Frederik Pohl - C. M. Kornbluth - A gyűlés
  
  
  
   A Volkswagen túl kicsi volt Harry Vladek robusztus termetéhez, Harry viszont túl szegény ahhoz, hogy kicserélje, és semmi nem mutat arra, hogy ez megváltozzék. Ezért hát óvatosan fékezett ("hiába csinálom meg a betéteket, Mr. Vladek, amikor a fékhenger úgy ereszt, mint a szita" - de honnan vegyen százhuszonnyolc dollárt hogy megcsináltassa?), és befordult a gondosan ápolt, kavicsos parkolóhelyre. Kipréselte magát az ajtón, közben dr. Nicholson nyugtalanító telefonja jutott az eszébe, bezárta a kocsit, és elindult az iskola felé.
   A binghami Nehezen Nevelhető Gyermekek Iskolájában ma tartották a tanév első szülői értekezletét. Körülbelül húszan lehettek már ott. Közülük Vladek csupán Mrs. Adlert, az igazgatónőt, azaz a tulajdonosnőt ismerte. Elsősorban vele kell beszélnie - gondolta. De vajon lesz-e rá alkalom? Mrs. Adler egy aranyozott tölgyfa íróasztalnál ült, a szoba túlsó oldalán, és halkan beszélgetett egy ősz hajú, barna ruhás asszonnyal. Tanítónő lehet vajon? Ahhoz elég öreg, hogy valamelyik szülő legyen, bár Vladek a feleségétől tudta, hogy a növendékek között akad még húszéves, sőt idősebb is.
   Fél kilenc volt, a szülők még egyre jöttek. Autóikkal felhajtottak a nagy, átalakított épülethez, amely valamikor vidéki kúria lehetett, majdhogynem kastély. A fogadószoba még őrizte ennek nyomait. Két csillár. Lágyan formált, tekervényes gipsz szőlőindák a boltozatos mennyezeten. Hivalkodó, rózsaszín erezetes fehér márványkandalló, és benne túl kicsi, olcsó vasbakok (ezekre nem is lehetne a fahasábokat rátenni). A hallba nyíló dupla tolóajtók mind aranyozott tölgyfából. Mögöttük meg egy tűzálló, szörnyű lépcsőfeljáró, csupa beton és vas.
   Biztosan le kellett bontaniuk valami gyönyörű falépcsőt, hogy ezt a tűzbiztosat tegyék a helyére, eleget téve az iskolatörvényeknek - gondolta Vladek.
   Jöttek a meghívottak, férfiak, nők, néha együtt egy házaspár. Ki vigyáz vajon a gyerekükre - tűnődött Vladek. Az iskola levélpapírján ez állt: "Érzelmileg zavart és fogyatékos értelmű, nehezen nevelhető gyermekek intézete." Harry kilencéves fia, Thomas, az érzelmileg zavartak közé tartozott. Hogy lehet az - gondolta Harry kicsit irigykedve-, hogy fogyatékos gyerek felügyeletét Egy értelmes felnőtt elvállalja? Thomast sose vállalták. Thomas kétéves korától fogva Vladekéknak sosem volt együtt egy szabad estéjük, ma is Margaretnek otthon kell helyt állnia, és biztosan agyon izgatja magát dr. Nicholson telefonja miatt, miközben Harry a családot képviseli a szülői értekezleten.
   Ahogy a terem lassan megtelt, egyre nehezebben lehetett széket találni. A sor végén, közel hozzá, fiatal pár állt, két üres széket kerestek. "Ide tessék - mondta nekik -, majd én arrébb megyek." A férfi megköszönte, az asszony udvariasan mosolygott. Harry előtt az ülésen egy hamutartó volt, ettől felbátorodott, és egy csomag cigarettát húzott ki a zsebéből, de kiderült, hogy nem dohányoznak. Ő mindenesetre rágyújtott, és figyelte, mi történik körülötte.
