Robert James Waller: Madison megye hídjai

      Francesca levele

      Francesca Johnson 1989. januárjában halt meg, hatvankilenc éves korában. Robert Kincaid hetvenhat éves lett volna ebben az évben. Az orvos természetes halált állapított meg. "Egyszerűen meghalt - mondta Michaelnek és Carolynnak. - Az az igazság, hogy kicsit zavarban vagyunk. Nem tudjuk, mi okozta közvetlenül a halált. Az egyik szomszéd talált rá a konyhaasztalra borulava."



      Francesca 1982-ben írt az ügyvédjének, és kérte, halála után hamvasszák el, és a hamvakat szórják szét a Roseman-hídnál. Madison megyében szokatlannak számított a hamvasztás, Francesca végakaratát valami meghatározhatatlan módon radikálisnak tartották, és hosszasan kitárgyalták a kávézóban, a Texaco kútnál és a vegyesboltban. Azt, hogy a hamvait szétszórták, nem hozták nyilvánosságra.

      A szertartás után Michael és Carolyn lassan kihajtott a Roseman-hídhoz, és végrehajtotta Francesca végakaratát. Bár közel volt, a híd soha nem jelentett semmi különöset a Johnson családnak, és a testvérek újra meg újra eltűnődtek azon, érzékeny természetű anyjuk miért viselkedett ilyen rejtélyesen, s miért nem engedte, hogy a szokás szerint apjuk mellé temessék.

      Amikor ezzel megvoltak, Michael és Carolyn nekilátott, hogy lassan átnézze a holmiját, s miután végeztek a helyi ingatlanügynökkel, hazavitték a széf tartalmát is.

      Szétosztották a doboz tartalmát. A barna boríték Carolynnak jutott. Ez volt a harmadik, ami a kezébe került. Csodálkozva nyitotta ki, és vette elő a tartalmát. Elolvasta a levelet, amelyet Robert Kincaid 1965-ben írt Francescának. Ezután a férfi 1978-as levelét, majd az 1982-eset, a seattle-i ügyvédtől. Végül átnézte a lapkivágatokat.

      - Michael!

      Bátyjának feltűnt a meglepetés és töprengés keveréke hangjában, és azonnal felnézett.

      - Mi van?

      Carolyn hangja remegett, szemében könnycsepp látszott.

      - Anya szerelmes volt egy Robert Kincaid nevű férfiba. Fényképész volt. Emlékszel, amikor mindannyiunknak el kellett olvasni a National Geographicnak azt a számát, amiben a hidakról írtak? Ô készítette a képeket a hidakról. És emlékszel, az összes kölyök a különös, fényképezőgépes fickóról beszélt akkoriban. Ô volt az.

      Michael vele szemben ült. Nyakkendőjét meglazította, gallérját kinyitotta.

      - Mondd még egyszer, de lassabban! Nem hiszem, hogy jól hallottalak.

      Michael is elolvasta a leveleket, majd átkutatta a földszinti beépített szekrényt, aztán fölment Francesca hálószobájába. Eddig nem tűnt föl neki a diófa ládika. Most kinyitotta, azután levitte a konyhaasztalra.

      - Carolyn, itt vannak a fényképezőgépei.

      A doboz egyik szélébe dugva leragasztott borítékot találtak. "Carolyn és Michael" volt ráírva. A fényképezőgépek között három bőrkötéses napló hevert.

      - Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek elolvasni, ami abban a borítékban van - szólalt meg Michael. - Olvasd fel hangosan, ha te megbirkózol vele.

      Carolyn kinyitotta a borítékot, és hangosan felolvasta.

                Drága Carolyn és Michael!

