A SÍR
(La Tombe)

A temetőkapu fölött kis tábla figyelmeztet, hogy gyalogszerrel folytassuk utunkat. Jobboldalt náddal benőtt, faragott kövek, egy pompás fekete gránittömbön pedig felirat részletezi fölösleges körültekintéssel a sírkertbeli viselkedés szabályait. Mohával benőtt vészjósló mondat tiltja a korsók összetörését, a kiabálást, a víztartó medencék megrongálását.

Alighanem már két óra is elmúlt, mert a kerek napkorong az ólomszín égbolt harmadánál homálylik. Teljes terjedelmében, egészen a meredek hegyoldalig belátom innen a nekropoliszt, aztán a temetési ösvényre rátérve felkészítem szívemet, és nekivágok a halál számára fenntartott, kihalt terepnek.

Először két két hatalmas, négyszögletes, téglából épült hasáb következik. A központi üreg négy boltíve a négy égtáj felé nyílik. Az első terem üres, a másodikban a dicsőítő sztélét hatalmas márvány-teknőc tartja, kezemmel alig érem el bajszos fejét. "Íme hát a föld boltozata, a tanulás helye - szólok -, itt torpant meg a halál a kettős küszöb előtt, az ég és a négy horizont határai között itt kapta meg teremtőnk utoljára a neki kijáró tiszteletet."

Ám alig lépek ki az északi kapun (nemhiába lábaltam át e patakon), máris feltárul előttem a Holt Lelkek hazája.

Mindkét felől szörnyűséges állatok csapata szegélyezi a sétányt. Egymással szemben párba állított, egymás mozdulatait utánzó, hol térdeplő, hol álló kosok, egyszarvú lovak, tevék, elefántok hatalmas, ormótlan tömbjei állnak elénk a szomorú füvön, végtelen menetük az útkanyarba vész. Kissé távolabb mandarinok sorakoznak, katonák és civilek egyaránt. A Pásztor temetésére az állatok és az emberek küldték követségbe e köveket. S minthogy már átléptünk az élet küszöbén, vétek lenne az illendőség ellen, ha e hasonmások valóságosabbak lennének.

Itt, e széles halomnál, melyben, mint mondják, egy régebbi dinasztia kincsei és csontjai rejlenek, a szobrok már nem állják el utunkat, s tovább indulhatunk kelet felé. Most éppen katonák és miniszterek között haladok. Némelyek épek és állnak, mások a földön hevernek, egy fejetlen harcos markában még mindig kardjának gombját szorongatja. S egy hármas hídon átkelünk a második csatorna felett is.

Ezután számos lépcsőn keresztül, melyeknek középső párkánya ismét a császári hüllőt mintázza, átlépkedek a pusztuló teraszokon és udvarokon. Ez itt az emlékek terepe, a romok mezeje, melynek örök talaját emberi lábnyomok gazdagítják, az áldozati síkság, ama méltósággal vemhes terület, hol az elenyészett dolgok jelen állapotukban is jelenlévővé teszik egykori önmagukat. A trónszék középütt még tartja, a baldachin oltalmazza a dinasztia feliratait. A környező templomok és vendég-termek egyetlen, tüskrebokrok-benőtte kusza törmelékhalommá omlottak.

És már itt állok a sír előtt.

Az oldalait támasztó négyszögletes, tömzsi bástyák előreszögellései és a harmadik csatorna mély határ-vágata között fal emelkedik, nem hagyván kétséget afelől, hogy utunk végállomásához értünk. Puszta fal, semmi más, magassága száz láb, szélessége kétszáz. A kérlelhetetlen gát, melyet kikezdett, sebekkel barázdált a századok múlása, tömör, vak arccal mered ránk. Csak az alapzat közepe táján látható egy kemenceszájhoz vagy egy rejtett szoba szellőzőnyílásához hasonló kerek lyuk. Ez a fal afféle első szárnyként szolgál, mögötte trapéz formájú talapzat körvonala válik ki a háttérben emelkedő hegyoldalból. Lent párkányon álló, kiugró konzolok veszik át az építmény terhét. Holttest nem lehet olyan gyanús, hogy ilyen irdatlan tömeggel kelljen lenyomtatni. Ez a tornyosuló királyi síremlék egyenesen a Halál trónja.

Sima, egyenes feljáró szeli át itt-ott a földhalmot. Ennek végén már csak a hajdani Minget rejtő halom meredek partoldala áll.

S ekkor megértem, hogy ez itt az Istentagadó sírja. Az idő leomlasztotta a kiábavaló templomokat, ledöntötte a bálványokat. Csak a hely elrendezése, csak az eszmény maradt meg. A küszöb díszes ravatalai sem tudták itt tartani a holtat, dicsőségének holt sorfala sem állíthatta meg. Átkel a három folyón, a számos csarnokon, áthalad a tömjénfüstön. A neki emelt emlék sem elegendő, hogy a romlástól megőrizze, átlyukasztja azt, és behatol az ősi föld testébe, átadja magát lassú tevékenységének. Egyszerűen betemetik, nyers húsa elvegyül a tömör és élettelen földdel. Ember és király itt mindörökre belerögzül az álmok és feltámadás nélküli halálba.

De most az este szétterül a komor tájon. Ó, ti romok, a sír, ez a durván ide helyezett nyers kőtömb, és a belé ágyazott jel túlélt benneteket, túlélte még a halált is!

Amint a kőkolosszusok közt visszafele tartok, a fonnyadt füvön lódögöt pillantok meg, egy kutya belezi éppen. Az állat rám néz, nyalogatja a pofája kétoldalán csurgó vért, majd mellső lábait újra ráteszi a vöröslő gerincre, s hosszú húscafatot tép ki a dögből. Mellette kiontott belek kupaca hever.

A VÍZ SZOMORÚSÁGA
(Tristesse de l'eau)

Az örömben egy magasabb fogalom rejlik, akarom mondani, látomás van a nevetésben. Ám hogy megértsd, barátom, ezt a teremtő munkát kísérő, ujjongásból és keserűségből összeálló keveréket, most elmagyarázom neked a víz szomorúságát.

Az égből és a pupilláról ugyanolyan könnyek cseppennek alá.

Ne vádold hát bánatod miatt a fellegeket vagy a sötétlő záport. Húnyd le szemed, és fülelj: esik az eső!

De még csak a zuhogó cseppek szorgos egyhangúsága sem elégséges magyarázat.

Olyan gyász gyötrelme ez, mely önmagában hordozza okát, ez a szerelem gondja, a munka kínja. Az egek azért esőznek a földre, hogy megtermékenyítsék. És a téli fellegek könnyét legfőként nem az ősz és a majdan magokat tápláló gyümölcshullás csalja elő. A fájdalom a nyár maga, a fájdalom ott van a virágban, mellyel együtt a halál is kibomlik.

Amikor véget érnek a Dél előtti órák, éppen a százféle forrás-csobogással telt völgyben ereszkedem alá, és megtorpanok: elbűvöl gyötrődésük. Mily bőséges a víz! A könnyek forrása, akár a vér vonulása, kiapadhatatlan bennünk, s milyen felüdítő érzés kínunk minden árnyalatát kihallani e sok öblös és csenevész hang kórusából. Ó, patakok, nincs szenvedély, mely könnyeiteket ne vehetné kölcsön, s bár az enyémhez elég egyetlen csepp, mely a magasból a medencébe hull, hogy szétfröccsenjen a holdnak képén, mégsem hiába ismerkedtem nyugalmas rejtekeddel megannyi délutánon át, ó, kínok völgye!

Most itt állok a mezőn. E kunyhó küszöbén, hol a benti sötétségben valamely vad ünnep gyertyája lobog, egy férfi üldögél, kezében poros cintányérral. Esik, mintha dézsából öntenék, s e csatakos magányban csupán egy lúd gágogását hallani.

ÉJSZAKAI HAJÓÚT
(La Navigation nocturne)

Már elfeledtem utazásom célját, akár Konfuciusz, amikor elindult átadni tantételeit U (Ou) hercegnek, aminthogy elfeledtem azt is, miről kellene tárgyalnom. Naphosszat ültem lakkozott falú szobámban, és nyugodt vizeken sikló szellemem nem vágott elébe a bárka hattyúi lendületének. Csak néha, estefelé bújtam elő, bölcsen szemügyre venni a partvidékek látványát.

Az itteni tél zordnak korántsem mondható. A filozófusok kedves évada ez, csupasz fái, sárgult füvei épp eléggé jelzik, hogy az idő végleg felfüggesztetett, irgalmatlan fagyok, kegyetlen erőszak teljesen feleslegesen húzná alá még mindezt. E tizenkettedik hónapban a temetői, konyhakerti táj termékenyen és gyászosan nyújtózik mindenfelé domborodó sírhalmaival. Kéklő bambusz-bozótok, kripták fölött nyújtózó sötét fenyők, tengerzöld nádasok akasztják meg és telítik a tekintetet, a komor összképet pedig az "újévi gyertyatartó" sárga virágai és a faggyúfa bogyói egészítik ki méltó díszítésképpen. Békésen ringok át e kiegyensúlyozott vidéken.

Most már éjszaka van. Őrhelyemen, a dzsunka orrában, hiába is várnám, hogy fahorgonyunk csalija odavonzza a megcsonkított holdat, hisz azt az Éjfél tartogatja nekünk. Minden homályos, de bármerre is fordítsa a kormánylapát hajónk elejét, nem kell félnünk, hogy elfogyna az út alólunk. E csatornák számtalan helyen elágaznak. Szemünket a magányos bolygóra szegezve folytassuk az utazást mély nyugalommal!

MEGÁLLÁS A CSATORNÁN
(Halte sur le canal)

Ám amint túljutunk azon a helyen, ahová egykor a háza ajtajából ácsolt tutajra kapaszkodva megérkezett az Öregember és az Öregasszony, kiket az éhség hajszolt idáig falujukból, s látván a vizet, melyben mintha rizsszemeket mostak volna, felfedezték, hogy gazdag vidékre érkeztek, szóval amint e széles, egyenes csatornaszakaszon keresztül, melyet a várost és lakóit rejtő érdes, magas fal szegélyez, eljutunk az este hátterét és a csipkés oromzatú kaput keretbe foglaló híd túl merész ívéhez, bárkánkat kikötjük a fű közt magasodó szögletes sírkő-tömbhöz, mely mintha feliratoktól feketéllne.

Felderítő hadjáratunk tehát együtt kezdődik a nappal, elindulunk a kínai utca végtelen folyosóján, e homályos, nedves belsőségek szagát árasztó járatban, az ittlakók közt, akik éppoly elválaszthatatlanok hajlékuktól, mint a méh a viasztól és a méztől.

Sokáig lépdelünk a keskeny sikátor vásári nyüzsgése közepette. Ma is magam előtt látom azt a kislányt, amint zöld selymet gombolyít guzsalyáról, a borbélyt, aki vendége fülét tisztogatja a languszta csápjához hasonló, finom ecsettel, a szamarat, mely egy olajütő műhelyben forgatja a sajtoló-követ, a borongós nyugalmú patikát, melynek mélyén, a félholdíves, aranyozott kapu keretébe foglaltan két szál vörös gyertya lobog a gyógyszerész neve előtt. Számos udvaron, s vagy száz hídon kelünk át,míg szépia-színre festett falak övezte szűk utcácskákon át a gazdagok negyedében találjuk magunkat. E zárt ajtók mögül gránittal kövezett előcsarnokok, széles kerevettel és apró, cserépbe ültetett, virágzó barackfával ékes fogadóterem és a szelemenről függő sonkákkal, hordócskákkal díszített, füstös mennyezetű folyosók tárulnának elénk. A fal mögötti kis udvarra belesve különleges lila akác tömbjét pillantjuk meg: száz indája formátlan, girbegurba fürtökké csomózódva összegabalyodik, egymásba fonódik, tekereg, mindenfelé hosszú ág-kígyók csüngnek róla, föld-tányérja fölött szétterülő lugasa tetejére pedig sűrű mályvaszín fürtökből összeálló égbolt borul. Vágjunk most át e kiterjedt, romos külvároson, melynek omladékai közt meztelen emberek szövik a selymet: a lakóövezet déli részén elterülő kihalt területre érünk.

Azt mondják, itt állt egykor a császári rezidencia. És valóban, kapuk sorának gránitszerkezete, hármas ablakai és négyes alapzatai állják el a széles, kövezett utat, melyen ide jutottunk. Ám a fallal kerített telken, ahol most állunk nincs más, mint sűrű fű. A diadalívek alatt, ott, ahol a négy égtáj sarkalatos pontjai felé elágazó négy Út összeér, egy lefejezett teknősbéka hátán áll megdőlve a császári Sztélé, feliratait, előírásait mint valami térképet tartja a birodalom népe elé, márványoszlopát repedés hasítja keresztbe.

Kína mindenfelé az alkotmányos üresség képét mutatja, melynek intézményes keretei is biztosítva vannak. "Tiszteljük, mondja a Tao te king, az űrt, mely a kereket működteti, a lant harmóniáját felzengeti." A parlagon heverő vagy romos területek, melyek egy-egy sokaságtól nyüzsgő városrész közelében terpeszkednek, a gondosan megművelt ültetvények szomszédságában emelkedő terméketlen dombok, végtelen kiterjedésű temetők egyáltalán nem a hiábavalóság érzetét keltik bennünk. Mert itt, az egységes nép sűrű tömegében az adminisztráció, az igazságszolgáltatás, a vallási kultusz, a monarchia nem kevésbé különös kontrasztokat, nem kevésbé tátongó szakadékokat jelentenek: éppolyan hiábavaló bálványok, éppolyan romok. Kína nem részekre tagolódva fejlődött, mint Európa: e hatalmas ártérben nem voltak határok, helyi szerveződések, melyek gátat szabtak volna az emberi hullámzás tovaterjedésének. Így hát ez a nép, mely, akár a tenger, képtelen koordinálni saját mozdulatait, és amelyet csupán formázhatósága ment meg a végromlástól, éppolyan ősi és ideiglenes, omladozó, veszélyes és hézagos képet mutat, mint maga a természet. A jelen mindig magában rejti a jövő és a múlt tartalékait. Az ember itt korántsem aratott végleges győzelmet a föld felett, nem rendezte azt át ésszerűen, egyszer s mindenkorra: a fűben gázol ez a sokadalom.

