Kéri Katalin
AZ INDUSDIÓ MAGJA,
AVAGY HOGYAN TANULJUNK MEG
2500 OLDALNYI SZÖVEGET?
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás:
Iskolakultúra, 1998/5., 76-78. lap
Manapság, amikor
iskoláinkban a diákokat önállóságra, kreativitásra
nevelik, amikor a
memoritereknél és az adatok megtanulásánál
hangsúlyosabb az összefüggések
megértése és az információhordozó
eszközök közötti biztonságos és gyors
eligazodás, érdekes lehet
visszapillantani a régi iszlám világ tanítási
módszereire.
A középkori
iszlám világban Bagdadtól Cordobáig a tudás átörökítése
elsősorban szóbelileg
történt. Ez a fajta tanítási mód jellemezte az alsó-
közép- és felsőfokú
oktatást egyaránt. A koranikus hagyományoknak, mohamedi
útmutatásoknak
megfelelően a tanulás dicséretes tevékenység volt az arabok
körében, amit
számos szállóige és írott (vallásos és filozófiai) szöveg is
tükröz. Ennek
oka főként abban állott, hogy így látták biztosítottnak a
tudás átadását. Az
eleinte szóban, majd írásban is továbbadott ismeretek
eredetiségét úgy
próbálták garantálni és ellenőrízhetővé tenni, hogy Mohamed
prófétáig
visszavezetve életrajzi lexikonokat készítettek azokról a
személyekről, akik
az iszlám világban tanítókként felléptek. Ezekben a
lexikonokban
feltüntették, hogy ki, kitől, mikor, mit tanult.
A muzulmán
gyerekek tanulmányaikat a Korán szövegeinek megismerésével
kezdték, és kezdik
ma is. Ez nem csupán valamiféle ájtatos cselekedet volt a
középkorban, hanem
bevezetés az iszlám kultúrába, amelynek keretei között
közösségi emberré
kellett válniuk, megismerve a vallási, jogi, erkölcsi
normákat.
[1]
A tanítás
elsődleges célja volt tehát szóról szóra megtanítani a Koránt.
Ehhez pedig
nagyszerű memóriára volt szükség, és - mivel ezzel nem
rendelkezett minden
diák - jól kidolgozott memorizálási technikákra. A
koranikus (alapszintű)
iskolák így meglehetősen hangosak voltak, ezért
általában nem is lehettek a
mecsetek belsejében, nehogy a hangosan kántáló
kisdiákok zavarják a
nagyobbakat. A tanár rendszerint "előolvasta" vagy
előre elmondta a
megtanulandó szöveget. Ezt a diákok megtanulták, gondosan
ügyelve a számukra
legtöbb esetben archaikusnak, idegennek tűnő sorok
kiejtésére, a szünetek és
hangsúlyok pontos betartására. Ezt követően egyes
tanulók újra meg újra
elmondták a megtanult szövegeket - egy ékezetnyi
változtatás nélkül -, és a
többiek magukban követték a hallottakat.
Egyes tanárok
próbálták rávezetni diákjaikat arra, hogy hozzászokjanak a
csendes
tanuláshoz, ezért arra kötelezték a gyerekeket, hogy ajkaikat ne
mozgassák.
Volt, ahol a diákoknak szövegtanulás közben vizet kellett
tartaniuk a
szájukban. [2]
Az alapfokú
iskolákban nem volt ritka a durvább fegyelmezés, a testi
fenyítés sem. Olykor
szíjjal vagy vesszővel ütlegelték azoknak a fiúknak a
talpát, akik nem
mutattak kellő buzgalmat a szövegek megtanulásában. A
veréshez általában
magától az apától kapott engedélyt a tanár. [3] A tanítók
és szülők által
kötött szerződések rendszerint az elsajátított szövegekhez
kötötték a tanerő
fizetését. Az apa akkor fizette ki a tanár munkáját, ha a
gyerek megtanulta a
szerződésben jelölt Korán-részletet. Csak akkor kezdték
írásban is rögzíteni
a megtanultakat, amikor hosszabb szúra-részek
összeálltak a gyerekek fejében
[4] A leírt szövegeket a tanár állandóan
ellenőrízte, nehogy csorbuljon a
sorok értelme.
Az iszlám
oktatás további szintjein, a tudományok megismerése során is a
tanárok nagy
mértékben építettek a diákok memóriájára. Bámulatos és szinte
hihetetlen
eredményeket értek el egyesek a memorizálás tekintetében. A múlt
századi
spanyolországi történész, Ribera y Tarrago még könnyen (!) el tudta
képzelni
azt, hogy egy ember képes megtanulni egy 10-20 ezer sorból álló
költeményt,
ha annak epizódjai és cselekményei összeforrnak és érzékelhető
egységet
alkotnak. Ám a korabeli források szerint a középkori iszlám világ
tudósai
ennél nagyobb teljesítményekre is képesek voltak: sokan közülük
valóban az
utolsó betűig megtanulták a Korán szövegét, és az Isfahaní által
írott Dalok
Könyvét is gond nélkül bemagolták a maga kb. 2500 oldalnyi
verseket és
anekdotákat tartalmazó szövegével. [5] Érzékelhető tehát, hogy
az amit ma
"memorizálásnak" nevezünk, nem is hasonlítható nagyságrendileg a
muzulmán
diákok tanulási formájához.
