Paul Claudel
A KELET MEGISMERÉSE



HONG-KONG

Hong-Kong és a bejáratánál őrködő szigetek most már oly kicsinyek mögöttünk, hogy nyugodtan zsebrevághatnánk őket.
Ám távcsövön keresztül még mindig tökéletesen látható minden egyes részlet.
Attól, hogy magunk mögött hagyjuk őket, a dolgok még nem szűnnek meg létezni,
És Lamock még mindig hátunk mögött kavarog az éjszakában, jóllehet már a Fivérek közelében járunk.
Alakja után így nevezik az Ocksen és Chapel Island között elterülő, hetven mérföldnyi területet,
Dodd's Island háromszor villan fel, így hosszan szemlélhetjük Turnabout-t,
S elszoruló szívvel nézem, amint balfelől újra feltűnnek a Kutya fényei,
Oly alacsonyan, hogy szinte összevegyülnek ama hajnali kettő körül lenyugvó baljós csillagokkal.
Majd a nyugodtan működő motor ütemére hangolódva tengerestül mély álomba szenderedni.
Ezen az éjszakán, egészen reggelig utólszor alszom együtt Kínával.
A dolgok pedig nem szűnnek meg létezni a hátunk mögött csak azért, mert mi odébb állunk.
Egy és oszthatatlan ez az ősi világ megannyi komor évszázadával, egy és oszthatatlan ez a Tizennyolc Tartományból és Négy Nagy Szigetből álló Kína utolsó császára idején,
Hatalmas, enyhe síkság Déltől fel Északig, téres búzamezőkkel, a Tatárföld felé iramló kéklő széllel.
Az ódon Kína, taotaikkal, hordszékekkel, mindent elborító szemetével, lampionjaival, ördöngösségeivel
Egy és oszthatatlan, vén tutaj, hatalmas múltjával, melynek peremén én is megtapadtam, melynek én is része lettem egy pillanatra,
Hát nem, nem hihetem, hogy mindez végetért, csak mert most távolodva hátrál.
Várom az arctalan és néma lovast, aki majd bemutatja a kisilabizálhatatlan császári parancsot,
Várom, hogy magával vigyen, kengyelébe kapaszkodom, átúsztatunk a Sárga Folyón!
Ó, hadd térjek vissza utoljára e gyönyörökkel és keserűséggel teli földre!
Hadd veszem szemügyre egészében, mintegy a halálon túlról a Fou-Tchéou-t!
Megannyi dolog int nekem, érzem, mennyire nem törődtem velük!
Hadd térjek vissza az elfeledett, nagy könnycseppek eredetéhez!
Későre jár, éjszaka van már, mégis, tudom, hogy visszatalálnék házamba,
Botommal erősen zörgetnék a kapun, valaki alig kivehetően megmoccan az alagsorban, majd válaszol,
S míg nagy nehezen kinyitja a zárat, és kitárja a nyűgös kapuszárnyat,
Szívemben cinkosan együttérzek evvel az elmosódó, idegen arccal, s az ásító, árnyas üreggel!



1895-1900


A KÓKUSZPÁLMA
(Le Cocotier)

Mifelénk minden fa úgy álldogál, akár egy ember, csak éppen mozdulatlan, gyökereit a földbe mélyeszti, karját kitárja. Itt a szent fügefa nem egymagában szökken a magasba: szálak függnek róla, melyekkel újra a földmély felé törekszik, mint valami önmagát sokasító templom. De én most csak a kókuszpálmáról akarok beszélni.

Ágai nincsenek, törzse legtetejéből csokornyi levél búvik elő.

A pálma a győzelem jelképe, légiesen terebélyesedik ki odafenn, a csúcson, sudáran terjed szét a fényben, s ott libeg, önnön szabadságának terhétől roskadozva. Forró napokon, hosszúra nyúló délidőn a kókuszpálma egyfajta boldog önkívületben tárja, terpeszti leveleit, s ott, ahol ezek szétválnak, elkülönülnek, gyermekkoponyákként ülnek meg a nagy, zöld kókuszdió-fejek. A kókuszpálma ezzel a mozdulattal mutatja meg szívét. Mert míg teljes mélységében kitárul, az alsó levelek ernyedten lecsüngnek, a középsők teljes erejükből kifeszülnek a szélrózsa minden irányába, a legfelsők pedig felemelkednek, s lassan jelt adnak, mint egy olyan ember karjai, aki nem tud mit kezdeni a kezével, vagy éppen jelzi, hogy megadta magát. A törzs fája korántsem merev és rugalmatlan: összetapadt gyűrűk alkotják, karcsú és sudár, mint egy fűszál, engedelmes szolgája a föld szeszélyes álmainak, hol a nap iránt nyújtózkodik, hol pedig a sáros vizű, sebes folyamok vagy éppen a tenger és az ég fölé hajolva dönti meg tömött koronáját.

Éjszaka pedig, amint visszafele jöttem arrafelé, hol a homokpartot csapkodja rémisztő tajtékjával a hatalmas testű, fülsiketítő, oroszlánfejű Indiai Óceán, melyet a délnyugati monszun maga előtt taszigál, szóval amint e hajó- és állatcsontvázakhoz hasonlatos pálmákkal teleszórt fövenyen baktattam, a kiürült vadon áttetsző mennyezete alatt úgy láttam, balfelől hatalmas pókok kapaszkodnak fel harántirányban az alkonyati égboltra. A Vénusz, akár valamely legtisztább sugarai hűsében ázó Hold, nagy fény-nyalábokat vetett a vízre. S az egyik kókuszpálma a tenger és a csillag felé ágaskodott, mint egy szerelemtől epedő, eleven lény, mint aki szívét az égi láng felé emeli. Sosem feledem ezt az éjszakát: utamban hátrafordulva visszanéztem. Hosszú hajszálak borzolódtak, s az erdő nyúlánk oszlopsorán keresztül láttam az eget, ahol a tengert taposó vihar heggyé tornyosult, s a föld felett az Óceán sápatag, vékonyka sávját.

Sosem feledlek, Ceylon, emlékezni fogok rád, lombjaidra, gyümölcseidre, és gyengéd tekintetű lakosaidra, akik mezítlenül lépdelnek mangóhús-színű ösvényeiden, és ama hosszúszárú, rózsaszín virágra, melyet egyik hordárom térdemre fektetett, amikor könnyes szemmel, fájdalomtól összegörnyedve, cimetfalevelet rágcsálva fetrengtem esős égboltod alatt!

 

A PAGODA
(Pagode)

Ahol kiszállok a riksából, egy rémisztő koldus jelzi az út kezdetét. Bámul véreres, vizenyős fél szemével, ajkát lemarta a lepra, csontsárga fogai gyökerükig kilátszanak, s hosszúak, akár a nyúl metszőfogai. Arcának többi része hiányzik. Szegény nyomorultak egész sora szegélyezi amúgy is a városból kivezető utat, melyet eltorlaszol a tömeg és az egykerekű, csomagokkal vagy asszonyokkal teli kordék. A legöregebbet és legkövérebbet a Koldusok Királyának nevezik. Anyja halálába őrült bele, s azt beszélik, ruhája alatt még mindig őrzi az öregasszony fejét. A két legutolsó, mindketten öregasszonyok, valóságos rongy-bálákba kötözötten, az út porától fekete arccal (időnként ugyanis a földre borulnak) az efféle szerencsétlenek kétségbeesését kifejező, szokásos sirámok egyikét éneklik, amelyet minduntalan mély sóhajok, elcsukló hangok szakítanak félbe.

A bambusz-szárakon és a bozóton keresztül megpillantom a távoli Pagodát, és a mezőn átvezető legrövidebb utat választom.

A környék egyetlen hatalmas temető. Mindenütt csak koporsók, fonnyadt náddal borított dombocskák, a száraz fű között pedig apró kőkockák, kúpforma szobrok, oroszlánok jelzik a hajdani sírhelyeket. A gazdagabb céhek fákkal, sövénnyel övezett házikókat emeltek. Átvágok egy állatmenhely és kút között, melybe nemkívánatos kislányok tetemeit dobálták a szülők. Minthogy mostanra megtelt, betömették: újat kell majd ásni.

Meleg van, tiszta az ég, megyek a decemberi fényben.

A kutyák észrevesznek, megugatnak, menekülnek, a falvak, a sötét tetők magasságába érek, majd el is hagyom őket, átkelek a gyapot- és disznóbab-földeken, a folyók fölé emelkedő, omladozó öreg hidakon, és miután magam mögött hagytam a jobbfelől álló nagy, kihalt épületeket (lőporgyár működik bennük), végül odaérek. Csengők és dobok hangját hallani.

Hétemeletes torony magasodik elém. Egy aranyos turbánú indiai és egy szilvakék selyemből készült, kürtőt-szerű fejfedőt viselő parszi lép be épp a kapun. A legfelső teraszon két másik férfi jár körbe.

Először is magáról a Pagodáról kell szót ejtenünk.

Három udvara és három templomtere van, ezekhez kisebb kápolnák és melléképületek csatlakoznak. A megszentelt tér itt nem zárul magába, mint Európában, ahol ezek a helyek behatárolt egységet képeznek, egyetlen hit és dogma jól körülírható misztériumát őrzik. Funkciója szerint nem az abszolútumot védelmezi a kívül eső dolgok behatásai ellen, sokkal inkább egyfajta középpontot hoz létre, s az épület, mely valósággal az égboltról csüng alá, mintegy a természetet is belefoglalja bemutatandó áldozatába. Többrétű tagolása, a neki szentelt három kapu avagy templom felfelé törekvése és összekapcsolódása által, közvetlenül a talaj szintjén nyugodva magát a Teret testesíti meg. Buddha, a Béke fejedelme lakozik itt istenei karával egyetemben. A kínai építészet úgyszólván nélkülözi a falakat. Ugyanakkor kiterjeszti és megsokasítja a tetőket, és a könnyed lendülettel feltüremkedő szarvacskák állandó alkalmazásával mintegy az égre irányítja azok görbületét, megemeli őket. Minél testesebb és súlyosabb a tető szerkezete, annál könnyedebbé teszi éppen önnön nehézkedése, a saját kiterjedése vetette árnyék-tömeg. Ez indokolja a mélyen barázdált, erőteljes peremű, fekete cserepek alkalmazását, melyek közt odafenn átbújkál a napfény: a perem cirádás, virágos vonala csipkemintát metsz ki a harsány levegőből. A templom így inkább kapuzat, baldachin vagy sátor, melynek feltüremkedő csücskei a fellegekbe kapaszkodnak, és amelynek árnyékában a föld bálványai helyezkednek el.

Az első kapufülkében köpcös kis alak látható. Jobb lába, melyet behúzott maga alá, a meditáció ama harmadik fázisára utal, amikor még éber a tudat. Szeme lehúnyva, ám míg kivillan szellőzőnyílás-szerűen szélesre húzódott, két sarkánál fektetett nyolcas-formán kiszélesedő szájának vöröses húsú belseje, aranyló bőre alatt arcizmai úgy nevetnek, ahogy csak egy alvó arc képes nevetni. Ugyan min mulat ez a hájas aszkéta? Mit láthat behúnyt szemével? A terem mindkét oldalán jobb- és balfelől két-két hatalmas festett, lakkozott, kurta lábú és irdatlan felsőtestű óriás, ők a négy démon, a négy égtáj őrei. Ábrázatuk szőrtelen, mint a gyermekeké, egyikük tekergőző kígyókat szorongat, másikuk hegedű-félén játszik, a harmadik meg valami hosszúkás, csukott napernyőhöz vagy petárdához hasonlatos szerkezetet markol. Belépek a második udvarba: hatalmas, írásjegyekkel borított öntöttvas füstölőedény magasodik közepütt.

A főcsarnokkal szemben állok. A tetőéleken kis színes alakok, mintha egyik oldalról a másikra igyekeznének, vagy éppen beszélgetve kapaszkodnának felfelé. Az oromzat sarkaiban két piros hal, hosszú, bőrből való bajuszuk libeg, kunkorodik, farkukat égre tartják. Középtájt két sárkány küzd a misztikus ékkőért. Énekszót hallok, és a csengettyűk ütemes zengését, a nyitott ajtón keresztül pedig látom, amint járnak-kelnek a boncok.

A terem magas és tágas, a háttérben négy vagy öt aranyozott óriás. A legmagasabb középen ül egy trónon. Szeme-szája csukva, lábát maga alá húzta, keze a "tanúságtétel mozdulatában" lecsüng, a föld felé mutat. A tökéletes Buddha így vált nyilvánvalóvá a szent fa alatt: elszakadt az élet Kerekétől, részese lett önnön mozdulatlanságának. Mások fölötte gubbasztanak, szemük ugyanúgy lesütve, pocakjuk a földre gördül. A lótuszvirágon itt ülnek sorban az égi Buddhák, Avalokhita, Amitabha, a mérhetetlen fényesség Buddhája, a Nyugati Paradicsom Buddhája. A boncok az ő lábuk előtt mutatják be szertartásaikat. Ruhájuk szürke, vállukra vetve tóga-szerű, fakó rozsdavörös árnyalatú köntös, lábukon fehér vászoncsizma, némelyikük fején bársonysüveg. A többiek borotvált koponyáján fehéren beleégetett, fogadalmaik számát mutató jelek. Mormolva, libasorban vonulnak egymás nyomában. A legutolsó egy tizenkét éves fiú. Oldalt belépek a harmadik udvarba, s már előttem a harmadik templom.

Egy emelvényen gubbaszkodva négy bonc meditál a kapu belső felén. Cipőjük a földön hever, lábuk eltűnt, magukba fordultan, súlytalanul trónolnak saját elmélkedésük magaslatán. Meg se moccannak, behúnyt szemük, összezárt szájuk egy-egy ráncnak, csokornyi redőnek tűnik csupán elkínzott arcbőrükön, akár megannyi behegedt köldök. Ellazult öntudatuk éppen elegendő táplálékot nyújt értelmüknek. A terem közepe táján, egy fülkében, újabb Buddha fénylő tagjai rémlenek fel. A falak menti sötétben bálványok kusza halmaza húzódik meg.

