Kornya Zsolt: A képzelet egy másik világa - Amit a fantasyról tudni illik

„Mint lapunk borítója is utal rá, e számunkat terjedelmesebb írásokkal a FANTASY műfajának szenteltük. A sci-fi rajongók jól tudják, mi az a fantasy, s mi különbözteti meg a science fictiontól, bár pontos meghatározást aligha lehet bármelyikre is adni.”

Ezekkel a szavakkal kezdi Szentmihályi Szabó Péter a márciusi Galaktika bevezetőjét. Én a magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy a magyar SF-kedvelők tényleg olyan jól tudnák, mi is az a fantasy — nem utolsó sorban azért, mert egyszerűen nincs mi alapján ítéletet mondaniuk. Ezen pedig az idézett Galaktika sem változtat, hiszen — a bevezető állítása ellenére — a Rhiannon kardja c., meglehetősen ósdi és színvonaltalan regény első részét kivéve semmi olyat nem találunk a lapjain, amit fantasynak nevezhetnénk. Amúgy, ha Tolientől eltekintünk, a magyar könyvkiadás sem jeleskedik túlságosan ezen a téren.

Mit is hívunk akkor fantasynak? Valóban nehéz kérdés, nem egyszerű megválaszolni. Ezt a műfajt szoros kapcsok fűzik az SF-hez, ám mégis van közöttük egy alapvető különbség. Valamely kulcsfontosságú ponton mind a sci-fi, mind a fantasy elrugaszkodik mindennapjaink valóságának talajáról; ez különbözteti meg őket az ún. non-fiction irodalomtól. A sci-fi azonban igyekszik RACIONALIZÁLNI ezt a kritikus pontot; meggyőzni az olvasót arról, hogy ami az elbeszélés tárgya, az az általunk ismert világ törvényszerűségei közé beilleszkedik, általuk megmagyarázható. A fantasy éppen ellenkezőleg, tudatosan igyekszik elszakadni a realitástól, öntörvényű világokat teremt, ahol a számunkra meghatározó szabályok nem érvényesek, helyüket az ismeretlen, a titokzatos veszi át. Ily módon valóban egyfajta menekülést nyújt a realitás és problémái elől, ez azonban nem azt jelenti, hogy kizárólagos célja a szórakoztatás lenne, mint ahogy azt egyesek vélik. „Logikát gyakran hiába keresünk még a jó fantasztikus történetben is” — írja Szentmihályi, bár nem egészen értem, miért. Logika nélkül NINCS jó történet, sem fantasztikus, sem egyéb. És a fantasyban — a JÓ fantasyban — igenis van logika, legfeljebb eltér mindennapjaink bevett gondolkodási módozataitól. De hát hibául róható-e fel ez? Miért követelnénk Zsufazekés Gandalftól általunk modernnek tekintett természettudományos látásmódot és matematikai elemzőkészséget? Még egyszer hangsúlyoznám: a fantasy műfajának éppen abban rejlik a vonzereje, hogy hátat fordít a valós világ bevett törvényszerűségeinek, amelyeket az Sf még többnyire elfogad, és igyekszik hozzájuk idomulni.

Az persze, hogy ezt melyik fantasy-szerző hogyan teszi meg, már az egyén függvénye. A fantasy hihetetlenül tág horizontú világa nem egységes, nem is lehet az. A műfajon belül számos irányzat különül el, melyeknek mind megvan a maguk külön kifejezésmódja és profilja. Sajnos Magyarországon ezt a sokszínűséget nem lehet érzékelni, olyannyira csekély a tanulmányozható anyag — pedig eddigi tapasztalataim alapján — tömeges igény létezik iránta. Az alábbiakban megpróbálnám vázolni ezeket a különféle irányzatokat, s ahol lehet, mondandóm illusztrálására kiragadok egy-egy művet a nagyközönség számára ismertebbek közül.

