Paul Davies: Egyedül vagyunk a világegyetemben?

4.

Ellenérvek


Számos tudományos és filozófiai érvet sorakoztattak már fel az idegen lények létezésének cáfolására. A SETI program sikere nemcsak ezeket cáfolná, hanem megkérdőjelezné az ellenérvek alapjául szolgáló kiinduló feltevéseket is. Ebben a fejezetben három ilyen ellenérvet foglalok össze: a Carter-féle antropikus elvet, a Fermi-féle "Akkor hát hol vannak?" kérdésfeltevést, valamint a neodarwinisták esetlegességi érvét.


Carter antropikus elve


      A londoni Királyi Társaságban (Royal Society) 1983-ban tartott emlékezetes előadásában az asztrofizikus Brandon Carter az úgynevezett antropikus elv szellemében fejtette ki gondolatait, amely már korábban is számos cikk tárgya volt. Leghasználhatóbb formájában az antropikus elv kézenfekvő magyarázatot ad bizonyos, a természetben tapasztalható látszólagos egybeesésekre vagy kombinációkra, mégpedig oly módon, hogy kapcsolatot állít fel az egybeesések és mi magunk mint a Világegyetem megfigyelőinek létezése között. Azért, hogy az olvasó képet kapjon arról, miről is van szó, vázoljuk az antropikus elv egyik nyilvánvaló, a Világegyetemben elfoglalt helyünkre vonatkozó alkalmazását. Az emberi lények egy bolygó felszínén élnek, amely egyáltalán nem nevezhető jellemző helyzetnek a döntő többségében csaknem teljesen üres térből álló Világegyetemben. Mindamellett minket nem lep meg, hogy ilyen kis valószínűséggel előforduló helyszínen élünk, hiszen az ember nem képes a világűrben élni. Nem tekinthetjük tehát véletlen egybeesésnek, hogy egy olyan bolygó felszínén élünk, amely az élet kivirágzásához megfelelő környezetet és egyéb kiegyensúlyozott fizikai körülményeket teremt, ugyanis pontosan ez az a környezet, amelyben a legnagyobb valószínűséggel számíthatunk biológiai szervezetek kifejlődésére.

      Kevésbé magától értetődő az időben elfoglalt helyünkre vonatkozó érvelés. Az 1930-as években két brit tudós, Sir Arthur Eddington csillagász és Paul Dirac fizikus hívta fel a figyelmet arra, hogy a Világegyetem természetes atomi egységekben kifejezett korának számértéke nagyon közel áll az atomokban fellépő elektromágneses és gravitációs erők arányához (mindkettő 1040 körüli érték). Vajon ebben az esetben beszélhetünk-e véletlen egybeesésről? Robert Dicke amerikai asztrofizikus érvelése szerint korántsem véletlenről van szó, hanem ez az egyezés antropikus okok miatt alakul ki. Másképp fogalmazva: a Világegyetem kora kijelöli létezésünk időpontját. Mi határozza meg ezt az időpontot? - teszi fel a kérdést Dicke. Az élet kialakulásához, mint tudjuk, szükség van szénre és más "nehéz" elemekre, amelyek a Világegyetem keletkezése utáni időszakban nem voltak jelen számottevő mennyiségben. A szén, az oxigén, a nitrogén és jó néhány más elem a csillagok belsejében épül fel. Ezek az elemek akkor szóródnak szét a térben, amikor egy szupernóvarobbanás megsemmisíti a csillagot. A földihez hasonló típusú élet kialakulására tehát legalább addig kell várni, amíg a csillagok első generációja leéli életét és elpusztul. Létezésük időpontját a másik irányból az határolja be, hogy az élet kialakulása akkor is nehézségekbe ütközhet, amikor számtalan csillaggeneráció leélte az életét, mert ekkorra már csak kevés alkalmas csillag marad. Mindebből következik, hogy akkor kell legnagyobb valószínűséggel számítanunk saját jelenlétünkre a Világegyetemben, amikor az ősrobbanástól számítva legalább egy, de legfeljebb néhány csillag-élettartamnyi idő telt el.

      Nos, a csillagok élettartamát azok a fizikai folyamatok határozzák meg, amelyek nukleáris tüzelőanyag-felhasználásuk és ezáltal energiatermelésük űrbe szivárgásának ütemét szabályozzák. Ez a sebesség történetesen az elektromágneses és a gravitációs erők arányától függ. Dicke kimutatta, hogy a nagy számok Eddington és Dirac által felismert "véletlen egyezése" valójában korántsem véletlen egyezés, hanem a csillagok élettartama által meghatározott szükségszerűség. Saját létezésünk időpontja, maga is a csillagok élettartamától függ, azaz "kiválasztja" a Világegyetem azon korszakát, amelyben körülbelül egy nagyságrenden belül teljesül az említett két nagy szám egyezése.

      1983-as előadásában Carter létezésünk időben elfoglalt helyével kapcsolatban egy másik érdekes egybeesésre is ráirányította a figyelmet. A földi élet kialakulásától mintegy négymilliárd év telt el a fejlett értelem megjelenéséig. Napunk várható élettartama ezzel szemben nem több tízmilliárd évnél, és a Föld egy vagy kétmilliárd évvel ezt követően lakhatatlanná válik. Ez azt jelenti, hogy nagyságrendileg legalábbis ugyanannyi idő telik el a mikrobák megjelenésétől az ember kifejlődéséig, mint amennyi a stabil Nap élettartama. Vajon ez is véletlen egybeesés volna? Hiszen a biológiai fejlődés sebessége végső soron teljes egészében függetlennek látszik a Nap és a csillagok öregedését meghatározó fizikai folyamatoktól.

      Carter érvelése szerint amennyiben ezek a folyamatok valóban függetlenek egymástól, akkor az időskálák egyezésére antropikus magyarázatot kell találnunk. Carter érvelésének lényege az az előfeltevés, hogy az értelmes élet kialakulása rendkívül valószínűtlen esemény, tulajdonképpen olyan valószínűtlen, hogy még egy "csillagöltőnyi" idő, azaz sok milliárd év elteltével is 1-nél jóval kisebb lesz a valószínűsége. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen esemény bekövetkeztének időegységre eső valószínűsége nagyon közel van a nullához. Ha tehát ez az esemény mégiscsak bekövetkezik valahol a Világegyetemben, akkor az minden valószínűség szerint a lehető legkésőbb fog bekövetkezni, azaz az adott bolygórendszer "lakható" korszakának vége felé. Ha ugyanis nagyon valószínűtlen, hogy egy adott esemény t időtartam alatt bekövetkezzen, még sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy ugyanezen esemény t-nél lényegesen rövidebb idő alatt következik be. Minthogy a mi földi létünk egy legfeljebb kettes tényezőn belül igénybe vette a rendelkezésére álló lehetséges leghosszabb időt, ezért ez a tény egyúttal tapasztalati bizonyítékot szolgáltat azon hipotézis mellett, mely szerint az értelmes élet létezése felettébb valószínűtlen. A hipotézis egyenes következményeként kimondható: nagyon csekély annak valószínűsége, hogy értelmes élet a Földön kívül másutt is megjelent a Világegyetemben.

