Kéri Katalin
AZ ÍROTT SZÓ CSENDES
BIRODALMA
(Írás, könyvek és könyvtárak a középkori iszlám világban)
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Iskolakultúra, 1999/5. sz., 29-41.
lap
Az iszlám kultúra születése
A "hosszú 6.
században" Bizánc és a Szászánida Irán folyamatosan harcban
állt egymással.
Hadi cselekményeik kapcsán szívesen támaszkodtak egyes
észak-arábiai törzsek
szolgálataira, jóllehet, a korábbi időszakokban egyik
nagyhatalom sem
mutatott különösebb érdeklődést Arábia iránt. [1]
Abesszínia, Jemen és
Észak-Arábia területének - mint a bizánciak és perzsák
között fekvő "harmadik
világnak" - jelentőségét nem annyira katonapolitikai,
mint inkább
kereskedelmi értelemben vett fontossága adta. [2] Bizáncnak
különösen
szüksége volt új szárazföldi kereskedelmi útvonalakra, hogy az
Ázsiából jövő
(luxus)termékekhez hozzájusson, hiszen az Indiai-óceán és a
Perzsa-öböl közti
vízi utat az irániak uralták. A sivatagi Mekka városa
kulcspozícióba került a
térségben, a közvetítő kereskedelem kapuja lett, és
gazdasági
felemelkedésének köszönhetően - az Észak-Arab térséggel együtt -
fontos
történelmi szerephez jutott.
Simon Róbert,
Karen Armstrong és napjaink más neves kutatói egyaránt úgy
vélik, hogy az
iszlám születése szorosan összefonódik a város, a térség,
illetve Mohamed
próféta életének történetével. Az arabság hosszú időn
keresztül élt különböző
vallású népek mellett, ismerték és tisztelték
például a Koránban ahl
al-kitáb-nak, vagyis a könyv népének nevezett
zsidókat és keresztényeket. A
Mohamed próféta által közvetített isteni
kinyilatkoztatások azonban minden
addigi ismeretnél fontosabb hatást
gyakoroltak az arab törzsek
gondolkodására, hiszen saját nyelvükön szóltak
hozzájuk e revelációk. Ez a
hatás természetesen fokozatosan bontakozott ki
és terjedt; közismertek a
próféta életútjának állomásai, a mekkaiak és
medinaiak ellenségeskedései.
Mohamed halálakor (632) azonban az iszlám
körvonalai már világosan
kirajzolódtak. [3]
Ezt követően a
mohamedánok viharos gyorsasággal, egymás után foglalták el
a szíriai,
egyiptomi, perzsa sőt egyes dél-európai településeket és egész
térségeket
(legelsőnek a szír központ, Damaszkusz adta meg magát 635-ben),
dacolva
Bizánc és Irán ellenállásával. Fennhatóságukat az elfoglalt
területeken
katonai táborhelyek (amszár-ok) létesítésével próbálták
megerősíteni. [4]
Sikereik azonban nem pusztán katonai erejük kifejeződései
voltak. A kialakuló
iszlám kultúra képes volt a lehető legkülönbözőbb idegen
hatásokat saját
keretei között összeötvözni, hallatlan nyitottságról és
rugalmasságról téve
tanúbizonyságot. Nem erőszakolták a meghódítottak iszlám
hitre való
áttérését, sőt számos kisebbségi csoportnak védettséget adtak. Az
iszlám
korai kultúrájára a vallási türelem mellett jellemző volt a régi
(antik)
tudományok eredményei iránti hallatlan érdeklődés. Az arabizálást
sem
erőszakolták a meghódított területeken, de a Korán nyelvét minden nyelv
előtt
valónak tartották. Megengedték a szúrák más (pl. perzsa) nyelven
való
magyarázatát, de elfogadhatatlannak tartották a Korán lefordítását
más
nyelvekre.
A
birodalomépítés szempontjából - akkoriban is - óriási jelentősége volt
a
minél megfelelőbb jogrend és közigazgatás kialakításának, amely a
római
jogra, valamint a bizánci és perzsa közigazgatásra is támaszkodva
történt
meg. Az egyre terebélyesedő birodalom építményén azonban minden
törekvés
ellenére már nagyon korán repedések keletkeztek. Ennek okai csak
részben
voltak vallási természetűek: nagyobb problémát jelentett az, hogy
Mohamed
életében nem alakultak ki az utódlás rendjét megszabó elvek. [5] A
siíták
szerint például Mohamed leszármazottait illeti a gyülekezet
szellemi
fővezérlete, a kalifai (imám) méltóság, szemben az ortodox
szunniták
elképzeléseivel. [6]
Már a 7.
századtól kezdve különböző vallásmagyarázó iskolák jöttek létre,
melyek
egymás mellett, egymással viaskodva évszázadokon át nagy hatást
gyakoroltak a
tudományos gondolkodásra is. Nehezítette a helyzetet az, hogy
a próféta által
kinyilvánított szövegek lejegyzésére zömmel csak halála után
került sor,
hiszen amíg ő és tanítványai éltek, az orális hagyományozás
elsőbbséget
élvezett az írásbelivel szemben. A Korán végleges változatának
kialakítása
csak a 10. századra fejeződött be. [7]
A tudás, a
tanulás fontossága
Az arabok,
történetüket két részre bontván, az iszlám előtti időket al-
dzsahilíjja (a
tudatlanság kora) néven tartják számon. Az iszlám világban a
kezdeti
időszaktól fogva a tudás, a tanulás alapját a prófétai
kinyilatkoztatás
jelentette. Egy mohamedán mondás szerint: "Az emberek
kétfélék: olyanok, akik
tanulnak, s olyanok, akik tudnak. Akik e két csoport
egyikébe sem tartoznak,
azok mihaszna férgek." A Korán megismerése és
recitálása, valamint a
hozzáfűzött magyarázatokból álló hadísz ismerete
minden muzulmán számára
nélkülözhetetlen volt. Valamennyi tudomány művelését
azért tartották
fontosnak, hogy segítségükkel a vallásos tanításokban minél
jobban
elmélyülhessenek. A tudományok rendszerezésére irányuló számtalan
iszlám
törekvés is e gondolat ismeretében érthető meg. [8] A tudományok
rendszerét -
az általuk megjelölt sorrendtől függetlenül - valamennyi
moszlim tudós úgy
képzelte el, mint egy képzeletbeli növény testét, amelynek
ugyan önálló ágai
és levélkéi vannak, de azok elválaszthatatlanul egymáshoz
kapcsolódnak, és a
hierarchikus rendszer csúcspontján a teológia áll.
A muzulmán
tudósok tehát - bár érdeklődésük homlokterében mindig
elsősorban a Korán és
annak értelmezése állt - már a 7. századtól kezdve
elkezdtek intenzíven
foglalkozni különböző tudományok eredményeinek
megismerésével és kutatásával.
Már az iszlám korai századaiban megkezdődött
más népek tudományos műveinek
perzsa és arab nyelvre fordítása, és valóságos
értékké vált a tanulás, a
tudományokkal való foglalkozás. Az ókori görög és
római, a kínai és indiai és
egyéb kultúrák eredményeinek átvétele és
egybegyúrása jelentette a muzulmánok
hihetetlenül gyors és látványos
kulturális felemelkedésének alapját, sőt - az
Ibériai-félszigeten és Dél-
Itálián keresztül begyűrűző művek és gondolatok
hatására - ez lett a
középkori európai kultúra kibontakozásának is az egyik
legfontosabb
mozgatórugója.
Ennek hátterében
állt - a Korán megértésére való törekvés mellett - az a
tény is, hogy az
arabság nagy része életformát váltott. A korábban nagyrészt
sivatagi nomád
törzsek leszármazottai az elfoglalt területek újonnan
létesített
garnizonjaiban és régi városaiban új, korábban ismeretlen
problémákkal
kerültek szembe. A városi együttélés kereteinek és szabályainak
kidolgozása,
a kereskedelem, az állam- és a hivatalszervezés működtetésével
járó feladatok
megoldása, az építkezések megszervezése számos új
teendőt
teremtett.
A 9-10.
századtól kezdve az iszlám világ keleti és nyugati felében is
széles körben
kibontakozott az intézményesült oktatás, és feltételezhetjük,
hogy az Ibn
`Abd Rabbihi által megfogalmazott kívánság sokak tetszésével
találkozott: "A
tudás legyen gazdagságod, a nevelés a te díszed!" A Koránban
is számos helyen
olvasható a tudás, a tanulás méltatása, mint azt például az
alábbi idézet is
tanúsítja: "Allah annak adja a bölcsességet, akinek akarja.