Kiindulópontom természetesen nem lehet más, mint Tolkien, aki – nemcsak hazánkban, de külföldön is – talán a legnagyobb sikert aratta minden fantasy-író közül, tüneményes kis hobbitjaival és Középfölde világával, ahol életre kelnek az ódon tündérmesék. A Gyűrűk Ura-trilógia és előzménye, A babó (The Hobbit) széles körű népszerűségnek örvend hazánkban, s csak sajnálni lehet, hogy a magyar olvasóközönségnek még nem nyílott rá alkalma, áttanulmányozni másik nagy művét, a Silmarilliont, amely az én szememben nem egy tekintetben felülmúlja az összes többit. Tolkien munkássága egy teljesen új irányzat elindítója lett a hatvanas években, a műfaj újravirágzása idején, amelyet HIGH FANTASYnak neveznek; legfőbb jellemzője a mítoszteremtés és a régi eposzok, mesék világához fűződő szoros kapcsolat. High fantasyt nem könnyű írni, és olvasni se mindig, mert a mű igen gyakran monumentális méreteket ölt. A nyolcvanas évek egyik legsikeresebb high-fantasy-bestsellere, Terry Brooks Shannara-ciklusa pl. háromszor akkora terjedelmű, mint a Gyűrűk Ura. Ez a mű egyébként igen erőteljes tolkieni gyökerekre tekinthet vissza; az első trilógia főhőse egy fiatal kis félvér, akiről kiderül, hogy a legendás Jerle Shannara tündérkirály utolsó leszármazottja, s mint ilyen, egyedül ő tudja forgatni Shannara varázserejű kardját – az egyetlen fegyvert, amely képes végezni a Koponyabirodalom sötét urával, a Démonkirállyal. A probléma – és a cselekmény – ott kezdődik, mikor erre nemcsak Allanon, a vándor druida (Gandalf megfelelője) jön rá, hanem maga a Démonkirály is.

Egy másik, az előbbitől bizonyos tekintetben gyökeresen eltérő irányzatot képvisel a magyar közönség számára nyugati képregényekből és videofilmekből ismert vasöklű Conan. Ezt HARD FANTASYnak vagy sword&sorcerynek (kard és boszorkányság) nevezik, amely utóbbi találóan sűríti magába mindazt, ami az ilyen elbeszélésekben lényeges szerephez jut. Egy hard fantasy-válogatás magyarul nyelven is megjelent, a régi Galaktika 45. Számában, ámbár a novellák színvonala irodalmi Nobel-díjra éppenséggel nem tarthatott volna igényt, és akadt közöttük olyan is (H. Warner Munn: A De Pertriche-gyűrű), amiről egyszerűen nem tudtam kitalálni, mitől lett ez fantasy? A hard fantasy világa nyüzsög az izmoktól duzzadó barbár hősöktől, sötét varázsigéket suttogó gonosz varázslóktól, és rendkívül attraktív félpucér hölgyektől – Boris Vallejo festményeiről viszonylag pontos képet alkothatunk róluk. Ez az irányzat általában a fantasy egy kommerszebb oldalát képviseli; fénykorát a harmincas-negyvenes évek Amerikájában élte, mostanában egyre inkább kezd eltűnni a porondról. A jelenség valószínűleg azzal kapcsolható össze, hogy leáldozóban van Nyugaton a pulp-magazinok napja, márpedig a sword and sorcery igen szorosan összefonódott ezzel a publikációs formával. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a hard fantasy-történetek rendkívül szórakoztatóak; ez az oka annak, hogy a megtestesült barbár, a hősök hőse, a kimmériai Conan Nyugaton immár a 28. kötetben szórakoztatja lelkes rajongóit, a képregényekről és filmekről nem is beszélve. Úgy tudom egyébként, hogy Conan néhány kalandját rövidesen magyarra is lefordítják.

Megjegyzendő, hogy a hard fantasynek létezett egy amolyan alváltozata, amely mára teljesen kihalt, a húszas-harmincas években azonban meglehetősen népszerű volt. Ennek elindítója E. R. Burroughs volt, a híres Mars-ciklusával, amelynek négy kötete hazánkban is megjelent, s ma mind a négy keresett gyűjtői csemege. A sztori egyszerű: egy kemény férfi a mai világból valami különleges esemény révén egy idegen bolygóra kerül, ahol különféle lények élnek középkori viszonyok között, mindenféle fejlett technika nélkül, ám különböző sötét rejtélyekkel körülvéve. Burroughs hősét John Carternek hívták, hamarosan felsorakozott melléje azonban Carson Napier, Eric John Stark, Robert Grandon, Michael Kane, Dray Prescot és Matthew Carse, akinek egy meglehetősen kétes értékű kalandját legutóbb mi is élvezhettük a Galaktika hasábjain. (Valószínűleg újdonságot árulok el egyébként azzal, hogy a Rhiannon kardjának Leigh Brackett álnév mögé rejtőző írója – nő volt.)