   Mindenki beszélgetett. "Hogy van az epéjével?" - kérdezte egy asszony a másikat. - Mégis megoperálják?" Egy erősen kopaszodó férfi pofaszakállas, alacsony férfinak magyarázott: "A könyvelőm alt mondja, a tandíjat csökkenteni lehetne, ha orvosilag tisztáznák, hogy az iskolába ne fogyatékos elméjű, hanem idegileg beteg gyerekek járjanak." Az alacsony férfi biztatóan válaszolgatott: "Igen, sőt elég lenne az orvostól egy levél, melyben ajánlja az iskolát a gyereknek, az iskolát pedig a gyerek állapotáról tájékoztatja." Egy nagyon fiatal asszony hevesen bizonygatta: "Dr. Shields nagyon biztatott bennünket, Mrs. Clerman. Szerinte a pajzsmirigy egészen biztosan megjavul, és Georgie kezelhetőbb lesz. Akkor aztán..." Egy barna bőrű, fekete hajú férfi kövér asszonynak magyarázott: "Borzasztó rumlit csapott a hét végén, két vágást szerzett az arcára, a horgászbotomat meg három helyen is eltörte." "Úgy unatkozhatnak - mondta az asszony -, az én kislányom meg a színes ceruzákat imádja, minden könyvet összefirkál. Az ember igazán nem tudja, mit csináljon velük."
   Harry végül odafordult a mellette ülő fiatalemberhez.
   - Vladek vagyok, a Tommy apja, a fiam a kezdő csoportban van.
   - A mienk is ott van - mondta a fiatalember. - Vernnek hívják. Hatéves és szőke, mint én. Talán már látta is.
   Harry nem is nagyon próbált visszaemlékezni. Háromszor-négyszer ha elment Tommyért a tanítás végeztével, ez nem elég ahhoz, hogy a nyüzsgésben megkülönböztesse egymástól a gyerekeket. Kabátok, zsebkendők, sapkák, egy kislány, aki mindig elbújt a raktárban, egy kisfiú, aki soha nem akart hazamenni, és a tanítóba kapaszkodott...
   - Igen, emlékszem - mondta udvariasan.
   A fiatalember bemutatkozott, bemutatta a feleségét is: Murray és Cella Logan. Harry áthajolt a férfi előtt, hogy kezet fogjon az asszonnyal, az megkérdezte:
   - Maguk nemrég jöttek ide, ugye?
   - Igen. Tommy csak egy hónapja van itt az iskolában. Elmirából költöztünk át, hogy közelebb legyünk. - Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: - Tommy kilencéves, és csak azért került a kezdőkhöz, mert Mrs. Adler úgy gondolta, hogy ez megkönnyíti a beilleszkedését.
   Logan egy napbarnított férfira mutatott az első sorban.
   - Látja azt a szemüveges alakot? Az Texasból költözött ide. Persze, pénze az van. - Akkor ez biztosan jó hely. - Harry inkább kérdezte, mint állította.
   Logan kicsit idegesen vigyorgott.
   - Hogy van a fiuk? - kérdezte Harry.
   - A kis gazember? A múlt héten vettem neki megint egy My Fair Lady albumot, ez már a negyedik vagy ötödik, és most körbejár és énekel: "luver-ly, luv-er-ly?" - de hogy legalább ránézne az emberre, azt már nem
   - Az enyém meg nem beszél - mondta Harry.
   - A mienk beszél - mondta Mrs. Logan tárgyilagosan -, de nem hozzánk, hanem mintha fal lenne közöttünk.
   - Ezt ismerem - mondta Harry, és reménykedve firtatta tovább. - Haladt valamit Vern az iskolában?
   Murray Logan elhúzta a száját.
   - Tulajdonképpen azt mondhatnám, igen. Éjjel ugyanis még mindig bepisil, de sok tekintetben könnyebbedett a dolog. Nézze, gyökeres változásban ne reménykedjenek. De apránként, napról napra javul valamit. Persze azért visszaesések is előfordulnak.
   Harry bólintott, a hét éven át tartó visszaesésekre gondolt, és a kétéves, egyre nyomasztóbb aggódásra és félelemre, amely mindezt megelőzte.
   - Mrs. Adler azt mondja, hogy a romboló ösztön kitörése már bizonyos eredmény lehet a beszédterápiában, mivel ez a gyerek más irányba való kitörését jelzi.