         Bár  jól   érzem   magam,   azt   hiszem,
      ideje - ahogy mondani szokták - rendbe tenni
      a     dolgaimat.    Van    valami,    valami
      nagyon   fontos,   amiről   tudnotok   kell.
      Azért írom ezt a levelet.
         Miután átnéztétek a  széf  tartalmát,  és
      megtaláltátok  a   nekem   címzett,  1965-ös
      postabélyegzőjű   nagy,   barna   boritékat,
      biztosan  megtaláljátok  ezt  a levelet  is.
      Ha  lehet,  kérlek, üljetek le az öreg kony-
      haasztalhoz,  ott  olvassátok   el.  Hamaro-
      san megértitek, miért kérem.
         Nehéz  megírnom  ezt  a   saját   gyerme-
      keimnek,   de  nincs  más  választásom.  Van
      valami,  ami  túl  erős,  túl  szép   ahhoz,
      hogy   meghaljon   velem.   És,   ha   tudni
      akarjátok,  ki  volt az anyátok, a jó  olda-
      lát  és  a  rosszakat egyaránt ismerni akar-
      játok,  meg  kell   hallgatnotok,  amit   el
      akarok mondani. Legyetek erősek!
         Mint   már  rájöttetek,  Robert  Kincaid-
      nek  hívták.  A  második  keresztneve  L-lel
      kezdődött,  de  soha  nem  tudtam,  ez   mit
      jelent.  Fényképész  volt,  és 1965-ben járt
      erre, a fedett hidakat fényképezte.
         Emlékeztek,   milyen  izgatott  volt   az
      egész  város,  amikor  a  képek  megjelentek
      a   National  Geographicban?  Talán   az  is
      eszetekbe  jut,  hogy  attól  fogva járattam
      a  lapot.  Most  már  tudjátok,  miért érde-
      kelt hirtelen.  Mellesleg  vele  voltam  (én
      vittem  az  egyik  hátizsákot,  amiben a ka-
      merákat  tartotta),   amikor  a   Cédrus-híd
      képe készült.
         Értsétek   meg,   szerettem   apátokat  a
      magam   módján.   Akkor  is   tudtam,  tudom
      most is. Jó volt hozzám,  és  tőle  kaptalak
      kettőtöket,  akikért  rajongok. Ezt  ne  fe-
      ledjétek el!
         De  Robert  Kincaid  egészen  más   volt,
      soha,    egész   életemben   nem   hallottam
      vagy   olvastam   hozzá   hasonlóról.  Lehe-
      tetlen   elérnem,  hogy  teljesen  megértsé-
      tek őt. Először is, ti nem  én vagytok.  Má-
      sodszor, nektek is ott  kellett volna lenne-
      tek  vele,  látni,  hogyan mozog, hallgatni,
      amint  arról  beszél,   hogy   az   evolúció
      zsákutcájában  van.  A  naplók  és  lapkivá-
      gatok   talán  segítenek,  de  ez  sem  lesz
      elég.  A  maga  módján  nem  erről a földről
      való  volt.  Ennél   világosabban   nem  tu-
      dom    megfogalmazni.   Mindig   is   valami
      párducszerű   lényként   gondoltam  rá,  aki
      egy   üstökösön   lovagol.   Így    mozgott,
      ilyen  volt  a teste. Valahogy egyesült ben-
      ne  a   roppant   feszültség   a   melegség-
      gel  és  jósággal, s  ezt körüllengte valami
      halványan   tragikus.  Idejétmúltnak  érezte
      magát   a  számítógépek,   robotok,  általá-
      ban  a  szervezett  élet világában. Az utol-
      só   cowboyok   egyikének  látta  magát,  és
      azt mondta, kiment a divatból.
         Akkor  láttam  először,  amikor   megállt
      nálunk,   és   megkérdezte,   merre  van   a
      Roseman-híd.  Ti  hárman  éppen   az   illi-
      noisi   Állami  Vásáron   voltatok.  Higgyé-
      tek  el,  egyáltalán  nem  kerestem   kalan-
      dot.  Mi sem állt távolabb  tőlem.  De  alig
      vetettem  rá  egy  pillantást,  már  tudtam,
