elterült a székben, jobb lábát keresztbe vetette a balon.
Francescát zavarba ejtette társaságában a csend, ezért beszélt. Beszélt
kislánykoráról, a magániskoláról, az apácákról, a szüleiről - háziasszony és
bankigazgató. Arról, hogy tizenéves lányként állt a tengerparton, és nézte a
világ minden tájáról jövő hajókat. Az amerikai katonákról, akik később
érkeztek. Hogy egy kávélázban, ahol a barátnőivel kávézott, megismerkedett
Richarddal. A háború mindent szétzilált, és azt hitték, soha nem mennek
férjhez. Niccolóról hallgatott.
A férfi csöndben figyelte, bólogatott.
- És ha jól értem, vannak gyerekei - szólalt meg, amikor Francesca végül
elhallgatott.
- Igen. Michael tizenhét, Carolyn tizenhat. Mindketten Wintersetben
járnak iskolába. Most az Illinois-i Állami Vásáron vannak. Kiállítják
Carolyn bikáját. Soha nem voltam képes felfogni, hogyan képesek emberek
állatokat szeretettel gondozni, törődni velük, hogy aztán eladják őket egy
mészárszéknek. Persze, jobb ha hallgatok. Richard és a barátai
agyonvernének. De van valami hideg, érzéketlen ellentmondás ebben az egész
üzletben.
Francesca bűntudatot érzett Richard nevének említésére. Nem tett semmi
rosszat, az ég világon, mégis elfogta a bűntudat, a távoli lehetőségek
miatt. S azon tűnődött, hogyan viselkedjék ebben a szituációban. Lehet, hogy
olyasvalamibe keveredett, amit nem tud kordában tartani? Bár ki tudja.
Robert Kincaid valószínűleg egyszerűen elmegy majd vacsora után. Elég
nyugodtnak tűnik. Kedvesnek, sőt, kicsit szégyenlősnek.
Miközben beszélgettek, kékesbe fordult az este, enyhe köd súrolta a mező
füvét. Kincaid kinyitott még két sört, Francesca hamisgulyása csöndben főtt.
Az asszony fölállt, galuskát tett a forró vízbe, majd megfordult és a
mosogatónak dőlt. Melegséget érzett a washingtoni Bellinghamből való Robert
Kincaid iránt, és remélte, nem megy el túl korán.
A férfi két tányérral is evett a gulyásból a maga csöndes, finom módján,
és kétszer is megdicsérte, milyen finom. A görögdinnye tökéletes volt. A sör
hűvös. Az este kék. Francesca Johnson pedig negyvenöt éves, és a rádióban az
iowai Shenandoah-ból Hank Snow lassú countrynótája szólt.