A memorizálás
ilyen nagy mennyiségű szöveg esetében elképzelhetetlen lett
volna segédletek
nélkül. A diákok (és tanárok) legfőbb segédeszközeit azok a
könyvek
jelentették, melyekben úgy foglalták össze egyes tudományok,
tudományágak
"lényegét", hogy megkönnyítsék a memorizálást. Olyan sajátos
didaktikai
irodalom jött így létre az arabok körében, mely ugyan az ókortól
napjainkig
minden népnél fellelhető, de amelynek az iszlám világban
tapasztalható
változatossága és elterjedtsége egészen sajátos. A könnyebb
megtanulhatóság
érdekében az arab szerzők irodalmi formákban írták meg
tudományos
mondandójukat. Az aforizma-gyűjtemények, az ókori és iszlám
szerzők műveiről
készült kivonatok, szinopszisok, a katekizmus-szerű
összefoglalások, a
fa-formát utánzó (ágrajz) alakú táblázatok és a
didaktikus tanköltemények az
oktatás minden szintjét áthatották. [6]
Ez utóbbi műfaj
darabjai, a didaktikus költemények jelen voltak a
csillagászat, matematika,
orvoslás tanítása során éppúgy, mint a jog és a
nyelvtan tanulásánál; e két
utolsó tudomány alaptételeinek, szabályainak
elsajátításánál különösen
fontosak voltak. A neveléstörténészek szerint a
didaktikus költemények óriási
mértékű elterjedése szorosan összefüggött az
iszlám felsőoktatási intézmények
kibontakozásával, ahol szinte kizárólag a
tanulók memóriájára építettek,
értelme jelentősebb fejlesztése nélkül. [7] A
korabeli arab mondás
szerint
"Akinek nincs a
tudomány a mellkasában (azt hitték, a
megtanultak a szívben raktározódnak
el), képtelen lesz válaszolni a
hozzá intézett kérdésekre."
Egy másik műben az állt, hogy
"Megtanulod a
tudományokat, de (memorizálás nélkül) olyan lesz
ez, mintha egy kosárba
dobálnád. És ha azután nem vésed az
emlékezetedbe? Ha így teszel, sosem
győzedelmeskedsz, mivel csak az
győz, aki memorizálja is (az ismereteket),
miután megértette
azokat." [8]
A neves
polihisztor, az andalúziai Ibn Hazm is azt írta, amikor
Sevillában
elrendelték könyvei elégetését:
"Ha elégeted a
papírt, nem égeted el
Azt, amit a papír elzár, mivel ez a
keblemben
van,
Velem jön, bárhová is megyek...
Ott lesz, ahol én tartózkodom,
És
eltemetik velem a sírba..." [9]
Avicenna
világhírű könyve, az orvoslásról írott didaktikus költemény az
ókori görög és
a középkori arab orvosi munkák legjavának összefoglalása
volt. A latinul
"Cantica" vagy "Canticum" (Versek vagy vers) címmel kiadott
mű, melyet
Keleten arabul, Európában pedig latinul egészen a 16. századig,
sőt bizonyos
egyetemeken még tovább is használtak, ritmikus prózában
íródott. Eredeti címe
"Manzúma fi't - Tibb" (Költemény az orvoslásról) volt.
E könyv, mely számos
nyelvre lefordítva ma is tanulmányozható, lehetővé
teszi elképzelnünk azt,
hogy hogyan folyt az oktatás a régi (arab és
európai) felsőoktatási
intézményekben. Az előadótermekben a diákok kórusban
mondták a (vers)sorokat,
melyeket a tanár jegyzetei és személyes
tapasztalatai alapján kommentált.
Avicenna e könyvéről sokan úgy vélekedtek,
hogy egyesíti magában valamennyi
természettudomány főbb alaptételeit, és
értékesebb, mint egy egész
könyvgyűjtemény. [10] Ehhez, és más hasonló
könyvhöz számtalan kommentár
született, hiszen a versbe "erőltetett"
mondanivaló gyakorta kissé (vagy
túlontúl) homályosnak bizonyult. A
kommentárok a korabeli kéziratokon
általában elválasztva, bekeretezve
szerepeltek, egyes esetben több tudós
magyarázatai is. A kommentárok szövege
gyakran sokkalta terjedelmesebb volt,
mint maga a rímekbe szedett tananyag.
Ibn Khaldún szerint kortársai között
sokan voltak, akik ugyan óriási
mennyiségű szöveget tudtak felidézni, de
azonnal elbizonytalanodtak, ha
azokat magyarázni kellett.
