Ray Bradbury
Nulla óra
Ó, milyen jó szórakozásnak indult! Micsoda játék! Ennyi izgalomban már évek óta nem volt részük. A gyerekek elszéledtek a zö
ld gyepen, ki erre, ki arra, kiáltoztak egymásnak, kezet fogták, repülve köröztek, fára másztak, kacarásztak. A fejük fölött rakéták szálltak, és bogárforma autók suhantak az utakon, de a gyerekek csak játszottak tovább. Milyen gyönyörűség, micsoda félénk öröm, milyen tétova, de virgonc kiáltások.Mink beszaladt a házba, piszkosan, izzadtan. Hétéves korához képest nagyhangú volt, erős és céltudatos. Anyja, Mrs. Morris szinte nem is látta, olyan sebesen húzkodta a fiókokat, miközben csörögve tömte óriási zsá
kjába az edényeket és szerszámokat.- Te jó ég, Mink, mi folyik itt?
- A valaha kitalált legizgalmasabb játék! - lihegte Mink rózsás arccal.
- Állj meg és fújd ki magad - mondta az anyja.
- Nincs semmi bajom - hangzott a lihegés. - Ugye nem baj, ha elviszem ezeket a holmikat, mama?
- De nehogy bajuk essen - felelte Mrs. Morris.
- Köszönöm, köszönöm! - kiabálta Mink, azzal bumm!, már el is viharzott, mint egy rakéta.
Mrs. Morris tekintetével kísérte loholó gyermekét.
- Na és mi a neve annak a játéknak?
- Invázió! - vágta ki Mink. Az ajtó becsapódott.
Az utca teljes hosszában a gyerekek késeket, villákat, piszkavasakat, régi kályhacsöveket és konzervnyitókat hordtak ki.
Érdekesmód úgy látszott, mintha ez a dühödt sürgés-forgás csak a kisebb gyermekeket vette v
olna elő. Az idősebbek, tízévesek és még öregebbek, megvetően figyelték őket, aztán gúnyolódva felfedezőutakra indultak, vagy a bújócska egy méltóságteljesebb változatát kezdték játszani.A szülők eközben jöttek-mentek krómbogaraikban. Szerelők érkeztek megjavítani a házak vákuumliftjeit, beszabályozni a televíziók remegő képét vagy helyrekalapálni a makacskodó ételszállító csöveket.
A felnőtt társadalom egyre-másra kerülgette az elfoglalt ifjúságot, féltékenyen a vad gyermekek zabolátlan energiáira, türelm
esen szórakozva hadonászásukon, és legszívesebben maguk is közéjük álltak volna.- Ezt és ezt és ezt - mondta Mink, utasítva a többieket válogatott kanalaikkal és csavarkulcsaikkal.
- Csináld meg azt, azt meg hozd ide. Nem! Itt, tökfej! Jó. Most menjetek hátrébb, míg én ezt megcsinálom.
- Nyelv a fogak között, az arc összeráncolódott a gondolkodástól. - így. Látjátok?
- Juhéé! - kiáltották a srácok.
A tizenkét éves Joseph Connors is odafutott…
- Menj innen - szólt rá rögtön Mink.
- Játszani akarok - mondta Joseph.
- Nem lehet! - felelte Mink.
- Miért nem?
- Mert kinevetnél minket.
- Becsszóra nem foglak.
- Nem. Ismerünk téged. Menj innen, vagy beléd rúgunk.
Egy másik tizenkét éves fiú berregett arra motoros korcsolyáin.
- Hé, Joe! Gyere! Hagyd játszani a nyápicokat
Josephen látszott, hogy tétovázik, és vágyakozó arcot vágott.
- Játszani akarok - mondta.
- Öreg vagy - vágott vissza Mink kertelés nélkül.
- Nem olyan öreg - felelte Joe érzékenyen.
- Csak kinevetnél minket, és elrontanád az inváziót.
A motoros korcsolyás fiú durva hangot hallatott.
- Gyere már, Joe! Ők és a tündérmeséik! Bolondok!
Joseph lassan elsétált. Egyre visszanézegetett még, ahogy lefelé ment a háztömb mentén.