   - Lehet - mondta Logan -, de szerintem... ó, már kezdik is.
   Vladek bólintott, eloltotta a cigarettáját, és szórakozottan rögtön másikra gyújtott. A gyomra megint görcsbe rándult. Csodálta ezeket a szülőket, akik olyan magabiztosak voltak, és olyan könnyednek látszottak. Mintha nem is ugyanabban a helyzetben lettek volna, mint Margaret és ő. És ők már milyen régen nem érzik jól magukat a világban, még azelőtt sem, hogy dr. Nicholson nem gyötörte őket a döntéssel. Kényszerítette magát, hogy hátradőljön, és éppoly nyugodtnak lássék mint a többiek.
   Mrs. Adler megkocogtatta az asztalát egy vonalzóval.
   - Úgy gondolom, már itt van mindenki, akit vártunk. - Előrehajolt, és megvárta, míg a szoba elcsöndesedik. Alacsony volt, fekete, gömbölyded, és meglepően csinos. Egyáltalán nem szakembertípus volt. Annyira nem illett ebbe a szerepbe, hogy Harrynak meglódult a szíve, mikor három hónappal ezelőtt először hozta ide a gyereket. A találkozót hosszas levelezés előzte meg, és végül megtették a hosszú utat Elmirából a bemutatkozás miatt. Acélszürke hölgyet várt, keret nélküli szemüveggel, fehér köpenyes Walkyriát, mint az a nővér volt, aki a sivalkodó, kapálódzó Tommyt lefogta, amikor várták, hogy a kúptól megnyugodjon, és megtarthassák az első EEG-vizsgálatot... vagy talán egy kócos vén boszorkányt várt, nem tudja már mit, csak ezt a csinos, fiatal nőt nem. Újabb zsákutca - gondolta kétségbeesve. Megint egy, a századik után. Eleinte: "Várjatok, majd kinövi." Nem nőtte ki. Aztán: "Bele kell nyugodnunk isten akaratába." És ha az ember nem nyugszik bele? "Akkor adják be neki ezt háromszor naponta, három hónapig." És nem használ. Aztán hat hónapon át tartó hajsza a Gyermek Tanácsadó Klinika körül, míg csak ki nem derül, hogy az egész nem egyéb, mint egy csomó hivatalos cím és egyetlen, örökké utazó orvos, akinek nem jut ideje semmire. Aztán a lélekelemzés négy keserves hete után az Állami Gyakorló Iskola, ahol kiderül, hogy nyolc évet kellene várakozni. Aztán a magániskolák, ahol felügyelet is van, de a tandíj ötezer-ötszáz dollár évente - orvosi kezelés nélkül! -, és honnan vegyen ötezer-ötszáz dollárt?
   És mindenki figyelmeztet, mintha nem tudnád: "Siess! Tégy valamit! Idejében el kell kapni! Ez a kritikus időszak! A halogatás végzetes lehet!" És akkor ez a szelíd kicsi nő, hogy tudna ez tenni valamit?
   Hamar megmutatta, hogyan. A nő alaposan kikérdezte Margaretet és Harryt, aztán Tommyhoz fordult, aki úgy őrjöngött, mint egy kivert bika, és játékká szelídítette a tombolását. Három perc múlva a gyerek boldogan kísérletezett egy elpusztíthatatlan, öreg felhúzható gramofonnal, és Mrs. Adler azt mondta Vladekéknak: "Ne számítsanak csodás gyógyulásra. Olyan nincs. De javulásra, arra igen, és azt hiszem, Tommyn lehet segíteni."
   Talán segít - gondolta Vladek lemondóan. Talán segít annyit, amennyit egyáltalán lehet.
   Eközben Mrs. Adler szaporán, kedvesen üdvözölte a szülőket, javasolta, hogy maradjanak ott egy csésze kávéra, ismerkedjenek össze, és bemutatta a szülői munkaközösség elnökét, Mrs. Rose-t, egy magas, koraősz, nagyon hivatalos hölgyet.
   - Mivel ez az első gyűlés ebben a tanévben, felolvasandó jegyzőkönyvek még nincsenek - mondta -, ezért rögtön rátérünk a bizottságok jelentéseire. Mi a helyzet a gyerekek szállításával, Mr. Baer?