Megfordulok, s most hátulról látok rá a központi templomra. A túlsó falsík tetején tarkára pingált timpanon emelkedik, valami olajligetben játszódó jelenetet ábrázol. Belépek. Az előtér mélyén, ahol a kolosszusok állnak, hatalmas festett szobor: Amitofu lángok és démonok sokasága között felszáll az égbe. Az oldalról beeső nap áthatol a válaszfal tetején magasodó rácsozaton, vízszintes sugaraival végigsöpör a terem árnyas tágasságán.

A boncok folytatják a szertartást. Most a kolosszusok előtt térdepelnek, és egyhangú éneket zümmögnek, melynek dobütésekkel és csengettyűszóval kísért ütemét a korifeus irányítja egy hordóforma harang mellett állva. Minden versszaknál megcsendíti az edényt, melynek fém-bendője telten kondul. Aztán felkelnek, s két sorban, egymással szemben állva valami litánia-félét recitálnak.

Az melléképületekben laknak a boncok. Egyikük éppen egy vödör vizet cipel. Belesek az étkezőbe, ahol rizsestálkák sorakoznak kettesével a csupasz asztalokon.

Újra a Torony elé kerülök.

A Pagoda udvarainak és épületeinek rendszerével a kiterjedést, a tér dimenzióit képezi le, a Torony viszont a magasságot. Az ég mellé helyeztetett, így mintegy megadja annak léptékét. A hét nyolcszögletű emelet a hét misztikus menny kelyhét formázza. Az építész művészien csavarintotta meg a csücsköket, és gyűrte fel az eresz karimáját. Minden emelet árny-harangot hullat maga alá. Minden egyes tető minden egyes szegletére csengőt akasztottak, kívülre pedig egy harangnyelvként szolgáló golyóbist. Mindegyik egy-egy kötött szótag, minden égtájnak megvan a maga fülnek nem hallható hangja, mely mellett úgy függ a hangzás, mint valami csepp.

A Pagodáról nincs több mondanivalóm. A nevét nem tudom.

 

ÉJSZAKAI VÁROS
(Ville la nuit)

Csendes eső hull, leszállt az éjszaka. A rendőr elindul előre, majd balra fordul, nem mesél tovább azokról az időkről, mikor a megszálló hadseregben még zöldfülűként látta, hogy a zászlóalj-parancsnok tábort ver a Hosszú Élet Szellemének szentélyében. Különös útvonalon haladunk: ösvények, átjárók, lépcsők és szűk folyosók során át a templom udvarára jutunk, amely karmos csúcsaival, szögletes, hosszú szarvaival fekete keretbe foglalja az éjszakai eget.

Tompa világosság árad a sötét kapualjból. Belépünk a terembe.

A füstölőedény tömjénnel van teli, vöröslő fényben izzik, egyáltalán nem látni a mennyezetet. Farács választotta el a bálványt híveitől és az áldozati asztaltól, melyre gyümölcsfüzéreket és étellel teli csészéket helyeztek. Halványan felrémlik a szakállas gigász arca. A papok egy kerek asztal körül ülve vacsoráznak. A fal mellett hordónyi, hatalmas dob, pikk ász-forma nagy gong. Két vörös gyertyaszál lobog, akár két szögletes oszlop, beleveszve a füstbe és az éjszakába, melyben kis zászlócskák libegnek tétován.

Gyerünk tovább!

A keskeny sikátorok szövevényes rendszerét, melyen a sötétlő embertömeg közepette áthatolunk, csak az utunkat szegélyező, mélységes hangárokként tárva-nyitva álló boltok fénye világítja meg. Asztalos- és fametszőműhelyek, szabók, suszterek, szőrmeárusok bodegái, megszámlálhatatlan konyha, amelyeknek tésztával vagy levessel telt csészéktől roskadozó polcai mögül sülő étkek sercegő jaja szivárog, homályos beugrók, honnan gyermeksírás hallatszik, egymásra tornyozott koporsók közt pipa parazsa világít, egy-egy lámpás ferde sugara különös összevisszaságra vetül. Az utcasarkokon, tömzsi kis kőhidak feljáróinál, vasráccsal elrekesztett szűk fülkékben, két vörös gyertya közt törpe bálványszobrocskák villannak. Hosszú utat járunk be az éjszakában, esőben, sárban, míg hirtelen egy sárgálló zsákutcában találjuk magunkat, melyet erőszakos fényével egy testes lámpás világít be. A vér-színű, pestis-színű hatalmas falakat, melyeknek kútjába értünk, olyan vöröses okkerfestékkel mázolták be, hogy szinte maguk is fényt bocsátanak ki. Jobbkéz felől kerek lyukként tátong egy kapunyílás.

Újabb udvar. Megint egy templom.

Árnyas terem, párás földszag terjeng. Bálványokkal zsúfolták tele, melyek a három fal mentén, kettős sorokba rendezetten kardot, lantot, rózsát vagy korall-ágakat markolnak: valaki elmagyarázza, hogy ők "az emberélet Évadai". Megpróbálom beazonosítani a huszonhetediket is, így kissé lemaradok, s mielőtt a többiek után erednék, támad egy ötletem, bepillantok az ajtó túlfelén lévő kis zugba. Négy pár karral hadonászó, barna testű, dühtől rángó arcú démon rejtőzik ott, akár egy gyilkos.

Gyerünk tovább! Az utcák egyre nyomorúságosabb látványt nyújtanak, magas bambuszpalánkok mentén gyaloglunk, majd átmegyünk a Déli Kapu alatt, és keletnek fordulunk. Utunk a magas, csipkézett fal mentén vezet. A másik oldalon egy csatorna feneketlen mély vájata húzódik. A mélyben kétárbocosok, a kondérok alatt lobogó láng világítja meg őket: árnyak nyüzsögnek itt, akár a pokolbeli lelkek hada.

És alighanem ez a partszakasz jelenti felderítő hadjáratunk homályosan sugallt végső állomását, mert most visszalopakodunk. Lámpások városa, itt vagyunk hát, e tíz- meg tízezer arcú kuszaság közepette!

Ha magyarázatot keresünk arra, hogy miért áll olyan szöges ellentétben minden más emlékünkkel ez a város, melynek porát tapodjuk, csakhamar felötlik bennünk: itt nincsenek lovak az utcán. Mindent emberek lepnek el. A kínaiak ezt ama elvi állásponttal igazolják, miszerint nem szükséges mechanikus, állati erőt alkalmazni olyan feladatra, melyből egy ember is megélhet. Ami megmagyarázza, miért oly szűkek az utcák, a lépcsők, a görnyedt hátú hidak, a foghíjas falú házak, a folyosók és sikátorok szeszélyes kanyarulatai. A város egységes egészet, minden ízében összefüggő hangyabolyként kereszbe-kasul furatolt sejtrendszert alkot. Amint leszáll az éj, mindenki elbarikádozza magát. Nappal viszont nincsenek ajtók, akarom mondani zárt ajtók. Az ajtónak itt semmi hivatalos funkciója: nem más, mint egyfajta díszesen megmunkált nyílás. Sehol egy fal, melyen ne lenne olyan hasadék, ahol könnyűszerrel átfér egy fürge, sovány alak. A nagyszabású, határozott vonalú mozgáshoz szükséges széles utak itt nincsenek elemükben. Csupán afféle gyűjtőcsatornák, néhanapján igénybevett átjárók.

Végső emlékeim keretébe illeszkedik az ópiumbarlang és a prostituáltak piaca. Az ópiumbarlang hatalmas hodály, melynek ürességét csak fokozza két emeletnyi magassága: ezek ugyanis belső teraszokkal magasodnak fölébe. Az épületet kékes füst tölti meg, égett gesztenye-szagot érzünk. Mély, tömény, aromás illat ez, éppoly telt, mint egy gongütés. E síri kigőzölgés egyfajta köztes atmoszférát teremt, mely valahol félúton képződik meg mindennapi levegőnk és az álom klímája között, s melyet e misztérium kedvelői lélegeznek be. A sűrű ködben apró ópiumlámpások tüzei hunyorognak, akár az itt szipákolók lelkei, de ők maguk csak később sereglenek ide: még túl korán van.

A tömeg kavargása és lökdösődése közepette mozdulatlanul, kis zsámolyokon ülve, kezüket térdükre támasztva várakoznak a prostituáltak, akár a vásárra vitt állatok, hajukban virágok, gyöngyök, öltözetük bő selyeming és széles, csipkés nadrág. Anyjuk mellett hasonló ruhában, éppoly mozdulatlanul kislányok üldögélnek ugyanazokon a padokon. Hátuk mögött petróleumégő veti fényét a lépcsőbenyílóra.

Továbbmegyek, és magammal viszem e kusza, együgyű, rendezetlen élet emlékeit, a nyitott, ugyanakkor zsúfolásig telt várost, mely egy kiterjedt család egyetlen háztartása csupán. Most már láttam a hajdani várost, melynek átfogó elvektől mentes szabadságában az ember együgyű rendezetlenség közt élte a boly mindennapi létét. S valóban úgy éreztem, hogy a múlt káprázatából térek vissza, amikor a kordék és hordszékek kavalkádjában, leprások és rángógörcsösök közepette áthaladtam e kettős kapu alatt, és megpillantottam a villany-koncesszió kigyúló elektromos égőit.

 

KERTEK
(Jardins)

Fél négy van. Fehérlő gyász: az égre mintha vásznat feszítettek volna ki. A levegő nyers és párás.

Belépek a városba. A kerteket keresem.

Sötétlő folyadék-szerű közegben járok. Az árok mentén, melynek omladozó partján lépdelek, tömény, szinte robbanékony telítettségű szag terjeng. Olaj, fokhagyma, zsír, mocsok, ópium, vizelet, ürülék és állati belsőségek bűze ez. Lábukon vastag talpú koturnuszt vagy szalmapapucsot, fejükön a fumao hosszú csuklyáját vagy kerek nemezsapkát viselő, hosszú gyapotnadrágba vagy vászon-, illetve szövet-lábszárvédőbe bújt, derűs és együgyű kinézetű emberek közt lépdelek.

A fal kígyózik és hullámzik, tarajának áttört, tégla- és cserép-csipkézete egy felfelé kapaszkodó sárkány hátát idézi. Fej-formában végződik, melyet gomolygó füstminta övez. - Megérkeztem. Rejtelmes, alacsony, fekete kapun kopogtatok be: ajtót nyitnak. Fölém boruló tetők alatt előcsarnokok és folyosók során haladok át. Végül itt állok e különös helyen.

Íme a sziklakert. - A kínaiak, akárcsak a régi olasz és francia tervezők, megértették, hogy a kertnek zárt jellegénél fogva önmagát kell beteljesítenie, s ezért minden egyes részletet gondosan össze kell hangolni. Ilyenformán a természet sajátosan hozzáidomul gondolkodásunkhoz, s e leheletfinom egyezés folytán a gazda itthon érezheti magát, bármerre is vesse tekintetét. Minthogy egy tájat nem a fű és nem is a levelek árnyalata, hanem inkább vonalainak összhangja és az egyes földek formája határoz meg, a kínaiak a szó szoros értelmében, méghozzá kövekből építik kertjeiket. Faragnak, és nem festenek. A kőnek magassága és mélysége, körvonala és domborzata van, így változatos térhatása és különböző vetületei miatt engedelmesebb és tisztább építőelemnek találták, mint a növényzetet, melynek csupán természetes díszítő-funkciója érvényesülhet, s mely a környezet emberi vonásait hivatott megteremteni. Az alapanyagot maga a természet készítette elő: az idő keze, a fagy, az eső lekoptatta, megmunkálta, átfuratolta, behasogatta, hosszú ujjaival kivájta a sziklát. Arcok, állatok, csontok, kezek, kagylók, fejnélküli törzsek, kőbálványok, mint valami kővé dermedt embercsoport, levelekkel és halakkal körbevéve: a kínaiak művészete felhasználja e különös tárgyakat, átértelmezi és mesteri ügyességgel rendezi el őket.

Ez a kertrész középen kettéhasadt hegyet formáz, melyre meredek kaptatók vezetnek fel. A domb lába kis tóban ázik, a vizet zöldes bőr borítja, felülről pedig kanyargós híd foglalja ferde keretbe. A teaház rózsaszín gránit cölöpökön nyugszik, és a zöldesfekete medencében csodálja diadalmas, kettős tetőit, melyek szárnyakként kibomolva szinte felemelik a földről az egész épületet. Amott, egyenesen a földbe ásva, mint holmi öntöttvas kandeláberek, kopasz fák emelik az égre rácsozatukat, s gigászi termetükkel uralkodnak az egész kert fölött. Elindulok a kövek közt, nekivágok a hosszú labirintusnak, melynek szerpentinjei, kanyarjai, emelkedői és kitérői felnagyítják és megsokszorozzák a látványt, a tó és a hegy körül keringve a csapongó álmodozást idézik, míg végül feljutok a fennsíkon álló pavilonhoz. Az alant elterülő kert mélyül, akár egy völgy, mindenfelé templomok és házikók tarkítják, a fák közül pedig felbukkan a tető-költemény.

Van itt vagy százféle fedél, magas és alacsony, magányos és többrétű, oromzatként elnyúló és harangformán duzzadt. Felettük cifra, százlábúakkal és halakkal ékes frízek futnak, a tetőélek legmagasabb találkozási pontján pedig jelképek - szarvas, gólya, oltár, kancsó, szárnyas gránátama - merednek. A tetők csücskei felcsippentve, ahogy a túl bő szoknyát emelinti meg viselője, színük pedig hol zsíros krétafehér, hol sárgásan, fénytelenül koromfekete. A levegő zöld árnyalatú, mintha régi üvegen keresztül szemlélődnénk.

A túloldali lejtő felől a nagy Pavilont látjuk, az ereszkedő pedig, melynek szabálytalan magasságú lépcsőfokain egészen a tó szintjéig lesétálhatok, újabb meglepetést tartogat. Egy folyosó kijáratánál megpillantom a szemem előtt teljes szélességében feltáruló tető négy-öt szarvát, melyek nagy összevisszaságban böknek az ég felé. Nincs szó lefesteni a mesebeli hajóorrok részegült táncát, a sok virágzó, kecses növényi kacs büszke eleganciáját, amint ferdén a mogorva égre lendítik liliomaikat. A hajlékony szerkezet fellibben, akár a virága-hullott ág, ha eleresztik.