Hirtelen vészjósló hang bénít meg bennünket! A kert őre, aki a tájat álló betű formájú rajzolatának keretébe foglaló kapuk lábánál áll, belefújt hosszú kínai trombitájába, s látjuk, amint a vékony rézkürtő megremeg a beléáramló levegő erejétől. Ha a föld felé irányítja hangszere csövét, rekedtesen, tompán zeng, ha pedig felemeli, metszőn, minden hajlítás és ritmika nélkül, s a hang végül így is, úgy is éles, zord, kellemetlenül ismétlődő kvártban végződik: dó-fá, dó-fá! Váratlanul egy páva felelete szólal, s ez csak fokozza a szunnyadó kert elhagyatottságát. Pásztortülök ez, nem tagolt, parancsot hirdető harsona, nem harcba vezénylő kürtszó, sokkal inkább az állathang szárnyalása, melyre kavarogva gyűlik össze a nyáj, a csorda. Ám rajtunk kívül egy lélek sincs itt, s a mongol őr nem is az élők kedvéért fújja meg trombitáját e fenséges útkereszteződésben.

Mikor újra hajóra szállunk, már csaknem éjszaka van, a felhős horizont napnyugaton kékre színeződött, a sötétlő repcetáblák pedig fényfoltokként vakítanak.

A FENYŐ
(Le Pin)

A természetben magányosan álló fa függőleges, és e tekintetben az emberrel egy kategóriába sorolható.

Az ember azonban saját egyensúlya révén marad talpon, kétoldalt csüngő, engedelmes karjai leválnak erről az egységről. A fa erőkifejtés által magasodik ki, és míg gyökerei együttesen kapaszkodva rögzítik a földhöz, a levelek szakadékony, érzékeny szövetéig vékonyodó, ágas-bogas, eltérő felépítésű tagjai, melyekkel mondhatni a levegőre és a fényre támaszkodik, nem csupán mozgását, de legalapvetőbb tevékenységét, termetének lényegét is kifejezésre juttatják.

A tűlevelűek családja sajátos karakterjegyeket mutat fel. Nem ágakká szétbomló törzset látunk, hanem folytonos, egyvonalú szárat, mely sorozatos ízületekben terebélyesedik ki, nyílik szét. Így alakul ki a fenyő, melynek gallyai szimmetrikus metszéspontokat hoznak létre, s mely egyre rövidülő merőlegesekkel tagolt függőleges vonalként ábrázolható vázlatosan.

Ez a világ legkülönbözőbb részein elterjedt alfaj százféle változatban létezik. A legérdekesebb az a fenyő, melyeket Japánban tanulmányozhattam.

Törzse nem merev, mint a fa anyaga általában, inkább egyfajta húsos rugalmasság jellemzi. Rostjai hatalmas búrájának súlya alatt a növény törzse szinte szétrobban, és a durva kéregről, melyet bőséges gyantát verejtékező, mély repedések hasogatnak ötszögletű pikkelyekre, vastag rétegek pattogzanak az erőfeszítéstől. S ha a szár csontsovány teste hajlékonysága folytán enged is a hol erőszakosan rohamozó, hol gyengéden esdeklő külső hatásoknak, mindannyiszor saját belső energiájával szegül ellenük, a tengelyeibe kódolt hányatott sors pedig a Fa magasztos küzdelmének jelképe.

Ilyennek láttam a Tokkaido régi, tragikus emlékű útjai mentén a levegő Hatalmasságaival viaskodó fenyőket. Hiába dönti őket földre az óceáni szél: a legyőzhetetlen fa gyökerei számtalan karmával a köves talajba váj, kifacsarodik, körbetekeredik, és hátraszegi fejét, akár egy ember, aki négyes ízületei széttartó rendszerére hagyatkozva megveti lábát, kiterjesztett, behajlított végtagjaival mintha ellenfelébe kapaszkodna, összeszedi magát, felegyenesedve állja a rátámadó alaktalan szörny rohamát. E fenséges síkon, azon a borongós estén szemlét tartottam a hősisesen helytálló csatasor felett, végigkísértem az ütközet lefolyását. Az egyik hanyatt esett, és százkarú szörnyként az égre emelve rázza rémisztő fegyverzetét, pajzsait, alabárdjait, a másik számtalan sebből vérzik, mintha hatalmas rönkcsapásokkal csonkították volna meg, s tűleveleit, ágvégeit felborzolva még mindig harcol, néhány erőtlen gallyát mozgatja, a harmadik, mely mintha hátával próbálná feltartani az áradatot, gémberedett térde erős pillérére roskadt, de láttam aztán óriásokat és hercegeket, akik egyetlen tömbként, izmos derekukat megfeszítve, herkulesi karjuk erejét megkettőzve kétoldalról szorongatták a vagdalkozó, dühöngő ellenfelet.

Most már csak a levelekről kell szót ejtenem.

Ha az egyéb, laza talajt vagy dús, zsíros földet kedvelő fajokat összevetem a fenyővel, a következő négy tulajdonságot fedezhetem fel bennük: a levelek arányukban terjedelmesebbek a törzsnél, lehullanak, illetve laposak lévén van színük és visszájuk, valamint hogy a lomb egésze, mely a függőleges tagolás adott pontjából kibomló ágakon szétterül, egyetlen csokrot alkot. A fenyő köves, száraz talajon honos, így lassabban dolgozza fel táplálékát, minek következtében az átalakítás folyamata intenzívebb és maradéktalanabb, erőteljesebb, s ha szabad így kifejeznem magam, személyesebb funkcionális tevékenységet kíván. Minthogy kénytelen mértékkel magához venni a vizet, nem szélesedik kehellyé. Ez itt például széttagolja lombját, mindenfelé kiterjeszti nyúlványait, ilyenformán nem levelei fogják fel a vizet, hanem e fürtökben csüngő csövecskék hatolnak le a talajvíz rétegeibe, és szívják fel azt. Így aztán a fenyő évszaktól függetlenül, folytonosabb és finomabb ingerekre figyel, és örökzöld lombozatot növeszt.

Ez egyszersmind légies, lebegő, foszlékony jellegét is megmagyarázza. A fenyves szeszélyes keretet ad bármely harmonikus vidék rajzolatának, s hogy minél előnyösebben kiemelje a természet bájos ragyogását, sajátos foltjait rávetíti mindenre: a napban szikrázó óceán erőteljes, diadalmas kékjére csakúgy, mint a gabonatáblákra, vagy éppen a csillagképek és a hajnal rajzolatát áttörve az égre. Lépcsős teraszai lángoló azáleabokrok és enciánkék tavak fölébe hajolnak, mi több, a császári város meredek falain túl egészen a csatornák fűtől zöldellő vizéig terjednek: és ma este, amint megpillantom a Végtelen fényei közt gigantikusan, szűzien trónoló Fudzsi ormát, egy fenyő sötétlő pamacsa szökken a gerletoll-fehér csúcs mellé.

ARANY-BÁRKA AZ ERDŐBEN
(L'Arche d'or dans la foret)

Mikor Jeddóból elindultam, a széles napkorong lángolt a tiszta levegőn, mikor pedig késő délután az Uconomijához érek, ahol a folyók összefutnak, már látom, hogy felhő fátyolozza a lenyugvó égitestet. A felleg egy csomóba tapadt gomolyokból áll össze, lentről felfelé irányuló, tompított rivaldafény vet ilyenkor árnyakat a homályos mezőre, élesen kiemelve a kontúrokat: mindez olyan tágas, zűrzavaros látványt nyújt, amilyet csak az esték képesek olykor mesterien megrendezni. Az ilyen tájt már elszenderedett rakpartokon, s később még a vonatban is, mely Nyugat felé repít, páholyból szemlélhetem a napfény fokozatos gyengülését, s a felhők evvel párhuzamos sűrűsödését. Egyetlen pillantással átfogtam a táj szerkezetét. A mélységes háttérben sötétlő erdők és a súlyos hegyek redői, előrébb jól látható ösvények sora rovátkolja az utat, mint valami kényelmesen megvont, párhuzamos határvonalak. A talaj, amint azt a síneket szegélyező partfalon megfigyelhetjük, többrétegű: először kevéske, szénfekete humusz, majd sárga homok, végül a kén- vagy cinóbervörös agyag. Az Averne feltárul, szétterül szemünk előtt. A felégetett talaj, az alacsony ég, a vulkánok és fenyvesek szegte fanyar terep vajon nem ahhoz a sötét és semleges háttérhez hasonlít-e, melyből az álombeli látomások teremnek elő? Éppen ezért királyi bölcsesség lakozott hajdan Ieyasu sógunban, aki ezt a helyet választotta, hogy az árnyak közé lombárnyékot telepítsen, és saját csendjét azok homályában feloldva istenné változtassa a tetemet, mert hiszen minden templom kriptára emlékeztet.

Valójában ez a templom a szkriptoméria-erdő.

Már tegnap, a komor szürkületben többször átvágtam az óriásokból álló fasoron, mely már húsz mérföldről elébe jön az egy évre kiküldött nagykövetnek, és egészen a vörös hídig vezeti őt, aki a császári jelent hozza el az ősatya lábaihoz. Ám ezen a reggeli órán, mikor a nap első sugarai rózsaszínnek mutatják felettem az aranyló szélben ringatózó, sötét lombtorlaszokat, behatolok a gigantikus hajóba, melyet gyönyörűségesen eltölt az éjszaka hideg, gyantaillattól túlcsorduló levegője.

A kriptoméria a fenyőfélék családjába tartozik, a japánok senguinak hívják. E rendkívül magas fa törzse, melynek tiszta vonalát se hajlás, se görcs sem töri meg, hajlíthatatlanul szűzies. Ágakat egyáltalán nem látni rajta, csak itt-ott némi lombot, mely, mint a fenyőknél általában, nem tömbszerűen domborodva, hanem foltokban, kontúrjaival tűnik fel, sötétlő füst-foszlányokként gomolyogja körül a misztikus pillért, s a szálegyenes törzsek erdeje bizonyos magasság felett felolvad a szétbogozhatatlan tűlevelek kusza, homályos boltozatában.

A csodálatos Házak elszórtan állnak a rengetegben.

Nem írom most le az árnyak Városának szerkezetét olyan részletesen, amint az a legyezőmre aprólékos vonásokkal felrótt alaprajzon áll. A monumentális erdő közepén skarlátszín oszlopsor övezte hatalmas sétányokon haladtam, a holdbéli tető alatt meghúzódó bronzmedencénél kortyoltam a tisztító erejű vízből, lépcsőket másztam, zarándokok társaságában beléptem a térség közepén tornyosuló, szélesre tárt valamin - olyan volt ez a kapu, mint valami virágok és madarak kusza tömkelegéből összezsúfolt álom -, mezítláb behatoltam az aranyló szívbe is, és láttam a fejükön sörénydíszes süveget viselő, zöld selyem nadrágba öltözött, gőgös arcú papokat, amint a fuvola és a szájjal fújható orgona hangjainál bemutatták a reggeli áldozatot. A fehér fátyollal körbekötött arcú, kezében ájtatosan aranybojtot szorongató szent kagura pedig emelvénye tetején eljárta előttem táncát, mely mindössze annyiból állt, hogy közelebb tipegett, kissé eltávolodott, majd újra közeledett hozzánk.

Míg a kínai építészet elsődleges elemként a baldachint, vagyis a sarkokon fekunkorodó pásztori sátor-formát alkalmazza, a Japánban alkalmazott, vastag nemezréteghez hasonló, egyszerre könnyed és szilárd kéreg- vagy cseréptető csak alig hajlik meg csücskeinél: bármily elegáns és tartós legyen is, afféle fedél az csupán, mert itt minden szerkezet a doboz-formából indul ki. Amióta Jingo Tenno flottája meghódította a Felkelő Nap szigeteit, a japánok mindenütt magukon viselik a tenger nyomait. Különös szokásuk, ahogy ruhájukat derékig feltűrik, a bizonytalan talajon lakhelyül szolgáló alacsony ketrecek, az apró, ügyes tárgyak sokasága és azok gondos elrendezése, valamint a bútorok teljes hiánya mindez vajon nem a szűkös helyen, ingatag deszkákon élő matrózra vall-e még mindig? E faházak is csupán a gályák kabinjának, a gyaloghintó fülkéjének felnagyított másai. Az ácsolat gerendáinak meghosszabbítása, a négy sarkon kiugró, faragott fej-ábrázolásokban végződő ferde rudak még a hordozható jelleget idézik. A Templom oszlopsorai közt elszórt épületek megannyi partot ért bárkaként álldogálnak.

Házak ezek, igen, maga a szentély is ház voltaképpen. Feljebb, a hegy oldalában egy bronzhengerbe zárva őrzik a csontokat. Ám ebben a szobában, a romolhatatlan név felett ott ül a lélek, és az elzárt ragyogás sötétjében tovább éli szellemi létét.

Szöges ellentétben avval az eljárással, mely mindenféle idegen anyag alkalmazása nélkül a kő és a fa eredendő sajátságait kívánja érvényre juttatni, e művelet lényege szerint az anyag megsemmisítését célozta. Ezek a térelválasztók, e dobozok közfalai, e padlók és mennyezetek nem deszkákból és gerendákból készülnek, hanem átlátszatlan felületek és képek összehangolásával jönnek létre. Színek öltöztetik, díszítik, a lakk áthatolhatatlan vízrétege borítja el, festmények varázslata rejti, faragások domborzata vájja ki és lényegíti át a fát. A lécek legömbölyített csonkjai, de még a legkisebb szögek is alighogy kiemelkednek a síkból, máris arabeszkek, indahálók borítják el őket. És ezek a paloták mindenekelőtt ugyanúgy úsznak az aranyban, amint a paravánokra pingált virágbaborult fák, hegyormok is sugárzó párában fürdenek. A tetőkön, a verőfénynek szegülő homlokzatokon csupán egy-egy villanásnyi, itt-ott megcsillanó rovátkát látunk, az árnyékba vesző oldalépítményeken azonban már széles felületeken ragyog fel a szín, és az építmény belsejének mind a hat falsíkja ama meghatározhatatlan tűz mágikus gazdagságú ragyogásába burkolózik, melyet moccanatlan tükrök vetítenek mindenfelől.

