Kéri Katalin
ALAPFOKÚ OKTATÁS A KÖZÉPKORI ISZLÁM
VILÁGBAN
Elektronikus kiadás:
Terebess ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Pedagógia, 1999/1. sz., 61-69.
lap
ABSTRACT
KATALIN
KÉRI:
ELEMENTARY SCHOOLS IN THE MEDIEVAL ISLAMIC WORLD
After Muhammad's
teachings the bedouin Arabs conquered the kingdoms
of the Middle East and
other territories. The Muslim religion step
by step became wide-spread in
North-Africa, Southern Europe and in
Asia. Thanks to the different cultural
influences in the Muslim
world, by the middle of the eighth century a popular
system of
elementary school education became generally adopted. For the
early
generations of Muslims, the Qu'ran served as a basis of
belief,
worship, law and behavior, and he founded education by his
work.
Reading and writing this book as well as learning parts and
Muslim
traditions was the syllabus in the elementary schools. This
article
presents in short how these schools were organized, how the
teachers
disciplined their pupils and what kind of methods were widely
used
in the Muslim world. This study gives a summary of foreign
research
and offers a survey of sources in Hungarian concering the
function
of elementary schools.
Levelezési
cím/Address for correspondence:
Kéri Katalin,
University Janus Pannonius,
Department of Education, H-7624 Pécs, Ifjúság u. 6.
E-mail:
kerik@tki.jpte.hu
honlap/HomePage:
http://nostromo.jpte.hu/~carry
A kezdetek
A 7. században,
Mohamed próféta fellépésének idején, Arábiában nem
létezett szervezett
(intézményesült) oktatás. A beduin gyerekek szüleiktől
és környezetük
idősebb-fiatalabb tagjaitól tanulták meg a nomád élet
szempontjából szükséges
dolgokat. A közösségek, a vérségi és rokonsági
alapon szerveződött csoportok
együttműködése jelentette a túlélés egyetlen
esélyét. (Armstrong, 1998. 83.
o.) Miközben a kora középkor - arabokkal is
érintkező - keresztény és zsidó
közösségeiben, különösen a városlakók
körében sokan tudtak írni-olvasni, az
arabság jelentős része írástudatlan
volt. (Dodge, 1962. 1. o.) A
preiszlamikus időkben az arab törzsek az őseik
által felhalmozott tudást
szóban közvetítették, költemények, mesék és
legendák sora szolgált a nevelés
alapjául, csakúgy, mint más, nem
letelepedett életmódot folytató népek
körében. (Duzmathné, 1997, Nagy Gy.,
1997.) Mohamed előtt az arab törzsek
mindegyike a helyi dialektust beszélte,
csak a próféta fellépésével alakult
ki az egységes, irodalmi nyelv. A
muzulmán vallás alapvető tanításait
Mohamed, mint próféta "közvetítette", és
e tanítások végleges megszövegezése
a halála utáni negyedszázadban történt.
A Korán vált Allah
kinyilatkoztatásainak írásbeli összefoglalásává, ez lett
a muzulmán hit, jog
és viselkedés, a hivő ember életvitelének alapja.
(Dodge, 1962., 2.
o.)
A Korán és nyelve
Irodalmi
szempontból az volt a Korán a muzulmánok számára, mint az Iliász
a
görögöknek; a törvény szempontjából mint a Tóra a zsidóságnak; és
isteni
kinyilatkoztatásnak tartották (tartják), mint az Ó- és Újszövetséget
az
egyetemes kereszténység. (Dodge, 1962. 2. o.) A Korán vált a muzulmán
élet,
így a muzulmán oktatás alapkövévé is.
A Koránt Allah
"világos arab nyelven" küldte el teremtményeinek, ám ezzel
kapcsolatosan
igencsak megoszlik a tudósok véleménye. A Szent Könyv versei
klasszikus arab
nyelven szólalnak meg, helyesebben szólva annak egyik
alapja, a beduin
költészetben használt költői koiné került felhasználásra az
isteni
kinyilatkoztatás lejegyzésénél. Ez a nyelv, melyet valamennyi arab
törzs
megértett, ám egyik sem beszélt, mesterséges nyelvnek tekinthető,
mely
hosszabb folyamat során alakult ki. (Simon, 1994. 492-493.
o.)
