Kéri Katalin
"ÉDES SZIRUPOK, GYÓGYÍTÓ BALZSAMOK"
Ibn Szina (Avicenna)
gondolatai az egészségmegőrzésről
(A középkori mozlim orvoslás
története)
Forrás: Valóság, 2000/6. szám, 58-69. lap
Az elektronikus változatot
készítette: Ambrus Attila József
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia
E-Tár
A mozlim
orvoslásról általában
Mohamed
fellépése és tanításainak terjedése nagyban elősegítette az
orvostudomány
fejlődését a Közel-Keleten, majd később más, az arabok által
elfoglalt
területeken is. Ennek egyik legfontosabb oka az volt, hogy maga a
Próféta -
az isteni kinyilatkoztatás alapján - fontosnak, sorrendiségét
tekintve a
vallástudomány mögött állónak tartotta e tudományt, erről a Korán
több
részlete is tanúskodik. Ezenkívül az arab orvoslás fejlődésének nagy
lökést
adott a meghódított és részben iszlamizált területek tudományos
ismereteinek
felhasználása. A bizánci-görög, a szír, a perzsa, sőt az indiai
és a kínai
gyógyászat évezredes tapasztalatai, más népek e tárgyú könyvei
gazdagították
és teljesítették ki az arab orvoslást. Megszámlálhatatlanul
sok művet
fordítottak le a bagdadi és más keleti mozlim helyszíneken, főként
a VIII-IX.
században, majd ezek az arab nyelvű művek - a mozlim orvosok
személyes
tapasztalataival kiegészítve - kerültek Dél-Itálián és al-
Andalúszon át
Európába, s termékenyítették meg a középkori orvosi, tágabb
értelemben a
természettudományos gondolkodást. Számos ókori orvosi műnek
csak az arabról
latinra fordított változatát ismerték a középkori Európában,
így a mozlim
tudósok és fordítók közvetítői szerepe nagy
jelentőséget
kapott.
A mozlim
orvoslás eredményeiről elmondható, hogy lényegük nem csupán más
népek régi
tapasztalatainak összegyűjtésében állt, mint ahogyan ezt sokszor
olvashatjuk
az orvostörténeti munkákban. Szövegek összevetésén alapuló
elemzéssel
kimutatható, hogy 1. a mozlim orvoslás - vitathatatlan kompiláló
és
szintetizáló mivolta mellett - évszázadokon át képes volt a megújulásra;
2. a
preiszlamikus idők nomád arab törzseinek kezdetleges és esetleges
orvosi
(kuruzslói) gyakorlata magas szintű tudománnyá erősödött az
iszlamikus
időkben; 3. a mozlim orvosok az orvoslás bizonyos ágaiban -
például a
szemészet és a járványtan területén - eredeti, kimagasló és
maradandó
megfigyeléseket tettek.
Az éremnek tehát
csak az egyik oldala az a - mindmáig egyedülállóan
kiemelt - történeti tény,
hogy a reneszánsz kori Európa tudósai, megismervén
az eredeti görög orvosi
szövegeket, felismerték az arabra és latinra
fordított ókori kéziratok
pontatlanságait és szövegtorzításait. Ôk emelték
ki azt a sajátosságot is,
hogy a mozlim orvoslás - mivel az ókori
eredményekből, Hippokratész, Galénosz
és mások tanításaiból merített -
nélkülözi az eredetiséget. E tanulmány írója
azonban szeretné hangsúlyozni a
mozlim orvostudománnyal - és általában a
természettudományokkal -
kapcsolatosan azokat a kevéssé közismert tényeket,
hogy számos olyan, az
európai kutatók által mind a mai napig nem ismeretes,
többnyire arab nyelvű
forrás lapul még a világ könyv- és levéltárainak
mélyén, amely finomíthatná
és pontosíthatná egyoldalú ítéleteinket. Nehezíti
azonban a kutatást, hogy
nem pusztán a forrásfeltárás és a forráskritika
elvégzése ütközik
akadályokba, hanem az is, hogy még a felkészült és alapos
kutatók is szembe
találkoznak olyan lexikográfiai problémákkal, amelyek
hátráltatják a kútfők
értelmezését. Végül megemlítendő, hogy sok, régi arab
listákon címmel és
szerzővel szereplő mű az évszázadok során elveszett vagy
megsemmisült. [1]
Orientalista kutatók eddigi információik birtokában is
jelzik azt, hogy
számos, a XIX-XX. században Európában vagy Amerikában
"felfedezett"
betegséget, gyógyítási "technikát" és gyógyanyagot a mozlim
orvosok már
évszázadokkal előbb ismertek és alkalmaztak.
A mozlim tudósok
már az egészség és a betegség fogalmának értelmezésében
is eltértek görög és
római elődeiktől. Az ókori görög orvosok nagyobb része
szerint a páciens a
felelős saját magáért, az ő viselkedése okozza a
betegséget. A mozlimok ezt
vitatták, mivel az embert nem önálló, elhatárolt
lényként tekintették, hanem
olyan "mikrokozmoszként", amely része Allahnak
és a természetnek. Mindennek
és mindenkinek megvan a helye az Isten által
teremtett világban, s az
univerzum, gondolataik szerint, minden
alkotóelemével szakadatlanul formálja
tagjait, így az embereket is.
Betegségeik tehát összefüggenek a körülöttük
levő világgal. [2] Ez a
koncepcionálisan forradalminak számító gondolkodásmód
újszerű és Európa
számára is rendkívül termékenyítő volt a középkor
során.
A mozlim orvosok
enciklopédikus szemlélete, nemegyszer más tudományokban
való jártassága tehát
szemléletileg, minőségileg újat hozott az
orvostudomány történetében. E
rendszerszerű gondolkodásba építették bele az
antikvitás eredményeit, például
a négy fő elemről (földről, vízről,
levegőről és tűzről) és a négy elemi
tulajdonságról (hidegről, melegről,
szárazról és nedvesről) szóló görög
tanításokat. Ezekkel magyarázták a fémek
tulajdonságait éppúgy, mint a
meteorológiai jelenségeket, az egészséget és a
betegségeket. Az al-qímia,
amelyből nem csupán az alkímia, hanem a kémia szó
is származtatható, a
mozlimok szerint szorosan kapcsolatban állt az
orvostudománnyal, hiszen az
alkimisták és az orvosok megegyeztek abban, hogy
olyan testeket vizsgáltak,
amelyek egyik vagy másik elemi minőség felé
tolódtak el. Ezzel a gondolattal
szorosan összefüggött az az elképzelés,
hogy élettelen anyagból fémek
állíthatók elő, s élő anyagokból egészség
nyerhető (vagyis a betegség
gyógyítható). Az adavija (anyagok, gyógyszerek)
szót a mozlim orvosok és
alkimisták egyaránt használták. [3]
Az arab orvosok
a négy fő elem és elemi tulajdonság mellett fontosnak
tartották az évszakok,
az éghajlat, a csillagok és egyebek emberekre tett
hatásának tanulmányozását
is. A helyes ételek és gyógyanyagok
megválasztásának állandó kutatásával
kiemelkedő eredményeket értek el a
dietetika terén. Mindemellett - máig ható
tanulsággal - kiemelhető a mozlim
orvoslás alappillérei közül az a fontos
tény, hogy az arabok az emberi test
"visszahatását" is vizsgálták, és széles
körben alkalmazták a
pszichoterápiát.