      hogy   kívánom,   még  ha  nem  is  annyira,
      mint amennyire végül kívántam.
         És kérlek, ne gondoljatok  rá  úgy,  mint
      valami   Casanovára,  aki  járta  az  orszá-
      got,  és  elcsábította   a  parasztlányokat.
      Egyáltalán  nem  ilyen  volt.  Ellenkezőleg,
      kicsit   szégyenlős,   és   nekem   legalább
      annyi szerepem  volt  a  történtekben,  mint
      neki. Sőt, több.  A  karkötője  melletti cé-
      dulát  én  tűztem   a   Roseman-hídra,  hogy
      megtalálja    a    megismerkedésünk    utáni
      reggelen.  A  nálam  készített képeken kívül
      éveken  át  ez  volt  az egyetlen kézzelfog-
      ható  bizonyítéka   arról,   hogy   létezem,
      hogy nem csak álam volt az egész.
         Tudom,   hogy   a   gyerekek   hajlamosak
      a   szüleiket   meglehetősen   aszexuálisnak
      képzelni,  de  remélem,   nem   fog   nagyon
      megdöbbenteni  titeket,  amit  írok,  és még
      inkább, nem  őriztek  miatta  rossz  emléket
      rólam.
         Órákat  töltöttünk  együtt  Robert  és én
      öreg   konyhánkban.   Beszélgettünk,   gyer-
      tyafénynél   táncoltunk.  És  igen,  szeret-
      keztünk  is,  ott,  és  a hálószobában, és a
      legelő  füvén,   nagyjából  mindenütt,   ami
      csak  eszetekbe  jut.  Hihetetlen, erőteles,
      mindent  felülmúló  szeretkezés  volt, s na-
      pokig  szinte  abba   sem  hagytuk.   Ahány-
      szor  csak  rá  gondolok,  mindig  ez a  szó
      jut eszembe: erőteljes.  Mert  ilyenné vált,
      mire megismerkedtünk.
         Olyan  volt,  mint  egy  nyílvessző. Egy-
      szerűen  tehetetlen  voltam,  amikor szeret-
      keztünk.   Nem    gyenge,   egyáltalán   nem
      így   éreztem.  Csak  valahogy  magával  ra-
      gadott  tiszta  érzelmi  és  fizikai  ereje.
      Egyszer,  amikor  ezt  suttogtam  a  fülébe,
      így  válaszolt.  "Én vagyok  az  országút és
      a vándora,   és   mindaz  a  vitorla,  amely
      valaha is tengerre szállt."
         Később   megnéztem   az   értelmező  szó-
      tárt.  A  szóról  először  mindenkinek  utas
      jut  az  eszébe.  De  vannak  más jelentései
      is,   és   Robert  nyilván  tudatában  volt,
      amikor   használta.  Egyikük   a   messziről
      jövő, idegen.  Egy  másik,  távoli  földeket
      bejáró.   És   valóban   az   volt,  idegen,
      messzi földről jövő,  a szó  átvitt értelmé-
      ben is. Vándormadár, de ragadozó.
         Értsétek  meg,  gyerekek,  azt   próbálom
      kifejezni  valahogy,  amit  nem  lehet  sza-
      vakba  önteni.   Csak  remélni  tudom,  hogy
      egy  nap  mindketten átélitek,  amit én,  ám
      kezdem  azt  hinni,  nem  valószínű.  Bár  a
      mai,   felvilágosult   időkben  nem  ildomos
      ilyesmit  mondani,  nem   hiszem,  hogy  egy
      nő  rendelkezhet  azzal  a  különös  erővel,
      ami   Robert  Kincaidben   megvolt.  Vagyis,
      Michael,    neked    semmi   esélyed,   hogy
      ilyet taláj. Ami  téged illet, Carolyn, saj-
      nos az  a  rossz  hírem  van,  hogy csak egy
      ilyen volt. Nincs több.
         Ha  nem  lettetek  volna  ti  és  apátok,
      azonnal   elmentem   volna   vele,  bárhová.
      Kért,  könyörgött,  hogy   menjek.  De   ma-
      radtam,  és  ő  túl  érzékeny, túl figyelmes
      volt  ahhoz,  hogy  ezután  beavatkozzon  az
      életünkbe.
