Mivel a Phoenix-program már folyik, érdemes alaposabban fontolóra vennünk,
milyen filozófiai következményekkel járna egy Földön kívüli civilizáció
üzenetének észlelése. Pontosan mit is jelentene az emberiség számára, hogy
nemcsak mi vagyunk értelmes lények a Világegyetemben? Vajon felvillanyozna
vagy kétségbe ejtene minket a felfedezés híre? Izgalomba jönnénk vagy halálra
rémülnénk? Fellelkesülnénk vagy elcsüggednénk?
Sokan úgy vélik, egy ilyen váratlan bejelentés óriási megrázkódtatást
jelentene, s az emberi társadalom elemeire hullhatna. A tudományos-fantasztikus
történetekben a kormányokat általában összeesküvőknek festik le, mert el akarják
titkolni felfedezésüket, attól tartva, hogy annak ismerete veszélyes lehet az
egyszerű emberek számára. Az idegenek jelzéseit felfogó tudósokat általában
őrizetbe veszik, s megtiltják, hogy felfedezésről bárkinek is szóljanak, mivel
pánik törhet ki. Hogy valóságos esetet vegyünk alapul, vajon a pulzárok
felfedezésének szándékos elhallgatásában milyen mértékű volt a kísérletben
részt vevő tudósok természetes, tudományos megfontoltsága, és milyen mértékű a
riadalomkeltéstől való félelem?
Természetesen abszurd az az elképzelés, amely szerint a politikusok és a
tudósok képesek magukra vállalni annak a terhét, hogy tudnak az idegen lények
létezéséről, miközben a hétköznapi emberekkel nem tanácsos megosztani a
felfedezés hírét. A Phoenix-programban részt vevő tudósok bizottságot
alakítottak annak vizsgálatára, milyen módon lenne legcélszerűbb bejelenteni a
felfedezés hírét, amennyiben sikerülne felfogni az idegenek jelzéseit. (*)
Ugyanez a testület vizsgálja azt is, hogy milyen lépéseket kellene tenni az
esetleges válaszadás érdekében. Csak remélni lehet, hogy ezeket a kérdéseket a
lehető legteljesebb nyilvánosság előtt fogják megtárgyalni, hogy az egész
emberiség részesedhessen a nagy jelentőségű felfedezésből.
(*) Az említett problémákkal valójában egy nemzetközi szakmai testület, a
Nemzetközi Asztronautikai Akadémia (IAA) SETI Bizottsága foglalkozik. Az első
"Deklarációt a Földön kívüli értelem felfedezését követő lépések alapelveiről"
1990-ben adták ki, és azóta ezt több tekintélyes szervezet elfogadta. (A. I.)
E fontolgatások során az idegenektől származó jelek több fajtáját elemezték. A
legegyszerűbb esetben csupán a tőlük érkezett (de nem kifejezetten nekünk
szóló) rádiójeleket fognánk fel. Ezek a jelzések csupán arra szolgálnának, hogy
hírül adják egy civilizáció létezését mindazoknak, akik éppen ilyenek után
kutatnak. Mindebből nem következne, hogy az idegenek tudnak létezésünkről. A
jelzés lehet egyszerű, szabályos füttyjelek sorozata, bár feltétlenül kevésbé
félreérthető lenne, ha valamilyen, az értelemre utaló tartalmat hordozna,
például a törzsszámok sorozatát vagy a számjegyeit. Természetesen az
idegeneknek esetleg okuk lehet arra, hogy ne rádióhullámokat, hanem inkább
lézersugárzást használjanak, esetleg megtervezett perturbációkat hozzanak
létre saját csillaguk mozgásában, vagy valamiféle számunkra egyelőre ismeretlen
műszaki megoldást alkalmazzanak. Mindamellett, ha komolyan az a szándékuk, hogy
felhívják magukra a figyelmünket (márpedig mi más oka lehetne annak, hogy
jelzések leadásával vesződnek), akkor minden kétséget kízáróan sejtik, hogy
nekünk valószínűleg vannak rádiótávcsöveink.
Még izgalmasabb lenne, ha a felfogott üzenet valamilyen információt is
tartalmazna az idegen civilizációról, sőt, esetleg kapcsolat felvételére
buzdítana bennünket. Minthogy egy viszonylag rövid rádió- vagy lézerimpulzusba
hihetetlenül nagy mennyiségű információ zsúfolható bele, ezért már az első
rövid, bemutatkozó jelzés alapos elemzése révén is elképesztő mennyiségű új
ismeretre tehetnénk szert.
Talán az idegenek már rájöttek, hogy itt a Földön létezik értelmes faj, és
égnek a vágytól, hogy kapcsolatot teremtsenek velünk. A földönkívüliek
többféleképpen is tudomást szerezhettek létezésünkről. Kizárólag földi
használatra szánt radióadásaink egy része elkerülhetetlenül kiszóródik a
világűrbe, és fénysebességgel távolodik bolygónktól. Megfelelően erzékeny
antennával jelenleg néhányszor tíz fényévnyi környezetünkön belül bárhol fel
lehetne fogni egykori rádió- és tv-adásainkat. Még érzékenyebb vevővel a
légköri kísérleti atomrobbantások által keltett elektromágneses jeleket is
ki lehetne mutatni, vagy akár a légkörünkben lévő üvegházgázok
koncentrációjának könyörtelen növekedését is érzékelni lehetne. Létezésünkre
abból is következtethetnek, hogy fizikai tulajdonságai alapján a Föld olyan
bolygónak látszik, amely valószínűleg alkalmas az értelmes élet kialakulására
ezért feltétlenül érdemes a rendszeres megfigyelésre. Az is elkepzelhető, hogy
a földönkívüliek időről időre meglátogatták bolygónkat, ezért biztosan tudják,
hogy itt a közeljövőben varható értelmes faj megjelenése. Az sem kizárt, hogy
egyik látogatásuk alkalmával itt hagytak vagy réges-régen ideküldtek egy
automatikus szondát, amelyik értesíti őket műszaki civilizáció kifejlődéséről.
