Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

ROSS H.BERG  PECHSZÉRIA

  Zsebre dugott kézzel ballagtam, meglehetõsen kedvetlenül hazafelé. Úgy fel voltam dobva, mint egy félkarú légtornász. Hogy a francba ne! Átkozottul rossz szériában voltam. Se pénz, se meló... a nõket ne is emlitsük... legalább egy kis pia lenne.
  Felrémlett elõttem egy néhány napja megkezdett pálinkásüveg képe..., igen, talán maradt benne néhány korty...
  Elõkotortam zsebembõl egy agyonnyomorgatott cigarettás dobozt. Elõtte megfogadtam, hogy ha ez is üres lesz, akkorát orditok, hogy az összes koszos kóbor macska lefordul a háztetõrõl. Mázlijuk volt - ugyan kissé megviselt állapotban, de sikerült valahogy elõhalásznom az utolsó szál cigit. Gyufám nem volt. Valahogy nem tudtam sajnálni a dögöket... végülis mindig a talpukra esnek. Az az átkozott treff király..., na jó, elõtte meg a pikk hetes... Amikor az utolsó száz fontom is elszállt, a szemét Lola arcpiritó pimaszsággal átült Jack ölébe. Ezt az arcpiritó marhaságot valami hülye képregényben olvastam. Aki kitalálta a Lolát fix, hogy nem ismerte...
  Az utca olyan kihalt volt, mint egy széttaposott svábbogár. De hát ki a fene tekeregne ilyenkor itt, ebben a koszos, Temze-parti sikátorban.
  Mit mondjak, rugós késem nélkül én se mászkálnék szivesen errefelé. A füsttel feltunningolt köd meglehetõsen kisérteties hangulatot adott az éjszakának. Néha fenemód költõi tudok lenni. "Te, haver, viszed még valamire" - mondta is Micky, a félszemû zongorista. Igaz, valószinû, hogy agytekervénye olyan barázdált lehet, mint egy billiárd golyó -, de azért jólesett.
  Kinéztem egy formás követ, és bal belsõvel megküldtem... A rohadt jó... a többit gondolhatják... mindig mondtam, hogy átkozottul diszkrét itt a világitás... valami hülye vasdarab volt, jó erõsen a csatornafedélzethez hegesztve... A "doktor úr" szokott valami Murphyrõl, meg annak a törvényeirõl magyarázni, néhány korsó sör mellett. Na, én most vastagon a törvény hatálya alatt állok. Persze, ez még mindig jobb, mint a törvény elõtt állni..., igy elmélkedtem a világ dolgairól, mikor a sikátor végén levõ térrõl sikoltozást hallottam.
  Pechszéria ide - pechszéria oda, a cserkész ahol tud, ott segit. Persze azért kipattintottam a pengét, és a falak mellett a térhez osontam.
  Két pofa, éppen egy lámpa alatt veszettül rúgdalt egy nõt. Nos, aki jól öltözött úriembernek nevezné õket - az megrögzött hazudozó. A nõ viszont... az igen... szõke volt, és valószinû, hogy néhány perce még babaarcú. Úgy tûnt, hogy a két fickó rendesen megdolgozta... az arca vérben úszott, és fogadni mernék, hogy a fogorvosoknak is fog még egy kis fejtörést okozni... ráadásul a prima szerelését is cafatokra tépték..., a félredobott nercbunda alapján nem valószinû, hogy bármikor is összefuthatnék vele a "Sánta Veréb"-ben. Fogadni mernék, hogy a vastag karkötõ sem sárgarézbõl készült. Csak tudnám, hogy került ide?
  Szóval, a két fickónak volt izlése. A nõ jajgatott, már amennyire az ember meg tud szólalni, ha teli van vérrel a szája.
  Az alacsonyabbik abbahagyta a rúgdosást, de nem lábcserét akart csinálni. Övébõl egy helyes kis revolvert húzott elõ, és kéjes örömmel kibiztositotta...
A pengét ujjaim közé csúsztattam. A sötét kapualjból engem nem láthattak... azt hiszem Murphy vagy ki, elmehet a fenébe a törvényeivel. Még egy pillantást vetettem a nõ rémült szemébe... megsaccoltam, hogy itt bizony tuti, hogy leesik néhány lepedõ jutalom, ...és elengedtem a pengét. Az utolsó pillanatban, mert a pasi már emelte a fegyverét...

  Átkozottul meglepõdtem, mikor fénybe borult a tér, és egy mogorva basszus orditott az éjszakába:
- Hogy az a jó... kamera állj... mi a fenét csinálsz, Max? Kezdhetjük elölrõl!
Honnan a csudából tudta volna, hogy én ilyen távolságból - soha nem tévedek.