Nemere István:

Szomszédom a halál

 

- A neve? - kérdezte az őr a kapu előtt.
  Körülnéztem. A válasszal nem illik sietni. Hadd lássák, nem akárki jött ide. Úriember sohasem siet, nem csodálkozik és nem fizet - hallottam egyszer, amiből csak az utolsó szót nem értettem. Mi az, hogy nem fizet? Bizony éppen ellenkezőleg, vele aztán mindent bőségesen megfizettetnek. No és a magamfajta is lehet úriember, még ha sokfelé nem is tekintik annak.
  - Daniel Skagen.
  A párbeszéd franciául zajlott. Az a földdarab itt körülöttünk Dél-Franciaország, valahol Montpellier és Marseille között, a 48-as út közelében.
  Többet úgysem árulhatok el. Nem lenne diplomatikus, és másokat is bajba kevernék vele. Hiszen a történet most zajlott le, alig pár hónapja. Minden szereplője él még - no persze, csak azok, akik különös utazásom során nem kerültek a fegyverem elé. De ezek az urak és hölgyek - egy kivételével - nem jártak akkor ott. Az effélék mindig gondosan ügyelnek, hogy biztonságban lehessenek, a fenébe!
  - Van valamilyen igazolványa? - érdeklődött tovább az őr makacsul.
  - Van - bólintottam komoran, és elővettem.
  A fegyveremet. Egy Browning G. P. volt, igen nagy teljesítményű fegyver. Mostanság vagy hatvan országban használja a rendőrség, katonaság, nem is beszélve a magamfajtákról. Nekem azért lett a kedvencem, mert kétsoros tára van tizenhárom tölténnyel, és ez nehezen felülmúlható előny. Ha egy nagyobb csetepatéba keveredem, mindig enyém az utolsó golyó. Különösen azért, mert még egy tele tárat hordok a zubbonyom zsebében is. Van még nálam néhány apróság, amiről nem szoktam beszélni senkinek.
  Nem fogtam az őrre, hanem a csövénél tartottam, és kinyújtottam a kocsi leeresztett ablakán. A pasas homlokán verejték gyöngyözött. Társa - mert ketten őrizték a magas kőfal mögé rejtőzött villát - már akkor előkapta a saját stukkerét, amikor én megfogtam az enyémet.
  - I...igen - nyögte az őr és átvette. Igazolványról nem esett több szó. - Ha megkérhetném, itt parkoljon le, és gyalog fáradjon a házba.
  Ésszerű javaslat volt, engedelmeskedtem. Manapság, amikor Izraelben öngyilkos- és gyilkoskedvű iszlám fundamentalisták önmagukat is képesek a levegőbe röpíteni egy kis paradicsomba jutásért és Allah állítólagos kegyéért, a villa tulajdonosa sem szeretne öt perc múlva a romok alatt kiszenvedni. Márpedig egy autóba - tudjuk Libanon óta - igen sok robbanóanyag fér. Az ehhez hasonló ezredvégi kedvességekből elegük lehet nemcsak a politikusoknak, de azoknak is, akik más szerveknek dolgoznak.
  A kavics ropogott a talpam alatt. Finom, fehér kavics az úton, körös-körül gyönyörű növényzet, hát igen, ez a ház afféle földi paradicsom. Akinek itt van villája, kilátással a távolabbi tengerre - biztosan ezt látni a teraszról, fogadni mernék! - az nem azon töpreng, ki tudja-e fizetni a mobiltelefonja havi számláját.
  Kis fürdőmedence mellett pálmák sora, sötétzöld dísztuják álltak őrt. Meg néhány testőr, géppisztollyal, flegmán rágták a gumit, és úgy néztek rám, mintha nem látnának. Mégis láttak. Rövidhullámon, egyenesen a fülükbe, már megkapták az esemény hírét: "Skagen fegyvertelenül és egyedül úton van befelé."
  A lépcsőnél, a főbejárat előtt egy inas külsejű alak várt rám:
  - Bon jour, Monsieur, kérem, kövessen!
  Követtem, hátamban érezve a testőrök tekintetét. Fiatal fiúk voltak, és nem lehettek kétségeim: ha az éterben elszáll egy parancsszó, azonnal lőnek.
  Odabent hűvös volt, a délelőtti nap erősen tűzött. Állt a levegő. Idebent a légkondi működött, zajtalanul. Átmentünk egy hallon, és újabb ajtó nyílott előttem. Az inas mögöttem maradt, én meg beléptem.
  Négyen ültek egy asztal körül. Elég régóta, láttam rajtuk. Amikor a test elernyed kissé, mert a régi pozíciókat már unja, azok fárasztják az izmokat. Egy nő és három férfi. A nő volt vagy ötvenes, nem szép, nem vonzó, de a szeme élénk, az arca okos. Veszedelmesen okos. Az egyik férfi nagyon idős volt, és ahogyan mozdult, láttam, ő itthon van. Másképpen mozog egy ember a saját birtokán belül, mint azok, akik csak vendégek ott. A testbeszéd sokat elárul.
  A másik két férfi nagyon hasonlított egymásra. Harmincöt-negyven évesek, napbarnítottak, aktívak. Az egyik diplomatának látszott - neki is a mozgása volt árulkodó -, a másik is valami hivatalnok. De olyan, aki sokat sportol, talán vitorlázik, teniszezik. Amikor beléptem, a férfiak felálltak, az öreg csak jelképesen, és máris visszahuppant. A nő kíváncsian nézett rám.
  - Ő az - mondta a diplomata külsejű.
  - Bon jour - jegyeztem meg, mintegy mellékesen. És halkan. Nem velem született szerénységből kifolyólag, hanem csak úgy. Amíg nem tudom, miről van szó és mi a tét (legtöbbször az életem), hát csöndesen várakozom.
  - Daniel Skagen, más néven Daniel Monti. És volt sok egyéb neve is - mosolygott az öreg. A diplomata nyilván látta valahol a fényképeimet, és most azonosított. Egyben igazolt is a többiek előtt.
  A házigazda közelebb intett. Várt rám az ötödik szék. Megfordítottam, hogy ne legyen mögöttem a támlája. Inkább előttem, így felugorhatok, ha... ha történne valami váratlan.
  De egyelőre nem így nézett ki a helyzet. A férfiak visszaültek, az öreg folytatta:
  - Hölgyeim és uraim, jó, ha tudják: Skagen úr valaha a francia állam különleges terroristaellenes csapatában harcolt, annak ellenére, hogy idegen származású. Aztán megbízták egy külföldi feladattal, amit el is végzett, csakhogy a belügyminisztérium és személyesen az akkori miniszter becsapta őt. A feladat elvégzése után ki akarták nyírni őt és csapatát... A csapatot sikerült likvidálni, de Skagen megszökött, külföldön élt, majd plasztikai műtét és hamis iratok beszerzése után visszajött és..., hogy is mondjam csak..., kivégezte a minisztert. Később Svájcban és főleg Afrikában tevékenykedett. Nemrég tett államunknak egy újabb szolgálatot, és ezáltal amnesztiát nyert. Azóta teljesen legálisan tartózkodik itt, és nincs kizárva, hogy vállal egy újabb munkát.
  Bólintottam. Eddig minden szó igaz volt. A tegnap esti telefonhívás óta sokat gondolkodtam. Végre nem kell nyamvadt magándetektívet játszanom, visszatérhetek kommandós múltamhoz - ha csak pár hétre is. Valóságos felüdülés lesz. Már persze csak akkor, ha életben maradok. Nem nyugdíjas foglalkozás ez.
  - A feladat természetesen titkos. És nagyon fontos - tette hozzá az öreg, szerintem fölöslegesen. Hiszen csip-csup ügyekhez nem Skagent kell megszerezniük. A diplomata külsejűről hamarosan kiderült, hogy éppen az. Ő vette át a szót.
  - Jelen pillanatban az Európai Közösségben nem állunk túl jól. Több okból is, de nem részletezem. A lényeg az: a külügy azt szeretné, ha valami fényes tettel írnánk be a nevünket a történelembe... Ez persze túlzás. A lényeg: még ebben a hónapban valami nagy tettet kellene véghezvinnünk, amely igazán segítené integrálódásunkat bizonyos nemzetközi intézményekbe. Például a Hágai Nemzetközi Bíróságba.
  - Háborús bűnösök - mondta az öreg, és merően nézett rám.
  - Boszniaiak - tette hozzá a nő. Most szólalt meg először.
  - Világos - jegyeztem meg. - Ki az és hol található?
  - Ne beszéljen egyes számban, Skagen - mosolygott talányosan az öreg, és megnedvesítette a szája szélét. Nyeltem egyet.
  - Rendben van, akkor hát többen lesznek. Össze tudok szedni egy csapatot. Önök lehetővé teszik a célba jutást, a többi az én gondom. Kérem majd az adatokat, fotókat, térképeket és így tovább.
  Profi voltomat nem kellett bizonygatnom. Húsz éve vagyok a szakmában, és még nem öregedtem ki. Ezt ők is tudták. Az öreg szeme elégedetten csillant. De a diplomata kissé merev volt, hát folytatta.
  - Ha Franciaország prezentálná a boszniai háborús bűnösök némelyikét, különösen éppen néhány nagyon fontos személyt, és maga adná a bíróság kezére, sokat nyernénk vele.
  - És cserébe kapnának néhány kitüntetést a balkáni nagykövetségek előtt, több felgyújtott könyvtárat, kulturális intézetet, esetleg támadás érne néhány diplomatát - tettem hozzá. Bólintott.
  - Meglehet, de a mérleg így is pozitív lenne.
  "Főleg neked, ha mondjuk, nem te lennél az egyik megtámadott diplomata" - gondoltam. Ám a pasas nem úgy nézett ki, mint akit hamarosan Szarajevóba vagy Zágrábba küldenek egy új posztra. Belgrádról nem is szólva.
  - Nos, Skagen úr, ennyi a háttér - mondta, és váratlanul leült. A másik, aki hasonlított hozzá, hallgatott. Volt benne valami nyugtalanító. Apró mozdulatokat tett, és volt egy érzésem, fegyverviseléshez szokott pasas. Számomra ő volt egyelőre a sötét ló a társaságban. A nő vette át a szót, elég gyorsan beszélt, és nem mosolygott.
  - Hogy miből és hogyan finanszírozzuk a dolgot, az önt úgysem érdekli, igaz...? Sejtettem. Legyen elég annyi, hogy változó a tarifa. Három férfiról van szó, mindhárman szerbek, és sok vér tapad a kezükhöz. Ha elhozza élve mind a hármat francia területre, ön és társai kapnak kilencmillió frankot. Ha úgy alakul a dolog, hogy valamelyik ott helyben életét veszti, azért az emberért csak egymilliót kapnak, ha pedig megsebesül, de nem kerül kézre vagy sikerül megszöknie, akkor egy vasat sem. A pénzt érkezés után kapják meg, az eredménytől függően.
  - Előleg - mondtam figyelmeztetően. A nő az öregre pillantott, majd újra rám nézett.
  - Egymillió most, az előkészületekre, a többit visszaérkezés után.
  - Oké - bólintottam. Az öreg szólt.
  - Vigyenek Polaroid fényképezőgépet, és ha véletlenül odavész valamelyik..., szóval... a pasasok közül, legyen róla fénykép. De tőlem éppenséggel videózhatnak is - vont vállat.
  A diplomata hallgatott. A társa - alighanem a fivére lehetett, innen a hasonlóság - merően nézett engem. Mintha azt taksálná, mennyire lehet bennem megbízni. Aztán váratlanul így szólt.
  - Én is magukkal megyek.
  - Ez is része a tervnek? - néztem az öregre. Akiről már sejtettem, hogy a titkosszolgálatok nagy embere volt nem is olyan régen. Igaz, nyugdíjazták, de az effélék valójában sohasem vonulnak vissza. Lám, most is hozzá fordult a külügy, amikor egy kis dicsőségre vágyott. Az öreg persze van olyan ravasz, hogy egy ilyen kétes kimenetelű akcióba nem rántja bele a valamikori saját embereit. Ha bukás lesz, senki sem mondhatja: lám, már megint a francia ügynökök! Ha mi veszünk oda - ki ejt értünk könnyet? És ki ismerné be, hogy a megbízónk volt? A francia állam soha, ebben biztos lehettem. Még azt is letagadják, hogy valaha is hallottak "egy Skagen nevű nemzetközi kalandorról..."
  - Része bizony. Az úr neve... A neve mondjuk mostantól fogva "Roland". Ő felügyeli az akciót, de nem fog beleszólni a maga kompetenciájába, Skagen. Maga vezeti azt végig, Roland csak a mi szemünk és fülünk lesz. Remélem, mindnyájan visszajönnek élve.
  Eddig ez volt az egyetlen, ami nem tetszett. Szoktam pókerezni is, miként a mi köreinkben sokan, tehát az arcom mozdulatlan maradt. Ezek ugyan nem fogják meglátni rajtam, hogy ennek a fejleménynek nem tudok kirobbanóan örvendezni. Bólintottam. Erre az öreg váratlanul fiatalosan felpattant, hozzám lépett, és kezet nyújtott. A többiek azonnal utánozták. A nő egy vaskos borítékot tett elém. Nem kellett aláírnom semmit - pedig egymillió frank volt benne! Itt senki sem ír alá semmit, feljegyzések, emlékeztetők, jegyzőkönyvek sem készülnek. És ha visszajövök épségben, és kifizetik a többi milliót, akkor sem marad nyoma az akciónak. Évek múlva is letagadhatják majd az egészet, és biztosan így is tesznek majd. Velem együtt.
  - Akkor most már megkérdezem, Skagen, mit kér inni? - mutatott az öreg egy palackokkal zsúfolt asztalra.
  - Bármit, ami nem alkohol - feleltem szokásomhoz híven.
  Másnap délelőtt összejöttek a fiúk.
  Nem volt nehéz egyberántani a bandát. A legtöbben ott voltak délen, akár olasz területen, akár Barcelonában, de néhányan valamelyik esti vagy éjszakai géppel jöttek Párizsból és Londonból. Szerencsére élénk a repülőforgalom a dél-francia tengerpart és más városok között.
  Az "irodámnak" nevezett kis bérelt háznak hátul volt egy raktára. Ennek egy részében jól elzárt fegyvereket tartottam, parkolt ott két kocsi is. Ezek most kigurultak az udvarra, és a helyükre tett napozószékeken, padokon foglalt helyet a banda.
  Itt volt Dino, a helyettesem. Már csak azért is, mert a legidősebb és a legtapasztaltabb a csapatban. Magas, fekete, töprengő alak, általában nem a szavak embere. De lehet rá számítani, és sohasem hátrál meg. Ideális testőr vagy kommandós. Szicíliából jött. Sohasem tudtam meg, de nem is zárhattam ki, hogy volt köze egy másik fenyegető szervezethez is. Talán szabadságolták - a maffiából?
  Elisa az egyetlen lány a csapatban. Eleinte nem is nagyon akartuk befogadni, de bebizonyította hasznosságát. Jól lő, verekszik, ismeri a keleti küzdősportokat. Amellett egy csöppet sem feltűnő jelenség, bár azelőtt testépítéssel foglalkozott, és ma is sokat edz. Barna hajú, alacsony, vidám lány.
  Roger francia, huszonnyolc éves, sokáig volt katona, és szolgált a különleges alakulatoknál is. Nagy darab fickó, néha túl sokat beszél, ám ha kell, hallgatni is tud - bár nehezére esik. Szőke haja világít.
  Eric is francia, a légió gyöngye, most múlt harminc, és máris majdnem kopasz. Köpcös, erős, helyből is felugrik egy magas bárpultra - amit többször demonstrált már holmi esti mulatozások helyszínein. Olyan combizmai vannak, amilyeneket még sohasem láttam. Jól bánik minden fegyverrel, és akkor sem ijed meg, ha a legmagasabb tétért megy a játszma.
  Will angolnak mondja magát, bár ez kétséges. Csak annyi bizonyos, hogy igazi brit útlevele van. A bőre gyanúsan barna, az egyik szülője lehetett éppenséggel maláj vagy hátsó-indiai, esetleg karibi is. Ám ennek nincs jelentősége. A lényeg az, hogy Will részt vett az Öböl-háborúban egy brit felderítő század tagjaként, ahol bizony fűbe harapott néhány iraki is. Egyszer meg tévedésből a szövetséges amerikaiak bombázták őket, mire Will kapásból visszalőtt egy kézi rakétával. Még jó, hogy nem szedett le egy F18-as vadászgépet; tény, hogy pár héttel később már levetette az egyenruhát. Azóta Nyugat-Európában csavargott, hónapokat töltött itt, éveket ott, volt magánrendőr, testőr. Végül találkozott velem. Sokat hallott már rólam, hát beállt a csapatba.
  A csapatba, amelynek tagja még Torben, Heinz és Paul is. Torben dán származású, mint jómagam, ő is volt kommandós, utána rendőr is. Igaz, nem sokáig, mert most alig huszonhárom éves. A viselkedése néha igencsak gyerekes, szeret nevetni és táncolni, mindene a mulatozás. Ám ha kell, sebesen mozdul a keze, és nem téveszt célt.
  Heinz német, a komorabb fajtából. Nincs még harminc, de keveset nevet. Fél éve volt nálam, amikor kiderült, hogy eredetileg sportoló volt. Hosszútávfutó, de az öttusával is kacérkodott. Jól lőtt. Nem vették be az olimpiai csapatba, valami ürüggyel kizárták, ekkor felpofozta az edzőjét. Bíróság, sőt börtön lett a vége, no és búcsút mondhatott a sportkarriernek. Amikor kijött, ismét elverte az edzőt, de már nem várta be a rendőröket, gyorsan repülőre ült, és nyoma veszett. Azóta nem megy haza Németországba, volt pincér, testőr, sofőr. Szépfiú, akit kedvelnek a nők. Nincs az a hölgy, akit le ne venne a lábáról maximum tizenöt perc alatt - számomra viszont inkább azért hasznos, mert kevés nála jobb céllövőt ismertem eddig.
  Az utolsó, aki hozzánk csatlakozott - alig három hete - Paul, a lengyel. Eredetileg ugyan Pawelnek kellene szólítani, de maga kérte, hogy lehessen Paul. Huszonhat éves, ötöt lehúzott a légióban, kalandor típus. Soha nem menne haza - otthon Lengyelországban tíz év börtön vár azokra, akik idegen hadseregben szolgáltak -, de másutt sem telepedne le. Életeleme a csavargás, az, hogy vad pasasok társaságában különféle kalandokat élhet át. Irtózik a letelepedéstől, a családtól, a polgári élettől. Persze, én tudom, hogy eljön majd az idő, amikor meg nem lesz más vágya, mint végre nyugalmat lelni. De addig még van vagy húsz éve, netán több is. Paul hirtelenszőke, zöld szemű, az arca - ha akarja - nagyon rokonszenves tud lenni. De ritkán akarja.
  Hát ennyi ember ült a garázsban jelenésre várva, amikor befutott Roland. Nyugodt léptekkel közeledett. Átjött az udvaron, szemébe sütött a nap, bejött a garázsba, és akkor már látta is a csapatot. Én ott álltam a bejáratnál, szertartásosan kezet fogtunk.
  - Hölgyek, urak, ő Roland, aki elkísér.
  Értették. Nemegyszer kirándultunk már ki együtt, legalábbis a régebbi fiúkkal. Roland körbenézett. Alaposan megszemlélte mindegyik leendő társát. Amikor Rogerre nézett, valami megvillant a szemében. Én viszont egész idő alatt inkább Rolandot néztem - a többieket láttam már eleget. Így nem kerülte el a figyelmemet ez a kicsiny dolog sem. Elisa mosolygott, Torben meg pláne. Dino és Heinz komoran bámultak rá vissza, Eric vállat vont, Will meg rágógumit kérődzött. Paul Rolandra bámult, ő minden új arcot alaposan megnézett, szinte agyába véste.
  - Rendben van - így Roland egyperces vizsgálódás után. - Bár azt hittem, többen leszünk.
  Ez nekem szólt. Beléptem az árnyékba, leültem a két szék egyikére. Roland velem szemben foglalt helyet.
  - Nem töltenénk meg egy kirándulóbuszt, az biztos. Ha azt hitte, Roland, hogy száz emberrel megyünk a csatába, hát tévedett. Feltűnést keltenénk, ennyien viszont akárhová eljutunk nagyobb zaj nélkül.
  Roland rám nézett.
  - Oké, majd meglátjuk. Összesen tehát tízen leszünk. A cél Afrika, Mazimba Köztársaság.
  Mazimba! Belém vágott az emlékezés. Voltam ott, hogyne, majdnem egy évet töltöttem az elnöki palotában. A jó öreg Ringwa elnök testőre és bizalmasa, az utolsó hetekben a biztonsági főnöke voltam. Mígnem jött a katonai puccs, és egyik tábornoka került hatalomra. Ringwát egy robbanás tépte szét, alig húsz méterre tőlem - egy autókonvojjal menekültünk a puccsista lázadók elől. Egy hídhoz értünk, az üldözők a nyomunkban voltak. Előresiettem gyalog, hogy leteremtsem az ottani őröket, miért nem húzzák fel már a sorompót... Közelebb érve értettem meg, ezt nem tehetik meg - ugyanis nem éltek már. A puccsisták elvágták a torkukat, aztán odaültették a három egyenruhás férfit egy- egy székre, a sorompót meg lelakatolták. Éppen egy géppisztolysorozattal tettem szabaddá a sorompót, amikor elsodort a légnyomás: Ringwa autóját távolról egy rakétával találták el. Odaveszett a legtöbb testőr is. Egy másodperc elég volt, hogy megállapítsam: az üldözők tökéletes munkát végeztek: egyedül maradtam... Nem volt már kire vigyáznom, és nem volt társam sem. Mielőtt a szedett-vedett csapat odaért volna nagy kurjongatások és levegőbe eresztett diadalmas sorozatok közepette - átrohantam a hídon. A túlsó part már a szomszédos országban volt.
  - Három embert kell onnan visszahoznunk. Három boszniai szerb háborús bűnöst. Most nem megyek bele az éppen befejeződött boszniai háború taglalásába, minket az nem érdekel - Roland arca feszült volt, hangjában ott ült a csak palástolt izgalom. Figyeltem őt, és támadt egy kellemetlen érzésem. Előérzet...? Valami azt súgta, a pasas miatt még sok bajunk lesz. Volt valami taszító, ravasz kifejezés a szemében, az arcán. Nem tetszett az a parancsoló, mindentudó stílusa sem. Fényképeket vett elő, és körbeadta. Mindegyiken egy-egy dinári típusú harmincas férfi arcát láthattuk.
  Mindhárman a polgári lakossággal kegyetlenkedtek. Az első, Milos Petrovic a legnagyobb gazember. Ő szervezte meg az első két hadifogolytábort, ahová azonban főleg nőket hurcoltak el. Horvát és bosnyák nőket, és megerőszakolták, kínozták, sőt gyilkolták is őket. A Hágai Nemzetközi Bíróság az egyik legelső körözést adta ki Petrovic ellen. A másik, az a fekete hajú alak, Svetozar Zagubic, az omarskai tábor egyik közembere, aki szintén kínzásokban jeleskedett, majd amikor a nemzetközi hadsereg felszabadította a börtönöket és táborokat, szökésben volt, amerikai és francia katonákat lövöldözött le lesből, főleg éjszaka... Aleksandr Mitrovic, akit "Aleks"-nek neveztek, bosnyák polgári személyek tömeges kivégzését vezényelte. Kilenc ilyen kivégzésről tudunk, összesen több mint kétezer áldozattal, akiket jeltelen tömegsírokba temettek. A sírokat most kezdik feltárni...
  - Hogyan kerültek Afrikába? - kérdeztem.
  - Petrovic együtt járt egyetemre egy afrikai diákkal, bizonyos Patrick Mbunival. Aki nem más, mint Mazimba Köztársaság jelenlegi elnöke.
  Akkor beugrott a neve. Igen, ő volt az, aki elűzte, sőt meg is gyilkoltatta Ringwa elnököt...
  És a társaimat. Egyedül én menekültem meg - nem először fordult elő hosszú karrierem alatt. Szóval, Mbuni Belgrádban járt egyetemre? Egyáltalán, járt egyetemre...?
  Roland folytatta.