Az arabok a
Korán nyelvéről azt tartották, hogy a legszebb nyelv a
világon, hiszen Allah
e nyelven szólt az emberiséghez. E vélekedést
alátámasztandó, az arab tudósok
folytonosan bizonygatták nyelvük nyelvészeti
és stilisztikai fölényét más
nyelvekkel szemben, amely egyben vallásuk
felsőbbrendűségét is jelentette
számukra. (Vernet, 1993. 31. o.) Ez több
zsidó és keresztény szerzőt arra
ösztönzött, hogy saját nyelvének szépségét
méltassa. A zsidó Mosé ben Ezrá
például a Biblia héber nyelvű szövegeinek
esztétikai értékét emelte ki, a
katalán nyelv nagyszerűségét bizonyítandó
pedig a mallorcai tudós, Ramon
Llull írt imádságoskönyvet (Llibre d'
oracions). (Delgado, 1992. 181.
o.)
Az alapfokú
muzulmán iskolákban a tanítás a Korán nyelvén nyugodott,
jóllehet, a tanárok
és tanítványaik megértették és magyarázni is tudták az
egyes helyi
dialektusokban írott szövegeket. A szövegek szóbeli átadásához,
szép és
helyes felolvasásukhoz már a Próféta kortársai elkészítették a
"ductus"-nak
nevezett segédleteket, és megszületett egy ma is létező
muzulmán tudomány, az
olvasmányok tudománya. (Vernet, 1993. 32. o.) Az
iskolákban külön tanár
tanította az olvasást (al-qurra' vagy al-qari), külön
tanár beszélte el a
Mohamed életéről és tetteiről szóló történeteket (al-
qass) és volt olyan
pedagógus is, aki a beduin költeményeket, régi
hagyományokat, a Prófétáról és
követőiről szóló anekdotákat tanította (al-
rawi). (Kéri
1998a)
Az arab írás
A Koránt eleinte
szóban adták tovább, mert a 18 mássalhangzóból álló,
rövid magánhangzók és
olvasáskönnyítő jelek nélkül használt írás nem volt
alkalmas a Korán
szúráiban lévő nyelvi finomságok visszaadására.
A 6. század
elején Arábiában egy olyan írást használtak, amely a 300
évvel korábban
Petrában élő nabateusok írása volt. Ezen írásrendszernek
folyóírásos formája
nem maradt fenn, csak hieratikus változatai, melyeknek
az Umm al-Djimalban
fellelt kőfeliratos példánya nagyon hasonlatos a
későbbiekben Irakban
virágzott kúfi íráshoz. (Elisséeff, 1977. 483. o.) Ez
az írásrendszer volt
használatos Mekkában is akkor, amikor Mohamed élt, de
elemi szintje miatt
főként gyakorlati célokra használták (szerződések,
levelek megszövegezése). A
tudás átadásának tehát egyetlen megbízható
formája a szóbeli tanítás volt az
iszlám első időszakában.
A 8. század
végétől azonban mind többen kezdtek másolatokat készíteni a
"hagyományokról",
vagyis a Mohamed "szent szokásait" (szunna) rögzítő
gyűjteményekről (hadísz);
a Koránhoz írott kommentárokról és jogi
szövegekről: az írás fokozatosan
fejlődött, és dicsőített művészetté vált.
(Elisséeff, 1977. 486. o.)