Egy ilyen szonda az idők végezetéig nyugodtan keringhetne Nap körüli pályáján,
anélkül, hogy a legcsekélyebb esélyünk lenne a felfedezésére.
Rá kell azonban döbbennünk, hogy az idegenek jelzéseinek vétele nem jelenti a
két civilizáció közötti párbeszéd azonnali megindulását. A hozzánk legközelebbi
csillag távolsága ugyanis több mint négy fényév. Még a legderűlátóbb becslések
szerint is roppant csekély annak valószínűsége, hogy száz fényévnyi
körzetünkben létezik másik civilizáció. Márpedig a száz fényév távolságban lakó
idegenek üzenete száz év alatt érkezik el hozzánk, majd újabb száz évbe telik,
mire válaszunk odaérkezik beszélgetőpartnerünkhöz. Jó néhány évszázadba telne
tehát, mire az üzenetváltások rendszerét sikerülne kialakítanunk. A párbeszédet
megelőzően ugyanis, a kezdeti időszakban a rendszer beszabályozásának
fáradságos munkájára lenne szükség. Ekkor kellene felbecsülnünk a kapcsolat
várható következményeit, egyelőre anélkül, hogy a tartalmas eszmecsere
előnyeiből részesednénk.
Elképzelhető azután, hogy valahol a Földön vagy a Föld közelében bukkanunk rá
az idegenek üzenetére vagy egy általuk alkotott tárgyra (mint ahogyan ez
Arthur C. Clarke
2001: Űrodüsszeia c. regényében történik). Ez ugyan
nagyon valószínűtlennek tűnik, ám nem teljességgel lehetetlen, különösen akkor
nem, ha ezt a bizonyos idegen eredetű szerkezetet úgy programozták be, hogy
csak akkor adjon hírt magáról, ha a földi civilizáció fejlődése elért egy
meghatározott szintet. Elképzelhető, hogy erre a szerkezetre valahol a Holdon,
a Marson vagy éppen az óceán fenekén bukkanunk, de az sincs kizárva, hogy a
Föld felszínén találunk rá, amikor elérkezett az ideje. Ezután a szerkezethez
közvetlenül kérdéseket intézhetünk, akárcsak egy korszerű, interaktív
számítógépes terminálhoz, aminek eredményeképpen kialakulhat a párbeszéd
tulajdonképpen a Földön kívüli civilizációval. Egy ilyen szerkezet - amely
valójában egy Földön kívülről érkezett idő-palackposta - óriási mennyiségű, és
számunkra rendkívül fontos információt tartalmazhat.
Ha sikerülne felfedeznünk, hogy a Tejútrendszer meghatározott pontjáról
értelmes lényektől származó jelzések indulnak ki, akkor ennek sokkal
mélyrehatóbb következményei lennének ama tény puszta megállapításánál, hogy
létezik a miénken kívül más civilizáció. Ha a civilizáció oly csekély
valószínűséggel létrejövő jelenség, hogy az egész belátható Világegyetemben
csupán kettő van belőle, felettébb valószínűtlen, hogy mindkettő éppen a
Tejútrendszerben alakult volna ki. Felfedezésünk alapján tehát arra kellene
következtetnünk, hogy más galaxisokban, számtalan egyéb civilizáció létezik
(esetleg létezett vagy fog létezni). Hasonlóképpen, amennyiben a Naprendszer
szűkebb kozmikus környezetének fürkészése során fedeznénk fel az idegenek
jelzéseit, ebből az következne, hogy civilizáció a Tejútrendszeren belül is
meglehetősen gyakran fordul elő. A lehetőségek köre tehát szemlátomást kettőre
szűkült: vagy egyedül vagyunk a Világegyetemben, vagy az intelligens
civilizációk meglehetősen elterjedtek.
Vizsgáljuk meg mindezek után az idegenek jelzéseinek hatását az élet eredetével
kapcsolatos háromféle hipotézisre.
Csoda
Annak tudatában, hogy léteznek Földön kívüli értelmes lények, rendkívül nehéz
volna fenntartani a csoda hipotézisét. Természetesen, amint arra már korábban
rámutattam, logikailag nem teljesen lehetetlen, hogy az élet valamilyen csoda
folytán keletkezett, majd elterjedt az egész Világegyetemben, vagyis az
idegenekkel egyazon csodás ősön osztoznánk. Ebből a képből azonban hiányzik
mindaz, ami a vallásos emberek számára a csoda-hipotézis vonzerejét jelenti.
Egyúttal súlyos kétségeket ébreszt az értelem és a tudat isteni eredetét
illetően. Nincs számottevő valószínűsége annak, hogy a különböző civilizációk
csillagközi utazásainak eredményeképpen közvetlen rokonságba kerültünk a Földön
kívüli értelmes lényekkel, fajunk ugyanis egészen nyilvánvalóan a földi
biológiai folyamatok szülötte. A földönkívüliek üzenetének vétele rádöbbentene
bennünket arra, hogy civilizációnktól függetlenül a Világegyetemben másutt is
megjelent az értelem, így a
Homo sapiens nem foglal el kitüntetett
helyet a világ rendjében. Továbbá, amint azt korábban megvilágítottam, a
felfedezésből az is következne, hogy számtalan más civilizációnak is léteznie
kell, így a miénk csupán egyik jelentéktelen tagja a kozmikus civilizációk
népes közösségének.
