Paul Claudel
A KELET MEGISMERÉSE
A temetőkapu fölött kis tábla figyelmeztet, hogy gyalogszerrel folytassuk
utunkat. Jobboldalt náddal benőtt, faragott kövek, egy pompás fekete gránittömbön
pedig felirat részletezi fölösleges körültekintéssel a sírkertbeli viselkedés
szabályait. Mohával benőtt vészjósló mondat tiltja a korsók összetörését,
a kiabálást, a víztartó medencék megrongálását.
Alighanem már két óra is elmúlt, mert a kerek napkorong az ólomszín égbolt
harmadánál homálylik. Teljes terjedelmében, egészen a meredek hegyoldalig
belátom innen a nekropoliszt, aztán a temetési ösvényre rátérve felkészítem
szívemet, és nekivágok a halál számára fenntartott, kihalt terepnek.
Először két két hatalmas, négyszögletes, téglából épült hasáb következik.
A központi üreg négy boltíve a négy égtáj felé nyílik. Az első terem üres,
a másodikban a dicsőítő sztélét hatalmas márvány-teknőc tartja, kezemmel alig
érem el bajszos fejét. "Íme hát a föld boltozata, a tanulás helye - szólok
-, itt torpant meg a halál a kettős küszöb előtt, az ég és a négy horizont
határai között itt kapta meg teremtőnk utoljára a neki kijáró tiszteletet."
Ám alig lépek ki az északi kapun (nemhiába lábaltam át e patakon), máris feltárul
előttem a Holt Lelkek hazája.
Mindkét felől szörnyűséges állatok csapata szegélyezi a sétányt. Egymással
szemben párba állított, egymás mozdulatait utánzó, hol térdeplő, hol álló
kosok, egyszarvú lovak, tevék, elefántok hatalmas, ormótlan tömbjei állnak
elénk a szomorú füvön, végtelen menetük az útkanyarba vész. Kissé távolabb
mandarinok sorakoznak, katonák és civilek egyaránt. A Pásztor temetésére az
állatok és az emberek küldték követségbe e köveket. S minthogy már átléptünk
az élet küszöbén, vétek lenne az illendőség ellen, ha e hasonmások valóságosabbak
lennének.
Itt, e széles halomnál, melyben, mint mondják, egy régebbi dinasztia kincsei
és csontjai rejlenek, a szobrok már nem állják el utunkat, s tovább indulhatunk
kelet felé. Most éppen katonák és miniszterek között haladok. Némelyek épek
és állnak, mások a földön hevernek, egy fejetlen harcos markában még mindig
kardjának gombját szorongatja. S egy hármas hídon átkelünk a második csatorna
felett is.
Ezután számos lépcsőn keresztül, melyeknek középső párkánya ismét a császári
hüllőt mintázza, átlépkedek a pusztuló teraszokon és udvarokon. Ez itt az
emlékek terepe, a romok mezeje, melynek örök talaját emberi lábnyomok gazdagítják,
az áldozati síkság, ama méltósággal vemhes terület, hol az elenyészett dolgok
jelen állapotukban is jelenlévővé teszik egykori önmagukat. A trónszék középütt
még tartja, a baldachin oltalmazza a dinasztia feliratait. A környező templomok
és vendég-termek egyetlen, tüskrebokrok-benőtte kusza törmelékhalommá omlottak.
És már itt állok a sír előtt.
Az oldalait támasztó négyszögletes, tömzsi bástyák előreszögellései és a harmadik
csatorna mély határ-vágata között fal emelkedik, nem hagyván kétséget afelől,
hogy utunk végállomásához értünk. Puszta fal, semmi más, magassága száz láb,
szélessége kétszáz. A kérlelhetetlen gát, melyet kikezdett, sebekkel barázdált
a századok múlása, tömör, vak arccal mered ránk. Csak az alapzat közepe táján
látható egy kemenceszájhoz vagy egy rejtett szoba szellőzőnyílásához hasonló
kerek lyuk. Ez a fal afféle első szárnyként szolgál, mögötte trapéz formájú
talapzat körvonala válik ki a háttérben emelkedő hegyoldalból. Lent párkányon
álló, kiugró konzolok veszik át az építmény terhét. Holttest nem lehet olyan
gyanús, hogy ilyen irdatlan tömeggel kelljen lenyomtatni. Ez a tornyosuló
királyi síremlék egyenesen a Halál trónja.
Sima, egyenes feljáró szeli át itt-ott a földhalmot. Ennek végén már csak
a hajdani Minget rejtő halom meredek partoldala áll.
S ekkor megértem, hogy ez itt az Istentagadó sírja. Az idő leomlasztotta a
kiábavaló templomokat, ledöntötte a bálványokat. Csak a hely elrendezése,
csak az eszmény maradt meg. A küszöb díszes ravatalai sem tudták itt tartani
a holtat, dicsőségének holt sorfala sem állíthatta meg. Átkel a három folyón,
a számos csarnokon, áthalad a tömjénfüstön. A neki emelt emlék sem elegendő,
hogy a romlástól megőrizze, átlyukasztja azt, és behatol az ősi föld testébe,
átadja magát lassú tevékenységének. Egyszerűen betemetik, nyers húsa elvegyül
a tömör és élettelen földdel. Ember és király itt mindörökre belerögzül az
álmok és feltámadás nélküli halálba.
De most az este szétterül a komor tájon. Ó, ti romok, a sír, ez a durván ide
helyezett nyers kőtömb, és a belé ágyazott jel túlélt benneteket, túlélte
még a halált is!
Amint a kőkolosszusok közt visszafele tartok, a fonnyadt füvön lódögöt pillantok
meg, egy kutya belezi éppen. Az állat rám néz, nyalogatja a pofája kétoldalán
csurgó vért, majd mellső lábait újra ráteszi a vöröslő gerincre, s hosszú
húscafatot tép ki a dögből. Mellette kiontott belek kupaca hever.
A VÍZ SZOMORÚSÁGA
(Tristesse de l'eau)
Az örömben egy magasabb fogalom rejlik, akarom mondani, látomás van a nevetésben.
Ám hogy megértsd, barátom, ezt a teremtő munkát kísérő, ujjongásból és keserűségből
összeálló keveréket, most elmagyarázom neked a víz szomorúságát.
Az égből és a pupilláról ugyanolyan könnyek cseppennek alá.
Ne vádold hát bánatod miatt a fellegeket vagy a sötétlő záport. Húnyd le szemed,
és fülelj: esik az eső!
De még csak a zuhogó cseppek szorgos egyhangúsága sem elégséges magyarázat.
Olyan gyász gyötrelme ez, mely önmagában hordozza okát, ez a szerelem gondja,
a munka kínja. Az egek azért esőznek a földre, hogy megtermékenyítsék. És
a téli fellegek könnyét legfőként nem az ősz és a majdan magokat tápláló gyümölcshullás
csalja elő. A fájdalom a nyár maga, a fájdalom ott van a virágban, mellyel
együtt a halál is kibomlik.
Amikor véget érnek a Dél előtti órák, éppen a százféle forrás-csobogással
telt völgyben ereszkedem alá, és megtorpanok: elbűvöl gyötrődésük. Mily bőséges
a víz! A könnyek forrása, akár a vér vonulása, kiapadhatatlan bennünk, s milyen
felüdítő érzés kínunk minden árnyalatát kihallani e sok öblös és csenevész
hang kórusából. Ó, patakok, nincs szenvedély, mely könnyeiteket ne vehetné
kölcsön, s bár az enyémhez elég egyetlen csepp, mely a magasból a medencébe
hull, hogy szétfröccsenjen a holdnak képén, mégsem hiába ismerkedtem nyugalmas
rejtekeddel megannyi délutánon át, ó, kínok völgye!
Most itt állok a mezőn. E kunyhó küszöbén, hol a benti sötétségben valamely
vad ünnep gyertyája lobog, egy férfi üldögél, kezében poros cintányérral.
Esik, mintha dézsából öntenék, s e csatakos magányban csupán egy lúd gágogását
hallani.
ÉJSZAKAI HAJÓÚT
(La Navigation nocturne)
Már elfeledtem utazásom célját, akár Konfuciusz, amikor elindult átadni tantételeit
U (Ou) hercegnek, aminthogy elfeledtem azt is, miről kellene tárgyalnom. Naphosszat
ültem lakkozott falú szobámban, és nyugodt vizeken sikló szellemem nem vágott
elébe a bárka hattyúi lendületének. Csak néha, estefelé bújtam elő, bölcsen
szemügyre venni a partvidékek látványát.
Az itteni tél zordnak korántsem mondható. A filozófusok kedves évada ez, csupasz
fái, sárgult füvei épp eléggé jelzik, hogy az idő végleg felfüggesztetett,
irgalmatlan fagyok, kegyetlen erőszak teljesen feleslegesen húzná alá még
mindezt. E tizenkettedik hónapban a temetői, konyhakerti táj termékenyen és
gyászosan nyújtózik mindenfelé domborodó sírhalmaival. Kéklő bambusz-bozótok,
kripták fölött nyújtózó sötét fenyők, tengerzöld nádasok akasztják meg és
telítik a tekintetet, a komor összképet pedig az "újévi gyertyatartó"
sárga virágai és a faggyúfa bogyói egészítik ki méltó díszítésképpen. Békésen
ringok át e kiegyensúlyozott vidéken.
Most már éjszaka van. Őrhelyemen, a dzsunka orrában, hiába is várnám, hogy
fahorgonyunk csalija odavonzza a megcsonkított holdat, hisz azt az Éjfél tartogatja
nekünk. Minden homályos, de bármerre is fordítsa a kormánylapát hajónk elejét,
nem kell félnünk, hogy elfogyna az út alólunk. E csatornák számtalan helyen
elágaznak. Szemünket a magányos bolygóra szegezve folytassuk az utazást mély
nyugalommal!
MEGÁLLÁS A CSATORNÁN
(Halte sur le canal)
Ám amint túljutunk azon a helyen, ahová egykor a háza ajtajából ácsolt tutajra
kapaszkodva megérkezett az Öregember és az Öregasszony, kiket az éhség hajszolt
idáig falujukból, s látván a vizet, melyben mintha rizsszemeket mostak volna,
felfedezték, hogy gazdag vidékre érkeztek, szóval amint e széles, egyenes
csatornaszakaszon keresztül, melyet a várost és lakóit rejtő érdes, magas
fal szegélyez, eljutunk az este hátterét és a csipkés oromzatú kaput keretbe
foglaló híd túl merész ívéhez, bárkánkat kikötjük a fű közt magasodó szögletes
sírkő-tömbhöz, mely mintha feliratoktól feketéllne.
Felderítő hadjáratunk tehát együtt kezdődik a nappal, elindulunk a kínai utca
végtelen folyosóján, e homályos, nedves belsőségek szagát árasztó járatban,
az ittlakók közt, akik éppoly elválaszthatatlanok hajlékuktól, mint a méh
a viasztól és a méztől.
Sokáig lépdelünk a keskeny sikátor vásári nyüzsgése közepette. Ma is magam
előtt látom azt a kislányt, amint zöld selymet gombolyít guzsalyáról, a borbélyt,
aki vendége fülét tisztogatja a languszta csápjához hasonló, finom ecsettel,
a szamarat, mely egy olajütő műhelyben forgatja a sajtoló-követ, a borongós
nyugalmú patikát, melynek mélyén, a félholdíves, aranyozott kapu keretébe
foglaltan két szál vörös gyertya lobog a gyógyszerész neve előtt. Számos udvaron,
s vagy száz hídon kelünk át,míg szépia-színre festett falak övezte szűk utcácskákon
át a gazdagok negyedében találjuk magunkat. E zárt ajtók mögül gránittal kövezett
előcsarnokok, széles kerevettel és apró, cserépbe ültetett, virágzó barackfával
ékes fogadóterem és a szelemenről függő sonkákkal, hordócskákkal díszített,
füstös mennyezetű folyosók tárulnának elénk. A fal mögötti kis udvarra belesve
különleges lila akác tömbjét pillantjuk meg: száz indája formátlan, girbegurba
fürtökké csomózódva összegabalyodik, egymásba fonódik, tekereg, mindenfelé
hosszú ág-kígyók csüngnek róla, föld-tányérja fölött szétterülő lugasa tetejére
pedig sűrű mályvaszín fürtökből összeálló égbolt borul. Vágjunk most át e
kiterjedt, romos külvároson, melynek omladékai közt meztelen emberek szövik
a selymet: a lakóövezet déli részén elterülő kihalt területre érünk.
Azt mondják, itt állt egykor a császári rezidencia. És valóban, kapuk sorának
gránitszerkezete, hármas ablakai és négyes alapzatai állják el a széles, kövezett
utat, melyen ide jutottunk. Ám a fallal kerített telken, ahol most állunk
nincs más, mint sűrű fű. A diadalívek alatt, ott, ahol a négy égtáj sarkalatos
pontjai felé elágazó négy Út összeér, egy lefejezett teknősbéka hátán áll
megdőlve a császári Sztélé, feliratait, előírásait mint valami térképet tartja
a birodalom népe elé, márványoszlopát repedés hasítja keresztbe.
Kína mindenfelé az alkotmányos üresség képét mutatja, melynek intézményes
keretei is biztosítva vannak. "Tiszteljük, mondja a Tao te king, az űrt,
mely a kereket működteti, a lant harmóniáját felzengeti." A parlagon
heverő vagy romos területek, melyek egy-egy sokaságtól nyüzsgő városrész közelében
terpeszkednek, a gondosan megművelt ültetvények szomszédságában emelkedő terméketlen
dombok, végtelen kiterjedésű temetők egyáltalán nem a hiábavalóság érzetét
keltik bennünk. Mert itt, az egységes nép sűrű tömegében az adminisztráció,
az igazságszolgáltatás, a vallási kultusz, a monarchia nem kevésbé különös
kontrasztokat, nem kevésbé tátongó szakadékokat jelentenek: éppolyan hiábavaló
bálványok, éppolyan romok. Kína nem részekre tagolódva fejlődött, mint Európa:
e hatalmas ártérben nem voltak határok, helyi szerveződések, melyek gátat
szabtak volna az emberi hullámzás tovaterjedésének. Így hát ez a nép, mely,
akár a tenger, képtelen koordinálni saját mozdulatait, és amelyet csupán formázhatósága
ment meg a végromlástól, éppolyan ősi és ideiglenes, omladozó, veszélyes és
hézagos képet mutat, mint maga a természet. A jelen mindig magában rejti a
jövő és a múlt tartalékait. Az ember itt korántsem aratott végleges győzelmet
a föld felett, nem rendezte azt át ésszerűen, egyszer s mindenkorra: a fűben
gázol ez a sokadalom.