  - Mbuni már a jugoszláviai háború alatt felvette a kapcsolatot Petroviccsal, üzeneteket, leveleket váltottak, és a fickó elég gyakran megfordult Mazimba belgrádi nagykövetségén is. Erről hírszerzői jelentésekből értesültünk. Amikor létrejött a daytoni megállapodás, és nyilvánvaló lett, hogy a tömeggyilkosokat üldözni fogják, és akit csak lehet, azt Hágába viszik, a bíróság elé, ezek hárman összejöttek valahol. Régebben ismerték egymást. Tény, hogy két hónappal ezelőtt nyoma veszett Petrovicnak, Zagubicnak és Mitrovicnak. Nyilván hamis útlevelekkel lépték át valamelyik balkáni határt, és egy távolabbi fővárosban ültek repülőre. Tíz napja kaptuk az értesítést egy... ottani emberünktől, hogy mindhárman Mbuni tábornok és államfő vendégei Port Lorréban, vagyis Mazimba fővárosában.
  - Gondolom, jól őrzött házban élnek, és testőrök vigyáznak rájuk - jegyeztem meg. A többiek hallgattak.
  - Biztosan - Roland nyelt egyet. - Mire a helyszínre érünk, ezt is pontosan tudni fogjuk.
  - Szóval ugrás a sötétbe? - kérdeztem, vagy inkább állítottam. Úgy tett, mintha nem hallaná. A fiúk figyelmét ez sem kerülte el. Közben a fotók kézről kézre jártak, végül mind a hármat visszaadták Rolandnak.
  - Mikor indulhatunk? - kérdezte Roland tőlem.
  - Most, hogy ismerjük már a célt... Ma este. Persze, nem tanácsos egyenesen Port Lorrébe menni - magyaráztam. - Ismerem azt a vidéket, a diktatúrákban a hatóság amúgy is túlzottan gyanakvó. Azt javaslom, repüljünk Port Sinnerbe, ez ott van a határfolyó túlsó oldalán. Aztán majd egyenként vagy kettesével beszivárgunk Mazimbába. Port Lorréban találkozunk, és akcióba lépünk.
  Roland egy pillanatig gondolkodott, aztán hamarjában elővett egy menetrendet meg egy mobiltelefont, és tárcsázott. Fülünk hallatára rendelt az éjfélkor induló járatra tíz jegyet, természetesen a saját nevére.
  - Akkor hát mindent megbeszéltünk. Mi lesz a fegyverekkel? - kérdezte.
  - Vihetünk, de az veszélyes. Van francia követség Mazimbában?
  - Természetesen.
  - Mielőtt elindulunk, szervezze meg a szállítást. Diplomáciai futárok, három nagy bőrönd, közvetlen repülőjárat - adtam a kódszavakat. Talán fölöslegesen, mert magától is tudta a dolgát. - Mi meg felszerelkezünk ma délután, mint afféle turisták. Fényképezőgépek, kockás ingek, videokamerák, csekk-könyvek...
  Roland még egy pillantást vetett ránk, aztán csak annyit mondott, tizenegykor a reptéren találkozunk. Hamarosan felzúgott a kocsija a ház előtt. A többiek még fegyelmezetten ülve maradtak.
  - Rendben van, gyerekek! Szabadok vagytok. Akinek nincs turistaöltözete, szerezze be - némi előleget osztottam szét. Tudtam, még ebéd előtt elmegyek a bankomba, és titkos számlára teszem az egymillió... felét. Soha nem lehet tudni, mire kell majd a jövőben. A másik felével feltöltök néhány hitelkártyát, az egyik Dino, a másik Roger nevére szól majd. Sohasem lehet tudni, hátha bajom esik, és nem én fogom befejezni ezt az afrikai akciót...
  Kimentek. Rogert visszafogtam, egyedül maradtunk a garázsban.
  - No, mesélj.
  Elég volt egymás szemébe néznünk, hogy tudja: láttam, amit láttam. Elismerés csillant a szemében. "Hiába, ez a Daniel mindent észrevesz!"
  - Ismerem a pasast. Még a seregben találkoztam vele. Bejött az elit egységhez, és a kiöregedőben lévő embereket összehívták a kedvéért. Arra akart rávenni bennünket, hogy lépjünk be a Céghez.
  - Szóval titkosszolgálat - mondogattam. Ez világosabbá tette a dolgokat, de nem egészen. Mindig bűzlenek nekem az ügyek, ahol azoknak az átkozott kémeknek is osztottak lapokat.
  A repülőút eseménytelenül telt el.
  Úgy ültünk a gépen, mint akik nem ismerik egymást. Csak Elisa és Roger játszották meg a párt - talán házaspárt? -, akik együtt utaznak Afrikába. A többiek szétszórtan bóbiskoltak, vagy egyenesen aludtak. Én majdnem hajnalig virrasztottam.
  Amikor eddigi életemben akcióba indultam - különösen, ha Afrika volt a színhely -, mindig kellemes bizsergés, izgalmas érzés fogott el. Hiszen szerettem ezt a földrészt, szerintem a legcsodálatosabb valamennyi közül. Merthogy a többin is megfordultam, volt, hogy akcióban, volt, hogy csak turistaként. De Afrika mindegyiknél érdekesebb, izgatóbb, szebb.
  Ám ezúttal nem örültem annyira. Küldetésünkben volt valami homályos, ami nem engedte, hogy maradéktalanul élvezzem az utat. Persze, a kudarc és a halál árnyéka ott lebegett minden utam fölött, de most valahogyan élesebbek az árnyékok, úgy sejtettem. Pedig nem vagyok borúlátó típus, ellenkezőleg.
  Mazimbai emlékeim is felelevenedtek. Később azért mégis elnyomott a felületes, nyugtalan álom. Pálmák alatt úsztam, kristálytiszta, áttetsző vízben, kékes vízben. No, ez aligha jellemző Mazimbára, gondoltam később. Fény ébresztett - felkelt a nap. A gép bal oldalán ültem, az ablak mellett, és nem húztam le a sötétítőt. Helyi idő szerint reggel fél hét múlott. Már a lenti tájat is megvilágította a kelő nap. Sárgásbarna szavanna lehetett tizenegy kilométerrel alattunk. Aztán a gép lassan süllyedni kezdett. A szomszéd ország nem túl modern repülőterét látásból ismertem. Amikor hét óra körül betont fogtunk és végiggurultunk a leszállópályán, olyan ismerős lett hirtelen minden. Afrikai volt a táj. Kopár dombok, csenevész pálmák, városszéli bádogviskók.
  A fiúk álmosan tántorogtak ki a gépből. Az útlevélvizsgálatot még nálunk is álmosabb fekete tisztviselők végezték - utánozhatatlan hanyagsággal viselték egyenruhájukat, és inkább azt lesték, kitől lehetne leakasztani valami baksist. Ismervén a szokást, betettem egy százfrankost az útlevelembe, amit pecsételés előtt a tiszt olyan ügyesen tüntetett el az okmányból, hogy még én sem láttam.
  Senki nem volt gyanús, akadálytalanul átcsúsztunk a vizsgálaton. Utána taxikkal mentünk két egymás mellett lévő kis szállodába. Roland ideges volt, úgy viselkedett, mintha az egész expedíció terhe az ő vállát nyomná. Hagytam egy kicsit szenvedni.
  Nappal is aludtunk. Délután előbb sorban felkerestem a mi szállodánkban lévőket, aztán Rolanddal átballagtunk a másikba. Utána Roland elment a követségre. Másnap felmértük a terepet. Párizsból virágnyelven jelezték, hogy a fegyvereket szállító futárok már útban vannak. Az embereink - úgy is, mint "turisták" - fel-alá sétáltak a városban. Kimentünk a folyópartra is. Itt széles volt a víztükör, hidat errefelé nem építettek a franciák - míg övék volt ez a gyarmat. Később meg olyan szegény kormányzat került hatalomra, hogy kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Inkább a hadseregüket fejlesztették, jó afrikai szokás szerint. És persze fényűző elnöki palotát és alig valamivel kevésbé fényűző nagykövetségeket rendeztek be különféle európai és amerikai fővárosokban.
  Akadtak halászok, akadtak rozoga motorcsónakok tulajdonosai, akik szívesen ajánlkoztak, hogy átvisznek bennünket. Én attól tartva, hogy emlékezhet rám valamelyik mazimbai tiszt, inkább az illegális utat választottam. Roger és Eli^sa már a második napon átmentek, Eric és Will turistaként egy kis hajón távozott. Úgy beszéltük meg, bérelnek két terepjárót. Torben és Roland még haboztak, melyik utat válasszák, végül illegálisan keltek át a harmadik éjjelen. Akkor már megérkeztek a fegyverek is, kihoztuk a francia követségről a három jókora bőröndöt. Dino, Heinz és Paul tartottak velem.
  Este, közvetlenül naplemente után érkeztünk a partra. Ott várt két csónakos, rozoga Johnson- motorosaikkal. Heinz, a verekedős szépfiú jutott nekem, Dino és a lengyel a másik csónakon mentek. Sűrű volt az éjszaka. Kezdetben csak csorogtunk lefelé, a sodrással vitettük magunkat a megbeszélt pontig, aztán a helybeliek bekapcsolták a motorokat, és sebesen közeledtünk a mazimbai parthoz. Ha lőni kezdenek - lebuktunk.
  De a határőrség errefelé majdhogynem ismeretlen fogalom; ha viszálykodik két ország, akkor gyűlnek a katonák a határok mellé. Amúgy inkább a városi laktanyákban ülnek, és a lábukat lógatják, vagy a saját lakosságukat nyaggatják. Néha pedig - itt-ott menetrendszerű pontossággal - puccsokat rendeznek. Katonai erejük nem nagy, de például ha most ott állna egy szakasz a sötét parton, és errefelé szegezné a géppisztolyát, nem sok esélyünk lenne... Meresztettem hát a szememet szorgalmasan. De odaát csönd volt.
  Az odaátból hamarosan itt lett - partot értek a csónakok. Kiléptünk, hallgatóztunk, egyikünk előrement figyelni, már fegyverrel a kézben. Aztán kiraktuk a rakományt, kifizettük a csónakosokat, azok csöndesen eleveztek a parttól, és csak távolabb kapcsolták be a motorokat. Mi meg ott álltunk az éjszaka kellős közepén egy csomó fegyverrel, tettre készen.
  Félórás várakozás után közeledő kocsik reflektorai vetültek hol az égre, hol a földre. A járművek bukdácsolva jöttek a nem létező mezei úton. Hamarosan találkoztunk.
  Eric és Will egészen jó kocsit bérelt. Hatan voltunk hát, a fegyvereket a kocsikba tettük, rá a saját holminkat, táskákat dobáltunk, és igyekeztünk minél előbb eltűnni a környékről. Mazimba fővárosa, Port Lorre, vagy - ahogyan mostanában az egyik helyi nyelven nevezték - Mzinga nem volt messze. Az is a folyó mellett található, csak éppen vagy száz kilométerrel alább. Végre kikeveredtünk egy útra, és zseblámpával megvilágítva a térképünket, hamarosan ráleltünk Mazimba egyetlen műútjára, amely egyenesen délre vezetett.
  Dino szokása szerint hallgatott. Torben annál többet szövegelt, de már senki sem figyelt rá. Paul vezetett a mi kocsinkban, a másik volánjánál maga Roland ült. Eric és Will, az angol inkább aludni próbáltak a háta mögött.
  Aztán megvirradt, és én lassan ráismertem a tájra. Minden olyan volt, mint évekkel korábban. Ugyanaz a vidék, a föld, a növények, még a levegő illata is egyezett a régivel. Mazimba, Mazimba...! Életem egyik nagy kudarcának színhelye. Most talán javíthatok...?
  Volt egy másik kudarc is, de arról nem beszéltem senkinek. A javítás esélye ott is igen kicsi volt. No, majd meglátjuk - derültem jobb kedvre, amikor kivilágosodott, és feltűntek előttünk Mzinga tornyai.
  Igen, tornyok! Egyrészt a régi, nyugat-afrikai törzsi építkezés jellegzetes magas építményei a rengeteg kiugró díszítéssel. És a mostanában emelt, ezekhez kicsit hasonlító irodaházak a belvárosban. Persze, a külvárosok most is olyanok voltak, mint régen, és mint bárhol másutt Afrikában. Lapos területen szemhatárig nyúlnak a hullámbádogból összetákolt viskók, előttük- mellettük-közöttük rengeteg fekete gyerekkel. Kötélen szárad a mosott ruha, fejkendős asszonyok - általában még nagyon fiatalok, de már asszonyok - mozsarakban törik a maniókát, durva lisztet őrölnek, kását főznek nyílt tűzön.
  Már családi házakat is láttunk, amikor teljesen váratlanul egy útakadályt pillantottunk meg. Lerakott betontömbök mellett párducfoltos egyenruhát viselő katonák álltak. Fékeztünk.
  - Katonai ellenőrző pont! - kiáltottam a többieknek. - Mi most hülye turisták vagyunk, értitek?
  És tényleg azok is lettünk egyetlen másodperc alatt. Amikor csikorogva fékeztünk a poszt előtt, Roland rendkívül csodálkozott, hogy megállítanak minket. Paul a nagyobb hatás kedvéért anyanyelvén, lengyelül kérdezett valamit a katonáktól, mire azok nagy szemeket meresztettek. Hat katona, egy dzsip és az utat félig elzáró betontömbök jelentették az akadályt. A tisztet látva szemembe húztam baseball-sapkámat. Heinz német jogosítványt nyújtott feléjük, pedig azok még nem is szólaltak meg.
  - Turisták? - kérdezte a tiszt. Dino bólogatott.
  - Si, signor, io sono venuto dall'Italia.
  - Ich bin aus Deutschland - így Heinz, majd előremutatott a város irányába: - Das ist noch Mzinga...?
  Torben vette a lapot, dánul karattyolt szédítő sebességgel. Will kimért angol lett, aki semmin sem csodálkozik, ellenben kihasználja a kényszerpihenőt. Körbejárta a kocsijukat, megrugdosta a kerekeket, elég-e bennük a levegő.
  Szakértelme és nyugalma hatott a tisztre is. Elkérte ugyan az útlevelünket, és hallván, hogy egyikünk sem emlegeti Mzingát "Port Lorré"- nek - ami a gyarmatosítás korára emlékeztette az öntudatos mazimbai polgárokat -, csak annyit kérdezett:
  - Mi van a poggyászukban?
  Én hallgattam. Torben angolra váltott.
  - No alc, no tobacco, no narkotics!
  Vagyis sem alkohol, sem dohány, sem kábítószer. Dino közben fényképezett. Lelkesen csattogtatta gépét - csak én tudtam, hogy még nincs is benne film. A tiszt és egyik embere odamentek a mi dzsipünkhöz hátulról, és benyúltak. Fegyverünk nem volt - nálunk. Igaz, én egy Berettát eltettem a kis utazótáskámba, ami a vezetőülés mellett a padlón hevert. De még egyikünk sem hordta magánál az arzenált. Minden a bőröndökben volt.
  - Ebben mi van? - a tiszt az egyik bőröndre mutatott.
  - Tartalék ruhák, cipők, egyéb felszerelés. Kinyissam? - készségeskedett Roland, de láttam, valahol egy csöppet sem nyugodt. Én odaálltam a dzsip mellé, és a táskámba nyúltam, hogy kikaphassam a pisztolyomat, ha úgy hozza a sors. Dino és Will egy-egy katona mellé kerültek, Torben pedig a katonai terepjáró felé gravitálódott észrevétlenül. Ha kitör a lövöldözés, első dolga lesz szétcsapni a dzsip rádióját. A katonák nem riadóztathatják a bevetési központot.
  A tekintetem körbeszaladt - láttam, a járókelők a két járdán ügyet sem vetnek ránk. A betontömbök pedig már mélyen belevágódtak az út melegtől olvadozó aszfaltjába. Kicsit fellélegeztem. A két dolog együtt arra utalt, hogy hetek vagy hónapok óta állnak itt katonák, és minden járművet ellenőriznek. Tehát nem a mi akciónkat fújta be valaki az ittenieknek. Nem sejtenek semmit.
  De azért a pillanat feszült volt. Ha a tiszt azt mondja, "nyissa ki", Roland megteszi, de ugyanazzal a mozdulattal ki is kap egy töltött fegyvert a bőröndből, és lő. Ha lesz rá ideje. Nekem is lőnöm kell, a többiek pedig elintézik a katonákat. Hatan voltunk hat ellen, de a járókelőkből szemtanúk lesznek, leolvassák a dzsipek rendszámát. Valahol összefutnak a szálak, kiderül majd, milyen névre, útlevélre bérelték a két autót, tehát két fehér embert akkor már név szerint kereshetnek... Még ha meg is menekülünk ebből a csapdából, attól kezdve űzött vadak leszünk, és a feladatot nem teljesíthetjük.
  Roland most megnyugtatóan mosolygott. A tiszt kis habozás után intett:
  - Nem szükséges. Mehetnek.
  Lassan ültünk be. Dino még kattintott egyet a fényképezőgéppel, Will komótosan letörölte a port az oldaltükörről, és csak utána lépett fel. Torbe, Heinz és Paul is tudták, miképpen kell ilyenkor viselkedni. Szép lassan elhajtottunk. Teherautók jöttek mögöttünk, a katonák már velük foglalkoztak.
  Pálmasorok között, majdnem világvárosi negyedbe jutottunk. Ez volt Port Lorre - bocsánat, Mzinga! - belvárosa. Az üzleti negyed a maga irodáival, bankjaival, toronyházaival. Persze, mindez szerényebb, afrikai léptékben.
  A Hotel Liberty nem volt túl nagy épület, de látszott, gondoskodnak róla, ápolják. Mint később megtudtuk, egy portugál volt a tulajdonosa. A recepcióban kiderült, hogy a többiek már itt vannak. Az első, aki szembe jött velünk a lépcsőn, Elisa volt. Arcán széles mosoly. Szemlátomást jól érezték magukat Rogerrel... Berendezkedtünk a szobáinkban, aztán lementünk reggelizni. Utána kivonultunk az úszómedence mellé. A kékes víz megnyugtató hűvösséget árasztott, néhány pálma árnyéka rajzolódott a vízre. Kis szellő lengedezett. Roland telefonált a francia követségre, délre beszélt meg randevút valakivel. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy kitaláljam: a titkosszolgálat itteni emberétől kap majd információkat az újabb eseményekről. Mi addig úsztunk, beszélgettünk. Heinz elaludt, de láttam rajta, hogy ez nem igazi alvás. Egyetlen figyelmeztető szóra hasára fordulna, és öve körül a keze már fegyvert keresne... De ott még nem tartottunk.
  Úgy viselkedtünk, akár a turisták. A többiek három-négy fős csoportokban elmentek várost nézni. Bérelt taxikon, ahol a sofőrök egyben idegenvezetők is, bejárták a főteret.
  Aztán a távolabbi muszlim piacot, a bazárt, kimentek a folyópartra és megnézték Afrika egyik legnagyobb sportpályáját. Mindenfelé szembetalálkoztak Mbuni elnök emberfeletti méretűre nagyított fotójával. Az elnök díszegyenruhában, marsallbottal kezében, hatalmas tányérsapka alól mosolygott alattvalóira. A diktátorok mindenütt egyformák, szinte már fáj a fantáziátlanságuk, az, hogy sorozatban csinálják ugyanazt és ugyanúgy.
  Patrick Mbuni is elkövetett mindent az utóbbi pár évben, amit kipróbáltak kisagyú társai valaha Ugandában, Zimbabwében, Etiópiában, Közép-Afrikában vagy Zairében. Betiltotta a politikai pártokat - a sajátja kivételével, természetesen -, ellenfeleit és lehetséges vetélytársait börtönbe vagy kényszermunkatáborba vitette, a határokat hol lezárta saját honfitársai előtt, hol megnyitotta, kopasztotta a pénzembereket, de szívesen látta az idegen befektetőket és a turistákat. Akik különben nem tülekedtek azért, hogy mindenáron Mazimbába jöhessenek; az emberek ugyanis egy-egy szabad országban nem igazán kedvelik a diktatúrákat, a többség még annyira sem, hogy puszta kíváncsiságból elmenjen megnézni.
  Ezért mi voltunk az egyetlen vendégcsoport a Hotel Libertyben. Jól éreztük magunkat. A fiúknak nem engedtem meg, hogy alkoholt igyanak - egyetlen sört engedélyeztem ebéd után. Roland fontoskodva tért vissza, és intett nekem:
  - Menjünk félre!
  Hát félrementünk; ez esetben a "félre" egy erkélyt jelentett. Innen kiláttunk Mzinga nem túl magas házai fölött egészen a folyóig. A pálmák most nem bólogattak, legyezőágaik nem legyeztek - beállt az a kora délutáni kábult, meleg szélcsend, amelyre olyan jól emlékeztem régebbi éveimből.
  - Baj van - kezdte Roland. Ott álltunk a korlátnál, most volt alkalmam közelről szemügyre venni őt. Harminchét lehetett, de öregebbnek látszott. Ráncos az arca, örökké komor, töprengő a tekintete, no és nehezen tudja levetkőzni magáról a feszültséget. Ez pedig látszik rajta. Barna haj, a szokottnál dúsabb szemöldök, valósággal öklelne vele. A szeme világos, hideg, talán szürke. Nem tetszett a pasas, de el kellett őt fogadnom, hát megtettem.
  - Az emberünk megtudta, a három szerbet Mbuni elnök személyes védőszárnyai alá vette.
  - A zöld palotába vitték őket? - kérdeztem. Nem kellett fitogtatnom helyismeretemet. Roland már akkor tudta, hogy majdnem egy évet töltöttem Mazimbában, amikor én még az ő létezéséről sem sejthettem. Lehet, éppen azért választottak engem, mert már jártam itt?
  - Nem egészen, de majdnem. Mbuni mostanában építtetett két házat a palota mellett, annak kerítésén belül. Modern, csatornázott épületek légkondicionálóval. Eredetileg azért készültek, hogy az ide látogató külföldi államelnökök hivatalos szálláshelyei legyenek. De hát nem sok államfő jár erre, mióta Mbuni kivégeztette saját minisztereit és az ellenzéki pártok vezetőit... Szó van róla, hogy az országot kizárják az Afrikai Államok Szervezetéből is. Így aztán Mbuninak nincs sok vesztenivalója, azt is megengedheti magának, hogy egykori belgrádi haverját és annak haverjait - akiket persze szerinte is "igaztalanul üldöznek az európai hatalmasságok, a NATO, az IFOR, meg a hágai bíróság, sőt az Interpol is" - itt helyezze el.
  - Őrség? - kérdeztem röviden.
  - Azonos az elnöki palota őrségével, vagyis öt század elit katona, akik mind Mbuni törzséből valók. Sohasem árulják el, amíg hatalmon van.
  - Amíg hatalmon van... - ismételtem. Roland rám nézett.
  - Ugyan már, Daniel! Nem azért jöttünk, hogy egy újabb puccsot hajtsunk végre Mazimba történelmében. Amely 1960, a függetlenség elnyerése óta éppen a tizenkettedik lenne. Nem Mbuni az ellenfél, a célunk pedig a három gazember elhurcolása innen.
  Láttam, a keze ökölbe szorul. Ismét eluralta a harag. Mi a fene lehet emögött? Ki neki az a három szerb?
  - Ki kell őket csalni onnan - így én.
  - De mivel? Ha ki is jönnek, rengeteg katona kíséri őket, ez az elnök parancsából is következik.
  - Jártak már kint? - kérdeztem.
  - Összesen kétszer, amióta itt vannak. Egyszer Mbunival együtt mentek egy vadászatra, nem messze a várostól van egy rezervátum... A második alkalommal egy híres éjszakai mulató megnyitásán vettek részt, persze, ott is Mbunival, de utána az elnök hazament, a fickók meg hajnalig mulattak. Annyi testőr volt velük, hogy alig fértek el a mulatóban.
  - Nők?
  - Mit nők? - nézett rám értetlenül. Erre megismételtem, jelentőségteljesen.
  - Nők, Roland...! Nők!
  - Hát persze! Nyilván nem egymás ágyában hentereg a három rohadék ott a palotában. Időnként kell nekik valaki... De mi van, ha nőket visznek be nekik? Ahányszor csak akarják?
  - Akkor sem reménytelen a helyzet. De mindjárt tájékozódom - jelentettem ki egyszerűen, és bementem a szobámba. Roland kint maradt az erkélyen, de az ablakon át figyelt engem. A pasas senkiben sem bízik, és... és tulajdonképpen igaza van. Három napja ismer engem, az ő helyében én is így tennék.