   A férfi aki felállt, öreg volt. Hatvannál is több. Milyen érzés lehet, ha az embernek ilyen öreg korában fogyatékos gyereke születik? - tűnődött Harry. A férfin a siker minden dísze látható volt: négyszáz dolláros öltöny, elektromos karóra, hatalmas arany pecsétgyűrű. Kissé németes kiejtéssel mondta:
   - Voltam a kerületi iskolai bizottságnál, de nem akarnak együttműködni. Az ügyvédem utánanézett, és a bajt egyetlen szó okozza. A törvény azt mondja, hogy az iskolai bizottság kártalaníthatja a hátrányos helyzetű gyerekek szüleit, amiért magániskolába kel! járatniuk a gyereküket. Tehát nem kell, hanem lehet. Nagyon nyíltan beszéltek velem. Nem akarják erre költeni a pénzüket. Azt hiszik, hogy itt mi mindnyájan gazdag emberek vagyunk. Fanyar nevetés.
   - Az ügyvédem aztán megbeszélt velük egy találkozót, ott volt az egész hízottság, mi előadtuk, hogy nem kell nekünk kártérítés, elég egy iskolai busz, valami, amivel egy kicsit enyhíthetnénk a szállítási gondjainkon. A válasz mégis ez volt: nem. - Megvonta a vállát, állva maradt, és Mrs. Rose-ra nézett, aki így szólt:
   - Köszönöm, Mr. Baer. Van valakinek valami javaslata?
   .- Pörköljünk egy kicsit oda nekik! Hiszen mindnyájan választók vagyunk - mondta dühösen egy asszony.
   - Nyilvánosság, igen, ez jó gondolat - mondta egy férfi. - Az alapelv teljesen világos. A törvény kimondja, hogy az egyik adófizetőnek a gyerekét ugyanaz a szolgáltatás illeti meg, mint a másikét. Írjunk levelet az újságokhoz!
   - Egy pillanat - mondta Mr. Baer. - Nem hinném, hogy a levelekkel elérnénk valamit, de majd én szólok a reklámügynökségemnek, hogy csípjenek le egy keveset az ételkülönlegességeim idejéből, és fordítsák az iskola céljaira, ők aztán úgy csinálják, ahogy akarják, ők a szakemberek.
   A javaslatot megvitatták és elfogadták, Murray Logan közben odasúgta Vladeknak:
   - Ő a Marijane Fokhagymás Majonéz. Van egy tizenkét éves kislánya. A gyerek igen beteg volt, és Mrs. Adler segített neki még a régi magániskolájában. Néhány más szülővel együtt aztán megvették ezt az épületet Mrs. Adlernak.
   Miközben a bizottsági jelentések folytatódtak, Harry elmerengett, milyen érzés lehet vajon olyan szülőnek lenni, aki házat tudott venni az iskolának, amely segít a gyerekén. Csakhamar azonban, legnagyobb rémületére, pénzügyek kerültek szóba, és hogy alaptőkéhez juthassanak, a gyűlés megszavazott egy színházi előadást. Ez alkalommal minden szülőnek el kell adnia legalább öt pár jegyet, párját hatvan dollárért. Tisztázzuk csak a dolgot - gondolta Harry, és felemelte a kezét.
   - Harry Vladek a nevem - mondta, mikor észrevették -, és újonc vagyok itt az iskolában is, a megyében is. Egy nagy biztosítótársaságnál dolgozom, és már az is nagy szerencse volt, hogy idekerülhettem, és a fiam ide járhat az iskolába. De még nem ismerek senkit, akinek-hatvandolláros jegyet el tudnék adni. Ez borzasztó nagy pénz egy magamfajta embernek.
   - Ez borzasztó nagy pénz csaknem valamennyiünknek - mondta Mrs. Rose. - Mégis el tudja majd adni a jegyeket. Nekünk is meg kell tennünk. Próbálkozzék száz emberrel, nem baj, ha kilencvenöt elutasítja, csak öt mondjon igent.