      A saját létezésünkből nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az értelmes élet valószínűsége nagy, ahogyan a lottónyertes sem következtethet arra, hogy minden fogadó nyer. Akármennyire valószínűtlennek tűnjék is azonban elméletileg az értelmes élet kialakulása, mi kétségbevonhatatlanul létezünk. Márpedig ebből kiindulva úgy érvelhetünk, hogy bármennyire valószínűtlen lépések szükségesek is az értelmes élet kialakulásához, ezeknek a lépéseknek legalább egyszer be kellett következniük. Mindebből természetesen nem következik, hogy ugyanennek egynél többször is elő kell fordulnia.

      A fent vázolt elképzelést pontosítva, Carter feltételezte, hogy tudattal bíró, értelmes lény (az ember) kialakulásához n számú, rendkívül valószínűtlen lépésre volt szükség. Annak a valószínűsége, hogy e lépések t idő leforgása alatt lezajlottak, körülbelül tn-nel arányos. Ha a Föld teljes lakható időtartama T, valamint megköveteljük, hogy az n lépés mindegyike bekövetkezzék T-nél rövidebb idő alatt (hiszen máskülönben nem lennénk itt), akkor egyszerű okoskodással rájöhetünk, hogy a teljes folyamat befejeződése Tn/(n+1) idő alatt várható. Az eredmény még sokatmondóbb lesz, ha kifejezzük belőle a még hátralévő lakható időtartamot: T - t = T/(n+1). Minél nagyobb a kritikus lépések n száma, annál valószínűbb, hogy az értelmes élet a rendelkezésre álló időtartam "vége" közelében jelenik meg.

      Ha elfogadjuk azt az optimista megközelítést, hogy T körülbelül kétszerese a Föld jelenlegi korának, akkor a Föld még legalább egy-két milliárd évig lakható marad, vagyis arra a figyelemreméltó következtetésre jutunk, hogy n értéke körülbelül 1 vagy 2. Carter ezt a két kritikus lépést a genetikai kód és a fejlett agyi funkciók megjelenésével azonosította. A biológusoknak ezzel szemben az a véleménye, hogy n nagyon nagy szám. Ebben az esetben viszont Carter gondolatmenete azt sugallja, hogy a civilizációnk számára hátralévő idő, T - t, minden bizonnyal sokkal kisebb néhány milliárd évnél. Ha például n=100.000, akkor T - t csupán néhányszor tízezer év. Carter gondolatmenetét támogatta John Barrow és Frank Tipler is, akik The Anthropic Cosmological Principle (Az antropikus elv a kozmológiában) című nagy hatású, eredeti gondolatokban gazdag munkájukban amellett érvelnek, hogy a "közeli vég" a legvalószínűbb változat, továbbá hogy a Föld az ökológiai katasztrófa felé rohan, ami már a közeli jövőben az értelmes élet számára lakhatatlan hellyé teszi bolygónkat.

      Nyilvánvaló, hogy amennyiben sikerülne fölfedeznünk a földitől teljesen függetlenül kifejlődött, Földön kívüli élet bármely formáját, akkor ez megsemmisítő csapást mérne Carter érveire. Ebben az esetben azt a tényt, hogy az értelem kifejlődéséhez körülbelül ugyanannyi időre van szükség, mint amennyi bolygók átlagos lakható élettartama, figyelemre méltó, mégis véletlen egybeesésnek kellene tekintenünk.

      Elképzelhető azonban a Carter-féle egybeesés egy további magyarázata is. Carter érvelése azon a feltevésen alapul, hogy az értelem kifejlődése n számú, rendkívül valószínűtlen lépés bekövetkeztétől függ. Előfordulhat azonban, hogy az értelmes élet kialakulása egyáltalán valószínűtlen. Valójában, amint azt majd az 5. fejezetben részletesen megindokolom, az adott természeti törvények mellett az élet megjelenése csaknem elkerülhetetlen szükségszerűség. Ha viszont az értelmes élet kialakulásának folyamata valamiféle törvényszerű tendencia, az ezt leíró törvényekből következnie kellene annak is, mennyi idő alatt megy végbe ez a fejlődés. Feltételezhetően ez az időtartam kifejezhető ismert fizikai mennyiségekkel mondjuk azokhoz hasonlóakkal, amelyek a csillagok élettartamát is meghatározzák. Ezek után elképzelhető, hogy ez a két, látszólag egymástól független időskála a közös fizikai alapokon keresztül mégiscsak valamiféle tartalmi kapcsolatban áll egymással.


Fermi kérdésfeltevése: "Akkor hát hol vannak?"

      Évtizedekkel ezelőtt Enrico Fermi, a híres olasz fizikus arra a következtetésre jutott, hogy ha az értelmes élet gyakori jelenség lenne a Világegyetemben, akkor az idegeneknek már bizonyára gyarmatosították volna a Földet: "Ha léteznének, akkor itt kellene lenniük." A Föld sokkal fiatalabb, mint maga a Világegyetem, ezért ha kifejlődtek volna idegen civilizációk, sok közülük már több milliárd éves múltra tekintene vissza, vagyis bőségesen lett volna idejük felkeresni bennünket. Minthogy azonban nincs semmiféle meggyőző bizonyítékunk arra vonatkozóan, hogy az idegenek az elmúlt négymilliárd év során valaha meglátogatták és gyarmatosították volna a Földet, ezért Fermi arra a következtetésre jutott, hogy egyedül vagyunk a Világegyetemben. Tipler szerint ez az érvelés nem Fermitől ered, hanem legalább két évszázaddal ezelőttig nyomon követhető a tudománytörténetben.

      Gyakran hangzik el ellenérvként, hogy Fermi a számunkra teljességgel ismeretlen idegen lényeknek olyan emberi indítékokat tulajdonít, mint a kíváncsiság vagy a hódítás és a gyarmatosítás iránti vágy. Miért lehetnénk bizonyosak abban, hogy hozzánk hasonlóan az idegenek célja is a szaporodás, és az, hogy minden lehetséges életteret meghódítsanak maguknak? Kétségtelen persze, hogy elegendő, ha egyetlenegy erőszakosan terjeszkedő társadalom létezik a Tejútrendszerben, hiszen előbb-utóbb uralma alá hajtaná a tétlenebb és békésebb természetű civilizációkat. Ha a SETI lelkes híveinek igazuk van abban, hogy a földi élet a természet tipikus megnyilvánulása, ésszerűtlen feltételeznünk, hogy az emberi értelem fent jellemzett tulajdonságai csupán ránk jellemzőek.