Mink már ismét elfoglalta magát. Valamiféle szerkezetet ácsolt össze
a begyűjtött eszközökből. Egy másik kislányt utasított, hogy egy írótömbre ceruzájával fájdalmasan lassú krikszkrakszokkal jegyzeteket rójon. Hangjuk magasba csapott, majd megint elhalt a meleg napfényben.Körülöttük zsongott a város. Az utcákat jókora és
békés, zöldellő fák szegélyezték. Csak a szél nem nyughatott a város fölött, az ország fölött, a kontinens fölött. Ezernyi más városban ugyanúgy ott voltak a fák és a gyerekek, a sugárutak, az üzletemberek csöndes irodáikban, szalagra véve hangjukat vagy televízorokat nézve. Rakéták lebegtek, mint stoppolótűk, a kék égen. Mindent betöltött az emberek általános, csöndes önteltsége és nyugalma, hozzászoktak a békéhez, és biztosra vették, hogy többé semmi baj nem történhet. Kart karba öltve az egész földgolyón mindenki egy oldalon állt immár. A tökéletes fegyvereket egyenlő arányban osztották el a nemzetek között. Hihetetlenül gyönyörű egyensúlyi helyzet alakult így ki. Az emberek közt nem voltak többé árulók, boldogtalanok, elégedetlenek; a világ tehát szilárd alapokon állt. A földgolyó felét beragyogta a nap, és a fák szenderegtek a meleg légáramlatokban.Mink anyja lepillantott emeleti ablakából.
A gyerekek. Lenézett rájuk, és a fejét csóválta. Hát, legalább jól esznek majd és jól alszanak, hétfőn pedig már úgyis iskolába mennek. Áldott legyen az ő életerős kis testük. Fülelni kezdett.
Mink komolyan beszélt valakihez a rózsabokor irányában - pedig nem volt ott senki.
Furcsák ezek a gyerekek. És az a kislány, hogy is hívják, Anna? Anna jegyzeteket rótt egy író
tömbre. Először Mink kérdezett valamit a rózsabokortól, aztán a választ odakiáltotta Annának.- Háromszög - mondta Mink.
- Mi az a három… - nyögte ki Anna nehézkesen -…szög?
- Ne törődj vele - válaszolta Mink.
- Hogy kell leírni? - kérdezte Anna.
- H-á-r-o
-m… - betűzte lassan Mink, aztán csettintett. - Á, betűzd le magad! - Folytatta a szavak felsorolását. - Sugár - mondta.- Még azt a három… szöget sem írtam le! - szólt közbe Anna.
- Siess már, siess!
Az anyja kihajolt az emeleti ablakból.
- S-z-ö-g - betű
zte Annának.- Ó, köszönöm, Mrs Morris! - mondta Anna.
- Szívesen - felelte Mink anyja, és nevetve visszahúzódott, hogy kitakarítsa a hallt az elektropormágnessel.
A hangok ott lebegtek a vibráló levegőben.
- Sugár - mondta Anna. Hangja elhalkult.
- Négy-kilenc-hét-A-és-B-és-X. - Ezt Mink mondta, valahol nagyon messze és nagyon komolyan. - És egy villa, és egy zsinór, meg egy… hex-hex-agóni… hexagon!
Ebédnél Mink egy hajtásra kiitta a tejét, és máris az ajtónál volt. Anyja az asztalra csapott.
- Ü
lj - vissza azonnal - parancsolta Mrs. Morris. - Egy perc, és jön a forró leves. - Megpöccintett egy vörös gombot a konyhainason, és tíz másodperccel később valami huppanva landolt a gumírozott fogadófülkében. Mrs. Morris kinyitotta, egy pár alumínium fogóval kivett egy dobozt, egy csattintással fölbontotta, és egy tálba öntötte a forró levest.Eközben Mink egyre izgett-mozgott.
- Siess, mama! Ez élet-halál kérdése! Á…
- A te korodban én is ilyen voltam. Mindig élet-halál kérdés. Tudom.
Mink csak úgy lapátolta magába a levest.
- Lassíts - szólt rá az anyja.
- Nem lehet - felelte Mink. - Drill vár rám.
- Ki az a Drill? Micsoda furcsa név - mondta az anyja.
- Te még nem ismered - közölte Mink.
- Egy új fiú a szomszédságban? - kérdezte az anyja.