   Vladek leült, és máris számolni kezdett. Nézzük csak: Mr. Crine az irodában. Az agglegény, és színházba is szokott járni. A másik pár jegyet meg talán ki lehetne sorsolni. Vagy akár két párat is. Aztán lássuk csak, itt van az ingatlanközvetítő, aki eladta nekik a házat, az ügyvéd, aki a szerződést megkötötte...
   Hát igen. Megmagyarázták már neki, hogy a tandíj, noha nem kevés, évi ezernyolcszáz dollár, mégsem fedezi az egy gyerekre eső költségeket. Valakinek fizetnie kell a beszédterápiát, a táncterápiát, a külön pszichológust, a félállásos ideggyógyászt és a többieket... És ez a valaki lehet akár Mr. Crine is az irodából. Vagy az ügyvéd.
   Fél órával később Mrs. Rose megnézte a napirendet, kipipált egy tételt, és így szólt: - Úgy nézem, mára végeztünk. Mr. és Mrs. Perry nagyon finom süteményt hozott, és mindnyájan ismerjük már Mrs. Howe utolérhetetlen kávéját. A kicsik szobájában terítettünk, és reméljük, hogy itt maradnak, és megismerkednek egymással. A gyűlésnek vége.
   A kezdők tantermében, ahol Tommy a délelőttjeit töltötte, Harry Loganékkal együtt csatlakozott a csevegő társasághoz.
   - Az ott Miss Hackett, a kicsik tanítónője - mondta Celia Logan.
   Miss Hackett már meglátta őket, és mosolyogva közeledett. Harry eddig csak munkazubbonyában látta, ami a kakaótőt, a festékes ujjaktól és a szoba "vizes sarkából" váratlanul feléje zúduló vízsugaraktól védte. Most azonban csinos, középkorú hölgy volt, zöld nadrágkosztümben.
   - Örülök hogy összeismerkedtek - mondta. - Meg akartam mondani, hogy a két kicsi fiú egészen jól halad. Valami szövetségfélét alakítottak a többiek ellen. Vern elcseni a játékaikat, és Tommynak adja.
   - Csak nem? - kiáltott fel Logan.
   - De igen. Úgy látom, kezd beilleszkedni. És Tommy, Mr. Vladek, percekre kiveszi az ujját a szájából. Ma reggel is legalább hatszor, pedig egy szóval sem mondtam neki. - Tulajdonképpen én is észrevettem, hogy kezd leszokni róla - mondta Harry izgatottan -, de nem voltam biztos benne. Ön meg van győződve róla?
   - Határozottan - mondta Miss Hackett -, és arra is rávettem, hogy rajzoljon egy arcot. Mikor a többiek rajzoltak, megint a szokásos pillantásával nézett rám, erre el akartam venni tőle a papírt, de elkapta és egy szempillantás alatt ráfirkált egy olyan Picasso-szerű portrét. Meg akartam menteni, hogy megmutassam, de Tommy megkaparintotta, és ahogy szokta, módszeresen szétszaggatta.
   - De szerettem volna látni - mondta Vladek.
   - Lesz majd több is. Úgy látom, valódi javulást remélhetünk - mondta a Miss, és mosolyába bevonta Loganékat is. - Van egy privát betegem délutánonként, az valóban nagyon nehéz eset. Kilencéves, mint Tommy. Nincs is semmi baja, egyetlen dologtól eltekintve: azt hiszi, hogy a Donald kacsa meg akarja őt fogni. A szülők két évig azzal hitegették magukat a három eltört tv-képcső láttán is, hogy a gyerek csak játszik. Végül elmentek egy pszichiáterhez, és megtudták, mi az oka az egésznek. De bocsássanak meg, beszélnem kell Mrs. Adlerral.
   Logan megcsóválta a fejét.
   - Úgy látom, rosszabbul is állhatnánk, Vladek! Hogy Vern odaadjon egy másik gyereknek valamit! Mit szól ehhez?
   - Én örülök neki - mondta ragyogva a felesége.