Hirtelen vészjósló hang bénít meg bennünket! A kert őre, aki a tájat álló
betű formájú rajzolatának keretébe foglaló kapuk lábánál áll, belefújt hosszú
kínai trombitájába, s látjuk, amint a vékony rézkürtő megremeg a beléáramló
levegő erejétől. Ha a föld felé irányítja hangszere csövét, rekedtesen, tompán
zeng, ha pedig felemeli, metszőn, minden hajlítás és ritmika nélkül, s a hang
végül így is, úgy is éles, zord, kellemetlenül ismétlődő kvártban végződik:
dó-fá, dó-fá! Váratlanul egy páva felelete szólal, s ez csak fokozza a szunnyadó
kert elhagyatottságát. Pásztortülök ez, nem tagolt, parancsot hirdető harsona,
nem harcba vezénylő kürtszó, sokkal inkább az állathang szárnyalása, melyre
kavarogva gyűlik össze a nyáj, a csorda. Ám rajtunk kívül egy lélek sincs
itt, s a mongol őr nem is az élők kedvéért fújja meg trombitáját e fenséges
útkereszteződésben.
Mikor újra hajóra szállunk, már csaknem éjszaka van, a felhős horizont napnyugaton
kékre színeződött, a sötétlő repcetáblák pedig fényfoltokként vakítanak.
A természetben magányosan álló fa függőleges, és e tekintetben az emberrel
egy kategóriába sorolható.
Az ember azonban saját egyensúlya révén marad talpon, kétoldalt csüngő, engedelmes
karjai leválnak erről az egységről. A fa erőkifejtés által magasodik ki, és
míg gyökerei együttesen kapaszkodva rögzítik a földhöz, a levelek szakadékony,
érzékeny szövetéig vékonyodó, ágas-bogas, eltérő felépítésű tagjai, melyekkel
mondhatni a levegőre és a fényre támaszkodik, nem csupán mozgását, de legalapvetőbb
tevékenységét, termetének lényegét is kifejezésre juttatják.
A tűlevelűek családja sajátos karakterjegyeket mutat fel. Nem ágakká szétbomló
törzset látunk, hanem folytonos, egyvonalú szárat, mely sorozatos ízületekben
terebélyesedik ki, nyílik szét. Így alakul ki a fenyő, melynek gallyai szimmetrikus
metszéspontokat hoznak létre, s mely egyre rövidülő merőlegesekkel tagolt
függőleges vonalként ábrázolható vázlatosan.
Ez a világ legkülönbözőbb részein elterjedt alfaj százféle változatban létezik.
A legérdekesebb az a fenyő, melyeket Japánban tanulmányozhattam.
Törzse nem merev, mint a fa anyaga általában, inkább egyfajta húsos rugalmasság
jellemzi. Rostjai hatalmas búrájának súlya alatt a növény törzse szinte szétrobban,
és a durva kéregről, melyet bőséges gyantát verejtékező, mély repedések hasogatnak
ötszögletű pikkelyekre, vastag rétegek pattogzanak az erőfeszítéstől. S ha
a szár csontsovány teste hajlékonysága folytán enged is a hol erőszakosan
rohamozó, hol gyengéden esdeklő külső hatásoknak, mindannyiszor saját belső
energiájával szegül ellenük, a tengelyeibe kódolt hányatott sors pedig a Fa
magasztos küzdelmének jelképe.
Ilyennek láttam a Tokkaido régi, tragikus emlékű útjai mentén a levegő Hatalmasságaival
viaskodó fenyőket. Hiába dönti őket földre az óceáni szél: a legyőzhetetlen
fa gyökerei számtalan karmával a köves talajba váj, kifacsarodik, körbetekeredik,
és hátraszegi fejét, akár egy ember, aki négyes ízületei széttartó rendszerére
hagyatkozva megveti lábát, kiterjesztett, behajlított végtagjaival mintha
ellenfelébe kapaszkodna, összeszedi magát, felegyenesedve állja a rátámadó
alaktalan szörny rohamát. E fenséges síkon, azon a borongós estén szemlét
tartottam a hősisesen helytálló csatasor felett, végigkísértem az ütközet
lefolyását. Az egyik hanyatt esett, és százkarú szörnyként az égre emelve
rázza rémisztő fegyverzetét, pajzsait, alabárdjait, a másik számtalan sebből
vérzik, mintha hatalmas rönkcsapásokkal csonkították volna meg, s tűleveleit,
ágvégeit felborzolva még mindig harcol, néhány erőtlen gallyát mozgatja, a
harmadik, mely mintha hátával próbálná feltartani az áradatot, gémberedett
térde erős pillérére roskadt, de láttam aztán óriásokat és hercegeket, akik
egyetlen tömbként, izmos derekukat megfeszítve, herkulesi karjuk erejét megkettőzve
kétoldalról szorongatták a vagdalkozó, dühöngő ellenfelet.
Most már csak a levelekről kell szót ejtenem.
Ha az egyéb, laza talajt vagy dús, zsíros földet kedvelő fajokat összevetem
a fenyővel, a következő négy tulajdonságot fedezhetem fel bennük: a levelek
arányukban terjedelmesebbek a törzsnél, lehullanak, illetve laposak lévén
van színük és visszájuk, valamint hogy a lomb egésze, mely a függőleges tagolás
adott pontjából kibomló ágakon szétterül, egyetlen csokrot alkot. A fenyő
köves, száraz talajon honos, így lassabban dolgozza fel táplálékát, minek
következtében az átalakítás folyamata intenzívebb és maradéktalanabb, erőteljesebb,
s ha szabad így kifejeznem magam, személyesebb funkcionális tevékenységet
kíván. Minthogy kénytelen mértékkel magához venni a vizet, nem szélesedik
kehellyé. Ez itt például széttagolja lombját, mindenfelé kiterjeszti nyúlványait,
ilyenformán nem levelei fogják fel a vizet, hanem e fürtökben csüngő csövecskék
hatolnak le a talajvíz rétegeibe, és szívják fel azt. Így aztán a fenyő évszaktól
függetlenül, folytonosabb és finomabb ingerekre figyel, és örökzöld lombozatot
növeszt.
Ez egyszersmind légies, lebegő, foszlékony jellegét is megmagyarázza. A fenyves
szeszélyes keretet ad bármely harmonikus vidék rajzolatának, s hogy minél
előnyösebben kiemelje a természet bájos ragyogását, sajátos foltjait rávetíti
mindenre: a napban szikrázó óceán erőteljes, diadalmas kékjére csakúgy, mint
a gabonatáblákra, vagy éppen a csillagképek és a hajnal rajzolatát áttörve
az égre. Lépcsős teraszai lángoló azáleabokrok és enciánkék tavak fölébe hajolnak,
mi több, a császári város meredek falain túl egészen a csatornák fűtől zöldellő
vizéig terjednek: és ma este, amint megpillantom a Végtelen fényei közt gigantikusan,
szűzien trónoló Fudzsi ormát, egy fenyő sötétlő pamacsa szökken a gerletoll-fehér
csúcs mellé.
ARANY-BÁRKA AZ ERDŐBEN
(L'Arche d'or dans la foret)
Mikor Jeddóból elindultam, a széles napkorong lángolt a tiszta levegőn, mikor
pedig késő délután az Uconomijához érek, ahol a folyók összefutnak, már látom,
hogy felhő fátyolozza a lenyugvó égitestet. A felleg egy csomóba tapadt gomolyokból
áll össze, lentről felfelé irányuló, tompított rivaldafény vet ilyenkor árnyakat
a homályos mezőre, élesen kiemelve a kontúrokat: mindez olyan tágas, zűrzavaros
látványt nyújt, amilyet csak az esték képesek olykor mesterien megrendezni.
Az ilyen tájt már elszenderedett rakpartokon, s később még a vonatban is,
mely Nyugat felé repít, páholyból szemlélhetem a napfény fokozatos gyengülését,
s a felhők evvel párhuzamos sűrűsödését. Egyetlen pillantással átfogtam a
táj szerkezetét. A mélységes háttérben sötétlő erdők és a súlyos hegyek redői,
előrébb jól látható ösvények sora rovátkolja az utat, mint valami kényelmesen
megvont, párhuzamos határvonalak. A talaj, amint azt a síneket szegélyező
partfalon megfigyelhetjük, többrétegű: először kevéske, szénfekete humusz,
majd sárga homok, végül a kén- vagy cinóbervörös agyag. Az Averne feltárul,
szétterül szemünk előtt. A felégetett talaj, az alacsony ég, a vulkánok és
fenyvesek szegte fanyar terep vajon nem ahhoz a sötét és semleges háttérhez
hasonlít-e, melyből az álombeli látomások teremnek elő? Éppen ezért királyi
bölcsesség lakozott hajdan Ieyasu sógunban, aki ezt a helyet választotta,
hogy az árnyak közé lombárnyékot telepítsen, és saját csendjét azok homályában
feloldva istenné változtassa a tetemet, mert hiszen minden templom kriptára
emlékeztet.
Valójában ez a templom a szkriptoméria-erdő.
Már tegnap, a komor szürkületben többször átvágtam az óriásokból álló fasoron,
mely már húsz mérföldről elébe jön az egy évre kiküldött nagykövetnek, és
egészen a vörös hídig vezeti őt, aki a császári jelent hozza el az ősatya
lábaihoz. Ám ezen a reggeli órán, mikor a nap első sugarai rózsaszínnek mutatják
felettem az aranyló szélben ringatózó, sötét lombtorlaszokat, behatolok a
gigantikus hajóba, melyet gyönyörűségesen eltölt az éjszaka hideg, gyantaillattól
túlcsorduló levegője.
A kriptoméria a fenyőfélék családjába tartozik, a japánok senguinak hívják.
E rendkívül magas fa törzse, melynek tiszta vonalát se hajlás, se görcs sem
töri meg, hajlíthatatlanul szűzies. Ágakat egyáltalán nem látni rajta, csak
itt-ott némi lombot, mely, mint a fenyőknél általában, nem tömbszerűen domborodva,
hanem foltokban, kontúrjaival tűnik fel, sötétlő füst-foszlányokként gomolyogja
körül a misztikus pillért, s a szálegyenes törzsek erdeje bizonyos magasság
felett felolvad a szétbogozhatatlan tűlevelek kusza, homályos boltozatában.
A csodálatos Házak elszórtan állnak a rengetegben.
Nem írom most le az árnyak Városának szerkezetét olyan részletesen, amint
az a legyezőmre aprólékos vonásokkal felrótt alaprajzon áll. A monumentális
erdő közepén skarlátszín oszlopsor övezte hatalmas sétányokon haladtam, a
holdbéli tető alatt meghúzódó bronzmedencénél kortyoltam a tisztító erejű
vízből, lépcsőket másztam, zarándokok társaságában beléptem a térség közepén
tornyosuló, szélesre tárt valamin - olyan volt ez a kapu, mint valami virágok
és madarak kusza tömkelegéből összezsúfolt álom -, mezítláb behatoltam az
aranyló szívbe is, és láttam a fejükön sörénydíszes süveget viselő, zöld selyem
nadrágba öltözött, gőgös arcú papokat, amint a fuvola és a szájjal fújható
orgona hangjainál bemutatták a reggeli áldozatot. A fehér fátyollal körbekötött
arcú, kezében ájtatosan aranybojtot szorongató szent kagura pedig emelvénye
tetején eljárta előttem táncát, mely mindössze annyiból állt, hogy közelebb
tipegett, kissé eltávolodott, majd újra közeledett hozzánk.
Míg a kínai építészet elsődleges elemként a baldachint, vagyis a sarkokon
fekunkorodó pásztori sátor-formát alkalmazza, a Japánban alkalmazott, vastag
nemezréteghez hasonló, egyszerre könnyed és szilárd kéreg- vagy cseréptető
csak alig hajlik meg csücskeinél: bármily elegáns és tartós legyen is, afféle
fedél az csupán, mert itt minden szerkezet a doboz-formából indul ki. Amióta
Jingo Tenno flottája meghódította a Felkelő Nap szigeteit, a japánok mindenütt
magukon viselik a tenger nyomait. Különös szokásuk, ahogy ruhájukat derékig
feltűrik, a bizonytalan talajon lakhelyül szolgáló alacsony ketrecek, az apró,
ügyes tárgyak sokasága és azok gondos elrendezése, valamint a bútorok teljes
hiánya mindez vajon nem a szűkös helyen, ingatag deszkákon élő matrózra vall-e
még mindig? E faházak is csupán a gályák kabinjának, a gyaloghintó fülkéjének
felnagyított másai. Az ácsolat gerendáinak meghosszabbítása, a négy sarkon
kiugró, faragott fej-ábrázolásokban végződő ferde rudak még a hordozható jelleget
idézik. A Templom oszlopsorai közt elszórt épületek megannyi partot ért bárkaként
álldogálnak.
Házak ezek, igen, maga a szentély is ház voltaképpen. Feljebb, a hegy oldalában
egy bronzhengerbe zárva őrzik a csontokat. Ám ebben a szobában, a romolhatatlan
név felett ott ül a lélek, és az elzárt ragyogás sötétjében tovább éli szellemi
létét.
Szöges ellentétben avval az eljárással, mely mindenféle idegen anyag alkalmazása
nélkül a kő és a fa eredendő sajátságait kívánja érvényre juttatni, e művelet
lényege szerint az anyag megsemmisítését célozta. Ezek a térelválasztók, e
dobozok közfalai, e padlók és mennyezetek nem deszkákból és gerendákból készülnek,
hanem átlátszatlan felületek és képek összehangolásával jönnek létre. Színek
öltöztetik, díszítik, a lakk áthatolhatatlan vízrétege borítja el, festmények
varázslata rejti, faragások domborzata vájja ki és lényegíti át a fát. A lécek
legömbölyített csonkjai, de még a legkisebb szögek is alighogy kiemelkednek
a síkból, máris arabeszkek, indahálók borítják el őket. És ezek a paloták
mindenekelőtt ugyanúgy úsznak az aranyban, amint a paravánokra pingált virágbaborult
fák, hegyormok is sugárzó párában fürdenek. A tetőkön, a verőfénynek szegülő
homlokzatokon csupán egy-egy villanásnyi, itt-ott megcsillanó rovátkát látunk,
az árnyékba vesző oldalépítményeken azonban már széles felületeken ragyog
fel a szín, és az építmény belsejének mind a hat falsíkja ama meghatározhatatlan
tűz mágikus gazdagságú ragyogásába burkolózik, melyet moccanatlan tükrök vetítenek
mindenfelől.