Leérek a tópartra, a mozdulatlan vizet halott lótuszok szárai szövik át. Mély csend van, mint egy téli erdő útkeresztjén.

Ezt az édent a "Bab- és rizskereskedők szindikátusa" tagjainak kedvére építették, akik tavaszi éjszakákon alighanem itt iszogatják teájukat, s bámulják a hold ragyogó karéját.

A másik kert még különlegesebb.

Már alkonyodott, amikor a négy fal közé belépve megpillantottam a szeszélyes rajzú tájat. Képzeljük magunk elé ezt a kaotikus sziklagörgeteget, az egymásra dobált tömbök rendezetlenségét, mintha a torlódó tenger szórta volna halomba őket, képzeljük el ezt a haragra gerjedt vidéket, e dombokat, melyek éppoly sápadtak, mint a keresztbe-kasul szaladó barázdákkal szabdalt agyvelő. A kínaiak valósággal megnyúzzák tájaikat. E parányi zug éppoly megmagyarázhatatlan, éppoly szertelen és összetett, mint maga a természet. E sziklahordalék közepette fekete, csavarodott fenyő emelkedett. Vékony törzse, bozontos koronájának színe, vad csigákba görbült tengelye, egyáltalán a kontraszt az egyetlen fa és e merőben kiagyalt domborzat között, mely felett úgy uralkodik, mint valami földből füstként feltörő, széllel, fellegekkel viaskodó sárkány - valósággal földönkívülivé varázsolták ezt a terepet, groteszk és fantasztikus tónusokat kölcsönözve neki. Temetői lombok, tiszafák, tuják élénk fekete foltjai tették még mozgalmasabbá a felfordulást. Döbbenten szemléltem e megtestesült melankóliát. A zártkert közepén pedig, mint valami szörnyeteg, hatalmas sziklatömb magasodott az alkonyat sűrűsödő árnyékában: maga az álom, maga a rejtély.

 

HOLTAK ÜNNEPE A HETEDIK HÓNAPBAN
(Fête des morts le septieme mois)

E sok karton-darabka a Holtak pénze. Vékony papírból emberalakokat, házakat, állatokat vágnak ki ekkor. Ezek a pehelynyi képecskék az élet "védelmezői", követik az elhúnytat, mígnem elégetik őket, s így végső útján is elkísérik. A fuvola vezeti, a gong pedig összegyűjti a lelkeket, akár egy méhrajt. Az árnyak sötétségébe behatoló láng lobogása megnyugtatja és elringatja őket.

A part mentén útrakész bárkák várják az éj leszálltát. Egy pózna végére skarlátszín szövetdarabot erősítettek, és akár beleolvad a folyó az avarszín égbe, s így e kanyarulat felől nézve szinte onnan áradnak habjai, akár pedig sötéten tereli nyüzsgő tömegét az összegyülemlett fellegek alatt, a hajóorrban lángoló parázstartó, az árbocokon ringatózó lampionfüzér éppoly tüzes árnyalattal színezi a kihúnyt levegőt, amint egy tágas szobában markunkba szorított gyertya világítja be az éjszaka méltóságteljes ürességét. Ám ekkor valaki jelt ad, felrikolatanak a fuvolák, megkondul a gong, pukkannak a petárdák, a három hajós megragadja az evezők hosszú nyelét. A bárka eltávolodik, ívet rajzol, széles barázdájában fény-láncolat úszik utána: valaki apró lámpásokat hintett oda. A kérészéltű lángocskák pislákolnak kicsit a víz homályos sodrán, majd elenyésznek. Egy kéz arany-fáklyát ragad, a füstölögve olvadozó és lobogó fénynyaláb a vizek sírjára hull: ez a lángoló káprázat, akár a halpikkelyé, elbűvöli a hűvös bőrű vízbefúltakat. Még jónéhány kivilágított bárka imbolyog ide-oda, a távolban két ágyúdörrenést hallani, és a hadihajókon két kürt egymás szavába vágva a tűzoltás idejét hirdeti.

A későig elidőző idegen, aki egy padon ülve szemléli az előtte atlaszként kitáruló tágas éjszakát, hallja majd, amint a szent bárka visszatér. A lámpák kihúnytak, a rekedtes oboahang elhalt, ám az állandó dobpergésbe fúltan, a sebes ritmusban lesújtó ütők nyomán még zeng a gyászos fémkorong, háborog, táncol tovább. Vajon ki zenél? A hang felszökken és lehull, elnémul, újrakezdi, s csakhamar olyan zajgásba torkoll, mintha mohó kezek vernék a két világ határán függő fémlemezt, s bár olykor méltóságteljesen, kimérten kondulnak az ütések, fülsiketítő hangerővel csakhamar rázendít megint. A lélekvesztő közeledik, a part és a kikötött bárkák sora mentén halad, majd az ópium-hajók sűrű árnyékán áthatolva máris a lábam elé ér. Nem látok semmi különöset, ám a gyászos zenekar, mely már jó ideje elhallgatott, amint időnként a falkában üvöltő kutyák is teszik, újra zenebonában tör ki az árny közt.

Ez a hetedik hónap ünnepe, amikor a Föld pihenni tér.

Az országúton a kordéhúzók tömjénrudakat és apró piros gyertyacsonkokat szúrtak lábuk mellé a földbe. Ideje hazamenni: holnap ugyanide visszatérek. Teljes a némaság, s mintha egy kihúnyt szemű halott szólna a végtelen hullámok alól, még mindig hallom a sistrum síri hangját, a vasdobot: őrült ütemben pereg a sűrű homályban.

 

GONDOLAT A TENGEREN
(Pensée en mer)

A hajó szigetek közt kanyarog, a tenger oly csöndes, szinte megszűnt létezni. Délelőtt tizenegy óra van, fogalmunk sincs, esik-e vagy sem.

Az utazó gondolata visszaröppen a tavalyi évre. Újra látja, amint éjszaka, szélverésben átkel az Óceánon, látja a kikötőket, a pályaudvarokat, amint megérkezik farsang vasárnapján, gördül a ház felé, míg a sárral befröcskölt szélvédőüvegen át hűvös pillantásokat vet a visszataszító ünneplő tömegre. Megmutatták neki szüleit, barátait, a régi helyeket, s máris mennie kell. Keserűen rövid viszontlátás! Mintha valakinek csak annyit engedélyeznének, hogy egyszer átölelje múltját.

Ezért fájdalmasabb a visszatérés, mint az indulás. Az utazó úgy tér haza, mintha vendégségbe jönne, mindenhol kívülálló, s mindent különösnek talál. Kis cselédlány, akaszd csak fel az útiköpenyt, ne tedd el sehová! Útra kell kelni megint! Íme, most ül le a családi asztalhoz e gyanús, futó vendég. Hát nem, kedves rokonok! Ez a vándor, akit vendégül láttatok, akinek fülében még ott a vonatok zakatolása és a tenger lármája, aki még remeg, mintha éberen álmodna, mert talpában érzi a mélységes lendületet, mely majd továbbsodorja, nos, ő nem ugyanaz az ember többé, mint akit ama végzetes pályaudvarra egykor kikísértetek. Egyszer s mindenkorra elszakadt tőletek, és bármerre járjon is, a számkivetettség mindenüvé követi.

 

VÁROSOK
(Villes)

Ha már vannak a méhkaptárokról, a madárfészkek rendszeréről, a korallzátonyok felépítéséről szóló könyvek, miért nem tanulmányozza senki az emberi városokat?

Párizs, a Királyság fővárosa, egyenletes, körkörös terjeszkedéssel, szélesedő gyűrűkben sokszorozza meg a sziget képét, melyen a kezdet kezdetén szorongott. London egymás mellett működő szervek halmaza, összegyűjt és legyárt. New York afféle végállomás, a házakat track-ek, egy személykikötő pier-je, valamint egy wharf-ekkel és raktárakkal övezett móló köré építették. Akár a nyelv, amely szortírozza a táplálékokat, akár a torokban, a két csatorna közt elhelyezkedő nyelvcsap, New York két folyója, az Északi és a Keleti között egyik oldalra, Long Islandre csoportosította dokkjait és raktárait, míg a másikon, Jersey City és a Hudson embankment-je mellett sorakozó raktárak és a hozzájuk csatlakozó tizenkét vasútvonal közvetítésével fogadja és küldi szét az egész Nyugati Part különböző áruit. A város legaktívabb pontja, mely csupa bankokból, tőzsdékből és irodákból áll, olyan, akár e nyelv hegye, mely szüntelenül egyik ponttól a másikig jár. Boston két részből áll. A fontoskodó, fösvény újváros olyan emberhez hasonlít, aki állandóan fitogtatja gazdagságát és egyéb erényeit, de megtartja őket magának, az utcák pedig hideg időben mintha még némábbak, még hosszabbak lennének, csak hogy még nagyobb gyűlölettel hallgathassák az arrajáró lépteit, és mindenfelől körutakat nyitnak, hogy teret engedjenek a fogcsikorgató fagynak. Az óváros dombja, akár valami csigaház, az árucsere, a züllés és a képmutatás csavarmeneteiből áll össze. A kínai városok utcái olyan népnek épültek, amely hozzá van szokva, hogy egyenes vonalban meneteljen. A sorban, melynek se vége, se hossza, minden egyénnek megvan a maga helye: a házakban, melyek beszakadt oldalú dobozokhoz hasonlatosak, s melyeknek lakói egymás hegyén-hátán alusznak áruikkal együtt, megspórolták a szellőzőnyílásokat.

Vagy talán ne létezne számtalan tanulmányozásra érdemes szempont, úgymint az utcák geometriája, a sarkok szöge, a kereszteződések eloszlása, a tengelyek elhelyezkedése? Nem ezeknek mentén zajlik-e minden mozgás? Nem ezekre merőlegesen helyezkednek el az élvezetek és a pihenés forrásai?

Könyv.

 

SZÍNHÁZ
(Théâtre)

A Kantoni Testület palotájának megvan a maga rejtett kultuszhelye, legbenső terme, ahol öblös székeket rendeztek méltóságteljes sorokba, s ezek gazdátlanságukban nem annyira a pihenésre csábítanak, mint inkább kijelölik annak szokásos módját, az épület előtti udvar túloldalán pedig ragyogó pompával áll a színház. A két szárny között szerényen meghúzódó kőterasz szögletes, magas tömbje pusztán a szintkülönbség révén különül el, s így a kulisszák és a tömeg között, utóbbi feje fölé magasodva széles, lapos emelvényként uralkodik a színpad. A nézőtér fölé négyzet alakú tető terít árnyat, mint valami szent baldachin, s ezt egy másik, négy gránitpillérre támaszkodó kapuzat előzi meg, magasztos távolságtartást sugallva. Itt zajlik a komédia, elevenednek meg a legendák, a voltak látomása itt tárul fel mennydörgő robaj közepette.

A függöny, mely rendesen úgy osztja ketté a világot, mint az álom fátyla, itt nem létezik. Ám mintha minden szereplő kihasított volna belőle egy részt, és belegabalyodott volna levethetetlen szövetébe: a tetőtől talpig selyembe burkolózott figurákból semmi egyéb nem látszik, mint diszkrét gesztusaik. Szerepe, tollruhája és az aranyszín fejfedő alatt, sminkje és álarca fedezékében ki-ki mozgás és hang csupán. A császár siratja birodalmát, az igaztalanul vádolt hercegnő szörnyek és vademberek közé menekül, fegyverek villognak, küzdelmek folynak, egy-egy mozdulat kora és sajátosságai elmosódnak, a viták a vének jelenlétében zajlanak, az istenek alászállnak, a démon egy kőedényből tör elő. Ám, mintha énekszámot vagy bonyolult táncot adnának elő, soha egyik szereplő, de még csak azok megszemélyesítői sem lépnek ki a mindent átfogó, monoton dallamból, ritmusból, mely megszabja mindegyikük helyét a koreográfiában. A háttérben elhelyezkedő zenekar, mely a darab folyamán percre sem szakítja meg a kavargó, igéző hangzavart, mintha csak a rézüst zörgésére összeverődött méhraj módjára a színpadi képzetek is elillannának a beálló csendben, így aztán nem annyira melódikus szerepet tölt be, mint inkább egyféle általános támasztékul szolgál, átveszi a súgó feladatát, és a közönségért is jótáll. Ő gyorsítja vagy lassítja a cseleményt, emeli meg a színész mondandóját egy-egy élesebb futammal, vagy háta mögül fülébe zengeti a szöveg sustorgását, moraját. Vannak itt gitárok, fadarabok, melyeket ütnek, akár a dobot, zörgetnek, akár a kasztanyettát, egy egyhúrú hegedű-féleség, mely mint magányos udvar közepén a szökőkút, panaszos jajgatásból szőtt hálójában lebegteti az érzelmes részeket, végül pedig a hősi jeleneteket aláfestő trombita. Utóbbi egyfajta rézkürt, melynek felhangokkal telített zengése elképesztően harsány, érdes, velőig ható. Olyan, mint a szamárbőgés, mint a sivatagban felhangzó szitkozódás, mint a napba rivalló fanfár, mint az elefánt orrporcából felböffenő tülkölés! Ám a gongok és a cintányérok viszik a prímet, disszonáns zsivajgásuk felajzza és előkészíti az idegeket, megsüketíti az elmét, mely e zsibbadt félálomban semmi mást nem képes már felfogni, mint a színen zajló eseményeket. Mindeközben a színpad felőli oldalon, gyékényfonatú kalickában két galamb-forma madár (ha jól tudom, Pelitze a nevük, és Tien-csinből hozzák őket) vetélkedik ártatlanul az őket is körbedübörgő lármával, légiesen gyengéd dalt szövögetve.

Mind a másik kapuzat alatti terem, mind az udvar zsúfolásig telve van, hatalmas, eleven fejekből álló massza az egész, melyből csak a pillérek és a két békaszájú homokkő-oroszlán emelkedik ki, melyek sörényén gyerekek ücsörögnek. Mintha kerek, sárga arcokkal kövezték volna ki a földet, olyan sűrűn, hogy a végtagok és a testek nem is látszanak. Mindnyájan összetapadnak, a szívek egymáson dobognak. A tömeg hullámzik, s olykor karjait kinyújtva egyetlen mozdulattal a színpad kőlábazatának csapódik, máskor visszahúzódik, a széleken megritkul. A felső karzatokon gazdagok, mandarinok pipáznak, réztányérkákon álló csészéből isszák teájukat, és mint az istenek, tekintenek le a színészekre és a színjátékra. És amint a színészeket is elrejti ruhájuk, a tömeg eleven szövete alatt mozgolódik a valódi dráma, mely talán legbelül történik.