Akinek pedig
bölcsesség adatik, annak nagy jó adatott." [9]
Az írás és az íráshordozók
A letelepedéssel
összefüggő jelenség volt a szóbeli információ-őrzés és
ismeretátadás mellett
megjelenő írásos források számának növekedése is. A
régi és új városokban -
összefüggésben az adminisztrációs feladatok
sokasodásával illetve az iskolák
számának robbanásszerű növekedésével -
egyre több írástudóra volt szükség. A
14. századi moszlim szerző, Ibn
Khaldún is kiemelte művében azt, hogy
bizonyos (kifinomult) mesterségek,
mint például a kalligráfia megjelenése
főként a városi kultúrához köthető.
Mivel pedig az írás városi jelenség,
szerinte "... azt találjuk, hogy a
legtöbb beduin írástudatlan: nem tudnak
írni és olvasni." [10]
Az elmúlt
században alakult ki az a nézet, mely mind a mai napig tartja
magát, hogy az
arab nyelv a nabati írásból alakult ki az i. sz. 6. századra.
[11] Emellett
feltételezhető még az arab nyelv kialakulásával kapcsolatosan
a palmyrai
hatás is, mely nem zárja ki az előző eredetmagyarázatot, lévén
hogy az arab
nyelv története esetében is egy hosszú, bonyolult folyamatról
van szó. Az
arab írás fő jellemzői, a betűknek és a mellékjeleknek a
rendszere a 8.
századra teljesen kialakult. A mássalhangzókat és hosszú
magánhangzókat
jelölő arab írás nem tökéletes betűírás. Ráadásul számos
betűt csak különböző
számú pontok különböztetnek meg egymástól, amely pontok
az írás során akár el
is maradtak, csakúgy, mint a magánhangzók jelölése.
Éppen ezért jelentős
mértékű volt mindig is a beszélt és írott nyelv közötti
kettősség. E
jelenségből eredeztethető valószínűleg az arab írás misztikus
felfogása, az a
köznapi jelentésen túlmutató gondolat, hogy minden mást
jelent, mint aminek
látszik. [12]
A kalligráfia, a
szépírás mestersége (művészete?) az iszlám világban
mindig is igen nagyra
becsült foglalatosság volt, művelőit megbecsülték. A
jobbról balra, fentről
lefelé vezetett folyóírás, a sok díszítő elemmel
tarkított szépírás valóban
műalkotásnak tetszik a régi műveket szemlélve. A
kalligráfiáról úgy
tartották, hogy a "lélek geometriája". Ibn Rabbihi azt
írta egy művében, hogy
az írás: "A kéz nyelve, a tudat szépséges
kifejeződése, az értelem követe, a
gondolkodás visszhangja és a tudás
fegyvere." [13]
A preiszlamikus
időkből leginkább kőbe, sziklába vésett feliratok
maradtak ránk, majd - az
iszlám kultúra 3. századáig - a pergamen és a
papirusz voltak a legfőbb
íráshordozók. A legjobb minőségű pergament a
legfehérebb, legrugalmasabb és
legfinomabb borjúbőrből készítették. Egy
költő szerint a pergamenkészítés
ugyanolyan fáradtságos munka volt, mint a
cserzővarga tevékenysége.
Córdobában a 10. században volt egy Rabad al-
Raqqaquin nevű kerület, melyet
teljesen benépesítettek a pergamen-
készítők. [14] Pergamenre elsősorban a
Koránt másolták és más, fontosabb
írásokat. A 11. századtól a drága, nehéz
munkával előállított pergament
teljesen kiszorította a papír. A pergamentől
eltérően a papirusz - mely
elsősorban Egyiptom területéről származott -
főként a hivatali élet során
használatos íráshordozó volt. A
papirusztekercsekre írt arab nyelvű írások
egyébként a 14. századig léteztek,
ami bizonyíték arra, hogy az olcsóbb
papír nem szorította ki teljesen a
papirusznádból készült íróanyagot.
A muzulmánok a
8. század során ismerkedtek meg a kínai papírkészítés
titkával. Bár a
papírgyártást már a 2. században feltalálta egy Ts`ai Lun
nevű kínai
mandarin, 600 évig sikerült titokban tartani ezen íráshordozó
anyag
készítésének folyamatát. A muzulmánok 751-ben, Szamarkand városát
elfoglalva,
az ott ejtett hadifoglyoktól tanulták el a papírgyártást. [15]
Még ugyanebben
az évszázadban Bagdadban is létesítettek papírmalmokat, és
Harún ar-Rasíd
bagdadi kalifa vezírje, bizonyos Dzsafár a hivatalokban
kötelezővé tette a
papír használatát a pergamen helyett. Más muzulmán
városokban is malmok ezrei
létesültek, és a selyemhez hasonló vékonyságú,
viszonylag olcsón és könnyen
előállítható papír világhódító útjára indult. A
papírhasználat terjedését
valószínűleg az is elősegítette, hogy az erre az
anyagra írott
Korán-szövegekbe nem lehetett belejavítani, mivel az
meglátszott (szemben a
pergamenről kivakart és megmásított szövegekkel). Az
arabok különböző
újításokat kísérleteztek ki a papírkészítés során, és
pontos középkori
leírások maradtak fenn a technológiát illetően. Az alábbi
részlet például azt
mutatja, hogyan kellett előkészíteni a papírt a Korán-
kódex elkészítéséhez:
"Az írnok feltesz a tűzre egy fazék keményítőt, 1:10
arányban higítva vízzel,
felforralja, amíg a színe megvörösödik. Azután
bevonja az írás számára
kiszemelt papírt ezzel a keverékkel, és két napig
hagyja száradni. Majd
elővesz némi finom timsót és tojásfehérjét, s jól
összevegyíti. Újból bevonja
a papírt ezzel a keverékkel, és egy napig hagyja
száradni. Aranyfényező kővel
lecsiszolja a papírt, hogy finom, puha legyen,
és lehessen rá írni."
[16]
Miként Molina
írja, a középkori iszlám világban a papír színének is
szimbolikus jelentősége
volt, csakúgy, mint az egyes ruhadaraboknak. A kék
szín a gyászt fejezte ki,
a piros és a rózsaszínű az öröm és a hatalom
szimbólumai voltak. Csak a
legmagasabb méltóságok viselői írhattak ilyen
színű papírra, illetve a
kalifákhoz intézett folyamodványok kerülhettek
ezekre. A sárga színű -
sáfránnyal megfestett - papírokra Córdobában a
művelt és előkelő hölgyek
írták leveleiket. [17]
Az írásművészet
szempontjából nem csupán a papír minősége és színe
számított, hanem fontos
volt az íróeszközök milyensége és a kalligráfus
felkészültsége, beleértve még
a helyes ülésmódot és testtartást is. Az
írótoll, a kalam kemény, kihegyezett
nád volt, lehetőleg Babilónia
árterületeiről való. Az al-Kurtubi nevű szerző
szerint (10. század)
háromféle toll van: az első toll Allah tolla, a második
az angyaloké, a
harmadik pedig az embereké. Abu Hafsz al-Andalúszi költeménye
szerint:
"Milyen csodás dolog is a toll! Sötétséget iszik és fényt áraszt
a
szája" [18] - vagyis költeményében kifejezte az
írószerszám
tudásterjesztésben betöltött szerepét. A korabeli kalligráfusok
tollaikat
tolltartókban tartották, és ránk maradtak olyan leírások, amelyek
pontos
képet közvetítenek egy-egy ilyen tolltartó "tartalmáról": a
kések,
tintatartók, késélesítők, hegyezők, ollók és vonalzók, írópapírok
világáról.
Az írás másik
elengedhetetlenül fontos kelléke volt a tinta, amelynek
szintén több
változata ismeretes volt a muzulmán világ írásmű- és
könyvkészítői között. A
madad nevűt mézzel és gumival elkevert koromból
készítették, míg a hibr a fák
oldalán található, rovarpetéket tartalmazó
gubacsokból, makkokból,
tamariszkusz bogyókból készült. A tintakészítés
során használtak még
tojásfehérjét, birkagyapjút és homokot is, mint
adalékanyagokat, valamint
színezékeket a sárga, vörös, arany, ezüst, kék,
zöld és egyéb színű tinták
előállításához.
Egy-egy
kalligráfusnak a tolltartó mellett elengedhetetlen munkaeszköze
volt a
tintatartó, amely készülhetett rézből, cserépből vagy porcelánból, és
mindig
ott fityegett az írnok övén.
Látható tehát,
hogy az iszlám kultúra korai időszakában is használatosak
voltak különféle
íráshordozók, a technikák tökéletesedése, a sokféle
minőségű papír és tinta
elterjedése, a kalligráfusi munka kibontakozása
azonban szorosan egybefügg a
muzulmán kultúra fejlődésével és virágzásával.