A csodálatos Sógun tehát nem egyszerű faházban lakozik, hiszen az erdő közepén álló hajléka az esti dicsfény hanyatlása, az ambrózia-pára a vízszintes gallyak vonalai alatt pihen meg.

A táj hatalmas horpadásában, melyet, akár egy isten álmát, a fák tengere tölt be, itt is, amott is vakító vízesések buknak elő a lombok közül, csobogásukat azok morajához vegyítve.

A SÉTÁLÓ
(Le Promeneur)

Görcsös botot szorongatok markomban, akár Bishamon isten, én vagyok a felfoghatatlan júniusi sétáló, aki rézvörös arcú parasztok együgyű csapatát keresztezi, este hat óra tájban pedig, mikor az égen járó viharfelhő rémítő magasságokban tovább kapaszkodik felfelé a hegyen, én vagyok az egyetlen ember az omladozó úton. Semerre sem tartok, gyaloglásomnak nincs célja, haszna, nem törekszem semmire, szemben a céltudatosan valahová igyekvő katonával és a kereskedővel, vagy a szent Ormot jámbor odaadással, alázatos reménységgel hétszer körbekerülő meddő asszonnyal. A köznapi léptek kirajzolta csapás nem vonzhat annyira, hogy kedvemre el ne kóboroljak, zaklatott vallomást ne tegyek a moháknak, a vadon szívének, s csakhamar, mint egy fekete kamélialevél, melyet észrevétlen hulló könny rezzent meg, s hirtelen, mint suta bakkecske, nekiiramodom, és a növényi magányban féllábon megtorpanva fülelek a visszhangra. Milyen üdének és mulatságosnak hallom e kismadár dalát! Milyen jól esik e távoli csóka-rikoltás! Minden fa külön egyéniség, minden állatkának megvan a maga szerepe, minden hangnak a maga helye ebben a szimfóniában. Ahogy szokás azt mondani, hogy valaki ért a zenéhez, ugyanúgy én most értem a természetet, mint egy csupa tulajdonnévből álló, részletező leírást, s míg lépteim és a nap pályájának ütemén haladok, fokozatosan bomlik ki köröttem ez a tanítás. Egykor gyönyörködve fedeztem fel, hogy a dolgok egyfajta összhangban állnak egymással, és most, mikor pusztán az én pillantásom által újra létrejön ez az egyesség, a fenyő feketéje amott gyengéden beleolvad a juharfák világoszöldjébe, helyreáll az egykori egyensúly, rájövök, ez a kirándulásom voltaképpen - így nevezem - hazalátogatás. A Teremtés Ellenőre, a jelenben létezők Felügyelője lettem, s e világ összetartása, tartóssága tölt el örömmel! Közönséges óráinkban konkrét használatra vesszük igénybe a dolgokat, de amikor egy fél napi kitartó erőfeszítés után délben ágakon és tüskebokrokon át szinte történelmi méltósággal eljutok egy tisztásra, és tenyeremet egy lomha kőtömb tomporán nyugtatom, , nos ez a tapasztalásom léptékében csupán Nagy Sándor jeruzsálemi bevonulásához mérhető.

És megyek, megyek, megyek! Mindenkiben ott rejlik ama haladás öntörvényű elve, melynek során az ember táplálékszerzésre, munkára indul. Az én lábam egyenletes mozgása fenségesebb parancsok erejének mértéke. Lelkem csendjében minden egyes dolog vonzását érzékelem.

Értem a világ harmóniáját, de vajon mikor érhetem tetten dallamát?

ITT-OTT
(Ca et la)

A Nikonbashi felé vezető úton, a könyvet és lámpást, csipkét és bronztárgyakat árusító boltok mellett tájképek is kaphatók, s képzeletben én is, mint fantasztikus pultok előtt sürgő szájtáti alak, a világ részleteit adom-veszem. A művész kifinomult tudatossággal vált urává ama fenséges törvényeknek, melyek révén egy táj rajzolata arcvonásokká áll össze. Nem másolja, hanem utánozza a természetet, s még a kölcsönzött elemekből is pontos látomássá, leegyszerűsített képpé desztillált, saját változatot hoz létre, aminthogy valamely szabályszerűség is egy adott példa által jut érvényre. Válogathatok például a különböző fajta fenyők közül, egy cserép földben elrendezve máris kifejezik az adott terület távlatait, termetükkel pedig megszabják annak arányait. Ím a tavaszi rizsföldek, a távolban pedig, a dombok peremén, facsoportok (valójában egy-egy moha-pamacs). Íme a tenger, szigetcsoportjaival, szirtjeivel: odateszünk két kődarabot, az egyik fekete, a másik vörös, kopott, szinte porózus, és lám, van két szigetünk, melyeket a rövidülés közel hoz egymáshoz, csak a lemenő nap és eltérő színezetük árulja el a köztük lévő távolságot. Még a számtalan színben játszó fövenyrétegek csillogását is egy-két korsó vízzel leöntött, tarkabarka kavics-ágy jeleníti meg.

- Mármost kifejteném ezt a gondolatot.

Míg az európai művész saját érzéseinek megfelelően másolja a természetet, a japán a tőle kölcsönzött eszközökkel utánozza azt. Az egyik kifejezi magát, a másik kifejezi tárgyát, az egyik megmunkál, a másik mímel, az egyik fest, a másik komponál, az egyik tanítvány, a másik bizonyos értelemben mester, az egyik részletesen visszaadja a látványt, melyet hűséges és érzékeny szemmel megfigyelt, a másik egyetlen pillantással felméri a törvényszerűséget, és szabad képzelettel, az írásjegyekre jellemző tömörséggel alkalmazza azt.

Errefelé a művész elsődleges inspirálója maga az anyag, melyet kezével kitapasztal. Jó kedéllyel számot vet annak benső sajátságaival, és miután a megmunkálatlan dolgok lelkét magáévá tette, tolmácsául szegődik. A történetből, melynek így birtokába jutott, kiemeli a lényegi, a jellemző vonásokat, és az itt-ott alig észrevehető jelzésekkel ellátott papírra bízza, hogy elhallgassa mindazon végtelenül bonyolult tartalmakat, melyeket egy-egy bájos, erőteljes ecsetvonás nem is annyira felidéz, minbt inkább magába foglal. Ez a bizonyosság játéka, a szükségszerűség szeszélye: az érveiben foglyul ejtett gondolat a lappangó evidencia erejével hat ránk.

S hogy mindjárt a színekről is szót ejtsünk: a japán művész láthatólag néhány meghatározott és általános színre korlátozta palettáját. Megértette, hogy egy szín szépsége nem annyira belső értékében rejlik, mint inkáb a hasonló árnyalatok közötti mélyebb összhangban, és ha két egyenlő mennyiségben felhordott tónus nem hat egymásra, a túlzott semlegességen és sokféleségen úgy kerekedik felül, hogy némi elevenséget csempész az összeillő alaphangok harmóniáiba, ám józanul csupán egy-két ilyen frappáns megoldásra szorítkozik. Jól tudja, hogy egy árnyalat értékét nem annyira ereje, mint inkább tónusa adja, s mint a kulcsok őre, kedve szerint transzponál. A szín ugye nem más, mint a látható dolgok különleges hódolata az egyetemes fény előtt, ezért az ábrázoltak ennek és a művész által választott témának megfelelően illeszkednek a keretbe.

Ám a mindeddig hunyorgó tekintet most rögzül, s nem szemlélődik, inkább faggat. A szín az anyag szenvedélye, külön jelentőséget ad minden egyes tárgynak, melyek egyazon dicsőség részesei, a rajz pedig kifejezi minden egyes létező saját energiáit, azok cselekvését, ritmusát, táncát. Az egyik megjeleníti a kiterjedésben elfoglalt helyét, a másik megragadja a tartamon belüli mozgását. Egyikük adja a formát, másikuk az értelmet. A japánokat nem érdekli a térbeliség, csupán körvonalakat és foltokat festenek, s így a rajz egyetlen eleme a sematizált vonal. A színek egymás mellé kerülnek, a vonalak pedig összesimulnak, s amint a festészet harmónia, a rajz fogalom. Ha valamit éretelmünkkel felfogni közvetlen, teljes és egyidejű felismerést jelent, a rajz, akárcsak egy betűkből összeálló szó, elvont és hathatós jelentést, tiszta eszmét eredményez. Minden formának, minden mozgásnak, minden összhatásnak megvan a maga sifrírozott tartalma.

Ezt értem meg, amint így ténfergek a japán metszetek kötegei közt, de a shidzuokai templom fogadalmi feliratai közt is számos csodálatos példáját láttam e művészetnek. Sötét harcos toppan elénk a szúette fatábláról, mint valami fergeteges indulatszó. Ez az ágaskodó vagy rohanó valami már nem egy ló képe, hanem egy számjegy szökellése az állat agyában. Pihenését a fű közt egy sörénnyel, farokkal meghosszabbított, fordított hatos fejezi ki leghűbben. A kicsiny helyre összezsúfolt ölelések, csaták, tájak, embertömegek egy-egy pecséthez hasonlatosak. Ez az ember itt majd szétdurran a nevetéstől, de mikor a papírra kerül, nem tudni, ember-e még, vagy már betű: önmaga írásjegye.

- A franciák vagy az angolok szörnyetegek, kegyetlen, barbár módra bárhol felhúzzák barakjaikat, nincsenek irgalommal a Föld iránt, nem kímélik annak arculatát, más nem érdekli őket, minthogy tekintetük minél messzebbre hordjon, oda is, ahová mohó kezük már el nem ér. A kilátást igába fogják, akár egy vízesést. A keleti emberben ezzel szemben van elég belátás, és szabadon hagyja ama téres tájakat, melyeknek mozgalmas felépítése és változatos arányai nem tűnnek alkalmasnak arra, hogy egyesség köttessék tekintet és látvány között, mert hiszen az ott időzés csak ez esetben válhat szükségessé. Lakhelye nem tárul ki minden égtáj felé, megbújik egy nyugodt völgy zugában, s az építőnek csak arra van gondja, hogy minden ízében eggyé hangolt hajlékot hozzon létre, és hogy tekintete nélkülözhetetlen legyen az elé táruló összkép harmóniájához, ne is lehessen elválasztani attól. A szemével szedi össze mindazt, ami kényelméhez szükséges, bútorzat helyett egyszerűen kitárja ablakát. Odabenn a festő művészi leleménnyel a fiktív keretbe zárt áttetszőségről másolta látomását, és megsokszorozta e képzelt nyílást. A régi császári palotából, melyet meglátogattam, eltávolítottak minden csodálatos, légies kincset, csak a festett dekorációt hagyták meg, s most a fenséges lakó szemének meghitt látomások úgy függnek itt, mint valami sötétkamrában. A papír-lakás egymásba nyíló helyiségekből áll, melyeket sínen gördülő falak választanak el egymástól. Minden szoba-sort egyetlen téma változataival ékítettek, s amint haladok a kulisszákhoz hasonlatos vásznak között, játékuk láttán kedvemre tágíthatom avagy szűkíthetem szemlélődésem körét, így nem is annyira szemlélője, mint inkább vendége vagyok e festészetnek. És minden témát hűen kifejez a papír színével összhangban kiválasztott, egyöntetű, uralkodó árnyalat, mely a skála másik szélső értékét hivatott jelezni. Így aztán Goshóban az indigó- és krémszín kettős motívuma önmagában elég, hogy a Frissesség és Tisztaság elnevezésű szobákat csordultig betöltse a víz és az ég. Ám Nidzsóban a császári lakosztály csupa-csupa arany. A napfényes falakon életnagyságú fenyők hatalmas ágai, csúcsai hajladoznak, mintha csak a padlóból nőttek volna ki, amely elmetszi törzsüket, és amely maga is gyékények alá búvik. A Herceg és udvartartása bármerre tekintett, jobbra, balra és szemben is csak e hatalmas, vad tűzcsóvákat látta, s az az érzés tölthette el, hogy az este koronáján ringatózik, alatta pedig fenségesen világol az izzás.

- Shidzuokában, a Rinzaidzsi templomban láttam egy festett porból összeállított tájképet. Üveglappal borították, nehogy elfújja a szél.

- Az idő mértékét ott fenn a lomb közt, az arany Buddha közelében a gyertya lángja, itt a vízmosás mélyén pedig a hármas forrásból zuhogó víz mennyisége szabja meg.

- A halandó, akit magával sodor, ide-oda görget a folytonosan összeomló, kavargó, érthetetlen Tenger, akit elveszejt az Örvény zubogása, teste minden porcikájával szilárd kapaszkodó után kutat. Éppen ezért a fa, a fém vagy a kő állandóságába emberi arcot mintáz, melyet aztán kultusszal vesz körül, és amelyhez imádkozik. A Természet erőit a közneveken felül tulajdonnévvel ruházza fel, és a jelentést hangsorként hordozó konkrét képhez folyamodva, megalázkodásában, melyet kimondatlanul a Szó legmagasabb fensége követel meg, szükségében segítségül hívja őket. Az emberiség egyébként emlékezetét álmaival ötvözve igen ügyesen rálelt mindarra, amiből mitologikus elbeszélést szőhetett, akár a gyermek, aki mindenből babájáról szóló történetet kerekít. S íme mellettem ez a szegény kis öregasszony, az előírt módon tapsol, így tisztelegve az óriás nő előtt, akinek mellébe az egykori Herceg kopott érmet ékelt, miután egy fűzfa gyökere közé állkapcsánál beleakadva megtalálta a koponyát, fogfájása és egy álom pedig arra ösztönözte, hogy elrendelje annak tiszteletét. Jobb- és balkéz felől a sötét csarnok teljes hosszán a háromezer arany Kwannon sorakozik száz, egyenként tizenötös sorban, számos karja gyűrűjében mind pontos másolatai egymásnak. A beeső napsugár fényében valósággal nyüzsög ez az isten-raktár. Ha pedig tudni szeretném, honnan ered ez az ezerszeres egyformaság, miféle közös magból serken ki az ezer hasonló szár, arra a magyarázatra jutok, hogy a hívő itt alighanem minél nagyobb felületre kívánja sugározni imáját, és úgy képzeli, e tárgyak révén megsokszorozza annak hatékonyságát.

