Robert James Waller: Madison megye hídjai

     A vándoroknak


     A kezdet


      Vannak történetek, amelyek, mint a countrydalok, mezők füvéből, országutak ezreinek porából születnek. Ez a történet is ilyen. Ezerkilencszáznyolcvankilenc őszének egy késő délutánján, íróasztalomnál ülve nézem a villogó kurzort a számítógép képernyőjén, amikor megszólal a telefon.

      Bizonyos Michael Johnson az, valamikor iowai volt, most Floridában él. Egy iowai barátja megküldte neki valamelyik könyvemet, Michael Johnson elolvasta, majd elolvasta nővére, Carolyn ís, és úgy vélik, van egy történetük számomra. Johnson köntörfalaz, semmit nem hajlandó elárulni belőle, viszont ő és Carolyn hajlandók Iowába utazni, hogy elmeséljék.

      Bármennyire nem bízom az effajta ajánlatokban, a tény, hogy vállalják érte a fáradságot, kíváncsivá tesz. Így beleegyezem, hogy a következő héten Des Moines-ban találkozunk. A repülőtér melletti Holiday Innben bemutatkozunk, ülünk egymással szemben, miközben odakint leszáll az este, finom pelyhekben hull a hó, és lassan már nem is olyan feszélyezettek.

      Kicsikarnak egy ígéretet, amennyiben úgy döntök, nem írom meg a történetet, vállalom, hogy soha nem hozom nyilvánosságra, ami 1965-ben az iowabéli Madison megyében megesett, sem az ezt követő huszonnégy évben történteket. Ésszerű kérés. Elvégre az ő történetük, nem az enyém.

      Aztán meghallgatom őket. Keményen figyelek, kemény kérdéseket teszek fel. Ôk pedig csak mondják, ömlik belőlük a szó. Carolyn időnként nyíltan sír, Michael igyekszik visszatartani könnyeit. Iratokat mutatnak, újságkivágatokat és anyjuk, Francesca naplóját.

      Megérkezik a szobapincér. Jöhet az extra kávé. Miközben a testvérek mesélnek, látni kezdem a képeket. Először mindig a képek jönnek, csak utánuk a szavak. Aztán már hallom a szavakat is, kezdem leírva látni őket. Valamikor, nem sokkal éjfél után, vállalom, hogy megírom a történetet. Legalábbis megkísérlem.

      Nehezen döntöttek úgy, hogy nyilvánosság elé tárják a történteket. Kényes a dolog, hiszen az anyjukról van szó és áttételesen az apjukról is. Mindketten tudatában voltak, milyen ízetlen pletykáknak adhatnak tápot, ha előállnak a történettel, és milyen rossz fényt vethetnek vele Richard és Francesca Johnson emlékére.

      Ám mindketten úgy érezték, hogy egy olyan széthulló világban, ahol lassan ismeretlen fogalommá válik bármiféle személyes elkötelezettség, ahol a szerelmet érdek vagy kényelem diktálja, érdemes vállalni a kockázatot, hogy közzétegyék ezt a figyelemre méltó mesét. Akkor is úgy véltem, és most még inkább hiszem, hogy helyesen döntöttek.

      A kutatómunka és az írás során három további alkalommal kértem, hogy találkozhassam velük. Michael és Carolyn minden alkalommal zokszó nélkül eljöttek Iowába. Ilyen eltökélten akarták, hogy történetüket hűen adjam vissza. Volt, hogy csak egyszerűen beszélgettünk, máskor lassan végighajtottunk Madison megye útjain, s közben mutogatták a történetben jelentős szerepet játszó helyeket.

      Történetem elmondásában, a Michaeltől és Carolyntól kapott segítségen kívül, nagyban támaszkodtam Francesca Johnson naplójának információira, s az Egyesült Államok északkeleti részén, különösen a Washington állambeli Seattle-ben, és Bellinghamben végzett kutatásaimra. Diszkréten kutattam az Iowa állambeli Madison megyében is, és sok mindent elárult Robert Kincaid fotóalbuma. Segítségemre voltak lapszerkesztők, fotófelszereléseket és filmeket gyártó cégek és a hosszú beszélgetések, amelyeket az ohiói Barnesville idősek otthonában folytattam néhány csodálatos öreggel, akik ismerték Kincaidet ifjúkorában.