A mozlim
orvostudomány korszakai
A
tudománytörténettel foglalkozó kutatók a mozlim orvostudomány
történetében
több nagy korszakot különböztetnek meg. Ezek a szakaszok
nevekkel és
műcímekkel, valamint intézményalapításokkal jellemezhetők. Az
első szakasz
főként a preiszlamikus időszak orvoslási gyakorlatát öleli fel
körülbelül
750-ig. Mint minden emberi csoportban, a régi Arábia
közösségeiben is szükség
volt alapvető orvosi-gyógyászati ismeretekre. A
Mohamed fellépése és az
iszlám elterjedése előtti idők orvostörténetéről
alig-alig állnak
rendelkezésre források. Csupán a régi, szájhagyomány útján
terjesztett
preiszlamikus költészet tartalmazott néhány adatot a témával
kapcsolatosan,
például utalásokat olyan gyógyfőzetekre, amelyeket
betegeknek
készítettek.
A nomadizáló,
írásos kultúrával nem rendelkező arab törzsek orvosi
ismeretei nem haladták
meg az empirizmus szintjét: felismertek bizonyos
betegségeket, használtak
gyógyító anyagokat, s betartották a higiénés
alapszabályokat. [4] A
gyógyítást gyógyító embereik, a "kuruzslók" végezték.
Mohamed
fellépése után, az iszlám hódításokkal egyre több mű került az
arabok
birtokába. Már a mozlim orvostudomány e korai szakaszáról elmondható,
hogy
ismerték és lefordították Hippokratész, Galénosz, Dioszkoridész és
Aiginai
Pál műveit.
A mozlim
orvoslás második nagy korszaka az Abbaszidák hatalmának
kiterjesztésével
bontakozott ki a VIII-IX. században. Az akkoriban Keleten
igen befolyásos
nesztoriánus egyház tagjai fontos civilizáló, azon belül
fordítói munkát
végeztek a mozlimok által uralt területeken, s ez a
tevékenységük az
orvostudomány fejlődéséhez is nagymértékben
hozzájárult. [5] A korszak
jelesebb nesztoriánus keresztény orvosai, a
perzsiai Gondisapúrban szerzett
tapasztalatok birtokában levő tudósok a
bagdadi kalifa szolgálatában álltak,
mint például a IX. század legismertebb
fordítói, Yuhanna ibn Maszavajh és
Hunajn ibn Ishaq. [6]
A mozlim
orvostudomány harmadik szakaszát aranykornak nevezik a kutatók,
mivel a X-XI.
század volt e tudománynak is a csúcspontja. Egy spanyolországi
kutató, Ruiz
Llavero szerint ez volt az az időszak, amikor "a tudás jogara
a
keresztényektől az arabokhoz vándorolt, amikortól kezdve mozlim
tudósokkal
büszkélkedhettek, főként a perzsák". [7] Ebben az időszakban
bontakoztak ki
az iszlám világban a tudományok nyugati környezetben is: a X.
században a
córdobai kalifa udvarában Európa történetének egyik
legnagyszerűbb
kulturális-tudományos centruma jött létre. A korszak olyan
orvos-tudósokat
adott a világnak, mint ar-Razi, Ibn Szína, Ali Abbasz vagy
Abulcásis.
Az 1100-as évek
kezdete már a hanyatlás szakaszát jelezte az iszlám
orvoslás történetében is.
Az orvostudományban nagyarányú volt a zsidók
jelenléte, az egyik
legkiemelkedőbb képviselőjük Maimónidész volt. Ebben az
időszakban
megsokasodtak a gyógyszertani könyvek, kitűnnek közülük Ibn
Bajtár, Avenzoár
és Averroész művei.
Neves mozlim orvosok és főbb műveik
1. Keleten. Az
iszlám világban a mozlim vallás kialakulásának és
elterjedésének időszakában
mindenki szabadon gyakorolhatta orvosi hivatását.
A IX-X. századtól azonban a
képzett orvosok, keleti és nyugati helyszíneken
egyaránt, céh típusú
szerveződésekbe tömörültek, hogy így szűrjék ki
soraikból a kuruzslókat. A
kórházakhoz és a kialakuló medreszékhez
kapcsolódóan abban az időben vált
szervezetté az orvosképzés, s a medikusok
számára is lehetségessé és
hasznossá vált a tudományos minősítés, az idzsáza
megszerzése. A megfelelő
képzettségű orvosokat tabibnak nevezték; azokat
pedig, akik csak
tapasztalataikra hagyatkozva gyógyítottak,
megkülönböztetésül muttatabibként
emlegették. A gyakran lebecsült sebészeket
általában nem is illették az orvos
névvel.
A keleti mozlim
orvosok közül - akik a VII-IX. század nesztoriánus
fordítóinak nyomán
szereztek tudomást az ókori és kora középkori orvoslás
eredményeiről - az
első nagy hírnévre szert tevő arab orvos a bászrai
születésű al-Kindi
(körülbelül 801-866) volt. Kétszáznál is több művet írt a
bagdadi tudós
akadémia vezetője, köztük csaknem kéttucatnyi orvosi munka
volt. Főként a
farmakológia foglalkoztatta, s a négy alapminőség matematikai
összefüggései.