 

SÍROK - HANGOK
(Tombes - Rumeurs)

Felkaptatunk, aláereszkedünk. Elhaladunk a magas fügefa mellett, mely hatalmas Atlaszként tornyosul girbegurba törzsén, térde és vállai mintha csak arra várnának, hogy az égbolt terhe leereszkedjék rájuk. Lábánál kis házikó, ahol elégetnek minden papírt, melyet ama bizonyos sötét Szó megjelölt, akárha iratokat áldoznának a Fa zord istenének. Befordulunk, megint másfele térülünk, és egy szeszélyesen kanyargó úton belépünk a sírok birodalmába - nem mintha eddig máshol jártunk volna, hisz az árnyak már indulásunk óta kísérnek. Az Esthajnalcsillag, akár egy magányosan imádkozó szent, látja eltűnni a Napot odalenn, a mély és áttetsző vizek öblén.

A síri vidéket, mely a kancsal nap sápatag fényénél elénk tárul, teljes szélességében nyers, sárgás agyag borítja, mint valami tigrisbunda. A dombok, melyek közt elindulunk, s a völgy túlsó felén a szemhatárig terjedő összes domb lábától csúcsáig tele van furkálva sírokkal, akár megannyi nyúltanya.

Kínában a halál éppannyi helyet foglal el, mint az élet. Az elhúnyt, amint eltávozott, fontos és gyanús valamivé, mondhatni ártalmas védelmezővé alakul át - mogorva lény, aki állandóan jelen van, akit állandóan ki kell engesztelni. Az élők és holtak közötti kapcsolat a legkevésbé sem felhőtlen, állandó, újra meg újra ismétlődő rituálékra van szükség. Folyton-folyvást kijárnak a családi sírhoz, tömjént égetnek, petárdákat gyújtanak, rizst és disznóhúst áldoznak, névjegy gyanánt egy papírdarabot helyeznek el, melyre nyomatékként kavicsot raknak. A halottak vaskos koporsóba téve sokáig a házban maradnak, majd kiviszik őket a szabad ég alá, vagy alacsony mennyezetű helyiségekben állványozzák fel őket, míg a földjós meg nem találja a megfelelő környéket és pontos helyet. Ekkor nagy gonddal készítik el a végső hajlékot, nehogy a lélek rosszul érezze magát, és másfelé kóboroljon. A sírboltot a hegyoldal tömör, ősi földjéből hasítják ki, s miközben az élők nyomorúságos hada völgyek mélyén, mocsaras, lapos síkságon zsúfolódik, a halottak kitűnő levegőjű magaslatokon tanyáznak, lakhelyüket szélesre tárják a napfény és a tér tágassága előtt.

Maga a kripta a dombhajlatba illesztett U betűt formáz, s a kövekből kirakott, összeölelkező szárú félkör körbeveszi a holtat, aki, mint egy lepleibe burkolózott alvó, a közepütt púposodó halom alatt hever: a föld mondhatni kitárja karjait, magába fogadja, magához magasztosítja őt. Lábtól egy kis táblát helyeztek el, melyre az elhúnyt nevét és címeit jegyezték, mert a kínaiak hiedelme szerint a lélek egy bizonyos harmadrésze megtorpan, hogy elolvassa nevét, s nem mozdul fölüle. A felirat olyan, mint egy oltár lábazata, melyre szimmetrikus elrendezésben adományokat helyeznek, míg a lépcsőfokokkal és párkányokkal szertartásosan körbevett sír fogadja és hívogatja a család élő tagjait, akik nevezetes napokon eljönnek, hogy leróják kegyeletüket az elhunyt ős maradványai, vagyis az ősi, végrendelet-szerű hieroglifák előtt. A félkörív szemből visszaveri a megidéző szertartást.

Minden földhalom, mely valamelyest kiemelkedik a sárból, tele van széles, alacsony sírüregekkel, melyek a betömött kutak káváihoz hasonlatosak. Vannak közöttük egészen kicsik is, vannak egyszerűek és többszemélyesek, vannak újak, mások pedig éppoly vénségesnek tetszenek, akár a sziklák, melyek közé beékelődnek. A legtekintélyesebb a hegy tetején, mintegy annak nyakráncában található: csarnokában akár ezer ember is térdreborulhat egyszerre.

Én is itt lakom a sírboltok földjén, s most egy másik úton visszatérek a dombtetőre, ahol a házam áll.

A város lenn a mélyben húzódik meg, a széles, sárga Min folyó túlpartján, melynek mély és erős sodra a Tízezer Év Hídjának pillérei közt zuhog. Nappal, akár az imént emlegetett sírok kávája, a hasadozott hegyek karéja bontakozik ki (a röpködő galambok, egy pagoda tornya érzékeltetik a hatalmas távlatot), körbeölelve a várost, a kétszarvú tetőket, a házak közül kiemelkedő két erdő-borította dombot, a folyón torlódó tutajok és festett kép-szerű, apró figurákkal népes dzsunkák összevisszaságát. Ám most ehhez túl sötét van: egyetlen fénypont is csak nagy nehezen üt át az alkony és a köd homályán, s én a megszokott úton, a fenyők gyászos árnyékában kanyarogva visszatérek őrhelyemre, egy mohától és vénségtől feketült, páncélként oxidált nagy hármas sírbolt elé, melynek ingatag kőkorlátja ferdén megül a környék felett.

Hallgatózni jöttem ide.

A kínai városokban se üzemek, se autók nincsenek: miután leszáll az est, és a mesteremberek kopácsolása elül, csupán emberi hangok hangzanak. Ide jöttem hát hallgatózni, mert akinek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy felfogja a jelenlétében kiejtett hangok értelmét, érzékenyebben fülelhet rájuk. Közel egymillióan élnek itt: a levegő taván át hallgatom e sokaság beszédét. Moraj ez és bugyborékolás, melyen időnként megannyi váratlan forte hasít keresztül, mint mikor valaki elszakít egy papírlapot. Olykor még mintha sikerülne kivennem egy-egy hangot, árnyalatot, mint amikor dobot hangol valaki, ujjait a megfelelő pontokhoz érintve. Vajon változik-e a város mormolása a napszakok váltakozása szerint? Elhatározom, hogy majd a végére járok. - Most este van: ki-ki beszámol a napi hírekről. Mindenki azt hiszi, ő beszél egyedül: verekedésekről, ételről, háztartásról, családról, mesterségről, adás-vételekről, politikáról folyik a szó. Ám beszéde nem enyészik el: tovaterjed, hozzáadódik a közös hang kiszámolhatatlan összegéhez. Konkrét jelentésétől megfosztva csupán az őt hordozó hangzók értelmünknek felfoghatatlan elemeit, vagyis tónusát, intonációját, lejtését őrzi. S minthogy a hangzás ilymódon elvegyül, vajon nem kapcsolódnak-e össze a jelentések is, ha pedig igen, vajon miféle grammatika szerint zajlik ez a nagy közös szóváltás? A halottak vendégeként hosszan hallgatom ezt a morajlást, az élet távoli neszezését.

Azonban ideje már hazaindulni. A magas törzsek alá, melyek közt utam vezet, már sűrű éjszakai árnyat vetnek a fenyők. Ilyenkor villannak fel a fű közül, mint megannyi házi tűzhely fénye, a tűzlegyek. A megfoghatatlan kis fénymorzsák éppcsakhogy felragyognak, s már ki is húnynak, mint amikor oly mélyen elmerülünk gondolatainkba, hogy agyunk már csak egy-egy pillanatnyi világosságot, hirtelen felcsillámló jelzést képes megragadni.

 

A FÖLD ELJÖVETELE
(L'Entrée de la Terre)

A körülöttem magasodó hegyeket, melyek úgy trónolnak a délután dicsfényében, mint száz aggastyán, jobban szeretem innen szemlélni, e lapályról, ahol most járok, mint vasalt végű botommal rohamra indulni ellenük. A pünkösdi nap kivilágítja a Földet, mely most tiszta, díszes és mélységes, akár egy templomhajó. A levegő oly friss és oly ragyogó, úgy érzem, anyaszült meztelenül lépkedek, minden csupa békesség. Mindenfelől, mint fuvolák jaja, a vízemelő szerkezetek összecsendülő dallama zeng (nők és férfiak hármasával kapaszkodnak, ki-ki a maga gerendáján, nevetve, izzadságtól fénylő arccal, táncolva a három keréken), és a sétáló léptei előtt nyájas méltósággal nyílik szét a térség.

Pillantásommal felmérem, melyik út cikkcakkjait kell követnem. A rizstáblákat keretező szűk ösvényeken át (tudom, hogy a hegyek magasából a mező szabálytalan darabokból összeillesztett, ólomszalagokkal egybefogott régi máriaüvegre hasonlít: a dombok és a falvak jól láthatóan kidomborodnak) végül rátérek a kövezett útra.

Ez rizstáblákon és narancsligeteken át vezet - majd falvak jönnek, melyeknek egyik végét a szokásos, hatalmas fügefa őrzi (Apa ő, az ország minden gyermekét örökbe fogadja), a másikat pedig, nem messze a vizet illetve trágyát rejtő kutaktól, a helyi szellemek két fanum-a, akik tetőtől talpig fegyveresen, derekukon íjjal a kapu két oldalára festve egymást bámulják kimeredt, háromszínű szemmel. S amint jobbra-balra nézegetve ballagok, ízlelgetem az idő lassú változását. Mert örökmozgó vándorként könnyedén lemérem azt az árnyak hosszúságán, s így a nap fenséges ceremóniájának részleteiből semmi sem kerülheti el figyelmemet: a látványtól mámorosan mindent pontosan megértek. Az uzsonnaidei némaságban még átkelek ezen a hídon, felkapaszkodom néhány dombra, majd leereszkedem róluk, átvágok a völgyön, s a három fenyő közt már látom is a meredek sziklát, ahol majd elfoglalom őrhelyemet, és megszemlélem, miképpen emészti fel magát e mai nap.

Ez a méltóságteljes Bevonulás pillanata, mikor a Nap átlépi a Föld küszöbét. Tizennégy óra alatt végigjárta a behatárolhatatlan tenger vonalát, s mint a távoli tájat fürkésző, mozdulatlan szárnyú sas, az égbolt legmagasabb köreibe is feljutott. Íme, pályája már hanyatlik, a Föld pedig szétnyílik és befogadja. A torkolat, ahol majd eltűnik, mintha tűz emésztené, elenyészik a mind kurtább sugarak közt. A hegy, amelynek csúcsán most tűzvész üt ki, kráterként hatalmas füstoszlopot ereget az égre, amott pedig egy ferde nyílvessző nyomán sebes erdei patak tündöklik. Arra, túl terül el a minden Földek Földe, Ázsia és Európa, emelkedik közepütt az Oltár, a hatalmas síkság, a világ végén Franciaország, mint egy hasmánt a tengeren fekvő emberalak, Franciaország közepén pedig a zsilipektől duzzadó, gondosan megművelt Champagne. Most már csak az aranydomb teteje látszik, az égitest egyetlen sötét, függőleges sugara végigszánt a boltozaton. Ekkor érkezik meg a nyomában járó tenger, és medréből kikelve, mélyről feltörő kiáltással a Földnek veti vállát.

Haza kell térni. A Kusang csúcsa olyan magas, hogy fel kell szegnem az államat, ha látni akarom, egy felhő éppen most szakad le róla, s ő ott függ szigetként a mennyei térben, én pedig semmi mással nem gondolok, fejem szinte leválik a testemről, megyek, mintha túl erős illat árasztaná el érzékeimet.

 

A JEL VALLÁSA
(Religion du signe)

Mások nyugodtan felfedezhetnek a kínai Írásjegyek sorai között birkafejet vagy kezet, emberi lábat, fa koronája mögött felkelő napot. Én a magam részéről jóval kibogozhatatlanabb társítások után nyomozok.

Minden írás a vonással vagy a vonallal kezdődik, mely osztatlan voltában az egyén tiszta jelképe. A vonal tehát vagy vízszintes, mint minden olyan dolog, amely létezése elégséges okát látja az önnön elvével való egyszerű párhuzamosságban, vagy függőleges, mint a fa és az ember, így a tettre utal, és állít valamit, avagy pedig rézsútos, ez esetben mozgást és értelmet jelöl.

A latin ábécé elve a függőlegesség, a kínai lényegi vonása viszont a vízszintes. A betű, mely parancsolóan megveti talpát, kijelenti, hogy ez és ez a dolog ilyen és ilyen. Az írásjegy maga a dolog egésze, amelyet jelent.

Egyik is másik is jel, s ha a számjegyeket vesszük példának, ezek itt is, ott is elvont képek. Ám a betű lényege szerint analitikus: minden szó, amely belőle összeáll, kijelentések sorozatát állítja, melyeket a szem és a hang kibetűznek. Az egységhez ugyanazon a szinten még egy egységet ad hozzá, és az ingatag hangzó folytonos variációk során jön létre, módosul. A kínai Jel úgyszólván levezeti az összeget, és a létezők sokaságára alkalmazva azt, a végtelenségig árnyalja annak karakterét. A szó a betűk összekapcsolása, az Írásjegy a vonalak aránya révén jön létre. S vajon nem fordulhat-e meg a fejünkben, hogy ez utóbbi esetében a vízszintes mondjuk a fajt jelöli, a függőleges az egyedet, a ferde vonalak ama sajátságokat és erőket, melyek az egésznek értelmet adnak, a fehér mező közepén függő pont pedig valamely olyan kapcsolódást, melyet illendőbb kimondatlanul odaérteni? A kínai Írásjegyet tehát tipizált lénynek, írott személyiségnek tekinthetjük, mely, mint eleven organizmus, önálló természetttel és jelleggel, tevékenységi körrel és benső tartással, szerkezettel és arculattal bír.

