Kéri Katalin
RENDSZER ES
TUDÁS
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Iskolakultúra,
1997/10., 110-114. lap
Az iszlám és a tudás
Nehezen lehet
megérteni az iszlám vallás gyors terjedését, az iszlám
kultúra felfutását
úgy, hogy nem vizsgáljuk a korabeli nevelés történetét,
az arabok tudáshoz,
tudományokhoz való viszonyát. A 7. században, amikor
Mohamed próféta
fellépett, a mindössze néhány jelentősebb városközponttal
rendelkező,
elsősorban sivatagi nomád törzsekből álló arabságot kellett
egységbe
kovácsolnia. Bár az egység megvalósítása politikai értelemben véve
sohesem
sikerült maradéktalanul, a Korán és a prófétai hagyományok nyomán
meginduló
iszlám hódítások magas szintre emelték a harcra szövetkezett
törzsek
kultúráját. Alig 200 évnyi időre volt szükség ahhoz, hogy a perzsa,
szír,
görög, indiai és egyéb népek jelentős tudósainak műveit arabra
fordítsák, a
keleti bölcsesség cseppjeit felszívják és - számos esetben -
továbbfejlesszék
a muzulmánok.
A kitartó
tanulás, az állandó ismeretszerzés a vallásos érzés
kialakításának
alapfeltétele (volt) az iszlám világban: minden hithű
muzulmánnak Mohamed
útmutatásai alapján tanulnia kellett, hiszen a próféta
szavaival maga Allah
nyilvánította ki akaratát. A Koránban számos helyen
olvasható a tudás, a
tanulás, a tanítás méltatása. Például az alábbi
gondolatok: "Allah annak adja
a bölcsességet, akinek akarja. Akinek pedig
bölcsesség adatik, annak nagy jó
adatott." (Korán 2, 296) és
"Hirdess Urad
nevében, aki teremtett,
vérrögből teremtette az embert.
Hirdess! A te Urad
a legnagylelkűbb,
aki írótollal tanított,
megtanította az embert arra,
amit nem tudott."
(Korán 96, 1-5.)
Minden
igazhitűnek tanulnia kellett az olvasást és a betűvetést. A Korán
szavai
összecsengtek a Hadith részleteivel is, amelyek arról szóltak,
hogyan
gondoskodott Mohamed arról, hogy követői megtanuljanak írni-olvasni.
A
tudományok ismerete megbecsülést biztosított a művelt
embereknek.
"Keressétek a tudást a bölcsőtől a sírig..., Kínába is menjetek
el érte, ha
kell" - idézték gyakran Mohamed szavait. Ibn Jayr egy művében az
alábbi
hagyományokat ajánlotta olvasói figyelmébe: "Nincs fontosabb Allahnak,
mint
egy olyan ember, aki megtanult egy tudományt (ta `allama `ilman), és
azt
másoknak is megtanította. (...) Ha Allah csak egy tudós ember felé
vezérli
utadat, jobb az neked, mint az egész világ." [1] Allahot gyakorta
említették
al-'Alim"-ként, ami annyit tett: aki tud. [2] Az eleinte szóban,
majd
írásban is továbbadott ismeretek eredetiségét úgy próbálták garantálni
és
ellenőrízhetővé tenni, hogy Mohamed prófétáig visszavezetve
életrajzi
lexikonokat készítettek azokról a személyekről, akik az iszlám
világban
tanítókként felléptek. Ezekben a lexikonokban feltüntették, hogy ki,
kitől,
mikor, mit tanult.
A koranikus
(alapfokú) oktatás
A muzulmán
gyerekek tanulmányaikat a Korán szövegeinek megismerésével
kezdték, és kezdik
ma is. Ez nem csupán valamiféle ájtatos cselekedet volt a
középkorban, hanem
bevezetés az iszlám kultúrába, amelynek keretei között
közösségi emberré
kellett válniuk, megismerve a vallási, jogi, erkölcsi
normákat.