Nincs kétségünk afelől, hogy ez a felismerés megkövetelné a vallási tanok
alapos újraértékelését. A Szentszék a közelmúltban foglalkozott ezzel a
kérdéssel. Amint azt az 1. fejezetben említettem, az elmúlt évszázadokban heves
vita alakult ki a Földön kívüli lények létezésének teológiai következményeiről,
ez a vita azonban századunkban érdekes módon lecsillapodott.
Earnest Barnes, Birmingham püspöke, 1927 és 1929 között Edinburghben tartott
(Gifford-) előadásaiban így beszél erről: "Vajon az egész Világegyetem az
értelmes lények otthona?" Barnes kiváló tudós volt, s szerinte Isten "a
tudatosság magasabb rendű formáinak alapjául" teremtette a Világegyetemet. Ezt
a célt legjobban a lakott világok sokasága szolgálja, jelentette ki (vagyis
ismét felbukkant a bőség elve). Figyelembe véve a Világegyetemben feltehetően
létező bolygók óriási számát, és kinyilvánítva azt a figyelemreméltóan korai
meggyőződést, amely szerint Tejútrendszerünknek "sem a tömege, sem mérete, sem
egyetlen más tulajdonsága nem rendkívüli" (előkerül tehát a kopernikuszi elv
is), Barnes arra a következtetésre jutott, hogy a belátható Világegyetemben
értelmes lényekkel benépesített bolygók milliárdjainak kell létezniük, s e
civilizációk közül jó néhány sokkal fejlettebb a miénknél. Érvelésének
alátámasztására leszögezte, az élet a Földön jött létre, mégpedig természetes
folyamatok eredményeképpen: "Bonyolult, szervetlen vegyületek keletkeztek,
amelyek azután hidat alkottak az élettelen és az élő között." A püspök ezután
folytatta következtetései sorát, kijelentvén, hogy az élet elvben akár
mesterséges úton is létrehozható. "Ha laboratóriumunkban elő tudjuk állítani
ugyanazokat a körülményeket, amelyek a Földön az élet megjelenésének
időszakában fennálltak, elérhetjük, hogy az élet ismét megszülessék."
Sok valláskommentátor felfigyelt arra, milyen rengeteg csillag alkotja a
Világegyetemet, és feltették a kérdést, mivégre vannak ezek a világon, ha a
Föld az egyetlen lakott bolygó. Amiként E. A. Milne oxfordi kozmológus roppant
velősen megfogalmazta: "Tiszteletlenség-e arra gondolnunk, hogy egy végtelen
hatalmú Isten aligha talál lehetőséget saját maga gyönyörködtetésére és isteni
hatalma gyakorlására, amennyiben csupán egyetlen olyan bolygó létezik, melyre
tevékenysége kiterjed?"
1952-ben kiadott,
Modern Cosmology and the Christian Idea of God (A
modern kozmológia és a keresztény istenkép) című könyvében látnoki módon
megjósolta a rádiócsillagászat új tudományának születését és a világűrből jövő
rádióhullámok felfedezését: "Nem lehetetlen, hogy ezek más »bolygókon«
élő értelmes lényektől származó jelzések. Az idő végtelen távolában elvben az
is lehetséges, hogy kapcsolatot teremtünk ezekkel a lényekkel."
Milne azonnal rámutat azonban egy súlyos problémára, amellyel a keresztény
embernek szembe kell néznie, amennyiben az idegenek valóban léteznek. Mivel
hisz abban, hogy "a keresztény tanítás lényegéből fakadóan Isten beavatleozik a
történelem menetébe", ezért megjegyzi: "Isten legjelentősebb beavatkozása a
történelem folyásába a keresztény világszemlélet szerint a Megtestesülés volt.
Vajon ez egyedi esemény volt, vagy a számtalan lakott bolygó mindegyikén
bekövetkezett? A keresztény ember elborzad erre a gondolatra. Aligha tudjuk
elképzelni, hogy Isten Fia a bolygók miriádjának mindegyikén szenvedésével
váltja meg a világot. A keresztény tanítás annak leszögezésével kerüli el ezt a
következtetést, hogy Földünk páratlan és egyedülálló a maga nemében. De vajon
mi a sorsa a többi bolygó feltételezett lakóinak, ha a megváltás csak a mi
bolygónk szerencséje? Immár mély vizekre jutottunk a világ legnagyobb
rejtelmeinek tengerén."
Milne saját megoldását kínálja a problémára, vállalva, hogy lehetőség van a
csillagok közötti rádiós kapcsolatteremtésre. Ily módon véleménye szerint az
idők végtelenjében lehetővé válna, hogy az emberiség hírül adja az idegen
lényeknek: a Megtestesülés éppen a mi bolygónkon következett be.
Ezt a megoldást határozottan elutasította E. L. Mascall, a filozófus pap, aki
1956-ban tartott (Bampton-) előadásaiban cáfolta Milne teológiai elméletét.