Ámde a bölcsek tekintete korántsem állapodott meg sokáig e nyers hasonmások tekinteténél, s amint rájöttek, hogy minden létező együvé tartozik, bennük alapozták meg filozófiájukat. Mert bár külön-külön szemlélve mindegyik kétes és átmeneti, a közös tömbhatás kimeríthetetlen. Semmi szükség arra, hogy az ember a fához idomítsa fejszéjét és a sziklához vésőjét: egy szem kölesben vagy egy tojásban, akárcsak a talaj és a tenger vonaglásában vagy mozdulatlanságában, ugyanazt a plasztikai energia-elvet lelték, így hát a Föld egymaga elég volt, hogy saját bálványait kialakítsa. Abból kiindulva, hogy minden azonos részecskékből áll össze, következő lépésben önnönmagukat kezdték elemezni, rájöttek, hogy a bennük meglévő illékony, bizonyíthatatlan, igazolhatatlan összetevő éppen ittlétük ténye, továbbá a tértől és tartamtól megszabadult őselem, mi több, maga a fogalom, amelyet e lehetséges tulajdonságról alkotni képesek.

S ha ekkor elkerülték az ördögi csapdát, a már megfogalmazása által mindentől független lételv és annak esendő kifejeződése közötti kapcsolatban a beszédéhez hasonló eljárást ismerhettek fel, mely a lélegzet értelmes hasonmásaként magában foglalja a vallomást is. Merthogy minden teremtmény, amely az isteni egynek a képlékeny anyagba zárt lenyomatából született, önmagában a teremtőnek tett vallomás, ama Semmi kifejeződése, amelyből vétetett. Ez világunk lélegzésének és létének ritmusa, melynek a lelkiismerettel és a beszéd képességével rendelkező ember papjává avattatott, hogy ekképpen felajánlássá és áldozattá alakítsa azt, és önnön semmiségét gyermeki önátadással, szerető, hitvestársi hűséggel az eredendő kegyelemhez kapcsolja.

Ám ezek az elvakult tekintetek képtelenek voltak felismerni az abszolútumot, így a Buddhának nevezett személynek megadatott, hogy a pogány istenkáromlást tökélyre vihesse. Ismét a szó hasonlatával élve: minthogy a beszéd tárgyáról fogalma sem volt, annak rendje és következményei egyaránt rejtve maradtak előtte, s nem lelt mást, mint az önkívület bőbeszédűségét. Ám az ember magában hordozza a rettegést mindattól, ami nem az Abszolútum, s te, Buddha, hogy megmenekülj a Hiúság borzalmas örvényétől, nem haboztál a Semmi karjaiba vetni magad. Mert ahelyett, hogy mindent egyetlen külső végre magyarázna, önmagában kereste a dolgok benső lételvét, s minthogy ott másra nem lelt, csak a Semmire, meghirdette az avval való rettenetes egyesülést. Módszere abban áll, hogy a Bölcs, miután elméjéből fokozatosan kiiktatta a forma és a tiszta tér fogalmát, sőt, magát a fogalom fogalmát is, végül a Semmi partjához érkezik, s majd azután jut el a Nirvánába. És az embereket bámulatba ejtette ez a szó. A magam részéről mindebben a Semmi és a gyönyör összekapcsolását látom. Ez itt a végső, a sátáni titok, a teljes elutasításba betokozódott teremtmény csendje, az önnön lényegi különbözőségén nyugvó lélek vérfertőző nyugalma.

AZ OTTHONÜLŐ
(Le sédentaire)

A legfelső emeleten, a tágas kocka-épület sarkában lakom. Ágyamat az ablaknyíláshoz toltam, s az este jöttén, akár egy isten asszonya, aki hallgatagon hever el nyoszolyáján, mezítlen elnyújtózom, arcom az éjbe tartva. Máskor, ha felvontam a kis halál nehezítette fél szemhéjamat, a rózsaszín bizonyos árnyalatába fúlt tekintetem. Ám ezen az órán, az első ember álmához hasonlatos szendergésemben felnyögök, és aranyszín látomás ébreszt. A szúnyogháló könnyű szövete hullámzik a kimondhatatlan lehelettől. Íme a még hevétől is megfosztott fény, lassan nyújtózom kéjes hűvösében, s ha mezítlen karom kidugom, egész vállamig emelhetem azt e tömény dicsfényben, mélyen belemarkolhatok az öröklét forrásként borzongó zuhatagába. Ellenállhatatlan erővel látom, amint e fénypompa áradata elözönli az ég, e szedelevél-szín, mélyülő, tiszta medence öblét. Csak a nap ábrázata és kibírhatatlan tüze, csak nyilainak halálos ereje űzhet ki ágyamból. Látom előre, hogy a napot böjtben és magányban kell majd töltenem. Mert van-e víz, amely elég tiszta ahhoz, hogy szomjamat oltsa? És szívem táplálékául ugyan miféle gyümölcs húsát metszhetem ki aranykéssel?

Ám délben, miután az ég csúcsára kapaszkodik a nap, melynek mint pásztorának szegődik nyomába a tenger és az ugyancsak egymást követő hullámokban ébredő emberek, mindazt, aminek csak a legcsekélyebb térbeli kiterjedése van, a villámlásnál fehérlőbb tűz lelke burkolja be. A világ kifakult, a lepecsételt kohó ajtaja kitárult, minden feloldódik az új özönvíz áramában. Összes ablakomat bezártam. A fény börtönébe zártan fogságom naplóját vezetem. Olykor futkos ujjam a papíron, írok, hasonlatosan a selyemhernyóhoz, amely az elfogyasztott levélből sodorja fonalát, máskor az árnyas szobákban keringek, az ebédlőtől a nappaliig, vagy épp egy pillanatra a harmónium fedelére helyezem kezemet e csupasz falú szobában, melynek közepén félelmetesen trónol az íróasztal. És e fehér vonalak, hermetikus börtönöm repedései közé zártan az égő áldozat gondolatát érlelem magamban. Ó, már az is irígylésre méltó, aki elenyészik a lángoló ölelésben, kit elragad a gigászi szélörvény forgataga, s még mennyivel szebb egy fény-emésztette lélek kínszenvedése!

S amint az este beköszönte előtti perzselő enyhület szinte atyai szeretettel átitatja a délutánt, testem-lelkem megtisztulván újra fellépdelek a legfelső szobába. Ott pedig ama kimeríthetetlen könyvet kapom kezembe, s újra elmerülök a Lét tanulmányozásában, különválasztva személyt és szubsztanciát, tulajdonságokat és kategóriákat. A házak kettős sora közt egy folyó látványa zárja le az utcát, ahol lakom. Páráll a hatalmas ezüst-özön, fehérlő vitorlájú nagy hajók szelik át lágyan, gőgösen, kecsesen a tündöklő metszetet. S magam előtt látom "az Élet" ama bizonyos "Folyóját", amelynek képét hajdanán, gyermekkoromban, még egy erkölcstani értekezés lapjairól szereztem. Ám nem vagyok már önfejű úszó, ki úgy táplálja gondolatait, hogy a nádasban ér partot, s törzsét a túlpart iszapjába meríti: az integető pálmák alatt, a papagájrikoltás szaggatta csendben hívogathat bár a fövenyen húsos leveleivel csapkodó magnólia mögül fakadó cérnahangú forrás, roskadozhatnak bár balzsamdió és gránátalma terhe alatt a mesebeli ágak, tekintetem akkor sem szakítom el az angyali tudományoktól, nem szemlélem, miféle kertben jut nekem gyümölcs és pihenés.

A FÖLD A TENGERRŐL NÉZVE
(La terre vue de la mer)

A láthatár peremére érve hajónk szembefordul a Világ partszegélyével, és felmerülő bolygónk szétteríti előttünk hatalmas szerkezetét. A kövér csillaggal díszes reggelen a hajóhídra lépek, szemben velem a Föld csupakék látomása. A Kontinens keményen előrerúgtat vaskos erődítményeivel, hogy megoltalmazza a Napot a nyomába zúduló Óceántól, a lőrések a boldog vidékre nyílnak. S a verőfényben hosszan ringunk a másik világ határa mentén. Passzátszelek hajtotta hajónk siklik és zökken a rugalmas mélység felett, melyre teljes súlyával rátámaszkodik. Magához rántott az Azúr, hozzátapadtam, mint valami hordó. A végtelen foglya vagyok, csüngök az Égbolt határán, s térkép gyanánt látom szétterülni lábam előtt a homályos Földet, a hatalmas és alázatos Világot. Az elszakadás jóvátehetetlen, minden eltávolodott, csak a látvány köt a szárazföldhöz. Sosem engedélyezik majd, hogy a megingathatatlan partra lépjek, két kezem munkájával hajlékot emeljek kőből, fából, békén ehessem a házitűzhelyen főtt ételt. Orrárbocunkat csakhamar a parttalan felé fordítjuk, és az öröklét rémisztő térségein át, a rudak-kötelek pompás állványzata alatt haladásunkat nem mutatja más, mint helyzetjelző fényeink.

KÖSZÖNTÉS
(Salutation)

S most újra köszöntöm e Gessen és Kánaán földjéhez hasonlatos vidéket. Miközben hajónkat ma éjjel, búza-szín holdvilágnál ár dobálja a folyótorkolatban, micsoda jelt adott nekem a tenger túlfeléről az alacsonyan álló, csillagokból rakott fal tövén hunyorgó Kutya arany jelzőtüze, mely Világunk horizontján világlik! Ám könnyű kis áramlatok part közelébe sodortak, szárazra lépek hát, és útközben látom, amint a lábam elé terülő mező kellős közepén - vörhenyes foltok a zöldön - ismétlődik a gömbölyödő nap képe.

Se túl hideg nincs, se túl meleg: a természet egésze testhőmérsékletű. Hogy megindít a fű közt zenélő tücskök éneke! Most, hogy évszak hanyatlik, a végrendelkezés e pillanatában ez az éppoly szerelmes, mint szentséges mai nap, ég és föld egyesülése beteljesíti a magasztos nászt. Ó, zord végzet, hát csak önmagamon kívül van nyugovásom? Az emberszívre nem jön sose béke? Hej, a csak gyönyörre termett lélek nem tűr akárcsak egy percnyi késedelmet! A birtoklás maga sem apasztja el majd könnyeimet, nincs oly valódi kéj, mely az elégtétel keserűségét feledtetni tudná.

S én üdvözlöm majd ezt a földet, nem holmi fantáziadús szavak könnyed tüzijátékával, hanem belül, magamban, hol a szó megárad hirtelen, hegyek lábát körbeölelve, mint kalászok tengere, melyet három folyam szel keresztül. Miként a rét és annak útjai, kitöltöm a hegyeknek minden zegét-zugát. Ezer tekintetem az örök hegyekre emelve, hatalmas néptömegként üdvözlöm a Föld szentséges testét. Nem csupán az öltözéket látom, de a levegőn keresztül a csípőt, a végtagok gigászi halmait is. Ó, köröttem magasodó kehelyfalak, tőletek kapjuk az égi vizet, ti vagytok az Áldás áldozati edénye! Ezen a nyirkos reggelen, az útkanyarnál, mikor már magam mögött hagytam a sírkövet és a fát is, láttam a komor sziklahátat, hatalmasan szökkent az égre, tajtékosan habzott rajta a délelőtti verőfény tejpatakja, lábát pedig a folyó villódzó vonala szegte.

S mint egy víz mélyére saját súlyánál fogva alámerülő test, négy mozdulatlan óra hosszat haladtam előre, mind mélyebben behatolva az isteni közegellenállás, a fény honába. Itt állok a hónál fehérebb levegőben. Árnyéktalan testtel ünneplem a tökéletes érettség orgiáját. Most már nem a kiéhezett nap súlya alatt robban, virul ki nyers erővel a szaggatott, verejtékező föld. Megtisztulás pillanata! Nem lankadó szellő csap meg Északkelet felől. A dús rizstáblák, a szedésre éretten roskadozó fák szakadatlanul remegnek, erőteljes, de gyengéd lehelet bökdösi őket. A föld gyümölcseit tisztító fényesség rengeti hatalmasan. Az ég már korántsem elérhetetlenül magasodik fölébünk, aláhajolt egészen, elmerít magában, átitat mindenestül. Én pedig, akár ama Hülász, aki a feje feletti, üveges térben vízszintesen lebegő halakat szemlélte, vakító, rózsás torkú, fehér madarat látok felbukni e tejből-ezüstből, amelyben úszom, s látom, amint túlfelől lehull, makulátlanságát nem állhatja az emberi szem.

S reggeltől estig nem fáradok bele a dicséretbe. Ama komor órán, mikor a narancsligeten át lángoló fáklyákkal kísért nászmenet hordozza a vőlegény trónusát, teljes valómból taps és ujjongás harsan a párálló hegyek zordon karimája fölött feltűnő, vöröslő jel felé. Üdvözlöm e küszöböt, a Remény nyers evidenciáját, a romlatlan ember jogos jutalmát, a férfiúi színben pompázó ereklye felé emelem kezemet! Állok, diadalmas, őszi vezér, fejem felett apró narancsokkal vegyes a lomb. Ám még egyszer utoljára vissza kell vinnem az emberek közé e már gyermekkoromban elorzott arcot, mint egy énekesnek, aki nyitott ajakkal, a zene ütemében feloldódó szívvel, szemét a kottára szegezve várja a pillanatot, mikor be kell lépnie, elindulnia a Halál felé.