Az az igény, hogy mind több és
több információt feljegyezzenek és
generációról generációra írásos formában
is átadjanak, a letelepült
életforma velejárója volt. Egyben harc az idővel
és az elmúlással,
szembeszállás a pusztulással és a pesszimizmussal. Azok a
férfiak és nők
ugyanis, akik az iszlám világ másolóműhelyeiben tízezrével
készítették a
könyveket és egyéb iratokat, hittek a jövőben és értékelni
tudták a
múltjukat is. Nem egy esetben egy-egy másoló nem is értette az
általa
lemásolt szöveget, de tudatában volt munkája fontosságának. Az
évek,
évszázadok múlását ugyanis a vallásos és tudományos szövegek java
része
csakis úgy élhette túl, ha lemásolták őket, lehetőleg minél több
példányban.
Könyvek: könyvkészítés és könyvterjesztés
Az iszlám
világban a Korán első példányai voltak a legelső könyvek. A
tudás utáni vágy
és a könyvek szeretete azonban nem az iszlámmal jelent meg,
a muzulmánok
körében csak kiteljesedett az, ami már korábban is jellemezte a
szír, perzsa
és más tudományos központokat. A kínai, szanszkrit és iráni
művek már az
iszlám korai századaiban lefordításra kerültek, majd ezt
követték a görög és
római filozófusok, matematikusok, csillagászok, orvosok
és más tudósok
írásai.
Az araboknak
számos lehetőségük volt arra, hogy az olvasás, a könyvek
szeretetét
megtanulják, hogy az írás, a könyv jelentőségét felismerjék. A
preiszlamikus
idők különböző kultúráinak meséiből merítő, egységes óriási
gyűjteménnyé
formált "Ezeregyéjszaka" számos történetéből kiderül, hogy a
mesék egyes
szereplői tudtak és szerettek olvasni - már Mohamed megjelenése
előtt. A
mesemondó Sehrezád-ról például így szól a mesefolyam egyik
változata: "sok
könyvet, krónikát olvasott, régi királyok történetét,
regéket letűnt idők
népeiről; mondják, hogy ezernyi könyvet gyűjtött össze,
régi nemzedékekről és
hajdani királyokról szóló históriákat meg költők
műveit." [19]
A mesegyűjtemény
egyik történetében így dicsőítette egyik szereplő
a
(könyv)írást:
"Meghal minden
író, elássa az Idő,
De az, amit leírt, idővel egyre nő.
Ezért, amit
leírsz, tökéletes legyen,
Ragyogjon a papír a Végítéleten."
[20]
E történetek,
melyekben nem csupán az uralkodók és nagyvezírek, de egyes
nők, sőt még a
teherhordók is tudnak olvasni, - másodlagos forrásként -
mutatják az iszlám
által meghódított népek olvasás-szeretetét. E szokás már
a 8. századtól az
arabság körében is visszaköszön, az oktatásügy
kibontakozásával és a
könyvmásolás fellendülésével, könyvtárak alapításával
pedig jelentős
lendületet vett a könyvkultúra kibontakozása. A könyvek
tanulmányozása nem
kevesek kiváltsága volt: sokan hozzáfértek a különböző
művekhez, akár
olvasóként akár - egyben - tulajdonosként is. Széles körben
elterjedt a
könyvmásolás- és könyvkötés szokása, egyes értékes példányok
akár
évszázadokon keresztül is öröklődtek egy-egy családon vagy csoporton
belül.
Egy 9. századi arab szerző, Dzsáhíz szerint a könyv "a tudás teli
zsákja, az
okosság és a tudás megőrző edénye."
A madraszák
világa, a kalligráfia, a papírkészítés és az iszlám
könyvkultúra
kibontakozása egymástól elválaszthatatlan jelenségek. A 8.
századtól egyre
inkább papírra írott szövegek bekötése az ókorban már
kidolgozott és
megszokott módszereket követte. A papíríveket három vagy öt
dupla lapba
hajtogatták, és a szövegírás során minden egyes ív átmenetekor
megjelölték az
előző lap utolsó szavát. A könyveket (díszes) bőrbe
kötötték. [21] A
kéziratos könyvek másolása nagyon fontos, időt, türelmet és
felkészültséget
kívánó elfoglaltság volt. E művelet egyrészt a mecsetekhez,
a falaik között
működő madraszákhoz kötődött. A tanulók másolás vagy
diktálás útján jegyezték
le egy-egy szerző (a tanár) műveinek szövegét.
Jegyzeteiket aztán hitelesítés
végett megmutatták a szerzőnek (tanítónak),
aki engedélyt (idzsáza) adott rá,
hogy a kéziratot terjesszék. Ez nagyon
fontos lépés volt a szöveghűség
megőrzése miatt.
Mivel nem volt
mindenkinek alkalma arra, hogy a tág birodalmon belül a
leghíresebb oktatási
központokat, tanítómestereket felkeresse, számos
másolóműhely működött az
iszlám világ valamennyi főbb kulturális
központjában, Damaszkusztól
Córdobáig, hogy az olvasói igényeket
kielégítsék. Az e műhelyekben illetve
uralkodói vagy magánkönyvtárakban
folyó könyvmásolás kapcsán is ki kell
emelnünk az elkészült szöveg
hitelességének ellenőrzését, amely
munkamozzanatot általában külön ezzel a
feladattal megbízott tudós személyek
végezték. Nem csupán középkori diákokat
és tanárokat találhatunk a másolók
népes táborában, hanem a források szerint
nem egyszer nagyhírű tudósok is
kivették részüket e fáradtságos munkából.
Ennek több oka is lehetett: a jeles
optikus, a 9-10. század fordulóján élt
Ibn al-Haiszám például kenyérkereseti
forrásként használta másolói
kapacitását, a 13. századi ad-Dahvar orvosi
könyvek másolásából élt. Ezen
kívül egy-egy neves szerző vagy tudós azért is
vállalkozhatott
könyvmásolásra, mert így a saját elméjét is pallérozta,
illetve alkalma
nyílt személyesen ügyelni a szöveg helyesírására, a
szöveghűségre. A 12.
században élt nagyhírű tudós, Averroës például több,
mint tízezer lapnyi
szöveget másolt le élete során. [22] A másolók között nők
is akadtak szép
számmal, Córdobában például 160 hölgy dolgozott e szakmában a
10.
században. [23]
Már a 9.
században, az Abbászidák uralkodásának idején megjelentek az
első
könyvesboltok a bagdadi bazárban. E század végére már száz fölött volt
a
könyvkereskedők száma csak ebben a városban. [24] A papír
elterjedésével
kialakult egy külön szakma, a varrák mestersége, aki egy
személyben volt
könyv- és papírkereskedő, sőt, akár könyvmásoló és író is.
Legtöbb idejét e
férfiú a bazár porától távol eső kis boltjában (esetleg a
mecsethez
illesztett kis bódéban) töltötte, ahol vendégül látott másolókat és
vevőket,
és ahol az árusításon és másoláson kívül tudományos viták is folytak
a
művelt tudósok és tanítványaik között. [25] A régi Kairóban például a
11-12.
század fordulóján Ibn Szuráh volt a legjelentősebb könyvkereskedő,
aki
csakis ritka könyveket forgalmazott, és csak hetente kétszer fogadta
a
gyűjtőket. Córdobában a 11. században Ibn Abbász, Bagdadban a 14.
században
a kurd Zain ad-Dim al-Amidi volt a leghíresebb könyvárus. [26] A
nagyobb
városokban a 9-10. században már olyan sok könyvárusító hely volt,
hogy
külön negyedet foglalt el a szúk al-varrákín, a könyvesek piaca.
[27]
Az a kép,
ahogyan a 14. században élt Ibn Battúta vagy a 15. században
alkotó
al-Makrízi leírta a kairói könyvpiacot, a nagy magyar orientalista,
Goldziher
Ignác 20. század eleji utazásáig mitsem változott. Az egyiptomi
fővárosban
ajándéktárgyak után kutatva Goldziher a könyesek utcájába jutott:
"hol
különböző bódékban (dukkan) két igen ellentétes dolgot árulnak: könyvet
és
papucsot. Sajátságos, hogy a keleti városokban (Szíriában is
tapasztalhattuk
ezt) e két árucikket egy és ugyanazon bazárban árulják, s
még sajátságosabb
az összefüggés oka. A könyveket többnyire vörös bőrbe
kötik, s a papucsok is
rendszerint ugyanolyan vörös bőrből készülnek,
minőből a könyvek táblái. Igen
csábító ugyan itt maradni, hogy valamely
értékes buláki nyomtatvány iránt
alkuba ereszkedjünk Haszan barátunkkal, a
könyvkereskedővel vagy mekkai
szomszédjával, ki nekünk a "korán"-on kívül
minden könyvet, akár
hagyományművet, akár a szent Omar ibn al-Farid dívánját
mérsékelt vételár
mellett átengedni kész, s a keleti kereskedelem kánonjához
tartozó alkudozás
által igen hosszúra nyújtott vételművet tartalma alatt pár
tucatszor,
mégpedig meglehetős tolakodó módon, kérdezősködik drága
egészségünk felől, s
ezenkívül a hangulat emelése céljából egypár csésze
kávéval és nargilével is
kedveskedik." [28]
Ben Said
hasonlóan élénknek írta le egy művében a kalifátus-korabeli
Córdoba
könyvpiacát, ahol szintén sok könyvárus kínálta portékáját, és
gyakorta
tartottak könyvárveréseket. A bibliofil al-Hadrami története az
egyik
legismertebb forrás, mely idézi az egykori Córdoba könyvpiacának
hangulatát:
"Jártam egyszer Córdobában, és gyakran kimentem a könyvpiacra,
hogy lássam,
árulnak-e valami olyan könyvet, amit nagyon szeretnék megvenni.