A hard fantasy áradata a hatvanas évek végén – hetvenes évek elején szinte elöntötte a piacokat. Nevükben új, de írásaikban epigon szerzők tömkelege tűnt fel (John Jakes, Lin Carter, L. Sprague de Camp, Alan Burt Akers). A zord képű barbár férfiak özönére szinte természetes ellenreakcióként jött létre a SOFT FANTASY néven ismert irányzat, amellyel ugyancsak bajban vagyok, mert magyarra egyáltalán nem fordították, úgyhogy nemigen tudnék példát hozni rá. Olyan művekről van itt szó, amelyek kedvüket lelik egy gazdag kultúrával rendelkező képzelt világ részletes elfestésében; amelyekben a hard fantasy fennen dicsőített barbár hősei ostoba és visszataszító alakok; amelyekben a csengő acél és a verejtékben fürdő bikaizmok helyét a mágia titkos és sötét hatalma veszi át. A soft fantasynak nemcsak a hősei, hanem az írói is igen gyakran nők. (Az irányzat egyik megalapítója Andre Norton, akit hazánkban Sargasso a világűrben című regényéről ismernek; a másik Marion Z. Bradley, akinek egyik novelláját a Helios fanzin második számában olvashatjuk). Jellemző rá, hogy míg a hard fantasyban szerepet játszott ugyan a mágia, de többnyire csak leküzdendő ellenségként, itt általában a hősök legfőbb fegyvere. Conan és társai zord kősziklákra emlékeztetnek; a soft fantasy hősei esendők, lélekrajzuk gazdagon kidolgozott, s cselekedeteiket emberi érzések motiválják. Az irányzat apoteózisának lehet tekinteni Andre Norton híres Boszorkányvilág-ciklusát, melyben a mágikus örökséget őrző estcarpi nők különös szekta-testvérisége harcol a gonosz erők ellen.

Ugyancsak a hatvanas évek végétől – hetvenes évek elejétől veszi kezdetét egy másik jelentős irányzat: a FANTASY NEW WAVE. Mindvégig együtt haladt az SF new wave-mozgalommal, s céljaik is azonosak voltak: a kommercializmustól megmételyezett, önmagát ismétlő fantasy megújítása. Képviselői többnyire jelentős szerepet játszottak az SF new wave-ben is – Michael Moorcockot, M. John Harrisont, Robert Silverberget lehet elsősorban említeni. Ezek az írók leszámoltak az elkoptatott klisékkel, a regény-öntőformákkal; olyan alapvető pontokon támadták a hagyományos fantasyt, mint például a jó és a gonosz sarkalatos szembeállítása, vagy az örökös happy end. A fantasy new wave művei számomra rendkívül élvezetesek, mert a megcsontosodott tradícióknak hátat fordítva elhajlanak a bizarr, a meghökkentő felé, olykor átcsapnak a szürrealizmusba sziporkázó ötleteikkel. Egy német szaklap tömören így jellemzi M. John Harrison egyik regényét: „Bosch és Brueghel keveréke”.

Időrendileg ugyan jóval korábbra (egyenesen a múlt századig) visszavezethető, de semmi esetre sem szabad kihagyni a felsorolásból a fantasynak azt az ágát, amely DARK FANTASY vagy gótikus fantasy néven ismeretes, s amely a legközelebbi rokonságban áll a horrorral. Bölcsője Európában ringott; közvetlen előzményei az angol gótikus regény és a német Marchen-irodalom. Az irányzat nagy öregjeit, Poe-t és Bierce-t a századelőn olyan írók követték, mint Lord Dunsany vagy Arthur Machen, majd a húszas években H. P. Lovecraft, és később Robert Bloch, a modern horror egyik nagymestere. Sötét misztikum és mindig csak sejtetett, de ki nem mondott természetfölötti rémségek jellemzik ezt az irányzatot, amelynek nem sok köze van a nyugati piacokat elöntő végsőkig kommersz pulp-horrorhoz.

Említeni lehetne még azt a fajta fantasyt, amit német kifejezéssel PHANTASTIKnak neveznek, s ami a teljesen öntörvényű, áradó, tiszta fantáziát takarja, amely azonban komoly mondanivalót is hordoz magában. Ide sorolhatjuk például a nemrégiben elhunyt Jorge Luis Borgest – mármint, ha az általa képviselt jellegzetesen egyedi jelenséget be lehet sorolni akárhova is. a nagy argentin író jelentősége és műveinek karaktere túlnő a mesterséges műfaji kereteken, s rendkívül nehéz helyesen értelmezni.

A modern fantasyban több-kevesebb jelentőséggel fellelhető minden felsorolt irányzat (s azon kívül még jónéhánnyal több is, melyekre helyszűke miatt nem térhettem ki), s az egész meglehetősen színes kavalkád képét mutatja. Eligazodni nem könnyű benne, való igaz, és különösen a magyarországi publikációs viszonyok között nem; azonban remélem, hogy ez az elmefuttatás segít egy kicsit, hogy helyére tegyük az egész jelenséget, s megszabaduljunk a vele kapcsolatos káros és téves gondolatoktól.