1988, Kossuth Könyvkiadó, ISBN 963 09 3181 8       A tartalomból: A kenyérszaporítás Palackos mese Kertész Ulrik Spontán Segélyakció Csak ami jár Fuss el véle

Profán evangélium / A kenyérszaporítás

A megváltó egy alkalommal késõ estig oktatta a népet. És akkor a Tanítványok imígyen szóltak: Adjunk enni az embereknek!
A megváltónak pedig kedvére volt az ötlet és mondá: igen, adjatok az embereknek kenyeret és halat!
És a Tanítványok tisztelettel tudakolták tõle: Honnét vegyünk kenyeret és halat ötezer emberre? Mivelhogy az igére szomjasak ötezren valának.
És akkor látta a Megváltó, hogy egy ifjúnál van öt kenyér és öt hal. Mondá neki: Add ide az öt kenyeret és az öt halat, hogy megáldjam azokat. És az ifjú odaadá, õ pedig így szólt a Tanítványokhoz: Osszátok szét!
És megkezdõdött az osztás. Egy fél kenyeret és egy hal felét kapta akkor elsõül a Megváltó. Aztán ugyanennyit kaptak egyenként a Tanítványok. És lõn, hogy õk jóllakának és nem marada egy morzsa kenyér, egy leszopogatatlan halszálka.
Kérdezték pedig akkor a Tanítványok: Mi lesz most a csodatétellel? A Megváltó pedig csak mosolygott a kishitûekre és mondá: A csoda nem marad el!
És folytatta ekképpen: Jegyezzétek föl szavaimat: a Megváltó egy alkalommal késõ estig oktatta a népet. Följegyeztétek? És mondá tovább: Amikor a nép megéhezett, a Megváltó öt kenyeret és öt halat osztott ki ötezer embernek. És kérdezé újból, hogy leírták-e, amit addig mondott.
És folytatta ekképpen: Az emberek pedig pukkadásig eltelének. Avagy van valakinek ellenvéleménye?
És a Megváltó körbemutatott a sötétbe borult tájon.
És a háttérben fények csillantak és mintha az õrt állók dárdáinak hegyérõl verõdött volna vissza a holdvilág.
És akkor mind az ötezer ember igazán úgy érezte, hogy pukkadásig eltelt, sõt torkig van.
Jóllakánk! - felelte a tömeg.
És eme csoda láttán mindenfelé álmélkodva emlegették, hogy bizonyára õ a próféta, akinek el kelle jönni a világra.
 

Palackos mese

Volt egyszer, hol nem volt egy halász, aki már egészen hozzászokott, hogy hiába üldögél a parton, soha nem fog semmit. Mindennap kivetette a hálóját, de abban bizony nemhogy hal, még afféle ócska holmi sem akadt, amit a tenger ide-oda szokott sodorni. Azt hihetnénk, halászunk ilyenformán unatkozott, de errõl szó sem volt; reggelenként összevásárolta a lapokat, megnézte, nem merült-e ki az elem a zsebrádiójában, nincs-e kontakthiba a minitévéjében, amit hordozható akkumulátorról a víz mellett üzemeltetett. Elégedett volt azzal, ahogy a napjait tölti, mert az újságok, a rádió meg a minitévé arról beszélt neki, hogy nincs oka elégedetlenségre.
Történt egy napon, hogy megmagyarázhatatlan okból az a gyanúja támadt: van valami a hálójában. Habozott, hogy felkeljen-e holmi kósza megérzések miatt, de aztán csöppet sem bánta, mert a háló fenekén egy üveg himbálódzott. Nosza, kiemelte és alaposan megszemlélte a cifra cimkéjét. Palackozott dzsinn, 1 liter, ez volt ráírva. A jobb felsõ sarokban szerepelt még egy szó, de az, hogy a dzsinn huligánfoka mennyi, az nem volt odaírva. Biztosan gyenge, gondolta a halász, sebaj, azért mégis fogtam valamit. Igaz, jobb a dzsinn tonikkal, de ha tonikot nem küldött a tenger, jó lesz anélkül is... Emelte volna a szájához a palackot, de észrevette, hogy odabent egy parányi emberke ágál s mutat valamit kézzel-lábbal. Halászunk nem hiába élvezte naphosszat a tömegkommunikáció áldásait, tudta, mit követel a humanizmus. Megszánta a palackba zárt emberkét. Hogy szabad ennyire összezsugorítani valakit, csóválta meg a fejét, akkora bûn nincs is amiért ez járna büntetésül... Áttette az üveg száját a füléhez, hogy hallja, mit beszél a dzsinn. Engedj ki innét, te halász, hálából minden kérésedet teljesítem!
No, az jó is lesz, örvendezett a halász, mert ami azt illeti, eléggé hátrányos helyzetben élek. Mindjárt elsõnek kellene egy... Álljon meg a menet, ciripelt a palack mélyéb a dzsinn, adjuk meg a dolognak a formáját. Azzal a parányi kezecskéjével kituszkolt az üveg szûk nyílásán egy papirost, amelyrõl tüstént kiderült, hogy kérdõív. Az elsõ oldalon volt vagy ötven kérdés, ezek egytõl egyik a halász személyi adataira vonatkoztak. És akívánságok, kérdeze a halász, nem lehetnek, hogy elõbb legalább egyet teljesíts? A dzsinn méltatlankodva nemet intett. Mit képzelsz, nekem sürgõs innét kijutni? Ha én kibírom, amíg te válaszolsz, te igazán türelemmel lehetnél...
El is szégyellte magát a halász. Mohó állat vagyok, semmivel sem különb a többieknél. Be kell bizonyítanom neki, milyen jól járt azzal, hogy pont az én hálómba vetette a tenger! Lásd, kivel van dolgod, mondta a halász, addig is, amíg az ívvel bajlódok, mindenesetre kiengedlek. Elõlegezem neked a bizalmat! Azzal fogta lecsavarta az üveg kupakját. Fantasztikus vagy, mondta a dzsinn és elkezdett kifelé kászálódni. Egyre nagyobbra nõtt s még csak gomolygott kifelé. Mire akkora lett, mint egy világítótorony, halászunk is végzett az ív elsõ oldalával és beírhatta a legsürgetõbb kivánságát. Szeretnék egy lakást, külön szobát a feleségemnek, a gyermekemnek, az anyámnak, lehetõleg utcait, összkomfortosat, zöldövezetit. Meglesz, mondta a dzsinn és elpárolgott. A halász összerámolt és izgatottan indult hazafelé. Már messzirõl látta, hogy a dzsinn éppen teljesíti a kérését. Csöpp házikójának a mennyezete megrepedt, recsegett minden ereszték, kettévált az ereszcsatorna. Nõtt, nõtt az épület s mire felmagzott, gyepes lett körülötte a környék.