      Másik ellenérv, hogy a Tejútrendszer roppant nagy kiterjedésű és rengeteg csillagot tartalmaz, így elképzelhetetlenül hosszú időbe telne, mire egy távoli civilizáció képviselői felfedeznék a Földet. Lehetséges, hogy az idegen gyarmatosítók már elkezdték bejárni a Tejútrendszert, azonban még nem bukkantak ránk.

      Ezt az ellenérvet Frank Tipler vizsgálta meg alaposan Carl Sagannel folytatott élénk levelezésében. Tipler azt hozza fel példaként, ahogyan a déli tengerek szigetlakói szigetről szigetre haladva meghódították a Csendes-óceán szigetvilágát. Tegyük fel, hogy az őslakosok elérik az A jelű szigetet. Letelepednek rajta, uralmuk alá vonják, majd néhány nemzedék elteltével, amikor a népesség erőteljes növekedésnek indul, az A-sziget lakói felderítő expedíciót küldenek a következő szigetre, B-re. Amikor B-n is stabilizálódik a társadalmi helyzet, elküldik felderítőiket C-re, és így tovább.

      Könnyen elképzelhető, hogy az idegenek ehhez nagyon hasonlóan, "bolygóról bolygóra ugrálva" hódítják meg a Tejútrendszert.

      A bolygóról bolygóra ugráló gyarmatosító stratégia azonban exponenciális természetű. Az exponenciális növekedés karakterisztikus idejét (*) két tényező határozza meg: a megfelelő tulajdonságokkal rendelkező bolygók közötti utazás átlagos t1 időtartama, valamint az a t2 időtartam, amelyre az újonnan meghódított bolygón megtelepedő közösségnek szüksége van ahhoz, hogy elindítsa saját csillagközi felderítő utazását a következő, megtelepedésre alkalmas bolygó irányába. Az utazáshoz szükséges t1 időt a fény sebessége korlátozza. Nos, a fénysugár 100.000 év alatt ér el a Tejútrendszer egyik szélétől a másikig, vagyis jóval rövidebb idő alatt, mint a Tejútrendszer (tizenötmilliárd év) vagy a Föld kora (ötmilliárd év). A földönkívüliek tehát a rendelkezésre álló idő alatt még akkor is több ízben, keresztül-kasul beutazhatták a Tejútrendszert, ha űrhajóik csupán a fénysebesség töredékével haladnak. Ezek szerint tehát t1 tipikus értéke néhány ezer év lehet. A t2 időtartam hossza valószínűleg nem több, mint száz nemzedék, vagyis az ember esetében ugyancsak néhány ezer év. Így t2 hasonló nagyságrendű, mint t1, és t1 + t2 sokkal kisebb, mint a csillagászatban vagy a törzsfejlődésben megismert folyamatok karakterisztikus időtartamai.

(*) Az az időtartam, amely alatt n-szeresére nő a meghódított bolygók száma. (B. E.)
A tejútrendszer gyarmatosítása

Bolygóról bolygóra lépegetve az egész Tejútrendszer viszonylag rövid idő alatt meghódítható. Az idegenek (vagy értelmes robotjaik) kiinduló bolygójukról elutaznak a közeli, az élet hordozására alkalmas bolygókra, ahol településeket hoznak létre. A telepesek rövid idő alatt uralmuk alá hajtják a bolygót, majd újabb gyarmatosítókat indítanak el további bolygók felé. A meghódított bolygók száma exponenciálisan nő, ezért ezzel a módszerrel a galaxis összes lakható bolygója rövid idő alatt gyarmatosítható.


      Tekintettel a gyarmatosítás exponenciális jellegére, megállapíthatjuk, hogy az egész Tejútrendszer saját koránál lényegesen rövidebb idő alatt "lerohanható". Mindezt könnyen beláthatjuk. Tételezzük fel, hogy t1 + t2 = 10.000 év, vagyis ennyi idő alatt megkétszereződik a már meghódított bolygók száma. Ha feltételezzük, hogy a Tejútrendszerben mondjuk 109 meghódítható bolygó létezik, akkor az egész gyarmatosítás egymillió évnél rövidebb idő alatt végrehajtható!

      Tipler véleménye szerint a klasszikus tudományos-fantasztikus történetek "emberes" csillagközi űrutazásai nagyon kevéssé hatékonyak, ezért valószínűtlenek. A kitűzött célok sokkal könnyebben megvalósíthatók, ha az utazásra intelligens robotokat küldünk. Egyszerű stratégiaként például olyan viszonylag kis és könnyű gépet építhetünk és indíthatunk útnak, amely képes arra, hogy leszálljon egy távoli, alkalmasnak látszó bolygón, és életre keltse a magával vitt megtermékenyített petesejtek ezreit. Másik lehetőségként a gép arra is beprogramozható, hogy az úticélját jelentő bolygórendszerben hatalmas űrállomást építsen. A gép felnevelhetné és oktathatná a "csillaggyerekeket". Elmagyarázná nekik a Tejútrendszer meghódításában játszott szerepüket, és rábeszélné őket a következő lépésre, azaz hogy építsenek hasonló gépeket és indítsák útnak azokat más bolygórendszerek irányába, a megszerzett információkat pedig továbbítsák annak a civilizációnak, ahonnan ők maguk útnak indultak.

      A végső cél olyan általános működésű és önsokszorozó gép megépítése lenne, amelyről Neumann János már régen bebizonyította, hogy elméletileg megvalósítható. (A Föld természetesen tele van ilyen "gépekkel", csak éppen ezeket állatoknak nevezzük.) Ezután már nem lenne szükség arra, hogy megtermékenyített petesejteket küldjünk az utazásra. A gép elvben mindent megvalósíthatna, amire a szerves anyagokból felépülő lények képesek, beleértve azt is, hogy ha minden szükséges információ és nyersanyag rendelkezésére áll, akkor ilyen lényeket tudjon alkotni. Képzeljük el, hogy elküldünk egy Neumann-gépet valamelyik idegen bolygóra, majd közöljük vele az emberi DNS szerkezetének pontos leírását. Így a gép anélkül lenne képes az idegen bolygón embereket "létrehozni", hogy ténylegesen részt kellene venniük az űrutazáson. E stratégia alkalmazásával számottevően csökkenthetők az űrutazás költségei; ugyanakkor lehetővé válna, hogy az egész Tejútrendszert elárasszák a hasonló küldetésű csillagközi űrhajók. A fenti gondolatmenet alapján nem lehetetlen, hogy a Tejútrendszert már elözönlötték egy idegen civilizáció által alkotott Neumann-gépek.

      Tipler érvelésének sarkpontja az, hogy egy efféle galaktikus program végrehajtásához szükséges technikai háttér nem különbözik lényegesen attól, amire a csillagközi rádióüzenetek váltásához szükség van, ugyanakkor a Tejútrendszer felderítésének és meghódításának indítékai nagyon hasonlóak azokhoz, amelyek a rádiókapcsolat felvételére ösztönöznek. Ezért Tipler következtetése szerint nincs okunk feltételezni, hogy az idegenek rádiójelek küldözgetésével vesződnek, amikor akár le is rohanhatnak bennünket.