  Még emlékeztem a számra. Mzingában csak négyjegyűek a telefonszámok. És szerencsém volt - ő vette fel.
  - Halló - mondta. A hangja ugyanolyan. Talán más sem változott?
  - Még mindig olyan karcsú vagy, mint a kétéves legyezőpálma törzse?
  Elakadt a lélegzete. Igaz, egy kicsit az enyém is. Lirra... ez volt a törzsi neve. Francia iskolákba járt, sőt utána élt néhány évet Párizsban is. Mi mégis itt találkoztunk, az elnök egy fogadásán. Lirra még nem volt harmincöt, amikor már a mzingai francia líceum igazgatónője lehetett. Meg is hívták mindenhová, ahol külföldiek is voltak - hadd lássák, hogy Mazimbában nők is befuthatnak nagy karriert!
  - Daniel!
  - Az vagyok. Mondd, lehet manapság nyugodtan beszélgetni így, dróton?
  Értette, értenie kellett. A diktatúrákban az emberek hamar megtanulják a túlélés módjait és kódjait. Mert aki nem, az úgyis hamar odaveszik. Aki nem alkalmas, elvész, csak a jók maradnak fenn, és viszik tovább a fajt.
  Szóval, azt kérdeztem, lehallgatják-e a telefonokat, vagy éppenséggel az övét?
  - Nincs baj, azt hiszem. De ne merülj túl mélyre, mert esetleg nem kapsz oxigént - vette a lapot, és örültem ennek is. Meg annak, hogy nem csapta le a kagylót. Oka lett volna rá. Szóval azért nagyon bizalmas vagy fontos dolgokat ne mondjak - figyelmeztetett.
  - Látni szeretnélek - így én.
  - Párizsból nehéz idetalálni - így ő.
  - Annál azért közelebb vagyok - mondtam. Akkor megint elakadt a lélegzete. Magam előtt láttam szépen ívelt szemöldökét. Senki sem tudott olyan szépen nézni, mint Lirra. Ha még most is úgy néz ki, mint akkor.
  - Vagyis...? - talán azt hitte, a szomszédos országból hívom.
  - Úgy ötszáz méterre lehetek, ha még a régi lakásodban vagy.
  Nagy volt a csönd, aztán...
  - Ott vagyok - mondta igen halkan.
  - Alkonyat után azonnal - mondtam és letettem a kagylót. Mielőtt tiltakozna. Tiltakozott volna...?
  Roland látta, hogy vége a beszélgetésnek, bejött, kérdőn nézett.
  - Ma este többet fogok tudni. De azért nem vesztegetjük az időt addig sem. Szólok Elisának, tudják meg, melyik az a híres új éjszakai mulató, és menjenek el oda ma este. Három-négy fiúval együtt. Körülnéznek, mindent megtudnak az épületről. A többiek kirajzanak az éjszakai életbe, lányokkal ismerkednek...
  - Megbolondult, Daniel? Erre költenénk az állam pénzét?
  - Az akcióra költjük, Roland. A fiúk nem csak hetyegni mennek, hanem olyan szupererőket keresnek, akiket bedobhatunk csalétekként, ha más úton-módon nem tudunk a "rohadékokhoz" férkőzni - hogy önt idézzem.
  Csak rövid ideig gondolkozott, és sóhajtott: rendben van. Elővette a pénztárcáját...
  Amikor a többiek még csak örömmel készülődtek, én már úton voltam. Nem kellett taxi, gyalog indultam el. Lelki szemeimmel még láttam, hogy Eric bőven önti magára a kölnit.
  Dino sem sajnálja magától a különféle spray- ket, permeteket. Will átmegy fodrászba, és mindenkinek megcsinálja a haját, Roger Elisát sürgeti és táncmozdulatokat gyakorol. Paul és Torben a város térképét nézegetik, és megszámolják a tőlem kapott pénzt - vajon mire elég?
  Ismertem az utcát, a házat. Itt semmi sem változott. Pár kóbor kutya járt arra, pedig ez a belváros, innen elzavarják őket. A folyópart nem volt messze, éreztem a víz szagát. Családi házak álltak kis kertekben. Az utca aszfaltozott, látszott, jobbmódú környék. A francia líceum igazgatónője is itt él... Még mindig egyedül?
  Az ajtó megnyílt, mire odaértem. Tehát figyelt az ablakon át. Beléptem a homályba, és... elkapott az az illat. Lirra mindig valamilyen hegyi növényből készített illatszert használt, amelyre egyetlen szót ismerek: parázsló. Égette az orrot, de csöppet sem volt kellemetlen vagy erőszakos illat. Viszont vonzott, mint a mágnes...
  Puha karok fonódtak rám. Álltunk a sötétben, az ajtót lábbal csuktam be, kattant a zár. Ösztöneim nem jeleztek veszélyt. Lirra ajkának íze sem változott az elmúlt években.
  De ez csak egy pillanatnyi hangulat volt, az ő részéről is. Mert az ajka aztán elszakadt az enyémtől, két kis ököl püfölte a vállamat.
  - Te disznó! Te nyomorult gazember! Úgy itt hagytál akkor...! És miért nem jelentkeztél?
  - Hiszen tudod... drágám... Ott voltam, amikor megölték az elnököt... Két méterre a határtól, és a többiek is odavesztek... Jobb lenne, ha akkor hagyom magamat kinyírni?
  - És utána? Egyszer voltam Párizsban is, de senki sem hallott rólad.
  - Évekig nem mehettem Franciaországba. Csak mostanában változott a helyzet.
  - Nem miattam jöttél vissza, azt ne is mondd, Daniel Monti! Tudom én jól, valami feladat hozott vissza Mzingába. Te már csak ilyen vagy!
  Újabb jelképes verésre készült. Megértettem csalódottságát. Szép pár voltunk mi annak idején, bár a körülmények miatt akkor is titokban tartottuk szerelmünket. Talán az elnök sem örült volna, hogy biztonsági főnöke figyelmét elvonja egyik polgára. Ismerte Lirrát, kedves is volt hozzá, de azt hiszem, végig nem tudta meg, mi volt közöttünk. Nekem különben is nagyon kevés szabadidőm volt, éjjel-nappal az elnök mellett kellett lennem, hisz hallottuk, hogy mozgolódnak a Mbuni-félék. Lám, igazunk lett - de ez most már nem volt fontos. Csak az, hogy itt álltam, és fogtam Lirra két öklét.
  Aztán bementünk a lakásba, fény gyúlt. Modern európai berendezés, légkondicionálás kellemes, bizsergető hűvössége. És Lirra.
  Félvér volt, de inkább fekete. Jellegzetes negroid vonások az arcán, miközben szép a teste, még ma is. Pedig hát harminchét-harmincnyolc lehet, jutott eszembe.
  - Van férjed?
  - Volt, de elváltam tőle. Egyik tanártársam volt, és csak az esküvő után derült ki, hogy iszik.
  Ennyit tárgyaltunk a múltról. Néztük egymást, aztán beindult a mágnes, amely mindig is volt közöttünk. Most sem tudtunk ellenállni a másiknak...
  Késő este volt már, amikor végre beszélni is tudtunk. Vékony takaró alatt feküdtünk, összebújva. Az éjszaka sötétje jólesően vett körül, a hangulat megrohant. Mintha nem is múlott volna el az a pár év - bár az agyamban azért tisztán éreztem, elmúlott. Lirra már nem kérdezte, miért vagyok itt - nem kérdezte szavakkal. De azért egész este várta a választ. Végre megszólaltam.
  - Él itt három fehér, Mbuni védőszárnyai alatt. Nemrégen érkeztek.
  - Hallottam róluk - így ő. Lirra nagyon sok embert ismert a fővárosban. szinte mindenkit, aki számított. Volt már egy egész nemzedék, amelyet ő nevelt fel a líceumban. A tanítványai a legjobb posztokra kerültek, vagy egyenesen a Sorbonne-ról jöttek vissza. Hálásak voltak neki, és szívesen beszéltek, dicsekedtek mindennel, amit tudtak, hallottak, elértek. Nála jobb informátort nem találhattam volna. Meg is jegyezte kicsit szomorúan:
  - Hát ennek köszönhetem a telefonodat, te gazember?
  De ez a "gazember" inkább becézés volt. Becsuktam a szememet, és folytattam.
  - Tömeggyilkos mind a három, éppen olyanok, mint Mbuni. Nem véletlenül vigyáznak rájuk annyira. Tudjuk, hol laknak, de ott sok katona nyüzsög. Mondjam tovább, kedvesem?
  Ma Chéri-nek ennyi is elég volt. Hisz jól tudta, mivel foglalkozom.
  - Hallottam, kijöttek már a zöld palotából. A vadászat nem jó, mert Mbunit vagy háromszáz katona kíséri. Más programot kéne kitalálni, amire az elnök nem kíséri el őket - felelte.
  - Vagy nem kísérheti el, mert akkor neki is van fontos dolga - így én.
  - Primitív alakok, hallottam - folytatta Lirra. - Mulatozás közben szétverték a Csillagot.
  - Csillag?
  - Star, Etoile, így is nevezik. Ez a legújabb mulató, olyan, mint egy cirkuszi sátor, de persze annál komolyabb.
  - A tulajdonos neve?
  - Kiringa, egy volt tanítványom.
  - Remek - tudta már, mire tippelek, de azért ellenkezett.
  - Nem lesz vele könnyű dolgod. A pasas egy elkényeztetett nyálas alak, a gazdag apjától kapta a mulatót születésnapi ajándékként. Az apja pedig jóban van Mbunival.
  - Valami szenvedély, gyenge oldal...?
  - Pókerezik egy-két illegális játékbarlangban, de ha veszít is, a drága papa mindig kipótolja a zsebpénzét. De azért mindig hiányzik a pénze, örül minden ezresnek.
  - Lányok is kellenének. Legalább három.
  - Beavatod őket, vagy... csak úgy?
  - Csak úgy. Nem lesz nagy szerepük, bár nincs kizárva. Olyanok, akik remekül néznek ki, tudnak táncolni, de azok az idegenek még nem találkozhattak velük.
  - Adj egy kis időt.
  - Abból nincs sok. Ha valaki rájön, hogy üldögél itt egy csapat gyanús fehér ember, előbb- utóbb elkezd érdeklődni a rendőrség, vagy ami még rosszabb, Mbuni titkosszolgálata. Akkor aztán vér fog folyni - pedig én remélem, megússzuk halottak nélkül is.
  Hallgatott. Magamhoz öleltem.
  - Nem szeretném, ha bajod esne. Ne exponáld magadat, és nem is láthatnak bennünket együtt.
  - Kiringának se szóljak?
  - Tudok erre jobb megoldást. Holnap reggel hívd fel. Hallottad, hogy érkezett Párizsból egy fehér, aki Franciaországban rengeteg diszkót üzemeltet, és itt is szeretne befektetni. Ne mondd, hogy ismersz, csak valaki mondta neked. Ha ráharap, ő fog keresni engem.
  - És ha nem?
  - Ha holnap estig nem jelentkezik, kitalálunk valami mást. A Hotel Libertyben lakom, és most egy Daniel Skagen névre szóló dán útlevél van nálam.
  - És én megtudom-e, hogy jelentkezett a fickó? - kérdezte pajkos mosollyal.
  - Első kézből értesülsz róla, csak azt nem tudom, hány órakor tudok idejönni - feleltem, és megcsókoltam.
  Másnap reggel a fiúkkal még nem beszélhettem - fáradtan aludtak. Csak dél felé tántorogtak elő szobáikból. Én akkor már a harmadik hűs üdítőt fogyasztottam, és a fejem tiszta volt, akár az afrikai ég. Mert az is makulátlanul, kéken ragyogott fölöttünk. A nap tűzött, a város zajai beleolvadtak a környezetbe. A szállodában alig volt más vendég. Csapatunk tagjai a külső szemlélő számára nem igazán tartoztak össze; hol váltottak pár szót, hol csak feküdtek a medence partján, mentek a folyosón, néztek a levegőbe. Azt hihette mindenki, itt a hotelben találkoztunk, és csak udvariasságból szólunk néha egymáshoz, bővített mondatokban.
  Meglepődtem, hogy Heinz jelentkezett elsőnek. A szeme fehérje kicsit vörös volt, és akadozva beszélt, de már délelőtt fél tizenegykor lejött a szobájából és mellém ült a medence egyik napozójába.
  - Találtam egy olyan nőt, akire gondoltál, Danny.
  - Mondj róla valamit!
  - Itteni fekete, jó bőr. Eddig délen élt, a múlt héten jött a városba. Én mondom neked, valóságos bombázó. Karcsú, izmos. Öregem, egy párduc...!
  - Név, cím, megvan?
  - Persze.
  - Tartsd a fejedben, egyelőre.
  A verekedős szépfiú elégedetten elnyúlt a napozópadon, és szerfölött jól érezte magát. Később felbukkant Will, és sűrű kacsintgatások közepette beszámolt esti kalandjáról. Amikor is felszedtek két remek nőt, akikről csak később derült ki, hogy életükben először voltak fehér emberrel. Torben is jelentkezett, és megerősítette Will beszámolóját, ugyanis ő is ott volt az akcióban. Dino komor képpel úszott egy sort, aztán visszament a szobájába és aludt. Roland alighanem ismét elment a követségre. Elisa rám nevetett.
  - Danny, hogy érezted magad tegnap este?
  - Nem panaszkodhatom - mosolyogtam. Kedveltem a lányt, bár nem az én esetem. Egészen jól megvannak Rogerrel.
  Jött egy szállodai boy.
  - Monsieur Skagen? Telefonon keresik.
  A hall hűvössége hátamra csúszott, itt árnyék volt árnyék mellett. Kagyló a kézbe, gyerünk!
  - Tessék.
  - Monsieur Skagen? - ejtette valaki a nevemet eléggé nehézkesen. Fekete volt, ismerem a hangjukat, ismerem a megszólalási módjaikat, és nemcsak Mazimbában, hanem szerte Afrikában. - A nevem Antoine Kiringa.
  Bejött a csapdába! De ezt nem lehetett kimutatni. Azt kell hinnie, először hallom a nevét.
  - Kiringát mondott...? Miről van szó?
  - Én vagyok Mzingában a legjobb mulató, az Étoile tulajdonosa. Hallottam, ön is szakmabeli.
  Felélénkültem, és kicsit nyájasabb is lettem.
  - Igen, igen, jól hallotta. Befektetnék mulatókba Mazimbában is, és néhány környékbeli országban. De a részleteket aligha beszélhetjük meg telefonon.
  - Remek, kedves Monsieur, találkozzunk!
  - Nem ismerem a várost - füllentettem. - Mondjon egy helyet és időt.
  - A belvárosban van egy remek kávézó, a Flore. Déli egy órakor megfelel?
  De sietős neked, gondoltam, ám megfelelt az időpont. Mi az, hogy! Minél előbb, annál jobb.
  - Ott leszek, kedves... Kiringa úr. Miről ismerjük meg egymást?
  - Én leszek az egyetlen vendég - ígérte ködösen. Később megértettem, mire célzott: övé volt az a kávézó is. Így aztán déli egy óra előtt egyszerűen kitessékelték a vendégeket. Kiringa beült, és várt rám. Taxival jöttem, hogy lássa, nem vagyok akárki. Az égető hőségben nem járok gyalog, pedig bírnám. De inkább legyek a szemében egy elpuhult párizsi üzletember. Katonás külsőmet kissé "enyhítettem": a hajam amúgy sem volt rövid, mint a kommandósoké. Egy számmal nagyobb zakót viseltem, amely látványosan lógott rajtam, és nem mutatta, milyen vállas és izmos vagyok. A nadrágomon is eresztettem egy centit, slamposabb, "civilebb" lett a külsőm. Hasig kigomboltam az ingemet, és gyakran törölgettem az arcomat, mintha izzadnék e számomra szokatlan klímában.
  A kávézó előtt egy fekete pincér állt - itt mindig férfiak a pincérek, sohasem nők - és meghajolt.
  - Monsieur... Kiringa úr már várja önt.
  Órámra pillantottam - egy perccel voltunk egy óra előtt. Szeretem a pontosságot.
  - Szeretem a pontosságot - így ő.
  - Ez meglepő - így én. - Eddig Afrikában ön az első, aki ezt mondja. A többiek azt sem tudják, mit jelent a pontosság szó.
  Miután így megdicsértem, elégedetten vigyorgott. Lirrának igaza volt - nyálas a fickó, tenyérbe mászó a képe, és van valami sikamlósság még a szemében és a mozgásában is. Egy kígyó, akivel vigyázni kell, mert ha nem figyelsz oda, azonnal beléd mar.
  Nos, marásról ugyan szó sem volt. Nagy üzletet szimatolt, és ez kedvessé, előzékennyé tette. Huszonhat-huszonnyolc éves lehetett, bár ezt nehéz megállapítani errefelé. Európai öltönyt viselt, és jól beszélte a nyelvet is. Iskolázott, de nem túlságosan, feltehetően inkább a pénzcsináláshoz és elveréshez ért elsősorban. Ez már az újgazdagok második nemzedéke errefelé, mohó, óvatlan, mégis ravasz.
  - Mije van Mzingában ezeken kívül? - intettem körbe. A kávézót és az Étoile-t értettem alatta. Kényelmes kis asztalhoz ültünk, a pincér hozta a kávét és a whiskyt. Ezt előre félretettem.
  - Két remek épületem, ahol még nem rendeztem be semmit.
  Pillanatnyilag nincs annyi tőkém. Pedig hát lehetne itt is csinálni ezt-azt - rejtélyeskedett. - A szórakoztatóipart személyesen tanulmányoztam Párizsban és Marseille-ben. Mzinga ugyan nem kikötőváros, persze lebujok itt is vannak. Ám Mzinga egy ország fővárosa, él itt vagy száz külföldi diplomata és vagy ugyanannyi üzletember.
  - Azok egyelőre mind az Étoile-be járnak, úgy sejtem.
  - Igen, de csak azért, mert nincs más. Az egyik kisebb épületem a diplomáciai negyed szélén található. Egy remek diszkrét éjszakai klubot rendeznék be ott, ha lenne tőkém. A másik kint van a város déli szélén, oda a külvárosok szegényebb népe járhatna, az nagyobb is, de nem kellene olyan szépen felszerelni..., hisz úgyis szétverik hetente.
  - Én azért jöttem errefelé, hogy befektessek. Persze, úgy, hogy a pénzem ne vesszen el.
  - Efelől biztosíthatom - nagyon szolgálatkész volt. Rásandítottam.
  - És ha nem ön lesz a hibás? Hanem kitör mondjuk egy polgárháború? Vagy egy puccs? És akkor odavész a pénz, leégnek az épületek, no és senkinek sem lesz kedve táncolni.
  - Ne lássa olyan sötéten a helyzetet, Monsieur! Mbuni elnök hatalma szilárd, a gazdaság fejlődik, jövő ilyenkorra több embernek lesz pénze, mint most. De én elsőre úgyis a diplomata-diszkót ajánlanám, egy kis körítéssel - hunyorított rám. - Nem keveset jártam ilyen helyeken, anélkül, hogy valaha is diplomata lettem volna, de hát ott éltem a közelükben, ismertem a dörgést - visszakacsintottam.
  - Hátsó teremben egy kis póker, netán rulett, az emeleten meg lányok?
  - Pontosan - vigyorgott elégedetten. Hát tovább etettem.
  - Rendben van, az ajánlat érdekel.
  Egyenesen boldog volt.
  - Óh, Monsieur! - aztán hirtelen ijedt arcot vágott. - De ez nem kevés pénz ám!
  - Egy-két milliót megkockáztatok Mazimbában - jegyeztem meg eléggé hányaveti módon. Mint akinek annyi milliója van otthon, hogy úgy igazán már nem is tudja. - Rokonszenves ország ez. Ha tényleg biztosak a viszonyok, gyakran eljövök majd. Ha megcsináljuk azt a diplomata- diszkót az említett "körítésekkel", legalább havonta egyszer elugrok majd, és nemcsak a bevétel feléért - mosolyogtam. Kiringa ravasz arcán láttam, hogy őt is megfogta a dolog. Annak örült, hogy talált egy pénzes balekot, akit majd jól megfejhet.
  - Ezt értsem úgy, Monsieur Skagen, hogy... felezünk?
  - Mindenben felezünk. Az építési költségekben is, és utána a hasznot is két egyenlő részre osztjuk. Természetesen ön lesz itt a főnök, megfelelően magas fizetségért - tettem hozzá. Szinte olvastam a gondolataiban: már azt számolgatta, hogy már az építési költségeknél át fog verni. Hiszen ő itt lesz a helyszínen, ismeri a mestereket, megbeszéli velük a dolgot, lenyomja az árakat, hamis számlákat fognak nekem bemutatni, ha eljövök Párizsból. Minden sokkal drágább lesz papíron, mint a valóságban. Már itt keresne rajtam pár százezer frankot. Amit majd elkártyázhat ez a kis hülye... Eközben vidáman mosolyogtam rá, és olyan benyomást keltettem, mint akinek leghőbb vágya, hogy Monsieur Kiringával ilyen remek üzletet köthessen. Ám mást mondtam.
  - Valaki azt mondta, az elnök felkereste már nemegyszer ezt a mulatót.
  - Igen, apám közeli kapcsolatban van Mbuni elnökkel.
  - Sőt mesélték, azt is, hogy az Étoile-t felkeresik az elnök vendégei is. Már akik éppen itt tartózkodnak.
  - Diplomaták, fontos gazdasági szakemberek - álszerénykedett Kiringa, miközben buzgón bólogatott.
  - Szeretném önt próbára tenni - így én. - Ettől függ az egész üzlet!
  - Állok elébe - húzta ki vézna testét. Arany pecsétgyűrűt és vastag nyakláncot viselt. Nagyon figyelt. Már nem akarta elveszíteni a jónak ígérkező üzletet.
  - Még három-négy napig leszek Mazimbában. Ezért egy-két napon belül rendezzen egy szép estet az Étoile-ban.
  Csak előkelő uraknak és hölgyeknek. Hívja meg a diplomatákat, hívja meg az elnököt és a nála vendégeskedő három urat, akik már egyszer jártak ott.
  - Ezt is tudja? - lesett gyanakvóan.
  - Pár napja vagyok itt, és mindenki az Étoile- ról beszél nekem - hízelegtem. - Csak azt nem tudtam, ki a tulajdonos. De ha már így összejöttünk, hadd kérdezzem meg: az a három pasas nagy rombolást végzett? Érdemes őket ismét meghívni? - úgy tettem, mint aki aggódik, és máris szelektálná a vendégeket. Kiringa tiltakozott.
  - Csak pár tükör és pohár lett oda... Nagyon tudnak inni és mulatni, el kell ismerni. Ha meghívjuk az elnököt, ők is jönnek.
  - Láttam itt tegnap este néhány jó nőt, akik még nem annyira ismertek. Pár napra alkalmazza őket, hirdesse meg a nagy Étoile-estet, és hívja meg a város krémjét. Jöjjön el mindenki, aki számít, és ne felejtse el reklámozni az "új lányokat". Olyant látnak majd, amit még soha! Különösen számítok a diplomatákra - hazudtam édesded mosollyal, majd komolyabban tettem hozzá: - Ha mindezt így elintézi, akkor elhiszem, hogy önnek szava van ebben a városban, hogy remek üzleti partnerem lesz. Hogy jó kezekre bízom a millióimat!
  Buzgón bólogatott - talán még akkor is, amikor én már az utcán voltam. Leintettem egy taxit, és kivitettem magamat a folyópartra. Szándékosan nem kerestem most társaságot. Gondolkodnom kellett. No és éhes is voltam. A raktárak, poros utak és terek, bömbölő teherautók és kolduló gyerekek között mentem. A folyó vize sárgás volt, piszkos, eléggé sebes. Megálltam a partján, és néztem a távolban csak homályosan látszó túlsó partot. Egy remek motoros bárkával másfél óra alatt elérhetnénk azt a partszakaszt, amely a túloldalon már nem tartozik Mazimbához. Vagyis külföld.
  Visszamentem, kerestem egy éttermet. Ritka vendég volt erre a fehér, hát körülugrált a személyzet. Ettem, figyeltem. Ízlett a rizs úgy, ahogyan a mazimbaiak készítik, telerakva mindenféle apróra vágott zöldséggel és fűszerrel. Kissé a szecsuáni konyha remekeire emlékeztet. Ebéd után megint sétáltam egy sort. Láttam egy-két jó motorost, de azok kicsik voltak. Nekem akkora kellett, amelyen elfér tizenegynéhány ember.