Hanem a halászt odabent egy hivatalos ember várta. Ide hallgass, mondta neki a tisztviselõ, te mostantól háromszoros lakbért fizetsz, övezeti pótdíjjal. Azonkívül megbüntetünk engedély nélküli építkezésért, jogtalan területfoglalásért. A halász csak nevetett és a dzsinnre gondolt, aki majd segít. Eközben elébe toppant a felesége, aki béketûrõ, szelíd, házias teremtésbõl kikent-kifent rikácsoló hárpiává alakult. Ha már építkezünk, miért nincs garázs, sipákolta, és legalább egy vacal medence volna a kertben! A halász legyintve fordult el tõle s hívni kezdte a dzsinnt, hogy emeltesse fel a fizetését, mert nem lesz mibõl fedezni ezt az új vircsaftot. Nem érek rá, mondta a dzsinn, sajnálom, elfoglalnak a növekedés nehézségei. Nekem egész az égig kell érnem... A halásznak rosszul esett ez a hálátlanság, el is határozta, hogy fellebbezést ír és beledugja a palackba, a palackot meg visszadobja a tengerbe. Nem jutott rá ideje, mert megpillantotta a csemetéjét, amint éppen kábítószerrel injekciózza magát. Kitõl kaptad ezt a mocskot, támadt rá a gyerekre. A dzsinnedtõl, felelte hetykén a kölyök, majd szájonvágta az apját, hogy békessége legyen tõle és folytatta a megzavart mûveletet. Milyen anya vagy, tûröd ezt, szólt volna a feleségének a halász, de az asszony éppen beszállt egy luxuscirkálóba élveteg tekintetû ifjú stricik közé, és elrobogott. Parancsolom, hogy gyere elõ, ordított kétségbeesetten a halász, de fentrõl csak egy kaján röhejt hallott, s ugyanabban a pillanatban belépett a kapun a kézbesítõ, aki a halász elbocsátásáról szóló végzést hozta. Alkalmatlanság címén mondtak fel neki, mivel nemcsak hogy nem fog halat, de a talált palackot sem szolgáltatta be a vállalatánál. Halászunkat erre már elfogta a méreg. Bement az áruházba, az italosztályra. Úgy látta, minden üvegben egy-egy dzsinn ül, aki a szabadítójára vár. Nesztek, ordította, most meglakoltok! Azzal botot ragadott és levert egy sor palackot a földre.

Amikor lefogták, megpróbálta elmagyarázni, mit mûvelt vele a szellem, akit kiengedett. Neked nyilván egy minõséghibás dzsinn jutott, nevettek az emberek, de mi ismerünk egy másikat, akkorát, mint két világítótorony egymáson. Az ott áll a kocsma elõtt a téren, és ingyen itat mindenkit! Nála jobb dzsinn nem létezik... A halász elképedve indult velük a térre és látta, hogy bizony, az õ dzsinnje az, aki körül eszméletlenségig részegen fetreng az egész község. Nosza, felbuzdult a halász. Hibáztam, jóvá kell tennem, gondolta. Elõvette a palackot és rákiabált a dzsinnre, gyere ide, tartozol nekem engedelmeskedni! Világos volt, hogy mit tervez. Csakhogy a dzsinnt sem ejtették a feje lágyára. Odament a halászhoz, lehajolt hozzá, megragadta a nyakánál és elkezdte begyömöszölni a palackba. Végül még be is dugaszolta az üveget. Azóta boldogan él a dzsinn, ha ugyan magától meg nem halt...
 

Kertész Ulrik Spontán Segélyakció

Kertész Ulrik nem is oly régen még a tröszt alkalmazottja volt. Azt állítani, hogy a tröszt dolgozója: költõi túlzás volna, bár annyi hasznot õ is hajtott, mint bárki más a hétméteres székházban. Könnyen belátható ezek után, hogy a sors különös igazságtalanságának fogta fel, amikor átszervezés ürügyén éppen õt bocsátották el. Abban, hogy Kertész Ulrikban ez éppen ez az intézkedés õszinte megrendülést keltett, nincsen semmi különös. Annál nemesebb érzésekre vall, hogy a többiek, akik létszámalattiak maradtak (lévén Kertész Ulrik a létszámfeletti!), nem siklottak át egy legyintéssel a történtek fölött. Ki-ki úgy igyekezett segíteni a szegény, kigolyózott, az elbocsátás vértanúságát elszenvedõ Kertész Ulrik sorsán, ahogyan tudott.
Kertész Ulrik legalább hetenként egyszer meglátogarra régi munkahelyét. Gyalog járta végig a hét emeletet, de fáradozásáért bõven kárpótolta az a kézzelfogható javakban is felé járadó rokonszenv, amellyel az érzékeny lelkiismeret volt kollégák fogadták. Az elsõ emeleten ötventõl száz forintog terjedõ kisebb kölcsönöket vett fel, szigorúan az illetõ beosztásához, másodállásainak számához, esetleges nyelvpótlékához és prémiumához igazítva az összeget. A második emeleten támogató telefonokat és leveleket kért különbözõ ügyes-bajos dolgainak elintézéséhez. A harmadik emeletrõl került ki az a személy, akinek megengedte, hogy vendégül lássa ebédre valamelyik közeli étteremben. A negyedikben kisebb munkákat kapott, alkalmiakat, amelyekért kis pénzt fizettek ugyan, de annál hamarább. Az ötödik emeleten kéziratpapírt, golyóstollat, írógépszalagot, gemkapcsot, ragasztót gyûjtött; komoly tartalékokat halmozva fel otthonában, s amikor idõrõl idõre hiánycikké vált eme nélkülözhetetlen apróságok egyike-másika, Kertész Ulriknál bárki beszerezhette õket a kiskereskedelmi árat alig meghaladó összegért. A hatodik emeleten „repi" konyakot, kávét, aprósüteményt kapott, a hetediken pedig, ahol a takarítónõk öltözõi és a takarítószerek tárolására fönntartott raktárhelyiségek voltak, a gyakran cserélõdõ személyzet egymásra örökítette azt a hagyományt, hogy szegény Kertész Ulriktól nem kel fölvenni, ha a kék köpenyek alá nyúlkál.
Így élte sanyarú életét az átszervezés áldozata, akivel kapcsolatban még a puszta kérdés is, hogy vajon mikor óhajt másutt újra elhelyezkedni, embertelenségnek, szõrösszívûségnek minõsített a tröszt közvéleménye által.