   - És hallotta azt a másik fiút? Szegény kölyök. Ha ilyet hallok... aztán itt a Baer kislány... Mindig azt gondolom, az még rosszabb, ha kislányról van szó... az ember fél, hogy valaki visszaél a helyzettel. De a fiaink jól haladnak, Vladek! Hallotta, mit mondott Miss Hackett!
   Harry egyszerre nagyon türelmetlen lett, rohant volna haza, a feleségéhez.
   - Azt hiszem, mégsem maradok itt kávéra, vagy elvárják, hogy maradjon az ember? - Nem, nem, menjen csak, ha akar.
   - Még jó félórát kell vezetnem - mondta mentegetőzve és ment, ment az aranyozott tölgyfa ajtókon át, le a ronda, de tűzbiztos lépcsőkön, ki a kavicsos parkolóhelyre. Haza akart érni, mielőtt Margaret elalszik, hogy elmondhassa neki az újságot: Tommy kiveszi az ujját a szájából! Történt valami, valóban történt, és alig egy hónap alatt! És Tommy rajzolt egy arcot. És Miss Hackett azt mondta...
   Megállt a parkoló közepén. Eszébe jutott dr. Nicholson. Egyébként - mit is mondott Miss Hackett? Mondott-e valamit a normális életről? Nemcsak a kezelésről beszélt? "Valódi javulás" - így mondta, de mennyire javul meg a helyzet? Cigarettára gyújtott, sarkon fordult, és visszament, újra átfurakodott a szülők közt, egészen Mrs. Adlerig.
   - Ráérne egy pillanatra, Mrs. Adler? - kérte.
   Mrs. Adler készségesen jött, kissé elhúzódtak a többiektől. - Jól érezte magát az értekezleten, Mr. Vladek?
   - Ó, hogyne. De beszélni szeretnék önnel, mert döntenem kell. Nem tudom, mitévő legyek. Nem tudom, kihez forduljak. Nagyon sokat segítene, ha meg tudná mondani, milyen kilátásai vannak Tommynak.
   Mrs. Adler egy pillanatig hallgatott, mielőtt megkérdezte: - Meg akarja valamivel bízni a gyereket?
   - Nem, nem erről van szó... A helyzet az... nos, mit tudna ön mondani? Tudom, hogy egy hónap nem sok idő. De ön szerint lesz belőle valaha is olyan ember, mint a többi?
   Mrs. Adler arcán látszott, hogy többször kellett ilyen kérdésekre felelnie, és akkor se szívesen tette.
   "Mint a többi" - mondta türelmesen -, Mr. Vladek, ez a "többi" egy csomó lehetetlen embert jelent, akik gyakorlatilag nem kerültek hátrányos helyzetbe. Nekünk nem az a célunk, hogy Tommy olyan legyen, "mint a többiek". Csak azt igyekszünk elérni, hogy a lehető legjobb Tommy Vladek váljék belőle.
   - Jó, de mi lesz vele később? Úgy értem, ha Margaret és én... ha valami történik velünk?
   Mrs. Adler láthatóan szenvedett.
   - Ezt egész egyszerűen nem lehet tudni, Mr. Vladek - mondta szelíden. - Én nem adnám fel a reményt. De csodát nem ígérhetek.
   Margaret még nem aludt, az új kicsi ház pici nappali szobájában várta őt.
   - Hogyan viselkedett? - kérdezte Vladek, ahogy már hét éve, valahányszor egyikük hazaért, mindig ezt kérdezte a másiktól.
   Mintha Margaret sírt volna, de különben elég nyugodtnak látszott.
   - Nem volt nagyon rossz. Melléje kellett feküdnöm, hogy ágyba tudjam tenni, de az orvosságot bevette, lenyalta még a kanalat is.
   - Akkor jó - mondta Harry, és elmesélte a rajzot, a szövetséget a kis Vern Logannal, és hogy már nem szopja folyton az ujját a gyerek. Az asszonyon látszott, hogy nagyon örül a hírnek, de csak ennyit mondott:
   - Dr. Nicholson megint telefonált.
   - Pedig mondtam neki, hogy ne zavarjon téged!
   - Nem zavart, Harry. Nagyon kedves volt. Megígértem neki, hogy visszahívod. - Tizenegy óra van, Margaret. Majd visszahívom reggel.