  Végre láttam egy ilyent is. Tébláboltam egy ideig, de mivel nagyon megnéztek, hát kimentem a korhadt famólóra. A tíz méter hosszú és jó széles hajótest ugyan fából volt, de masszívnak látszott. Egy idős fekete tevékenykedett belül, a motort tisztogatta.
  - Bon jour! - szóltam át a korláton. - Kibérelhetném a hajóját?
  *
  - Tehát megjegyeztétek? Aki nekem egy-egy jó nőt emlegetett, az ma este megint találkozik vele, és átadja az üzenetet. Egy francia üzletember, bizonyos Monsieur Skagen küldi őket az Étoile főnökéhez. Jelentkezzenek nála holnap délelőtt, és mutassák be a... hm... tánc- és egyéb tudományukat. Világos? No, lelépni!
  Elbocsátottam a fiúkat, én pedig Elisa, Roger és Dino társaságában elmentem a híres-neves Étoile-ba körülnézni. Roland, a francia titkosszolgálat reménysége morgott ugyan valamit, de pár szóval felvilágosítottam: könnyen meglehet, az lesz az akció színhelye, tehát illene alaposan szemügyre vennünk. Erre fellelkesedett, és kérte, valaki menjen vele is. Willt, az angolt küldtem vele. A többiek másfelé jártak azon az estén.
  Taxival mentünk, lemértem a távolságot a diszkó és a folyó között. Mindenképpen szükségünk lesz néhány autóra. Sőt, valami más trükk is járt már a fejemben, halványan.
  Az Étoile a belváros túlsó szélén volt, jó egy kilométerre a folyótól és vagy kettőre attól a ponttól, ahol a mi bérelt bárkánk fog várakozni. Egy kisebb tér egyik oldalát töltötte be a sátorhoz hasonlatos, de szilárd épület. Meglepve fedeztem fel, hogy csak a falak alapját építették kőből, fölötte minden fából készült. Ezt elhallgatta előlem az a nyálas Kiringa.
  Színes lámpafüzérek, néhány villogó fény bántotta a szemet, kívülről ez volt minden. Az Európában már unalmas lézerfényekből itt még semmi sem volt. Odabent viszont a hetvenes évek lámpa-, fény-, effektus- és hangkészlete fogadott. Párizsban tanult lemezlovas produkálta magát, nem is rosszul. A helyi fekete elit tagjai korkülönbség nélkül táncoltak a parketten - az legalább valódi volt! -, és a pincéreken is látszott, tudják, mi a módi. A bejáratnál a termetes le^gények jól megnéztek bennünket. Hát igen, Roland kivételével szép szál fiúk voltunk, vállasak, erősek. Belénk aztán aligha kötne bárki is. Legfeljebb a helyi öngyilkosjelöltek. Elisa miniszoknyája aztán jobban felkeltette az érdeklődést, mint mi hárman. Dino választotta az asztalt, úgy, hogy a hátunkat a falnak vethettük. Ha történne valami, legalább egy oldalról védve legyünk... Alapszabály a szakmában. Mielőtt meghozták az italokat, táncolni vittem Elisát.
  Messziről láttuk Willt, Rolanddal támasztották a bárpultot, és egy helyi szépséggel évődtek.
  - Táncoljunk körbe! Meg kell néznünk, hány kijárat van - súgtam a lány fülébe. Elisa úgy elomlott a karjaimban - már amikor a zene ilyen táncra adott lehetőséget, vagyis ritkán -, mint akinek más nem is jár az eszében, csak a tánc... Közben azért figyelt ő is. Három kijárata volt az épületnek. Egy főbejárat, egy oldalsó, ahol vendégeket nem engedtek be az őrök, és a bárpult mellett vezetett hátra egy keskenyebb folyosó. Erről lépcső vitt egy galériára, ahol üvegfal mögött lehetett az iroda. Az sincs kizárva, hogy maga Antoine Kiringa ült ott, és látta, amint észveszejtve mulatok egy fehér bőrű fiatal lánnyal. "Ez a Skagen aztán tud élni."
  - Megvárlak itt. Menj be a folyosóra és nézz körül! Ha valaki megállít, mosolyogj kedvesen, és mondd, hogy a toalettet keresed.
  - Igen, főnök. - Elisa elment. Én közben megnéztem, hogy igazából merre van a toalett. A férfiaknak szánt rész aránylag kicsi volt - ha ide egy táncszünetben betódul harminc ember, többen megfulladnak a levegő hiányától, azt hiszem... Benéztem az egyik fülkébe is. Ablakot nem láttam, de volt egy szellőzőnyílás éppen fölötte. Mivel most egyedül lehettem a helyiségben, felléptem a csészére. A szellőzőrács mögött világosságot láttam. Ez tehát kifelé nyílik... No, majd a másik oldalról is megszemlélem.
  Elisát kitessékelték, de igen udvariasan. Tovább táncoltunk.
  - Néhány helyiség van a bár mögött, Danny. Az egyikben pár nagylegény pihent. A másik váltás kidobóember biztosan. És van egy lépcső felfelé. Félig felmentem, amikor megállítottak. Három ajtót láttam, az egyik nyitva volt, az egy iroda lehet. Öreg fekete ült nagy szemüveggel, alighanem könyvelt.
  - Rendben van - táncoltunk, aztán visszamentünk az asztalhoz. Roger vitte el Elisát, aki újabb feladatot kapott: nézze át a női toalettet is, ablakok és szellőzők után kutatva. Ha beszorítanának bennünket az épületbe, valahogyan akkor is ki kell jutnunk.
  Később felkértem egy ismeretlen fekete lányt, alig volt gimnazista korú, és szerény nyelvtudását használva azt szerette volna megtudni tőlem, ugye nagyon gazdag üzletember vagyok? Én meg két ujjam között apró rést hagyva közöltem: én csak ilyen pici üzlettel rendelkezem, "petit business, ma chérie", és sokat nevettünk. Később egyedül kimentem az épület elé, úgymond kicsit levegőzni. Körbejártam a házat, és rájöttem: a hátsó kijárat a szomszédos mellékutcára vezet, ahol aztán igazán nem vitték túlzásba a közvilágítást. Olyannyira, hogy egyetlen lámpa sem volt. Ide még a diszkó tulajdonosa sem tett reklámfényeket. Így jótékony félhomály uralta a környéket.
  Amikor visszamentem, mindenki táncolt, kivéve az ügynököt. Roland mellé ültem:
  - Nos, hogy érzed magadat?
  - Szarul - felelte meglepően őszintén. - Én csak akkor vagyok jól, ha már cselekszünk.
  Felvilágosítottam, hogy éppen a legnagyobb cselekvés közepette vagyunk. Elmondtam az eddigi tapasztalatokat. Azt is, hogy Elisa a női toalettben nem talált kifelé nyíló ablakokat. A tető állapotát majd nappal vesszük szemügyre, de sejthető, hogy arra nem tudunk kitörni, "ha valami baj történne". Roland nyugtalanul mozdult székén.
  - Szóval itt lesz az akció?
  - Ha Kiringa képes lesz idecsábítani a szerbeket.
  - Kiringa...?
  Elmondtam neki a délben történteket.
  Nagy szemeket meresztett, és kénytelen volt elismerni.
  - Sokat tettél már eddig is, Danny!
  - Igyekszem megszolgálni a pénzt - feleltem röviden. Láttam rajta, a legszívesebben még mondana valamit, de elharapta.
  Éjfél után felálltam, és odaszóltam Dinónak:
  - Maradjatok csak, de azért kettő után mindenki legyen otthon. Hamarosan szükség lesz az erőnlétetekre!
  - A tiédre is - hunyorított vissza társam. Roger sejtelmesen vigyorgott. Nyilván tudták, hogy én sem megyek haza egyenesen. Elisa célozgatott volna éppen a gimnazista lányra, de nem vártam be a további évődést. Elmentem.
  Arra mindig vigyázok, ne kövessenek. A tarkómon érzem, az idegeimben vibrál, ha követnek. De most senki sem jött utánam. Kellemesen langyos volt az este, én pedig csak mentem előre a jól ismert cél felé. A villanegyed szélén két rendőr állt, még tisztelegtek is, én pedig visszaintettem: Salut, Messieurs! Alighanem azt hitték, külföldi diplomata vagyok.
  Az ismerős ajtó nem volt bezárva. Lenyomtam a kilincset. A lakásban mintha Lirra illata lebegne.
  De valami más is. Az ösztöneim most veszélyt jeleztek! Mire megfordultam volna, apró neszt hallottam. Valaki mozdult a sötétben, és biztos voltam benne, hogy nem Lirra az. Ütésre emeltem az öklömet, de akkor egy géppisztoly csöve fúródott a bordáim közé, és egy rekedt hang kérdezte.
  - Meg akarsz halni?
  Nem volt esélyem. Fegyverem sem. Az ember a diszkóba vagy a kedveséhez ritkán indul mordállyal a hóna alatt.
  Fény gyúlt, és amit láttam, borzalommal töltött el. Lirra a szoba közepén ült. Egy székhez kötözték. Ruhája tépett, arcán ütések nyoma. Haja zilált - és a tekintete is. Fájdalmasan és némán nézett rám.
  Három egyenruhás volt a házban. Az egyik mögöttem egy katona. A másik, ugyanolyan fiatal és vad arcú legény Lirra mögött állt. Azonnal megéreztem, a harmadik a vezér. Egy fiatal tiszt volt, azt hiszem, hadnagy lehetett. Ő is a hadseregben szolgált, az elit alakulatnál - ezt a párducbőrt utánzó foltos dzsekije árulta el. Ezek Mbuni elnök legényei. Az arca nem volt egészen ismeretlen, de egyelőre nem tudtam hová tenni.
  Mindhárman géppisztolyt viseltek, a hadnagynak ezenfelül volt egy Berettája is az övében. Ejtőernyős bakancs, feszes láb, egyik kéz mindig a fegyver ravaszán. A hadnagy kéjesen vigyorgott.
  - Itt vagy, Daniel Monti? Nem ismersz meg?
  Két kezem még mindig kicsit feltartva, de már eresztve feleltem.
  - Daniel az stimmel, a másik nevem Skagen. Találkoztunk már?
  Ez olyan angolosan hangzott! Olyan igazi lordos-finnyásan, fennkölten, magasról le a népre... A hadnagy vigyorgott:
  - Mulani a nevem, te nyomorult! Ott voltam én is az elnök mellett, de amikor kellett, átálltam Mbuni tábornok oldalára.
  Most már beugrott. Igen, egyike volt azoknak a lelkes fiatal tiszteknek, akik kedvelték az öreg, bölcs elnököt. De nem annyira, hogy érte áldozzák az életüket. Amikor ez a nyomorult puccsista magához ragadta a hatalmat, Mulani és vagy száz társa rögtön átállt mellé. És mint látom, nem is szégyelli.
  - Ha most is hadnagy vagy, kérdés, megérte-e - jegyeztem meg. Az arca eltorzult, ütésre emelte a kezét, de nem jött közelebb. Helyette Lirrához lépett, és arcul csapta. Szegény asszony feje oldalra billent. Közelebb mentem volna, de a fegyvercső a bordáimba nyomult ismét.
  - Itt maradsz - suttogta a katona, féloldalt mögöttem. Tudtam már, hol áll, de még vártam. Három géppisztoly és egy pisztoly mégis túl sok a két öklömmel szemben...!
  - Csak akkor beszélsz, ha kérdezlek - sziszegte Mulani. - És ha nem válaszolsz vagy hazudsz, Lirra asszony bánja.
  Tudtam, nem habozik, addig veri a nőt is akár, amíg az bele nem hal. Errefelé ez így szokás. Mulani elégedetten vigyorgott:
  - Hamar elkaptalak, igaz? Nem tudtad, hogy a bátyám, a másik Mulani a titkosszolgálat vezetője? Tőle tanultam a módszereimet, he-he.
  - Hogyan jutottál a nyomomra? - kérdeztem. Nyílt kártyákkal kell játszani. Ezek itt nem készítenek hangfelvételt, jegyzőkönyvet vagy ilyesmit. Meg kell tudnom, mi a céljuk, és meg kell akadályoznom, hogy... élve hagyják el ezt a házat! Csak így menekülhetek meg - ha túlélem! - és az akciónkat így menthetem meg.
  - Szóval, mégis beismered, hogy te vagy Monti! Ismertelek, gazember. Egyik este egy nővel sétáltam ezen az utcán. Vagyis tegnap. Nicsak, ki jön ki az egyik házból éjnek idején...? Követni nem tudtalak, mert hamar eltűntél. De a házat megjegyeztem.
  - És rohantál a bátyádhoz, árulkodni! - provokáltam. Már-már ismét megütötte volna Lirrát - szegény asszony csak engem nézett bedagadt szemével, és láttam, hogy iszonyúan retteg -, amikor Mulani szája inkább széles vigyorra húzódott.
  - Ez az én akcióm! Majd akkor szólok neki, ha felgöngyölítettem az egész összeesküvést. Mert biztosan nem ok nélkül tértél vissza Mazimbába, Daniel Monti! És itt rögtön el is mondod az egészet! Valami puccsra készültök, mi? Hányan vagytok, hol rejtőztök, kik az itteni cinkosaitok...?
  Vicsorgott dühös türelmetlenségében. Az agyam közben sebesen járt. Nem egy észkombájn ez a hadnagy, elfecsegte a legfontosabbat: még senki más nem tud az akciójáról! A hülye...! Szeretné egyedül learatni a babért! Idejött két katonájával, és azt hiszi, elfoghatja az "összeesküvőket", mindent bevallanak, és Mbuni elnök hatalmas kitüntetést akaszt a mellére és maga mellé emeli a hatalomba! Hogy ő is lesz valaki, nem csak a bátyja! Aki éppen ilyen bunkó lehet!
  Senkire sem számíthattam. Egyedül jöttem ide, a többiek nem is sejtik, hol vagyok. Valamit tennem kell! Felmértem a helyzetet és a távolságokat. Mulani és a társa vagy négy méterre álltak tőlem, a harmadik testközelben, de a hátam mögött. Nem sokat tehetek, illetve...
  Leeresztettem a kezemet, csípőre tettem mindkettőt. Az egész tartásom megváltozott. Tanultam egykoron, hogyan kell látszólag ellazulni. Hogy az ellenfél azt higgye, lemondtunk a támadásnak még a gondolatáról is. Hogy most valami egészen másféle magatartás és eseménysorozat következik, mint eddig volt, hogy itt már más a hangulat...
  Kedélyes lettem.
  - Miért kellene bántani ezt a szegény asszonyt? Ugyan már, Mulani! Megbeszélhetjük a dolgot sokkal egyszerűbben is. De igencsak kiszáradt a szám. Kéne valami ital. És egy-két szék sem ártana, mert nagyon hosszú lesz a történet!
  Mulani hadnagy egy pillanatig bámult rám. Én meg vissza, rá, egyenesen a szemébe. Amiben nem volt túl sok értelem, de sajnos, éppen elég ahhoz, hogy engem csapdába csaljon. Miért is nem voltam óvatosabb...?
  Elkaptam egy széket, közelebb húztam, ráültem. Kényelmesen. Mintha nem is lenne mögöttem az a pasas a géppisztollyal. Mindenesetre így már nem nyomhatta a testemhez a csövét - főleg azért nem, mert a széket nagyon közel tettem a falhoz. Látszólag gondtalanul üldögéltem, majdhogynem kedélyesen. Mulani gyanakodva lesett, a harmadik nem mozdult.
  - No, miért nem foglalsz helyet, hadnagy? Hosszú lesz a történet, öregem. Kényelmetlen lenne állva végighallgatni.
  Olyan hangon szóltam, hogy annak csak ellentmondhatott fene nagy férfias büszkeségében.
  - Hagyd a süketelést, beszélj! - és állva maradt. Eddig őröm - durva arcú, huszonéves, fiatal katona - két lépésre állt tőlem, és rám fogta a fegyverét. De csak a szemem sarkából regisztráltam hollétét. Mulanit nézve kezdtem bele a történetbe.
  - Az úgy kezdődött, hogy volt az elnöknek egy unokaöccse. Törzsbelije is persze. Nem tudtad...? Ringali volt a neve. Illetve most is az. Éppen Amerikában járt egyetemre, amikor Mbuni olyan csúnyán elbánt az elnökkel. A gyereknek volt egy kis pénze - tudod, Amerikában egy tehetős fekete bőrű üzletember örökbe fogadta és ráíratta a vagyonát. De a fickó csak most a télen halt meg, így Ringali örökölt jó néhány millió dollárt.
  Nagyon figyelt. Én meg lassan, ráérősen beszéltem. Valójában meséltem. Ringali nem létezett, így a történetből egy szó sem volt igaz. De azért előadtam szépen - volt benne egy, a múlt héten Párizsban látott kommandósfilm néhány részlete, egy kémregény pár fejezete meg az én szintén nem szegényes fantáziám. A házban senki sem mozdult, csönd volt. Álmosító, idegnyugtató csönd. A történetem sem azt a célt szolgálta, hogy felkeltse hallgatóim izgalmát. Ringali, a képzelt diák és szabadsághős, megbosszulandó nagybátyja halálát, összeszedett néhány fickót, és hajóra rakta őket. Egy hete érkeztünk, titokban szálltunk partra...
  - Nem hiszem el! - üvöltötte váratlanul Mulani. Pedig már olyan szépen ellazítottam! Lassan magam alá húztam előbb az egyik, aztán a másik lábamat. Mindkét talpamat a padlóhoz szorítottam, izmaim megfeszültek...
  - Nézd meg az útlevelemet! Nincs benne mazimbai határpecsét - fölényeskedtem. Egy pillanatig habozott, újabb csalétket kell hát bedobnom. - Gondolom, érdekel az is, hányan vagyunk és hol vannak a többiek? Így lenne teljes a történet, kedves Mulani.
  - Minden érdekel, te nyavalyás, és el is fogod mondani, mert ha nem, kinyírom a tanárnőt - vigyorgott fenyegetően. Vállat vontam.
  - No és akkor mi van? Egy fekete nővel kevesebb! Az információkért fizetni kell, Mulani.
  - Fizetni? - Mulani arca eltorzult. Lirrára pillantottam, nagy szemével engem nézett. Tudtam, bántották szavaim, de ez is része volt a játszmának. Reméltem, megértette. - Nem kapsz egy vasat sem, disznó! Vegyétek el az útlevelét!
  Hátrább húztam mindkét karomat, kidüllesztettem mellemet a hozzám lépő katonának. Így jeleztem, nyúljon csak be a zakómba! Bal kézzel fogta a géppisztolyát, jobbal nyúlt a zakóm alá. Egy pillanatra Mulani és közöttem állt. Nem volt több esélyem, bekövetkezett, amire vártam.
  Egyszerre pattantam talpra, egyik kézzel megragadtam, és zakóm alatt tartottam a katona nyúlkáló kezét, a másikkal elkaptam a géppisztolyt. Arra az önkéntelen reakciójára számítottam - miközben tengelye körül elcsavartam, fordítottam a testén -, hogy kutyaszorítóban érezve magát, ujja a ravaszra szorul, és lőni fog. Csak arra vigyáztam, hogy a géppisztoly csövét mellmagasságban tartsuk...
  Minden villámgyorsan zajlott le. Míg itt most elmondok két szót, ott azalatt már javában történt a dolog. A katona volt az élő pajzsom, egyben fegyverem is. Mielőtt egyáltalán megértette volna, mi is történik, géppisztolya sorozatot adott le körben a szobában. Éktelen volt a zaj, csaknem fülsiketítő. Csípős füst szagát éreztem - óh, nagyon jól ismertem már a lőporfüst illatát. Mulani jobban reagált, mint hittem - gyors volt ő is. De mire az első lövését kiengedte a fegyveréből, a Lirra mögött álló katonát már lekaszálták a felőlem érkező golyók. Mulani lőtt, de engem nem találhatott el - hiszen katonája mögött rejtőztem! Ez a pajzs mentette meg az életemet. A tiszt féktelen dühében három golyót lőtt a saját emberébe, mire a forduló fegyverünk őt is elérte. Lővonalba került. Elugrott volna, de nagyon gyors voltam. Két golyót kapott a hadnagy, és amikor eldőlt, a kezemből is kidőlt a katonája. Ő akkor már nem élt. Elég volt ránéznem az arcára, a szemébe, és biztos lehettem benne.
  Gyorsan a hadnagyhoz ugrottam. Még élt, és fenyegető mozdulatot tett. Ráléptem a kezére, kikaptam belőle a fegyverét...
  - Vigyázz! - sikította Lirra a hátam mögött. Azonnal hasra vágódtam. A harmadik katona még élt, és fektéből is rám célzott. A golyó nagyon közel süvített el - ha Lirra nem szól, mostanra eggyel több halott férfi hever a szobában.
  Csak egyszer lőttem. Át Lirra széke alatt. A golyó el is törte a szék egyik lábát, Lirra megbillent. A katona viszont mozdulatlanul kinyúlt. Lassan, a háta felől közelítve közelebb óvakodtam, megnéztem. Közben szemmel tartottam a többieket is, de azok már nem mozdultak. Mind halott volt.
  A konyhából hoztam egy kést, elvágtam Lirra köteleit. Az asszony szótlanul borult a nyakamba. Hallgattunk. Arcomon éreztem sebes arcát.
  - Túl hangosak voltak a lövések - így én. - Oltsd le a fényeket, menj ki az udvarra.
  A szomszédok már biztosan felkeltek. Ne gyújts fényt, csodálkozz velük együtt, milyen közelről hallatszottak a lövések, biztosan részeg katonák randalíroztak valahol a közelben, érted?
  Kiment. A ház előtt nem gyúlott fény. Az a pár rövid sorozat és egyes lövés csakugyan érdeklődést keltett. Hallottam néhány hangot az utca felől. Kalinga nyelven csiviteltek, időnként csettintve közben. Ez egy ilyen nyelv. Én közben a lesötétített szobában álltam a három halott között, és lázasan töprengtem, mit tegyek. Először is összeszedtem a fegyvereket. A pisztolyt eltettem az övembe, jó lesz nekem. A telefont nem használhatom - mi van, ha Mulani nem mondott egészen igazat, és mégis lehallgatták a vonalat? A lehallgatók most is ott ülhetnek. Innen nem szólhatok a barátaimnak. Egyáltalán, be kell-e avatni őket? Ha Mulani tényleg nem szólt a bátyjának, még megúszhatjuk. Bár a titkosszolgálati főnök öccsének nyomtalan eltűnése nem könnyíti meg az igazi akciónkat sem. Gyanút, feszültséget kelthet a városban.
  Odakünn csend lett, visszajött Lirra. Állt a sötét küszöbön.
  - Három nagy alakú szemeteszsák - mondtam röviden. Kiment, visszajött, zizegett a műanyag. A kintről beeső holdfényben nehézkesen a zsákokba húztam a három pasast. Aztán a zsákokat kicipeltem az udvarra, a fal tövébe helyeztem. Hallgatott a környék, nyugalmas csönd volt. Sóhajtottam. Azt hittem, ez az akció nem követel halottakat - és lám, hárman máris kihűltek. De nem volt lelkiismeret-furdalásom. Mulani egyszerűen túlbuzgó volt és kegyetlen.
  A házban Lirra várt. Hozzám simult.
  - Ugye, nem mondtad komolyan, hogy "egy fekete nővel kevesebb...?"
  - Nagyon hiányoznál - feleltem, megcsókoltam sebes száját. Felszisszent. Kimentünk a fürdőszobába, szerencsére volt nála minden, amire szükség lehet egy sebesülésnél. Fertőtlenítés után még helyes kis ragtapaszokkal is elláttam. Aztán a három géppisztolynak is találtam egy kopott bőröndöt.
  - Figyelj, Lirra. Menj a hátsó kijárathoz, és hagyd nyitva az ajtókat. Ha katonák vagy rendőrök jönnének, tűnj el, találkozunk a Hotel Libertyvel szemben, az árkádok alatt. Ha egy taxi jön, maradj nyugodtan, az én leszek.
  És már mentem is. Felkészültem rá: ha őrjárattal találkoznék, a diszkóból vagy mulatóból hazatérő, kellemes, pityókás, ám mégis nagy tekintélyű fehér ember leszek. De bajtalanul eljutottam a belváros szélére, és hamarosan le is intettem egy taxit.
  Középkorú, kopaszodó fickó vezette. Első látásra elég bizalomgerjesztőnek tűnt.
