1. L. Sprague de Camp versei
SZERELMI DAL
Szívemnek kedves asszony,
Miért bánsz így velem?
Te vagy s te léssz szerelmem,
Egyetlen, drága kincsem,
Galambom, mindenem!
Csúfos-csípős szavakkal
Kedvemre nem teszel.
Pörölsz
csak folyton, egyre,
Pedig hát veszekedve
A hölgyem nem leszel.
A szépség s a
szelídség
Páros erény,
hiszem.
Légy méltó hát ez elvhez,
S térj meg e hő kebelhez,
Győzzön a szerelem!
S ha nem teszed meg nyomban,
Te megátalkodott,
Nem asszony vagy, de bolha,
Eredj a rút pokolba,
Légy mindíg átkozott!
CSATADAL
Örömét ki leli hadimén-dobogásban?
Nem én!
Sisakos fejjel iramodni csatában?
Nem én!
Szeretni ki
tudja a vértet a testén,
Forogni serényen a harc viharában,
S
örvendeni vígan az ellenek estén?
Nem én!
Öldökleni rút karddal ki akarna?
Nem én!
Vesszőt
kirepítni a szembeni hadra?
Nem én!
Ki retten a harc tusakos zsivajától,
Kupa sört
szívesebben tartana marka,
De fél elinalni az ördögi táncból?
Biz' én!
NOVÁRIA, ÉDES NOVÁRIA!
Bizonnyal vannak furcsa emberek,
kik kedvelik a messzi partokat,
Csizmádhoz
hol kígyók sereglenek,
s
ruházatod mindegyre elrohad,
Hol lázt áraszt a nap forró heve,
s bő verítékben ázik a
derék:
Választanom ha nékem kellene,
szelídebb tájak mellett döntenék –
Novária, édes Novária!
Mások a rónaságokat szerethetik,
füves síkot, határtalan
mezőt,
Bozót közt hol bivalynép rejtezik,
s a szél korbácsol képedbe esőt,
Hol kontyos
lovas nyargal vágtatón,
s kopjahegyére szánja fejedet:
Nekem már szebb a békés, drága hon,
gyümölccsel ékes, termő
ligetek –
Novária, édes Novária!
Van, akinek
a tenger otthona,
a
zordan zúgó-zendülő habok,
Bálnacsordát hol kergetnek tova
a villámokkal vemhes
viharok,
Hol a hajódat orkán dönti meg,
és nyomtalan a hullámsírba vész:
Kupám serébe
inkább mélyedek,
lakomban engem elkerűl a vész –
Novária, édes
Novária!
A HÓHÉR PANASZA
Hóhér vagyok: nevem mosolyt ritkán fakaszt.
A hóhér dolga
az, hogy botoz és akaszt,
Zsivány akad horogra, felnégyeli a gazt:
Mesterségem nehéz, de
nem panaszkodom.
Hitvány szerszámaim a bárd, bitó, kötél,
Csuklyát húzok fejemre, gyászgúnyám földig ér,
Így gürcölök
naphosszat, pár rongyos garasért:
Könnyet ha ejtek olykor, hát elpalástolom.
Otthon hű hitvesem van, s három szép gyerekem,
A bajt
mindig kerűlöm, adómat fizetem,
Templomba gyakran járok, jámbor az
életem:
Mégsem szeretnek
engem, s ezt fájlalom nagyon.
Vegyétek észre végre sajgó
szívem sebét!
Ne osszátok a köznép előítéletét!
Mért sújtja
megvetéstek a pallos mesterét?
Lelkem szelíd pacsirta: kényszerből titkolom.
BÚCSÚ A MÁGIÁTÓL
Azt hittem, az élet
kulcsa a varázslat,
S titkok tudóitól kértem segítséget:
Volt
közöttük olyan, ki parancsszavával
Bűzlő barlangjába holtakat
idézett.