      Bár Tipler érvelése bizonyos mértékig a SETI-program ellen szól, önmagában ennek alapján nem zárhatjuk ki az idegen lények létezését. Az emberiség rendelkezik ugyan az ahhoz szükséges technológiával, hogy akár évmilliókon keresztül üzeneteket sugározzon ki más égitestek irányába, eddig azonban még senki nem vetette fel komoly formában, hogy ezt meg is kellene tennünk, sőt, még csak azt sem, hogy egy ilyesfajta vállalkozás a belátható jövőben kívánatos lenne. A SETI kiinduló feltevése ugyanis az, hogy ők sugározzák ki a jeleket. Mi megelégszünk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrások elhanyagolhatóan csekély morzsáját tétlen várakozásra fordítjuk: várjuk, hogy felfogjuk az idegenek által kisugárzott jelzéseket. A csillagközi rádióüzenetek kisugárzásához szükséges erőfeszítések és az egyszerű hallgatódzás közötti aránytalanság olyan súlyos egyenlőtlenséget feltételez az ilyen kapcsolatban, hogy a SETI igazolásához fel kell függesztenünk a kopernikuszi elv érvényességét (vagyis hogy a Világegyetem tipikus teremtményei vagyunk). Fel kell tételeznünk, hogy az idegenek emberfeletti erőfeszítéseket tesznek a kapcsolatteremtésre, azaz évezredeken keresztül hatalmas összegeket költenek arra, hogy a tér minden irányába folyamatosan kisugározzák jelzéseiket, méghozzá elenyészően csekély siker reményében. Ha mi nem vagyunk erre hajlandók, miért várjuk el ugyanezt a másik féltől? Könnyen lehet tehát, hogy amennyiben nincsenek a Naprendszerben idegenek alkotta Neumann-gépek, ez pusztán annyit jelent, hogy a Tejútrendszer - akár rádióhullámokkal, akár űrhajókkal megvalósuló - meghódításának költségei oly magasra rúgnak, hogy ez egyszerűen elejét veszi bármiféle próbálkozásnak. Mindez tehát nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem élnek rajtunk kívül értelmes lények a Világegyetemben.

      Tipler érvelésének további gyenge pontja az, hogy a világűr meghódításának költségeit a jelenlegi technikai és gazdasági folyamatok egyszerű kiterjesztése alapján becsüli fel. Emellett elfogadhatatlanul derülátó feltevései vannak az emberiség együttműködő-készségéről, technikai eszközeink megbízhatóságáról, s nem veszi figyelembe a különféle, egyelőre ismeretlen veszélyeket sem. Annak ellenére, amit a 3. fejezetben a gépi intelligencia uralkodóvá válásáról írtam, Tipler feltevései a Neumann-gép megvalósíthatóságára vonatkozóan számomra meghökkentően leegyszerűsítettnek tűnnek, hiszen a Neumann-gép tulajdonképpen olyan élő számítógép, amely az emberét meghaladó értelemmel rendelkezik. A legcsekélyebb elképzelésünk sincs arról, milyen elvi akadályok hiúsíthatják meg az efféle próbálkozásokat, a gyakorlati problémákról nem is beszélve. Ugyanez vonatkozik az űrutazásra is: a Mars Observer űrszonda közelmúltbeli kudarca újra felhívta a figyelmet a földi technika sebezhetőségére a világűrben. A feltevés, amely szerint az ember (vagy az idegenek) alkotta gépek évmilliókon keresztül képesek hibátlanul működni egy ellenséges környezetben, nagy hiszékenységre vall.

      Nincs kizárva, hogy egymilliárd éves civilizáció képes mindeme problémákat kiküszöbölni, ám éppenséggel alapvető korlátokkal is számolhatunk. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el, mire tanított minket a káosz elmélete. Általában feltételezzük, hogy amennyiben elég erőforrás áll rendelkezésünkre és megfelelően nagy teljesítőképességű számítógépeink vannak, a hosszú távú időjárás-előrejelzés tetszés szerint pontosítható. Márpedig ha az időjárást valóban kaotikus folyamatok alakítják, akkor nem technikai vagy pénzügyi, hanem alapvető fizikai korlátai vannak az előrejelzés pontosságának. Időjárásunk tökéletes előrejelzésére egyetlen Földön kívüli civilizáció sem lenne képes, bármilyen fejlett is a technikai színvonaluk. Elképzelhető, hogy hasonló elvi korlátok állják útját az űrhajózás területén elérhető sikereinknek.


Az esetlegesség neodarwinista érve

      Ez a legmarkánsabb és legmeggyőzőbb valamennyi érv közül. Azon a biológusok által csaknem teljesen egyöntetűen elfogadott feltevésen alapul, mely szerint az evolúció menete nem követ semmiféle törvényszerűséget, hanem tisztán véletlenszerű. Ezt a "vak órásmester" tételének nevezett állítást leghatározottabban egy biológus, Richard Dawkins vette védelmébe, azonos című könyvében, továbbá Stephen Jay Gould, az evolúcióról írott számos könyvében. Amennyiben hipotézisük helytálló, az élet sajátosságai, például az értelem teljességgel véletlenszerűek, így rendkívül csekély a valószínűsége, hogy a földi élettől függetlenül, másutt is kifejlődik. Ebből következik, hogy amennyiben az emberiség egy napon megsemmisíti önmagát, nagyon valószínűtlen, hogy később kifejlődik a Földön egy másik értelmes faj, amelyik átveszi a helyünket. Ebben az esetben, még ha létezik is más bolygókon az élet valamilyen formája, az csaknem bizonyosan nem jut el az értelem és a társadalmi szervezettség bolygónkon tapasztalt szintjére. Sok biológus, ezen túlmenően azt is feltételezi, hogy az élet születése merőben véletlen - azaz nagyon kis valószínűséggel bekövetkező esemény - volt, ezért valószínűtlen, hogy bármely formája valahol másutt előforduljon. Eszerint tehát a Földön kívüli élet fogalma alapvetően ellentétes a darwinizmussal.