A csodálatos Sógun tehát nem egyszerű faházban lakozik, hiszen az erdő közepén
álló hajléka az esti dicsfény hanyatlása, az ambrózia-pára a vízszintes gallyak
vonalai alatt pihen meg.
A táj hatalmas horpadásában, melyet, akár egy isten álmát, a fák tengere tölt
be, itt is, amott is vakító vízesések buknak elő a lombok közül, csobogásukat
azok morajához vegyítve.
Görcsös botot szorongatok markomban, akár Bishamon isten, én vagyok a felfoghatatlan
júniusi sétáló, aki rézvörös arcú parasztok együgyű csapatát keresztezi, este
hat óra tájban pedig, mikor az égen járó viharfelhő rémítő magasságokban tovább
kapaszkodik felfelé a hegyen, én vagyok az egyetlen ember az omladozó úton.
Semerre sem tartok, gyaloglásomnak nincs célja, haszna, nem törekszem semmire,
szemben a céltudatosan valahová igyekvő katonával és a kereskedővel, vagy
a szent Ormot jámbor odaadással, alázatos reménységgel hétszer körbekerülő
meddő asszonnyal. A köznapi léptek kirajzolta csapás nem vonzhat annyira,
hogy kedvemre el ne kóboroljak, zaklatott vallomást ne tegyek a moháknak,
a vadon szívének, s csakhamar, mint egy fekete kamélialevél, melyet észrevétlen
hulló könny rezzent meg, s hirtelen, mint suta bakkecske, nekiiramodom, és
a növényi magányban féllábon megtorpanva fülelek a visszhangra. Milyen üdének
és mulatságosnak hallom e kismadár dalát! Milyen jól esik e távoli csóka-rikoltás!
Minden fa külön egyéniség, minden állatkának megvan a maga szerepe, minden
hangnak a maga helye ebben a szimfóniában. Ahogy szokás azt mondani, hogy
valaki ért a zenéhez, ugyanúgy én most értem a természetet, mint egy csupa
tulajdonnévből álló, részletező leírást, s míg lépteim és a nap pályájának
ütemén haladok, fokozatosan bomlik ki köröttem ez a tanítás. Egykor gyönyörködve
fedeztem fel, hogy a dolgok egyfajta összhangban állnak egymással, és most,
mikor pusztán az én pillantásom által újra létrejön ez az egyesség, a fenyő
feketéje amott gyengéden beleolvad a juharfák világoszöldjébe, helyreáll az
egykori egyensúly, rájövök, ez a kirándulásom voltaképpen - így nevezem -
hazalátogatás. A Teremtés Ellenőre, a jelenben létezők Felügyelője lettem,
s e világ összetartása, tartóssága tölt el örömmel! Közönséges óráinkban konkrét
használatra vesszük igénybe a dolgokat, de amikor egy fél napi kitartó erőfeszítés
után délben ágakon és tüskebokrokon át szinte történelmi méltósággal eljutok
egy tisztásra, és tenyeremet egy lomha kőtömb tomporán nyugtatom, , nos ez
a tapasztalásom léptékében csupán Nagy Sándor jeruzsálemi bevonulásához mérhető.
És megyek, megyek, megyek! Mindenkiben ott rejlik ama haladás öntörvényű elve,
melynek során az ember táplálékszerzésre, munkára indul. Az én lábam egyenletes
mozgása fenségesebb parancsok erejének mértéke. Lelkem csendjében minden egyes
dolog vonzását érzékelem.
Értem a világ harmóniáját, de vajon mikor érhetem tetten dallamát?
A Nikonbashi felé vezető úton, a könyvet és lámpást, csipkét és bronztárgyakat árusító boltok mellett tájképek is kaphatók, s képzeletben én is, mint fantasztikus pultok előtt sürgő szájtáti alak, a világ részleteit adom-veszem. A művész kifinomult tudatossággal vált urává ama fenséges törvényeknek, melyek révén egy táj rajzolata arcvonásokká áll össze. Nem másolja, hanem utánozza a természetet, s még a kölcsönzött elemekből is pontos látomássá, leegyszerűsített képpé desztillált, saját változatot hoz létre, aminthogy valamely szabályszerűség is egy adott példa által jut érvényre. Válogathatok például a különböző fajta fenyők közül, egy cserép földben elrendezve máris kifejezik az adott terület távlatait, termetükkel pedig megszabják annak arányait. Ím a tavaszi rizsföldek, a távolban pedig, a dombok peremén, facsoportok (valójában egy-egy moha-pamacs). Íme a tenger, szigetcsoportjaival, szirtjeivel: odateszünk két kődarabot, az egyik fekete, a másik vörös, kopott, szinte porózus, és lám, van két szigetünk, melyeket a rövidülés közel hoz egymáshoz, csak a lemenő nap és eltérő színezetük árulja el a köztük lévő távolságot. Még a számtalan színben játszó fövenyrétegek csillogását is egy-két korsó vízzel leöntött, tarkabarka kavics-ágy jeleníti meg.
- Mármost kifejteném ezt a gondolatot.
Míg az európai művész saját érzéseinek megfelelően másolja a természetet,
a japán a tőle kölcsönzött eszközökkel utánozza azt. Az egyik kifejezi magát,
a másik kifejezi tárgyát, az egyik megmunkál, a másik mímel, az egyik fest,
a másik komponál, az egyik tanítvány, a másik bizonyos értelemben mester,
az egyik részletesen visszaadja a látványt, melyet hűséges és érzékeny szemmel
megfigyelt, a másik egyetlen pillantással felméri a törvényszerűséget, és
szabad képzelettel, az írásjegyekre jellemző tömörséggel alkalmazza azt.
Errefelé a művész elsődleges inspirálója maga az anyag, melyet kezével kitapasztal.
Jó kedéllyel számot vet annak benső sajátságaival, és miután a megmunkálatlan
dolgok lelkét magáévá tette, tolmácsául szegődik. A történetből, melynek így
birtokába jutott, kiemeli a lényegi, a jellemző vonásokat, és az itt-ott alig
észrevehető jelzésekkel ellátott papírra bízza, hogy elhallgassa mindazon
végtelenül bonyolult tartalmakat, melyeket egy-egy bájos, erőteljes ecsetvonás
nem is annyira felidéz, minbt inkább magába foglal. Ez a bizonyosság játéka,
a szükségszerűség szeszélye: az érveiben foglyul ejtett gondolat a lappangó
evidencia erejével hat ránk.
S hogy mindjárt a színekről is szót ejtsünk: a japán művész láthatólag néhány
meghatározott és általános színre korlátozta palettáját. Megértette, hogy
egy szín szépsége nem annyira belső értékében rejlik, mint inkáb a hasonló
árnyalatok közötti mélyebb összhangban, és ha két egyenlő mennyiségben felhordott
tónus nem hat egymásra, a túlzott semlegességen és sokféleségen úgy kerekedik
felül, hogy némi elevenséget csempész az összeillő alaphangok harmóniáiba,
ám józanul csupán egy-két ilyen frappáns megoldásra szorítkozik. Jól tudja,
hogy egy árnyalat értékét nem annyira ereje, mint inkább tónusa adja, s mint
a kulcsok őre, kedve szerint transzponál. A szín ugye nem más, mint a látható
dolgok különleges hódolata az egyetemes fény előtt, ezért az ábrázoltak ennek
és a művész által választott témának megfelelően illeszkednek a keretbe.
Ám a mindeddig hunyorgó tekintet most rögzül, s nem szemlélődik, inkább faggat.
A szín az anyag szenvedélye, külön jelentőséget ad minden egyes tárgynak,
melyek egyazon dicsőség részesei, a rajz pedig kifejezi minden egyes létező
saját energiáit, azok cselekvését, ritmusát, táncát. Az egyik megjeleníti
a kiterjedésben elfoglalt helyét, a másik megragadja a tartamon belüli mozgását.
Egyikük adja a formát, másikuk az értelmet. A japánokat nem érdekli a térbeliség,
csupán körvonalakat és foltokat festenek, s így a rajz egyetlen eleme a sematizált
vonal. A színek egymás mellé kerülnek, a vonalak pedig összesimulnak, s amint
a festészet harmónia, a rajz fogalom. Ha valamit éretelmünkkel felfogni közvetlen,
teljes és egyidejű felismerést jelent, a rajz, akárcsak egy betűkből összeálló
szó, elvont és hathatós jelentést, tiszta eszmét eredményez. Minden formának,
minden mozgásnak, minden összhatásnak megvan a maga sifrírozott tartalma.
Ezt értem meg, amint így ténfergek a japán metszetek kötegei közt, de a shidzuokai
templom fogadalmi feliratai közt is számos csodálatos példáját láttam e művészetnek.
Sötét harcos toppan elénk a szúette fatábláról, mint valami fergeteges indulatszó.
Ez az ágaskodó vagy rohanó valami már nem egy ló képe, hanem egy számjegy
szökellése az állat agyában. Pihenését a fű közt egy sörénnyel, farokkal meghosszabbított,
fordított hatos fejezi ki leghűbben. A kicsiny helyre összezsúfolt ölelések,
csaták, tájak, embertömegek egy-egy pecséthez hasonlatosak. Ez az ember itt
majd szétdurran a nevetéstől, de mikor a papírra kerül, nem tudni, ember-e
még, vagy már betű: önmaga írásjegye.
- A franciák vagy az angolok szörnyetegek, kegyetlen, barbár módra bárhol felhúzzák barakjaikat, nincsenek irgalommal a Föld iránt, nem kímélik annak arculatát, más nem érdekli őket, minthogy tekintetük minél messzebbre hordjon, oda is, ahová mohó kezük már el nem ér. A kilátást igába fogják, akár egy vízesést. A keleti emberben ezzel szemben van elég belátás, és szabadon hagyja ama téres tájakat, melyeknek mozgalmas felépítése és változatos arányai nem tűnnek alkalmasnak arra, hogy egyesség köttessék tekintet és látvány között, mert hiszen az ott időzés csak ez esetben válhat szükségessé. Lakhelye nem tárul ki minden égtáj felé, megbújik egy nyugodt völgy zugában, s az építőnek csak arra van gondja, hogy minden ízében eggyé hangolt hajlékot hozzon létre, és hogy tekintete nélkülözhetetlen legyen az elé táruló összkép harmóniájához, ne is lehessen elválasztani attól. A szemével szedi össze mindazt, ami kényelméhez szükséges, bútorzat helyett egyszerűen kitárja ablakát. Odabenn a festő művészi leleménnyel a fiktív keretbe zárt áttetszőségről másolta látomását, és megsokszorozta e képzelt nyílást. A régi császári palotából, melyet meglátogattam, eltávolítottak minden csodálatos, légies kincset, csak a festett dekorációt hagyták meg, s most a fenséges lakó szemének meghitt látomások úgy függnek itt, mint valami sötétkamrában. A papír-lakás egymásba nyíló helyiségekből áll, melyeket sínen gördülő falak választanak el egymástól. Minden szoba-sort egyetlen téma változataival ékítettek, s amint haladok a kulisszákhoz hasonlatos vásznak között, játékuk láttán kedvemre tágíthatom avagy szűkíthetem szemlélődésem körét, így nem is annyira szemlélője, mint inkább vendége vagyok e festészetnek. És minden témát hűen kifejez a papír színével összhangban kiválasztott, egyöntetű, uralkodó árnyalat, mely a skála másik szélső értékét hivatott jelezni. Így aztán Goshóban az indigó- és krémszín kettős motívuma önmagában elég, hogy a Frissesség és Tisztaság elnevezésű szobákat csordultig betöltse a víz és az ég. Ám Nidzsóban a császári lakosztály csupa-csupa arany. A napfényes falakon életnagyságú fenyők hatalmas ágai, csúcsai hajladoznak, mintha csak a padlóból nőttek volna ki, amely elmetszi törzsüket, és amely maga is gyékények alá búvik. A Herceg és udvartartása bármerre tekintett, jobbra, balra és szemben is csak e hatalmas, vad tűzcsóvákat látta, s az az érzés tölthette el, hogy az este koronáján ringatózik, alatta pedig fenségesen világol az izzás.
- Shidzuokában, a Rinzaidzsi templomban láttam egy festett porból összeállított tájképet. Üveglappal borították, nehogy elfújja a szél.
- Az idő mértékét ott fenn a lomb közt, az arany Buddha közelében a gyertya lángja, itt a vízmosás mélyén pedig a hármas forrásból zuhogó víz mennyisége szabja meg.
- A halandó, akit magával sodor, ide-oda görget a folytonosan összeomló,
kavargó, érthetetlen Tenger, akit elveszejt az Örvény zubogása, teste minden
porcikájával szilárd kapaszkodó után kutat. Éppen ezért a fa, a fém vagy a
kő állandóságába emberi arcot mintáz, melyet aztán kultusszal vesz körül,
és amelyhez imádkozik. A Természet erőit a közneveken felül tulajdonnévvel
ruházza fel, és a jelentést hangsorként hordozó konkrét képhez folyamodva,
megalázkodásában, melyet kimondatlanul a Szó legmagasabb fensége követel meg,
szükségében segítségül hívja őket. Az emberiség egyébként emlékezetét álmaival
ötvözve igen ügyesen rálelt mindarra, amiből mitologikus elbeszélést szőhetett,
akár a gyermek, aki mindenből babájáról szóló történetet kerekít. S íme mellettem
ez a szegény kis öregasszony, az előírt módon tapsol, így tisztelegve az óriás
nő előtt, akinek mellébe az egykori Herceg kopott érmet ékelt, miután egy
fűzfa gyökere közé állkapcsánál beleakadva megtalálta a koponyát, fogfájása
és egy álom pedig arra ösztönözte, hogy elrendelje annak tiszteletét. Jobb-
és balkéz felől a sötét csarnok teljes hosszán a háromezer arany Kwannon sorakozik
száz, egyenként tizenötös sorban, számos karja gyűrűjében mind pontos másolatai
egymásnak. A beeső napsugár fényében valósággal nyüzsög ez az isten-raktár.
Ha pedig tudni szeretném, honnan ered ez az ezerszeres egyformaság, miféle
közös magból serken ki az ezer hasonló szár, arra a magyarázatra jutok, hogy
a hívő itt alighanem minél nagyobb felületre kívánja sugározni imáját, és
úgy képzeli, e tárgyak révén megsokszorozza annak hatékonyságát.
