Robert Erwin Howard : Az aranykoponya átka

Rotath haldokolva hevert. A vér ugyan megszûnt folyni a mély, szíve alatti kardvágásból, de szívdobbanásai üstdobokként visszhangoztak halántékában.
   Rotath márványpadlón hevert. Gránitoszlopok emelkedtek körülötte, és egy ezüstszín bálvány rubint szemekkel bámult rá - aki lábainál hevert. Az oszlopok alapzatai különös szörnyetegekkel voltak kifaragva; a szentély fölül sehonnani suttogás hallatszott. A fák, amelyek körülzárták, és elrejtették ama misztikus kegyhelyet, hosszú, hullámzó ágaikat fölé terjesztettek, és ezek az ágak levelektõl voltak rezegõk, amelyek zörögtek a szélben. Idõrõl idõre hatalmas, fekete rózsák hullajtották alá homályossötét sziromleveleiket.
   Rotath haldokolva hevert, és apadó lélegzetvételeit arra használta fel, hogy átkokat idézzen gyilkosai fejére - a hitetlen királyra, aki elárulta õt, és arra a barbár fõnökre, Atlantiszi Kullra, aki a halálos csapást reámérte.
   A névtelen istenek hû tanítványa, s egy ismeretlen szentélyben haldokolik Lemuria legmagasabb hegyének lombleveles ormán - Rotath szemei iszonyú, hideg tûzzel izztak. Dicsõség és ragyogás mihaszna pompája vonult el lelki szemei elõtt. A hívõk üdvözlégye, az ezüst trombiták zengése, a hatalmas és misztikus templomok suttogó árnyékai, ahol óriás szárnyak suhantak láthatatlan - aztán az intrikák, a behatolók támadásai - halál!
   Rotaht elátkozta Lemuria királyát - a királyt, akit félelmetes és õsi misztériumokra tanított meg elfeledett, undorító dolgokra. Ostoba volt, hogy felfedte hatalmait egy nyámnyilának, aki miután megtanulta félni õt, idegen királyokhoz fordult segítségért.
   Milyen furcsának tûnt, hogy õneki, a Holdköves, az Asphodeles Rotathnak, a boszorkánynak és varázslónak, levegõ után kell kapkodnia a márványpadlón, minden veszedelem közül is a leggyarlóbbiknak - egy éles, hegyes kardnak és egy erõs kéznek - áldozataként.
   Rotath elátkozta a hús korlátait. Érezte, agya elporlad, és elátkozta valamennyi világ valamennyi emberét. Elátkozta õket Hotath és Helgor nevére, Ráéra és Káéra és Valkáéra.
   Elátkozott minden embert, elevent és holtat, és valamennyi még meg sem született nemzedékeket egymillió eljövendõ századra megnevezve Vrammát és Jaggta-nogát, és Kammát és Kulthast. Elátkozta az emberiséget a Fekete Istenek kegyhejére, a Tekergõzõk nyomaira, a Majomurak karmaira és Shuma Gorath vaskötésû könyveire.
   Átkozta a javakat és az erényt meg a fényt olyan istenneveket említve meg, amelyeket már Lemuria papjai is elfeledtek. A vénebb világok szörnyûséges árnyékait idézte meg, és azokat a fekete napokat, amelyek örökké a csillagok mögött lopakodnak.
   A férfi érezte, hogy az árnyak körégyûlnek. Gyorsan távolodott. És egyre közeledõ gyûrûbe zárván körül õt megérezte a tigriskarmú ördögöket, akik az õ eljövetelét várták. Látta szilárd szuroktestüket, és szemeik hatalmas, vörös barlangjait. Hátrébb azok a fehér árnyak lebegtek, akik közülük az õ oltárain haltak meg - utálatos kínhalálban. Mint köd a holdfényben, úgy libegtek hatalmas, fénylõ szemeik szomorú-vádlón rászegezve - véget-nem-érõ sokaság.
   Rotath rettegett, és rettegésével átkai erõsödtek, hangosabbak lettek, szentségtörõ szavai még irtózatosabbakká váltak. Egy utolsó vad, dühös szenvedéllyel a férfi egy átkot idézett saját csontjaira, hogy azok halált és rémületet hozhassanak az emberek fiaira. De még abban a pillanatban, hogy kimondta, a férfi tudta: évek és korok múlhatnak el, és hogy csontjai elporladhatnak abban az elfeledett szentélyben, mielõtt bárki ember lába megzavarná annak csendjét. Így s ezért felmérte gyorsan apadó erejét ama rettenetes lények egy utolsó megidézéséhez, amelyeket szolgált - egy utolsó varázstettre. A férfi vérfagyasztó formula szavait ejtette ki száján borzalmas nevet nevezve meg.
   És hamarosan érezte, hogy hatalmas, elementáris erõk lépnek mûködésbe. Érezte, hogy csontjai megkeményednek, és törékennyé válnak. Egyfajta hidegség, amely felülmúlt minden földi hidegség futott át rajta, és a férfi csöndesen feküdt. A levelek susogtak, és az ezüst isten nevetett hideg drágaköves szemeivel.