      A hipotézis, mely szerint az élőlények döntő többségükben esetlegesség szülöttei, oly mélyen beivódott a neodarwinista világképbe, hogy érdemes alaposabban is utánanézni, miben gyökeredzik ez az elképzelés. Így azt is érzékeljük, mi forogna kockán a tudományos világkép szempontjából, ha valaha fölfedeznénk a Földön kívüli életet. A 19. században minden korábbinál bonyolultabb formát öltött az úgynevezett természetes teológia, vagyis az a próbálkozás, amely Isten létezését a természeti világ jellegzetességeire támaszkodva akarta bizonyítani. Az úgynevezett tervszerűség érve legfőbb ösztönzését a biológiától kapta. Ezen érvelés szerint az élőlények megfeleltethetők az emberek alkotta gépeknek, amennyiben azokat is valamilyen cél érdekében, tervszerű tevékenységgel hozták létre. Az érvrendszer a hihetetlenül tökéletes alkalmazkodást, ahogyan a földi élő szervezetek alkalmazkodnak a környezetükhöz, egy isteni tervező munkálkodásaként említik. William Paley angol lelkész híres óra-hasonlatát szokták felhozni példaként. Eszerint, ha véletlenül rátalálnánk egy órára, és kíváncsiak lennénk arra, hogyan működik ez a szerkezet, akkor az alkatrészek elmés illeszkedése és egymással szorosan összehangolt működése alapján még akkor is rájönnénk, hogy a szerkezetet valamilyen cél elérése érdekében tervezték, ha egyébként nem tudnánk mi lehet a feladata. Hasonlóképpen, az élő szervezetek részeinek egymással összehangolt együttműködéséből ugyancsak meghatározott célt szolgáló tervezés jeleire következtethetünk.

      Darwin evolúciós elmélete megdöntötte a tervszerűség érvét (bár nem szükségszerűen, ha azt a fizikára, nem pedig a biológiára alkalmazzuk - lásd a szerző Isten gondolatai c. könyvében) és az isteni tervezőt a vak órásmesterrel helyettesítette. Darwin szerint a véletlenszerű mutációk és a természetes kiválasztódás tökéletesen képes utánozni a tervezést.

      Bár az Egyház kezdetben elutasította Darwin elméletét, később mégis elfogadta az evolúciós elméletet. Valójában a haladó teológusok a bűnből erényt csiholva az evolúciós leszármazást Isten keze munkája gyanánt magyarázták. Fogadjuk tehát el, mondják, hogy a földi élet fokozatos, lassú evolúcióját valamiféle előre meghatározott tervnek megfelelően Isten irányítja, és a folyamat végállomása az Ember. Ezt a teleologikus világképet sok filozófus, például Bergson, Engels, Spencer és Whitehead vallotta magáénak, akik hittek abban, hogy a természet és az ember dolgaiban létezik valamiféle történelmi dimenzió, amely általában a "fejlődés" irányába mutat.

      Ennek megfelelően a biológiában megjelent a "fejlődési létra" fogalma, amely szerint az élet ősi nyálka formájában vette kezdetét, majd lassan, de elkerülhetetlenül létrejöttek az egyre bonyolultabb szervezetek, végső soron pedig az ember. E szerint mi, emberi lények a létra legtetején helyezkedünk el, a legegyszerűbb mikroorganizmusok pedig az alján. Az elképzelésben kimondatlanul benne rejlik, hogy a törzsfejlődés iránya a növekvő bonyolultság felé mutat, méghozzá progresszív módon, azaz a később kifejlődött szervezetek valamilyen értelemben "jobbak" őseiknél. Ha a törzsfejlődés építményének csúcsára az Embert helyezzük, akkor fenntartható Istenhez fűződő különleges kapcsolatunk, bár annak Isten felőli oldala kevésbé közvetlen, mint a teremtés bibliai történetében. Pontosan ragadják meg ezt a helyzetet Louis Agassiz szavai: "A Föld története Teremtőért kiált. Arról ad hírt, hogy a teremtés tárgya és végpontja az ember. Mindez már az első szerves élőlények megjelenésekor a természet tudtára adatik. E lények sorozatának minden jelentős módosulása újabb előrelépés a szerves élet fejlődésében, a meghatározott végcél, az ember felé."

      Bár az ősmaradványok elemzéséből nyilvánvaló, hogy az élet fejlődése nagyon egyszerű szervezetektől kiindulva jutott el a meghökkentően bonyolultakig, mindamellett a törzsfejlődés fogalma a biológusok számára mindmáig tabu. A puristák a legcsekélyebb utalást is mellőzik ennek irányultságára, attól félve, hogy ezen a kiskapun keresztül visszalopakodhatna a tervszerűség fogalma. Minthogy a biológusok már réges-régen kiűzték Istent az Édenkertből, most vonakodnak elismerni a folyamatokat irányító Kéz szerepét, még akkor is, ha ez a természeti törvények formájában jelentkezik. Dawkins szerint "Az evolúcióban nincsen semmilyen eredendően progresszív jelleg." Stephen Jay Gould még ellentmondást nem tűrőbben fogalmaz: "A haladás fogalma kártékony, mégis a kultúránkba mélyen beágyazódott, ellenőrizhetetlen, működésképtelen és megragadhatatlan elképzelés, így ha meg akarjuk érteni a törtenelem kialakult rendszerét, akkor ezt a fogalmat valami mással kell helyettesítenünk." A törzsfejlődés minden egyes lepése pusztán a véletlen műve, Jacques Monod találó kifejezesével élve "röptében elkapott esély". A természet egyszerűen csak véletlen sorrendben összetákolja a szerkezeteit, mígnem valami új születik. A törzsfejlődés vakon és ötletszerűen arra botladozik, amerre az esetlegességek vezérlik. A felszín a zseniálisan azonos irányba tartó folyamat benyomását kelti, a mélység ezzel szemben merőben kaotikus.

      A problémát az okozza, hogy a tudósok közelmúltban végzett vizsgálatai szerint a káosz korántsem egyszerű szerkezetű. A kaotikus rendszerek vizsgálata a fizikában, a kémiában és a csillagászatban mély kapcsolatot tárt fel a látszólag véletlen-szerű viselkedés és a rend spontán megnyilvánulása között. Tömören és velősen, a káosz mélyén rend lakozik. Amint arra már korábban utaltam, egy egyensúlytól távoli állapotú rendszer esetében felléphet az önszerveződés jelensége, aminek hatására a rendszer hirtelen, ugrásszerűen sokkal bonyolultabb szervezettségű állapot felé tolódik el. Mindezt az 5. fejezetben részletesebben is ki fogom fejteni.

      Az önszerveződés a fizikában és a kémiában sok helyütt előfordul: a szupravezetőkben, a lézerekben, az elektronikus hálózatokban, a folyadékok örvényeiben, a nem egyensúlyi kémiai reakciókban vagy éppen a hópihék kialakulásakor. A jelenséget akár a gazdasági folyamatokban is megfigyelhetjük. Az önszerveződés tehát oly gyakori, hogy az lenne a meghökkentő, ha a biológiában egyáltalán nem fordulna elő. Ennek ellenére a neodarwinisták veszedelmes eretnekségnek tekintenek minden olyan álláspontot, amely szerint az élővilág rendje spontán folyamatok eredményeképpen is kialakulhat, azaz a bonyolult biológiai rendszerekben belső szervező elv lakozna.