Elkezdték gyűjteni és másolni a tudományos
szövegeken kívül a költészet
alkotásait is, a preiszlamikus idők gazdag
anyagából is merítve. E folyamat
hátterében az a tudásvágy állott, mely
Mohamed szavain alapult, aki társait
tudásra ösztönözte. A fellendülő
iskoláztatást segítette a papírhasználat
elterjedése, a kínaiaktól tanult
papírgyártás bevezetése. Míg korábban az
arabok csontokra, pálmalevelekre
írtak - mely íráshordozó eszközök teljesen
alkalmatlanok voltak hosszabb
szövegek lejegyzésére - a papír olcsósága és
szinte korlátlan mennyisége
teljes mértékben kitágította az íráshasználat
lehetőségeit. A kéziratok a
birodalom széltében-hosszában elterjedtek, a
másolói foglalkozás tízezreknek
biztosított megélhetést, és a boltokban,
könyvtárakban bárki hozzáférhetett
az iszlám kultúra alapműveihez. (Kéri
1999.) Keleten és Nyugaton egész
városnegyedeket tettek ki a másolóműhelyek,
valamennyi uralkodó
kalligráfusok hadát foglalkoztatta, és a mecsetek mellett
a könyvárusok
házai lettek a kulturális élet, az eszmecserék
színterei.
A koranikus oktatás
Már a korai
iszlám időszakában is a tanulmányok alapját a Korán
megismerése jelentette,
kiegészítve a "hagyományokkal". (Ez utóbbiak -
szunna - lejegyzésére - hadísz
- azért volt szükség, mert a Korán-
magyarázatok során egyre nagyobb
mértékben merültek fel olyan kérdések,
amelyekre a Koránban nem volt felelet,
mivel Mohamed nem is érintette
azokat. Ilyen esetekben a muzulmánok
prófétájuk szóbeli nyilatkozataira
hivatkoztak, vagy az általa követett
gyakorlatot tekintették mérvadónak.
Számos olyan irányzat létezett és létezik
ma is az iszlám világban, melyek
ezen összegyűjtött, Mohamednek tulajdonított
mondásokat és cselekedeteket a
tudás-átadói lánc (szilszilati) tagjainak
véleménye ellenére sem fogadják el
mérvadónak.) (Glasenapp, 1987. 393. o. és
Salgado, 1996. 96-97. o.)
A Korán és a
hadísz minél alaposabb megismerése nem csupán vallásos
nevelést takart - mely
kétségkívül a muzulmán oktatás lényege -, de a
politika, a társadalmi
berendezkedés, a jog, a költészet, a nyelvtan, az
etika, a számolás főbb
elemeinek megismerését is biztosította. A gyerekek
alapfokú oktatásáról való
gondoskodás a család feladata volt. (Rogers, 1987.
97. o.) Az iszlám
családtörténetről szóló művek egyértelműen leszögezik,
hogy a kisgyerekek
koranikus tudományokra való rávezetése már a családon
(háremen) belül
megkezdődött, ahol anyjuk és más nőrokonaik szóbeli
tanításai alapján
alkothattak képet az iszlám hitről és a főbb viselkedési
és rituális
szabályokról. (Barcilo, 1989. 216. o. és Marín-Guzmán, 1996.
128. o. és Kéri
1998b 65. o.)
A 8. század
közepétől kezdve egyre több alap- és felsőbbszintű képzést
nyújtó iskola
nyílott az iszlám világban. Az iskola azonban sohasem volt
hivatalos
intézmény, és a hivatalnokszervezet nem avatkozott bele a
működésébe. Voltak
olyan koranikus iskolák is, amelyeket árva illetve nagyon
szegény családból
való gyerekeknek alapítottak, de még a kalifák vagy
szultánok által alapított
iskolák sem álltak állami felügyelet alatt.
A tanítás
eleinte házon belül, vagy boltokban, piacokon folyt, de
hamarosan tömegével
alakultak a mecsetekhez kapcsolódó képzési formák,
melyek a szülők és tanárok
megállapodásain alapultak. Az első időkben főként
a gazdagabb családok
gyermekeit oktatták magasabb szinten, főleg
magántanítók, mind a keleti, mind
pedig a nyugati területeken. A 9-10.