Mindaddig nem is volt semmi fönnakadás, amíg a hét emelet mindegyike abban a hitben ringatózott, hogy csakis õk támogatják a szerencsétlen áldozatot. Egy vállalati ünnepségen azonban fény derült a helyzet valódi állására, s ekkor dr. Zéró Zénó, a szervezési osztály fõszerkesztõje elhatározta, hogy új alapokra fekteti Kertész Ulrik támogatását. Értekezletre hívta össze az emelet képviselõit. Az átfedések kiküszöbölése, a segélyezési tevékenység koncentráltabb összehangolása érdekében bizottságot kell létrehozni, mondotta az egybegyûlteknek. A bizottságba minden emelet delegálná egy-egy dolgozóját, s a jövõben kívülük senki sem foglalkozna Kertész Ulrik fölkarolásával. Ilyen módon a tröszt számára rengeteg értékes munkaidõt és energiát lehet megtakarítani.
A javaslat életrevalóságát mindenki belátta. A bizottság elnökéül, magától értetõdõ módon dr. Zéró Zénót választották meg. A harmadik emeleten külön helyiséget jelöltek ki a bizottság számára; ide hordták össze mindazt, amivel Kertész Ulrikon segíteni kívántak. A baj csupán az volt, hogy - a héttagú bizottság minden tagja társadalmi munkában végezvén nemes tevékenységét - megesett: Kertész Ulrik senkit sem talált a bizottság szobájában, sõt még az ajtó is zárva volt, így aztán mégiscsak végigjárta a hét emeletet, a régi módszerhez visszatérve. Dr. Zéró Zénó azonnal átlátta, hogy ez nem maradhat így. Sikerült a költségvetési osztályának is bebizonyította, hogy a tröszt jobban jár, ha kijelölnek valakit, aki legálisan, fõállásban támogatja Kertész Ulrikot s felelõs is azért, hogy mindazt beszerezze, amire a szerencsétlen áldozatnak szüksége lehet. A helyiségre is kitették a táblát ezek után, hogy más ügyekben ide ne nyitogassanak be az ügyfelek: Kertész Ulrik Spontán Segélyakció. Dr. Zéró Zénó és a titkárnõje azonban nem sokáig gyõzte a munkát. Maga Kertész Ulrik foglalta le a legcsekélyebb idejüket, de tevékenységük megtervezése, a koordinálás, a beszerzés, a számlák rendbentartása, az egyenlegek, belégek, nyugták szortírozása, a munkájukról végzett statisztikai kimutatások, a könyvvitel, és még temérdek más feladat nemhogy kettejüknek, tíz embernek is sok lett volna. Ezt persze mások is belátták, és az intézkedés nem maradt el, hiszen mélységesen humánus akcióról volt szó.
A Kertész Ulrik Spontán Sgélyakció három önálló csoportra bomlott. Az egyik szobában az adminisztrációs csoport mûködött, a másikban a szervezési, a harmadikban az elvi irányítást végzõ szakértõk: dr. Zéró Zénó és beosztott alszakértõi.
Nem telt bele három hónap és a harmadik emeletrõl Kertész Ulrik Spontán Segélyakció minden más hivatali helyiséget kiszorított. A három csoportvezetõnek titkárnõ kellett, a titkárnõk mellé gépírónõk, küldöncök, sofõrök. Dr. Zéró Zénó elõlépett az egész szervezet irányítójává, s egyik alszakértõje lépett a helyébe, mint csoportvezetõ.
A munka egyre több lett, nemsokára létre kellett hozni a Dokumentációs, valamint a Propagandacsoportot is. A házi telefonkönyvben akkor már tizenhat állomással szerepelt a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció. További szolbákat kaptak a hetedik emeleten (miért ne lehetne a takarítószereket a takarítónõk öltözõiben tárolni?), majd betörtek az elsõ emeletre is, ahol dr. Zéró Zénó hivatali szobáját foglalták el. Az arányok szünet nélkül változtak az épületben, természetesen mindig a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció javára. Aki szóvá merte tenni, hogy némiképp túlzás a dolgok ilyetén alakulása, azt lehurrogták, és elterjedt róla, hogy nincs szíve; még ezt a kis támogatást is sajnálja szegény Ulriktól, akit pedig valamennyiük helyett áldoztak fel az átszervezés oltárán.
A helyzetet az oldotta meg, hogy felépült a tröszt új, tízemeletes székháza Pilisborosjenõ határában. Hogy a fönnmaradó üres fészekbe valahogy be ne költöztessenek egy idegen hivatalt, a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció gyors felfejlesztéssel megnövelte létszámát és teljesen kitöltötte az új kereteket. Most már, hogy egyedül maradt az épületben, a homlokzatra is fölszerelhették az intézmény nevének rövidítését, kék-sárga-lila-zöld neonbetûkkel: K. U. S. S.
Dr. Zéró Zénó meghatottan nézte a villódzó, szivárványos feliratot, amely mintegy a humánum és a segítõkészség szimbólumaként ragyogta be a környék éjszakáját.
Maga Kertész Ulrik alig vette észre a fokról fokra bekövetkezõ változásokat. Akkor hökkent meg elõször, amikor a kapuban az új portás fogadta, és nem volt hajlandó szó nélkül felengedni. Kertész Ulrik hirtelen méregbe gurult, céklaszínû lett a feje, s mintha „adj király katonát!" játékról volna szó, nekifutásból átszakította a portás karjának tiltó sorompóját. Odabent az épületben aztán megnyugodott, hiszen ismert minden zugot, nem kellett meglepetéstõl tartania. Kissé furcsa volt ugyan, hogy mindenütt ismeretlen arcokba botlik, nincs kivel leállni egy jó kis dumálásra, de végtére is, a járandóságot megkapta, s ez a lényeg. Másnap azonban ajánlott levelet kézbesített a postás, amelyet Kertész Ulrik Spontán Segélyakció fejléccel ellátott hivatalos papíron írtak. Az olvashatatlan aláírású iromány felszólította, hogy tartózkodjék az intézmény rapszodikus, ötletszerû látogatásától, várja be türelemmel, amíg idézést kap.