Egy nap
aztán, végre elém került egy szépen írott, elegáns kötésű példány.
Nagy volt
az örömem. Kezdtem licitálni, de az árverést vezető közvetítő
magatartása
változott irányomban, mutatván, hogy valaki más jobb árajánlatot
tett.
Egészen csillagászati összegig vertem fel a könyv árát, jóval felette
a kötet
igazi értékének. Ám látván, hogy valaki még nálam is többet ajánl,
mondtam az
árverezés vezetőjének, mutassa meg, ki az a személy. Mutatott
nekem egy
nagyon elegáns ruházatú férfiút, aki előkelőnek látszott. Közelébe
férkőztem,
és ezt mondtam neki: - Allah legyen Önnel, doktor úr. Ha
elhatározta, hogy
ezt a könyvet mindenképp elviszi, én nem makacskodom
tovább. Épp eleget
alkudoztunk és emeltük az árakat. - Ô erre azt felelte,
hogy - Bocsásson meg,
de nem vagyok én orvos. Meg sem néztem, miről szól ez
a könyv. De annak, aki
szeretne Córdoba előkelőségei közé beilleszkedni,
illendő könyvtárat
alapítania. A könyvtáram polcai között van még egy üres,
ami éppen akkora
méretű, mint ez a könyv, és mivel láttam, hogy szépen írott
és jóféle kötése
van, megtetszett. Az ár nekem nem számít, Allahnak hála,
futja a pénzemből
ilyenfajta dolgokra." Ezt hallván, én nem bírtam
tűrtőztetni magam, és azt
feleltem neki: - Igen, az ilyen embereknek, mint
maga, van pénzük. Ám igaz
az, amit a közmondás mond: Annak ad diót Allah,
akinek nincs foga. Én, aki
ismerem a könyv tartalmát, és szeretném
használni, szegénységemnél fogva nem
tudok hozzájutni." [29] Az ilyen -
kissé szélsőséges - esetektől eltekintve a
könyveknek az iszlám kultúra
területén többé-kevésbé kiszámítható ára volt. A
könyvárak alakulása
koronként és helyszínenként természetesen változott, és
nagyon sok függött
attól is, hogy milyen volt egy-egy mű iránti kereslet,
hogy mennyire volt
ritka vagy kivételesen szép kivitelezésű egy könyv. Emelte
egy adott kötet
árát az, ha maga a szerző készítette, hiszen ő azonnal
ellenőrízni is tudta
a szöveget. Számított, hogy milyen anyagra és milyen
színű, minőségű
tintával írták. Nagyon jelentős volt, hogy a könyvmásoló
mennyire volt a
kalligráfia mestere, alkalmazott-e érdekes, művészi értékű
díszítéseket a
könyv elkészítése során. Egyes esetekben a munka gyorsaságát
is meg kellett
fizetni. A 9. századi Bokharában például 50 és 1000 dínár
között mozgott a
könyvek ára. [30] amely adat önmagában is mutatja a
rendkívüli eltéréseket.
KÖNYVTÁRAK
I. Keleti könytárak
Az iszlám világ
különböző részein, különösen a nagyobb kulturális
központokban tehát már a
7-8. századtól széles körben elterjedt az olvasás,
a könyvek szeretete. A
mecsetekhez valamint a madraszákhoz és más felsőbb
szintű oktatási
intézményekhez kapcsolódóan fokozatosan gyűltek össze a
könyvek, melyek egy
részét maguk a tudósok és diákjaik másolták, más részük
ajándékként vagy
hagyatékként került az "iskolai könyvtárak"
állományába. [31] Számos egyéb,
nyilvános vagy fél-nyilvános könyvtár is
létrejött, amelyekben olyan
olvasmányokat is őríztek, melyek a mecsetek
falai között nem számíthattak
nagy érdeklődésre, például geometriai,
csillagászati, alkímiai vagy zenei
témájú munkák. Több muzulmán uralkodó
illetve kormányhivatalnokok is
alapítottak könyvtárakat, amelyek működését
kegyadományokkal (waqf)
segítették.
Az irániak
könyvszeretete, fordítási munkákban tett több évszázados
erőfeszítéseik az
Abbászidák korában gyakoroltak először jelentős hatást az
arabokra. Harún
ar-Rasid bagdadi kalifa (uralkodott: 786-809) udvarában
jelentős fordítási és
könyvgyűjtési erőfeszítéseket tettek az uralkodót
körülvevő tudósok. [32]
Itt, Bagdadban alakult meg az első (szintén nem
muzulmán hagyományokra
alapozott) tudományos- és képzőközpont is, a
"Bölcsesség Háza" (Bajt
al-Hikma), Abd Allah al-Mamún kalifa uralkodása
(813-833) alatt. Ehhez az
intézményhez kapcsolódott az iszlám világ első
nyilvános könytára. Nagy és
jelentős volt ez a könyvtár, számos, messze
földről hozatott tudós dolgozott
falai között. Egy bizonyos Georgiosz b.
Gabriel készítette el jónéhány görög
mű arab nyelvű fordítását. Amikor
néhány évtized múlva al-Mu`tadid (uralk.:
892-902) kalifa új palotát
építtetett magának, ő sem feledkezett meg az
olvasótermekről és a
könyvgyűjteménye méltó elhelyezéséről. [33] 993-ban
Sabúr vezír alapított
egy tízezer kötetes könyvtárat, amelyek között számos
önéletírás is
volt. [34]
1064-ben épült
fel Bagdadban Nizám al-Mulk vezír szorgalmazására és
támogatásával a róla
elnevezett könyvtár- és tudományos központ, a
Nizámíjja, amelyet egyes
neveléstörténészek a középkori európai egyetemek
előképének" tartanak.
1233-ban ugyanebben a városban Musztanszír, az utolsó
előtti Abbászida kalifa
(uralk.: 1226-1242) a Tigris folyó partján
palotájával együtt madraszát és
könyvtárat is emelt. Egy 13. századi
történetíró, Ibn Furát így írt erről a
könyvgyűjteményről: "A
Musztansziríjjában volt egy hatalmas könyvtár (dár
al-kutub), telis-teli
ritka tudományos könyvekkel, amelyeket úgy rendeztek
el, hogy a tanárok és
diákok egyaránt könnyedén hozzájuk férhessenek. Aki
akarta, lemásolhatta a
könyveket, tollat, tintát és papírt a könyvtár adott
hozzá. A könyvtár jól
el volt látva lámpákkal és hozzá való olívaolajjal. A
könyvtár személyzete
ezenkívül jól hűtött ívóvízzel szolgált az olvasóknak a
nagy nyári melegben.
A bejárati teremben (iván) állt egy nagy óra (szundúk
asz-száát, az "órák
doboza", valamilyen klepszidra, vagyis vízóra lehetett),
amely jelezte az
olvasóknak a napi imaidőket." [35] A kalifa fia és követője,
Muataszim
(uralk.: 1242-1258) két könyvtárépületet is építtetett palotája
kertjében.