Ezzel magyarázható a kínaiak áhítatos írás-kultusza. Ők a legalázatosabb tisztelettel hamvasztják el a legszerényebb papírdarabkát is, ha ama titokzatos nyomokat viseli magán. A jel létező, s minthogy általános érvényű, szentté magasztosul. Az ábrázolt idea itt bizonyos értelemben idollá válik. Ez az alapja az írásbeliség vallásos tiszteletének, mely Kínára különös módon jellemző. Tegnap egy konfuciánus templomban jártam.

Az épület egy kihalt negyedben áll, ahol minden bűzlik az elhagyatottságtól, a rothadástól. A három órai nap csendjében és méltóságteljes hevében követjük az út szeszélyes kanyarulatait. Nem a főbejáraton lépünk majd be, mert annak kapuszárnyai belekorhadtak keretükbe: őrizze csak a hivatalos, kétnyelvű feliratot viselő sztélé a vén küszöböt! Egy alacsony kis asszony, tömzsi, mint egy malac, kinyitja nekünk az oldalsó ajtókat, és kongó léptekkel behatolunk a kihalt falak közé.

Az épület udvara és az azt körülölelő oszlopsor, a pillérek közötti levegős hézagok és a homlokzat vízszintes tagolása, a két hatalmas, egymást iker-vonalakkal ismétlő tetőszerkezet, melyek egyetlen lendülettel felágaskodva megemelintik súlyos, komor gerincüket, az előtérben szimmetrikusan elhelyezett két kis pavilon, melyek groteszk nyolcszögletű süvegükkel jótékonyan enyhítik a szigorú összképet, mind-mind az építészet lényegi törvényei, azaz az evidencia erejével ható, de mesteri tudatossággal megszerkesztett látvány és a szabályokat választékos ízléssel alkalmazó, leginkább klasszikusnak nevezhető szépségeszmény jegyében formáltattak ilyenné.

A templom két részből áll. A fedetlen bejárati folyosókon sorakozó feliratos táblák, melyek mindegyikéhez a fal mentén hosszú, keskeny kőoltár csatlakozik, úgy képzelem, a pillanatnyi, futó áhítat külső feltételeit biztosítja. Mi azonban a megemelt küszöbre fellépve bejutunk a szentély homályába.

A tágas, magas terem, mintha mágikus erő uralná, még üresebbnek tetszik, árnyak fátyolozta csend tölti be. Sehol egy ciráda, sehol egy szobor. A csarnok falai mentén, a függönyök közt hatalmas feliratok rémlenek, szemben számos oltár. Ám a templomtér közepén, öt monumentális kőtömb, három korsó és két kandeláber között, egy aranyozott építmény, afféle baldachin vagy tabernákulum alatt, mely mintegy keretbe fogja, függőleges sztélét helyeztek el, rajta négy írásjegy olvasható.

Az írás misztériuma, hogy megszólít. Semmi sem jelzi a tartamot, a szótagolást, ez itt az eredendő, az időtlen jel, melyet emberi száj nem képes kiejteni. Egyszersmind létezik, a jelenlévő szemtől szembe szemlélheti olvasható nevét.

A baldachin megfeketedett aranya szétnyílik, a misztikusan tekergő sárkányokkal ékes két oszop közt felfénylő állítás önnön csendjét jeleníti meg. A hatalmas vörös terem árnyalata a sötétség színét közelíti, oszlopait skarlátszín lakkal vonták be. Csak a templom közepén, a szent szó előtt áll két fehér gránit henger, ők a hely elvont, vallásos karakterének, mezítlenségének hordozói.

 

A FÜGEFA
(Le Banyan)

A fügefa vontat.

Ez az óriás, akárcsak indiai fivére, nem a földbe markol kezével, hanem válla mozdulatával terpeszti szét gyökereit, akár valami láncköteget. Törzse még mindössze néhány lábnyira emelkedik a talaj fölé, s ő máris kínlódva vonszolja tagjait, mintha csak egy kötélcsomót húzna felfelé. A szörny lassan nyújtózva nekifeszül, minden mozdulata erőtől duzzad, olyan keményen dolgozik, hogy durva kérge meghasad, izmai kitüremkednek a bőr alól. Szaggat, húz, gyűrközik, csípője és válla megcsavarodik, térdhajlata ellazul, majd recseg-ropog és megemelkedik, fel-le járó karjai mintha ki akarnák szabadítani a testet rugalmas béklyóiból. Olyan, akár az egymásba csavarodott pitonok, vagy mint egy hidra, mely végsőkig elszánt igyekezettel szaggatja ki magát a földből. A fügefa mondhatni a mélység terhét rángatja fölfelé, és tartja feszülő tagjaival.

A szegény nép tiszteli, minden falu elején ott áll, mint árnyas lombruhába öltözött pátriárka. Lábánál kis adomány-hamvasztó kemence áll, s még törzsére vagy ághajlataiba is oltárt vagy kőszobrocskát erősítenek. Ő a hely tanúja, a föld uralkodója, aki gyökereinek serege által hatalma alá vonja a talajt, aki kitart mindvégig, bármerre is forogjon árnyéka, maradjon bár magára sarjadékaival, gyűljön bár össze az esti órákban szenvedő, erdőnyi terebélye, görnyedő arany gerince alatt, a boltozatán átszűrődő rózsaszín holdfénynél zsinatolni a falu népe. Ő a kolosszus, aki minden egyes percet elpergett évszázadaihoz ragasztva makacsul emeli láthatatlan terhét.

Minden mitológia helyt adott ama hősök tiszteletének, akik vízzel láttak el valamely vidéket, s a sziklatömböt meghasítva felnyitották a forrás eltömődött száját. A fügefa efféle növényi Herkules, aki mozdulatlan méltóságában valósággal önnön művének emlékoszlopa. Ő lenne talán az a leláncolt szörnyeteg, aki legyűri a fukar föld ellenállását, aki túlcsorduló forrást fakaszt, akinek köszönhetően fű sarjad a messzeségben, és a víz egyenletes magasságban önti el a rizstáblákat? Csak áll és vontat.

 

A HEGY FELÉ
(Vers la montagne)

Mezítláb kilépek a verandára, és balra tekintek: a hegy lejtőjén, a kavargó fellegek között egyetlen foszforeszkáló ecsetvonás jelzi a hajnalt. A ház lámpáinak imbolygása, gémberedett és félálomba fúlt étkezés, csomagok igazgatása: útra fel. A meredek partoldalon átvágva a külvárosba érkezünk.

E borongós órán ébred a város. A szabadtéri kifőzdék szakácsai begyújtanak a kályhába: néhány bodega mélyén meztelen tagokra vetül a hunyorgó fény. A helybeliek szöges deszkákat fektettek a kirakatok elé, erősítettek a párkányokra, szögeztek a beugrók elé, mégis minden talpalatnyi helyen alvó emberek hevernek. Egyikük már ébredezik, hasát vakargatva, kéjes lomhaságban, tágranyílt, üres tekintettel bámul ránk. Egy másik oly kicsiny helyen fekszik, hogy már-már odatapad a kőhöz. Valaki más csípőig feltűrte nadrágja szárát, még a fenekére ragasztott hólyahgúzó flastrom is kilátszik, s a nyitott ajtó mellett háza falára vizel. Egy öregasszony, aki az állott víz tetején úszkáló lepedékhez hasonló rongyokat visel, két kézzel fésülgeti ótvaros feje búbját. Nem fogom elfeledni azt a kannibál-képű koldust sem, akinek tüskés koponyáján vad bozótként meredezett a haj, és aki csontos térdét kinyújtóztatva, hátán elnyúlva aludt a kora reggeli napfényben.

Nincs különösebb egy alvó városnál. Az utcák akár a nekropoliszok ösvényei, a házak az álmot óvják, minden zárva, így minden méltóságteljesnek, fenségesnek hat. Az álomba fagyott arcokon beállnak a halottak fiziognómiájára jellemző, különös elváltozások. Az alvó ilyenkor sóhajtva harapja az anyaföldet, akár egy húnyt szemhéjú, vaksi csecsemő, aki erőtlen kezével nyögdécselve gyúrkodja dajkája mellét. Mindenütt némaság, mert a föld ilyenkor szoptatja fiait, és még a legkisebb is jóllakik széles keblén. Tejtestvérként szürcsöl itt szegény és gazdag, gyermek és agg, igaz és bűnös, bíró és börtöntöltelék, ember és állat egyaránt. Minden merő rejtelem ilyenkor, mert hisz anyjához búvik most az ember. Az alvó szunnyad, fel nem ébred, rátapad az emlőre, és nem ereszti, hisz ez a korty még jár neki.

Az utca, mint mindig, most is mocsok- és hajszagú.

Közben ritkulnak a házak. Fügefa-ligetek mellett haladunk, a tóból pedig, melynek tükrére árnyat vetnek, kövér bivaly veti ránk rémült tekintetét: csak gerince és ormótlan nagy félholdat viselő feje látszik ki a vízből. A mezőre libasorban igyekvő asszonyok mellett megyünk tovább. Ha egyikük felnevet, nevetése egyre halványulva végigterjed az utána következő négy arcon, s kihúny az ötödiken. Mire a nap első nyílvesszője végighasít a szűzi égbolton, már kiértünk a tágas, kihalt síkra, és a kanyargós földutat magunk mögött hagyva a rizs-, tök-, bab- és dohánytáblákon, uborka- és cukornádültetvényeken keresztül a hegy felé tartunk.

 

A FELSŐ-TENGER
(La Mer supérieure)

Hegyet mászom, már fenn is vagyok a megfelelő magasságban, és a hegyek közötti medence mélyén, ahonnan sötétlő szigetek bukkannak elő, a távolban megpillantom a Felső-Tengert.

Igaz, veszélyes utakon eljuthatnék partjára is, ám sétáljak bár a víz mentén, szálljak bár hajóra, felszínén nem hatol át a tekintet.

Éppenséggel fuvolázhatnék is, ütném a tamtamot, a révész-asszony pedig, aki féllábon állva, mint a gólya, másik térdén mellén csüggeszkedő gyermekét tartva szampanját kormányozza a sima tükrön, azt hinné, az istenek mulatnak templomuk udvarán, a fellegek függönye mögött.

Vagy akár lecsatolhatnám cipőmet, és belehajítanám a tóba. Bárhol is érne partot, az arrajáró földre borulna, magával vinné, és babonás tisztelettel elfüstölne négy tömjénrudat előtte.

Vagy kezemmel tölcsért formázok, és neveket kiáltok: először a szó hal el, majd a hang is. A puszta jelentés pedig valakinek a fülébe csendülne, s ő aztán körbeforgolódna, mint aki álmában úgy hallja, nevén szólították, s megpróbálja átszakítani a hálót.

 

A TUDAT TEMPLOMA
(Le Temple de la conscience)

A függőleges hegyoldal sötét sziklafalából hasították ki, csaknem egy napomba telt, míg felfedeztem, és csak most, e késő délutánon indulok neki a biztosan odavezető útnak.

E szédítő magasságból, ahol most haladok, a széles rizsföld rajzolata térképhez hasonlít, a perem pedig, amelyen lépdelek, olyan keskeny, hogy jobb lábam, amint felemelem, mintha a falvakkal telehintett mezők végtelen, sárga szőnyegén tapodna.

Csend van. Ősrégi, őszes zuzmóval borított lépcsőn ereszkedem le a babérfák kesernyés árnyékába, s mikor a kanyargós ösvény itt hirtelen egy falnak ütközik, bezárt kapuhoz érkezem.

Hallgatózom. Se dobszó, se emberi hang. Hiába rázom vadul, két kézzel a fafogantyút, hiába dörömbölök.

Bemászom a falon, miközben mégcsak egy madárhangot se hallani.

Mint kiderül, mégiscsak laknak itt, s míg a teraszon, a kiteregetett ruhák közt fogamat és ujjaimat az áldozati adományból elvett grépfrút vastag héjába mélyesztem, az öreg szerzetes teát készít nekem az épület belsejében.

Úgy érzem, a hely vallásos jellegét nem az ajtó feletti felirat, sem a szerény pinceüreg mélyén álldogáló szedett-vedett istenek, akiknek tiszteletére vékonyka tömjénrúd füstölög, de még csak nem is ez a savanykás gyümölcs adja meg, melyet éppen majszolgatok. Minden abban kör alakú gyékényben összpontosul, melyet egy muszlinfüggönnyel körbevett alacsony dobogóra terítettek, és amelyen a Bhiku nemsokára lekuporodva meditálni vagy aludni tér.

Vajon nem mondhatom-e, hogy ez a lábam előtt egészen a hegyek és felhők kettős gyűrűjéig terülő széles vidék olyan, mint egy virág, melynek misztikus szíve éppen ez az ülőhely? Vajon nem ez az a mértani pont, ahol a tér összerendeződik, mondhatni létrejön, öntudatra ébred, erővonalai pedig az itt elmélkedő magasabb szemlélődésében találkoznak össze?

Lemegy a nap. Felfelé ballagok a fehér bársony lépcsőfokokon, melyet szétnyílt fenyőtobozok borítanak, akár megannyi rózsa.

 

OKTÓBER
(Octobre)

Hiába látom, hogy még mindig zöldek a fák.

Akár gyászos köd borítja, akár a még sokáig derült ég próbálja tisztogatni, az év ettől még egy perccel sem kerül távolabb a végzetes napfordulótól. Sem a nap, sem a messzi táj pompája nem csalja meg szememet. Mert már van itt valami meghatározhatatlan nyugalom, valami végtelen pihenő, melyből többé fel nem ébredünk. A tücsök alig fog bele dalába, máris elhallgat, nehogy háborgassa ezt a teljességet, melyen kívül másnak nincs joga megszólalni, és úgy tűnik, csak e mostani, aranyló vidékek fenséges biztonságában szabad az embernek mezítláb járnia. Nem, aki hátam mögött jár a végtelen síkon, már nem a régi fénnyel világít, és akármerre vigyen utam a tarlón, forduljak bár a mocsár nyúlványa felé, fedezzek bár fel egy falut, a Naptól távolodva az égen világosban is látható telt, halvány holdkorong felé fordítom arcom.