      Ugyanazon rendszerek, amelyek bizonyos körülmények között önszerveződést mutatnak, máskor gyakran kaotikusaknak blzonyulnak. A kutatók azonosították a jelenségek egy új köret, amit a "káosz peremének" neveznek, ahol a rendszerek rendkívül érzékenyek a változásokra, anélkül, hogy teljes egészében instabilakká válnának. A káosz peremén a megjósolhatatlanság együtt létezik a kreatív és következetes alkalmazkodással. Úgy tűnik, ez az a pont, ahol az élet tűnékeny minősége megfogható, itt ugyanis a szabadság és a rugalmasság egyesül a holisztikus teljességgel. Az önszerveződés kulcsfontosságú vonása a káosz peremén az, hogy a rendszerek hirtelen, önmaguktól és meglepően hatékonyan képesek a szervezett bonyolultság létrehozására.

      Darwin elméletének lényege legalábbis mai értelmezői szerint a következő: az élő szervezetekből álló populációk véletlenszerű változásokon mennek keresztül. A sikeresebb mutációk szelekciós előnyt hagynak utódaikra, amit azok a túlélésért vívott kíméletlen versenyben kamatoztatnak. Az idő múlásával az alkalmazkodóképesebb változatok nagyobb lehetőséget kapnak a túlélésre, mint kevésbé alkalmazkodóképes versenytársaik. A darwinisták azt állítják, hogy a véletlen változások és a természetes kiválasztódás kettőssége az elmúlt évmilliárdok során valamilyen ősi, kémiai "őslevesből" hozta létre a földi élet rendkívüli változatosságát és bonyolultságát.

      A változatosság megléte bizonyított tény. Ennek logikus következménye a jobban alkalmazkodó változatok szelekciós előnye. Egyik folyamat működése sem vonható kétségbe. De vajon elegendő-e ez a két folyamat ahhoz, hogy magyarázatot adjon a földi bioszféra jelenlegi állapotára? Létrejöhetett-e csupán a rendelkezésre álló hosszú időnek köszönhetően a természetben megfigyelhető rengetegféle bonyolult és "okos" szerv, szervezet?

      A közelmúltban Stuart Kauffman biofizikus közreadta alternatív elméletét, amely teljes egészében figyelembe veszi az önszerveződés és a káosz peremén lejátszódó jelenségek új ideáit. Kauffman azt állítja, hogy a bonyolult rendszerek belülről fakadó törekvése a rendre spontán módon ellátja a természetet azzal a "nyersanyaggal", amelyre épülve a természetes kiválasztódás kifejti hatását. Véleménye szerint a természetes kiválasztódás önti formába az eleve létező biológiai rendet. Ennek megfelelően nem egy, hanem két folyamat működik, melyek közül az önszerveződés az erősebb és néha a kiválasztódással szemben is érvényesül. Minthogy ezek az erők az együtt fejlődő populációkban összekuszálódnak és versenyre kelnek egymással, ezért a kiválasztódás hatására a rendszer a káosz pereme felé halad, ahol a változás és az alkalmazkodás a leghatékonyabb.

      Merész elmélete bizonyításául Kauffman éveken keresztül végzett kutatásaira támaszkodik, melyek során felhasználta az alkalmazkodás-tájképnek" (fitness landscape) nevezett matematikai modelleket. Ezek az alkalmazkodás sikeres és kevésbé sikeres szakaszait hegycsúcsokkal és völgyekkel ábrázolva a biológiai populációk szemléletes leírását adják. Néhány évvel ezelőtt Kauffman megállapította, hogy a génhálózatok egyszerű számítógépes modellje meghökkentően hatékony önszervező képességről tanúskodott, s a látszólag véletlenszerű kezdeti viselkedésből a végén kikristályosodott a rend. A matematikának ez az ága az úgynevezett Boole-algebra. Kauffman munkásságának java részében a Boole-hálózatokra kapott eredményeket értelmezi az alkalmazkodás tájképeinek csipkézett (tagolt és göröngyös) világában.

      A matematikai és fizikai leírásmódok elég erősek ahhoz, hogy azokat az élet eredetére és az evolúcióra is alkalmazni lehessen. Kauffman véleménye szerint a természet adott törvényei mellett és megfelelő körülmények közt az élet automatikusan előbukkan az élettelen kémiai "őslevesből". Nincs szükség csodára, sem a hihetetlenül valószínűtlen molekuláris véletlenre. A kémiai önszerveződés egyedül is képes a varázslatra: "Az élet a katalitikus polimerek kiszámítható, együttes önszerveződésének eredménye. ... Ha ez igaz, akkor számos különböző út vezet el kifejlődéséhez, miközben eredete mélyen gyökeredző, mégis egyszerű."

      Kauffman elméletének alapvetően fontos alkotóeleme az autokatalitikus ciklus, melynek során a kölcsönható szerves molekulák (polimerek) elérik a bonyolultság olyan fokát, hogy ezen a küszöbön túljutva katalizálni kezdik önmaguk előállítását, s ezáltal egy önmagát erősítő, hurokszerű folyamatot indítanak el. Amint azt a 2. fejezetben már említettem, ezt a megközelítést Manfred Eigen biokémikus tette népszerűvé. Kauffman a továbbiakban hangsúlyozza, hogy az együttműködő kémiai reakciók önszerveződés révén jóval a gének kialakulása előtt, az evolúció előrehaladtának magas szintjére jutottak. Az RNS és a DNS ezután egyszerűen csak átvette és hatékonyabbá tette a meglévő biológiai rendet.

      Kauffman elképzelése az önszerveződésről voltaképpen bevezeti a biológiába "a növekvő bonyolultság törvényének" egy változatát, amely éppoly kényelmetlennek tűnik, mint a jó öreg fejlődési létra. Miközben a biológusok gyűlölik az ilyesfajta elméleteket, a nem biológusok ügyet sem vetnek rá. Kozmológusként talán kijelenthetem, hogy nagyobb az áttekintésem erről a kérdésről (ennek részleteit The Cosmic Blueprint - A kozmikus tervrajz c. könyvemben fejtettem ki). Meggyőző bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy a Világegyetem fejlődése egy jellegtelenül egyszerű állapotból, amelyből az idők során, az önszervező folyamatok hosszadalmas és bonyolult sorozatának eredményeképpen fejlődött ki a ma megfigyelhető gazdagság, sokféleség és bonyolultság. Számomra az élővilág fejlődése csupán további példa a kozmoszt uraló, törvényszerűen a fejlődés irányába mutató törekvésekre. Amint azt egyszer Ralph Estling brit író megfogalmazta, "Csak egy fejlettebb életforma tagadhatja, hogy az élet az elmúlt hárommilliárd év folyamán jelentős fejlődésen ment keresztül. "

      Természetesen senki sem állítja, hogy a darwinizmus hibás, csupán azt, hogy nem teljes. Éppígy nem állítjuk azt sem, hogy a törzsfejlődés valamely eleve elrendelt cél irányába haladna. Az esetlegesség kétségtelenül jelentős szerepet játszik a részmozzanatokban. Számomra azonban úgy tűnik, hogy az egyszerűtől a bonyolult felé, a mikrobáktól az értelem felé mutató általános tendencia alapvető módon beleépül a természet törvényeibe. Márpedig ha ez igaz, akkor fel kell tételeznünk, hogy ugyanaz az általános tendencia, amelyik a Földön az élet és az értelem kialakulását eredményezte, hasonlóképpen érvényre juthatott a Világegyetem más égitestjein is. A Földön kívüli élet felfedezése meggyőző erővel bizonyítaná a fenti tétel helyességét.