  - Salut - ültem be melléje. Udvariasan mosolygott, és várta a címet. De én nem siettem. Lassan gurultunk az utcán, már alig járt ott valaki. Ekkor értettem meg, közel a hajnal. Fél kettő lehetett. - Mi a neve?
  - Littun, Monsieur.
  - Akar nagy pénzt keresni, Littun?
  - Nagyon - felelte őszintén, és megélénkült. Néztem az arcát, aztán mondtam az utca nevét. Hamarosan ott voltunk. Amikor megálltunk a ház előtt, szóltam, tolasson be farral a ház mellé. A környék csöndje szinte szétfolyt, amikor lekapcsolta a motort.
  - Tízezer frank - mondtam. Littun döbbenten nézett rám. Tízezer...? Ez itt hatalmas összeg, egy évig is elélhet belőle egy kisebb család.
  - Semmi kérdés. Segíteni kell, és utána hallgatni, míg csak él. A saját érdekében is, oké?
  - Oké - lehelte, még mindig az összeg hatása alatt állva. Felemeltük a csomagtartó fedelét. Szerencsére nagy kocsi volt. Littun megmarkolta a zsákok egyik végét, én a másikat. Az arcát láttam a holdfényben - biztosan tudta, mi van a zsákokban. Összeszorította a fogát. Vér nem csordult, a zsákok erős anyagból készültek. Betettem a bőröndöt is. Jobb, ha a sofőr nem látja Lirrát. A sötétben talán a házat sem eléggé, így nappal nem azonosíthatja. Beszóltam Lirrának.
  - Mosd fel a szobát, tüntess el minden nyomot. Hamarosan visszajövök.
  A néptelen városon át haladtunk a folyó felé. Lementünk egészen Mzinga déli végébe. Egy földúton hajtottunk ki a partra. Littun fejében alighanem megfordult, hogy most aztán vele is végzek.
  De becsületesen segített, ahogyan vállalta. A három zsákot a folyóba dobtuk - a sodrás elkapta őket. Talán egy-két napig nem is kerülnek elő, vagy már a szomszéd ország területén. Mindenesetre egyelőre letettük Mulani hadnagy és társai gondját. Bedobtam a bőröndöt is, ez persze azonnal elmerült. Szótlanul indultunk vissza a városba. A központhoz közeledve elővettem tíz darab ezrest, Littun kezében nyomtam. Egy kevéssé megvilágított ponton szóltam, álljon meg, és kezet nyújtottam a sofőrnek.
  - Ennyi volt, Littun. Hallgasson, és nem lesz semmi baj.
  Gyalogosan eltűntem egy mellékutcán, aztán kimentem egy másikra, és hamarosan ismét Lirra házához értem. Az ajtó már zárva volt. Pisztollyal a kézben nyomtam le a kilincset. Ha ismét van itt ellenség...
  - Semmi baj - mondta Lirra a sötétben. Ott várt az ajtó mögött.
  Kiringa másnap este telefonált.
  - Monsieur Skagen, most már mondhatom, hogy rendben van minden!
  Fellélegeztem.
  - Csakugyan?
  - Jelentkeztek jobbnál jobb lányok. Megcsináltam a programot. Körbetelefonáltam a diplomatákat, üzletembereket, mindenkit, aki csak törzsvendég szokott lenni nálunk. Képzelje, az apám révén még Mbuni elnök úrnak is sikerült szólnom!
  - Ön zseniális, Monsieur Kiringa - álmélkodtam a célnak megfelelő intenzitással. - És netán az elnök úr is eljön?
  Ennek nem örültem volna. Alaposan keresztülhúzná a számításainkat.
  - Az még nem biztos. Talán más programja akad.
  Egy pillanatig haboztam. Hogyan kérdezzem meg...?
  - És más magas állású személy a környezetéből? Tudja, az sokat jelentene...
  - A három európai vendége már visszajelzett, hogy nagyon szívesen eljönnek. Örülnek, hogy egy jókorát mulathatnak!
  - Biztosan jó mulatság lesz - mosolyogtam. Még jó, hogy Kiringa nem látta az arcomat.
  Városkörnyéki kirándulásnak álcáztuk a dolgot. Két kocsival mentünk, és amikor megálltunk a meglehetősen kopár hegytetőn, odalent láttuk Mzingát, a valamikori Port Lorrét.
  A jellegzetes "tüskés" tornyok uralták a látványt, hosszan elnyúló árnyékukkal. Kora reggel volt még, ilyenkor érdemes a szabad levegőn tartózkodni. Még hűvös van, viszonylag. Később a hőség kibírhatatlanná válik.
  "Fotószafáriról" volt szó. Torben már akkor csattogtatta film nélküli készülékét, amikor a város szélső utcáin haladtunk. Aztán ahogy felkanyarodtunk a hegyoldalra, már csak akkor vettük elő a gépeket, ha helybeliek jöttek szembe. A poros úton meg-megcsúszott a terepjárók kereke. Roland komor volt, mint a nagy döntések előtt, legalábbis úgy hiszem. Will és Paul néha váltottak pár szót. Láttunk tevéket vezető parasztokat, kis ütött-kopott teherautón a városba zöldséget szállító kertészt, kecskéket terelő, alig felnőtt fiatalokat.
  Aztán odafönt már nem volt senki. Lábunk előtt hevert Mzinga.
  - Ott van az elnöki palota - mutatott Roland egyszer csak balra.
  - Ott meg az Étoile mulató - így én. Vándoroltak a tekintetek. Minden fiú és Elisa megnézte a két épületet. A palota bevehetetlen volt, és nem is szerepelt célpontjaink között. A mulató sokkal alacsonyabb és jelentéktelen volt, csúcsos teteje cirkuszi sátort formázott. Éjszaka ott ragyog egy csillag, alighanem kék.
  Végre biztosak lehettünk abban, hogy senki sem hallgat le bennünket. Nem is láthatták, hogy mindnyájan együtt vagyunk. Két kis belvárosi szálló vendégei egyszerre szerveznek fotószafárit, és ennyi.
  - Két tervet kell csinálnunk - mondtam lassan. A porral lepett terepjáró motorházára rajzoltam az ujjammal az Étoile alaprajzát. - Ha eljön Mbuni elnök is, akkor nyilván más lesz a stratégia.
  - Ha eljön, akkor semmit sem tehetünk - így Roland, keményen. Ránéztem. A szeme összeszűkült, az arca még ráncosabb lett. Kiélt playboy, a fenébe!
  - Azért jöttünk, hogy elvigyük a három szerbet - mondtam halkan. A többiek hallgattak. - Ha egyszer sikerül őket kicsalogatni a palotából, nem nézhetjük tétlenül, ahogyan visszamennek.
  - De diplomáciai bonyodalomba sem keveredhetünk Mazimba Köztársasággal - így Roland.
  - Döntsd el végre, kinek dolgozol - jegyeztem meg epésen. - Ha diplomata vagy, netán a titkosszolgálat a hazád, akkor szakadj le rólunk. Én azt hittem, neked is ugyanaz a célod, mint nekünk. A három pasast ki kell kapnunk az Étoile-ból, bárkinek a társaságában érkezik is. Ezért jöttünk, ezért kapjuk a pénzünket.
  - De ha lebukunk, Franciaország bukik le!
  - Ez most jut eszedbe? Még nem túl későn! - gúnyolódtam. - Különben is a főnököd megmondta, nem ismernek bennünket Párizsban. Sohasem hallottak Skagen-Monti csapatáról, aki különben is csak egy rossz hírű nemzetközi kalandor, ugyebár. Aki nyilván a saját szakállára próbálta elrabolni a három díszpintyet, hogy valami jutalmat csikarjon ki értük a Hágai Nemzetközi Bíróságtól. Ez a formula, Roland?
  Hallgatott, de látszott az arcán, kénytelen igazat adni.
  - Akkor hát mitől félsz? Néha van egy érzésem, téged féknek építettek be a csapatba. Mi mindnyájan együtt visszük vásárra a bőrünket, hát ha fáj valami, most mondd. A többieknek is joguk van tudni!
  Nem tetszett neki, de a szemembe nézett.
  - Azt is megparancsolták nekem... hm... szóval Párizsban, hogy lehetőleg ne csináljunk nagy cirkuszt. Raboljuk el a pasasokat, de úgy, hogy ne kerüljön kényelmetlen helyzetbe az ország. Mármint Franciaország. Természetesen Mazimba fontos területünk volt a gyarmati korban, sőt az ma is. Mbuni elnök kiszámíthatatlan őrült, ha fejébe veszi, hogy Párizs áll az ügy mögött, megszakítja nemcsak a diplomáciai, de a kereskedelmi kapcsolatokat is. Mazimbában nagy uránlelőhelyek vannak, ha nem tudnád, Daniel.
  - Hallottam róluk...
  - Nos, Mazimba a francia atomütőerő egyik nyersanyagbázisa. Innen viszik az uránt a bombáinkba. Nem lenne jó összeveszni Mbunival.
  - Én viszont már döntöttem: hát azt előbb kellett volna meggondolni. Most már itt vagyunk, és el is végezzük, amiért jöttünk. A banda, mint látod, eléggé vegyes. Bárki is harap itt a fűbe, a mazimbaiak aligha tudják azonosítani az illetőt. De ha mégis, akkor mi van...? Egy olasz, egy lengyel, egy dán, egy német, egy francia, egy angol... Nincs Párizsra mutató nyom, barátom. Még ha engem kapnak el és felismernek, akkor sincs baj. Én is dán vagyok, mint Torben, de jelenleg olasz állampolgár. Bár itt hamis útlevéllel vagyok, ez még jobban összezavarja a képet. Csak te vagy itt igazi francia, meg Eric, Roger és Elisa.
  - Állj! - szólt közbe mosolyogva a lány. - Nekem spanyol útlevelem van, és ha nagyon kell, lököm a szöveget katalánul is.
  Roland vállat vont.
  - Rendben van, de ha lehet, ne csináljatok nagy zajt. Nem kell felégetni a fél várost.
  - Jó, de a mulatóért nem felelek - mondtam jelentőségteljesen. Roland rám nézett, aztán vállat vont.
  - No jó... halljuk a terveket!
  Első lépésként béreltünk még egy kocsit. Így már három jármű állt a rendelkezésünkre. A kölcsönzőből kapott kulcsokat lemásoltattuk, mindegyikből volt három-három példányunk. Aztán szóltam a fiúknak, gyűjtsenek be üres whiskys üvegeket.
  Másfél napunk marad mindenre. Kiringa a nagy bulit szombat estére időzítette. Az előző este egy részét ismét Lirránál töltöttem. Addigra összeszedte, amit kellett. A füvek az ősi mazimbai varázslás, de egyben orvostudomány eszközei voltak. Mire odaérkeztem, Lirra kifőzte a levüket. Nem kellett sokat finomítani a félüvegnyi keveréken. A kicsit barnás folyadéknak nem volt szaga, és az íze is kevéssé volt jellegzetes. Négy, zsebben hordható lapos üvegbe töltöttem belőle, nem túl sokat. Aztán feltöltöttem whiskyvel.
  - Mi lesz velem? - kérdezte az asszony szomorkás mosollyal.
  - Túl jól tudsz franciául ahhoz, hogy éhen halj. Van még egy napod.
  Igaz, az szombat, de te nem ismersz lehetetlent. Add el a házadat, és gyere velünk.
  - Hová? - mosolygott szomorúan.
  - Akárhová, még Párizsba is. Vagy a szomszéd országba, ott is szükség van franciatanárokra. Ott is vannak gimnáziumok...
  - De azoknak már van igazgatójuk - hozzám bújt, mint aki búcsúzik. És tényleg búcsúzott. Sokáig álltunk az egyre sűrűsödő afrikai éjszakában, és hallgattuk egymás szíve dobogását.
  Másnap reggel három csoportra osztottam a fiúkat, és mindegyiknek kiadtam az egyik kocsit.
  - Üljetek be, kirándulunk - mondtam az elsőnek, a többiek addig a szállodában lazíthatnak.
  Dino, Elisa és Roger volt az egyes számú csapat. Megmutattam nekik, hogyan jutnak el a mulatóból a délen várakozó bárkáig. A folyami kikötőbe nem olyan nehéz eltalálni nappal - de nekik majd este kell robogniok. És senkitől sem kérdezhetik meg: tessék mondani, merre van a bérelt hajónk...?
  Az öreg hajós a helyén volt. Egy újabb előleggel erősítettem meg szerződésünket. Csak annyit mondtam neki, ma este okvetlenül legyen a helyén, alighanem éjszakai halászatra indulunk, és nem is kevesen leszünk. Hogy pontosan mikor érkezünk, nem tudtam megmondani, de céloztam rá, hogy vendégeim és én először egy nagyot mulatunk valahol, és csak utána érkezünk. Így ne csodálkozzon, ha még éjfélkor sem leszünk sehol.
  Másodszor is elvittem oda egy csoportot - Eric, a kopasz légiós volt a főnök, Will és Paul a legénysége. Ők is megtanulták - mind a hárman -, hogyan vezet az út a folyami kikötőnek abba a részébe.
  A harmadik csapatot - bár nem igazán akartam, de mit tehettem volna? - Roland vezette. Rogert és Heinzet osztottam melléje. Rogernek van egy kis esze, de külön is szóltam neki: ne hagyja, hogy ez a titkosszolgálati alak félrevigye az akciót. Én a csoportokon kívül álltam, és a végén azt mondtam nekik:
  - A csoportnak adott kocsi egy-egy indítókulcsát osszátok el egymás között. Nagy lesz a riadalom és a felfordulás, lehet, hogy valaki elkésik a saját kocsijáról, vagy más okból nem jut oda... Aki elsőnek éri el a járművet, azonnal üljön a volánhoz, és kapcsolja be a motort. Amint teljes a létszám, vagyis ott vannak mind a négyen, induljon a kikötőbe!
  - Négyen? - kérdezte Will, mint akinek nehéz a felfogása, aztán a homlokára csapott. - Ja, igen, persze. Négyen.
  - Az egyes csoport "embere" Milos Petrovic. Eric, a tiétek Svetozar Zagubié, és értelemszerűen, Roland, a tiétek Aleks Mitrovic.
  Amikor elhangzott a név, ismét őt figyeltem. Az egyik keze ökölbe szorult. Az ördögbe!
  - Én majd a többi dolgot intézem. Heinz, megvan a benzin?
  - Igen, vagy húsz liter egy kannában. És minden autóban tele a tank, nehogy meglepetés érjen bennünket.
  - A csoportfőnökök kapnak egy-egy lapos üveget - tettem eléjük hármat a négyből -, ebből kínálhatják az arra alkalmas személyzetet. Aki iszik belőle, öt percen belül elalszik, és pár óráig nem ébreszthető fel. - Most töltsétek szét a benzint a whiskys üvegekbe. A férfiaknál legyen a kabátzsebben vagy a kézben egy üveggel. Meg kell játszanotok, hogy már voltatok valahol, más szórakozóhelyen, és onnan jöttök. Nem kell persze feltűnősködni az üvegekkel. Van kérdés?
  Hallgattak. A tervet már ismerték, és nem csodálkoztak. Aki járt már Daniel Montival vagy Skagennel - nevezzenek akárhogyan, volt még vagy húsz egyéb nevem és útlevelem -, az már semmin sem csodálkozik. Ez a terv még elég szelíd volt ahhoz képest, amit lehetett volna csinálni Kiringa Étoile nevű mulatójában.
  Az égen tündöklő csillagok, idelent kavargó és zajos város. Mindig szerettem Afrikában nézni a csillagokat - olyan, mintha ott a kozmosz is sokkal közelebb lenne. Szinte érezni, hogy benne vagyunk a Tejútban. A csillagok majdnem megérintik a fejünket, és azt suttogják, egy hatalmas másik világ részei és részesei vagyunk mi, emberek, lakjunk bárhol, éljünk bármilyen szokások szerint.
  - Főnök, mi megyünk - állt meg az ajtóban Elisa. A lány csinos volt, és remélhetőleg senkit sem emlékeztetett volna kommandósra.
  Bőbeszédű társa, Roger már a folyosón várta. Dino is felbukkant, és amint a lány elment, rám nézett.
  - A kocsikat nem fogjuk őrizni?
  - Nem, a diplomatákra tekintettel biztosan Kiringa, a tulajdonos maga őrizteti az autókat.
  - Jó, mert a miénkben lesz két géppisztoly meg gránátok.
  - Rendben. Amikor először mentek be, ne legyen nálatok fegyver, a kidobóemberek talán motoznak is. Később aztán, tudod... ahogyan megbeszéltük.
  Hamarosan jött Eric, ő is ugyanezt az utasítást kapta. Elment a csoportjával egyelőre máshová, alighanem vacsoráztak egy halvendéglőben. Tizenegy felé kellett érkezniük az Étoile-ba.
  Roland csak tíz után nézett be hozzám.
  - Mi is megyünk.
  - Veletek tartok.
  Fél óra múlva kibontakozott előttünk a mai - remélhetőleg Mazimba területén számunkra utolsó - éjszaka helyszíne.
  Az Étoile-ra alig ismertem rá. Úgy látszik, Kiringát igencsak doppingolta a tehetős párizsi kolléga befektetési ígérete. Volt ott minden, csak tűzijáték nem. Bonyolult fénybetűk hirdették a mulatót, a zene kis hangszórókon kijött a térre is. Ezer villanykörte különböző színekkel írta ki az ÉTOILE szót vagy tizenötször egymás után, minden irányban. A térről kötélkorláttal leválasztott parkoló várta a diplomata urakat. Nekünk egy másodrendű parkolóban jutott hely. Körülnéztem.
  Két, aránylag jól öltözött fiú ügyelt a parkolóra. Ahová mi beállhattunk, oda már csak egy kissé szakadtabb kölyök jutott. Ezeknek biztosan nem kell sokat fizetni. Kiringa egy skót, jutott eszembe, de most ez is kapóra jött nekünk.
  Dinóék kocsija a mellékutcában parkolt, Eric és csapata még nem érkezett meg. Rolandnak szóltam, hogy a parkoló szélére álljon. Ha az este folyamán később elébe parkol más, ki tud törni oldalt, letiporva a kötélkorlátot. Ha sebesen kell menekülni, nem lesz más megoldás.
  - Menjetek csak - mondtam nekik, és hátramaradtam. Ők sem mentek együtt a bejárathoz. Belül már zúgott a zene, lézeres lámpák villogtak. Itt még elmegy az ilyesmi, mert aránylag kevés mazimbai olvasta az orvosi szakvéleményeket a lézer és a dübörgő hang együttes hatásairól. Amik agresszivitást ébresztenek. No, nekünk ezért nem kell éppenséggel diszkóba járnunk.
  Zakózsebemből kiállt a whiskysüveg szája, de senki sem figyelt rá. Ha észre is vette a bejáratnál álló valamelyik nagy darab fekete fickó, nem merte szóvá tenni. Itt azért még úgy ahogy tisztelik a fehér embert - persze csak ha az érdekük ezzel nem ellentétes.
  - Bon soir, Monsieurs! - hajolt meg elegánsan az egyik őr. Itt nem kellett belépőt fizetni, talán csak a mai nagy nap alkalmával.
  Beléptem. Odabent is eszméletlen díszítésmánia nyomai látszottak. Igazi virágfüzérek lógtak át a termen, lampionok és lámpák, különféle színű mozgatható fényszórók vakították a tömeget.
  Igen, tömeget! Az Étoile még aligha láthatott ennyi embert. Javarészt feketék voltak, nők és férfiak vegyesen, de azért az itteni fehérsűrűséget messze meghaladó arányban képviseltették magukat fajtársaim is. Úgy saccra volt ott legalább háromszáz fekete és vagy hetven-nyolcvan fehér, ezek persze inkább férfiak voltak.
  Ezért sokan megnézték a parketten őrülten táncoló Elisát. Spanyolos lendülettel ropta, partnereit cserélgette. Lovagja, Roger követte utasításaimat, nem ragadt Elisára, hanem hagyta érvényesülni. Most igazán félretehette a féltékenységet, és különben is, Elisa megbízható lány volt. Évekig készült arra, hogy testőr és kommandós legyen, nem akarta ezt elveszíteni semmilyen meggondolatlan lépéssel.
  Dino mellé sodródtam a hangzavarban, a tömeg hullámzott körülöttünk. Még voltak szabad asztalok.
  - Minden oké?
  - Igen, az "embereink" nem jöttek meg. De nézz csak oda...!
  Követtem a tekintetét. Az egyik sarokban nagy asztal állt meseszépen megterítve, különféle italok egész garmadája sorakozott, akadt persze jeges pezsgősvödör is.
  - A Palota foglaltatta le - mondta Dino, közelről a fülembe. Másként meg sem hallottam volna. A hangszórókból dübörgött a zene.
  Kimentem a mellékhelyiségbe. Az egyik, már ismert fülkében nem volt senki. Bezárkóztam, két mozdulattal kiemeltem a gyengén odaerősített szellőzőrácsot, és mögéje helyeztem a whiskys üveget, amelyben egy rész whisky és kilenc rész benzin volt. Nem rossz keverék, különösen ilyen helyen.
  Visszaballagtam, és elmeséltem Dinónak, melyik az a szellőzőrács. Hamarosan ő is elment a toalettre, zsebében az üveggel, és anélkül jött vissza. Tudtam, mire éjfél lesz, legalább nyolc üveg sorakozik majd azon a rejtekhelyen.
  Éjfél után hat perccel, amikor már mind a tízen az Étoile vendégei voltunk, végre befutottak azok is, akikre olyannyira vártunk.
  Éppen azt magyaráztam Dinónak, hogy ha velem valami történne, mit kell csinálni és milyen sorrendben, amikor váratlanul félbeszakították a zenét. Egy dal kellős közepén a táncoló párok még mozogtak pár másodpercig, mint a felhúzott bábuk. A lámpák rezzenéstelenül égtek, tehát nem áramszünetről volt szó.
  Kiringa ugrott a lemezlovas pultja elé. Valamilyen eszméletlen fehér öltönyt viselt, ennek láttán a helybeli lányok alighanem bepisiltek a gyönyörtől. Tagadhatatlan, hogy így egészen emberformája volt, és aki nem ismerte, nem sejthette, milyen nyálas és nyomorult alak.
  - Hölgyeim és Uraim! Ladies and Gentleman! Szeretettel üdvözöljük legrangosabb vendégünket! Íme, Mazimba Köztársaság elnöke, Mbuni tábornok úr...!
  Felharsant erre valami zene, no és a közönség sem maradt csöndben. A fehérek diszkréten tapsoltak, Roland máris ott volt mellettem, nem tudom, hogyan csinálta abban a tömegben, a szűk helyen.
  - Az elnök...? Akkor fújhatjuk az egész tervet! - suttogta fülembe izgatottan.
  - Nyugalom - csitítottam.
  Mbuni elnök éjfekete bőrét csak jobban kihangsúlyozta a fehér öltöny. Volt annyi szépérzéke, hogy ide ne a tábornoki díszegyenruhájában jöjjön. Mosolygós, jótét civilként hatott. De azért tudtuk néhányan, hogy ki ez a fickó. Aki olyan kíméletlen módon végzett elődjével, akit pedig rendes választáson juttattak hatalomra. Mbuni ezt nem mondhatta el magáról; tipikus afrikai puccs haszonélvezője volt. Széles vigyora ellenszenvet ébresztett bennem, és Rolandhoz hajoltam.
  - Ne viselkedj feltűnően! Olvadj bele a tömegbe!
  Engedelmeskedett, és akkor láttam, kik jöttek az elnökkel. Néhány testőr, állig felfegyverzett katona mögött három civil jött. Azok is zakót öltöttek, sőt fehér ingükhöz nyakkendőt is viseltek. Sohasem láttam őket azelőtt, mégis, mintha ismertem volna mindet...
  Petrovic, Zagubic, Mitrovic. Nem csak nevük egyforma végződése, de valahogy az arcuk is hasonlított. Dinári típusok, alacsonyabbak nálam. Kerestem valami balkáni hányavetiséget az arckifejezésükben, ehelyett megrökönyödésemre valami mást fedeztem fel.
  Mesterkélt volt a mosolygásuk. Nem örültek túlságosan. És ez elgondolkoztatott. Elkaptam Mitrovic egy riadt tekintetét, és azt, hogy gyorsan vidámra igazította vonásait. Ezek tehát félnek. Nem is akartak ma idejönni...?