Ámde a bölcsek tekintete korántsem állapodott meg sokáig e nyers hasonmások
tekinteténél, s amint rájöttek, hogy minden létező együvé tartozik, bennük
alapozták meg filozófiájukat. Mert bár külön-külön szemlélve mindegyik kétes
és átmeneti, a közös tömbhatás kimeríthetetlen. Semmi szükség arra, hogy az
ember a fához idomítsa fejszéjét és a sziklához vésőjét: egy szem kölesben
vagy egy tojásban, akárcsak a talaj és a tenger vonaglásában vagy mozdulatlanságában,
ugyanazt a plasztikai energia-elvet lelték, így hát a Föld egymaga elég volt,
hogy saját bálványait kialakítsa. Abból kiindulva, hogy minden azonos részecskékből
áll össze, következő lépésben önnönmagukat kezdték elemezni, rájöttek, hogy
a bennük meglévő illékony, bizonyíthatatlan, igazolhatatlan összetevő éppen
ittlétük ténye, továbbá a tértől és tartamtól megszabadult őselem, mi több,
maga a fogalom, amelyet e lehetséges tulajdonságról alkotni képesek.
S ha ekkor elkerülték az ördögi csapdát, a már megfogalmazása által mindentől
független lételv és annak esendő kifejeződése közötti kapcsolatban a beszédéhez
hasonló eljárást ismerhettek fel, mely a lélegzet értelmes hasonmásaként magában
foglalja a vallomást is. Merthogy minden teremtmény, amely az isteni egynek
a képlékeny anyagba zárt lenyomatából született, önmagában a teremtőnek tett
vallomás, ama Semmi kifejeződése, amelyből vétetett. Ez világunk lélegzésének
és létének ritmusa, melynek a lelkiismerettel és a beszéd képességével rendelkező
ember papjává avattatott, hogy ekképpen felajánlássá és áldozattá alakítsa
azt, és önnön semmiségét gyermeki önátadással, szerető, hitvestársi hűséggel
az eredendő kegyelemhez kapcsolja.
Ám ezek az elvakult tekintetek képtelenek voltak felismerni az abszolútumot,
így a Buddhának nevezett személynek megadatott, hogy a pogány istenkáromlást
tökélyre vihesse. Ismét a szó hasonlatával élve: minthogy a beszéd tárgyáról
fogalma sem volt, annak rendje és következményei egyaránt rejtve maradtak
előtte, s nem lelt mást, mint az önkívület bőbeszédűségét. Ám az ember magában
hordozza a rettegést mindattól, ami nem az Abszolútum, s te, Buddha, hogy
megmenekülj a Hiúság borzalmas örvényétől, nem haboztál a Semmi karjaiba vetni
magad. Mert ahelyett, hogy mindent egyetlen külső végre magyarázna, önmagában
kereste a dolgok benső lételvét, s minthogy ott másra nem lelt, csak a Semmire,
meghirdette az avval való rettenetes egyesülést. Módszere abban áll, hogy
a Bölcs, miután elméjéből fokozatosan kiiktatta a forma és a tiszta tér fogalmát,
sőt, magát a fogalom fogalmát is, végül a Semmi partjához érkezik, s majd
azután jut el a Nirvánába. És az embereket bámulatba ejtette ez a szó. A magam
részéről mindebben a Semmi és a gyönyör összekapcsolását látom. Ez itt a végső,
a sátáni titok, a teljes elutasításba betokozódott teremtmény csendje, az
önnön lényegi különbözőségén nyugvó lélek vérfertőző nyugalma.
A legfelső emeleten, a tágas kocka-épület sarkában lakom. Ágyamat az ablaknyíláshoz
toltam, s az este jöttén, akár egy isten asszonya, aki hallgatagon hever el
nyoszolyáján, mezítlen elnyújtózom, arcom az éjbe tartva. Máskor, ha felvontam
a kis halál nehezítette fél szemhéjamat, a rózsaszín bizonyos árnyalatába
fúlt tekintetem. Ám ezen az órán, az első ember álmához hasonlatos szendergésemben
felnyögök, és aranyszín látomás ébreszt. A szúnyogháló könnyű szövete hullámzik
a kimondhatatlan lehelettől. Íme a még hevétől is megfosztott fény, lassan
nyújtózom kéjes hűvösében, s ha mezítlen karom kidugom, egész vállamig emelhetem
azt e tömény dicsfényben, mélyen belemarkolhatok az öröklét forrásként borzongó
zuhatagába. Ellenállhatatlan erővel látom, amint e fénypompa áradata elözönli
az ég, e szedelevél-szín, mélyülő, tiszta medence öblét. Csak a nap ábrázata
és kibírhatatlan tüze, csak nyilainak halálos ereje űzhet ki ágyamból. Látom
előre, hogy a napot böjtben és magányban kell majd töltenem. Mert van-e víz,
amely elég tiszta ahhoz, hogy szomjamat oltsa? És szívem táplálékául ugyan
miféle gyümölcs húsát metszhetem ki aranykéssel?
Ám délben, miután az ég csúcsára kapaszkodik a nap, melynek mint pásztorának
szegődik nyomába a tenger és az ugyancsak egymást követő hullámokban ébredő
emberek, mindazt, aminek csak a legcsekélyebb térbeli kiterjedése van, a villámlásnál
fehérlőbb tűz lelke burkolja be. A világ kifakult, a lepecsételt kohó ajtaja
kitárult, minden feloldódik az új özönvíz áramában. Összes ablakomat bezártam.
A fény börtönébe zártan fogságom naplóját vezetem. Olykor futkos ujjam a papíron,
írok, hasonlatosan a selyemhernyóhoz, amely az elfogyasztott levélből sodorja
fonalát, máskor az árnyas szobákban keringek, az ebédlőtől a nappaliig, vagy
épp egy pillanatra a harmónium fedelére helyezem kezemet e csupasz falú szobában,
melynek közepén félelmetesen trónol az íróasztal. És e fehér vonalak, hermetikus
börtönöm repedései közé zártan az égő áldozat gondolatát érlelem magamban.
Ó, már az is irígylésre méltó, aki elenyészik a lángoló ölelésben, kit elragad
a gigászi szélörvény forgataga, s még mennyivel szebb egy fény-emésztette
lélek kínszenvedése!
S amint az este beköszönte előtti perzselő enyhület szinte atyai szeretettel
átitatja a délutánt, testem-lelkem megtisztulván újra fellépdelek a legfelső
szobába. Ott pedig ama kimeríthetetlen könyvet kapom kezembe, s újra elmerülök
a Lét tanulmányozásában, különválasztva személyt és szubsztanciát, tulajdonságokat
és kategóriákat. A házak kettős sora közt egy folyó látványa zárja le az utcát,
ahol lakom. Páráll a hatalmas ezüst-özön, fehérlő vitorlájú nagy hajók szelik
át lágyan, gőgösen, kecsesen a tündöklő metszetet. S magam előtt látom "az
Élet" ama bizonyos "Folyóját", amelynek képét hajdanán, gyermekkoromban,
még egy erkölcstani értekezés lapjairól szereztem. Ám nem vagyok már önfejű
úszó, ki úgy táplálja gondolatait, hogy a nádasban ér partot, s törzsét a
túlpart iszapjába meríti: az integető pálmák alatt, a papagájrikoltás szaggatta
csendben hívogathat bár a fövenyen húsos leveleivel csapkodó magnólia mögül
fakadó cérnahangú forrás, roskadozhatnak bár balzsamdió és gránátalma terhe
alatt a mesebeli ágak, tekintetem akkor sem szakítom el az angyali tudományoktól,
nem szemlélem, miféle kertben jut nekem gyümölcs és pihenés.
A FÖLD A TENGERRŐL NÉZVE
(La terre vue de la mer)
A láthatár peremére érve hajónk szembefordul a Világ partszegélyével, és felmerülő bolygónk szétteríti előttünk hatalmas szerkezetét. A kövér csillaggal díszes reggelen a hajóhídra lépek, szemben velem a Föld csupakék látomása. A Kontinens keményen előrerúgtat vaskos erődítményeivel, hogy megoltalmazza a Napot a nyomába zúduló Óceántól, a lőrések a boldog vidékre nyílnak. S a verőfényben hosszan ringunk a másik világ határa mentén. Passzátszelek hajtotta hajónk siklik és zökken a rugalmas mélység felett, melyre teljes súlyával rátámaszkodik. Magához rántott az Azúr, hozzátapadtam, mint valami hordó. A végtelen foglya vagyok, csüngök az Égbolt határán, s térkép gyanánt látom szétterülni lábam előtt a homályos Földet, a hatalmas és alázatos Világot. Az elszakadás jóvátehetetlen, minden eltávolodott, csak a látvány köt a szárazföldhöz. Sosem engedélyezik majd, hogy a megingathatatlan partra lépjek, két kezem munkájával hajlékot emeljek kőből, fából, békén ehessem a házitűzhelyen főtt ételt. Orrárbocunkat csakhamar a parttalan felé fordítjuk, és az öröklét rémisztő térségein át, a rudak-kötelek pompás állványzata alatt haladásunkat nem mutatja más, mint helyzetjelző fényeink.
S most újra köszöntöm e Gessen és Kánaán földjéhez hasonlatos vidéket. Miközben
hajónkat ma éjjel, búza-szín holdvilágnál ár dobálja a folyótorkolatban, micsoda
jelt adott nekem a tenger túlfeléről az alacsonyan álló, csillagokból rakott
fal tövén hunyorgó Kutya arany jelzőtüze, mely Világunk horizontján világlik!
Ám könnyű kis áramlatok part közelébe sodortak, szárazra lépek hát, és útközben
látom, amint a lábam elé terülő mező kellős közepén - vörhenyes foltok a zöldön
- ismétlődik a gömbölyödő nap képe.
Se túl hideg nincs, se túl meleg: a természet egésze testhőmérsékletű. Hogy
megindít a fű közt zenélő tücskök éneke! Most, hogy évszak hanyatlik, a végrendelkezés
e pillanatában ez az éppoly szerelmes, mint szentséges mai nap, ég és föld
egyesülése beteljesíti a magasztos nászt. Ó, zord végzet, hát csak önmagamon
kívül van nyugovásom? Az emberszívre nem jön sose béke? Hej, a csak gyönyörre
termett lélek nem tűr akárcsak egy percnyi késedelmet! A birtoklás maga sem
apasztja el majd könnyeimet, nincs oly valódi kéj, mely az elégtétel keserűségét
feledtetni tudná.
S én üdvözlöm majd ezt a földet, nem holmi fantáziadús szavak könnyed tüzijátékával,
hanem belül, magamban, hol a szó megárad hirtelen, hegyek lábát körbeölelve,
mint kalászok tengere, melyet három folyam szel keresztül. Miként a rét és
annak útjai, kitöltöm a hegyeknek minden zegét-zugát. Ezer tekintetem az örök
hegyekre emelve, hatalmas néptömegként üdvözlöm a Föld szentséges testét.
Nem csupán az öltözéket látom, de a levegőn keresztül a csípőt, a végtagok
gigászi halmait is. Ó, köröttem magasodó kehelyfalak, tőletek kapjuk az égi
vizet, ti vagytok az Áldás áldozati edénye! Ezen a nyirkos reggelen, az útkanyarnál,
mikor már magam mögött hagytam a sírkövet és a fát is, láttam a komor sziklahátat,
hatalmasan szökkent az égre, tajtékosan habzott rajta a délelőtti verőfény
tejpatakja, lábát pedig a folyó villódzó vonala szegte.
S mint egy víz mélyére saját súlyánál fogva alámerülő test, négy mozdulatlan
óra hosszat haladtam előre, mind mélyebben behatolva az isteni közegellenállás,
a fény honába. Itt állok a hónál fehérebb levegőben. Árnyéktalan testtel ünneplem
a tökéletes érettség orgiáját. Most már nem a kiéhezett nap súlya alatt robban,
virul ki nyers erővel a szaggatott, verejtékező föld. Megtisztulás pillanata!
Nem lankadó szellő csap meg Északkelet felől. A dús rizstáblák, a szedésre
éretten roskadozó fák szakadatlanul remegnek, erőteljes, de gyengéd lehelet
bökdösi őket. A föld gyümölcseit tisztító fényesség rengeti hatalmasan. Az
ég már korántsem elérhetetlenül magasodik fölébünk, aláhajolt egészen, elmerít
magában, átitat mindenestül. Én pedig, akár ama Hülász, aki a feje feletti,
üveges térben vízszintesen lebegő halakat szemlélte, vakító, rózsás torkú,
fehér madarat látok felbukni e tejből-ezüstből, amelyben úszom, s látom, amint
túlfelől lehull, makulátlanságát nem állhatja az emberi szem.
S reggeltől estig nem fáradok bele a dicséretbe. Ama komor órán, mikor a narancsligeten
át lángoló fáklyákkal kísért nászmenet hordozza a vőlegény trónusát, teljes
valómból taps és ujjongás harsan a párálló hegyek zordon karimája fölött feltűnő,
vöröslő jel felé. Üdvözlöm e küszöböt, a Remény nyers evidenciáját, a romlatlan
ember jogos jutalmát, a férfiúi színben pompázó ereklye felé emelem kezemet!
Állok, diadalmas, őszi vezér, fejem felett apró narancsokkal vegyes a lomb.
Ám még egyszer utoljára vissza kell vinnem az emberek közé e már gyermekkoromban
elorzott arcot, mint egy énekesnek, aki nyitott ajakkal, a zene ütemében feloldódó
szívvel, szemét a kottára szegezve várja a pillanatot, mikor be kell lépnie,
elindulnia a Halál felé.