         Milyen   különös!   Ha    nincs    Robert
      Kincaid,  nem  biztos,   hogy   ennyi   éven
      keresztül  itt  maradok   a   farmon.   Négy
      nap  alatt  egy  élettel  ajándékozott  meg,
      egy  egész  világegyetemmel,   és  különálló
      részeim  egészek   lettek.   Soha,  egyetlen
      pillanatra  sem  felejtettem  el.  Még  ami-
      kor  tudatosan  nem  is  gondoltam  rá,  va-
      lahol   mindig  éreztem,  mindig   ott  volt
      velem.
         De  ez  soha  semmivel  nem   csökkentet-
      te  azt,  amit  kettőtök  iránt és apátokkal
      szemben  éreztem.  Ha  akár  egy   pillanat-
      ra  is  csak  magamra   gondolok,  nem   va-
      gyok  biztos  benne,  hogy  helyesen döntöt-
      tem.  De  ha  számításba  veszem  a   csalá-
      dot  is,  meglehetősen  biztos vagyok a dol-
      gomban.
         Bár, hogy őszinte  legyek,  el  kell mon-
      danom,  hogy  Robert  rögtön  elejétől  fog-
      va  jobban  értette  nálam,  mit   jelentünk
      mi  ketten,  együtt.  Én csak lassan, idővel
      kezdtem   felfogni.   Ha   igazán   értettem
      volna   már   akkor,   amikor   a   szemembe
      nézve  kérte, hogy  tartsak vele, valószínű-
      leg megtettem volna.
         Robert  úgy  vélte,  a  világ  túlságosan
      racionális  lett,  nem  hisz  annyira  a va-
      rázslatban,  mint  kellene.  Gyakran   eltű-
      nődöm  azon,  nem  voltam-e  én  is túlságo-
      san racionális.
         Biztos   vagyok   benne,   érthetetlennek
      találtátok   kérésemet,    hogy    hamvaimat
      szórjátok   szét   a   Roseman-hídnál,   ta-
      lán   egy  zavaros,  öreg  agy   működésének
      tudtátok  be.  Miután  elolvastátok a seatt-
      le-i ügyvéd  1982-es  levelét  és  a  napló-
      mat,  megértitek,  mi  vezetett erre. A csa-
      ládomnak    szenteltem  az   életemet.   Ami
      megmaradt    belőlem,    az    Robert   Kin-
      caidé.
         Azt  hiszem,  Richard  sejtette, hogy van
      bennem  valami,  amit  elzárok   előle,   és
      néha   eltűnődöm   nem   találta-e   meg   a
      barna  borítékot,  amíg  odahaza   tartottam
      a  szekrényemben.  Nem   sokkal   a   halála
      előtt,  amikor  az  ágya  szélén ültem a Des
      Moines-i kórházban, egyszer  csak  így
      szólt:  "Tudom,  neked  is  voltak   álmaid,
      Francesca.   Sajnálom,   hogy   nem   tudtam
      megvalósítani őket."  Ez  volt  együtt  töl-
      tött éveink legmeghatóbb pillanata.
         Nem    akarom,   hogy   bűntudatot   vagy
      sajnálatot   érezzetek    mindezek    miatt.
      Nem    ezzel  a  szándékkal  írom  le.  Csak
      azt    akarom,   hogy   tudjátok,   mennyire
      szerettem  Robert  Kincaidet.  Ezzel  az ér-
      zéssel  éltem  annyi  éven  keresztül, akár-
      csak ő.
         Bár  soha  többé  nem   beszéltünk   egy-
      mással,    ugyanolyan     közel    maradtunk
      egymáshoz.  Nem    találom    a    szavakat,
      amelyekkel     kellőképpen    kifejezhetném.
      Talán az  a  legjobb,  ahogyan  ő  fogalmaz-
      ta.  Megszűntünk  önálló  lények   lenni,  s
      mi   ketten   egy   harmadik   személy   va-
      gyunk.  Egyikünk  sem  létezhet ettől a sze-
      mélytől függetlenül.
         Carolyn,   emlékszel,  egyszer   szörnyen
      összevesztünk   amiatt   a   rózsaszín  ruha
      miatt,  amit  a  szekrényemben  láttál.  Föl