Nem csupán az ő működése kötődött a keleti mozlim világ
fővárosához, a X-XI.
században fénykorát élő Bagdadhoz. Ott tevékenykedett a
khoraszáni perzsa
orvos, Abu Bakr ibn Zakarijja ar-Rázi (körülbelül 850-930)
is, aki csak
harmincéves kora után kapott kedvet az orvostudomány
tanulmányozásához,
előtte zenéléssel és zeneelmélettel foglalkozott, no meg
sok más egyébbel,
hiszen ő is polihisztor volt. Szinte nincs az orvoslásnak
olyan ága, amelyről
ne írt volna. Al-Havi című műve (rövidített latin címén
Continens) hetven
könyvből álló, komplex orvosi enciklopédia volt, amelyet
nem ő, hanem
tanítványai állítottak össze jegyzeteiből. Egységesebb munkája
a sokáig
tankönyvként is használt Al-Manszúr könyve. [8] A XI. századi
Bagdad nagy
tudósa volt Ibn Butlán, aki az egyiptomi 'Ali ben Ridvánnal
vitázott sokat az
orvosképzésről. Műveiben az egészség megőrzését
hangsúlyozta. Szerinte az
egészség megtartásához az alábbi dolgok
szükségesek: "Az egészség
biztosításának első feltétele a levegő, mely hat a
szívre. A második az
ételek és italok fogyasztásának szabályozása. A
harmadik a mozgás és a
pihenés. A negyedik a test megtartóztatása a túl sok
alvástól és a túl sok
ébrenléttől. Az ötödik a testnedvek elernyedésének és
összehúzódásának
szabályozása. A hatodik az érzelmek (öröm, félelem, harag)
mérsékelt
megélése." [9] E hat dolog egyensúlyban tartásával tartható
szerinte
egyensúlyban az egészség is.
A mozlim
orvostudomány története ugyan több fejlődési korszakra osztható,
ám abban
valamennyi tudománytörténész egyetért, hogy Ibn Szína idejében, a
X-XI.
században volt e tudomány fénykora, s hogy ő maga volt "az
orvoslás
fejedelme". Ibn Szína (latin nevén Avicenna) (970-1037) korának
kiemelkedő
tudósa, valódi polihisztor volt. Több mint száz filozófiai,
csillagászati,
logikai, jogi, matematikai és egyéb tárgyú művet írt, ám
legnagyobb hatású
könyve az egymillió szavas terjedelmet is meghaladó orvosi
enciklopédia, Az
orvostudomány kánonjának könyve (Kitáb al-Kanún fi-'t-Tibb)
volt. [10] E
művében a neves tudós főként Hippokratész és Galénosz tanításait
foglalta
össze, nagy mozlim elődje, ar-Razi orvosi írásából is sokat merítve.
[11] Az
Afsarában (Buhara mellett) született tadzsik Ibn Szína nagyon
gondos
nevelésben részesült. Életrajza szerint már tízévesen betéve tudta a
Koránt,
s ismerte a profán tudományok nagy részét, tizenhat esztentősen
pedig
orvosként szerzett nagy hírnevet. [12] Az általa lediktált
visszaemlékezések
szerint Ibn Szína akkor vált igazán híressé, amikor
meggyógyította a
Buharában tartózkodó Nouh ibn Manszúr Számánida uralkodót,
aki a fiatal fiú
előtt hálából megnyitotta palotájának mesés könyvtárát.
[13]
Ibn Szína nagyon
sokat tanult, valamennyi tudományban művelte magát, s
1012 táján kezdte
összeállítani fentebb említett orvosi művét, amellyel
körülbelül három év
alatt készült el. Mivel a könyv rövid idő alatt igen
népszerűvé vált, és
széles körben felhasználták az orvosképzésben és a napi
munkában, a szerző
megírta rövidített, rímbe szedett változatát is (Urgúza
fi-'t-Tibb). Ez a
valamivel több mint ezerháromszáz verssort tartalmazó
változat segítette a
diákokat az orvoslás alapismereteinek memorizálásában.
Bár helyenként a
szöveg csak nehézkesen volt érthető, ezért számos
kommentárral kellett
kiegészíteni, a mű a középkori keresztény Európában is
rendkívül népszerű
oktatókönyvvé vált. [14]
Munkájában - a
galénoszi tanokat követve - Ibn Szína azt írta le, hogy az
ember egészségi
állapotát az elemek, a környezete, a testnedvei és a
szervezet élettanilag
meghatározott viszonyai befolyásolják, s ha ezek
között valamilyen módon
megbomlik a harmónia, akkor az betegségre vezet.
Kánonjában olyan
életvezetési tanácsokat adott, amelyek az emberi
temperamentum, az éghajlati,
környezeti és szezonális viszonyok, az ételek
és italok minősége, az alvás és
az ébrenlét, a ruházkodás, az illatok,
aromák, a hőmérséklet hatásaitól
függően, azokat figyelembe véve segítették
a korabeli emberek
egészségmegőrzését. [15]
2.
Al-Andalúszban. Az al-Andalúsz területén élő mozlim orvosokra akkora
hatással
voltak a keleti orvos tudósok eredményei, hogy a félsziget régi
orvosi
gyakorlata szinte teljesen feledésbe merült az iszlamizálódás
hatására. Bár e
területen az orvostudománnyal foglalkozó tanároknak és
diákoknak kevesebb
lehetőségük volt klinikai megfigyelésekre (hiányoztak a
Keleten meglevő nagy
kórházak), szorgalmukkal és olvasmányaikkal próbálták
megszilárdítani
tudásukat. [16]
A félszigeten az
iszlám megjelenésének századában még nem voltak
kiemelkedő mozlim orvosok. A
VIII. századra az volt jellemző, hogy azok a
keresztények foglalkoztak
orvoslással, akik tudományukat elsősorban a
kolostorok falai között
gyakorolták. Az első híres al-andalúszi mozlim orvos
'Abd al-Malik b. Habib
volt, aki a IX. századi Granadában történészként és
jogászként is hírnevet
szerzett. Orvosi kézikönyv című művéből jól látszik a
világ egységébe és
Allah mindenhatóságába vetett hite, a "minden mindennel
összefügg" gondolata,
miként az alábbi, a lázcsillapításról szóló részlet is
bizonyítja: "Mondják,
hogy egy ember panaszkodott Allah küldöttének, hogy
lázas, erre ő ezt mondta
neki: mosdj meg háromszor, mielőtt az új hold
felkel, és mondd: »Allah
nevében, távozz tőlem, ó, gyengeség anyja te!« Ha
nem távozik, mosdj meg
hétszer!" [17] A IX. század más al-andalúszi orvosai
általában mozarabok
voltak. Ebben az időszakban már mind nagyobb számban
érkeztek az
Ibériai-félszigetre azok az orvosok, akik Keleten hírnevet
szereztek. A X.
század, a córdobai kalifátus létrejötte pedig olyan szellemi
fellendülést
teremtett, hogy a nyugati mozlim tudósok keleti társaik igazi
riválisává
váltak. III. 'Abd al-Rahman emír és fia, II. al-Hakám a kultúra
és a
tudományok bőkezű mecénásai voltak al-Andalúszban. A bizánciakkal
fenntartott
kapcsolatok voltak az összekötő utak az ókori görög orvoslás
eredményei felé.