"Mindez éles ellentétben áll a keresztény gondolkodás nagy, klasszikus
hagyományaival", Krisztus kínszenvedésével, mivel a megváltás "szükséges és
elégséges feltétele Isten teremtményei számára, az, hogy a megváltottaknak
tudniuk kell ennek tényéről." Mascall szerint a keresztény világkép sarkpontja,
és a megváltás lényege az, hogy "Isten Fia önnön személyébe egyesítette annak a
fajnak a természetét, amelynek megváltására eljött". Más szavakkal, a
történelmi esemény, hogy Isten Fia
emberként született a Földre, kizárólag a
Homo sapiens szempontjából bír jelentőséggel. Az idegen lényekre
vonatkozóan ezzel szemben Mascall az alábbi következtetésre jut: "Nehéz
kitartani a feltevés mellett, hogy a Fiú, aki egy értelemmel és testtel bíró
faj alakjában testesült meg, egyúttal más, ugyancsak értelemmel és testtel bíró
fajok alakját is magára öltötte volna. ... Krisztus, az Isten által teremtett
ember Fia valójában amiatt, hogy őt ember szülte, a
világ Megváltója, feltéve,
hogy a "világ" szót az emberre és az ember kapcsolatrendszerére alkalmazzuk; de
vajon a tény, hogy ember hozta világra, nem teszi-e egyúttal a nem emberi
testtel és értelemmel rendelkező lények Megváltójává is? Számomra ez felettébb
kétségesnek tűnik..."
Mascall inkább hisz abban, hogy az Ige Megtestesülése más bolygókon is
bekövetkezett: "Véleményem szerint... nincsenek meggyőző
teológiai érvek annak
cáfolatára, hogy amennyiben léteznek a Világegyetem valamely vidékén vagy
vidékein értelemmel és testtel rendelkező lények, akik bűnt követtek el és
ezért szükségük van a megváltásra, akkor e lények számára és az ő megváltásuk
érdekében Isten Fia ne egyesíthette volna (vagy egyesíthetné egy napon) isteni
Személyébe minden tulajdonságukat, ahogyan ez az emberiség esetében
megtörtént..."
A közelmúltban alkalmam volt megvitatni ezt a kérdést George Coyne jezsuita
atyával, a Vatikáni Csillagvizsgáló igazgatójával. Coyne maga is tevékenyen
részt vesz a Naprendszeren kívüli bolygók keresésében. Úgy véli, a megváltáshoz
nincs szükség isteni Megtestesülésre. Hite szerint amennyiben az idegen lények
egyáltalán léteznek és ha bűnt követtek el, Isten tetszőlegesen választhatja meg
annak módját, miképpen szabadítja meg őket a bűn terhétől, akár úgy, hogy
felölti testüket, akár más módon. Ezen álláspont szerint a keresztény
tanításból tehát nem feltétlenül következik a többszörös Megtestesülés.
További teológiai problémák merülnek fel azon várakozásunk alapján, mely
szerint ha az idegen társadalmak léteznek, sok közülük lényegesen fejlettebb a
miénknél. Vizsgáljuk meg alaposabban ezt az érvelést. A Naprendszer mintegy
ötmilliárd éves, ismerünk azonban olyan csillaghalmazokat ís, amelyek
tizenötmilliárd éve születtek. Csillagrendszereknek tehát jóval a Nap és a Föld
megjelenése előtt jöttek létre és indultak hanyatlásnak. Ha az élet valóban
gyakori jelenség a Világegyetemben, akkor sok helyütt már évmilliárdokkal a
földi élet kifejlődése előtt felbukkant. Hacsak valamilyen okból a Földön nem
lényegesen gyorsabb az élet fejlődése, mint másutt (ami egyébként is
ellentmondana a kopernikuszi elvnek lásd azonban Carter antropikus érvelését a
4. fejezetben), akkor arra kell számítanunk, hogy léteznek a Világegyetemben
olyan értelmes lények és technikai civilizációk, amelyek több milliárd évvel
ezelőtt keletkeztek. Mivel az emberi társadalom mindössze néhány ezer éves,
továbbá az emberiség mint technikai civilizáció csupán néhány évszázada
létezik, el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy olyan közösség műszaki és
társadalmi fejlettsége, amely sok millió vagy milliárd éves múltra tekint
vissza. Nincs kizárva, hogy számunkra ezek a szuper-fejlettségű lények
istenként jelennének meg. Arthur C. Clarke hívta fel a figyelmet arra, hogy a
technika pár lépéssel a mindennapok előtt járva is megkülönböztethetetlen a
mágiától. Vajon mit kezdhetnénk egy több milliárd éves technikai civilizációval?
Természetesen nem tudjuk, hogy egyáltalán képesek-e ilyen technikai
civilizációk hosszú időn keresztül fennmaradni. Lehetséges, hogy a társadalmi
fejlődés előrehaladtával a közösségek veszedelmes, múló szeszélyként elvetik a
műszaki haladást. Vagy talán létezik valamilyen beépített önpusztító
mechanizmus, amelynek következtében a fejlődés bizonyos szintjét elérő
társadalom ingataggá válik, és elpusztítja önmagát. Sokan és sokszor rámutattak
már, hogy a műszaki fejlődés legfontosabb hajtóereje az erős versenyszellem,
továbbá, hogy az emberiség technikai kultúrájának jelentős részét az egyre
hatékonyabb fegyverek előállítása iránti vágy motiválja. Ezek a mozzanatok
szintén nagy valószínűséggel ugyancsak a civilizáció pusztulásához vezetnek.
Mégis nyilvánvaló, hogy ha sikerül felfognunk egy Földön kívüli társadalom
üzenetét, biztosak lehetünk abban, a szóban forgó civilizáció nem pusztította
el önmagát (hacsak nem egy halálra ítélt civilizáció valamilyen megkövesedett
üzenetéről van szó, talán ilyen formában: "Isten veletek, galaktikus társaink,
ne kövessétek el a mi hibánkat"). Ebben az esetben szinte teljesen bizonyosak
lehetünk abban, hogy a kérdéses társadalom sokkal fejlettebb a miénknél. Az ok
nagyon egyszerű. Elhanyagolhatóan kicsiny a valószínűsége annak, hogy
Tejútrendszerünkön belül két civilizáció többé-kevésbé egy időben érje el a
technikai fejlődésnek azt a szintjét, amikor elkezdi használni a rádiótávcsövet.