A FÜGGŐ HÁZ
(La maison suspendue)
Földalatti lépcsőn ereszkedem alá a függő házba. A fabódét, amelyben lakom, kőbe mélyesztett kampókkal, kapcsokkal, gerendákkal szilárdan egy hatalmas, sziklába vájt kőboltozathoz rögzítették - a fecske építi ilyen türelmesen hajlékát a deszkapalló és szarufa közti szegletbe, a sirály tapasztja fészkét a szirthez így, mint kis kosárkát. Az alsó szinten lévő szoba padlójába vágott csapóajtón keresztül kapom ellátásomat: kétnaponta leengedem kötélre erősített kosaram, s mire felhúzom, némi rizs, pörkölt pisztácia és savanyított zöldség van benne. A lenyűgöző sziklaperem egyik zugából, mintha a Párka skalpjából készült győzelmi jelvény lenne, forrásvíz csüng alá, apadhatatlan könny-áradatát magába nyeli a süket mélység. A fénylő fürtök közé csomózott kötéllel teszek szert a szükséges vízmennyiségre, konyhám füstje pedig a vízesés zuhogásához vegyül. A vízesés pálmafák közt tűnik el, s én látom odalenn csúcsait ama nyurga fáknak, melyekből áldozati füstölők alapanyagát vonják ki. Amint egyetlen kristályrepedés megingathatja az éj szerkezetét, most a föld egész billentyűzetét mozgásba hozza a szünetlen eső semleges, üreges dobolása a mélyülő kőrétegen, és a rémítő, ég és föld közt függő dobozból egyenesen a gigászi hegység fülére látok, mely kagylóformán belemélyed a halántékul szolgáló szikla oldalába, majd minden figyelmemet ízületeimbe összegyűjtve megpróbálom elképzelni, milyen is lehet belülről a lombnesz és madárdal alatt rejtező hatalmas hallójárat: az ezer vidékről összegyűlt vizek lüktetése, a finom iszaprétegek redőződése, a gravitáció ingerült erőinek kitéve keringő bolygónk nyögése. A hold évente egyszer nekem balkézre kel fel e hegyhát mögül, és derékmagasságban olyan éles árnyékot vet, hogy ha kellő óvatossággal és körültekintéssel járok el, feszített tükrén szinte lebeg a rátett rézedény. Ám legfőképpen a szakadékba aláereszkedő lépcső legalsó fokát kedvelem. Hányszor de hányszor ébredtem ott fel révületemből az éjszaka könnyeiben úszva, mint egy rózsatő, s hány alkalommal léptem ki oda komótos délutánokon, hogy kedveskedve néhány maroknyi aszalt licsit - megannyi pirosló csengőt - vessek az alanti legfelső ágakon csimpaszkodó majomseregnek!
A varjú fél szemmel méreget, mint valami órásmester az órát, s alighanem aprócska, pontos figurának láthat, amint markomban gerely-vékonyságú pálcával, ruganyos léptekkel haladok a keskeny ösvényen. A körbevevő hegyek közt elnyúló vidék éppoly lapos, mint a kályha belseje. Utam mindkét oldalán hatalmasan dúl az aratás, nyírják a földet, mint a birkát. Vég nélküli sorokban özönlő munkásokkal kell megosztoznom az útnak rám eső, talpalatnyi csíkján, egyesek övükre akasztott sarlóval földjükre igyekeznek, mások épp hazafelé tartanak, mérlegként gönyedezve terhe alatt rúdról lógó két kosaruknak, melyek lekerekített szögletességükkel egyszerre idézik ég és föld jelképeit. Megyek sokáig, a tér magába zárul, akárha egy szobában járnék, vészterhes a levegő, hosszú, mozdulatlan füstcsíkok kúsznak felfelé, barbár máglya romjai gőzölögnek így. Lassanként elmarad a rizstermő lapály, az iszapos aratás, a mind összébb szoruló völgytorokban haladok tovább. A cukornádmezők után közönséges nádas következik, s cipőmet kezemben tartva három ízben is a folyó testébe igyekvő gyors patakokon gázolok át. Öt egymásba érő völgyhajlat ölén, az eredetnél, megkísérlem felderíteni az azt tápláló erek egyikét. A zuhatagok csorgása mind vékonyabb, az emelkedő mind meredekebb lesz. Magam mögött hagyom a legszélső krumpliföldeket is. S egyszerre mintha a Parnasszust borító, Múzsák csapatának enyhet adó ligetbe jutottam volna! Teacserjék emelik körülöttem vessző-karjaikat és sötétlő, sima leveleiket, melyek kézzel felérhetetlen magasságban ülnek. Ó, bájos pihenőhely! Ó, örökké virágzó, szeszélyes és bölcs rajzú árnyék! Leheletfinom, nem is annyira terjengő, mint inkább múltból előszivárgó illat csiklandja orrcimpánkat, frissíti fel elménk! S ekkor egy mélyedésben megpillantom a forrást. Mint a rázkódó gépi rosta likán a magvak, bugyborogva tör fel a föld alól a víz. A rothadás elemészt, csak az szökell elő ilyen erővel, ami tiszta, friss, eredendő. Az égnek harmatából, ki tudja, milyen mélységek méhében meggyülemlett, szűzi tiszta víz eleven erővel tör utat magának, mint egy kiáltás. Boldog, akiből ily nyersen szakad fel az új ige! Bár ajkam hasonlóvá lehetne e patakhoz, mely soha ki nem apad, szakadatlan születéssel születik önmagából, s mit sem törődik avval, hasznára van-e áradása a munkálkodó embernek lenn, a lapályon, ahol szétterjedő lepelként, nyálként a sárhoz vegyülve a téres, lomha mezőket táplálja majd!
DÉLI DAGÁLY
(La marée de midi)
A tengerész, ha vízre már nem szállhat, ágyát a tengerhez közel veti meg: s ha a víz panaszkodik, a férfi nem bír tovább aludni, felkel az éjszaka kellős közepén, mint a dajka, ha gyermeksírást hall. Éppígy az én lelkem is, akár titkos csatornáin keresztül egy város, az egész testemet átitató folyadék eleven erején keresztül kapcsolatot tart az ingadozó vizekkel. Miközben beszélek, írok, pihenek vagy eszem, része vagyok a tengernek, mely hol visszahúzódik belőlem, hol emeli szintjét. Déltájban gyakran kimegyek, és a kereskedelmi negyed ideiglenes polgáraként elnézem, mit hoznak nekünk a kitelő-behorpadó Óceánnak a folyótorokba sárgás sodrással beözönlő habjai. És látom, amint megindul felém a Tenger valamennyi népe, a dagály vontatókötelén partra sodródó hajók vonulása, a ferde szélnek feszülő, négy halottmerev vitorlájú, hasas dzsunkák, a Fucsuból érkezettek, melyek mindkét oldalukra erősítve vaskos köteg gerendákat hurcolnak, aztán a három színben pompázó szampanok szétszóródott hada között Európa Óriásai, a petróleummal csordultig telt amerikai vitorlások, a Madian-beli dereglyék, a Hamburgból vagy Londonból jött teherszállítók, a part és a Szigetek felől idekalandozó árusok bárkái. Minden tündöklik, oly tiszta ragyogásban fürdöm, hogy úgy érzem, sem tudatom legbensőbb zugai, sem testem nem állhatnak ellent neki. Az idő kellemesen hűvös, csukott szájjal mondhatni belélegzem a napot, orrom a derűt ébresztő levegőbe tartom. Ugyanakkor a Vámőrség tornyában delet harangoznak, a szemafor jelzőgömbje leereszkedik, minden hajó jelzi valamiképp az időt, ágyú dörren, csengő csendül valahol, a manufaktúrák füttyjele még sokáig a szirénák lármájához vegyül. Asztalhoz ül az egész emberiség. A kétárbocos kormányosa a sajka hátuljában, a fafedőt felemelve, elégedetten szemléli pompásan összeérett ragulevesét. A durva szövésű rongyokba burkolózott, nagydarab hordárok rúdjaikat pika gyanánt vállukra vetve a szabadtéri konyhák köré gyülekeznek, akiket pedig már kiszolgáltak közülük, azok nevetgélve letelepszenek egykerekű targoncájuk szélére, két kezükben szorongatják a tálka gőzölgő rizst, s nyelvük hegyével, ínyenc módra próbálgatják, kihűlt-e már. A zsilipfal szintje megemelkedik, a Föld összes medencéje csordultig megtelt, a folyók futása lankad, a tenger pedig iszapjukhoz vegyíti vizének sóját, s bemerészkedik medrükbe, hogy egyenesen a szájukból igyék. A teljesség órája ez. Most a várost keresztülszelő minden egyes kanyargós csatorna összetapadt bárkákból álló, végenincs kígyóvá változik, mely szitkozódva siklik előre, a vizek ellenállhatatlan terjeszkedése sarat mállaszt, s mint parafadugókat, táncoltatja a ponton-hidakat, állóhajókat.
A TENGER KOCKÁZATA
(Le risque de la mer)
Minthogy ebédhez ülni még korai lenne, egy darabka kenyérrel zsebemben visszamegyek a hajó farában álló üvegketrecbe: a pofonoktól tántorogva, süketen jutok el a haragos árnyak és a betájolhatatlanul morajló kavargás helyére. Szájam a semmiségből kiválik, vakon harapok egy falatot, ám tekintetem lassanként hozzászokik a kalicka ragyogáságoz, onnan elrugaszkodva csakhamar képes megkülönböztetni a vitorlás palánkját, s azon túl, egészen az összezsugorodott horizont vonaláig, a Szélrohamok erejének kitett Elemet. A cirkusz sötétlő porondján szemem láttára keringtek a habok sápadt lovasosztagai. Köröttem sehol semmi szilárd, a káosz környez mindenfelől, a Halál legbelső köreibe tévedtem. A végső óra fájdalma szorította össze a szívem. Semmiféle fenyegetés nem függ a fejem felett, éppcsak betolakodó vagyok itt, a lakhatatlan közepén, elvesztettem kiterjedésemet, utazom a Közönyön keresztül. Ki vagyok téve a mélység és a szél lökéseinek, a Semmi erejének, nincs módom kiegyezni a környező kavarodással, s az aprócska hajónkban szorongó maroknyi emberi lélek pillanatok alatt oly nyomtalanul oszlana szét a folyékony anyagban, mint egy kosárra való hang. Törékeny súlyegyen tart meg az engem bármely pillanatban elnyelni kész Örvény felett, amely önsúlyom cinkos egyetértésével környékez meg. Ekkor azonban a szomorú látomástól menekülve lesietek kabinomba, és lefekszem. Hajónk orrával a szélnek szegül, a hullámok hátán megemelkedik, s a hatalmas szerkezet olykor páncélburkolatostul-kazánostul, ütegeivel és szénnel, lőszerrel zsúfolt raktáraival együtt rádől a vízre, mint valami műlovarnő, aki testsúlyát combjára helyezve épp ugrani készül. Aztán némi nyugalom következik, hallom, amint messze-messze a mélyben a hajócsavar tovább zümmög bensőségesen.
Ám mielőtt még véget érne a másnap, hajónk egy rejtett kis kikötőbe tér be,
melyet mint egy medencét, ölel körbe a hegyfal. Íme hát újra az Élet! Nyers
öröm vesz rajtam erőt, megint élénken, hevesen nekilátok a félbehagyott látvány
felderítésének, e naív, eredendő, közös műveletnek, szorgos, sokrétű, összetett
tevélkenységnek, mely által együtt létezhetnek a dolgok. Amint rögzítjük horgonyainkat,
a Nap az őt leplező hegy hasítékán keresztül négy sűrű lángcsóvát dob a partra,
s ezek mintha magából a lényegből vetülnének. A Király, ezer szemünk egyetlen
Szeme, mielőtt e kévéket függőlegesen a határtalan ég felé emelné, látható
Látomását irgalmasan széjjelterítve e végső órán méltóságteljesen felmutatja
a távolságot és a forrást. Adjistenként hát engem e minden ígéreteknél gazdagabb
búcsúmozdulat fogad! A hegy jácint-köntösbe, arany és sötétség nászaként szövődött
ibolya-fénybe öltözött. Mélységes és erőteljes könnyűség érzete fog el. Isten
felé emelem hálám, amiért egy cseppet sem vagyok halott, és bensőm kitágul
a felismerésben: megmenekültem.
Ma még nem kell innom tehát ama keserűség Vizéből.
JAVASLAT A FÉNYRŐL
(Proposition sur la lumiere)
Nem tudom elhinni, egész bensőm tiltakozik ama közhiedelem ellen, hogy a
színek az elsődleges alapelemek, s a fény csak hetüknek összetevődéséből jön
létre. Nem látom be, ugyan miért lenne fehér a fény, még kevésbé, miképpen
módosíthatná bármely szín vagy határozhatná meg akár mindjük egyessége annak
leglényegét. Külső támaszték nélkül nincsenek színek, amiből következik, hogy
az a százféle hódolat is külsődleges, amellyel az anyag fejet hajt az oszthatatlan
ragyogás egyszerű forrása előtt. Ne próbáljátok elemeire bontani a fényt,
hiszen ő bontja meg az árnyat, ereje mértékétől függően hét tónust hozva létre!
Egy vízzel telt kancsó vagy egy prizma sűrű, áttetsző közege és felületeinek
ellentétes játéka révén lehetővé teszik, hogy tetten érjük ezt a jelenséget:
a szabad és egyenes sugár változatlan marad, a szín felbukkan, mihelyt törés
és visszaverődés következik be, mihelyt az anyag betölti sajátos funkcióját.
A prizma, lapjainak gondosan kiszámított szöge és a három sík tükrének összehangoltsága
folytán magában rejti a visszaverődéshez szükséges összes játéklehetőséget,
s létehozza a fény színezett megfelelőjét. A fényt szőtteshez hasonlítanám,
amelynek sugara a láncfonal, hulláma pedig (beleértve a visszaverődést is)
a felvetőszál. A szín csak ez utóbbit módosítja.
Ha vizsgálat tárgyává teszem a szivárványt vagy a falra vetített színképet,
fokozatosságot látok bennük, éppúgy, mint az árnyalatok természetében, azok
viszonylagos telítettségében. A sárga az írisz középpontjában helyezkedik
el, egészen a pereméig átitatja azt, s csak ott vész a sötétbe fokozatosan.
A fény legközvetlenebb színfátylát láthatjuk benne, míg a piros és a kék két
kiegyensúlyozott határérték képévé, metaforájává alakítják. Közvetítő szerepet
tölt be, a szomszédos sávokhoz vegyülve létrehozza a kevert színeket, s komplementerhatást
vált ki általuk. Őbenne és őáltala olvad bele az egyetlen fehérbe a zölddel
elegyített élénkvörös, de ugyanígy a naranccsal kombinált kék is.
A szín tehát különleges fénytörési jelenség, a fényáteresztő test foglyul
ejti, majd módosítva továbbítja a sugarat, amely így szavatolja a kísérlet
és az elemzés érvényességét. Az egyes árnyalatok telítettsége egy a sárgán
alapuló skála mentén változik, annak függvényében, hogy az anyag gyengébben
vagy határozottabban reagál a fény behatására. Melyikünket ne rázná meg a
klasszikus tudomány ama megállapítása, miszerint valamely tárgy színe annak
eredménye, hogy minden más árnyalatú fénysugarat elnyel, kivéve azt, amelynek
tónusát magán viseli! Nekem viszont, éppen ellenkezőleg, arra kell gondolnom,
hogy a dolgok látható egyénisége hamisítatlanul eredeti tulajdonság, és a
rózsának éppoly elidegeníthetetlen sajátsága a színe, mint a szaga.