Mások látnokoknak hirdették magukat,
S ígérték,
felhajtják a jövendő fátylát,
Láttam mindenféle hamis mágusokat,
Igéiknek sosem vettem semmi hasznát.
Minden bűbájosság
megcsalja az embert:
Derék kardom éle a legjobb varázslat,
Amit még vajákos megcsinálni nem mert,
Véghezvittem azt én,
nem egyet, de százat.
Karom, szemem még van; józan ész is
hozzá.
Ennél több mért kéne az emberfiának?
Nincs az a
boszorkány, ki utamat állná,
Ha megsarkantyúzom büszke paripámat.
Horoszkópok, ábrák, bűbájos cselédek,
Parancsoló igék
poklok rút fattyának,
Tűnjetek el immár: leszámoltam véltek!
Örök búcsút mondok minden mágiának!
2. Frank Herbert versei
ZENSZUNI DAL
A
természet ősanyának
Van egy csodás-szép fia.
Mondják
romlásnak, halálnak,
Édestestvére a bánat,
De csak annak, ami
meghalt,
Lehet megújulnia.
Szótlan ontott régi könnyek,
Lelkek vize nevetek:
Belőletek kél új élet,
Gyötrelme az
ősi létnek;
Általatok lőn egésszé,
Mit a halál elvetett.
MUAD-DIB DALAIBÓL
Ó,
Paul Muad-Dib,
Fremenek Mahdija,
Szálló lélegzeted
Sivatag
vihara.
A VADAK DOKTORA
Ó Vadak édes Doktora,
Lásd, itt ez a zöld csigahéj,
Lakója piciny és ostoba,
Csupa-szív, csupa-félsz, csudaszép.
Légy istene a zöld csigának,
Mert tudják még a csigák is:
Isten ragadozófaju állat,
Aki gyógyít, gyilkol az, árt is.
Látom a mennyek lángkapuját,
Ó Vadak édes Doktora,
Fél
szemedet a héjamon át,
Mert én vagyok az ember-csiga.
Miért, Muad-Dib? Miért?
HABBANIJA-SIRATÓ
(refrén)
Caladant szeretted,
Sirattad veszését;
Mert az új
szerelmek,
Keserves gyötrelmek,
Nem orvosolhatják
Múltad
megszűnését.
TAGIR
MOHANDIS DALA
Caladanra vágyakoztál,
Ahol egykor
uralkodtál,
Atreides-vér!
A múltad? Száműzetés.
Keserű a víz alattad,
Shai-huludot mert eladtad
Gyatra koncokért!
A bűnöd? Száműzetés.
Féregnyom a
sivatagban
Nincsen többé. Ezt akartad?
Végzeted elér!
A sorsod? Száműzetés.
Hívnak téged Koan-Tinnek,
Láthatatlan tüneménynek:
Keserű kenyér!
A…?
(Ezen a ponton Alia Atreides félbeszakította a
dalnokot.)
II. LETO ATREIDES SIRATÓDALA
Keselyűnek szava szólít
Odakünn a sivatagból:
Köröz
egyet sziecsünknél,
S tovaszáll a temetőbe.
GURNEY HALLECK DALA
A domb
tövében oson a róka,
Tarka napfény árad a tóra;
Ott pihen kedvesem.
A domb tövében
szól a pacsirta,
Tarka napfény árad a sírra;
Nem ébred fel sosem.
3. Elegyes versek harcról és halálról
H. P. Lovecraft
ABDUL ALHAZRED DALA
(részlet a Necronomiconból)
Meghalni nem halhat meg az,
Mi örökkétig áll:
Számlálatlan korok során
Enyészik – a Halál.
H. P. Lovecraft
NEMEZIS
Láttam ásítani a
sötét világot,
A fekete bolygók csillagtalan hevét –
Céltalan
pályákon vak módján haladnak,
Ki ismerné mindük hatalmát és nevét?
Thomas Moore
VÍZIÓ
Sötétség
bugyborog a mondhatatlan éjben,
Boszorkány üstje forr a holdsütött
fenyéren.