      Monod leírta, hogyan következik az evolúciós folyamat a véletlen és a szükségszerűség kölcsönhatásából. A szükségszerűségen itt Monod elkerülhetetlen törvényszerűséget ért. A véletlen szerepét a véletlenszerű mutációk jelenítik meg, míg a szükségszerűség a természetes kiválasztódás formájában jelentkezik. Utóbbi alakítja ki a rendet az előnyös mutációk módszeres felerősítésével és a károsak elnyomásával, míg végül a szervezetekből álló populáció tökéletesen nem alkalmazkodik a rendelkezésére álló ökológiai élettérhez. Carter azonban hangsúlyozza, hogy Monod szükségszerűsége önmagában meglehetősen véletlenszerű, mivel a kiválasztódást irányító környezetet is jobbára véletlenszerű változások uralják (például jelentős éghajlatváltozások, kisbolygó-becsapódások, kontinensvándorlás stb.).

      Mindamellett a törzsfejlődés még a "véletlen szükségszerűség" hatására is szemlátomást bizonyos fejlődési útvonalak mentén megy végbe. Ez a biológiai konvergencia jelensége, amelynek köszönhetően a különböző künduló helyzetekből a természet sokféle megoldást talál ugyanarra a problémára, ezzel a törvényszerű fejlődési irány látszatát keltve. Vizsgáljuk meg például a szemet. Ezt a szervet a Föld története során nyilvánvalóan egymástól függetlenül több alkalommal is fölfedezte az élővilág. Bár minden fajta szeme ugyanazt a feladatot látja el, "kivitelezésük" lényegesen eltérő lehet (a rovarok, a halak és az ember szemének működése például alapvetően eltérő), ami különféle evolúciós eredetüket tükrözi. Mindezt egyszerűen megmagyarázhatjuk: a szem nyilvánvalóan olyan lelentősen megnöveli a túlélés esélyét, hogy a törzsfejlődés folyamatában jelentős szerephez jut ennek a szervnek a fokozatos tökéletesedése.

      Más tulajdonságok talán kevésbé előnyösek. A szárnyat például a természet csak három vagy négy alkalommal találta fel, miközben a kerék egyetlenegyszer sem fordul elő a természet felfedezései között. Sok mutáció ugyanakkor közömbös a kiválasztódás szempontjából, így legfeljebb véletlenszerű eltolodást képvisel. Képzeljük el, hogy a lehetséges szervezetek hatalmas teret töltenek be, melyben a fejlődés az egyre bonyolultabb szervezettségű állapotok felé irányul, miközben a tényleges földi populációk úgy hódítják meg ezt a teret, hogy kitöltik a rendelkezésükre álló lehetőségeket. Az ortodox neodarwinisták szerint ez a helykitöltés jobbára véletlenszerűen megy végbe. Való igaz, az ősmaradványok elemzése nem árulkodik meghatározott tervről vagy programról a törzsfejlődés menetében. Imitt-amott azonban a helyek kitöltésének folyamatát szoros mederbe szorítja a kiemelkedően előnyös tulajdonságok adománya, ezért a szóban forgó fejlődési útvonalon adott irányba való törekvés jelei mutatkoznak, hiszen a fejlődés maximálisan ki akarja használni a kérdéses tulajdonság biztosította előnyöket (mint például a szem fejlődése esetében). Ezért valamilyen belső irányítottság megléte még ebben a leegyszerűsített darwinista képben is teljesen kézenfekvőnek tűnik.

      A magam részéről nyitva szeretném hagyni annak a kérdését, létezik-e valamilyen mélyebb, törvényszerű, a természetes kiválasztódáson túli és annál magasabb rendű összefüggés, amely határozott mederbe szorítja és az egyre bonyolultabb szervezettségű állapotok felé kényszeríti a fejlődés menetét - talán éppen a Kauffman-féle vonalak mentén. Ez a Monod által elképzeltnél sokkal mélyebb értelmű "szükségszerűség" lenne, mert a kozmosz átfogóbb folyamataival állna kapcsolatban.

      A Földön kívüli élet vizsgálatakor a következő problémával kerülünk szembe: a földi élet hány tulajdonsága eredhet a véletlenből és hány következhet a szükségszerűségből? Nevezetesen, az értelem kialakulása vajon véletlen, vagy valamilyen meghatározott "irányultság" eredménye? A legtöbb biológus véletlennek tartja. Ernst Mayr például a következőképpen fogalmazott: "Tudjuk, hogy az élet Földünkön létező bizonyos fajtája (a makromolekulák rendszere) képes az értelem létrehozására. ... Feltehetjük mármost a kérdést, mekkora a valószínűsége annak, hogy ez a rendszer létrehozza az értelmet (gondoljunk csak arra, hogy ugyanez a rendszer nem kevesebb mint negyven alkalommal volt képes a szemet kifejleszteni)."

Az idegenek testfelépítése

Aligha van okunk feltételezni, hogy az idegen lények fizikai felépítésüket tekintve az emberhez hasonlóak. Nem remélhető tehát, hogy pusztán külső megjelenésük alapján felismernénk az idegen értelmes lényeket (vagy ők bennünket).


      Mayr ezután mérlegre teszi a földi élőlények törzseinek, osztályainak, rendjeinek, családjainak, nemzetségeinek és fajainak roppant számát, és megjegyzi, hogy ezek közül csupán egyetlenegy élőlény, az Ember rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amelyet valóban értelemnek nevezhetünk. Ezért az alábbi következtetésre jut: "Ennélfogva, a szemmel ellentétben, az értelem kifejlődése nem valószínű." Várhatóan tehát a Földön kívüli élőlényeknek szemük van, értelmük azonban nem fejlődött ki.

      C. Owen Lovejoy tudománytörténész különbséget tesz az értelem és a megismerésre, valamint kapcsolatteremtésre való képesség között: "»Értelmes« állatok más bolygókon is kifejlődhetnek, a Földön tapasztalthoz hasonló fejlődési útvonalak mentén, ezzel szemben a »megismerés« jelensége alapvetően különbözik a puszta értelemtől, ezért előfordulására esak rendkívül ritkán számíthatunk."

      A megismerés képességét pusztán szerencsés, véletlen fordulatnak tartja: "Nyilvánvaló, hogy a megismerés képességének kifejlődése nem lehet a fejlődés valamilyen irányultságának eredménye, továbbá nem lehet kicsiny véges valószínűségű esemény sem, hanem csakis meghatározott fejlődéstörténeti események sorozata vezethet el hozzá, amelyek végső okát olyan, egymással kapcsolatban nem álló tényezők kormányozta kiválasztódásban leljük föl, mint ami a mozgás és a táplálkozás fejlődését eredményezte."