948-ban például VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár
Córdobába küldte
ajándékként Dioszkoridész Materia medica című művét. Az
írást egy Sztephanosz
nevű fordító ültette át arab nyelvre, gyakran azonban
nem tudta azonosítani a
kötetben szereplő növények nevét, így meghagyta a
görög elnevezést, arab
betűkkel írva. Végül egy Nikolaosz nevű görög
szerzetes készítette el a
teljes fordítást az al-andalúszi orvosok arab
műveinek felhasználásával. [18]
Azok a germán követek, akik a córdobai
uralkodói udvarban ez idő tájt
megfordultak, nagy szerepet játszottak a
mozlim orvosi eredmények európai
elterjesztésében.
A X. század
néhány al-andalúszi orvosa könyveket is írt, különösen az
uralkodói
környezetben élő tudósok. Recepttárak, szülészetről,
gyermekgyógyászatról és
sebészetről szóló művek születtek akkoriban. II. al-
Hakám udvari orvosa,
az-Zahrávi (latinos nevén Abulcasis) a legnagyobb arab
sebészek közül való
volt. Harminc könyvből álló orvosi enciklopédiájában, az
al-Taszrifban
elméleti és gyógyszerészeti kérdésekkel is foglalkozott. Az
első nagy rész az
égetésekről, a második a betegségekről, a harmadik a
traumatológiáról szólt.
Az általános sebészet mellett a szemészet, fogászat,
szülészet, urológia és
más szakágak ismeretei is helyet kaptak. A sebészeti
részben az-Zahrávi
részletesen leírta a koponyalékelést is mint a
koponyasérülések egyik
gyógyítási lehetőségét. [19] A könyv sebészeti
részeinek illusztrációit
hosszú időn át használták az európai
orvosképzésben. Egészen egyedülálló az
orvosi műszerek képét bemutató
ábrasor: fogók, ollók, csipeszek, kések és
fűrészek változatai voltak
láthatók az egykori kódexben. Az-Zahrávi valódi
természettudós volt -
csakúgy, mint számos, a történelemben őutána élt
orvostársa -, művében és
napi gyakorlatában az egyiptomi, az iraki és más
népek eredményeit is
felhasználta.
A córdobai
kalifátus bukása után, a kiskirályságok korában voltak ugyan
híres orvosok,
ám a tudományok is hanyatlottak al-Andalúszban. A XII. század
fellendülést
hozott, két kimagasló arab orvost is e korszakhoz köthetünk:
Avenzoart (Ibn
Zuhrt) (1092-1162) és Averroészt (Ibn Rusdot) (1126-1198). Az
előbbi egy
híres sevillai orvos, 'Abd al-Malik ibn Zuhr unokája és Averroész
barátja
volt. Mindegyikük sokoldalú tudósnak, polihisztornak számított,
értékes
műveket hagytak hátra. Avenzoar neveltetésének szabad szellemére
rávilágít az
a tény, hogy szintén orvos apja állítólag csak amiatt őrizte
Ibn Szína
Kánonját, mert margójára a saját receptjeit jegyezte fel. [20] A
tudós minden
erejét a gyakorlati orvoslásnak szentelte, s apjához hasonlóan
inkább ar-Razi
empíriákra alapozott nézeteivel rokonszenvezett, mint Ibn
Szína
arisztotelészi alapú tudásával. Könyvei közül a leghíresebb az al-
Taiszír
volt, amelyben a szívburokgyulladás és a gégemetszés leírása
éppúgy
megtalálható, mint a vesekő gyógyításának módjai. Avenzoar a mérgek és
az
ellenmérgek fajtáival, valamint gyógynövényekkel is
foglalkozott.
Kiemelendő, hogy könyvében írt a rühatkáról és az áttételes
daganatokról is;
e témák újdonságnak számítottak a korabeli szakirodalomban.
[21]
Írt még könyvet
a fájdalmakról, a higiénés normák betartásáról és az
egyszerű gyógyszerekről.
Nem csupán őseiről tudható, hogy hat nemzedékig
visszavezethetően orvoslással
foglalkoztak, hanem utódairól is, akik -
miként fia, al-Hafid - Sevillában
több nemzedéken át praktizáltak, s orvosi
írásokat is hagytak
hátra.
Avenzoar
kortársa, Averroész jogtudományból, filozófiából kapott képzést
az
orvostudomány mellett, s az "Arisztotelész kommentálója" névvel
illették.
Al-Kulliját című, hét könyvből álló orvosi műve is főként
Arisztotelész és
Ibn Szína könyveire támaszkodott, de kimutatható Avempace és
Ibn Tufail
hatása is. Az antropológiai, klinikai és higiénés-terápiás témák
alkotják a
könyv gerincét. Diego García szerint ez a mű lett a kedvenc
olvasmányuk
azoknak, akik szerették volna megújítani a galénoszi orvoslást,
megszüntetve
az arisztotelészi tanítások alávetettségét. Averroész
szellemében,
arisztotelészi alapokon állva tökéletesíteni az orvostudományt
annyit
jelentett, hogy az arisztotelészi logikát teljesen és
meghatározóan
bevezették, s a görög szerző Libri naturalis című műve központi
helyet
kapott az orvosképzésben. Mindehhez hozzátartozott az az
averroészi
gondolat, hogy amelyik pontnál Arisztotelész és Galénosz véleménye
eltért,
ott az előbbi véleményére kell hagyatkozni. [22]
A kettős igazság
tanítása miatt (amely szerint a vallási és
természettudományos igazság
egymástól független, sőt akár ellentétes is
lehet) Averroész kegyvesztett
lett, s Marokkóba száműzték. [23] Az ő
tanítványa volt a hírneves zsidó
filozófus-orvos, Maimónidész.