      akartad   venni.  Azt   mondtad,   soha  nem
      láttad  rajtam,  miért  ne alakíthatnánk át,
      hogy  jó  legyen  neked.  Ez az a ruha, amit
      akkor  viseltem,  amikor  először  töltöttem
      együtt  az  éjszakát Roberttel, először sze-
      etkeztünk.   Soha,   egész   életemben   nem
      néztem ki olyan jól,  mint  azon  az  éjsza-
      kán.  Az  a  ruha  bolond kis emlék volt ar-
      ról  az  időről.  Ezért nem vettem el többé,
      és   ezért   nem   engedtem  meg,  hogy   te
      hordd.
         Miután    Robert   elutazott,   1965-ben,
      rájöttem  milyen  keveset  tudok  róla,  úgy
      értem,  a  családi  hátteréről. Bár, azt hi-
      szem,   minden  mást  -  mindent,  ami  iga-
      zán  számít  -  megtudtam  ez  alatt  a  né-
      hány  nap  alatt.  Egyetlen  gyerek,  szülei
      mindketten  meghaltak,  és  egy  ohiói  kis-
      városban született.
      Még  azt  sem   tudom,  járt-e   főiskolára,
      vagy  akár  érettségizett-e,  de  valami ra-
      gyogó   intelligencia   működött   benne   a
      maga  nyers,   primitív,  szinte   misztikus
      módján.   Ja,  igen,   haditudósító  volt  a
      tengerészgyalogosoknál    a    csendes-óceá-
      ni   hadszíntéren   a   második  világháború
      alatt.
         Megnősült,  és  elvált,  jóval   azelőtt,
      hogy    megismerkedtünk   volna.    Gyerekük
      nem  született.  A  félesége  valami  zenész
      volt,  azt  hiszem, countryénekes,  és a há-
      zasság  nem  viselte  el  Robert  hosszú tá-
      volléteit. Magát hibáztatta miatta.
         Ezt    leszámítva   Robertnek,    legjobb
      tudomásom    szerint,   nem   volt   család-
      ja.  Kérlek  benneteket,   fogadjátok  be  a
      miénkbe,  bármilyen  nehéznek  tűnik  is  ez
      számotokra   eleinte.  Nekem  legalább  volt
      családom,   voltak   mások   az   életemben.
      Robert  egyedül   élt.   Mindig  is  tudtam,
      hogy ez nem tisztességes így.
         Richard   emléke   miatt,  meg  az  embe-
      rek  nyelvére való tekintettel, jobb szeret-
      ném,  legalábbis   azt  hiszem,  ha   mindez
      családon   belül  maradna,  de  rátok  bízom
      a döntést.
         Bárhogy  is   legyen,   nem   szégyellem,
      ami  Robert  Kincaid  és  közöttem  történt.
      Éppen    ellenkezőleg.    Tiszta   szívemből
      szerettem   annyi   éven  át,  bár  bizonyos
      okok   miatt   mindössze  egyszer  próbáltam
      megkeresni.    Ez   apátok    halála    után
      történt.   Nem   sikerült   megtalálnom,  és
      mert   féltem,  hogy  valami  történt  vele,
      nem  is  kerestem   többé.  Nem  voltam  ké-
      pes   szembenézni   a   valósággal.  Gondol-
      hatjátok,  mit   éreztem,   amikor  1982-ben
      megérkezett   a  csomag   az   ügyvéd  leve-
      lével.
         Mint   mondtam,    remélem    megértitek,
      és  nem  gondoltok  rosszat  rólam.  Ha sze-
      rettek,  azt  is szeretnetek kell, amit tet-
      tem.
         Robert  Kincaid  megtanított  rá,  milyen
      nőnek   lenni.   Kevés   asszonynak,   talán
      egynek  sem   adatott   meg  ez  az  élmény.
      Derék, melegszívű   ember  volt,  és  megér-
      demli  tiszteleteteket,  talán  a szeretete-
      teket  is.  Remélem,   mindkettőt   megkapja
      tőletek.  A  maga  módján,   rajtam  keresz-
      tül, jó volt hozzátok.