- Hát újnak új - válaszolta Mink. Már neki is látott a második fogásnak.
- Melyikük Drill? - kérdezte az anyja.
- Olyan kerek - mondta Mink kitérően. - Csak kinevetnéd. Mindenki kineveti. A csudába.
- Félénk ez a Drill?
- Igen. Nem. Mondjuk. Hű, mama, rohannom kell, ha n
em akarunk lemaradni az invázióról!- Kinek az inváziója ez, ki ellen?
- Mars-lakóké a Föld ellen. Hát, nem egészen Mars-lakók. Ők… nem is tudom. Föntről jönnek. - Mutatta a kanalával.
- Meg belülről, mondta az anyja, megérintve Mink lázas homlokát.
A kislány lázadozott.
- Te kinevetsz! Meg fogod ölni Drillt és mindenkit.
- Nem akartam - mondta az anyja. - Drill Mars-lakó?
- Nem. Ő… szóval… talán a Jupiterről jött, vagy a Szaturnuszról, vagy a Vénuszról. Mindenesetre nehéz sora volt.
- Képzelem. - Mrs. Morris keze mögé rejtette mosolyát.
- Nem tudtak rájönni, hogyan támadják meg a Földet.
- Legyőzhetetlenek vagyunk - mondta az anyja tettetett komolysággal.
- Ezt a szót használta Drill is! Legyőz… Ez volt az a szó, mama.
Lám, csak, lám, ez a Drill eszes kisfiú. Ilyen szavakat ismer.
- Nem tudtak rájönni, hogy támadhatnak meg minket, mama. Drill azt mondja… azt mondja, ha jó harcot akarsz, meg kell lepned az embereket. Akkor nyerhetsz. És azt mondja, hogy az ellenség segítsége is kell hozzá.
- Egy ötödik hadoszlop - mondta az anyja.
- Igen. Így mondta Drill is. És ők nem tudtak rájönni, hogyan lephetnék meg a Földet vagy szerezhetnének segítséget.
- Nem csoda. Mi szédületesen erősen vagyunk - nevetett az anyja, összeszedve az edényeket. Mink csak ült, az asztalt bámulta, mintha azt látná amiről beszélt.
Míg csak egy nap - suttogta Mink hatásvadász módon - eszükbe nem jutottak a gyerekek!
- Nocsak! - mondta Mrs. Morris vidáman.
- És arra gondoltak, a felnőttek annyira elfoglaltak, hogy sosem néznek a rózsabokrok alá vagy a fű közé!
- Csak ha csigát vagy gombát keresnek.
- És aztán volt még valami dim-dim…
- Dim-dim?
- Dimen-dió.
- Dimenzió?
- Méghozzá négy! És beszélt valamit a kilencévesnél fiatalabb gyerekekről meg a fantáziáról. Olyan vicces hallani Di
llt beszélni.Mrs. Morris belefáradt.
- Hát, biztos vicces. De most megváratod Drillt. Szalad az idő, és ha még az esti fürdés előtt meg akarjátok tartani az inváziót, jobb lesz, ha sietsz.
- Muszáj este fürdenem? - morogta Mink.
- Muszáj. Miért utálják a gyerekek a vizet? Nem számít, melyik korban élsz, a gyerekek utálják, ha víz megy a fülük mögé!
- Drill azt mondja, nem kell majd kérdenem - vágott vissza Mink.
- ó, tényleg ezt mondja?
- Minden gyereknek ezt mondta. Nem lesz több fürdés. És fönnmaradhatun
k tíz óráig, és két televízorműsorra is elmehetünk szombatonként, nem csak egyre!- Hát, jobb lesz, ha Mr. Drill figyel rá, mit beszél, mert fölhívom az anyját, és…
Mink az ajtóhoz ment.
- Gondjaink vannak az olyan srácokkal, mint Pete Britz és Dale Jerric
k. Túl felnőttek már. Csak viccelődnek. Rosszabbak, mint a szülők. Egyszerűen nem hisznek Drillben. Olyan undok alakok, mert túl öregek már. Azt gondoltam pedig, hogy a régiek maradnak. Pár éve még ők is kicsik voltak. De most gyűlölöm őket. Őket öljük meg elsőnek.- Apádat és engem utoljára?