      A SETI hívei szerint az értelem a természetes kiválasztódásnak köszönhetően már ki is alakult néhány más faj, például a majmok, a delfinek és talán a madarak esetében. Azzal érvelnek, hogy az értelem nyilvánvalóan előnyös a túlélés szempontjából, és állítják, hogy idővel minden bizonnyal más bolygókon is megjelent. Az ortodox álláspont szerint ezzel szemben amennyiben egy világméretű katasztrófa elpusztítaná az emberiséget, a Föld történetében ezentúl már soha nem ismétlődne meg a lehetőség a jelenkori értelmi szint elérésére. A különböző tudományos-fantasztikus történetekben a majmok, a delfinek vagy éppen a hangyák rövid idő alatt "átveszik a helyünket", ez azonban merő képzelgés. Egyesek szerint bizonyos fajok magukban hordozzák az értelem elérésére való veleszületett törekvést. A jövőkutatók gyakran úgy ábrázolják a távoli jövő emberét, mint akinek a mienknél nagyobb az agya és természetes úton (tehát nem valamiféle génsebészeti beavatkozás eredményeképpen) magasabb az értelmi színvonala. Az ősmaradványok tanúsága szerint létezik egy matematikailag is leírható szabályszerűség, tudniillik az agy és a test tömege arányának (az úgynevezett enkefalizációs indexnek) a növekedése, ezt az összefüggést azonban nem szabad a magasabb értelem mint elérendő cél felé való teleologikus törekvésként értelmeznünk. Ha létezik is valamilyen folyamatos fejlődés a törzsfejlődés során az értelem kialakulása és tökéletesedése irányában, valószínűtlen, hogy az néhány kitüntetett fajon belül valamiféle, a fejlődést irányító "erőként" működik, sokkal valószínűbb, hogy a bioszféra egészére nézve tendencia-jelleggel érvényesül. Természetesen a Föld történetének bármely időszakában kiválaszthatjuk az akkor éppen élő fajok közül a "pillanatnyilag legértelmesebbet", amely például jelenleg a Földön az Ember. Ennek a mindenkor legértelmesebb fajnak elkerülhetetlenül létezik valamilyen leszármazási vonala, amelyen belül szembeszökően érvényesül a magasabb értelem felé való törekvés. Ebből azonban még nem következik, hogy minden egyes vagy akár csak jelentős számú faj eredendően rendelkezne az időben egyre növekvő értelem képességével.

      Az emberi értelem egyik furcsasága, hogy fejlődése olyan, mintha túlzottan fölényes győzelmet aratna. Némi kis többletértelem jelentős előnyt biztosít a túlélésért vívott harcban, azonban egyáltalán nem nyilvánvaló, hogyan alakultak ki a természetes kiválasztódás során olyan tulajdonságok, mint a magasabb matematika művelésére, bonyolult zeneművek megalkotására vagy a nyelvi gazdagság létrehozására való képesség. Ezeket a magasabb szellemi funkciókat világok választják el az "őserdőben" a puszta létért való küzdelemben előnyös tulajdonságoktól. E tulajdonságok közül jó néhány csak a közelmúltban alakult ki, legalábbis jóval később, mint ahogy az emberi faj biztosította maga számára az uralkodó szerepet az emlősök között, és elfoglalta a rendelkezésére álló ökológiai életteret.

      Ez felveti azt az érdekes kérdést, hogy mikor alakultak ki a szellemi képességek. A legtöbb biológus úgy véli, hogy az emberi agy szerkezete az elmúlt néhány tízezer évben alig változott, ami azt jelenti, hogy a bonyolult szellemi tevékenységre való képesség már nagyon régen kialakult az ember agyában, e tulajdonság azonban a közelmúltig nem jutott érvényre. Ha viszont ezeket a képességeket nem használta fel az agy, amikor kialakultak, vajon miért alakultak ki? Hogyan tud a természetes kiválasztódás szunnyadó tulajdonságokat alapul véve működni? Véleményem szerint egyáltalán nem meggyőzőek azok a magyarázatok, amelyek feltételezik, hogy mondjuk a matematikai képesség pusztán valamilyen más, a hétköznapi életben nyilvánvalóbban hasznos tulajdonság "tartozéka". (Ezt Isten gondolatai c. könyvemben fejtem ki részletesebben.)

      Másrészt viszont ha a magasabb rendű képességek az elmúlt évszázadok során alakultak ki aligha tudjuk felismerni a természetes kiválasztódás munkájának kezenyomát. A történelem nem sugallja, hogy a kivételes matematikai tehetséggel vagy művészi hajlammal megáldott egyének sikeresebben szaporodó populációt alkottak volna. Márpedig ha ez így van, akkor eme tulajdonságok megjelenését a szellemi fejlődésben megmutatkozó nem-darwini jellegű előremutató tendencia bizonyítékának kellene tekintenünk.

      Érdekes például Ausztrália őslakosainak az esete. Ezek az emberek mintegy negyvenezer évvel ezelőtt csaknem tökéletesen elszigetelődtek a világ többi részétől. Elszigeteltségük egészen az első európaiak érkezéséig fennállt. Ennek ellenére ma már művészi, zenei és nyelvi képességeik, sőt, megfelelő iskoláztatás esetén matematikai képességeik tekintetében is szinte megkülönböztethetetlenek az európaiaktól. Mindez vagy azt jelenti, hogy a "matematikusi" és más hasonló gének több mint negyvenezer évvel ezelőtt kialakultak, majd számtalan emberöltőn át rejtve maradtak, vagy azt, hogy ezek a magasabb rendű képességek az emberiség többi részével párhuzamosan fejlődtek, ami viszont a biológiai konvergencia haszontalan és bizarr megnyilvánulása volna. Bármelyik lehetőség is igaz, az ortodox darwinizmus keretei között megoldhatatlan rejtéllyel állunk szemben.

      Ha az emberi értelem merőben a törzsfejlődés véletlen szüleménye, amint azt az ortodox darwinisták állítják, és legbonyolultabb megnyilvánulásai (a matematikai, nyelvi és művészi hajlam) csupán rendkívül valószínűtlen adománynak tekinthetők, nincs okunk feltételezni, hogy akár egyetlen más bolygón is kialakulhat a miénkhez hasonló értelem. Ebben az esetben viszont a rádiókapcsolatra épülő SETI-próbálkozások hiábavalóak. Következtetésünk azonban megfordítva is áll, amennyiben a Földön kívüli értelem nyomára sikerülne bukkannunk, ez alapjaiban rengetné meg az ortodox darwinizmus szellemét vagy mindenestől a süllyesztőbe küldené, mivel a természetes kiválasztódáson kívül valamilyen más, a fejlődést előremozdító hatás meglétét bizonyítaná.