      1987. január 7.

                         Minden jót, gyermekeim!
                                  Anya.

      Csönd telepedett az öreg konyhára. Michael nagyot sóhajtott, és kinézett az ablakon. Carolyn pillantása végigfutott a mosogatón, a padlón, az asztalon, az egész konyhán.

      Szinte suttogva szólalt meg:

      - Ó, Michael, Michael! Képzeld el őket, amint annyi éven keresztül reménytelenül vágyódnak egymás után. Anya lemondott róla miattunk és apa miatt. Robert Kincaid pedig tisztelte az érzéseit, és nem mutatkozott. Nehéz elviselnem a gondolatot, Michael. Olyan felszínesen vesszük házasságainkat, pedig részben mi tehetünk arról, hogy ez a hihetetlen szerelem így ért véget. Négy napot töltöttek együtt, mindössze ennyi jutott nekik. Egy egész életből. Az a négy nap, amit mi azon a nevetséges vásáron töltöttünk Illinois-ban. Nézd meg ezt a képet anyáról! Soha nem láttam ilyennek. Olyan gyönyörű! És nem csak a beállítás miatt. Az a férfi tette ezt vele. Nézd, milyen vad és szabad! A haja lebeg a szélben, arca élettel teli. Csodálatos!

      - Úristen! - motyogta Michael. Mást nem tudott kinyögni. A konyharuhával megtörölte a homlokát, amikor Carolyn nem nézett oda, gyorsan a szemét is.

      - Kincaid nyilván egyszer sem próbálta megkeresni az évek során - folytatta Carolyn. - Egyedül halhatott meg, ezért küldték anyának a fényképezőgépeket. Emlékszem, amikor anyával veszekedtem rózsaszín ruha miatt. Napokig tartott. Hisztiztem, tudni akartam miért nem hordhatom. Aztán nem akartam szóba állni vele. Ô pedig csak annyit monott: "Ezt az egyet nem, Carolyn."

      Michaelnek pedig eszébe jutott a régi asztal, amely mellett most is ültek. Hát ezért kérte Francesca, hogy hozzák vissza a konyhába, apjuk halála után.

      Carolyn kinyitotta a tömött kis borítékot.

      - Itt a karperece és az ezüstlánc a medalionnal. És itt a cédula, amiről anya a levelében írt, amelyet ő tett a Roseman-hídra. Ezért látszik egy kis papírdarab azon a képen, amelyet a hídról küldött.

      - Mit tegyünk, Michael? Gondolkodj egy kicsit! Én rögtön jövök.

      Felszaladt a lépcsőn, és néhány perc múlva a gondosan nejlonzsákba csomagolt, rózsaszín ruhával tért vissza. Kivette, és Michael felé mutatta.

      - Képzeld el anyát, amint ebben a ruhában táncol vele a konyhában. Gondold el mindazt az időt, amit itt töltöttünk! Milyen képeket láthatott magában, főzés közben, vagy mialatt velünk ült itt, a mi gondjainkról beszélt velünk, arról, hová menjünk egyetemre, s milyen nehéz egy jó házasság. Úristen, milyen ártatlanok és éretlenek voltunk hozzá képest!

      Michael bólintott. A mosogató fölötti szekrény felé fordult.

      - Mit gondolsz, anya tartott valami italt a háznál? A jó ég a megmondhatója, elkelne egy pohárral. És, hogy válaszoljak a kérdésedre, sejtelmem sincs, mit tegyünk.

      Benézett a szekrénybe, és talált egy csaknem üres brandysüveget.

      - Van még benne két pohárral, Carolyn. Iszol egyet?

      - Igen.

      Mindössze két brandyspohár volt a szekrényben. Michael levette őket, és a sárga dekoritasztalra tette. Kitöltötte Francesca maradék brandyjét. Carolyn közben csöndesen olvasni kezdte a naplók első kötetét.

      - Robert Kincaid 1965. augusztus tizenhatodikán, hétfői napon jelent meg az életemben. A Roseman-hidat kereste. Késő délután volt, tikkasztó meleg. Robert egy kisteherautón jött, amit Harrynek nevezett...