- Drill azt mondja, veszélyesek vagytok. Tudod, miért? Mert nem hisztek a Mars-lakókban! Ők majd megengedik, hogy mi irányítsuk a világot. Vagyis, nem egyedül, hanem a szomszéd háztömbbeli srácokkal együtt. Talán én leszek a királynő. - Kinyitotta az ajtót.
- Igen?
- Mi az a lóg-ika.
- Logika? Hát, kicsim, logika tudni mi az igaz, és mi nem.
- Ő említette ezt is - mondta Mink. És mi az a be-folyás-olha-tóság? - Egy percébe került, hogy kimondja.
- Hát, az azt jelenti… - Az anyja lenézett a padlóra, finoman fölnevetve. - Azt jelenti… hogy gyereknek lenni, kicsim.
- Kösz az ebédet! - Mink kiszaladt, aztán még egyszer visszadugta a fejét. - Mama, hidd el, azon leszek, hogy ne szenvedj sokat!
- Hát, köszönöm - mondta az anyja.
Az ajtó becsapódott.
Négy órakor csörgött az audiovizor. Mrs. Morris fölpattintotta a fedelet.
- Helló, Helen! - mondta üdvözlésül.
- Helló, Mary. Hogy mennek a dolgok New York-ban?
- Jól. Na és Scrantonban mi a helyzet? Fáradtnak látszol.
- Akárcsak te. A gyerekek. Nyüzsögnek - mondta Helen.
Mrs. Morris sóhajtott.
- Az én Minkem is. A szuperinvázió.
Helen nevetett.
- Hát a ti srácaitok is ezt játsszák?
- Szent isten, igen. Holnap meg már mértani játékokat játszanak, vagy motorizált ugróiskolát. Mi is ilyen rosszak voltunk gyerekkorunkban, '48-ban?
- Rosszabbak. Japcsikat és nácikat játszottunk. Nem is tudom, hogy bírtam ki a szüleim. Szertelenek voltunk mi is.
- A szülők megtanulják befogni a fülüket.
Csönd.
- Mi a baj, Mary? - kérdezte Helen.
Mrs. Morris szeme félig lecsukódott; nyelve lassan siklott el, gondolkodva, az alsó ajka fölött.
- He? - összerándult. - Ó, semmi. Csak elgondolkodtam rajta. Befogni a fület meg ilyesmiken. Ne törődj vele. Hol is tartottunk?
- A fiam, Tim, odavan valami fickóért… Drill a neve, ha minden igaz.
- Ez lehet az új jelszó. Mink is imádja.
- Nem tudtam, hogy már New Yorkba is eljutott ez. Gondolom, szájról szájra terjed. Méghozzá sebesen. Beszéltem Josephine-nel, és azt mondta, az ő gyerekei - Bostonban -
szintén odavannak ezért az új játékért. Az egész országot bejárta.Abban a pillanatban Mink trappolt be a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet. Mrs. Morris megfordult.
- Hogy áll a dolog?
- Már majdnem kész vagyunk - felelte Mink.
- Jó - mondta Mrs. Morris. - Az meg mi?
- Egy jojó - válaszolta Mink. - Nézd.
Elindította a jojót, le a zsinórján. Az a végére ért, és… és eltűnt.
- Látod? - kérdezte Mink. - Hoppá! - Ujján egyet rántva újra elővarázsolta a jojót, ami aztán fölszaladt a zsinóron.
- Ismételd meg - mondta az anyja.
- Nem lehet. Nulla óra pontban ötkor! Szia. - Mink kiment, jojóját rángatva.
Az audiovizorban Helen nevetett.
- Tim ma reggel állított be egy ilyen jojóval, de amikor kíváncsiskodni kezdtem, azt mondta, nem mutatja meg, és mikor
aztán ki akartam próbálni, nem működött.- Mert nem vagy befolyásolható - mondta Mrs. Morris.
- Mi?
- Nem érdekes. Csak elgondolkoztam valamin. Miben segíthetek, Helen?
- Annak a fekete-fehér sütinek a receptjét akartam elkérni…
Az órák vánszorogtak. A nap elmúlóban volt. A nap lejjebb ereszkedett a békés kék égbolton. Az árnyékok megnyúltak - a zöld gyepen. A nevetés és izgalom folytatódott. Az egyik kislány sírva szaladt el. Mrs. Morris kilépett a bejárati ajtón.