A muzulmán világ
keleti felének másik nagy szellemi központjának számító
Kairóban is számos
könyvtáralapítás történt az évszázadok során. A 10.
századot megelőző idők
kairói könyvtárairól nem maradtak fenn adatok, a
Fátimidák gyűjteményeiről
viszont több forrás is szól. Régi-Kairóban Al-Aziz
(uralk.: 975-996) tudhatta
magáénak a legszebb, 200 ezer bőrbe kötött és
kötetlen művet tartalmazó
könyvtárat, ahol például - al-Makrízi feljegyzései
szerint - 1200 példányt
őríztek al-Tabari történelemkönyvéből. A Fátimidák
ügynökei az egész iszlám
világot bejárták, hogy uralkodójuknak felhajtsák a
legértékesebb kéziratokat,
könyvritkaságokat. Szaláhaddín korában, a 12.
században a világ egyik
csodájaként emlegették ezt a könyvtárat (Hizánat al-
kutub), és egyesek
1.600.000-re becsülték az ott levő kötetek számát. [36] A
Fátimida kor másik
jeles kairói közkönyvtárát, a Tudás Házát (Dar al-Hikma)
1005-ben alapította
al-Hakim bi-Amr Alláh. Itt mindenki szabadon
másolhatott, olvashatott, és
előadások is folytak csillagászatról,
nyelvészetről, orvostudományról és
természetesen a Koránról. Az itt dolgozó
tudósoknak a kalifa magas
ösztöndíjat folyósított, és a művelődéstörténészek
szerint ezen intézmény a
hellenisztikus oktatási- és tudománypártolási
tradíciók folytatója volt, az
alexandriai Muszeion késői "utóda". [37] Al-
Makrízi leírása szerint 1012-ben
rendeztek itt először nyilvános vizsgát és
tudományos disputát, a kalifa
jelenlétében.
Az iszlám más
keleti városaiban is számos könyvtárról maradtak fenn
feljegyzések. A
Szászánidák uralkodása alatt például Nisápúr vagy Bokhara
volt több tízezer
kötetes könyvtárral rendelkező város, Mervben pedig 10,
egyenként 12 ezer
könyvet tartalmazó könyvtár volt ebben az időszakban. A
bokharai gyűjteményt
használta Ibn Szína (Avicenna), aki ezt írta
életrajzában: "Egy napon
engedélyt kértem, hogy beléphessek (Núh Ibn Manszúr
emír) könyvtárába, hogy
tanulmányozzam a könyveket és elolvassam közülük az
orvosi munkákat. Az emír
nagy örömmel fogadta kérésemet. Beléptem egy sok
szobából álló palotába,
amelynek minden termében könyvekkel teli ládák
sorakoztak - az egyik szobában
bölcsészeti és költői művek, egy másikban
jogi könyvek, és valamennyiben
egy-egy tudományt tárgyaló kötetek.
Elolvastam az antik művek katalógusát, és
kikértem mindazt, amire szükségem
volt belőle. A könyvek (szerzői) között
láttam sok olyant, aki még névről
sem volt ismerős, és akiket sem előtte, sem
utána nem láttam." [38]
A fentebb
felsorolt adatokból, az egykori szemtanúk leírásaiból is
látszik, hogy az
uralkodók és mecénások Bagdadban, Kairóban Bokharában és
másutt is nagy
hangsúlyt fektettek a tudományok, a tudósok támogatására, a
diákok
istápolására. Könyvtáraik köteteivel egyrészt saját tudásvágyukat
szerették
volna kielégíteni az alapítók, másrészt pedig tanuló és kutató
emberek
százainak és ezreinek mindennapi munkáját könnyítették meg
a
könyvgyűjteményekkel. A lehető legjobb módon szervezett és
legkellemesebb
körülményeket megteremtő, papírt, tintát, világítóeszközöket
ingyen nyújtó
könytárak valódi szellemi központok voltak. A középkori
muzulmán világra oly
jellemző tudomány- és tanuláspártolás tehát a
könyvtáralapítások és
működtetések számos példájával is
alátámasztható.
II. Könyvtárak al-Andalúszban
A muzulmánok a
8. század második évtizedében léptek az Ibériai-félsziget
földjére, amikor
Vitiza, gót király halála után párthívei összecsaptak
fiának, Roderichnek a
csapataival. Ez a század a déli nagyvárosokkal kötött
paktumok időszaka volt,
az arabok és berberek egyre jobban megvetették
lábukat a térségben. I. Abd
al-Rahman teremtette meg a hispániai Omajjáda-
dinasztia alapjait, és utódai
idején alakult ki az emirátus, majd a
kalifátus, mely 929 és 1031 között állt
fenn. [39] A muzulmánok nagyon
kellemesnek találták a félsziget déli és
középső területeit, egyikük azt
írta a kalifátusról, hogy kellemes klímája és
tiszta levegője révén a vidék
Szíriára hasonlít; olyan, mint Jemen, ha
hőmérsékletét tekintjük; átható
illatai miatt Indiára emlékeztet; kincstári
jövedelmeit tekintve olyan
gazdag, mint a perzsiai Ahwaz; drágakövei Kínához
teszik hasonlatossá,
tengerparti termékei pedig Adenhez. [40]
Az
Ibériai-félszigetre érkező muzulmánok hozták magukkal Európába
kultúrájuk
azon elemeit is, amelyeket keleti hódításaik során építettek
be
civilizációjukba, és amelyek a 8. századtól kezdve fokozatosan
al-Andalúsz
területén is elterjedtek. Így magukkal hozták a könyveket, az
olvasás
szeretetét. Híres másolóműhelyek sora (Córdoba, Sevilla, Toledo,
Granada),
papírmalmok (Toledo, Jatíva) és a főbb városokban szinte
mindenütt
felhalmozott csodálatos könyvgyűjtemények jelzik az
al-andalúsziaiak
műveltségről, tanulásról vallott felfogását. Az arabizáció -
a könyveknek is
köszönhetően - gyorsan végbement, főként a felsőbb társadalmi
rétegek
körében. A Korán nyelve hamar felülkerekedett a latinon, az irodalmi
és
tudományos művekben is. [41]
Keletről tehát
számos könyvmásoló, fordító, tudós és tanár érkezett,
akiknek jelenléte
kétségkívül nagyban hozzájárult al-Andalúsz településeinek
felemelkedéséhez.
A minden muzulmán számára kötelező mekkai zarándoklat is
segítette a
gondolatok és művek Keletről Nyugatra és ellenkező irányban való
áramlását,
hiszen a vándorúton lévő férfiak (néha nők is) zarándoklataik
során gyakran
szenteltek hosszabb-rövidebb időt arra, hogy nagy hírű
tanítómestereket
hallgassanak, hogy híres könyvtárakban és jónevű
könyvpiacokon forduljanak
meg.
Az Omajjáda
dinasztia több tagja is élénk érdeklődést mutatott a
tudományok és a könyvek
iránt. Az emírek és kalifák általában maguk is
foglalkoztak különféle
tudományokkal. Az algebra, a fizika, az
orvostudomány, a filozófia, a
csillagászat, a vallás- és jogtudomány, a
botanika eredményeit az arab
tudósok sok ezernyi könyvben foglalták össze,
és jelentős fordítási munkákat
is végeztek. Virágzott a költészet, a
történetírás. Fellendült az
iskolaalapítás, és az első andalúziai
könyvtárakat is az Omajjádák
állították.
II. Abd
al-Rahmán, aki 821 és 852 között uralkodott, már az emirátus
idején kiemelt
figyelmet fordított a könyvekre, és asztrológusát, a
költőként és kádiként is
kiemelkedő hírű Abbász ibn Nászih-t Keletre küldte,
hogy könyveket vásároljon
számára. Utódja, II. Mohamed (852-886 között volt
emír) királyi könyvtárat
létesített, amely sok évtizeden át tovább bővült,
és a 10. század végének
híres cordobai könyvtárát II. al-Hakam ezzel
alapozta meg. [42] III. Abd
al-Rahmánnak, az első kalifának könyvszeretete
még Keleten is annyira
közismert volt, hogy a bizánci császár - hogy
elnyerje barátságát -
megajándékozta őt Dioszkoridész egy művével, mely
arany betűkkel írott,
csodás növényrajzokkal díszített volt; és egy
Nikolaosz nevű szerzetest
fordítónak küldött Córdobába. [43]
Al-Hakám
al-Musztanszír billah, aki 961 és 976 között volt kalifa, az
andalúziai
Omajjádák közül a legműveltebb uralkodó volt, a "könyvek ura".
Mivel apjától
pacifikált birodalmat örökölt, jutott ideje arra, hogy
társadalmi és
tudományos kérdésekkel foglalkozzon. Folytatta apja
iskolapolitikáját, a
szegények számára is oktatási intézményeket nyitott.
Uralkodása időszakában a
tanárok többsége közalkalmazott volt, a kalifától
vagy diákjaik szüleitől
nyerték fizetésüket. [44] Al-Hakám már gyermekként
nagyon szerette a
könyveket és a tudományokat, ami valószínűleg annak is
köszönhető volt, hogy
Córdoba legkíválóbb tudósai nevelték. Az apja által
gyűjtött kötetek mellé
kivégzett öccse könyveit is megörökölte. Míg a
trónralépésre várt (ötven éves
koráig!), elsősorban a tanulásnak és
olvasásnak szentelte idejét.