századtól kezdve azonban jelentősen
megszaporodott az olyan alapfokú iskolák
száma, ahol bárki tanulhatott, aki a
tanítónak járó - általában csekély -
járandóságot meg tudta fizetni. Mindez
összefüggött annak felismerésével,
hogy a muzulmán társadalomban a tanulás
felemelkedési lehetőséget jelentett,
attól kezdve ugyanis, hogy megtanulták a
vallás, a nyelvtan, az irodalom
alapjait, a diákok bármelyike előtt nyitva
állt a (hivatali) érvényesülés
útja. Minden szorgalmas és tehetséges hívő
muzulmánnak esélye volt arra,
hogy faluja mecsetjének imámja vagy népének
minisztere legyen. Számos példát
lehet idézni arra vonatkozóan, hogy alacsony
sorból származó férfiú állami
vezetővé emelkedett, például az al-andalúszi
Omajjáda dinasztia idején vagy
a kiskirályságokra hulló cordobai kalifátus
területén. (Ribera y Tarragó,
1928. 321-322. o.) A kutatók szerint a
középkori iszlám világ városaiban a
fiúk nagy része részesült alapfokú
oktatásban. (Historia general, 1988.
540. o.)
A 5-6 évüket
betöltött gyermekek tehát magántanító vezetésével, otthon,
vagy egy nyilvános
iskolában kezdték meg tanulmányaikat. (Az arabok körében
kötelező
körülmetélés általában közvetlenül megelőzte a fiúk iskolába
kerülését, így
az azzal kapcsolatos örömünnep egyben gyermekkoruk lezárását
és tanulmányaik
kezdetét is jelentette.)(Galino, 1968. 455. o.)
Az alapiskola
megnevezésére számos kifejezés szolgál(t). Az egyik
legáltalánosabban
használt köznév volt a kuttab, mellyel szinoním
fogalomként használták arab
és perzsa területeken a maktab-ot, a törököknél
a mektep-et. (Bosworth és
mtsai, 1986. 567. o.) Cordobában a mahdar és
Perzsiában a dabirisztán is ezen
iskolafokot jelölte. (Mazahéri, 1989.,
161. o.)
Az
alapiskolákban - az iszlám világban mindenütt - a Korán olvasását, az
arab
írást és a szövegek memorizálását tanították elsősorban. A hat és tíz
éves
kor közötti gyerekeknek (szüleiknek) nem volt nagy választási
lehetőségük az
oktatás anyagát illetően. Jelentős volt azonban az eltérés
országonként
(régiónként) abban a tekintetben, hogy hogyan következtek
egymás után a
tananyagok. (Kéri 1997. 111. o.) A keleti területeken
általában úgy kezdték a
tanítást, hogy Korán-részleteket olvastattak és
memorizáltattak a diákokkal.
A kicsiknek először is azt kellett fújniuk,
hogy "Vallom, hogy nincs több
Isten, csak Allah, és Mohamed az Ô Prófétája".
A szövegolvasás (felidézés)
után nyelvtanilag elemezték az egészet, és a
tanító próbálta minél
világosabbá tenni a szöveg értelmét. Ibn Dzsubair,
spanyolországi szerző
"Utazás" című művében azt írta, hogy Damaszkuszban -
csakúgy, mint más keleti
városokban - a fiatalok tanítása a "zsoltározás"
művészetére korlátozódik.
Megtanítják nekik a lehető legtökéletesebben a
Szent Könyvet (T. i. a
Koránt), és különös gondot fordítanak a szövegek
leírására. Az írástanítás
Keleten általában külön, arra specializálódott
tanár vezetésével folyt.
(Elisséeff és mások, 1977. 489. o.) Minden egyes
betűt külön, nagy gonddal
tanultak. Így az ottani területeken kiváló
kalligráfusok
nevelődtek.
Ezzel szemben az
al-Andalúszban működő alapiskolákban és a tunéziai
intézményekben, ahol sok
spanyolországi tanító helyezkedett el, a legtöbb
esetben nem a
koránolvasással kezdték tanulmányaikat a gyerekek. A legtöbben
úgy
vélekedtek, hogy először meg kell tanulni helyesen használni az arab
nyelvet,
hiszen csakis így lehet megérteni és magyarázni a Koránt. Abu
Bequer ibn
Arabi például azt írta, hogy meggondolatlan lépés a gyerekeket
arra
kötelezni, hogy Allah könyvével kezdjék tanulmányaikat, és azt
olvassák, amit
nem is értenek. (Ribera y Tarrago, 1928. 264. o.) Szerinte az
arab nyelvvel
és költészettel kell kezdeni az alapoktatást, azután pedig
számolással kell
foglalkozni, mert csak az effajta előképzettség teszi
képessé a diákokat a
Korán tanulására és felsőbb tudományok megismerésére.