[3]
Az alapfokú
muzulmán iskolákban tehát a tanítás a Korán nyelvén
nyugodott, jóllehet, a
tanárok és tanítványaik megértették és magyarázni is
tudták az egyes helyi
dialektusban írott szöveget. A szövegek szóbeli
átadásához, a szép és helyes
felolvasásukhoz már a Próféta kortársai
elkészítették a "ductus"-nak nevezett
segédleteket, és megszületett egy ma
is létező muzulmán tudomány, az
olvasmányok tudománya. [4]
Az arabok a
Korán nyelvéről azt tartották, hogy a legszebb nyelv a
világon, hiszen Allah
e nyelven szólt az emberiséghez. E vélekedés arra
ösztönözte az arab
tudósokat, hogy folytonosan bizonygassák nyelvük
nyelvészeti és stilisztikai
fölényét más nyelvekkel szemben, amely egyben
vallásuk felsőbbrendűségét is
jelentette számukra. [5] Ez több zsidó és
keresztény szerzőt arra ösztönzött,
hogy saját nyelvének szépségét méltassa.
(A zsidó Mosé ben Ezrá például a
Biblia héber nyelvű szövegeinek esztétikai
értékét emelte ki, a katalán nyelv
nagyszerűségét bizonyítandó pedig a
mallorcai tudós, Ramon Llull írt
imádságoskönyvet.) [6]
A Szent Könyv
versei klasszikus arab nyelven szólalnak meg, helyesebben
szólva annak egyik
alapja, a beduin költészetben használt költői koiné
került felhasználásra az
isteni kinyilatkoztatás lejegyzésénél. Ez a nyelv,
melyet valamennyi arab
törzs megértett, ám egyik sem beszélt, mesterséges
nyelvnek tekinthető, mely
hosszabb folyamat során alakult ki. [7]
Az iszlám első
időszakában tehát a tudás átadásának egyetlen megbízható
formája az orális
tanítás volt. A 8. század végétől azonban mind többen
kezdtek másolatokat
készíteni a Hagyományokról, a Koránhoz írott
kommentárokról és jogi
szövegekről, az írás fokozatosan fejlődött és
dicsőített művészetté vált. [8]
Elkezdték gyűjteni és másolni a tudományos
szövegeken kívül a költészet
alkotásait is, a preiszlamikus idők gazdag
anyagából is merítve. E folyamat
hátterében az a tudásvágy állott, mely
Mohamed szavain alapult, aki társait
tudásra ösztönözte. A fellendülő
iskoláztatást segítette a papírhasználat
elterjedése, a kínaiaktól tanult
papírgyártás bevezetése. Míg korábban az
arabok csontokra, pálmalevelekre
írtak - mely íráshordozó eszközök teljesen
alkalmatlanok voltak hosszabb
szövegek lejegyzésére - a papír olcsósága és
szinte korlátlan mennyisége
teljes mértékben kitágította az íráshasználat
lehetőségeit. A kéziratok a
birodalom széltében-hosszában elterjedtek, a
másolói foglalkozás tízezreknek
biztosított megélhetést, és a boltokban,
könyvtárakban bárki hozzáférhetett
az iszlám kultúra alapműveihez. Keleten és
Nyugaton egész városnegyedeket
tettek ki a másolóműhelyek, valamennyi
uralkodó kalligráfusok hadát
foglalkoztatta, és a mecsetek mellett a
könyvárusok házai lettek a
kulturális élet, az eszmecserék
színterei.
Már a korai
iszlám időszakában is a tanulmányok alapját a Korán
megismerése jelentette,
kiegészítve a Hagyományokkal. Ez nem csupán vallásos
nevelést takart - mely
kétségkívül a muzulmán oktatás lényege -, de a
politika, a társadalmi
berendezkedés, a jog, a költészet, a nyelvtan, az
etika, a számolás főbb
elemeinek megismerését is biztosította. Az iszlám
családtörténetről szóló
művek egyértelműen leszögezik, hogy a kisgyerekek
koranikus tudományokra való
rávezetése már a családon (háremen) belül
megkezdődött, ahol anyjuk és más
nőrokonaik szóbeli tanításai alapján
alkothattak képet az iszlám hitről és a
főbb viselkedési és rituális
szabályokról. [9]
Az első időkben
főként a gazdagabb családok gyermekeit oktatták magasabb
szinten mind a
keleti, mind pedig a nyugati területeken, főleg magántanítók.