A FÜGGŐ HÁZ
(La maison suspendue)

Földalatti lépcsőn ereszkedem alá a függő házba. A fabódét, amelyben lakom, kőbe mélyesztett kampókkal, kapcsokkal, gerendákkal szilárdan egy hatalmas, sziklába vájt kőboltozathoz rögzítették - a fecske építi ilyen türelmesen hajlékát a deszkapalló és szarufa közti szegletbe, a sirály tapasztja fészkét a szirthez így, mint kis kosárkát. Az alsó szinten lévő szoba padlójába vágott csapóajtón keresztül kapom ellátásomat: kétnaponta leengedem kötélre erősített kosaram, s mire felhúzom, némi rizs, pörkölt pisztácia és savanyított zöldség van benne. A lenyűgöző sziklaperem egyik zugából, mintha a Párka skalpjából készült győzelmi jelvény lenne, forrásvíz csüng alá, apadhatatlan könny-áradatát magába nyeli a süket mélység. A fénylő fürtök közé csomózott kötéllel teszek szert a szükséges vízmennyiségre, konyhám füstje pedig a vízesés zuhogásához vegyül. A vízesés pálmafák közt tűnik el, s én látom odalenn csúcsait ama nyurga fáknak, melyekből áldozati füstölők alapanyagát vonják ki. Amint egyetlen kristályrepedés megingathatja az éj szerkezetét, most a föld egész billentyűzetét mozgásba hozza a szünetlen eső semleges, üreges dobolása a mélyülő kőrétegen, és a rémítő, ég és föld közt függő dobozból egyenesen a gigászi hegység fülére látok, mely kagylóformán belemélyed a halántékul szolgáló szikla oldalába, majd minden figyelmemet ízületeimbe összegyűjtve megpróbálom elképzelni, milyen is lehet belülről a lombnesz és madárdal alatt rejtező hatalmas hallójárat: az ezer vidékről összegyűlt vizek lüktetése, a finom iszaprétegek redőződése, a gravitáció ingerült erőinek kitéve keringő bolygónk nyögése. A hold évente egyszer nekem balkézre kel fel e hegyhát mögül, és derékmagasságban olyan éles árnyékot vet, hogy ha kellő óvatossággal és körültekintéssel járok el, feszített tükrén szinte lebeg a rátett rézedény. Ám legfőképpen a szakadékba aláereszkedő lépcső legalsó fokát kedvelem. Hányszor de hányszor ébredtem ott fel révületemből az éjszaka könnyeiben úszva, mint egy rózsatő, s hány alkalommal léptem ki oda komótos délutánokon, hogy kedveskedve néhány maroknyi aszalt licsit - megannyi pirosló csengőt - vessek az alanti legfelső ágakon csimpaszkodó majomseregnek!

A FORRÁS
(La source)

A varjú fél szemmel méreget, mint valami órásmester az órát, s alighanem aprócska, pontos figurának láthat, amint markomban gerely-vékonyságú pálcával, ruganyos léptekkel haladok a keskeny ösvényen. A körbevevő hegyek közt elnyúló vidék éppoly lapos, mint a kályha belseje. Utam mindkét oldalán hatalmasan dúl az aratás, nyírják a földet, mint a birkát. Vég nélküli sorokban özönlő munkásokkal kell megosztoznom az útnak rám eső, talpalatnyi csíkján, egyesek övükre akasztott sarlóval földjükre igyekeznek, mások épp hazafelé tartanak, mérlegként gönyedezve terhe alatt rúdról lógó két kosaruknak, melyek lekerekített szögletességükkel egyszerre idézik ég és föld jelképeit. Megyek sokáig, a tér magába zárul, akárha egy szobában járnék, vészterhes a levegő, hosszú, mozdulatlan füstcsíkok kúsznak felfelé, barbár máglya romjai gőzölögnek így. Lassanként elmarad a rizstermő lapály, az iszapos aratás, a mind összébb szoruló völgytorokban haladok tovább. A cukornádmezők után közönséges nádas következik, s cipőmet kezemben tartva három ízben is a folyó testébe igyekvő gyors patakokon gázolok át. Öt egymásba érő völgyhajlat ölén, az eredetnél, megkísérlem felderíteni az azt tápláló erek egyikét. A zuhatagok csorgása mind vékonyabb, az emelkedő mind meredekebb lesz. Magam mögött hagyom a legszélső krumpliföldeket is. S egyszerre mintha a Parnasszust borító, Múzsák csapatának enyhet adó ligetbe jutottam volna! Teacserjék emelik körülöttem vessző-karjaikat és sötétlő, sima leveleiket, melyek kézzel felérhetetlen magasságban ülnek. Ó, bájos pihenőhely! Ó, örökké virágzó, szeszélyes és bölcs rajzú árnyék! Leheletfinom, nem is annyira terjengő, mint inkább múltból előszivárgó illat csiklandja orrcimpánkat, frissíti fel elménk! S ekkor egy mélyedésben megpillantom a forrást. Mint a rázkódó gépi rosta likán a magvak, bugyborogva tör fel a föld alól a víz. A rothadás elemészt, csak az szökell elő ilyen erővel, ami tiszta, friss, eredendő. Az égnek harmatából, ki tudja, milyen mélységek méhében meggyülemlett, szűzi tiszta víz eleven erővel tör utat magának, mint egy kiáltás. Boldog, akiből ily nyersen szakad fel az új ige! Bár ajkam hasonlóvá lehetne e patakhoz, mely soha ki nem apad, szakadatlan születéssel születik önmagából, s mit sem törődik avval, hasznára van-e áradása a munkálkodó embernek lenn, a lapályon, ahol szétterjedő lepelként, nyálként a sárhoz vegyülve a téres, lomha mezőket táplálja majd!

DÉLI DAGÁLY
(La marée de midi)

A tengerész, ha vízre már nem szállhat, ágyát a tengerhez közel veti meg: s ha a víz panaszkodik, a férfi nem bír tovább aludni, felkel az éjszaka kellős közepén, mint a dajka, ha gyermeksírást hall. Éppígy az én lelkem is, akár titkos csatornáin keresztül egy város, az egész testemet átitató folyadék eleven erején keresztül kapcsolatot tart az ingadozó vizekkel. Miközben beszélek, írok, pihenek vagy eszem, része vagyok a tengernek, mely hol visszahúzódik belőlem, hol emeli szintjét. Déltájban gyakran kimegyek, és a kereskedelmi negyed ideiglenes polgáraként elnézem, mit hoznak nekünk a kitelő-behorpadó Óceánnak a folyótorokba sárgás sodrással beözönlő habjai. És látom, amint megindul felém a Tenger valamennyi népe, a dagály vontatókötelén partra sodródó hajók vonulása, a ferde szélnek feszülő, négy halottmerev vitorlájú, hasas dzsunkák, a Fucsuból érkezettek, melyek mindkét oldalukra erősítve vaskos köteg gerendákat hurcolnak, aztán a három színben pompázó szampanok szétszóródott hada között Európa Óriásai, a petróleummal csordultig telt amerikai vitorlások, a Madian-beli dereglyék, a Hamburgból vagy Londonból jött teherszállítók, a part és a Szigetek felől idekalandozó árusok bárkái. Minden tündöklik, oly tiszta ragyogásban fürdöm, hogy úgy érzem, sem tudatom legbensőbb zugai, sem testem nem állhatnak ellent neki. Az idő kellemesen hűvös, csukott szájjal mondhatni belélegzem a napot, orrom a derűt ébresztő levegőbe tartom. Ugyanakkor a Vámőrség tornyában delet harangoznak, a szemafor jelzőgömbje leereszkedik, minden hajó jelzi valamiképp az időt, ágyú dörren, csengő csendül valahol, a manufaktúrák füttyjele még sokáig a szirénák lármájához vegyül. Asztalhoz ül az egész emberiség. A kétárbocos kormányosa a sajka hátuljában, a fafedőt felemelve, elégedetten szemléli pompásan összeérett ragulevesét. A durva szövésű rongyokba burkolózott, nagydarab hordárok rúdjaikat pika gyanánt vállukra vetve a szabadtéri konyhák köré gyülekeznek, akiket pedig már kiszolgáltak közülük, azok nevetgélve letelepszenek egykerekű targoncájuk szélére, két kezükben szorongatják a tálka gőzölgő rizst, s nyelvük hegyével, ínyenc módra próbálgatják, kihűlt-e már. A zsilipfal szintje megemelkedik, a Föld összes medencéje csordultig megtelt, a folyók futása lankad, a tenger pedig iszapjukhoz vegyíti vizének sóját, s bemerészkedik medrükbe, hogy egyenesen a szájukból igyék. A teljesség órája ez. Most a várost keresztülszelő minden egyes kanyargós csatorna összetapadt bárkákból álló, végenincs kígyóvá változik, mely szitkozódva siklik előre, a vizek ellenállhatatlan terjeszkedése sarat mállaszt, s mint parafadugókat, táncoltatja a ponton-hidakat, állóhajókat.

A TENGER KOCKÁZATA
(Le risque de la mer)

Minthogy ebédhez ülni még korai lenne, egy darabka kenyérrel zsebemben visszamegyek a hajó farában álló üvegketrecbe: a pofonoktól tántorogva, süketen jutok el a haragos árnyak és a betájolhatatlanul morajló kavargás helyére. Szájam a semmiségből kiválik, vakon harapok egy falatot, ám tekintetem lassanként hozzászokik a kalicka ragyogáságoz, onnan elrugaszkodva csakhamar képes megkülönböztetni a vitorlás palánkját, s azon túl, egészen az összezsugorodott horizont vonaláig, a Szélrohamok erejének kitett Elemet. A cirkusz sötétlő porondján szemem láttára keringtek a habok sápadt lovasosztagai. Köröttem sehol semmi szilárd, a káosz környez mindenfelől, a Halál legbelső köreibe tévedtem. A végső óra fájdalma szorította össze a szívem. Semmiféle fenyegetés nem függ a fejem felett, éppcsak betolakodó vagyok itt, a lakhatatlan közepén, elvesztettem kiterjedésemet, utazom a Közönyön keresztül. Ki vagyok téve a mélység és a szél lökéseinek, a Semmi erejének, nincs módom kiegyezni a környező kavarodással, s az aprócska hajónkban szorongó maroknyi emberi lélek pillanatok alatt oly nyomtalanul oszlana szét a folyékony anyagban, mint egy kosárra való hang. Törékeny súlyegyen tart meg az engem bármely pillanatban elnyelni kész Örvény felett, amely önsúlyom cinkos egyetértésével környékez meg. Ekkor azonban a szomorú látomástól menekülve lesietek kabinomba, és lefekszem. Hajónk orrával a szélnek szegül, a hullámok hátán megemelkedik, s a hatalmas szerkezet olykor páncélburkolatostul-kazánostul, ütegeivel és szénnel, lőszerrel zsúfolt raktáraival együtt rádől a vízre, mint valami műlovarnő, aki testsúlyát combjára helyezve épp ugrani készül. Aztán némi nyugalom következik, hallom, amint messze-messze a mélyben a hajócsavar tovább zümmög bensőségesen.

Ám mielőtt még véget érne a másnap, hajónk egy rejtett kis kikötőbe tér be, melyet mint egy medencét, ölel körbe a hegyfal. Íme hát újra az Élet! Nyers öröm vesz rajtam erőt, megint élénken, hevesen nekilátok a félbehagyott látvány felderítésének, e naív, eredendő, közös műveletnek, szorgos, sokrétű, összetett tevélkenységnek, mely által együtt létezhetnek a dolgok. Amint rögzítjük horgonyainkat, a Nap az őt leplező hegy hasítékán keresztül négy sűrű lángcsóvát dob a partra, s ezek mintha magából a lényegből vetülnének. A Király, ezer szemünk egyetlen Szeme, mielőtt e kévéket függőlegesen a határtalan ég felé emelné, látható Látomását irgalmasan széjjelterítve e végső órán méltóságteljesen felmutatja a távolságot és a forrást. Adjistenként hát engem e minden ígéreteknél gazdagabb búcsúmozdulat fogad! A hegy jácint-köntösbe, arany és sötétség nászaként szövődött ibolya-fénybe öltözött. Mélységes és erőteljes könnyűség érzete fog el. Isten felé emelem hálám, amiért egy cseppet sem vagyok halott, és bensőm kitágul a felismerésben: megmenekültem.

Ma még nem kell innom tehát ama keserűség Vizéből.

JAVASLAT A FÉNYRŐL
(Proposition sur la lumiere)

Nem tudom elhinni, egész bensőm tiltakozik ama közhiedelem ellen, hogy a színek az elsődleges alapelemek, s a fény csak hetüknek összetevődéséből jön létre. Nem látom be, ugyan miért lenne fehér a fény, még kevésbé, miképpen módosíthatná bármely szín vagy határozhatná meg akár mindjük egyessége annak leglényegét. Külső támaszték nélkül nincsenek színek, amiből következik, hogy az a százféle hódolat is külsődleges, amellyel az anyag fejet hajt az oszthatatlan ragyogás egyszerű forrása előtt. Ne próbáljátok elemeire bontani a fényt, hiszen ő bontja meg az árnyat, ereje mértékétől függően hét tónust hozva létre! Egy vízzel telt kancsó vagy egy prizma sűrű, áttetsző közege és felületeinek ellentétes játéka révén lehetővé teszik, hogy tetten érjük ezt a jelenséget: a szabad és egyenes sugár változatlan marad, a szín felbukkan, mihelyt törés és visszaverődés következik be, mihelyt az anyag betölti sajátos funkcióját. A prizma, lapjainak gondosan kiszámított szöge és a három sík tükrének összehangoltsága folytán magában rejti a visszaverődéshez szükséges összes játéklehetőséget, s létehozza a fény színezett megfelelőjét. A fényt szőtteshez hasonlítanám, amelynek sugara a láncfonal, hulláma pedig (beleértve a visszaverődést is) a felvetőszál. A szín csak ez utóbbit módosítja.

Ha vizsgálat tárgyává teszem a szivárványt vagy a falra vetített színképet, fokozatosságot látok bennük, éppúgy, mint az árnyalatok természetében, azok viszonylagos telítettségében. A sárga az írisz középpontjában helyezkedik el, egészen a pereméig átitatja azt, s csak ott vész a sötétbe fokozatosan. A fény legközvetlenebb színfátylát láthatjuk benne, míg a piros és a kék két kiegyensúlyozott határérték képévé, metaforájává alakítják. Közvetítő szerepet tölt be, a szomszédos sávokhoz vegyülve létrehozza a kevert színeket, s komplementerhatást vált ki általuk. Őbenne és őáltala olvad bele az egyetlen fehérbe a zölddel elegyített élénkvörös, de ugyanígy a naranccsal kombinált kék is.

A szín tehát különleges fénytörési jelenség, a fényáteresztő test foglyul ejti, majd módosítva továbbítja a sugarat, amely így szavatolja a kísérlet és az elemzés érvényességét. Az egyes árnyalatok telítettsége egy a sárgán alapuló skála mentén változik, annak függvényében, hogy az anyag gyengébben vagy határozottabban reagál a fény behatására. Melyikünket ne rázná meg a klasszikus tudomány ama megállapítása, miszerint valamely tárgy színe annak eredménye, hogy minden más árnyalatú fénysugarat elnyel, kivéve azt, amelynek tónusát magán viseli! Nekem viszont, éppen ellenkezőleg, arra kell gondolnom, hogy a dolgok látható egyénisége hamisítatlanul eredeti tulajdonság, és a rózsának éppoly elidegeníthetetlen sajátsága a színe, mint a szaga.