Sokan osztották e
nézeteket. A spanyolországi iskolákban az írástanításra
kevesebb időt és
gondot fordítottak. Általában egész szavak, mondatok
másolásával vezették be
a gyerekeket az írás gyakorlatába, így az egyes
betűk szép megformálására
kevésbé fordítottak gondot. Bár kevesebb volt al-
Andalúszban a kiemelkedő
írásművész, mint Keleten, többen voltak azok, akik
jobban tudtak írni, hiszen
a nyelvtani szabályokat is tanulták az írás-
gyakorlással
párhuzamosan.
Az oktatás helyszíne és időtartama
Az oktatás
helyszíne és időtartama koronként és földrajzi területenként
változott. Az
első időkben, amikor az oktatás ingyenes volt, a tanítók ott
tanítottak, ahol
éppen adódott. Saját házuk udvarán, a műhelyben vagy
boltban, ahol dolgoztak,
vagy a mecsetek udvarában. (A mecsetek falai között
eleinte, amikor még
alacsony volt a diákok száma, nem igen folyt koranikus
oktatás, hiszen a
kisgyerekek hangos kántálása zavarta a nagyobbak
tanulását, beszélgetését,
ájtatosságát.) (Elisséeff és mtsai, 1977, 487. o.)
A mai értelemben vett
tantermek leggyakrabban a tanító házában voltak;
szőnyegekkel,
falikárpitokkal berendezett szoba várta a diákokat. A tanulók
számának
emelkedésével pedig a mecsetekben is megjelentek a Koránt
memorizáló
tanuló-csoportok, de egymástól gondosan elválasztva. A tanár
általában állt
vagy zsámolyon ült diákjai előtt, akik kör vagy félkör
alakban ültek lábainál
a földön, vagy szalmafonatokon. (Ribera y Tarrago,
1928. 326. o.) A tanulók
száma teljesen eltérő volt; egytől akár ezerig is
terjedhetett az egy tanár
által tanított gyerekek létszáma, de az átlagos
csoport 80-100 főből állt. A
termekben aszerint alakult ki az ülésrend, hogy
ki mikor érkezett: a
fürgébbek foglalhatták el a tanárhoz legközelebb eső
helyeket.
Az oktatás
mindig úgy kezdődött, hogy a diákok imát mondtak. Egy 9.
századból
fennmaradt, tanároknak készült szabálygyűjtemény szerint az
alapiskolákban a
diákoknak a délelőtt első részében olvasniuk kellett,
azután ebédig az
írástanulással foglalkoztak. Délután a tanultak ismétlésére
fordították
idejüket, csütörtökön pedig áttekintették a hét során
tanultakat. Az iskolai
munkát óra- és hétközi szünetekkel szakították meg: a
péntek mindig pihenőnap
volt, és Ramadankor illetve más vallásos ünnepeken
is 3-5 nap vakációt kaptak
a gyerekek. Hiányoztak azonban a ma ismeretes
több hétig tartó
szünidők.
Az alapszintű
oktatás 4-5 évig tartott, de a 12. századi al-Andalúszban
például 13 éves
korukig is részt vehettek az alapképzésben azok, akik nem
kívántak 10 éves koruk után
tudományokkal foglalkozni. (Diaz, 1991. 195. o.)
Az oktatás módszerei, eszközei
A Korán-tanítás
legfőbb módszere a memorizálás volt. A tanár előolvasta a
szöveget, a
gyerekek utánamondták kórusban, azután pedig egyenként. Az
tanulótermek
hangosak voltak a szövegek kántálásától, a diákok kissé előre
hajolva
ismételgették a sorokat. Az olvasás is kórusban folyt, amíg az egyes
tanulók
biztonságot nem szereztek a betűk felismerését és összekapcsolását
illetően.