Kertész Ulrik nem vette túlságosan komolyan ezt a figyelmeztetést. Maga is számtalan hasonlót írt annak idején, egyszerûen azért, mert ilyesmiket írni szokás egy hivatalban, de eredményt csak a zöldfülûek remélnek tõle. Addig várt, amíg az újságokból megtudta, hogy hazaérkezett dr. Zéró Zénó, aki kisebb delegáció élén Nyasszaföldön tanulmányozta az ottani segélyakciók módszereit. Itt az én emberem! - gonolta megkönnyebbülten Kertész Ulrik, és már másnap újabb kísérletet tett a behatolásra. „Megint maga?" - nézett rá a portás. - „Kapott idézést?" Kertész Ulrik mosolygott ennyi tudatlanságon. „Én Kertész Ulrik vagyok, érti?  Az, akinek a neve ki van írva a homlokzatra! Engem magának mindig muszáj beeresztenie!" A portás vigyorgott. Kijött a járdára, fölnézett. „Magának az a neve, hogy pofa be? Helyes! Söprés innen, míg szépen mondom!" Kertész Ulrik megint erõszakkal próbált behatolni, de a másik ezúttal résen volt. Elkapta a grabancát, és szabályszerûen kilódította a kövezetre. Kertész Ulrik elterült, mint a béka, sokáig még csak nyögni sem tudott. Aztán föltápászkodott, és szó nélkül odébbállt. Így hárult el az utolsó akadály a Kertész Ulrik Spontán Segélyakció zavartalan mûködésének útjából.
 

Csak ami jár

„Örülök kérlek, hogy végre beadtad a derekad!" - mondta az Elnök koccintás közben, és Kis Istvánra kacsintott, mintegy pontot téve ezzel a hetekig tartó kinevezési huzavona végére, amelynek hátterében kivételesen nem a felsõbb szerevek habozása, hanem a kinevezés várományosának vonakodása állt. „Arra igyunk, Pistám, hogy mostantól szomszédok leszünk!" Kis István gépiesen bólintott és ivott, csak azután döbbent rá, hogy nem érti a célzást. Már hogyan lehetnének szomszédok, ha õ a külsõ Váci úton, az Elnök meg fent a Rókus-hegyen lakik? Úgy magyarázta magának a dolgot, hogy a hivatalban költözik az Elnök közelébe, hiszen Osztályvezetõbõl Helyettes Alelnökké lépett elõ. Éppen ez volt az, ami szorongással töltötte el ahelyett, hogy csábítóan hatott volna rá. Nem értette, miért kellene odahagynia eddigi beosztását, amelyben jól érezte magát, s miért akarják az intézmény harmadik emberévé tenni, holott ehhez, mint többször kifejtette, kelleténél szerényebbek a képességei. A kapacitás idõszaka keserves megpróbáltatás volt, naponta hívatta valaki, hogy rábeszélje a magasabb beosztásra, végül már szinte úgy festett a dolog, mintha azért kérné magát, hogy cserébe minél több privilégiumot zsaroljon ki. Ennek azonban még a látszatától is irtózott. Végül, mintegy mellékesen, kimondták azt az érvet is, ami elõtt fejet kellett hajtania. Azért van rá szükség az intézmény felsõ vezetésében, hogy ott is legyen valaki, aki még testközelbõl ismeri s ennélfogva képviselni tudja a vezetettek érdekeit.
Amikor igent mondott, valóságos fogadást rendeztek a tiszteletére, amelynek fényét és súlyát a Fölöttes Szerv éppen az intézménynél tartózkodó képviselõjének jelenléte is emelte. Pezsgõt bontottak, az egész vezetõséggel koccintani kellett, az Elnök pedig, látván, hogy új Helyettes Alelnökének kedélye még váltig borongós, kitartóan próbálta felvidítani. „Meglátod, Pistám, nem csináltál rossz vásárt!" - átölelte Kis István vállát, megszorította és így szólt: „Jó dolgod lesz, hidd el. Ha majd a feleségeddel is megismerkedsz..." Kis István azt hitte, megint félrehallott valamit, de kérdezõsködésre nem volt idõ, mert az Elnök egy sokatmondó kacsintással faképnél hagyta.
Másnap este Kisék, szokásukhoz híven, az ágyban fekve nézték a televíziót. A férfi szívesebben aludt volna, de az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megnézzék a krimit követõ kerekasztal-beszélgetést is, amelynek témája a korszerû vezetéstudomány volt. „Erre most már szükséged lehet!" Ebben a pillanatban megszólalt a csengõ. Kiésék riadtan néztek egymásra, senkit sem vártak s a baráti körükben sem volt szokás egymáshoz ilyenkor beállítani. Kopaszodó, elegáns, bár kissé régimódi öltözékû úriember állt az ajtóban, Kisnek úgy rémlett, ismerik egymást az Intézménybõl, föltehetõen az ebédidõben találkoztak, de fogalma sem volt róla, kicsoda és mivel foglalkozik.
„Doktor Vogel vagyok" - mondta az idegen. - „Az elnöki iroda referense!" Meg sem várta, hogy beljebb tessékeljék, úgy vonult el a hálóinges Kis család kétszemélyes sorfala között, mint aki biztosra veszi, hogy számítottak a jövetelére. A táskájábból iratokat vett elõ s jóformán beterítette velük a dohányzóasztalt. „Hát akkor, tisztelt Kis házaspár..." - kezdte ünnepélyesen, szigorú bagolyképéhez sehogysem illõ fisztulás hangon. - „Elérkezett a perc. Itt vannak az összes okmányok. Lakásátadás, lakásvásárlás, telekkönyvi papírok, gépkocsivásárlás, kölcsönhiteli szerõdés, bútorszámlák, a személyzet életrajza, fényképek, átjelentkezési ûrlapok, befogadási nyilatkozat a hölgy, illetve az úr részérõl, satöbbi, satöbbi, valamint végül, de nem utolsó sorban a vásárlásra vonatkozó okmányok. Szíveskedjenek átnézni, hogy rátérhessek a részletekre..."
Kis István a feleségére nézett, a felesége meg õrá. Egyszerre tört ki belõlük az indulat. Követelték, hogy doktor Vogel magyarázza meg, mi ez az egész, s fõképp mit ért váláson, nekik ugyanis eszük ágában sincs elválni, s ha ez tréfa akarna lenni, akkor nagyon ízetlen tréfa, kikérik maguknak. „Úgy!" - sipította doktor Vogel. - „Szóval kikérik! Szépen vagyunk. De a villa meg a kocsi, meg a többi bezzeg kell, ugyebár!" Másféle fogadtatáshoz volt szokva, s ezt meg is mondta Kiséknek. „Szíveskedtek volna a dolgot elõbb meggondolni, például akkor, amikor Kis elfogadta a kinevezését! Velem kérem könnyû hepciáskodni, én csak egy szegény ügyintézõ vagyok, belém a Helyettes Alelnök úr a lábát is törölheti, de azért mégsem szép eljárás kérem, hogy ha szabad ennyit megjegyeznem..."
Kisék látták, hogy doktor Vogelt rosszullét környékezi, alig kap levegõt, nincs vér a fejében. Vizet hoztak neki, kigomboltatták vele az ingnyakát, kitárták az ablakot. Kis István zavartan, krákogva, pironkodva kezdett beszélni, amikor Vogelt már valamelyest jobban lenni látták. Elnézését kérik, modta, távolról sem akarták megbántai, csak éppen nem értik, mit beszél, mit akar tõlük. Azt pedig fenntartják, bármit jelentsen is, hogy válásról az õ esetükben szó sem lehet.