   - Nem, ma estét mondtam. Nem számít, mikor hívod, biztosan vár, még az ügyeletet is elcserélte.
   - Ó, bár sose válaszoltam volna annak a gazembernek a levelére! - tört ki Harry, de aztán mindjárt mentegetőzve hozzátette: - Van egy kis kávé? Az iskolában nem ittam. Margaret már akkor feltette a vizet melegedni, mikor a kocsi hangját meghallotta, és a nescafé is a csészében volt. Ráöntötte a forró vizet, és így szólt: - Beszélned kell vele, Harry. Várja a választ. Még ma.
   "Várja a választ. Még ma" - utánozta Harry dühösen Margaretet. A száját megégette a kávé. - Mit akarsz tőlem? Hogy döntsek? Ma fölvettem a telefont, és fölhívtam a társaság pszichológusát, de mikor a titkárja végül jelentkezett, azt mondtam, hogy tévedés. Nem tudtam volna mit mondani neki.
   - Nem akarlak befolyásolni, Harry. De Nicholsonnak válasz kell.
   Harry letette a csészét, és rágyújtott az ötvenedik cigarettájára. A parányi ebédlőben mely voltaképpen egy konyhából nyíló étkezőfülke volt, de azért még egymás közt is ebédlőnek hívták - minden Tommyra emlékeztetett. Az újonnan festett fal, melyről Tommy letépte a tapétát. A különleges zár a tűzhelyen, hogy Tommy ne tudja kinyitni. Az egyik konyhaszék új huzata, mert az előbbit Tommy kivágta.
   - Tudom, hogy az anyám azt mondaná, beszéljek a pappal. Talán jó is lenne. De hiszen még misére se mentünk el, amióta itt vagyunk! - mondta Harry.
   Margaret leült, és elvett egyet Harry cigarettájából. Még mindig szép asszony volt, nem hízott el Tommy születése óta, most azonban nagyon fáradtnak látszott. Óvatosan, de határozottan ezt mondta:
   - Megegyeztünk, Harry. Azt mondtad, beszélsz Mrs. Adlerral, és beszéltél vele. Megállapodtunk, hogy ha szerinte Tommy soha nem lesz teljesen egészséges, akkor beszélünk dr. Nicholsonnal. Tudom, hogy ez nagyon nehéz neked, de én nem segíthetek. Nem tudom, mit tegyünk, és rád kell bíznom a döntést.
   Harry csak nézte a feleségét, szeretettel és reményvesztve, és ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Természetesen dr. Nicholson volt.
   - Még nem határoztam - mondta Harry. - Ön nagyon siettet engem, dr. Nicholson. - Nem, Mr. Vladek, nem én siettetem. A másik fiú szíve egy órával ezelőtt megállt. Ez az, ami sietteti magát.
   - Csak nem halt meg? - kiáltotta Harry.
   - Gépben van, ami a szívet, tüdőt helyettesíti. Tizennyolc órán át még életben tudjuk tartani, lehet, hogy huszonnégy óráig is. Az agy teljesen ép. Az oszcilloszkóp nagyon jó hullámokat jelez. A szövetek és Tommy szövetei megfelelőek. A hasonlóság több mint megfelelő. Van egy repülőjárat reggel 6.50-kor, én már foglaltam rá három helyet, Tommynak, a feleségének és magának. Délre már itt is lehetnek, úgyhogy van időnk. De mi csak időt tudunk adni, a többi magán múlik, Mr. Vladek.
   - De ha nem tudom eldönteni! - kiáltotta Vladek dühösen. - Érti? Képtelen vagyok rá! - Értem, Mr. Vladek - mondta a távoli hang, és különösképpen Harry úgy érezte, valóban érti. - Javasolnék valamit. Jöjjenek ide mindenképp. Talán segít az, ha meglátja a másik fiút, és beszél a szülőkkel. Máris hálásak magának, és ezt meg szeretnék mondani. - Jaj, nem! - kiáltotta Vladek.