És abban a pillanatban, amikor kiléptem a komor olajfák közül, ahonnan feltárultak előttem a hegyláncig terülő sugárzó mezők, abban a pillanatban hallottam meg a varázsigét. Ó, halálraítélt évszak utolsó gyümölcsei ezen az alkonyon, ó visszavonhatatlanul letűnő, végsőkig érett év! Elvégeztetett.

A tél mohó ujjai itt nem fosztják majd ki barbármód a földet. Nem jönnek szaggató szelek, metsző fagyok, mindent megfojtva áradó vizek. Ám az Ég kimondhatatlan szerelemmel mosolyog a Földre, gyengédebben, mint májusban vagy vagy mint amikor a telhetetlen június a tizenkettedik órában a birtoklás heves vágyával tapad az élet forrására. Íme a beleegyezés, mint mikor egy szív enged az állandó unszolásnak: a mag leválik a kalászról, a gyümölcs elhagyja a fát, a Föld apránként beadja derekát a győztesnek, aki mindent követel, a halál szétfeszíti a túlságos bőséggel telt markot! A most fülébe csengő egyetlen szó szentebb, mint a nászéjszakán elhangzottak, mélyebb is, lágyabb, dúsabb: Elvégeztetett. Alszik a madár, alszik a fa a ráboruló árny közt, a földre hajló nap egyenletes kévét vet rá, a napnak vége, végigégett egy év. Az égi kérdésre egyetlen szerelmes válasz adatik: Elvégeztetett.

 

NOVEMBER
(Novembre)

A nap békés, munkás órák után lenyugszik. Az emberek, asszonyok, gyermekek üstöke teli porral, törekkel, arcuk és lábszáruk bemázolva sárral, s még dolgoznak egyre. Itt aratják a rizst, amott markot szednek, s amint a tapétamintán ugyanaz a jelenet ismétlődik a végtelenségig, mindenfelé nagy, négyszögletű fakádak láthatók, emberek hajolnak fölébük párosával, és az oldaldeszkáknak csapdossák a maroknyi kalászt, az eke pedig már kezdi is megforgatni az agyagot. Íme az érett szemek illata, az aratás szaga. A paraszti munkától nyüzsgő mezőn túl nagy folyam látszik, emitt pedig, a síkság közepén, a lemenő nap fényében vöröslő diadalkapu teszi teljessé a tájképet. Egy férfi halad el mellettem, kezében lángszín tollazatú csirke, egy másik pedig vállára vetett bambuszbotja elülső végén ón teáskannát, a hátulsón egy csomagot visz, benne összekötözött zöldség, darab hús és kis kötegnyi abból az ezüstös papírpénzből, amelyet a halottak tiszteletére égetnek el errefelé, lejjebb pedig egy hal hintázik szalmafonatra kötve. Kék inge, lila nadrágja rikít a tarló lakkfényű arany háttere előtt.

- Csak ne gúnyolódjék senki e tétlen két kézen!

Sem az orkán, sem a fölé boruló tenger nem ingatja meg a súlyos követ. Ám a fa tovaúszik a vízen, a levél enged a levegőnek. Én még könnyebb vagyok, lábam nincs odarögzítve a földhöz, s magával vonz a visszahúzódó fény. Végig a falvak homályos utcáin, a fenyveseken és sírokon, a mező szabad térségein én vagyok a lemenő nap. Sem a boldog síkság, sem a hegyek harmóniája, sem az aratás vert ezüstjét tarkító kedves, üdezöld foltok nem enyhíthetik annak tekintetét, aki magára a fényre vágyik. Amott, abban a szögletes szakadékban, melyet nyers falakkal határol a hegy, a levegő és a víz rejtelmes tűzben égnek: ennek az aranynak a szépsége mellett a természet halott dolgok halmaza csupán, terjengő világossága sötét éjszaka. Vágyott elixír, vajon miféle misztikus úton adatik meg, hogy részesüljek szűken mért cseppjeidből?!

Az este ma egy magas olajfa közelében ér, a család, melynek kenyerét adja, éppen szüretel. Létrát támasztottak a törzsnek, a lomb közül beszédet hallok. A napszállat kihúnyt, fakó világánál látom, amint arany gyümölcsök villognak a komorzöld levelek közt. Közelebb lépek, s íme, minden egyes gallyacska finoman kirajzolódik az ég smaragd hátterén, ki tudom venni a kis, vörös narancsokat, belélegzem a fanyar, erős aromát. Ó, csodálatos szüret, melyet egyvalakinek, egyetlen egynek ígértek, gyümölcs, melyet valami meghatározhatatlan, bennünk élő erő mutat fel!

Még nem jutottam el a fenyvesig, s lám, itt az éjszaka, már hűvös holdvilág ragyog rám! Azt hiszem, nem csekély különbség ez: a nap minket néz, de mi a holdat nézzük. Arca mindig másfelé fordul, és mint a tenger mélyét bevilágító fény, csak az árnyakat rajzolja ki tisztán. - Itt, ennek az ősi sírnak mélyén, e romos templom sűrű füvében, fehérbe öltözött szépasszonyok, bölcs aggastyánok képében vajon nem egy rókafalkával akadok össze majd? Máris verssorokat, találós rejtvényeket adnak fel nekem, megitatnak borukkal, s utamat máris elfeledtem. Ám jólnevelt vendéglátóim csupán szórakoztatni kívánnak, egymás nyakába hágnak - lábaim kijózanodva rátérnek a hazafelé vezető keskeny, fehérlő ösvényre.

De lenn a völgyben már emberek gyújtotta tűz világol.

 

FESTMÉNY
(Peinture)

Feszítse csak ki nekem valaki négy sarkánál fogva a selymet, egyáltalában nem festek eget rá, sem a tenger, sem a partok, sem az erdő vagy hegység meg nem kísérti ecsetemet. De föntről lefelé, jobbról balra, egy új horizont távlatába állítva, durva vonásokkal felhordom a földet. A községi mezsgyék, a mezők határai pontosan kirajzolódnak rajta, azok is, melyeken már dolgoznak, s azok is, melyeken még lábon sorakozik a kévék hadserege. Egyetlen fát sem hagyok ki a leltárból, naiv iparkodással a legapróbb házikót is feltüntetem. Ha jobban megnézzük, az embereket is észrevesszük, ez napernyővel kezében egy kőhídon kel át, amaz csöbrét mossa a kacsaúsztatóban, emitt egy apró pad araszol, ketten cipelik vállon, amott pedig türelmes szántóvető, aki a barázda mentén újabb barázdát hasít. A képet keresztben tócsák kettős sora szeli át, az egyik ilyen kerek pocsolya víz helyett darabka kék éggel van tele, s egy halványsárga hold háromnegyedével.

 

A SZEMLÉLŐDŐ
(Le Contemplateur)

Laktam valaha másutt is, mint e kőbe vájt kerek üregben? Három óra tájban egy holló alighanem elhozza majd nekem a szükséges mennyiségű kenyeret, ha ugyan időközben a vízesés állandó moraja jól nem lakat. Mert a hegyipatak odafenn, száz lábnyi magasban, mintha egyenesen a sugárzó égboltból törne elő kérlelhetetlen erővel, átveti magát a váratlanul emelkedő peremen, a futását megtörő bambusztövek közt, és egyetlen függőleges, félig sötétlő, félig világló oszlopban összeforrva sulykolja a dübörgő barlangüreg padlóját. Emberi szem soha meg nem pillanthatja, hol rejtőzködöm. Az árnyak közt, melyek csak délben oszlanak el, a szakadatlan zuhogástól állandóan mozgásban lévő tó fövenyén van lakhelyem. Odafentről, a bőkezű égből csupán a félköríves mélyedésen kiapadhatatlan hullámaival túlcsorduló, egyetlen harapásnyi, ragyogó víz- és tejsugár jut le hozzám. A patak e kitérő után tovairamlik, s olykor hátam mögül, az állandó zubogáson át, melynek fültanúja vagyok, hallom a földek felé alászálló ér madárdalba vegyült, távolba vesző locsogását.

 

DECEMBER
(Décembre)

Kezed végigsöpör a síkon és a lombos völgyeken, végigszánt a távolt fürkésző tekinteted felmérte bíbor- és cserfa-árnyalatú földeken, majd megállapodik e dús brokáton. Minden néma és párnás, sehol egy zöldellő seb, semmi fiatalos, semmi új nem szegi meg e telített, tompa hangzás dallamát, szerkezetét. Sötétlő felleg borítja be az eget, tölti meg párával a hegyek horpadásait, s úgy simul rá a szemhatárra, mintha csapokkal illesztették volna oda. Tenyerével végigsimítja az ibolyakék mezőket szegélyező tömött lombú fenyvesek széles, cakkos paszományát, ellenőrzi a téli nap ködébe, szövetébe belemosódott részleteket, egy-egy fasort, falut, végigfuttatja rajtuk ujjait. Jól érezhető, hogy az idő nem múlik tovább, a táj, akár egy kiürült színházterem, melyben már csak a melankólia leng, bezárult, s mintha egy fülnek nem hallható, nagyon-nagyon vékony hangra figyelne.

Enyhék ezek a decemberi délutánok.

Szó sem esik ilyenkor a gyötrelmes jövőről. A múlt pedig oly halott, már nem is szenved attól, hogy bármi túlélheti. Megannyi fűből és a bőséges aratásból nem maradt semmi más, mint némi elhullott szalma, fonnyadt törek. Fagyos víz dermeszti a visszájukra fordult földeket. Mindennek vége. Két év közt felfüggesztve szünetel a világ. Elménk más munka híján hallgatag örömmel elmereng, és új terveket dédelgetve, akár a föld, a szombat nyugalmát ízleli.

 

VIHAR
(Tempete)

Hajónk reggel maga mögött hagyta a méz- és rózsaszínű földet, s most a lágy, alacsony párában úszó nyílt tengerre tér. Árnyas álmaimból felriadok, a napot keresem, s látom, hogy éppen lehanyatlik mögöttünk: előttünk viszont, észak felé, széles, hókupachoz hasonló hegylánc fut végig az ég peremén, határt szabva a tenger fekete, holt térségeinek. Az Alpok az, a maga merev, téli ridegségében. A széles magányban egyedül a mi bárkánk hasítja a mélabús habokat, s halad a fehérlő torlasz felé, akár egy határtalan porondra kilépő bajnok. S most a felhő hirtelen, akár egy fellebbenő szekér-ponyva, kitárja előttünk az eget: e napfény-hasította résen át, melyen felvillan a mögöttünk lévő szemhatár, szeretnék egy utolsó pillantást vetni a nap maradványára, a szinte kivilágítva álló szigetekre, a tenger túlsó peremén evickélő három dzsunkára. Egyre mélyebben hatolunk be a felhők dúlta katlanba. Remeg alattunk a tér, s a hajóorr a deszkaépítményünket körbevevő örvény diktálta ritmusban mintha csak nagy reverenciával üdvözölne valakit, vagy mint egy ellenfelét méregető kakas nyaka, süllyed és emelkedik. Itt az éj, északról borzalmas, metsző szél süvölt. Egyik oldalon a lencse formájú, vöröslő hold ballag, felhasítva a kusza felhők tömegét, a másikon beesett, ráncos üvegarcú helyzetjelző lámpásunk csüng az előárbocról. Ugyanakkor minden nyugodt még, a víz kévéi egyenletesen szöknek fel előttünk, komor tűz járja át könnyekből szőtt testüket, mely gyöngyözve visszaperdül a hajóélről.

 

A DISZNÓ
(Le Porc)

A Disznóról festek képet itt most.

Testes, egy tömbből faragott állat, sehol egy ízület, még nyaka sincs, úgy hasít a térbe, akár az ekevas. Négy zömök sonkáján döcög előre, egyetlen szaglászó ormány az egész, és amit megszimatol, szivattyúként be is szippantja. Mihelyt rábukkan egy alkalmas gödörre, rögtön hatalmasan belehemperedik. Egész más ez, mint mikor a kacsa tollászkodva beletoccsan a vízbe, de a kutya szervilis ujjongásához sincs köze: mélységes, magányos, öntudatos, osztatlan gyönyörűség. Szuszog, szörcsög, csemcseg, nem is tudni, eszik-e vagy iszik éppen, gömbölydeden, finoman remegve lépked, s beleveti magát a friss sár zsíros sűrűjébe, röfög, zsigerei mélyéig élvez, hunyorog. Megrögzött gyűjtögető, s bár mindig működésben lévő szaglószerve semmit nem szalaszt el, a virágok és gyümölcsök illanékony illata nemigen vonzza. Mindenben táplálékot keres, szereti mindazt, ami dús, hatalmas, érett, és erős ösztönével mindenekelőtt két dologhoz kötődik: a földhöz és a hulladékhoz.

Mohó kéjenc! Ám ez a meghatározás, valljuk be, korántsem kielégítő: valami még hiányzik. A test még nem nem minden önmagában, a tan pedig, amelyet oktat, korántsem hiábavaló. "Ha el akarsz jutni az igazságra, ne csupán szemedre hagyatkozz, vesd bele egész valódat gátlások nélkül, mindenestül." A boldogság kötelességünk és osztályrészünk. Nagyonis adva van egyfajta tökéletes birtoklás.

- De valahányszor egy kocával találkozom, akárcsak Aeneas, aki jelnek tekintette az ilyesmit, jóslatot, magasabb jelképet vélek felfedezni benne. Bőre sötétebb, mint az eső függönyén áttűnő dombok, s ha leheveredik, hogy inni adjon a lábai közt tülekvő malacoknak, valósággal olyannak látom, mint a hegyeket, melyeknek patakjain fürtökben csüngnek az éltető nedvet szívó falvak - éppoly zömök, éppoly formátlan is.

Ne feledjük azt se, hogy a sertések vére megköti az aranyat.

 

AZ ÖNTÖZŐCSATORNA
(La Dérivation)

Más folyók ugyan tölgyek ágait, a vastartalmú föld vöröslő oldatát vagy rózsákat, platánkéreg-darabkákat, szalmatöreket, jégtömböket sodornak a tenger felé, a Szajna párás decemberi reggeleken, mikor fél kilencet ütnek a toronyban, a daruk merev karja alatt szemetes dereglyéket és hordókkal zsúfolt uszályokat terel, a Haha vízfátylas tarajú zúgói valamelyikénél hirtelen a magasba emel egy száz láb hosszúságú fenyőrönköt, mint valami barbár dárdát, a zavaros egyenlítői folyamok pedig kavarogva hurcolják tova kazalnyi fű-fa kusza hordalékát: ha viszont ár ellen hasra fekszem a csatorna színén, és megkapaszkodom, medre szűk két kiterjesztett karomnak, mélysége kevés, hogy elmerüljek.