A 9-10.
századtól kezdve azonban jelentősen megszaporodott az alapfokú
iskolák száma,
ahol bárki tanulhatott, aki a tanítónak járó - általában
csekély -
járandóságot meg tudta fizetni. Mindez összefüggött annak
felismerésével,
hogy a muzulmán társadalomban a tanulás felemelkedési
lehetőséget jelentett.
A gyerekek 5-6 éves koruktól kezdték meg
tanulmányaikat magántanító
vezetésével, otthon, vagy a köznapi szóval
kuttab-nak vagy maktáb-nak hívott
nyilvános iskolában. (Az arabok körében
kötelező körülmetélés általában
közvetlenül megelőzte a fiúk iskolába
kerülését, így az azzal kapcsolatos
örömünnep egyben gyermekkoruk lezárását
és tanulmányaik kezdetét is
jelentette.) [10]
Az
alapiskolákban - az iszlám világban mindenütt - a Koránolvasást, írást
és a
szövegek memorizálását tanították elsősorban, nagy volt azonban az
eltérés
országonként (régiónként) abban a tekintetben, hogy hogyan
következtek egymás
után a tananyagok. A keleti területeken általában úgy
kezdték a tanítást,
hogy Korán-részleteket olvastattak és memorizáltattak a
diákokkal. A
kicsiknek először is azt kellett fújniuk, hogy "Vallom, hogy
nincs több
Isten, csak Allah, és Mohamed az Ô Prófétája". A szövegolvasás
(felidézés)
után nyelvtanilag elemezték az egészet, és a tanító próbálta
minél
világosabbá tenni a szöveg értelmét. Ibn Djubair, spanyolországi
szerző
"Utazás" című művében azt írta, hogy Damaszkuszban - csakúgy, mint
más keleti
városokban - a fiatalok tanítása a zsoltározás művészetére
korlátozódik.
Megtanítják nekik a lehető legtökéletesebben a Szent Könyvet,
és különös
gondot fordítanak a szövegek leírására. Az írástanítás Keleten
általában
külön, arra specializálódott tanár vezetésével folyt. [11] Minden
egyes betűt
külön, nagy gonddal tanultak. Így az ottani területeken kiváló
kalligráfusok
nevelődtek.
Ezzel szemben az
al-Andalúszban működő alapiskolákban és a tunéziai
intézményekben, ahol sok
spanyolországi tanító helyezkedett el, a legtöbb
esetben nem a
Koránolvasással kezdték tanulmányaikat a gyerekek. A legtöbben
úgy
vélekedtek, hogy először meg kell tanulni helyesen használni az arab
nyelvet,
hiszen csakis így lehet megérteni és magyarázni a Koránt. Abu
Bequer ibn
Arabi például azt írta, hogy meggondolatlan lépés a gyerekeket
arra
kötelezni, hogy Allah könyvével kezdjék tanulmányaikat, és azt
olvassák, amit
nem is értenek. [12] Szerinte az arab nyelvvel és
költészettel kell kezdeni
az alapoktatást, azután pedig számolással kell
foglalkozni, mert csak az
effajta előképzettség teszi képessé a diákokat a
Korán tanulására és felsőbb
tudományok megismerésére. [13] Sokan osztották e
nézeteket. [14] A
spanyolországi iskolákban az írástanításra kevesebb időt
és gondot
fordítottak. Általában egész szavak, mondatok másolásával vezették
be a
gyerekeket az írás gyakorlatába, így az egyes betűk szép
megformálására
kevésbé fordítottak gondot. Bár kevesebb volt al-Andalúszban a
kiemelkedő
írásművész, mint Keleten, többen voltak azok, akik jobban tudtak
írni,
hiszen a nyelvtani szabályokat is tanulták az
írás-gyakorlással
párhuzamosan. [15] A tanulás legfőbb módszere a memorizálás
volt.