A XII. században
al-Andalúszban - nagynevű orvos-tudósok és mozlim-zsidó-
keresztény
tudományos kapcsolatok ellenére - voltak problémák. A sevillai
kortárs Ibn
Abdún így számolt be ezekről: "A legjobb volna, ha nem engednék
egy zsidó
vagy keresztény orvosnak se azt, hogy mozlimok gyógyításával
foglalkozzék,
mivel nincsenek jó érzéssel egyetlen mozlim irányában sem;
gyógyítsák csakis
a saját vallásukhoz tartozókat, mert hát hogyan lehet
életeket rábízni
azokra, akik nem szimpatizálnak a mozlimokkal?" [24]
A XIII. századi
al-Andalúszban kevés kiemelkedő orvos élt, a malagai Ibn
al-Bajtár
gyógyszerész életműve azonban feltétlenül említést érdemel. A XIV-
XV. század
időszaka Granadában a nazarík uralkodásának ideje volt, amikor is
Muhammad
asz-Szafra és Ibn al-Hatíb volt a legkiválóbb orvos. Az előbbinek a
sebészeti
műve nagyon fontos könyv volt a középkorban. A mű első része a
tumorokról
szólt, a második a sérülések, törések kezeléséről és
a
fájdalomcsillapításról, a harmadik a gyógyszerekről.
A Lojába
(Granada) való történész, életrajzíró, geográfus és orvos al-
Hatíb is számos
fontos és értékes könyvet írt, például az Értekezés a
pestisről címűt az
1348-as - Granadát is sújtó - nagy járvány kapcsán. [25]
Az
orvostudomány ágai
A mozlim orvosok
munkásságát és műveit tanulmányozva látszik, hogy az
orvostudomány valamennyi
ágával foglalkoztak, összegyűjtötték és
terjesztették az orvoslás bizonyos
területeinek speciális ismereteit.
Ugyanakkor ki kell emelnünk azt is, hogy
az embert egységes egésznek, a
kozmosz részének tekintették, ezért mind az
orvosi gyakorlatban, mind a főbb
tudományos művekben a szakterületek szoros
kapcsolatban álltak egymással.
E nézetekből
következően a legfontosabbnak a megelőzést tartották, az
egészséges állapot
fenntartását. Így az orvosi könyvekben több szó esett a
testnedvek
állapotáról és az elemi tulajdonságokról, az egyes esetek
leírásáról, mint a
tulajdonképpeni gyógymódokról. A dietetika kiemelt ága
volt a gyógyításnak,
mert a mozlim orvosok többsége úgy vélte, hogy az a
legjobb gyógymód, amely
az étkezésen, a diétán, a szervezet egyensúlyának
helyreállításán alapul. A
terapeutika kapcsán tehát olyan eszményeket
hirdettek, amelyek ma ismét
újszerűk és érvényesek a gyógyászatban. A
mozlimok teljességre törő
világszemléletéből következett az is, hogy - mivel
minden jelenség között
kapcsolatot kerestek - fontos megfigyeléseket tettek
a fertőző
betegségekről.
Úgy
gondolkodtak, hogy az egészséges állapot megváltozásának, az
egyensúly
bomlásának millió oka lehet, tehát a gyógyírt is különböző
anyagokból és
módszerekkel kell létrehozni. Az orvosláshoz szorosan
kapcsolódó mozlim
gyógyszerészet - a helyes életmód kialakítása mellett -
számos növényekből,
kőzetekből és ásványokból kapott anyagot alkalmazott a
gyógyításban.
Közismert tény, hogy Gondisápúrban és más keleti központokban
már az arab
hódítások előtt neves gyógyszertárak léteztek, ahol szíriai
keresztény
orvosok dolgoztak, feltehetően bizánci mintára készítve a
gyógyító anyagokat.
A gondisapúri kórház gyógyszertárának utánzásával
születtek meg a IX.
századtól a bagdadi kalifák által létesített kórházak
gyógyszertárai. A
gyógyszerészek azonban nehezen vívtak ki maguknak szakmai
tekintélyt, mivel
megszámlálhatatlanul sok sarlatán, parfümkészítő és
drogista rontotta a
tudósok, a valódi hozzáértők hitelét. A híres
gyógyszerészek nagyon ügyeltek
arra, hogy receptjeik ne kerüljenek a
bazárnegyedek műveletlen zugárusainak
kezébe. [26] A IX. századtól különült
el igazán ez a tudományág az orvosláson
belül, s al-Mutaszim kalifa volt az,
akinek uralkodása alatt a képzettségüket
igazoló gyógyszerészek tanúsítványt
kaptak tudásukról. Ebben a században
jelentek meg az első, tisztán
gyógyszerészeti ismereteket tartalmazó
szakkönyvek is. E korszakban azonban
a legtöbb orvos maga készítette el
pácienseinek gyógyszereit, s az orvosi-
gyógyszerészi szakma csak a XII.
századtól kezdve vált külön élesen. Olyan
híres orvosok, mint al-Birúni,
al-Kindi vagy ar-Rázi is sokat foglalkoztak a
gyógyszerek elkészítésének és
felhasználásának leírásával.
Al-Andalúszban
Ibn al-Bajtár gyógyfüves és gyógyszerész volt e tudományág
legjelesebb
képviselője, aki több mint ezernégyszázféle orvosi szert írt le,
és számos
keleti és nyugati területen gyűjtötte a gyógyanyagokat.
A recepteket
Európában évszázadokon át mozlim leírások alapján állították
ki, számos - az
európai nyelvekben napjainkban is használt - arab szó is
bizonyítja ezt,
például a szirup (saráb). [27] A hispániai mozlim orvosok a
gyógyászati
anyagok mellett szívesen alkalmaztak vízfürdőkúrákat is
betegeik
gyógyítására.
Az iszlám
orvoslásnak fontos ága volt a szemészet, a Keleten elterjedt
szembetegségek
miatt. (Segítette a fejlődését a mozlimoknak az a hite is,
amely szerint az
embernek meg kell ismernie a világot ahhoz, hogy Allah nagy
művét
megtapasztalhassa, ehhez pedig nagy szüksége van a látásra.) E
tudományág
kapcsán az arabok nem is nagyon támaszkodtak az ókori görög és
római
szerzőkre. Saját maguk fedezték fel az egyes szembetegségeket,
s
kísérletezték ki a gyógymódokat és műtéti eljárásokat. Kimagaslót alkottak
a
hályogműtétek során, s alkalmazták a kötőhártya-átmetszést,
amelyet
évszázadok múlva, 1862-ben Furnari "új módszerként" vezetett be. A
szem
fiziológiájáról, az optikáról is fontos mozlim felfedezéseket jegyeztek
le
és tanítottak a középkorban. A legnagyobb és legeredetibb mozlim szemész
a
X-XI. század fordulóján élt egyiptomi 'Ammar volt, aki A
szemgyógyítás
fajtáinak könyve című munkájában a szem anatómiáját és
patológiáját fejtette
ki. [28]
Kiemelkedők
voltak a mozlim orvosok eredményei a sebészet területén is,
mint azt számos -
fentebb már említett - könyv bizonyítja. Az arabok
anatómiai és precíz
fiziológiás ismeretei főként a görög tudósok tanításain
nyugodtak. Bár számos
ortodox iszlám nézeteket valló orvos vallásos okokból
nem végzett boncolást,
akadtak olyan mozlim tudósok is, akik boncoltak
tetemeket. Több neves orvos,
például Ibn Szína is alantas dolognak tartotta
a sebészeti beavatkozást,
borbélyok vagy "sarlatánok" feladatának
vélte. [29] E tekintetben csak
az-Zahrávi fellépése hozott változást: a
sebészet presztízse az ő működésének
köszönhetően növekedett.