A Napnyugat igézete nem hazudik! Tudjátok meg, aranya nem hiába csalogat el minket az árnyak közül, gyönyörei igenis valóságosak. Rájöttem, nem elég látni, nem szükséges talpon maradni, ahhoz, hogy a gyönyört megízlelhessem, elegendő, ami most lábamnál elterül. Mert az imént, a meredek parton meglepett léptekkel lefelé tartva rátaláltam az öntözőcsatornára! A Nyugat kincse nem másé. Itt csordogál felém, önti magából a Föld.

Sem a puszta kézzel vagy mezítláb gyűrögetett selyem, sem az áldozati szőnyegek süppedő gyapjújának tartása nem foghatóak eme sűrű, folyékony közeg ellenállásához, melybe belecsusszanva önnön súlyom lebegtet, sem a tej neve, sem a rózsa színe ehhez a csodához, melynek süppedését egész testemben érzem. Igen, magamba iszom anyagát, igen, elmerülök a borban! Kitárulhatnak a zsilipkapuk, hogy befogadják a felső vidékekről érkező fa- és gabonaszállítmányokat, kifeszíthetik hálóikat a halászok, hogy kallódó tárgyakat és halat fogjanak, meregethetik a vizet, turkálhatják a homokot az aranymosók: a folyó akkor is ugyanazon bőséget árasztja rám. Ne mondjátok, hogy látok csupán, mert a szem ehhez kevés, ide finomabb érzékek kellenek. Élvezni annyi, mint felfogni, felfogni annyi mint felmérni.

Ezen az órán, mikor a szent fény kihívja az árnyék válaszát, s rögtön szerte is foszlatja azt, a vízfelszín kitárja virágtalan kertjét mozdulatlan utazásom előtt. E húsos, halványlila redők között íme a gyertyák vízre festett visszfényének foltjai, íme az ámbra, íme a leglágyabb zöld, íme az aranyszín. De csitt: most szerzett tudásom senki másé, s mikor a víz majd feketére vált, enyém lesz az egész éjszaka, összes látható és láthatatlan csillagával egyetemben.

 

AJTÓK
(Portes)

A négyszögletes ajtók nem annyira kinyitják, mint inkább lezárják a félfák közét.

Akadnak, akik mágikus léptekkel a néptelen Yamen és a mély csönddel teli udvar felé igyekeznek, ám ha abban a pillanatban, mikor már végiglépkedtek a kavicsos ösvényen, és kezük éppen koppant egyet a látogató érkeztét jelző dobon, ha ekkor távolról jövő, gyenge hangon a saját nevüket hallják (mert a feleség vagy a fiú torkaszakadtából kiabál a halott fülébe), úgy sikerül erőt venniük végzetes fáradtságukon, és egy-két lépést hátrálnak az ajtószárnyaktól, amelyen a vágyott nyílás tátong, a lélek pedig visszatalál testébe. Ám azt, aki már megtette a jóvátehetetlen lépést a süket küszöbön túlra, nem hívja vissza többé egyetlen név zengése sem. És alighanem ilyen az a hely is, ahol lakom, és míg egy komor tócsa barokk keretbe foglal, a lapos kövekre támaszkodva ízlelgetem a hallgatag kert titkát és feledését.

Régi emlékeinknek sincs több kanyarulata és különös átjárója, mint annak az útnak, amely udvarok, üregek és folyosók során át ide vezetett. E szűkös rezidencia tudománya abban áll, hogy mindig tévútra csal, s mindig gondosan elrejti előlem határait. Hullámos, hol lejtő, hol emelkedő falak tagolják szakaszokra, és míg a föléjük kinyúló fák csúcsa és a pagodák tetői mintha hívogatnák a vendéget, hogy jöjjön kifürkészni titkukat, léptei nyomán meglepetések és csalódások sorozata éri, s csak mind távolabb kerül céljától. A tetőharang mívesre faragott csúcsát ékítse bár egy lopótök-csupasz koponyájú törpe vagy egy gólyapár, árnyékában nincs olyan kihalt terem, hol ne füstölögne egy félig égett tömjénrúd vagy ne fonnyadozna egy ottfeledett virág. A Hercegnő, az Agg csak az imént kelt fel e székről, s a zöldes levegőben még ott úszik a ritka selyem zizegése.

Bűvös, bizony, bűvös az én hajlékom! A falakat, melyeknek csipkézett oromzata szinte szertefoszlani látszik, felhőtömböknek látom, a szeszélyes tagolású ablakok meg lombokból állnak össze, melyeknek kusza hálóját a keskeny közökben látni. A szél, mely mindenfelé kis visszahajló végű cakkokat hagyott maga után, a ködből hasította ki ezeket a szabálytalan réseket. Bárcsak mindig olyan kertben szakíthatnám le a délután virágát, melynek bejárati kapuja kancsó-, levél-, állatpofa-formájú, vagy kerek, mint a lemenő nap, mikor korongja eléri a víz színét, és mint az épp akkor felkelő hold.

 

A FOLYÓ
(Le Fleuve)

Tekintetem a folyó széles, sárgás felszínéről a hajó oldalfalán függeszkedő férfira siklik, aki a zsinórt gyakorlott mozdulatokkal öklére tekerve, nagy ívben a mocsaras vízbe hajítja a mérőónt.

Amint a paralellogramma lapjai forrnak eggyé, úgy fejezi ki a víz is a táj geometrikus vonalakban összefoglalható erejét. Minden vízcsepp futó becslés, hozzáadódik a területi érték egyre növekvő összegéhez, s miután megtaláltuk az adott térség legmélyebb pontját, kirajzolódik az áramlat, mely a nehézkedés következtében terebélyesedő gyűrűkben a legmélyebb centrum felé tart, és amelynek a hullámok hatalmas tömege félelmetes sodrást kölcsönöz. Egy egész világ kijárata ez, Ázsia, amint útrakel, s önnön határához ér. Hatalmas, mint a tenger, mégis meghatározott cél felé törekszik, függ valamitől. Nincsenek csatlakozások, mellékerek, csupán egyetlen vonulás. Hiába pergetjük vissza a napokat, sosem jutunk el az elágazásig, s a mindvégig előttünk terülő folyó széles lendülettel nyitja meg közepütt a földet, egyenletes metszéssel hasítja ketté a nyugati szemhatárt.

Minden víz vonzza az embert, s bizonyos az is, hogy ez a hömpölygés erősebb hívással szólítja meg bennünk a test és lélek közötti közeget, erőtől és szellemtől duzzadó emberi folyamunkat, izzó, sötétlő vérünket, mint a szűzi kékségű tenger. Íme a világ egyik legnagyobb működő artériája, az egyik leghatalmasabb életosztó csatorna, érzem, amint talpam alatt áramlik dús nedve, mely épít és rombol, görget és formál. S míg a szürke égből aláomló, utunkat magába nyelő végtelenség ellen haladunk, magával a földdel, a minden Földek Földjével, Ázsiával egyesülünk, aki minden emberek szülőanyja, mozdíthatatlan és eredendő középpont: ó, túlcsorduló dajkamell! Látom bizony, hiába rejti előlem a fű, behatoltam titkába: amint a víz bíbora tanúsítja a seb valódiságát, ugyanúgy a Föld is beleolvasztja önnön lényegét, melynek anyaga nem más, mint tiszta arany.

Az égbolt alacsony, a fellegek észak felé sodródnak, mind jobb-, mind balkéz felől komor mezopotámiai táj. Sehol egy falu, egy ültetvény, alig akad itt-ott egy-egy megtépázott fa, négy-öt düledező viskó, néhány halász-kellék, egy imbolygó, roskatag bárka, nyomorult lélekvesztő, melyre rongyos vásznat erősítettek vitorla gyanánt. A pusztulás tarolta le, és az élettől, tápláléktól túlcsorduló folyam sem öntözi e partot, melynél kopárabbat még nem látott a hurkot vető, paradicsomi víztömeg, mióta az ember először fúrt lyukakat egy tehéntülökbe, és zengette fel ama fanyar, nyers hangot a visszhangtalan vidéken.

 

AZ ESŐ
(La Pluie)

A két velem szemközt lévő, a két jobboldali és a két balkéz felől nyíló ablakon át látom, s mindkét fülemmel hallom is az eső mérhetetlen zuhogását. Azt hiszem, negyed egy felé járhat: körülöttem minden csupa fény, csupa víz. A tintatartóba mártom tollamat, és, akár egy légbuborékba zárt rovar, benső, vízmélyi börtönöm biztonságát kiélvezve írom ezt a verset.

Nem hűvös permet szemerkél, nem is ernyedt, enyhe zápor. A felhő egészen közelről tör rá a földre, tömötten, bolyhosan ráereszkedik, valósággal letámadja, irdatlan, határtalan erővel. Mit számít, békák, ha hideg is van, a sűrű, lucskos fűben tócsák mindenütt! Ne féljünk, hogy eláll, oly bőséges, oly áradó. Romlott ember az, testvéreim, aki nem éri be ezzel a színültig telt pohárral. Eltűnt a föld, úszik a ház, patakzanak a vízben álló fák, még a szemhatárt lezáró folyam is árad, akár a tenger. Az idő most nem múlik, feszülten figyelek, ám korántsem valami óraszerkezet neszére, inkább a zsoltár semleges, megszámlálhatatlan mormolásán meditálok.

Az eső azonban napszállat körül abbamarad, s míg a gyülemlő felleg még zordabb rohamra készül, egy pók állapodik meg fejjel lefelé függve a lombokon és a dióhéjszín északi égre nyíló ablakom előtt, akár az ég csúcsán az Írisz, mely a csatatérre önti olvasztott aranyát. Sötétedik, világot kell gyújtani. Ezt a csepp tintát ajánlom fel áldozatként a viharnak.

 

ÉJSZAKA A VERANDÁN
(La Nuit a la vérandah)

Egyes rézbőrű törzsek úgy tartják, hogy a halvaszületett gyermekek lelke a vénusz-kagyló héjába költözik. Ezen az estén a kecskebékák szakadatlanul zengő kórusát hallgatom, olyan ez, mint a gyermekek fecsegése, a kislányok panaszos siránkozása, csupa bugyborgó magánhangzó.

- Régóta tanulmányozom a csillagok szokásait. Vannak közöttük magányosan ballagók, mások csapatokba verődnek. Felismertem a Kaput, a Hármas Utat. A legszembeötlőbb helyen, a legmagasabb ponton Jupiter lépdel tisztán, zöldesen, akár egy aranyborjú. A csillagok állását korántsem a véletlen szabja meg. A köztük lévő távolság játéka mintha örvénylő mélységbe ragadna, ingamozgásuk nem annyira mechanikai, mint inkább élettani egyensúlyunk része. Talpammal tapintom őket.

- Mágikus eljárásom lényege az, hogy a sorban tizedik ablakhoz érve az árnyas, néptelen szobán keresztül, a szemközti ablakon át a csillagtérkép egy másik darabjára is rálátok.

- Betolakodók nem zaklatják álmaidat, falon átütő égi tekintetek nem kavarják fel nyugalmadat, ha lefekvés előtt gondosan felállítod e hosszú tükröt az éjszakával szemközt. A Föld nem tarthat ilyen tágas tengert a csillagoknak, csak ha jobban átengedi magát behatásuknak, és mint valami fényképész előhívó oldatába, fürdőbe meríti őket.

- Oly csendes az éj, hogy már-már sós íze van.

 

A HOLD RAGYOGÁSA
(Splendeur de la lune)

A kulcs, amely kitárja vakságom előtt e szövetajtót, és megszabadít, az elfojthatatlan indulási kényszer, a rejtélyes nyájasság, mely eltölt, a megmagyarázhatatlan válaszok hangtalan robbanásai, és hogy szívem szinte magzatként ring bennem, mindez egyszeriben ráébreszt, hogy alszom, s rögtön fel is riadok.

Mikor megváltam e négy ablaktáblától, átlátszatlan, árnyas éjszaka borította be őket, s most, amint kilépek a verandára, a tér kelyhe már telve van fényeddel, ó, álmodások Napja! Ez az árnyak mélyéről feltámadó tűz nemhogy nem zavarja meg, de egyenesen beteljesíti az álom művét, még nagyobb súllyal nehezül az alvókra. Tehát nemhiába keltem fel nyoszolyámról, akár az áldozatot bemutatni ébredő pap, hisz most szemtől szembe láthatom e mágikus tükröt. A napfény az élet és a teremtés hatóanyaga, energiáiból táplálkoznak látomásaink. A hold ragyogása viszont gondolataink szemléletmódjához hasonlít. Íme, így áll elém, nincs ereje, heve, és szikrázó körében az egész teremtés sötéttel itatódik át. Magasztos orgia! A reggelt megelőzve szemlélem a világot. Ez a magas fa, lám, kivirágzott: sudár, magányos, akár egy hatalmas, fehér orgonabokor, akár egy menyasszony, borzong az éjszakában, minden ágáról fény csepeg.

Ó, éjfél-utáni hold! Választott királynőm nem a szédítő égbolt csúcsának Sarkcsillaga, nem is a Bika vöröslő tüze, s nem is e mélységes lombú fa megemelkedő levele alól kikandikáló égitest tündöklő topáza, hanem az a legtávolabbi, legszélső, annyi ragyogás közt elkallódó csillag, melyet egy ütemre dobbanó szemem és szívem csak akkor ismer már fel, mikor elenyészni látja.

 

ÁLMOK
(Reves)

Ha este zenét hallasz, gondod legyen rá, hogy lámpást adjanak melléd - ne félj, hogy szem elől téveszted cipődet, hiszen világító fehér -, különben még rálépsz egy láthatatlan lépcsőfokra és a levegőn át, a ködben járatlan útra tévedsz végleg, a hajnal pedig már egy bírósági épület árbockosarába láncolva, vagy egy templomfal vitorlarúdjára, szörnyfej fölé kötözve talál, mint egy denevért.