Kiegyensúlyozott, higgadt és békeszerető ember
volt, aki nem is nagyon
szeretett kimozdulni palotájából és annak kertjéből.
A kortársak szerint
nagyobb örömmel töltötte el néhány tudós társasága vagy
könyveinek
lapozgatása, mint a hatalom, a csillogás, a háborúskodás. [45]
A kalifa
uralkodása alatt a 3 legnagyobb cordobai könyvtárat
egyesítették, és így
létrejött az a csodálatosan gazdag intézmény, amely a
korabeli leírások
szerint 400 ezer kötetet számlált. (Ez több kutató szerint
költői túlzás, ám
a könyvtár jelentőségét senki nem vonja kétségbe.) A
könyvtár vezetője egy
eunuch volt, akinek feladata volt a könyvek őrzése és
a katalógusok
elkészítése. A könyvekről készült címjegyzék 44, egyenként 50
lapos füzetet
tett ki. [46] A palotában folyamatosan dolgoztak spanyol föld
legjobb
könyvkötői, szicíliai és bagdadi mesterekkel együtt,
valamint
könyvillusztrátorok, másolók hadai. Az elkészült könyveket egy
tudományos
bizottságnak mutatták be, melynek tagjai ellenőrízték és
korrigálták a
szöveget. A kalifa szolgálatában állt egy Talid nevű eunuch,
aki a
könyvkészítést felügyelte és vezette. Kalligráfusai között nők is
akadtak,
például két olyan kiváló hölgy (Fátima és Aisja), akik egész
életüket a
kalligráfiának szentelték, férjhez sem mentek.
II. al-Hakam
volt a legkiemelkedőbb bibliofil személyiség, aki
rendszeresen megbizottakat
küldött az iszlám világ valamennyi szegletébe,
hogy megvásárolják és elhozzák
számára a legkiválóbb tudományos műveket. Al-
Huszáni azt mondta a kalifáról,
hogy tudósait arra ösztönözte, hogy gyűjtsék
egybe a világban szétszórtan
meglevő ismereteket, és szerezzék meg a
pusztulás veszélyének kitett műveket,
amelyeket korábban gondatlanul
kezeltek. [47] A kalifának telepített ügynökei
voltak Kairóban,
Damaszkuszban, Alexandriában és más kulturális központokban,
ahol is új vagy
éppen ősrégi könyvek után kutattak. Megbízottjai az írókkal
is kapcsolatban
állottak, az elkészült köteteket mesés összegekért vásárolták
meg al-Hakam
számára. Goldziher Ignác akadémiai székfoglalójában megemlítette
például,
hogy amikor egy iraki tudós egy művén dolgozott (al-Iszfaháni
arab
költészetről és zenéről szóló átfogó gyűjteményéről van szó (K.K.)),
a
kalifa ezt meghallván ezer aranyat küldött neki azzal a feltétellel, hogy
a
könyv elkészülte után azonnal küldjön számára egy példányt, még mielőtt
az
Keleten ismeretessé válna. [48]
II. al-Hakám nem
csupán egy megszállott könyvgyűjtő volt. Sok más neves
elődjéhez hasonlóan, ő
is sokat és értően olvasott. Olvasás közben a margóra
írta észrevételeit, és
mindig feljegyezte, hogy mikor fejezte be az
olvasást, valamint azt, hogy ki
a szerző és honnan származik. Mindent akart
tudni, ezért igyekezett minél
többet olvasni. Valószínűleg forgatta Ibn
Rabbihi híres enciklopédiáját, az
"Iqd al-Farid" című 25 kötetes munkát,
mely mintegy tízezer oldalas
tudományos gyűjtemény volt.
Az uralkodói
alapítású és fenntartású könyvtárak mellett számos
magánszemély is
rendelkezett saját könyvgyűjteménnyel al-Andalúszban. A
córdobai
magánkönyvtárak közül leghíresebb volt Ibn Futáisz kádi
gyűjteménye, aki
külön emeltetett imádott könyvei számára egy zöld tetővel
és falakkal, zöldre
festett függönyökkel felszerelt épületet. (Sevillai
Isidorushoz hasonlóan ő
is úgy vélte, ez a szín nyugtatja leginkább a
megfáradt szemet.) Hat másoló
és egy kéziratjavító dolgozott az épületben.
Állandó fizetséget kaptak, nem
pedig az elkészült munkák után fizették őket,
mivel Ibn Futáisz úgy vélte, a
sietség árt a kalligráfiai munka szépségének.
Ez a kádi is - kalifájához
hasonlóan - mindent megtett, hogy egy-egy könyvet
megszerezzen, akár a kötet
értékének három-négyszeresét is hajlandó volt
kifizetni. Másolóit
börtönőrként őrízte, és semmilyen körülmények között nem
volt hajlandó
kölcsönadni egyetlen könyvét sem. [49]
A kalifátus
idején tehát Córdoba volt az andalúziai szellemi központ, a
könyvkészítés és
könyvtáralapítás fellegvára. A források szerint évi 60-70
ezer kötet is
napvilágot látott a "világ díszének" tartott csodás városban.
A
kiskirályságokra szakadt birodalomban aztán több új szellemi központ
is
keletkezett, amelyeknek a története elválaszthatatlan
könyvtáraik
históriájától. Sevilla, Toledo, Almería, Valencia, Badajoz,
Granada,
Zaragoza és más települések uralkodói is létesítettek
kisebb-nagyobb
könyvtárakat. Az almeríai király egyik minisztere, Abu Dzsafár
ben Abász
például olyannyira bibliofil személyiség volt, hogy a
könyvbeszerzés kapcsán
találékonyságban még Ibn Futáiszon is túltett. Nem is
annyira a könyvek
szépsége érdekelte őt, mint inkább ritkaságuk és régiségük.
Nem csak teljes
példányokat, hanem egyes lapokat is megvásárolt, valamint
öreg tekercseket
és régi írószerszámokat. [50] Sevillában az Abadiák,
Granadában Beni al-
Ahmár, Zaragozában Beni Hud, al-Moktadír, Valenciában
Aben Saguir és mások
szintén közismertek voltak könyvszeretetükről a
kalifátus széthullása
után. [51]
A könyvtárak berendezése és működtetése
A fentiekben
ismertetett nyilvános vagy magánkönyvtárak mindennapi
működtetése
meglehetősen komoly feladatot jelentett a megbízott
személyzetnek. Hasonlóan,
mint a nagy ókori könyvgyűjteményeket, a középkori
iszlám világ könyvtárait
is számos ember munkája tartotta életben. A
könyvtár vezetőjén kívül a külön
e célra kialakított épületekben dolgoztak a
kisegítők, a könyvmásolók, a
könyvkötők, a korrektorok és gyakran a fordítók
is. A közkönyvtárak
köteteinek használói között több volt a másoló, mint az
olvasó; emiatt
biztosították az emírek és kalifák az ingyen tintát és papírt
is a
fenntartásuk alá tartozó intézményekben. Valószínűleg a könyvtári
funkciók
elemi szintjével magyarázható, hogy a középkori iszlám világban nem
jött
létre egy, speciálisan könyvtárépítésre alkalmazott építészeti
megoldás. A
könyvtár vagy a mecseten belül volt, vagy az uralkodói
palotában, ez utóbbi
legszebb, legtágasabb termében. Ha külön
helyiség(ek)ben tartották a
könyveket, akkor azok raktárak és olvasótermek
is voltak egyben, sőt,
tudományos viták lefolytatására szolgáló termek
is. [52] Az ajtórések
függönnyel záródtak, a talajon szőnyegeket (vagy
gyékényt) helyeztek el. A
falakat általában egyszerűen lemeszelték, és a
falnak támasztva tartották a
fából készült szekrényeket vagy ládákat. Az
értékes könyveket (pl. a Korán
egy-egy remekbe szabott példányát) - miként
gyakorta manapság is - kiemelték
a helyükről, és speciális vitrinekben
állították ki. Minden szekrényhez vagy
ládához tartozott egy katalóguslap,
amelyre rávezették, hogy milyen könyvek
találhatóak benne. A nagyobb
könyvtárakban rendezőelvként próbálták
figyelembe venni a könyvek témáját,
és egy helyre tették az azonos
tudományághoz vagy ugyanahhoz a szerzőhöz
tartozó műveket. Ez azonban kicsit
nehézkes volt mindenütt, mert a könyvek
sokféle mérete bonyolította az
ésszerű pakolást. Külön rekeszekben, fekvő
helyzetben gyűjtötték például a
nagyobb méretű köteteket. A szekrények és
polcok elrendezésénél azt is
figyelembe vették, hogy a tudományok
hierarchiáját alapul véve melyik mű a
fontosabb. Mindig a legértékesebb
művek voltak felül. Így például a Korán
mindig legfelül volt, és csakis
alatta helyezkedhetett el a hadísz
szövege.
