Kéri Katalin
IBN TUFAIL, AZ ARAB
"ROUSSEAU"
Elektronikus kiadás:
Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Iskolakultúra, 1997/4., 120-122. lap
Ibn Tufail a
XII. század kiemelkedő arab filozófusa volt, aki jelentős
hatást gyakorolt a
hispániai-arab gondolkodásra. Az "Autodidakta filozófus"
címmel emlegetett
utópisztikus műve művelődés- és neveléstörténeti forrás,
amelyben az ember
természetes nevelődéséről írt. E műve kapcsán
a külföldi neveléstörténészek
Rousseau korai elődjének tartják. [1]
Hogyan
juthat el a világ megismeréséhez, az Istennel való szellemi
egyesüléshez az
ember, ha egy lakatlan szigeten, állatok között nő fel? A
hit vagy a tudás az
előbbrevaló, melyik segíti jobban a megismerést? -
Ezeket a kérdéseket
próbálta megválaszolni az arab tudós, Ibn Tufail, aki a
XII. század elején
született Guadixban (Granada). [2] Andalúziában akkoriban
a marokkói
Almorávidák uralkodtak (1060 és 1147 között), akiknek a hatalma
korántsem
jelentett olyan stabilitást a térségnek, mint korábban az
Omajjáda
dinasztiáé. [3] 1147-ben az Almohádák vették át az uralmat a
birodalomban,
akiknek egységesítő törekvéseik közepette szintén nem a kultúra
támogatása
volt legfőbb gondjuk. Ibn Tufail, Avempace-hoz és Averroes-hez
hasonlóan az
Almoháda kalifák orvosaként tevékenykedett, és módja nyílott
különböző
természettudományos (orvosi) kísérletek elvégzésére is.
[4]
Pedagógiai
regénye, mely legalább annyira orvosi, fizikai, teológiai
munka, egy fiúnak,
Hajj Ibn Jakdhán-nak a története, aki az Indiai-óceán egy
lakatlan szigetén
nő fel. Ibn Tufail akkor vált ismertté Nyugat-Európában,
amikor az angol
Pococke 1671-ben Oxfordban kiadta a mű arab változatát és
latin fordítását. A
kötet eredeti címe az volt, hogy "Hajj Ibn Jakdhán
episztolái a
megvilágosodás filozófiájának titkairól", ám korabeli fordítója
az
"Autodidakta filozófus" címmel látta el, és a mai napig így
emlegetik
tudományos körökben. A 17. századi Nyugat-Európában, ahol az
angol
természetfilozófia virágkorát élte, Ibn Tufail műve óriási
érdeklődést
váltott ki az értelemről vitatkozó tudósok körében. A könyv
fergeteges
reneszánszát jelzi az egy évszázad leforgása alatt megjelent
további két
angol, egy holland és két német kiadás. [5]
Ibn Tufail -
saját bevallása szerint - azért írta meg művét (mely
Avicenna "Keleti
bölcsesség" című művének mintájára egy ember fejlődését
vázolja), hogy
megossza olvasóival a bölcsesség elérésére vonatkozó azon
titkokat és
misztériumokat, amelyeket ő maga ismert, és amelyeket már
évszázadokkal
korábban nagyra becsültek a perzsa tudósok. [6] Az arab
filozófus műve az
ember tökéletesedésének útjáról szól, a szerző pedagógiai
gondolkodása az
emberről vallott felfogásának kifejeződése. Szerinte az
ember olyan
teremtmény, aki Isten felé tart, a tanulás, a megismerés célja
az Istennel
való misztikus egyesülés. Ez a pedagógia tulajdonképpen az
emberi akarat
erőfeszítéseiről szól, az álhatatos tanulásról, az aszkétikus
harcról, az
érzéki és szellemi megismerés tökéletesedéséről, a végső Igazság
eléréséről.
[7]
A műben a
kisfiú, Hajj, a kognitív megismerés különböző fokozatain megy
át.
Csecsemőkorában egy gazella gondozta és szoptatta, 2 éves kora után
megtanult
járni, és mindenhová követte "pótmamáját". Kisgyerekként
megismerte a
körülötte lévő növényeket és állatokat, és megfigyelte azok
jellemző
tulajdonságait. Rádöbbent saját védtelenségére a szarvakkal,
karmokkal és
patákkal szemben, és úgy ítélte meg saját gyengeségét, mint
valamilyen testi
fogyatékosságot. 7 éves korára azonban levelekből és
botokból eszközöket
készített magának, és rájött arra, hogy milyen ügyesen
tudja használni a
kezét. Amikor idáig jutott a fejlődésben, megbetegedett a
gazella, és Hajj
minden igyekezete ellenére elpusztult. Érdekes leírás a
műben az a rész,
amikor a fiú a halál kiváltó okát keresgéli a gazella
testén. [8] Ibn Tufail
ennél a résznél kimerítő anatómiai leírást ad a belső
szervek, különösen a
szív működéséről, ami mutatja, hogy járatos volt a
boncolásokban, melyeket
orvosként valószínűleg többször is végzett. A főhős,
Hajj, miután
megfigyeléseket tett a szív és a vér tulajdonságaira és
funkciójára
vonatkozóan, megállapította, hogy nem a test a fontos az élet
szempontjából,
hanem valami más, ami a halál beálltával távozik a
szervezetből, és az ember
biológiai valósága csak eszköz.