Felsőbb
szintű oktatás és tudományrendszerezés
Az alapfokú
oktatást követően a legfelsőbb szintű tudás keresése és
terjesztése volt a
muzulmán pedagógia legfőbb célja. Nem csupán a tudás
(`ilm) jelentését
kutatták, hanem annak számos formáját és
felhasználhatóságát is számba
vették. Ez a szó jelentett még "képzést",
"értelmet", "tudományt",
szóösszetételekben pedig egyes ismeretrészeket
(pl.: `ilm al-nabat = a
növények ismerete, vagyis botanika). Többesszámú
alakjával fejezték ki a
tudományok összességét (`ulúm). [16] Az arab
"tarbiya" szó a nevelést
jelentette, "művelni", "növelni" értelemben, és ha
embernevelésről volt szó,
akkor a "javítva, fegyelmezve nevelni" (ta'díb) és
a "művelve, nyesegetve
alakítani" (tahdíb) szinonímákkal világították meg a
fogalmat.
[17]
A 10. században
élt tudós, Ibn `Abd Rabbihi úgy definiálta a tudást és a
nevelést, mint
"olyan oszlopokat, amelyeken a vallás és a világ tengelye
nyugszik. Ezek
különböztetik meg az embert az állatoktól, az értelmes lényt
az oktalanoktól.
A tudás és a nevelés az értelem lényege, a test mécsese, a
szív fénye és a
lélek kormánya. (...) Ha egy gyereket nem nevelnének, nem
tanítanák meg
írni-olvasni, olyan lenne, mint a legostobább állat, a
legzavarodottabb
szörnyeteg." [18]
A középkori
iszlám világ tudósainak többsége hasonlóképpen vélekedett, és
ezért egész
műveket vagy műrészleteket szenteltek a legfőbb pedagógiai
kérdések
tárgyalásának. Az ókori gondolkodók művein felnőtt, a görög,
perzsa, indiai
és más népek tudományos eredményeit lefordító és
továbbfejlesztő arabok
elsődleges kérdésnek tartották a nevelés
szempontjából a tudományok
rendszerezését. Ezt már az iszlám első
évszázadaiban sem tekintették mellékes
problémának, az intézményesült
oktatás kiépülésével azonban mindez
megkerülhetetlenné és elodázhatatlanná
vált. Al-Kindi-től Ibn Khaldún-ig
hosszú a sor, ha szeretnénk számba venni
azokat a muzulmán tudósokat, akik -
a tananyag-struktúra kialakítását is
segítendő - tudományrendszerezési
munkákat végeztek. Valamennyien úgy
vélték, hogy jóllehet, sokféle tudomány
létezik, a muzulmánoknak valamennyi
iránt érdeklődniük kell. A tudományok
között azonban hierarchikus viszonyt
írtak le, amely rendszer csúcsán, a
legmagasabb szinten a vallástudomány
állt. A tudományok rendszerét többen úgy
képzelték el, hogy a tudás egységes
fájának ágai az egyes tudományterületek,
amelyek között vannak elméleti,
gyakorlati és hasznos vagy produktív
tudományok. [19] A korabeli iszlám
felfogás szerint akik csak egyetlen
tudomány tanulmányozásának szentelik
magukat, azok lehetnek ugyan tudósok, de
művelt embernek - aki a bölcsesség
elérésére törekszik - csak a sokoldalúan
képzettek nevezhetőek. Ez a
gondolkodásmód határozta meg az oktatási
intézményekben tanított tananyagot
is, Damaszkusztól Córdobáig. Már az alsó
szinten is törekedtek a sokoldalú
képzésre - különösen al-Andalúszban -, mert
úgy vélték, az írás-olvasás és a
Korán megtanulása nem elegendő a vallás,
Allah lényegének megértéséhez. A
10. századtól kialakuló és elterjedő
madraszákban, melyek a közép- és
(részben a) felsőfokú képzés színterei
voltak, illetve a felsőoktatás egyéb
formái esetén még inkább fontosnak
tartották az elsajátítandó
tudományterületek meghatározását, a közöttük lévő
kapcsolatrendszerek
leírását és a tananyag tartalmának, sorrendjének
kidolgozását.