A téma szerinti
osztályozás általában a könyvek három főbb csoportra
bontását jelentette: az
elsőbe tartoztak a legfontosabb, és éppen ezért
mindig legnagyobb
példányszámú vallásos művek (a Korán, a hadísz, valamint
művek a vallásjog, a
dogmatika és a misztika köréből). A második csoportba
tartozó könyvek
felölelték a bölcsészeti tudományokat (filológia,
grammatika, retorika,
logika, költészet, történelem, irodalom stb.), a
harmadik nagy együttest
pedig a "filozófiai" tudományok jelentették
(matematika, orvoslás, fizika,
zene, metafizika stb.). [53]
A könyvtár
vezetője általában olyan férfi volt, aki jól ismerte a könyvek
java részét,
és akiben a könyvek tulajdonosa maradéktalanul megbízott.
Legfőbb feladata a
könyvek őrzése volt, a kéziratok védelme a tolvajoktól, a
nedvességtől, a
kártékony rovaroktól és a tűztől, de őt terhelte a
felelősség amiatt is, hogy
a könyvmásolás rendben és minél inkább hiba
nélkül menjen végbe. Ha a
könyvtár kölcsönzött is, az igazgatónak kellett
megtenni a szükséges
lépéseket a könyvállomány megóvása kapcsán.
A könyvtárak
fenntartása nem volt mindig zökkenőmentes. Újra meg újra
jelentős összegeket
kellett költeni Bagdadtól Córdobáig a működtetésre. Al-
Makrízi például,
beszámolva Hákim kalifa kairói könyvtáráról, leírta, hogy
az évi 257 dínárból
"jut az abadáni gyékényre és a hozzá hasonlókra 10
dínár, továbbá írás és
másolás céljára papírra 90 dínár, könyvtárlókra 48
dínár, a felhasznált
vízért 12 dínár, a könyvtárszolgáknak 15 dínár, a
felügyelő vallástudók
számára tinta 15 dínár, a felügyelő fakíhok (vallási
emberek) számára tinta,
papír és toll 12 dínár, a függönyök megjavítására 1
dínár, könyvek borítóinak
vagy papíranyagának helyrehozatalára 12 dínár,
téli takaróra 5 dínár, télen
szőnyegekre 4 dínár, és így tovább." [54]
Egyébként a könyvadományozás vagy a
könyvtáraknak tett felajánlások is
ájtatos cselekedetnek számítottak az
iszlám világban, és arra is több példát
lehet hozni, hogy a diákok, a
szegények - az ingyenes belépésen kívül -
különböző (fentebb már említett)
jótéteményekben, ellátásban részesültek az
uralkodói könyvtárakban.
Valószínűleg széles körben ismert és fennen
hirdetett volt az a hagyomány,
amely mások segítésére késztette a
moszlimokat: "Egy muzulmán nem tud semmi
jobbat ajándékozni testvérének,
mint a bölcsesség egy szavát. Ha Allah csak
egy bölcs ember felé vezérli az
utadat, jobb az teneked, mint az egész
világ." [55]
A középkori iszlám könyvtárak sorsa
Az iszlám
művelődés korai történetét áttekintve világosan látszik, hogy e
kultúrkörön
belül is megvolt a könyveknek és a könyvtáraknak a saját sorsuk.
Mégpedig -
amint az a kisebb és nagyobb, a nyilvános és magánkönyvtárak
iszonyú
pusztulásáról szóló sorozatos beszámolók alapján kitűnik - szomorú
sors.
Mivel a muzulmán világ keleti és nyugati felében egyaránt jellemző
volt a
gyakori uralkodó- illetve dinasztiaváltás, mivel egymást érték a
belharcok, a
vallási irányzatokkal, vallásjogi iskolákkal összefüggő
csatározások, mivel
folyamatos politikai, hatalmi villongásoknak lehetünk
tanúi az évszázadok
forrásait megidézve, nem váratlan és nem érthetetlen a
könyvtárak
pusztulásáról, széthordásáról vagy kiárusításáról szóló számos
híradás.
Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a muzulmán könyvtárak
pusztítói legtöbb
esetben maguk a muzulmánok voltak. Ugyan találhatunk
példát mongolok,
keresztények és mások által végrehajtott könyvpusztításokra
is, de gyakoribb
az olyan feljegyzések száma, melyek arról tanúskodnak, hogy
egy-egy,
hatalomra kerülő irányzat - üldözendő megdöntött elődei vallási-
politikai
(eretnek!) nézeteit - döntött egy adott könyvtár részleges vagy
teljes
megsemmisítéséről. Ez történt például az al-Hakám-féle mesés
córdobai
könyvtár esetében.
A kalifa utódja,
II. Hiszám (uralkodott: 976-1009) kénytelen volt
átengedni a hatalmat
al-Manszúrnak, aki jelentős hódításokba kezdett, és nem
nagyon érdekelték a
könyvek és a tudományok, felhagyott a toleranciával, és
üldözte a tudósokat.
Az ortodox iszlám nézetek kerültek előtérbe, és II. al-
Hakam nagyszerű
tudományos könyvgyűjteményét - Abu Amir Mohamed ben Abi Amir
kamarás
vezetésével - feldúlták, szétszórták, elégették és a palota kútjába
dobálták.
[56] Szaíd, a 11. században élt történész, toledói kádi korabeli
leírása
szerint mindez a következő módon zajlott: "(A kamarás) ..., alighogy
a
kormány megbízta, elment a kalifa apjának, al-Hakamnak a könyvtárába,
ahol
ott voltak a már említett könyvek és még sok egyéb holmi. A
vezető
vallástudósok jelenlétében kihordatott minden művet, amit ott talált,
és
elrendelte a régi - logikáról, asztrológiáról és más antik -
tudományokról
szóló könyvek kiválogatását (kivéve az orvosi és matematikai
könyveket). Oly
módon (történet a kiválogatás), hogy mikor ezek elkülönültek
a
grammatikától, költészettől, történelemtől, orvoslástól,
prófétai
hagyományoktól és más tudományos művektől, melyeket az
andalúziaiak
készítettek, elrendelte, hogy a megmaradt könyveket kivéve -
mely a kisebb
hányadot tette ki - az összeset el kell pusztítani és égetni.
Egyesek tűzre
kerültek, a többit a palota kútjába dobálták és földdel meg
kövekkel
betemették." [57] Ezt követően is ezerszám hajigálták máglyára a
córdobai
könyvtár "eretnek-gyanús" köteteit, és a tűz attól kezdve már sosem
hamvadt
el. A 11. században, a palota többszöri kifosztása során a
máglyától
megmenekült könyveket széthordták; könyvpiacokon, gyakran
papír-áron(!)
keltek el. Ez lett a sorsa több magánkönyvtárnak is, például az
al-Futáisz
által egykor féltve őrzött gyűjteménynek, amelytől tönkrement
örökösei
csekély pénzért váltak meg. Az andalúziai könyvtárak tehát nem
semmisültek
meg teljesen, valenciai, almeríai, toledói és más bibliofilek
hozzájutottak
bizonyos példányokhoz. Aztán 5 évszázaddal később, Granada
visszafoglalása
után Cisneros kardinális elrendelte, hogy égessék el
nyilvánosan a megmaradt
muzulmán könyveket. A katolikus spanyolok a középkor
során, a nagy
inkvizíciók idején sosem szűntek meg gyanakodni arab írást
látván, hogy
hamisság és sátáni varázslat áll a számukra érthetetlen
írásokban. Ribera y
Tarragó, a neves spanyol iszlám-kutató kutatásai során
például feljegyezte
azt, hogy talált egy régi arab kéziratos könyvet a
valenciai egyetemi
könyvtárban, amelynek margóján az alábbi katalán jegyzet
áll: "Ezt a könyvet
én, Jaime Ferrán találtam, Laguar falujában, miután a
mórok felmentek a
hegyekbe, és mivel arab betűkkel írott a könyv, sosem
találtam olyan
személyt, aki el tudta volna olvasni. Félek, nehogy Mohamed
Koránja legyen
ez..." [58] E nagy félelmet kiváltó mű egyébként egy ártatlan
nyelvtankönyv
volt.
Találhatunk arra
is példát, amikor egy-egy zűrzavaros, nyomorúságos
időszakban az elkeseredett
tömegek dühének esett áldozatul valamely
könyvtár. Kairóban például a 12.
század elején számos könyv azért semmisült
meg, mert a fosztogatók a bőr
könyvborítókból szandálokat csináltak
maguknak, a könyvlapokat pedig - mint
számukra értéktelen holmit -
eltüzelték vagy a Nílusba dobálták.