- Nem a fény sebességét sikerült megmérni, hanem azt a közegellenállást, amelynek ellenében halad, és amely átalakítja.

- Maga a láthatóság is a fény legkülönbözőbb, alkalmanként változó tulajdonságainak egyike.

NAPSZAKOK A KERTBEN
(Heures dans le jardin)

Vannak emberek, akik csak szemükkel érzékelik a fényt, ráadásul többségüknek a nap nem más, mint afféle közönséges lámpás, melynek világánál ki-ki elvégezheti állapotbeli kötelességeit, az író pennáját, a földmíves ökrét terelgeti. Én azonban szememen-fülemen, orromon-szájamon, minden pórusomon át szürcsölöm a fényt. Valósággal nyeldeklem és lubickolok benne, mint a hal. Azt mondják, a reggeli és délutáni sugarak, tovább érlelik a napra kitett üvegben a bort, akár a szőlőfürtöket. A napfény ugyanígy itatja át véremet, szabadítja meg minden salaktól agyamat. Élvezzük ki e nyugodt, e perzselő órát! Olyan vagyok, akár az alga az áramlatban, melyet csak az ő lába köt a parthoz, vagy mint az ausztráliai pálma, az a hosszú árboc tetején gubbaszkodó, hatalmas szárnyakkal verdeső levélköteg, amelyet mindenestül átjár az est aranya, s amely forgolódik, hajlong, csapong a rugalmas levélnyúlványok keresztárbocai és ellensúlyai felett...

- A káprázatos áloé alighanem ama fogak véletlenül rossz helyre hullott egyikéből serkent, amelyekkel Kadmosz hintette be a thébai mezőt. A nap irgalmatlan talajból rántotta ki ezt a harcost. Szívéből kardok merednek, melyeket halomszám heverő kékeszöld szíjak vesznek körül. Magány őrszeme ő, színe akár a tengeré vagy a vérteké, hatalmas fűrészpengéi közt gyakran felbukkan az articsóka. Így emeli mind-mind magasabbra boronáját, mígnem kivirágzik és meghal, mígnem szívéből virágzó testrész szökken elő, mint egy cölöp, mint egy gyertyatartó, mint az utolsó talpalatnyi föld mellébe döfött lobogó!

- Megparancsoltam, hogy a kaput zárják be keresztvassal, és lakatolják le. A portás fülkéjében alszik, feje mellkasára hanyatlik, az összes szolga is alszik. Egyetlen üveglap választ el a kerttől, s olyan leheletfinom csend van, hogy a kerítésfalig minden, az egerek a padlódeszka alatt, a tetvek a galambok tolla tövén, a gyermekláncfű bolyhos gömbje egészen gyökerei mélyéig megérzi a csattanást, amint kinyitom az ajtót. Az égbolt úgy tűnik elém, amint elképzeltem, a nap is pontosan a helyén van a délutáni ragyogásban. Egy kánya ír le széles köröket a fenti azúron, a fenyő csúcsáról ürülék pottyan alá. Bizony, ott vagyok, ahol vagyok. Óvakodva járok e kerítésen belül, némán, csendesen vigyázok, akár a horgász, aki fél, nehogy gondolatai megrezzentsék a vizet, megrettentsék a halat. E zártkert semmiben sem emlékeztet valamely nyílt, szabad vidékre, amely elnyugtatná az elmét, s messze ragadná a testet. A fák és virágok összeesküsznek, hogy foglyul ejtsenek, a sétány csigavonala pedig ki tudja, miféle fókuszpont felé terel, amelyet, akárcsak a lúdjátékban, a legrejtettebb belső körbe visszahúzódott Kút jelöl. A domb oldalán végigvezetett, keresztmetszetben elhelyezett hosszú kötél segítségével irányítom a láthatatlan vedret. Akár egy gyümölcs vagy egy költő, amint a sűrű cukrot érleli, szinte megérinthetem itt azt, aminek belsejében létünk múlását a nap keringésének, négy végtagunk pulzusának, hajunk növekedésének üteme méri. Hiába hívogat a távolból tiszta, szomorú búgással a gerlice. Ma egy tapodtat sem mozdulok innen. Hiába hallik idáig a megduzzadt folyam komor morajlása is.

- Éjfélkor, visszatérve az estélyről, ahol órákon keresztül emberi testeket szemléltem - közülük egyeseket fekete tokba, másokat fura lepedőkbe bújtattak -, amint érthetetlenül elégedett arckifejezéssel, párosával keringtek egy zongora gimnasztikai futamaira, abban a pillanatban, amikor hordáraim felértek velem a lépcső tetejére, és fellebbentették hordszékem függönyét, lámpásom fényénél, a szakadó esőben megpillantom a hatalmas elefántcsontszín lampionokkal díszített magnóliafát. Ó, üde jelenés, ó, bizonyság, hogy van még romolhatatlan kincs az éjben!

- A Föld motívumát távoli dobok olyasféle dörrenései fejezik ki, mint amikor a kádármester a présház pincéjében komótosan végigdöngeti az összes hordót. A világ oly fényűzően ragyog, hogy minden pillanatban azt várjuk, mikor zúzza be a csendet egy rémületes kiáltás robaja, a trombita tarabája, a rézfúvósok ujjongó önkívülete, mámoros magyarázkodása! Terjed a hír, hogy a folyók visszafelé futnak, és a duzzadó árhullámtól kitágult medreken át a tenger hajóhada a kontinens belseje felé zúdul, hogy ott áruba bocsássák a szemhatárról hozott portékáikat. A mezei munkáknak hasznára van ez az ingadozás, a noriák működnek rendesen, darálják meséiket, s míg az elárasztott rizstáblák tükrözik a sötét mezőkkel (egy bozontos folt átcsusszant valahol a hold gyűrűjén) egybeolvadó gujava-színű estét, a teret szélte-hosszán betölti a vízemelők morgása. (Máshol a legvakítóbb napszakban négy cukornád-bothoz kötözött, aranycsigákon tipró puttó tengervízhez hasonlatos, kék-fehér tejet visz felfelé élénkzöld mezőben.) Aztán a kék égen hirtelen felmerül ez az emberfeletti haragtól és vígságtól lángba borult, ragyogó és cinikus tekintetű, gúnyolódásra, átkokra facsarodott szájú, fiatal bakkháns-arc! Ám a húsba csattanó bárd zaja, na meg a dohánylé-szín vértől könyékig vörös két női kar, amelyek belsőségeket szedtek elő a hosszú, gyöngyházfényű csontozat ketrecéből, kellő eréllyel tudtomra adják, hol vagyok. Egy felfordított fémmedence villog. A rózsás-arany őszi fényben látom a szemem előtt elnyújtózó csatornapartot, mindenütt csörlőkkel vonnak partra jégtömböket, disznóhúst, nehéz banánfürtöket, patakzó osztrigacsomókat, cápa-méretű ehető halak porcelánfényű henger-testét. Éppcsak futja erőmből, hogy ezt a rakományt még feljegyezzem, amikor egy láb toppan a platón, a bronz-láncot egy kéz markolja meg, és megindul a görögdinnyék, a sütőtökök, a liánnal, ajak-szín virág-orsókat bontó liánszálakkal átkötött cukornád-kévék áradata. S amint hirtelen felocsúdok, a lépcső egyik fokán ülök, kezem macskám bundájába túr.

AZ AGYVELŐRŐL
(Sur la cervelle)

Az agyvelő emberi szerv. Az egyetemi hallgató szilárd alapelvet kap a kezébe avval a gondolattal, hogy az idegrendszer homogén, mind középpontjában, mind elágazásaiban, és hogy annak funkcióját egész egyszerűen mechanikai hatékonysága határozza meg. A fehér- vagy szürkeállománynak az érzékelésen és a motoros működéseken felül túlzott jelentőséget tulajdonítanak, mintha csak, akár a máj az epét, mellékzörejként beszédet, értelmet, akaratot "választana ki", ám ezt semmi sem igazolja. Az agyvelő éppolyan szerv, mint a gyomor vagy a szív, és amint az emésztőcsatornának vagy a keringésnek megvan a maga jól elkülönült funkciója, éppúgy az idegrendszernek is megvan a magáé, nevezetesen hogy érzékelést és mozgást hozzon létre.

Szánt szándékkal alkalmaztam a "létrehozni" igét. Mert hisz éppilyen pontatlan lenne az idegeket egyszerű drótoknak, a kétirányú keringés önmagukban élettelen áttételeinek, itt vivő, amott kivezető ereknek tekinteni, amelyek készen állnak, hogy teljes közönnyel, sürgönyként továbbítsanak valami zajt, ingert vagy az elme benső parancsát. A rendszer biztosítja az állandó pulzusként lüktető agyi hullámok terjedését, az egész testre való szétgyűrűzését. Az érzékelés korántsem passzív jelenség, sokkal inkább az aktivitás egy sajátos állapota: a rezgő húrhoz hasonlítanám, melynek hangját a megfelelő helyre illesztett ujj határozza meg. Az érzékelés által tapasztalom a tényeket, s a mozgás révén kontrollálhatom a cselekvést. Ám a rezgés állandó.

S ez a kitekintés lehetővé teszi, hogy elmélyítsük kutatásainkat. Minden rezgésnek szükségképpen van fókusza, aminthogy minden körhöz tartozik középpont. Az idegrezgések forrása az agyvelőben található, amely az összes többi szervtől elkülönülten kitölti a hermetikusan zárt koponyaüreg egészét. Az az analógia, amelyre már az írás kezdetén utaltunk, nem engedi, hogy mást lássunk benne, mint a kezdeti ingert felvevő, átalakító, mondhatni megemésztő szerkezetet. Könnyen elképzelhetjük, hogy ez a szerep különösen a külső lebenyre hárul, a fehérállomány mintegy erősítő és összegző áttételként működik, a központi rész bonyolult szervrendszere pedig végeredményben az alkalmazás megannyi műhelyét hozza létre, a kapcsolótábláktól a billentyűzeteken és mérőműszereken át a szabályzó és elosztó szerkezetekig.

Most vegyük szemügyre magát a rezgést. E megjelölés alatt azt a kettős, mégis osztatlan-egy természetű ingadozást értem, amellyel valamely test elmozdul egy pontról, hogy aztán ugyanoda visszatérjen. S ez egyben maga az "alapelv", ama sarkított jelkép, amely mindennemű élet lényegét alkotja. Agyvelőnk rezgése az élet forrásának pezsgése, ilyenkor az anyag maga jön izgalomba az isteni Egy érintése nyomán, amelynek hatására személyiségünk ősmintája megképződött. Ezen a köldökzsinóron függünk tehát. Az idegek és az a lenyomat, amelyet a külvilágról általuk kapunk, megismerésünk hordozói, s csupán ebben az értelemben előfeltételei annak. Ugyanúgy kell finomítanunk érzékeinket, amint egy munkaeszköz használatát is fokozatosan kell elsajátítani. Legbenső identitásunk tapintásával tanuljuk meg a világot.

Az agyvelő tehát szerv csupán: az állati megismerésé, mely az állatoknál érzékelésre, az embernél értelmezésre is képes. Ám ha nem egyéb, mint afféle különleges szerv, úgy nem is szolgálhat az értelem vagy a lélek alapzatául. Isten eleven és cselekvő képének, azaz testünknek egyetlen részére sem helyezhetünk ekkora terhet. Az emberi testet az emberi lélek teszi azzá, ami, s a test e lélek aktusa, állandóan tevékeny magva, vagy, amint a skolasztikusok kijelentették, annak formája.

AZ ELHAGYOTT PART
(La terre quittée)

A tenger maga jött el értünk. Rángatja a láncot, hajónk oldalát eltávolítja a rakodóhídtól. A vitorlás pedig megremeg, mindjobban növeli a zsúfolt rakparttól, az emberi kikötőtől elválasztó távot. S máris a nyugodt, kövér folyam lusta szalagján ringunk tovább. Afféle torkolat ez, ahol a föld szétnyílik, és sűrű masszát bugyborogtatva visszakérődzi a fű közé elegyedett tengervizet.

Míg eszünk, érzem, hogy megálltunk, s a hajó és a magam egész testében a szabad víz lélegzését. Kormányosunkat itt partra tesszük. A villanylámpa sugarában, táncoló csónakjából búcsút int elszabadult hajónknak. Felhúzzuk a hágcsót, indulás! A holdfényben elindulunk!

És látom fejem felett a szemhatár hajlott vonalát, mint valami túl nagyra puffadt álom-mezsgyét. Teljes szívem, akár a fátyolos zokogás, amellyel álomba sírjuk magunkat, reményvesztetten menekül a mögöttünk kihúnyó parttól. Ó, tenger, ez végre te vagy! Hazatértem. Nincs oly jó dajkamell, mint az öröklét, és semmi sem nyújt olyan biztonságérzetet, mint a körülszegetlen tér. Mostantól nem jön más hír a szárazföld felől, mint amit a nekünk balkézre kelő hold arca hoz nekünk minden este. Megszabadultam a változatosság, a kavargás uralma alól. Nincs más ingadozás, mint a nappalok és éjszakák váltakozása, nincs más kínálat, mint a szemünk elé táruló Égbolt, nincs más lakhely, mint a hatalmas Vizek öble, melyek azt tükröztetik. Ó, megtisztító tisztaság! Itt van velünk a Minden, mindnyájunkat feloldoz! Mit számít most már a népek erjedése, a házassági és hadi intrikák, a gazdasági tényezők és az arany árfolyamának mozgása, a zavaros ügyeskedések, játszmák sokasága! Minden ténnyé, az embereket és ama dolgot összefűző, százarcú szenvedéllyé zsugorodik. Itt viszont a maga tisztaságában enyém az ősi ritmus, a nap időnkénti megmutatkozása, máskori elrejtezése, s az egyszerű jelenség, a csillagképek megjelenése a láthatár felett, a megszabott időben. És naphosszat tanulmányozom a tengert, ahogy az ember egy megértő asszony szeméből olvas, szinte fülelve fényjátékaira. E becses, drága tükörhöz képest mit ér kis tragédiáitok és parádéitok megannyi alantas alakváltása?