Anawati
különböző tanulmányaiban mintegy 20 olyan klasszikus arab művet
elemzett,
amelyekben megtalálható a tudományok valamiféle rendszerezése.
Ezek között
vallásos és filozófiai értekezések éppúgy szerepelnek, mint
eretnekek írásai.
[20] A keleti világ nagy rendszerezői közül kiemelkedett
például al-Kindí,
al-Farabi, al-Gazali és Ibn Sina (Avicenna), akik nem csak
tanítottak, hanem
a görögökhöz hasonlóan megpróbálták osztályozni is a
tudományokat, értékük,
hasznosságuk, nemességük szerint. Az ő nyomdokaikon
jártak azok az andalúzok,
akik ugyanezt kísérelték meg: Ibn Hazm és Sa`id.
Az első
tudomány-rendszerezésről szóló munkát a 9. században al-Kindi
készítette el.
Az ő munkájára és görög művekre alapozva al-Farabi
meghatározó jelentőségű
könyvet írt a 10. században. A tudományok
felsorolása (Ihsa' al-'ulum) című
munkát a középkori Európában is
használták, és latin fordítása jelentős
hatást gyakorolt a skolasztika
kibontakozására. [21] A művet Sevillai János
és Cremonai Gerhard fordították
latinra, és ez utóbbi mester De Scientiis
című munkája vált használatossá a
keresztények körében. (Létezett a mű héber
nyelvű változata is.) [22] Al-
Farabi, a sokoldalú tudós szerencsés
pillanatban került Bagdadba, ahol az
Abbásszidák alatt akkoriban virágzottak
a tudományok. A rendkívül művelt
férfiú elsősorban Arisztotelész műveinek
magyarázataival hívta fel magára a
figyelmet, különösen annak Organon című
könyvét tanította. Az ókori görög
tudós nyomán, de annak
tudományrendszertanát módosítva írta meg saját
könyvét. [23]
Műve 5 fejezetre
oszlik, és rendszere általános hasznát maga a szerző úgy
ecsetelte, hogy ez
segít hozzá az ember, a világ megismeréséhez. Különbséget
tett az igazi tudós
és a fontoskodó ember között: míg az előbbi a tudományok
lényegének és
egymáshoz való viszonyának megismerésére törekszik, az utóbbi
olyan tudást
emleget, amelynek nincs is birtokában. [24] Műve első nagy
fejezetében a
nyelvtudományról írt, amely a tudományok tanulmányozásának
abszolút alapját
jelenti minden népnél, bár ő természetesen elsősorban az
arab grammatikára
utalt. A 2. rész, melyet követői a "legaprólékosabb és
legokosabb" résznek
tartottak, és saját műveikbe is beépítették, a logika
tudományáról szól.
Al-Farabi szerint e tudomány hasznos és szükséges ahhoz,
hogy valaki
tanulmányokat folytasson. A propedeutikus tudományok alkotják
rendszertanában
a 3. nagy csoportot, ezen belül hét területről írt: az
aritmetika, a
geometria, az optika, az asztronómia, a zeneelmélet, a
súlymértékek tudománya
és a mérnöki tudás jelentik itt a főbb részeket. A 4.