Doktor Vogel a homlokát törölgette monogrammos zsepkendõjével és úgy meredt maga elé, mint aki most már szintén nem érti, mibe csöppent. Sorra emelgette szeme elé az okmányokat, talán valóban tévedés forog fenn, ilyesmiket motyogott, szabadna megtekintenem a személyi igazolványaikat, abból netán mindenre fény derül! Név egyezik, anyja neve egyezik, lakcím, személyi szám egyezik. Két tenyerét szétterpesztve az asztalon dr. Vogel felnyomta magát ültébõl és nagy nyomatékkal, szinte fenyegetõen így szólt: „Félreértés kizárva, önökrõl van szó, amiben én mellesleg biztos voltam; önrõl, Kis Istvánról új Helyettes Alelnökünkrõl, ma még becses vezetékneve végén egy s-sel, de a jövõben kettõvel, úgy mint: Kiss István, hiszen egy es, kérem, nem es, pontosabban, nem alelnöki név, zokon ne vegyék! Sõt, utánajártam annak is, hogy Kis úr Pestimrén született, ami születése idején még, nagy szerencsénkre, Pestszentimrének hívtak, egyszerû tehát a még jobb megoldás: önnek ezentúl Szentimrei Kiss lesz a neve. Itt a belügyminiszteri engedély a névváltoztatáshoz, de ha szabadna tanácsot adnom, még elõnyösebb volna a Kisst egészen elhagyni, vagy legfeljebb egy ká erejéig megtartani. Ez esetben ön Szentimrei K. István lenne, de többet mondok: az ön neve ipszilonosítható, akkor meg már nem is illik hozzá a ká, viszont hallatlanul elegánssá válik úgy, mint Szentimrey István, Helyettes Alelnök; tetszik hallani az ejtésemben az ipszilont, ugye, ez így egészen másképp hangzik, nemdebár!"
Kis mereven a padlóra szegezte a tekintetét és mogorván annyit mondott: másképp, az tót ziher. Kisné ellenben örömmel ízlelgette a nyelvén az új nevet. Szentimreyné, Szentimrey Istvánné, az tényleg más, ez szerfölött más! Kis megütközve pillantott a feleségére, ez a „szerfölött" szó éppolyan furcsa volt az õ szájából, mintha trágárkodni kezdett volna, holott együttélésük évei alatt egyetlen csúnya szót sem hallott tõle.
Mondja, Vogel úr, kérdezte döbbenten a férfi, mi szüksége erre a cirkuszra? Doktor Vogel döbbenten nézett rá, tátogott, mintha torkán akadt volna valami. „Cirkuszra? A Helyettes Alelnök úr cirkusznak nevezi azt a létfontosságú processzust, amelynek szellemi szülõatyja nem más, mint az Elnökünk és jóváhagyója a Fölöttes Hatóság? Értsünk szót, kedves Kisék! Egy helyettes Alelnök kinevezése nem csupán kinevezés. Tegyük fel, hogy a Helyettes Alelnök urat már meghízvta magához az Elnök és az Alelnök is, most pedig rajta a sor, hogy visszahívja õket. Hát hívhatja õket ide, ebbe a - sértés ne essék - külteleki vityillóba? Nem hívhatja! Kínosan nagy, mondhatni, szemet sértõ volna a különbség a kétféle környezet között. Még azt találnák hinni, hogy ön tüntet, netán provokálni akar ezzel a szegényes otthonnal. És miféle érzés volna, kérném tisztelettel, hogy ön motorbiciklivel érkezzék bárhova, ahol már az Elnök és Alelnök Volvója, illetve Mercedese parkol? Vagy vegyünk másik példát, ami gondolom, végképp meggyõzi önöket. Tegyük fel, hogy Kis úr már néhány hónapja Szentimrey úr, azaz Helyettes Alelnök. Rangjához illõ társaságban forog a hivatalban is, de munkaidõ után is. Fogadások, estélyek, premierek, garden partyk és így tovább. A tisztelt Helyettes Alelnök úr elõbb-utóbb úgy találná, hogy a kedves felesége, bocsánat asszonyom, nem sértõ szándékkal mondom, alelnöki szinten nem alkalmas a reprezentálására. Kiírna az elnöki és alelnöki feleségek sorából. Kis úr méregetni, vizsgálgatni kezdené a vele egy rangban lévõk feleségeit, és úgy érezné, hátrányban van velük szemben..."
Kis István felemelt kézzel intett megálljt doktor Vogelnek. „Nézzem azt én jobban tudom, hogy mit gondolnék a feleségemrõl ekkor meg akkor. A többi pedig közönséges ostobaság. Szeretek motoron járni. Luxuskocsira, villára meg effélékre nekünk meg amúgy se telik. És ha az új beosztásomban nagyobb lesz a fizetésem, flancra akkor se költünk!" Doktor Vogel megbocsátó mosollyal hallgatta a közbevetést. „No lám, kezdjük végre érteni egymást. Pontosan azért vagyok itt, azért állítottam be önökhöz ilyen kései órán, hogy ezek miatt a dolgok miatt ne önnek fájjon a fele! Se most, se késõbb. Mert mit tapasztaltunk azelõtt, kérném tisztelettel? Az újonnan kinevezett alelnökök, de még a fõosztályvezetõk is, egykettõre rádöbbentek, hogy új pozíciójukhoz képest alaposan lemaradtak a rangbeliek mögött. Mit tettek erre? Minden energiájukat arra fordították, hogy eltüntessék ezt a különbséget! Lehetõleg minél gyorsabban. És mi HELYETT foglalkoztak ezzel? A munkájuk helyett, amire pedig szüksége volna intézményünknek. Szimatolni kezdtek lehetõségek, összeköttetések után, ügyeskedtek, szerveztek, vadásztak a lekötelezhetõ s viszontszívességre levágható partnerekre. Mindannyian tudjuk, hogy megy ez... Hát kérem, nem kifizetõdõbb, nem gazdaságosabb, akkor már össznépgazdasági szinten is, ha mindezt mint az új státus tartozékát, készen, elõre a kinevezéssel együtt szállítjuk az érintetteknek?"