- Mink, nem Peggy Ann sírt?
Mink az udvaron kuporgott, a rózsabokor mellett.
- De. Az egy bőgőmasina. Többé nem engedjük játszani. Túl öreg már ehhez. Azt hiszem, hirtelen fölnőtt.
- Ezért sírt? Képtelenség. Adj nekem normális választ, kislányom, vagy bejössz azonnal!
Mink haraggal vegyes döbbenettel perdült meg.
- Most nem hagyhatom félbe. Majdnem itt az idő már. Jó leszek. Bocsánatot kérek.
- Megütötted Peggy Annt?
- Nem, becsszóra. Kérdezd meg őt. Csak tudod… olyan kis ijedős.
A gyerekek gyűrűje közelebb húzódott Minkhez, és ő komoran dolgozott
tovább a kanalaival meg valami négyzet alakban elhelyezett kalapácsokkal és csövekkel.- Ott és ott - mormolta.
- Mi a baj? - kérdezte Mrs. Morris.
- Drill bent szorult. Félúton. Ha ki tudnánk húzni őt teljesen, már minden könnyen menne. Akkor a többiek i
s mind átjöhetnének utána.- Segíthetek?
- Nem, kösz. Majd én elintézem.
- Jól van. Félóra múlva behívlak fürdeni. Belefáradok abba, hogy nézlek.
Bement, és leült az elektronikus nyugtatószékbe, egy kis sört kortyolgatta egy félig kiürült üvegből. A szék a hátát masszírozta. Gyerekek, gyerekek. Gyerekek, szeretet és gyűlölet, mind egymás oldalán. A gyerekek néha szeretnek, néha meg gyűlölnek - mindez fél másodpercek műve. Különösek a gyerekek, vajon valaha is elfelejtik vagy megbocsátják a veréseket és az
éles, szigorú parancsszavakat? Eltöprengett. Hogyan feledhetnék el azokat, akik föléjük tornyosulnak, ezeket a magas, ostoba diktátorokat, vagy bocsáthatnának meg nekik?Telt-múlt az idő. Különös, várakozó csend telepedett az utcára, és egyre mélyült.
Öt ó
ra. Egy óra kezdett finoman zenélni valahol a házban, halkan, éneklőn: "Öt óra van - öt óra van. Repül az idő. Öt óra van" - majd dorombolva elhallgatott.Nulla óra.
Mrs. Morris torokhangon fölkuncogott. Nulla óra.
Egy bogárautó zümmögött a behajtó
ra. Mr. Morris. Mrs. Morris elmosolyodott. Mr. Morris kiszállt a bogárból, bezárta, és odaköszönt a munkájába merült Minknek. Mink tudomást se vett róla. A férfi nevetett, és egy pillanatra megállt, figyelte a gyerekeket. Aztán fölsétált a lépcsőkön.- Helló, drágám!
- Helló, Henry!
Előredőlt a szék peremén, úgy fülelt. A gyerekek csöndben voltak. Túlságosan csöndben.
A férfi kiürítette pipáját, és újratöltötte.
- Jó kis nap. Az ember ilyenkor örül igazán, hogy él…
Zúgás.
- Mi ez? - kérdezte Henry.
- Nem tudom. - Az asszony hirtelen fölállt, szeme tágra nyílt. Valamit mondani akart, de elakadt. Nevetséges. Az idegei táncot jártak. - a gyerekeknél ugye nincs semmi veszélyes dolog odakint? - kérdezte.
- Csak csövek és kalapácsok. Miért?
- Semmi elektromos?
- Á, dehogy - felelte Henry. - Megnéztem.
Az asszony a konyhába sétált. A zúgás folytatódott. Akkor is kimehetnél szólni nekik, hogy hagyják abba. Már elmúlt öt. Mondd meg nekik…
- Szeme tágra nyílt, majd összeszűkült. - Mondd meg nekik, hogy halasszák el inv
áziót holnapra. - Idegesen fölnevetett.A zúgás hangosabbá vált.
- Vajon mire készülnek? Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha megyek és megnézem.
Egy robbanás!
A ház tompa hanggal megremegett. Más robbanások is felhangzottak, más udvarokon, más utcákban.