Egyes szerzők -
különösen a nyelvészeti és jogi tanulnivaló esetében -
valóságos rébuszokat
találtak ki a memorizálás elősegítése érdekében. Al-
Jazrachi, sevillai
nyelvész például úgy tanította az arab metrika
szabályait, hogy egy 96 soros
versen mutatta be annak főbb jellemzőit. A
rövid-hosszú szótagok váltakozását
úgy tette megtanulhatóvá, hogy a szavak
kezdőbetűi utaltak a szótag
hosszúságára. Így egyes részletek megtanulása
egy-egy versmérték
elsajátítását is jelentette egyben. [11] A didaktikus
költemények gyakorta
ízetlenek voltak, az ütemesen kopogó rímek mindössze
egy-egy formula
lezárását jelentették, és nem irodalmi értékkel bírtak. Az
ilyenfajta
memorizálás általában rendkívüli intelligenciát is kívánt, a
diákok közül
sokaknak okozott gyötrelmeket és izadtságot a szövegtanulás, és
még inkább a
szöveg megértése, valódi értelmének kibogozása.
A memória
élénkítésére különböző csodaszereket is használtak,
gyógyitalokat és
gyógynövényeket. Mivel az iszlám világban jelentős volt a
tudás értéke, és
tanulással a társadalmi ranglétrán is emelkedni lehetett,
nagy keletje volt
például az Indiából származó indusdió magvainak, melyeket
speciális módon
készítettek el a diákok számára. [12] E növény sokszor csak
a kereskedők
zsebét duzzasztotta, és haszontalan volt a memóriafejlesztés
tekintetében,
sőt a források szerint egyes esetekben károsnak is bizonyult,
mert görcsöket
idézett elő fogyasztóinál. Alkalmazása valószínűleg azzal
(is) magyarázható,
hogy szív alakúak voltak magvai, lévén az arabok szerint
e szerv a memória, a
tudás színtere. (l.: fentebb!) [13]
A memorizálás
tehát a segédkönyvek és csodaszerek ellenére sem ment
könnyen. Bár a legtöbb
korabeli szöveg a tanár egyik legfőbb tulajdonságának
tartotta a türelmet,
nem volt ritkaság, hogy szöveget tévesztő, a
memorizálásban lankadó tanulókat
a tanár "disznóknak", "szörnyetegeknek" és
"ostobáknak" nevezte, vagy
egyszerűen csak rájuk kiabált, hogy "Elég!" - és
berekesztette az előadást.
[14]
Jóllehet, mai
világunkban a memoriterek sokkal kisebb teret foglalnak el
az oktatás
folyamatában, mint a régi, elsősorban szóbeli tudás-átörökítéssel
élő
kultúráknál, a tanulás e módszerét felidézni ma sem haszontalan.
Egyrészt
közelebb léphetünk így azokhoz a korabeli szőlő- és fügeárusokhoz,
akik még a
piacokon is széltében-hosszában tudtak Korán-részleteket és más
verseket
idézni, és többet megtudhatunk róluk, a mindennapjaikról. Másrészt
jobban
elképzelhetjük és megérthetjük a tudás átadásának ősi,
hagyományos
folyamatát, ezáltal régi korok gondolkodásmódját is. És
mindemellett
tagadhatatlan, hogy meríthetünk ötleteket e régi didaktikai
módszerekből
napi oktatómunkánk során.
JEGYZETEK
[1] Historia de
la Humanidad 3. Les grandes civilizaciones medievales I.
Ed. Elisséeff, Vadim
és munkatársai; Planeta, Barcelona, 1977.,
486. o.
[2] Delgado,
Buanaventura (ed.): Historia de la educación en Espańa y
America I. - La
educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación
Santa María, Morata,
Madrid, 1992., 187. o.
[3] Esteban,
León - Lopez Martin, Ramon: Historia de la enseńanza y de la
escuela. Tirant
lo Blanch, Barcelona, 1994., 97. o.
[4] Ribera y
Tarrago, Julián: La enseńanza entre los musulmanes espańoles.
In:
Disertaciones y opusculos I. Madrid, 1928., 270-272. o.
[5] Uott., 272. o.
[6] Kuhne
Brabant, Rosa: Algunos aspectos de la literatura didactica entre
los medicos
arabes. In: Actas de las II. Jornadas de Cultura arabe e
islamica 1980.
Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid, 1985.,
273.o.
[7] Historia de la Humanidad 3. ... i. m., 486. o.
[8] Delgado (ed.)... i. m., 187. o.
[9] Uott., 187. o.
[10] Avicenne:
Počme de la mčdecine, Paris, Société d'Édition. "Les belles
lettres", 1956.,
4-5. o.
[11] Delgado (ed.)... i. m., 186. o.
[12] Ribera y Tarrago... i. m., 273. o.
[13] Uott., 273. o.
[14] Delgado (ed.)... i. m., 188. o.