- Nem a fény sebességét sikerült megmérni, hanem azt a közegellenállást, amelynek ellenében halad, és amely átalakítja.
- Maga a láthatóság is a fény legkülönbözőbb, alkalmanként változó tulajdonságainak egyike.
NAPSZAKOK A KERTBEN
(Heures dans le jardin)
Vannak emberek, akik csak szemükkel érzékelik a fényt, ráadásul többségüknek a nap nem más, mint afféle közönséges lámpás, melynek világánál ki-ki elvégezheti állapotbeli kötelességeit, az író pennáját, a földmíves ökrét terelgeti. Én azonban szememen-fülemen, orromon-szájamon, minden pórusomon át szürcsölöm a fényt. Valósággal nyeldeklem és lubickolok benne, mint a hal. Azt mondják, a reggeli és délutáni sugarak, tovább érlelik a napra kitett üvegben a bort, akár a szőlőfürtöket. A napfény ugyanígy itatja át véremet, szabadítja meg minden salaktól agyamat. Élvezzük ki e nyugodt, e perzselő órát! Olyan vagyok, akár az alga az áramlatban, melyet csak az ő lába köt a parthoz, vagy mint az ausztráliai pálma, az a hosszú árboc tetején gubbaszkodó, hatalmas szárnyakkal verdeső levélköteg, amelyet mindenestül átjár az est aranya, s amely forgolódik, hajlong, csapong a rugalmas levélnyúlványok keresztárbocai és ellensúlyai felett...
- A káprázatos áloé alighanem ama fogak véletlenül rossz helyre hullott egyikéből serkent, amelyekkel Kadmosz hintette be a thébai mezőt. A nap irgalmatlan talajból rántotta ki ezt a harcost. Szívéből kardok merednek, melyeket halomszám heverő kékeszöld szíjak vesznek körül. Magány őrszeme ő, színe akár a tengeré vagy a vérteké, hatalmas fűrészpengéi közt gyakran felbukkan az articsóka. Így emeli mind-mind magasabbra boronáját, mígnem kivirágzik és meghal, mígnem szívéből virágzó testrész szökken elő, mint egy cölöp, mint egy gyertyatartó, mint az utolsó talpalatnyi föld mellébe döfött lobogó!
- Megparancsoltam, hogy a kaput zárják be keresztvassal, és lakatolják le. A portás fülkéjében alszik, feje mellkasára hanyatlik, az összes szolga is alszik. Egyetlen üveglap választ el a kerttől, s olyan leheletfinom csend van, hogy a kerítésfalig minden, az egerek a padlódeszka alatt, a tetvek a galambok tolla tövén, a gyermekláncfű bolyhos gömbje egészen gyökerei mélyéig megérzi a csattanást, amint kinyitom az ajtót. Az égbolt úgy tűnik elém, amint elképzeltem, a nap is pontosan a helyén van a délutáni ragyogásban. Egy kánya ír le széles köröket a fenti azúron, a fenyő csúcsáról ürülék pottyan alá. Bizony, ott vagyok, ahol vagyok. Óvakodva járok e kerítésen belül, némán, csendesen vigyázok, akár a horgász, aki fél, nehogy gondolatai megrezzentsék a vizet, megrettentsék a halat. E zártkert semmiben sem emlékeztet valamely nyílt, szabad vidékre, amely elnyugtatná az elmét, s messze ragadná a testet. A fák és virágok összeesküsznek, hogy foglyul ejtsenek, a sétány csigavonala pedig ki tudja, miféle fókuszpont felé terel, amelyet, akárcsak a lúdjátékban, a legrejtettebb belső körbe visszahúzódott Kút jelöl. A domb oldalán végigvezetett, keresztmetszetben elhelyezett hosszú kötél segítségével irányítom a láthatatlan vedret. Akár egy gyümölcs vagy egy költő, amint a sűrű cukrot érleli, szinte megérinthetem itt azt, aminek belsejében létünk múlását a nap keringésének, négy végtagunk pulzusának, hajunk növekedésének üteme méri. Hiába hívogat a távolból tiszta, szomorú búgással a gerlice. Ma egy tapodtat sem mozdulok innen. Hiába hallik idáig a megduzzadt folyam komor morajlása is.
- Éjfélkor, visszatérve az estélyről, ahol órákon keresztül emberi testeket szemléltem - közülük egyeseket fekete tokba, másokat fura lepedőkbe bújtattak -, amint érthetetlenül elégedett arckifejezéssel, párosával keringtek egy zongora gimnasztikai futamaira, abban a pillanatban, amikor hordáraim felértek velem a lépcső tetejére, és fellebbentették hordszékem függönyét, lámpásom fényénél, a szakadó esőben megpillantom a hatalmas elefántcsontszín lampionokkal díszített magnóliafát. Ó, üde jelenés, ó, bizonyság, hogy van még romolhatatlan kincs az éjben!
- A Föld motívumát távoli dobok olyasféle dörrenései fejezik ki, mint amikor a kádármester a présház pincéjében komótosan végigdöngeti az összes hordót. A világ oly fényűzően ragyog, hogy minden pillanatban azt várjuk, mikor zúzza be a csendet egy rémületes kiáltás robaja, a trombita tarabája, a rézfúvósok ujjongó önkívülete, mámoros magyarázkodása! Terjed a hír, hogy a folyók visszafelé futnak, és a duzzadó árhullámtól kitágult medreken át a tenger hajóhada a kontinens belseje felé zúdul, hogy ott áruba bocsássák a szemhatárról hozott portékáikat. A mezei munkáknak hasznára van ez az ingadozás, a noriák működnek rendesen, darálják meséiket, s míg az elárasztott rizstáblák tükrözik a sötét mezőkkel (egy bozontos folt átcsusszant valahol a hold gyűrűjén) egybeolvadó gujava-színű estét, a teret szélte-hosszán betölti a vízemelők morgása. (Máshol a legvakítóbb napszakban négy cukornád-bothoz kötözött, aranycsigákon tipró puttó tengervízhez hasonlatos, kék-fehér tejet visz felfelé élénkzöld mezőben.) Aztán a kék égen hirtelen felmerül ez az emberfeletti haragtól és vígságtól lángba borult, ragyogó és cinikus tekintetű, gúnyolódásra, átkokra facsarodott szájú, fiatal bakkháns-arc! Ám a húsba csattanó bárd zaja, na meg a dohánylé-szín vértől könyékig vörös két női kar, amelyek belsőségeket szedtek elő a hosszú, gyöngyházfényű csontozat ketrecéből, kellő eréllyel tudtomra adják, hol vagyok. Egy felfordított fémmedence villog. A rózsás-arany őszi fényben látom a szemem előtt elnyújtózó csatornapartot, mindenütt csörlőkkel vonnak partra jégtömböket, disznóhúst, nehéz banánfürtöket, patakzó osztrigacsomókat, cápa-méretű ehető halak porcelánfényű henger-testét. Éppcsak futja erőmből, hogy ezt a rakományt még feljegyezzem, amikor egy láb toppan a platón, a bronz-láncot egy kéz markolja meg, és megindul a görögdinnyék, a sütőtökök, a liánnal, ajak-szín virág-orsókat bontó liánszálakkal átkötött cukornád-kévék áradata. S amint hirtelen felocsúdok, a lépcső egyik fokán ülök, kezem macskám bundájába túr.
AZ AGYVELŐRŐL
(Sur la cervelle)
Az agyvelő emberi szerv. Az egyetemi hallgató szilárd alapelvet kap a kezébe
avval a gondolattal, hogy az idegrendszer homogén, mind középpontjában, mind
elágazásaiban, és hogy annak funkcióját egész egyszerűen mechanikai hatékonysága
határozza meg. A fehér- vagy szürkeállománynak az érzékelésen és a motoros
működéseken felül túlzott jelentőséget tulajdonítanak, mintha csak, akár a
máj az epét, mellékzörejként beszédet, értelmet, akaratot "választana
ki", ám ezt semmi sem igazolja. Az agyvelő éppolyan szerv, mint a gyomor
vagy a szív, és amint az emésztőcsatornának vagy a keringésnek megvan a maga
jól elkülönült funkciója, éppúgy az idegrendszernek is megvan a magáé, nevezetesen
hogy érzékelést és mozgást hozzon létre.
Szánt szándékkal alkalmaztam a "létrehozni" igét. Mert hisz éppilyen
pontatlan lenne az idegeket egyszerű drótoknak, a kétirányú keringés önmagukban
élettelen áttételeinek, itt vivő, amott kivezető ereknek tekinteni, amelyek
készen állnak, hogy teljes közönnyel, sürgönyként továbbítsanak valami zajt,
ingert vagy az elme benső parancsát. A rendszer biztosítja az állandó pulzusként
lüktető agyi hullámok terjedését, az egész testre való szétgyűrűzését. Az
érzékelés korántsem passzív jelenség, sokkal inkább az aktivitás egy sajátos
állapota: a rezgő húrhoz hasonlítanám, melynek hangját a megfelelő helyre
illesztett ujj határozza meg. Az érzékelés által tapasztalom a tényeket, s
a mozgás révén kontrollálhatom a cselekvést. Ám a rezgés állandó.
S ez a kitekintés lehetővé teszi, hogy elmélyítsük kutatásainkat. Minden rezgésnek
szükségképpen van fókusza, aminthogy minden körhöz tartozik középpont. Az
idegrezgések forrása az agyvelőben található, amely az összes többi szervtől
elkülönülten kitölti a hermetikusan zárt koponyaüreg egészét. Az az analógia,
amelyre már az írás kezdetén utaltunk, nem engedi, hogy mást lássunk benne,
mint a kezdeti ingert felvevő, átalakító, mondhatni megemésztő szerkezetet.
Könnyen elképzelhetjük, hogy ez a szerep különösen a külső lebenyre hárul,
a fehérállomány mintegy erősítő és összegző áttételként működik, a központi
rész bonyolult szervrendszere pedig végeredményben az alkalmazás megannyi
műhelyét hozza létre, a kapcsolótábláktól a billentyűzeteken és mérőműszereken
át a szabályzó és elosztó szerkezetekig.
Most vegyük szemügyre magát a rezgést. E megjelölés alatt azt a kettős, mégis
osztatlan-egy természetű ingadozást értem, amellyel valamely test elmozdul
egy pontról, hogy aztán ugyanoda visszatérjen. S ez egyben maga az "alapelv",
ama sarkított jelkép, amely mindennemű élet lényegét alkotja. Agyvelőnk rezgése
az élet forrásának pezsgése, ilyenkor az anyag maga jön izgalomba az isteni
Egy érintése nyomán, amelynek hatására személyiségünk ősmintája megképződött.
Ezen a köldökzsinóron függünk tehát. Az idegek és az a lenyomat, amelyet a
külvilágról általuk kapunk, megismerésünk hordozói, s csupán ebben az értelemben
előfeltételei annak. Ugyanúgy kell finomítanunk érzékeinket, amint egy munkaeszköz
használatát is fokozatosan kell elsajátítani. Legbenső identitásunk tapintásával
tanuljuk meg a világot.
Az agyvelő tehát szerv csupán: az állati megismerésé, mely az állatoknál érzékelésre,
az embernél értelmezésre is képes. Ám ha nem egyéb, mint afféle különleges
szerv, úgy nem is szolgálhat az értelem vagy a lélek alapzatául. Isten eleven
és cselekvő képének, azaz testünknek egyetlen részére sem helyezhetünk ekkora
terhet. Az emberi testet az emberi lélek teszi azzá, ami, s a test e lélek
aktusa, állandóan tevékeny magva, vagy, amint a skolasztikusok kijelentették,
annak formája.
AZ ELHAGYOTT PART
(La terre quittée)
A tenger maga jött el értünk. Rángatja a láncot, hajónk oldalát eltávolítja
a rakodóhídtól. A vitorlás pedig megremeg, mindjobban növeli a zsúfolt rakparttól,
az emberi kikötőtől elválasztó távot. S máris a nyugodt, kövér folyam lusta
szalagján ringunk tovább. Afféle torkolat ez, ahol a föld szétnyílik, és sűrű
masszát bugyborogtatva visszakérődzi a fű közé elegyedett tengervizet.
Míg eszünk, érzem, hogy megálltunk, s a hajó és a magam egész testében a szabad
víz lélegzését. Kormányosunkat itt partra tesszük. A villanylámpa sugarában,
táncoló csónakjából búcsút int elszabadult hajónknak. Felhúzzuk a hágcsót,
indulás! A holdfényben elindulunk!
És látom fejem felett a szemhatár hajlott vonalát, mint valami túl nagyra
puffadt álom-mezsgyét. Teljes szívem, akár a fátyolos zokogás, amellyel álomba
sírjuk magunkat, reményvesztetten menekül a mögöttünk kihúnyó parttól. Ó,
tenger, ez végre te vagy! Hazatértem. Nincs oly jó dajkamell, mint az öröklét,
és semmi sem nyújt olyan biztonságérzetet, mint a körülszegetlen tér. Mostantól
nem jön más hír a szárazföld felől, mint amit a nekünk balkézre kelő hold
arca hoz nekünk minden este. Megszabadultam a változatosság, a kavargás uralma
alól. Nincs más ingadozás, mint a nappalok és éjszakák váltakozása, nincs
más kínálat, mint a szemünk elé táruló Égbolt, nincs más lakhely, mint a hatalmas
Vizek öble, melyek azt tükröztetik. Ó, megtisztító tisztaság! Itt van velünk
a Minden, mindnyájunkat feloldoz! Mit számít most már a népek erjedése, a
házassági és hadi intrikák, a gazdasági tényezők és az arany árfolyamának
mozgása, a zavaros ügyeskedések, játszmák sokasága! Minden ténnyé, az embereket
és ama dolgot összefűző, százarcú szenvedéllyé zsugorodik. Itt viszont a maga
tisztaságában enyém az ősi ritmus, a nap időnkénti megmutatkozása, máskori
elrejtezése, s az egyszerű jelenség, a csillagképek megjelenése a láthatár
felett, a megszabott időben. És naphosszat tanulmányozom a tengert, ahogy
az ember egy megértő asszony szeméből olvas, szinte fülelve fényjátékaira.
E becses, drága tükörhöz képest mit ér kis tragédiáitok és parádéitok megannyi
alantas alakváltása?