Kórházak és orvosi iskolák Keleten és Nyugaton
A középkori
iszlám világ területén számos kiválóan szervezett és
felszerelt kórház
működött, elsősorban a nagyvárosokban. Minden nagyobb
településen az ottani
uralkodók vagy gazdag mecénások alapítottak
kórházakat, kegyes adományokkal
támogatva építésüket és működésüket. A
mintát, mint már említettük, a
gondisápúri kórház adta. Onnan érkezett
Bagdadba az a nesztoriánus orvos is,
aki Harún ar-Rasíd kezdeményezésére
hozott létre kórházat az iszlám világ
keleti fővárosában. Abban az időben,
amikor Európában ismeretlen volt a
kórház (csak a XIII. században létesültek
az elsők), az iszlám világban már
széles körben elterjedt a gyógyításnak ez
a központja, amely oktatási
funkciókat is ellátott. Az intézmény
középkori [30] arab elnevezése
(marisztán) a perzsa bimarisztán szóból
eredeztethető, amely annyit tesz:
hely a betegeknek.
A mozlim
kórházak - amelyekről a nagy földrajzi utazók, Ibn Dzsubair, Ibn
Battúta,
al-Makrízi és mások is készítettek színes leírásokat - helyenként
több ezer
beteget láttak el, nemre és származásra való tekintet nélkül,
kiválóan
megszervezett módon. [31] Ibn Dzsubair, a nagy andalúziai utazó
például
beszámolt arról, hogy a bagdadi 'Adúdi Kórházban, amelyet 'Adúd al-
Davla
emír építtetett, ottjártakor huszonnégy orvos dolgozott. Az igazgató
maga is
kiváló szakember volt, perzsa és görög nyelven éppoly jól beszélt,
mint
arabul, s nagy zenebarát hírében állott. A folyóparton épült kórház az
utazó
leírása szerint számos betegteremből, irodából és gyógyszertárból
állt, s
volt egy diétás konyhája is. [32]
A betegeket már
a IX-X. századtól kezdve nemük és betegségük szerint is
elkülönítették,
hasonlóan a mai kórházak osztályaihoz. Minden egyes teremnek
(szemészet,
traumatológia, lázas betegek terme stb.) külön szakorvosa volt.
Elkülönített
helyiségekbe kerültek a lábadozó vagy álmatlanságban szenvedő
betegek, s azt,
aki meggyógyult, még pénzadományokkal is segítették, hogy
újból
beilleszkedjen a "kinti" életbe. [33] A kórházakon belül működtek a
már
említett gyógyszertárak, s a kórház mindenkori igazgatójának
személyes
felelőssége volt, hogy felügyelje az elkészített gyógyszerek
minőségét, s
gondoskodjon a kifogyott gyógyszerek pótlásáról. Sok kórházhoz
olyan
botanikus kert is tartozott, ahol a szükséges növények egy részét a
kórház
alkalmazottai maguk termelték meg.
A kórházak
fontos oktatási feladatokat is elláttak, hiszen a leendő
orvosok e helyszínen
tudtak felkészülni - elméletben és gyakorlatban
egyaránt - leendő pályájukra.
A kórházba érkező betegek vizsgálatában a
"segédorvosok" mellett diákok is
részt vettek. A bagdadi orvosképzés
rendszeréről tudósító 'Ali ben al-'Abbász
leírta, hogyan csoportosultak a
legkiválóbb tanárok körül a diákok az ottani
tanítási órákon. Bemutatta az
előadások menetét, s kifejtette, hogy gyakran
nyelvészek is megjelentek,
akiknek az volt a feladatuk, hogy javítgassák a
más nyelvekről fordított
szövegeket, hogy segítsék a szövegértelmezést, s
hogy jó kiejtésre
ösztönözzenek. [34] A kórházakban az orvosok vizit után
megbeszéléseket
tartottak, s operációik során is jelen lehettek a
diákok.
A kórházak
mellett a medreszékben is folyt az orvosképzés, kórházi
gyakorlattal
kiegészülve. A XI. századtól állt elő az a helyzet, hogy nem a
medresze
kapcsolódott a kórházhoz, hanem a felsőfokú iskolák részeként
nyíltak
gyógyszertárral és botanikus kerttel ellátott kórházak. [35] (Al-
Andalúszban
a XVI. századig volt mozlim orvosképzés, az utolsó híradás egy
mozlimok lakta
zaragozai külváros mecsetjében folyó, Ibn Szína művein
alapuló oktatásról
szólt.) [36]
Könyvek az orvos viselkedéséről és az orvos-beteg
kapcsolatról
A mozlim
orvoslás középkori történetének századaiból fontos forrásoknak
tekinthetjük
azokat a műveket vagy műrészleteket is, amelyek az
orvosetikáról, az
orvos-beteg kapcsolatról fogalmaztak meg gondolatokat.
Ezekkel az írásokkal
pillanthatunk be a gyógyítás gyakorlatába, ezeket
elemezve érthetjük meg a
korabeli orvosok gondolkodásmódját és az
orvostudománynak az iszlám vallással
való összekapcsolódását. E
műrészletekből kitűnik egyrészt az, hogy az arab
orvosok nagymértékben
támaszkodtak a hippokratészi orvosetikai tanításokra,
másrészt az, hogy a
mozlim orvosok nagy presztízst szereztek a IX-X.
századtól kezdődően, nem
csupán tudományos, a gyógyításban elért
eredményeiknek, hanem a betegeikkel
szemben tanúsított bánásmódjuknak
köszönhetően is.