Tekintve, hogy az élet kialakulása és a törzsfejlődés milliárd éves
nagyságrendben zajlik, fölöttébb valószínűtlen, hogy két bolygó civilizációinak
fejlettségi szintje között mondjuk egymillió évnél kisebb legyen a különbség.
Ha tehát véletlenszerűen kiválasztunk egyet a létező technikai civilizációk
közül, akkor valószínű, hogy az sok millió vagy akár több milliárd évvel
előttünk jár a fejlődésben. Amennyiben nincs valamilyen egyetemes oka annak,
hogy rádiótávközléssel miért csak viszonylag fiatal civilizációk foglalkoznak,
arra kell számítanunk, hogy ha felfogunk egy rádióüzenetet, akkor az minden
tekintetben rendkívül magas fejlettségű lényektől származik, akik nemcsak a
technikai és társadalmi fejlődésben járnak messze előttünk, hanem a természet
megértésében és a filozófiai gondolkodásban is. Várhatóan olyan lényekkel
kerülünk tehát kapcsolatba, akiknek bölcsessége és ismeretei
összehasonlíthatatlanul nagyobbak a miénknél.
Mindez a keresztény vallás számára azért jelent nehézséget, mert ha Isten
beleavatkozik a történelem menetébe, és ha az emberiség nem az egyetlen, amely
méltó Isten kitüntető figyelmére, akkor a Teremtő szándékainak és céljainak
némely bolygóval kapcsolatban sokkal kimunkáltabbaknak kell lenniük, mint a
Földre vonatkozóan. Amint arra Barnes már régen rámutatott: "Ha Isten csupán
megvalósítja Önmagát az evolúciós folyamatban, akkor másutt Ő már elérte a
létezés teljességét és tündöklő nagyságát, amihez a Föld fejlődési folyamata
már semmit nem tud hozzátenni."
Kijózanító tény, hogy csaknem minden intelligens Földön kívüli szomszédunkhoz
képest valahol a szellemi fejlődés létrájának legalsó fokán téblábolunk.
Egyszerű okoskodással rájöhetünk, hogy helyzetünk távolról sem felsőrendű, sőt,
inkább az a természetes, ha valahol a mezőny legvégén kullogunk. Ennek oka a
"szellemiség" pontos fogalmával magyarázható. A legtöbb teológus egyetért
azzal, hogy a szellemi fejlődés fogalma csak akkor nyer értelmet, amikor az
emberi faj már létrejött, vagy legalábbis akkor, amikor már létezik egy olyan
állatfaj, amely elég fejlett ahhoz, hogy öntudata legyen, és amely elérte az
értelemnek azt a szintjét, melynek révén tudatában van cselekedetei
következményének. Bármelyik lehetőséget választjuk is, meg kell állapítanunk, a
földi élet csak valamikor a fejlődés legutolsó egymillió évében érte el ezt a
szintet. Ha viszont a kialakulásuk óta eltelt idő hosszúságának mértékében
rangsoroljuk a lehetséges intelligens társadalmakat, akkor a sok milliárd éve
fejlődők listáján a néhány millió éves újoncnak valóban csak a legutolsó
helyek valamelyike juthat. Számot kell tehát vetnünk a lehetőséggel, hogy az
egész Világegyetem szellemileg legkevésbé fejlett lényei vagyunk. Egyeseket ez
talán jóleső érzéssel tölt el, mert arra gondolnak, hogy amennyiben sikerülne
kapcsolatot teremtenünk az idegenekkel, tudásuk mindenképpen jótékonyan
befolyásolná szellemi fejlődésünket, másokat azonban hatalmába keríthet a
fenyegetettség érzése.
A vallás számára további nehézség merül fel a lélek fogalmával kapcsolatban. A
számítástechnika területén a közelmúltban elért fejlődés belátható közelségbe
hozta a gondolkodó gépek megvalósításának lehetőségét. Korunk filozófusai
számára a legnagyobb kihívást annak a kérdésnek a megválaszolása jelenti, vajon
tudatos lényekké válhatnak-e a számítógépek, és ha igen, lehet-e akár lelkük
is. Miközben az elme és a test közötti kapcsolat problémája megoldhatatlanabb,
mint valaha (lásd az 5. fejezetet), szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel,
hogy esetleg kiderül, az idegenek valamiféle robotok. Természetesen magát az
üzenetet mindenképpen valamiféle gép sugározza ki, amelyet feltehetően
számítógéppel vezérelt rendszer tervezett és irányít, és legjobb esetben is
csak az üzenet elküldésének szándéka ered egy intelligens nem-géptől.
Számos érv szól amellett, hogy a biológiai intelligencia csupán a tudatos
értelem világegyetembeli fejlődésének átmeneti szakaszát képviseli. A technikai
fejlődés röpke, alig néhány évszázadának elteltével az emberiség fejlődése
máris eljutott arra a pontra, amikor a gépek számos olyan "észt" igénylő
feladatot hajtanak végre, amelyre eddig kizárólag emberek voltak képesek
(például olyan jól sakkoznak, mint egy nagymester, szöveget fordítanak egyik
nyelvről a másikra, írott szöveget beszéddé alakítanak). A számítógépes
szakemberek azon elmélkednek, hogy mindössze néhány évtizeden belül valóban
tudatos, intelligens gépek fognak rendelkezésünkre állni. Ha számítógépeket
használunk a még jobb számítógépek tervezésére, akkor a gépi intelligencia
fejlődése a lineárisnál sokkal meredekebb lesz, így hamarosan azt kell majd
tapasztalnunk, hogy az emberi intelligencia messze lemarad a gépek
képességeinek rohamos fejlődése mögött. Ez lesz az a pillanat amikor a "mi"
szerepünket "ők" veszik át, amikortól a nagy gondolatokat számítógépek
találják ki, amiként a legnagyobb szabású tetteket is gépek hajtják végre.