1900-1905
LÁMPA ÉS HARANG
(La lampe et la cloche)
Egyikük jele, másikuk kifejeződése egész világegyetemünk várakozásának (s
egyben az én életre kárhoztatottságomnak is), egyikük maga a tartam, másikuk
hirtelen csendül, ő a pillanat. Egyikük a csendet méri, másikuk a sötétet
mélyíti el, az egyik sürget, a másik elkápráztat. Ó, éber őrködés, ó, keserű
türelem! Egyfelől lángralobbant, másfelől pontosan ütemezett kettős virrasztás.
Az éjszaka elveszi támpontjainkat, azt sem tudjuk többé, hol vagyunk. Sehol
a vonalak, színek helyzetünket meghatározó, meghitt elrendezése, sehol a körülvevő
világ, amelynek tűzhelyét magunkban hordjuk, mégpedig abból a szögből megörökítve,
amelyből mindig minden másra is rávetül tekintetünk. Önmagunkra vagyunk utalva.
Látásunknak többé nem a láthatóság szab határt, hanem a bújtató, egyöntetű,
hirtelen, közömbös és tömény láthatatlan. E mindent elborító sötétben a lámpa
valahol valami. Valósággal teli van élettel! Tartalmazza saját olaját, és
lángjának önerejéből fakadóan önmagát issza fel. Tanúskodik arról, aminek
örvénye maga a hiány. Este kezdte, s egész a hajnal rózsapírjáig fokozza,
addig, míg az újbor habjához hasonlatos párák fel nem akaszkodnak az ég karimájára!
Aranytartaléka egészen hajnalig kitart. Bárcsak én sem kárhoznék el az éjben,
bár hajnalig kitartanék! Bárcsak a fénybe sápadnék bele!
Ha az éjjel lefogja is szemünket, mindössze azért teszi, hogy annál jobban
füleljünk, s ne csak a fülünkkel, hanem lélegző lelkünk hallása segítségével
is, akár a halak. Valami gyülemlik, s a széles seholban érleli saját mennyiségét,
amely egy kondulásra kirobban. Hallom a beszédkényszerünkhöz, zsigeri, elszánt
csendjeinkhez, a szóban lakozó beszédhez hasonlatos harangot. Napközben szüntelenül
fülelünk ama hol energikus elszántsággal, hol elszórt örvényekben előadott
mondatra, amellyel az állandó értelmet szövi körbe a kórusba közös kényszernél
fogva beletartozó összes egyén. Az éjszaka persze kioltja ezt, s csak az ütem
marad meg. (Élek, tehát nyitva tartom a fülem.) No de miféle nagy közöst tagolna?
Miféle lüktetés diktálná ritmusát? Ugyan mi, az idő maga? Íme, a homokóra
és a vízióra fondorlata leleplezi: a tartamnak elegendő az inga csapdájából
bármi áron kitörnie. Ami engem illet, élek. Rákapcsoltak az időre, beszabályoztak
ilyen és ilyen sebességre, meghatározott időmennyiségre. Van ingám is. A teremtő
pulzusa lakik bennem. Az odakinn hirtelen felhangzó kondulás mindenben igazolja
szívemnek, testem motorjának és szolgájának komor munkáját.
Akár a hajós, aki a szárazföld közelébe érve sorra kigyújtja összes lámpáját,
akár az égövek metszéspontjában álló csillagász, aki megveti lábát a Földön,
járkál, mint hajóhídon a tengerész, és szemét a leghajszálpontosabb műszeren
tartva kiszámítja a teljes időt. Hatalmas jel befolyása! Lám, a felmért arányaira,
kikalkulált távolságaira szűkült mérhetetlen univerzum! A csillagok pályájának
nincs olyan szakasza, amelybe be ne számították volna a mi sorsunkat, de olyan,
világok összhangjával gúzsbakötött sors sem, amelyhez ne lenne valamicske
közünk! Nincs egyetlen, a fotográfus üvegén akár csak mikroszkóppal leleplezhető
csillag is, amelyre ne lennék negatív. A hatalmas, kivilágított égbolt összhatása
révén kondul meg az óra! Van pontos válasz mindenre, a betegszoba kellős közepén
roskadozó ingától a lángoló nagy Angyalig, aki az égen sorra veszi előre megszabott,
körkörös röptének minden egyes pontját. Nem arra születtem, hogy új időszámítást
találjak fel. Ettől viszont még nem kevesebb elszántsággal emelek vádat a
meglévő ellen.
AMATERASZU KISZABADÍTÁSA
(La délivrance d'Amaterasu)
Nincs halandó, aki az illendőség megsértése nélkül nyilvános hódolattal borulhatna
le a Hold, hónapjaink gyártója és könyvelője, e fukaron mért lenszálat fonogató
leány előtt. A derék napfény világa mellett örömmel látjuk, hogy a dolgok
szépen összeillenek, mint egy vastag, tarka szövet színei, ám amint leszáll
az este, s főként ha már le is szállt az éj, mindig ott találom e baljós Guzsalyt
az ég szövedékének legmélyén. Mily árulkodó, barátném, e vészthozó fény aranyozta
fél szem, s a lantodon csillogó öt köröm!
De vajon a mindig tiszta és ifjú, önmagához mindig hasonlatos nap, a sugárzóan
fehér nap veszít-e bármit is fényudvara erejéből, arca teljességéből? Ki tudna
ránézni úgy, hogy el ne nevesse magát? Adjuk hát szívünket a derék napnak,
méghozzá oly felhőtlen nevetéssel, amellyel egy szép kisgyermeket fogadunk!
Hogyan? Miközben a legapróbb tócsában, az országúti kanyarnál maradt legkeskenyebb
keréknyomban is talál elég vizet, hogy platinafényű arcát megfürössze, éppen
az ember titkos mélyű lelke zárulna így be előtte, utasítaná vissza a vele
való hasonlóságot, az árnyai közé hulló néhány aranyszemcsét?
A Sár Fiainak koszlott faja még alig kezdett el tocsogni a tápláló föld ölén,
az élelem utáni tülekvésben máris elfeledték a ragyogó Létezőt, az örök Epifániát,
amelyre meghívattak, mikor életüket kapták. Akár a deszkalap megmunkálásában
elmerült fametsző, aki a fa erezetét követve ügyet se vet a feje fölé akasztott,
munkájához világító lámpára, vagy a földműves, akinek szemében két kezére
és bivalyának tomporára szűkül a világ, aki mindössze az egyenes barázdával
törődik, s megfeledkezik az univerzum fénylő szívéről. Ekkor a szép Amateraszu
méltatlankodni kezdett a napban. Ő a nap lelke, általa ragyog az égitest,
olyan, akár a trombitának a beléfújt lehelet.
- A jószág - mondja -, ha megtömte hasát, szeret engem, egyszerűségében élvezi
simogatásomat, arcom hevében szendereg, eltelve a bőrén lüktető vére ütemével,
vérvörös életének benső dobogásával. Ám az elvadult, istentelen ember sosem
telik el az étellel. A virág álltó nap engem imád, s hívő lelkét arcom fenségével
táplálja. Csak az ember nem áll meg rendesen a lábán, elrejti előlem a megszentelt
tükröt, mely képemet mutatná. Meneküljünk tehát! Rejtsük el előle a szépséget,
melyet már nem tisztel!
S azon nyomban eltűnik, akár a falrésen kiszökkenő galamb, mégpedig a Jokigava
folyó torkolatában tátongó mélységes üregben, melynek nyílását hermetikusan
le is zárja egy hatalmas sziklatömbbel.
Hirtelen minden kihúnyt, s a nappali ég minden csillaga felparázslott. Korántsem
éjszaka volt ez, ama árnyak gyülekeztek, mindazok a valóságos árnyak, amelyek
már a világ kezdete előtt is ott lebegtek. Az irgalmatlan, nyers éjszaka zuhant
az eleven földre. Hatalmas űr keletkezett az égen: a Tér középpontja eltűnt,
a Nap, ez az élő személy, elvonult, mint aki elmegy, hogy ne is lásson bennünket,
mint a bíró, ha elhagyja a termet. E nyomorultak csak ekkor ismerték fel Amateraszu
szépségét. Hogy keresték most őt a holt levegőben! Egyetlen hatalmas jajgatás,
a bűnbánat agóniája, a rettegés irtózata terjedt a Szigeteken végig. Amint
esténként szúnyogmiriád tölti be a dögletes levegőt, a földet most martalóc
démonok és holtak kerítették hatalmukba, mely utóbbiak abban különböznek az
élőktől, hogy nincsen köldökük. Mint mikor a kormányos eloltat minden közeli
tüzet, hogy minél távolabbra lásson, amint a legnagyobb lámpa világa eltűnt,
a Tér megnövekedett körülöttük. S a láthatár eddig nem is sejtett partjáról
különös, égbolton-túli fehérséget láttak feltűnni, akár valami szomszédos
világ mezsgyéjét, egy távoli nap visszfényét.
Ekkor az összes isten és istennő, az embert szolgáló őrző- és házi szellemek,
akik éppoly kitartóan velünk maradnak, mint a lovak és a tehenek, megindultak
a szőrtelen testű teremtmény kiskutya-sivalkodáshoz hasonlatos, szánalmas
vinnyogásán. És a tengerről, a levegőből is mindannyian egybegyűltek a Jokigava
folyó torkolatánál, akár a bivalycsorda, akár a szardíniák a homokpadon, akár
a repdeső seregélyek, a Jokigava zuhatagának torkolatánál, ott, ahol a szűzi
Amateraszu rejtezett a föld üregében, akár a lépesméz egy faodúban, akár egy
cserépedényben a kincs.
- A lámpa csak a sajátjánál erősebb fényben halványul el - mondták. - Amateraszunak
itt kell lennie. Nem látjuk őt sehol sem, de tudjuk, hogy nem hagyott itt
bennünket. Dicsfénye egy szikrányit sem halványodott. Elrejtezett a földbe,
akár a tücsök, akár egy remete saját elmélkedése mélyén. Miképpen csalogathatnánk
elő? Miféle csalétekkel kínáljuk? Mi olyat adhatnánk neki, ami szépségét akárcsak
meg is közelítheti?
Egy égből hullott kődarabból nagyon tiszta, tökéletesen gömbölyű tükröt csiszoltak.
Kitéptek a földből egy fenyőt, s mint valami babát, arany és skarlátszín öltözékekbe
burkolták. Felcicomázták, akár egy asszonyt, s a tükröt arca helyébe tették.
És felállították a szent góheit, szemben a lakott barlangüreggel, a fény megbántott
lelkét bújtató zsebbel.
S ugyan miféle hangot választhattak, amely elég erős, és behatol a föld alá,
hogy közölje:
- Amateraszu, itt vagyok! Itt vagyok, és tudjuk, hogy te is itt vagy. Légy
hát jelenvalóvá, ó, szemem látomása! Jöjj hát elő sírodból, ó, élet!
Bizony, azt az ismerős hangot, az első hangot, amely fülébe jut, amely a tanyaudvarokon
szerteszét röppen a kakas torkából, mihelyt ő átlépi az emberi láthatár peremét,
s mihelyt az első vörös nyíl felvillan! Kiáltás szilánkja ez, trombitahang,
mely semmiféle sötétben nem hal el. Éjjel-nappal, istene jelenlétére vagy
távolodására rá se hederítve fanfárját fújja fáradhatatlanul, hitét hajlítgatja
pontosan. Odaviszik hát a nagy fehér madarat a földben kuporgó Amateraszu
elé. És a madár kukorékolt. S mikor már kukorékolt, megint kukorékolt.
És egyszeriben, mintha ez az ellenállhatatlan ébresztő felrázta volna, megindult
az élet zsongása, a nappal morajlása, e véget nem érő, mozgalmas mondat, a
szavak hemzsegő, lépegető tömege, amely megszállja az időt, és amely a templomok
mélyén, fakalapács alatt zengő bronz ütemére menetel: egyszerre zsivajogtak
mindama istenek, kiket a lényegüket rejtő név csak nagy nehezen egyénít. Nagyon
visszafogott, nagyon halk volt ez a nesz. Amateraszu a föld mélyén mégis meghallotta,
és elcsodálkozott.
S most ide kellene ragasztani Uzumé képét, pontosan úgy, ahogy a kis népszerű
könyvecskékben szokás, amint éppen elállítja a levelek sötétlő zuhogását.
Hiszen ő, ez a kegyes istennő volt, aki kiötlötte az egészet! Ő fundálta ki
a jó taktikát. Lám, most tántoríthatatlanul táncol a feszülő dobbőrön, tombolva,
mint a reménység! Amit pedig kitalál, hogy a napot kiszabadítsa, nem más,
mint a kisgyermekek-fabrikálta mondókákhoz hasonlatos semmi kis dal: Hito
futa mijo...
Hito futa mijo
Icu muju nana
Jokokono tari
Momocsi jorodzu
ami annyit tesz: Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
száz, ezer, tízezer - de azt is jelenti: - Nézzétek a kaput mindahányan -
Éljen, feltűnt végre a Felség! - Szívünket nagy öröm fogja el - Nézzétek hasamat,
combjaimat!
Merthogy a tánc hevében kioldozza és türelmetlenül elhajítja övét, és szétnyílt
ruhában, sikoltva, rikoltva ugrándozik, tapod a rugalmas, dübörgő bőrön, amelyet
kemény sarka munkál. És amikor meglátták hatalmas, telt leánytestét, mindannyiuk
szívébe jóleső érzés költözött, harsányan felkacagtak. Nocsak, nincs is helyén
a nap, s ők nemhogy siránkoznának, de kacagnak! Meghallotta ezt Amateraszu,
szíve gyötrődni kezdett, nem bírt kíváncsiságával, és résnyire nyitotta barlangja
kapuját:
- Hát ti meg min nevettek?
Tündöklő, széles fénysugár csapott az összegyűlt isztenek közé, túlszaladt
a föld peremén, kigyújtotta a holdat az ürességben, s a hajnalcsillag hirtelen
lángolni kezdett a mozdulatlan égen. Amint egy túlérett gyümölcs héja felreped,
amint az anya szétnyílik gyermeke fejének nyomása alatt, lássatok csodát,
a megvakult föld ugyanígy képtelen volt megtartani e féltékeny Egyszem súlyát,
a középütt álló Tűz perzselő kíváncsiságát, a Nap asszonyiságát!
- Hát ti meg min nevettek?
- Ó, Amateraszu! - felelte Uzumé.
(És az összes isten egyszerre mondta:
- Ó, Amateraszu! - és áhítattal leborultak előtte.)