(Kéri, 1998c. 76. o.) Némelyik tanár megpróbálta rávezetni a
diákjait arra,
hogy hozzászokjanak a csendes tanuláshoz, ahhoz, hogy a
szövegeket magukban
mondogassák. Ennek érdekében megpróbálták a diákokat
rávenni arra, hogy
ajkaikat ne mozgassák; voltak iskolák, ahol a gyerekeknek
szövegtanulás
közben vizet kellett tartaniuk a szájukban. (Delgado, 1992.
187. o.) A
jelentős mennyiségű szöveg memorizálása természetesen nem
sikerülhetett volna
megfelelő segédeszközök, tanszövegek nélkül. Az iszlám
világban olyan sajátos
didaktikai irodalom jött létre, melynek
változatossága és terjedelmes volta
egészen elképesztő. A tanköltemények,
versbe és történetbe foglalt
tananyagok, aforizmagyűjtemények és kivonatok
az oktatás minden szintjét
áthatották. (Kuhne Brabant, 1985. 273. o.)
Emellett pedig a
memória-fejlesztés érdekében különböző gyógynövényeket és
"csodaszereket" is
bevetettek a muzulmán világ kisebb és nagyobb diákjai.
Az olvasás és
memoriterek tanulása mellett fontos tananyag volt a
koranikus iskolákban az
írás. A betűk és szövegek lejegyzéséhez, az írás
begyakorlásához a gyerekek
fényes, erős fából való táblákat használtak,
amelyeket "törökülésben" ülve a
térdükön tartottak. Ezekre a táblákra írtak
krétával vagy tintába mártott
tollal, és vízzel lemosták a szavakat, ha már
nem volt szükség rájuk vagy
javítani akartak. A kicsiknek nem voltak
könyveik, hanem a tanító által előre
leírt szövegeket olvasták és másolták.
Ibn Khaldún
"al-Muqaddima" című könyvében ugyan külön fejezetet írt a
muzulmán világ
egyes városainak oktatási módszereiről, a fejezet azonban
leginkább a
koranikus oktatás tananyagáról, az egyes (tan)tárgyak oktatási
sorrendjéről
szól. (Ibn Khaldún, 1995. 526-529. o.) Nagyon fontos - szerinte
helyes -
módszerként azonban több helyen is kiemelte, hogy a tanulókat nem
szabad
egyszerre két tudománnyal is összezavarni, mert ha a diák
figyelmét
megosztja, akkor mindkét tudomány megértése kapcsán kudarcot vall.
Véleménye
szerint az is problémákat szül, ha a tanító túlságosan hosszú időn
át tanít
egy diszciplínát (könyvet), mert a gyerekek közben mindig
felejtenek, és
ezért végül nem látják át az összefüggéseket. (Ibn Khaldún,
1995. 522. o.)
A fegyelmezés
Az iszlám világ
koranikus iskoláiban - mivel nem ritkán igencsak sok
tanuló gyűlt össze
egy-egy tanító körül - fontos kérdés volt a fegyelem
biztosítása. (A tanítók
leterheltségének egyik legszélsőségesebb példájaként
idézi a szakirodalom
annak a férfiúnak az esetét, akinek az Omajjáda
dinasztia uralkodásának
időszakában 3000 diákja volt egyidejűleg! A tanító
szamárháton jött-ment
egyik tanulócsoporttól a másikig...) (Tritton, 1957.
1. o.)
A fegyelmezés a
koranikus iskolákban a legkülönbözőbb módszerekkel
történt, akár
gyermekenként is változott, hogy milyen rendreutasítást
alkalmazott a tanár.
Egyes diákoknak elegendő volt szemöldökráncolással
jelezni, hogy
viselkedésüket a tanító helyteleníti. Másokat megdorgáltak, és
nem volt
ismeretlen a testi fenyítés sem a muzulmánok körében. (Tritton,
1957. 18. o.)