   A doktor folytatta:
   - Semmi egyebet nem kívánnak, csak azt, hogy a fiuk valami módon tovább éljen. Csak ezt az egyet akarják. Vigyáznának a gyerekre, aki az övék is lenne, meg a maguké is. Nagyon helyes kisfiú. Nyolcéves. Gyönyörűen olvas. Repülőgépmodelleket csinál. Megengedték neki, hogy biciklizzen, mert olyan értelmes és megbízható volt. Nem ő okozta a balesetet. A teherautó felszaladt a járdára, és elütötte.
   Harry reszketett. .
   - Ez megvesztegetés - mondta kíméletlenül. - Ez azt jelenti, hogy Tommyt helyesebbre, jobbra cserélhetem fel.
   - Nem azt jelenti, Mr. Vladek. Csak szerettem volna, ha tud arról a kisfiúról is, akit megmenthet.
   - Hiszen azt sem tudja, hogy sikerül-e az operáció!
   - Valóban - ismerte be a doktor -, nem tudom biztosan. Csak annyit mondhatok, hogy állatokon már végeztünk átültetést, főemlősökön is, sőt emberi tetemeken is, néhányszor éppen az élet és halál mezsgyéjén; de igaza van, hogy egészséges emberen még nem hajtottunk végre átültetést. Hiszen meg is mutattam minden feljegyzést. Az önök orvosával néztük át az egészet, mikor először beszéltünk erről a lehetőségről, öt hónappal ezelőtt. Azóta ez az első eset, hogy a feltételek megfelelőek, és sikert remélhetünk. De abban igaza van, hogy még semmi sincs bebizonyítva. Ön segíthetne nekünk bizonyítani. Nem túlzok, ha azt mondom: sikerülni fog. De teljesen bizonyosan én sem tudhatom.
   Margaret kiment a konyhából, de Harry a kurta kis kattanásból tudta, hol van: a hálószobából hallgatja a beszélgetést, a mellékvonalon. Végül azt mondta:
   - Nem tudok most semmit mondani, dr. Nicholson. Visszahívom egy... fél óra múlva. Most nem tudok egyebet tenni.
   - Nehéz dolog ez, Mr. Vladek. Itt fogom várni a hívást.
   Harry leült, és megitta a maradék kávét. Az embernek értenie kellene egy csomó dologhoz - gondolta. Mit tud ő az agyátültetésről? Egyrészt nagyon sokat. Tudta, hogy ami a sebészeti részt illeti, azt általában megoldhatónak tartják, de kérdés, hogy a szövetek befogadják-e az idegen szöveteket. Dr. Nicholson szerint ez a nehézség legyőzhető. És tudta Harry azt is, hogy minden orvos, akivel beszélt, és már héttel beszélt, mind egyetértett abban, hogy orvosi szempontból meggyőzőnek látszik a dolog, ellenben mind elzárkózott a választól, mikor Harry arra a kérdésre terelte a beszélgetést, hogy vajon helyeselnék-e a műtét végrehajtását. Ezt neki, Harrynak kell eldöntenie - mondta az egyik szóval, másik meg a hallgatásával. De hát ki ő, hogy a döntést magára vállalhassa! Margarat megállt az ajtóban.
   - Harry. Menjünk föl, és nézzük meg Tommyt.
   - És gondolod, hogy akkor majd könnyebben gyilkolom meg a fiamat? - förmedt rá Harry.
   - Ezt már megbeszéltük, és megállapodtunk, hogy nem gyilkosság - mondta az asszony. - Bármi legyen is, de nem gyilkosság. Én csak azt mondom, hogy Tommynak velünk kell lennie, amíg döntünk, még akkor is, ha nem tud semmiről.
   A két ember ott állt a nagy, rácsos ágynál, amelyben a fiuk feküdt. Nézték a szép, hosszú szempillákat, a pufók arcocskát, duzzadt ajkait a hüvelykujja körül. Olvasás. Biciklizés. Repülőgép-modellezés. A hevenyészett rajz helyett, és a néhány ritka, szilaj, vad ölelgetésroham helyett.
   Vladek ott állt az ágynál egész idő alatt. Mikor letelt a fél ára, lement a konyhába, és ahogy megígérte, tárcsázni kezdett.
  
   Jánosik Zsuzsanna fordítása