Lépést ne véts, figyelj: a mélység torka elnyel,
Szörnymívű szakadék, eltelve rettenettel!
Szemed, ameddig
ellát: csupasz falak, siváran;
Szurokkő fénye csillan az éjsötét
világban,
Alant iszap gyülemlik; pokolfolyók okádják
Az alvilág förtelmes partira.
Gottfried August Bürger
LENÓRA
(egyelőre még nem teljes)
Hajnal pírjára ébredett
Álmából szép Lenóra.
Él Vilmosom, hű még, beteg?
Mi hírt
se kaptam róla!
Frigyes király hadába állt,
Prágába víni vad
csatát,
S nem írta meg levélbe,
Ha baj, ha bánat érte.
Császári nő s Frigyes király
Haragjukat feledték;
Elúnva már a sok viszályt
A békét megkötötték.
S mindkét
sereg dalolva, lám,
Koszorút tűzve homlokán,
Pergő dobok
zajára
Vonult el otthonába.
És mindenütt, ki merre néz,
Utcára, gyepre, térre,
Ifjú s öreg, tódult a nép,
Az
érkezők elébe.
„Isten hozott!” gyermek s anya,
„Légy üdvöz!”
örvend hű ara –
Jaj! csak szegény Lenóra
Vár hiába a csókra.
Menetben föl s alá lohol,
Sorra faggatva mindet,
De
senki sincs, ki válaszol,
Se gyászosat, se szépet.
S hogy
tovalépdelt mindahány,
Földre veté magát a lány,
Hollóhaját
megtépve,
Haraggal kebelébe.
Az anyja, ím, hozzá siet,
Ó, Istenem, mi lelte,
Édes gyerek, mi van veled?
S
karjával átöltelte. –
Anyám, anyám, ó kárhozat,
Nincs helyem
földön s ég alatt,
Üdvöt már nem remélek,
Ó jaj nekem
szegénynek!
Uram, segíts! kegyelmet adj!
Szegény gyerek,
imádkozz!
Mit Isten művel, jól van az;
Csitulj meg irgalmához!
Anyám, anyám, szód visszavedd:
Mit Isten művelt, tönkretett.
Az imának mi haszna?
Hiú remény malasztja.
Uram,
segíts! Atyánk kegyes,
Gyámolít majd a bajban.
Oltáriszentség
fénye lesz
A bánatodra balzsam.
Anyám, anyám, mi bennem ég,
Nem csillapítja azt az ég:
Szentség kevés a holtat
Életre
hívni holnap.
Ó gyermekem, az is lehet –
Ne bízzál férfi
főhöz –,
Magyarföldön hitet szegett,
S más asszonyhoz
szegődött.
Bocsásd el hűtelen szívét,
Úgysincsen benne
nyereség –
Ha lelkét visszaadja,
Pokolra hull miatta!
Anyám, anyám! ó kárhozat!
Ó veszteséges óra!
Mit
nyertem én? halálomat!
Bár meg se szültél volna!
Húnyjál ki,
fény, csitulj kebel,
Enyéssz hamvakba s éjbe el,
Üdvöt már nem
remélek,
Ó jaj nekem, szegénynek!
Uram, segíts! ítéleted
Ne sújtsa őt, szegénykét!
Nem tudja nyelve, mit fecseg,
Ne
ródd föl néki vétkét!
Feledd, gyermek, fájdalmadat,
Tekintsed
üdvöd és Urad,
S lelkedben megtalálod
A vőlegényt, ki áldott.
Anyám! mi nékem égi üdv?
Anyám! pokol mi nékem?
Vilmos, ha jő, az égi üdv,
S pokol, ha nincsen vélem.
Húnyjál ki, fény, csitulj kebel,
Enyéssz hamvakba s éjbe el:
Vilmos nélkül se földön,
Se égben nincsen üdvöm!
