Kornya Zsolt: Logosz

Az Úr 1128. esztendejében történt volt, hogy Worms városában, életének 123. évében eltávozott e világból Moyze bin Michaél rabbi. Ez a rabbi pedig mind életében, mind holta után csodálat tárgya volt és maradt, mert kevés embernek adatott meg nálánál békésebb és boldogabb élet e föld kerekén. Mert Moyze bin Michaél volt Worms minden zsidói közül a leggazdagabb, s vagyonát soha semmiféle károsodás nem érte, folyton gyarapodott, amíg csak élt. Még amikor a clermonti zsinat után feltámadtak volt a keresztesek, s a leiningeni Emicho gróf a város összes zsidóját végigsarcolta, e rabbit akkor sem érte bántódás avagy javaiban való rövidülés. Ezenfelül pedig Moyze bin Michaélt mindenki tisztelte bölcsességéért a környéken, a Séfer Jezirahról írott tudós munkája több helyütt felolvasásra került a zsinagógákban, s boldog családi élet is adatott neki, bő gyermekáldással.

Akadtak pedig egyes bölcsek, akik úgy vélték, nem csupán a véletlen avagy a szeszélyes sors műve lenne mindez. Ezen bölcsek szerint ugyanis Moyze bin Michaél ruhája legbelsőbb zsebében féltve őrizgetett egy zöldes színű, öklömnyi kődarabot. A kődarab pedig a Mi Urunk, Jézus Krisztus vérével volt átitatva, s egy SZÓ állott rajta belevésve: ANMANTH, ami tudnivaló, hogy héberül ÁLDÁST jelent. nos, a fentebb említett bölcsek ezen kőnek tulajdonították mindazt a földi jót és boldogságot, ami Moyze bin Michaélnak osztályrészül jutott. Hogy miképpen tett szert rá, az mindörökre rejtve marad a kíváncsi elmék elől; talán a menyből hullott elébe, vagy alkimista praktikák révén jutott hozzá. És meglehet, hogy a bölcsek vélekedésének igazsága vagyon, mert mihelyt a rabbi meghalt, s a kővel — amelytől soha életében nem vált meg egy pillanatra sem — együtt eltemették, ivadékaira bú és nyomorúság szakadt, s nem tellett sok időbe, hogy az írmagjuk is kivesszen.

Élt azonban az Úr 1521. esztendejében egy jeles és kiművelt emberfő Worms városában, ki szerfölött otthonos volt a titkos tudományok terén, név szerint magiszter Schönefelder. Nos, ezen tanult magiszternek egy ízben fülébe jutott Moyze bin Michaél legendája. Elhatározta, hogy Isten nevében utánajár a dolgoknak. Mivel tehetős ember volt, felfogadott egy maréknyi léhűtőt, és felásatta velük az egész régi zsidó temetőt, míg végül hosszas keresés után rá nem bukkant a rabbi beomlott sírboltjára. Magiszter Schönefelder átvizsgálta a sírt, és talált is a penészes csontok között egy zöldes színű követ, amit rögvest hazavitt magának, hátha őt is adományokban részesíti az isteni gondviselés.

Történt azonban, hogy a fent említett léhűtők egyik, hogy a magisztertől kapott busás jutalomnak nyakára hágjon, betért a Tarka Kandúrhoz címzett csapszékbe. Isten kifürkészhetetlen akaratából úgy esett, hogy ez a legény néhány kupa bor mellett mindent kifecsegett a kocsmárosnak, egy Joachim Günthers nevezetű alattomos és lelkiismeretlen férfiúnak, kinek elméjében gonosz terv fogamzott meg a mondottak hallatán. Mivel azonban nemcsak alattomos ember volt, de csekély bátorságú is, nem mert egymagában nekivágni a dolognak, hanem társat keresett alávaló gaztette elkövetéséhez. Ezt végül is egy éppen fogadójában időző pénztelen nemesemberben találta meg, akit Ulrich von Steinhardtnak hívtak, és zsoldosként kereste kenyerét.

Így történt tehát, hogy aznap éjféltájt ezen két férfiú titkon behatolt a Schönefelder-házba, és hálószobájában lepték meg az alvó magisztert mivel azonban az nem volt hajlandó felszólításukra átadni neki a követ, Ulrich von Steinhardt egyetlen kardszúrással keresztüldöfte őt, majd lázas buzgalommal kutakodni kezdett a szobában. Próbálkozásai Isten kegyelméből szerencsével jártak, mert az egyik vánkosban elrejtve csakhamar rábukkant a zöldes kődarabra. Ezenközben viszont Joachim Günthers kihúzta a lovag kardját a halott magiszter testéből, és megfenyegette vele Ulrich von Steinhardtot, hogy megöli, ha nem adja át neki a követ. Ám a lovagnak erőt adott Isten és önnön elszántsága, mert eltaszította Joachim Güntherst, és lesújtott reá a kezében tartott kővel, hogy abból egy jó darab lehasadt, és bezúzta a kocsmáros halántékát. Ennekutána pedig Ulrich von Steinhardt elmenekült, és senki sem gyanakodott reá, mert az emberek azt hitték, a magiszter és Günthers kölcsönösen végeztek egymással; és nem találtak semmiféle nyomot, ha eltekintünk egy apró, vérmocskos kődarabtól, amelyre egyetlen csonka SZÓTAG volt felvésve: AN.

Ezek után pedig Ulrich von Steinhardtot sorozatban érték a sorscsapások: otthona leégett, odaveszett minden vagyona; fia elesett az itáliai hadjáratban; feleségét fizetetlenül maradt landsknecht martalócok hurcolták el. Elkeseredésében hitet váltott, és beállt a lázadó Franz von Sickingen seregébe, ahol elcsapták a fél karját; végül Landstuhlnál a hesseni választó fogságába esett, s a várkazamatákba vetették, ahol aztán elevenen falták föl a patkányok. És mindezek azért történtek meg vele, mert csekély tudományú ember volt és iskolázatlan — mert nem volt járatos a héber nyelvben, és nem tudta, hogy a csonkán maradt SZÓTAG, a MANTH a zöldes kövön többé már nem ÁLDÁST, hanem ÁTKOT jelent.