Bár sok embert mérhetetlenül taszít ez a távlat, semmilyen érv nem szól
amellett, hogy az emberi lényeknek háttérbe kellene szorulniuk, ha majd
megszületik a gépi intelligencia. Reménykedhetünk abban, hogy a robotokat majd
úgy tervezik, hogy jobban törődjenek embertársaikkal, mint ahogy manapság az
ember, s a belátható jövőben békés, bár kissé egyenlőtlen ember-robot
együttélésnek nézhetünk elébe. Hozzá kell szoknunk, hogy a fogalmi különbség
"természetes" és "mesterséges", "szerves" és "szintetikus", "szervezet" és
"gép" között egyre inkább elmosódik majd, s végül teljesen eltűnik.
Biztonsággal megjósolhatjuk, hogy az emberi agy és idegrendszer
teljesítőképességét parányi áramkörök (mikrochipek) beültetésével fogják
fokozni. Ugyanakkor a számítógépes szakemberek már jelenleg is keresik a
megoldást, hogyan lehetne szerves anyagokat használni a számítógépek
előállításához. Hamarosan lehetségessé válhat a számítógépek egyes
alkatrészeinek szerves úton való termesztése, a szilárd anyagokból felépülő
automatába pedig agyszövetet ültetnek. Ez a helyzet sokkal fejlettebb szintre
juthat az úgynevezett neuronhálózatok tanulmányozásának ma még csak
gyerekcipőben járó eredményeinek felhasználásával. A neuronhálózatok olyan
mesterséges, számítógéppel vezérelt, információfeldolgozó hálózatok, amelyek
megpróbálják a lehető leghívebben utánozni az agy működését, szemben a
hagyományos számítógépek huzalozással létesített belső kapcsolódásaival. A
neuronhálózatok sokkal rugalmasabbak a közönséges számítógépeknél, például
képesek "tanulni" saját tapasztalataikból. Ha az imént felvázolt kép legalább
nagy vonalakban helyes, a Világegyetem felderítésének fáradságos munkáját a
gépekre vagy speciálisan előállított bio-robotokra hagyhatjuk. A gépek végül
is sokkal alkalmazkodóképesebbek, mint a hús-vér (illetve az idegenek esetében
bio-ekvivalens) lények, ezért sokkal alkalmasabbak a barátságtalan vagy éppen
ellenséges környezetben végrehajtandó nehéz és veszélyes feladatok
elvégzésére. Ezt a gondolatot a 4. fejezetben részletesebben is kifejtem.
Nem szükséges feltételeznünk, hogy minden idegen civilizáció a saját maga által
létrehozott gépek "kezére kerül" ahhoz, hogy belássuk e lehetőség óriási
jelentőségét. A gépeket nem szorítják korlátok közé a biológiai kényszer
feltételeik. Például tetszőleges méretű agyuk lehet, ezenkívül tartalmazhatnak
valamilyen beépített javító és alkatrészeket cserélő részegységeket, amely
gyakorlatilag halhatatlanná teszi ezeket a szerkezeteket. Megtervezhetők úgy,
hogy egyáltalán ne érezzenek fáradságot vagy unalmat, így hosszú és unalmas
feladatokat is zokszó nélkül végezzenek el (például évmilliókon keresztül
várhatják a választ figyelemfelkeltő rádióadásukra). Nyilvánvalóan sok
tekintetben messze túlszárnyalhatják a természetes, biológiai úton kifejlődött
lények képességeit. Ebből az következik, hogy technológiai és egyéb
irányú fejlődésük valószínűleg gyorsabb lesz, mint létrehozóiké. Szükségszerű
tehát, hogy csak mesterséges lényekből álljon a Tejútrendszerben esetleg létező
számottevő civilizáció. Más szóval, még ha az idegen biológiai lények itt-ott
megpróbálkoznának is a rádióhullámok útján történő kapcsolatteremtéssel, sokkal
valószínűbb, hogy a nagyobb erőforrásokkal és végtelen türelemmel rendelkező
gépek kibocsátotta hullámok dominálnak a világűrben. Ezért, ha egyáltalán
lehetséges intelligens gépeket alkotni, a véletlenszerűen felfogott, üzenetet
hordozó rádióhullámok a legnagyobb valószínűseggel tőlük erednek.
Az idegenekkel létesített rádiókapcsolatban elsőrendű fontosságú feladat lesz
annak meghatározása, vajon gépek vagy szerves anyagból álló lények üzeneteire
bukkantunk-e. Ha kiderül, hogy gépekkel kezdtünk beszélgetni, rá fogunk
döbbenni, hogy az értelem nem korlátozódik a biológiai szervezetekre. Ennek
óriási hatása lehet az olyan ősi filozófiai és vallási kérdésekre, mint például
a test és a elme problémája, a lélek létezése vagy a halál utáni élet.
A felfedezés, amely szerint az ember nem jelenti a fejlődés csúcspontját,
kétélű fegyvernek bizonyulhat. Egyrészt ennek hatására az emberek
elcsüggedhetnek, a perifériára szorultnak és alsóbbrendűnek érezhetik magukat.