Több szerző
művében megfogalmazódott, hogy az orvos legyen sokoldalúan
képzett, tudós
ember, a gyógyítás összetett feladatára tekintettel. Többek
között Az-Zahrávi
foglalkozott ezzel a témával már említett harmincrészes
orvosi
enciklopédiájában. Sokoldalú ismereteket kívánt az orvosoktól,
nyelvészeti,
poétikai, matematikai, csillagászati, filozófiai és logikai
művek
tanulmányozása által. [37] Hasonlóképpen vélekedett az egyiptomi 'Ali
ben
Ridván is, aki szerint a nyelvtan, a Korán-magyarázat, az olvasmányok,
a
teológia és a lexikográfia elemeire is szüksége volt annak, aki
olyan
gyakorlati tudományokkal akart foglalkozni, mint például az
orvoslás.
Könyvtárának leírásából látszik, hogy csillagászati,
filozófiai,
matematikai, mezőgazdasági, vallásjogi és szépirodalmi műveket is
tartott az
orvosi könyvek mellett. Platón, Arisztotelész, Ptolemaiosz,
al-Farábi,
Hippokratész, Galénosz és ar-Razi művei töltötték meg szekrényeit
és
könyvesládáit. [38]
A bagdadi orvos,
Ibn Butlán ellenben - az előbbi orvosok általános
műveltségeszményével
szemben - az orvostudomány elméletében és gyakorlatában
való jártasságot
hangsúlyozta. Szerinte lehet valaki bármilyen kiváló más
tudományokban, az
orvoslásban "kezdőnek" vagy "rajongónak" számít, ha nem
kiváló
orvos.
A legkitűnőbb
orvosok gyakran saját kezűleg írták meg műveiket, így adták
tovább őket
tanítványaiknak, hogy ne sérüljön a szöveg. Mivel sok
ferdítés,
szövegtorzítás és kétes minőségű fordítás készült, az a szemlélet
alakult
ki, hogy jobb memorizálni az ismereteket a tanár szavai alapján.
Al-Birúni
például ezt tanácsolta a tanulóknak: "A tudományodnak olyannak kell
lenni,
hogy legyen veled mezítelenségedben is, és ne mossa le rólad a
fürdőház vize
sem." [39]
Az orvos-beteg
kapcsolatról is sok szerző írt munkájában. Ar-Rázi például
úgy vélte, hogy
nagyon fontos az orvos és páciense közti bizalmas viszony,
hiszen a gyógyítás
során figyelembe kell venni a pszichikai összetevőket is.
Szerinte - s e
ponton eltért a hippokratészi tanítástól - az orvosnak akkor
is vigasztalnia
kell betegét, ha egyértelműen látszanak rajta a közelgő
halál jelei. A jó
orvosnak más szerzők szerint is mindig kell legyen ideje
arra, hogy betegeit
türelmesen végighallgassa, s jól irányított, hasznos
kérdésekkel válaszadásra
bírja. Több műben, például az Ibn Maszavajh által
megfogalmazott orvosi
aforizmagyűjteményben is kiemelték a korabeli tudósok
a kíméletes gyógymód
jelentőségét, azt, hogy az orvosi kezelés a beteg
gyógyulása érdekében a
lehető legjobban hasonlítson a természetben
lejátszódó folyamatokhoz.
[40]
Mivel azonban a
mozlim orvosok az egészség szempontjából legfontosabb
teendőnek a megelőzést
tartották, a korabeli szakirodalom jó részét a helyes
életmóddal kapcsolatos
tanácsok teszik ki.
Mozlim orvosi művek a középkori Európában
A középkori
Európa nem mozlim orvosai és más tudósai széles körben
használták a mozlim
tudósok munkáit. Közülük többen, főként neves zsidó
tudósok arab nyelven,
eredetiben olvasták e munkákat, sőt, maguk is gyakorta
így írták saját
műveiket (például Maimónidész). Már a X. századtól kezdve
nagy volt a keleti
és az al-andalúszi orvosi gondolkodás és gyakorlat
hatása, s a XII. századtól
folyamatosan készültek a kontinens nagy
fordítóközpontjaiban és kolostoraiban
a mozlim orvosi művek latin, héber,
spanyol és provanszál nyelvű változatai.
A könyvnyomtatás korában több régi
művet is kinyomtattak (főként
észak-itáliai nyomdákban). E tény azt mutatja,
hogy az antikvitás
újjáéledésének korszakában is óriási volt a mozlim orvosi
művek szerepe az
európai orvosképzésben és gyakorlatban. Minden kritika
ellenére még abban az
időben is Ibn Szína művei alapozták meg sok európai
helyszínen az
orvosképzést és az orvosi szakmát.
Ibn Szína
Kánonját Cremonai Gerhard fordította első ízben latinra a XII.
században, s
ettől kezdve rengeteg kéziratos példány forgott közkézen az
európai
egyetemeken, 1473-ban pedig Milánóban elkészült az első nyomtatott
változat.
[41] A XV-XVI. század fordulóján a Biblia után ez volt Európában
a
legtöbbször újranyomtatott könyv. [42] Számos orvosi karon a XVI.
század
végéig használták a Kánont, de vannak adataink arról is, hogy a
Louvaini
Egyetemen a XVIII. századig, Indiában pedig századunkig
tanítottak
belőle. [43] A könyvben vázolt egészségfelfogás, az életvezetésről
és a
gyógyításról adott leírások tehát hosszú időn át meghatározták az
európai
orvosok gondolkodását is.
Az-Zahrávi
harminckötetes orvosi enciklopédiája volt a másik olyan mű
kontinensünkön,
amelyet több nyelvre is lefordítottak a középkorban, s
évszázadokon át
használták az orvosképzésben és a napi orvosi gyakorlatban.
A mű második és
harmadik könyvének első fordítása a XIII. században készült
el héber nyelven.
Hamar lefordították latinra is Liber medicinae theoricae
nec non practicae
Alsaharavii címmel. 1519-ben nyomtatott változata is
megjelent. Az
enciklopédia leghosszabb része a gyógyszerekről szóló könyv,
amelyet a XIII.
században fordítottak latinra Liber servitoris címmel, s
1471-ben Velencében
nyomtatták ki. 1516-ban Valladolidban Alonso Rodríguez
de Tudela készítette
el a könyv spanyol fordítását.
A híres orvos
enciklopédiájának legértékesebb, a sebészetről szóló
harmincadik fejezete
tette a legnagyobb hatást az európai orvosokra.
Cremonai Gerhard ültette át
latin nyelvre Liber Alsaharavi de Chirurgia
címmel, s gyorsan elkészült héber
és provanszál nyelvű változata is. A
középkori európai sebészek közül főként
Ruggerio de Frugardo, Rolando de
Parma, Lanfranco, valamint Guido de Chauliac
alkalmazta és fejlesztette
tovább az-Zahrávi könyvének ismeretanyagát.