LÁMPA ÉS HARANG
(La lampe et la cloche)

Egyikük jele, másikuk kifejeződése egész világegyetemünk várakozásának (s egyben az én életre kárhoztatottságomnak is), egyikük maga a tartam, másikuk hirtelen csendül, ő a pillanat. Egyikük a csendet méri, másikuk a sötétet mélyíti el, az egyik sürget, a másik elkápráztat. Ó, éber őrködés, ó, keserű türelem! Egyfelől lángralobbant, másfelől pontosan ütemezett kettős virrasztás.

Az éjszaka elveszi támpontjainkat, azt sem tudjuk többé, hol vagyunk. Sehol a vonalak, színek helyzetünket meghatározó, meghitt elrendezése, sehol a körülvevő világ, amelynek tűzhelyét magunkban hordjuk, mégpedig abból a szögből megörökítve, amelyből mindig minden másra is rávetül tekintetünk. Önmagunkra vagyunk utalva. Látásunknak többé nem a láthatóság szab határt, hanem a bújtató, egyöntetű, hirtelen, közömbös és tömény láthatatlan. E mindent elborító sötétben a lámpa valahol valami. Valósággal teli van élettel! Tartalmazza saját olaját, és lángjának önerejéből fakadóan önmagát issza fel. Tanúskodik arról, aminek örvénye maga a hiány. Este kezdte, s egész a hajnal rózsapírjáig fokozza, addig, míg az újbor habjához hasonlatos párák fel nem akaszkodnak az ég karimájára! Aranytartaléka egészen hajnalig kitart. Bárcsak én sem kárhoznék el az éjben, bár hajnalig kitartanék! Bárcsak a fénybe sápadnék bele!

Ha az éjjel lefogja is szemünket, mindössze azért teszi, hogy annál jobban füleljünk, s ne csak a fülünkkel, hanem lélegző lelkünk hallása segítségével is, akár a halak. Valami gyülemlik, s a széles seholban érleli saját mennyiségét, amely egy kondulásra kirobban. Hallom a beszédkényszerünkhöz, zsigeri, elszánt csendjeinkhez, a szóban lakozó beszédhez hasonlatos harangot. Napközben szüntelenül fülelünk ama hol energikus elszántsággal, hol elszórt örvényekben előadott mondatra, amellyel az állandó értelmet szövi körbe a kórusba közös kényszernél fogva beletartozó összes egyén. Az éjszaka persze kioltja ezt, s csak az ütem marad meg. (Élek, tehát nyitva tartom a fülem.) No de miféle nagy közöst tagolna? Miféle lüktetés diktálná ritmusát? Ugyan mi, az idő maga? Íme, a homokóra és a vízióra fondorlata leleplezi: a tartamnak elegendő az inga csapdájából bármi áron kitörnie. Ami engem illet, élek. Rákapcsoltak az időre, beszabályoztak ilyen és ilyen sebességre, meghatározott időmennyiségre. Van ingám is. A teremtő pulzusa lakik bennem. Az odakinn hirtelen felhangzó kondulás mindenben igazolja szívemnek, testem motorjának és szolgájának komor munkáját.

Akár a hajós, aki a szárazföld közelébe érve sorra kigyújtja összes lámpáját, akár az égövek metszéspontjában álló csillagász, aki megveti lábát a Földön, járkál, mint hajóhídon a tengerész, és szemét a leghajszálpontosabb műszeren tartva kiszámítja a teljes időt. Hatalmas jel befolyása! Lám, a felmért arányaira, kikalkulált távolságaira szűkült mérhetetlen univerzum! A csillagok pályájának nincs olyan szakasza, amelybe be ne számították volna a mi sorsunkat, de olyan, világok összhangjával gúzsbakötött sors sem, amelyhez ne lenne valamicske közünk! Nincs egyetlen, a fotográfus üvegén akár csak mikroszkóppal leleplezhető csillag is, amelyre ne lennék negatív. A hatalmas, kivilágított égbolt összhatása révén kondul meg az óra! Van pontos válasz mindenre, a betegszoba kellős közepén roskadozó ingától a lángoló nagy Angyalig, aki az égen sorra veszi előre megszabott, körkörös röptének minden egyes pontját. Nem arra születtem, hogy új időszámítást találjak fel. Ettől viszont még nem kevesebb elszántsággal emelek vádat a meglévő ellen.

AMATERASZU KISZABADÍTÁSA
(La délivrance d'Amaterasu)

Nincs halandó, aki az illendőség megsértése nélkül nyilvános hódolattal borulhatna le a Hold, hónapjaink gyártója és könyvelője, e fukaron mért lenszálat fonogató leány előtt. A derék napfény világa mellett örömmel látjuk, hogy a dolgok szépen összeillenek, mint egy vastag, tarka szövet színei, ám amint leszáll az este, s főként ha már le is szállt az éj, mindig ott találom e baljós Guzsalyt az ég szövedékének legmélyén. Mily árulkodó, barátném, e vészthozó fény aranyozta fél szem, s a lantodon csillogó öt köröm!

De vajon a mindig tiszta és ifjú, önmagához mindig hasonlatos nap, a sugárzóan fehér nap veszít-e bármit is fényudvara erejéből, arca teljességéből? Ki tudna ránézni úgy, hogy el ne nevesse magát? Adjuk hát szívünket a derék napnak, méghozzá oly felhőtlen nevetéssel, amellyel egy szép kisgyermeket fogadunk! Hogyan? Miközben a legapróbb tócsában, az országúti kanyarnál maradt legkeskenyebb keréknyomban is talál elég vizet, hogy platinafényű arcát megfürössze, éppen az ember titkos mélyű lelke zárulna így be előtte, utasítaná vissza a vele való hasonlóságot, az árnyai közé hulló néhány aranyszemcsét?

A Sár Fiainak koszlott faja még alig kezdett el tocsogni a tápláló föld ölén, az élelem utáni tülekvésben máris elfeledték a ragyogó Létezőt, az örök Epifániát, amelyre meghívattak, mikor életüket kapták. Akár a deszkalap megmunkálásában elmerült fametsző, aki a fa erezetét követve ügyet se vet a feje fölé akasztott, munkájához világító lámpára, vagy a földműves, akinek szemében két kezére és bivalyának tomporára szűkül a világ, aki mindössze az egyenes barázdával törődik, s megfeledkezik az univerzum fénylő szívéről. Ekkor a szép Amateraszu méltatlankodni kezdett a napban. Ő a nap lelke, általa ragyog az égitest, olyan, akár a trombitának a beléfújt lehelet.

- A jószág - mondja -, ha megtömte hasát, szeret engem, egyszerűségében élvezi simogatásomat, arcom hevében szendereg, eltelve a bőrén lüktető vére ütemével, vérvörös életének benső dobogásával. Ám az elvadult, istentelen ember sosem telik el az étellel. A virág álltó nap engem imád, s hívő lelkét arcom fenségével táplálja. Csak az ember nem áll meg rendesen a lábán, elrejti előlem a megszentelt tükröt, mely képemet mutatná. Meneküljünk tehát! Rejtsük el előle a szépséget, melyet már nem tisztel!

S azon nyomban eltűnik, akár a falrésen kiszökkenő galamb, mégpedig a Jokigava folyó torkolatában tátongó mélységes üregben, melynek nyílását hermetikusan le is zárja egy hatalmas sziklatömbbel.

Hirtelen minden kihúnyt, s a nappali ég minden csillaga felparázslott. Korántsem éjszaka volt ez, ama árnyak gyülekeztek, mindazok a valóságos árnyak, amelyek már a világ kezdete előtt is ott lebegtek. Az irgalmatlan, nyers éjszaka zuhant az eleven földre. Hatalmas űr keletkezett az égen: a Tér középpontja eltűnt, a Nap, ez az élő személy, elvonult, mint aki elmegy, hogy ne is lásson bennünket, mint a bíró, ha elhagyja a termet. E nyomorultak csak ekkor ismerték fel Amateraszu szépségét. Hogy keresték most őt a holt levegőben! Egyetlen hatalmas jajgatás, a bűnbánat agóniája, a rettegés irtózata terjedt a Szigeteken végig. Amint esténként szúnyogmiriád tölti be a dögletes levegőt, a földet most martalóc démonok és holtak kerítették hatalmukba, mely utóbbiak abban különböznek az élőktől, hogy nincsen köldökük. Mint mikor a kormányos eloltat minden közeli tüzet, hogy minél távolabbra lásson, amint a legnagyobb lámpa világa eltűnt, a Tér megnövekedett körülöttük. S a láthatár eddig nem is sejtett partjáról különös, égbolton-túli fehérséget láttak feltűnni, akár valami szomszédos világ mezsgyéjét, egy távoli nap visszfényét.

Ekkor az összes isten és istennő, az embert szolgáló őrző- és házi szellemek, akik éppoly kitartóan velünk maradnak, mint a lovak és a tehenek, megindultak a szőrtelen testű teremtmény kiskutya-sivalkodáshoz hasonlatos, szánalmas vinnyogásán. És a tengerről, a levegőből is mindannyian egybegyűltek a Jokigava folyó torkolatánál, akár a bivalycsorda, akár a szardíniák a homokpadon, akár a repdeső seregélyek, a Jokigava zuhatagának torkolatánál, ott, ahol a szűzi Amateraszu rejtezett a föld üregében, akár a lépesméz egy faodúban, akár egy cserépedényben a kincs.

- A lámpa csak a sajátjánál erősebb fényben halványul el - mondták. - Amateraszunak itt kell lennie. Nem látjuk őt sehol sem, de tudjuk, hogy nem hagyott itt bennünket. Dicsfénye egy szikrányit sem halványodott. Elrejtezett a földbe, akár a tücsök, akár egy remete saját elmélkedése mélyén. Miképpen csalogathatnánk elő? Miféle csalétekkel kínáljuk? Mi olyat adhatnánk neki, ami szépségét akárcsak meg is közelítheti?

Egy égből hullott kődarabból nagyon tiszta, tökéletesen gömbölyű tükröt csiszoltak. Kitéptek a földből egy fenyőt, s mint valami babát, arany és skarlátszín öltözékekbe burkolták. Felcicomázták, akár egy asszonyt, s a tükröt arca helyébe tették. És felállították a szent góheit, szemben a lakott barlangüreggel, a fény megbántott lelkét bújtató zsebbel.

S ugyan miféle hangot választhattak, amely elég erős, és behatol a föld alá, hogy közölje:

- Amateraszu, itt vagyok! Itt vagyok, és tudjuk, hogy te is itt vagy. Légy hát jelenvalóvá, ó, szemem látomása! Jöjj hát elő sírodból, ó, élet!

Bizony, azt az ismerős hangot, az első hangot, amely fülébe jut, amely a tanyaudvarokon szerteszét röppen a kakas torkából, mihelyt ő átlépi az emberi láthatár peremét, s mihelyt az első vörös nyíl felvillan! Kiáltás szilánkja ez, trombitahang, mely semmiféle sötétben nem hal el. Éjjel-nappal, istene jelenlétére vagy távolodására rá se hederítve fanfárját fújja fáradhatatlanul, hitét hajlítgatja pontosan. Odaviszik hát a nagy fehér madarat a földben kuporgó Amateraszu elé. És a madár kukorékolt. S mikor már kukorékolt, megint kukorékolt.

És egyszeriben, mintha ez az ellenállhatatlan ébresztő felrázta volna, megindult az élet zsongása, a nappal morajlása, e véget nem érő, mozgalmas mondat, a szavak hemzsegő, lépegető tömege, amely megszállja az időt, és amely a templomok mélyén, fakalapács alatt zengő bronz ütemére menetel: egyszerre zsivajogtak mindama istenek, kiket a lényegüket rejtő név csak nagy nehezen egyénít. Nagyon visszafogott, nagyon halk volt ez a nesz. Amateraszu a föld mélyén mégis meghallotta, és elcsodálkozott.

S most ide kellene ragasztani Uzumé képét, pontosan úgy, ahogy a kis népszerű könyvecskékben szokás, amint éppen elállítja a levelek sötétlő zuhogását. Hiszen ő, ez a kegyes istennő volt, aki kiötlötte az egészet! Ő fundálta ki a jó taktikát. Lám, most tántoríthatatlanul táncol a feszülő dobbőrön, tombolva, mint a reménység! Amit pedig kitalál, hogy a napot kiszabadítsa, nem más, mint a kisgyermekek-fabrikálta mondókákhoz hasonlatos semmi kis dal: Hito futa mijo...

Hito futa mijo
Icu muju nana
Jokokono tari
Momocsi jorodzu

ami annyit tesz: Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, száz, ezer, tízezer - de azt is jelenti: - Nézzétek a kaput mindahányan - Éljen, feltűnt végre a Felség! - Szívünket nagy öröm fogja el - Nézzétek hasamat, combjaimat!

Merthogy a tánc hevében kioldozza és türelmetlenül elhajítja övét, és szétnyílt ruhában, sikoltva, rikoltva ugrándozik, tapod a rugalmas, dübörgő bőrön, amelyet kemény sarka munkál. És amikor meglátták hatalmas, telt leánytestét, mindannyiuk szívébe jóleső érzés költözött, harsányan felkacagtak. Nocsak, nincs is helyén a nap, s ők nemhogy siránkoznának, de kacagnak! Meghallotta ezt Amateraszu, szíve gyötrődni kezdett, nem bírt kíváncsiságával, és résnyire nyitotta barlangja kapuját:

- Hát ti meg min nevettek?

Tündöklő, széles fénysugár csapott az összegyűlt isztenek közé, túlszaladt a föld peremén, kigyújtotta a holdat az ürességben, s a hajnalcsillag hirtelen lángolni kezdett a mozdulatlan égen. Amint egy túlérett gyümölcs héja felreped, amint az anya szétnyílik gyermeke fejének nyomása alatt, lássatok csodát, a megvakult föld ugyanígy képtelen volt megtartani e féltékeny Egyszem súlyát, a középütt álló Tűz perzselő kíváncsiságát, a Nap asszonyiságát!

- Hát ti meg min nevettek?

- Ó, Amateraszu! - felelte Uzumé.

(És az összes isten egyszerre mondta:
- Ó, Amateraszu! - és áhítattal leborultak előtte.)

- Ó, Amateraszu, azt hitted, arcod nélkül maradunk itt, ha magunkra hagysz? Nézd csak, van itt valaki, aki nálad is szebb. Nézd! - szólt, rámutatva a góhei-re, rámutatva a szent tükörre, mely a lángot összegyűjtve kibírhatatlanul éles aranyfényt lövellt. - Nézd!