Másrészt viszont az a tudat, hogy mi mindent lehet elérni a folyamatos fejlődés
eredményeként, egészen bizonyosan lelkesítően és ösztönzően hathat. Bárhogyan
alakuljon is a helyzet, nagyon nehéz elképzelni, hogyan lennének képesek a
világ nagy vallásai a jelenlegi formában tovább létezni azt követően, hogy
felfogjuk az idegenek jelzéseit. Eltekintve az esetleges gépi intelligencia
létrejöttének következményeitől, rengeteg mindent tanulhatnánk az üzenet
tartalmából az életről, a Világegyetemről és sok egyébről, s ez az üzenet
gyökeresen megváltoztathatná egész világképünket és viselkedésünket. Ki a
megmondhatója, hogy milyen tudományos és filozófiai mélységekbe engedne
bepillantani minket egy civilizáció, amely már több milliárd éve szemlélődik
és gondolkodik? Ez a tudás és bölcsesség egészen bizonyosan gyökeresen
átalakítaná az életről és az emberiség intézményrendszeréről alkotott képünket.
A vallás szemszögéből tekintve a kérdést, előfordulhat, hogy az idegenek mint
primitív babonát, már réges-rég elvetették a teológiát és a vallás gyakorlását,
és hamarosan minket is rábírnak ugyanerre. Másrészt viszont, ha megőrizték az
istenhit valamilyen formáját, lelki tartalmát, be kellene látnunk, hogy ennek
fejlődésében messze megelőztek bennünket. Ha létezik valami olyan tevékenységük,
amely akár csak a legcsekélyebb mértékben is a mi vallásunkra emlékeztet,
egészen biztosan hőn óhajtanánk, hogy mielőbb elvessük saját vallásunkat és
áttérjünk az övékre.
Véletlen
Az idegenek üzenetének észlelése alapjaiban ingatná meg azt az elméletet, mely
szerint a földi élet rendkívül csekély valószínűségű véletlen folyamatok
eredményeképpen. jött létre. Amint azt a 2. fejezetben kifejtettem, a fény
véges sebessége olyan korlátot jelent, amelynek következtében csak a
Világegyetem alig több mint néhány milliárd fényév sugarú részéből vagyunk
képesek az idegenek üzenetét felfogni. Amennyiben tehát eseményhorizontunkon
belül, rajtunk kívül legalább még egy civilizáció létezik, ez azt bizonyítja,
hogy az élet legalább két alkalommal kifejlődött.
Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk következtetésünk helyességéről, tisztáznunk kell,
hogy a szóban forgó idegeneknek nincs-e velünk közös ősük. Amint arra a 2.
fejezetben rámutattam, számos pánspermia-hipotézis létezik, s ezek mindegyike
feltételezi, hogy az élőlények keresztül-kasul elterjedtek a Tejútrendszerben.
Annak is fennáll a lehetősége, hogy a földönkívüliek személyesen keresik fel a
Földet. Vajon hogyan lehetünk egészen bizonyosak abban, hogy az idegen
élőlények tőlünk tökéletesen függetlenül alakultak ki?
Több évvel ezelőtt a NASA Pioneer-10 űrszondája volt az első, ember alkotta
tárgy, amely elhagyta a Naprendszert. A csillagközi téren át vezető végtelen
útja során csak sok ezer év múlva ér legközelebb egy csillag szorosabb
környezetébe. Az űrszonda kis fémtáblát visz magával, amely néhány alapvető
információt tartalmaz az emberiségről, többek közt egy férfit és egy nőt
ábrázoló rajzot. Alkotói a táblácskát egyfajta "csillagközi palackpostának"
szánták, melynek elsősorban jelképes funkciója van, minthogy elenyészően
csekély a valószínűsége annak, hogy a tér végtelenjében sodródó Pioneer-10-re
valaha is ráakadnak az idegenek. Sokkal bonyolultabb üzenetet sugároztak ki
1974. november 16-án az arecibói rádiótávcsővel a Herkules csillagképben,
tőlünk mintegy 25.000 fényév távolságban lévő, M13 jelű csillaghalmaz
irányába. A 2380 MHz frekvencián kisugárzott jel effektív teljesítménye 3
billió watt volt, így ez volt eddig az emberiség által előállított legnagyobb
teljesítményű rádiójel.
Tételezzük fel, hogy sikerülne felfognunk egy hasonló szerkezetű jelzést,
amely az emberhez hasonló alkatú idegen lényeket ábrázolna. Vajon azt
bizonyítaná-e mindez, hogy valamilyen rokoni kapcsolatban állunk az
idegenekkel? Egyelőre nem tudjuk, hogy az idegenek tényleges fizikai felépítése
segítségünkre lenne-e a kérdés eldöntésében. A biológusok jól ismerik a
konvergencia jelenségét, amikor lényegesen különböző fajokban hasonló szervek
fejlődnek ki egymástól függetlenül. A szem például számos különböző fejlődési
út eredményeképpen jelent meg. A halak és az emlősök alapvetően különböző
szerkezetekből fejlesztették ki úszást segítő végtagjaikat. A denevérek és a
madarak a felületes szemlélő számára hasonlóaknak tűnnek, ennek ellenére a
denevér szárnya a törzsfejlődés során egészen másként alakult ki, mint a
madaraké. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a Földön kívüliek az evolúciós
konvergencia következtében első ránézésre hasonlítanak a földi emberekre, bár
a legtöbb biológus ezt a feltételezést kétségbeejtően szűklátókörűnek tartja.