fejezetet a tudós a
fizika és metafizika tudományáról írta, számos
diszciplínára tagolva
rendszertanának eme részét. A metafizikáról azt írta,
hogy a
legtökéletlenebbtől a Legtökéletesebbig lehet emelkedni általa, az
Örök
Létezőig, amely egységbe foglalja az összes létezőt. Az utolsó
fejezetet
pedig a politikának, a jognak és a teológiának szentelte, és e
résznél is jól
felismerhető Platon és Arisztotelész hatása. A
vallástudományról írott
szavait - a logikáról szóló fejezet mellett - halála
után a legtöbbet
emlegették. [25] Jóllehet, maga al-Farabi is írt műveket
alkímiáról,
álommagyarázatról és más okkult tudományokról, osztályozásában
ezek nem
szerepeltek. [26] Rendszerét kisebb változtatásokkal Ibn Sina is
átvette. Ô
nem egyszerűen kapcsolódásokat állapított meg a tudományok
között, hanem
nagyon határozottan alá- és fölérendeltségi viszonyokról
beszélt, melyeket
szerinte a bölcsesség elérésére törekedve figyelembe kell
venni.
[27]
Hozzá hasonlóan
jól ismerte a tudás-elsajátítással és a tudományokkal
kapcsolatos problémákat
a perzsiai születésű al-Gazali (1058-1111), aki a
híres bagdadi Nizámijja
akadémiának volt a vezetője. Bevezetés a
tudományokba (Ihya) című könyvéről
Asin Palacios 1904-ben "Egy muzulmán
kompendium a pedagógiáról" címmel írt
tanulmányt. [28] E műve valóban nem
csupán a tudományok rendszerezésével
foglalkozó mű volt, hanem az oktatásban
közvetlenül is hasznosítható
tanulmány-rendszer, haladási terv is. A
tudományok osztályozását ő is azok
tulajdonságai, hasznosságuk és tartalmuk
természete szerint végezte el.
Szerinte is minden tudomány tanulásának végső
célja az, hogy az ember
Allahhoz váljon hasonlatossá, ehhez pedig
feltétlenül szükséges a nevelés,
mely szerinte a "legnemesebb művészet". Al-
Gazali, miközben a tudományokat
rendszerezte, művében kora felsőbb szintű
oktatásának panorámáját adta.
Vallásos és világi tudományokra osztotta az
egyes diszciplínákat. A világi
tudományok szerinte azok, amelyek a földi, a
napi élet során az emberek
segítségére vannak. Alaptudománynak tartotta ezen
belül pl.: a
mezőgazdaságot, az orvostudományt, az aritmetikát és
geometriát, az
építészetet és a politikát. Ipari tudományokról (pl.:
metallurgia, fonás) és
kiegészítő tudományokról (pékmesterség,
kovácsmesterség) is beszélt. A
vallásos tudományok pedig elvezetik a földi
létben boldoguló embert a
Legfelsőbbhöz: alaptanulmányokról írt al-Gazali a
Korán, a Próféta mondásai
és cselekedetei, az iszlám egyház doktrínái
kapcsán. Származéktudományoknak
nevezte a kánonjogot és a misztikus-
aszkétikus erkölcsöt, propedeutikusnak
az arab nyelvet és grammatikát,
kiegészítőnek pedig a Korán-szövegek
olvasásának, magyarázatának és
kritikájának tudományát. [29] A szufi
gondolatkörben mozgó tudós
egyértelműen kiemelte az utóbbiak, vagyis a
vallásos tudományok
felsőbbségét, és éppen emiatt úgy vélte, a szülők
nevelésben betöltött
szerepét minimálisra kell korlátozni a lelki vezető
mellett. [30]
A középkori
al-Andalúszban a legteljesebb tudomány-rendszer és pedagógiai
terv
megalkotása a cordobai születésű arab gondolkodó, Ibn Hazm (994-1063)
nevéhez
fűződik. [31] A polihisztor ismert volt mint költő, filozófus,
történettudós,
moralista, jogász és teológus, és megszámlálhatatlanul sok
művet alkotott. A
tudományok kategóriái (Maratib al-'ulum) című művében az
andalúziai tudósok
közül legteljesebben fejtette ki a tudás és a tudományok
rendszerét. Ô is úgy
vélte, hogy csak a tanulás mentheti meg és emelheti fel
az embert, bár A
vezetés könyve (Kitáb al-ajlaq) című munkájában azt írta,
hogy "ha a tudásnak
nem volna más értelme, mint az, hogy egy tudatlan
elfogadjon benneteket, és
hogy egy tudós tiszteljen és becsüljön, még ez is
elegendő volna, hogy
elmerüljetek benne. (...) Hogyan lehetséges hát nem
keresni a bölcsességet,
látva számos ablakát ebben és az eljövendő életben?