„Fantasztikus!" - dünnyögte Kis István. „Csodás!" - sóhajtotta Kisné. Doktor Vogel élvezte a sikert, végre elemében volt. „No és a házasságok, arról se feledkezzünk meg. Mi lenne a következménye annak, ha ezt a problémát nem oldanánk meg csakúgy, mint az elõbb említetteket? Jönnének a csinos, begyes, kihívó és buta cunuskák és mucuskák, fölösleges mellékállásokat kreálnak részükre, elvennék a helyet tényleges munkaerõktõl, beülnének a titkárnõi székkbe s hallatlan helyzeti elõnyükkel visszaélve terrorizálnák akár az egész intézményt, csakis azért, hogy a párnázott ajtó mögött ülõ Elnöknek vagy Alelnöknek, netán Helyettes Alelnöknek legyen egy nívós, úgy értem, szexuális értelemben nívós macája. Egyik magánéleti válság követné a másikat, botrány, veszekedés, pletyka, végül egy csúnya válás, ami persze szóbeszéd tárgya az intézménynél. A macának választott ifjú hölgyet el kell helyeznünk máshová, de az utódja máris itt van, a vezetettek körében csökken a vezetés tekintélye, ez pedig a munkafegyelem rovására megy... Nem, kérném, tudjuk mi jól, hová vezet az ilyesmi. Okultunk a korábbi gyakorlatból. Szerezés kérdése ez is: spóroljunk a vezetõk energiáival, oldjuk meg mi a magánéleti problémákat, s akkor ki-ki a tehetségét, lendületét a munkában fogja kiélni! Errõl van szó, kedves Kisék, tehát szíveskedjenek ezeket az okmányokat itt alul, hat példányban aláírni..."
Kis István kavargó fejjel kezdte tanulmányozni az aláírandó papírokat. „Fõzz egy kávét! - kérte a feleségét. - Az az érzésem, hogy ez mind nem igaz, csak álmomban fantáziálok!" Doktor Vogel dagadt a büszkeségtõl. „Úgy is van kérném, ez egy valóságos álom!" Részletes ismertetésbe fogott, amibõl kiderült, hogy Helyettes Alelnökként Kis Istvánnak kertes villa jár garázzsal, négyszer nyolc méteres medencével, no nem a Rókus-hegyen, csak a hegy aljában, továbbá kétszintes nyaraló, parti telekkel, külön kikötõvel, jachttal a Balatonnál, vadászegyleti tagság és hófehér Ford Taunus. Kisné, miután behozta és széttöltöte a kávét, már nem is álmélkodott, hanem azt kérdezte: „És diploma nincs?" Doktor Vogel méltatlankodva nézett rá. „Sajnálom, asszonyom. Diploma csak az elnöki státushoz jár. A Helyettes Alelnök úrnak be kell érnie egy fõiskolai végzõbizonyítvánnyal..." Hogy a számára kínos témáról elterelje a szót, doktor Vogel egy nõi féyképet vett elõ és Kis István orra alá dugta. „Ez a hölgy itt a Helyettes Alelnök-i feleség. Az ön jelenlegi hitvesénél tíz évvel fiatalabb, húsz kilóval könnyebb, jó fejjel magasabb. Jogosítványa van, zongorázik, perfekt angol és francia, s miként a képen látható: tûzvörös a haja. Összefoglalva: minden tekintetben alkalmas rá, hogy egy Helyettes Alelnök reprezentáljon vele!"

Kisné a földhöz vágta a tálcát és velõtrázót sikított. „Ez a dög kell neked? Engem meg eldobsz, mint egy kifacsart citromot?" Az asszony záporozó könnyei arra indították doktor Vogelt, hogy legalább õt próbálja lecsillapítani. „Nyugodjon meg, asszonyom, önrõl is gondoskodunk. Mivel Kis úr státusa megüresedik, oda is kineveznek valakit. Nem hízelgésbõl mondom, de így van, ön osztályvezetõi szinten kétségkívül dekoratívnak mondható. Kis úr utóda számára ön képezi a magasabb státus tartozékát..." Ez volt az a pillanat, amikor Kis Isván összemarkolta doktor Vogel ingét s annál fogva a padló fölé emelte, hogy lakkcipõs lábai mintegy öt centiméteres magasságban kalimpáltak. „Eltakarodsz innét, de rögtön!" Letette az ügyintézõt, az asztalon heverõ okmányokat a markába gyûrve Vogelhez vágta, majd önmagát is fékezni akarván, átfogta a felesége gömbölyded csípõjét, és így szólt: „Tizennyolc éve élünk együtt! Jobb asszonyt elképzelni se tudok. A vöröshajú, lapos kórókat pedig akkor is utálom, ha öt nyelvet tudnak, világos?" Doktor Vogel halált megvetõ bátorsággal a helyén maradt. „Értse meg, Kis úr, a vöröshajú, magas nõ a státus tartozéka! Épp úgy jár önnek, mint az új hivatali szoba, a páncélszekrény, vagy a külön titkárság!" Kisnek támadt egy ötlete. „Nézze, Vogel, intézze el, hogy énvelem tegyenek kivételt! Szép ez a nagy gondoskodás, de válni nem vagyok hajlandó! Ez az utolsó szavam!" Doktor Vogel vörösre gyúlt képpel rohant kifelé, s csak a küszöbön torpant meg egy pillanatra. „Jó pár kinevezést lebonyolítottam már, de ilyesmi még sose fordult elõ! Rossz vége lesz ennek, uram, rossz vége!" Eltelt három nap, és nem történt semmi. A negyediken azonban maga az Elnök hívatta Kis Istvánt. Talán a nyomaték kedvéért, vagy véletlenségbõl, de ott volt a szobában a Fölöttes Szerv képviselõje is. Feddõ pillantásuk, néma fejcsóválásuk, mint egykor az iskolában, ha a tanári szobába hívatták.

 „Mit nem hallok felõled, Pistám! - szólalt meg nagysokára az Elnök. - Extra igényekkel hozakodsz elõ..." Kis István elképedt a vádtól. Bármire számított, csak erre nem. Összeszedte magát, és közölte, hogy tévedés lesz a dologban, õ épp az extra adományból sem kér, akkor se, ha emiatt fuccs a Helyettes Alelnökségnek. „Vegyétek tudomásul, hogy nem válok. Ragaszkodom az asszonyhoz. Ilyen is van!" A Fölöttes Szerv képviselõje csitítólag szólt közbe. „Ejnye, ejnye, miféle atavizmus ez, barátom? Azt reméltük, te hozol új szellemet a vezetésbe, s akkor ilyen konzervatív allûrökkel állsz elõ?" Kis István megkeményítette magát, nem felelt. Értsenek belõle, gondolta. A csend hovatovább elviselhetetlenné vált. Azok ketten nézték Kist, Kis nézte a lába elõtt a padlót.