Chauliac írt kiegészítést ahhoz
az 1498-ban Velencében kinyomtatott
változathoz is, amely Cirugia parva
címmel látott napvilágot.
[44]
Avenzoár fő
műve, az al-Taiszír szintén közismert volt mind a zsidó, mind
a keresztény
orvosok körében. Héber fordításból készült el a XIII. század
második felében
a Juan de Capua által átültetett latin fordítás, a könyv
nyomtatott változata
pedig - az Averroész-féle Colligettel egybekötve -
1490-ben Velencében jelent
meg. [45] Az azt követő évszázadban számos kiadás
látott még napvilágot,
mutatván, hogy a reneszánsz kori európai orvoslás
nagymértékben a mozlim
orvoslás eredményeiből merítette éltető erejét.
Averroész
munkássága és művei talán még orvos barátjának könyveinél is
nagyobb hatással
voltak a későbbi európai kollégákra. Ibn Szína írásaihoz
írt kommentárjai
mellett szakmai körökben közismert volt a mérgekről szóló
latinra fordított
műve (De venenis), s már 1255-től létezett nagy orvosi
enciklopédiájának
héber és több latin fordítása is. Ezt a XV. század végén
Bolognában
nyomtatásban is kiadták, s még 1537-ben is akadt új fordítója
Symphorien
Champier személyében. [46]
Európa orvoslása
tehát nagyjából a XVI. századig iszlám befolyás alatt
állt. A dél-európai
mozlim jelenlétnek köszönhetően a vezető orvosi iskolák
Salernóban, Páduában,
Bolognában, Montpellier-ben és Párizsban voltak.
Könyvtáraikban megtalálhatók
voltak a középkor századaiban a mozlim orvosi
művekről készült fordítások, s
a XII-XVI. század között Ibn Szína, ar-Rázi
és más mozlim orvosok teljesen
elhomályosították és háttérbe szorították
Hippokratész és Galénosz műveit.
Bár a reneszánsz korban a görög művek
újrafelfedezése és közvetlenül latinra
fordítása nyomán megtört az arab
művek egyeduralma az orvoslás területén,
Montpellier-ben 1555-ig,
Brüsszelben pedig 1909-ig (!) mozlim orvosok művei
alapján tanították e
tudományt. [47] Az iszlám világ gyógyszerészeti
ismeretei szinte az egész
kontinensen a XIX. századig alapul szolgáltak a
gyógyításban.
JEGYZETEK
[1] Taton, R.
(szerk.): La ciencia antigua y medieval. De los origenes a
1450. Destino,
Barcelona, 1971, 474. l.
[2] Farag, R.
F.: Why Europe responded to the muslims medical achievements
in the Middle
Ages? Arabica 25, Brill, E. J., Leiden, 1978, 302. l.
[3] Taton, R., i. m. 540. l.
[4] Eliséeff,
V., Naudon, J., Wiet, G., Wolff, P.: Historia de la
Humanidad 4. Las grandes
civilizaciones medievales II. Planeta,
Barcelona, 1977, 190.
l.
[5] Benedek, I.:
Hügieia. Az európai orvostudomány története jelesebb
doktorok életrajzával.
Gondolat, Budapest, 1990, 76. l.
[6] Ruíz, E. L.:
La medicina árabe. Historia y cultura del islam espańol.
Curso de
Conferencias, 1985. Escuela de Estudios Árabes de Granada,
Granada, 1986, 48.
l.
[7] Ruíz, E. L., i. m. 48. l.
[8] Taton, R., i. m. 558. l.
[9] Farag, R. F., i. m. 305. l.
[10] Entralgo,
P. L. (szerk.): Historia universal de la medicina III. Edad
Media. Salvat,
Barcelona, 1972, 94-95. l.
[11] Gillispie
Coulston, C. (szerk.): Dictionary of scientific biography.
Charles Scribner's
Sons, New York, 1981, 498. l.
[12] Munk, S.:
Des principaux philosophes arabes et de leur doctrine.
Librairie
Philosophique J. Vrin, Párizs, 1982, 352-353. l.
[13] Avicenne:
Le livre de science. Les Belles Lettres, UNESCO, Párizs,
1986, 12-17.
l.
[14] Avicenne: Počme de la médicine. Les Belles Lettres, Párizs, 1956.
[15] A könyv
részletes bemutatását lásd: Kéri, K.: Ibn Szina (Avicenna)
gondolatai az
egészségmegőrzésről. Egészségnevelés, 1997/6., 296-
298. l.
[16] Ribera y
Tarragó, J.: Disertaciones y opusculos I. Madrid, 1928,
291.
l.
[17] Ruíz, E. L., i. m. 54. l.
[18] Samsó, J.:
Ciencia musulmana en Espańa. Cuadernos Historia 16, 144,
Madrid, 1985, 12.
l.
[19] Granjel, L.
S.: La medicina espańola antigua y medieval. Universidad
de Salamanca,
Salamanca, 1981, 69. l.
[20] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 96. l.
[21] Granjel, L. S., i. m. 77. l.
[22] Uo. 80. l.
[23] Benedek, I., i. m. 87. l.
[24] Sánchez-Albornoz, C.: La Espańa musulmana. Espasa-Calpe, Madrid, 1978.
[25] Ruíz, E. L., i. m. 59. l.
[26] Uo. 49-50. l.
[27] Farag, R. F., i. m. 304. l.
[28] Uo. 298-300. l.
[29] Taton, R., i. m. 557. l.
[30] A kórház mai arab megnevezése: musztasfa.
[31] Farag, R. F., i. m. 295-296. l.
[32] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 104. l.
[33] Ruíz, E. L., i. m. 52-53. l.
[34] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 104. l.
[35] Uo. 103. l.
[36] Vernet, J.: El islam en Espańa. Mapfre, Madrid, 1993, 52. l.
[37] Benedek, I., i. m. 84. l.
[38] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 73. l.
[39] Uo. 73. l.
[40] Taton, R., i. m. 556. l.
[41] Jacquart,
D.-M., F.: La médecine arabe et l'Occident médieval.
Maisonneuve &
Larose, Párizs, 1990, 153. l.
[42] Grmek, M.
D. (szerk.): Histoire de la pensée médicale en Occident I.
Seuil, Párizs,
1995, 148. l.
[43] Soheil
Afnan, F.: El pensamiento de Avicena. Fondo de Cultura
Económica, Mexikó,
Buenos Aires, 1965, 267. l.
[44] Granjel, L. S., i. m. 69. l.
[45] Uo. 77. l.
[46] Uo.
[47] Farag, R.
F., i. m. 301. l.