A mű további
részeiben Hajj eljutott a lélek fogalmáig, és
megállapításokat tett az
idegrendszer működésével kapcsolatosan. A világ
megfigyelése során az
empirikus és technikai jellegű megismerésen át a
spekulatív megismerésig
jutott el; fizikai, matematikai és metafizikai
absztrakciókat tett. A
természet dolgai és jelenségei között azonosságokat
és különbségeket
keresett, mennyiségi viszonyokat vizsgált. Az állatok és
növények közös
sajátosságaként említi például Ibn Tufail azt, hogy
táplálkoznak és mozognak,
az állatokra pedig az jellemző, hogy
helyváltoztató mozgásra képesek és
éreznek. [9] Az episztolákban megjelennek
a szabadesés, a hőtan, a
halmazállapotváltozás korabeli arab leírásai,
érthető és élvezetes
stílusban.
Hajj a különböző
természeti jelenségeket vizsgálva végül is arra a
következtetésre jutott,
hogy minden történés mögött kell, hogy legyen
valamilyen kiváltó ok, és
minden formának van teremtője:
"Nem ti ölitek
meg magatokat, hanem Allah öl meg; nem te lövöd
ki a nyilat, (Mohamed), hanem
Allah lövi ki." (Korán) [10]
Ibn Tufail
szerint a világ mozgása öröknek tételezhető, mivel sohasem
létezett az a
nyugalmi állapot, amelyből az egész mozgás kiindult. A mozgás
mögött álló
"hajtóerő" azonban szükségképpen végtelen, és nem testben
lakozik, testi
minőségekkel nem is lehet felfogni vagy megközelíteni. [11]
A műben tehát
Hajj így jutott el a körülötte lévő dolgok megismerésétől a
misztikus
Isten-felfogásig, 35 éves korára. A könyv ezen részénél Ibn Tufail
egy, a
hitből kiinduló személy, Asal nézeteivel ütköztette a megismerés
útján
megvilágosodó Hajj gondolkodását. Az "Autodidakta filozófus"
pedagógiai
üzenete abban áll, hogy bármelyik utat választja is az ember a
kettő közül,
eljuthat az Igazsághoz. Asal szembesítette a regény főhősét
azzal a
problémával, hogy az emberek többsége oktalan, hitetlen, nem keresi
és nem
járja a megismerés útjait, csak az anyagi világ dolgai iránt
érdeklődik. Hajj
arra is ráébredt érett férfiként, hogy a Legfelsőbbel való
egyesülést az
ember egyedül élheti meg, a szívében, ezért nagyon nehéz
mindezt mások
számára szavakkal kifejezni.
A mű szerzője
nem becsülte le a társadalmi ember dimenzióját, az ember
közösségi nevelését,
inkább arról van szó, hogy az arab misztikusokhoz és
aszkétákhoz hasonlóan ő
is azt vallotta, hogy az ember születésétől fogva
rendelkezik olyan szűrővel
és képességgel,
"amely a lélek
spontán hajlama, amely anélkül, hogy szüksége
volna tanárra, elvezet a
Tárgyhoz, hacsak nem térítik el a szülői
és tanári útmutatások".
[12]
Ibn Tufail
szerint tehát az ember jelentős fejlődésen megy át élete
során, egyes
fejlődéslélektani szakaszaiban más és más módon reflektál a
világ dolgaira.
Testi és lelki kiteljesedése azonban lehetséges, és élete
értelme
szempontjából elengedhetetlen. Ez az avicennai gondolatokból ihletet
merítő
utópia nagy hatással volt több arab és európai gondolkodóra.
Hatott
valamelyest a skolasztika bölcselőire, ám a legjelentősebb
befolyást
Gratianus-ra tette, akinek "A kritikus" című művében hasonló
gondolatokat
olvashatunk. Bár Gratianus műve a Pococke-féle kiadásnál mintegy
20 évvel
korábban keletkezett, a spanyol gondolkodó ismerhette annak a - ma
az
Escorialban őrzött - 17. századi kódexnek a tartalmát, amelyben népi
mese
formájában szerepel az Ibn Tufail által leírt történet.
[13]
Az 1185-ben
meghalt arab gondolkodó művének nagy sikere ugyan a 17-18.
századra tehető,
de előtte is és azóta is alapmű ez a könyv a bölcselettel,
a nevelés céljával
és folyamatával foglalkozó kutatók, olvasók kezében.
JEGYZETEK
[1] Larroyo, F.:
Historia general de la pedagogia. Ed. Porrúa, México,
1982. 244.
p.
[2] Révai Nagy Lexikona X. kötet. Révai Rt., Bp., 1914. 446. p.
[3] Mazahéri,
Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a
13. századig.
Európa, Bp., 1989. 378. p.
[4] Samsó,
Julio: Ciencia musulmana en Espa¤a. Cuadernos Historia 16.,
144. szám,
Madrid, 1985. 21. p.
[5] Galino,
Angeles: Textos pedagogicos hispanoamericanos. Iter Ediciones,
Madrid, 1968.
99. p.
[6] Uott. 99-100. p.
[7] Capitan
Diaz, Alfonso: Historia del pensamiento pedagógico en Europa.
Dykinson,
Madrid, 1991. 206. p.
[8] El filósofo
autodidáctico. Publicaciones de las Escuelas de Estudios
Arabes, Madrid,
1948. Trad.: González Palencia Angel. 81-82. p.
[9] Uott. 110-112. p.
[10] Uott. 118. p.
[11] Uott. 128-130. p.
[12] Galino i. m. 102. p.
[13] Uott. 102.
p.