S ő látta, és féltékenyen, elbűvölten, csodálkozva, megbabonázva kilépett barlangjából, mire az éjszaka azon nyomban elillant. A nap körül prédára leső sasokként keringő összes világok elcsodálkoztak látván, hogy e szokatlan helyen milyen erővel gyúl ki a napvilág, s hogy a kicsiny Föld mindenestül eltűnt a ragyogásban, amint a gyertyatartót is felemészti önnön fénye.

Kilépett barlangjából, mire az istenek legerősebbike rögtön odasietett, és bezárta mögötte a kaput. Így hát ott állt önnön képével szemközt, hét szivárványtól övezten, imádandó fényömleny, eleven tűz, amelyből csupán az isteni arc, rózsaszínen két kéz, két láb, s a haj csigái merültek fel, állt az ifjú, a pompás, a villámló lényegi lélek! És mint a pacsirta, amely a sziporkázó célgömb felett mind feljebb kap mind szélesebb körökben, Amateraszu is, akit visszahódított önnön képe, megtért égi trónja magasába. És új idő következett el, az első nap.

A sintuista templomok bejáratánál háncskötél lóg, s a Föld, akár a hitves, ki lázongó férjének kebleit mutatta, megtiltja a Napnak, hogy átjárja mélyeit. S a kopár szentély legbenső zugában az eleüsziszi tűz helyett csiszolt, kerek kis fémtükröt rejtegetnek.

LÁTOGATÁS
(Visite)

Hosszasan kell kiáltozni, s erőszakosan döngetni a türelmes kaput, mígnem kinyílik, mígnem a benti szolga füléig elér a koncert, s kijön a hordáraitól körbevéve, küszöbön kívül letett kalickában ülő idegen elé. Mert hisz itt nincs mélyhangú harang, sehol egy csengő, melynek falakon átvezetett, a legtitkosabb folyosókig hatoló vezetékét meghúzva hirtelen felhangzana a megszorult állatok jajszavához hasonló lárma. A Fekete Hegy ősi családok lakhelye, nagy itt a csönd. Ami Európában felüdülésre és játékra való, az a kínaiaknál mind a visszavonulást szolgálja. Az állati tömegtől, szennyes csőcseléktől kavargó utcák között nyugalmas helyeket tartanak fenn, melyeket afféle zártkert vagy világtól elvonult emberek tulajdonában lévő, ősi házi szellemek őrizte kis családi birtok övez, hol a hatalmas, magánál a városnál is öregebb fügefák és a bíborszín fürtökben csüngő teher alatt görnyedő licsi-cserjék árnyékában egyetlen nemesen egyszerű tető magasodik! Beléptem. Várok. Egyedül vagyok a kis szalonban. Négy óra. Vajon esik még vagy már elállt? A föld bőséggel megkapta víz-fejadagját, az eltelt lombok kedvükre, szabadon lélegeznek. Az árnyas, jóságos ég alatt olyan áhítat és béke száll rám, mintha kisírtam volna magamat. Szemben velem a hullámzó mennyezetű falban három négyszögletes ablak, bambuszt mintázó porcelán rácsokkal. Amint a rejtjelezett iratokra rostélyt illesztenek, mely kiemeli a lényeges szavakat, háromnyílású rácsozatot fektettek e túlságosan dús lombozatú és víztükrű látványra is, s így egy triptichon főtémájára és a kétfelől álló változatokra egyszerűsítették le azt. A keret rögzíti a képet, a tekintetet áteresztő rácsok engem magamat elszigetelnek, és kulcsra zárt ajtónál hatékonyabban a benti térbe rekesztenek. Vendéglátom még nem jön, egyedül vagyok.

A RIZS
(Le riz)

Fog, amelyet a földbe teszünk, melybe belemélyed a vas, és kenyerünk már rágja is a földet, ugyanúgy, ahogy majd mi is megrágjuk őt. Odahaza, a hideg Északon innentől már a nap tartja kezét a tésztán; ő érleli földjeinket, amint a nyílt láng süti a lepényt, pirítja meg a húst. A kemény ekevas barázdát nyit a szívós talajban, s ott aztán megszületik a mindennapi, hogy késsel szeleteljük, állkapcsunkkal harapjuk.

Ám errefelé a nap nem csupán arra való, hogy felfűtse házi égboltunkat, mint parazsával telt kemencét: vigyázni kell vele. Már év elején megjön a víz, a szűzi föld havi vérzése. E domborzat nélküli, vége-hossza nincs vidékek, melyek alig válnak el a tengertől, annak mintegy meghosszabbításai, és amelyeket átitat a továbbfolyni képtelen eső, éppcsak hogy megfogantak, máris a moccanatlan vízfelszín alá rejtőznek, melyet keretek sokasága tart kordában. A falusi munka pedig abból áll, hogy ki-ki csöbörrel-vödörrel hízlalja a sűrű pépet: a földműves négykézláb, saját kezével habarja-kavarja. A sárgabőrűek nem harapják a kenyeret; ajkukkal szippantják be, aprómunka nélkül tüntetik el szájukban a képlékeny táplálékot. Ilyenformán, akárcsak főzéskor, a rizst a pára alakítja. Termesztőinek figyelme pedig arra irányul, hogy ellássa annyi vízzel, amennyire szüksége van, így ellensúlyozva a lankadatlan égi kemence hevét. Amikor aztán árad a víz, noriák zenéje hangzik mindenfelé, akár a tücsökzene. És nem a bivalyokat fogják be: férfi és nő egymás mellett, ugyanabba a karóba kapaszkodva, mintha egyazon vörös lábtóra állva taposnak, és éberen ügyelnek a mezők konyhájára, akár a szolgáló a gőzölgő ebédre. Az annámiak valami kanál-félével meregetik a vizet, hosszú, fekete köntösük van, és kis, mustársárga teknősbéka-fejük, az iszap sekrestyései ők. Mennyi hajbókolás, hány térdhajtás, míg a nhaké-házaspár minden gödörből a kettős kötélről függő vödörbe gyűjti az esővizet, hogy mint valami olajjal, megöntözze vele hamarosan fogyasztható földjeit!

A PONT
(Le point)

Megtorpanok: sétámra pontot tettem, ugyanúgy, ahogy az ember lezár egy mondatot. Lábam előtt, az aláereszkedő út kanyarulatánál egy sírfelirat. Innen tekintek végig utólszor a földön, veszem szemügyre a holtak birodalmát. Fenyő- és olajfa-csoportjaival szórványként terül a hatalmas szántóföldek között. Minden a teljességben úszik. Cérész megcsókolta Perszephonét. A táj elfojtja a kivezető utakat, kirajzolja a határokat. A rezzenetlen hegyek lábánál jobbfelől felfedezem a folyó medrének mélyülését, megállapítom a kettőnk közötti határt, próbálom elviselni súlyát. A felpúposodó, szántók közt senyvedő holtak szigete formálja hiányom. Én vagyok csak talpon a földbe temetettek sokadalmában, lábam a gyomok-betűzte nevek közt, így kémlelem a Föld ama nyílását, amelybe a gyengéd szellő, akár egy hangtalan kutya, két napja próbálja beterelni a a Vizek hátam mögött járó nyájából kiszakasztott, hatalmas felleget. Vége, a nap bizony végetért, nincs más hátra, vissza kell térnem, újra lemérve a hazáig vezető utat. Ennél a pihenőnél, hol a sör- és vízhordók megállnak, hosszan nézem a mögöttem elterülő, élőket a holtakkal összekötő sárga utat, melynek, mint kihúnyófélben lévő tűz, a bedugaszolt égen álló vörös pont vet véget.

ITALÁLDOZAT AZ ELJÖVENDŐ NAPNAK
(Libation au jour futur)

Felmásztam a hegy legtetejére, hogy poharat köszöntsek az eljövendő napra (az új napra, amely elközelgett, amely talán már e mai éjszakára következik). A hegy legtetején lévő üvegkehelyhez, amelyet a Hajnal ajkaihoz emel! Benne állok mezítlenül, annyira tele volt már, hogy mikor beleléptem, a víz zuhatagban bukott át a parton. Úgy táncolok a fortyogó forrásban, akár egy szőlőszem egy pohár pezsgő tetején. A bugyborgó folyadékörvény, melyet hasammal, térdeimmel dagasztok, éppolyan mélység, mint amitől a vékony sziklaperem elválaszt: alattam vijjogva sas kering. Szépséges Hajnal, te egy ugrással ideérsz a tenger mellől, a szigetek közül! Igyál ki engem, ki itt, e varázsital közepén lebegek, hadd borzongasson meg tetőtől talpamig ízlelő ajkad rezdülése. Bár felkelne a nap, és láthatnám a medence alján lévő homokra terülni testem súlytalan, hétszínű szivárvánnyal körberajzolt árnyát!

MINDEN FOLYÓK ÜNNEPÉNEK NAPJÁN
(Le jour de la fete-des-tous-les-fleuves)

Minden folyók ünnepének napján elmentünk felköszönteni a miénket, mely széles és sebes futású. Ő országunk kijárata, csípőjének mélységes ereje, ő a föld cseppfolyóssá vált lényege, a legtitkosabb hajlatokba gyökerezett víz szökellése, a csecsszopó Óceán kiszívta tej. Vagy hatvan boltív alól tör elő itt, a jó öreg gránithíd alatt, a hegyekből ércet és cukrot szállító hajók és a százszínű tengeren horgonyra akadt, teherhordó állathoz illő, türelmes szemmel a megkerülhetetlen pilléreket bámuló dzsunkák hada között. Micsoda zajt csap, micsoda havat porlaszt, mikor a Hajnal kürtjébe fúj vagy mikor az Este dobpergéssel távozik! Nincsenek rakpartjai, mint Nyugat szomorú csatornáinak, a barátságos meghittséggel egész a vízszintig ereszkedő parton ki-ki leballag mosni, vizet venni a vacsorához. Mi több, e csillogva gyűrűző testű sárkány tavasszal játszi kedvében kavarogva elönti utcáinkat, házainkat. A kínai anya leteszi kisgyermekét a ház kutyája elé, amely gondosan letisztogatja annak fenekét, a folyó is most ekképp mossa ki egyetlen nyalintással a város minden szennyét.

Ám ma a folyó ünnepe van, együtt karneválozunk vele a szőke vizek kavargó árama közepette. Ha nem töltheted az egész napot hajód árnyékába húzódva, elmerülve a forgatagban, mint a bivalyok, hogy csak a szemed lásson ki belőle, legalább ne feledj egy fehér porceláncsészében tiszta vizet áldozni délben a napnak, ez az elkövetkezendő évben megóv a kólikától. Ilyenkor nem illik fukarkodni javaiddal: nyissuk fel a legnehezebb kaptárt, ez agyag-héjú, iható aranybelsejű nagy tököt, szürcsöljük a kannából a negyedik hónap teáját! Jöjjön hát mindenki ezen a túlcsorduló, naptól túlpezsdülő délutánon, tapogassuk, paskoljuk, öleljük e mindenki folyóját, pattanjunk fel e szakadatlan gerinccel tenger felé rohanó víztestű állat hátára! Egyik parttól a másikig minden kis kétárbocosoktól és bárkáktól nyüzsög, melyeken selyembe öltözött vendégek fénylő csokra iszik és játszik: minden csupa fény, csupa dobszó. Itt is, ott is, mindenfelé sárkányfejű csónakok surrannak, bennük száz mezítlen evezős, akiket a tébolyba hajszol a középütt álló magas, sárgabőrű fickó, kétkézzel püfölve démon-rakományát! Olyan kecsesek, mintha csak egy-egy barázda lennének a vizen, melyet övig elmerült testek sora hajt előre. Ahol hajóra szállok, egy asszony ruhát mos. Ringy-rongyait cinóberszínre lakkozott teknőbe pakolta, amelynek arany-pereme vakít és sziporkáz a pompázatos napon. Egyetlen villanásért megképződött nyers tekintet, a tiszteletre méltó folyó napjának szemgolyója.

SÁRGA ÉVSZAK
(L'heure jaune)

Ímre itt az év legsárgább pillanata! Amint a földműves év végén betakarítja munkája gyümölcsét, és megkapja annak árát, eljön az idő is, hogy aranyra váltson mindent égen és földön egyaránt. Nyakig járok az érett kalászok közti hasadékban, államat a rizstábla asztallapjára támasztom, mely végestelen végig kigyúl a napban, s buckákra hágva a magok tengere fölé emelkedem. A füves partok között csak a nap-szín mező száraz lángolása. Hová tűnt hát a régi, sötétlő föld? A víz borrá változott, a nyugodt ágak szerkezete közt kigyúl a narancsfény. Minden megérett, a mag akár a szalma, a gyümölcs, akár a levél. Színarany ez, és most, hogy mindennek vége, látom, minden valódi. Az évközi szorgos munka során elillant minden szín, szemem előtt a világ, akár maga a nap! Ó, kárba ne menjek, mielőtt eljönne a legsárgább pillanat!

SZÉTFOSZLÁS
(Dissolution)

Itt vagyok hát újra a közömbös, cseppfolyós tengeren. Halálom után már majd senki sem okozhat fájdalmat nekem. Ha elföldelnek apám és anyám között, senki sem okozhat fájdalmat nekem. Nem nevethetik ki e túl ragaszkodó szívet. A föld belsejében testem szentsége szertefoszlik, ám a legáthatóbb kiáltáshoz hasonlatos lelkem Ábrahám kebelére tér pihenni. Most már minden szétfoszlott, elnehezült szemmel hiába keresem magam körül mind a szokásos úti látványt, s a szilárd ösvényt lábam alatt, mind ama kegyetlen arcot. Az ég köd és vízfelszín már csupán. Látod, minden szétfoszlott, hiába kutatnék magam körül vonásokat, formákat. Szemhatárnak sincs más, mint a legkomorabb szín. Mindenek anyaga vízzé gyülemlett, akár az arcomon végigcsorduló könnyek. Hangja, akár az álomé, amikor a arról susog fülünkbe, ami bennünk a legsüketebb a reményre. Hiába is keresném, önmagamon kívül nem találok semmit, sem az országot, ahol időztem, sem az arcot, melyet úgy szerettem.