      De minden erőfeszítésem ellenére maradtak homályos foltok. Ezekben az esetekben a fantáziámra támaszkodtam, de csak akkor, amikor erre kellő alapot éreztem. Kutatásaim során egyre közelebb kerültem Francesca Johnsonhoz és Robert Kincaidhez, és erre alapozom meggyőződésemet, hogy elég közel járok ahhoz, ami pontosan történhetett.

      Az egyik legnagyobb ilyen folt annak az utazásnak néhány részlete, amelyet Kincaid az Egyesült Államok északi részében tett. A később megjelent fényképek alapján biztosak lehetünk abban, hogy bejárta ezt az utat. Francesca Johnson is említi röviden naplójában, Kincaid kézírásos jegyzetei pedig megmaradtak egy újság szerkesztőjénél. E források alapján, azt hiszem, sikerrel követtem végig 1965 augusztusában megtett útját Bellinghamből Madison megyébe. Utam végén, célomhoz közeledve, kezdtem úgy érezni, sok szempontból magam is Robert Kincaiddé váltam.

      Mégis, az írás és a kutatás során a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megpróbáljam megragadni Kincaid személyiségét. Alakja nehezen megragadható. Időnként teljesen átlagosnak tűnik, máskor légies, sőt, talán kísértetiesnek mondhatnánk. Ô maga afféle különös, kihalófélben lévő hímnemű lényként látta magát az egyre inkább a szervezés rabjává váló világban. Egyszer az idő "könyörtelen jajgatásáról" beszélt, és Francesca Johnson úgy jellemezte, mint aki "különös, kísértetjárta helyeken él, messze tőlünk Darwin logikájának ágán".

      Két izgalmas kérdés még mindig megválaszolatlan. Először is, nem sikerült kiderítenünk, mi történt Kincaid fényképeivel. Tekintve munkája természetét, többezernyi, tán százezernyi fotót kellett készítenie. Ezek pedig soha nem kerültek elő. A legvalószínűbb, és ez összhangban van azzal, amilyennek látta magát és a világban elfoglalt helyét, hogy halála előtt megsemmisítette őket.

      A második kérdés életének 1975-től 1982-ig tartó szakaszára vonatkozik. Igen keveset sikerült megtudnunk róla. Tudjuk, hogy néhány éven keresztül Seattle-ben élt szerény körülmények között, mint portréfényképész, s közben tovább fényképezte a Puget-szoros vidékét. De ezenkívül semmit. Egy érdekes apróság. Az összes, a Társadalombiztosítási Igazgatóságtól és a Nyugdíjintézettől neki küldött levél a "Vissza a feladónak" felirattal lett visszapostázva.

      Az írás az ő kézírása.

      E könyv megírása és a folytatott kutatások megváltoztatták a világról alkotott képemet, átalakították gondolkodásmódomat, és legfőképp, jóval kevésbé cinikusan szemlélem az emberi kapcsolatokat. Amint kutatásaim során egyre jobban megismertem Francesca Johnsont és Robert Kincaidet, rájöttem, hogy az ilyen kapcsolatok határai sokkal tágabbak, mint korábban gondoltam. Talán önök is ugyanígy éreznek majd, ha elolvasták ezt a történetet.

      Nem lesz könnyű. Egyre érzéketlenebb világunkban mindannyian megkérgesedett érzékenységünk teknőspáncéljába zárva létezünk. Magam sem vagyok biztos benne, hol végződik az igazi szenvedély, és hol kezdődik a szenvelgés. Mivel azonban hajlamosak vagyunk kicsúfolni az előbbinek még a lehetőségét is, s őszinte, mély érzelmeket szenvelgésként megbélyegezni, nem könnyű eljutnunk a gyengédség ama birodalmába, amelyben megérthetjük Francesca Johnson és Robert Kincaid történetét. Magamban is le kellett győznöm ezt a hajlamot, mielőtt írni kezdtem volna.

      Ha azonban, Coleridge-et idézve, hajlandók felfüggeszteni hitetlenkedésüket, bízom benne, ugyanolyan élmény vár önökre is, mint amelyet én tapasztaltam. S talán, akárcsak Francesca Johnson, szívük közömbös térségeiben tágas helyre lelnek, ahol szabadon újra táncra perdülhet a lélek.

      1991 nyarán