„Hát jó! - sóhajtott egy hatalmasat az Elnök. - Ha ennyire makacs vagy..." A Fölöttes Szerv képviselõje vette át a szót. „Kivételt teszünk veled, de szeretném, ha felfognád, hogy ez egyszeri, különleges kivételezés, amibe csakis azért megyünk bele, mert szükségünk van rád! Tehát rendben van, új státusodhoz megtarthatod a régi feleségedet..." Kis István szemében fölragyogott a hála, már éppen lelkes köszönetben akart kitörni, amikor az Elnök fölemelt mutatóujja megállította. „Nekünk is van egy kikötésünk. El kell vállalnod a Helyettes Alelnökséghez járó új feleséget is. Tudniillik momentán nem tudnánk máshová beosztani. Remélem méltányolod a gesztusunkat és hasonlóval viszonzod!" Kis István azt választotta, hogy gondolkodási idõt kér, tudniillik az új helyzetet a feleségével is meg kell beszélnie.
Egész este azt tárgyalták otthon, s végül Kisné nagyvonalúsága oldotta meg a problémát. Van a villában elég hely, lakni ellakhat ott a másik nõ is. Majd valahogy úgy tekintenek rá, mitha bérlõjük volna. Kis Istvánnak azonban írásban ki kell kötnie, hogy aktív házaséletre nem kötelezik a vöröshajú kóróval. Amikor másnap délelõtt elõállt ezzel a javaslattal, összemosolyogtak a feje fölött, de ráhagyták, legyen úgy, ahogyan akarja, csak végre lezárhassák a kinevezést. Doktor Vogel ezt követõen újból fölkereste Kisék külsõ Váci úti lakását, és most már zökkenõmentesen lebonyolította a kinevezéssel járó összes formaságot.
Mindenki úgy vélte, a Helyettes Alelnöki kinevezésének szokatlanul sokáig húzódó históriája ezzel végképp lezárult. Egy héttel késõbb azonban a Fölöttes Szerv képviselõjéhez magából kikelten rontott be az intézmény második embere, az Alelnök. Alig lehetett ráismerni a máskor mindig diplomatikusan hûvös modorú, kiegyensúlyozott emberre. Verte az asztalt, fújtatott a dühtõl, és úgy üvöltött, hogy az ajtó párnái sem tarthatták négy fal között a hangját. „Én nem érek nektek annyit, mint ez a jöttment? Kisebbek az érdemeim?" Az asztal mésik oldaláról biztosították, hogy ilyesmirõl szó sincsen. „Hát akkor? Mi ez a megalázó különbségtétel?" A Fölöttes Szerv képviselõje csodálkozással nézett vissza rá. „Mirõl beszélsz? Nem értelek!" „Mirõl, mirõl... Azt hiszed, titokban maradt, hogy Kisnek engedélyezték a többnejûséget? Neki, aki csak Helyettes Alelnök!" „De kérlek, nyugodj meg, elõször is csupán egy feleséget engedélyeztünk a hagyományos látszámon túl. Másodszor pedig: erre is pusztán kényszerítõ, egyéni körülmények folytán került sor, amelyek nálad nem forognak fenn..."
Az Alelnök száján hab türemkedett ki, levegõért kapkodott. „Vegyem ezt úgy, hogy ejtett ember vagyok? Megbuktam? De miért így adjátok tudtomra? Én csakis azt kérem, ahhoz ragaszkodom, ami jár. Nekem legalább annyira, mint a helyettesemnek!"
A Fölöttes Szerv képviselõje szorítást érzett a mellkasában, nem volt ereje vitába szállni látogatójával. „Mondjad, légy szíves, hogy mit kívánsz!" Az Alelnök öklével az asztalra csapott. „Írást arról, hogy nekem is jár plussz feleség. A nomenklatúrának megfelelõen: a meglévõ mellett még kettõ! Ha ezt megtagadjátok tõlem, azt kell hinnem, hogy már nem bíztok bennem..." A Fölöttes Szerv feljajdult, mint akiben megforgatták a kést. Méghogy õ ne bízna valakiben! Amikor egész pályafutása során azt igyekezett bizonygatni, hogy a bizalma kimeríthetetlen! „Kérlek diktáld le odakint a szöveget és én majd aláírom." Csüggedten, kimerülten rogyott le karosszékébe, hogy kipihenje magát, ám a rajtaütésszerû támadás nem sokkal késõbb megismétlõdött. Egy másik, szintén az õ ellenõrzése alá tartozó intézmény vezetõje nyomult be az ajtón, egész testében reszketve a megbántottságtól. „Lemondok! - hajtogatta, és sem kérdezni, sem lebeszélni nem hagyott idõt. - Le én, ha ezt teszitek velem!" A Fölöttes Szerv képviselõje tudta, hogy ezt nem engedheti, õrá vetne rossz fényt az illetõ távozása, amellett hamarjában nem is volna kit állítani a helyére. Végül még örülhetett, hogy három plusz feleség engedélyezésével sikerült megengesztelnie és maradásra bírnia a méltatlankodót.
Távozása után alaposan gondolkodóba esett. „Úgy látszik, ez a dolog most a levegõben van... - morfondírozott. - Talán nem is helyénvaló, ha jómagam nem csatlakozom hozzájuk. Még elterjedne, hogy a konzervatív vaskalaposok közé tartozom. Viszont... - az iménti látogatójára gondolt és fölcsillant a szeme - amennyi neki jár, annyi nekem is. Sõt: ha neki három, akkor nekem - hárem!"
 

Fuss el véle

Egyszer volt, hol nem volt, a kamatlábon forgó kastély elõtt parkoló encián Opelen is túl, pont egy héttel a havi fizetésnap után, amikor a befizetni valók befizetésére, valamint a kosztra eltett pénzbõl már alig maradt a család egy heti ellátására elegendõ, a szabad szombat délelõttjén megejtett bevásárlásból hazatérve, amikor a Munkásosztály szokásához híven elterült kényelmes karosszékében és kinyitva a reggeli újságot, már nyúlt volna az addig mindig keze ügyébe készített nagyfröccsért, amit olvasás közben megiszogatott, egyszóval ekkor történt, hogy az asztal fölött csak a semmit markolászta, s errõl eszébe jutott, miképp döntött legutóbb a kosztpénz vészes apadása láttán: nemcsak a cigarettáról, nemcsak a kávéról mond le „takarékosság céljából", de errõl is. (Az újság egyelõre járt még neki, habár az elõfizetés lemondásával megspórolhatta volna magának a nagyfröccsel való takarékoskodást, ám ettõl a lépéstõl visszatartotta az a tudat, hogy újságot lemondani év közben hónapokba telik, azon felül a Munkásosztály még mindig csillapítatlan kíváncsiságot érzett a köz ügyei iránt.)