   Esztendõk nyújtóztak századokká, századok váltak korokká. A zöld óceánok megemelkedtek, és smaragdszínnel írtak epikus költeményt, amelynek pedig félelmetes volt ritmusa. Trónusok dõltek le, és örök hallgatásba hullottak az ezüst trombiták. Az emberi fajták eltûntek, miként a füst sodortatik szét nyár derekán. Az üvöltõ, jádezöld tengerek elnyelték a szárazföldeket, és elsûllyedtek mind a hegyek, még Lemuria leghatalmasabb hegye is.

   Egy férfi tolta félre a földigérõ indákat és megigézve bámult. Vastag szakáll borította arcát, és sár mocskolta be a csizmát. Fölötte és körülötte függött a sûrû, trópusi dzsungel néma és egzotikus virágzásban. Orchideák lángoltak s lehelltek körülötte.
   Csodálat tükrözõdött tágranyílt szemeiben. Széttöredezett márványpadló fölött összetört gránitoszlopok között bámult. Folyandárok tekergõztek - mint zöld kígyók - sûrûn, azok között az oszlopok között, és kígyózó hosszukat a padlón át nyújóztatták. Egy különös bálvány, amely már rég lehullott egy összetört talapzatról, feküdt a padlón, és bámult felfelé vörös, rezzenéstelen szemeivel. A férfi figyelmét nem kerülték el ennek a megviselt dolognak a kontúrjai, és erõs remegés rázta meg. Hitetlenkedve pillantott újra arra a másik dologra, amely a márványpadlón feküdt, és megrándította vállát.
   Belépett a szentélybe. A véseteket bámulta a komor oszlopok alapzatain megcsodálva szentségtelen és leírhatatlan megjelenésüket. Mindefölött az orchideák illata függött, mint valamely súlyos köd.
   Ez az apró, buján benõtt, ingoványos sziget egykor hatalmas hegységnek volt a csúcsa - mélázott a férfi, és azon tûnõdött, milyen különös nép állíthatta ezt a kegyhelyet - és hagyhatta azt a szörnyûséges dolgot feküdni a lehullt bálvány elõtt. A hírnévre gondolt, amelyet felfedezése kell, hogy hozzon neki - a tekintélyes egyetemek és befolyásos tudós társaságok üdvözlésére.
   A férfi a csontváz fölé hajolt a padlón megjegyezve az embertelenül hosszú ujjcsontokat, a lábak érdekes formációit, a mély, barlangszerû szemüregeket, az elõreugró homlokcsontot, a nagy, boltozatos koponya szokványos megjelenését, amely oly rémísztõen eltért az emberétõl, már amennyire õ tudta.
   Miféle rég halott mûvész formálta meg a lényt ily hihetetlen szakértelemmel? Közelébb hajolt, észlelve a csukló kör alakú golyós-forgós ízületeit, az enyhe horpadásokat a síma felszínen, ahol az izmok csatlakoztak. És a férfi felpattant, amint ráébredt az elképesztõ igazságra.
   Ez nem az emberi mûvészet gyümölcse volt - azt a csontvázat egykoron hús borította, és valamikor járt és beszélt és élt. Ez pedig lehetetlen volt, megbolydult agya mondta neki, mert a csontok színaranyból voltak.
   Az orchideák bólintottak a fák árnyékában. A szentély bíbor és fekete árnyak közt feküdt. A férfi tûnõdött a csontok felett, és elmerengett. Hogyan ismerhetné meg egy vénebb világ boszorkányságát, amely elég hatalmas ahhoz, hogy halhatatlan gyûlöletet szolgáljon azáltal, hogy olyan tömör anyagnak kölcsönzi ama gyûlöletet, amely érzéketlen az Idõ pusztításival szemben?
   A férfi az aranykoponyára fektette kezét. Hirtelen kiáltás törte meg a csöndet. A férfi a szentélyben talpra tántorgott, sikolva tett egy bizonytalan-imbolygó lépést, s aztán elvágódott fejjel elõre, hogy vonagló végtagokkal feküdjön a folyandárokkal átszõtt márványpadlón.
   Az orchideák érzéki esõként peregtek alá a férfira, és annak vakon markolászó kezei egzotikus darabokra szaggatták õket amint kiszenvedett. Csend hullt alá, és egy vipera kúszott elõ lustán az aranykoponya belsejébõl.

Varga Illés Nándor fordítása