  Szörnyű árulást sejtettem. Valaki beköpte a terveinket! Vagy másról lehet szó? Azt hittem eddig, a három szerb nagy örömmel jön az Étoile-ba, és nagyot fog mulatni. Hogy ezt már előre élvezik majd. De azóta történt valami. Valami változás. Csak tudnám, mi az?
  Miért félhet a három szerb, ha továbbra is Mbuni elnök jó barátai? Ha biztonságban vannak Mazimbában, ha tudják, hogy innen bizony soha ki nem adják őket senkinek? Ha nem kerülhetnek a Hágai Nemzetközi Bíróság elé, és sohasem csattan mögöttük a rácsos ajtó a háborús bűnösök nyugat-európai börtönében?
  A kíséretben nem láttam ismerőst. Csupa ismeretlen ember. Amint az elnök és kísérete helyet foglalt a rezervált asztalnál, ismét rázendített a zene. Én meg mentem a toalettre. Már nyolc üveg "whisky" állt a szellőzőrács mögött. Gondosan visszahelyeztem a rácsot, és kimentem a parkolóba.
  - Csak kiveszek valamit a kocsimból - intettem kedélyesen a kapuőröknek. Akikhez két katona is csatlakozott, géppisztolyokkal. Az elnöki testőrség többi része - cigarettázó katonaarcok a lámpák fényénél - a másik parkolóban várakozott. Három fekete limuzin és két dzsip kísérte ide Mbunit. A mi parkolónkban semmi rendkívüli nem történt. Kitapogattam a terepjárónk egyik ülése alá rejtett pisztolyomat, és magamhoz vettem. Aztán elballagtam az épület mögé, ott ilyenkor már senki sem járt. A férfitoalett szellőzőnyílásai erre néztek.
  Megkínáltam a parkolóőr fiút a lapos üvegből. Eleinte szabódott, de amikor megemlítettem, hogy milyen sanyarú sorsa lehet egész éjjel itt ácsorogni, nagyon sajnálni kezdte önmagát, és ivott. A bejáratnál kissé pityókos, ámde szerfölött jóindulatú, és az egész világot a keblére ölelő európai lettem. Sorba kínáltam a kidobóembereket, sőt - szemtelenségemre jellemző módon - a katonákat is. Ketten elfogadták a kínálást, és ittak a "varázsszert" tartalmazó italomból. Utána bementem a terembe.
  Elisa újra táncot járt. Tudtam, a többiek bár táncolnak olykor, azért figyelnek. Mindegyik háromfős csoport csak a "saját" szerbjét tartja szemmel. Ha az megmozdul, ide megy vagy oda lép, folyton figyelő szempárok kísérik.
  Elsőnek Milos Petrovic mozdult. Kinézett magának egy jó nőt, és elvitte táncolni. Megfigyeltem, hogy két fegyveres katona és egy civil fekete mindig a közelében tartózkodott; de a táncparkettre nem mentek be. Tehát a parkett széle a határ, amit feletteseik kijelöltek. Kiringa is felbukkant, Mbuni előtt hajlongott, aki kegyeskedett vele pár szót váltani. Mitrovic is tárgyalt Kiringával, aki intett, és emberei egy csinos, fiatal, félvér nőt vezettek oda. A hangulat enyhült. De engem nem hagyott nyugton a dolog. Miért olyan óvatosak, félénkek a szerbek? Persze, lehet, ilyenek voltak a múlt hónapban is, amikor először jöttek ki a palotából. Vannak itt külföldiek is, diplomaták és kereskedők, üzletemberek, akik Mazimbában fektettek be vagy itt dolgoznak. Akadhat, aki felismeri őket a hágai körözés fényképeiről.
  a koromfekete hajú Zagubicnak is mutattak egy lányt. Kiringa aztán felküldte a legjobb lányokat a színpadra, ott táncoltak szólóban és már eléggé hiányos öltözetben a diszkópult két oldalán. Petrovic remekül érezte magát, most már nem emlékeztetett arra a félénk emberre, aki egy órával korábban ide belépett.
  Rolandot is láttam a közelében, de főleg Elisa és Roger táncoltak mindig mellette. Az sem volt titok, hogy a testőrkatonák bizony olykor szem elől tévesztették a pasast. És mi van a civil őrével? Aki alighanem a titkosszolgálat embere lehet. Mulani bátyjáé... Nyeltem egyet.
  Valami ösztönöm azt súgta, ismeretlen veszély gyűlik körénk. Zagubic is táncolni ment. Mbuni elnök tovább csevegett kíséretével, és Kiringa újra ott volt mellette. Eric akkor jött ki a toalettből, megnyugtatóan bólintott felém. Szóval, már a szellőzőnyílásban van az összes üveg "whisky".
  Az irodákhoz vezető folyosónál álltam. Egyszer csak kimegy valamelyik szerb a toalettre. Előzőleg részletes utasítást adtam a fiúknak erre az esetre. Torben bukkant ki a tömegből.
  - Mulatsz, főnök?
  - Naná, frenetikusan, mint látod - morogtam. Torben nevetett, olykor kicsit gyerekes tud lenni. Mióta otthagyta a rendőrséget Koppenhága külvárosában, visszatért az életkedve.
  Egy perc sem telt el, és olyasmi történt, amire nem számítottam. Valaki pisztolycsövet nyomott a hátamhoz, s ennyit súgott a fülembe:
  - Rossz mozdulat, és véged, Daniel Skagen.
  A hangja nem volt ismerős. Fekete volt, az biztos, a kiejtése túlságosan is itteni. Volt még benne valami kéjes elégedettség és öröm, amit nem tudtam mire vélni. Lassan, nagyon lassan fordultam meg, közben azt mondtam:
  - Nincs fegyverem, ha erre célzol, idegen.
  Az arca ismerősnek tűnt. Fekete, harmincas, civilben. De kezében a Beretta valódi, és nem is nagyon dugdosta. Tehát legálisan viseli a fegyvert, még itt is. Mbuni környezetéhez tartozik, titkosügynök, és nem is akárki. Ez az arc...
  - Mulani vagyok, te féreg - közölte megvetően, és közben egy pillantásra sem hagyott fel a gúnyos vigyorgással.
  Szóval a helyi biztonsági szolgálat főnöke...! Uralkodtam a vonásaimon.
  - Kevés embert ismerek itt - mondtam.
  - Ne játszd meg magad! Az öreg elnök testőre voltál, én és az öcsém együtt szolgáltunk az elit alakulatban, mint testőrök.
  Az öccsét említve kutatóan nézett az arcomba. Én meg vissza, mint aki nem is hallotta a dolgot.
  - És mit akarsz? Netán táncoljunk egy fordulót? - gúnyolódtam én is. De megfordultam, és indultam a folyosó felé. Ha Torben még ott van, látta a jelenetet.
  - Hová mégy? Erre gyere! - szólt utánam hangosan. De én csak intettem a fülemre - nem hallom! Olyan hangos itt a zene! Mulani kénytelen volt követni. A toalett ajtaja felé mentem.
  Onnan akkor lépett ki Torben. Úgy mentem el mellette, mintha sohasem láttam volna, de a szememmel intettem neki. Mulani mögöttem hangoskodott. Torben láthatta a fegyverét is. De csak vigyorgott, és elment.
  Már majdnem betoltam a toalett ajtaját, amikor utolért a fekete, és elkapta a karomat. A másik kezemmel betoltam az ajtót. Csak annyit akartam látni, hogy van-e valaki az előtérben. Hát sajnos, voltak néhányan, vékony helyi fiúk, öltönyben, de már kibontott nyakkendőkkel, lihegve a melegtől.
  - A csöndben jobban lehet beszélgetni - mondtam, és bejöttem. Mulani követett. A fiúkhoz fordultam: - Hé, fiúk, nem akartok kimenni...?
  Valami lehetett az arcomon, ami arra késztette őket, hogy sebesen hagyják el a helyiséget. Mulani még mindig ott állt szorosan mellettem, és a fülembe lihegett:
  - Az öcsém azt mondta tegnapelőtt, hogy felismert téged a városban! Aztán eltűnt!
  - Hát keresd meg őt. Én oldjam meg a családi ügyeidet? - kérdeztem hányaveti módon, hogy felbőszítsem. Sikerült is. Felemelte a pisztolyt tartó kezét, hogy lesújtson a fejemre.
  Akkor rúgtam ki. Lábam illetékes helyen találta el, pontosan az ágyékánál, ahol férfiember érzékeny szokott lenni. Elkaptam a csuklóját, és a gyomrába is kapott egyet.
  Kinyílt a toalett ajtaja. Torben éppen jókor érkezett. Méretes öklével hátulról vágott egy nagyot Mulani fejére, és már ott sem volt. Tudtam, kint áll az ajtó előtt, és valamire hivatkozva pár percig nem enged be senkit. Az alélt pasastól elvettem a fegyverét. Nemrégen az öccse is így járt, bár az nem élte túl a találkozást. Mulani még élt, csak kicsit kábultan. Lelocsoltam az arcát-mellét a lapos üveg tartalmának maradékával, a szájába is erőltettem belőle. Aztán belöktem az egyik vécébe, és jó erősen rácsaptam az ajtót. Ha megtalálják a barátai, azt hiszik, leitta magát és elesett.
  Torben odakünn szótlanul csatlakozott.
  - Kösz, kisöreg - mondtam neki. Amennyire tőlem tellett, igen barátságosan.
  Odakünn állt a bál. Kiringa többször is nekifutott a tömegnek, valakit keresett. Dübörgött a zene.
  Zagubic valamit kérdezett egy feketétől, és jött a folyosó felé. Eric, Will és Paul - a ráállított csapat - is errefelé húzódott. Rolandot távolabb láttam, ők Mitrovicot vigyázták.
  A Zagubicot őrző két katona valahol a táncparkett másik végén lehetett, de civil őre - nyilván Mulani embere - nem maradt el tőle. A toalettre igyekeztek.
  Zagubic fekete hajú, eléggé durva arcú, de élénk tekintetű fiatal férfi volt, még nem lehetett harminc. Zöld öltönyt viselt, de már nyakkendő nélkül, kigombolt inggel. Vörös volt az arca, sokat ihatott, és a sok mozgás sem tett jót neki. Úgy lihegett, akár egy fújtató. Nem csodálkoztam, hogy Ericnek és Paulnak is éppen akkor kellett vécére menniük. Will ellenben megtorpant mellettem.
  Zagubic elment mellettünk. Fekete kísérője követte. Összenéztünk Will-lel, most én maradtam az őr. Amikor mindenkit elnyelt a ma este már sokat látott toalett, kényelmesen odaálltak az ajtó elé. Egy fiatal európainak azt mondtam:
  - Várjon, uram, odabent eltörött egy csap, javítják. Csak úgy spriccel a víz mindenfelé.
  Bentről csakugyan lehetett valamiféle zajokat hallani. Tompa puffanásokat például. A fickó megértően vigyorgott.
  - Hát, van ez így. De akkor most hová menjek?
  - Pár perc, addig csak kibírja? - kedélyeskedtem.
  Mire elment onnan, kijött Paul.
  - Nem fér ki a szellőzőn, a nyílás kifelé szűkül. Mi legyen?
  - Adjatok rá másik zakót, és kábítsátok el. Úgy vigyétek ki, mintha részeg társatok lenne, az arcát ne mutogassátok. Aztán tűnés!
  Így is történt. Fellélegeztem, amikor láttam, hogy Eric és Paul viszik a fickót. Fehér zakó volt rajta, igaz, már nem a legtisztább. A feje lelógott, haja az arcába. Will elöl ment, és utat csinált. Lassan eljutottak a kijáratig. Csak akkor lélegeztem fel. No, egy már megvan.
  Kiringa bukkant fel, arcán széles vigyor terjedt szét, szinte faltól falig mosoly volt ez. Akár egy elefántcsontszínű padlószőnyeg, és olyan émelyítő is.
  - Óh, kedves Monsieur Skagen! Nagy hírem van az ön számára!
  - Előbb nekem, az ön számára, drága uram - udvariaskodtam, miközben a pokolba kívántam ezt az alakot. - Ön minden álmomat felülmúlta! Még Franciaországban is ritkán látni ilyen remek diszkót! Ez a kiszolgálás és ez a fényjáték! No meg a lányok! A hangulat...! Uram, ön valóságos mestere a szakmának! Ilyen fiatalon már annyit tud, mint én negyvenévesen!
  Majd' elolvadt, de azért nem felejtette el, miért is jött.
  - Mindenképpen be kellene önt mutatnom Mbuni elnök úrnak!
  Püff neki! Még csak ez hiányzott. Ma már elegem volt a mazimbai hivatalos személyek irántam tanúsított nagyfokú érdeklődéséből. Mbuni még felismerhet, hisz nem sok idő telt el azóta, hogy az öreg elnök kísérője, majd a biztonsági szolgálatának vezetője is voltam.
  - Beszéltem az elnök úrnak közös beruházási terveinkről, és azt mondta, ez nagy üzlet, ezt támogatja! Szeretné megismerni önt!
  Hallgattam, és lassan rájöttem, mit kell tennem. Térdem megroggyant, és zuhantam volna... Egyenesen Kiringára. Elkapott, alig tudott megtámogatni. Kancsalítottam a szemeimmel, amikor nagyon közelről néztem rá, és dadogtam.
  - Gondol... gondolja, cher Monsieur... vagyok én... abban az á-á-állapotban, hogy... az elnökkel... Jaj, istenem, mindjárt hányok! Lehányok valakit!
  Kiringa egy percig fogta a vállamat, én meg úgy egyensúlyoztam, mint aki mindjárt végigfekszik a padlón. Közben fények villóztak, zene dübörgött. A szemem sarkából láttam, hogy Heinz áll nem messze, és gyanakodva szemléli mutatványomat.
  - Jöjjön fel az irodámba..., ott majd kipiheni magát. A bemutatást később ejtjük meg. - Kiringának alighanem hideg vizes borogatás és más efféle trükkök járhattak a fejében. Engedelmeskedtem neki. Ő ment elöl. Heinz mellett elhaladva úgy tettem, mintha rátámaszkodnék egy véletlen bámészkodóra, de közben a fülébe súgtam:
  - Szólj a csoportodnak, ide csaljuk Mitrovicot.
  Mire fölértünk a kis emeleti helyiségbe - csak mi ketten voltunk ott -, úgy tettem, mint aki már jobban van.
  - K-kedves Monsieur Kri... Ringaki... Kiringa... Mindjárt jobban leszek, biztosíthatom.
  Adott egy pohár hideg vizet, én meg lassan "magamhoz tértem". Kinéztem az üvegfalon, és láttam a lent kavargó tömeget. Ránéztem a feketére.
  - Mbuni elnök úr alighanem örülne, ha egyik barátját is bevennénk az üzletbe.
  - Kire gondol? - nem örült túlságosan.
  - Az egyik külföldire, akik ott laknak nála.
  - Nincs azoknak egy vasuk sem. Az elnök kegyelemkenyerén élnek - így Kiringa.
  - Ezért voltak olyan gondterheltek, amikor bejöttek? - kérdeztem. Már nem látszottam "részegnek".
  - Az egy másik ügy. Mulani, a biztonsági főnök figyelmeztette őket, hogy gyanús idegenek kóvályognak a városban. Állítólag el sem akartak jönni, de az elnök azt mondta: ahol ő az úr, ott nekik sem eshet bajuk. Ezért hát eljöttek.
  - Nézze, nem is kell, hogy legyen pénze. Mondjuk annak, ott ni.
 

... Itt egy rész hiányzik. ...

Ám azt egyáltalán nem rendeltetésszerűen használtam. A szellőzőrács mögül kikaptam a palackokat. Három tartalmát szétöntöttem a vécé előterében, a többit magammal vittem a folyosóra. Mindenütt egybefüggő sávot öntöttem, a folyosón a függönyök alá is locsoltam, még a szobákba vezető ajtókat sem hagytam ki. Az iszonyú zajban és félhomályban senki sem figyelt rám. Tudtam, már csak percek vannak hátra. Láttam Elisát és Rogert - Petrovic mellett táncoltak. A szerb busafejű fickó volt, magas homlok és dús szemöldök jellemezte. Barna a haja és barna a bőre is. Lompos mozdulatokkal táncolt, inkább csak imitálta azt, talán már fejébe szállt az ital. Dino a Petrovicra vigyázó két katona mellett állt, ugrásra készen. Olasz barátom és helyettesem egy kósza vállmozdulattal mutatott egy közelben ácsorgó feketére. Ez lehetett a titkosügynök... Odamentem melléje, és a fülébe súgtam.
  - Ugye, ön Mulani embere?
  Bizalmatlanul pislantott hátra.
  - Nem akarok beleszólni a dolgukba, higgye el. De Mulani ott hever az egyik vécében és... szóval olyan véres az arca... - nagyon aggódó volt az arcom, a hangom. A pasas még egy pillantást vetett Petrovicra, aztán elindult a vécé felé. Ha a főnökön segíthet, méghozzá elsőnek, az talán beleszámít majd a karrierjébe - gondolhatta.
  Amikor eltűnt a folyosón, lehajoltam, mint aki a cipőfűzőjét köti. Senki sem figyelt rám. Dobozból szál gyufa, sercegés. Láng száll a kis pocsolyára.
  Felcsaptak a lángok, végigfutottak a folyosón. Elsőnek egy fekete lány vette őket észre, sikoltása messze szólt.
  A pánik majdnem azonnal kitört. A terem távolabbi végeiben még nem sejtették, mi történik, hát nyugodtan táncoltak tovább. De a lemezlovas magas emelvényéről meglátta a lángokat, és kikapcsolta készülékét. A csönd idegen volt itt, és bármilyen furcsán hangzik, azt kell mondanom: siketítő. Mindenki azt hitte egy pillanatra, hogy baj van a hallásával. De akkor már ropogtak a lángok... Felkúsztak két függönyön és drapérián. A toalett felől rémült férfiak rohantak.
  - Tűz van! - ordította egy fehér férfi angolul, valaki franciául ismételte. A feketék helyi nyelven üvöltöttek, a félelem úgy terjedt bőrszínre való tekintet nélkül, hogy öröm volt nézni. Már persze nekünk, akik tudtuk, hogy eljön ez a pillanat. Az emberek egymást taposva lódultak a kijárat felé. Egyelőre csak a főbejáratot használták, azt ismerték, ott jöttek be.
  Dino, Elisa és Roger máris ott voltak a két katonánál. Míg az olasz és a francia elintézték őket - a kavarodásban senki sem figyelt fel rájuk, a katonák egyszerűen eltűntek valahol a padlón - Elisa odabillent Petrovic elé, rámosolygott.
  - Te is félsz a tűztől? - kérdezte csábos mosollyal. A szerb csak vigyorgott, nem értette, de tetszett neki a lány. Elisa hófehér fogsora megcsillant... De a jobb ökle szédületes sebességgel érkezett a férfi halántékára. A lány azelőtt testépítő volt, és néhány menő üzletasszony testőre. Tudott nagyokat ütni. Petrovic barna feje is eltűnt a tolongó embertestek között...
  Mbuni elnök kísérete egyre jobban sürgette az elnököt, kifelé! Testőrei mind köré csoportosultak. A tűz még nem volt igazán fenyegető, az irodák alatt azonban lángra kapott a falakat lazán borító vörös drapéria, ettől nézett ki úgy, hogy a lángok már szinte eszik a falakat. Ennek ellenére biztos lehettem benne: ha gyorsan nem oltják el, leéghet az egész ház. Kiringának annyi - no persze, az apja majd ezt a veszteséget is pótolja!
  Fél szemmel még láttam, hogy Dino és Roger egy zsebkendőt borítanak Petrovic arcára, lekapják a zakóját, ne legyen felismerhető. Úgy nézett ki, mintha egy alélt füstmérgezettet vinnének magukkal, sodortatva a tömegben. Tehát minden a tervem szerint halad!
  Mbuni elnök - el kell ismernem - nem esett pánikba. Oda sem figyelt kíséretére, inkább felpattant egy asztalra, és a tömeget fürkészte. A füst még csak odafönt, a mennyezet alatt terjedt. Az emberek éktelen zajt csapva nyomakodtak a kijárathoz. Valaki feltépte a másik ajtót is, talán a személyzet egy tagja lehetett. Egy fekete táncosnő Kiringa nevét kiáltozta.
  És akkor történt.
  Mbuni és én voltunk a két mozdulatlan, nyugodt pont az egész teremben. Mint két sziget a viharos tengeren, én méreteimmel emelkedtem ki a tömegből, ő meg azért, mert fenn állt egy asztalon. Talán először a mozdulatlanságom lepte meg, vonta oda figyelmét. Még előtte mondott valamit embereinek, amit nem értettem - alighanem a szerbeket kerestette velük. Aztán a két tekintet összekapcsolódott...
  - Skagen! - kiáltotta éles, átható hangon.
  - Salut! - feleltem gúnyosan. - Hogy vagy, tábornok?
  Most már, hogy volt alkalmam nyugodtan szemügyre venni őt, emlékeztem rá. Az öreg elnök idején egy jelentéktelen vidéki helyőrség parancsnoka volt, talán csak őrnagyi rangban, az ötven éve ellenére. A tábornoki rangot a puccs után adományozta önmagának. Biztosan ő adta ki a parancsot az elnök meggyilkolására. Így hát ő felel akkori társaim haláláért is...
  - Fogjátok el! - üvöltötte, és láttam az arcán a megvilágosodást. A széles, zsíros fekete arc közepén a két szem, akár egy rituális álarc élettelen nyílása. Tudta már, mi történt. Volt annyira értelmes, hogy felfogja: a szerbek eltűntek, és a tűz sem véletlen! És hogy mindezt én okoztam. Mulani és néhány másik főembere nevét kiabálta - de már nem mindenki volt mellette... A fenyegető lángok erősebbnek bizonyultak, mint a hűségeskü. Az életükről volt szó, hát menekültek!
  Vagy már sejtette, hogy ezeket is én tüntettem el? Minden rosszért engem vádolt? Vad ötletem támadt. Ha azt akarjuk, hogy ne üldözzenek bennünket, a legnagyobb dolgot kellene elkövetnem, amire csak képes lehetek itt és most. Ráadásul okom is van rá, hogy leszámoljak ezzel a véreskezű pojácával.
  Azért akadtak még hívei. A tömegen keresztül egyenruhás elit alakulatosok nyomakodtak felém. Még nem vettem elő a pisztolyomat, bár a kezem a zsebemben már rátalált egy kemény tárgyra...
  A gránát, amit az imént kaptam Rogertől! Hát hagytam a pisztolyt, és csak ezt markoltam. Lehajoltam, és én is igyekeztem beleolvadni a tömegbe. Így az engem kereső katonák nem láthattak meg, tolakodtam volna előre. Amikor egy perccel később felemelkedtem, láttam, hogy Mbuni tábornok még ott van, de már nem az asztalon, hanem mellette. Még mindig a tömeget fürkészte, közben a testőrei szorosan körülvették. A tűzvész elől menekülő feketék és fehérek, férfiak és nők viszont már eltávolodtak kis csoportjuktól. A füst alább ereszkedett, a terem túlsó végét már szinte ették a lángok...
  Akkor kibiztosítottam a gránátot. Oly ismerős a mozdulat, a pöcök kiugrik a helyéről, számolok magamban, huszonegy, huszonkettő, és dobom abba az irányba...
  A robbanás zaja mindent felülmúlt. A detonáció szele szinte elsöpörte az elnököt és kísérőit. Repülő egyenruhás testeket láttam, de nem sokáig, mert persze lehúztam a fejemet. Már-már a kijárat közelében voltunk, amikor az ajtónál valaki megragadta a karomat...
  Mulani!
  A titkosszolgálat főnöke véres arccal, de meglepő erővel szorította a kezemet. Éppen azt, amelyikkel a pisztolyt húzhattam volna elő a zakó zsebéből.
  A rémült tömeg visítása, bömbölése lehetetlenné tett bármiféle beszélgetést. De Mulani nem is erre számított. Bár közben ő is kiabált - az embereit hívta. Közelebb rántottam.
  - Mbuninak vége, te ostoba! Tűnj el, míg ki nem nyírnak téged is!
  - Az elnök úr..., mindent túlél..., Téged is, te nyomorult - hörögte, és vérben forgott a szeme. Láttam, itt csak egy sokk segíthet. Már a kijárat összeszűkülő részében voltunk. Még tíz másodperc, és talán megszabadulok tőle?