S lám, most is, mindjárt a lap elején megütötte a szemét egy ilyen közügy nagybetûs címe: „Le az egyenlõsdivel!" Mohón látott neki az olvasásnak és szapora bólogatással kísérte a tudós közgazdász szerzõ fejtegetését arról, miszerint gazdasági bajaink legfõbb oka az egyenlõsdi eszméje, amit sok-sok évtizeddel ezelõtt tápláltunk az emberekbe, s habár régóta tudjuk, hogy téves, ósdi, sõt kártékony eszme, mégsem merjük ezt nyilvánosság elõtt bevallani, minek következtében az emberek nem átallják továbbra is mércéül használni. Kétségbevonhatatlan tény, így a tudós szerzõ, hogy a differenciálás bevezetése áldozatokat követel, ez azonban bõségesen megtérül, amint sikerül össztársadalmi méretekben is elérnünk, hogy AZ KERESSEN TÖBBET, AKI TÖBBET PRODUKÁL, akit képességei emelnek az átlag fölé, aki tud is, mer is kezdeményezni!
Ez a beszéd, kiáltotta lelkesen a Munkásosztály, hogyhogy ez nekem eddig nem jutott eszembe? Újságját lobogtatva izgatottan rohangált fel és alá a két méterszer félhárom méteres szobában, amely a lakótelepi lakása felületének egyötödét képezte. Pofonegyszerû az egész, morfondírozott mámorosan az új eszmétõl, most már csak rá kell jönnöm, hogy kik keresik ma nálunk a legtöbbet, abból mindjárt azt is megtudom, kiknek a képességei átlagon fölüliek, egyszóval kik produkálják a legtöbbet! Ha pedig ez megvan, csak követni kell a példát, és nekem az átlagnál is több jut...
Nem volt nehéz kiderítenie, kiket tekintsen példaképeinek. A szabad szombat maradéka meg a rákövetkezõ szabad vasárnap elég volt rá, hogy hétfõ reggel a Munkásosztálynak elsõ dolga legyen sorba állni a Munkaügyi Osztály elõtt, és bejelenteni a kilépését. Sokat kellett várni, de tudta, hogy aki nagy fába vágja a fejszéjét, az kis dolgokban sem türelmetlenkedhet. A háromszázhuszonhatezer ötszázhetvenhatodik kilépõnél, hogyan, hogyan nem, a Munkaügyi Osztálynak feltûnt a dolog és megkérdezte, miért ez a tömeges kilépõsdi? Hát csak nem azért, felelte a Munkásosztály, mert végre megértettem, hogy minden bajunknak az egyenlõsdi az oka! A magam részérõl szakítok ezzel az ósdi foglalkozással: az keressen többet, aki többet produkál.
Ezért még nem kéne kilépni, felelte a Munkaügyi Osztály zavartan, hiszen õ is olvasott újságott és tudta, hogy a felismerésnek örülnie kell: nálunk már rég úgy van, hogy jobb munkáért több bér jár, rosszabbért kevesebb. A Munkásosztály legyintett erre, mit számít, hogy egy-két helyen így van-e, mikor össztársadalmi méretekben nincsen így! Igenis kilépek, mert meg akarom mutatni, hogy bennem is van kezdeményezõerõ, én is igényt tarthatok átlag feletti jövedelemre, mint mások, akik többet, érdekesebbet produkálnak...
Azzal a Munkásosztály kapta magát és átballagott a Tanácshoz, ahol megint sorba állt, hogy beadja a kérvényét fröccsöntõ mûhely, butik, drinkbár, hamburgersütõ bodega, Second Hand üzlet, videokazetta másoló és autóalkatrész kereskedés megnyitására. A kérvényezõk hosszan kígyózó sorából csak a Munkásosztály nõi fele hiányzott, ugyanis ahhoz a kiemelkedõen értékes produkcióhoz, amivel példaképeik nyomán õk kívántak átlagon felüli jövedelemhez jutni, nem kaphattak tanácsi engedélyt, sõt szolgáltatásaik ellenértékének egy hányadát az úgynevezett kockázati pótlék képezte. Ezel szemben viszont annyit sem kellett várakozniuk új életük megkezdésére, mint a többieknek a Tanácsnál, õk máris megszállhatták a szállodák halljait, a bárok magasított ülõkéit, az eszpresszók és kocsmák boxait, némely történelmi nevezetességû terek sarkait és kapualjait.
Felbuzdulva a példán, a Munkásosztály vidéken élõ bátyja, a Parasztság is úgy gondolta, hogy nem szereti, ha madárnak nézik, neki is elege van az egyenlõsdibõl, pláne ha az a gazdasági bajok legfõbb oka. Gondolta, megmutatja, hogy képes azok nyomdokába lépni, akik nálánál többet keresnek, tehát nyilván többet és értékesebbet produkálnak. Fel is hagyott a földmûveléssel, az állattartással és elment sorba állni a Tanácshoz, hogy engedélyt kérjen pecsenyesütõ és minikemping, panzió és mindenes bazár létesítésére.
Legutoljára természetesen a harmadik testvér, a szellemi fogyatékosként számon tartott Értelmiség vette észre magát, mint mindig, ha egy döntéshez észre volt szükség. Most aztán annál sietõsebben próbálta behozni a lemaradást: róla se mondják, hogy ellensége a megújulásnak! Gyorsan elhagyja tudósi, mûvészi, mérnöki, tanári, orvosi, írói, hírnaplói hivatását, hogy ország világ elõtt bizonyítsa: nemcsak zúgolódni vagy sírni tud alacsony fizetése miatt, hanem képes követni azok pédáját, akik a társadalomnak nagyobb hasznára vannak, mint õ, tehát többet is várhatnak tõle. Mindezt belátva a lassú felfogású Értelmiség is sorba állt a Tanácsnál és kérvényezte Partnertoborzó Szolgálat, Fotómodell Képzõ, Aktnaptár Kiadó, Pólyás Színjátszó Stúdió, Léleklátó Iroda, Törtetõképzõ Tanfolyam, valamint Egyetemi Vizsgatétel Áruda megnyitását.
Az kérditek, megkapták-e az engedélyt mindazok, akiket felsoroltam, hogy új életet kezdjenek és hasznosabb tagjai legyenek a társadalomnak? Vagy azóta is ott állnak a sorban és csak várakoznak? Tudjátok meg, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Érjétek be azzal, hogy akiknek példáját követni szeretnék, azok azóta is egyfolytában végzik az átlagosnál értékesebb tevékenységüket és persze, ahogy dukál is, az átlagosnál jobban és gyorsabban gyarapodnak.
A mesének itt van vége. (Továbbiakra nézve lásd a címet!)