[59]
A korabeli
szemtanúk leírásán kívül tehát általában csak igen kevés
maradt az egykori
fényes könyvtárakból. Néhány kivételes értékű és ritka
szépségű könyv
természetesen ma is megcsodálható a párizsi, escorial-beli,
kairói, fezi vagy
egyéb könyvtárakban és múzeumokban. Néhány hírmondóként
maradt példány
mindössze, melyek gondolatban elröpítenek minket a középkori
iszlám világ
kulturális centrumaiba. Ha csak igen töredékesen is, de
bepillantást
nyerhetünk az akkori gondolkodás, tudományos és kulturális élet
kulisszái
mögé. Az effajta vizsgálódások azonban nemcsak a mohamedán
világ
megismeréséhez visznek közelebb. Az iszlám írásművészet, könyv-
és
könyvtártörténet tanulmányozása nagyon fontos az európai
művelődéstörténet
feltárása kapcsán is. A középkori Európa szellemi élete, a
keresztény
tudósok műveinek megértése ugyanis csak így lehet teljes. A 17.
században
élt jeles erdélyi gondolkodónk, Apáczai Csere János - aki egyébként
a héber,
görög és latin nyelv elsajátítása mellett negyedik idegen
nyelvként
fontosnak tartotta az arabot is - "néma mesterek"-nek nevezte a
könyveket.
Valószínűleg sok muzulmán uralkodó, tudós, diák, könyvmásoló és
fordító
vélekedett hasonlóan, akik ezerszám készítették és olvasták a
különböző
műveket a mecsetek vagy könyvtárak falai között. Sokan voltak, akik
nappal
és éjjel pergamen, papirusz vagy papír fölé görnyedve,
végeláthatatlanul
rótták a betűk sorát, hogy a tudást megőrízzék és
átmenekítsék az
elkövetkezendő nemzedékeknek. Ôk tudták, hogy nincs
nagyszerűbb tájék a
földkerekségen, mint az írott szó csendes
birodalma.
JEGYZETEK
[1] ARMSTRONG,
K.: Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Európa, Bp., 1998.
78-80.
o.
[2] SIMON, R.: Korán - A Korán világa. Helikon, Bp., 1994. 422-423. o.
[3] Uo., 455. o.
[4]
Részletesebben l.: ROGERS, M.: A hódító iszlám. Helikon, Bp., 1987.
23-25.
o.
[5] Uo., 30-31. old.
[6] GLASENAPP, H.: Az öt világvallás. Gondolat, Bp., 1987. 410-411. o.
[7] L. erről: SIMON R. i. m. 460-476. o.
[8] L. erről:
KÉRI, K.: Rendszer és tudás. Iskolakultúra, 1997/10.
110-114.
o.
[9] Korán, 2, 269.
[10] IBN KHALDÚN: Bevezetés a történelembe. Osiris, Bp., 1995. 414. o.
[11] DÉVÉNYI, K.
- IVÁNYI, T.: Az arab írás története. Kőrösi Csoma
Társaság Keleti Nyelvek
Kollégiuma, Bp., 1987. 19. o.
[12] Uo., 187. o.
[13] MOLINA, M.
A.: Córdoba de los Omeyas. Planeta, Barcelona, 1994.
114. o.
[14] Uo., 115. o.
[15] TEVAN, A.: A könyv évezredes útja. Gondolat, Bp., 1984. 53. o.
[16] Idézi: DÉVÉNYI-IVÁNYI i. m. 67. o.
[17] MOLINA i. m. 116. o.
[18] Idézi: DÉVÉNYI-IVÁNYI i. m., 55. o.
[19] Az
Ezeregyéjszaka meséi. Európa, Bp., 1974. Fordította: Honti Rezső,
11.
o.
[20] A
teherhordó és a három leány története. Fordította: Vajkay Lajos,
Uo., 39.
o.
[21] DÉVÉNYI- IVÁNYI i. m., 68. o.
[22] MAZAHÉRI,
A.: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a
13. századig.
Európa, Bp., 1989. 187. o.
[23] Művelt
muzulmán nőkről l.: KÉRI, K.: Nők a fátyol mögött. Valóság,
1998/8., 64-70.
o.
[24] HITTI, P. K.: History of the Arabs. MacMIllan, London, 1960. 414. o.
[25] DODGE, B.:
Muslim Education in Medieval Times. The Middle East
Institute, Washington,
1962. 14. o.
[26] MAZAHÉRI i. m. 188. o.
[27] DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 84. o.
[28] GOLDZIHER, I.: Az iszlám. Magvető, Bp., 1980. 384-385. o.
[29] BEN SAID:
Maghreb. Spanyolra fordította Ribera y Tarragó, J.,
spanyolból magyarra
fordította Kéri, K. In: SÁNCHEZ-ALBORNOZ, C.: La
Espańa musulmana I.
Espasa-Calpe, Madrid, 1978. 415-416. o.
[30] TRITTON, A.
S.: Materials on Muslim Education in the Middle Ages.
Luzac and Co. Ltd.,
London, 1957. 195. o.
[31] BOSWORTH,
E. - DONZEL, E. - LEWIS, B. - PELLAT, CH. (ed.): The
Encyclopaedia of Islam.
V. E. J. Brill, Leiden, 1986. "madrasa"
címszó, 1125. o.
[32] MAZAHÉRI i. m., 181. o.
[33] BOSWORTH és mások i. m., 1125. o.
[34] ELISSÉEFF,
V - NAUDOU, J. - WIET, G. - WOLFF, PH. (ed.): Historia
de la humanidad. Las
grandes civilizacioines medievales I. Planeta -
Ed. Sudamericana, Barcelona -
Buenos Aires, 1977. 492. o.
[35] Idézi: DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 88. o.
[36] MAZAHÉRI i.
m., 184. old., DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 89-90. o., BOSWORTH
és mások i. m.,
1125. o.
[37] E témáról
l. pl.: WALDEN, J. W. H.: The Universities of Ancient
Greece. New York, 1919.
48-50. o.
[38] AVICENNE:
Le livre de Science. Les Belles Lettres, UNESCO, Paris,
1986. 16. o. A
forrásrészletet franciából fordította: Kéri K.
[39] VALDEÓN,
J.: El califato de Córdoba. Cuadernos de Historia 16. 102.
füzet, Madrid,
1985. 4. o.
[40] PERICOT, L.
G. (dir.): Historia de Espańa II. La alta edad media:
siglos V al XIII.)
Instituto Gallach, Barcelona, 1970. 176. o.
[41] ESCOLAR,
H.: Historia de las bibliotecas. Fundación G. S. R., Madrid,
1987.) 133.
o.
[42] SAMSÓ, J.:
Ciencia musulmana en Espańa. Cuadernos historia 16. 144.
füzet, Madrid, 1985.
8. o.
[43] CARLO, A.
M.: Introducción a la historia del libro. Fondo de Cultura
Económica,
Mexico-Madrid, 1993. 249-250. o.
[44] DAMSEAUX -
SOLANA: Historia de la pedagogia. Escuela Espańola, Madrid,
1967. 107.
old.
[45] L. erről:
MOLINA, A. M.: Córdoba de los Omeyas. Planeta,
Barcelona,
1994.
[46] PERICOT i.
m., 234. o. (Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája I-II.
című művében, a
spanyolországi muzulmánokról írott akadémiai
székfoglalójában huszonnégy
füzetet említett. Gondolat, Bp., 1981.)
[47] VALDEÓN i. m., 28. o.
[48] GOLDZIHER (1981) i. m., 142. o.
[49] ESCOLAR i. m., 136. o. és MOLINA i. m., 112. o.
[50] ESCOLAR i. m., 136. o.
[51] ESTEBAN, L.
- MARTÍN, R. L.: Historia de la enseńanza y de la escuela.
Tirant lo Blanch,
Valencia, 1994. 76. o.
[52] ESCOLAR i. m., 138. o.
[53] Uo., 140. o.
[54] Idézi: DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 91. o.
[55] IBN
DZSÁIR-t idézi: CHEJNE, A. G.: Historia de Espańa musulmana.
Catedra, Madrid,
1993. 159. o.
[56] BRENTJES,
B.: Izmael fiai - Az arabok története és kultúrája. Kossuth,
Bp., 1986. 86.
o.
[57] SZAID:
Tabaqat al-Uman. Spanyolra fordította: Machado, O. A.,
spanyolból magyarra
fordította: Kéri, K. In: SÁNCHEZ-ALBORNOZ, C.: La
Espańa musulmana I.
Espasa-Calpe, Madrid, 1978. 417. o.
[58] MOLINA i. m., 124. o.
[59] ELLISSÉEFF és mások, i. m. 491-492. o.