- A pap, amint meglátta a hold erőteljes fénye megvilágította fehér falat, egy percig sem habozott, egyenesen odakormányozta sajkáját, a mezítlen, világló tenger reggelig nem árulta el az evezők misztikus merülését.

- A horgász nemhiába tűrte e hosszúra nyúló, néma és melankolikus napon át az eget, a mezőket, a három fát és a vizet, csak akadt valami a horgára. Most érzi, amint belei mélyén beakad a kis fémkampó, a metsző zsinór finoman megfeszül, és a mozdulatlan felszínen át a sötét mennyezet felé emeli őt: a vízre hulló levél nyomán meg se rezdül a tó üvege.

- Ki tudja, hol nem találkoznál tenyered nyomával és ujjad pecsétjével, ha esténként, elalvás előtt gondosan sűrű, sötét tintával kennéd be kezedet!

- Kéményem külső nyílásához kikötve, majdnem függőlegesen egy csónak várakozik. Amint befejeztem munkámat, teára várnak az eget kelet-dél-nyugati irányban átszelő szigetcsoport egyik szigetére. A helység összezsúfolt lakhelyeivel, meleg árnyalatú márványfalaival afrikai és olasz városokra emlékeztet. A csatornahálózat kitűnő, és a teraszon, ahol ülünk, élvezzük a friss levegőt, a tágas panorámát. Mindenfelől félbemaradt építmények, omladozó rakpartok, megrokkant hídfők veszik körbe a Kükládok e tagját.

- Mióta a sárga agyagból lévő töltést, ahol élünk, gyöngyházfényű síkság övezi, minden este kimegyek a partra, ellenőrzöm az áradat munkáját, s ekkor a habokból megindul felém az Illúzió és a Varázslat. A lagúna túloldaláról hiába érkeznek szüntelenül a földdel telt bárkák, hogy megerősíthessük a málladozó gátat. Miként is bízhatnék meg ezekben az utakkal átszelt zöldellő mezőkben, melyekre a földművesek habozás nélkül ráhagyják veteményeiket és munkájukat, hiszen egy szép napon, amint felkapaszkodtam a fal tetejére, csak hajnali színekben pompázó víztükröt láttam helyükön?! Egy-egy magányos falu, koronáig elmerült fa bukkan fel itt-ott, amott pedig, ahol nemrég még sárga arcú emberek csapata kapálgatott, szempilla-formájú bárkákat látok. És még ez a túlontúl szép este is oly vészjósló! Az este és a feltartóztathatatlanul terjedő rózsaszín, azúrkék víztükör ellen semmi más nem oltalmazza komor gyárainkat és borjúbőrrel, faggyúval zsúfolásig telt boltjainkat, mint a kéjvágy megfékezésére szolgáló régi rendelet, ez a romos fal, melyen a kaput vigyázó nyomorúságos katonák leplezik le az éjszaka üzelmeit, időnként belefújva négy láb hosszú trombitáikba. S már jönnek is a hullámok, megszabadítanak súlyomtól, és hónom alá nyúlva magukkal vonszolnak...

- Újra látom magam gyermekként, a szélben hajladozó öreg fa legfelső ágvillájában állva, az almák között. Innen, akár egy oszlopon trónoló isten, a nagy világ-színpad nézője, elmélyülten tanulmányozom a föld domborzatát és alakzatait, a lejtők és síkok eloszlását. Meredt szemmel, mint egy holló, bámulom a kakasülőm alatt kibomló mezőket, tekintetemmel követem az utat, mely kétszer is felbukkan a dombtetőkön, míg végül elnyeli az erdő. Semmi nem kerüli el a figyelmemet, sem a kéményfüstök iránya, sem a fények és árnyak állaga, sem a mezei munkák üteme, sem az úton közeledő kocsi, sem a vadászok fegyverének torkolattüze. Nincs szükségem naplóra, hisz abból csak a múlt olvasható ki. Elég felmutatnom arra az ágra, s máris áthatolok a falon, s mindent jelenként látok magam előtt. Felkel a hold, felé fordítom arcomat e gyümölcsökkel telt házban. Nem mozdulok, s közben időről időre, mint érett, súlyos gondolat, lehull egy alma a fáról.

 

HŐSÉG
(Ardeur)

Ez a nap kegyetlenebb, mint a pokol.

Kinn letaglóz a hőség, a vakító ragyogás felemészt minden árnyat, olyan kitartó, hogy már-már állaga van. A körülöttem lévő dolgok nem annyira mozdulatlanok, inkább megdermedtek egy-egy elképedt mozdulatban. Mert a Föld e négy holdhónap alatt világra hozta utódait, ideje hát, hogy Férje megölje, így a férfi kitárja égető tüzét, és kérlelhetetlen ölelésre ítéli asszonyát.

Ami engem illet, nos, mit is mondhatnék? Ó, hiszen ha e lángoktól visszahőköl gyengeségem, ha szememet lesütöm, ha testem verejtékezik és lábam hármas eresztékei összecsuklanak alattam, vádolhatom a lomha anyagot, ám a férfias dac hősi mámorban lép túl önmagán! Lelkem habozik, érzem, ám csak a legmagasabbrendű jelenségek elégíthetik ki ezt a gyönyörű és borzalmas féltékenységet. Meneküljenek csak mások a föld alá, torlaszolják el gondosan otthonuk réseit, a nemes szív, melyet a szerelem éles fegyvere szorít sarokba, felfog minden izzást és kínszenvedést. Sokszorozd meg lángjaidat, te nap, sosem éghetünk eléggé, eméssz el mindent: egyetlen fájdalmam, hogy nem szenvedhetek eléggé. Bár semmi tisztátalan ne menekülne meg e kohóból, semmi, ami vak, ne kerülhetné el a fény kínzókamráit!

 

A VÁROS LÁTVÁNYA
(Considération de la cité)

Azon az órán, amikor a férfi, akinek se asszonya, se gyermeke, emelkedett vágyakozástól űzve feljut a hegy tarajára, s már egy szintben van a lenyugvó nappal, magasan a föld és népei felett, egy fenséges elrendezésű város képe rajzolódik ki előtte az égen, a végtelenben függő térben.

Templomváros ez.

A modern városok utcái és negyedei a tőzsdék és vásárcsarnokok, iskolák és közigazgatási intézmények köré zsúfolódnak, ezeknek ormai és szabályos tömbjei magasodnak az egyforma tetők fölé. Ám az este megképződő, hármas hegycsúcs formájú települést, az örök várost egyetlen profán vonás sem ékteleníti, épületeinek határtalan szerkezete, szabályos alaprajza semmi olyasmire nem utal, ami ne lenne összhangban a legmagasztosabb funkciókkal, ami utólag ékelődött volna be létrejöttének rendjébe.

És a szemlélő, kinek lábát ócska cipő tartja ingatag egyensúlyban, akár a Királyság polgára a főváros közelébe érve, próbálja felfogni annak hatalmas alakzatát, e Jeruzsálem láttán megpróbálja kihámozni az itteni törvényeket és körülményeket. A csarnokok és az egymásnak felelgető kupolák, oszlopsorok egyike sem vonja ki magát a kultusz követelményei alól, de még a korlátok és teraszok ritmusa, részletei sem közömbösek a szertartás menete szempontjából. A tornyok bordái, az emeletek illesztései, a bazilikák és udvarok, a medencék és a négyszögű kertek lombjai is egyazon hóból vannak kifaragva, s talán még a gyengéd, halványlila fátylat is csak az árthidalhatatlan távolság vetíti rájuk.

Hát ilyennek láttam egyik este, egy pillanatra ezt a magányos várost.

 

ALÁSZÁLLÁS
(La Descente)

Ó, bárcsak tovább aludnának az emberek, bár ne érne még partot ez a hajó, bárcsak elhangzana a szó, eloszlana a balsors!

Álmomból kikecmeregve lángok közt ébredtem.

Ennyi szépség láttán nevetni támad kedvem! Micsoda pompa, micsoda ragyogás, micsoda kiolthatatlanul eleven színek! Hajnallik. Ó, Istenem, milyen vadonatúj most nekem e kék, milyen lágy és milyen friss ez a zöld, s milyen béke tölt el szemtől szemben az éggel, mely még oly sötét, hogy hunyorognak rajta a csillagok! Ó, barátom, milyen jól tudod, merre kell tekintened, mi vár rád, ha nem röstellsz felpillantani a mennyei fényekre! Ó, bár megadatna, hogy ezt a színt szemlélhessem! Ez az árnyalat koránsem azonos a pirossal, de mégcsak a nap színével sem. Arany és vér vegyüléke, a győzelembe oltott élet, az öröklét, az ifjúság forrása! Az a tudat, hogy itt most csak a nap kel fel, cseppet sem zavar meg ujjongásomban. Az azonban, hogy ez a kiáradó öröm engem is meg akar dicsőíteni, hogy elfogad magáénak, hogy elém jön, úgy felkavar, mint egy szerelmest, egész testem beleborzong!

Idd magadba, ó, szívem, e kimeríthetetlen gyönyört!

Mitől riadtál meg? Nem látod tán, merre terel a bárkánk futását gyorsító fuvallat? Miért kétkedel abban, hogy megérkezünk, s hogy e tündöklő ígéretre végtelen nap következik majd? Már látom magam előtt, amint felkel a nap, s felkészülök, hogy elbírjam terhét. Ó, fény, nyelj el örvényedbe mindent, ami mulandó! Jöjjön a dél, hadd szemléljem uralmadat, Nyár, gyönyörben elmerülve hadd üldögéljek, és szürcsöljem a fényt az egész föld békéje közepette, magányosan, akár egy búzaszem.

 

A HARANG
(La Cloche)

A levegő most tökéletesen mozdulatlan, a nap a Dél szertartását végzi, a csengő és üreges tér dallampontjára felfüggesztett nagyharang pedig megkondul a cédrusfa harangnyelv ütése nyomán, s vele bong a Föld is. Ekkor a távolba hullámzó, hegyen-völgyön át gyűrűző fal, melyet szabályos időközönként küklopszi kapuzatok tagolnak, körülírja a benső moraj terjedését, kirajzolja a rezgés határait. Az egyik beszögellésbe várost építettek, a fennmaradó területet pedig földek, erdők, sírok foglalják el, s a bronz zengése a szikomorfák árnyékában, egy-egy pagoda mélyén visszaverődik a szörnyek elnémult szobrairól.

Láttam magát az építményt is - ama Csillagvizsgáló mellett található, ahol egykor Kang-csi tanulmányozta az aggkor csillagát -, melyben egy öreg bonc felügyelete mellett, adományokkal és feliratokkal ellátva trónol a harang. Öblét egy átlagos termetű férfi átérné kiterjesztett karral. Megkopogtatom a legkisebb ütésre is megzendülő, tizenöt hüvelyk vastagságú ércfalat, s hosszan fülelek. Eszembe jut a harangöntő története.

A mesterember érdeklődését egyáltalán nem csigázta fel a vonó nyomán felbúgó selyem- vagy bélhúr, sem az, ha a széljárta vadon zsongani kezdett. Úgy érezte viszont, hogy ha sikerül magából az anyagból, a földből hangot kicsikarnia, ezáltal magát az embert zengeti fel, a sárból lett testet ébreszti fel. Épp ezért döntött a harangöntés művészete mellett.

Első művét, mihelyt megszilárdult, vihar ragadta fel az égbe. A második, minthogy hajón szállították, elmerült a Kjang mély, iszapos vizében. És ez a férfi eltökélte, hogy még halála előtt készít egy harmadikat is.

Ekkor össze akarta gyűjteni a tápláló, nemző Anyaföld lelkét és összes neszét egy hatalmas edény üregébe, hogy egyetlen mennydörgő robajban egyesítse minden hang csengését. Megfogant tehát benne a gondolat, és amely napon belefogott a nagy vállalkozásba, lánya született.

Tizenöt évig dolgozott művén. Ámde hiába tervezte meg művészi érzékenységgel annak pontos méretét, domborulatát és átmérőjét. Ha a legszebben csengő és rezgő, ritka érceket használta fel, olyan érzékeny fémlemezek jöttek létre, hogy már érintésre elporlottak, ha pedig igyekezett egyetlen zengő tömbbe összeolvasztani azok minden előnyös tulajdonságát és hangárnyalatát, s még sikerült is épen és egészben kiemelnie a tárgyat a homok-formából, végül hasztalan faggatta: az ércfal sosem a várva várt kondulással felelt. S hiába rendeződött szabályos, kettős lüktetésű zúgássá a hang, a mester szorongva érezte, hogy nincs benne élet, hiányzik az a lágy és nedves tónus, amit a nyál kölcsönöz az emberi ajkak formálta szavaknak.

A lány ugyanakkor éppúgy növekedett, mint édesapja kétségbeesése. És látta, hogy az öregember, akit megszállottsága lassan elemésztett, többé nem új ötvözetekkel kísérletezik, hanem búzakalászt dobál, áloé-levet, tejet vagy éppen saját vérét csurgatja a tégelybe. Ekkor a szűz szívéből nagy irgalom fakadt, ezért járnak ki az asszonyok a mai napig is a haranghoz, és borulnak le az ő fatáblára festett arcmása előtt. Imát intézett az alvilági istenhez, felvette nászi köntösét, nyaka köré szalmaszálat fűzött, mint a felszentelt áldozatoknak szokás, és az olvadt érccel telt gödörbe vetette magát.

Így kapott a harang áldozatul egy lelket, és azóta van a holt anyagnak olyan szűziesen, nőiesen telt és kimondhatatlanul, inda-szerűen hajlékony csengése.

És az öregember csókkal illette a még langyos bronzot, erőteljesen ráütött a fakalapáccsal, és a boldogító hang hallatán oly heves öröm, oly diadalmas büszkeség fogta el, hogy szívverése elállt, térde megrogyott, és azon nyomban meghalt.

Azóta, és ama naptól fogva, hogy e dús zengésből egy város született, a megrepedt fém tompa hangot ad. Ám az éber szívű Bölcs még hallja néha (napkeltekor, midőn a komlóvirág- és kajszibarack-szín égből gyenge, hűvös szél érkezik) a mennyei térségből az első, komor napnyugtakor pedig a Kjang feneketlen, iszapos mélységeiből a második harang szavát.



Index Következő