A tudatlanság átka okoz
minden rosszat..." [32]
A tudományok
kategóriái című könyve tehát egy egészen egyedülálló
pedagógiai mű a
spanyolországi iszlám történetét tekintve. Az első részében
az egyén
neveléséről értekezett, kiemelve, hogy a tudás megközelítése és
átadása is
erény, és minél több könyvből tanul valaki, annál többre viszi.
Úgy vélte,
senki nem tud elérni a tudományokhoz, ha nem hallgat, ír, olvas
és nem végez
maga is kutatásokat. Számos más muzulmán gondolkodóhoz
hasonlóan elítélte
azokat, akik gazdagságra és hírnévre áhitozva tanulnak,
hiszen "ha valaki a
tudományoknak szenteli magát, nem ebben az életben nyeri
el jutalmát."
[33]
A nevelésre
vonatkozó útmutatása az alábbiakban foglalható össze: 5 éves
kor körül kell
kezdeni a gyerekek tanítását, alapfokon az írás, olvasás és a
Korán
elsajátítása a cél. [34] A középfokú tanulmányokat a grammatika és
a
lexikográfia tanulásával kell megalapozni, ám a költészetről úgy
vélekedett,
hogy nem a legmegfelelőbb "tananyag" az ifjúság neveléséhez.
Különösen
kerülendőnek tartotta az élvezetek felé terelő szerelmes verseket;
az
elválásról és sivatagokról szóló költeményeket, mert ezek a
család
elhagyására ösztönöznek; a nyomorúsággal és háborúval összefüggő
verseket,
mert ezek rombolásra, gyilkolásra ösztökélnek; a szemtelen,
áskálódó emberek
ajkán született szatírikus költeményeket valamint az
uralkodókat dicsőítő,
rossz ízléssel, hamis módon megírt
énekeket.
Ezt követően a
számolási ismeretek elsajátítása jelenti az oktatás
anyagát: a négy
alapművelet, a törtszámok, a síkgeometria, a földmérés, az
égitestekről szóló
ismeretek és Eukleidész Elemek című műve. A
csillagászatról szólva
elutasította az asztrológiát.
Ezután kell
tanulnia a diáknak logikát, mert csak így lesz képes
megkülönböztetni az
igazat a hamistól, megérteni a természettudományokat;
valamint tanulmányoznia
kell a "fajok tudományát" (= állatok, növények,
kőzetek rendszerét) és az
orvoslást. Külön kiemelte az ókori és kortárs
népek történetét, és felhívta a
figyelmet arra, hogy mennyire fontos
hanyatlásuk forrásokkal alátámasztott
tanulmányozása, a történelmi
folyamatok megértése, valamint az erényes
személyek életrajzával való
megismerkedés. [35] Fontos az etnológia, ami az ő
felfogásában az arab
törzsek, klánok és családok közötti vérségi kapcsolatok
ismeretét
jelentette.
A legfelsőbb
szintű tudás, amellyel mindenkinek foglalkoznia kell, a
vallásos törvény
(sharí`ah). A felsőfokú oktatás fókuszában így tehát Ibn
Hazm szerint is a
koranikus tudományok, a Próféta hagyományai és
cselekedetei, a vallásjog és a
teológia áll. A többi tudomány tanulmányozása
csak előkészület ezek
megértéséhez.