Mrs. Morris önkéntelenül felsikoltott.
- Gyorsan, föl! - kiáltotta értelmetlenül, semmi okát nem látva. Talán meglátott valamit a szeme sarkából, talán megérzett egy új illatot, vagy meghallott egy új hangot. Nem volt idő vitatkozni Henryvel vagy meggyőzni őt. Hadd higgye, hogy megőrült. Igen, megőrült! Visítva szaladt az emeletre. A férfi utánarohant, hogy lássa, mire készül.
- A padlás! - sikította az asszony. - Hát persze hogy ott lesz! - Ez csak egy átlátszó trükk volt, amivel a férjét akarta idejében fölcsalni. Ó, az istenért, csak sikerüljön idejében!
Kintről újabb robbanás hallatszott. A gyerekek vidáman sikongtak, mintha látványos tűzijátékot néznének.
- Nem a padláson van! - kiáltotta Henry. - Odakint!
- Nem, nem! - Zihálva, levegőért kapkodva ügyetlenk
edett a csapóajtóval. - Megmutatom. Siess! Megmutatom!Fölbotorkáltak a padlásra. Az asszony becsapta az ajtót, bezárta, kivette a kulcsot, és egy távoli, zsúfolt sarokba hajította. Most már vadul motyogott össze-vissza. Csak úgy áradt belőle tudatalattijának minden gyanakvása és félelme, ami egész délután gyűlt benne titokban, és borként erjedt benne. Mindaz a csekély megnyilatkozás, tudás és értelem, ami egész nap zavarta őt, és amelyet logikusan, gondosan és érzékenyen elutasított és megtagadott. Most m
indez fölrobbant benne, és darabokra rázta szét.- Jó, jó - zokogta az ajtónak dőlve. - Itt estig biztonságban vagyunk. Talán ki is lopózhatunk. Talán megmenekülhetünk!
Henry is kifakadt, de egészen más okból.
- Megőrültél? Miért dobtad el azt a kulcsot? A
francba már, szívem!- Igen, igen, megőrültem, ha jobb így neked, de maradj itt velem.
- Mintha tudnám, hogy a fenébe jussak ki innen!
- Csöndben. Még meghallanak. Ó, istenem, nemsokára ránk fognak találni…
Alattuk fölhangzott Mink hangja. A fé
rj megtorpant. Általános zümmögés, sistergés, sikoltozás és kuncogás hallatszott. Odalent az audiotelevízor felberregett, és csak berregett állhatatosan, riasztóan, erőszakosan. Vajon Helen hív? gondolta Mrs. Morris. És vajon azért hív, amiért szerintem kéne hívnia?Léptek jöttek be a házba. Súlyos léptek
- Ki jön be az én házamba? - követelte Henry mérgesen. - Ki mászkál odalent?
Súlyos lábak. Húsz, harminc, negyven, ötven. Ötvenen zsúfolódtak be a házba. A zúgás. A gyerekek kuncogása.
- Erre! - kiáltotta Mink odalent.
- Ki jár ott? - bömbölte Henry. - Ki van ott?
- Pszt. Ó, nenenenenene! - szólalt meg a felesége elhaló hangon, lefogva őt. - Kérlek, maradj csöndben. Talán elmennek.
- Mama? - kiáltotta Mink. - Apa? - Szünet. - Hol vagytok?
Súlyos lépések, sú
lyos, súlyos, nagy súlyos lépések jöttek föl a lépcsőn. Mink vezette őket.- Mama? - Tétovázás. - Apa? - Várakozó csend.
Zúgás. Lépések a padlás felé. Mink legelől.
Ott reszkettek együtt a padlás csöndjében, Mr. És Mrs. Morris. Valami okból az elektromoss
ág zúgása, a különös, hideg fény, mely hirtelen az ajtó egy repedésén szivárgott át, a furcsa illat és a Mink hangjából kicsendülő idegen mohóság végre Henry Morris tudatába is elhatolt. Reszketve állt föl a sötét némaságban, a feleségével az oldalán.- Mama! Apa!
Lépések. Egy apró, zümmögő hang. A zár megolvadt. Az ajtó kitárult. Mink lesett be, mögötte magas kék árnyékok.
- Kukucs - mondta.
Németh Attila fordítása