A botot és a palavesszőt azonban nem csupán a testi büntetés
eszközeként,
hanem a bátorság kialakítása végett is forgatták a tanítók.
(Dodge, 1962. 4.
o.) Tilos volt azonban az arcra és a fejre mérni ütéseket,
és az sem volt
megengedett, hogy a tanító haragból, hirtelen
felindultságában ütlegelje a
tanítványokat. Több forrás is tanúsítja, hogy a
tíz évnél ifjabb gyermekeket
sem volt szabad az iskolában verni, vagy ha
mégis, akkor a nagyobbacska
fiúknál kevesebb, legfeljebb három ütést
kaphattak, általában a talpukra.
(Tritton, 1957. 18. o.)
Ibn Khaldún az
"al-Muqaddima" című művének hatodik fejezetében külön
alfejezetet (39.)
szentelt a tanulókkal szembeni túlzott szigor
helytelenítésének. Szerinte "a
nevelés során alkalmazott szigorú büntetés
káros a tanuló számára, különösen
a kisgyermekek esetében, mivel az azon
dolgok közé tartozik, amelyek rossz
készséget alakítanak ki." (Ibn Khaldún,
1995. 530. o.)
Harún al-Rashid,
a mesékből is jól ismert bagdadi kalifa - Ibn Khaldún
leírása szerint - fia
tanítójának az alábbi útmutatásokat adta csemetéje
nevelésével,
fegyelmezésével kapcsolatosan: "Ne múljon el egyetlen óra sem,
amelyet nem
használsz föl arra, hogy valami hasznosat tanítasz neki! Ám ezt
úgy tedd,
hogy ne okozz szomorúságot neki, ami pusztító lenne az értelmének!
Ám ne
legyél vele túlságosan elnéző, mert akkor kellemesebb lesz neki a
semmittevés
és megszokja azt! Amennyire csak lehet, kedvesen és gyengéden
javítsd őt! Ha
elhárítja ezt, akkor legyél szigorú és kemény!" (Ibn Khaldún,
1995. 531.
o.)
Összegzés
A középkori
iszlám világban fokozatosan bontakozott ki az intézményes
nevelés. A
kalifátus korai időszakában még a szülők kötelessége volt
gyermekeik tanítása
(csakúgy, mint a preiszlamikus időkben), később azonban
- elsősorban, de nem
kizárólag - a fiúk oktatását tanítókra bízták.
Földrajzi helyszínenként és
történeti korszakonként eltérő volt az alapfokú
iskolákban oktatott gyermekek
aránya, annyit azonban általánosságban
leszögezhetünk, hogy a muzulmánok
körében nagy jelentősége volt a
tanulásnak, hiszen az bárki számára
biztosította a felemelkedést és a Korán
megismerése feltétele volt a sikeres
társadalmi beilleszkedésnek is. Így
tehát - állami irányítás illetve törvény
nélkül is - a gyermekek (főként a
városlakó fiúk) tömegesen részesültek
koranikus oktatásban.
Az alapfokú
képzést éles határ választotta el az intézményes nevelés
felsőbb szintjeitől.
A Korán kisgyermekkorban történő megismerése, ehhez
kapcsolódóan az írás és
olvasás megtanulása tehát nem csupán arra irányult,
hogy alapműveltséget
adjon és előkészítsen a felsőbb tanulmányokra, hanem a
legfőbb cél a
gyermekek hitelvekkel való megismertetése volt. A koranikus
oktatás olyan
vallásos szellemű nevelés volt, amely biztosította a
felcseperedő gyermekek
beilleszkedését a muzulmán világba.
Bár a fentiekben
bemutatott téma nem csupán a múlt, hanem a jelen
megismeréséhez is közelebb
visz, mégsem elégségesek az ezzel kapcsolatos
kutatások. Ennek egyik oka a
nyugati világban több, mint egy évezrede
húzódó, és a legkiválóbb tudósok
életműve ellenére még napjainkban is
jelenlévő ellenszenv és "ellenségkép" az
iszlám kultúrát illetően. (L. erről
Armstrong, 1998.) Másrészt nehezíti a
kutatásokat az, hogy a nem túlzottan
bőséges számú források zöme a mai napig
csak arab nyelven olvasható.