- Ó, Amateraszu, azt hitted, arcod nélkül maradunk itt, ha magunkra hagysz?
Nézd csak, van itt valaki, aki nálad is szebb. Nézd! - szólt, rámutatva a
góhei-re, rámutatva a szent tükörre, mely a lángot összegyűjtve kibírhatatlanul
éles aranyfényt lövellt. - Nézd!
S ő látta, és féltékenyen, elbűvölten, csodálkozva, megbabonázva kilépett
barlangjából, mire az éjszaka azon nyomban elillant. A nap körül prédára leső
sasokként keringő összes világok elcsodálkoztak látván, hogy e szokatlan helyen
milyen erővel gyúl ki a napvilág, s hogy a kicsiny Föld mindenestül eltűnt
a ragyogásban, amint a gyertyatartót is felemészti önnön fénye.
Kilépett barlangjából, mire az istenek legerősebbike rögtön odasietett, és
bezárta mögötte a kaput. Így hát ott állt önnön képével szemközt, hét szivárványtól
övezten, imádandó fényömleny, eleven tűz, amelyből csupán az isteni arc, rózsaszínen
két kéz, két láb, s a haj csigái merültek fel, állt az ifjú, a pompás, a villámló
lényegi lélek! És mint a pacsirta, amely a sziporkázó célgömb felett mind
feljebb kap mind szélesebb körökben, Amateraszu is, akit visszahódított önnön
képe, megtért égi trónja magasába. És új idő következett el, az első nap.
A sintuista templomok bejáratánál háncskötél lóg, s a Föld, akár a hitves,
ki lázongó férjének kebleit mutatta, megtiltja a Napnak, hogy átjárja mélyeit.
S a kopár szentély legbenső zugában az eleüsziszi tűz helyett csiszolt, kerek
kis fémtükröt rejtegetnek.
Hosszasan kell kiáltozni, s erőszakosan döngetni a türelmes kaput, mígnem kinyílik, mígnem a benti szolga füléig elér a koncert, s kijön a hordáraitól körbevéve, küszöbön kívül letett kalickában ülő idegen elé. Mert hisz itt nincs mélyhangú harang, sehol egy csengő, melynek falakon átvezetett, a legtitkosabb folyosókig hatoló vezetékét meghúzva hirtelen felhangzana a megszorult állatok jajszavához hasonló lárma. A Fekete Hegy ősi családok lakhelye, nagy itt a csönd. Ami Európában felüdülésre és játékra való, az a kínaiaknál mind a visszavonulást szolgálja. Az állati tömegtől, szennyes csőcseléktől kavargó utcák között nyugalmas helyeket tartanak fenn, melyeket afféle zártkert vagy világtól elvonult emberek tulajdonában lévő, ősi házi szellemek őrizte kis családi birtok övez, hol a hatalmas, magánál a városnál is öregebb fügefák és a bíborszín fürtökben csüngő teher alatt görnyedő licsi-cserjék árnyékában egyetlen nemesen egyszerű tető magasodik! Beléptem. Várok. Egyedül vagyok a kis szalonban. Négy óra. Vajon esik még vagy már elállt? A föld bőséggel megkapta víz-fejadagját, az eltelt lombok kedvükre, szabadon lélegeznek. Az árnyas, jóságos ég alatt olyan áhítat és béke száll rám, mintha kisírtam volna magamat. Szemben velem a hullámzó mennyezetű falban három négyszögletes ablak, bambuszt mintázó porcelán rácsokkal. Amint a rejtjelezett iratokra rostélyt illesztenek, mely kiemeli a lényeges szavakat, háromnyílású rácsozatot fektettek e túlságosan dús lombozatú és víztükrű látványra is, s így egy triptichon főtémájára és a kétfelől álló változatokra egyszerűsítették le azt. A keret rögzíti a képet, a tekintetet áteresztő rácsok engem magamat elszigetelnek, és kulcsra zárt ajtónál hatékonyabban a benti térbe rekesztenek. Vendéglátom még nem jön, egyedül vagyok.
Fog, amelyet a földbe teszünk, melybe belemélyed a vas, és kenyerünk már
rágja is a földet, ugyanúgy, ahogy majd mi is megrágjuk őt. Odahaza, a hideg
Északon innentől már a nap tartja kezét a tésztán; ő érleli földjeinket, amint
a nyílt láng süti a lepényt, pirítja meg a húst. A kemény ekevas barázdát
nyit a szívós talajban, s ott aztán megszületik a mindennapi, hogy késsel
szeleteljük, állkapcsunkkal harapjuk.
Ám errefelé a nap nem csupán arra való, hogy felfűtse házi égboltunkat, mint
parazsával telt kemencét: vigyázni kell vele. Már év elején megjön a víz,
a szűzi föld havi vérzése. E domborzat nélküli, vége-hossza nincs vidékek,
melyek alig válnak el a tengertől, annak mintegy meghosszabbításai, és amelyeket
átitat a továbbfolyni képtelen eső, éppcsak hogy megfogantak, máris a moccanatlan
vízfelszín alá rejtőznek, melyet keretek sokasága tart kordában. A falusi
munka pedig abból áll, hogy ki-ki csöbörrel-vödörrel hízlalja a sűrű pépet:
a földműves négykézláb, saját kezével habarja-kavarja. A sárgabőrűek nem harapják
a kenyeret; ajkukkal szippantják be, aprómunka nélkül tüntetik el szájukban
a képlékeny táplálékot. Ilyenformán, akárcsak főzéskor, a rizst a pára alakítja.
Termesztőinek figyelme pedig arra irányul, hogy ellássa annyi vízzel, amennyire
szüksége van, így ellensúlyozva a lankadatlan égi kemence hevét. Amikor aztán
árad a víz, noriák zenéje hangzik mindenfelé, akár a tücsökzene. És nem a
bivalyokat fogják be: férfi és nő egymás mellett, ugyanabba a karóba kapaszkodva,
mintha egyazon vörös lábtóra állva taposnak, és éberen ügyelnek a mezők konyhájára,
akár a szolgáló a gőzölgő ebédre. Az annámiak valami kanál-félével meregetik
a vizet, hosszú, fekete köntösük van, és kis, mustársárga teknősbéka-fejük,
az iszap sekrestyései ők. Mennyi hajbókolás, hány térdhajtás, míg a nhaké-házaspár
minden gödörből a kettős kötélről függő vödörbe gyűjti az esővizet, hogy mint
valami olajjal, megöntözze vele hamarosan fogyasztható földjeit!
Megtorpanok: sétámra pontot tettem, ugyanúgy, ahogy az ember lezár egy mondatot. Lábam előtt, az aláereszkedő út kanyarulatánál egy sírfelirat. Innen tekintek végig utólszor a földön, veszem szemügyre a holtak birodalmát. Fenyő- és olajfa-csoportjaival szórványként terül a hatalmas szántóföldek között. Minden a teljességben úszik. Cérész megcsókolta Perszephonét. A táj elfojtja a kivezető utakat, kirajzolja a határokat. A rezzenetlen hegyek lábánál jobbfelől felfedezem a folyó medrének mélyülését, megállapítom a kettőnk közötti határt, próbálom elviselni súlyát. A felpúposodó, szántók közt senyvedő holtak szigete formálja hiányom. Én vagyok csak talpon a földbe temetettek sokadalmában, lábam a gyomok-betűzte nevek közt, így kémlelem a Föld ama nyílását, amelybe a gyengéd szellő, akár egy hangtalan kutya, két napja próbálja beterelni a a Vizek hátam mögött járó nyájából kiszakasztott, hatalmas felleget. Vége, a nap bizony végetért, nincs más hátra, vissza kell térnem, újra lemérve a hazáig vezető utat. Ennél a pihenőnél, hol a sör- és vízhordók megállnak, hosszan nézem a mögöttem elterülő, élőket a holtakkal összekötő sárga utat, melynek, mint kihúnyófélben lévő tűz, a bedugaszolt égen álló vörös pont vet véget.
ITALÁLDOZAT AZ ELJÖVENDŐ NAPNAK
(Libation au jour futur)
Felmásztam a hegy legtetejére, hogy poharat köszöntsek az eljövendő napra (az új napra, amely elközelgett, amely talán már e mai éjszakára következik). A hegy legtetején lévő üvegkehelyhez, amelyet a Hajnal ajkaihoz emel! Benne állok mezítlenül, annyira tele volt már, hogy mikor beleléptem, a víz zuhatagban bukott át a parton. Úgy táncolok a fortyogó forrásban, akár egy szőlőszem egy pohár pezsgő tetején. A bugyborgó folyadékörvény, melyet hasammal, térdeimmel dagasztok, éppolyan mélység, mint amitől a vékony sziklaperem elválaszt: alattam vijjogva sas kering. Szépséges Hajnal, te egy ugrással ideérsz a tenger mellől, a szigetek közül! Igyál ki engem, ki itt, e varázsital közepén lebegek, hadd borzongasson meg tetőtől talpamig ízlelő ajkad rezdülése. Bár felkelne a nap, és láthatnám a medence alján lévő homokra terülni testem súlytalan, hétszínű szivárvánnyal körberajzolt árnyát!
MINDEN FOLYÓK ÜNNEPÉNEK NAPJÁN
(Le jour de la fete-des-tous-les-fleuves)
Minden folyók ünnepének napján elmentünk felköszönteni a miénket, mely széles
és sebes futású. Ő országunk kijárata, csípőjének mélységes ereje, ő a föld
cseppfolyóssá vált lényege, a legtitkosabb hajlatokba gyökerezett víz szökellése,
a csecsszopó Óceán kiszívta tej. Vagy hatvan boltív alól tör elő itt, a jó
öreg gránithíd alatt, a hegyekből ércet és cukrot szállító hajók és a százszínű
tengeren horgonyra akadt, teherhordó állathoz illő, türelmes szemmel a megkerülhetetlen
pilléreket bámuló dzsunkák hada között. Micsoda zajt csap, micsoda havat porlaszt,
mikor a Hajnal kürtjébe fúj vagy mikor az Este dobpergéssel távozik! Nincsenek
rakpartjai, mint Nyugat szomorú csatornáinak, a barátságos meghittséggel egész
a vízszintig ereszkedő parton ki-ki leballag mosni, vizet venni a vacsorához.
Mi több, e csillogva gyűrűző testű sárkány tavasszal játszi kedvében kavarogva
elönti utcáinkat, házainkat. A kínai anya leteszi kisgyermekét a ház kutyája
elé, amely gondosan letisztogatja annak fenekét, a folyó is most ekképp mossa
ki egyetlen nyalintással a város minden szennyét.
Ám ma a folyó ünnepe van, együtt karneválozunk vele a szőke vizek kavargó
árama közepette. Ha nem töltheted az egész napot hajód árnyékába húzódva,
elmerülve a forgatagban, mint a bivalyok, hogy csak a szemed lásson ki belőle,
legalább ne feledj egy fehér porceláncsészében tiszta vizet áldozni délben
a napnak, ez az elkövetkezendő évben megóv a kólikától. Ilyenkor nem illik
fukarkodni javaiddal: nyissuk fel a legnehezebb kaptárt, ez agyag-héjú, iható
aranybelsejű nagy tököt, szürcsöljük a kannából a negyedik hónap teáját! Jöjjön
hát mindenki ezen a túlcsorduló, naptól túlpezsdülő délutánon, tapogassuk,
paskoljuk, öleljük e mindenki folyóját, pattanjunk fel e szakadatlan gerinccel
tenger felé rohanó víztestű állat hátára! Egyik parttól a másikig minden kis
kétárbocosoktól és bárkáktól nyüzsög, melyeken selyembe öltözött vendégek
fénylő csokra iszik és játszik: minden csupa fény, csupa dobszó. Itt is, ott
is, mindenfelé sárkányfejű csónakok surrannak, bennük száz mezítlen evezős,
akiket a tébolyba hajszol a középütt álló magas, sárgabőrű fickó, kétkézzel
püfölve démon-rakományát! Olyan kecsesek, mintha csak egy-egy barázda lennének
a vizen, melyet övig elmerült testek sora hajt előre. Ahol hajóra szállok,
egy asszony ruhát mos. Ringy-rongyait cinóberszínre lakkozott teknőbe pakolta,
amelynek arany-pereme vakít és sziporkáz a pompázatos napon. Egyetlen villanásért
megképződött nyers tekintet, a tiszteletre méltó folyó napjának szemgolyója.
Ímre itt az év legsárgább pillanata! Amint a földműves év végén betakarítja munkája gyümölcsét, és megkapja annak árát, eljön az idő is, hogy aranyra váltson mindent égen és földön egyaránt. Nyakig járok az érett kalászok közti hasadékban, államat a rizstábla asztallapjára támasztom, mely végestelen végig kigyúl a napban, s buckákra hágva a magok tengere fölé emelkedem. A füves partok között csak a nap-szín mező száraz lángolása. Hová tűnt hát a régi, sötétlő föld? A víz borrá változott, a nyugodt ágak szerkezete közt kigyúl a narancsfény. Minden megérett, a mag akár a szalma, a gyümölcs, akár a levél. Színarany ez, és most, hogy mindennek vége, látom, minden valódi. Az évközi szorgos munka során elillant minden szín, szemem előtt a világ, akár maga a nap! Ó, kárba ne menjek, mielőtt eljönne a legsárgább pillanat!
Itt vagyok hát újra a közömbös, cseppfolyós tengeren. Halálom után már majd senki sem okozhat fájdalmat nekem. Ha elföldelnek apám és anyám között, senki sem okozhat fájdalmat nekem. Nem nevethetik ki e túl ragaszkodó szívet. A föld belsejében testem szentsége szertefoszlik, ám a legáthatóbb kiáltáshoz hasonlatos lelkem Ábrahám kebelére tér pihenni. Most már minden szétfoszlott, elnehezült szemmel hiába keresem magam körül mind a szokásos úti látványt, s a szilárd ösvényt lábam alatt, mind ama kegyetlen arcot. Az ég köd és vízfelszín már csupán. Látod, minden szétfoszlott, hiába kutatnék magam körül vonásokat, formákat. Szemhatárnak sincs más, mint a legkomorabb szín. Mindenek anyaga vízzé gyülemlett, akár az arcomon végigcsorduló könnyek. Hangja, akár az álomé, amikor a arról susog fülünkbe, ami bennünk a legsüketebb a reményre. Hiába is keresném, önmagamon kívül nem találok semmit, sem az országot, ahol időztem, sem az arcot, melyet úgy szerettem.