Könyvében a
cordobai tudós úgy vélte, hogy ha valaki nem képes arra, hogy
minden
tudományban kiemelkedjen, szükséges, hogy legalább elképzelése
legyen
valamennyiről, azaz sokoldalú, általános nevelést kívánt. Több más
muzulmán
gondolkodóhoz hasonlóan mélységesen lesújtó volt a véleménye
azokról, akik a
saját tudományukon kívüli tudományok művelőit nem értékelték
vagy
becsmérelték. Egyik tudomány sem érthető a többi nélkül, így csak
azok
emelkedhetnek ki tudásukkal, akik minden tudományból merítenek
ismereteket -
fogalmazta meg az elérendő eszményt az andalúziai
polihisztor.
Könyvének
második részében a tudományok rendszeréről írt Ibn Hazm,
kiemelve az egyes
népekre jellemző, az általános érvényű és a
"vegyes"-típusú tudományokat. az
előbbi csoportba tartoznak szerinte a
teológia, a történelem és a filológia.
[36] Az általános érvényű
tudományokat a matematika, az orvoslás a
csillagászat és a filozófia teszi
ki, a retorika, poétika és álommagyarázat
pedig "vegyes" tudásanyag.
Ezeken kívül
szerinte tudománynak lehet még nevezni a kereskedelmet, az
építészetet,
szövést, hajóépítést, mezőgazdaságot és kertművelést, ám ezek
csupán arra
valók, hogy a mindennapi szükségleteket kielégítsék, és nem a
magasabb célok
beteljesítését szolgálják. [37]
Más andalúziai
szerzők, például Sá`id (1029-1070), nem tulajdonítottak
egyik tudománynak sem
nagyobb jelentőséget, mint a másiknak. A Népek
kategóriái (Tabaqat al-umam)
című művében ez a 11. században élt tudós Ibn
Hazm-mal ellentétben nem a
nyelvészeti és vallásos tudományokra helyezte a
hangsúlyt, hanem inkább a
természettudományok vonzották. A különböző ókori
népek kultúrtörténetét
leírva úgy gondolta, hogy azok értek el látványos
eredményeket, akik
kiemelten figyelmet fordítottak a tudományokra, így az
indiaiak, a perzsák, a
káldeusok, a görögök, a rómaiak, az egyiptomiak, a
zsidók és az arabok.
[38]
A középkori
iszlám világban a muzulmán pedagógia elméletének és
gyakorlatának valamint a
tudományok rendszerének nagy összefoglalója az az
Ibn Khaldún volt, akinek
magyarul is olvasható Bevezetés a történelembe (Al-
Muqaddima) című műve ma
is az iszlám művelődés- és neveléstörténet egyik
legkiemelkedőbb forrása.
[39] A mű mintegy egyharmadát teszi ki az a
zárórész, amely Simon Róbert
megfogalmazása szerint "lényegében egy
kidolgozott és sok vonatkozásban
önálló »tudománytan«", melynek elemzése még
ma sem végigvitt.
[40]
A középkori
iszlám kultúra tudományrendszerezéssel foglalkozó műveinek
vázlatos
bemutatása is rámutat a téma bonyolult és összetett voltára. A
muszlim
nevelési gyakorlatot és elméletet (is) segítő, esetenként abból
kiinduló
rendszerezési törekvések összegyűjtése, elemzése és összevetése
nagy lépéssel
vihet közelebb az iszlám kultúra történetének és lényeges
vonásainak
megértéséhez. Csakúgy, mint a korábban élt ókori - elsősorban a
görög -
társadalmakban, az arabság körében is fontosnak tartották a tudás
mind
szélesebb körű elsajátítását, az ember tökéletesedését, a
tudományok
művelését. A tudományok rendszerezése és a tanulmányok tervének, a
tanítás
menetének kidolgozása ennek elengedhetetlen feltétele volt.
Platon,
Arisztotelész és mások nyomdokain jártak azok a tudósok, akik
e
tudománytanokat megalkották. Az ő műveik fordítása révén került
kapcsolatba
Európa az ókori szerzőkkel, és indult meg a középkori európai
kultúra és
nevelés fejlődése. A sokoldalúan képzett, bölcsességre törekvő
ember muszlim
eszményének leírásából mai tanterveink összeállításánál is
sokat
meríthetünk.
<font face="Verdana, Arial, Helvetica