(Egyesek azt állítják, hogy még az olyan alapvetőnek tűnő testi bélyegek, mint
például a végtagok száma, sem egyebek puszta véletlennél, így valószínűtlen,
hogy megismétlődjenek a törzsfejlődés újrajátszásakor.) Természetesen utólag
minden különösebb erőfeszítés nélkül pompás érveket lehet kitalálni az értelmes
lények testi felépítésének sajátosságaira vonatkozóan. Törvényszerű,
mondhatjuk, hogy agyuk nagyjából gömb alakú legyen, amelyet kemény, héjszerű
védőburok vesz körül, és amely a talajszinttől a lehető legmesszebb
helyezkedik el. Érthető továbbá, hogy az agy közelében legyenek a legfontosabb
érzékszervek, hogy minél rövidebb útvonalon kelljen az információkat az agyba
továbbítani; legyenek a hely- és helyzetváltoztatás céljára szolgáló végtagok;
a stabilitás érdekében lehetőleg páros számú végtagra van szükség, de a
hatékonyság érdekében nem túl sokra stb., stb. Alapjában elégedettek lehetünk
magunkkal, hiszen az ember testfelépítése az értelmes lények szervezete számára
kialakítható kitűnő megoldásnak tetszik. Minderre azonban csak utólag, az
emberi test ismeretében jöttünk rá, ugye? Minthogy nem ismerjük eléggé a
törzsfejlődés folyamatát, ezért a pontos fizikai felépítés kérdésére sem tudunk
végleges választ adni. Nyilvánvaló azonban, hogy önmagában a puszta fizikai
hasonlóságból nem kell szükségszerűen a közös ős létezésére következtetnünk.
Sokkal inkább perdöntő lenne, ha megvizsgálhatnánk az idegenek szervezetének
biokémiáját és genetikai sajátosságait. Vajon DNS-en és fehérjéken alapul-e
testük működése? (Ne feledjük azonban, hogy a párbeszéd minden egyes üzenete
évszázadokig utazik a térben mielőtt elérne hozzánk, így nincs módunk sokat
kérdezősködni. Feltételezem, ha az idegenek vennék maguknak a fáradságot hogy
üzenetet küldjenek nekünk, akkor valószínűleg már az első üzenetbe
belezsúfolnák a választ mindezekre az égetően fontos kérdésekre.) Az egyik
lehetőség az lenne, hogy a rádióüzenet tartalmazza azt a pontos biokémiai
receptet, amelynek alapján mi, itt a Földön meg tudjuk építeni az idegenek
pontos másolatait. Ezt az ötletet egyébként Fred Hoyle vetette fel, az
A for
Andromeda (A mint Andromeda) című, az 1960-as években a BBC-n sugárzott
tudományos-fantasztikus sorozatában.
Nagy valószínűségű természetes folyamatok
Bármilyen legyen is az idegenek üzenetének természete, amennyiben valamilyen
alapvető információt tartalmaz egy, a miénktől eltérő biokémiai működésre
vonatkozóan, akkor ez bizonyára elegendő a független eredet igazolásához. Ha
viszont az üzenetből az derülne ki, hogy a Földön kívüli élőlények szervezete
is DNS-re és fehérjékre épül, akárcsak a miénk, két lehetőséggel kellene
szembenéznünk: nem zárható ki, hogy mindkét társadalom ugyanazon közös őstől
származik (a pánspermia-elmélet vagy annak valamilyen változata szerint); a
másik lehetőség értelmében viszont az élet fejlődése korántsem a darwini
elveknek megfelelően zajlik, hanem úgy, hogy az anyag fejlődése valamilyen
teleologikus szemponttól (céloktól) vezérelve, bizonyos különleges és
rendkívül bonyolult kémiai szerkezetek irányába tart.
Figyelembe véve, hogy Darwin elméletének milyen óriási hatása volt a
tudományra, a vallásra és a társadalomra, joggal állíthatjuk, hogy a Földön
kívüli DNS felfedezése óriási horderejű esemény lenne. Amint a 2. fejezetben
már megjegyeztem, egészen Newton kora óta a tudomány egyik legfontosabb tétele
a teleológia tagadása, azaz az olyan természet lehetőségének teljes elvetése,
amelyben a fejlődés mozgatórúgója valamely adott cél elérésére való törekvés.
Ebből az alaptételből következik, hogy nagyon sok tudós komor és lehangoló
következtetéseket vont le az emberiség Világegyetemben elfoglalt helyére
vonatkozóan. Közülük ehelyütt csupán kettőt idézek. Jacques Monod, francia
biológus így ír: "Az ősi szövetség romokan hever: az ember végre tudja, hogy
egyedül van a Világegyetem érzéketlen végtelenségében, amelyből csupán a
véletlen emelte ki. Sem sorsát, sem kötelességeit nem fektették le előre."
Ugyanez a lehangoltság visszhangzik a fizikus Steven Weinberg szavaiból is:
"Minél jobban megértjük az Univerzum történetét, annál értelmetlenebbnek és
céltalanabbnak tűnik."
E tudósok arra a hitre alapozzák elképzeléseiket, hogy a természet folyamatai
alapvetően véletlenszerűek, értelem és cél nélkül valók. Monod véleménye
szerint a DNS nem egyéb, mint "befagyott véletlenszerűség", ezért
valószínűtlen, hogy bárhol másutt a Világegyetemben előforduljon. Mindebből
azt a következtetést vonja le, hogy "egyedül vagyunk". Ha sikerülne
bebizonyítanunk, hogy a DNS a földi evolúciótól függetlenül másutt is
kialakulhatott, akkor ez elsöpörné az egész fenti érvrendszert és az abból
levont szomorú filozófiai következtetéseket.