Emígy
tombolt keservesen
Vérzúgó szenvedéllyel,
Szidalmakat szórt
rémesen,
Dacolva menny dühével.
Keblét vérig roncsolta szét,
És törte, törte két kezét,
Míg nap helyett az égen
Csillagfény gyúlt ki régen.
És hallga! künn
trap-rap-ra-rap,
Akárha lópatáktól,
Csörgő nyeregből száll
lovag,
S a grádicsokra lábol.
És hallga! halld! csengettyű
kint,
Halkan ható csing-ling-csiling,
S az ajtó túlfeléről
E szózat száll az éjből:
Hahó! kaput, hé, nyissatok!
Ébren vagy, kedves? alszol?
Gondoltál rám, hogy s mint vagyok?
Siratsz-é vagy haragszol?
Ó, Vilmosom! Késtél nagyon!
Könnyem virrasztva morzsolom,
Ó, mily sokat szenvedtem!
Mi
tartott föl, szerelmem?
Lovam csak éjjel nyargal, és
Hosszú az út cseh földről,
Későre vált az érkezés –
Viszlek magammal egyből!
Ó, Vilmos, hozzám jer be csak,
Hideg szél tépáz bokrokat,
De itt benn szívmeleg van
Ölelni tárt karomban.
Zúgó szél hadd legyen hideg!
A
bokrot tépje-rázza!
Lovam nyihog; szerszáma cseng;
Nincs néki
maradása!
Siess, ugorj, kösd fel ruhád,
Nyeregbe föl, karolj
csak át!
Száz mérföld van ma hátra,
Jutunk míg nászi ágyba.
Nászágyunk száz mérföldre van?
S ma még elérni vágyod?
Imént kondúlt a jelharang,
Éjfélhez egy hiányzott!
Ezüst a
hold... ha-hó, ha-hé!
Vágtánk, akár a holtaké,
Meglesz ma még
a vágyad:
Nyugalmas nászi ágyad.
(…)
Ian Watson
HALÁL HÖLGYE
Halál hölgye
táncát ropja,
Lélegzetem elorozza,
Márványcsókja gyilkos
méreg,
Három szemem reá réved,
Megsimogat: csontom roppan,
Sebzett szívem nagyot dobban,
Sajgó lelkem szegény árva –
Halál hölgye táncát járja.
Robert E. Howard
BRAN MAK MORN DALA
Trónján feszít a farkas,
Gúnyt űz az éjszakából.
A
hold ezüst szavára
Egy régi nép felébred.
A ködből és
homályból
A tegnap árnya támad.
Akit hittek halottnak,
Kezét ütésre vonja.
Viharban száll a híre,
Hogy visszatért
a sírból.
Szűkölve nyí a farkas –
A piktek most nevetnek.
SKÓT BALLADA A
XVII. SZÁZADBÓL
Zúg a vihar, hullámba mar,
A menny dörögve
int;
Győztes sereg parton remeg,
Üldözni gyáva mind.
A
nyoszolyád, mi enyhet ád,
A zajló tengerár.
Álmod nyugodt: az
asszonyod
Óvón karjába zár.
Kölyöknyi bár, királyi már,
Ma kard forgott kezén:
Holtakra száll az éjmadár
Culloden
mezején.
Ó, szörnyű vész, baj bajt tetéz,
Eltört a
fegyverünk –
De megmaradt a markolat,
Mert él a hercegünk!
Viharba szállj, hajó-sirály!
Terhed királyi vér;
Fedélzeted szentelte meg,
És egyszer visszatér!
IDMÓN JÓS JÖVENDÖLÉSE IÁSZÓNNAK AZ ARGÓ INDULÁSA ELŐTT
(Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika I. 440-444.)
Mert neked, ím, győzelmet igérnek az égi hatalmak,
sok vész s próba után hazatérést; ámde az isten
túlnani parton
az én szememet már éjbe borítja.
Sorsom elől menekülni hajódról
mégse kivánok,
holtom után mert hírem ezáltal válik örökké.
|