Jelentős erőfeszítések és felfedező munka
szükségesek ahhoz, hogy az iszlám
pedagógia története Magyarországon is
elfoglalja méltó helyét az egyetemes
nevelés történetéről szóló könyvekben és
kutatásokban, hiszen onnan
mindezidáig szinte teljes mértékben
hiányzik.
Irodalom
Armstrong, Karen
(1998): Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Európa,
Budapest.
Barcilo, Carmen
(1989): Mujeres, campesinas, mudéjares. In: Viguera, María
José (szerk.): La
mujer en al-Andalus. Madrid-Sevilla.
Bosworth és
mtsai (1986, szerk.): The Encyclopaedia of Islam V.
Brill,
Leiden.
Delgado,
Buenaventura (1992, szerk.): Historia de la educación en Espańa y
América I.
- La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación
Santa María,
Morata, Madrid.
Díaz, Alfonso
Capitán (1991): Historia del pensamiento pedagogico en Europa.
Dykinson,
Madrid.
Dodge, G (1962):
Muslim Education in Medieval Times. The Middle East
Institute,
Washington.
Duzmathné Tancz
Tünde (1997): Nevelési modell rekonstrukció a Fehérlófia
alapján.
Konferencia-előadás, JPTE-Pécs. Megjelenés alatt.
Elisséeff,
Vadime és mtsai (1977, szerk.): Historia de la Humanidad III. -
Las grandes
civilizaciones medievales I. Planeta, Barcelona.
Galino, María
Angeles (1968): Historia de la educación I. Gredos S.
A.,
Madrid.
Glasenapp, Helmuth von (1987): Az öt világvallás. Gondolat, Budapest.
Historia general
de Espańa y America 3. - El fallido intento de un estado
hispánico musulmán
(1988). Rialp S. A., Madrid.
Kéri Katalin (1997): Rendszer és tudás. Iskolakultúra 10. sz. 110-114.
Kéri Katalin
(1998a): Tanárok a középkori iszlám világban. Magyar Pedagógia,
1. sz.,
17-25.
Kéri Katalin (1998b): Nők a fátyol mögött. Valóság 8. sz. 64-71.
Kéri Katalin (1998c): Az indusdió magja. Iskolakultúra 5. sz. 76-79.
Kéri Katalin
(1999): Az írott szó csendes birodalma - Könyvek és könyvtárak
a középkori
iszlám világban. Iskolakultúra 5. sz. 29-40.
Khaldún, Ibn (1995): Bevezetés a történelembe. Osiris-Századvég, Budapest.
Kuhne Brabant,
Rosa (1985): Algunos aspectos de la literatura didactica
entre los medicos
arabes. In: Actas de Jornadas de Cultura arabe e
islamica 1980. Instituto
Hispano-Arabe de Cultura, Madrid.
Marín-Guzmán,
Roberto (1996): La familia en el islam. Estudios de Asia y
Africa. XXXI/99.,
124-128.
Mazahéri, Aly
(1989): A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a
13. századig.
Európa, Budapest.
Nagy Gyula
(1997): Adalékok a nem-intézményes nevelés történetéhez.
Konferencia-előadás,
JPTE-Pécs. Megjelenés alatt.
Ribera y
Tarrago, Julian (1928): La enseńanza entre los musulmanes
espańoles. In:
Disertaciones y opusculos I. Madrid.
Rogers, Michael (1987): A hódító iszlám. Helikon, Budapest.
Simon Róbert (ford., 1994): Korán - A Korán világa. Helikon, Budapest.
Salgado, Felipe
Maíllo (1996): Vocabulario de historia árabe e islámica.
Akal,
Madrid.
Tritton, A. S.
(1957): Materials on Muslim Education in the Middle Ages.
Luzac and Co. Ltd.,
London.
Vernet, Juan (1993): El islam en Espańa. Mapfre, Madrid.