  - Mit mondott neked az öcséd? - kérdeztem. A kezünket nem tudtuk mozdítani, olyan szorosan álltak körülöttünk az emberek. Jól láttam, hogy a harag eltorzítja az arcát.
  - Mit tudsz az öcsémről?
  - Csak azt, hogy éppen olyan gazember, mint te - óvakodtam használni a "volt" szót. Nem árultam el neki, hogy az ifjabb Mulanit már valahová elvitte a folyó.
  Amikor ritkult a tömeg - már kisodródtunk a diszkó elé - végre felszabadult a másik karom.
  És a lábam is. Rúgtam, ütöttem, de Mulani nem hagyta magát, ordított embereinek. Tudtam, ebből baj lehet. Ha elkapnak, végem van. Mbuni elleni merénylet, és a szerbek elrablását is rám bizonyítják, ráadásul jogosan.
  Kitéptem szorításából a jobb kezemet, de ő is fegyverért nyúlt. Erről eddig megfeledkeztem; embereitől a tűzvész kitörésekor szerezhetett egy pisztolyt. Mire előrántotta volna, én időhiány miatt a zsebemből lőttem. Mulani megingott. A tömeg szétfutott, a diszkó épülete lángoktól recsegett. Szirénázva jött egy rendőrautó...
  Mulani is lőni akart, sőt lőtt is. De már csak maga elé, a földre. Kábultan állt, aztán lassan dőlni kezdett. A tömeg rárohant, az ajtó felől áramló emberek nem is figyeltek a lábuk alá. Másokat is eltapostak. Mulani arca eltűnt a lábak között. Körülnéztem, és rohantam tovább.
  Az épület másik oldalán többen autóikat menekítették volna, de a kocsik összegabalyodtak, egymást akadályozták. A járdán megtorpantak a menekülők, most már biztonságban érezték magukat, és figyelni kezdték a tűzvész alakulását. Mzingában aligha van európai értelemben vett tűzoltóság. Amikor visszanéztem, a lángok éppen elérték a tetőt. De azt hiszem, sikerült kimenekíteni mindenkit. Kivéve az elnököt és vagy nyolc-tíz társát. A testőrök fejvesztetten futkostak, ebből is tudtam: nincs parancsnokuk. Nincs, aki vezényelhetné őket...
  Fellélegeztem. Akkor jutott eszembe: ha minden rendben ment, a fiúk már mind a bárkán vannak, a parton a három terepjáró - de nekem nem maradt jármű! Elbotorkáltam a kevéssé megvilágított utcákon távolabb, és fogtam egy taxit.
  A bárka azonnal elindult, amint a fedélzetre ugrottam. Felnyikordultak a kikötőstég mohos oszlopai, a motor dübörögni kezdett. Az öreg hajós állt a kormánynál. Willt és Heinzet előreküldtem az orrba, figyeljenek. Mindenkinél ott volt egy géppisztoly és egyéb fegyverek is.
  - Hol van Roland? - kérdeztem Dinótól.
  - Lent a foglyoknál - társam és barátom hangjában éreztem valamit. Amit nem is akart kimondani.
  - Te és Paul gyertek velünk. Paul lesz a tolmács, a szerbekkel egy lengyel talán szót tud érteni.
  A bárka fenekén egy mennyezeten ingó lámpa fényében fura jelenet tárult a szemem elé.
  Két szerb a nyirkos sarokban ült, hátrabilincselt kézzel. A harmadik - Mitrovic - középen térdelt. Roland őt pofozta. De olyan kegyetlenül és szünet nélkül, hogy felment bennem a pumpa. Odaugrottam, és elkaptam a karját.
  - Megőrültél...? Vissza, te állat!
  Az arcába néztem. A szeme... Hát igen. Az élet ismétli önmagát. Egyszer már átéltem ilyesmit. Akkor is a franciák kérésére mentem el messzire, hogy egy algériai háborús bűnöst hozzak haza Párizsba. És a kísérő, akit mellém adtak, a lehető leginkább érdekelt volt az ügyben. Ettől mindig féltem, ez elvakulttá teszi a legjobb embereket is.
  Óvatosabb is lehettem volna, a fenébe! Hiszen voltak jelek, amelyeket észre is vettem. Elég volt Roland arcába néznem, hogy feltehessem a kérdést:
  - Ki neked ez a pasas?
  Hallgatott. A szerbet leültették egy sarokba, véres volt az arca.
  Ő is hallgatott. Megráztam Rolandot.
  - Beszélj, átkozott! Még jó, hogy nem rontottuk el miattad az egész akciót!
  Roland lecsillapodott, de nem nagyon.
  - Hagyjatok... Számolnivalónk van ezzel az alakkal!
  - Mi ez a többes szám. A fivéredről van szó?
  Nem nézett rám, úgy beszélt.
  - Az apánk Belgrádban volt diplomata, aztán annyira megtetszett neki az ország, hogy nyugdíj után ott is telepedett le. A fivérem és én ott kezdtük az egyetemet, csak később mentünk át Párizsba. Kilencvenegy őszén az anyám meghalt, az apám ekkor haza akart jönni Franciaországba. Boszniában dúlt már a balkáni háború, amit ezek az átkozottak robbantottak ki. Mielőtt az apánk eljutott volna Horvátországba, mert a blokád miatt csak arra hagyhatta volna el az országot, a bosnyák fogolytáborokat felügyelő katonák karmaiba esett. Mitrovic őt is megkínozta.
  Mire sikerült hírt adnia magáról és érte mentek a NATO-katonák, már halott volt. A fogolytársak elmondták, hogy ez az állat végzett vele - indult volna újra "Aleks" Mitrovic felé, hogy belerúgjon, de Heinz eléje tartotta a karját. Nem is ért hozzá, de Roland tudta, mit jelent ez. Ajkát harapdálva visszafogta magát.
  - Szóval, ezért találtátok ki az egész akciót? - csaptam le. Roland bólintott.
  - Igen is, nem is. Mindenképpen a hágaiak kezére adjuk őket. A másik kettőt biztosan. De nem bánnám, ha ez a disznó sohasem jutna el élve Európába.
  - Nekünk élve többet ér - néztem társaimra, és ők jól értették, mire célzok. Még ha nem lenne egyéb érvünk, akkor ez is fontos. Nekünk fejenként hárommillió frankot érnek a szerbek. És tudtam, mindent megteszünk, hogy élve érkezzenek meg Párizsba.
  A szomszéd ország repterén négy órával ezelőtt szálltunk fel. Némi galibát okozott ugyan, hogy három foglyunknak nem volt útlevele. De Roland elintézte a francia követségen, és így nem akadékoskodtak. A gép félig volt csupán, és tudtuk, hogy a célban várnak ránk. Akkor talán véget ér vesszőfutásunk?
  Az ember mindig reménykedik...
  Algéria fölött repültünk, amikor a gép süllyedni kezdett. Rögtön kirepült az álom a szememből. Mi történik...? A többiek még nem vettek észre semmit. Láttam, Roland - egy sorral előttem ült - is nagyon figyel. Aztán megszólalt a hangszóró.
  - Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél. Kérem a figyelmüket. Műszaki okból megszakítjuk utunkat, és leszállunk a korzikai Ajaccio repülőterén.
  Az agyam sebesen dolgozott. Lehet, valóban van valami műszaki hiba, de az is lehet, hogy nincs. Mindenesetre Ajaccio már francia terület, nagyobb baj nem lehet. Talán az sincs kizárva, hogy éppen három "utastársunk" miatt zajlik ez a változás a menetrendben? Mindenesetre riasztottam a többieket. Roland nem látszott meglepettnek, ez újabb gondolkodnivalót adott. A legmarkosabb fiúk a három szerb mellett maradtak, különösen Paul. Róla nem tudták, hogy nagyjából értené is, amit egymás között beszélnének. De a szerbek megátalkodottan hallgattak, amióta elindultunk.
  - Figyelj, Dino, te maradj a gép farkában, és tartsd nyitva a szemedet. Különösen, ha kinyitják a hátsó kijáratot is. Roger, tiéd az első ajtó. Eric, te tartsd szemmel Rolandot! Ne engedd, hogy nélkülem beszélgessen bárkivel is, aki a fedélzetre lép! Én most megyek a pilótához.
  Az afrikai repülőtereken általában nem olyan szigorú az ellenőrzés. És ahol van is, az illetékesek engedékenysége megoldható egy ötvendollárossal. Így hát volt egy pisztoly a zakóm alatt. Ugyanaz, amivel az ifjabb Mulani fenyegetett pár nappal ezelőtt, azon a számára rosszul végződött éjszakán.
  Az ablakon át láttam, hogy Korzika már alánk suhan. Ismertem a tájat, jártam ott egyszer, egy másik akcióm kapcsán. Az óceán tintakéksége fel-felbukkant balra. A gép már nagyon alacsonyan szállt.
  - Uram, a pilótafülke zárva van - közölte az egyik stewardess.
  Nagyon csinos volt. Eperajkak, világos bőr, vöröses haj. Nem éppen az esetem, de azért nem mondanék neki nemet.
  - Hát nyittassa ki - feleltem, és megmutattam zakóm alatt a pisztolyomat. Még fehérebb lett, sápadtan telefonált a kis fali készülékből. Az ajtó kinyílott.
  Csak ketten ültek elöl. Nagyon modern gép volt ez.
  - Mit akar itt? - nézett hátra a másodpilóta, vagyis a repülőgépvezető-helyettes. - Leszállás közben tilos belépni!
  - Kivéve, ha az ember géprabló - mosolyogtam kedvesen. Furcsán néztek rám, mire elnevettem magamat: - A világért se vegyék komolyan. Tíz emberem van a fedélzeten, mindnyájan egy különleges akcióból térünk haza Párizsba. Magas helyről küldtek el bennünket, és ők is várnak vissza. Szóval, én most tudni akarom, mi ez a "műszaki ok"?
  Összenéztek, hallgattak. A helyettesen láttam, ő lenne a könnyebb eset. Éppen ezért fenyegetően ránéztem.
  Még azt is elfelejtette, hogy társának folyamatosan jelentgesse, mekkora hatásfokkal dolgoznak a hajtóművek. Láttam a szélvédőn át, hogy ráfordultunk a leszállópályára.
  - Nincs... nincs műszaki hiba. Azt a parancsot kaptuk, hogy szálljunk le Ajaccióban. A fedélzeten... szóval, állítólag... körözött bűnözők tartózkodnak.
  - Stimmel. De azok nem mi vagyunk, hanem akiket hozunk magunkkal - feleltem. Ha így van, miért ne...? Talán nem akarják a párizsiak, hogy egyenesen a fővárosba repüljünk. A sajtó kiszagolja az akciót, az nem tenne jót nekik sem. Ajaccio kis álmos vidéki repülőtér. De azért, ha nem a főbejárathoz gördül a gép, tudni fogom, mire készüljek fel.
  - Csinálják tovább az utasítás szerint - mondtam, és kisiettem a pilótafülkéből. Homályos nyugtalanságom nem múlott el. Itt valami még készül, a fenébe!
  Ahogyan sejtettem - gépünk nem a főépülethez gördült. Egy Follow Me feliratú, csíkosra festett autó vezette a guruló repülőt. Jóval távolabb a főépülettől, néhány hangár mellett álltunk meg. Pillanatok alatt odahozták a lépcsős kocsit. A másik oldalon kinéztem - vagy hat katonai terepjáró bukkant ki a hangár mögül. Egyenruhás férfiak ültek benne, és bizony jó sok fegyverük is volt. Kommandósok...!
  Rohantam a kijárathoz. Egy ismerős arcot láttam. Tulajdonosa már ott állt a legfelső lépcsőfokon, és küldte ki az utasokat. Ez ellen nem is volt kifogásom.
  - Bon jour, madame - fékeztem mellette.
  Az a nő volt abból a dél-franciaországi villából, ahol Rolandot és fivérét is megláttam. Ahogy a hölgy nem mutatkozott be - csak annyit jegyeztem meg róla, hogy okos a tekintete, ötvenes, nem szép. Hát azóta sem szépült meg. Nyári ruhát viselt, retikült, de nem volt túl nőies. És nyugtalanító fény égett a szemében.
  Nem is köszönt.
  - Az utasok kiszállnak, maguk maradnak.
  - És a személyzet is - vágtam rá. Roger közel állt hozzám, ránéztem. - Vigyázz Rolandra is!
  A nő dühös volt. Az utasok kiszálltak mind egy szálig. Visszatoltam az utolsónak érkező stewardesst - két társnője még a gépben volt a két pilótával együtt.
  - Szóval, miért kellenek kommandósok? - kérdeztem élesen. Ott álltunk a gép kijáratánál. A lépcső elnéptelenedett. Kilestem oldalt - a lépcsős kocsi vezetője elment. Tehát onnan nem fenyeget veszély.
  - Nem kellett volna kinyírni Mbuni elnököt! - sziszegte a nő.
  - Én tettem - feleltem. - No és, neghalt legalább?
  - Igen, egy órával később a kórházban! - vágta az arcomba haragosan.
  Vállat vontam.
  - Baleset volt. Az elnök úr az utolsó pillanatban rájött, mi történik, ráadásul felismert. Az igazi nevemet kiáltotta. De nem akarok magyarázkodni. Az utolsó pasast hoztuk ki éppen, Petrovicot, a legfontosabbat. Most majd nagyot alakíthat a francia delegátus a hágai bíróság előtt.
  - Nagy baj - ingatta a fejét a nő. Megkérdeztem:
  - Az eredmény már nem is fontos...? Fizessen és vigye azt a három jómadarat. Tízmillió és kvittek vagyunk.
  - Nem tartották be a megállapodást, tehát semmit sem fizetünk - így ő.
  - Akkor szélnek eresztem a pasasokat. Nagyon hálásak lesznek!
  - A kommandósok veszik át az őrizetüket - így ő.
  - Amint kifizették a munkadíjat - így én.
  Roland lépdelt közelebb. Roger is ott állt mellette.
  - Kapnak kétmilliót, és tűnjenek el - sziszegte a nő. Mint egy mérges kígyó. De én is tudok harapni. Hirtelen berántottam az asszonyt a gépbe, de úgy, hogy a retikülje a kezemben maradt. Roland a zakója alá nyúlt, de Roger pisztolya máris a bordái közé szorult.
  - Ezt ne tedd, fiú - suttogta társam kimérten. Elvette Roland fegyverét. A retikül is gyanúsan nehéz volt. Hát persze, egy Beretta lapult benne, tele tárral.
  - Van hét túszunk - mondtam az asszonynak.
  A két pilóta, a három stewardess és önök - intésemre a fiúk becsukták az ajtót. Fülledt meleg volt a gépben, de közeledett az alkony. - Asszonyom, mehet a pilótafülkébe és rá^dióz^hat a toronynak. Természetesen a felügyeletünk alatt. Mondja meg az akció vezetőjének, mi a helyzet. Mi csak a kialkudott bérünket és szabad eltávozást akarunk - a múlt jutott eszembe. Vagy tíz éve már annak, hogy Párizsba hazatérve kommandósok fogadtak. Akkor is be akartak csapni, és sok vér folyt. A barátaim és ellenségeim vére. Tíz év alatt okosabb lettem, mondhatnám, bölcsebb. Ha mindnyájan visszajöttünk élve, egy karcolás nélkül, akkor most bukjunk le...? Ezt nem engedhetem meg.
  A madame és Roland elmentek a pilótafülkébe. Torben és Eric kísérték őket. Hátramentem megnézni, mi van a szerbekkel. Mitrovic szeméből mélységes gyűlölet sütött, a másik kettő közömbösnek álcázta magát. Sejtették, hogy gondban vagyunk. Elisa velem jött, Paul a hátsó ajtót vigyázta, Will az elsőt. A stewardesseket leültettem, közel a pilótafülkéhez.
  - A hölgyek ne mozduljanak sehová. Az urak sem - az egyik pilóta is velük volt, a másik elöl a fülkében kezelte a rádiót. Kilestem oldalt. "Amazok" elitalakulat lehettek, fegyelmezetten várakoztak. Megmutatták magukat, és fölényes volt a nyugalmuk. Ezek rohamozták meg a múltkor azt a Marseille-be térített gépet, amit algériai iszlám terroristák vittek oda. Eleget hallottam róluk. De mi sem vagyunk rosszabbak... csak idősebbek. Idősebbek és tapasztaltabbak.
  - "Eresszék el a túszokat, és adják ki azt a három... személyt" - jött a toronyból az utasítás.
  - Így lesz, amint megkapjuk a bérünket - feleltem. - Egy ilyen Boeing, bár használt, ér vagy ötvenmillió dollárt. Kár lenne érte.
  Csönd lett. Értették a célzást. Az efféléktől, mint mi, az is kitelik, hogy robbanóanyag van náluk, és legvégső érvként levegőbe röpíthetik a repülőgépet... Még másfél óra, és besötétedik. A kommandósok olyankor szeretnek támadni. Elvakító fénybomba a pilótafülke előtt, kirobbantják a két ajtót, lehetőleg egyszerre. Ha ugyan még nincsenek bent a géptestben, ott alul, ahol a poggyászokat tartják!
  - Hárommillió - így Roland. Az asszonyra néztem.
  - Mi ez a perzsavásár? És ki itt a főnök, maga vagy ez a Roland?
  - Én - felelte. - Szólítson Madame Renard- nak.
  A szemébe néztem. Közelről. Volt benne valami, ami nem tetszett, de volt olyan is, ami igen. Nem öreg még, talán csak ötvenesnek látszik. De éppen úgy lehet negyvenhét is. Kedvelem a negyveneseket. Már nem csinálnak hülyeséget, de kaphatók még egy-két tüzes dologra. Mintha éreznék, hogy hamarosan eljön a kapuzárás ideje. És igazuk van. Madame Renard szemében aranycsillagok ragyogtak. Nem pajzánok, de sokat ígérőek.
  - Kár lenne magáért - mondtam nagyon csöndesen. Csak ő hallotta.
  - Megölne, ha...? - kérdezte kiszáradó szájjal. Vággyal. A dolog meglepett. Ilyen gyorsan még sohasem ment a dolog. Csak eszembe jutott a "másik megoldás", és lám, ő is ugyanarra gondolt. Máris benne volt, nem is titkolhatta.
  - Kilenc ember életére kell ügyelnem, magamat is beleértve. És itt van a három szerb. Az életünket kockáztattuk, hogy elhozzuk őket. Miért akarják megszegni a szerződést? Hát nem örülnek, hogy itt vannak a pasasok?
  A szemében megváltozott valami. Összetört egy kemény szál, helyette kicsiny tűz gyulladt, reményt adó.
  - De, nagyon örülünk. Ám Mbuni meggyilkolása összekuszálta a helyzetet Mazimbában, és persze Párizsban is. A külügyben tajtékoznak, és keresik Mbuni halálának okát. A titkosszolgálat átadott egy jelentést, miszerint az elnököt egy belső, hazai ellenállási mozgalom tette el láb alól. De ezt ott senki sem hiszi el, ismerik a valós helyzetet. Ha most előlépünk a három szerbbel, rögtön összekapcsolják a két eseményt. Főleg, mivel tudják, hogy Roland és fivére is benne volt éppen most valamilyen mazimbai ügyben.
  Kellett ennek a "Rolandnak" folyton a mzingai francia követségre járnia, gondoltam dühösen. De nyitott voltam minden új ötletre.
  - Madame Renard, van megoldás.
  - Halljuk!
  - Hibernálják a szerbeket egy időre.
  - Tessék...?
  - Ne vegye szó szerint. Rakják el őket valami katonai fogdába vagy bárhová, és tartsák ott két- három hétig. Utána is előállhatnak velük Hágában.
  - De elmondják, mikor és milyen körülmények között hozták el őket Mzingából!
  - Hágában már sok egyéb bajuk lesz, azt hiszem. Még azt is el tudom képzelni, hogy nem is a francia állam adja át őket nyilvánosan, hanem néhány be nem avatott tisztviselő. És elég, ha erről csak az Európai Unió néhány vezetője tud!
  - Oké. Megmondom az öregnek.
  Ezt nem beszélhette meg a pilótafülkéből. Szóltam, nyissák ki az ajtót. Madame Renard távozás előtt még elkérte a mobilom számát.
  - Visszajön? - kérdeztem. Most már egészen más volt az arca. Rokonszenves, de még feszült. Belső lágyság ömlött el vonásain - igaz, ez nem tartott egy percnél tovább. Közben valami kialakult közöttünk, láthatatlan, ámde erős szál feszült ki. Vagy csak azt hittem...?
  - Igen - felelte, és lement a lépcsőn. Visszazárattam az ajtót, a figyelők a helyükön voltak.
  Este lett, aztán közeledett az éjszaka. A kommandósok nyilván infratávcsövekkel is figyelnek bennünket. A gépbe aligha látnak be, de ha kilépnénk a testmelegünkkel akármilyen nyíláson, a hőérzékelők fehér foltként mutatnának bennünket. És már lőnének is a fiúk, ha erre van parancsuk.
  Ha erre van parancsuk?
  Szóltam Rogernek, nézzék meg, átjuthatunk-e a csomagrekeszbe. Az utasszállító repülőgépekben vannak belső ajtók, zsilipek és utak. Ha a földön állunk, nincs légnyomáskülönbség az utaskabin és a csomagtér között. A fiúk megtalálták az átjárót és a belülről nyitható fenékajtók egyikét is. Szereztek poggyászrögzítő kötelet, volt vagy tíz méter hosszú. A szemem megakadt a gép kis konyháján. A stewardessek, pilóták és Roland az első osztályon ültek, rájuk szegezett fegyverek előtt. Ők hát távol vannak innen, nem láthatják, mit teszünk. Merész terv kezdett kibontakozni az agyamban...
  Negyed tizenegykor megcsördült a telefon.
  - Én vagyok - mondta Madame Renard minden bevezető vagy üdvözlés nélkül. Ezt a telefont nem hallgatja le senki, a repülőtéri hatóságok és a kommandósok még a létezéséről sem tudnak. Magammal vittem a készüléket Afrikába is, bár ott nem használhattam. Most viszont igencsak szükségem lett rá. - Itt az ideje, Daniel, hogy megtudja, mire megy ki a játék.
  - Égek a kíváncsiságtól!
  - Átverték magát, de Roland fivérét, sőt az öreget is.
  - A kormány? A külügy?
  - Mi. A korzikai függetlenségi mozgalom.
  - Szóval, maga...
  - Ne siessen az elhamarkodott ítélettel. Korzikai vagyok szívvel-lélekkel, és nyilván tudja, évtizedek óta küzdünk az elszakadásunkért Franciaországtól. Sőt, Napóleon óta ezt tesszük.
  - Minden tiszteletem az Önöké, de miért kevertek bele minket?
  - Az egész ügy az én ötletem volt. Én vettem rá a titkosszolgálatot, ahol addig dolgoztam, hogy raboltassuk el a három szerbet. Ismervén a Roland fivérek belgrádi múltját és az apjuk esetét, nem volt nehéz támogatást találni a külügyben is. Mindenkinek kellett a siker a hágai bíróság felé... Mbuni meggyilkolását használtam ürügyként, no és az esetleges kiszivárogtatást. Így elértem, hogy engedélyezzék az ajacciói leszállást. Itt, a figyelő szemektől és tévékameráktól távol akartam átvenni öntől a szerbeket... És ez így is lesz. Csak éppenséggel nem Párizsnak adjuk át őket, hanem mi visszük őket Hágába. Korzika ajándéka lesz a három háborús bűnös, nem Franciaországé!
  - Tulajdonképpen méltányolom is hazafias érzelmeit, kedves Madame.
  - Szólítson Juliette-nek...
  - ...Juliette, igen. De mi lesz a pénzünkkel?
  - A korzikai függetlenségi mozgalom nem olyan gazdag, mint a francia állam, Daniel. Most figyeljen ide: követeljen a toronytól élelmiszereket. Végül is tizenkilenc ember van a fedélzeten, és mind enni akar, érthető? Küldenek majd egy catering-autót nagy rakodótérrel.
  Szálljanak bele mindnyájan, mármint az ön csapata és a szerbek. A kocsi sofőre a mi emberünk, kihozza a társaságot a reptér szélére, és onnan szabad az út a sziget belseje felé. Éjfélre már a mi titkos bázisunkon lesznek.
  Olyan parancsoló volt a hangja, hogy majdnem engedelmeskedtem. A fejemben villámgyorsan kergetőztek a gondolatok. Elég világosan értésemre adta, hogy ne számítsak nagy pénzre. Annyira azért nem rajongok a korzikaiakért, hogy sok millió frankról lemondva támogassam őket anyagilag. Ezen a téren sohasem ismerem a tréfát, sem a megalkuvást. És döntöttem.
  - Rendben van, figyeljék a kocsit - és letettem. Körülnéztem.
  - Dino, Eric, Will és Torben. Ürítsétek ki a konyhai hűtőket. Nyomás vetkőzni! Inget, nadrágot, cipőt, zubbonyt le, és be a hűtőbe!
  - Lázad van, főnök! - kérdezte Torben szokásos vigyorával. De láttam, kicsit nyugtalan. "Danny megőrült", volt az arcára írva.
  - Csináljátok, amit mondtam, Dino majd elmondja, miről van szó! Dino, az infrák...!
  Hát persze hogy értette. Bementem a pilótafülkébe, számhoz emeltem a rádió gombját, és élelmet kértem az embereknek. Akik tulajdonképpen már dél óta nem ettek, nem ittak.
  A gépben meleg volt, nem működött a légkondi. A konyhában izzadt férfitestek "férfias" szaga terjengett. Magam is trikóra és gatyára vetkőztem. Öt férfi teljes felsőruházata éppen elfért a két hűtőben, beleértve a cipőket is.
  Minden igen gyorsan ment. Húsz perc múlva odakanyarodott egy autó. Nagy kockafelépítménye volt, és ezt a rakományrészt egy elmés pneumatikus szerkezet könnyedén felemelte az egyik bejárati ajtóig. A repülőgépünk teste vagy tizenkét méterre volt a betontól.
  - Nyomás, fiúk. Kapjatok ki egy kis kaját, hadd lássák a kommandósok, hogy tényleg enni fogunk.
  A valóságban nem ez volt a cél. Amíg néhány fiú kiszedte a dobozokat és az italokat, a tálcákra készített ételeket, lezavartuk az emeleti első osztályról a "túszokat". A pilóták, az utaskísérő kisasszonyok - köztük az a fehér bőrű szépség is, aki annyira tetszett - szótlanul engedelmeskedtek. Roland persze kiabált.
  - Mi van? Meg akartok szabadulni tőlem? Együtt mentünk Mazimbába, hát együtt menjünk vissza Párizsba is!
  - Sajnálatos módon útiterveinkben némi változás állt be - mondtam epésen, és belöktem őt is. Lekopogtam a sofőrnek: csukhatja, mehet! Bezárultak az ajtók, a Catering-kocsi elhajtott a géptől. Szerettem volna látni Juliettet, amikor rájön, nem azokat kapta, akikre számított. Még azt is feltételeztem róla, hogy minket legyilkoltatott volna - így legalább nem kell fizetni nekünk. No és Rolanddal mit fog csinálni...? A távolodó jármű után nézve még láttam a félhomályban, hogy süllyed a rakodótere normális magasságra, a gépkocsi vázára, aztán elnyelte a homály.
  A reptérnek e részén minden lámpát kioltottak, nem véletlenül. Alighanem lezárták a teret a forgalom elől is, mert amióta beállt az este, egyetlen gép sem érkezett vagy távozott innen.
  Újra elővettem a telefont. Mennyi telefonszám van az ember fejében! Különösen olyanok, amelyeket nem lenne tanácsos leírni. Hosszabb ideig éltem Rómában, az emlékezetes plasztikai műtétem után. A Monte Mario-negyedet máig kedvelem. Ott kerültem kapcsolatba egy bizonyos Luigi D.-vel. Nem akárki az egyik ottani minisztériumban. Tettünk egymásnak néhány szolgálatot, és ígérte, nem feledkezik meg rólam. Csak otthon legyen...!
  Otthon volt.
  - Monti vagyok, ha emlékszel még rám.
  - Ciao, Monti! Hát persze, hogy emlékszem! Mi újság?
  - Itt állok Ajaccio repülőterén ezzel a három szerb háborús bűnössel. Magam hoztam el őket Afrikából, tudod, oda menekültek. De az itteni hatóságok... hm... hát bizonyos nehézségeket támasztanak. Különösen az "öreg", emlékszel rá?
  - Persze. Sok borsot tört az orrunk alá annak idején!
  - Most visszaadhatod a kölcsönt. És tudod, milyen nagy ügy lesz, ha Itália prezentálja a rossz fiúkat Hágában...?
  Tíz másodperc elég volt neki, hogy felfogja a dolog jelentőségét. És csak ennyit kérdezett:
  - Hová tudsz eljönni még ma éjszaka?
  - Sassari repülőtere, Szardínia szigetén.
  - Rendben van. Elintézem, hogy egy órán belül a reptér kész fogadni benneteket, bármivel is érkeztek. Jelszó?
  - "Monte Mario" - feleltem, és kikapcsoltam a telefont.
  - A kommandósok egyik fele elment - jelentette Elisa. - Alighanem követték a Catering-kocsit.
  - Remek! Ki a ruhákat a hűtőből. Öltözni! Odalent óvatosan résnyire nyissátok a poggyász^ajtót!
  Négy perc múlva elsőnek ereszkedtem a kötélen a beton fölé. Jéghideg volt az ingem, nadrágom merev, zubbonyom szinte recsegett. Az imént a cipőmet alig tudtam a lábamra erőltetni. A fejemre húztam a zubbony nyakát, akár egy kapucnit. Nálam pisztoly, a fiúknál géppisztoly, túlélőkés, zsinórok - ami kell ilyenkor.
  Minden reményem abban volt, hogy ha van is infratávcső a kommandósoknál, csak egyiküknél, és az sem figyeli folyton a gépet. Ha mégis, nem vehet észre bennünket. Máris a betonon álltam, villámgyorsan mellém ereszkedett Dino, Torben, Eric és Will.
  - Ti balra, ti jobbra. Két dzsipet és egy teherautót láttok. Nem kell ölni, csak "csendesíteni".
  Mentek, én meg egyenesen előre baktattam. Arcom elé húztam a takarást, ügyeltem, két kézfejem is benne legyen a zubbony ujjában. Ne látszódjék semmi, ami meleg.
  A legközelebbi terepjárón három kommandós ült. Ketten bóbiskoltak, a harmadik őrködött. Amikor már nagyon közel voltam, leültem a betonra, és csöndben levettem cipőmet. Úgy osontam tovább. Hátulról jöttem a terepjáróhoz. Tisztán hallottam, amint az egyik katona nagyot ásít. Iszonyú lassan merültem fel mögöttük. A visszapillantó tükör ilyen sötétben semmit sem adhatott nekik. Pisztolyt markoló kezem lecsapott az egyik fejére, és máris repült a másikhoz. A harmadik, az őr éppen fordult, amikor elkaptam a torkát, és kirántottam a betonra. Csizmás lábával az egyik lábszáramhoz ütődött, belém nyilallt a fájdalom. Csépeltem, ő is. A szakma összes eszközét bemutattuk. Csak azt a lehetőséget nem kapta meg, hogy kiáltással riassza a társait - erősen szorítottam a torkát. A mellembe térdelt, úgy feszített el magától, én meg bevittem egy ütést a homlokára. Más ettől elkábult, de rosszul fogtam ki az ellenfelet - ez küzdött a végsőkig.
  Amikor már nem volt más mód, kénytelen voltam lefejelni. Ettől fél másodpercre elkókadt, akkor bevittem egy nagyobb ütést, és ezzel rendeztük az ügyet. Ő is elnyúlt a betonon.
  A többieknek nem ment ilyen simán. Torbent megszúrták egy tőrszerű késsel, harcképtelen volt. Dino és Eric megszerezték a másik dzsipet.
  - Hányan voltak?
  - Nálunk hatan, meg nálad három, az kilenc - összegezte gyorsan Dino.
  - Vigyétek be őket a hangárba, egyenruhákat és sapkákat elhozni, összekötözni, szájat kipeckelni - parancsoltam. A terepjárókon csak kézifegyvereket találtam. A teherautóban viszont nem volt semmi, néhány padon kívül... Ezen hozták a legénység egy részét.
  Nem volt sok időnk. Perceken belül felfedezhetik - vagy a francia állami kommandósok, vagy a korzikaiak, Juliette emberei -, hogy a Catering-kocsi rakománya nem mi és a szerbek vagyunk. Akkor viszont világossá válik számukra, hogy a repülőgépen nincsenek túszaink, nyugodtan megrohamozhatják a gépet. Minél előbb el kell innen mennünk!
  Torben csak csöndben jajgatott.
  - Danny... mi lesz velem? - kérdezte anyanyelvünkön.
  - Nyugodj meg! Elmegyünk innen egy másik repülőtérre, ott majd ellátják a sebedet.
  - Nagyon fáj, Danny.
  Nem feleltem. Mit mondhattam volna neki...? Besegítettem a dzsipbe. Futva jöttek a többiek, hozták a zubbonyokat.
  - Öltözzetek be kommandósnak, aztán hozzátok a teherkocsit, a másik dzsipet tegyétek használhatatlanná. Irány a gépünk!
  Máris futottam fel a lépcsőn, öklömmel megvertem az ajtót.
  - Danny vagyok, nyissátok ki!
  Rohantak le a lépcsőn. Mindenki felkapott egy kommandós egyenzubbonyt. Petrovic, Zagubic és Mitrovic a teherautóra került, megbilincselve. A ponyva alatt még néhányan a mieink közül is találtak helyet. A franciául jól beszélők ültek a dzsipre, Paul vezette a tehert. Elisa, mint nő, szintén jobbnak látta eltűnni a ponyva alatt.
  - Hová megyünk? - kérdezte Roger mellettem.
  - Körbe - feleltem, és csakugyan. A két jármű a lámpákat fel nem gyújtva, sötétben gurult a betonon.
  Nem jártam még itt, így különösen éjszaka, a lesötétített reptéren nem volt könnyű tájékozódnom. De mint főnök, nem mutathattam ki az embereim előtt, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk. Ehelyett csak arra vigyáztam, ne menjünk le a betonról, de mindig valahol a reptér szélein maradjunk. Végre megláttam, amit kerestem. Egy újabb hangársor tűnt fel. Itt-ott szórványos fények is égtek, de csak belül. Nyitott ajtók előtt robogott a dzsip, mögötte a teherkocsi.
  Az egyik hangárban egy helyes kis gép állt. Olyan, amilyennel a nagyon gazdagok szoktak száguldozni ide-oda. Az üzletemberek vagy a "Jet-set" tagjai. Az aranyifjak, akik szeretnek Londonban reggelizni, Cannes-ban ebédelni, Rómában vacsorázni. Sugárhajtású gépeiktől kapták a nevüket. Kevés köztük az olyan, akinek tényleg nem mindegy, két órával később ér-e Milánóba vagy Lisszabonba, a fenébe is!
  A teherautó kint maradt a hangár előtt, mi bekanyarodtunk. Két fiatalember támasztotta a gépet, unatkoztak. Kipattantam eléjük; és még tisztelegtem is. Igaz, hanyagul. Mint az igazi kommandósok.
  - Bon soir, Messieurs! Menetkész a gép?
  - Mi köze hozzá? - kérdezett vissza szemtelenül az egyik. Nyápic kis alak volt, kiugró ádámcsutkával, de a legújabb divat szerinti nyári öltönyben. És gazdag, pofátlanul gazdag.
  - Bérbe veszem egyórás útra. Az öné?
  - Az enyém - felelte, és félig elfordult, megvetően. Nem kedvelhette a katonákat.
  - Ön a pilóta? - néztem a másikra, bólintott. - Üzemanyag rendben?
  - Rendben - felelte a pilóta. A másik megint belebeszélt:
  - Megmondtam, hogy a gépem nem megy sehová! Várunk valakit, és különben is...
  Nem fejezhette be a mondatot. Már repült az öklöm. Nem igazán akartam elbánni vele - inkább az idő sürgetett. Az idő hiánya. Nem volt már sok perc a magyarázkodásra, és jó példát kellett mutatnom a pilótának is.
  A fiatalúr elnyaklott, a betonon landolt. Dino ugrott, felmarkolta, kérdőn rám nézett. Befejezze a művemet, netán nyírja ki, vagy csak kötözze össze? Esetleg ürítse valamelyik szemetesládába...?
  - Őt is visszük. Maga üljön a helyére, és guruljon ki a betonra! Dino, Will, menjetek vele!
  - De uram... - ellenkezett volna a pilóta. Ám Will egyszerűen megragadta a zakója nyakát, és feldobta a gép nyitott ajtajába. A lépcsőt nem is vette igénybe. Maga is utánaugrott, aztán Dino berakta az ájult tulajdonost. Apró hibát követtem el, de csak én vettem észre. Az imént azt mondtam a tulajdonosnak, hogy egyórai útra megyünk. Ha itt marad a pasas, magához tér, elmondhatja a francia hatóságoknak. Jobb, ha senkinek nincs fogalma sem, hová tűntünk el. Közben intésemre a teherautó elállt a bejárattól.
  - Roger, tegyétek be a szerbeket a gépbe! Elisa, Paul, ti Torbent viszitek. Eric, jobban húzd szét az ajtókat, aztán ide hozzám!
  A dzsipet is kivittem a hangárból. Kétperces rohangálás után minden összeállt valamiféle sajátos renddé. A hangár nyitva volt, a fiúk a gépben, a pilóta bekapcsolta a motorokat. Dinónak lesz annyi esze - jutott eszembe -, hogy nem hagyja a pilótát rádión értekezni a toronnyal. Mire észreveszik, mi készül, mi már a kifutópálya végén lehetünk.
  - Te vezetsz! - mondtam Ericnek. - Menj a gép mögött, mindig csak mögötte.
  A csöndes éjszakában egyre hangosabban dübörgött a gép motorja. Nem ismertem a típusát, két sugárhajtóműves, körülbelül nyolc-tíz személyes kis magángép lehetett.
  A hasa csaknem súrolta a betont. Roger nem csukta be az ajtót, a lépcső is kilógott a beton fölé. Barátom egy géppisztollyal ült az ajtónyílásba, valamelyik fiú hátulról markolta az övét, ki ne essen.
  Mind gyorsabban robogtunk. A pilóta beláthatta, ez az egyetlen esélye. Két kanyar után még az egyik gurulópályán voltunk. Valahol fényszóró lobbant, kis keresgélés után rátalált a repülőre. Eric vezetett, én meg felemeltem a géppisztolyt, és megeresztettem egy rövid sorozatot a reflektor felé. Az kihunyt. Előkészítettem a dzsipben talált töltött géppisztolyokat.
  Amikor a kifutópálya szélén voltunk, tudtam, még semmi sem biztos. Több irányból is reflektorpárok közeledtek. A kommandósok...!
  Zsebemben megszólalt a mobiltelefon. Azt hittem, Luigi hív, hát felvettem. De nem ő volt...
  - Te barom, mit csinálsz? - tajtékozott Juliette.
  - Ejnye, ez a stílus nem illik egy hölgyhöz. Még ha az illető a titkosszolgálat volt dolgozója is - gúnyolódtam.
  - Átvertél! Hol vannak a szerbek?
  - Pillanatnyilag éppen nem érnek rá - kedélyeskedtem tovább. - De hogy ki vert át kit, arról mesélhetnék. Azt hiszed, nem tudtam, mire megy ki a játék? Te és az "öreg" valami kis maszek játszmát kezdtetek a belügyminisztérium ellen. Valami régi sértődés, netán egy számla kiegyenlítése folyik, a mi kárunkra? Sikerült is lóvá tennetek néhány felelős alakot, de ez velem nem megy. Ott hibáztatok, hogy nem fizettetek azonnal. Ha kezembe nyomod a tízmilliós bőröndöt, már nálatok van minden adu.
  - Megkeserülöd még! - kiáltotta. Elzártam a készüléket. Főleg azért, mert már a felszállópályán robogtunk, és szükség volt mindkét kezemre, teljes figyelmemre.
  Három autón üldöztek bennünket. Két katonai dzsip és valami másféle jármű robogott mögöttünk, gondosan vigyázva, ne kerüljenek egymás tűzvonalába. A legközelebbi kicsit balról jött, hát először oda eresztettem egy sorozatot. Eric közben szinte a gép farkához tapadt, de rám kiáltott:
  - És hogyan szállunk át...?
  - Az még odébb van, most csak hajts! - üvöltöttem vissza. Lőttek ránk és a gépre. Nem engedhettem őket túl közel, nehogy kárt tegyenek a repülőben. Veszettül lőttem. A legközelebbi dzsip hirtelen irányt változtatott, kifutott a betonról, és fejre állt. Ezt a mögötte jövő kocsi lámpáinak fényében láttam. Ketten maradtak az üldözők, és lőttek veszettül. Én már a harmadik tárat fogyasztottam. Volt, amikor arra sem maradt időm, hogy tárat cseréljek, felkaptam a következő töltött fegyvert az ülésről, és lőttem. A másik dzsip kerekeire céloztam, és a homályosan látható sofőrülésre. A bal oldali reflektor fölé egy fél méterrel...
  Tűz lobbant. Az autó lángra kapott, és ott a betonon, menet közben felrobbant. Egy tűzgömb szaladt utánunk, kísérteties fényeket szórva minden irányban, megvilágítva még az eget is.
  - Most menj mellé! - kiáltottam Ericnek. Ajkát beharapva nyomta a gázpedált. Megkerültük a repülő farkát. Ekkor vagy száznegyvennel robogott mindkét jármű. Tudtam, hamarosan át kell szállnunk, hiszen ahhoz, hogy felszálljon a gép, legalább kétszázzal kell mennie. Ennyit a terepjáró aligha teljesít.
  Az a rejtélyes autó most egyszerre vagy tíz fényszórót gyújtott ki a vezetőfülke fölötti sorban. Tudtam már, ez egy repülőtéri különleges kocsi lehet, talán éppen a katasztrófaelhárítók járműve. Egyre gyorsabban jött... ez még utolér bennünket!
  - Most közel, Eric!
  Láttam Dinót a repülő ajtajában, a farok fölött lőtt hátrafelé. Én még kilőttem az utolsó sorozatot.
  És akkor furcsa dolog történt. A mi kocsink távolodni kezdett a repülőtől. Még üvöltöttem, hogy "közelebb, te marha!", csak utána néztem Ericre...
  A feje helyén csak egy véres csomó volt. Különleges lövedékkel lőhették meg, és az szinte elvitte a fejét. Már nem is élt, bár a két keze még halálos görcsben markolta a volánt...
  Azt hiszem, csalódottan és haragosan üvöltöttem - erre később sem tudtam visszaemlékezni.
  Káromoltam a világot, és bömböltem is, amikor Eric halott testére nehezedtem. Lábammal az ő lábán keresztül nyomtam a gázpedált. Nem volt már idő helycserére. Különben is, hogyan cseréltem volna egy halottal...
  Ahogyan eddigi életemben annyiszor, ismét szomszédom lett a halál.
  Lehúztam hát a fejemet, ismét közelebb kormányoztam a kocsit a repülőhöz. Dino alighanem látta, mi van, éppen ezért ledobta fegyverét és kinyújtotta a kezét. Őt fogták a többiek, tisztán láttam, hogy valaki hátulról egy kötelet vet Dino dereka köré...
  Az üldözők ismét lőttek. A dzsipem hátsó részébe csapódtak a golyók. Még a láng is fellobbant...
  - Gyere, Danny! - üvöltötte Dino.
  Még nyomtam a gázpedált, aztán ugrottam. Volt egy pillanat, amikor nem voltam sem az autón, sem a gépen. Még a levegőben úsztam, amikor belobbant a dzsipem... Lábam a gép lépcsőjére csapódott, kezem Dino kezére talált... Erős volt a szorítása.
  A repülőgép farka nagy-nagy szerencsére elkerülte a dzsipet. Hirtelen Roger bukkant ki az ülő Dino feje fölött, és egy zsákmányolt vastag csövű fegyvert emelt fel. Kis páncéltörő rakéta... Igen, az kell ide! Hamarabb is eszébe juthatott volna már!
  Roger lőtt, mögöttem még egy nagy fényvillanás az égen, és berántottak a gépbe. Mire becsukták az ajtót, Roger büszkén jelentette, hogy az üldözőknek végük van.
  A gép akkor szakadt el a betontól.
  Előrebotorkáltam a pilótához. Elisa őrizte, fegyverrel a kézben.
  - Irány dél, Szardínia. Pontosabban Sassari repülőtere. Ismeri?
  A pasas úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. Elisa csöndesen megjegyezte:
  - Csupa füst, olaj és korom az arcod, főnök.
  - Ismerem Sassarit - felelte a pilóta; még mindig nagyon nyugtalan volt. Akkor fordultunk el a tenger fölött. Felhőtlen volt az ég, kisütött a hold. Ezüst-halott kísérteties fény lebegett a táj fölött. Szegény Eric. - De az éjszaka zárva van.
  - Minket fogadnak! - ígértem. Hátrasiettem. Petrovic és társai néma gyűlölettel ültek a székeken, kezüket a fiúk az üléskarfákhoz bilincselték.
  - Hogy vagy? - hajoltam Torben fölé.
  - Mindjárt utolérem Ericet - nyögte, és elfordította a fejét. Ő volt a csapatban a legfiatalabb, huszonhárom éves. Az ördögbe! Nem hagyhatom, hogy odavesszen! Gyorsan kötést tettünk rá, de a sebe még bőven vérzett. Sápadt volt, és többet nem szólt.
  - Húsz percig tarts ki, fiú - mondtam neki, és visszasiettem a pilótafülkébe. Megjártuk Afrikát veszteség nélkül, és akkor itt, az utolsó órákban fogyatkozik meg a csapat...?
  - Előttünk Szardínia - jelentette a pilóta, aztán félve megkérdezte: - Akkor én most... túsz vagyok?
  - Nevezze, ahogyan akarja. Ám nincs kizárva, hogy egy hónap múlva keresi majd egy ismeretlen pasas, és egy vastag borítékot nyújt át. Adómentes jövedelem lesz - próbáltam mosolyogni, de nem ment. Alattunk ismét szárazföld bukkant fel. Éjfél körül járt az idő. Elkaptam a mikrofont.
  - Sassarit hívom, Sassari-torony, jelentkezz!
  A csak repülőknek fenntartott hullámhosszon azonnal jelentkezett egy nyugodt férfihang.
  - Itt Sassari-torony.
  - Meg nem nevezett repülőgép azonnali leszállási engedélyt kér, jelszó "Monte Mario". Ismétlem, "Monte Mario"...!
  Kis csönd volt, aztán...
  - Rendben van, Monte Mario, leszállási engedélyt megadom.
  Mélyet lélegeztem.
  - Mentőautót kérek, orvossal, súlyos sérültem van a fedélzeten! Világítsa ki a leszállópályát. Vannak ott... bizonyos közegek?
  Az olasz titkosszolgálatra céloztam. Elvégre Luigi D. az egyik szolgálat főnöke. Ő maga ugyan még Rómában van, esetleg éppen most száguld errefelé, de már riasztott néhány egyéb szervezetet is!
  - Igen, most érkeztek, Monte Mario. Van üzenet számukra?
  - A többit személyesen. Tizenöt perc múlva ott vagyunk.
  Aztán csak a siket csönd az éterben... Torben a leszállás pillanatában halt meg. A mentők ugyan megpróbálták újraéleszteni, de nem jártak sikerrel. Csöndben káromkodtam. Elisa próbált vigasztalni. Leszállásunk után a reptér ismét homályba borult.
  A hivatalos közegek nem akadékoskodtak. Valaki megkérdezte, hol temessék el Torbent, de egyelőre nem tudtam válaszolni. Fel kell hívnom a szüleit. Luigi D. gépe másfél óra múlva szállt le, ismét kigyúlt a kettős lámpagyöngysor. Pedig már pirkadt. Összeszedtem magamat. Végtére is áldozatok mindig vannak, de a feladatot teljesíteni kell.
  Luigi D. széles mosollyal közeledett, és megölelt.
  - Vén gazember, azt hittem, többé nem látlak. Sikerült ismét borsot törnöd a franciák orra alá...?
  - A te segítségeddel, Luigi.
  - Gyere a kantinba, igyunk valamit - javasolta. - Tudom, úgyis azt mondod, "bármit, ami nem alkohol". A fenébe is, hány éve ismerlek már, Daniel? Az asztal mellett azt is megbeszéljük, hány milliót kérsz e kis szolgálatodért, Daniel Monti, alias Skagen. Te mondd, a pénzen kívül egy kitüntetést nem akarsz arra a széles melledre...?
 
(Vége)